Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A Nagyhét mögöttünk levő estéin, a készülődés alkalmain egy-egy olyan igét olvastunk és ma- gyaráztunk, amelyekben kérdések hangzanak el. Komoly és mély kér- dések ezek, Jézus kérdései hozzánk, vagy a mi kérdéseink Jézushoz, olyan kérdések, amelyek üdvösségünk közepére, a megváltás nagy titkára vagy éppen Jézus személyére irányítják gyelmünket. Ma este is egy kérdést olvastam, azt a kérdést, amit még a Bibliát nem olvasó és a hit útján nem járó emberek is sokszor hallanak, mi több, idéznek: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!? Sőt, mondhatom nyugodtan, nemcsak idéznek, hanem a Biblia és az üdvösség története nélkül sokszor föl is tesznek. Még azok is, akik nem járnak Isten útján, azok is, akik Istennek hátat fordítottak, de amikor ráront az életükre a nyomorúság, amikor körbeveszi őket a halál, amikor eltölti szívüket a rettenet, felteszik ezt a kérdést. Talán az ismeretlen istenhez szólnak, talán valami emberfeletti transzcendens hatalomhoz, talán nem is úgy, ahogy Jézus kérdezi, talán nem is úgy, ahogy eredetileg a zsoltárban hangzott, de a megrendült ember, a megszeppent ember kiáltásával ki- áltja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Üdvösségünk legmélyebb titkához vezet el ez bennünket. A Fiúnak és az Atyának a kapcsolatához, a legmélyebb és legbelsőbb isteni drámához, hiszen az örök Fiú, a Szentháromság második személye, a testet öltött Ige veti fel ezt a kérdést a kereszten. Az a Fiú, aki nemrégiben, talán még egy éjszaka sem telt el azóta, ezt mondja tanítványainak: én és az Atya egy vagyunk. Az a Jézus veti fel a kérdést, aki ezt mondja: aki engem hall, az Atyát hallja; aki ezt mondja: az én kenyerem az, hogy az Atya dolgát cselekedjem; aki azt mondja: azért jöttem és semmi mást nem teszek, minthogy az Atya akaratát betöltsem, és mivel az Atya akaratát betöl- töm, az Atya szeret engem. És most: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Hogy igazán eljussunk a titok mélyére, engedjétek meg, hogy szól- jak arról is, hogy ez a felkiáltás egy zsoltárból való, a 22. zsoltárból, a szenvedő ember kiáltása ez. Így kezdődik a 22. zsoltár: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?! És ahogy a zsoltáros leírja a nyomo- rúságát, szenvedését, leírja, hogyan vették körbe, hogyan alázták meg, hogyan törték össze csontjait, hogyan került az oroszlánok szájára, hogyan fosztották meg ruhájától és vetettek reá sorsot, szinte döbbe- netes, de a több száz évvel korábban megfogalmazott ének, a zsoltá- ros panaszéneke szinte szóról szóra, majdhogynem forgatókönyvsze- rűen beteljesedett Jézus szenvedésén. Mert Őt is ártatlanul ítélték el, Őt is körbevették a pribékek, Őt is megfosztották ruhájától és sorsot vetettek reá, Őt is megszaggatták, Őt is körbevették és gúnyolták, és Ő is kiszolgáltatottan, magatehetetlenül szenvedett. Ez vezetett régen sok írásmagyarázót arra, hogy ezt a zsoltárt próféciának, jövendölés- nek nevezzék, olyan éneknek, amelyet a zsoltáros a saját tapasztalata alapján fogalmazott meg, és költői túlzással föl is nagyított, de azért, mondják a régiek, mert úgy mondja el a saját szenvedését, hogy köz- ben valaki másét mondja el, úgy beszél a saját fájdalmáról, és úgy veti fel a szenvedő ember kérdését (én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?), hogy szinte nem is tudja, de mintegy előre megjövendöli, megprófétálja, hogy ezt a kérdést még fel fogja tenni valaki.
Az a valaki fogja föltenni, akinek – ha szabad ezt mondani - egyedül van joga ezt a kérdést föltenni: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, hiszen ahogy a Filippi levél szavait olvassuk az Úr szenve- dő szolgájáról, és ha ehhez hozzáolvassuk a jövendöléseket, különösen Ézsaiás próféta könyvéből, akkor az a kép bontakozik ki előttünk, akár elfogadjuk, akár nem, akár tiltakozunk ellene, akár megadjuk magun- kat ennek a képnek, hogy voltaképpen csak egyetlenegy valaki van, aki ártatlanul szenved. Mi mind méltán szenvedünk, - ahogyan a lator mondja ott a Golgotán, miközben latortársa halálba menve is gúnyoló- dik a másik szenvedőn, s provokálja Jézust: ha te vagy Isten a, akkor szabadítsd meg magadat és szabadíts meg bennünket is! - de mondja neki a másik lator: Miért gyalázod? Mi méltán szenvedünk, Ő azonban ártatlanul! Ezt a kérdést én Istenem, én Istenem, miért hagytál el enge- met? - a zsoltáros teszi fel, de voltaképpen, ha Krisztus keresztjéig elju- tunk, be kell lássuk, ezt egyedül csak Krisztusnak volt joga feltenni. De hosszú az az út, amíg eljutunk erre a belátásra, hiszen ahogy a Biblia magyarázói mondják, az emberi életnek vannak olyan helyzetei, külö- nösen a fájdalmak, a betegségek, a szenvedés, a halál közelsége, amikor úgy érezzük, hogy a szenvedéseink mértéke meghaladja a nekünk jog- gal járó büntetést. Jobban bűnhődünk, mint az igazságos lenne. Ezért ezt a helyzetet, ahogyan a zsoltáros kiált: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? -, ártatlansági helyzetnek nevezzük. Nem tagadja a zsoltáros, hogy vétkezett, nem titkolja el, hogy vannak bűnei, nem söpri félre azt, hogy Isten nélkül élt, és azt sem rejti el, hogy aki Isten nélkül él, az olyan úton indult el, amelyen ez vár rá. Mégis, a szenve- déseinek a súlya, a mértéke, a nagysága azt az érzetet kelti benne, és ennek ad hangot, hogy voltaképpen ártatlanul szenved. Nemcsak egyé- nileg van ez így, így van ez sokszor egy közösség életében is. Sokszor olvasom a zsoltárokban, amikor Isten választott népe, a régi nép, a régi nép prófétája vagy énekese, vagy dalnoka a nagy nyomorúságban, az országvesztésben, az ország omlásban fölkiált, hogy a kiáltásában azt fejezi ki: mérték felett szenved a nép. Mintha Kölcsey Himnusza zen- gene ezekben a zsoltárokban: megbűnhődte már e nép... Persze, nyit- hatunk vitát, megbűnhődte-e, meg lehet-e előre bűnhődni valamit? S egyénileg is: megbűnhődtünk-e már mindent, valóban levezekeltük-e minden vétkünk büntetését? De most nem ez a lényeg, hanem csak annak a megértése vagy megsejtése, hogy amikor egy ember, aki tudja magáról, mint Dávid, a zsoltáros, a szenvedő, hogy méltán szenved, mégis fel kell kiáltania: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en- gem?! Akkor mintegy előre megfogalmazza, mintegy előre kimondja, hogy amikor az egyetlen egy igaz és ártatlan szenved, ő méltán teszi föl ezt a kérdést.
Jézusnak ez a kérdése ott a kereszten, szenvedései közepette: jogos kérdés. És így érkezünk el ennek a nagy drámának a közelségébe, a Fiú kérdezi ezt. Jézus Krisztus kérdezi ezt, akinek egész életén, minden sza- ván, minden cselekedetén, egész létvalóságán azt látjuk, hogy csodála- tos és tökéletes egységben van az Atyával. Ezért küzdöttek olyan sokat régen az Talán magában az örök Istenben hasadás támad? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Lehetséges, hogy Isten, aki min- den szeretet forrása, Isten, akiről maga Jézus Krisztus csodálatos sza- vakkal tesz bizonyságot prédikálásában, vigasztalásában, beszédeiben, az az Isten, akiről Jézus Krisztus azt tanítja, hogy az örök hűség, most itt, a legsúlyosabb helyzetben, amikor élet és halál a kérdés, amikor nem egyszerű kis igazságocskákról, ügyecskékről kell dönteni, élet és halál a kérdés, így kell felkiáltson: én Istenem, én Istenem, miért hagy- tál el engem?!
Ha megfordítjuk, Jézus kérdését, és másik oldalról nézzük, akkor még közelebb jutunk a mélyéhez. Miért történt ez így? Vannak, beérik ezzel és úgy kommentálják, ahogy azok, akik ott álltak Jézus keresztje körül, akik hallották a héber szót: éli, éli, láma sabaktáni? Éli, éli, - csaknem úgy hangzik, minthogyha héberül mondanánk Illés próféta nevét: Éli- ás, Éliás. Nos, azt mondják: Illés prófétát hívja az agonizáló ember. Il- lést hívja, azt a prófétát, akiről annyi képzelgés járta Jézus idejében. Ő az a próféta, aki nem látott halált, aki elragadtatott tüzes szekéren, és ő lesz majd az, aki mintegy Isten országa előfutáraként újra megjelenik. Az emberekben még az a sejtelem is megfogalmazódott, hogy talán Jézus ez az eljövendő. Jézus az Illés, Jézus a visszatérő próféta, aki meg- nyitja Isten kegyelmének nagy esztendejét, a boldog időket, elhozza a békesség országát. Egyszer, amikor Jézus megkérdezi tanítványait: mit mondanak rólam az emberek, akkor a tanítványok azt mondják: azt halljuk szélről-szerte, hogy Illés vagy, Te vagy az eljövendő, Te vagy az a titokzatos prófétai alak, aki eltűnt egykor az emberek szeme elől, de nem látott halált és most Isten kegyelméből visszatér. Nos, ott, a kereszt körül hallják ezt a szót, s azt mondják: Illést hívja, Illést szólítja!
Ám éppen ez a megértésbeli különbség segít bennünket a titkot meg- érteni. Mert ahogy ott kommentálják Jézus szavait, úgy vagyunk mi Jézus szavával. Ezt olvassuk az Igében: kilenc óra körül pedig nagy szó- val kiáltott Jézus: éli, éli, láma sabaktani, azaz, lefordítja az evangélista: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem. Mi azt mondjuk, úgy kommentáljuk, hogy csak ennyit mondott Jézus. Igen, még mondott mást is a kereszten, összeszámolva így szoktuk mondani: hét mondata, hét szava van Jézusnak a kereszten, ez közülük az egyik. Mégis, azt hiszem, ha csak ennyivel beérjük, ugyanúgy elvétjük Jézus szavának a megértését, a szándékot és a célt, hogy mire irányul ez a kérdés, aho- gyan a kereszt körül állók is elvétették. Ugyanis, amikor Jézus fennszó- val kiáltott: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor – jól értjük az igét, és azt a szót, amivel az evangélista leírja ezt, hogy fennszóval kiáltott – ez azt jelenti, hogy énekelni kezdett. A haláltusát vívó ember énekelni kezd. És ez azért nem belemagyarázás az evangéliumi elbeszélésbe, mert feljegyzi Máté evangélista azt is, hogy amikor Jézus az Utolsó vacsora után elindul tanítványaival a Gecsemáné kertbe, azt mondja az evangélista: és énekelve mentek ki (Mt 26,30). Jézus végig- imádkozta és végigénekelte az Ő passióját. Ültem már haldokló ágya szélén, aki már nem tudott beszélni, már kommunikálni sem nagyon tudott. Szenvedett és agonizált, de énekelt. Énekelte kedves zsoltárait és énekeit. Énekelt úgy, ahogy sokszor a beteg gyermek mellé oda kell ülni, és sem a lázcsillapító, sem a borogatás, sem a simogatás, semmi nem segít, csak az ének; s hallottunk már mi is megvert és szomorú embereket, akik leheveredtek az ágyukra és álomba énekelték magukat. Jézus végigimádkozta és végigénekelte az Ő passióját, és most, az utol- só pillanatban, kilenc órakor, vagyis sötétedés előtt fennszóval kiáltott, mondják az evangélisták és ez a szó, hogy fennszóval kiáltott jelentheti azt is, hogy énekelni kezdett. Nem tudjuk, hogy végig tudta-e énekelni a hosszú 22. zsoltárt, de ha a 22. zsoltárra odalapozunk, és végigolvas- suk, ez így fejeződik be: ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt. Jákob minden ivadékai, dicsérjétek és féljétek Őt, Izrael minden magzata, mert nem veti meg, és nem utálja meg a szegény nyomorúságát, és nem rejti el orcáját előle, és mikor kiált hozzá, meghallgatja. Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben, az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félik Őt. Esznek a nyomorultak és megelégszenek, dicsérik az Urat, akik Őt keresik. Éljen a szívetek örökké.
Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határain, és leborul előtted a po- gányok minden nemzetsége, mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagjai mind, Őelőt- te hajtanak térdet, akik porba hullanak, és aki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a ak, az Úrról beszélnek az utódok, eljönnek és hirdetik az Ő igazságát az utánuk való népnek, hogy ezt cselekedte...a zsoltárban a válasz a kérdésre: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Egy jövendölés teljesedik be Jézus szavában. Egy jövendölés, amit a próféta panaszénekként írt meg, egy jövendölés, amit a próféták az Úr szenvedő szolgájáról írtak. Mert Jézus, amikor fölveszi ezt az éneket, beteljesíti annak a végét is, mert azt mondja, ezt énekli Dávid zsoltárá- val: az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és le- borulnak a föld gazdagjai, mind Őelőtte hajtanak térdet. S ezt olvastuk a Filippi levélben, a Krisztus-himnuszban, amit Pál apostol idéz: annak okáért ezt a mindhalálig engedelmes Krisztust Isten fölmagasztalta, és oly nevet adott neki, mely minden név felett való, mely névre meghajol minden térd.
Abban a drámában, amit mi a halál innenső oldalán, mi mind, akik majd elvesszük a bűn zsoldját, a halált, csak így tudjuk Dáviddal együtt mondani: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, azt a nagy kérdést, amit még Jézusra nézve így is fogalmazhatunk: Istenünk, Istenünk, miért hagytad el Őt? A másik oldalról, a feltámadás és a di- csőség oldala felől már csak így mondhatjuk, hogy befejezzük a zsol- tárt: eljönnek a népek mind és térdet hajtanak előtte. Mert akit az Atya halálba engedett, mert akiről ezt mondja, úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, halálba adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, mert az az Isten, aki úgy tűnik, hogy eltakarta orcáját az Ő Szent Fia elől, és elfordult tőle szenvedései legmélyén, amit csak így tudunk emberileg kidadogni, hogy mintha Isten önmagától fordult volna el, - az az Isten ezt a nagy titkot mu- tatja meg nekünk, hogy Jézus Krisztusban, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, megkóstolta a halált. Ebben van a mi vigasztalásunk, és ezért hajthatunk mi is térdet a mi Krisztusunk előtt, és ezért mondhatjuk, hogy Dávid zsoltára, ami Krisztus ajkán beteljesedett, egy újabb betel- jesedés felé nyitott: a szabadulásnak és az üdvözülésnek a beteljesedése felé, mert Isten Jézus Krisztusban legteljesebb mélységéig megismerte, megkóstolta, megtapasztalta a végességünket, halálba zárt létünket. De Krisztusban és Őáltala egyúttal le is győzte azt.
Az első keresztyének olyan mélyen élték ezt a titkot, hogy a keresztet ki sem állították. A harmadik-negyedik századig igen kevés olyan ke- resztyén ábrázolást, szimbólumot látunk, ami a keresztet mutatná. A kereszt a szégyennek, a rabszolgáknak kijáró halálnem volt, s az első keresztyének olyan mélyen élték a győzedelmes Urat, olyan nagysze- rűnek tartották a feltámadás titkát, hogy a keresztet és annak árnyékát talán szerették volna elfelejteni. De nem kell elfelejteni, mert a kereszt, és a kereszttel a kérdés: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en- gemet? - jelzik a számunkra, hogy ami ott történt, az nem egy puszta demonstráció volt, hanem Isten legmélyebb halálos szeretete. Lássuk így a megfeszített Krisztust és a feltámadottat. Lássuk megfeszíttetése drámai fényében a feltámadás és az örök élet ígéretét, és lássuk a fel- támadás és az örök élet fényében megfeszíttetésének titkát, érdemét és áldását. S ha kiáltanunk kell, mert sokszor kell: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? -, legyen ott a szívünkben, hogy valaki ezt a legutolsó pillanatig is elkiáltotta már helyettünk, érettünk. Elkiáltotta már helyettünk és érettünk az az Úr Jézus Krisztus, aki ott a keresz- ten kimondta azt is: eljönnek a népek és térdet hajtanak előtted mind.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Virágvasárnapra sok szép igét lehet választani, én ma Márk evangéliumából választottam a történetet és rögtön meg is mondom, hogy miért. Bár a többi evangélista olyan részleteket is elmond, amelyek képzetünkben is, de a hittudatunkban is mozgalmas, színes, változatos, hogy ne mondjam, kalandos nappá teszik virágvasárnapot, amikor drámai dolgok történnek, például a templom megtisztítása vagy a gyermekek magasztalása, mégis talán Márk evangélista segít a leginkább arra, hogy a virágvasárnapi történetnek azt az üzenetét is megértsük, amit éppen ezzel az egyszerű, száraz beszédmóddal akar a tudtunkra adni. Ez néhány egyszerű elemből áll, és ha ezeket egyen-egyenként megnézzük, rájövünk, hogy a virágvasárnap nemcsak egy szép és érdekes történet, amelyből szép novellákat lehet írni, vagy amely kapcsán a fantáziánk is elindulhat, különösen ma, ezen a virágvasárnapon, mert a hideg ilyenkor nem nagyon engedi meg, hogy az ember a bőrén is érezze Isten áldó melegét. (Hát befelé indulunk a képzeletünk szárnyain és így próbáljuk meg ezt a napot széppé tenni.) De mindezeket félre téve, szinte valóban csak a lényegre odafigyelve segít bennünket Márk evangélista megérteni, hogy miért is kellett a virágvasárnapi eseménynek megtörténnie. Mert amiről mindenekelőtt szólni kell, az az, hogy Jézus Krisztus golgotai keresztre való vonulása voltaképpen akár virágvasárnap nélkül is megtörténhetett volna.
Mi több, merem állítani, hogy a tanítványok, akiknek a szívében némi sejtelem, vagy inkább azt mondanám: hogy némi rémület már bontakozott Jézus szavai nyomán, mikor még Galileában, aztán úton Jeruzsálem felé jelentette, hogy az ember Fia felmegy Jeruzsálembe, elárultatik, főpapok és vének kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, meghal és eltemettetetik, és majd harmad napon föltámad... Tehát miközben ennek a tudata már bontakozott a tanítványok szívében, ahogy éppen Márk evangélista megjegyzi, mentek Jeruzsálembe, Jézus ment elöl az úton és a tanítványok rettegések közepette követték Őt. Hát akkor, mire való a virágvasárnapi kitérő? Mert úgy tűnik, hogy ez egy érdekes, különleges, s talán félrevezető kitérő. Királyként vonul Jézus Jeruzsálembe, különleges királyként, helyreállító királyként. Hozsannát énekelnek körülötte, szamárháton ül, úgy, ahogy ezt Zakariás megjövendölte. Aztán levágják a pálmaágakat az utakat szegélyező fákról és elé terítik. Ez pedig a régi szabadságharcot idézi, a makkabeusok korát, az ő jelvénye vagy jelvényük volt a pálmaág, s ha azt lengették, az olyan volt, mint amikor a magyar ember lyukas nemzeti színű zászlót lobogtat, amely bennünket 1956 dicsőséges forradalmára emlékeztet. És kiáltoznak – hadd olvassam, még Márk is idézi –: áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa. Egy ország érkezik, egy új rend érkezik. Ujjong mindenki.
De már csak néhány nap és Jézus elfogják a Gecsemáné kertjében és onnantól kezdve már valóban minden úgy lett, ahogy ezt többször is megjövendölte tanítványainak. Mire való akkor ez a kitérő? Mondhatná valaki, talán azért, hogy még drámaibb fényben tűnjék fel előttünk Jézus Krisztus elárultatása és kereszthalála. Mondhatná valaki, talán azért, hogy Isten ezen a különleges módon, a ragyogó világosságot és a sötétséget egymás mellé állítva mutassa meg számunkra, hogy milyen hiábavaló és üres, amikor az ember saját szívéből, saját reménykombinációiból nőteti magát valahova. Ahogy Karl Barth mondja: hiába nagy a hangerő, ha hamis a hang! Márk evangélista néhány megjegyzése azonban egészen közel visz bennünket a lényeghez.
Az első egy nagyon egyszerű, és Márk evangéliumában sokszor előforduló szó, amit így olvasunk a revideált Károli fordításban: azonnal - a régi Károliban így olvassuk: tüstént.  Például, Jézus parancsol a betegnek, a bénának, hogy álljon föl, és ezt olvassuk: azonnal fölállt. Vagy Jézus elküldte valamit megtenni a tanítványokat, s azonnal elmentek. Ha vita van, azt halljuk, hogy azonnal válaszolt. Ez a szó valami feltétlenséget jelent. Hogyha valakitől kérünk valamit, elvárjuk, hogy azonnal, tüstént meglegyen. Olykor, ha parancsolgatunk, így is szoktuk befejezni: tedd meg azonnal! Diákkoromban hazafias kiképzésen vettünk részt valahol Debrecen határában, masíroztunk és kispuskával lövöldöztünk.  Egy őrmester vezényelgetett minket, aki megtanította a 15-16 éves gyerekeket masírozni. S katonás módon kiadta a parancsot: most pedig felveszik vállukra a puskát és oda mennek, és elvégzik a lőgyakorlatot. Most! És ebből értettük, hogy itt feltétlenség van. Nincsen huza-vona, nincsen tétovázás, megfontolás, vitatkozás, nincsen körülmények mérlegelése, hanem azonnal... Nos, ebben a történetben nemcsak azt mondja Jézus, hogy amikor majd bementek az előttünk lévő faluba, azonnal, a keresztútnál találtok egy megkötözött szamárcsikót, mert ez csak azt jelenthetné, hogy éppen, ahol beértek a faluba, ott lesz. Hanem azt is mondja Jézus a tanítványoknak, hogy ha valaki ezt mondja nektek: miért teszitek ezt – nevezetesen, miért oldjátok el a szamárcsikót, kvázi, loptok? –, és körbe fognak is bennetek állni, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége, -  és azonnal elbocsátják ide. Itt értjük meg, hogy ez a szó, azonnal, ez nem pusztán az elbeszélés egyik hely- és időhatározó szava, hanem az engedelmességhez kapcsolódik.
De ebből rögtön eljutunk a másik nagy kérdésig is, amit Márk evangéliumának szikár elbeszélésmódja mutat meg a számunkra. S ezt így nevezte egyszer egy Biblia-tudós: messiási titok. Márk evangéliuma eleve titokzatos evangélium. Tele van olyan fordulatokkal, amikor Jézus mondott vagy tett valamit, és azt sem a tanítványok, sem a körülöttük állók – így mondja az evangélista: nem értették. Nem értették. Vagy nem hitték, nem hittek benne. Még a feltámadása után is folytatódik ez. Igen megrendítő, ahogy Márk elmondja. Az asszonyok találkoznak a feltámadott Úrral, hazaszaladnak, elmondják a tanítványoknak, de nem hittek nekik. Aztán megjön János és Péter a sírtól, és ők is elmondják, mit láttak - de nem hitték. Aztán megjönnek az emmausiak és beszámolnak arról, hogy találkoztak a feltámadott Úrral, de nem hitték. És akkor maga a feltámadott jelenik meg közöttük, és szemükre hányja hitetlenségüket. És ez nemcsak a feltámadás csodálatos tényére vonatkozik, hanem visszamenőleg, egészen a kezdetekig, a tanítványságuk kezdetéig. Egész végig az úton, bár reszkettek, bár sejtették, hogy emberileg szólva végzetes útra indulnak, nem hitték, mert nem akarták hinni.
És itt talál el, a mi szívünkhöz is az evangélista szava, még virágvasárnap is: nem hisszük, mert nem akarjuk hinni. Mit nem hiszünk, és mit nem akarunk hinni? Például, nem hisszük, hogy, ami itt történt, bizony, politikai esemény volt. Magamat is revízió alá kell vennem ebben -, elolvastam a múlt héten néhány régi virágvasárnapi igehirdetésemet, és én is  azt mondogattam volt váltig, hogy jaj, hát sokan ott azt hitték, hogy ez egy politikai esemény, jaj, hát azt hitték, hogy jön a nagy makkabeus király, jaj, hát azt hitték, hogy helyreállíttatik az ország... De hát rosszul hitték! Ahogy énekeltük: „Jézus király, és magát annak vallja, /de hogy királlyá tegyék, nem javallja.” Igen, ez mély belátás, testvérek. De ami itt történt, az politikai esemény. Igen, mondjuk ki, politikai esemény. Jaj, de rettenetes dolgot mondok most a hívőknek: politizál a mi Jézusunk? – Igen, most, virágvasárnap politizál! Nem azért, mert ezzel követőit arra akar buzdítani, hogy alapítsunk gyorsan egy Jézus-pártot, nevezzünk be a politikai versengésbe, - nem ezért politizál, de politizál. Mert szamárcsikóra ül, mert Zakariás próféciáját betöltendő érkezik, mert nem tiltja meg, hogy Jeruzsálembe vonulván hozsannát énekeljenek. És most már ide olvashatjuk Lukács evangélista megjegyzését is, hogy Jeruzsálemben, mikor a gyerekek fel-alá szaladgálnak s játsszák, hogy megérkezett a nagy ország, a dicső ország, és a szigorú felnőttek rájuk pisszegtek, hogy pszt, pszt, nem lehet kiabálni, itt vannak a rómaiak, baj lesz ebből... akkor azt mondja Jézus: ne hallgassátok el őket, mert majd akkor a kövek fognak kiáltani. Mert ha mi nem, akkor majd a kövek fognak politizálni, mert Istennek is van politikája. Csak éppen azt értjük meg most Márk evangélista feljegyzéséből, hogy ez a politika egészen más, szinte hallatlan, felfoghatatlan. Így kezdődik: azonnal. Most, vita, okoskodás nélkül.
Milyen megdöbbentő, hogy amire Jézus elküldi a tanítványokat, az emberileg szólva: tolvajlás (agy rekvirálás, de ez időnként ugyanaz). Nem tudom, ki látta, az 1940 évek végén készült olasz neo-realista filmet, Vittorio de Sica alkotását - , ez volt a címe: Biciklitolvajok? Ez szerencsétlen édesapáról meg a kisfiáról szól, akik vissza akarják szerezni ellopott biciklijüket, szinte tragikus meg komikus, ahogy a film bemutatja a küszködést, melynek az lett a vége, hogy az édesapa próbál elcsórni egy biciklit, de rajta kapják. Hát most is fülön fogják a két tanítványt, és amikor azt mondják, hogy az Úrnak van szüksége rá..., széttárjuk a kezünket, mert tényleg messiási titok van itt. Mi sem értjük, de azonnal elengedték őket a szamárral együtt. Nem tudom, testvérek, bele tudtok-e ebbe borzongani? Ha most mi leküldenénk  valakit a Déli-pályaudvarhoz, hogy az ott álló taxit kösse el az egyiket, és ha rárohannának a taxisok, hogy mit csinál maga itt, mondhatnák, hogy j a püspök úrnak van rá szüksége? El fogják engedni – a taxival együtt? Nem. Mondja azt, hogy az Úrnak van rá szüksége, a Szentháromság élő egy, igaz Istennek! Elengednék? Nagy és mély titok lappang itt, az engedelmesség titka. És ha azt mondtam, hogy virágvasárnap politikai esemény, akkor ez az, és azért az, mert amikor Isten abszolút méltóságában áll meg előttünk, ahogy a zsoltárban is hallottuk, Isten, aki bekötözi a szíveket, meggyógyítja a sebeket, helyreállítja népe méltóságát, Isten, aki fölemeli az alázatost és porba dönti a kevélyt, Isten, aki örök végzését kinyilatkoztatja, Isten, aki úgy forgatja sorsunkat, ahogy forgatja a természetnek és a világegyetemnek a rendjét, akkor Isten úgy áll meg előttünk, hogy nincs is más kérdés és nincs is más tét, csak amit ez az egy szó fejez ki: azonnal. Azonnal megteszem, most engedelmeskedem, nem tekintgetek körbe, nem fontolgatom, nem keresgélem hozzá az érveket, most-azonnal, az Úr szavára bízom rá.
S végül kedves testvérek a történet második felében Márk evangélista újra különös megjegyzést tesz. Bement Jézus Jeruzsálembe és a templomba, s mindent körülnézvén, mivelhogy az idő már késő volt, kiment Betániába a tizenkettővel. Ennyi történt volna virágvasárnap? Bement, körülnézett, aztán este lett és visszament Betániába? Nem, nem, mondjuk, hát leírja Máté, leírja Lukács szépen, részletesen, hogyan tisztíttatott meg a templom, hogyan kiabáltak a gyerekek, hogyan morogtak a Jeruzsálem „békességének” őrei. De Márk csak ennyit mond. S ha megértettük azt a szót, hogy tüstént, vagyis megértettük Jézus Krisztus isteni felségét és isteni felségének a feltétlenségét, ha tehát a jézusi szóra bízzuk rá az életünket és a cselekvésünket, és elengedik a szamárcsikót, és megnyílnak a kapuk, és valóban úgy lesz, ahogy Jézus mondja,nos,  ha ezt megértettük, akkor ez az egyszerű leírás: bement Jézus és megnézett mindent, majd visszament Betániába, akkor már tudjuk, hogy mit talált ott. Az evangélista szűkszavúsága, egyszerűsége, keménysége, ahogy jelzi Jézus nem Jeruzsálemben, hanem Betániában hajtotta nyugovóra a fejét, mind ezt jelenti, hogy éppen azt találta ott, Jeruzsálemben, a templomban, a piacon, a főtéren, a helyőrségi palota szomszédságában, a fővárosban, ahol egy nép és ország sorsát intézik (fölfelé és Isten felé is, és horizontálisan az emberi viszonylatokban is), azt találta ott Jézus, amiért eljött... Hogy áldozatot kell hoznia az emberért. Azt találta, hogy meg kell halnia. Mindent megnézett, és nem Jeruzsálemben hajtotta nyugvóra fejét. Jeruzsálem nem volt kész Őt fogadni.
Nem úgy találta tehát, ahogy a történet elején hallottuk. Ott valóban politikai esemény történt, s minden úgy ment végbe, ahogy, ha történetírói munkákat olvasunk, és részletes beszámolóban leírják, hogy miképpen szabadult fel egy nép, hogyan kezdődött a szabadságharc, hogyan jelent meg a karizmatikus vezér és indította népe fölszabadítását, ott minden úgy történt: érkezett Galileából a csoda-ember, tömeg hömpölygött előtte és utána, kitűzte a szimbólumot – bocsánat, nem kitűzte, reáült a szamárcsikóra. Minden úgy történt. Ilyen értelemben minden együtt volt, sőt bizonyos értelemben folytatódott is, amit aztán az evangélisták is elmondanak, hogy az Utolsó vacsora után az Olajfák hegyére készülődve Péter megvillantja köpenyét és mutatja a Mesternek: van kard is! Hát minden úgy történik, ahogy kell: harc lesz, háború, és a háború következtében, ha beteljesedik Isten jövendölése, mit énekelnek? – Áldott a mi atyánknak, Dávid országa, mely jön... Jön az ország! Aztán belép Jézus Jeruzsálembe, mindent megnéz, s nyugvóra mégis Betániában tér. Mert mégsincs kész semmi, mert arra, hogy Őt királyként fogadják mégsem készek. Mert arra – hadd mondjam így –, hogy elkerülhetővé váljék a kereszt, mert arra, hogy Isten egyszülött Fiának ne kelljen meghalnia, amiért Ő maga is könyörög nagycsütörtök éjszakáján: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, - arra nincs kész semmi. Mit lát Jézus? Azt, hogy nem lehetséges, hogy a pohár elmúljék, Isten Fiának Jeruzsálembe kell mennie, el kell árultatnia, halálra kell ítéltetnie, meg kell feszíttetnie és fel kell támadnia. De a mi urunk, királyunk és üdvözítőnk, Jézus Krisztusunk az Atya örök tanácsvégzését ebben a megingathatatlan engedelmességben végbe is vitte, és feltámadásával meg is szabadított bennünket bűnnek és halálnak átkától. Mondhatjuk-e kedves testvérek, ha az Ő szavát halljuk, és ma is halljuk az Ő szavát, hogy most még nem? Ne mondjátok! Hanem úgy, ahogyan a tanítványok az Ő szavára azonnal elindultak, és azonnal úgy találták, és azonnal meg is cselekedték, és az azonnal meg is lett, - így bízzuk rá magunkat mi is a mi feltámadott Jézus Krisztusunk szavára. Velünk van kegyelme és Szentlelke által.
Lehet, hogy a tanítványok nem értettek mindent, meglehet, mi sem értünk mindent. Lehet, hogy akik elengedték a szamárcsikót, ők sem értettek mindent, de elengedték. S lehet, hogy mi is, akiknek megtenni vagy éppen engedni kell valamiben, nem értünk mindent, ahogy Jézus mondja: most még nem értitek, de majd elküldöm Szentlelkemet és megértitek... Lehet, hogy most még nem látunk át mindent, de majd a mi Krisztusunk megnyitja a mi lelkünk szemeit, hogy lássuk, ahogy mondja az emmausiaknak, így kellett ezeknek lenniük... És az a boldog ember, aki Mesterétől soha nem szakad el, az a boldog ember, aki az Ő szavának engedelmeskedik, mert azon teljesedik be az ország. Áldott, aki jő az Úrnak nevében, és áldott az az ország, amelynek megérkeztét várjuk, amelyről a Niceai Konstantinápolyi hitvallásban együtt valljuk, hogy az Ő országának soha nem lesz vége. Áldott, aki jő, és boldog, aki vele együtt jön, vele együtt megy, áldott, aki parancsol, és boldog, aki néki engedelmeskedik.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Voltaképpen végére érkeztünk annak a hosszú szakasznak, amelyet a biblia-tudósok szolgaénekeknek vagy az Úr szolgájáról szóló énekeknek neveznek, _ ez Ézsaiás próféta könyvének 40. részétől szűken véve az 55., de talán inkább az 56. részig tart. Ennek a tagolásról már néhány alkalommal szóltam, ezt most nem kívánom újra részletezni. Annyit azonban fontos megemlíteni, hogy ezeknek az énekeknek van egy sajátos jellegzetessége: a szolga időről időre előre lép, magára mutat, elmond önmagáról valamit, illetve Isten is őreá mutat. Isten vigasztalást hirdet népének. A szolga tiszte, hogy továbbítsa népe számára Isten ígéreteit.  Buzdítania kell, hogy népe felkeljen levert állapotából, elkeseredettségéből, csüggedéséből, és éljen Isten szép és jó rendje szerint. Azt is láttuk, hogy rejtélyes és talányos alak ez a szolga. Mi is idéztük azt, amit a szerecsen komornyik kérdezett Fülöp diakónustól ott, a Caesarea Filippi országúton: ki ez a szolga, kiről beszél a próféta? És Fülöp bátorságával mi is rámutattunk Krisztusunkra, hiszen az a mi boldog bizonyosságunk, hogy ezek a jövendölések Őbenne teljesedtek be. Ő az, akiről a szenvedő szolga kapcsán az elmúlt alkalommal is hallottunk, Ő az, aki nem nyitotta ki száját, hallgatott, mint juh, amikor mészárszékre viszik, Ő az, aki önként adta lelkét, Ő az, aki a bűnösökért szenvedett, Ő az, akinek áldozatáért és engedelmességéért Isten sokakat megigazított és megdicsőített.
Azt is láttuk, hogy olykor nehéz eldöntenünk azt, hogy vajon ez a szolga a főszereplő, akiről a próféta jövendöl,  vagy az Úr az, aki elküldi őt. Mert a próféta nem annyira a szolgáról beszél, hanem Istenről, mégpedig egészen különös módon. Most az Úr az, aki egy nagy hívást ismétel meg, prófétája szájával. Így kezdődik: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van, hagyja el a gonosz az ő útját, a bűnös gondolatait és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik megbocsátásban. Isten mindig kegyelemmel és irgalmassággal hív bennünket. Hallottuk már a próféta panaszában is, és láttuk Isten népe magaviseletében is, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember már annyira megkeményíti magát, hogy a vigasztalást is elüti önmagától; nem kell a vigasztalás, nem kell a simogató kéz, nem kell a megoldás  lehetősége. Azt is láttuk, hogy Isten olykor, a próféta vall erről is, keményen, ítélettel büntette népét a vétkeiért. Egy helyen, éppen itt, az 54. részben azt mondja: egy rövid szempillantásig elhagytalak, de most nagy irgalmassággal egybegyűjtelek, búsulásom felbuzdultában elrejtettem orcámat egy pillanatig előled, de örök irgalmassággal könyörülök rajtad, ezt mondja megváltó Urad. De leginkább mégis azt láttuk, hogy Isten teljes szuverenitásában megkérdőjelezhetetlenségében, fenségében mutatkozik be. A filozófussal így mondjuk, ez a pillanat az, amikor be kell látnunk: Istennel szemben soha sincs, nem lehet igazunk. De mégsem azt halljuk ekkor, hogy: „na úgy-e, megmondtam, hogy esendő ember, nem jutsz egyről kettőre!” Ez Madách istene, aki a paradicsomkerti bukás után, amikor kiűzi az embert a történelembe, azt mondja neki: lásd, mit érsz magadban. Ellenkezőleg, Isten itt, a prófétánál azt mondja: nála kész van a kegyelem, ő bővelkedik a megbocsátásban, és megkönyörül azon, aki Hozzá folyamodik. Hogy tehát könnyű legyen Istenhez folyamodni (mert, úgy véljük, nem könnyű), hogy könnyű legyen Isten kegyelmét elkérni (mert nem könnyű!), ezért így szól: nem az én gondolataim a ti gondolataitok és nem a ti útjaitok az én útjaim. Ma erről szeretnék néhány szót szólni.
Először a gondolatokról. Amikor a 119. zsoltárt olvastuk, az 59. versben ezt hallottuk: meggondoltam az én útjaimat és lábaimat a Te bizonyságaidhoz fordítom. A zsoltáros szép, szerelmes vallomása, töredelme azt fejezi ki életének egy adott pillanatában, hogy meggondolta, megfontolta az egész életét és most már Isten bizonyosságaihoz fordítja lépteit. Itt pedig azt mondja a próféta: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül. Hagyja el a gonosz az útját és a bűnös férfiú gondolatai is térjen az Úrhoz. Gondoljátok meg – ezt mondja a próféta is! Ez ugyanaz, amit a zsoltáros egy boldog vallomásban mond ki. Meggondoltam és mivel jól meggondoltam, Istenhez fordultam. Mert ha igaz az, amit a filozófus mond, hogy Istennel szemben soha nincs igazam, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy viszont az én igazságom az Istennél van. Meggondoltam hát, Hozzá fordultam. Ám ennek a prófétai hívásnak, isteni szónak mélyebb értelmei is vannak, és hadd szóljak ezekről részletesebben.
Először is azzal kell itt szembenéznünk, amit sok biblia-magyarázó ennek az igehelynek a kapcsán részletesen taglal is, és ez bizonnyal igaz is, hogy itt tulajdonképpen egy nagy metafizikai beállítást olvashatunk. Azt mondja Isten: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és a ti útjaitok nem az én útjaim, – nos, akkor ez egy jó igehely a filozófusoknak. Csak kettőt hadd idézzek a régiek közül, és érteni fogjuk a biblia-magyarázók hajlandóságát, hogy miért magyarázzák így. Az egyik Platón, aki, amikor a régi görög mítoszokat, meséket, költeményeket magyarázza, sokszor így kérdez: mit gondoljunk róla? –  vagyis: mit akar ez jelenteni?  És görögül ugyanaz a szó áll ott, mint amivel annak idején Alexandriában a régi zsidó hittudósok Ézsaiás könyvének ezt a részét lefordították. Így is vissza lehetne adni tehát: nem az én akaratom a ti akaratotok, nem az én szándékom a ti szándékotok, vagy megfordítva: az én megfontolásaim nem azonosak a ti akaratotokkal. Jó ez a szó: gondolat! Különösen a magyar nyelvben, mert szinte mindent jelenthet, egészen a létezésünk titkáig elvezet, ahogy Descartes – hadd idézzem a másik filozófust – mondja: gondolkodom, tehát vagyok. Ha gondolkodom, akkor vagyok. Azt, hogy vagyok  egyáltalán, azt számomra az bizonyítja, hogy gondolkodom. Ezt már nem ő mondja, én teszem hozzá: amíg gondolkodom, addig vagyok. Nos, sokan úgy értelmezik Ézsaiás prófétánál ezt a helyet, hogy itt Isten, aki – olvastuk is itt korábban – teremtőként, szuverén világúrként, csillagvilágok alkotójaként mutatkozik be, így lép oda népéhez és így vigasztalja őket kollektív szinten. Hogyan?  Ahogyan az egymagában szenvedő Jóbot is így vigasztalta –  fenségével, hatalmával, világalkotó erejével. Most, mintha azt mondaná népének, sőt, mindenkinek, akit hív, hogy akármit gondoltok, akárhogy gondoljátok – tovább megyek – akárhogy okoskodtok magatokban, az nem az én gondolatom. Mintha Isten és ember kvalitatív különbségét fejezné ez ki. Tehát jelentheti ez azt, hogy Isten végéremehetetlen. Hadd idézzem Immanuel Kantot, aki azt mondta, hogy olyan a tudásunk, mint egy gömb. Amit tudunk, az a gömbben van, amit nem tudunk, az a gömbnek a felülete. Minél nagyobb a gömb, annál nagyobb a felülete; vagyis minél többet tudunk, annál többet nem tudunk. És ez általános tapasztalata az embernek. Azt hisszük, hogy hihetetlen sok dolgot tudunk már, s, valóban, az ötszáz ével ezelőtti emberhez képest fantasztikus, mennyi mindent tud az ember. Mégis. Nemrégiben láttam egy tudományos filmet a tengerekről, s ebben elhangzott, hogy a tengerek élővilágát mindezidáig csak egy százalékát tárta fel az ember. S mit tudunk a világegyetemről, meddig jut el az ember mindent letapogató értelme, meggondolása, megfontolása, tudománya, okossága? Nos, mintha a próféta örök bölcsességgel azt mondaná, Isten gondolatai mérhetetlen távolságban vannak az ember gondolataitól. Amiképpen magasabbak az egek a földnél, magasabbak az én gondolataim a ti gondolataitoknál – folytatja majd a példálózást. Ég és föld a különbség. Ezért hát legyenek az eszesek, legyenek alázatosak a bölcsek, fontolják meg a maguk bölcsességét, mert, ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, hogy a Krisztus titka a görögöknek, a bölcseknek, az okosoknak, a meggondolóknak bolondság, ám Isten a világ bolondjait választotta ki magának, hogy megszégyenítse a bölcseket. Nos, lehet ezt a szakaszt így is érteni, és szabad is engednünk ennek az értelmezésnek, különösen ma.
Másodszor, és ez már egészen közel visz bennünket ennek a résznek a mélyebb megértéséhez, azt is láttuk és hallottuk, hogy a próféta krízishelyzetben írja le ezeket az isteni üzeneteket. Nem jó szó ez, hogy helyzet, mert a helyzet csupán mozzanatosságot jelöl, egy adott pillanatot, ahogy mondjuk: most éppen ez a helyzet. De az, amiről itt szó van, inkább kríziseknek a sorozata, egy évtizedek óta tartó nagy válságsorozat Isten népe életében. Hol vannak már itt azok az idők, amikor a próféta arra buzdította Ezékiás királyt - emlékszünk a 37-38. részben  olvastuk –, hogy tartson ki, ne adja meg magát, hiába vonult fel ellene Asszíria nagy sereggel, vette körül Jeruzsálem városát, Isten megszabadítja!? Itt már a Babilóniai fogság idejére vonatkoznak a jövendölések. Jeruzsálem összeomlott, a nép fogságba került, a próféta már arról beszél, hogy eljön az a pillanat, amikor haza lehet térni. Egyszóval, itt nemzedékek mély kríziséről van szó, és ezek azok a helyzetek vagy tapasztalatok, amelyek kapcsán Istennek szinte mintegy védekeznie kell népének a vádjával szemben. Most hadd idézzem a fogság prófétáját, Ezékielt. Az ő idején terjedt el a mondás, közbeszéd lett: az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele. Az atyák vétkeztek. Hogy értsük: Ferenc József elrontotta a dolgot, mert hadat üzent, és világháború lett belőle. Tisza István elrontotta, mert bár vonakodott, mégis harcba vetette magát. És mindenki elrontotta 1914-ben, 1915-ben, aztán ’17-ben, ’18-ban, ’19-ben meg ’22-ben, – és a mi fogunk vásik bele. Azt mondja Ezékiel prófétával az Isten: kitörlöm ezt a mondást, mindenki, mindenki a maga vétkéért felel, mindenki a maga vétkéért büntettetik (Ezékiel könyve 18. rész). Halljuk akkor most Ézsaiást: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van! Közel van a legnagyobb nyomorúságban is.  Hagyja el a gonosz az ő útját és bűnös a gondolatait, és térjen az Úrhoz és könyörül rajta és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik megbocsátásban. Ezt mondja az Úr. És valóban, amikor Isten népének a megvertségből, a megalázottságból, emberileg szólunk, a kilátástalanságból föl kell állnia, és föl is állhat majd és haza is térhet majd, istenileg szólunk, akkor a döntéshelyzetben, történelmileg is feltárul, mi volt valójában Isten népe gondolata. Ez: az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele. Mi isszuk a régiek bűnének levét. Ez igazságtalan, dobjuk hát ki a szívünkből a régiek emlékét, mert az már nem éleszt bennünk reményt. Bizony, valljuk meg, vannak emlékek, amelyek nem inspirálnak bennünket derült jövőbenézésre, hanem lehúznak, lekötöznek, megsemmisítenek. Dobáljuk ki ezeket  – Istennel együtt!
De most azt mondja a próféta, hogy amit Isten felőletek elgondolt, elhatározott, az egészen kétségtelenül nem a ti gondolatotok.  Gondol  - a szó a héber nyelvben azt is jelenti, hogy kiszámol, mértéket ad, eltervez, fölmér, megfontol. Mindent jelent. Tehát, amit Isten felőletek elgondolt, nem a ti gondolatotok, mert ti még mindig megadjátok magatokat a keserűségnek, a levertségnek, a vigasztalanságnak, a reménytelenségnek. Nem a ti gondolatotok az Isten gondolata, mert ti még mindig azt gondoljátok, hogy az Isten rőffel méri a világot, hogy Isten olyan, mint egy, e földi történelmi önkényurak közül, ki addig mér és addig lát, amíg neki mérnek, és amennyi ideje van. Az én gondolataim – mondja az Úr – nem a ti gondolataitok. Ezért mondja Pál apostol is a Római levélben: változzatok meg elmétek megújulása által, és gondoljátok meg, fontoljátok meg, mérlegeljétek, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata (Rm 12,1-3). Abban a történelmi helyzetben, amelyre a próféta felkészíti népét, vagyis a fogságban, a széthullásban, a megvertségben, mindez egészen közel tud jönni a szívünkhöz. Ez, amit az Úr mond: nem az én gondolataim, a ti gondolataitok. A remény nem lehet reménytelenség, a kegyelem nem csüggedés, a jövő nem gyötrő jelen.
És végül, harmadszor, van ennek az isteni szónak egy egészen mély személyessége is. Mert mondhatjuk arra amit eddig hallottunk, hogy ez történelem, ezek régi dolgok, a régi zsidók története, és esetleg hasonlít hozzá a mi régi történetünk. Mégis, érezzük, mennyire személyes és átható, amit a próféta mond. Nem népről beszél, hanem csak így mondja: a vétkes és bűnös, vagyis az emberről és teremtményről, halandóról és Istenre szorulóról beszél. Azt mondja, hogy: ti, azt mondja, hogy: te! Te éppen, aki benne vagy egy történelmi helyzetben, te éppen, aki ismered ezeket a szép nagy metafizikai és filozófiai igazságokat, és egyébként is, és pornak is tudod magadat, – neked van szükséged Istenre, neked kell megvilágosodnod és megértened, hogy az Ő gondolatai nem a te gondolataid. Mit gondolok én alázatosan, igazán, őszintén, ha ezeket meg kell vallani? Legelemibb módon azt gondoljuk, azt gondolom, hogy Isten is csak olyan, mint én. Költőien hadd fogalmazzak Ady Endrével: Az én ügyem a te ügyed. Úgy-e, csak a hangsúlyon múlik: az én ügyem a te ügyed. Isten is csak olyan, mint én. És azok a szép elgondolások, eltervezések, mérlegelések, megfontolások, na hát Isten majd mellém áll, Krisztusa az én hűséges kezesem, és mindezek meglesznek... Aztán ágyra tesznek bennünket, hümmögnek felettünk az orvosok, és elkezdhetjük József Attilával mondani a verset: Mért legyek én tisztességes/ Kiterítenek úgyis? Igen, van ennek egy másik fele is, tudom, mindenki ismeri: mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis? Nemrégiben egy vitatkozást hallottam úgy fél füllel, keresztyének vitatkoztak. Disputáltak. Aztán oda lépett közéjük egy békítő: hagyjátok, hagyjátok el, ne vitázzatok, nem is kell ezt megoldani, hiszen úgyis mind koporsóba megyünk! Ez lenne az Isten gondolata? Így old meg Isten konfliktushelyzeteket az én életemben? Így rendezi el az én gyötrő gondolataimat? Kiterítenek úgyis, koporsó vár mindannyiunkra, zsupsz be abba a kis kapszulába, aztán visszaadatik a por a pornak...?
Megyek tovább, testvérek. Igazam van! – micsoda erős, széttéphetetlen gondolat ez. És szétrobbantjuk a világot a magunk igazáért. Amikor azt mondja a próféta, hagyja el a gonosz az ő útját és a bűnös férfiú gondolatait és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban, azt a képet tudjuk a magunk szeme elé idézni, mint amikor eltéved valaki. Nem tudom, ki milyen, én eltévedős fajta vagyok; emlékszem, gimnazista koromban, amikor Debrecenből mentem haza Dunántúlra és Budapesten át kellett szállni ha rossz villamosra ültem a Nyugati pályaudvarnál, engem máris kezdhettek keresni országos körözéssel. De mindig azért tévedtem el, mert röstelltem bárkit megkérdezni, merre van az út?! Szerintem,  ismeritek ezt az emberfajtát. Szerintem, ez magyar fajta. Nem kérdezünk meg mi senkit. És mintha ezt a képet idézné a próféta: benne vagy a legteljesebb eltévelyedettségben, és hol erre mész, hol arra mész, hol így fontolsz, hol úgy fontolsz, és már az egész világot vád alá állítottad. Az Istent is vád alá állítottad – mégsincs kiút, nincsen kiút. És most azt mondja az Úr, hogy hagyjátok már a gondolataitokat és a megfontolásaitokat, az én gondolatom – mondja az Úr – nem az, amit ti gondoltok. Az én gondolatom a megirgalmazás, a megkegyelmezés, az élet megújítása, a szívek és a lelkek fölemelése, a fogságból való hazatérés, a halálból való föltámadás, a bűnből igazságra való találás,  – ez az én gondolatom. Nem azt mondja Isten, hogy nincsen utad, nincsen gondolatod, hogy üresfejű volnál és tapasztalatlan. Nehezebbet mond, hogy amit végigjártál, amit megtapasztaltál, amit meggondoltál, az mind együtt olyan messze van Istentől és Isten gondolataitól, mint az ég a földtől.
Amikor az Úr Jézus imádságát mondjuk, ott forog a szívünkben ez a kérés is: legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Nos, erről beszél a próféta. Kijelentő módon. És ha a próféta erről beszél, akkor csendesítsük meg a szívünket, és tartsunk a próféta szavának a fényében önvizsgálatot is. Sokszor ezt, hogy legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is, mi a legnagyobb lemondással szoktuk mondani: hát akkor legyen...! Úgy se lehet másképp, hát akkor legyen meg az Isten akarata! Elvesztettem valamit, tönkre ment valaki, elvesztettem valakit, lezárult egy út, összeomlott valami,  – legyen meg az Isten akarata. Micsoda véghetetlen lemondást tudunk ebbe belesóhajtani! De fordítva: nem tudom, érzitek-e, hogy milyen véghetetlen nyitás van a próféta szavában, amikor hívogat, amikor azt mondja, hát gyertek! Így kezdődik az 55. rész: Mindnyájan, akik szomjúhoztok, gyertek e vizekre, ti is, akiknek nincsen pénzetek, gyertek, vegyetek és egyetek. Gyertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen bort és tejet, miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér és gyűjtött kincseket azért, ami meg nem elégíthet, hallgassatok rám, hajtsátok ide füleiteket, gyertek énhozzám, hogy éljen lelketek és szerzek veletek örök szövetséget. Legyen meg a Te akaratod! Hát ez a szent hívása Istennek, szinte így mondanám: ez Isten epekedése utánunk! Hol lehetne ez csupa-csupa lemondás? Vagy valami véghetetlen labirintusba hívogat bennünket Isten, ahonnan nincsen kiút? Nem éppen fordítva? Kálvin olyan szépen mondja Istennek igéjéről, amelyben Isten örök gondolatát (akaratát) olvashatjuk, hogy ez olyan, mint amikor betéved az ember a saját élete labirintusába, és nem talál ki belőle. De van egy fonal, egy vezérfonal, egy útmutató, egy tanácsoló. Ez az Isten igéje. És hova hív az Ige, hova hív a prófétai szó? Magához Istenhez.
Ezt az ígéretet fűzi hozzá: mert amint leszáll az eső és a hó az égből és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet és termővé, gyümölcsözővé teszi azt és magot ád a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, így lesz az én beszédem, ami számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem. Emlékszünk, a múlt alkalommal, amikor olvastuk az Úr szenvedő szolgájának énekét, akkor azt mondottam, ez egy panaszének, hiszen azt mondja a szolga, így kezdi: ki hitt a mi tanításunknak? Most mintha itt, ennek a hosszú éneksorozatnak a végén az Úr a prófétának is felelne, mintha őt is vigasztalná. Mert neki is szól ez a szép hasonlat, – így van az Isten beszéde, mint a tavaszi eső, nem tér vissza üresen az égbe, hanem: megtermékenyíti a földet. Kicsírázik a vetés és a vetésből aratása lesz a vetőnek és kenyere az éhezőnek. És lám, a panaszos prófétát is, meg a panaszos Úr szolgáját is hívogatja, és hívogat minden panaszost is, akiket annyi hévvel hívogatott már annyiszor, és bennünket is hívogat az Isten igazságos életéhez.  Így lesz az én beszédem, mondja, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem. Isten gondolata ez. Kérdezzük mi is, mit jelent ez, mit akar ez jelenteni? Nos, ezt jelenti: megirgalmazok, megkegyelmezek, sőt, itt vagyok, hogy megirgalmazzak és megkegyelmezzek. Ki-ki, ahogy van, bajban, betegségben, nyomorúságban, elesettségben, bizonytalanságban, összekuszált életében, megalázottságban, elesettségben, egyszóval véghetetlen istenszomjúságban,  gondolja meg útját, s térjen az Úrhoz. Keressétek az Urat, amíg közel van, hívjátok Őt, amíg megtalálható.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy ifjú lelkipásztorral beszélgettem, aki az egyetemen doktori tanfolyamra jár, és arról faggattam, miről fog szólni a doktori értekezése. Azt felelte, hogy a Biblia félreértett és félremagyarázott textusairól akar írni. Na, mindjárt a fejemhez kaptam, hiszen mióta a Biblia első betűjét leírták, azóta, hogy a Jelenések könyvére a végére odaírta János evangélista, hogy jövel Uram Jézus, Ámen, nos, azóta talán semmi másról nem szól a mi történetünk, csak arról, hogy folyamatosan félreértjük a Bibliát. S én bizony nem tudok olyan passzust a Bibliából, amit nem magyaráztunk volna már félre. Így nyilván nem arról akarja írni a tudományos munkát, hogy egy-egy bibliai szakaszt hogyan és milyen módon lehet magyarázni és kinek van igaza, és ki magyarázza jól, hanem inkább arról, hogy a közgondolkozásban, a szólás-mondásokban, a közfelfogásokban vannak olyan – úgy nevezik ezt tudományosan – toposzok, helyek, meghagyások, amelyekről talán mi magunk is tudjuk, hogy nincs is benne a Bibliában, de mégis úgy mondjuk.
Például: Éva leszakította az almát. Pedig a bűneset történetében nincs alma, ott gyümölcs van. Hogy miért lett ez alma, nos, majd egy tudós megmagyarázza. Vagy azt mondjuk, hogy pusztába kiáltott szó. S hozzá tesszük, ez Ézsaiás prófétától való. Pedig a próféta ezt mondta: kiáltó szó: a pusztában készítsétek az Úr útját – vagyis odébb került egy vessző. Vagy, tényleg, hárman voltak a Napkeleti bölcsek? És királyok voltak? Nem olvassuk, hogy hárman lettek volna, de miután három ajándékot hoztak, a hagyomány még nevet is adott nekik, s még József Attila is szépen megverselte. És lehetne hosszasan sorolni mindezt. Ugyanakkor, vannak komoly félreértések is, ilyen kapcsolódik a felolvasott igehelyhez is. S ezek bizony olyan egyszerű meghagyással nem rendezhetők el, hogy lapozzuk csak fel, s látni fogjuk, hogy is van. Itt bizony már komolyabb magyarázat lesz szükséges.
A legelső félreértést az 1950-60-as évek politikai terminológiája fejezi ki. Eszerint Pál apostol reakciós volt. Ezen a kommunizmus idején azt értették, hogy maradi, a régi dolgokat fölidézgető. Reakciós, mert királyságot akar, reakciós, mert kapitalizmust akar, reakciós, mert nem akarja azt, ami van, reakciós, mert tilosban vágott disznót, reakciós, mert dugdossa a párnájában a pénzt, nem vesz békekölcsönt. Az a reakciós, aki azt szeretné, hogy legyen úgy, mint régen volt – ahogy a nóta mondja. S valóban, az ige első olvasásra meg is hökkent bennünket. Azt mondja az apostol – persze, ez felületes olvasás! – a szakasz végén: ki-ki amiben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg... (Most nem olvasom végig a mondatot!) Azért beszélet felületes olvasásról, mert nemcsak az egyház és a keresztyénség kritikusai, különösen az ateista és kommunista kritikusai lobbantották ezt Pál apostol szemére, hanem keresztyének is voltak, akik váltig hangoztatták: lám, Pál apostol azt mondja, minden jó úgy, ahogy van. Sokan ezzel igazolták Dél-Afrikában az apartheid rendszert: maradjon meg mindenki abban, amiben van, tehát, hogyha valaki zulunak született és ágyék-kötővel takargatja magát, ne akarjon előrébb jutni a világban, maradjon meg ott ahol van. Keresztyén ugyan lehet, de maradjon meg abban, amiben van. Aki rabszolga, az maradjon rabszolga, aki Krőzus, az maradjon Krőzus, aki tehetős, maradjon tehetős, és aki szegény, maradjon szegény, nem kell semmin változtatni. Nagyon sokszor hirdették ezt a keresztyénség körében is, komoly és befolyásos alakok is, mondván, Pál apostol is ezt mondotta volt. Sok teher, sok kár és sok keserű volt ebből, s van időnként most is.
Nézzük meg, valóban ezt mondja-e az apostol, s valóban azt kell-e rajta érteni, amit vagy dicsérőleg, vagy kárhoztatólag az ő nyakába akasztanak e szavak kapcsán? Az első, ami az összefüggésből látható, hogy ez a kiemelt mondat valami olyasmi, mint amikor egy bonyolult kérdésre kell választ adni, és ezért szükségünk van arra, hogy kissé elhátráljunk az ügytől, hogy távlatban lássuk, vagy (ha szabad ezt mondani) fölé emelkedjünk, mert madártávlatból vagy felülnézetből, vagy távolabbról egészen másképp látni egy-egy dolgot. Néhány nappal ezelőtt a Károli egyetemen egy gyönyörű kiállítás nyílt. Egy erdélyi atyafi fejébe vette, hogy Erdély összes református templomát le fogja fényképezni. Ez neki 12 évébe került, de végigcsinálta, s minden erdélyi református templomot lefényképezett. Ez önmagában is nagy dolog. Ám a kiállításon az hökkentett meg a leginkább, hogy nagyon sok templomot felülről, felülnézetből, madártávlatból fényképezett le. És ez egészen más perspektíva, mint ahogy általában szemlélődünk. Mennyivel inkább így van ez, hogyha hébe-hóba madártávlatból ráláthatunk saját magunkra. Vagy elhátrálhatnánk magunktól egy kicsit, s éppen akkor, amikor benne vagyunk a sűrűjében, vagy ahogy mondjuk, nem látjuk a fától az erdőt. Elhátrálni, szempontot és távlatot kapni, ez az, amiért az apostol ezeket a szavakat mondja. Ez itt tehát egyfajta kilátótorony, emelkedő. Ugyanis az egész 7. részben egy nagyon nehéz kérdésre próbál feleletet adni. A korinthusi gyülekezetből kérdéseket küldtek neki, és volt egy kérdéscsomag a házasodással, a házassággal, elválással kapcsolatban, ez tulajdonképpen az életünk egyik fő kérdésköre. Ilyen kérdéseket küldtek neki: elváljon-e az, aki megtérvén keresztyén lett, de a házastársa megmaradt a hitetlenségben. Elváljon-e? Nehéz kérdés. A házastársa nem keresztyén, hanem pogány vagy éppen ateista, istentagadó. S nehéz egy asztalhoz ülni, nehéz ugyanarra a párnára hajtani a fejünket, hogyha az életünk fele esetleg kétkedéssel, gyanakvással, meghagyással kezeli, hogy én vasárnap templomba jövök. Hanem aztán, szól utánam, igyekezz haza! De nem kérdezi meg, mikor hazamegyek, hogy miről prédikált a pap, vagy mi volt a gyülekezetben, hanem úgy veszi, na, hát jól van, az én házastársamnak ez a hobbija, hogy ő templomba jár. Nekem meg az, hogy lóversenyre járok, vagy biliárdozni megyek vagy ülök a kocsmában. Nehéz dolog. Azért nehéz, mert a hit, a keresztyénség életformáló hatalom. Nem azért kérdezték a korinthusiak sem, mert úgy gondolták, hogy férjnek, feleségnek mindig egyfelé, egy helyre kell járnia, hanem mert keresztyénné lévén rögtön átélték azt, hogy elkezd az életük alakulni, éspedig koncentrikus körök szerint. Ez az életalakulás hatni fog a hitvesemre, a gyerekeimre, környezetemre, a családomra, a rokonságomra. Mindenre. És mindjárt az elején rögtön falba ütköztek. Aztán ilyen kérdéseket is feltettek az apostolnak: hogy ha már valaki megözvegyült, házasodjék-e újra? Nagyon nagy kérdés volt ez abban az időben, mert rendkívül súlyos anyagi, örökösödési és minden egyéb bonyodalmat is magával vont. Aztán valaki eljegyzést kötött, de időközben keresztyén lett. Még nem volt meg az esküvő, és tegyük fel, hogy a jegyese is keresztyén, - házasodjanak össze? Igen, mondanánk. Csakhogy az első keresztyének abban éltek, hogy hamar eljön az Úr, trombita fog szólni és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk – mondja az apostol. Nem alszunk el, nem halunk meg, hanem elváltozunk. Hamar eljön az Úr. Érdemes hát megházasodni, érdemes berendezkedni a múlandó életre annak minden bonyodalmával, nehézségével együtt? Ezek bizony komoly kérdések. Ma is komoly kérdések. És miközben az apostol próbál ezekre a kérdésekre jó és bölcs feleletet adni, eljön a feleletadás közben az a pillanat, amikor ő maga is érzi, hogy ki kell ebből a szövevényből lépni, hiszen azért ő mégsem házassági tanácsadó, mégse valami olyasmi ez, hogy ez itt Pál apostol félórája a rádióban, tessék betelefonálni, nyomban minden kérdésre fogok válaszolni... Ő evangéliumot hirdet, életet akar formálni, krisztusi távlatot akar mutatni, és a sok bajban, nehézségben levő korinthusi gyülekezetnek szeretne feleletet adni. Ez hát az összefüggés. És ebben az összefüggésben tér ki az apostol, vagy emelkedik fel – inkább hadd mondjam ezt: emelkedik fel – erre különös távlatra, ahol minden átmenet nélkül megszakítja előbbi gondolatmenetét és azt mondja: testvérek, csak amint kinek-kinek adta az Isten, és amiképpen kit-kit elhívott az Úr, úgy járjon.
És ezt a gondolatot viszi tovább, amikor azt mondja, hogy ha valaki zsidó volt és keresztyénné lett, vagyis gyerekkorában körülmetélték: nem kell takargatnia. Aki pedig nem volt körülmetélve, pogány volt, majd az evangélium hirdetésére keresztyénné lett: az meg ne metélkedjen körül, akkor se, ha az Ószövetség ezt elrendeli. S tovább megy, és még súlyosabbat mond. Azt mondja: rabszolga valaki tiközöttetek, vagyis rabszolgaként tért meg? Ne foglalkozzon azzal, hogy milyen státuszban van, nem kell belépnie a Spartacus-egyesületbe. Aki pedig szabad, az meg vegye tudomásul, hogy azzal, hogy megtért, az Úr rabszolgája lett, és köteles az Úrnak szolgálni. Igen, ne csűrjük-csavarjuk, amit itt elmond az apostol, igen konzervatívul, ha tetszik, reakciósan hangzik, - hadd használjam ezt a politikai kifejezést. Mintha azt mondaná: testvérek, nem kell itten semmin változtatni. Maradjatok meg abban a hívatásban, életrendben, amiben megnyerted a keresztyén elhívatást, vagyis elhívattál az Isten országára. Igen. De figyeljük csak meg, hogy egyszerre kettőt mond az apostol, és ezért gondolom, hogy ez egy félreértett Ige. Bonyolult is a kifejezés, azt mondja: ki-ki, amely hivatásban elhívatott... De ez nem azt jelenti, hogy maradjon csak meg a hívatásban, amire elhívatott, hanem maradjon meg abban a hívatásában, társadalmi, nemzetiségi, kulturális, foglalkozásbeli állapotában, amelyben egy másik elhívatást kapott (az új fordítások így is fordítják, hogy állapotában, szerintem helytelenül, nem kell félni itt a szavak duplázásától). Mert ha Pál apostol leírta egymás mellé, hogy amely hívatásban elhívatott, akkor mi se féljünk a szavak kettőzésétől, a Szentlélek sem félt kétszer leírni ugyanazt a szót egy mondatban, mert lényeges.
Először is azt mondja az apostol, hogy a gondviselés rendjében van egyfajta hívatásunk. Ez a mi társadalmi hívatásunk, ez a mi e világon való beágyazottságunk. Bár elkopott már, de régen még, amikor emberek ismerkedtek, udvariasan megkérdezték egymástól: aztán mi a hívatása? Nem azt kérdezték, hogy mivel tetszik foglalkozni, vagy mivel keresi a kenyerét, hanem mi a hívatása? Bizonyos foglalkozásokra még ma is mondjuk ezt. Azért orvosnak lenni hívatás, tanárnak lenni hívatás, bírónak lenni hívatás, lelkésznek lenni – mondom szerényen, talán elhiszi a gyülekezet – hívatás. De az apostol ezt egyetemlegesíti, és azt mondja, hogy útkaparónak lenni, az is hívatás, csősznek lenni, az is hívatás, bolti eladónak lenni, az is hívatás. Férjnek lenni, feleségnek lenni, gyermeknek lenni, az is hívatás. Vagyis azzal érvel, hogy a gondviselés világában, ahogyan Isten megtartja a világot és az emberiséget, hívatás-rendeket állít fel. És ez bizony nagyon érdekes és csodálatos világ. Mert ha látjuk ezeket a hívatás-rendeket, akkor egyrészt tudjuk, hogy hol a helyünk a társadalomban, másrészt sok-sok bajtól meg tudjuk magunkat kímélni, mert a hivatás-rendekről szóló bibliai tanítás azt is megmutatja, hogy ha valakinek művészi hívatása van, és a talentumai szerint ebben tud nagyot alkotni, az emberiség javára adni valamit, akkor abba a hívatás-rendbe ne avatkozzon bele egy másik hívatás-rendben álló. Olyat fogok mondani kedves testvérek, amitől mostanában éjjel-nappal füstöl a fülünk, fáj a fejünk, a hátunkon meg feláll a szőr, ebben az egész zűrzavaros Európában. Ilyeneket jelent ez például: ha a gazdaság világának megvannak a maga törvényszerűségei, akkor azok, akik a gazdaság világában tevékenykednek és ebben a hívatás-rendben vannak, ne akarjanak okosabbak a nevelés hívatás-rendjére nézve azoknál, akik oktatók és nevelők. Ne a bankár mondja meg, hogy mit kéne tanítani egy általános iskolában. Akik pedig a politika világában és hívatás-rendjében kaptak hívatást arra, hogy a közbékességet szolgálják, ne akarják megmondani, hogy egy művész milyen képet fessen és milyet ne fessen, mert az a művészet hívatás-rendjébe tartozik. Ez valamikor így volt. Jaj, én is mindjárt reakciós leszek! De a 18., 19. században ezt még tudták. A nagy forradalmi 20. század borítgatta ezt föl, amikor a politika urai megrendelték például a művészektől a szocialista realizmust. S aztán milyen volt az? Vagy, amikor a gazdaság urai megrendelik a politikánál a törvényeket – s nem ez folyik ma? Beüzennek a multinacionális konszernek, a világbankok, a tehetősek, a gazdagok, beüzen a világ kétszáz milliárdosa egy parlamentnek, hogy ilyen meg ilyen legyen az adótörvény. Tényleg? Akkor most ki csinálja az életet, a politikusok vagy a gazdaság szakemberei? De az se jó, amikor mondjuk az igazságszolgáltatás hívatás-rendje elkezd picipalkózni a közoktatásban. Ki-ki maradjon meg abban, amiben elhívatott.
De van egy másik elhívatás is, mondja az aposto. Így mondja – s ezért mondtam, hogy duplázza a szavakat – ki-ki abban a hívatásban maradjon meg, amiben elhívatott. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten elhívott egy tanárt keresztyénnek, s ez egy másfajta elhívás. Isten elhívott egy jogászt keresztyénnek, Isten elhívott egy édesanyát keresztyénnek. Elhívott egy gyermeket keresztyénnek. Luther egészen odáig kiterjeszti ezt, hogy Isten még a hóhért is elhívta keresztyénnek a maga hóhéri hívatásában. Mai nyelvre fordítom: – mi volt a foglalkozásod, amikor megkaptad az evangélium elhívását? tanár voltál? – maradj tanár! Mi volt a foglalkozásod, amikor keresztyén lettél? – bolti eladó? Maradj bolti eladó. Milyen nemzetiségű voltál, amikor keresztyénné lettél? – magyar voltál? Maradj magyar. Milyen hagyományban hívattál el? Konzervatív, királyság alatti országban éltél? – tartsd meg, ne törődj vele. Rabszolga voltál? Azt mondja az apostol, egészen megdöbbentő: ha szabad lehetnél, ha szabaddá tehetnéd magadat, ha ki tudnád magadat szabadítani, ne törődj vele. Olvassuk el az Újszövetség legcsodálatosabb levelét, a Filemonhoz írt levelet, amelyet az apostol egy szökött rabszolga érdekében írt, aki megszökött az urától, aztán megtért és keresztyén lett, és visszamegy a gazdájához. Azt írja az apostol Filemonnak, hogy kérhetném, sőt megparancsolhatnám, hogy ezt a te rabszolgádat engedd szabadon, mert keresztyén vagy és ő is keresztyén. De nem ezt kérem, hanem azt, hogy tekintsd testvérednek, tekintsd a Krisztus gyermekének.
És itt érkeztünk el a lényeghez. A híres szakaszt eddig nem idéztem teljesen, de most már teljesen idéznem kell. Azt mondja az apostol a 24. versben: ki-ki, amiben elhívatott, atyámfiai abban maradjon meg Istennél. Vagy, ahogy a Károli fordításban van: Isten előtt. Ez a lényeg. Mert a gondviselési hívatás-rendünk olyan isteni törvényszerűséget mutat, amiről Madách Imre beszél Az ember tragédiája végén látjuk a toporzékoló Lucifert, akinek nem sikerült Ádámot, végig utaztatván az egész emberiség-történeten, kétségbeesésbe és öngyilkosságba hajszolnia. Mindig fölcsillantotta az ember előtt a csoda-lehetőséget, aztán rögtön megmutatta a fonákját, a rettenetet, hogy aztán szegény Ádám ugrana már a szakadékba, mert mi értelme embernek lenni. De Ádám megáll, meghódol Istennek! S ekkor azt mondja az Úr Lucifernek: Szolgám. Kálvinnal szólva: az Isten majma, mert az ördög az Isten majma. Mindig istenkedik, de csak utánozza az Istent. Amit Isten ellenébe tesz, azzal viszed előre Isten dolgát. Ez a hívatás-rendek titka. Nem kell tudnia egy királynak, egy bankárnak, egy politikusnak, egy művésznek, egy pedagógusnak, egy bolti előadónak, egy éjjeliőrnek, egy útkaparónak, egy vasutasnak, hogy hívatás-rendben áll, azt fogja végezni, amit Isten az Ő gondviselése által elvégeztet vele. Nem ez hát a kérdés. Hanem az a kérdés, hogy amikor Krisztus által meghívást kapok az új életre, vagy, ahogy másutt mondja az apostol, amikor Krisztus karjaiba vesz engem, hogy a sötétségből, a halálból és az elveszésből átvigyen az Ő csodálatos országába, akkor ottmaradok-e? Ottmaradok-e Istennél vagy Isten mellett? Mit mond Jézus a tanítványainak az Utolsó vacsorakor a búcsúbeszédben? Maradjatok meg énbennem, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Én pedig elhívtalak és elküldelek benneteket arra, és megáldalak titeket arra, hogy sok gyümölcsöt teremjetek. És az apostol is erről beszél, hogy amikor a keresztyén emberben feltolul egy csomó kérdés, hogy hitetlen a házastársam, pogány, káromkodó, szidja Istent gyalázva, én meg keresztyén vagyok. Tűrjem ezt? – váljunk el? Ma úgyis olyan könnyű. Vagy megtöltötte a szívemet a Krisztus iránti szeretet, de aki nekem udvarol, nem akaródzik hinni, nem bírom ide elhozni, nem jön el, nem érdekli őt ilyenek, papos dolgok, egyház. Adjam vissza a gyűrűt? Vagy: egyedül maradtam. Most egy jó ember teszi nekem a szépet. Kössék be újra a fejemet? Nagy kérdések ezek, s könnyen kisodorják az embert az Isten közelségéből. Vagyis az a kilátópont, az a magaslat, ahonnan az apostol megpróbál ezekre a kérdésekre felelni, alkalmat ad arra, hogy máshonnan is példákat hozzon. Például, abból, hogy milyen népből származtál, abból, hogy az életednek milyen előzményei voltak, abból, hogy mi a hívatásod, - ezekből hozza példát és azt mondja: egy a lényeg, maradjatok meg Isten mellett. Mert ez a lényeg, mert ez marad meg, mert minden egyéb elmúlik, mert minden más az elmúló és változó világ tünékeny arcához tartozik. Az is, hogy hol születtem, az is, hogy mi a hívatásom, az is, hogy mibe kötöttem hozzá az életemet ezen a világban, az is, hogy most mit tartok a legfontosabbnak, és mi tölti ki az életemet. Elmúlik a világ, és annak ábrázatja – mondja az apostol. Az ég és a föld elmúlnak – mondja az Úr Jézus Krisztus – de az én beszédeim soha el nem múlnak. Bizony, valljuk meg, amikor a saját keresztyén létünknek, életünknek sokféle okból felvetődő kérdéseivel gyötrődünk – gyötrődünk, igen, gyötrődünk – és az apostol szavait olvassuk, talán becsukjuk a Korinthusi levelet, mondván: nem felel nekünk az apostol, túl konzervatív. Vagy mások úgy érzik, hogy túl forradalmai, mert úgy érzi, hogy itt minden fel van forgatva. De ezt az Igét, amit a 24. versben hallottunk, idézzük csak újra meg újra: ki-ki, amiben elhívatott, abban maradjon meg az Isten előtt, vagy egészen szoros fordításban, maradjon az Istennél. Isten előtt megmaradni, Istennél megmaradni. Mert mit mond előtte az apostol? Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái. Mert amit mi kitalálunk, amit mi egymásnak tanácsolunk, ahogyan mi összebütyköljük a világot és próbáljuk a magunk élete-rendjét és mások élete-rendjét megtartani, az nagyon sokszor nem megy másképp, csak úgy, hogy magunk alá gyűrjük a másikat. Az apostol azt mondja: csak amint kinek-kinek adta az Isten, s amint kit-kit elhívott az Úr, úgy járjon - és minden gyülekezetben eképpen rendelkezem. Legyen így.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A mai vasárnapon epifánia napja van. Rögtön hozzá kell tegyem, hogy igen jellemző, hogy a magyar köznyelvben, és talán a közgondolkodásban és a gyakorlatban is, ez a gyönyörű kifejezés, epifánia  vagyis az isteni kegyelem megjelenése, mely egyszerűbben szólva a felfénylő isteni kegyelem sugárzása, a magyar köznyelvben éppen a legkevesebbre csökkent le. Mi úgy mondjuk, hogy ez a nap a vízkereszt, jelezve, hogy ezen a napon meg szokták szentelni a vizet, megkeresztelik a vizet, ez a vízkeresztelő. De ilyeneket is mondunk, hogy most kezdődik a téltemetés, vagy most van farsangelő, mielőtt majd jön hamvazó szerda, meg torkos csütörtök. Pedig, ez a szó, hogy epifánia, jelzi nekünk a karácsonyi történetben az angyal megjelenését, jelzi a betlehemi csillag megjelenését, jelzi a napkeleti bölcsek érkezését. És még sok mindent jelent ez a szó. Az egyházi hagyomány – hozzáteszem – erre a napra teszi Jézus megkeresztelésének a napját is, amikor a Jordánban Keresztelő János által megkeresztelkedett, és erre a napra teszi a kánai menyegzőt is. Tehát lehetne az egyházi hagyományból is válogatni, s a napkeleti bölcseket választhatják azok, akik szeretik az egzotikus dolgokat, a kánai menyegzőt azok, akik némi kulináris élvezetre is vágynak, és boldog szívvel szeretnék elmondani, hogy ennyire szeretett bennünket Jézusunk, hogy a vízből is bort csinált; akik pedig misztikumra vágyakoznak, azok fordulhatnának Jézus Krisztus megkeresztelése felé. De hát mi magyarok úgy vagyunk, ahogyan az Úrnapjával is, ha szabad még ennyi iróniával élni (bár nagyon érzékeny mostanában a magyar nép, óvatoson mondom, csak senkit meg ne bántsak!), az Úrnapjából is csak vasárnap lett minálunk, egy picit megszentesítettük a vásárnapot.
De ha már ilyen gyakorlatiasak vagyunk, mi magyarok, akkor figyeljünk erre a felolvasott csodálatos igére, mely így hangzik: megjelent – mondja az apostol – Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Ez az epifánia, ez a megjelenés, azt jelenti, hogy szembetűnik felragyog, elkerülhetetlenül elénk áll, és nem lehet előle kitérni, igen, megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget, a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és a megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését. Vagyis, lesz még egy epifánia, adicsőség epifániája.
Először hadd szóljak a kegyelem megjelenéséről. Megjelent Jézus Krisztusban, ezt ünnepeljük, erre emlékeztünk karácsonykor, erre tekintünk előre húsvét nagy titkára, - megjelent az üdvözítő kegyelem, és ahogy az apostol mondja: minden embernek. A levél összefüggéseiből értjük meg ezt a hangsúlyt,. A Tituszhoz írt levél második részében tanításokat eszközöl. Tituszt, a fiatal szolgatársat buzdítja és bátorítja nehéz helyzetében, hogy mire tanítsa a keresztyén gyülekezetet, mire tanítsa meg a véneket, mire tanítsa meg a fiatalokat, mire tanítsa meg a szabadokat és mire tanítsa mag azokat, akik rabszolgaként lettek keresztyének. Majd, mindent összevetve buzdítja Tituszt és ezt mondja neki: minden embernek megjelent a kegyelem. Nemcsak szabadnak, hanem rabszolgának is, és megfordítva, nemcsak a rabszolgáknak, hanem a szabadoknak is. Nemcsak a nagyon-nagyon bűnösöknek jelent meg ez a kegyelem, hanem azoknak is, akik feljebb állnak a társadalom erkölcsi ranglétráján. Nemcsak férfinak, hanem nőnek is, nemcsak idősnek, hanem gyermeknek is, nemcsak zsidónak, hanem görögnek is, nemcsak görögnek, hanem szittyának is, - mindenkinek megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Pál ugyanazt fejezi ki ezzel a fordulattal, mint amit János apostol mond evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Igen, ott is ugyanez az ige áll (epifaino), a világosság felfénylett, a felragyogott, mert ez a megjelenés igéje. Tehát így is lehetne fordítani János evangéliumának elejét: a világosság megjelent a sötétségben. Felragyogott a sötétségben. És a világosság, a maga természetnél fogva elkerülhetetlen. Csak ha szántszándékkal behunyjuk a szemünket, csak ha önmagunkat sötétségbe vonjuk, akkor térhetünk ki a világosság elől. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek: csak aki szántszándékkal akar kitérni előle, az tudhat talán előle kitérni, mert ott van mindannyiunk előtt. Fölragyogott Isten üdvözítő kegyelme, amely, most gyakorlatiasra fordítva a szót, behozta az életünkbe a reményt.
Isten üdvözítő kegyelmének első és döntő megtapasztalása az, hogy megrezdül bennünk az a különös húr, ami olyan érzékeny, hogy a legtöbbször meg sem rezdül. Olyan szorosra van feszítve, hogy szinte megpendíthetetlen. A zenészek tudják, hogy mit jelent igazán: nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert nem hangot fog hallatni, hanem el fog pattanni. Így van bennünk a remény. Olyan túlfeszített reménységeink, váradalmaink, igyekezeteink, tervezéseink vannak, hogy ha bármely apró dolog is történik, nem rezdül meg és nem a remény hangja szólal meg bennünk, hanem rettenetes pattanással elszakad. Az üdvözítő kegyelem titokzatos és különös módon meg tudja pendíteni az emberben a reménységet. A régi tudósok ezt úgy hívták: egzisztenciális rezonancia. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy az emberben, a létünk legmélyén, a kimondhatatlanságok világában megrezdül az ember. Rezonál az istenire az ember, fogékony lesz rá, noha talán önmagában ezt nem is látta és nem tapasztalta. És mire ébred ez a remény? – Egy másik megjelenésre! Hiszen így fejezi be Pál apostol ezt a buzdítást: várván ama boldog reménységet Isten és a mi megtartó Jézus Krisztusunk dicsősége megjelenését.
Ezért ebben a váradalomban az apostol mindjárt két dolgot a szívünkre is köt. Azt mondja, ez az üdvözítő kegyelem megtanít bennünket két nagy lét-mozdulatra. Az első lét-mozdulatot így adja vissza: megtagadás, abnegáció, valaminek a megtagadása. Minek a megtagadása? A hitetlenség és a világi kívánságok megtagadása.  Itt azonban a hitetlenség szót pontosabban úgy tudnánk visszaadni, hogy az istentelenség. A kettő összetartozik, tudom, és nem is lehet szétválasztani, de sokkal mélyebb és érthetőbb, ha most így adjuk vissza, hogy istentelenség. És ha ehhez hozzátesszük a világi kívánságokat, akkor látjuk is, hogy a kettő kiegészíti egymást. Pál apostol nem mákos tésztáról, karácsony utáni szaloncukorról, finom kolbászról, nem valami böjt előtti gyors kis lakmározásról beszél. Azaz nem a test szükségeiről. A világ itt az istentelenség. Isten-nélküliség A világ az a szerkezet, berendezkedés, életforma, amelyből Isten ki van zárva.
S azt mondja az apostol, hogy amikor megrezdül az emberben a reménye - a szabadítás jó híre rezdíti meg! -, akkor ebben benne foglaltatik az is, hogy: nem. Megtagadni az istentelenséget, azt jelenti, hogy nem alkudozunk vele. Pedig sokféle alku-pozíciót kínálnak nekünk, mai keresztyéneknek is. Az egyik ilyen: ne szólj szám, nem fáj fejem, a keresztyének ne avatkozzanak bele a világ dolgaiba! Ez egy különös és nagyon csavaros érvelés. Azt mondják, a világ eleve olyan csúnya, ronda, annyi borzasztó dolog van benne, annyi tisztességtelenség, becstelenség, hamisság meg álság, hogy ne avatkozzanak bele a keresztyének. Ilyeneket szoktak mondani: ne avatkozzon bele keresztyén ember a politikába, mert a politika rettenetes, borzasztó dolog, mit keres ott a keresztyén? De hát akkor mibe avatkozzunk bele? Akkor miért jött el az Úr Jézus Krisztus? Hát nem azért jött el, hogy beavatkozzon? Ide, a világba, ide jött el, - a világosság a sötétségben jelent meg. Vagy amikor Jézus Krisztus kiküldte tanítványait, hogy legyenek a világ világosságai, és hegyen épített város, azt kérte tőlük, hogy legyenek az emberek számára menhellyé, enyh-hellyé? Sztareceknek küldött az Úr Jézus Krisztus? Erdei remetéket, akik barlangba, odúba behúzódva fütyölnek az egész világra? Ha így lett volna, akkor nem azt mondta volna tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! De ezt mondta. De még hány alku-pozíció van, kedves testvérek? A világ szereti, ha az Isten békén hagyja, ezért harcol Isten ellen, ezért akarja a világosságot száműzni. Sok-sok száműzetési parancsot, ítéletet bocsátott már ki az ember, és ezeknek mindig csak egy terheltje van, - az, aki a világot teremtette és fenntartja! De – azt mondja az apostol -  megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, - minden embernek, kiegészítem, amit a bevezetőben mondtam: nemcsak görögnek és zsidónak, nemcsak férfinak és nőnek, nemcsak gyermeknek és idősnek, megjelent az bűnösnek is. Megjelent az istentelennek is, megjelent annak is, aki a világ kívánságai szerint – fordítsam így? öntörvényei szerint - akar élni és mindent berendezni ebben a világban.
És akiben megpendül, megrezdül az igazi reménység, az nem tehet mást, mint azt mondja, hogy nem, nem alkuszunk, nem kötünk kompromisszumokat, nem egyezkedünk, nem vesszük be – bocsánat, pestiesen mondom -  ezt a szöveget. Mostanában is olvasom, hallom eleget, hogy a keresztyének legyenek mindig békések és jámborak, viseljenek el mindig mindent, szeretettel, türelemmel, alázattal, jósággal, legyenek tüchtig, jó fiúk. Nem! Mert ez a reménység, amely megpendül az emberben, Isten felé fordít bennünket. Szükségszerűen. Ki hozta be a világba ezt a reményt, hogyan támad ez a reménység, és hogyan lehetséges, hogy az ember megmeneküljön és megmaradjon? S ha ez az Úr Jézus Krisztus által lehetséges, vagyis az örök Ige által lehetséges, a Szentháromság második személye által lehetséges, akkor ez a hang meghív bennünket, ez a hang többé nem engedi, hogy belekeverjek más hangokat.
De van ennek a rezdülésünknek egy másik része is,  - így folytatja az apostol: megtagadván az istentelenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk itt, e jelen való világon. A tagadás, a nem mellé oda kell mondani az igent is. Aki elfordul az istentelenségtől, az szükségszerűen igent kell mondjon Istenre. Itt nincsen köztes állapot, ez az, amit életünk egy-egy mély és drámai pontján mindannyian megértettünk, vagy előbb-utóbb meg fogunk érteni. Ilyen pont az, amikor megtér az ember, s én a megtérést így élem át, hogy az ember nemet mond és ebből szükségszerűen igent mond, vagy fordítva, az ember igent mond, és ebből szükségszerűen következik egy nem. Nincsen átmenet, nincsen köztes idő, nincsen interim, nincsen olyan, hogy igent mondtam az Istenre, aztán még meggondolom, hogy ebből következően mire fogok nemet mondani. A kettő összetartozik, erről beszél az apostol. Megtagadván az istentelenséget, mértékletesen, igazán és szentül éljünk ebben a világban.
Tehát elkezdődik a mértékletes, az igazságos és a szent élet. Mértéklettel. Kálvin úgy magyarázza ezt a szót, és csodálatosan magyarázza Augustinus nyomán hogy: józanon. A mértéklet régen nagy erény volt, dicsérték a mértéktartást, a józanságot, a prudenciát, amikor az ember belátó, és helyesen is látja az arányokat és nem rohan túl magán, sem indulatában, sem vágyában, sem igazában, sem meggyőződésében, sem szenvedélyében, sem szeretetében. Mértéklettel van. Sőt, azt mondják a régi magyarázók, hogy ez már-már isteni tulajdonság, hiszen ezzel éppen azt tanuljuk és éljük meg, amit Isten Jézus Krisztusban megmutatott. S valóban, nem mértéktartó-e az Isten, nem mértékletes-e és józan-e velünk kapcsolatban? Bátran kérdezem ezt, mert ugyan nincs benne a dogmatikában isten-tulajdonságként felsorolva, hogy Isten józan volna, de a szó legmélyebb értelmében mégis micsoda isteni és felfoghatatlan józanság az, hogy nem söpört még le bennünket!! Mértéklettel van irántunk. Így mutatta ezt nekem egyszer egy idős lelkipásztor, akihez elmentem panaszkodni, és tele feszültséggel és indulattal csak döntöttem a panaszaimat, hogy milyen az én egyházam, milyenek vagyunk mi, papok, milyenek a presbiterek, milyen elesettek a gyülekezetek, milyen szerencsétlenek, mócsing-jancsik vagyunk. Ekkor azt mondta nekem ez az idős atyafi, aki volt a Gulágon, ült börtönben, letették mindenből, és mindenhonnan kizongorázták, megalázták: Istvánkám, legyél irgalmas, bocsáss meg, engedd el, várj még, - mert Isten is vár! Ugyanakkor ez mégsem azt jelenti, hogy Isten lenne a nagy kompromisszum-kötő! Igen, ki merem mondani, hogy Isten hiper-toleráns, mert Nála toleránsabb nincs, ám ez a tolerancia, amelyet Isten irányunkba tanúsít, ez nem a minden megengedésének a toleranciája, hanem a várakozásé. Ahogy Pál és Péter egybehangzóan mondja: vár még az Úr az ítélettel, hátha mindenek megtérnek. Vár még, mértékletes, józan, érettünk és miattunk toleráns. Nem azért, mert ne volna ereje, bármikor, bármit innen lesöpörni. (Mi csak azért szoktunk toleránsak lenni, valljuk csak meg, mert úgyse csinálhatunk semmit, úgysincs hozzá erőnk, hogy megváltoztassuk a dolgokat! Ám ez nem mértéklet, nem józanság, csak a saját kis gyengeségem – uram bocsá’ – gyávaságom, uram bocsá’, a mértéknélküliségemnek egyszerű, mindennapos csődje.)
Aztán azt mondja Pál apostol: éljetek igazán – szó szerint fordítva – éljetek igazságosan. Nagyon kevés nyelv tudja ezt a két szót - igaz és igazságos - úgy egybehallani, ahogy mi. Amikor azt mondja az apostol, hogy éljetek igazán, vagyis igazságosan, ez a kettő ugyanazt jelenti: igazán élni = igazságosan élni. Krisztustól tanuljuk ezt is, testvérek, mert kitől, mástól tanulhatnánk, hogy mi az igazságosság.  S korábban, vajon nem isten embereitől, a prófétáktól tanuljuk ezt, amikor azt üzeni Isten az Ő népének: irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! És folyjék az igazságosság, mint a bővizű patak! De ez, mondom még egyszer, nem azt jelent, hogy lemegyünk alku-pozícióba a békesség kedvéért. Régi bölcsek mondták, hogy a békesség olyan ajándék, olyan adomány, amiért mindent oda kell hagyni, amiért mindent föl kell áldozni, - egyet kivéve, az igazságot. Éljetek igazán, éljetek igazságosan, mondhatnám így is: éljetek szeretetben! Mert amikor azt kéri, mondjatok nemet az istentelenségre és a világi kívánságokra, akkor azt sürgeti, mondjatok nemet a jótól való megfosztatásra. Mert mi más az istentelenség, ha nem az, hogy megfosztatunk Istentől, a létforrástól, a teremtőtől. Mondjatok rá nemet, és éljetek Isten szerint. Mondjatok nemet a hazugságra, és mondjatok igent az igazságra. Szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot – idézi Pál apostol egész életét summázva a zsoltár gyönyörű versét. Istenesen éltetek -mondja, amit Károli Gáspár így fordít: szentül éljetek. S ha értenénk még, mit jelent az, hogy szent, akkor én is ragaszkodnék a régi megoldáshoz, de mivel nem nagyon értjük már, mi az, hogy szent, talán azt jobban értjük, ha így fordítom: istenesen, Isten szerint. Éljetek úgy, ahogy Ady Endre szép verséből halljuk: nevednek számban jó íze van. Éljetek így, hogy Isten nevének jó íze legyen a szátokban.
Ha elkezdődik az életünkben egy csodálatos tanulási folyamat, melynek során megtanulunk újra a szív anyanyelvét, vagyis Isten nevének jó ízzel való kiejtését, ez azt is fogja jelenteni, hogy jó íze is lesz Istennek egész valómban. És ez már egy gyógyulási folyamat. Sokszor azt veszem észre, megdöbbenve és megrettenve, hogy amikor lehámozzuk az Isten-ügyről mindazt, ami hozzá tartozik, akkor mutatkozik igazán a lényeg. Nos, lehámozzuk róla az egyházat. Mármint először a többieket, aztán vegyük le a református egyházat, na jó, utána minket, Bőszörményi-úti gyülekezetet,  - azt is vegyük le. Vegyük le a biblia-órát, aztán hadd vegyem le róla magamat is. Magamat is leveszem róla. S akkor jön az igazi döbbenet, testvérek, hogy a világ kívánsága szerinti élő világnak, az istentelenségben élő világnak, nehogy azt higgyétek, hogy a keresztyénekkel volna baja, a reformátusokkal volna baja, velünk volna baja, velem volna baja! Mindig Istennel van baja. Tedd meg gyorsan ezt a néhány lépést, s egy rövid beszélgetésre ülj le azzal, aki ki nem áll belőle, csak ócsárolja a keresztyénséget, tegyél meg vele gyorsan néhány lépést. És kiderül egy pillanat alatt, hogy, áh, ha csak te lennél, ha csak egyház lenne, ha csak keresztyénség lenne, ha csak keresztyén kultúra meg civilizáció lenne, akkor máris meglenne a kompromisszum is, máris megkötnénk a deal-t, máris meg tudnánk egyezni. Istennel van baja! Mindenkinek, aki az Isten elleni lázadásában él, mindenkinek, aki még az ősbűnben él (olyan leszel, mint Isten!), csakis Istennel van baja. De aki – ahogy Károli Gáspár mondja – szentül, vagy – ahogy én próbálom most visszaadni – istenesen él, annak az életében elkezdődik egy nagy és mély gyógyulási folyamat, és ebbe beletartozik az is, hogy kezdjük újratanulni a szív igazi anyanyelvét.
S végül, kedves testvéreim, arról is hadd szóljak, hogy ez a kegyelem, amely megjelent (epifánia), egy másik megjelenés (epifánia) felé irányítja a figyelmünket. Azt mondja az apostol: a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését várjuk és reméljük. Mert lesz még egy megjelenés. A régiek ezt úgy fejezték ki, hogy a keresztyén ember voltaképpen két nagy státusz, két nagy valóság között él: most a kegyelem állapotában vagyunk, ezt status gratiae-nek nevezték. Kegyelem állapotában vagyunk, és abban reménykedünk, ez a mi kimondhatatlan, megingathatatlan mély reményünk, ezért van a szánkban Isten nevének jó íze, hogy eljön egy másik állapot, amit status gloriae-nek, a dicsőség állapotának nevezünk. Ez a keresztyén életirány, a dicsőség epifániája. Arra várunk, hogy a jelenések, a sok-sok jelenés, az angyal jelenése, a csillag jelenése, a napkeleti bölcsek jelenése, a próféták jelenése, a Megváltó üdvözítő jelenése mind-mind jelenlétté legyen a dicsőség honában. Nemcsak jelenés, hanem jelenlét lesz. Abban reménykedünk, és ezért gyakorolunk mértékletet, vagyunk józanok, igazságosak és szentül élők, mert tudjuk, hogy eljön az, amikor az idő átlép az örökkévalóba, és mi, akik múlandók és halandók, romlandók és veszendők vagyunk, felöltözünk romolhatatlanságba és halhatatlanságba. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Nektek is, kedves testvéreim, és arra tanít, hogy megtagadva az istennélküliséget, megtagadva az Isten nélküli világot, szentül, józanul, igazságosan éljünk abban a boldog reményben, hogy lesz még egy nagy, végső epifánia, amely nem mögöttünk van, hanem előttünk, amikor a jelenés jelenlétté lett, és Isten az emberekkel együtt fog lakozni.
Ámen

Kedves testvérek!
Elnézést kérek a nyelvek ismerőitől és a nyelvészektől, hogy most úgymond, kocanyelvészkedésbe kezdek. Ennek némi története is van. Néhány napja egy cikk arról számolt be, hogy valahol, egy lakóközösségben nagy jó történt, a lakóknak sikerült pályázatot nyerniük, és a házat hőszigetelniük, és ezzel mindenki komoly energia-megtakarításokat érhetett el. Az egyik szomszédház lakója azonban gonosz feljelentést tett ellenük és mindenféle herce-hurcán kellett keresztül menniük. A cikkíró pedig így kommentálta a szomorú esetet: végtére is irigy ember a magyar, az irigység: hungaricum. Sokat gondolkodtam ezen. Igen, természetesen, mi magyarok mondhatunk önmagunkról ilyet, más népekről már nem illik ilyet mondanunk. Az jó, ha tudjuk önmagunkat bírálni, ahogy mondják is: a magunk portája előtt kell megkezdeni a söprögetést. Ám ez a fanyar, ironikus megjegyzés, hogy vegyük fel az irigységet a hungaricumok közé, s tegyük mindjárt az első helyre, - ez nem hagyott békén. Meg egy kicsit meg is vigasztalt. Hiszen az irigység, vagy még inkább az irigy kívánság, amelyet Isten a tízparancsolatban tilt, nyilván mégsem csak a magyaroknak szól! Az irigység – ha szabad ezt mondani, nem hungaricum, hanem – s most jön a kocanyelvészkedés! - humánum. Nem humánus dolog, de humánum. Tévedni emberi dolog, - tartja a mondás. Irigykedni is. De ez már tilalmas.
Arra kérek mindenkit, gondolkodjon el, milyen kétélű ez a szó, ez a latin kifejezés: humanum. S magyarul is milyen kétélű, ha valamire azt mondjuk: emberi. Mert mondhatjuk azt is, hogy valaki emberien és emberiesen, humánusan viselkedik, és ebbe éppen azt foglaljuk bele, hogy nagylelkű, önzetlen, önfeláldozó. A régi latinban, ha azt mondták valakire, hogy humánus, vagy humánus dolgot tett, az szinte már-már valami isteni kegygyakorlásnak számított. Mi több, vannak teológusok, akik éppen karácsony közeledtén, ádventben, Isten nagy szeretettitkáról szólva, Isten humanitásáról beszélnek. Jézus Krisztusban látjuk Isten humanitását, teljes önzetlenségét, önfeláldozó, feltétel nélküli szeretetét, mert hiszen, majd ha ádventtől eljutunk nagypéntekig és húsvétig, és a kereszt titkát szemléljük, az éppen ez: a teljes, feltétel nélküli odaadás, önfeláldozás.
És megfordítva, ha azt mondjuk valamire, hogy emberi, mindennek épp az ellenkezőjét is kifejezhetjük a szóval. Emberi, mondja a filozófus, túlságosan is emberi. Kicsi, múlandó, törékeny, véges, hibás, elrontott.
Mindazáltal Isten igéje nemcsak ezt hozza elénk, hogy ti. ha azt mondjuk, hogy emberi, akkor az valami magasztosat jelenhet, vagy másrészt, ha azt mondjuk, hogy emberi, az valami törékenyet, esendőt, veszendőt jelent. Isten igéje talán a legmélyebb mélységig visz le most bennünket, itt a 10. parancsolatban. S ennek a megértésében sokat segít nekünk a káté. Ha röviden, a főgondolatok erejéig összefoglaljuk az eddig olvasott, hallott parancsolakat, mindig azt a kettősséget láttuk, hogy egyrészt Isten tilt is valamit, de kíván is valamit, elutasít bennünket valamitől, és ugyanakkor utasít bennünket valamire. Nem is akarom most mindezt végigmondani, hanem csak arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy eddig voltaképpen mindenik parancsolat megfogható volt, mindegyik valamilyen konkrét cselekvésre, mi több, életszervezésre vonatkozó parancsolat volt, akár tiltásként, akár követelményként. Sokszor utaltam rá, különösen a második törvénytáblával kapcsolatban, hogy az emberi jogtörténet is igazolja, hogy kultúrák, civilizációk építkeznek ezeknek a parancsolatoknak a cölöpén, lám, mindenfelé mennyi és mennyi rendszabályt, törvényt, eljárást, életgyakorlat. Ha például visszalépünk ahhoz a parancsolathoz, hogy ne lopj, és elővesszük a civilizációs szabályokat, egy fél könyvtárat megtöltenek a jogi kódexek, amelyek azt magyarázzák, hogy ez mit jelent.
Pál apostol szava is idehallik a Római levélből, amikor arra kéri a keresztyéneket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbb hatalmasságoknak.  De nem azért engedelmeskedünk, mert a keresztyénség eleve engedelmeskedő típusú vallás lenne (nem azért lettünk keresztyének, hogy szüntelenül hajlongjunk a nagyok előtt, bár ők ezt szeretnék, meghagyom), hanem, azért, mondja Pál apostol, mert a polgári hatalom Istennek szolgája a te javadra, az a feladata, hogy büntesse vagy föltartóztassa a rosszat, és jutalmazza a jót. A hatalom akkor hatalom – szoktuk mondani – ha legitim, ha törvényes, magyarán, ha elsőrendű szolgálata a törvények megtartására irányul.
S máris rögtön jöhetnek a kérdések: na, de azt milyen kódexbe foglaljuk bele, milyen parancsolatba, milyen emberi jogrendbe illesztjük bele, hogy ne kívánd? Kívánni emberi dolog, azt már csakugyan nem akarhatja tőlünk Isten, nem parancsolhatja meg nekünk Isten, hogy ne fusson át a szívünkön a kívánásnak még a gondolata sem! Csakhogy, testvérek, ahogy a káté mondja, és mélyíti ennek a parancsolatnak a jellegét, itt valóban emberi mivoltunk gyökeréhez érkezünk el! Mert ha megromlott az emberi élet és sokféle szabállyal kell azt kordában tartani (és a főszabályok a tízparancsolatban foglaltattak benne), és továbbá, ha megromlott az emberi élet és Isten alaptörvényével kell arra ösztökélni, hogy rendeltetését betöltse (tudniillik, hogy szeresd Istent és szeresd felebarátodat), - egyszóval, ha tehát valami romlás van az emberben, akkor menjünk le egészen a gyökérproblémáig.
A káté így magyarázza. Mit akar Isten a 10. parancsolatban? Azt, hogy soha, a legkisebb kívánság vagy gondolat ne támadjon fel szívünkben Istennek egyetlen parancsolata ellen sem. Hanem mindenkor teljes szívünkből gyűlöljünk minden bűnt és gyönyörködjünk minden igazságban. Megdöbbentő. Már-már hozzászoktunk a káté kapcsán, hogy sokszor egészen részletekbe menően magyarázza egy-egy tilalomnak, s a benne foglalt követelménynek az értelmét. Talán emlékszünk, a múlt alkalommal, amikor arról volt szó, hogy ne tegyünk felebarátunk ellen hamis tanúbizonyságot, az egész emberi életet úgy mutatta be a káté, mint egy kvázi bírósági helyzetet, s bizonyította, hogy nincsen olyan eset az emberi kapcsolatainkban, ahol ne lenne érvényes ez, hogy ne tégy hamis tanúbizonyságot. Most meg úgy tűnik, itt a végén, hogy túl általánosan beszél. Lehetne ezt egy kicsit konkrétabbá tenni: mi az, hogy ne kívánj? Ne kellene mégis inkább skolasztikus magyarázatokba merülni, hogy Isten törvénye a rossz és gonosz kívánságokra utal, mert amúgy vannak jó kívánságok is, vannak jó vágyak is, vannak az emberi életnek jóra való törekvései is. Mitöbb, Spinoza, a nagy filozófus egyenesen így írja le az embert, egy latin szóval: conatus, -  a törekvés, az igyekezet, az előrehaladás viszi előre az embert, enélkül nem menne előrébb a világ.  S még lehetne ezt tovább finomítani. Ha éhes vagyok, szomjas vagyok, akkor is tiltja Isten a kívánást. Tiltja Isten a fizikai, biológiai kívánságokat? Egy a lényeg, egy kérdés:  miért ilyen általános itt a káté? Azért, mert most azt teszi – csak megfordítva! – amit eddig az összes parancsolatnál tett. A parancsolatok eddigi magyarázatánál mindig szépen elmondta, hogy mi az, amit Isten tilt, és ebből következően mit kíván Isten. Most pedig így kérdez: mi az, amit Isten akar? Isten pedig azt akarja, hogy soha a legkisebb kívánság, gondolat ne támadjon fel szívünkben egyetlen parancsolata ellen sem. Ez bizony, nagyon különös megfogalmazás. Vagyis a  tizedik parancsolat – ne kívánd felebarátod házát, felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé – az egész szent életrendhez kapcsolódik, amit Isten ad nekünk. Konkrétan pedig a szombatnap parancsolatához.
Amikor a törvény arról beszél, hogy Isten szombatján senki semmi dolgot ne tegyen, aki a házában van: se a gyermekei, se a szolgái, se a jószágai, se a vendégei, éppen azokat sorolja fel, amit a tizedikben kívánni tilt. Kívánni a másikét, - nagyon egyszerű szóval így lehetne mondani: kívánni az életét. Mert ez az élet: ami kapuinkon belül van. Ez az élet, mert Isten erre nézve rendeli az élet istentiszteletét.
Tudom jól, hogy ezt a parancsot ma nagyon nehezen érti meg az ember. Mi ugyanis az eldobható kellékek világában élünk, ez fogyasztási kultúránk egyik leágazása: minél többet, minél gyakrabban, minél drágábban vásárolni,  ez csak úgy lehet, ha gyorsan pörgetjük a dolgokat, ahhoz, hogy vásárlási kényszerben maradjunk, ahhoz csere-igénnyel kell eltelnünk (ezt nevezzük a változatosság szeretetének), s mindezt az eldobás rítusával készítjük elő. Múltkor egy ismerősömnek elromlott a mobil-telefonja (megmondom őszintén, irigylésre méltó jó mobil-telefonja volt, remélem Isten megbocsátja nekem a szívemen átfutó kívánságot!), szóval, elromlott a mobil-telefonja, mire mondtam neki: semmi baj, elviszed a szerelőhöz, megcsinálják. Azt felelte: az nem fog menni, mert ezek a készülékek eleve úgy vannak gyártva, hogy egy vagy két éven belül ki kell őket dobni a kukába. Vagyis újat kell venni, mindig újat kell vásárolni, mindig akarni kell az újabbat, mindig előre kell menni.  Ezért nem igazán értjük, s mégis értjük, azt amiről itt a tízparancsolat beszél, nevezetesen, hogy akik és amik az enyéim, az az én életem, az mind hozzámszervesült. Feleséget, házat, szolgát, szolgálólányt, ökröt, barmot, bármit – és ezt mind lehet és kell is mai életvalóságokra fordítani – ezt elkívánni a másiktól, azt jelenti, hogy a mások életét kívánom el. Azt az életet, egészen pontosan az ő életét,  amelyet ő kapott Isten dicsőítésére és megszentelésére.
Tehát csak felszínes ítélettel mondhatjuk, hogy itt tulajdonszerzési kívánságról volna szó, ami tilos. Ez már benne van a lopás tilalmában is. Aki Isten képmása ellen tör, aki a másikét kívánja, az Isten rendje ellen tör – milyen érdekesen fogalmaz a káté, most már értjük! –, Isten akarata ellen kíván, Isten életrendjével szembemenő módon el magának valamit. Létproblémára mutat ez, és ha valóban visszalépünk az ember bűnbeesésének történetéhez, látjuk az hamis tanúsággal kezdődik („csakugyan azt mondta az Isten?” – sugallta a kígyó Ádámnak és Évának), de a kívánással folytatódik. A mindent tudás kívánásával, a nagy kívánással: olyannak lenni, mit Isten. Isten helyébe beülni.
Mindaz, amit a parancsolat embertársainkkal kapcsolatban tilt nekünk, valójában a létprobléma gyökerében az Istennel való kapcsolatunkra mutat. Ezért tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a tizedik parancsolat az előtte álló kilenc parancsolatnak a summája. Nem általános értelemben: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, - de a tilalmak lényegét érintve igen.  Ezeket itt értjük meg igazán. Azt mondja az apostol: minden gonosz gyökere a pénz szerelme. Azt mondja másutt, amikor a vergődő emberről beszél, hogy megfeszítette magát kívánságai okán. Bele tud halni az ember a másiké kívánásába! S rögtön értjük, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a másiké tabu, tilos, ránézni se lehet, nemhogy kívánni, a másikét maximálisan tiszteletben kell tartani, mert ilymódon az életét is tiszteletben tartom. Több ez: ez egy önvédelmi törvény. Emlékszünk Aháb király és Nábót történetére? Csak egy kis szőlőskertről volt szó, egy kicsi örökségről. Miért kellett az a mindenható királynak? Miért betegedett bele a kívánásába úgy, mint egy gyerek, és miért kellett elindítania egy szörnyű gépezetet a megszerzésére? Ott olvasunk először a Bibliában koncepciós perről, amikor hamis tanúkat szereznek, hamis vádat fogalmaznak meg, és hamis vád alapján halálra ítélnek valakit, hogy vagyona az államkincstárt gyarapítsa. Miért? És mit üzen Illés próféta ez után Aháb királynak? Ahogyan kutyák nyalták föl Nábót vérét, úgy fogják kutyák fölnyalni a te véredet is! Életvédelmi törvény ez itt, kedves testvérek! Ne kívánd. Mert különben önmagadat feszíted meg.
S mindezek után, a káté még két komoly kérdést tesz fel, hiszen a tizedik parancsolattal mégis kikerekedik Isten örök szent törvénye. Megtarthatjuk-e tökéletesen ezeket a parancsolatokat? Mi, akik Istenhez megtértünk? És ezt a kérdést pontosan a tizedik parancsolat után kell feltennünk, mert meglehet, hogy a többi kapcsán mindenféle esetek mögé bújunk, és azt mondjuk, például – amit idéztem a múltkor valaki szájából –, soha bíróságon nem voltam, soha tanúskodnom nem kellett, a kilencedik parancsolat kipipálva! Tényleg? Nem véletlen, hogy a tizediknél kérdezi ezt a káté: megtarthatják-e ezeket a parancsolatokat azok, akik Istenhez megtértek? Nem, - feleli, mert amíg ezen a földön élnek a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, mindazáltal nagyon komoly a szándékuk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig minden egyes parancsolata szerint fognak élni.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Szoktam olykor ironizálni azon, hogy majd, amikor Isten mérlegre tesz bennünket, nem fogunk tudni arra hivatkozni, hogy bár semmit sem tettünk, azért nagyon akartuk igazságát megcselekedni. Erre mindig azt a példát hozom, hogy az olimpián odaáll a magasugró a 250 centiméteres magasságnak, fújtat, prüszköl, csapkodja a combját, billegteti magát, aztán nem fut neki..., hanem odamegy a versenybíróhoz és azt mondja: én is kérek egy érmet. S miért tetszik érmet kérni? Mert nagyon akartam... Mégis, azt gondolom, ha az igyekezetünket nem hamis hivatkozásra használjuk, ha az igyekezetünket nem arra vesszük elő érvül, hogy igazoljuk magunkat, hanem úgy igyekszünk, ahogy a káté mondja, vagyis: nagyon komoly a szándékunk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig mindenegyes parancsolata szerint éljünk, tudván, hogy a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, akkor már elkezdtünk valamit. És ez a lényeg.
Mert addig, amíg a gyengeségünket, a gyarlóságunkat, a törékenyt, az esendőt, a tévedhetőt, egyszóval: a humánumot csupán ürügyül állítjuk magunk elé és egy lépést se teszünk, addig Isten törvénye csak leleplez és megítél bennünket. De ha akárcsak kezdőként lépünk, mi több, mindig csak kezdőként járunk a humánumban, az igazságban, amire Isten törvénye késztet és utasít bennünket,  akkor megfuthatjuk kitartással az előttünk levő küzdőtért nézvén a hitnek kezdőjére és bevégzőjére, az Úr Jézus Krisztusra.
Ádventben nem másra nézünk, mint az eljövendő Krisztusra. Boldog az az ember, aki a közelgő isteni kegyelem felé megteszi a maga első lépését, és bár azt mondja, még a legszentebbek is csak kezdők, de én is kezdtem és ebben gyakorlom magamat, mert Isten törvénye jó és üdvösségemre való.
Ámen

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!
Még ádvent előtt egy ismerősömnél voltam látogatóban, és ahogy beszélgettünk, láttam, elővesz egy kis cédulát és valamit ír rá. Először elbíztam magamat, lám mégiscsak vagyok én olyan fontos ember, hogy amit mondok, fel kell jegyezni.  De azért gyermeki kíváncsisággal megkérdeztem, mit írtál fel? Mire azt felelte: beszélgetés közben eszembe jutott még két név, akiket itt megemlítettél és gyorsan fölírtam őket a listára, mert karácsonyra készülvén, mindig listát írok. Listát arról, hogy kinek kell levelet írni, aztán listát arról, hogy kinek kell ajándékot venni, listát arról, hogy kit kell karácsonykor megkeresni. Nos, azt hiszem, ilyen listái mindenkinek vannak, - hosszabbak, rövidebbek, de karácsonyi listák, s éppen azért, hogy senkit ne hagyjunk ki, senkit ne felejtsünk el a köszöntéssel, az ajándékozással, az üdvözléssel.
S lám, van egy ilyen lista Isten igéjében is, itt mindjárt, Máté evangéliuma elején. Hosszú lista, 42 név, sőt több is szerepel benne. Az evangélista ezt a listát három csoportra osztja, három történeti korra Ábrahámtól Dávidig, Dávidtól a fogságig, a fogságtól pedig egészen Krisztus megszületéséig. Igen érdekes, különös és sok üzenet hordozó ez a lista, nélküle tulajdonképpen nem is értjük az angyali szavát, amit álmában mond Józsefnek: ímé, szűz fogan méhében, s nevezik őt Immánuelnek, ami annyit jelent, velünk az Isten. Mert ez Krisztus megszületésének nagy üzenete, mindent átható valósága és boldog megtapasztalása: velünk az Isten. Aki karácsonykor nem a fenyőfát és a télapót ünnepli, de nem is önmagát ünnepli, hogy milyen jó ajándékokat tudott venni, hanem Isten megszületett Fiát, az Úr Jézus Krisztust ünnepli,  az már egész komoly lépést tett, hogy tudja, értse, mit jelent az: velünk az Isten.
Az a mondat, amely rögtön az evangélium elején a szemünkbe ötlik, így szól: Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Ez a kifejezés: nemzetségéről való könyv, három dolgot jelenthet, mind a három igaz, és engedjétek meg, hogy erről a háromról szóljak röviden, ezt a hármat mintegy összetegyem. Három nagy titok rejlik benne, s ezzel háromszorosan mélyíti el Máté evangélista karácsonyi örömünket.
Lehet ezt így érteni: Jézus Krisztus eljövetelének a kezdete, vagy az Ő eljöveteléről szóló könyv. Igen, Jézus Krisztus így érkezik el. Karácsonykor sokat énekeljük, s megtölti a szívünket az érzés: mennyből az angyal...! S ezt mondja az az apostol is, hogy amikor Jézus Krisztus testet öltött, akkor Isten az idők teljességében elbocsátotta az Ő fiát. Másutt azt mondja: Jézus Krisztus, aki Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, alászállt, szolgai formát vett fel. Vagyis mi karácsonykor többnyire úgy gondolkodunk, hogy föntről lefelé, az isteni világból az emberi világba, a transzcendensből az immanensbe, a múlhatatlanból és örökkévalóból ide, a múlandóba, ide, az elveszendőbe, ide a mély véges emberi világunkba lépett be Isten. Nagy csoda ez, hogy Isten aláhajol, Isten belép ebbe a világba.
Máté azonban egy másféle rendet mutat most nekünk ezzel a történettel, - mert igazából véve itt egy történet áll, amely Ábrahámmal kezdődik és egészen Jézus Krisztus eljöveteléig tart, s éppen azt mutatja meg, hogy magában a történelemben, legalább Ábrahámtól kezdődően fokozatosan bomlik ki a „velünk az Isten”, az Immánuel története. Ez a történet Ábrahámtól Jézus Krisztus születéséig ugyanolyan történet – mondhatnánk – , mint minden történet. Ennek a történetnek is vannak magaslatai, csúcspontjai, dicsőséges pillanatai, és vannak mélypontjai. S az a sajátossága is megvan, mint minden történetnek, hogy akik egy adott ponton benne vannak, azok nem tudják megítélni, hogy most egy dicsőséges ponton állnan-e, éppen fölfelé haladak-e, vagy lefelé. De az egészen biztos, hogy aki benne él a maga történetében, abból azt kényszeríti ki a saját kora, élettapasztalata, körülményei, létideje, hogy valaminek meg kell változnia. Változásnak kell bekövetkezniük. Ha csak egy-egy pontot említek meg ebből a történelemből, máris látjuk, hogy az a történet, amit itt Máté listába foglal, történelmi személyeket sorakoztatva egymás után, három csoportba osztva őket, nos, ez a történet az ígéretnek és a reménykedéseknek a története.
Ábrahám története így kezdődik: megáldalak téged, s megáldom a te magodat, és a te magodban a földnek minden nemzetségét... Mikor teljesedett be ez az ígéret? Akkor, amikor az Úr Jézus Krisztus megszületett. Mit mond Máté? Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségtáblázata... Az Ábrahámnak adott régi ígéret, amire Ábrahám rátette az egész életét, és utána negyven nemzedék egészen Jézus Krisztusig, ez az ígéret volt az, amelyre a Zsidókhoz írt levél szavaival, ők a hit hősei, ők a reménység hősei, szüntelenül vártak. Így mondja: valami jobbra vágyakoztak és ezért Isten nem szégyelli őket, hogy az ő nevükről neveztessék. Ők az Immánuel népe, ők a „velünk az Isten” népe. Karácsonykor pedig ez az indító isteni ígéret ölt testet, válik valóra, és nyílik ki az Úr Jézus Krisztusban. De azt is el kell mondani erről a történetről, hogy többnyire elrejlik benne az ígéret, mint a búvópatak. Ha ennek a történetnek pusztán emberi oldalát nézzük, ez egy riasztó és megdöbbentő történet. Lám, egy nagy patriarchával, egy csodálatos emberrel,  Ábrahámmal kezdődik. Ám Ábrahám – emberileg szólva – a reménytelenség jelképe. Vénember már, és felesége, Sára is vén, és nincsen gyermekük, a történetük biztosan megszakad. És mégis, valami egészen fölfokozott nagy csodával történik, hogy gyermekük születik, s az ígérethez egy lépéssel közelebb kerülünk.
Aztán ott van Dávid, a kicsi pásztorfiú, a félretettek közül való. És mégis, ebből a Dávidból lesz a dinasztia-alapító király, aki nagy néppé emeli országát. De, olvassuk csak tovább a történetet, jelzi Máté, hogy jött a fogság, és a fogság után pedig egy hosszú nemzedéknyi sora a reménytelenségben reménykedőknek. A babilóniai fogság utáni korból való a 74. zsoltár, amely azt mondja: próféta nincsen többé, és nem tudjuk, hogy meddig tart ez!? Miért ilyen türelmetlen a zsoltáros, miért ilyen kétségbeesett? Mert úgy tűnik, hogy az ígéret nem közeledik, hanem távolodik, nem teljesedik, hanem üresedik. És mégis, ebbe a történetbe van belerejtve a „velünk az Isten” története, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mert ez az Immánuel mély értelme: Isten nem szégyellette, hogy Őróla neveztessenek! Nagy üzenet ez a mai karácsonyunkon is, mert miközben Isten nem szégyell bennünket, a legtöbbet adja nekünk egyszülött Fiában, szabadítót ad, aközben ezzel ellentétben azt látjuk, az lesz a 21. század civilizációja, vagy legalább is így kezdődik, hogy az emberek szégyellik Istent. Mi több, nemcsak szégyellik, hanem készek azonnal és rögtön megbotránkozni és ellene fordulni. Akármi történik a világban, a mai ember azonnal fölkiált: nekem nem kell Isten! Sokszor még az Istenben hívő emberek is így beszélnek. Amikor ünneptájt fölnyílik a médiumok maxima cloaca-ja, és ránk ömlik mindenféle szenny és mocsok, olykor úgy véljük, azért teszik ezt, hogy ne örüljünk. De nem ezért történik ez, hanem azért, mert az ember szégyelli az ő Istenét. Isten azonban nem szégyell bennünket, mi több, szabadítót küld. Immánuel - velünk az Isten. Ez az Ábrahámtól Jézus Krisztusig tartó nagy, hosszú sornak a története. Ha egyen egyenként megnéznénk ezeket a személyeket (kiről többet, kiről kevesebbet tudunk, van, akinek csak a nevét tudjuk), mindenikben azt látjuk: nem szégyellték az Isten ígéretét és mindig valami jobbra vártak. Ez a valami jobb egyetlen szóban így foglalható össze: velünk az Isten.
Másodszor, ezt a kifejezést, hogy Jézus Krisztusnak nemzetségéről való könyv úgy is lehet fordítani, hogy itt voltaképpen Jézus Krisztus evangéliumának a kezdetéről van szó. A nemzetség szó – nemzetségéről való könyv - ez így is visszaadható: genezis. Itt ez a szó áll: genezis. Ez egy görög szó áll Mózes első könyvének élén: genezis, kezdet, eredet, indulás. Valami, ami elkezdődik és történni kezd és folytatódik. Isten igéjében ez a kifejezés egyszerűen valakinek a történetét jelzi. Mintha azt mondanám: az én genezisem, vagyis az én történetem. Valahol elkezdődik, s aztán meghatározott módon folytatódik. Igen, ez itt az evangélium kezdete, ezzel kezdődik a jó hír, ezzel testesedik meg a jó hír, hogy Isten belép az emberi világba és a nemzedékeken keresztül hordozott remény valósággá lesz.
Hogy mit jelent nemzedékeken keresztül hordozni a reménységet, ahhoz csak két egyszerű tényt hadd említsek meg. Egy protestáns Biblia-tudós jegyezte meg, hogy Jézus neve, ha héberül írjuk nevét, egy héber betűvel, a joddal kezdődik, amely a héberben a tízes számot is jelöli. Vagyis a tízparancsolatot. És mi a tízparancsolat lényege? – Szeresd az Urat, a te Istenedet. Hadd fordítsam most így: ne szégyelld az Urat, a te Istenedet. Mi a tízparancsolat lényege? – Szeresd embertársadat, mint magadat. Hadd fordítsam így: ne szégyelld embertársadat, ahogy magadat sem szégyelled, ne szégyelld elesettségében, restségében, bűnében, nyomorúságába! Fogadd el és fogadd be. Mit mond az angyal? Azt mondja az angyal Józsefnek: szül fiat, nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből. Jézus szabadítónk születik.
Azután azt is meg lehet itt jegyezni, hogy milyen titokzatos a reménységnek ez a búvópataka. Azt mondja Máté evangélista Józsefről: József igaz ember volt. Mi tette Józsefet igazzá, honnan találta meg ő ebben a rettenetes nehéz, elhordozhatatlan, emberileg szólva botrányos helyzetben a helyes utat? Számára ugyanis ez a helyzet botrányos. Menyasszonya van, Mária. Mária várandósnak találtatik. Lehetne botrányt csinálni, lehetne eget-földet telekiabálni, lehetne őt törvényre hurcolni. Azt mondja Máté evangélista: József igaz ember volt. Milyen mélysége ez az igazságnak! Mert amikor ezt halljuk, hogy igaz, akkor ezt többnyire így szoktuk érteni, én igaz ember vagyok, vagyis igazabb ember vagyok, nekem van mindig igazam. Mi, magyarok ezt nagyon jól értjük, jussoló nép vagyunk, nem engedünk az igazunkból. Törvénykező nép vagyunk, bíróságra futkározó nép vagyunk, perlő nép vagyunk. De amikor ezt halljuk Józsefről, hogy igaz, mindjárt megnyílik ebben a szóban, József töprengésében, mozdulatában az irgalmasság. Mert mi a tízparancsolat lényege, hogy foglalja össze a próféta? – Irgalmasságot akarok, nem áldozatot, és folyjék az igazságosság és a méltányosság, mint a bővizű patak. József igaz ember volt. Búvópatak ez ugyan, 42 nevet hallottunk, 42 nemzetséget. Időtlen idő. De ebben az időtlen időben mindig ott volt az, hogy velünk az Isten, aki irgalmasságot akar.
És ha a kettőt összekötöm - azt, hogy József igaz ember volt, és így volt igaz ember, és azt, hogy  ez a mély tapasztalat erősítette folyton, hogy velünk az Isten - , akkor már értjük, hogy az Immánuel nem azt jelenti, hogy én kitalálok magamnak egy ügyet és odarángatom mellé vagy éppen a kellős közepébe Istent és azt mondom, hogy velem az Isten!– Pedig mondogatjuk: velünk az Isten! – ha nekünk áll a zászló,  ha mindig minden sikerül. S miért botránkozik a mai ember, miért kész azonnal botránkozni? – Mert Isten első rendben úgy van velünk, ahogyan azt Józsefben látjuk. Nem bocsátotta el, magához fogadta, engedett az angyal szavának, és amikor megszületett a Megváltó, úgy lett, ahogyan az angyal mondta: nevezte Őt Jézusnak. A gonoszok csak akkor fogadnak barátjukká, ha hasonulsz hozzájuk – Isten úgy fogad barátjává, hogy Krisztusban hasonlóvá lesz hozzád.
Harmadsoron, úgy is lehet érteni a kifejezés: Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv, hogy születés. Kezembe került nemrégiben az 1970-es évekből egy kis református káté, egy falusi lelkész írta: hátrányos helyzetű gyermekek számára. A káté első kérdése ez: mi van a Biblia elején? – Válasz: kezdetben teremtette Isten mennyet és a földet. Második kérdés: mi van a Biblia végén? a válasz: – a Biblia végén az van, hogy Isten mindent újjáteremt. És mi van az eleje és a vége között? Az, hogy megszületett az Úr Jézus. Ennyi a mi katekizmusunk, ennyi a világszemléletünk, ennyiben elmondjuk, hogy a teremtő Isten újjáteremt, és azt az ígéretet, amit Ábrahámnak adott, Isten úgy teljesíti, hogy egy új ígérettel tetézi, mert Isten minden beteljesített ígéretében egy új ígéretet ad.
Itt egy új genezis lapjait olvassuk, karácsonykor egy új genezis kezdődik, ez új születés, ami több mint a régi kezdet, mert az abszolút isteni új élet felé mutat. Így mondja ezt az apostol: aki Krisztusban van, új teremtés az. Vagyis, amikor karácsonykor mozgósítjuk erőinket, s megpróbálunk mindent összpontosítani, egybegyűjtve egyetlen egy fókuszba a szeretetünknek, az irgalmasságunknak, a befogadásunknak a gesztusait, akkor csodálatos módon azt tapasztaljuk meg, hogy nemcsak úgy van velünk Isten, hogy minden lárma, zaj, kiabálás, fújolás, beletülkölés ellenére megsegít méltósággal ünnepelni. Hanem segít fölemelkedni a saját bajaink, nyomorúságaink, betegségeink, gyászunk és életterhünk ellenére, segít Isten kikeveredni a világnak minden nyomorúságából, még akkor is, ha tudjuk, hogy van a világnak része, ahol ezen a napon is fegyverek ropognak és ártatlan emberek halnak meg. De úgy is velünk az Isten, hogy ehhez a szeretetkoncentrációhoz egy új ígéretet kapcsol. Az új élet ígéretét! Aki Krisztusban van, az új teremtés.
Ezért boldogan valljuk és hirdetjük mi is,  hogy ami elveszett Ádámban, elveszett az emberben, akinek az lett a nagy programja, hogy Isten nélkül éljen, azt mind visszanyertük Krisztusban, akinek ez a nagy programja: velünk az Isten, -  és csak Istennel, és csakis Istennel. Amit elveszítünk az Isten-nélküliségben, vagyis önmagunk istenítésében, azt megnyerjük Jézus Krisztusban, aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberré lett. Arra buzdítok hát mindenkit, akinek még otthon megvan a karácsonyi listája, írja oda az elejére: Jézus Krisztus, és írja oda a lista végére netán önmagát. Hiszen az a névsor, amit itt most Máté evangélista megnyit, nyitott névsor, Jézus Krisztus nem a végén, hanem a közepén áll. Oda írhatom tehát utána magamat, oda írhatom szeretteimet, oda kell írnunk magunkat és szeretteinket. Nemrégiben olvastam egy érdekes esszét, Ljudmilla Ulickájá neves orosz írónőtől. Azt írja, hogy sokat töpreng a 20., 21. századi ember sorsán, történelmén, s mindazon, ami mögöttünk van, és amiben benne vagyunk. Majd  hozzátesz egy fanyar megjegyzést: úgy látom, az embereket a bűn tartja össze és nem a szeretet. Megrendítő tapasztalat ez: inkább a bűn tarja össze a világot, összecementezzük egymást a rosszal, cinkossá tesszük egymást a bűnben, az ellenségeskedésben, az embertelenségben. Igen, ha magunk vagyunk. Ha nincs velünk az Isten. De, ha velünk az Isten, akkor a történetünket, a sorsunkat mind Isten szeretete köti egybe, Ő cementezi össze az embert, Ő kötöz össze bennünket. Ezért hirdetjük boldog szívvel mindenkinek: Immánuel, velünk az Isten. Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön és az emberekhez jóakarat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, hogy szinte mindennapos keresztyén rutin, de mindenképpen lelkipásztori és hitoktatói szokás, hogy amikor kérdezgetjük, hogy mit jelent az ádvent szó, és sokan mondják rá a természetes választ: ádvent a várakozást jelenti, mi rögtön kiigazítjuk és elmagyarázzuk, hogy ez az adventus latin szóból származik, az pedig az eljövetelt jelent vagy magát azt, aki eljött. Az  eljövetelhez képest másodlagos a várakozás. Azért mondom, hogy ez mindennapos keresztyén rutin, mert ezt a jogos kiigazítást azért nem tudjuk ilyen olcsón megúszni. Igen, természetesen. ádvent várakozás is, hiszen előre tekintünk a közelgő, érkező karácsonyra, és a készületek várakozást is jelentenek: egy nagy ünnepet várunk. Vagyis helyes, ha kiigazítjuk a téves szómagyarázatot, de van még itt egy ennél nagyobb feladat, ez pedig a várakozáshoz kapcsolódó, szinte már-már mindennapos frusztráció leküzdése. Az emberi lélek gyógyítói, azt hiszem, hamarosan egy új civilizációs betegség gyógyításába kezdhetnek,  ez pedig az ünnepi várakozás frusztrációja, foglaljuk össze röviden így: ünnep-frusztráció. Ez egy egészen különös civilizációs betegség. Sok nyomorúságot takar, és sokféle módon kell ezt nekünk, keresztyéneknek is gyógyítani.
Most ádventben Magyarországon is divatossá lett, elsősorban a média okán, egy furcsa hangütés továbbadása, terjesztése, felnagyítása, multiplikálása. Ez a hang körülbelül ebben a mondatban foglalható össze: ha lehet, én ebből kimaradnék. Tudniillik az ünnepből. Igen, ádventben bizonyára mindannyian szeretnénk kimaradni abból a tülekedésből, forgolódásból, izgalomból, sorbaállásból, amely a mostani ádventeket jellemzi. Ha akár a legegyszerűbb ajándékot is szeretnénk megvenni, sőt, többet mondok: ha ajándékot szeretnénk készíteni és ahhoz  csupán a kellékeket szeretnénk megvenni, ma már egy színes csomagolópapírért, egy borítékért, egy egyszerű színes ceruzáért is sorba kell állni. Ebből, nyilván, szeretnénk kimaradni. Szeretnénk kimaradni abból a hangzavarból is, amely „természetesen” megint el fogja önteni, már el is árasztotta a hírközlő szerveket, a médiumokat, s betörtek itt-ott a mi karácsonyi ünnepünkbe is. Ebből a hangzavarból körülbelül ez vehető ki: karácsony régi szép népszokás, volt egy Jézus nevezetű mítosz, vagy mi a csoda. Nemrégiben hallgattam egyik kedvenc rádióadómat, azon klasszikus zenét szoktak játszani. Két zeneszám között a bemondó prelegálni kezdett arról, hogy ő ilyentájt két mítoszról szokott hallani, a Mikulásról meg a Jézusról, talán Mikulás volt is, Jézus felől nem biztos. No, nyomban kikapcsoltam a rádiót – úgymond – önvédelemből. Na, de mit kapcsolok be legközelebb és mit fogok hallani? Ebből is szeretnénk kimaradni. De leginkább abból szeretnénk kimaradni, hogy valami elrontsunk. Kimaradni a kockáztatásból. Mindenkinek küldtünk már karácsonyi üdvözlő lapot? Látom, az idősebbek pörgetik a fejükben a címtárat, a fiatalok pedig egy egyszerű sms-sel, email-lel, facebook üzenettel elintézték. S meg van szervezve karácsonyra, testvérek, a rokonok érkezése? És, ha majd karácsonykor együtt leszünk, el tudjuk majd tölteni az ünnepet békességben, szeretetben, örömben? Vagy szokásos módon, ahogy sok családban megtörténik, sajnos, félóra múlva már előjönnek a régi dolgok, indulatok, elrendezetlen ügyek? És akkor mi végre gyülekeztünk egybe? Nos, ebből nagyon szeretnénk kimaradni. Aztán a magános emberek eleve szeretnének kimaradni az ünnepből, mert azt látják, hogy mindenki ünnepel, egybegyülekezik, együtt van, örvendeznek, csak hozzájuk nem kopogtat be senki, és nekik sincs kihez bekopogtatni. Ha lehet, hát maradjunk ki ebből.
Mégis, inkább azt javaslom, még a hátralevő időben gyógyítsuk magunkat ebből az ünnepi frusztrációból, és jobb is ehhez nyomban hozzákezdeni, mert ha ezt nem tesszük meg, csak napról napra növekedni fog a baj, mert minél inkább mondjuk, hogy szeretnék belőle kimaradni, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy nem tudunk belőle kimaradni.
Azért olvastam fel a zsoltáros vallomását, mert egészen különös kifejezéseket használ, amikor elujjongja boldogító élettapasztalatát, a várakozásnak, a várakozásban megérkező isteni kegyelemnek és a szabadítás boldog élményének a tapasztalatát. Ehhez olvastam föl még a Zsidókhoz írt levélből a hit hőseiről szóló részből azt a szakaszt, amely azt mondja el, hogy ha annak idején a régiek, az Ószövetség szentjei Ábrahámtól Dávidig – ez a zsoltár Dávidé –, ha nem ígéretként veszik Isten buzdítását és nem tölti el az életüket a  tevőleges várakozás, akkor (mondja): lett volna nekik idejük az isteni ígérettől elfordulni, lett volna idejük saját mindennapos életük dolgaival foglakozni. De azt mondja a Zsidókhoz írt levél: engedtek Isten hívásának, s elindultak, mert valami jobbra várakoztak. Hogy mi ez a jobb, erről szól nekünk a zsoltár jövendölése, és remélem Isten Szentlelke meg is mutatja majd ezt nekünk. Mi ez a jobb?
Először arról szeretnék szólni, hogy a zsoltáros egy tapasztalatot szeretne átadni, annak az embernek a tapasztalatát, aki kezdi vallomását: várván vártam az Urat… Akik járatosak a nyelvben, azok tudják, hogy ez a kifejezés itt hebraizmus, de a magyar nyelv is ismeri ezt, a szóismétlés fokozás: várván vártam, énekek éneke, szépek szépe, uraknak ura, királyoknak királya. Mégpedig teljességgé emelt fokozás. Az itt szereplő ige szó szerint fordítva, ha csak önmagában áll, azt jelentené, hogy kinyújtózkodtam, mint amikor állunk a pályaudvaron, várunk valakit, beérkezik a vonat, mi lábujjhegyre emelkedünk, előredőlünk, és úgy várjuk, hogy felbukkanjon. Szinte megfeszülünk a várakozásban. Ilyesmit fejez ki a zsoltáros, ám ugyanez a kép kifejezheti azt is, hogy ez a fajta várakozás - várván vártam - , megerősíti az embert, megedzi az embert. Sokan ismerik Samuel Beckett abszurd drámáját, a címe: Godotra várva. Két atyafi várakozik, Godot-ra várnak, erről szól az egész színdarab, hogy várnak. Nem történik semmi, csak várnak, várják Godot-t, aki nem jön, vagy jön, nem is tudjuk. Ez az abszurd igen pontosan jelzi azt, hogy így kellene lennie a zsoltárosnak is, ha csak ennyit mondana a zsoltáros: várván vártam. Azt mondja os: körülvett a nyomorúság, várván vártam, nehéz helyzetbe kerültem, várván vártam, elfogytak a lehetőségeim, várván vártam, nem volt segítségem, mit tehet ilyenkor az ember? Vár, várván vár. De az ilyen a várakozásban nem megerősödik a lélek és a szív, nem koncentrálódik a figyelem, éppen ellenkezőleg, széthullik a figyelmünk és meggyengül a lelkünk. Mert nem tudjuk, kire és mire vágyunk. S lám, mit mond a zsoltáros? Várván vártam az Urat.
És ezt a tapasztalatot akarja most átadni, ahogy mondja: vígan hirdetem igazságosságodat a nagy gyülekezetben, ímé, én nem tartom vissza ajkamat, oh, Uram. Az Urat várja és megkapja Isten érkezését, megkapja Isten kegyelméből, hogy hozzáhajol. Mert Isten megszabadít, lábunkat szilárd kőre helyezi, biztonságba helyez, és ez azt is jelenti, hogy tudunk tovább menni. Ezt mondja el Dávid a többieknek. Igen, ez a várakozás egyik képe: Isten kihúzott engem a mocsárból Így is mondja a zsoltáros: kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, kivont engem abból a helyzetből, amely már nem is helyzet, hanem elveszés, mert akármerre indulok, csak még mélyebbre süllyedek. A legendák úgy tartják, hogy valaki betéved ingoványos, mocsáros vidékre, az a legjobb, hogy nem megy tovább egy tapodtat sem, csak belekapaszkodik egy faágba, mert még egy lépés, még két lépés és menthetetlenül elsüllyed. Valakinek jönnie kell, valakinek ki kell húznia engem, valakinek szilárd talajra kell állítania lépteimet, meg kell erősíteni az életemet. Ez az első boldog tapasztalat, amit a zsoltáros elmond. Nem titkolja, hanem a szabadult ember ujjongásával beszél.
Mire készülünk hát ádventben? Szabadításra készülünk. Mire várunk ádventben? A szabadító eljövetelére várakozunk. Azt kívánom mindenkinek kedves testvérek, hogy gyógyítsa a zsoltáros vallomása minden frusztráltságából, hogy ha nem másra, legalább a frusztráltságból való szabadításra várjunk, és ne maradjunk meg abban, amit a mi civilizációnk okoz, hogy bárhová lépünk, azt vesszük észre, hogy menthetetlenül süllyedünk, mert oly nagy ingovány, szövevény, feneketlen rettenet, kibogozhatatlan dolgok rengetege vesz bennünket körül. Nem szükséges önmaguknak elvárásokat felállítani, elvárásokból rengeteget állít nekünk amúgy is a mai kor, s némelyek tényleg úgy érezhetik magukat az ünnep felé közeledve, hogy megint kezdődik az éves nagy túlélő kaland. És aztán, már előre mondják, majd, ha túl leszünk karácsonyon, akkor majd ez lesz, az lesz. Majd, ha túl leszünk rajta. Milyen érdekes kifejezés, majd, ha túl leszünk… Még el se jött, de mondjuk:  majd, ha túl leszünk rajta. Mintha túl kellene élni, miközben az a zsoltáros boldog bizonyságtétele azt osztja meg velünk: várván vártam, aláhajolt, kivont engem és szilárd kőre állította a lábamat.
Másodszor, tudjuk, hogy a zsoltár istentiszteleti ének volt, ezért a szabadítás boldog tapasztalatának átadása önmagában is csodálatos tapasztalat. Ezt pedig a fölolvasott versben mondja ki a zsoltáros. Azt mondja, hogy örülnek és örvendeznek majd mindazok, akik Téged keresnek, hadd mondják mindenkor: magasztaltassék fel az Úr, hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat: magasztaltassék fel az Úr. Amikor azt olvassuk a zsoltárokban, a prófétáknál, az újszövetségi levelekben, hogy várni jó, akkor ezt ehhez a zsoltárvershez kell kötnünk: hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat… Ez egy csodálatos kifejezés: szeretni Isten szabadítását. Mert amit szeretünk és vágyakozunk rá, az reménnyel tölti be az életünket. De milyen különös, így kezdődik a zsoltár: várván vártam az Urat, aztán tovább adtam a szabadítás örömét, és bizonyos vagyok benne, hogy örülni és örvendezni fognak mindazok, akik keresik az Urat. S már az Úrhoz beszél: akik keresnek Téged... Ez a szó is lehet a várakozás szinonimája, várni azt is jelenti: keresni. Keresni a szívemmel, keresni úgy, ahogy a várakozó ember néz körbe és keresi a szabadítás lehetőségét. Hadd mondják tehát mindig az ilyenek, vagyis akik szeretik a Te szabadításodat...
Titokzatos ez. Azért titokzatos, mert ez a Dávid zsoltára. Nem igazán pontosan tudjuk, hogy melyik élettörténetéhez kapcsolódik, de ha felidézzük Dávid történetét, számos alkalommal szabadította meg őt az Úr. Csak egyet hadd idézzek föl. Teljesen benne van a gondviselés titka. Ez az a jelenet, amikor Dávidnak menekülnie kell Saul elől, Saul csapattal üldözi, Dávid kivonul délre, Júda pusztájába.  Leírja a krónika, hogy az egyik, hegyszakadékok által határolt völgyben egy kiszáradt patakmederben vonult Dávid néhány emberével, és a szirten túl, egy másik patakvölgyben pedig Saul nyomult embereivel. Ez a két patakvölgy egy adott ponton összeért. Azt írja a krónika, csak pár perc volt hátra, hogy az üldözött és az üldöző ugyanarra a helyre érkezzen. Halálos csapda ez Dávid számára. Saul, aki üldözi, bár nem tudja, hol van Dávid, de hirtelen rá fog bukkanni. Ekkor érkezik egy hírnök Saulhoz, hogy a filiszteusok északon betörtek az országba, Saul megfordítja az egész csapatát és visszaindul. Ez az Isten a szabadítása, ilyen az Isten szabadítása.
De lehet, hogy nem ezt a helyzetet idézi fel a zsoltáros. S most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ahogyan ő ezt elujjongja a nagy gyülekezetben. Ez népe körében szeretetet ébreszt Isten szabadítása iránt. És bizony nem is gyógyíthatja más ezt a mi karácsony előtti, ádventi frusztrációnkat, kedvtelenségünket, csak ha mi is megszeretjük az Úr szabadítását. Mert voltaképpen erre készülődünk, ez után vágyakozunk. Ezért mondja a Zsidókhoz írott levél, amikor a hit hőseiről beszél, hogy jobb után vágyódtak, tudniillik a mennyei után, ezért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik egy várost. Jobb után vágyódtak.
Mi, egyik generáció a másik után hajlamosak vagyunk arra, hogy az előttünk járó nemzedékek porló, foszló emlékeit hébe-hóba tisztelettel őrízve, azt mondjuk, hogy ezek régi dolgok, és ezt mi már jobban csináljuk. Hát persze, hogy jobban csináljuk! Leglábbis ezt mondjuk magunknak. Különös és ritka, nosztalgikus pillanatai azok az emberi életnek, amikor azt mondjuk, hogy régen mindig jobb volt. Vagy, ahogy a lakodalmas nóta mondja: legyen úgy, mint régen volt... Inkább az az igazság, hogy egyik nemzedéket a másik után mindig ez a tudat tölti meg, hogy mi majd jobban fogjuk csinálni, mi már jobban csináljuk, nekünk már több a tapasztalatunk, mi már jobban eligazodunk a dolgokban, mint az elődeink.
Ugyanez megkísérthette Isten népét is Jézus Krisztus megismerése után, hogy azt mondják: a régiek, Ábrahám, Dávid, a próféták mind, ott régen, vártak valamire..., s amire vártak, az most van itt, ezért a mi hitünk, a mi reménykedésünk, a mi Isten-ismeretünk sokkal teljesebb, mélyebb és igazabb. És nyilván így is van. Csakhogy milyen érdekes, a Zsidókhoz írt levél nem azt mondja, hogy ezért aztán érdektelenek és lényegtelenek a régiek. Hanem azt mondja: nézzétek, ők is a szentek közösségének a tagjai, és ők azok, akik nemzedékről nemzedékre átadták a boldog várakozásnak ezt a nagy titkát és a szabadítás szeretetét. Majd arra buzdít, hogy mi is tegyük ezt. Mert a régiek valami jobbra várakoztak, amit a zsoltáros sem tudott igazán kimondani, mégis ezt mondja: hadd mondják mindenkor, akik szeretik a Te szabadításodat, magasztaltassék fel az Úr! Dávid ebben az ujjongó énekében, amikor átadja tapasztalatát, hogy őt hogyan mentette ki az Úr, még így homályosan, de prófétai módon kijelenti: akik szeretik az Úr szabadítását..., mi pedig már így mondjuk ezt: akik szeretik a Szabadítót! Ennyi a különbség: várván várni, szabadításra várni, nehéz helyzetben lenni, amikor az ember még a helyzetét sem tudja pontosan leírni, szabadítást várni -  aztán ismerni a szabadítót;  nos, ez az a különbség, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél, ez az a különbség, amire Dávid jövendölése előre utal, és ez az, amit az Ige így mond: jobbra vártak. Hadd biztassam ezen a szép ádventi vasárnapon gyülekezetünk minden tagját, titeket, kedves testvérek, hogy űzzétek ki szívetekből a rossz érzést, gondolatot, amit civilizációnk csepegtet belénk, s amit így lehet megfogalmazni: én ebből szeretnék kimaradni. Ne akarjatok kimaradni a szabadításból, ne akarjatok kimaradni az örömből, ne akarjatok kimaradni az ujjongásból. Mert a régiekhez, akik még csak ezt mondták: boldogok és áldottak, akik szeretik az Úr szabadítását, mi azzal csatlakozunk: szeretjük a Szabadítót, a mi Urunk Jézus Krisztusunkat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A szokott módon Isten törvényének magyarázatát a káté néhány megjegyzése tekintjük át. Ezért először felolvasom a kátéban olvasható magyarázatot. A káté ezt kérdezi: mit akar Isten a 9. parancsolatban? Felelet: Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, szavát ki ne forgassam, ne rágalmazzam, hitelét ne rontsam, meghallgatása nélkül könnyelműen el ne ítéljem, ha Isten haragját magamra vonni nem akarom, kerüljem a hazugságot és csalást, mint az ördög mesterkedéseit. A törvény előtt és más hivatalos eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam, felebarátom tisztességét és jó hírnevét pedig tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam. Pontot is tehetnénk, s mondhatnánk: a káté magyarázata kimerítő, mindent megmutat és föltár. Mégis, hadd fűzzek a káté magyarázatához is, és a parancsolathoz is, annak értelmezéséhez is egy megjegyzést, amit igen gyakran mondottam már, és ennek a parancsolatnak a magyarázata kapcsán is mondanunk kell, talán még mélyebben és még inkább, mint az eddigi magyarázatok során.
Amikor Isten törvényét olvassuk, óhatatlan az az érzésünk, hogy Isten a parancsolatokban jószerével csak tilalmakat állít fel: mit ne tegyünk. Így: ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, ne kívánj, felebarátod ellen hamis tanúzást ne tégy, - csupa nem. Egyszóval az az érzésünk támad, hogy Isten körbekerít bennünket. Egyébként a régi időkben sokan így is magyarázták a törvényt, hiszen vannak az igében is utalások arra, hogy a törvény egyfajta kerítés. Ne döntsük le a törvény kerítését, maradjunk belül, és akkor jó lesz dolgunk, lesz életünk és nyugodalmunk. Csakhogy éppen emiatt a mai ember homlokráncolva és kétségeskedve hallgatja Istennek ezeket a parancsolatait. Mert bár a szívünk mélyén egyetértünk ezekkel a tilalmakkal, belátjuk ezeknek az életmegtartó erejét, mégis van a szabadságos emberben némi tiltakozás: jó lenne, ha Isten nem állítana nekünk annyi tilalmat. Vagyunk mi már annyira felnőttek, tudjuk mi már a dolgunkat. Igen-igen, kell lennie parancsolatoknak, kell lennie tilalmaknak is, de mégis jobb lenne, ha legalább mi keresztyének erős és pozitív buzdításokat kapnánk arra nézvést, hogy mi a dolgunk. Nem folytatom tovább a sort, de jelzem: mindig csodálkozom, amikor így méltatlankodik egy-egy ember, hiszen a parancsolatok summája abszolút pozitív: szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat.
Mert ezek a „nem”-ek mindig magukba foglalnak egy igent, a tiltást mindig megalapozza valami buzdítás, a tilalmat mindig megelőzi egy életünket óvó szabály. És azért kell ezt most is hangsúlyozni, mert kilencedik parancsolat, a hamis tanúságtétel tilalma talán az egyik legnehezebb - azt nem mondom, hogy a legsúlyosabb, de a legnehezebb – parancsolat, hiszen nagyon sokszor észbe se kapunk és már megsértettük. Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. A káté magyarázata is szól arról a világos és egyértelmű helyzetről, amit ez a parancsolat magába foglal.  Ez egy jogi helyzet, amikor meg kell állnunk a bíró előtt, és valakinek az ügyében tanúságot kell tennünk, és igazat kell mondanunk. Ezek sem könnyű helyzet, de egyértelmű és világos.
Nemrégiben találkoztam valakivel, kérdezte, miről fogok vasárnap prédikálni, mondom, hogy a tízparancsolatról. Látom, felsugározott az arca, és kérdezte, melyikről? – Mondom: a kilencedikről. Még jobban sugárzott az arca. Mondom neki, mi ez a nagy öröm, hiszen itt súlyos dolgokról van szó? Azt feleli: nos, én szüntelenül hálát adok Istennek, hogy soha bíróságra tanúnak nem kellett mennem! Nem mertem visszakérdezni, hogy ebből következőleg arra tetszik gondolni, hogy ezt a parancsolatot soha nem tetszett megszegni? Mert ha azt vesszük, hogy ez pusztán egy bírósági törvény, akkor valóban boldog ember az, aki soha, semmilyen bíróságtól nem kapott idézést arra, hogy tanúskodjon. Még boldogabb ember az, aki előtt soha egy szerződést nem írtak alá, mint tanú előtt, hiszen az is tanúskodás. Bizony, egy ilyen irattal jogi helyzetet létesítünk. Még boldogabb az az ember, akinek semmilyen soha nem kellett senkiről nyilatkoznia. De hát ilyen helyzet nincs. Amíg élünk, emberi kapcsolatok szövevénye vesz körbe, amíg élünk, addig másokról is nyilatkozunk. Istennek ez a parancsolata pedig világosan rámutat, milyen nagy dolgot akar tőlünk Isten azzal is, hogy tilt valamit.
Jézus a Hegyi beszédben elmélyíti ezt a törvényt, és nemcsak a tételes, jogi értelmű hamis tanúskodásról szól, hanem arról is, amit a  szívünkben elgondolunk. Ezt összeköti a gyilkosság tilalmával. Mert mindannyian tudjuk, nemcsak ténylegesen, tettlegesen, fizikai értelemben lehet valakinek az életét tönkre tenni, netán megölni, meggyilkolni. A szavainkkal is tudunk ölni. Mi több, ha olyan bűnügyi statisztika, amely ki tudná mutatni azt, hogy csak Magyarországon, csak ebben a mögöttünk álló esztendőben hányan haltak bele kemény és gyilkos szavakba, biztos vagyok benne, hogy mindannyian belerendülnénk. Igen, bele lehet halni gyilkos szavakba. Bele lehet abba is halni, halálig megkeseredni, tönkre lehet menni, el lehet veszíteni az életkedvünket, amikor, két embert hallunk beszélgetni, és adott pillanatban rájövünk, hogy rólunk beszélnek, és amit rólad beszélnek, rólunk mondanak, az borzasztó. És akkor végünk van.
Még egy példát hadd hozzak, miért olyan súlyos ez. A 21. század, az úgynevezett digitális forradalom kora, az internet elterjedése megszülte azt, amit egyikünk sem gondolt volna, ez pedig az iparszerű gyalázkodás és rágalmazás. Leginkább a fiatal nemzedék internetezik, blogol, és kommentel. Álnévvel, név nélkül, mindenféle módon. S ahogy egy ismerősöm mondta: megnyílik a maxima cloaca, és valami egészen döbbenetes és iszonyatos látni, hogy mi lakik az emberben, mi van az emberben, mi tud kifröcsögni az emberből. Sokan azt gondolják, hogy ez valami olyasmi, mint amikor kimegy több ezer ember a focimeccsre, és kilencven percen át kidühönghetik, kiőrjönghetik magukat, ha rosszul játszik a csapat. De nagyon jól tudjuk, hogy amit én az internettel kapcsolatban mondok, az nem ez. Ott nem hirtelen föltolulásból, indulatból elszaladó szavakról,  kijelentésekről van szó, hanem megfontolt állításokról. Mert az egy dolog (amit egyébként ugyancsak tilt a törvény), hogy valaki hirtelen lobbanó indulatában valami retteneteset, borzasztót, halálosat mond, s már nem tudja visszaszívni, s aztán csak nehogy a másik életének az ablakába üljön oda a szó, csak nehogy fészket rakjon a fejére! S más dolog a megfontolás. És itt talál a tízparancsolathoz Jézusnak ez a szava: a szív teljességéből szól a száj. Igen, ezt más kapcsán mondta Mesterünk, de ide is tartozik. Mert a szívben laknak a gonosz indulatok. Vagyis a szívünk kellős közepéhez talál el Istennek ez a parancsolata. Ilyen értelemben értjük már, hogy nem elég e parancsolat esetén annyit tudomásul venni, hogy Isten azt akarja, hogy ne tanúskodjam hamisan. Isten azt is akarja, hogy ne forgassam ki a másik szavát. Jaj nekünk, vitázóknak, jaj nekünk, akik annyira szeretjük a magunk igazát, jaj nekünk, akik egy szóval elütjük a másikat, aki talán dadogva, nehézkesebben, s nem úgy mondja a maga igazát, ahogy azt hallani szeretjük. Jaj nekünk, ha ezt mi megfontolásból tesszük, mégpedig szívbéli megfontolásból!
Továbbá Isten azt akarja Isten, hogy ne rágalmazzam a másikat. Ne ragasszak rá olyat, ami nem ő maga, mert a megrágalmazott ember helyzete borzasztó, tudjuk ezt jól mind: ha úgy tesz, mintha el sem hangzott volna a vád, akkor azt mondjuk, hogy lapít, ha magyarázni kezdi, azt mondjuk: tessék, magyarázkodik, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! Ez a rágalmazók kedvenc közmondása.
Továbbá Isten tiltja, hogy a másik hitelét rontsam.  Azt mondjuk: Isten parancsolatai életvédő parancsolatok. S értjük jól, hogy ez a káténak magyarázata (hogy ti. a másik a hitelét ne rontsam), mélyen életvédő. Aki hiteltelen a szemünkben, az nemcsak azt szenvedi el, amit korhely vagy megbízhatatlan embereket éri, hogy nincsen hitelük, s nem bízunk bennük. A hitelét veszített ember lefokozódik. Ha ma írnák ma írnák a tízparancsolatnak ezt a magyarázatát (mondjuk egy új kátéban), talán leginkább a politika dimenziójába tekinthetnénk ki. De most függesszük föl ezt rövid időre. Istennek azt is tiltja, hogy megfontoltan, tudatosan járassák le a másikat, vegyék el a hitelét. Ez is persze egyfajta mesterség. De mi történik, ha barátom, testvérem, házastársam, gyermekem, szülőm, munkahelyi jó kollegám, szomszédom veszíti el a hitelét. Akkor vele nemcsak az történik, hogy én nem bízom már meg benne, és esetleg kerülöm, ilyenkor bizony nem két ember, hanem több ember kapcsolata romlik meg. Egy egész család kapcsolatrendszere megromlik, megfertőződik, mert alapvető bizalom nélkül nem lehet élni. És ahogy ez igaz a családok életére, úgy igaz a barátságokra, igaz a kultúrára, igaz a gazdasági életre, és igaz a politikára is. Nagy kérdés, meddig lehet, például, a politikában azt csinálni, amit a 20. század közepétől iparszerű méretekben végeznek a propagandagépezetek?  Csak addig, amíg el nem jutunk oda, hogy az úgynevezett bizalmi indexen a politikusok kerülnek az utolsó helyre, megelőzik őket a gyepmesterek, a rendőrök meg a villamoskalauzok, ám az ő bizalmi indexük többszöröse, mint a politikusoké. A politikusok 20 % alatt vannak a bizalmi indexben, az pedig már nem bizalom.
Ám ha így van, akkor kikre bízzuk rá az országot? Kikre bízzuk rá a törvényeket? Elhisszük-e, hogy komoly megfontolások alapján születnek a törvények? Ha nem tudjuk elhinni, csak legyintünk, és azt mondjuk, hogy csak a zsiványok mennek politikusnak. S akkor vége a közéletnek.
Isten törvénye a rágalmazást is tiltja. Súlyos, mély intelmek vannak ebben. Más fölött, meghallgatása nélkül könnyelműen ne ítélkezzem. Itt a káté egyszerűen arra az élethelyzetre utal, hogy nem kell nekünk mindig bíró elé állni, s nem kell mindig a bírónak eldönteni egy vitát, (mégha a magyar perlő nép is). Vannak helyzeteink, amikor nekünk kell dönteni, minket leszünk „bíróvá” vitás helyzetekben. S akkor jó bíróként kell eljárjunk. Mások meghallgatása nélkül, nem szabad könnyelmű ítéletet hoznom. De mennyire mindennapos jelenet az, amikor ketten-hárman beszélnek egy negyedikről, aki nincs ott, mondanak róla mindenfélét, és bólogatnak hozzá. Sőt, tetézik is, és szegény ember, mire befejezik a róla való beszédet, minimum fő-gonosz. Aztán egy perc múlva jön és mi mosolygunk rá. Szervusz, már nagyon hiányoztál, gyere, ülj le közénk. Hogy lehet ilyen megrepedt módon élni, és hogy lehet úgy hozzánk tartozóink ügyében dönteni, igazságot tenni, hogy a másik meg nem hallgattatik?
Mit akar Isten törvénye? Azt, hogy méltányos, tisztes legyek, azt, hogy a másik jó hírnevének védelmezője legyek. Kerüljem a hazugságot, a csalást, mint az ördög mesterkedését. S éppen azért mondja a káté, hogy kerüljem a hazugságot, a csalást, a hitelrontást, a rágalmazást, a szavak kiforgatását, a hamis tanúskodást, mint az ördög mesterkedését, mert így kezdődött az ember bűnbeesése is. A kígyó ravaszabb volt minden állatnál, és így szólt az asszonyhoz: csakugyan megtiltotta Isten, hogy a kert fáiról egyetek? Csakugyan éhhalálra ítélt bennetek az Isten? Csakugyan ilyen az Isten, hogy egy gyönyörű világba állított benneteket, de lám, ő csak egy önző öregúr, és semmihez hozzá nem nyúlhattok? Csakugyan? Hazugsággal, rágalommal, jó hírnév megrontásával, hiteltelenítéssel, a szavak kiforgatásával, - így kezdődik sok-sok rettenetes bűn. Ezért hát azt akarja Isten, hogy ha nem akarom igazságos ítéletét magamra vonni (mert a hamis tanúzást, a rágalmazást, a szavak kiforgatását, a hitelrontást mind bünteti a törvény), ha nem akarom Isten haragját magamra vonni, akkor kerüljem mindezeket. Csakhogy, ha a szív teljességéből szól a száj, akkor hogyan kerüljem? Saját szívem, saját indulatom, saját meghasadt énem ugyan hogyan kerülhetné? Krisztusnál van a megoldás és a gyógyszer, Krisztus buzdításában, és az abból fakadt imádságban kell újjászületnünk; vagy ahogy szép énekünk mondja, kérnünk: új szívet adj!
Ezt mondja Pál apostol, a zsoltárt idézve: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot, most azért megkoronáz téged az igazságnak és az irgalmasságnak az Istene. Szeretni az igazságot, úgy ahogy ezt Isten törvénye előnkbe adja, - ez az új élet kezdete. Azt kéri tőlünk Isten, hogy törvény előtt és más hivatalos eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam, felebarátom tisztességét és jó hírnevét pedig tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam. Nem lehet másképp ezen az úton elindulni, nem lehet másképp ebben megmaradni, nem lehet Istennek ebbéli akaratát jól betölteni, csak úgy, hogy kérjük, várjuk és reméljük, hogy Isten újjászülő és megszentelő kegyelmével megváltoztatja szívünket, az Őhozzá és embertársainkhoz való viszonyunkat, betölt bennünket szeretetével, hogy mindig, mindenben - nemcsak tetteinkben, nemcsak szavainkban, nemcsak gondolatainkban, hanem  - szívünk teljességében keressük a másik javát. Legyen így.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Ahogy az lenni szokott, óesztendőnek és újesztendőnek fordulóján sok szép üdvözletet és jókívánságot küldünk egymásnak. Én is kaptam jó néhányat, és az egyik ezek közül igen megragadott, mert a baráti üdvözlet és szép kívánságok mellett, mellékletben olvasható volt Arany János közismert, kicsit fanyar, ám nagyon kedves és hihetetlenül korszerű újévi rigmusa, vagy rigmusszerű köszöntője. Amelyből én most csak a refrént szeretném kiemelni: adjon Isten, ami nincs ez új esztendőben. Hadd ne soroljam fel, hogy a költő mi mindent számlál össze, ami nincs, és amit kér, hogy az Isten adja meg az új esztendőben, hanem inkább hadd tegyek hozzá valamit a mai ige alapján, ami talán nincs vagy nem volt meg az életünkben, mint bölcsesség, mint látás, mint elkötelezés. S talán, ha megkapjuk Istentől ennek az új esztendőnek az első napján az Ige ereje folytán, akkor boldogító belátássá válhat a számunkra, és boldogabb és bölcsebb lesz ez az esztendő, mint volt a mögöttünk levő.
Jézus szavai, amelyeket felolvastam (az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak), egy olyan szövegkörnyezetben hangzanak el, amely rettenetes félelmeket ébreszt bennünk. Rettenetes félelmek között hangzanak el ezek a szavak, és ne kerteljünk, ezeket a félelmeket maga Jézus kelti azzal, ahogy elmondja tanítványainak, hogy a világban eluralkodó rossz szükségszerűen megnövekszik, és szükségszerűen katasztrofális borzalmakat fog majd magával vonni. Nem áltatja a követőit, hogy mindig minden jobb lesz, és mindig minden szebb lesz, csak magunk mögött kell hagyni néhány nehéz napot, néhány nehéz évet, vagy esetleg egy nehéz történelmi korszakokat, s már fénylik a jövő, ahogy szoktuk mondani: már látjuk az alagút végét. Nem. Sőt, ő maga idézi föl tanítványaiban a félelmet, amikor azt mondja, hogy mindezeknek meg kell lenniük: megnövekszik a rossz és katasztrofális dolgokat fog magával vonni. Jézusnak ezek a szavai be is teljesedtek. Tudjuk jól, hogy mindazt, amit elmondott a szent város, Jeruzsálem pusztulásáról, egy emberöltő után bekövetkezett, - a várost megostromolták, kő kövön nem maradt, a Templomot lerombolták, és Isten gyermekeinek menekülniük kellett, szétszórattak az egész világban. De mégsem ezért mondja Jézus ezeket a szavakat: az ég és a föld elmúlnak, és az én beszédeim – vagy igéim – semmiképpen el nem múlnak, mert szeretné megerősíteni próféciájának igaz voltát, hogy, úgymond, akárhogy is lesz, akárhogy is alakul, amit én megmondtam, az úgy lesz, mindenképpen bekövetkezik. Jézus ennél sokkal mélyebbre vezet most bennünket. Mert amikor valami elmúlik, akár egy nap, vagy egy év, vagy még inkább elmúlik az életünknek egy-egy korszaka, hosszabb időszaka, vagy elmúlik egy nemzedék életkorszaka, sőt, ha elmúlik egy világkorszak, akkor ez olyan – ezt fejezi ki Jézus szava először – mint amikor a régi átforog valami újba! A régi latin szó a revolutio, amit mi forradalomnak fordítunk, az igazából véve fordulatot jelent. Így is szokták mondani: megfordul a világkerék, és ami lent volt, felülre kerül, ami fönt volt, az alá kerül.  Erre utal persze a magyar forradalom szó is, csak inkább a mozzanatosságot fejezi ki, a váratlanságot, hirtelenséget, mint amikor hirtelen felforr a lábasban a tej, s kapkodunk, hogy megmentsük, és ki ne szaladjon. De a lényeg mégis az, hogy a régiből, a tegnapiból, vagy az újba való átmenetet fordulatként, átforgásként élünk meg. És ez sokszor rettenetes szakadások, recsegések, ropogások között megyen végbe, remélve, hogy ami bekövetkezik, az valami jobbat fog hozni, hogy a mi igazságunk, ami alul volt, hirtelen felülre kerül, hogy a gazság, ami felül van és uralkodik, alulra kerül, hogy mi, akik a szerencsétlenség mélyén voltunk, hirtelen a boldogságnak és a szerencsének a csúcsára kerülünk. Mintha a zsoltáros felolvasott szavai is ezt fejeznék ki, amikor azt mondja, hogy: itt van az idő, Uram, eljött a Te időd, és én, aki nyomorult, nyavalyás, megvetett és szerencsétlen vagyok, én, aki most Hozzád esedezem, azt a reménységemet és váradalmamat fogalmazom meg, hogy hirtelen egy nagy mozdulattal mindebből a mulandóból, elveszőből kiragadsz, lábamat kőszirtre helyezed, biztosan meg fogok állni, és nem életem idejének a felén kell elmenjek, hanem megadod életemnek a másik, talán a jobbik felét.
De egyszerűbb képekből is megérthetjük ezt. Amikor a régi újba alakul át, talán olyan, mint amikor kihúzzák a gyerek tejfogát – nem nagy dolog, bár a gyerek rettenetesen megszenvedi –, csak egy kis mozdulat. Csak reccsen valami, de már eleve jött az új, s azért mozdult meg, azért kellett eltűnnie a réginek, hogy az új elfoglalja a helyét. Az új kiszorítja a régit. Vagy – mint mondottam – mint amikor jön a forradalom, a hirtelen, előre nem látott fordulat, változás, s akkor az új kiszorítja, megsemmisíti, eltünteti, avulttá teszi a mai dolgokat is. Így aztán a sejtelmünk is megfogalmazódik, és óhatatlanul ki is mondjuk, hogy: ami új, az nyilván jó. Ebben a gondolatkörben él nem is tudom, mióta, de talán jellegzetesen az elmúlt két- háromszáz évben az európai ember, meg mi magunk is, akik kortársai vagyunk önmagunknak. Ami új, az eleve csak jó lehet – lihegi a világ. Ami új, azt kell megnézni, ami új, azt kell piedesztálra emelni, ami új, azt kell várni, sürgetni, és ha rá van ütve a bélyeg vagy a pecsét, hogy új, ilyen még nem volt, ilyet még nem láttunk, nem tapasztaltunk-  gondolja a mai ember -, az eleve jó.
Íme, új bálvány van itt felállítva a mi világunkban, s ez a bálvány ezt a nevet viseli: új. És arra tanítanak és idomítanak bennünket, hogy ugráljuk csak körbe. Persze, aki a régi dolgokat szereti, azt hamar elintézik, hogy maradi, konzervatív, ódivatú, vaskalapos, nem érti a mai világot, nem érti ezt a csodálatos újat, pedig abba van belezárva a jó. Aztán az új rajongói hol türelmesen, hol türelmetlenül   (az elmúlt két-háromszáz évben inkább türelmetlenül és arrogánsan) lökik vissza a múltba azokat, akik még látnak abban valamit.  De valóban úgy van-e, kedves testvéreim, hogy ami új, az eleve és magától értetődően jó? Felelhetnénk, hogy igen, - hiszen ami régi, az elmúlik, ahogy a magyar szó mondja: elavul, óság lesz belőle. Vagy ócskaság lesz, hogyha kicsinyítő képzővel akarjuk mondani, és ezzel már azt is kimondjuk, hogy nem is kell komolyan venni, az csak ócska, nem ér az már olyan sokat. Sőt, el kell tűnnie, mert gátja a jónak, azaz az újnak.
Ég és föld elmúlnak – mondja Jézus. És ha ég és föld elmúlik, nyomban revízió alá kell vetnünk ezt a meghatározó, mindent átható gondolatot vagy meggyőződést, hogy ami új, az automatikusan jó. És meg kell értenünk, hogy Jézus nem az újat magasztalja, Ő nem az újnak a prófétája volt, még akkor sem, ha azt mondja: ímé, újjá teszek mindent, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új eget és földet hirdetek nektek. Mert mit is mond Jézus, amikor közli, hogy ég és a föld elmúlik? Azt, hogy ami teremtmény az mind korlát alá van vetve. Amit Isten alkotott: ég és föld, minden, ami Isten szava nyomán jött létre, az  mind korlátosság és múlás alá van vetve. A régiek, tudjuk, főleg az időt értették bele a kifejezésbe: ég és föld. Ég és föld, - ez a nappalt és az éjszakát jelentette, vagy egy korszakot, vagy valami újnak a hajnalhasadtát és valami réginek az alkonyulatát és az enyészetét.
Ma azonban, ha azt halljuk: ég és föld – és hallhatjuk, Jézus szava megengedi –, bele kell értenünk az egész teremtett világot is (mely sóvárogva várja Isten gyermekeit). És bizony sokat kell szoronganunk, hogy mivé lett a mi világunk, köszönhetően annak a sok újnak, amit az ember az elmúlt kétszáz, háromszáz évben maga alá termelt. Köszönhetően annak, hogy mindig csak az újat hajszoltuk, és mindent, amit korábban nem tapasztaltunk, nem láttunk, nem csinálhattunk, nem hajthattunk végre, most, a mögöttünk álló két, háromszáz évben szinte kényszeresen és mániásan akartunk megvalósítani. Megmarad az ég és a föld, élhető lesz holnap vagy holnapután a világunk és a környezetünk? Én ezt nem zöldpártiságból mondom, testvérek, nem vagyok bigott környezetvédő, egyszerű földi halandóként teszem fel a kérdést: tényleg eleve jó az, ami új, és ha az újat megvalósítjuk, és megtesszük és megcselekedtük, akkor beköszönt a nagy jó? Pár száz évvel ezelőtt még azon töprengett az ember, hogy mennyire korlátozottak az eszközei, s milyen keveset tud megtenni abból, amit eltervezett és megálmodott. Ma nem inkább azon kellene töprengenünk, hogy mi az, amit bár megtehetnénk, de nem fogjuk megtenni. Mert a világot lassan az a veszedelem fenyegeti, hogy az új nevében az ember mindent meg is akar tenni, amire képes. Veszedelmes bálvány lett az új, s jaj lesz nekünk, ha mindent megtesz az ember, amire képes.
Jézus szava arra int bennünket, hogy keressük meg most ennek az igéknek a gyökerét. A zsoltáros már elindított bennünket, amikor Istenhez könyörög szabadításért, áldásért, újért, új helyzetért, új állapotért, létnyomorúságából való szabadulásáért. Azt mondja: Uram a Te esztendeid soha el nem múlnak, régente teremtetted a földet, és az egeket is Te alkottad. Isten teremtéséről beszél, égről és földről. És ha ezek el is múlnak, Pál apostol megtanít bennünket bölcsen látni mindezt. Nem kell forradalmas hevülettel szétverni mindent, hogy besegítsünk a jézusi próféciának, hogy minél előbb múljon el ég és föld, s minél előbb jöjjön már valami új, ami biztosan nagyon jó lesz. Amikor Pál apostol a feltámadásról szól, egy mély dilemmát hoz elénk, és ez kibővítve meg is érteti velünk a mai ige mélységét. Azt mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben, hogy vágyakozom kiköltözni porsátoromból, vágyakozom elmenni az óságból, a régiből, a nyomorúságból, a változtathatatlan helyzetekből; vágyakozom kiköltözni a sátorházból, ami egyszer úgyis elomlik, és vágyom már beköltözni a mennyei hajlékokba, amelyek nem kézzel csináltak, hanem örökkévalók. Aztán hozzáteszi: mégsem erre vágyakozom igazán, hanem arra, hogy átöltözhessek, vagy ráöltözhessek arra, ami vagyok - , hogy ami halandó, azt elnyelje az élet! Arra vágyom, hogy az óságra, a régire, a múlandóra, a halandóra felöltözhessem az örökkévalót. Ráöltözhessem. Nagy dilemma ez: kimenni, kilépni, kiszakadni, elhagyni mindent, és valami új felé indulni, vagy boldog szívvel kérni és remélni, és a helyünkön maradva kivárni, amíg a halandót el nem nyeli az élet, amíg a múlandóra felöltöztetjük az örökkévalót?
S végül, kedves testvéreim, amikor Jézus azt mondja: ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim (az én Igéim) semmiképpen el nem múlanak, akkor erősen megvigasztal bennünket sokféle szorongattatásunk és nehézségünk közepette. Mert először is ez a szó, hogy az én beszédeim soha el nem múlanak, azt jelentik, hogy az én beszédeim veled maradnak. Mi talán már nem is emlékszünk arra, hogy tegnap délben – bocsánat, nézem az órát: tegnap, 10 óra 32 perckor – mit mondtunk. Ki tudja ezt fölidézni, elfelejtettük, eltűnik. Pedig lehet, hogy nagy és erős szót kaptunk, pedig lehet, hogy hirtelen megvilágosodtunk valamire, - és mégis eltűnik az idő árján. Jézus azt mondja: az én beszédeim semmiképpen el nem múlanak, vagyis mindig veletek maradnak. Mert ezt ígéri tanítványainak: minden nap veletek leszek a világ végezetéig.
Azután ez a szó (amit Jézus mond: az én beszédeim semmiképpen el nem múlanak) azt is jelentik, hogy ezek a beszédek tartanak meg bennünket. Nemcsak kitartanak mellettünk, mellettünk maradnak, hanem meg is tartanak bennünket. Mert a jézusi szó, a jézusi ige tart meg bennünket, hiszen teremtő beszéd az. Régen fundáltad a földet – mondja a zsoltáros – és az egek is a te alkotásod. Szavával teremtett Isten: legyen és lett! Legyen világosság és lett világosság, legyen föld és lett föld. Nosza, teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára, és teremtette az Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára. És látta Isten, hogy ímé, ez igen jó. A jézusi szó, ha velünk marad, meg is tart bennünket.
Harmadjára, főleg ha ebben a környezetben olvassuk és hallgatjuk az Igét, ahol Jézus mondja,  szava azt is jelenti, hogy igéi újjáteremtenek bennünket. Nem azért mondja Jézus igéit, nem azért hív minket tanítványságra, nem azért unszol, hogy a követői legyünk, mert Ő is egy akar lenni a világ sok bölcs mestere között. Nem is azért, mert vallásalapító szándékai volnának, és mint ilyennek, illik hallhatatlan és örökbecsű szavakat mondani: az ég és föld elmúlnak, az én beszédeim soha el nem múlnak, ezek mindig minden almanachban, mindig minden okos könyvben, mindig minden bölcsességben fel lesznek írva, lám, most alapítom, amit mindig mondani és gondolni kell. Nem ilyen szándékok vannak itt testvéreim. Jézus újjá akar bennünket teremteni, új eget és új földet akar elhozni, és ennek az új égnek és új földnek a teremtése itt éppen fordítva történik, mint annak a földnek és égnek teremtése, amit, ahogy a zsoltáros mondja: valamikor Isten szava által elvégzett. Hogy kezdődött? Isten teremtette az eget és a földet, és a végén teremtette az embert. Az újrateremtés talán fordítva kezdődik Isten: először az embert akarja újjáteremteni, minket, bennünket, - velünk kezdődik a sor, mert aki Krisztusban van – mondja Pál apostol – az már új teremtés. Aki Krisztusban bízik, a megmaradó krisztusi Igére teszi rá az életét, aki – ahogy énekeltük - szerető Istene kezébe teszi le az egész életét, hogy Isten vezesse, - az új teremtés. Így hát, értjük már jól, milyen mély és milyen messzire vezet a mi bölcs Arany Jánosunk újévi rigmusos áldáskívánása: adjon Isten, ami nincs ez új esztendőben. Értjük már, hogy nem az a jó, ami új, hanem éppen fordítva: az új, mindig az új és megújító, ami jó. Pál apostol arra buzdítja a római keresztyéneket, és rajtuk keresztül minket is, hogy mindig csak azt vizsgálják, azt keressék, azt fontolgassák, amik jók, igazak és tiszták, s ezekről gondolkodjanak, mert ezek által újulunk meg. Ami jó, ami igaz, ami tiszta, és ami tökéletes. Mert ami jó, az mindig új, ami jó, az örökkévaló, és ami örökkévaló, csak az újít meg bennünket. Jézus Krisztus szava segítsen, vezessen, maradjon meg velünk, tartson meg bennünket, és újítson minket Isten szerint való igaz jó és tiszta életre ez új esztendőben.
Ámen