Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az egység bűvös dolog. Isteni titok és nagy adomány. Ha egy család egységben van, abból sok-sok áldás származik. Ha egy közösség valami feladatra vállalkozik, és azt egységben tudja végezni, rögtön megtapasztalja az egység áldását. Arról nem akarok most külön szólni, hogy ha egy nemzet életében valamilyen, ki sem mondott, ám átélhető egység lakozik, az a nemzet bizony fölvirágzik; mint ahogy ennek az ellentéte is igaz: ahol széthúzás és anarchia van, ott a legjobb erőfeszítések is porba esnek. Így van ez az anyaszentegyház életében is: ha egy gyülekezet életét egység határozza meg, mégpedig nem mint cél, hanem mint valóság, az a gyülekezet virágzik. Az egység ajándéka legtitokzatosabb módon akkor mutatkozik meg, amikor a család, a közösség, mondhatjuk bátran: egy nemzet, sőt (ki kell mondani!) ha az egyházi közösség élő egységben van az ő Istenével! Akkor, mondhatni: már-már a mennyország előszobájában vannak. De mégse mondhatom ezt, mert miután az ember megrontotta Istennel való titokzatos és csodálatos egységét, folyton ál-istenekkel próbálja Őt pótolni, ezért telerakja az életét ál-üdvösséggel, s így az emberi élet tele van ál-egységgel is, vagy ennek egy leszármaztatott vonatkozásával, az ál-egészséggel.
Hadd térjek ki röviden az utóbbira, mert ebből mindent megértünk. A mai embert rendkívüli módon áthatja az egészségkultusz, és ennek nyomán a világ megtelt sarlatánokkal. Ezek olyasmiket ajánlanak gyógyszerül, amikbe ha józan ésszel belegondolunk, menekülnünk kell tőlük, mert inkább kárunk lesz belőle, mint hasznunk; ahogy a régiek mondták: ez a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség maga! Talán innen azt is értjük, hogy bár egység titokzatos adomány, sajnos, az ember által megrontott adomány lett, mert a világ tele van álegységgel is. Láttam én már erőszakos édesapa által családi fotózásra egybepofozott gyerekeket, akik csodálatosan is mutattak együtt a fotón; de ha közelebbről megnéztük a képet, lehetett látni a duzzogó gyerekarcokat. Messziről megvan az egység látszata, de milyen egység ez? Láttam már munkahelyi főnököt, aki a beosztottjait kirúgással fenyegetve rendezett el mindent, és jól mentek a dogok. Legalább is, ami az önadminisztrációt jelentette, mert összességében mégsem ment a kollektívának. Még inkább látjuk ezt nagyobb egységek kérdésében. A 20. század iszonyatos példákat hozott erre, ez volt a nagy kollektív társadalmak korszaka, amikor valamilyen eszme, de inkább téveszme nevében akartak társadalmakat összekalapálni. Ilyen volt például a faj vagy a vér mítosza, amelyik azt hirdette, hogy a puszta biológiai meghatározottságok alapján kell társadalmat szervezni. Sok tízmillió áldozata lett ennek. Mások szerint a társadalmi osztály hozza egységre az embereket. Ennek több száz millió áldozata lett. Az egységgel való visszaélésnek ezek a rettenetes példái olyannyira riasztóak, hogy ha csak a szót meghalljuk: egység, máris tiltakozunk, mert uniformizálástól félünk. Magyarországon újabban vita kezdődött arról, hogy kell-e köpenyt hordani az iskolában, vagy sem. Én csodálkozom  vitán, mert bárhova megyünk a civilizált világban, azt látjuk, hogy a legkitűnőbb iskolákban a gyerekek egyenruhában vannak. De mi magyarok azért is félünk az uniformizálástól, mert afféle szittya bolyongó nép vagyunk, erős individuumok, mi különülni szeretünk, mi mindig kitesszük a pávafarkat, és megmutatjuk, hogy magunkban milyen csodálatosak vagyunk. De amúgy is, az uniformizálás ijesztő dolog, és ezért szívesebben vagyunk színesek és sokfélék és különállók, még akár azon az áron is, hogy nem jutunk – milyen érdekes! – egyről kettőre. Mert ahhoz, hogy egyről kettőre jussunk, ahhoz egynek kell lenni.
A másik, amitől nagyon félünk: a monotónia. Félelmetes a monoton munka, amely mindig ugyanaz, és nem változik. Csak kecsölök itt! – szokták mondani –, és ugyanazokat a folyamatokat végzem, már-már robot vagyok. Chaplin filmjét, A modern időket mindenki látta, ez szenzációs módon parodizálta a modern ember monotóniáját, akit belegyűrtek a hasznosságba, akiből ipari munkaegységet faragtak. De sok másféle monotóniától félünk: az élet monotóniájától, az uniformizálás monotóniájától és sok mindentől. Mégis, mondom, kedves testvéreim, ahol nincs egység, ott nem jutunk egyről kettőre, és ahol nincs monosz, vagyis mindent összefoglaló, meghatározó iránya és célja az életnek, ott céltalanul bolyongunk.
Az Efézusi levél felolvasott szakaszát, amelyben Pál apostol (mondhatnám) monotonul mondja az „egy” szót, pontosan erre való tekintettel hoztam ide, és az elkövetkező vasárnapokon szeretnék majd erről a szakaszról szólni: igyekezvén megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében, egy a test és egy a lélek, miképpen elhívásotoknak egy reménységében is hivattatok el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten. Ez hét. Hétszer egy. Ez hét vasárnap lesz, kérek előre mindenkit, ne féljen a monotóniától, megpróbálok az egyről nem unalmasan, nem monotonul, nem uniformizáltan szólni. S talán a bevezetőkből értjük is, hogy miközben ijeszt bennünket minden, ami egyre mutat, aközben józan eszünkkel belátjuk, hogy egy nélkül nincs tovább. És ha még arról is szólnék, hogy a megbomlott egység mennyi teherrel, bajjal és nyomorúsággal jár, végképp be kellene látni Pál apostol igazát,  és feltétlenül helyet kellene adnunk kérésének. (Bár, egy Biblia-magyarázó szerint ez nem is kérés, hanem fölfohászkodás, olyan imádság, amit Pál úgy mond, hogy a körülötte levők hallják, amint érettük könyörög. És ezzel az Istenhez mondott fohászkodással akarja őket eszméltetni és egységbe foglalni.) És ittt néhány súlyos tételt kell mondani, de már nem beszélek az életünk összes dimenziójáról (arról nem is tudok), csak néhányról. A legfontosabbakról.
Mennyire nyomaszt bennünket az a tény, hogy a keresztyén egyház nem egységes. Vannak, akik ezt botránynak nevezik. Szerintük ez az egész keresztyénség botránya, hogy másképp gondolkodik a római katolikus, meg a kálvinista, meg a lutheránus, meg a metodista. Elkülönbözünk egymástól. Ez nem jófajta elkülönbözés, hanem vétkes elkülönülés: ártalmára van a bizonyságtételnek, meggyengíti a keresztyénség misszióját, megkérdőjelezi a hitelességét.  Mit beszélünk mi Isten békességéről, istenszeretetről, meg a csodálatos drága evangéliumról - mondják kritikusaink -, miközben nem tudunk egy gyékényen megárulni!! Nem akarok erről sokat beszélni, mert egyrészt kétezer évet kellene végigmondanom, másrészt a végén úgyis csak az derülne ki, hogy én is identitásához ragaszkodó kálvinista vagyok, s bár elismerem a többi felekezethez tartozók méltóságát, tisztességét, keresztyéni mivoltát, csak úgy gondolom (ahogy ők is gondolják a magukéról), hogy ide (oda) kell jönni. És akkor lesz egység. Igen, a római katolikusokkal nagyon jól vagyunk az ökumenében, de azért ők mindig úgy imádkoznak, hogy mi menjünk már vissza. De az ortodoxok is így imádkoznak, meg a kopt keresztyének is, akik előbb voltak, mint volt római katolikus egyház. De nem akarok a történelembe belemerülni, most elég, ha tudjuk, hogy ezt nem lehet csak úgy ellegyinteni, és azt mondani, hogy nem érdekes, sőt, az a jó, ha sokszínű a világ. Nagy teher ez rajtunk, főleg, ha egy családban más és más felekezethez tartozók vannak. Bár látom, hogy érdekes módon a családtagok ezt sokkal szebben megélik, és sokkal jobban feldolgozzák, mint például a teológusok vagy a zsinati atyák. A teológusok összeugranak és kiátkozzák egymást, a zsinatok bekeményítenek; egy római katolikus férfi és egy református feleség pedig megfogják egymás kezét, és csodálatos boldog harmóniában együtt élnek. Erre szoktam mondani, hogy a zsinat meg a teológiai konferencia mégsem olyan, mint a házasság, a házasság mindig többet ér. De komolyabbra fordítva a szót, az Istennel megbomlott egységünk áll minden mögött, és az Istennel megbomlott létegységünk, létvalóságunk nem intézhető el olyan könnyen, mint a történelemben, a társadalomban, családban vagy az egyház életében mutatkozó elkülönbözések.
Erre a nehéz ügyre irányul Pál apostol kérése. Majd látni fogjuk, ahogy egy-egy dimenziót megvilágít, de most a fő érvet mondja ki: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Hadd szóljak ma erről néhány szót.
Először a körülményekről. Itt a rész elején azt mondja Pál: kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban..., vagyis ez egy börtönből írt levél. Nehéz helyzetben van az apostol, mert aki börtönben van, annak meginog a tekintélye. Még akkor is, ha úgy tartották hogy, ő nem bűncselekményért volt a börtönben, hanem a Krisztus nevéért. Hősként, mártírként is tekinthettek rá. Ám tudjuk a többi levélből, hogy ez mégis megingatta a tekintélyét, s most az efézusi gyülekezet esetében ez többlet-terhet jelentett. Jól látta ugyanis, hogy a gyülekezet egysége kezdett megrepedezni. Különböző érvek kerültek elő, például, hogy ki honnan származott, ki volt szittya, ki volt görög, ki volt latin, ki volt zsidó, ki volt arab. Mert mindenféle népekből állt az efézusi gyülekezet. Amikor az apostol távollétében megrendült az evangélium szava, hirtelen előkerültek ezek a dolgok. És kezdett megoszlani a gyülekezet. Már nem azt nézték egymáson, hogy ez is Krisztus gyermeke, ez is boldog hívő, ez is elfogadta az evangéliumot, ő is ígéretet kapott az örök életre, ő is a birtokosa az Isten áldásának, hanem: hogy áll a füle, milyen színű a szeme? Honnan jött, milyen fajta? És az isteni erő és áldás, amely meg tudja haladni ezeket a különbségeket (meghaladni, nem félresöpörni, nem megsemmisíteni, mert Isten nem uniformizál, Istenben az egység egy magasabb szinten jön!), – ez hirtelen háttérbe került. Ezért mondja az apostol: kérlek benneteket, a Lélek egységét tartsátok meg, mert a győzedelmes Krisztus helyébe semmiféle más erő nem állítható, s bármi más révén akartok egységre jutni, azok csak félrevezetnek bennünket.
A szakasz végén, ahol az apostol arra kéri őket, hogy az igazságot kövessétek szeretetben, ahogy ezt a kettőt csodálatos módon összekapcsolja, én arra következtetek, hogy tulajdonképpen az efézusi egyházban két párt volt; kettészakadtak, aztán a kettészakadásból lehet továbbszakadni, politikai nyelven szólva, lehet újabb meg újabb frakciókat létrehozni, fragmentálódni, töredékesedni; de légyegében véve, két nagy párt volt. Az egyik volt az igazság-párt, a másik a szeretet-párt. Ezért mondom, kedves testvéreim, hogy az ember bűne miatt a legnagyszerűbb dolgok is elromlanak, miután megszakadt az Istennel való élő kapcsolatunk, és mindig valami hamisságot teszünk a helyébe. Igazság-párt és szeretet-párt csapott össze Efézusban. (De érezzük, mindkettő már csak a teljesség töredékét képviselte.) Az igazság, persze, igazság, nincs mese! Mégis, légy egy kicsit belátó, kívánta volna a könyörület. Nem lehet! Az igazság az igazság, az olyan, mint az, hogy egy meg egy az kettő, kétszer kettő négy; hát mi lesz a világból, ha engedünk – ezt hirdette az igazság párt, törvénykezőn, ítélkezőn, és persze, ahogy ez az igazsággal együtt jár olykor, kíméletlenül. Bár ugyan szeretném hangsúlyozni, éppen az volt számukra az evangélium (s erre emlékezteti őket Pál itt a levélben is), hogy Isten a Krisztusban igazságot szolgáltatott, igazságot szerzett. Bátran mehetek Isten elé, nem kell fényesíteni magamat. Mert akik a Krisztust megismerték és elfogadták, azok már nem arra készülnek egész életükben, hogy amikor a mennyei ítélőszék előtt megállanak, hogyan adják elő az alibijüket. Gondoljatok ebbe bele: egy egész földi életet végigélni úgy, hogy közben mást sem tesz az ember, mint folyamatosan gyártja előre az alibit, hogyha a mennyei ítélőszék elé fog állni, hogyan fogja elhazudni az életét, melyet mással sem töltött, mint hazugságok előregyártásával! Az apostol  azt mondja, hogy eljött Jézus Krisztus és Isten igazságosságát ajándékozta nekünk kegyelemben és irgalomban, s így azok, akik egész életükben foglyok voltak a haláltól, mégpedig az örök haláltól való félelem miatt, azok az evangélium által fölszabadultak. Tudjátok milyen boldogság, ha az ember úgy élhet már, hogy nem kell magyarázkodnia? Igen, mindannyian tudjuk ezt, megtapasztaltuk ezt! Életem egyik legmegdöbbentőbb gyermekkori élménye volt, amikor egy 13 éves fiú vonat elé vetette magát, mert félévkor beírta neki a tanár az egyest. Egyébként megérdemelte, nem bosszúból írta be a tanár. Nem tanult. Aztán nem mert hazamenni, mert nem tudta mivel megmagyarázni, hogy ellinkelte az órákat és nem tanult. A lelkem mélyébe égett ez a tragédia, hogy micsoda iszonyatos dolog úgy élni, hogy meg kell magyarázni valamit, amit nem lehet megmagyarázni.
Mert amikor az efézusi egyházban elfordultak az evangéliumtól azok, akik pontosan ezért lettek keresztyének, mert áthatotta szívüket, hogy van igazság, és az igazság Istentől van, nyomban visszacsúsztak emberi szintre, és alakítottak egy igazság-pártot. Nos, testvérek, megmondom őszintén, sokszor látok én kemény igazságtevő embereket. S ha nem látnám a szemükben az élvezetet, hogy mennyire élveznek igazságot tenni, még talán igazat is adnék nekik.
De volt egy más párt is Efézusban, ezt szeretet-pártnak neveztem el; ők állandóan a szeretetre hivatkoztak,  - és hivatkozhattak is! Mert ez az evangélium szíve! Agyonig idézzük, már unjuk is: úgy szerette Isten a világot..., sokszor mondjuk: az Isten szeretet, és szeretet nélkül semmi sincs. De amikor ők is elfordultak az evangéliumtól és kikerült a képből, hogy milyen ára van a örök isteni szeretetnek (mert a szeretetnek ára van, aki szeret, az veszít, aki szeret, az áldozatot hoz, aki szeret, az a sor végére kerül), csak egy pártot tudtak már alapítani. Pedig az volt a csodálatos evangélium, hogy megértettük Jézus Krisztus kereszthalálából, hogy Isten, aki előtt el kell számolnunk, lemond jogos követeléséről. Ismerjük mindannyian az adós szolga példázatát. Egyszer valaki kiszámította, hogy a tartozásának, a tízezer talentumnak körülbelül a harmada be ebbe a templomba, ha színültig arannyal megtöltenénk. Ennyi terheli, és a gazda elengedi neki. Ez a szeretet. A bankok nem romantikusak, és nem szeretnek bennünket, nem mondanak le semmiről. Néha imádkozunk, hogy szállja meg a bankvezéreket valami jó érzés, és engedjék el az adósságokat. Nem fogják engedni. De talán éppen ez a helyzetünk érezteti velünk, hogy az egész életemmel tartozom Istennek, és nem tudom Neki megmagyarázni, miért lázadtam föl ellene, miért köptem fel a mennybe, miért nem az ő rendje szerint élek. Efézusban is Istennek ebből a Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetéből értették meg, hogy mi a szeretet. De mikor ettől elfordultak, csak az maradt, hogy alapítottak egy szeretet-pártot, ami gyakorlatilag merő szentimentalizmus, mert Isten nélkül szeretni szentimentalizmus. És jaj nekünk, ha szentimentalisták vagyunk, mert az csak érzelgősség, érzelemtolulás. Az a szeretet amiről Jézus Krisztusban Isten bizonyságot tett, az a szeretet, amit Jézus Krisztusban hozott: megváltó szeretet. A szentimentalista szeretet soha senkit meg nem váltott, soha senkit el nem igazított, soha senkin nem segített, úgy hagyja a másikat, ahogy van! Nem ez a szentimentalizmus lényege? Úgy hagyja a másikat, ahogy van.
Ezért kéri az apostol az efézusiakat, hogy az igazságot kövessék szeretetben, és szeressenek az igazság által. Hogy lehet ez? Végül erről szeretnék pár szót szólni. Azt mondja az apostol: tartsátok meg a Lélek egységét a békesség kötelékében. A Lélek egységéről beszél, ez az egység pedig mindenek fölött: ajándék. Ajándék-egység, olyan egység ez, amit az ember a történelemben a nagy eszmék mentén a társadalomban, a munka, a hivatás, család, a baráti közösségek, az akcióközösségek megszervezésében soha nem tudott elérni, csak töredékesen és részlegesen. Ezt Isten Szentlelke ajándékba adja. Egy példát hadd hozzak, most olvassuk Ezékiel könyvét. A 37. részben van egy megrendítő látomás. Ezékiel próféta a saját népét látja, de úgy mint valami csonttemetőt. Elvitt engem a Lélek egy nagy völgybe,  mondja, amely rakva volt mindenféle csontokkal, és már teljesen szárazok voltak. A saját lemészárolt, lekaszabolt, csatatéren elhullott népét látja, a szétszórt csontokat. (Aki járt már Mohácson, az emlékparkban láthatja az egyik tömegsír maradványait, az össze-vissza dobált tetemek csontjait, iszonyatos, nyomasztó, szürreális látvány.) Ilyet lát a próféta. S ekkor megkérdezi tőle Isten a látomásban: föltámad-e még az én népem? Mire a próféta azt mondja, nem tudom, - amit tudok, hogy itt vannak a csontok, szétszórva. S akkor azt mondja Isten: szólj a Léleknek, próféta, parancsolj a Léleknek, jöjj elő Lélek a négy szelek felől, és lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És azt látja a próféta, hogy csont a csonthoz meg, a szétszórt csontokból csontváz lesz, aztán hús, inak és bőr nő rájuk. Majd újra prófétálnia kell, mert ez még csak biológia: lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És megelevenednek a tetemek, és élnek. Ez az ajándék. Így üzen a próféta az ő népének, akik így kiáltoznak, hogy bizony megölettünk, levágattunk, szétszórattunk, elvesztünk. A Lélek egységében maradjatok meg! Abban, hogy Isten bennünket összegyűjt, egybetart, hogy megtapasztalhatod a közösség és egység áldásait. Igen, , csodálatos nagy isteni titok, bűvös dolog az egység. Ajándék. Aki az egységre ajándékként tekint, az soha nem akarja elveszíteni.
Másodszor ez az egység – ahogy az apostol mondja – teljesedő egység. Azt mondja a 13. versben: mígnem eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének az egységére. Mígnem eljutunk: ez egy teljesedő, mélyülő, bontakozó egység. S ezt úgy lehet megtartani, ahogyan tegnap olvastuk Júdás levelében. Egészen döbbenetes szó szerepel ott, azt mondja Júdás: atyámfiai, küzdjetek meg a ti hitetekért. Görögül agonizáljatok meg a hitetekért, élet-halál tusa a hitért való küzdelem. Nem azért, hogy elnyerjük, mert a hit ajándék; hanem azért, hogy megtartsuk. Mert tépik és szaggatják a lelkünket. Hol az igazságpártiak jönnek – óh, de nagyon tudják mondani! Hol meg a szentimentalisták,  - ők is nagyon tudják mondani. És már széthullt a lelkem, és már nem tudom, mire figyeljek. Azt mondja Júdás apostol: sokan belopózkodtak közétek, behatoltak, a bőrötök alatt vannak, a kisagyadban vannak, az emlékezetben, gesztusokban vannak. És amit mondanak, az mind szépnek tűnik, -  de meddő és üres. Harcoljatok meg a hitért, küzdjetek meg a hitért. Hogy csodáltuk az olimpián a magyar cselgáncsozó lányt, aki sérülten is felment a tatamira, és küzdött és harcolt, amíg bírt. Ilyet én nem tudnék, de most mégis azt mondja az ige - Pál apostollal egybecsengve Júdás apostol levele: harcolj meg a hitért, amely egyszer s mindenkorra adatott (ajándékoztatott) a hívőknek. Harcolj meg az ajándékért – hogy el ne veszítsd!
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, nem kell sokat mondanom: az egység nagy és drága ajándék. Egység nélkül nem jutunk egyről a kettőre, egység nélkül darabokra tör az életünk. Megoszlott, megbomlott,  sokféle világunk (bármilyen színesnek is tűnik, és magasztalják ezt), inkább átokul van. Ezért mi, akik Jézus Krisztusban megismertük az igazságot, és Jézus Krisztusban láthattuk, ahogy Isten fölnyitja a szívét, és Isten szívének lényege az Ő szeretete, halljuk meg az apostol buzdítását, ahogy kérlel bennünket is: teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszú tűréssel elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében..., míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Amikor Istenhez igyekszünk, sok minden vezérel bennünket. Leginkább az óhaj vagy a sóhaj vezérli az embert, a szükség és a gond, amikor ránk zúdul megoldhatatlan élethelyzetek tömkelege, és akárhova nyúlunk, nem találjuk a megoldást. Ilyenkor legkevesebb az, hogy Istenhez sóhajtunk; leginkább kiáltunk, vagy éppen, ahogy Jónást halljuk a cet gyomrában: felsikoltunk az Úrhoz. Ezek a hangok, ezek a gesztusok sokszor összegződnek is, és elemi erővel próbálják átszakítani az Istent és az embert elválasztó falakat, áttörni az akadályokat, hogy valóban oda kerüljön Isten elé mindaz, amiben vagyunk, mindaz, amire szükségünk van, s Isten meghallgassa szavunk, és ha meghallgatta, akkor kegyelmesen meg is válaszolja azt, amit elé vittünk. Van másfajta módja is annak, ahogy az ember Isten elé megy. Egy magyar író jegyezte föl az 1920-as években. Párizsban járt, ahol megkérdezte egy francia ismerőse: miért fenyegetik a magyarok az Istent, amikor olyan jókedvűen énekelnek? Mert azt látta, hogy a francia kocsmákban nótázó magyarok az égre felemelt ujjal, mintegy fenyegetőzve énekelték a legszebb nótákat is. Persze, ez csak afféle nótázó gesztus volt, de a francia ember megjegyzése arra utal, hogy bizony sokszor megyünk ilymódon is Istenhez: követelőzve, vagy éppen fenyegetőzve, számon kérve, vagy éppen emlékeztetve az Istent arra, hogy ígéreteket adott! S mi okkal vethetjük föl: hol késik az Úr az ígéretekkel? Mert az, amit a 42. zsoltár mond a panaszában, hogy körülveszik az ellenségek a megsebzett szívű embert, és így csúfolják, az Isten után sóhajtozó embert: hol van Istened, akit vártál?!  - ez ugyanaz, mint amit sokszor legyintve, keserűen vagy cinikusan mondanak az Isten barátai: késik az Úr az ígéretekkel! Lehet, hogy nincsenek is ígéretek? Ezért a harag, a számonkérés, a düh!  Nyugalmat akarunk ugyanis. Nemcsak azt a nyugalmat – félreértés ne essék! –, hogy hagyjanak bennünket békén (van ilyen nyugalomvágya is az embernek a zaklatottság közepette!), hanem azt a nyugalmat, amit így fogalmaz meg a Zsidókhoz írt levél: van az Isten népének szombatja! A szombat nyugodalmat jelent, a szombatnap a nyugodalom napja. Nos, erre vágyik a lélek:  a megnyugvásra, mégpedig Istenben való megnyugvásra. A korábbi részben éppen ezzel példálózik a Zsidókhoz írt levél írója, mitöbb, talán azt is lehetne mondani, hogy ez a levelének központi mondandója: hogy Istennél van elkészített nyugodalom, és a nyugalomra vágyakozó ember sehol másutt, csak Istenben találja meg ezt.
Három bizonyítékot sorol fel, hadd szóljak mindenikről egy-egy szót. Az egyik bizonyíték, amely egyúttal a  felolvasott szakasz nyitánya: példálózás. Vagy inkább intelem, egy olyan esetnek – ha szabad ezt mondani –  a megmutatása, amiből okulhatunk, hogyha tudunk okulni az Isten igéjére. Arról beszél, hogy amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból, kivezette őket a pusztaságba, és már csak karnyújtásnyira volt tőlük az ígéret; tényleg, csak karnyújtásnyira, már majdnem ott voltak, akkor jött valami nehézség... Nevezetesen az, hogy a rabszolgalétből, a halálból, az elveszésből mégiscsak végig kellett menni egy úton az ígéretig, a nyugodalomig. Nem hosszú az az út, ha térképen megmérjü: 150 kilométer. Még egy akkora nép is, és még úgy is, ahogy a régi népek éltek, komótosan, kocogva, turistatempóban két hónap alatt megtehette ezt a távot. De ők negyven évig bolyongtak, és senki nem ment közülük, akik Egyiptomban születtek. Miért? Mert amikor azzal találkoztak, hogy a halálból az életbe vezető út nehézségekkel van tele, és ott van a legnagyobb nehézség, az ember legnagyobb nehézsége, hogy mindközben folyamatosan végig Istenre kell támaszkodniuk, és minden nap Istentől kell elkérniük az áldást és a megtartó erőt,  - akkor hirtelen fölsarjadt a szívükben a keserűség, és dohogni kezdtek, és azt mondták: menjünk inkább vissza. Igaz, hogy Egyiptomban halálra voltunk ítélve, igaz, hogy ott minden rossz volt, igaz, hogy ott nem volt jövő, igaz, hogy ott nem volt semmi remény, de voltak húsosfazekak. S ezt idézi fel a 95. Zsoltár, és a Zsoltárból a Zsidókhoz írt levél: megkeményítették szívüket. Isten szavát hallották, Isten jelenlétét élték át, Isten ígéreteit kapták, de megkeményedéssel válaszoltak rá. S akkor Isten azt mondta: nem mennek be! Van tehát egy ilyen földi, történelmi pillanat vagy helyzet, amit lehet nyugodalomnak nevezni. Nevezhetjük ezt békeidőnek, vagy szokták ezt prosperitásnak nevezni, szokták ezt a történelem emelkedő korszakának titulálni, mindegy, hogy milyen módon nevezzük, tudjuk, hogy vannak ilyen helyzetek, idők, életszakaszok, amikor tényleg csak egy karnyújtásnyira van a nyugodalom. De ki kell nyújtani a kezünket. S tényleg csak pár lépésnyire van a nyugodalom, de azt a pár lépést meg kell tenni. S nehéz a kezünket kinyújtani, nehéz azokat a lépéseket megtenni! Vajon miért? Isten olyan csodálatosan vezette az Ő népét. Tűzoszloppal, felhőnek oszlopával, táplálékkal, szabadítással. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!
A második bizonyíték talányosabb. Érdekes ugyanis, és persze nyilvánvaló, hogy a 95. zsoltár nem a pusztában keletkezett, nem Mózes zsoltára, mint a 90.,  hanem Dávid király írta. Ez egy speciális templomi ének. S ennek nyomán kérdezi a Zsidókhoz írt levél szerzője: hogyha tehát Dávid évszázadokkal a pusztai vándorlás után így szól a zsoltárában: van bemenetel a nyugodalomba, akkor mit jelent ez? Talán el is tudjuk képzelni, ahogy énekel a templomi kórus, magasztalja, dicsőíti Istent jóságáért, nagyságáért, hűségéért, már-már megmámorosodik mindenki a szép énektől, és akkor odafordul a kórus a gyülekezethez, megszakítja az éneket, és azt mondja: ma az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket! És ez a ma most van, ahogy a Zsidókhoz írt levél is mondja. Míg tart a ma..., ez most van. És  nyomban fölteszi a levél írója a kérdést, miért mondja ezt Dávid? Hiszen az a régi esély elveszett, az a régi nemzedék nem mehetett be az Ígéret Földjére, ott vesztek a pusztában mind. Hitetlenség, lázadás, keményszívűség, csüggedés és lemondás miatt. Miért mondja akkor Dávid ugyanezt évszázadokkal később? És kinek mondja?  Azért, mert van egy másik nyugodalom is! S ezt talán így lehetne visszaadni: a nyugodalom lehetősége most van itt, mindig  itt van, míg tart a ma. Ez, ha szabad mondani, Isten gondviselésének, Isten velünk való dolgának a belső dimenzióihoz tartozik. Ha az a régi föld, amit Ábrahám kapott ígéretül, amit meg is vásárolt, majd örökül hagyott az utódokra, az a  szent föld ennek a világnak, a történelemnek, a politikának a dimenziójába tartozik, akkor azt kell mondanom, hogy van egy belső dimenzió is. Nem félek attól, hogy valaki úgy érzi, hogy szembeállítom a kettőt, a földit meg a lelkit, az anyagit meg a spirituálist. De valóban van egy spirituális dimenzió is. Ez a levél így mondja: ma, most. Ezért is teszi hozzá ezt: Istennek beszéde olyan, mint a kétélű, éles kard, olyan, mint a régi áldozópap kése, mely mindenhova akadálytalanul elhatol, megítéli a lélek gondolatait és a szív indulatait is. Az ige, amit Isten szól, az üzenet, amit Isten ad: befelé tart. Sok mindenre meghív bennünket Isten igéje, sokan és sokszor sokféle ígéretet veszünk belőle, akár mindennapos földi dolgokban is. De amikor Isten ilyen ígéreteket ad, akkor Igéje továbbmegy a lélekig és a szívig. És újra meg újra meghív bennünket erre a belső nyugodalomra, az Istenben való nyugodalomra, ahogyan Augusztinusz mondja: erre hívattunk el, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik. Míg tart a ma..., most, nem holnap, nem holnapután. S ezért az ígéretért nem kell 150 kilométert gyalogolni, ezért az ígéretért nem kell történelmi teljesítményt nyújtani, ezért az ígéretért az embernek szabadon meg kell nyílnia Isten előtt, és hallgatnia kell erre az igére.
És van egy harmadik szombat is, van egy harmadik nyugodalom is, ezt is ide hozza a levél. A parancsolatra hivatkozik. Megemlékezzél az Úrnak napjáról, hogy megszenteld azt. Mert hat napon át munkálkodott az Úr, és teremtett mindent, s a hetedik napon megnyugodott minden munkájától. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugodalom napját. Mindannak a mélyén, amit mi emberi sorsnak, vagy történelemnek, világtörténelemnek, üdvtörténelemnek nevezünk, mindent, amit sorsunknak, a magunk életútjának nevezünk, így is, úgy is ott van a mélyén ez a meghatározottság. Ha igaz, amit komoly és élesszemű teológusok mondanak, hogy egész életünknek Istennel van dolga, akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy nekem van egész életemben Istennel dolgom, hanem  Istennek is van velünk dolga, éspedig annak az Istennek van velünk dolga, aki hat napon át munkálkodott, és a hetediken megnyugodott. Ez az Isten tud az Ő alkotásában gyönyörködni, tudja valamire azt mondani, hogy kész van! S lám, a mi egész nyomorult életünknek az az egyik jellegzetessége, hogy soha semmi nincsen kész, és ezért soha semmi fölött nem tudunk a befejezettség örömével megállni. Tudom, hogy ilyenek vagyunk! Csak egy nagyon jellegzetes magyar példát hadd hozzak erre. A háziasszony elkészíti a legfinomabb ebédet, Böszörményi út elején lehet érezni az illatát. Gyönyörű, és nemcsak jó illatú, hanem szép is, mert lehet egy ebédet szépen is elkészíteni. Aztán odavágja a lábost az asztalra, fölé hajol a család és behörpöli az egészet egy perc alatt, fölugranak és mennek tovább. Egy percig nem tudunk semmiben gyönyörködni, egy percig nem tudjuk valamire azt mondani, hogy kész. Pedig hogy hívjuk a családot ebédre: – Kész az ebéd!
A középkoriak is tudtak erről valamit,  és szándékosan fönn  is tartották ezt. Ha alaposan megnézünk egy-egy gyönyörű gótikus katedrálist, amit akár több száz évig is építették, azt vennénk észre, hogy nincs teljesen kész. És szándékosan nem fejezték be. A régi ember meggyőződés szerint ugyanis ember nem alkothatott tökéleteset. Ez a befejezetlen templom emlékeztette rá, hogy ő maga tökéletlen. A tökéletes Istennek van dolga a tökéletlen emberrel, a befejezni tudó Istennek van dolga a semmit befejezni nem tudó emberrel. De van az Isten népének szombatja. Ezért érdemes élni, mert amúgy bármire tesszük a tétet, tudjuk, nem tökéletes.  Az élet célja és értelme az, hogy  van az Isten népének szombatja. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba. És nemcsak azt mondja, hogy igyekezzünk, hanem valami egészen csodálatos biztatást fűz ehhez. Azt mondja a szakasz végén: mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez. Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna rajtunk megindulni, nem olyan Krisztusunk van, aki ne tudná azt, hogy tökéletlenek vagyunk, nem olyan vezetőnk – mert itt vezetőről van szó –, nem olyan szószólónk – mert itt szószólóról van szó –, nem olyan papunk – mert itt közbenjáróról van szó –, aki ne tudná, hogy tökéletlenek vagyunk, mert Ő is megkísértetett, mint ember! Magára vette az ember végességét, magára vette az ember tökéletlenségét. Mi ugyan sokat fantáziálunk, hogy milyen volt valójában Krisztus, milyenek voltak az Ő tökéletességei, és idézzük a csodákat, a nagyszerű történeteket. Ötezer embernek adott néhány kenyérdarabból bőséggel eleget, halottakat támasztott fel, megfutamította az ördögöket, csodálatos gyógyulások mentek végbe általa. Lecsillapította a háborgó tengert, tudott a vízen járni. Ilyen tökéletes volt a mi Krisztusunk – szoktuk mondogatni. De, amikor a tanítványaival a tenger túlsó partjára tartottak, a fáradtságtól úgy elaludt a hajóban, mint egy súlyosan beteg lázas kisgyerek. És a viharra sem ébredt fel. Nem úgy, mint mi ma hajnalban a mennydörgésre. És amikor a Gecsemé kertjében el kellett fogadnia engedelmességgel a keserű poharat, vért verejtékezve agonizált. Mindent megkóstolt, mindent megízlelt, mindent megtapasztalt, ami a végességünkhöz – ha szabad azt mondani – a tökéletlenségünkhöz tartozik. Hogyne tudna hát rajtunk megindulni, hogyne ismerné hát azt, hogy hol szűkölve, hol kétségbeesetten, hol sóhajtozva, hol éppen követelőzve, vagy még olykor Isten nevét gyalázva is, igazságot és ígéretet számon kérve megyünk az Istenhez?! S hogyne tudná, hogy ezek nem jó utak?! Azt mondja: járuljatok azért bizodalommal a kegyelem trónusához.
Mert aki bizalommal járul Isten elé, az szabad ember. Bizodalom. Ez itt egy nagyon különös és talányos görög kifejezés, és nem is nagyon lehet magyarra, meg talán más nyelvre se lefordítani. Néhány esztendeje jelent meg egy svájci teológus születésnapjára egy nagy köszöntő kötet, ez a szó volt a kötetnek a címe – görögül mondom – parrészia. Akárhogy tudom fordítani, testvérek, hajnalig mondogathatnám. Ezt jelenti: a szólás szabadsága, szubjektíven is, amikor az ember bátran és félelem nélkül beszélhet, de jelenti azt a bátorságot is, amivel az ember odalép valamihez és elintéz egy ügyet. Jelenti azt a bátorságot is, amikor oda merek menni a másikhoz, és meg merem mondani neki, amit meg kell mondanom, de  amúgy gyáva vagyok hozzá. Csakúgy kitérőleg: jaj, de nem merjük megmondani a másiknak, hogy mi baj, jaj, de nem merjük az elbitangolt férjnek megmondani, menj már haza a feleségedhez, és békülj ki vele. Jaj, de nem merjük megmondani a szédelgő asszonykának, hogy az urad mellett van a helyed! A gyereknek: kérj bocsánatot édesanyádtól, a megkeményedett szülőnek: legyél irgalmas a gyermekedhez. A főnöknek sem merjük megmondani, hogy tisztességtelen, amit csinál, a nagy embereknek sem merjük megmondani, hogy nem jól mennek a dolgok. Mert nincsen parrészia, nincsen bátorság, nincs meg a szabadságnak az a boldogító bizakodása. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: sok a szükségünk, sőt, minden dolgunkban szükségünk van. Szükségünk van Istenre, mert tökéletlenek vagyunk, és Ő a tökéletes. Mindenben szükségünk van Istenre, mert nyugodalomra vágyunk, a beteljesedés boldog nyugodalmára, és maga Isten ez a nyugodalom. De jajjal, sóhajjal, könnyel, szorongással, gyanakvással, hitetlenséggel, kétségekkel nem lehet a kegyelem királyi székéhez menni, csak boldog bizodalommal, szabad bizalommal, a megingathatatlan bizalomnak a szabadságával. Erre tanít bennünket az Isten igéje, amely olyan, mint a kétélű kard, elhatol az ízek és a velők megoszlásáig, megítéli a lélek gondolatait és a szív indulatait, - mert ez teremtő ige is. Mert Isten ígér még egy nagy szombatot, ez az üdvösség szombatja. Van azért Isten népének szombatja, és aki Istenhez járul boldog bizodalommal, hogy segítséget kapjon az ebből az eljövendő nyugodalomból kap ízelítőt.

Kedves testvérek!
Igen köszönöm Steinbach püspök úr meghívását és a gyülekezet vendégfogadó szeretetét. Nagy dolog nekem, hogy itt prédikálhatok, pedig  Steinbach püspök úr igen sokat kérlelt, de talán ő sem tudja, hogy miért vonakodtam annyit. Nos, az almádi templom mindig egy gyermekkori emléket idéz fel bennem, s ez bizony érdekes, ellenrmondásos emlék. Nyughatatlan gyermek voltam. Amikor nyaranta Káptalanfüreden töltöttünk némi időt, általában Almádiba jöttünk templomba (olykor Felsőörsre mentünk). Én meg tomboltam magamban: minek a kantáros rövidnadrág, meg a fehér zokni? Minek idevánszorogni a nagy nyári melegben? Hogy hallgassuk a drága jó Bolla Feri bácsit, amint mindegyre arról papol, hogy Isten hatalmas és jó, és hűséges és megváltja Krisztusával a bűnöst?  Minek ezt a jó nyári csendet megtörni, a békességet lármázással elhessenteni?  Na, hát ennyit tud egy okos gyerek!
De hadd csatlakozzam ma Bolla Feri bácsihoz! Hadd törjem meg a jó nyári békességet, hadd törjek be „régi idők régi dalaival” – mert persze ezek az új dalok mindig! A prófétákról akarok szólni, illetve a mi legfőbb prófétánkról, Krisztusról. Még pontosabban arról, hogy milyen csodálatosan vezet be a Zsidókhoz írt levél a nagy csodába: Isten beszél. Éspedig hozzánk beszél, hozzám szól, veled beszél, Istennek mondandója van számunkra. Istennek van mondandója – ahogy a régiek számára is volt, úgy ma is van!
De az is csodálatos, hogy miképpen jut el hozzánk az isteni mondandó, és hogy ez az isteni mondandó milyen változásokat eszközöl bennünk. Persze, most minden nem tudok elmondani, kifogynék az időből – s nem szeretném, ha pár évtized múlva, egy mai gyermek majd arról prédikálna itt, hogy Bolla Ferenc még volt valaki, bezzeg Szabó István, ő aztán minden mértéket áthágott. Ma csak annyit, amit a levél bevezető sorai mondanak – a többit olvassuk meg el a levél során.
Először tehát szóljunk erről: „sok rendben és sokféleképpen szólott az Isten az atyáknak a próféták által.”
Különös, hogy nem azt mondja: mindig és mindenféleképpen szólott, bár tkp. ezt jelenti a két kifejezés. Miért mondja mégis ilyen különleges módon: sok rendben és sokféleképpen?
Hadd kezdjem a második kifejezéssel: sokféleképpen.  POLITROPOSZ – mondja görögül. A mögöttünk levő pár nap megmutatta, hogy mi a politrópia – a szüntelen időjárásváltozás, a hő és a hideg, a száraz és a nedves gyors váltakozása, ezek egyidejű jelenléte – ez a politrópia. Fordulatos minden. Fordulat – ezt jelenti a szó gyökere is: troposz. Ezt aztán a retorikában használják, amikor a szónok hirtelen fordít egyet a mondandót, vagy érdekes módon fejez ki valamit. Miért kellett Istennek troposzokban, trópusokban szólnia? Mert van egy antropológiai politrópia is – és ez az ember nyomorúsága! Itt nem azt értem, hogy az emberben keveredik a jó és a rossz a nemes és méltatlan, stb.,  hanem azt, hogy olyan az ember, mint az a beteg, aki egyszerre 4-5 féle betegségben szenved, és nem tudni, mivel lehet jól kezelni. Ha gyógyszert adnak a cukrára, azt a szíve sínyli meg, ha a szívbetegségét kezelik, allergiás rohamai lesznek, ha az allergiát csillapítják, ugrálni kezd a vérnyomása. Így halmozzuk mi a nyomorúságainkat is.
Hogyan szól hát Isten? Mint amikor elsiratja Jeruzsálemet, a szent várost, ahogy egy édesanya elsiratja megerőszakolt és meggyilkolt leányát  (Jer Siralmai) Hallottad már Istent sírni! Lapozd fel a bűn krónikáját! – De  azt is mondja, miközben népét siratja, azt mondja (a prófétával): csak az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk, nagy a te kegyelmed, bizony napról-napra megújul a te hűséged!
Hogyan szól Isten? Mint amikor egybegyűlnek a nagyhatalmak vezetői, bocsánat, mit modnok!? - a királyok, és azt mondják: elég volt Isten uralmából, törvényének igájából! – Kineveti őket! (2. Zsoltár) Hallottad már Istent nevetni? Lapozd fel a történelem-könyveket. De fordíthatod személyesre is, ahogy a mondás tartja: ha meg akarod nevettetni Istent, mond el neki terveidet! – De azt is mondja: csókolgassátok a Fiút,Krisztust -  néki adatott minden hatalom mennyen és földön. (Máté 28)
Hogyan szól Isten? Mint amikor a gazdasági válság kellős közepén, amikor bankárok és hatalmasok gyúrják a krizist, akarom mondani: mior három és fél évi aszály és éhínség idején, egy egyszerű özvegyasszonynak, Sareptában, egy poros faluban,  a próféta által mindig telik a szükségesre!  - így beszél Isten(1Kir 18), és ahogy Jézus magyarázza ezt: csak neki telt (Luk 4,26), vagyis akiknek járt volna, azoknak nem telt. Így is szól Isten!
És hogy szól Isten? Mint amikor a király kezébe adják az évszázada elsikkasztott alkotmányt, akarom mondani: a szövetség tábláit, és ő könnyekre fakad, mert rájön, hogy egyszerre élt kegyelemben, és Isten dicsősége ellenére, egyszerre élt az áldásokkal és élt vissza Isten hűségével, mert nem fordította szívét hálás és szent életre!
S hogy szól még Isten! Mint amikor kettényílt a Vörös tenger, vagy ahogy a zsoltár mondja (Zsolt 114): hátrébb állt a tenger, és a világ minden ereje utat engedett a reményteleneknek, és szólt Isten tűzoszlopban és felhőoszlopával, ahogy vezette népét – és szólt a prófétával: ma, ha az ő szavát halljátok meg ne keményítsétek szíveteket. (Zsid 3,8; 4,7)
Ezt a régi zsoltárintelmet [Zsoltár 95], azért idézi újra meg újra a Zsidókhoz írt levél, mert talán kiderült az eddigiekből, hogy nem az a baj, ha Isten hallgatl, hanem az, ha szól.  De Isten újra meg újra szól.
Erre utal a másik kifejezés: POLUMERON – sok rendben szólt Isten. A polimer szót még többen ismerik, eredetileg is azt jelenti, amit ma a kémiában, például. Ugyanazt ismétlődik sokszor, például ugyanabból a molekulából épül fel egy egész szerkezet. Sok rendben – sokszor, ízről-ízre ugyanazt: Isten nem unja ugyanazt mondani - sokféle helyzethez igazítva, vagy ahogy Kálvin magyarázza szépen: Isten akkomodálja üzenetét, mindig úgy mondja, hogy a magunk helyzetében megérthessük, felfoghassuk – egyszóval a mi nyelvünkön beszél, úgy beszél, amilyen a sorsunk. De mert polimer, amit mond, nyilván ugyanazt mondja: “Próféták által szólt rígen néked az isten, Azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát” - írja gyönyörű versében Sylvester János az első magyar újszövetség fordítás elé. Vígre – végre!
Mert, amikor azt mondja a siralmas próféta: csak Úr nagy kegyelme –kkor  Krisztust ígéri. Amikor azt mondja a próféta, rámutatva a parázna és gyilkos Dávidra: te vagy az az ember, akit igazságod szerint halálra kell ítélned, akkor Krisztusról szól, akit Isten bűnné tett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Mert amikor azt mondja a zsoltáros-próféta: ma ha az ó szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket, akkor is Krisztusra utal: a testet öltött igére!
Erről szólunk ma másodszor. Így mondja a Zsidókhoz írt levél:  “Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságba.”
Hogy miért szól Isten sokrendben és sokféleképpen, hogy mit értünk meg ebből az ő titkából, hogy miért csodálatos, hogy van mondandója (mégha, olykor az is a bajunk, hogy van mondandója és éppen számomra van mondandója!) – nos, ezt az igeszakasz Krisztusra vonatkozó részéből így magyarázzuk:
Krisztus az eredeztető és finális oka annak, hogy Isten szól. Őáltala teremtetett minden, mondja a levél, és Isten őt tette mindennek örökösévé is. Krisztus a logosz, a teremtő ige – és ez az Ige szól, beszél, parancsol, vigasztal, felemel, visszatart a rossztól,  - feltárja a mennyek kapuját, és elzárja a poklokba vezető utat. Hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. De Krisztus a materiális oka is annak, hogy Isten szól. Krisztus az Isten dicsőségének visszatükröződése, és Isten valóságának képmása.
Testvérek, mi nem azt akarjuk tudni, hogy van-e Isten?! Csak a bolond (akiről annyit olvastunk az utóbbi időben a Pédabeszédek könyvében), csak a bolond mondja, hogy nincs Isten. MI azt akarjuk tudni, nekünk azt kell tudni, hogy milyen az Isten  a velünk való kapcsolatában! S amikor Isten szól – sokrenden, sokféleképpen – majd véglegesen és összegző módon a Krisztusban, akkor éppen az ő dicsősége fénylik fel benne, és igazi lényének vonásai rajzolódnak ki. Tudni akarod, milyen az Isten? Tekints Krisztusra!
Én most ennek csak három vonatkozását hozom ide, befejezésül.
Krisztus prófétaként szól, ahogy a gonosz szőlőmunkások példázatában – add ki az Istenre eső részt. Hát ezért nem szeretjük, ha Isten szól. Emlékeztet, hogy kik vagyunk és hova tartozunk – hogy voltaképpen önmagunkkal tartozunk Istennek. Az egész életnek Istennel van dolga – mondja Kálvin.
Krisztus királyként szól, ahogy az adós szolga példázatában: neked is akképpen kellett volna cselekednek, a másik adósságát elengedned, mert te már szabad ember vagy, ne kötözd a másikat olyan bűnödhöz, amit neked már megbocsátott Isten. (Értsük jól a példázatot). Vagy még inkább, mint a tékozló fiú atyja az idősebbik testvérhez: neked is örülnöd kellene tehát – testvéred elveszett és megtaláltatott, meghalt és, íme, feltámadott. Be kéne jönnöd - invitál Isten. Most kint állsz a sötéteben. Velünk kéne tartanod! Istennel kéne tartanod: Örülnöd kellene – élned kellene!
És szól egyetlen igaz papként is: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? - a kereszten. És szól: elvégezetett, vagy ahogy a mai ige mondja: minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságba – és szüntelen közbenjár érettünk. Krisztus nem csak nekünk szól, hanem érettünk is szól.
Hogy tehát, ha elkeserednél, mert erőtelen vagy, tudd, hogy ő hatalmas, és hatalma szavával tartja fenn a mindenséget. Ha tehát elkeserednél, mert zűrzavarba keveredtél, tudd, hogy ő az út.
Ha tehát elkeserednél, mert fegyvertelen vagy és a Sátán mindennap csapdát állít, tudd: Krisztusé vagy teljesen, és egy hajszál sem eshetik le fejedről akarata nélkül,
Ha tehát elkeserednél, mert távolinak és ismeretlennek tartod őt, tudd hasonlatos lett hozzánk, s nemcsak Istennek igaz arcvonását látod meg rajta, hanem az igazi emberét is – mert az ember Isten tükre, Krisztus pedig a teljes Istenség visszatükröződése.
Ha tehát elkeserednél, mert kudarcokat görgetsz magad előtt, tudd, hogy ha Krisztus a tiéd, akkor minden a Tiéd. Ha tehát elkeserednél, mert úgy érzed nem tudsz benne hinni, tudd ő előbb szeretett téged.
Ha tehát lázadnál, mert ide kellett jönnöd a jó nyári csendben és békességben (ha nem is kantáros rövidnadrágban), hogy kitedd magad az Isten mondandójának, tudd, ő így szólít téged: gyermekem!
Sokféleképpen szólt az Isten – sokféleképpen szól ma is; sokrendben szólt – sok rendben szól  ma is; – sokszorozva, összegezve, Fia által.  Hogy történik ez?
Régi filmet hadd idézzek: a kamasz Edisonról szól.  Egyszer a családban súlyos beteghez kellett orvost hívni. Az esti homályban kellett volna életmentő műtétet végrehajtani, de nem volt megfelelő világítás. A kis Edison a szomszédoktól annyi gyertyát, mécses, lámpást szedett össze, amennyit csak tudott, behordta mind a szobába, de ezek fénye sem volt elég. Az orvos már-már lemondóan elindult haza, amikor Edison a sok gyertya és lámpás mögé odaállította a nagy fali tükröt, s ebben megsokszorozva vetült vissza a fény: lehetett kezdeni az életmentést. Krisztus Isten dicsőségének visszatükröződése.  Így szól az Isten, amikor Krisztusban szól.  Isten beszélő Isten. A hit hallásból van, nekünk pedig hit által van életünk és üdvösségünk. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Teológus-hallgatóként az egyik professzorunk bevezette azt a szokást, hogy olyan “terepgyakorlatra” mentünk, s így egy-egy lelkipásztort kísérve részt vettünk egy család vigasztalásán, vagy jegyesek oktatáson, keresztelői felkészítésen, vagy egy kórházi látogatáson. Erről az utóbbiról maradt meg egy mély benyomásom, amit szeretnék ma idehozni. És ez az igéhez fog bennünket elvezetni. Nagyon nehéz helyzet a kórházi látogatás. Az még hagyján, hogy néhány medikus odaáll az orvos mellé, amikor operál, és nézik, hogyan kell csinálni, mert ilyenkor maga a beteg is tudja, miről van szó. De az már igen nehéz dolog, amikor valakit elesettségében, betegségében, nyomorult állapotában kell vigasztalni, mert ez bensőséges, bizalmas helyzet. De, hogy ott ül a lelkész a beteg ágya szélén, és áll mellette 3-4 atalember, és nézik, hogy mi történik, nos, ez nem igazán az a helyzet, amikor nagyon el lehet mélyülni. Egy ilyen alkalommal egy idősek otthonába látogattunk, ahol egy súlyos beteg, ágyban fekvő emberhez mentünk, aki már készülődött el az életből, és sok-sok és nagyon fájdalmas betegsége volt. S ahogy a lelkész odaült az ágya szélére és beszélgetni kezdett vele, mi meg az ágy végén álltunk, az egyik diáktársunk, aki amúgy is olyan búbánatos fajta volt, nem tartozott a vigyorgók közé, még inkább nekieresztette magát a busongásnak. Ezt ez az idős hölgy észrevette, és mindjárt meg is szakította a lelkésszel a beszélgetést és így szólt: - Mondja, kedves, magának mi baja van, és miért olyan szomorú? Ne csüggedezzen. Látja, én már készülök ki ebből az árnyékvilágból, s bár még sokat fogok szenvedni, tudom, hogy elmúlik nemsokéra ez a földi vándorút, és a mennyei hazába, ki hű volt, mind bejut – s már énekelte is a 455. dícséret versét, - egyszóval vígasztalgatta barátunkat. Véget ért az inspekció, s emlékszem, utána parázs vita tört ki közöttünk meg a lelkész között, hogy jól volt-e így? Nem nekünk kellett volna őt vigasztalni, nekünk, az erőseknek vagy az erősebbeknek, nekünk, az egészségeseknek vagy az egészségesebbeknek? Nem mi mentünk oda ezzel a szándékkal? S lám, egyszerre olyan helyzetbe keveredünk, hogy ő vigasztalt bennünket! Minden a feje tetejére állt. Szóval, óriási vita támadt ebből, hogy nem volt-e ez illetlenség, és máskor nem szabad így odamenni, hanem kint a folyosón egy tükröt kell a atalember arca elé tartani, és be kell vele gyakoroltatni a mosolygást, és meg kell tanulni az amerikaiaktól a keep smiling-ot is, és mindig mosolyogni kell, és mindig vidámnak kell lenni, mert hogy tudjuk különben a beteg, elesett, nyomorult embert vigasztalni, ha olyan helyzetet teremtünk, hogy a végén ő vigasztal bennünket?!
Két részre szakadt a csoportunk, bár én megpróbáltam ebből a vitából kimaradni, noha egyébként szeretek vitatkozni. Engem ugyanis rendkívül megrendített, ami ott történt, és egy mély, keresztyén igazságot sejtettem meg ott. Ennek az igazságnak a megízlelése és megtapasztalása azóta is velem van. Hát dehogynem, kiáltottam ott magamban. Dehogynem! Hát éppen ez a keresztyénség titka, ez a Krisztusban való életünknek egyik legszebb vonatkozása, legszebb oldala! Én nem a teológustársamat akarom fölmenteni, és nem azt akarom mondani, hogy ezentúl, ha kórházba megyünk beteghez, vagy elesetthez, árvához vagy gyászolóhoz megyünk látogatni, akkor ki-ki öltsön gyászos képet, hogy aztán meg tudjon bennünket vigasztalni. De a krisztusi élet nagy titka mutatkozott meg nekem. És erről szól most az apostol. Azt írja az efézusi gyülekezetnek: azért kérlek titeket, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt! Ne csüggedjetek el, holott neki kellett volna vigasztalást vennie. Mégis, mindannyian egyetemesen rászorulunk a vigasztalásra, erre a buzdításra. Ne csüggedjetek el.
Az apostol a esszaloniki levélben mutatja meg ennek a buzdításnak az igazi értelmét, ami magyarra így fordítunk: ne csüggedj el, ne lógasd a fejedet, ne add föl, tarts ki, ne törődj bele a nehézségekbe, ne add meg magad a nehézségeknek. Az eredeti szó nagyon nehezen fordítható, leginkább olyasmit jelent, mint amikor az ember belesüllyed, vagy hagyja, hogy belesüllyedjen az őt körülvevő rosszba. Valami olyasmi ez, mint amikor dagonyázik az ember, próbál kivergődni a nehéz helyzetből, aztán egy idő után széttárja a kezét és megadja magát. Ezért mondja Pál: ne csüggedjetek el a jó cselekvésében. Ez paradox mondat, de értjük mindannyian. Teszi az ember a jót, igyekszik, törekszik, valami nemes dolgot akar, - aztán egy idő után lecsüggeszti a kezét. Ebből a szempontból nagyon kifejező a magyar fordítás: lecsüggeszti a kezét, lecsüggeszti a fejét, és ott marad egyhelyben, ahol van, egy tapodtat sem megy tovább, megreked. Szükségünk van hát erre a buzdításra minden időben, de különösen a mostani időkben, ha az országunk életét nézzük, sőt, ha az európai civilizációnak ezt a rettenetes vergődését nézzük, vagy ha csak a családunkra, a rokonainkra gondolunk. De legyünk csak egy szál magunkban, milyen hamar elér szívünkhöz az apostol szava: ne csüggedjetek, ne csüggesszétek le a kezeiteket, ne csüggesszétek le a fejeteket, ne hagyjátok a jót, na adjátok föl! Van ennek egy kibővített értelme is, ezt Pál a római gyülekezetnek mondja: ne győzettesetek meg a gonosztól, ne hagyjátok, hogy a rossz meggyőzzön benneteket, hanem jóval győzzétek meg a gonoszt. Ne csüggedjetek. Mert ezt így is vissza lehetne adni: belesüllyed az ember a rosszba, elnyeli a rossz, foglya lesz a rossznak, nem tud belőle kibontakozni. Ne csüggedjetek – írja az apostol az efézusi gyülekezetnek.
Ne csüggedjetek el – írja az efézusiaknak, és a korábbi szakaszokból kiderül, hogy van is oka és alapja ezt írni. Ilyeneket mond az apostol: efézusiak, az isteni kinyilatkoztatás útján egy olyan titok tárult föl nekem, ami évszázadokig, évezredekig el volt rejtve. Úgy éltek a világ gyermekei, hogy sejtelmük sem volt Isten eleve elkészített szeretetéről, ám ez a titok most Krisztusban föltárult, ez a titok nekem kijelentetett, és íme, mindannyian, kik az anyaszentegyház tagjai vagyunk, azt a nagy szolgálatot, azt a nagy ajándékot, hogy az egyház által megismertessék a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az Isten sokféle bölcsessége. Mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok – ez nem a kínai zárt várost jelenti, ahol a kínai császár a trónok trónján ül, ahova sok-sok grádicson és lépcsőn lehet feljutni, nem is a piramis tetején ülő fáraót jelenti. Azt mondja az apostol, értsük jól: mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok, - a régi ember tökéletesen jól értette, mit kell gondolni ezen; egyszóval így lehetne kifejezni: a sors, a végzet. Az apostol egy olyan világban kezdte hirdetni az evangéliumot, amelyik világ nagyon hasonlít a mi világunkhoz, a régi világ emberét is a sorstól, a végzettől való szüntelen reszketés hatotta át. A sors volt a kiszámíthatatlan végzeterő. Máshol így mondja ezt az apostol: szüntelen foglyok voltak a haláltól való félelem miatt; de ez nem a mai értelemben vett halálfélelmet jelentette, nem a meghalástól való félelmet jelentette, hanem azt a kiszámíthatatlan akaratot, ami miatt a régi idők emberei rettegtek. S úgy tűnik, hogy a mai ember is kezd ehhez visszatérni. (Megjegyzem, az eb tér vissza maga okádására, de a mai ember is kezd visszatérni ehhez.) Mit mutatnak a csillagok? – kérdi a mai ember. Mit jósol a jósasszony, hogyan lehet kitapogatni ennek a titokzatos és önkényes, kiszámíthatatlan világnak az erőit, a változásait, amelyek az a következő pillanatot, a következő órát is meg fogják határozni?
Azt mondja az apostol, hogy az a felszabadító, dicsőséges evangélium, amely Krisztusban megjelent, el kell jusson a mennybéli fejedelemségekhez, hatalmasságokhoz, az egyház által, általunk, ez a keresztyének szolgálata. Nem vagyunk többé rabok, nem vagyunk többé a félelmeknek kiszolgáltatva, nem a kiszámíthatatlan sorserők játékszere vagyunk, melyek ide-oda rángatnak egy titokzatos forgatókönyv szerint, és mi a statisztáknál is statisztábbak vagyunk, a éle kis díszletek, amelyeket hol ide tesznek, hol oda tesznek, aztán, ha elkoptak, kidobják őket a szemétdombra. Mit mond az apostol? Nekem, mindenki közül a legeslegkisebbnek nyilvánította ki Isten kijelentés, kinyilatkoztatás útján ezt a titkot, és ezt a titkot hirdettem nektek, efézusiak. Ne csüggedjetek hát. A legnagyobb szolgálatot bízza Isten az anyaszentegyházra és annak tagjaira, bár itt egy egészen kicsi kis különbség is van. Mert amikor az apostol azt mondja, hogy az egyház által, akkor ő nem egy institúcióra gondol, nem az egyházkerületi közgyűlésre, nem a püspöki hivatalra, nem a zsinatra, nem valami nagy ökumenikus testületre (az egyház által)! – Ó, még mi is szoktunk így beszélni: jaj, az egyház! De mi az egyház? A püspöki hivatal portása. Mi az egyház? Néhány dolgozó, 3-4 ember egy apparátusban. Mi az egyház? Egy magasságos zsinati ülés, valami dekórum, díszítmény, ékítmény, az én palástom. Ez az egyház? Mi vagyunk az egyház! Így beszél Pál az efézusiakhoz is, az egyház által, vagy ti általatok. Ha nekem, a legeslegkisebbnek adta ezt az évezredek óta, a világ alapjainak felvezetése óta elrejtett titkot, amit most az Üdvözítőben megjelent, akkor miért csüggedeztek? Ne csüggedezzetek hát – mondja az apostol.
De van egy másik ok is, és erről is szólni kell, mert ez világítja meg számunkra az apostol szavainak az erejét, és a keresztyén életnek a nagy titkát, amiről a bevezetőben is szóltam már. Azt mondja az apostol: azért kérlek, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt, mert az nektek dicsőségetekre van. A tiérettetek való nyomorúságaim miatt... Így mondja az apostol: fogoly vagyok, börtönben vagyok, szenvedek, nyomorúságokat hordozok. És egészen egyértelmű, hogy tiérettetek. Még úgy is lehetne mondani testvérek, hogy ti miattatok, ha értjük jól ezt az okhatározó kifejezést. Éspedig azért szenvedek, mert hirdetem a Krisztus evangéliumát. Sátán őfelsége ilyenkor nagyon ideges, az embert megnyomorító erők ilyenkor rendkívül nyugtalanok. Hát hogy ne lennének azok, hiszen szabadulást hirdet az apostol. A smasszer ilyenkor nagyon ideges. Hát, ha mi kiszabadulunk a bűn börtönéből, akkor ő mit fog csinálni, kit fog őrizni, kit fog ott masíroztatni, kin fog uralkodni, kinek fog parancsolgatni? Vége az uralomnak! Nagyon ideges. De amíg a mi keresztyénségünk lehorgasztott fejű, zsebretett kezű, lecsüggesztett valami, addig békén van velünk a világ. Még szeret is minket. Addig nincsen baj. De abban a pillanatban, amikor fölemeli fejét a keresztyén ember, fölemeli lecsüggesztett kezét, kiegyenesíti megroggyant térdét, és hozzálát Isten szeretet-munkáihoz, a szeretetnek, a szabadságnak, az igazságnak a műveihez, akkor elkezdődnek a hányattatások, a bajok. Tudja ezt jól az apostol is, és ezért írja az efézusiaknak, hogy érettetek vannak nyomorúságaim, de ti emiatt ne csüggedjetek el, mert nektek dicsőségre lesz. Érettetek. Azt akarja az apostol – latin kifejezéssel élve – hogy ez a dativus commodi ne változzon át kényelmetlenséggé. Nem szeretné, ha a dativus commodiból dativus incommodi lenne, hogy azt érezzétek, hogy valami nagyon rossz van itt, ha az apostolnak miattunk szenvednie kell. Hát miattunk szenved, érettünk szenved, de nem abban az értelemben, hogy mi vagyunk az okai ennek a szenvedésnek. Az evangélium az oka, a szabadságunk az oka, a Krisztus általi megajándékozottságunk az oka, - és ha ezt így látjuk, akkor igaz lesz, amit az apostol mond: ne csüggedezzetek az én miattatok való nyomorúságaim miatt, amelyek néktek dicsőségetekre vannak. Mert dicsőséges az evangélium, mert dicsőséges az Isten szeretete, mert dicsőséges az, hogy Isten a legeslegkisebbet ajándékozta meg ezzel a titokkal. Ezt a Pált, aki – nemrég olvastuk a 2. Korinthusi levélben – őszintén és megrendítő módon föltárja egész életének minden nyomorúságát, s nemcsak a szolgálatában támadt nehézségeket, nemcsak a misszióban elszenvedett csapásokat, nemcsak a külső körülményeket, hanem a saját testi nyomorúságát is, amikor azt mondja: tövis adatott az én testembe, a sátán tövise, és háromszor is kértem buzgó könyörgésekkel, hogy vétessék el. Ez nem három röp- imádság volt ám, ez a három a teljesség száma. Éjjel-nappal, szüntelenül azt kértem, hogy vétessék el ez a tövis az én testemből. Tudósok azt mondják, ez talán valami malária-szerű betegség volt, mások azt mondják, hogy Pál apostol pszicho-szomatikus alapon időnként epileptikus rohamokat kapott. Hogy válhat az Isten dicsőségére, hogy egy gyenge, erőtelen, púpos, habot túró ember hirdeti az evangéliumot? Az ilyentől elfordulunk. De azt a választ kapta: elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el. Azt mondja az apostol: ezért dicsekszem az én erőtelenségemmel, mert én is akkor vagyok erős, amikor erőtelen vagyok a Krisztusért. Ne csüggedezzetek hát – mondja az apostol az efézusiaknak –, mert a Krisztus dicsőségére szolgált, hogy egy szegény, ezerféle zikai bajtól, betegségből szenvedő nyomorult elesett, idős, ágyhoz kötött ember vigasztaló szót tudott mondani egy atalnak, akinek csak a szeme sarkában látott meg valami bánatot, de észrevette és megvigasztalta. Ez a Krisztus titka, mert a Krisztus is, a kereszten, mindenektől, Istentől is elhagyatva, a kereszten mindenektől, tanítványától is elárultatva, kereszten megostoroztatva, megverettetve szerzett nekünk örök igazságot, üdvösséget és dicsőséget. Krisztus a kereszten – ahogy mondja Ézsaiás próféta – utált volt, és a mindannyiunktól megvetett, és ábrázata nem volt kedves a számunkra, és elfordítottuk Róla tekintetünket, és azt hittük, hogy Istentől ostoroztatik és verettetik. Pedig bűneink büntetése volt Rajta, és az Ő engedelmességéért adott nekünk Isten igazságot, - és ezt jelentette ki Isten a legeslegkisebbnek.
Ha a legeslegkisebbnek tudod magadat, egy fogaskeréknek a gépezetben, amelyik már ráadásul le is tört, és a hiányodat csak az jelzi, hogy ott egyet vagy döccen mindig valami, aztán megy tovább a világ, - ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a munkádnak, ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a jónak, mert megrágalmazza a jót a gonosz, és megkötözi, megsemmisíti és eltünteti; ha csüggedezel, mert úgy érzed, hogy nincs értelme a létednek, mert a mennybeli hatalmasságok és erők, a sors-erők úgyis átgázolnak az emberen, akkor most nyisd szívedet, és halld, amit az érettünk is szenvedő Pál apostol mond ilyen egyszerűen: azért kérlek, ne csüggedjetek el az én tiérettetek való nyomorúságaim miatt, melyek néktek dicsőségetekre vannak. A nyomorult vigasztal, az erőtelen ad erőt, a megvert kötözi be a sebet, ez a keresztyénség titka, ez a Krisztus titka, - ne csüggedezzetek tehát.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az emberi élet, különösen, ha életmódunkra, magatartásunkra gondolunk, és az újra meg újra elénk tornyosuló, sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzetekre, azt kell mondjuk, hogy életünknek szinte minden nagy pillanatában, minden döntő választásban nagy paradoxonokkal találkozunk. Nem olyan paradoxonokkal, talányokkal, megoldhatatlannak tűnő rejtélyekkel, aminőket az emberi értelem, a logika vagy filozófia elénk hoz – ezekből is van bőséggel –, hanem olyan ellentmondásokkal, feloldhatatlannak tűnő igazságokkal, tényekkel, amelyekkel a mindennapi élet során találkozunk. Néha sokszor éppen ebből is fakad az, hogy haszontalannak és hiábavaló dolognak érezzük a filozofálást és a bölcselkedést, mert elvonatkoztatott dolgokat állítanak elénk, miközben mi a mindennapos dolgainkban szeretnénk eligazodni. Hadd idézzek két ilyen meghatározó, szinte feloldhatatlannak tűnő, mégis választás elé tartozó igazságot. Az egyiket József Attila híres párverséből halljuk:
Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.
Ebben a párversben egy nagy filozófiai vita is megjelenik, a két verssor két nézetet tükröz. Megvolt egykor a mindkettőnek maga filozófiai iskolája. Az elsőt – mért legyek én tisztességes? kiterítenek úgyis! – a cinikusok képviselték, akik azt hirdették, hogy olyan rettenetes a vég, olyan elviselhetetlen az ember halála, hogy ezt a borzasztó pillanatot most, az éppen most pillanattal kell eltakarni. Miért legyek tisztességes, miért igyekezzem jóra, igazra, szépre? - kiterítenek úgyis! Éljünk hát a percnek, a pillanatnak! Szakítsd le az óra virágát – hirdették a cinikusok, s egész komoly filozófiai iskolájuk volt. A másik versmondatnak is megvan a maga filozófiai iskolája. Idézem még egyszer: Mért ne legyek tisztességes? kiterítenek úgyis! Ezt pedig a sztoikusok képviselték, akik azt mondták, hogy nem az utolsó és rettenetes pillanat az ami mindent eldönt. Emelkedjünk fölé, nézzünk szembe a halállal, nevessünk szemébe a halálnak, győzzük le a halálfélelmet. Seneca, a nagy sztoikus bölcselő azt mondja egyik vigasztalásában, hogy miért rettegsz a haláltól, hiszen ha meghalsz, éppen megszűnik minden félelmed tőle?! Mért ne legyek tisztességes? Emelkedjünk az élet nyomorúságai, bajai, viszontagságai fölé. Paradox helyzet ez, ahogy a költő megfogalmazza, s persze, ahogy megfogalmazza, érezzük, ő már döntött is: mért ne legyek tisztességes!
De kedves testvéreim, a felolvasott igében ennél sokkal többről és mélyebb kérdésről van szó, mert ezt az igét hallva (ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne légy te is bolond hozzá hasonlatos módon, illetve felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, nehogy bölcs legyen a maga szemei előtt), a paradox helyzet, ez az ellentmondásosnak, következetlennek tűnő magatartás igen mély igazságra vezet. Hogy ezt megértsük, hadd idézzek egy másik bibliai paradoxont is. Pál apostol mondja a Korinthusi levélben a keresztyén életről: aki él e világgal, úgy éljen vele, mintha nem élne vele, aki vásárol, úgy vásároljon, mintha éppen eladna, aki házasodik, úgy házasodjon, mintha nem házasodna, mert elmúlik ez a világ és annak minden dicsősége. Ugyanakkor ugyanitt, a Korinthusi levélben azt mondja az apostol,: ti keresztyének, akik üdvösségre hivattatok, mindannyian, maradjatok meg abban, amiben elhivattatok. Ugyanabban a hivatásban, ugyanabban a munkában, ugyanabban az életkörben.
Így érkezünk el a Példabeszédek könyvének ehhez a nagyon érdekes és feszült tanácsához, amelyhez Salamon hasonlatokat is fűz. Ilyeneket mond (bár most nehéz lesz erre hivatkoznom, mert mindjárt esni fog, látom, ahogy kinézek itt az ablakon). Azt mondja Salamon: mint a hó a nyárhoz, eső az aratáshoz, úgy nem illik – vagy egészen pontosan, úgy illik! – a bolondhoz a tisztesség. Hiszen, ha nyáron havazik, az mindent megfojt és elvész a szüret reménye. Hiszen ha aratásidőben kezd rá a jégeső, nemcsak a munkát tartóztatja fel, hanem elveri a termést is. Mintha azt mondaná: valahogy így illik a bolondhoz a tisztesség, a megbecsülés, a dicsőség, így illik a bolondot megtisztelnünk, - vagyis sehogy sem. Dietrich Bonhoeffer, a mártír teológus az egyik börtönlevelében arról értekezik, hogy sok nagy nyomorúsága van az emberi életnek, melyek közül sok mindent le lehet győzni, és sok mindennel pedig meg kell tanulni együtt élni, de van valami, ami a legborzasztóbb, a legveszedelmesebb: ez a bolondság. Mégpedig azért, és itt már nem is Bonhoeffert idézem, hanem Kálvint, tehát azért veszedelmes valami a bolondság, mert két nagy cölöpön, két nagy pilléren áll, és ez a két nagy cölöp vagy pillér az egész emberi élet nyomorúságába van leverve, abban gyökerezik, abban van megszilárdítva. Az egyik a magabiztosság, a másik az önhittség. S valóban, így is van, testvéreim! Amikor valakire azt mondjuk, hogy bolond, azt mi a szó morális, mitöbb, metafizikai értelmében vesszük (úgy, ahogy a Példabeszédek könyve tanítja, mikor azt mondja, hogy minden bölcsesség kezdete az Úr félelme, a bolondság pedig az Istennel szembeni makacsság és lázadás). Ha így nézzük, hogy mi a bolondság, akkor azt kell mondjuk: valóban, ott van a létünk mélyszerkezetében az önhittség; ez a legyőzhetetlen és lebirkózhatatlan meggyőződés, amely révén mindent magának tulajdonít az ember; magához érdemesít mindent, bármi történjék. Ha tavasszal Isten áldó melege süt és felolvasztja a jeget, a bolond a maga érdemének tartja azt. Ha nyáron meghűsítő zápor hull, a bolond azt is a maga érdemének tartja. Ha jól sikerül a vetés, és bő lesz az aratás, a bolond azt is a maga bölcsességének akarja tulajdonítani. Mindent-mindent önhitt módon magának tulajdonít, - de leginkább Isten előtt, Istennel szemben teszi ezt. Pedig Isten előtt csak üresen és alázattal lehet megállni, mert nincs érdemünk, nincs méltóságunk. Ha Isten egyszer beletesz mindent a saját mérlegébe, bizony, a vele szembeni lázadásunk, tőle való elhanyatlásunk, bűneink, makacsságunk, – s hozzáteszem – a bolondságunk mindent lehúzna abban a serpenyőben. S nincs mit a másik serpenyőbe tenni, csak Isten kegyelmét. Csak Jézus Krisztus váltsága az, ami mindezt kiegyensúlyozza, sőt – ahogy Pál apostol mondja – felül is múlja: ahol bővölködik a bűn, ott felettébb bővölködik a kegyelem. A bolondban önhittséget találunk, és persze, magabiztosságot. Nem Istenében bízik, nem Isten megsegítő kegyelméért fohászkodik, nem azt kutatja és keresi, amire a Példabeszédek könyve is tanít, hogy miképpen tehetné meg Isten félelmében az első, a második és az utolsó lépést is. Magában bízik, magabiztos. Ezért mondja a Példabeszédek könyve, hogy annak valamilyen egészen rendkívüli, vagy inkább, renden kívüli, még sajátosabban szólva, rendetlen dolognak kell lennie, hogy a bolondnak, a bolondságnak bármiféle tiszteletet adjunk.
Tudom, a mai világ abban erősen meggyökerezett, kulturális megszokássá lett, és így kívánja meg az úgynevezett politikai korrekt is, hogy mindennek, ami másmilyen, tiszteletet kell adnunk. Csak el ne vétsük a dolgot, kedves testvéreim! Nehogy a másmilyenen azt értsük, ami rendetlen, nehogy a másmilyenen azt értsük, ami felforgatja az élet jó rendjét, nehogy a másmilyenen azt értsük, ami téllé teszi a nyarat, és elviselhetetlen jégesővé az aratás idejét. Igen, óhajtjuk nyárban is a hűvöset, kívánja a föld is az áldó záporesőt, de mégsem gondolnánk, hogy rendes dolog volna, hogy nyáron nagykabátban jöjjünk templomba, télen meg strandpapucsban. Az rendetlen dolog. Annak nem jár tisztelet és megbecsülés.
Ezért mondja a Példabeszédek könyve ezt a különös és talányos – mi több – ellentmondásos tanácsot, olvasom még egyszer: ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne légy te is őhozzá hasonlatos. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ne felelj meg, ne vedd fel a fonalat, ne lépj a csapdába, ne felelj a bolondnak bolondsága szerint. Talán mindenki érteni fogja, hogy mire utal a Példabeszédek könyve, ha egy nagyon súlyos, az európai embert és keresztyénségünket is meghatározó javaslatra utalok, - de nem is egyre, hanem kettőre. Az egyik az egy szellemi, gondolati, filozófiai javaslat volt, amit teológushallgató koromban olvastam először. Egy tudós könyvben olvastam, hogy szellemi értelemben akkor korrekt a keresztyénség, akkor lehet partnere a filozófiának, meg a kor nagy szellemi mozgalmainak, ha úgynevezett ateista módszertannal dolgozik. Mit jelent ez? Ez az ateista módszertan azt jelentené, hogy a világ dolgairól, tényeiről, igazságról úgy kell gondolkodjunk, hogy közben nincs bennünksemmilyen előföltevés, legkevésé az, hogy van Isten. Hanem úgy kell vizsgálódnunk, mintha nem lenne Isten. Megmondom őszintén, hosszú éveket töprengtem, hogy megértsem, mit akar a szerző ezzel mondani. Tényleg lehet úgy élni, tényleg lehet úgy gondolkodni, tényleg lehet úgy az igazságot vizsgálni, tényleg lehet a tényeket úgy mérlegre tenni, mintha nem lenne Isten? Ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, nehogy hasonlóvá légy hozzá.
A másik javaslat inkább egyházunkat érintette itt, Magyarországon, még az úgynevezett kommunizmus ideje alatt. Az 1980-as években indult egy párbeszéd a keresztyének és marxisták között. Fiatalemberként nagy érdeklődéssel követtem. Ebben  a dialógusban hangzottak el olyan felvetések is a marxisták részéről, hogy miután az egyház úgyis meg fog szűnni, az lenne a jó, ha maguk az egyházak mutatnának hajlandóságot az önfelszámolásra. Ebben az esetben lehet barátkozni is. Végül is?! Ha nem kell az egyházat erőszakkal felszámolni, hanem fölszámolja magát erőszak nélkül is, szíves készséggel állunk rendelkezésére. Akkor már lehet a jó barátunk is, akkor lehetünk barátok. Körülbelül ez volt ennek a javaslatnak a lényege.
Ne felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, mert te magad is hasonlóvá leszel hozzá. Ne lépj bele a csapdába. Pál apostol az Efézusi levélben, amikor a lélek fegyvereiről beszél, és emlékezteti a keresztyéneket arra, hogy nagy harcuk van, akkor megdöbbentő szavakat mond (hallottuk a lekcióban): nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk! Amiről a Példabeszédek könyve beszél, az nem a mindennapos életben való egyszeri eligazodásról szól, hanem arról, hogy milyen alapelvek, milyen döntő igazságok, milyen mély meggyőződések szerint igazítja és rendezi az ember az életét. És ha most – hadd igazodjam az Efézusi levélhez – fölvesszük a bolondok fegyvereit, máris elvesztettük a csatát. Ha belemegyünk abba a játékba, amit ők ajánlanak föl, még be se léptünk a körbe, máris vesztesek vagyunk. Beszéljünk Istenről úgy, mintha nem lenne Isten? Elvesztettük a csatát. Építsük úgy az egyházat, hogy valójában leépítjük? Máris elveszítettük a küzdelmet. Legyünk tisztességesek úgy, hogy az első lépésnél nem tartjuk be a tisztesség elemi szabályait? Máris vesztettünk. Az első lépésen múlik minden. Odahaza a szülőfalumban a pályaudvaron kétfelé válik a vasút, az egyik vágány Budapest felé, a másik Székesfehérvár felé megy. Aki elvéti a vonatot, és mondjuk, a fehérvári vonat helyett a budapestire ül, az ahogy kigurul a vonat az állomásról, még mintegy 200 méterig ezt nem fogja észrevenni, mert még párhuzamosan mennek a sínek. Aztán jön a váltó, először csak húsz centi a különbség, aztán egy méter a különbség, végén pedig 64 kilométer, - a váltón múlik minden, az első lépésen múlik minden. Ne felelj a bolondnak, ne engedj a provokációnak, ne vedd fel a kesztyűt, ne engedj a kihívásnak, mert hasonlatos leszel hozzá.
Eddig rendben is lenne a dolog, azt gondolom, ez belefér a keresztyén ember magatartásába: határozottan és világosan nemet mondani, mindig nemet mondani, nem igazodni, nem hasonulni, nagyon odafigyelni, Isten lelke segítségét elkérni, vagy, ha már zsákutcába mentünk, akkor nagyon gyorsan, alázattal visszatolatni, és újra kezdeni a dolgot az indítóponttól. De vajon miért mondja a következő versben: felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga személye előtt!? Most akkor feleljünk, vagy ne feleljünk, most akkor szóljunk vagy ne szóljunk? A mondatok eleje igen szigorúan, betűről betűre egyforma, tehát nem lehet variálgatni sem, hogy valami kis jelzős szerkezet vagy határozószó ezt megváltoztatná. Mind a kettő így kezdődik: ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, illetve ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, - csak ez igen és  a nem a különbség. De hogyan? Bolondsága szerint – ez viszont ugyanaz. Vagy mégsem? Felelj meg neki, magyarán: nevezd a dolgokat annak, amik. Ha önmagát akarná nőttetni, ha bolond létére bölcsnek akarna a maga szemében látszani, ha bolond létére tiszteletet követelne magának, és önmaga alá akarna gyűrni bennünket, csak egyet tehetsz: nevén nevezed a dolgokat. A bolondság bolondság, a bölcsesség bölcsesség, az igazság igazság, a hamisság hamisság, a becsület becsület, a lopás lopás, a szeretet szeretet, és a bűn bűn. A bolondság jellemzője nemcsak az, hogy hamis dolgokkal kínál meg bennünket, nemcsak az is, hogy ennek a magabiztosságnak és önhittségnek a pillérein állva, minket is valamiféle önhittségre és magabiztosságra akar vinni, magyarán, el akar bennünket szakítani Isten szeretetétől és Krisztus kegyelmétől, hanem az is céljai közé tartozik, hogy összezavarjon dolgokat. Éppen így tudja elérni, hogy Istentől elforduljunk, hogy összekever mindent, mixturát, elegyet, vegyüléket hoz létre, amiben minden mindennel össze van keverve. Meghagyom, testvérek, hogy először ez nagyon érdekesnek és különösnek is tűnhet, úgy, ahogy mostanában az úgynevezett posztmodern filozófiában van. Itt minden igaz, és semmi sem igaz, így is van, és úgy sincs. Ahogyan a gyerek gyurmázik. Nekünk volt gyerekkorunkban hat színből álló gyurmakészletünk Én meg kíváncsi gyerek lévén, összegyúrtam a pirosat, a sárgát, a zöldet, a kéket, a barnát meg a fehéret, ez a hat szín, -  és jaj, az elején ez együtt gyönyörű szép színes világ volt. Olyat művész sem tud festeni. Én meg máris valami egész nagy zseninek éreztem magam, amikor gyúrtam ezeket a kis golyókat, mert ahogyan kavarogtak, csavarodtak, fonódtak egymásba ezek a színek, az Isten szivárványa nem volt olyan szép. De ahogy gyúrtam egy kicsit tovább, az egész egy nagy szürke massza lett. Ez a bolondság csapdája: az elején még együtt van minden. Igaz és hamis, jó és rossz, igaz és becstelen, tiszta és tisztátalan,  - s ez nagyon érdekes, mit tudunk mi ebből kihozni, hogy tudjuk az élet nagy relativitásában ezeket a dolgokat úgy egymás mellé tenni, és nagy bölcsen felemelni az ujjunkat, és azt mondani: de kérem, minden relatív, minden viszonylagos, mindent egymáshoz kell mérni, minden a helyzettől, a szituációtól függ?!  Jaj, de érdekes ez! Színes! Míg aztán a végén az egész szürkévé nem válik. Igaz, a szürke szín sem olyan rossz, az is egy szín,  - csak egy a baj, hogy amit összekevertünk és eggyé gyúrtunk, azt már nem tudjuk egymástól szétválasztani, abból már nem lehet kinyerni az önálló, különálló színeket. Ott mind egyforma lett, és olyan lett, amilyenné gyúrtuk: semmilyenné.
Felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, s mond: ami tisztességtelen, az tisztességtelen, ami becsületes, az becsületes, ami hitből van, hitből van, ami hazugságból van, az hazugság, a semmiből nem lesz semmi, s az istentelenség csak istentelenség. A bolondság bolondság, a bölcsesség bölcsesség. Hogy ne legyen a bolond bölcs maga szemében. Mert ha bölcs lehet a maga szemében, máris uralkodni kezd rajtunk. Ezt mondja Bonhoeffer is, hogy az emberi életben azért a bolondság a legborzasztóbb, legelviselhetetlenebb, mert nem éri be azzal, hogy önhitten félrevonuljon a sarokba, vagy magabiztosan pöfögjön egy tükör előtt, hanem uralkodni akar rajtunk. Maga alá akar gyűrni bennünket, mert éppen az a bolond, aki nem viseli el, hogy másmilyen is van. Ez így van, testvéreim, éppen a bolondság nem viseli el, hogy másmilyen is van, éppen az úgynevezett posztmodern nem viseli el, hogy volna mégis igazság, és tűrhetetlennek tartja, hogyha valaki szilárdan, és tartósan kiáll valami mellett. A bölcs tudja, mi a nyár és mi a tél, a bölcs tudja, hogy mindennek rendelt ideje van, a bölcs tudja, hogy mikor kell vetni, és mikor kell aratni, a bölcs tudja, hogy aki Isten gyermeke és Isten bölcsességében jár, az Krisztus erejével nem múlandó dolgokban küszködik, hanem örökkévaló kérdésekben forog.
Besummázom. Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ne feleljetek meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyetek te is őhozzá hasonlatossá. Feleljetek meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt. Mit jelent ez? Azt, hogy egyszerre ne mondj a bolondságra semmit, és mondj rá nemet. Egyszerre ne szólj hozzá semmit, ne mondj neki semmit, de mondj rá határozott nemet. Hogy ezt meg tudjuk tenni, ahhoz valóban Isten bölcsességére van szükségünk, a bölcsesség kezdete pedig az Úrnak félelme. Az Urat pedig akkor féljük igazán teljes szívünkből, ha üresen és alázatosan jövünk Hozzá, hogy megkérjük az Ő ingyenes jó kegyelmét, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus Urunkban nekünk ajándékozott. S ha ezt a kegyelmet megkaptuk, Krisztussal együtt megkapjuk a Lélek ajándékait is, annak erejét, igazságát, megtartó világosságát, - és akkor járhatunk teljes szabadságban, mint Istennek megváltott gyermekei.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Ma egyházunk rendje szerint Szentháromság vasárnapot tartunk, a Szentháromság Istent magasztaljuk és dicsőítjük, és Isten nagy titkába nyerünk bepillantást, abba a titokba, amely szinte kimondhatatlan is a számunkra. De ahogy mondom: kimondhatatlan, nem azt mondom: felfoghatatlan. Éppen ellenkezőleg, egy olyan titkot élünk át, egy olyan titok határoz meg bennünket, amely megváltoztatja az életünket. Így egész keresztyén életfolytatásunknak az egyik nagy kérdése ez: hogyan tudjuk megélni ezt a titkot, hogyan tudjuk a Szentháromság Istent megvallani, Őt dicsőíteni, imádságainkba és hálaadásunkba foglalni. A keleti ortodox egyházak éppen emiatt, hogy bár a Szentháromság Isten valóságát tapasztaljuk egész életünkben, de mégsem tudjuk igazán kimondani, - e feszültség miatt azt a szokást gyakorolják, hogy Pünkösdöt úgy ünneplik, hogy Pünkösd első napja voltaképpen a Szentháromság napja, és pünkösd második napja a Szentlélek kitöltetésének a napja. Ezzel akarják érzékeltetni, hogy a Szentlélek Isten a Szentháromság Isten valóságából jött, a Szentháromság Isten teljességét hozza, s azt tölti a szívünkbe. S talán az emberi logikát is el akarják ezzel kerülni, mert a Szentháromságról gondolkodván általában időrendet alkalmazunk: először jön az Atya, aki teremt, aztán a Fiú, aki bennünket megvált, aztán jön a Lélek, aki minket megszentel és elvezet az üdvösségre. Nos, ha ez a három megvan, akkor lehet mondani, hogy van Szentháromság. Nyilván tudjuk, hogy ezt csak gyengeségünk miatt mondjuk így, hiszen mi csak időben és térben tudunk gondolkodni. De azt is tudjuk, hogy Isten Szentlelke lebegett a vizek fölött, az őskáosz fölött, amikor Isten szólott, hogy legyen és lett világegyetem, és azt is tudjuk, hogy Isten bölcsessége, az örök logosz, a Fiú ott volt a teremtéskor, ahogy a Példabeszédek könyve mondja: mintegy játszva teremtette az univerzumot. És azt is tudjuk, hogy amikor az Ige testté lett és lakozást vett közöttünk, akkor Isten Szentlelkének a felhatalmazásával jött közénk, és maga a Fiú ígérte tanítványainak: maradjatok Jeruzsálemben, mígnem elküldöm reátok az Atya ígéretét, a Szentlelket. Minden mindennel összefügg.
Mégis, a felolvasott igében az apostol közelebb enged bennünket ehhez a titokhoz, és csodálatos módon enged bennünket közel, hogy ne a spekuláció útján induljunk el, hanem úgy, ahogy Isten bennünket meghívott a keresztyén életre, és ahogyan abban vezet és formál. Még Húsvét után, több alkalommal olvastuk a Rómaiakhoz írott levelet, és mindig megjegyeztem, hogy Pál apostol egészen különös módon fogalmaz. Miközben a legnagyobb üzenetet közli, aközben az ő személye is megjelenik előttünk. Belelátunk az apostol személyes ügyeibe, problémáiba, kérdéseibe, konfliktusaiba is. Megjegyeztem azt is, hogy ilyennek kellene lennie, és azt hiszem, hogy ilyen is a mi keresztyén életünk is: a legmélyebb titkokról sem tudunk elvonatkoztatottan beszélni, mert a keresztyén élet mélyen személyes, és ha Istenről beszélünk önmagunkat is kimondjuk ezáltal.
Nos itt, a második Korinthusi levélben is ugyanezt látjuk. A harmadik fejezet elején az apostol ironikusan szól a korinthusiakhoz: kezdjük magunkat ismét ajánlgatni nektek, korinthusiak? A korinthusi gyülekezet Pál apostol szíve közepe volt, ő alapította a korinthusi gyülekezetet, átélője volt, hogyan tértek meg Korinthusban, a pogány városban a kikötői dokkok rabszolgái, a korinthusi patríciusok, a kereskedők, és hogyan kezdődött el e megtérések nyomán a gyülekezet élete, az Istennel való közösség. Ám feltehetően, az első levele nagy viharokat váltott ki az ő kedves gyülekezetében, mert ott bizony, kemény dolgokat írt az apostol. Megbántódtak, mai nyelven: megsértődtek, mert a korinthusiak is olyanok voltak, mint a mai magyarok. Ha megütnek bennünket, megpendül bennünk valami rossz, kesernyés dolog, rögvest odébbállunk, megbántottan, sértődötten, dohogva magunkba záródunk. S aki megbántott bennünket, annak aztán nagyon igyekeznie kell, hogy újra szóba álljunk vele. Nyilván tudtára adták az apostolnak, hogy ha még egyszer közéjük akar menni, akkor legyen szíves, hozzon ajánló levelet, tisztázó iratot, valamit, amivel igazolja újólag önmagát. Erre mondja az apostol: korinthusiak, szükségem van nekem bárkitől is ajánló levélre hozzátok, vagy szükségem volna tőletek ajánló levélre bárkihez? Ti vagytok az én levelem, beírva a szívembe, és azt ismeri és olvassa minden ember! Amilyenek ti vagytok, olyan vagyok én is, ami rajtatok mutatkozik, az az én munkám eredménye és gyümölcse. Nagyon mély, személyes ez a megjegyzés. És ironikus is. Ám a következő mondatban megértjük azt is, hogy itt nem személyes presztízsről van szó, nem az a tét, hogy meddig fognak még rá dohogni a korinthusiak. Pál az ajánló levél kérdését felhasználva tovább lép, és egy másik írásról kezd el beszélni, és ennek a másik írásnak a kapcsán már Isten titkáról beszél. Eddig emberi viszonylatokról volt szó, most azonban nagyobbra és többre nézünk: hogyan igazodunk el mi, emberi közösség a Szentháromság Istennel?
Ez pedig maga az üdvösség titka. Hiszen azt mondja: Isten az, aki minket alkalmassá tett arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, és ez a szolgálat nem a betű szolgálata, hanem a lélek szolgálata. A betű ugyanis megöl, a lélek pedig megelevenít. Hadd tegyek ide gyorsan egy megjegyzést: a betű megöl, a lélek megelevenít, - ezt sokszor mondjuk. De az apostol itt nem az ellen beszél, amit gyakran mondunk: szó elszáll, az írás megmarad! A betű és a lélek szolgálatáról beszél. A betű szolgálata, más szavakkal kifejezve a törvény szolgálata. Azé a törvényé, amit Mózesnek kőtáblára kellett rávésnie, azé a törvényé, amit régi izraeli rend szerint évenként, a szövetség megújításakor fel kellett olvasni, azé a törvényé, amit itt-ott Magyarországon is lehet látni egy-egy egyházi iskolában, ahol ki van függesztve a Tízparancsolat. Azé a törvényé, ami ellen nemrégiben Amerikában indítottak az egyik szövetségi államban keresetet, hogy vegyék le az iskolákból, mert ez vallásos befolyás, és egy iskolának vallásosan semleges kell lennie. Ezt nevezi az apostol a betű szolgálatának, ez a kőbe vésett betű szolgálata. Ez egy különös, és a céljáig igazából véve soha el nem jutó szolgálat. Ugyanis a törvény megmondja, hogy mit kell tennem, és tartalmazza a szankciókat is. Ám a törvény maga nem ad nekem erőt ahhoz, hogy meg is tegyem, amit parancsol. Csak megmondja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Megtennem a jót vagy éppen tartózkodnom a rossztól nekem kell.
Másutt is fejtegeti ezt az apostol, például a Római levélben, ahol a végén fel is kiált: ó, én nyomorult ember, nemcsak azt fedezem föl magamban, hogy nincsen erőm a jót megtenni, hanem azt, hogy nem is akarom a jót megtenni! Kicsoda könyörül meg rajtam, kicsoda irgalmaz nekem, kicsoda szán meg engem ebben a halálos nyomorúságban és vergődésben? Ez a betű szolgálata. Ezért mondja, hogy a betű megöl, - mert a betű megmondja az igazságot, a betű tartalmazza a szankciót, az áldást és az átkot is, de a betű nem ad életet, a betű betű. Viszont a lélek szolgálata az élet szolgálata. És itt lépünk be a Szentháromság Isten titkába, itt értjük meg, hogy mit jelent az, hogy az Atya elküldte a Fiút, mit jelent az, hogy a Fiú, a Megváltó elküldte a Lelket, mit jelent az, hogy a Lélek elvezet minket az isteni erők teljességére. Mert Isten azt akarja, hogy amikor áldást, kegyelmet, erőt, szeretetet, vigasztalást, megújulást ad, akkor formálódjon, alakuljon az életünk. Ez az Istennel való életünknek a döntő kérdése: átalakulunk-e, megváltozunk-e, átformálódunk-e, vagy – mondom a rossz lehetőséget – úgy maradunk, ahogy vagyunk. Tudom jól, számunkra az lenne az “üdvös pozíció”, ha úgy maradhatnánk, ahogy vagyunk. Szeretnénk is Istent sokszor éppen erre használni. Hogy szentelje csak meg Isten a status quo-t (most nem a politikáról vagy a társadalomról beszélek!), a saját magam status quo-ját, azt, ami van, azt a pillanatot, azt az állapotot, amiben vagyok, - vagyis azt, amit gyakran mondani szoktunk, olykor vergődve és vitatkozva, máskor kicsit cinikusan: én már csak ilyen vagyok, én már csak így születtem. A keresztyénség mindig azt kérdezi: milyenné leszel? A keresztyénség mindig azt kérdezi: milyenné születsz újjá, milyen leszel, amikor újjászületsz? Szent Bernát, a középkor egyik nagy prédikátora beszél erről megrendítő módon, amikor azt mondja: ha az embert vizsgáljuk, azt vesszük, mintha két ellentétes valóság küzdene az emberben. Ha az embert nézzük, önmagából, önmagában és úgy, hogy mivé tud lenni önmaga által, akkor azt kell mondanunk, hogy az ember eljuttatta magát a semmibe. Semmi az ember. És valóban testvérek, kezdjük most előszámlálgatni az életünk nyomorúságait? Hogy mennyi rosszal vagyunk mi tele, mennyi ostobaságra vagyunk készek, mennyire megbódít bennünket a világ minden hiábavalósága, milyen hihetetlen mélységig tele vagyunk elveszéssel, bűnnel, nyomorúsággal, halállal? Bizony, ezek vagyunk, ha magunkra nézünk. De – folytatja a középkor nagy misztikusa – látunk mást is, látjuk azt is, amikor föltárulkozik Isten valósága, a Szentháromság valósága, és látjuk, hogy Isten mégis tartogat nekünk valamit, - nekünk, halandóknak, nyomorultaknak, bűnösöknek, akik ha Isten színe elé állunk, nyomban semminek bizonyulunk. Ám ez az Isten – idézhetjük a prófétát, Ézsaiást – aki tartogat nekünk valamit, minket, mint semmiket szólít elő, hogy valakikké tegyen. S mi van az Isten szívében, mi rejlik az Isten áldásai között, mit tartogat nekünk Isten? Amit Isten készített, az az új életnek a kegyelme, az újjászületés kegyelme, a másmilyenné létel, a másmilyenné válás lehetősége. Így mondja: az Úr pedig a Lélek, ahol pedig az Úrnak Lelke, ott a szabadság, mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan, fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra – tudniillik a Krisztus ábrázatára – elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak a Lelke által.
Ezt készítette nekünk Isten. Ezt a változást, ezt az újjászületést, ezt a dicsőségről dicsőségre való elváltozást, hogy megfordítsa az életünk folyását, - mert az életünk folyása önmagában sem egyéb, mint vergődés nyomorúságról nyomorúságra, gyalázatról gyalázatra, méltatlanságról méltatlanságra. Istennél fordítva, formálódás dicsőségről dicsőségre. Mi a Szentháromság titka? Amit ki tudunk mondani, amit ki kell mondanunk, amit megélünk és megtapasztalunk. Így mondja a középkor misztikusa: vagyunk ugyan, de csak Isten szívében, vagyunk, de csak azért, mert Isten erre méltatott bennünket, s nem azért, mert magunktól méltók vagyunk rá. Hogy jutunk el ehhez a nagy titokhoz?
Vannak épületek, ahol dupla ajtó fogad, mérnöki szakkifejezéssel, szélfogó. A mai szabványok szerint szélfogóban az egyik ajtó kifelé, a másik ajtó befelé nyílik. Az elmúlt héten egy konferencián voltam Finnországban, ott már modern a világ, irigyeljük is, hogy a finnek mennyivel előrébb járnak a fejlettségben, a minden egyébben. Nos, ott úgy működött ez a szélfogó, hogy az első bejárati ajtót csak úgy tudjuk kinyitni, ha hátraléptünk egyet, hiszen az kifelé nyílik. Ha ezt a lépést nem teszem meg hátrafelé, nem nyílik, nem nyílhat, mert magamra nem húzhatom. Ám abban a pillanatban, amikor elkezdtem az ajtót kifelé nyitni, megdöbbenve vettem észre, hogy a másik ajtó is nyílik – magától, befelé. Ez az üdvösség rendje. Először a törvény, először a betű kőbevésett szolgálata, először az alázat, először egy lépéssel hátrébb, először a megrendült felkiáltás: Ó, én nyomorult ember, kicsoda könyörül meg rajtam? Ám ha az ember ezt az ajtót megnyitja, akkor Isten kegyelme megnyitja a másik ajtót. És az nem kifelé nyílik, hanem befelé, az már út, az már szabadság, az már a Lélek ereje, az már Isten-hívása, az már megváltozás,-  ahol pedig az Úr, ott a Lélek, ahol pedig a Lélek, ott a szabadság.
Mi pedig fedetlen arccal, szemlélvén az Úrnak dicsőségét, elváltozunk az Ő ábrázatja szerint dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak lelke által. Csak egy lépés hátra, csak egy alázatos kérés, csak egy megrendítő belátás, csak egy kiáltás a kegyelemért, és ha megnyílik a törvény ajtaja, megnyílik a kegyelemé is. Ha megnyílik az a belátásunk, hogy mi magunkban semmik vagyunk, de vagyunk, mert az Isten szívében vagyunk, akkor megnyílik a másik ajtó is. Adjon Isten Szentlelke mindannyiunknak erőt, alázatot, bátorságot e lépéseket megtenni Legyen dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek most, és örökkön örökké.
Ámen

Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet!
Van-e erő az emberben, ha  amúgy mindig erőtelen? Van-e ereje a széphez, az igazhoz és a jóhoz?   Van-e erőnk külön állnia a hamisságtól, amely erőszakkal újra meg újra világgá szervezi a hatalmaskodást? Van-e ereje a tanárnak tanulni és tanítani, a társnak szeretni és hűségesnek lenni, az okosnak bölccsé lenni, s egyáltalán az embernek van-e ereje elvégezni minden munkát, még a kénytelent is?  Van-e erő, hogy bárki a próféta szavát – bizony fű a nép! - jól értse, s ezt a jól értett szót magánosan kiharangozza, ahogy egy szép versében írja Géher István. Géher István volt a magános harangozó. S van-e erőnk alázatosnak lennünk önmagunk erőtlenségével szemben?
A halál árnyéka völgyében járunk, és be kell látnunk itt,  Géher István ravatalánál is, hogy erőtelenek vagyunk. Igen, szeretnénk, hogy azonnal a szívünkig hatolna az apostol szava, aki  miután a feltámadás titkáról szólt, mondván: el kell halnia a gabonamagnak, hogy gyümölcsöt hozhasson, és szükség, hogy a romlandó romolhatatlanságba öltözzön, hogy ami erőtlenségben vettetik el, az dicsőségben támadjon fel! – tehát jó lenne, ha szívünkig hatolna rögtön a buzdítása is: atyámfiai, legyetek erősek! De magunktól nem tudunk azok lenni. Géher István, ahogy azt tanítói zsenialitása, mindent tudni akaró és sziporkázó szelleme,  és megtört verssorai és vers-szavai mutatják, pontosan ismerte ezt a mély tapasztalatot:  nem tudunk magunktól erősek lenni. Bizony, csak olyanok vagyunk, mint a mező virága: kisarjadunk, mint akik vagyunk: a leggyönyörűbbek, mi az egész teremtés legszebb csodája, - és aztán ránk fú a halál szele, s porrá leszünk.
Vagyis nem az fakaszt erőt, amit magunkról látunk és tudunk, és nem is ott fakadnak az erők, ahol megsokszorozva látjuk a szellem és a szív erejét, hanem titokzatos módon ott, és csak ott, akár a legnagyobb kudarcok mélyén is, ahol egy másik ige érkezik a szívünkhöz: elég néked az én kegyelmem.
Elég! -  mondja a küszködő apostolnak, vagyis a küszködő embernek, a gyengeségét,  korlátozottságát, mulandóságát, szépsége omlását, léte romlását fájlaló embernek – elég! -  mondja az Úr. Elég az élethez, a boldoguláshoz, a tudáshoz, a hűséghez. Elég a szabadsághoz, elég a kitűzött célok megvalósításához, elég mindenhez a kegyelem.
Elég néked!  – amikor Isten szól, mindig személyesen szól, mert Istennek így van dolga velünk. Ugyanis, ami nem érint minket, ami nem rázza meg személyiségünk legmélyét, ami nem lesz bennünk végső üggyé, ami csak általában igaz, és anélkül igaz, hogy minket megmenthetne, az csak puszta vélemény. De Istennek úgy van dolga velünk, hogy azt akarja, nekünk is dolgunk legyen Ővele. Ebben a szóban, hogy “elég néked”  - a régi igazság ragyog fel: az egész életnek Istennel van dolga! Még akkor is, Istennel van dolgunk, ha oly véghetetlen szabadságot kapunk Tőle, hogy szinte elhisszük: nincs közünk Hozzá. Akkor is Istennel van dolgunk, ha elrejtőzünk, ha hátat fordítunk, ha kételkedünk, ha nem hiszünk, ha úgy élünk, mintha nem Vele lenne dolgunk! Isten azt mondja: elég néked az én kegyelmem –, vagyis mindegyre csak Vele van dolgunk. Géher Istvánt a dráma mester-tudósát sosem izgatta az, ami személytelen és elvonatkoztatott. Tudta jól, és személyes sorsában át is élte, hogy ha ember nem hallja vagy nem sejti, ha nem hajlik rá a szíve, hogy Istentől kaphatja mindazt meg, ami elég, akkor elveszett.
Ezért hirdetem ma nektek is, gyászoló tetsvéreim, hogy amit ember füle nem hallott, és szíve el sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Mert amikor azt mondja az Úr a gyengeségében vergődő apostolnak: elég néked! -  akkor nem a sorsát minősíti, nem az elért eredményeit összegzi, nem a pályaívet rajzolja fel, megszabva kezdetét és végét, nem érdemet és érdemtelenséget teszi mérlegre, nem ezekre mondja: mindez, immár elég, hanem azt mondja: elég néked az én kegyelmem.
Elég! Itt értjük meg ebből az egyszerű szóból, hogy minden kegyelem. Kegyelem az egész életünk, a lehetőségeink, és kegyelem még a kudarcunk is. Mert a kegyelem vezet át bennünket az igazi élet-dicsőségbe, mert a kegyelem köti össze a mulandót az örökkévalóval, mert a kegyelem ragadja ki a halandót a semmiből, hogy átvigye Isten örökkévaló dicsőségébe.
Gyászoló testvéreim! Ezt a kegyelmet az erőtelen Isten, a megfeszített Krisztus szerezte meg számunkra, éppen akkor, amikor minden veszni látszott. Mi ezt a drámát olvastuk újra Géher Istvánnal egyik utolsó beszélgetésünkben, úgy ahogy a 22. zsoltár vezetett bennünket,  az első kiáltástól: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?  - egészen a zsoltár utolsó szakaszáig, ahol a szenvedő és elhagyatott, megvert és megalázott, beteg és nyavalyás ember már szabadító Istenét magasztalja. S hogy a zsoltár útja nem képzelt ösvény, nem fantázia-játék, nem szellemi panacea, hanem valósággal bejárható út, azt éppen az bizonyítja, hogy a Megváltó éppen ezt a zsoltárt  énekelte a kereszten.
Az Isten ereje az én erőtlenségem által végeztetik el. S megfordítva: az életem a Krisztus halálában ragyog fel. Ez a kegyelem. Talán ezt harangozta a magános harangozó. Akik még ismerik a régi világ szokásait, azok tudják, hogy a harangozás is mindig versekben történik. S ahogy a harang szól, ahogyan a ritmusa, a harangok sora,  kezdése és zárolása következik, úgy üzent az a harangozás valamit. Elég néked az én kegyelmem, ez Géher István harang-verse. Hadd visszhangozza a szívünk is most, amikor tőle búcsút  veszünk a boldog feltámadást remélve, hadd szóljon mostmár nekünk, helyette is: elég néked az én kegyelmem, - mert ez a remény, ez a feltámadás reménye: ez a mi egyetlen reményünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Amikor Pál apostolnak ezt a vallomásos levelét olvassuk, egyszerre több dolog van előttünk: látjuk Pál személyét, és látunk egy ismeretlen, mégis ismerős közösséget. Tudjuk, hogy a Rómában élő keresztyének jelentős része Pál honfitársa volt, akik a római-hellén világban ide-oda sodródtak, ám néhány egyszerű gesztussal azonosítani tudták egymást. Nekünk azonban sok más okból is közünk van hozzájuk. Pál ugyanis úgy ír nekik, hogy közben mindegyre egy nagy ügyre tér vissza. Ez pedig a hit. Ha nem a hitről, mégpedig a Jézus Krisztusba vetett hitről szólna a levele, akkor ez itt egy érdekes, antik irat volna, melyet egy-egy egyetem speciális szemináriumán talán szóba hoznának a kutatók. Ha nem a Kristusba vetett hitről szólna, lehetne valamiféle vallástörténeti emlék. Ám mihelyst a levélben foglalt szavakat halljuk (valaki hisz Őbenne, tudniillik Jézus Krisztusban, az meg nem szégyenül!), az üzenet a szívünk közepét találja el. Ezért engedjétek meg, hogy ma arról is szóljak néhány szót, hogy miért állítom én olyan bátran, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit kötötte össze Pált és a Rómában élő keresztyéneket, és ez köt össze minket és Pál apostolt, köt össze ma minket és a világ bármely táján élő keresztyéneket. Miért van ez így?
Pál egy régi próféciából idéz; már Ézsaiás próféta is jövendölt a Messiásról, Isten Krisztusáról, akiről azt mondja, hogy Isten Őt szegeletkőként adta, ám azoknak, akik nem hisznek, Krisztus a botránkozás köve (Ézsiás 8). Ezt a paradoxont maga Krisztus is elmondja, amikor egy titokzatos példázatban szőlőmunkásokról szól, és így fejezi be: Isten a lázadóktól elveszi a szőlőt, az áldást, az ígéretet, az örökséget, és másoknak adja: az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett szegeletnek kövévé (Lukács 10). Miért mondja ezt Ézsaiás próféta, és miért idézi ezt Krisztus? Részben azért, mert van benne egy mély emberi tapasztalat. Aki házat épít, annak számolnia kell a statika törvényeivel. Nyilván, Ézsaiás próféta nem építési ismereteket akar a tudtunkra adni, azokhoz nem kell Bibliát olvasni, hanem szellemi tartalmat közöl. A próféta üzenetének lényege az, hogy nincsen megalapozva népének élete. Isten azonban egy szilárd alapot ad Krisztusban. A próféta bizonyítékokat is sorol arra nézve, hogy Isten nélkül nincsenek szilárd alapok. Vagyis, ami látszik, s talán mutatós is, vagy életrevalóságnak tűnik, az valójában csak tákolmány, és az első próbatétel, az első nehézség, az első vihar el fogja fújni, porba fogja dönteni. Így summázza a próféta a diagnózisát: itt van az én népem, aki Istentől ígéretet kapott, Istentől szövetséget kapott, Istentől ígéreteket, áldásokat, örökséget kapott, ám ez az én népem rettentő módon fel van háborodva, amikor Isten jó rendjéről hall, és ilyeneket mond: jaj, törvényre törvény, szabályra szabály, rendelkezésre rendelkezés, jaj, sose látunk ki már ebből! - így dohogott Isten népe. Igen, ha az ember nem Istenbe vetett bizalomban él, akkor Isten jó rendjét valami borzasztó nagy nyűgnek nézi. Így teszünk sok esetben mi is: ahogy változnak a jogszabályok, a törvények, mi is háborgunk: na, már megint hozott a Parlament valami új törvényt! De a próféta ennél mélyebb gondról beszél, és tudok erre erősebb hasonlatot is mondani. Amikor a gyermekek lázonganak (szegény édesanyák, illetve drága áldott édesanyák!), sokszor éppen a legegyszerűbb, legelemibb jóravaló életszabályokat akarják felrúgni. Úgy érzik a gyerekek, hogy őrajtuk erőszakot tesznek, korlátozzák a szabadságukat. Igen, ma már a négyéves gyermek is tudja, hogy ő emberjogilag és gyermekjogilag feltétlenül szabad arra, hogy a saját életét megalkossa. Miért kell hát vasárnap sötétkék kantáros gatyát, meg a fehér zoknit venni? Miért délben van az ebéd, és miért kell sóskát enni? És miért kell este nyolckor ágyba menni? Bizony, a gyermek olykor tombolva kel minden jó rend, minden életrevaló ellen. Erről beszél a próféta. Saját népének mondja: kiáltoztok, lázongtok, és háborogtok, hogy törvényre törvény, szabályra szabály, rendeletre rendelet, pedig nem az a baj, hogy ne tudnátok ezeket a törvényeket megcselekedni, hanem az a baj, hogy megmásítottátok a szövetséget, sőt, ti a halállal kötöttetek szövetséget! Miért? Isten azt az ígéretet kapcsolja a törvényéhez, hogy ha valaki azt megtartja, vagyis törvénye szerint él, az élni fog, annak élete és áldása lesz, aki azonban nem aszerint él, az végzetes úton indul el. Így mondja a Mózes ötödik könyve: ímé, adtam elődbe két utat, életnek és halálnak útját. Az élet útján vannak útjelzők, az élet útján vannak táblák, néha még tilalomfák is, az élet útján vannak korlátok és vannak szabályok, de az élet útja az életre vezet. A halál útja pedig olyan, mint az az autósztráda, melyen nincsen semmiféle korlátozás, ahol mindenki azt csinál, amit akar. Talán emlékszünk, néhány esztendeje néhány vagány magyar motoros mozgalmat akart indítani, hogy töröljék el az autósztrádákon a korlátozásokat és a szabályokat, hadd lehessen fel-alá cikázni a motorokkal. Ekkor korszakalkotó ötletem támadt, bár nem jutottam el vele egyetlen politikushoz sem. Hozzanak egy törvényt, hogy Magyarországon egy évben egy napon mindenki fizesse be előre a rendőrségre az összes létező közlekedési kihágásért a büntetést, és azon a napon azt csinál, amit akar. Ám aznap, nyilván, aki normális, nem megy ki az útra. Mert aki élni akar, az szabályok szerint él, szabályok nélkül nem lehet élni. Igen, mondja Mózes ötödik könyve, van egy másik út is, ez a halál útja, s aki ezen az úton indul el, az a halálba fog megérkezni. S mit mondtak erre Ézsaiás próféta kortársai? Dehogyis. Ugyanmár, halál? Ugyanmár, elveszés, pusztulás? Hiszen mi magával a halállal kötöttünk szövetséget, nekünk haver a halál! A halál a mi szövetségesünk! És ha jön a nagy baj, a nagy veszedelem, akkor a halál, az elveszés, a megsemmisülés – a mi barátunk! - nem oszt ránk ítéltet, hiszen mi benne vagyunk a pikszisben. Ez az ember végzetes és veszedelmes ostobasága! Erről mondja Pál apostol itt, a Római levélben, a saját népe történetére visszatekintve: atyámfiai, én rajongok a saját népemért, és semmi mást nem akarok, mint hogy ők is üdvösségre jussanak, de látom a történetükben, hogy ők nem az Isten igazsága szerint akarnak üdvözülni, hanem a saját önigazságuk szerint. És lám, ez már nem is régi történet, ez nem két-háromezer éves történet, hanem mindenkori emberi történet. Önigazság szerint üdvözölni, nem kegyelemből! Nem Isten által, aki kegyelemben gazdag mindenkihez, aki Őhozzá folyamodik.
De hogyan juthat el az élet teljességére az ember a maga érdeméből, ha a maga érdeme mindössze annyi, hogy szövetséget kötött a halállal? Ez az ember legnagyobb sikere! Mennyi, de mennyi jelét és tényét tudjuk ennek fölsorolni, hogy az ember szövetséget kötött a halállal! Kezdve onnan, hogy az egyik nép a másikra ront háborút hirdetve, - mert akkor is a halállal kötöttek szövetséget, hiszen azt mondják, inkább pusztuljon el a másik. Továbbá, az emberek önpusztító módon élnek, fölégetik maguk alatt az egész életüket, és önmagukra legyintve azt mondják: nekünk már mindegy. És e kettő közé, a másik elpusztítása és az önpusztítás közé mennyi minden belefér. Ha történész lennék, elgondolkodnék azon, hogy így is meg lehetne írni az emberiség történetét, és föltenném a kérdést, hogy miért vagyunk még egyáltalán, miért vagyunk még itt, ha az önmagunk érdeméből akarunk életet szerezni?! Ezért idézi Pál apostol Krisztusra utalva Ézsaiás prófétától az isteni ígéretet és buzdítást: aki Őbenne hisz, meg nem szégyenül. Mit jelent ez, hogy nem szégyenül meg? Aki föllapozza Ézsaiás prófétánál ezt a helyet, teljesen más kifejezést talál, mert ott így áll: aki Őbenne hisz, az nem fut. Pál apostol egy korabeli görög fordítás közvetítésével idézi ezt, melyben már görögre fordítva így áll héber mondat: aki Őbenne hisz, meg nem szégyenül. Van e kettő között valami különbség? A Biblia-tudósok szerint nagyon nagy különbség van itt, ám nekem mély meggyőződésem, hogy ugyanarról van szó. A bevezetőben azért mondtam olyan biztosan és szilárdan, hogy az Istenbe vetett hit az, ami minket egymással összeköt, mert a hit az, ami minket Istennel összeköt. Tehát: aki hisz, az meg nem szégyenül; aki hisz, az nem fut. Van-e a kettő között különbség? Nyilván van, ha eltekintünk attól, hogy az egyik kifejezés az emberi élét külső viszonylatait mutatja, a másik pedig a belső viszonylatait jelzi. Aki hisz, az nem fut. Szó szerint fordítva, aki hisz, az nem futamodik meg, aki hisz, annak nem kell felvennie a nyúlcipőt, aki hisz, az bátran mehet tovább, bármilyen veszedelem is éri, bármi is fenyegeti, bármennyire is úgy látszik, hogy vége van mindennek, egészen biztosan és szilárdan mehet tovább egyenesen. Mert aki hisz, annak van értelmes végső életcélja.
Hinni ezt is jelenti: Istenre hagyom rá az életemet, mert maga Isten ez a végső értelmes életcél. Aki hisz, az nem futamodik meg, mert Isten kegyelméhez közeledik. Hogy mondja a Zsidókhoz írt levél Krisztusról? Krisztus, a mi egyetlen főpapunk, halálával megnyitotta a szentélybe vezető utat, és így buzdít a levél: járuljatok azért a kegyelem királyi székéhez alkalmas időben való segítségül! (Zsidó levél 4. rész) Istenhez közeledni sohasem értelmetlen. Istenhez közeledni nem olyan, mint volt a pártállam idején, a hiánygazdaságban a sorba állás. Egyszer Kolozsvárra látogattam rokonaimhoz. Egyik nap a nagynéném hajnali háromkor felébresztett, hogy mennünk kell. Hová? Hova megyünk mi, decemberben, hajnali háromkor? Megyünk a húsbolthoz, megyünk sorba állni. Huszonnegyediknek értünk oda, megszámoltam. Reggel hatkor nyitott a húsbolt, és előttünk kettővel elfogyott a hús. Mondtam volt a nagynénémnek, kár volt reggel háromkor felkelni ezért, és mínusz tizenöt fokos hidegben kiállni a sort. Azt mondta: ki kell állni, mert meg kell próbálni, hátha sikerül. A hit azonban nem próba-szerencse. A nagy keresztyén gondolkodótól, Pascaltól olvashatni egy nagyon érdekes, igéző, de sehova sem vezető gondolatot. Pascal fogadást ajánl. Fogadjunk, hogy van Isten. Aki arra fogad, hogy van Isten, az biztos jól jár. Hiszen ha van Isten, akkor eleve jól jár, ha nincs, nos, akkor mi történt? Aki arra fogad, hogy nincs Isten, az pórul fog járni, ha mégis van Isten. Jobb tehát arra fogadni, hogy van Isten. De ez amolyan próba-szerencse hit, elme-játék, mert aki hisz, az bízik, és nem próba-szerencse alapon közeledik Istenhez, hanem abban a boldog bizonyosságban, hogy Krisztusban megnyílott az út a kegyelem királyi székéhez. És én, amikor Istennek imádságokban elmondom a kéréseimet, úgy mondom el, hogy ott van Istennek jobbján a megdicsőült Krisztus, az én kezesem és közbenjáróm! Ezért mondja maga Krisztus, hogy aki az én nevemben kér, az bizton kér. Ezért búcsúzik így a tanítványaitól: akármit kértek az én nevemben, megadja azt nektek az Atya (János evang. 14. rész). Aki hisz, az nem fut, hanem közeledik. Ezért nem szalad el a nehézségekből, a próbatételekből, a küzdelmekből sem, hanem szüntelenül közeledik Istenhez.
Értjük már, miért fordíthatja így Pál apostol: aki hisz, az meg nem szégyenül. Mert az nagy szégyen, ha kérünk és nem kapunk. Nem a kérés a szégyen. Van egy kedves versünk, meg van zenésítve, sokszor hallottuk, dúdoltuk Nagy László költeményét: "Nekem a kérés nagy szégyen/ Adjon úgyis, hogy nem kérem." De nem szégyen a kérés, egyáltalán nem. Sőt, éppen a kérés az, ahol leoldódik az emberről minden szégyen. Mi magyarok félig keleti nép vagyunk, a keleti ember fél a megszégyenüléstől, fél attól, hogy kér, de nem kap, hogy eljut valahova, de az orra előtt becsapják az ajtót, és ezt mi nem kudarcként éljük meg, hanem szégyenként. Mit mond az apostol? – aki hisz, az nem szégyenül meg. Miért? – mert levethet mindent, ami szégyellni való. Ez a Krisztus kegyelme. Levethetsz mindent, ami szégyellni való. Az a Krisztus kegyelme, hogy eltöröltetett mindaz, ami miatt nem állhatok oda Isten elé, mert félnem kellene, hogy rámpírit és elítél. És mi az, amivel a leginkább oda akarunk állani Isten elé? Hát ez az önigazságunk, nem!? Hogy mondja a magyar ember? Azért csak nekem is van valami méltóságom, azért már engem is tessék már meghallgatni, azért már nekem is járna valami ebből a nagy világból, mert most már eleget szenvedtünk. Néha összeszorul a szívem, amikor a Himnuszt énekeljük, vajon jól értjük-e a Himnusznak azt a sorát, hogy: megbűnhődte már a nép a múltat s jövendőt? Vajon, valóban alázattal, a kegyelembe vetett bizalommal énekeljük ezt, vagy önigazságként? Háthogy, úgymond, már bűnhődtünk eleget, szenvedtünk eleget, előre is megszenvedtünk, meg én is megszenvedtem, most már nekünk is, nekem is jár valami? Nem jár. Nekünk sem jár, magyaroknak sem jár, nekem se jár. A kegyelem ugyanis nem járandóság, hanem tisztán kegyelem. És az a csodálatos Isten nagy szeretetében, hogy Krisztusban levethetünk mindent, ami szégyellni való, mert aki hisz, biztos, hogy nem szégyenül meg, aki hisz, biztos, hogy célba érkezik, aki hisz, odajárulhat a kegyelem királyi székéhez. Aki hisz, eljut ahhoz az Istenhez, akiről ezt mondja – még egyszer olvasom az apostol szavát – gazdag a kegyelemben mindenkihez. Aki hisz, az boldogan hiheti, hogy nem jár úgy mint a sorban álló, akinek az orra előtt becsapják az ajtót, és kiírják, hogy nincs; aki hisz, az boldogan hiheti, hogy Isten bőséges szeretetéből neki is jut, aki hisz, az boldogan hiheti, hogy ha Istenhez járul, onnan, a királyi kegyelem székétől nem fordíttatik vissza. Ahogy a Mesterünk ígér: aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vettetik, aki énhozzám járul, semmiképpen el nem utasíttatik. (János 6,37) Ez a hit. Ez az a hit, amire az élő Isten hív bennünket, ez az a hit, ez az a boldog bizodalom, amellyel Istenhez járulhatunk, ez az a boldog bizodalom, amelyet Krisztusba vetünk, mert Isten ezt Őbenne alapozta meg, és aki Krisztusra helyezi az életét, aki Krisztusra épül, az szilárd és biztos alapot vett.
Ezért hát, kedves testvéreim, mi is igyekezzünk arra, hogy egymás hite által épüljünk, hogy Isten nagy igazságát, kegyelmét hitből hitbe, egymásnak mondva, egymást erősítve, egymásnak bizonyságot téve, egymást az úton bátorítsuk, buzdítsuk, mígnem a kegyelem királyi székéhez, a boldog életcélhoz, megváltó Istenünkhöz meg nem érkezünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Pünkösd áldott napján Isten Szentlelke kitöltetésében, a tanítványok örömujjongásában, és a csodálkozó kérdések özönében elhangzik egy gunyoros megjegyzés is.  Ez a megjegyzés éppen úgy hangzik, ahogyan sokszor a mi életünkben is. Amikor éppen az öröm tetőfokán vagyunk, vagy valami nagyon kitölti a szívünket, akkor történik egy rossz gesztus, egy rossz mozdulat, jön egy rossz megjegyzés, és egy pillanat alatt összeomlik minden. Vagy mint amikor örömre készülünk, valakinek ajándékot készítünk a szívünk szeretetéből, mindent megrendezünk előre, a forgatókönyv is megvan már, ám egy hirtelen rossz mozdulat, zökken egyet a dolog, kiesünk a liturgia bűvös menetéből, és oda a jókedv, oda az öröm, oda mindaz is, amivel készültünk. Talán még immel-ámmal végig visszük a dolgot, de a szívünknek az a szeretete és öröme, ami bennünk volt, elmúlt már. Így hangozhatott ott, a csodálkozó sokaság körében egy megjegyzés: részegek ezek… És ettől a megjegyzéstől, ami talán találgatás is lehetett, de inkább mégis gunyoros megállapítás volt, akár szerte is foszolhatna ott minden, s kezdhetnék a tanítványok magyarázni, hogy nem is erről van szó. Másféle mámor ez, másféle eksztázis ez, más ok miatt ujjonganak. Mégis, azt kell mondanom, hogy ez a kis gúnyos és örömöt foszlató megjegyzés segít most nekünk megérteni a pünkösd nagy titkát.
Ugyanis az, ami a Szentlélek kitöltetésével történik, az is ilyesmi, csak fordított értelemben. Ahogyan Isten Szentlelkével, áldásával beleavatkozik hirtelen az emberi életbe, a dolgok folyásába, abba a rendbe, ahogyan az emberi történelem megy a maga során, az is egy ilyen kizökkentő, a megszokott dolgainkból, az életrendünkből kirepítő tett,  isteni tett, amely megmutatja Isten szeretetének a nagy titkát. Sőt, a dolgok fordítva kezdenek történni. Hiszen, ha jól értjük önmagunkat (és itt nincs különbség aközött, ami kétezer éve történt, és aközött, ami ma mi történik), akkor azt tudjuk mondani, hogy nincsen nagy különbség a mi korunk embere és a régi kor embere között sem. Mis is könnyen meg tudunk mámorosodni, sőt, szeretünk is megmámorosodni. Ennek sokféle ága-boga, oka van. És sokféle valóságos és lelki vidám-park van a világban, ahova bús keserveiből betérhet az ember, hogy nagyhamar elfeledjezzen önmagáról. Mintegy kirepül önmagából, tulajdonképpen ezt jelent az eksz-sztatis szó: kilép az ember önmagából, elfelejheti önmagát. Tele van ilyen kínálattal a mai világ, és tele volt a régi világ is.
Ezért úgy tűnhet úgy, hogy nem gúnyos, hanem komoly, tényt megállapító megjegyzés az ott, pünkösd napján. Kijönnek a tanítványok a bezártságból, és valami egészen különös dolog történik, elkezdenek olyan nyelveken beszélni, melyeket nyilván nem ismerhettek. Meg is jegyzi valaki: ezek galileaiak…, Hogy jól érzékeljük, olyan ez, mint amikor valakit megismerünk a tájszólásáról, hogy dunántúli, erdélyi vagy éppen palóc, s néha még kacagunk is, milyen furcsán formálja a szavakat. Ezek galileaiak…, hogyhogy, az egyik szittya nyelven beszél, a másik latinul, a harmadik görögül, meg arabul? Hogyhogy mindannyian, akik itt vagyunk, halljuk őket a magunk nyelvén szólni? És ekkor jön az a megjegyzés: ó, megvan a magyarázat, megmámorosodtak, biztos, innen-onnan felszedtek töredékszavakat, s ahogyan a mámoros, részeg ember elkezd nótát énekelni, mindenféle eszébe jut, ami normálisan nem jut eszébe. Magától értetődő, természetes megállapítás ez, hiszen az ember olyan magától értetődőnek tekinti, hogy tele van a világ ilyen lehetőségekkel: egy kicsit kilépünk magunkból, elfelejtkezünk önmagunkról, megmámorosodunk, feljebb emelkedünk az izzadtság-szagú életünkön, valahova, valami másba, valami szépbe, ujjongóba, mámorosba, - nem is olyan gonosz ez a megjegyzés, testvéreim, csak amolyan köznapi.
De amikor Péter előáll, és csak annyit mond: atyámfiai, férfiak, hadd szabadjon nekem nyilvánvalóvá tenni, bátran elmondani, hogy nem részegek ezek, hanem itt egy régi jövendölés beteljesedését látjátok, mégpedig azt, hogy Jézust Isten feltámasztotta! Ennek mindannyian tanúbizonyságai vagyunk. Majd Jézust Isten felmagasztalta, és Jézus a megígért Szentlelket megnyerte az Atyától, és ezt öntötte ki ránk. Ennek vagytok ti most tanúi. Vagyis a tanítványok nem részegek, hanem részesek, -  és ez egészen mást jelent. Mind a két szóban benne van az, hogy rész: a részeg valami különös dolgot jelent, a mámoros embert, aki kiesik az egészből, s csak úgy egy részét éli meg a világnak, nem is teljesen józan, csak részben az, vagy úgysem az. A részesség egészen mást jelent. Éppen nem azt jelenti, hogy valaki kiszakadt az egészből, hanem azt, hogy részesedik az egészből, köze van a dolgokhoz. Akiket Isten Szentlelke megáld és betölt, mégpedig mindig ilyen módon, az, mégha a külső jelek szerint, az örömre, az ujjongásra tekintettel mámoros embernek tűnik, vagy éppen eksztatikusnak tűnik is, az nem részeg, hanem részes, - s ez egészen más.
Erről a részességről szeretnék néhány szót szólni, kedves testvéreim, mert segít megérteni a pünkösd nagy titkát, vagyis azt, hogy itt éppen fordítva történik minden, s éppen Isten Szentlelke az, aki a tanítványoknak a szájára adván a szót, a bátorságos szólást, a Krisztusról szóló üzenetet, éppen a Lélek az, aki kizökkent bennünket a megszokott világunkból. Mi ez a mi megszokott világunk? A mi megszokott világunknak két oldala van: a munka a világa, a küszködések, a vereségek, a kudarcok világa, az egyről kettőre való araszolgatásnak a világa, és ehhez kapcsolódik a mámor. Megvannak a mámornak az intézményei a mai világban is. Hogy mondja Ady Endre: hajtson a szentlélek vagy a kocsma gőze… – hát, ha nincs Szentlélek, akkor jöjjenek a gőzölő intézmények, erre is be van rendezkedve a világ, jelentős adót szed belőle az állam, és tart fenn belőle újabb és újabb mámorintézményeket; mert hát mit lehet kezdeni egyébként a boldogtalan emberrel? Mit lehet kezdeni azzal az emberrel, aki beleszorul abba, hogy nincsen tágassága az életnek, és nem tud kilépni az életből se jobbra, se balra, semerre?! De menjünk tovább, ezt mélyíteni kell. Mit kezdjünk az emberrel, aki léte szűkösségébe van bezárva, mit kezdjünk önmagunkkal, akik halállal határos életet élünk? Láttam egyszer, amikor egy mámoros emberre rászóltak, hogy maradjon már csendben, ne zavarja a jó rendet, ahogy visszamondta dühösen méltatlankodva: hát ennyi kis öröme sem lehet az embernek?! Mert az a nagy valóság kedves testvéreim, hogy az ember a maga csinálta mámorból keserűségre ébred, macskajajra, másnaposságra, mert van másnap, bizony, van másnap. És ez a másnap fejfájós és keserű, mert ugyanott vagyunk, ahol elkezdtük, csak futottunk egy kis örömkört, és megint beállunk a malomba, és mi magunk húzzuk a malmot, és őrlünk magunknak: szenvedünk és verítékezünk.
A pünkösd történetében Péter apostol éppen fordítját mondja. Menjünk sorba. Azt olvassuk, hogy amikor Krisztus evangéliumát hirdeti, és ezt sokan meghallják, megkeserednek szívükben, és azt mondják: atyámfiai, férfiak, akkor mit cselekedjünk? Az Istennel való szembesülésünk nem mellőzheti ezt a megriadt, megkeseredett pillanatot, - szó szerint így lehetne fordítani: valami nagyon nagy fájdalom ütötte szíven őket. Szépen fordítja Károli: megkeseredtek. Megkeseredtek a szívükben, mint amikor egy édesnek látszó magot föltör az ember, a szájába veszi, s lám, keserű. Aki nyáron sárgabarack magot tör, tudja, minden századik mag keserű. Jaj, gondoljuk, valami édeset fogok enni, de keserű Bizony, az Isten evangéliumával való találkozás és az Isten fenségével való találkozás most keserű! Ezt írja Lukács, könyörtelen, kérlelhetetlen, tiszta pontossággal: hallották Péter beszédét és megkeseredtek a szívükben. És fölteszik a kérdést, amit mi felnőttek borzasztó, esetlen kérdésnek szoktunk tartani, gyermekes kérdésnek vagy a tehetetlen ember kérdésének tartjuk: akkor most mit cselekedjünk? Mert szembesülniük kell azzal, hogy az a Jézus Krisztus, aki föltámadott a halálból, aki Istennek jobbjára ült, aki elnyerte a Szentlélek ajándékát, és gazdag áldással kiöntötte, mintegy kiontotta, ez az a Jézus Krisztus az, akit az ember szabad választással elutasított és elvetett. Az Istent lökte el magától az ember. Megfeszítette az Istent, nemet mondott az áldásra és az életre. Akkor mit cselekedjünk?
A pünkösd keserűséggel indul, s ide vehetem azt is, amit lejegyez Lukács evangélista. A tanítványok pünkösd előtt együtt voltak bezárkózva súlyos félelmek között. Ezt mondja az evangélista: egy akaraton együtt voltak, reménykedve várták Isten Szentlelkét, a megígért Lelket, de bezárkózva voltak a zsidóktól való félelem miatt, - a gyilkosoktól való félelem miatt, a rettenetes események miatt, s nem tudnak kiállni és a Krisztus jó hírét elmondani. Félelem, keserűség, összeomlás, és kudarc, - minden együtt van ebben a pillanatban. És akkor kitöltetik a Lélek, megtelik a szívük ujjongó örömmel! Majd azt halljuk, hogy akik a Péter prédikálását örömmel fogadták, megkeresztelkedtek, és csatlakoztak az örvendező közösséghez.
Miért mondtam hát, hogy itt fordítva van minden? Azért, mert Pünkösd, az a pünkösd már akkor is ünnep volt. Tudjuk, hogy a Húsvétot követően az ötvenedik napon Jeruzsálemben nagy aratási ünnepet szoktak tartani a mózesi törvények szerint, - ez volt az első zsenge, az első aratás ünnepe, amikor azon ujjongtak, hogy Isten megáldotta a vetést, bőséges lett az aratás. És persze, szimbolikus ünnep is volt. Azt olvassuk, hogy ott voltak a szétszóródottak is, akik a világ minden tájára szétszóródottak, de most egybegyülekeztek. Amikor olvastam a felsorolást, hogy mi, szkitiaiak, aztán a médek, elámiták,  és a többeik mind ott voltak, fel lehetett volna írni ezt egy térképre is, s lám, a szélrózsa minden irányából jöttek. Lukács tudatosan ebben a sorrendben sorolja föl őket, hogy jelezze, mindenünnen egybegyülekeztek. Ez tehá az egybegyűjtés nagy ünnepe, szent és komoly ünnep. Vágyakozó ünnep, méltóságos ünnep, olyan ünnep, s ilyenkor meg szokott esni, ami nálunk is megesik istentiszteleten, hogy a dobrokoló gyerekre rápisszegnek, mert komoly dolgok történnek. És ekkor, hirtelen a tanítványok ebben a szent és méltóságos ünnepben elkezdenek dobrokolni. Kirohannak a házból, és mindenféle nyelven szólnak, megragadják az ott lévő embereket, és boldog, mámoros mosollyal mondanak nekik valamit. Ez ünneprontás! Hiszen megvolt a régi pünkösdnek a liturgiája, megvolt a menete évszázadok óta, volt szent ritmusa, rendje, módja. A Lélek ünneprontó, a pünkösdi Lélek ünnepet változtató, ünnepet másító kiáradással jön.
De mi változik meg? Az örömből mi mindig keserűségre jutunk, aztán alig várjuk már a következő ünnepet, a következő alkalmat, időpontot, a következő mámor-órát, eksztázis-lehetőséget, hogy mégis kibillenjünk az életből kibillenjünk. Így szokott lenni. Egyszer modern társadalom-mérnökkel beszélgettem, aki állandóan azon törte a fejét, hogyan lehetne a társadalmi életet úgy szervezni és alakítani, hogy az még hatékonyabb legyen, még progresszívebb, még nagyobb legyen a termelékenység, jobban nőjön a GDP-mutató és a nemzetgazdaság. Elmélkedésében azt mondta, hogy tulajdonképpen azt kellene egészen pontosan kiszámítani, hogy mennyi pihenő meg nyugvó, meg kikapcsolódási időre van szüksége az embernek, hogy aztán a termelésbe visszaállva még hatékonyabban, még jobban, még feszítettebben, még intenzívebben tudjon dolgozni. Aztán rám nézett és azt mondta: Jaj, hát Tiszteletes Úr, a maguk Istene sejtett erről valamit, hogy elrendelte a hetedik napot, meg ünnepnapokat is rendelt, mert olyankor az ember egy kicsit leereszt, kikapcsolódik (eksztaszis: ki-kapcsolódik), elfelejtkezik magáról, kicsit föltöltődik, megfrissül, hogy aztán menjen a munka. Ez a mi ritmusunk. De mi történik pünkösd napján? A Szentlélek belezavar ebbe az egészbe, és megfordítja a rendet. Azt hallottuk, hogy az ott lévők megkeseredett szívvel először azt mondják: mit tegyünk? Megütött szívvel mondják, mint amikor ráüt valaki az ünnepi pohárra és  az ripityomra törik, s nincs már mivel koccintani. Atyámfiai, férfiak, mit cselekedjünk? S azt feleli Péter: térjetek meg, keresztelkedjetek meg, és veszítek Isten Szentlelkének ajándékát! Majd így folytatódik az ige: akik ezt örömmel vették, örömmel fogadták, azok megkeresztelkedtek, - örömmel vették, örömmel fogadták! Keserűségből örömre ébredni, - ez a lélek ajándéka. Nem örömből, mámorból keserűségre jutni, ami a mi boldogtalan életünk ritmusa és rendje, hanem a keserűségből, a halál fogságából, a bűnöknek való kiszolgáltatottságból, a tanácstalanságból  örömre ébredni! Mit tegyünk? – kérdezték az imént Ki tudunk törni halállal korlátos éltünkből, mit tegyünk? Meg tudjuk gyógyítani a legegyszerűbb betegséget is? Mit tegyünk? Föl tudjuk oldani az egymástól elidegenedett embereket, mit tegyünk? Meg tudjuk csak egy arasszal is növelni a termetünket, ahogy kérdezi Jézus is a Hegyi Beszédben az aggodalmaskodó tanítványoktól, - mit tegyünk? Térjetek meg, Isten Szentlelke mindent megfordít. És azért tud mindent megfordítani, mert az a Krisztus küldi Őt, aki halálával, feltámadásával, mennyei megdicsőülésével megfordított mindet, és elnyerte a Lélek ajándékát, és továbbadja. Mert a Szentlélek eksztázisa – ha szabad erről szólni – éppen az ellenkezője annak, ami az emberi eksztázis. Az eksztázisban levő ember önfeledt, de nemcsak önfeledt, hanem más-feledt is. Aki önfeledtségben van, az elfelejti a másikat is. S ez a lényeg, ezért keressük a mámort. Magamat is elfelejteni, de jaj, inkább a többit elfeledni. A többit, aki megsebzett, aki a terhemre van, a többit, aki az ellenségem, vagy az ellenfelem, vagy éppen bosszant, akivel bíbelődni kell az életben, elfelejteni mind. A Szentlélek eksztázisában színjózanon, bátran és szabadon lépnek a tanítványok a többiekhez. Éppen nem elfelejtik, hanem meglátják és megtalálják őket. Éppen nem elhatárolódnak tőlük és elvonulnak tőlük önmaguk külső valóságába, hanem hozzájuk lépnek. Ez az Isten mozgása, ez az Isten eksztátisza: Isten kilép önmagából és odalép az emberhez. Ez a pünkösd boldog üzenete, hogy Isten nem feledkezik meg rólad. Amikor Isten igazi önközlése, Isten igazi mozgása megmozdít mindent a világban, akkor nem azt látjuk, hogy Isten szélsebesen távozik tőlünk, hanem szélsebesen közeledik hozzánk. És lett zúgó szélnek zendülése, mely betöltötte a házat, és jöttek kettős tüzes nyelvek és ült mindenikre, és szóltak azon a nyelven, amit a Lélek adott nékik szólniuk. Így jön Isten, ez az Isten önfeledtsége, ez az Isten eksztátisza, hogy sosem feledi az embert, hanem az emberhez jön, a Krisztus kegyelmével jön.
Atyámfiai, férfiak, mit cselekedjünk? – kérdezték a pünkösdiek, és hallották a választ: térjetek meg, keresztelkedjetek meg, s veszítik a Szentlélek ajándékát! S azon a napon háromezren csatlakoztak, megélték és megértették, és átadták magukat ennek a szent örömnek és csodának. S azóta is erre hív bennünket Istenünk, hogy a Szentlelke áldását, erejét, ezt az isteni önfeledtséget nekünk átadja, hogy ebben az örömben, ebben a dicsősségben, ebben a szabadságban meglássuk a másikat, aki arra vár, hogy élete örömre virradjon, áldással teljen, és boldog és szilárd reménységben gyökerezzen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A retorika azt tanítja, hogy ha nagy és súlyos mondandója van a szónoknak, akkor nem árt azt néhány, a nagy gondolathoz illő, de mégsem súlyos szóval megelőlegezni. Ma a felolvasott igeszakasz nagy és súlyos mondandót hordoz kétféle értelemben is. Egyrészt Isten végső titkára utal az apostol, másrészt megfogalmazza a keresztyén élet lényegét, - és hangsúlyoznom kell, hogy a lényegét. Nem olyan dolgokról van itt szó, amelyekről egyébként szívesen hallunk, például, hogyan éljük az életünket a magunk életfolytatásában, vagy esetleg vigasztalásra, bátorításra van szükségünk, esetleg nem értünk valamit Isten útjaiból, fölvetődött bennünk egy súlyos kérdés és szeretnénk rá választ kapni, vagy éppen csak a gyülekezeti közösséget szeretnénk megerősíteni. Sok-sok ilyen szükséget be tud tölteni az istentisztelet, az igehirdetésre való figyelés, az imádság, a közös éneklés. De az Isten útján való járásnak időnként – nem mindig, ezt meg kell mondanom – de vannak olyan pontjai, amikor olyan kisűrűsödésével találkozunk Isten és ember dolgának, amikor valóban a legvégső dolgokról kell szólni. Ma, ez a felolvasott szakasz tehát ezt a kettőt hozza elénk: mi az Isten nagy titka, és mi az emberi lét értelme, ha Isten valóságának a fényében szemléljük.
Ezért engedjétek meg, hogy megjegyezzem, hogy nagyon-nagyon helyeslem és pártfogolom, hogy a Bibliát folyamatosan olvassuk, mert a Szentírásban folyamatában tárul föl Isten üdvözítő titka. Ezt mi, keresztyének az üdvözítés történetének nevezzük, ami a világ kezdetétől fogva annak végéig tart. S ez a történet csodálatosan van megfogalmazva, mert mi saját Istennel való történetünket is átélhetjük benne. A Római levelet olvasva is láttuk, hogy miközben az apostol belekezd, és – ahogy szoktuk mondani – Ádámtól és Évától kezdi, és valóban Ádámtól és Évától kezdi, hogy elmondja a hit nagy titkait, aközben folyamatosan beszél önmagáról is. Nem olyan tanító tehát Pál, aki a katedra magasában áll hűvösen, tartózkodóan, felmondja a leckét, aztán kicsengetvén levonul a katedráról, s becsapódik mögötte az ajtó. Nem valami titokzatos tanár ő, hanem olyan tanító, aki a nagy igazságokat a saját élete példáján is bemutatja. S  nem titkolja, hogy időnként – ahogy maga mondja – emberileg szól. Máskor meg így szól: az Úrtól vettem és úgy adom előtökbe, megint máskor hivatkozik a zsoltárokra és a prófétákra,  - de mindig valahogy benne van az ő személyes élete is. Szép és jó ezt így olvasni.
Azonban azt is el kell mondanom kedves, hogy a Biblia-olvasó kalauz néha nehézzé teszi számunkra az ige olvasását. Nem szándékosan, hanem azért, mert a középkor óta sajátos versszámozással olvassuk az Igét. Ez a gyakorlatias dolog azonban a mai ige felolvasásánál nehézséget okoz nekünk, mert ha e beosztás szerint olvassuk, akkor a Római levél 11. részénél tegnap abbahagytunk egy gondolatot, s ma valami újjal kezdődik a 12. fejezet. A modern logika szerint az új fejezet új mondandót sugall. Itt azonban a 11. rész végét és a 12. rész elejét nem lehet egymástól elválasztani. Erről szeretnék ma szólni. Mert a 11. részben Isten nagy titkáról hallunk, és rögtön utána itt a keresztyén élet lényegéről. És ez nem két külön fejezet. Ez nem két szakasz, amit el lehet választani, vagy lábjegyzetbe lehet tenni, mert a boldog élet elválaszthatatlan az Istenbe vetett hittől, és az Isten megismerése, az Isten titkainak a belátása, az azon való elcsodálkozás, az abban való gyönyörködés mindenféle módon következményekkel jár a mi egész életünkben.
A kettőt egy megrendítő, és valószínűleg, ha úgy önmagában halljuk, tiltakozásra késztető megállapítás köti össze. Azt mondja az apostol: mert Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. Azt szeretjük hallani, hogy mindeneken megkönyörül, egy ilyen Istent nagyon tudunk szeretni, az olyan Istent nagyon tudjuk keresni, akinél bőséges a kegyelem, akinél dől az áldás, akinél minden mindig rendben van, és kegyelme mindent fölülhalad. Így mondja ezt az apostol is korábban: ahol bővölködik a rossz, a gonosz, ahol elárasztja a világot és az emberi életet a fájdalom, a keserűség, az iszonyat, a bűn, a vétek, ott mégis felette bővölködik az Isten kegyelme. Ahol nagyon-nagyon sok a nyomorúság, ahol végképp összeomlunk, mert agyonnyom bennünket ennek a világnak minden terhe, baja, nyomorúsága, bűne, ott fel tudjuk fedezni, és bele tudunk csodálkozni, hogy az Isten kegyelme mégis fölötte való mértékben meghaladja mindezt. Nem kiegyenlíti, hanem meghaladja, mert mindig több a kegyelem; vagy ahogy a középkori teológusok mondták, akik a kegyelmet Istennel azonosították: Isten mindig több, Isten több mint én vagyok, Isten több mint az össz-emberiség, Isten több mint a történelem, Isten több mint minden rossz, Isten több mint minden nyomorúság. Isten mindig több, - a kegyelem mindig több. Ezt szeretjük. De hogy mondja az apostol? Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. És ezt az apostol  nem azért mondja, mert egy spekulatív igazságot akar kimondani, nem is azért mondja, mert úgy akarna szólni, mint a modern kor kommunikációs iskoláiban kitanított politikusok, akiknek természetesen minden megnyilvánulásban azt kell mondani, hogy bár nagyon nagy a baj, de majd jó lesz. Pál apostol nem ettől a retorikai fogástól vezéreltetve mondja ezt, hanem tapasztalatból. Mit tapasztalt? Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön. S Isten ezt a könyörülő ígéretet Jézus Krisztusban beteljesítette. Krisztus halálával, feltámadásával, mennybemenetelével, amit a ránk következő csütörtökön fogunk ünnepelni, áldozócsütörtökön, majd pünkösdkor, a Szentlélek kitöltetésével, a drága evangélium egész világon való elterjesztésével Isten nyilvánvalóvá tette, hogy ezt a kegyelmes ígéretet beteljesíti. Bár az ember Őellene föllázadt, bár az ember Istent megkérdőjelezte, bár az ember Isten isteni mivoltát el akarta orozni, és magát akarta az Isten trónusába belehelyezni, - Isten megkönyörült. S Pál azért mondja hogy az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, mert ő azon is elgondolkodik, amin nekünk is el kell tűnődni, hogy hát miért lett ez így? Sokszor szoktuk magunkban is felvetni a kérdést: miért hagyja ezt Isten, miért engedte meg Isten, miért lett ez így? Sokan szélsőséges következtetésre jutnak, és azt mondják, ha volna Isten, akkor ez nem következett volna be, ha volna isteni igazság, nem esett volna meg velem ez a nagy rossz. Hát, hát nincs Isten, - kavarog itt a rossz meg a jó, aztán hol az egyik van felül, hol a másik, ellenkező erők küzdenek a világban, s ha szerencsénk van, szélárnyékba kerülünk, ha nincs szerencsénk, viharba kerül az életünk. Így okoskodik az ember. De Pál nem ezt mondja. Ő világosan és tisztán látja, mert a maga életén megtapasztalta, hogy Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön.
Miért? Így kiált fel: óh, Isten gazdagságának, bölcsességének, tudományának mélysége, milyen kikutathatatlanok az Ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az Ő útjai! Kikutathatatlanok, kinyomozhatatlanok. Igen, szeretnénk tudni, hogy mi volt az Isten szándéka, és miért ez az Isten útja az emberrel. Miért kell az embernek – szinte félek ezt kimondani, mert sok rossz következtetést lehet belőle levonni, de ki kell mondanom –, miért kell az embernek ez az isteni pedagógia, hogy át kell élnünk keserűséggel, fájdalommal, gyötrelemmel azt, hogy micsoda borzasztó ára van az Istennel szembeni engedetlenségnek?! Micsoda borzasztó ára van annak, hogy az ember Isten nélkül akar szabad lenni, micsoda keserves árat fizetünk azért, hogy az ember - ahogy pestiesen szokták mondani - maga akarja magát megcsinálni! És Isten jó rendje, szeretet nélkül akarja fölrepíteni magát a boldogság tartományába! Micsoda iszonyatos ára van ennek! S miért engedte ezt az Isten, miért hagyta ezt az Isten? És miért kell nekünk ezen a rettenetes iskolán keresztül menni, miért nem miénk egyből a kegyelem, minden jó és minden áldás? Kikutathatatlan, kinyomozhatatlan ez. Nem tudunk Istennek ezen az útján kényelmesen végigmenni, nem tudunk ezekbe a titkokba csak úgy beleészlelni, és ezekben valamiféle emberi logika szerinti rendet teremteni. Mégis. Egyáltalán nem szomorúan mondja ezt az apostol, nem csüggedten, nem a minden megismerésére vágyakozó ember kétségbeesésével, hogy megint itt van előttünk egy titok, és én ezt nem ismerhetem meg. Pál csodálkozva és ámulattal szól. Mert amikor kimondja, hogy Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörüljön, akkor ezt már irgalmat nyert emberként mondja. Olyan emberként mondja, aki megtapasztalta Istennek életet megfordító erejét, hatalmát és áldását - ott, a damaszkuszi úton, aztán az arab sivatagban eltöltött három esztendei magánosságában. Ott az egész életét revízió alá kellett vennie, minden értéket újra kellett értékelnie, ki kellett jönnie önmagából, meg kellett kezdenie a harcot a régi énjével, - pedig nem volt az akármilyen én, ám megtapasztalta, és utána is folyamatosan az életében Istennek ezt a mindent felülmúló kegyelmét. Az engedetlenséget is felülmúló kegyelmét, a bűnt is felülmúló szeretetet, a rosszat is felülmúló jót. Kikutathatatlanok az Isten útjai, kinyomozhatatlanok az Ő ítéletei. Isten titkaihoz érkezünk el, egy szentföldre, ahol le kell vennünk a sarut, ahogy Mózesnek le kellett venni ott, az égő csipkebokornál a saruit, mert hallotta a szózatot, hogy szent az a föld, amin jár, és szent félelem és szent csodálkozás töltötte el.
Ezért kapcsolódik hozzá a 12. rész is, melyben az apostol mindjárt két nagy gondolatot állít elénk, s erről a kettőről szeretnék még szólni. Így mondja: kérlek titeket Istennek erre az irgalmára, Istennek ezt a mindent felülmúló kegyelmére, hogy szánjátok oda magatokat Istennek élő, kedves és szent áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteket, és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által. Ne szabjátok magatokat többé ehhez a világhoz. Egy jól ismert szót használ itt az apostol, magyar nyelven is használjuk. Ez a szó a séma. Azt mondja az apostol: ne igazodjatok, ne szabjátok magatokat a világhoz, vagy a világ sémájára. A világ sémák szerint működik. Nem olyan ijesztő ezt mondani, mert egyről-kettőre sem jutnánk, ha nem lenne tele az életünk sematizmusokkal. Sémák, minták, sablonok, megszabott keretek, módok, mechanizmusok, eljárások, - ezekkel van tele az élet, s ezekre megtanítjuk a gyermekeinket is, beletanulunk mindegyikbe magunk is. Mert másként nem lehetséges együtt élni, nem lehetséges fönnmaradni, nem lehet a világ dolgait elgondolni, s még azt is merném mondani: így vagyunk megalkotva. Így kell élni, rendnek kell lenni. Az elmúlt húsz évben elöntötte Magyarországot egy borzasztó és rettenetes mámor; azt mondották, hogy minden szabad, amit nem tilt a törvény. Ez látszólag szép gondolat, Amerikából importáltuk, bár ott se nagyon hisznek már benne (de úgy szokott az lenni, mi magyarok mindég a civilizáció rongyosboltjába járunk, és a már levetett és elhasznált ruhákat vásároljuk olcsó áron, és azt hisszük, hogy az mind nagyon jó). Aztán most, húsz év után megtanuljuk, hogy dehogyis jó ez, csak szépen hangzik, hogy mindent szabad, ami nem tilos. Mert közben elfeledtük, mindent kell, amit kell. Így aztán zűrzavarossá vált a világunk, s elfelejtkeztünk a sémákról is. Tehát nem azért mondja Pál apostol, hogy ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, mert valami világforradalmat akar, vagy mert anarchista lenne, vagy mert elege lenne saját korának meghatározó rendjeiből, hanem azért, mert különbséget észlel a gondviselés és az üdvösség között. Mindkettő Istentől van, de nem ugyanazok. S először is Isten az Ő gondviselésének a törvényével adja meg a világ rendjét.
Mondok sémákat. Reggel fölkel a nap, és este lenyugszik. Van ennek egy antropológiai sémája, a tyúkokkal kell kelni és feküdni. Ez a biológiai óránk. Mi ezt megváltoztattuk, mert tudunk mesterséges fényt produkálni, meg tudjuk hosszabbítani a munkaidőt, hatékonyabbá, termelékenyebbé váltunk, fölébe tudtunk kerekedni a természeti világnak. De vannak ennek a világnak olyan, Istentől adott sémái is, amelyek átvezetnek bennünket az üdvösség világába. Én ezeket határsémának nevezem, határhelyzeteknek. Jézus azt mondja: Isten fölhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak. Biztos vannak amúgy kitűnő emberek, akiken keresztül fut olyakor a gondolat: köszönöm Uram az  áldó esőt, de azt nem köszönöm, hogy a perlő, veszekedő, zsivány szomszédom földjére is hull belőle. De hullik! Ez is egy séma, ám különös séma, nem a mechanikus gondviselés a sémája, bár annak tűnik, hanem – mert Istentől van – átvezet bennünket a kegyelem világába. Mit mond az apostol? Ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, ne szabjátok magatokat azokhoz a rendekhez, amiket az ember alkotott meg – tudniillik az isten-nélküli ember. Egyetlen egyet hadd idézzek ezek közül. Fültanúja voltam és beleégett a szívembe egy eset. Kórházban látogattam egy gyülekezeti tagunkat. Ahogy ültem az ágya szélén, egyszer csak belibbent valaki, aki egy másik beteghez jött, de ránézésre is látszott rajta, hogy valami buzgó keresztyén felekezethez tartozik. Leült a betege mellé és megkérdezte: - Hogy vagy, hogy vagy? – Jaj, nagyon rosszul vagyok, nagyon rosszul – felelt a beteg. Mire az illető: Úgy-e tudod, hogy megérdemelted? S elkezdett ottan a mindent megbüntető Isten igazságról szónokolni, meg arról, hogyan kellene ezeket a bűnöket megbánni, és akkor már nincs is rák, trombózis, szívbetegség. Ez egy séma. Ne igazítsátok magatokat ehhez a világhoz, ne szabjátok magatokat ehhez a sémához.
Emlékszünk Jób barátaira? Az egyik tudós, a másik teológus, a harmadik filozófus, a negyedik költő. Együtt próbálják Jób torkán lenyomni, hogy azért szenved, mert bűnös. Jób bebizonyítja, hogy nem bűnös. Jó, akkor azért szenvedsz, mert büszke vagy rá, hogy nem vagy bűnös. Nem rá vagyok büszke, mondja Jób, hogy nem vagyok bűnös! Akkor azért szenvedsz, mert kérkedsz azzal, hogy nem vagy büszke arra, hogy nem vagy bűnös! És tekerik-tekerik – mert ez is egy séma, de borzasztó, de őrület. És végül hadd idézzem a legnehezebb sémát: a bűn nem marad büntetés nélkül, és ez így van! Hiszen vége lenne a világnak, ha bűnre-bajra azt mondanánk: jól van, nagy baj történt, de nem olyan nagy baj, - spongyát rá! Egy spongya van csak, testvéreim, az a spongya, amibe ecetet töltöttek és egy nádszállal odatartották az Úr Jézus Krisztus szájához, amikor így kiáltott a kereszten: szomjúhozom. De nem a spongya törölte el a bűnöket, nem az törli el a bűnt, hogy legyintünk rá, hanem aki így kiáltott: szomjúhozom.
Ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, hanem – mondja az apostol – változzatok el, és itt egy másik, jól ismert szót mond. A morfé görög szót, s ebből sok magyar származékszó jött, leginkább a tudományban, a legismertebb talán a morfológia. A forma nem séma. A séma merev, a séma egy sablon, -  a forma viszont képes fölvenni az életet, a forma tud alakulni, a forma az, amilyen én vagyok. Tehát ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten kedves, jó, tökéletes akarata! Ez az elváltozás az éleforma megváltozását jelenti. Volt egy diáktársam, kis, alacsony fiú. Az orvos azt javasolta, hogy menjen el levegőváltozásra, ami tulajdonképpen életformaváltást jelent. Amikor egy év múlva visszajött, ő volt a legmagasabb az osztályban. Változzatok el, mégpedig elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Amikor Isten nagy titka és az ember boldogságának nagy kérdése összetalálkozik - így, akkor egy új történet kezdődik el. És ez a lényeg. Egy új élet kezdődik el. De nem azért új élet ez, mert menekülünk a régi elől! Nem arról beszél az apostol, hogy miképpen meneküljünk ki a magunk életéből, vagy hogyan rakjuk össze egy kicsit másként az életünket. Itt másról van szó. Gyermekkoromban vásárban jártunk, s kikönyörögtem édesanyámtól,  vegyen nekem (egy forint ötvenért lehetett kapni) fröccsöntött műanyagból, távcső kinézetű kaleidoszkópot. Ez egy érdekes játék. Belenézel, s látod, hogy nyolc, tíz, tizenkét különböző színű kristálydarabka kiad egy formát. Aztán megrázod, s mást mutatott a kaleidoszkóp. Megrázod, s  megint mást mutat. Mentem haza a Tompa utcán, s kukkereztem, végignéztem a kaleidoszkópot százszor is, míg neki nem mentem egy villanyoszlopnak. De az az életünk Isten nélkül, ezt mi sokszor újrakezdjük, megrázzuk, mint azt a kaleidoszkópot, s valamit mutat (de csak mindig ugyanabból áll össze a kép), és csak addig látunk el, amíg ezeket az életmozaik darabkákat látjuk, és nem látunk tovább. A kaleidoszkóp nem távcső, nem lehet vele messzire ellátni, sőt, semmeddig sem, - csak úgy van megcsinálva, mintha távcső lenne. Amikor azonban Isten kegyelmét megismeri az ember, és leteszi mindazt, ami hol játék, hol tragikus menekülés, hol bolondozás, hol kétségbeesett próbálkozás, ami mind a kaleidoszkópos élet egy-egy töredéke, ha ezt mind letesszük, akkor jut el a szívünkig az apostol szava: változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata. S akkor elkezdődik az igazi történet, a keresztyén élet története, az Istennel való történetünk, - mert ez a keresztyénség lényege: az Istennel való történet, a titokzatos Istennel való történet. Aki mindenkit engedetlenség alá rekesztett, hogy mindenkin megkönyörülhessen. Csodálatos Isten ő, kegyelme minden rosszat meghalad, végére mehetetlen bölcsességű Isten ő, aki minden idők előtte döntött üdvösségünkről. Hogy eljön a bűnös emberért, kiváltja nyomorúságából, váltságot ad érte, Szentlelkével új életre szüli, s újra megteremti számára azt, amiért teremtette, hogy megismerje a jó, kedves és tökéletes akaratú Istent, hogy aztán ővele örökké tartó boldogságban éljen.
Kérjük hát Istennek minden nyomorúságot meghaladó kegyelmét, hogy maradjon velünk, töltse be életünket, késztessen bennünket arra, hogy átformálódjunk, mégpedig az Úr Jézus Krisztus hasonlatosságárad, dicsőségről dicsőségre, mert Őérette, Őáltala és Őreá tekintve lettek mindenek.
Ámen