Mit akar Isten?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alakalommal, amikor a második parancsolatról szóltam és arról beszéltem, hogy mit kell nekünk, maiaknak azon érteni, hogy ne csinálj magadnak faragott képet – vagyis bálványképet –, tettem egy megjegyzést arról, hogy van ebben a parancsolatban egy nagy bökkenő, és ma erről a bökkenőről szeretnék szólni. Isten ehhez a parancsolathoz szankciót is fűz, és most erről a szankcióról lesz szó.
Előtte azonban hadd szóljak még egy szót a parancsról, amelyben ezt halljuk: ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd, és ne tiszteld azokat... A mi fülünkben ez már nagyon megszokottan hangzik: ne imádd, ne tiszteld.   Néha kell, azt hiszem – ahogy mondani szokták – egy-egy kulturális sokk, hogy az ember ezeknek a szavaknak a mélyébe betekinthessen. Engem is ért egy ilyen úgynevezett kulturális sokk, amikor Amerikában voltam ösztöndíjas és ott egy Chicagóban működő magyar gyülekezethez mentem el egy vasárnap, hogy részt vegyek az istentiszteletükön. Be is jelentkeztem előre, hogy oda fogok menni. Megbeszéltem, hova érkezem, egy presbiter várt, egy harmadgenerációs amerikai magyar, aki és azt mondta nekem a templom kapujában: szeretettel köszöntjük Tiszteletes Úr istenszolgálatunkon. Mi az, hogy istenszolgálatunkon? – Istentiszteleten, nem? Itthon mi istentiszteletre jövünk. De hát tudjuk, hogy az angolok az istentiszteletet az service-nek mondják, a service-t pedig szolgálatnak is lehet fordítani. S abban a pillanatban belém nyilallt, és azóta mélyen bennem is maradt, hogy hiszen itt van a tízparancsolatban is, amikor azt mondja Isten, hogy ne imádd, és ne tiszteld azokat... Ezt a tiszteld szót egész pontosan úgy kéne fordítani, hogy ne szolgáld azokat. Ne szolgáld. Istenszolgálat, istentisztelet. Nos, a szó, amit az amerikai magyarok megalkottak, szöget ütött a fejembe (meg a szívemben is): hát erről beszél a tízparancsolat. Mert már az, hogy ne tiszteld, az bizony elkopott bennünk, de ha azt mondom, hogy ne szolgáld a bálványt, akkor ennek egy mélyebb dimenziója nyílik meg. Az pedig, hogy ne imádd, úgy is fordítható, hogy: ne mutass be neki áldozatot. Sőt, ennek ennél is mélyebb értelme: az embert a bálványa fogva tartja. Nem szabad, szolgál neki és áldoznia kell neki.
Ilyen értelemben kell a szankcióról is szólni, és megmondom őszintén, e téren nagyon sok belső dilemmám volt, de ezeket is elő fogom hozni, mert ez a szankció, különösen, ahogy kezdődik, nagyon megüti a szívünket és a lelkünket. Én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyediziglen. Szabad erről prédikálni? Nem az jön ki belőle, ha én ezt felolvasom, és akárhogy magyarázom, hogy ez a mi Istenünk egy borzasztó bosszúálló isten, ez az isten nem egy jogkövető isten? Tudjuk a jogból, hogy a bűnt azon kell megbüntetni, aki elkövette. S egy bűnt egyszer kell megbüntetni, és ugyanazt a bűnt nem lehet kétszer meg háromszor meg négyszer büntetni. Hogy van az, hogy a gyermekek, az unokák, a dédunokák is bűnhődnek a bűn miatt? Mi nem akarunk egy ilyen istenben hinni, mi egy szeretőszívű, elengedő és megbocsátó Istenben akarunk hinni. Hogy kerül ez ide?
Sok úgy oldja  ezt meg,  hogy Malakiás könyvénél, ahol befejeződik az Ószövetség, egy erős mozdulattal ránt egyet a Biblián, és azt a régi részt kitépi. Ime, van nekünk Újszövetségünk. Az a mi Bibliánk. Nem kell ezekkel a régi dolgokkal foglalkozni. A 2. században élt egy nagyon nagy hatású, befolyásos és véghetetlenül okos keresztyén ember. Markionnak hívták, nagy tudós volt és híres szónok, mai nyelven talán azt lehetne mondani, hogy médiasztár volt. Ő állt elő ezzel a gondolattal, hogy az Ószövetség Istene, aki ezt a parancsolatot is adja, egy haragvó, bosszúálló, vérszomjas isten, de nekünk – hirdette Markion – már egy új istenünk van. Egy jobb istenünk van, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, ő a szeretet istene. S tudjuk, a szeretet mindent elfedez, a szeretet nem is büntet, a szeretet elengedi a bűnt, a szeretet fölszabadítja az embert, a szeretet meg tudja oldani ezeket a kérdéseket, - hagyjuk is ezeket a régi dolgokat. Csak az a baj, hogy ha igaza lett volna Markionnak, ahogy Tertullianus egyházatya vitatkozott vele, rögtön föl kell tennünk a kérdést: rendben van, hát ilyen az Ószövetség, Isten harmad, negyediziglen odacsap. De akkor miért ígéri nekünk az Ószövetség Istene Jézus Krisztust, mert őt az Ószövetség Istene ígéri. Miért alakítja és formálja úgy a népe és az egész világ történelmét, hogy amikor Krisztus megszületett, elvégezte a válságművet, feltámadott és mennybe ment, csak azt mondhatjuk, hogy Isten mindent előre elkészített. Úgy ahogy láttam én egyszer egy székely embert székely-kaput készíteni, amelyben egy darab szög nem volt, azt szépen összerakta, a végén fogott egy fa-szeget, bedugta egy lyukba, beütötte, aztán ott állt összedönthetetlenül a kapu. Így készítette elő Isten Jézus Krisztus eljövetelét. Csak ámulunk rajta, ahogy énekeljük ádventi énekünkben is: álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed... S miért mondja ez az Ószövetség Istene a törvény summájában, Mózes 5. könyvében, ahol újra megismétli ezeket a törvényeket, hogy ez a törvény lényege, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd embertársadat, mint magadat? Ezt nem Markion mondta először, ezt nem Pál apostol mondta először, ezt nem János apostol mondta először, mi több, nem Jézus Krisztus mondta először, ez itt van, itt van ebben a törvényben, ennek a törvénynek ez a lényege.
Azért bocsátottam ezt előre, mert most néhány olyan megjegyzést kell tennem, amelyről tudom, el fogja vinni a gondolatainkat erre-arra, de megpróbálom azért ezeket elmondani. A törvény szankciójához mindenek előtt Jeremiás próféta csodálatos ígéretét kell felidéznünk. Jeremiás próféta egy megrendült állapotban kap Istentől jövendölést: eljön az az idő, amikor törvényemet a szívükbe írom be..., Ezt az ígéretet megelőzi egy nagy-nagy siránkozás,- ez tölti ki a próféta szívét is, és a népe szívét is. S ezt egy másik prófétánál is olvashatjuk, Ezékielnél. Ennek a lamentálásnak ez a lényege: az atyák megették az egrest, és a fiak foga vásott bele. Mit jelent ez? Mondok egyszerű példákat.
Magyarország belerohant az első világháborúba, hogy mire a lombok lehullanak, az Osztrák-Magyar monarchia is nagy birodalommá nője ki magát itt, Európában. Ez, ha jól tudom, 1914-ben történt. Jövőre lesz a százéves évfordulója, azóta isszuk a levét. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Nemrégiben beszéltem egy fiatalemberrel, akinek szülei devizahitelt vettek föl, a pénzt elköltötték. Meghaltak a szülők, örökösként pedig az ő nyakán van az adósság. Kapott a banktól egy értesítést, hogy ennyi meg ennyi tízmillió forintot fizessen ki, az épületet, amit örökölt, jelzálog terheli, fizetnie kell. Kérte ő a szüleit arra, hogy hitelt vegyenek fel? – Nem kérte. Beleegyezett ebbe? – Nem kellett beleegyezni. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Így kiáltozott régen is Izrael, így panaszkodott Istennek, vitatkozott e törvénnyel – itt a törvényben a szankció! –, szinte vádolta Istent, hogy miképpen kerülhetett erre sor, és egyúttal – ez is benne van a törvényben! – elintézettnek is vette a dolgot. Ezt is ismerjük mi, magyarok: ez a panaszkodás boldogító révülete. Nem kell csinálni semmit. Öregapám, dédapám nyakamba hozta a bajt, nem kell csinálni semmit. Átpanaszkodjuk az egész életünket, - de megy ez nekünk, magyaroknak, ez, kedves testvérek! Sőt, ha nagyon búbánatosok vagyunk, Ady Endrét is szoktuk idézni: nekünk Mohács kell. De nem ötszáz évenként, öt évenként, hanem minden évben kéne egy Mohács. De miért kellene? Hogy föleszméljünk? Dehogy. Csak azért, hogy mondhassuk: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele..., nem kell hát kiegyenesedni, nem kell az igazságot keresni, nem  kell becsületesnek lenni, hiszen az öregapám elrontott már mindent, rajtunk a büntetés. De azt mondja a próféta által az Úr: eltörlöm ezt a mondást, kitörlöm ezt a mondást, és aki megeszi az egrest, annak a foga fog belevásni.
Azonban itt van még valami, testvérek, ahhoz is kell egy megjegyzést fűzni. Nem szeretjük ezt a kifejezést, hogy féltőn szerető Isten. Pedig azt tudom mondani, hogy a magyar nyelvalkotásnak és fordításnak ez az egyik ragyogó gyöngyszeme, olyan tökéletesen le van itt fordítva, hogy mit akar Isten kifejezni. Ajánlok fordítási alternatívákat. Így is fordítani: szenvedélyes Isten vagyok; csak hát mostanában a szenvedéllyel nekünk bajunk van, hallottuk is nemrégiben egy politikustól, hogy hova kell ülnie annak, akiben nincsen szenvedély, valami gázsütőt ajánlgatott nekünk. Pedig szenvedélyes Isten, pedig erről volna szó mégis, hogy Isten, a szuverén Úr kiszabadít egy népet, szövetséget köt velük, és úgy tekint magára, ahogy Jeremiás könyvében olvastuk, ezt mondja: én mindig férjük voltam. Ez tehát nem politikai szövetség, nem teokratikus szövetség, hanem olyan, mint a házasság. Itt azt mondja Isten: olyan vagyok, mint a féltékeny férj. Szeretem a feleségem, féltőn szeretője vagyok, szenvedéllyel szeretem. Vagyis Isten ebben a szankcióban, amit hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, hogy Isten mennyei ipari kamerákkal figyeli az életünket és nincsen olyan tere az életünknek, amit ne szankcionálna.... s jaj, bármit csinálok, rögtön megbüntet..., Nem. Ennél többről van itt szó. Ez itt a szenvedélyesen szerető Isten megnyilatkozása.
Isten itt ilyen különleges módon kötelezi el magát. Féltőn szerető Isten vagyok, mondja, aki – szószerint fordítva – meglátogatom, vagy számon tartom az atyák vétkét, vagy tudok az atyák vétkéről a fiakban is harmad és negyediziglen. De hadd fordítsam most ezt így: én az Úr, a te Istened (szenvedélyes, féltéken) féltőn szerető Isten vagyok, aki számon tartom az atyák vétkét a fiakban harmad és negyediziglen. És ebben meg is nyitjuk rögtön az utat az ígérethez is, mert az is benne van ebben a parancsolatban. Számon tartom, tudok róla..., ez azt jelenti, hogy bár az ember isten-gyűlölete azt jelenti, hogy mi folyamatosan távolodunk Istentől,  Isten azonban még az ítéletben is számon tart engem. Ezért mondja a zsoltáros: ha az égbe hágnék is, ha a Seolba vetnék is ágyat, ha szárnyra kelnék és a tenger túlsó oldalára mennék is, hova fussak Előled, hova távolodjak Tőled, hova iszonyodjam el Tőled? Te akkor is ott vagy!
És csak így értjük meg a szankciónak a másik részét. A szankció ugyanis nem csak büntetést hordoz, nemcsak átkot jelent, hanem áldást is hoz. Azt mondja az Úr: de irgalmasságot cselekszem azokkal ezeriziglen, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják. A konfirmandusaimnak szoktam mondani: nézzétek, milyen  egyszerű matematikai művelet ez, osszátok el ez az ezret néggyel, mennyi lesz? – Kétszázötven. Föl tudjuk-e fogni ezt?  Egyszerű – s ezért félrevezető is a matematikai képlet –, mégis, azt mondja Isten, hogy a haragom, a bűnnel szembeni gyűlöletem és a bűn következményeinek a számontartása három, négy nemzedékig fog tartani. Vagyis ameddig te ellátsz. Mert körülbelül eddig látunk el. A dédszülőkig még visszalátunk, a dédunokákig még  ellátunk. Boldog az, aki még látta a dédit, és boldog az a dédi, aki látta az dédunokát. A koreai pogányok - nem a reformátusok! – között él egy animista szokás, hogy mindaddig el kell menni a buddhista szentélybe, és áldozatot kell bemutatni a meghalt ősnek, amíg meg nem születik a dédunoka. Akkor aztán a dédpapa szelleme békén fogja őket hagyni. Nem kívánnám ezt a gyakorlatot bevezetni, csak jelezni akarom, hogy az egyszerű pogány gondolkodás is úgy nagyjából eddig tudja elgondolni a nemzedékek felelősségét. Négy nemzedékig. Viszont... Isten azt mondja, hogy az áldás, az irgalmasság, a hűséges szeretet kettőszázötvenig nemzedékig tart. Kettőszázötvenig. Ha egy évszázadra számolok négy nemzedéket, ez hét évezred. Eltűnik a szemünk elől visszafelé, és előre is. A négy nemzedék az emberi lépték, az ezer az isteni lépték – megszámlálhatatlan. A rossznak van száma, kerete, kezdete, vége – az áldásnak nincs kezdete, vége, mértéke.  A rossz véges – az áldás végtelen. És itt van előttünk egy egészen megrendítő, ugyanakkor felemelő és fölszabadító dinamika, mert az ezerszeres isteni szeretet feloldoz, s nem kell azt mondanunk, hogy apám, nagyapám, dédapám ette meg az egrest és az én fogam vásott bele... Mit tehetek én, ha Isten négy nemzedéken keresztül büntet, s rajtam csattan az ostor vége? Ne mondd ezt, mert ezeriziglen tart az Úr kegyelme. Ezért az átok sorát meg lehet törni.
Életem egyik legmegrendítőbb élménye egy ismerős családhoz kapcsolódik, ahol nemzedékekre visszamenőleg, és még oldalágon is szokásban volt az öngyilkosság. Sok bánat, keserűség, félelem és szégyen származott ebből. Mikor ebben a családban egy idős férfi haldoklott, súlyos, fájdalmas betegségben szenvedvén, gyógyszert kívánt bevenni, mert az eutanáziáról már ő is hallott, és belekapaszkodott a szóba, nem kell kimondani, hogy öngyilkosság, itt van helyette ez a szép szó: eutanázia, jöjjön egy marék gyógyszer. Ekkor imaközösség formálódott érte, hogy ne tegye ezt. Így mondták nekem a család tagjai: azért imádkoztak, hogy törje meg az átkot. Hogy átok volt-e az öngyilkosságok hosszú láncolata, nem tudom, testvérek, de átokká lett nemzedékeken keresztül ez a magatartás, ez a megoldás. A  mi betegünk  nem nyúlt gyógyszerért, nem élt az eutanázia lehetőségével, megtörte az átkot, és győzött. Ugyan meghalt. De győzött, mert elfogadta Isten ezerszeres szeretetét, mert elfogadta azt, amit János levelében olvasunk: ha vádol is minket a szív, Isten nagyobb a mi szívünknél, és az Isten szeretete nagyobb tágasságba tud beleölelni bennünket, mint amit szívünk szűkössége enged nekünk.
Törd meg az átkot! Akik engem szeretnek, azokkal irgalmasságot cselekszem ezeriziglen. Szakítsd szét a burkot, az önáltatásnak, a semmittevésnek, a bűnbe való belesüllyedésnek a burkát. Az atyák ették meg az egrest, a mi fogunk vásott bele? Te miért vagy olyan, amilyen vagy? – Nagyapám miatt. Te miért csinálod azt, amit csinálsz? – Dédapám miatt. Te miért nem teszed a jót? – Minek, apám se tette, rajtam van az Isten átka és büntetése. Szakítsd szét ezt a burkot. Érzitek, testvérek, amikor a Káténk úgy teszi fel a kérdést: mit akar Isten? – már arra vezet, hogy szakítsd szét a burkot, törd meg az átkot, rázd le a bilincset, a bűnnek, a halálnak, a keserűségnek, az önfeladásnak, az élethamisításnak, a létrontásnak a bilincseit szakítsd el, mert Isten ezerszeres bőséggel gyakorol irgalmat. S meddig tartana elmondani, ha belekezdenék, hogy egy-egy családot, nemzedéket, az egyházat, és még egy népet is milyen különös módon tart meg az, hogy voltak szent emberei, hogy a családban volt egy imádkozó testvér, avagy szent. Szent, mondjuk ki! Ne csúfold hát a testvéred, ha imádkozik, ne gúnyold, ha templomba jár, ne szóld meg, ha keresi az Istent, - mert megáldatnak benne a többiek is.
Mit kíván Isten? Ebben a parancsolatban azt kívánja, hogy tartsd számon az Ő kegyelmét, tartsd számon az Ő irgalmát. Azt mondja Ő: megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban, számon tartom az atyák vétkét a fiakban, nem lehet elmaszatolni a fiakban sem a bűnt, - de irgalmasságot cselekszem ezeriziglen, ezt tartsd számon... Ezt jelenti Istenhez közeledni, napról napra, lépésről lépésre. Mert mit mond Isten? Megbüntetem azokat, akik gyűlölnek, akik távolodnak, akik engem megutálnak, akik tőlem iszonyodnak, akik tőlem elfordultak, és megáldom azokat, akik szeretnek, akik hozzám közelednek, akik engem keresnek, akik az én utamon akarnak járni. Mert Isten útján járni az azt jelenti, hogy Istenhez közeledni. Aki Isten útján jár, kedves testvérek, az soha nem tud Istentől távolodni, az csak közeledni tud Hozzá.
Isten pedig mindegyre így szól: közeledjetek énhozzám, és én is közeledni fogok hozzátok. Krisztusunkban így biztat: keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok. Mi több, Krisztusunkban nemcsak buzdít, hanem nyilvánvalóvá teszi: nem vár ránk, hogy lépjünk, Ő maga jön az idők teljességében, hogy nekünk adja ezt az új törvényt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár esztendeje egy jó ismerősömmel a tízparancsolatról beszélgettünk (ritka dolog!), aki a második parancsolat kapcsán megjegyezte: nekünk, reformátusoknak semmi problémánk nincs a második parancsolattal. Mi ugyanis gyorsan észreveszünk és elítélünk mindenféle bálványimádást, és mindent el tudunk hárítani, ami ebbe a körbe esik. Sőt, nemcsak észrevesszük a bálványokat, hanem eleve gyanakszunk is mindenre. Olyannyira így van ez, hogy a 20. század egyik nagy protestáns teológusa, Paul Tillich, amikor meg akarta fogalmazni, hogy mi a különbség a protestantizmus és a katolicizmus között, éppen eköré rendezte gondolatait. Szerinte a katolicizmus szubsztanciális vallás, vagyis mindent, ami a világban van, bevon a maga körébe, mindent megszentel. Elég, hogyha megnézünk egy gótikus templomot, amely az univerzumot tükrözi. Ezzel szemben mi, protestánsok mindig a forrást keressük, mindig az alapelvhez megyünk vissza, mert tudjuk: ami a forrásból fakad és távolodik, az egyre jobban szennyeződik. Ezért mi mindig vissza akarunk menni a forráshoz. Ezt nevezzük protestáns princípiumnak. Ennek értelmében, ha a vallásos életünkre rárakódik valami, ami a bibliai leírások, parancsok, törvények értelmében bálványimádás lenne, azt nekünk nem olyan nagy ügy, levetni, ledobni, megsemmisíteni, mi nagyon szívesen taposunk a bálványokon páros lábbal is. Egy másik református teológus azt írja: le kell dönteni a bálványokat, hogy az igaz Isten fölmagasodhassék.
Annyira (sokszor öntudatlanul is) áthat bennünket ez, hogy nemrégiben egy csúnya vitában kellett közvetítenem. Egy gyülekezet tervbe vette kis temploma felújítását, össze is adakozták rá a pénzt, szépen megtervezték, fölfogadták a mesterembereket.  S ekkor jött valaki, hogy ő szeretne külön felajánlást tenni. Neki nem tetszenek az üres ablakok, legyen valami dísz az üvegen. Jó szándékú volt a felajánlás, de hát tudjuk: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Összeveszett a gyülekezet, hogy milyen mintás legyen az üveg. Odalett a jókedv, két pártra szakadtak. A bálványpusztítók így kiáltoztak: református templomban semmilyen figurális ábrázolásnak nincs helye. (Nohát, ha itt körülnézek ,kedves testvérek, ha ide jönnének, megest elítélnének bennünket is, mert itt is van egy-két faragvány és kép.) Nagyon mélyen bennünk van ez a meghatározottság. Hamar kikelünk bármi ellen, amit az ember a vallásos életben rögzít vagy profanizál. Igen. De!
Ez a parancsolat nem pusztán tilt. Igaz, így hangzik: ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat. Ezek tiltások. De most, amikor a Heidelbergi Káté segítségével próbáljuk Isten parancsolatait megérteni, érdemes fölfigyelni, hogy milyen bölcsen vezet bennünket a káté a parancs jó megértéséhez. A káté így teszi föl a kérdést: mit kíván Isten ebben a parancsolatban? Nem azt kérdezi, hogy mit tilt Isten?! Az nekünk is megy! Tiltani. De még mennyire! Mit tilt Isten? – Mindent.  Mindent, ami kép, ami színes, ami csokrétába van szedve, ami a szemnek szól, azt Isten betiltotta mind. Ezt nagyon tudjuk mondani. Mit kíván? – nos, ez az igazi református kérdés. Mit kíván Isten ebben a parancsolatban? És ez a kérdés nyomban egy mély és távlatos világot tár fel előttünk.
Isten először is azt akarja, hogy imádjuk Őt. A parancsolatban („Ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat”) implicit módon benne van tehát, hogy Isten benyújtja – ha szabad ezt mondani – igényét az ember felé, felénk is: hogy Őt imádjuk. Erről szól részben Jézus és a samáriai asszony vitája. Amikor Jézus jelzi, hogy gyógyulásra, élő vízre van szüksége, az asszony megdöbben, hogy egy prófétai alakkal találkozik. S mondja Jézusnak: látom, hogy te próféta vagy, majd rögtön megkérdezi, hogy hol kell Isten imádni? Mert ők a Garizim hegyén imádták Istent, a zsidók meg Jeruzsálemben. Hol kell hát Istent imádni? És már itt is vagyunk e parancsolatnak a küszöbén: hol, hogyan, milyen formában, milyen eszközökkel, milyen módon, milyen körülmények között kell Isten imádni?
Mit akar Isten a második parancsolatban, mit kíván tőlünk? Azt, hogy imádjuk, mégpedig a törvényében előírt formában. Pontosan a formára vonatkozik a kérdés, hiszen Isten nemcsak véghetetlen, hanem – ha szabad mondani – véghetetlenül realista is. Ő teremtett bennünket, tudja tehát, hogy teremtménye, az ember, ha végre már elfordul az önmaga és a szívünk Hozzá hajol, nagy kérdéssé lesz: hogyan és milyen módon tegyük ezt? Ahol pedig formákról van szó, ott tartalmakról is szó van. A vallás világában, az Isten-keresés és Isten-imádás világában, a szívünk legmélyén ez a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Az, hogy milyen formában imádjuk Istent, igen szorosan összefügg az Isten-ismerettel, szorosan összefügg az Istennel való bensőséges kapcsolatunkkal, egyszóval: a hitünkkel. Már az első parancsolat kapcsán is láttuk, hogy a vallás, mint olyan, nem pusztán a formák, a magatartás együttesek, az életet külsőleg szabályozó törvények ügye. Igen, bizonyos fokig az is. Ám, a vallás üdvösségügyet érint, az üdvösség-kérdés pedig mindig arra irányul, hogy honnan jön az életem, hol gyökerezik az életünk, hogy találunk vissza az élet isteni forrásához. Ez az üdvösségügy, és ezért nem mindegy, hogy milyen dimenzióban, milyen csatornákon, milyen utakon indulunk el.
Azt is láttuk már az első parancsolat kapcsán is, hogy Isten, aki személyes létvalóság, élő és személyes kapcsolatban akar velünk lenni. S itt, ennek a parancsolatnak is ez a veleje, és ez a protestáns gyanakvásnak, ha tetszik, a protestáns princípiumnak, a protestáns bálványellenességnek az igazi értelme: amit kiábrázolunk, rögzítünk, az eltávolíthat bennünket az Istennel való élő kapcsolattól. Láttuk azt  is, hogy Isten az Ő törvényét, tízparancsolatát egy gyógyítási folyamat nagyon fontos állomásaként adja, mert abban, hogy rosszul gondolkodunk Istenről, hogy nem Istenhez imádkozunk, hogy az élet forrása helyett másféle forrásokat keresünk, s az igaz valóság helyett hamisságokra támaszkodunk, az mind az ember létbetegségének az oka. Ebből meg kell belőle gyógyulni. S ez egy hosszú folyamat. Amikor Isten szövetséget köt népével, törvényt ad, és ezt a törvényt újra meg újra kihirdetteti. A törvény kihirdetése pedig igazság kihirdetését is jelenti. Isten tehát egy gyógyító folyamatot akar bennünk elindítani. Hadd utaljak újra Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésére, - az is egy gyógyító beszélgetés. És ez az asszony, amikor hallja, hogy Jézus élő vizet kínál, amelyből ha iszik, soha meg nem szomjúhozik, előbb egyszerű, emberi módon mondja: Uram, add nekem azt a vizet, de érzi a lelke mélyén, hogy ez az élő víz: isteni valóság, gyógyító hatalom. És ő gyógyulni akar. Egy elrontott, tönkrement életből akar kigyógyulni. Add nekem azt a vizet, hogy soha meg ne szomjúhozzam. Az élő víz egy cseppjét kapjuk mi itt, ebben a parancsolatban; és igaz a mondás: a cseppben benne van a tenger,  - ebben a vízcseppben benne van minden. Nem is tudok most mindent elmondani, csak néhány egyszerű vonatkozást hadd hozzak fel.
Mi, reformátusok könnyen mondjuk, hogy nekünk nincsen sok dolgunk a bálványokkal, mert mi eleve nem vagyunk bálványimádók. Még azt is mondjuk, hogy jó lenne, hogyha más felekezethez tartozók időnként felfogadnának bennünket és elvinnének a maguk kultuszhelyére, mert mi bizony éles szemmel azonnal észrevennénk, hogy hol hibádzik a dolog. De mikor azt halljuk Jézus szavából, hogy Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban imádják Őt az Őt imádók, és ilyeneket keres az Atya igaz imádóiul, akkor ez a református büszkélkedés, nyomban meginog. És lehet, hogy kiderül: nekünk ugyan nincsen bálványszobrunk, nincsen bálványképünk egy sem, de van egy jó nagy bálványunk, éspedig a mi rettentő nagy bálvány-ellenességünk. Ez is egy jó nagy bálvány. Ez a magatartásforma. Nézzünk most bele ennek a mélyébe, mert az ige hozzánk szól, és mi innen nem üzengetünk másoknak.
Az először is, mintha túl gyakran hangoztatnák, hogy a mi korunknak az a baja, hogy képi kultúrában élünk, minden vizuálisan dől el.  Immár a telefonkultúra is vizuális kultúra lett, az úgynevezett okos telefonokon már ikonok, képek jelennek meg. Ámbár én ezt buta telefonnak nevezem, mert olyannak való, mint én, nem kell sokat szemlélődni, csak meg kell nyomni egy-egy ikont. De  ez csak egy egyszerű példa, valóban, az életünk tele van képekkel. A lélektan meggyőz bennünket arról, hogy egy egyszerű képi motívum sokszor sokkal többet ér, mint ezer szó. Ne mond, - mutasd! És ha mutatják, máris értjük. Ha ránézünk egy térképre, amelyen mindenféle vonalak, feliratok, nyilacskák vannak, kétségbe esünk. De ha van rajta egy eligazító rajz, máris egyértelmű a cél. Nos, sokszor mondjuk, hogy ez a mi képi kultúránk nagy kockázatokat hordoz a bálványimádás szempontjából, mert az ember, aki képekben gondolkodik, képeket sajátít el, képeket rögzít, könnyen a képesség kísértésébe esik. Ebben van a bálvány-készítés és bálványimádás kockázata és veszedelme. És máris sóhajtunk: milyen jó lenne, ha egy verbális kultúrában élnénk, talán mégsem fenyegetne annyira ez a veszedelem.
Csakhogy egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a megállapítás félrevezető. Nagyonis félrevezető, hogy el volna nyomva a szó, és a kép uralkodna. Ez így, ilyen egyszerűen nem igaz, és ez sosem volt igaz. Lehet, hogy vannak dominanciák, és a mai világban jobban érvényesül a kép ereje, egy-egy üzenetet könnyebben lehet tolmácsolni vagy átadni, s jobban lehet rögzíteni képek révén, de nem vagyunk némák. Sőt, ha pusztán néma mozgóképeket kellene néznünk, nagyon hamar abbahagynánk a szemlélődést. És azt is tudjuk – csak egy rövid kitérőt teszek! –, hogy a politikai küzdelmet sem lehet megnyerni azzal, hogy magasba emelnek lobogókat és logókat, mert nem zászlókra és logókra szavazunk, hanem programokra, szavakra, ígéretekre, érvekre  szavazunk. Ha beül valaki a parlamentbe s végighallgat egy parlamenti vitát (volt szerencsém egyszer Kanadában végighallgatni az alsóházban egy vitát), ott bizony szavak küzdenek egymással. A döntéseket, a törvényeket nem képekbe, hanem szavakba foglalják.
De hosszú lenne a példák sorolása. Én úgy látom, hogy az emberben mindigis küzdött a kép és a szó, - olykor azért, hogy melyiké legyen az elsőség, de leginkább azért, mert ellentét van a megjelenítés és a felidézés között. Idegen szóval: amikor reprezentálunk valamit, mintegy magunk elé állítjuk, jelenvalóvá tesszük, és ez sokkal inkább kötődik a képi világhoz, a megmutathatóhoz. De egészen más az, amikor fölidézünk valamit, elmondunk valamit, amikor idézünk valamit. És a kettő között küzdelem van. Hiszen kérdés, hogy rögzítsük-e az igazságot, vagy éppen ellenkezőleg, juttassuk érvényre az igazság elevenségét? Belekapaszkodjunk-e az igazság valamelyik megtapasztalásába, amely valamikor minket megsegített, előrevitt, szabaddá tett, fölemelt - vagy folyamatosan éljük át, hogy micsoda hihetetlen, fölszabadító, mozgósító, megváltoztató erő van az igazságban. És itt jön az, amit nekünk, reformátusoknak e parancsolat kapcsán alázattal meg kell hallanunk! Nekünk is van bálványunk,  - ez a szó. A szó, a bálványellenesség, az üresség, a mozdulatlanság, akár a vallási mozdulatlanság, a purizmus, (és minden izmus) a bálványozás előszobája (a protestantizmus is, a katolicizmus is, a hungarizmus is, a szocializmus is, a kapitalizmus is), minden, amihez oda lehet tenni, hogy izmus, az a bálványozás előszobája. De bálvány a hiperaktivitás is. A sokat magasztalt protestáns etika is lehet bálványimádás. Egy szóban összefoglalva, a protestáns apostolt idézem, nem Pétert, hanem Pált: a betű megöl. A betű megöl, a lélek elevenít meg.
Ne csinálj magadnak faragott képet - a betűt is faragják, az is kép! - amely fönn az égben, alant a földön, vagy a föld alatt van. Ne imádd, és ne tiszteld azt. Bátran ki kell mondani: tudtak a protestánsok a Bibliából is bálványt csinálni. A 17. században, amikor nagy hitviták voltak a katolikusok meg a protestánsok között, s  persze, amikor a katolikusok az enciklikákra meg a zsinatokra meg a pápai bullákra hivatkoztak, a protestánsok fölemelték a Bibliát és bökdöstek rá az ujjukkal, hogy meg van írva, meg van írva....! Úgyhogy némely igazszívű protestáns el is nevezte a Bibliát papíros pápának. Nem a Bibliát imádjuk, hanem az élő Istent imádjuk, és azért ragaszkodunk a Bibliához, mert Isten ebben nyilatkoztatta ki magát végérvényes módon. Ezt a különbséget fönn kell tartanunk. És sorolhatok még számos protestáns bálványt, de egyre fut ki mind: mi nem képimádók vagyunk, mi képmutatók vagyunk. A hipokrízis is bálványimádás. Emlékezzünk Jézus szavaira, mennyire tévedhetetlenül szól, amikor a gyökérig visszabontott vallási élet alapelemeit tárgyalja a Hegyi Beszédben. Csak azt a hármat, ami maga az egész vallásos élet. Ezek az imádság, a böjt és az adakozás. S milyen döbbenetes, hogy Jézust nem hatják meg a végtelenségig leegyszerűsített formák. Azt mondja: ha böjtölsz, böjtölj úgy, hogy azt senki ne lássa. Ne kend be kis hamuval az arcodat, ne húzd be a pofikádat, kerekítsd árkosra a szemedet, ne járkálj föl-alá búbánatos ábrázattal, jelezvén, hogy böjtölsz! Ne lássa azt senki. Imádkozol? Miért kell égre nyújtott kézzel, szóvirággal fölcifrázva fohászkodnod,  - a pogányok imádkoznak így, akik azt hiszik, hogy a szóvirágokkal, amit odanyomnak, mint egy gyönyörű csokrot az Isten kezébe, máris meghatják a Mennyei Atyát. Isten előbb tudja, hogy mit akarsz kérni, mint te magad. Menj be a belső szobádba, és a Mennyei Atya, aki titkon figyel téged, megfizet téged nyilván. Adakozol? – Miért trombitáltatod ki? Jaj, ha eszembe jut, hogy a modern korban éppen a protestánsok voltak, akik az újmódi adakozás visszataszító formáit kitalálták, mint amikor nézzük a jótékonysági műsort, és közben folyton sorolják brávózva ki mennyit adott... Jaj nekünk! Ne kürtöltess magad előtt, mikor adakozol. Ne bálványozd magadat!
Milyen megdöbbentő, hogy amikor Jézus szemügyre veszi a vallásos élet formáit, máris kiderül, hogy nemcsak a képimádat, a bálványimádat, a faragvány a probléma. Ezek a legkevésbé sem okoztak problémát a régi zsidóknál, hiszen a nagy történelmi katasztrófa után, amikor elpusztult a jeruzsálemi templom, a próféták nyilvánvalóvá tették, hogy azért dőlt össze minden, azért omlott össze az ország, mert bálványimádók voltak. Nos, attól kezdve, a történelmi tapasztalat okán is, a zsidó ember, ha egy faragványt meglátott, menekült onnan. De faragott mást. Magát faragta meg. Önmagából csinált bálványt. Azt ahogyan imádkozott, ahogyan böjtölt, ahogyan adakozott. Mindezt Jézus képmutatásnak ítéli meg. És van póz-keresztyénség is. És ha azt kérdezzük, hogy mit akar az Isten, azt akarja, hogy ne pózolj. Kimerevedett formáinknak semmi köze ahhoz az élő valósághoz, amire bennünket Isten meghív.
Mitöbb, a bálványimádásnak nemcsak az az előszobája, hogy rögzítjük a magunk felfogását, ideológiailag szólva izmust csinálunk belőle, hanem az is, amikor a dolgok nem a maguk helyén vannak. Mit akar Isten a második parancsolatban? Azt, hogy a dolgok kerüljenek a helyükre. Imádni csak véghetetlent lehet, Istent. Ami véges, ami teremtmény, azt tisztelhetjük, az bírhatja megbecsülésünket, szeretetünket, de imádatunkat soha. És ha nincsenek a dolgok a helyükön, akkor elkezdődik egy szörnyű folyamat, amit profanizálásnak nevezek. Ilyenkor visszafelé lendül az inga, és olyannyira félni kezdünk a bálványozástól, annyira, hogy mindent ízzé-porrá zúzunk. Mindent elfeledünk. Mi reformátusok már azt a szót sem merjük kimondani, hogy szent. Diák koromban egy antikváriumban megvettem Szent Ágoston vallomásait. Aztán valakivel beszélgettem és mondom neki: Szent Ágoston mondja a vallomásai 7. fejezetéből..., s látom, hogy húzódik föl a szemöldöke. Jaj, megint egy lelki ellenőr érkezett az életembe, aki bálványimádásilag ellenőriz engem: hogy’ merem én azt mondani, hogy Szent Ágoston, nem szent az! Nos, vitatkozzunk, mondom. Vegyük elő, nézzük meg a 263. dicséretet: Szent Dávid próféta... Nem szent az! Mondom erre, vegyük elő a Zsidókhoz írt levelet, szentekről beszél. Nem szentek azok! Mondom, az apostol azt mondja, hogy szentek legyetek. Ezt mondja az Úr is Mózes 4. könyvében: szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr szent vagyok. Válasz: azt erkölcsi értelemben kell érteni! Semmi köze nincs szentségnek a valláshoz, a hithez az Istenhez? Válasz: Nincsen! De hát, kedves testvérek, ez a fajta görcsünk elvezet oda, hogy a végén mindent páros lábbal taposunk meg, ami szent, ami isteni, ami az istentiszteletre, Isten dicsőítésére tartozik!
Nagy felelőssége van a modern protestantizmusnak, különösen az úgynevezett nyugati civilizációban azért, hogy elveszítettük a szentség iránti érzékünket! De ha profanizálás is bálványimádás, akkor mit akar az Isten? Hogy Őt imádjuk. Jézus világos és egyértelmű szavakkal mondja, hogy ehhez meg kell gyógyulnunk: lélekben és imádságban kell Istent imádnunk. Lélekben, vagyis szabadságban, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság; és ez a szabadság most azt jelenti, hogy nem kell hozzákötni magamat egyetlenegy képhez, kiábrázoláshoz, felidézéshez, reprezentációhoz, semmihez sem. S ugyanakkor igazságban... Ez pedig azt jelenti, hogy van az Istentől kapott szabadságnak egy jó rendje. Lélekben és igazságban.
Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót azokhoz. Már értjük, talán túl jól értjük, hogy mit tilt Isten ebben a parancsolatban. De értjük-e, hogy mit jelent Istent szeretni? Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből... Ez az első és nagy parancsolat. Add nekem azt a vizet, kéri a samáriai asszony Jézust, hogy soha többé meg ne szomjúhozzam. Tudjuk, egy parancsolat sem teljes, ez a parancsolat sem teljes evangélium nélkül. Áldott ez a parancsolat, gyógyító erő van benne és gyógyulást ígér mindannyiunknak, elvezet a kegyelemhez: irgalmasságot cselekszik az Úr azokkal, ezeriziglen, akik Őt szeretik.
Ámen

Kedves testvérek!
Elnézést kérek a nyelvek ismerőitől és a nyelvészektől, hogy most úgymond, kocanyelvészkedésbe kezdek. Ennek némi története is van. Néhány napja egy cikk arról számolt be, hogy valahol, egy lakóközösségben nagy jó történt, a lakóknak sikerült pályázatot nyerniük, és a házat hőszigetelniük, és ezzel mindenki komoly energia-megtakarításokat érhetett el. Az egyik szomszédház lakója azonban gonosz feljelentést tett ellenük és mindenféle herce-hurcán kellett keresztül menniük. A cikkíró pedig így kommentálta a szomorú esetet: végtére is irigy ember a magyar, az irigység: hungaricum. Sokat gondolkodtam ezen. Igen, természetesen, mi magyarok mondhatunk önmagunkról ilyet, más népekről már nem illik ilyet mondanunk. Az jó, ha tudjuk önmagunkat bírálni, ahogy mondják is: a magunk portája előtt kell megkezdeni a söprögetést. Ám ez a fanyar, ironikus megjegyzés, hogy vegyük fel az irigységet a hungaricumok közé, s tegyük mindjárt az első helyre, - ez nem hagyott békén. Meg egy kicsit meg is vigasztalt. Hiszen az irigység, vagy még inkább az irigy kívánság, amelyet Isten a tízparancsolatban tilt, nyilván mégsem csak a magyaroknak szól! Az irigység – ha szabad ezt mondani, nem hungaricum, hanem – s most jön a kocanyelvészkedés! - humánum. Nem humánus dolog, de humánum. Tévedni emberi dolog, - tartja a mondás. Irigykedni is. De ez már tilalmas.
Arra kérek mindenkit, gondolkodjon el, milyen kétélű ez a szó, ez a latin kifejezés: humanum. S magyarul is milyen kétélű, ha valamire azt mondjuk: emberi. Mert mondhatjuk azt is, hogy valaki emberien és emberiesen, humánusan viselkedik, és ebbe éppen azt foglaljuk bele, hogy nagylelkű, önzetlen, önfeláldozó. A régi latinban, ha azt mondták valakire, hogy humánus, vagy humánus dolgot tett, az szinte már-már valami isteni kegygyakorlásnak számított. Mi több, vannak teológusok, akik éppen karácsony közeledtén, ádventben, Isten nagy szeretettitkáról szólva, Isten humanitásáról beszélnek. Jézus Krisztusban látjuk Isten humanitását, teljes önzetlenségét, önfeláldozó, feltétel nélküli szeretetét, mert hiszen, majd ha ádventtől eljutunk nagypéntekig és húsvétig, és a kereszt titkát szemléljük, az éppen ez: a teljes, feltétel nélküli odaadás, önfeláldozás.
És megfordítva, ha azt mondjuk valamire, hogy emberi, mindennek épp az ellenkezőjét is kifejezhetjük a szóval. Emberi, mondja a filozófus, túlságosan is emberi. Kicsi, múlandó, törékeny, véges, hibás, elrontott.
Mindazáltal Isten igéje nemcsak ezt hozza elénk, hogy ti. ha azt mondjuk, hogy emberi, akkor az valami magasztosat jelenhet, vagy másrészt, ha azt mondjuk, hogy emberi, az valami törékenyet, esendőt, veszendőt jelent. Isten igéje talán a legmélyebb mélységig visz le most bennünket, itt a 10. parancsolatban. S ennek a megértésében sokat segít nekünk a káté. Ha röviden, a főgondolatok erejéig összefoglaljuk az eddig olvasott, hallott parancsolakat, mindig azt a kettősséget láttuk, hogy egyrészt Isten tilt is valamit, de kíván is valamit, elutasít bennünket valamitől, és ugyanakkor utasít bennünket valamire. Nem is akarom most mindezt végigmondani, hanem csak arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy eddig voltaképpen mindenik parancsolat megfogható volt, mindegyik valamilyen konkrét cselekvésre, mi több, életszervezésre vonatkozó parancsolat volt, akár tiltásként, akár követelményként. Sokszor utaltam rá, különösen a második törvénytáblával kapcsolatban, hogy az emberi jogtörténet is igazolja, hogy kultúrák, civilizációk építkeznek ezeknek a parancsolatoknak a cölöpén, lám, mindenfelé mennyi és mennyi rendszabályt, törvényt, eljárást, életgyakorlat. Ha például visszalépünk ahhoz a parancsolathoz, hogy ne lopj, és elővesszük a civilizációs szabályokat, egy fél könyvtárat megtöltenek a jogi kódexek, amelyek azt magyarázzák, hogy ez mit jelent.
Pál apostol szava is idehallik a Római levélből, amikor arra kéri a keresztyéneket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbb hatalmasságoknak.  De nem azért engedelmeskedünk, mert a keresztyénség eleve engedelmeskedő típusú vallás lenne (nem azért lettünk keresztyének, hogy szüntelenül hajlongjunk a nagyok előtt, bár ők ezt szeretnék, meghagyom), hanem, azért, mondja Pál apostol, mert a polgári hatalom Istennek szolgája a te javadra, az a feladata, hogy büntesse vagy föltartóztassa a rosszat, és jutalmazza a jót. A hatalom akkor hatalom – szoktuk mondani – ha legitim, ha törvényes, magyarán, ha elsőrendű szolgálata a törvények megtartására irányul.
S máris rögtön jöhetnek a kérdések: na, de azt milyen kódexbe foglaljuk bele, milyen parancsolatba, milyen emberi jogrendbe illesztjük bele, hogy ne kívánd? Kívánni emberi dolog, azt már csakugyan nem akarhatja tőlünk Isten, nem parancsolhatja meg nekünk Isten, hogy ne fusson át a szívünkön a kívánásnak még a gondolata sem! Csakhogy, testvérek, ahogy a káté mondja, és mélyíti ennek a parancsolatnak a jellegét, itt valóban emberi mivoltunk gyökeréhez érkezünk el! Mert ha megromlott az emberi élet és sokféle szabállyal kell azt kordában tartani (és a főszabályok a tízparancsolatban foglaltattak benne), és továbbá, ha megromlott az emberi élet és Isten alaptörvényével kell arra ösztökélni, hogy rendeltetését betöltse (tudniillik, hogy szeresd Istent és szeresd felebarátodat), - egyszóval, ha tehát valami romlás van az emberben, akkor menjünk le egészen a gyökérproblémáig.
A káté így magyarázza. Mit akar Isten a 10. parancsolatban? Azt, hogy soha, a legkisebb kívánság vagy gondolat ne támadjon fel szívünkben Istennek egyetlen parancsolata ellen sem. Hanem mindenkor teljes szívünkből gyűlöljünk minden bűnt és gyönyörködjünk minden igazságban. Megdöbbentő. Már-már hozzászoktunk a káté kapcsán, hogy sokszor egészen részletekbe menően magyarázza egy-egy tilalomnak, s a benne foglalt követelménynek az értelmét. Talán emlékszünk, a múlt alkalommal, amikor arról volt szó, hogy ne tegyünk felebarátunk ellen hamis tanúbizonyságot, az egész emberi életet úgy mutatta be a káté, mint egy kvázi bírósági helyzetet, s bizonyította, hogy nincsen olyan eset az emberi kapcsolatainkban, ahol ne lenne érvényes ez, hogy ne tégy hamis tanúbizonyságot. Most meg úgy tűnik, itt a végén, hogy túl általánosan beszél. Lehetne ezt egy kicsit konkrétabbá tenni: mi az, hogy ne kívánj? Ne kellene mégis inkább skolasztikus magyarázatokba merülni, hogy Isten törvénye a rossz és gonosz kívánságokra utal, mert amúgy vannak jó kívánságok is, vannak jó vágyak is, vannak az emberi életnek jóra való törekvései is. Mitöbb, Spinoza, a nagy filozófus egyenesen így írja le az embert, egy latin szóval: conatus, -  a törekvés, az igyekezet, az előrehaladás viszi előre az embert, enélkül nem menne előrébb a világ.  S még lehetne ezt tovább finomítani. Ha éhes vagyok, szomjas vagyok, akkor is tiltja Isten a kívánást. Tiltja Isten a fizikai, biológiai kívánságokat? Egy a lényeg, egy kérdés:  miért ilyen általános itt a káté? Azért, mert most azt teszi – csak megfordítva! – amit eddig az összes parancsolatnál tett. A parancsolatok eddigi magyarázatánál mindig szépen elmondta, hogy mi az, amit Isten tilt, és ebből következően mit kíván Isten. Most pedig így kérdez: mi az, amit Isten akar? Isten pedig azt akarja, hogy soha a legkisebb kívánság, gondolat ne támadjon fel szívünkben egyetlen parancsolata ellen sem. Ez bizony, nagyon különös megfogalmazás. Vagyis a  tizedik parancsolat – ne kívánd felebarátod házát, felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé – az egész szent életrendhez kapcsolódik, amit Isten ad nekünk. Konkrétan pedig a szombatnap parancsolatához.
Amikor a törvény arról beszél, hogy Isten szombatján senki semmi dolgot ne tegyen, aki a házában van: se a gyermekei, se a szolgái, se a jószágai, se a vendégei, éppen azokat sorolja fel, amit a tizedikben kívánni tilt. Kívánni a másikét, - nagyon egyszerű szóval így lehetne mondani: kívánni az életét. Mert ez az élet: ami kapuinkon belül van. Ez az élet, mert Isten erre nézve rendeli az élet istentiszteletét.
Tudom jól, hogy ezt a parancsot ma nagyon nehezen érti meg az ember. Mi ugyanis az eldobható kellékek világában élünk, ez fogyasztási kultúránk egyik leágazása: minél többet, minél gyakrabban, minél drágábban vásárolni,  ez csak úgy lehet, ha gyorsan pörgetjük a dolgokat, ahhoz, hogy vásárlási kényszerben maradjunk, ahhoz csere-igénnyel kell eltelnünk (ezt nevezzük a változatosság szeretetének), s mindezt az eldobás rítusával készítjük elő. Múltkor egy ismerősömnek elromlott a mobil-telefonja (megmondom őszintén, irigylésre méltó jó mobil-telefonja volt, remélem Isten megbocsátja nekem a szívemen átfutó kívánságot!), szóval, elromlott a mobil-telefonja, mire mondtam neki: semmi baj, elviszed a szerelőhöz, megcsinálják. Azt felelte: az nem fog menni, mert ezek a készülékek eleve úgy vannak gyártva, hogy egy vagy két éven belül ki kell őket dobni a kukába. Vagyis újat kell venni, mindig újat kell vásárolni, mindig akarni kell az újabbat, mindig előre kell menni.  Ezért nem igazán értjük, s mégis értjük, azt amiről itt a tízparancsolat beszél, nevezetesen, hogy akik és amik az enyéim, az az én életem, az mind hozzámszervesült. Feleséget, házat, szolgát, szolgálólányt, ökröt, barmot, bármit – és ezt mind lehet és kell is mai életvalóságokra fordítani – ezt elkívánni a másiktól, azt jelenti, hogy a mások életét kívánom el. Azt az életet, egészen pontosan az ő életét,  amelyet ő kapott Isten dicsőítésére és megszentelésére.
Tehát csak felszínes ítélettel mondhatjuk, hogy itt tulajdonszerzési kívánságról volna szó, ami tilos. Ez már benne van a lopás tilalmában is. Aki Isten képmása ellen tör, aki a másikét kívánja, az Isten rendje ellen tör – milyen érdekesen fogalmaz a káté, most már értjük! –, Isten akarata ellen kíván, Isten életrendjével szembemenő módon el magának valamit. Létproblémára mutat ez, és ha valóban visszalépünk az ember bűnbeesésének történetéhez, látjuk az hamis tanúsággal kezdődik („csakugyan azt mondta az Isten?” – sugallta a kígyó Ádámnak és Évának), de a kívánással folytatódik. A mindent tudás kívánásával, a nagy kívánással: olyannak lenni, mit Isten. Isten helyébe beülni.
Mindaz, amit a parancsolat embertársainkkal kapcsolatban tilt nekünk, valójában a létprobléma gyökerében az Istennel való kapcsolatunkra mutat. Ezért tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a tizedik parancsolat az előtte álló kilenc parancsolatnak a summája. Nem általános értelemben: szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, - de a tilalmak lényegét érintve igen.  Ezeket itt értjük meg igazán. Azt mondja az apostol: minden gonosz gyökere a pénz szerelme. Azt mondja másutt, amikor a vergődő emberről beszél, hogy megfeszítette magát kívánságai okán. Bele tud halni az ember a másiké kívánásába! S rögtön értjük, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a másiké tabu, tilos, ránézni se lehet, nemhogy kívánni, a másikét maximálisan tiszteletben kell tartani, mert ilymódon az életét is tiszteletben tartom. Több ez: ez egy önvédelmi törvény. Emlékszünk Aháb király és Nábót történetére? Csak egy kis szőlőskertről volt szó, egy kicsi örökségről. Miért kellett az a mindenható királynak? Miért betegedett bele a kívánásába úgy, mint egy gyerek, és miért kellett elindítania egy szörnyű gépezetet a megszerzésére? Ott olvasunk először a Bibliában koncepciós perről, amikor hamis tanúkat szereznek, hamis vádat fogalmaznak meg, és hamis vád alapján halálra ítélnek valakit, hogy vagyona az államkincstárt gyarapítsa. Miért? És mit üzen Illés próféta ez után Aháb királynak? Ahogyan kutyák nyalták föl Nábót vérét, úgy fogják kutyák fölnyalni a te véredet is! Életvédelmi törvény ez itt, kedves testvérek! Ne kívánd. Mert különben önmagadat feszíted meg.
S mindezek után, a káté még két komoly kérdést tesz fel, hiszen a tizedik parancsolattal mégis kikerekedik Isten örök szent törvénye. Megtarthatjuk-e tökéletesen ezeket a parancsolatokat? Mi, akik Istenhez megtértünk? És ezt a kérdést pontosan a tizedik parancsolat után kell feltennünk, mert meglehet, hogy a többi kapcsán mindenféle esetek mögé bújunk, és azt mondjuk, például – amit idéztem a múltkor valaki szájából –, soha bíróságon nem voltam, soha tanúskodnom nem kellett, a kilencedik parancsolat kipipálva! Tényleg? Nem véletlen, hogy a tizediknél kérdezi ezt a káté: megtarthatják-e ezeket a parancsolatokat azok, akik Istenhez megtértek? Nem, - feleli, mert amíg ezen a földön élnek a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, mindazáltal nagyon komoly a szándékuk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig minden egyes parancsolata szerint fognak élni.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Szoktam olykor ironizálni azon, hogy majd, amikor Isten mérlegre tesz bennünket, nem fogunk tudni arra hivatkozni, hogy bár semmit sem tettünk, azért nagyon akartuk igazságát megcselekedni. Erre mindig azt a példát hozom, hogy az olimpián odaáll a magasugró a 250 centiméteres magasságnak, fújtat, prüszköl, csapkodja a combját, billegteti magát, aztán nem fut neki..., hanem odamegy a versenybíróhoz és azt mondja: én is kérek egy érmet. S miért tetszik érmet kérni? Mert nagyon akartam... Mégis, azt gondolom, ha az igyekezetünket nem hamis hivatkozásra használjuk, ha az igyekezetünket nem arra vesszük elő érvül, hogy igazoljuk magunkat, hanem úgy igyekszünk, ahogy a káté mondja, vagyis: nagyon komoly a szándékunk, hogy Isten parancsolata szerint, mégpedig mindenegyes parancsolata szerint éljünk, tudván, hogy a legszentebbek is csak kezdők az engedelmességben, akkor már elkezdtünk valamit. És ez a lényeg.
Mert addig, amíg a gyengeségünket, a gyarlóságunkat, a törékenyt, az esendőt, a tévedhetőt, egyszóval: a humánumot csupán ürügyül állítjuk magunk elé és egy lépést se teszünk, addig Isten törvénye csak leleplez és megítél bennünket. De ha akárcsak kezdőként lépünk, mi több, mindig csak kezdőként járunk a humánumban, az igazságban, amire Isten törvénye késztet és utasít bennünket,  akkor megfuthatjuk kitartással az előttünk levő küzdőtért nézvén a hitnek kezdőjére és bevégzőjére, az Úr Jézus Krisztusra.
Ádventben nem másra nézünk, mint az eljövendő Krisztusra. Boldog az az ember, aki a közelgő isteni kegyelem felé megteszi a maga első lépését, és bár azt mondja, még a legszentebbek is csak kezdők, de én is kezdtem és ebben gyakorlom magamat, mert Isten törvénye jó és üdvösségemre való.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A szokott módon Isten törvényének magyarázatát a káté néhány megjegyzése tekintjük át. Ezért először felolvasom a kátéban olvasható magyarázatot. A káté ezt kérdezi: mit akar Isten a 9. parancsolatban? Felelet: Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, szavát ki ne forgassam, ne rágalmazzam, hitelét ne rontsam, meghallgatása nélkül könnyelműen el ne ítéljem, ha Isten haragját magamra vonni nem akarom, kerüljem a hazugságot és csalást, mint az ördög mesterkedéseit. A törvény előtt és más hivatalos eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam, felebarátom tisztességét és jó hírnevét pedig tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam. Pontot is tehetnénk, s mondhatnánk: a káté magyarázata kimerítő, mindent megmutat és föltár. Mégis, hadd fűzzek a káté magyarázatához is, és a parancsolathoz is, annak értelmezéséhez is egy megjegyzést, amit igen gyakran mondottam már, és ennek a parancsolatnak a magyarázata kapcsán is mondanunk kell, talán még mélyebben és még inkább, mint az eddigi magyarázatok során.
Amikor Isten törvényét olvassuk, óhatatlan az az érzésünk, hogy Isten a parancsolatokban jószerével csak tilalmakat állít fel: mit ne tegyünk. Így: ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, ne kívánj, felebarátod ellen hamis tanúzást ne tégy, - csupa nem. Egyszóval az az érzésünk támad, hogy Isten körbekerít bennünket. Egyébként a régi időkben sokan így is magyarázták a törvényt, hiszen vannak az igében is utalások arra, hogy a törvény egyfajta kerítés. Ne döntsük le a törvény kerítését, maradjunk belül, és akkor jó lesz dolgunk, lesz életünk és nyugodalmunk. Csakhogy éppen emiatt a mai ember homlokráncolva és kétségeskedve hallgatja Istennek ezeket a parancsolatait. Mert bár a szívünk mélyén egyetértünk ezekkel a tilalmakkal, belátjuk ezeknek az életmegtartó erejét, mégis van a szabadságos emberben némi tiltakozás: jó lenne, ha Isten nem állítana nekünk annyi tilalmat. Vagyunk mi már annyira felnőttek, tudjuk mi már a dolgunkat. Igen-igen, kell lennie parancsolatoknak, kell lennie tilalmaknak is, de mégis jobb lenne, ha legalább mi keresztyének erős és pozitív buzdításokat kapnánk arra nézvést, hogy mi a dolgunk. Nem folytatom tovább a sort, de jelzem: mindig csodálkozom, amikor így méltatlankodik egy-egy ember, hiszen a parancsolatok summája abszolút pozitív: szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat.
Mert ezek a „nem”-ek mindig magukba foglalnak egy igent, a tiltást mindig megalapozza valami buzdítás, a tilalmat mindig megelőzi egy életünket óvó szabály. És azért kell ezt most is hangsúlyozni, mert kilencedik parancsolat, a hamis tanúságtétel tilalma talán az egyik legnehezebb - azt nem mondom, hogy a legsúlyosabb, de a legnehezebb – parancsolat, hiszen nagyon sokszor észbe se kapunk és már megsértettük. Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. A káté magyarázata is szól arról a világos és egyértelmű helyzetről, amit ez a parancsolat magába foglal.  Ez egy jogi helyzet, amikor meg kell állnunk a bíró előtt, és valakinek az ügyében tanúságot kell tennünk, és igazat kell mondanunk. Ezek sem könnyű helyzet, de egyértelmű és világos.
Nemrégiben találkoztam valakivel, kérdezte, miről fogok vasárnap prédikálni, mondom, hogy a tízparancsolatról. Látom, felsugározott az arca, és kérdezte, melyikről? – Mondom: a kilencedikről. Még jobban sugárzott az arca. Mondom neki, mi ez a nagy öröm, hiszen itt súlyos dolgokról van szó? Azt feleli: nos, én szüntelenül hálát adok Istennek, hogy soha bíróságra tanúnak nem kellett mennem! Nem mertem visszakérdezni, hogy ebből következőleg arra tetszik gondolni, hogy ezt a parancsolatot soha nem tetszett megszegni? Mert ha azt vesszük, hogy ez pusztán egy bírósági törvény, akkor valóban boldog ember az, aki soha, semmilyen bíróságtól nem kapott idézést arra, hogy tanúskodjon. Még boldogabb ember az, aki előtt soha egy szerződést nem írtak alá, mint tanú előtt, hiszen az is tanúskodás. Bizony, egy ilyen irattal jogi helyzetet létesítünk. Még boldogabb az az ember, akinek semmilyen soha nem kellett senkiről nyilatkoznia. De hát ilyen helyzet nincs. Amíg élünk, emberi kapcsolatok szövevénye vesz körbe, amíg élünk, addig másokról is nyilatkozunk. Istennek ez a parancsolata pedig világosan rámutat, milyen nagy dolgot akar tőlünk Isten azzal is, hogy tilt valamit.
Jézus a Hegyi beszédben elmélyíti ezt a törvényt, és nemcsak a tételes, jogi értelmű hamis tanúskodásról szól, hanem arról is, amit a  szívünkben elgondolunk. Ezt összeköti a gyilkosság tilalmával. Mert mindannyian tudjuk, nemcsak ténylegesen, tettlegesen, fizikai értelemben lehet valakinek az életét tönkre tenni, netán megölni, meggyilkolni. A szavainkkal is tudunk ölni. Mi több, ha olyan bűnügyi statisztika, amely ki tudná mutatni azt, hogy csak Magyarországon, csak ebben a mögöttünk álló esztendőben hányan haltak bele kemény és gyilkos szavakba, biztos vagyok benne, hogy mindannyian belerendülnénk. Igen, bele lehet halni gyilkos szavakba. Bele lehet abba is halni, halálig megkeseredni, tönkre lehet menni, el lehet veszíteni az életkedvünket, amikor, két embert hallunk beszélgetni, és adott pillanatban rájövünk, hogy rólunk beszélnek, és amit rólad beszélnek, rólunk mondanak, az borzasztó. És akkor végünk van.
Még egy példát hadd hozzak, miért olyan súlyos ez. A 21. század, az úgynevezett digitális forradalom kora, az internet elterjedése megszülte azt, amit egyikünk sem gondolt volna, ez pedig az iparszerű gyalázkodás és rágalmazás. Leginkább a fiatal nemzedék internetezik, blogol, és kommentel. Álnévvel, név nélkül, mindenféle módon. S ahogy egy ismerősöm mondta: megnyílik a maxima cloaca, és valami egészen döbbenetes és iszonyatos látni, hogy mi lakik az emberben, mi van az emberben, mi tud kifröcsögni az emberből. Sokan azt gondolják, hogy ez valami olyasmi, mint amikor kimegy több ezer ember a focimeccsre, és kilencven percen át kidühönghetik, kiőrjönghetik magukat, ha rosszul játszik a csapat. De nagyon jól tudjuk, hogy amit én az internettel kapcsolatban mondok, az nem ez. Ott nem hirtelen föltolulásból, indulatból elszaladó szavakról,  kijelentésekről van szó, hanem megfontolt állításokról. Mert az egy dolog (amit egyébként ugyancsak tilt a törvény), hogy valaki hirtelen lobbanó indulatában valami retteneteset, borzasztót, halálosat mond, s már nem tudja visszaszívni, s aztán csak nehogy a másik életének az ablakába üljön oda a szó, csak nehogy fészket rakjon a fejére! S más dolog a megfontolás. És itt talál a tízparancsolathoz Jézusnak ez a szava: a szív teljességéből szól a száj. Igen, ezt más kapcsán mondta Mesterünk, de ide is tartozik. Mert a szívben laknak a gonosz indulatok. Vagyis a szívünk kellős közepéhez talál el Istennek ez a parancsolata. Ilyen értelemben értjük már, hogy nem elég e parancsolat esetén annyit tudomásul venni, hogy Isten azt akarja, hogy ne tanúskodjam hamisan. Isten azt is akarja, hogy ne forgassam ki a másik szavát. Jaj nekünk, vitázóknak, jaj nekünk, akik annyira szeretjük a magunk igazát, jaj nekünk, akik egy szóval elütjük a másikat, aki talán dadogva, nehézkesebben, s nem úgy mondja a maga igazát, ahogy azt hallani szeretjük. Jaj nekünk, ha ezt mi megfontolásból tesszük, mégpedig szívbéli megfontolásból!
Továbbá Isten azt akarja Isten, hogy ne rágalmazzam a másikat. Ne ragasszak rá olyat, ami nem ő maga, mert a megrágalmazott ember helyzete borzasztó, tudjuk ezt jól mind: ha úgy tesz, mintha el sem hangzott volna a vád, akkor azt mondjuk, hogy lapít, ha magyarázni kezdi, azt mondjuk: tessék, magyarázkodik, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! Ez a rágalmazók kedvenc közmondása.
Továbbá Isten tiltja, hogy a másik hitelét rontsam.  Azt mondjuk: Isten parancsolatai életvédő parancsolatok. S értjük jól, hogy ez a káténak magyarázata (hogy ti. a másik a hitelét ne rontsam), mélyen életvédő. Aki hiteltelen a szemünkben, az nemcsak azt szenvedi el, amit korhely vagy megbízhatatlan embereket éri, hogy nincsen hitelük, s nem bízunk bennük. A hitelét veszített ember lefokozódik. Ha ma írnák ma írnák a tízparancsolatnak ezt a magyarázatát (mondjuk egy új kátéban), talán leginkább a politika dimenziójába tekinthetnénk ki. De most függesszük föl ezt rövid időre. Istennek azt is tiltja, hogy megfontoltan, tudatosan járassák le a másikat, vegyék el a hitelét. Ez is persze egyfajta mesterség. De mi történik, ha barátom, testvérem, házastársam, gyermekem, szülőm, munkahelyi jó kollegám, szomszédom veszíti el a hitelét. Akkor vele nemcsak az történik, hogy én nem bízom már meg benne, és esetleg kerülöm, ilyenkor bizony nem két ember, hanem több ember kapcsolata romlik meg. Egy egész család kapcsolatrendszere megromlik, megfertőződik, mert alapvető bizalom nélkül nem lehet élni. És ahogy ez igaz a családok életére, úgy igaz a barátságokra, igaz a kultúrára, igaz a gazdasági életre, és igaz a politikára is. Nagy kérdés, meddig lehet, például, a politikában azt csinálni, amit a 20. század közepétől iparszerű méretekben végeznek a propagandagépezetek?  Csak addig, amíg el nem jutunk oda, hogy az úgynevezett bizalmi indexen a politikusok kerülnek az utolsó helyre, megelőzik őket a gyepmesterek, a rendőrök meg a villamoskalauzok, ám az ő bizalmi indexük többszöröse, mint a politikusoké. A politikusok 20 % alatt vannak a bizalmi indexben, az pedig már nem bizalom.
Ám ha így van, akkor kikre bízzuk rá az országot? Kikre bízzuk rá a törvényeket? Elhisszük-e, hogy komoly megfontolások alapján születnek a törvények? Ha nem tudjuk elhinni, csak legyintünk, és azt mondjuk, hogy csak a zsiványok mennek politikusnak. S akkor vége a közéletnek.
Isten törvénye a rágalmazást is tiltja. Súlyos, mély intelmek vannak ebben. Más fölött, meghallgatása nélkül könnyelműen ne ítélkezzem. Itt a káté egyszerűen arra az élethelyzetre utal, hogy nem kell nekünk mindig bíró elé állni, s nem kell mindig a bírónak eldönteni egy vitát, (mégha a magyar perlő nép is). Vannak helyzeteink, amikor nekünk kell dönteni, minket leszünk „bíróvá” vitás helyzetekben. S akkor jó bíróként kell eljárjunk. Mások meghallgatása nélkül, nem szabad könnyelmű ítéletet hoznom. De mennyire mindennapos jelenet az, amikor ketten-hárman beszélnek egy negyedikről, aki nincs ott, mondanak róla mindenfélét, és bólogatnak hozzá. Sőt, tetézik is, és szegény ember, mire befejezik a róla való beszédet, minimum fő-gonosz. Aztán egy perc múlva jön és mi mosolygunk rá. Szervusz, már nagyon hiányoztál, gyere, ülj le közénk. Hogy lehet ilyen megrepedt módon élni, és hogy lehet úgy hozzánk tartozóink ügyében dönteni, igazságot tenni, hogy a másik meg nem hallgattatik?
Mit akar Isten törvénye? Azt, hogy méltányos, tisztes legyek, azt, hogy a másik jó hírnevének védelmezője legyek. Kerüljem a hazugságot, a csalást, mint az ördög mesterkedését. S éppen azért mondja a káté, hogy kerüljem a hazugságot, a csalást, a hitelrontást, a rágalmazást, a szavak kiforgatását, a hamis tanúskodást, mint az ördög mesterkedését, mert így kezdődött az ember bűnbeesése is. A kígyó ravaszabb volt minden állatnál, és így szólt az asszonyhoz: csakugyan megtiltotta Isten, hogy a kert fáiról egyetek? Csakugyan éhhalálra ítélt bennetek az Isten? Csakugyan ilyen az Isten, hogy egy gyönyörű világba állított benneteket, de lám, ő csak egy önző öregúr, és semmihez hozzá nem nyúlhattok? Csakugyan? Hazugsággal, rágalommal, jó hírnév megrontásával, hiteltelenítéssel, a szavak kiforgatásával, - így kezdődik sok-sok rettenetes bűn. Ezért hát azt akarja Isten, hogy ha nem akarom igazságos ítéletét magamra vonni (mert a hamis tanúzást, a rágalmazást, a szavak kiforgatását, a hitelrontást mind bünteti a törvény), ha nem akarom Isten haragját magamra vonni, akkor kerüljem mindezeket. Csakhogy, ha a szív teljességéből szól a száj, akkor hogyan kerüljem? Saját szívem, saját indulatom, saját meghasadt énem ugyan hogyan kerülhetné? Krisztusnál van a megoldás és a gyógyszer, Krisztus buzdításában, és az abból fakadt imádságban kell újjászületnünk; vagy ahogy szép énekünk mondja, kérnünk: új szívet adj!
Ezt mondja Pál apostol, a zsoltárt idézve: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot, most azért megkoronáz téged az igazságnak és az irgalmasságnak az Istene. Szeretni az igazságot, úgy ahogy ezt Isten törvénye előnkbe adja, - ez az új élet kezdete. Azt kéri tőlünk Isten, hogy törvény előtt és más hivatalos eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam, felebarátom tisztességét és jó hírnevét pedig tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam. Nem lehet másképp ezen az úton elindulni, nem lehet másképp ebben megmaradni, nem lehet Istennek ebbéli akaratát jól betölteni, csak úgy, hogy kérjük, várjuk és reméljük, hogy Isten újjászülő és megszentelő kegyelmével megváltoztatja szívünket, az Őhozzá és embertársainkhoz való viszonyunkat, betölt bennünket szeretetével, hogy mindig, mindenben - nemcsak tetteinkben, nemcsak szavainkban, nemcsak gondolatainkban, hanem  - szívünk teljességében keressük a másik javát. Legyen így.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, akárhol kezdeném ennek a parancsolatnak a magyarázatát, mindig azonnal a kellős közepére jutunk, mint ahogy voltaképpen az életünket szabályozó és jóra vezető isteni rendnek, isteni törvénynek is mindig a nehezébe jutunk. Mert ahogy kilépünk a szentek szentjéből, Isten dicsőítéséből, nevének magasztalásából, tiszteletéből, abból az isteni világból, ahova Isten beleállított és teremtett bennünket, kilépünk a saját életünkbe, rögtön ebbe a parancsolatba ütközünk. Továbbá amit ez a tilalom mutat, az egész emberi életet átfogja. Először hadd mondjam így: passzívan fogja át az életünket az (ha az öregkortól indulunk visszafelé) az eutanáziától egészen az abortuszig, vagy fordítva, a magzatelhajtástól el a szép halálnak csúfolt meghalasztásig. Ez mindenütt ott van. S még erősebb lesz a benyomásunk, ha arról is szólok, hogy ma a média-statisztikák szerint aki rádiót hallgat, televíziót néz, internetezik, moziba jár, hetente több tucat halált lát.
Mégpedig nem is afféle régi, színpadias módon, ahogyan én még fiatal koromban egy-egy színdarabban láttam, mikor tudtuk, hogy műanyag karddal szúrták le az áldozatot, aki hosszasan eljátszotta, hogy milyen nehéz meghalnia. Ma a média és a művészet is egészen brutálisan ábrázolja a halált, a gyilkolást. Nagyon hozzá vagyunk ehhez szokva. Egyszer egy moziból kifelé jövet két fiatalember beszélgetett előttem, a látott filmet értékelték, és az egyik azt mondja: „na, ez nagyon gagyi volt”. Kérdezi a másik: miért? – Mert nem lőttek agyon senkit. Mosolygunk ezen a megjegyzésen, pedig mondhatom, hogy olyannyira kondicionálva vagyunk arra, hogy gyilkolást, halált, emberölést lássunk, hogyha nem látunk, hiányérzetünk támad. Minthogyha az emberi életnek – mondom még egyszer – magzatelhajtástól egészen eutanáziáig szerves velejárója lenne, szükségképpeni része lenne az, hogy ember ember életére tör.
Jézus a Hegyi beszédben Isten törvényét úgy magyarázza, hogy rögtön ezzel a parancsolattal kezdi: ne ölj. És megmutatja ennek mélységes értelmét is. Nagyon fontos az, amit ennek a bevezetőben mond Jézus: a mennyek országában az a legkisebb, aki Isten parancsolatai közül akár a legkisebbet is kimagyarázza, elkeni, lényegtelennek tartja, mert, mondja Jézus: semmi a parancsolatokból el nem veszhet, azokból minden megáll, amíg Isten országa el nem jön. Majd azt mondja: ha valaki egyet a parancsolatok közül nem tart meg, az egészet nem tartja meg. És ezután azt gondolnánk, hogy sorra elővesz egy-egy kisebb törvényt, s leleplezi az írástudókat, a farizeusokat, akik csűrik-csavarják az Isten törvényét. Mert amikor a farizeusok magyarázzák a törvényt, akkor törvényt törvényre halmoznak, paragrafust paragrafusra halmoznak, s mindig úgy tűnik, hogy több lesz a törvény. Ám Jézus kimutatja, hogy dehogy is lesz több. A lényeg sikkad el. És, ha a lényeg elsikkad, akkor miről beszélünk?
De mégsem ez következik, hanem rögtön a 6. parancsolattal kezdi, és meghatározó módon magyarázza. Ezt halljuk a Heidelbergi Káté törvényértelmezésében is. Itt sem azzal kezdi a káté, hogy mit tilt Isten ebben a parancsolatban? Ez mindannyiunk számára egyértelmű, Isten tiltja a gyilkosságot, tiltja az emberölést. A káté a maga sajátos módján, így kezdi, hadd olvassam: „mit akar, mit akar Isten a 6. parancsolatban?” Aztán ezt mondja: Azt, hogy felebarátomat sem gondolatban, sem szóval, sem viselkedésemmel, még kevésbé tettlegesen, sem személyesen, sem közvetve meg ne sértsem, ne gyűlöljem, ne bántsam, meg ne öljem. Ellenkezőleg, oltsak ki magamból minden bosszúvágyat, magamban se tegyek kárt és magamat könnyelműen veszedelembe ne sodorjam. A közhatalom kezében azért van fegyver, hogy az emberölést megelőzze.” Ez Jézus szavainak a kibontott értelme, és most ennek nyomán egyetlen egy motívumot szeretnék kiemelni, mert azt hiszem, hogy itt találunk el a parancsolat értelmének a mélyére: mit akar Isten?
Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben: hallottátok, megmondatott, ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. Ezt az egy szót szeretném alaposabban magyarázni: aki haragszik... Azt itt el kell mondanom, hogy a káté négy olyan életterületet mutat be, ahonnan könnyen eljut az ember az emberölés gondolatához. Ezeket így sorolja a káté (ezekből emelek ki egyet): irigység, gyűlölet, harag és bosszúvágy. Előbb mindegyikről egy-egy szót, aztán rátérek a kiemelt szóra.
Irigység. Akit irigylünk, azt végső soron fölöslegesnek tartjuk, mert amíg van, addig elvesz tőlünk valamit. Így éli ezt meg az irigy ember. Bármilyen döbbenetes is, amikor családtervezésről beszélnek, és a családtervezés legitim módjának tartják a magzatelhajtást, annak a mélyén ott van az irigység. Ha megszületik egy gyermek, az elvesz tőlünk valamit. Szokták ugyan mondani, hogy ha gyermek születne, nem jutna neki ez-az, nem tudnánk fölnevelni, nincs rá elég pénz, nem terveztük, nem számítottunk rá. S ugyanígy, amikor mérget csepegtetnek egy idős és elesett embernek – ezt szép halálnak nevezik, nem tudom, hogy mi szép a halálban? -, akkor is ott van az irigység. Mert az öreg ember teher, elvesz tőlünk valamit: az időnket, a pénzünket, az erőnket, a tehetségünket, a szabadságunkat.
Gyűlölet. János apostol a levelében példálódzik ezzel, amikor a szeretetről, mint Isten minden parancsának betöltéséről és az Isten-gyermeki mivoltunknak a lényegéről beszél; azt mondja: aki gyűlöli az ő atyjafiát, az embergyilkos. Majd látni fogjuk, a káté kiterjeszti ezt arra is, hogy nem elegendő az, ha felebarátunkat meg nem öljük. Mert mondhatjuk, hogy én senkinek nem ártottam, bennem gyilkos gondolat nem támadt, vagy ha támadt, akkor legyőztem és uralkodtam rajta, az én kezemhez nem tapad vér, én ártatlan vagyok. De ez nem elegendő. János apostol a gyűlölet motívumát hozza ide, de van itt más motívum is. Több mint harminc esztendeje, amikor ösztöndíjas voltam Amerikában, Chicagóban támadt egy nagy vita: tévé, rádió, újságok, mindenki erről beszélt, az egyetem etika tanszékén hónapokig vitatkoztak erről az okosok. Történt, hogy egyik éjszaka egy kocsmából kijövet két atyafi megtámadott egy harmadikat és halálra verték, és ezt két riporter fölvette, majd este lejátszották a televízióban. Felvettek egy gyilkosságot, a vita pedig azon robbant ki, hogy miért nem tették le a kamerát, miért nem avatkoztak közbe, miért nem szaladtak rendőrért, hogy megakadályozzák a bűncselekményt. Ők azzal védekeztek, hogy ők csak riporterek, ők csak a kötelességüket teljesítették. Én ugyan harminc éve csodálkozom, mit lehetett ezen vitatkozni, hogy mi ér többet? Vajon az, hogy ember a hivatását és kötelességét teljesíti, vagyis filmre vesz valamit, tudósít valamiről, vagy az, hogy kilép a hivatásából és megmenti valakinek az életét? De János apostol eligazít bennünket ebben így: aki gyűlöli az ő atyjafiát, embergyilkos az; a káté pedig így: nem moshatom a kezemet azzal, hogy én nem vettem részt tevékenyen senkinek a megsemmisítésében, senkinek a megölésében, senkinek a tönkretételében, ártatlan vagyok. Mert a törvény értelme  így bomlik ki: mit akar Isten? Isten pedig azt akarja, hogy az élet és mások életének a védelmezői legyünk.
A káté harmadjára megemlíti a bosszúvágyat is, amely végigkíséri az egész emberiség történetét. A civilizáltabb világokban állítólag a bosszúvágy már féken van tartva, vagy csak szublimált formái jelennek meg. De lám Jézus azzal példálódzik, és nem ok nélkül, hogy megesik, hogy valaki elmegy a szentélybe fogadalmi áldozatot bemutatni, ám ott van a szívében a felebarátjával való vitája. Erre Jézus azt mondja: tedd le ott azt a fogadalmi áldozatot, menj haza, békülj meg a te felebarátoddal..., és így fejezi ki: légy jóakarója a te felebarátodnak. S ehhez hozzákapcsoljuk azt a jól ismert példázatot is, amit Jézus a hamis bíróról mondott el, miszerint az özvegyasszony elmegy a bíróhoz és azt mondja, hogy állj bosszút érettem. Nos, testvérek, mi magyarok, akik ugyan azt tartjuk magunkról, hogy nem vagyunk különösebben bosszúálló nemzet, legalábbis a kalábriai olaszokhoz képest, mégis perlő nép vagyunk, akik bíró elé rángatjuk okkal, ok nélkül szomszédunkat, felebarátunkat, rokonunkat, testvérünket. S ha kell, hogy a bíró álljon bosszút érettünk, vajon ez nem a bosszúállásnak egy bizonyos formája?
S ahogy jeleztem, most arról szeretnék szólni részletesebben, amit a káté is magyaráz Jézus szavai alapján: „én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.” A harag szóval bajunk van, de ha megnézzük az eredeti szöveget, akkor rögtön világossá válik a kép, miről beszél Jézus. Itt ugyanis a görög orgé szó gyakorítóképzős igéje áll, és ez nagymértékben különbözik egy másik görög szótól, amit szintén haragnak fordítanunk, ez a tümé, - ez azt jelenti, amikor valaki haragra lobban, indulatba jön. A királyi vendégség példázatában, annak hallattán, hogy inzultálják a király szolgáit, haragra lobbant. Ez a tümé. Platón ezzel a szóval írja le azt, amikor a katonák harcba mennek, és a csata előtt a hadvezér tüzes szónoklatot intéz hozzájuk. Ugyanebből szóból képezi a görög nyelv a bátorságot is, amikor - ha szabad ezt mondani – valaki elsötétül minden és elveszíti az óvatosságát, és vakon rohan előre. Ez tehát fölindulást jelenti. Itt azonban Jézus egy másik szót használ, s ehhez idézem még Jakab apostol levelét is, aki azt mondja: ne menjen le a nap a ti haragotokon. Haragudjatok, ámde ne vétkezzetek, ne menjen le a nap a ti haragotokon. Ez a harag az, amikor az ember haraggal fekszik és haraggal ébred. S így nem igaz a zsoltár, hogy szerelmesének az Úr álmában ád eleget, mert ilyenkor, ha  ugyanis haraggal fekszik az ember, még a tudatalattijában is ezt forgatja. Gyakorító-képző áll itt. Továbbá sorrendet: a te ellenséged, a te felebarátod, a testvéred, ez a sorrend: ellenséged, felebarátod, testvéred, és megfordítva, testvéred, felebarátod, ellenséged, ezen az úton vezet bennünket oda-vissza a megfontolt harag. Ez az érlelt harag, amit forgat magában az ember.
Milyen döbbenetes, ha ebben a dimenzióban nézzük, mint mond egy másik zsoltár: boldog az ember, aki gyönyörködik az Isten törvényében és azon gondolkodik éjjel és nappal. Tehát boldogtalan az ember, aki a haragon gondolkodik éjjel és nappal, azon emészti magát, azon rágódik, s haragot haragra hoz. A harag haragot nemz, a gyűlölet gyűlöletet nemz, a bosszúállás bosszúállást nemz, az irigység irigységet nemz, máris ott vagyunk, amit ez a parancsolat olyan világosan és egyértelműen mutat, hogy ott ne lépj be. Az emberiség története Freud, a nagy pszichológus szerint: gyilkossággal kezdődik. Aztán a gyilkosságból támadó rossz lelkiismerettel folytatódik, a rossz lelkiismeretet az ember ritualizálja, tehát valamilyen módon megpróbálja elfojtani, ám a gyilkossági késztetés ott marad a lélek alján.
Milyen világos és egyértelmű Istennek a parancsa: ne ölj, és milyen világos és egyértelmű, hogy ezt nem lehet így vagy úgy megmagyarázni. Ezért mondja Jézus a bevezető szavakban azt, hogy az Isten országában a legkisebb, aki addig fúrja, faragja Isten törvényét, amíg nem marad belőle semmi. Dehát ez a világos és egyértelmű tiltás, és a tiltás mögött ott a világos és egyértelmű isteni akarat. Így magyarázza a káté is: mit akar Isten? Kettőt: egyet tilt és egyet akar. „Amikor Isten a gyilkosságot tiltja, arra is tanít, hogy Ő a gyilkosságnak a gyökerét is, az irigységet, a gyűlölséget, a haragot, a bosszúvágyat is gyűlöli és mindezt titkos gyilkosságnak tartja.” Én nem szívesen szoktam, úgymond, elképzelni szituációkat, de most képzeljük el egy pillanatra Jézus hallgatóságát, ahogy a Hegyi beszédben, a boldogmondások után elkezdi magyarázni Isten törvényét, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá válik, hogy titkos gyilkosok vagyunk mind. Nincs mentség, nincs magyarázás, nincs törvény fúrás-faragása, nincsenek kázusok, helyzetek és szituációk, mert Isten a gyilkosságnak a gyökerét is gyűlöli és tiltja.
Másodszor, kérdezi a káté, elég-e, ha felebarátunkat így meg nem öljük? „Nem, mert mikor Isten az irigységet, gyűlölséget és haragot kárhoztatja, ezzel azt kívánja, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel, szívességgel viseltessünk, őt veszedelmében tőlünk telhetően megvédjük, és ellenségeinkkel is jót tegyünk.” Azt szeretném elmondani e szavak hallatán, most amikor a törvény, Isten tökéletes és igaz beszéde tükröt tart elénk és megmutatja, hogy kik vagyunk, figyeljük meg, milyen egyértelmű, amit Jézus mond. Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre, én pedig azt mondom néktek, mindaz, aki haragszik atyjafiára ok nélkül (mindaz, aki gerjeszti magában a haragot, haraggal kel és haraggal fekszik, haraggal fekszik és haraggal kel).... Ismerjük kedves testvérek reggeli tolulós indulatainkat? Egyszer egy hívő ember azt mondta nekem, hogy ugyan lusta fajta, de miután olvasta a szentek és a nagy kegyesek életét, hogy azok már reggel ötkor fölkeltek és elcsendesedtek, Bibliát olvastak, elmélkedtek, úgy döntött ezt ő is kipróbálja, de csak úgy, hogy fölkel hétkor, aztán tart magának egy rövid kis vadászmisét, kétperces csendességet, az úgy is jó neki. De miután mindig savanyúan, keserűen, doholva, lobbanékonyan és robbanással ébredt,  rájött, hogy ezek a szentek kimondva, kimondatlanul a reggeli ébredésben azt gyakorolták, ami a zsoltárban is írva van, és amit az életük is bizonyított, hogy reggelre kelve is oda kell szentülni Istenhez, mert az éjszaka csendjében álmainknak, öntudatlan állapotunkban dúló indulatainknak nem tudunk parancsolni. Bizony, aki haragszik (gyakorító képzővel: újra meg újra haragszik, s nem enged), az  úgy él, ahogy Jónás is, aki haragudott Istenre, doholt az elszáradt töklevél miatt, és megkérdezi tőle az Úr, hogy méltán haragszol, Jónás? – Méltán, mindhalálig! Igen, mindhalálig méltán – gondoljuk mi. Mégis, ha odacsendesítjük a szívünket Isten igéjéhez, akaratához, akkor ezt is halljuk, amit Jézus mond: azért ha te az ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, előbb békülj meg atyádfiával, aztán eljővén, vidd fel a te ajándékodat..., légy jóakarója a te ellenségednek. Ez nem a törvény megfordítása, hanem ez a törvény betöltése! Majd hallani fogjuk a Hegyi beszédnek ebben a szakaszában egy másik parancsolat kapcsán, ahol Jézus összefoglalja a summát és azt mondja: hallottátok, hogy megmondatott, szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet, én pedig azt mondom, szeressétek ellenségeiteket. Légy jóakarója a te ellenségednek.
Másutt Jézus azt mondja, hogy nem nagy dolog jót mondani azokra, akiket szeretünk, áldani azokat, akik a barátaink. Ezt mindenki meg tudja tenni. Ezt teszik a képmutatók is, és semmi hasznuk nincs belőle. Hogy milyen mély és mégsem lehetetlen a törvénynek ez a teljesítése, azt legegyszerűbben és legnyilvánvalóbban az mutatja a számunkra, ahogy Isten az Ő Krisztusában örök időtől megbékélt velünk. Hiszen ahogy János apostol első levelében olvassuk: ha valaki azt mondja: szeretem Istent és gyűlöli embertársát, az embergyilkos. Hazug és embergyilkos. Itt jutunk el ahhoz, hogy végsősoron nincs különválasztva az életünk szentélye és a való világ. Nem úgy van, hogy volna egy belső világ, egy titokzatos szent valami, ahol az ember intézi az Istennel kapcsolatos dolgait, és volna egy durva, vad, civilizálatlan, rettenetes élet, ahol talpon kell maradni, ahol a filozófia és a biológia is igazolja az ölést, mert a darwinizmus bizonyos értelemben igazolja ezt. Hogy mit akar az Isten, azt leginkább abból értjük meg, hogy elküldötte Krisztusát, és Krisztus a halála árán megengesztelődött és megbékélt velünk. És ha ez igaz, hogy ugyanis Krisztus kereszthalála egyszeri és tökéletes áldozata után nincsen áldozat,  mert Krisztus tökéletes áldozata minden bűnért való áldozatot betöltött, felülmúlt és eltörölt, akkor igaz az is, hogy az ember nem hozhat áldozatot a mások élete odaáldozása árán. Amikor felsoroltam ezeket a tételeket: irigység, gyűlöltség, harag, bosszúvágy, láttuk ezek legmélyebb gyökere abban van  odaadom magam helyett a másikat. Félreteszem az útból, mert útban van, mert elvesz tőlem valamit, odaadom a halálnak, hogy megnyerjek valamit, kárt okozott nekem, revánsot, bosszút állok rajta.
Isten Jézus Krisztusban megmutatja a másik emberrel való megbékélésnek az útját, és megmutatja, hogy nem ostobaság, amit Jézus mond és parancsol: légy jóakarója a te ellenségednek. Mert Isten jóakarata nem korlátozott jóakarat. Egyszer egy tudós teológus barátom, talán éppen megkeseredett pillanatában tett egy cinikus megjegyzést János evangéliuma 3. részében a 16. versben foglaltakra: úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta érte, ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nos, mondotta: ez nagyon szentimentális mondat. Igen, talán úgy, ahogy mi szoktuk idézni, úgy szentimentális. Rálocsoljuk mindenre. Ez a keresztyének szentelt vize. Leginkább önmagunkat hintjük meg vele, amikor önmagunkat akarjuk fölmenteni. Úgy szerette Isten a világot – aztán mutatunk önmagunkra. Az én vagyok, a mikrokozmosz. De vegyük ezt komolyan. Légy jóakarója a te ellenségednek. Lehetséges ez? Úgy szerette Isten a világot... Nemcsak engem, azt úgy könnyű. Az ellenségemet is, a rosszakarómat is, azt is, aki bosszút akar rajtam állni, azt is, akiről tudom, hogy ellenem való haraggal fekszik és kel, azt is, akiről tudom, hogy ha meglát, haragra lobban. Azt is, akiről tudom, hogy perel engem, és jár a bíró nyakára, hogy álljon bosszút énrajtam. Ezt - mondanánk - emberileg nem tudjuk megtenni. Csak istenileg. De azért akiket Isten Lelke új életre szült, akik megízlelték Istennek ezt a mindenre kiterjesztett hűségét, jóságát és szeretetét, azok megértik, hogy miért ez a Jézus útja: légy jóakarója a te ellenségednek.
Így azt az áldozatot, amit azért vittél, hogy megnyerd magadnak Istent, hogy erőt kapj tőle, hogy végigvihesd haragodat, gyűlöletedet, azt az áldozatot ejtsd el, és már csak egyetlen egy áldozat marad: a hálaáldozat, Így mondja ezt Jézus: vidd oda a te ajándékodat, hálaáldozatodat, az pedig legigazabb és legteljesebb értelemben én magam vagyok. A keresztyén ember hálából - azért, mert Isten föloldozta őt a gyilkolás szörnyű kényszere alól, az emberölés rettenetes ideológiája alól -, hálából a megváltásért, a halálból való szabadulásért önmagát adja oda Isten nevének dicsőítésére és a szeretet betöltésére. Bizony – mondja Jézus – megmondatott a régieknek, ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre, én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre. Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, menj el, elébb békélj meg atyádfiával, aztán eljövén, vidd fel a te ajándékodat, légy jóakarója a te ellenségednek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Miután ma népes vendégsereglet van körünkben, Kolozsvárról a Bethlen Gábor dalkör, akik majd megajándékoznak minket szép énekkel, szeretettel köszöntjük őket.  S engedje meg a gyülekezet, hogy a kedvükért annyit elmondjak, amit mi tudunk, hogy most őszön, a Heidelbergi Káté 450. évfordulóján a tízparancsolatot olvassuk és magyarázzuk, mégpedig úgy, ahogy a Heidelbergi Kátéban foglaltak segítenek nekünk Isten törvényét megérteni. Megfigyeltük már – ezt fogom ma is hangsúlyozni –, hogy amikor a káté magyarázza Isten törvényét, mindig a Hegyi beszédhez igazodik, mert abban Jézus nemcsak egészen sajátosan magyarázza a törvényt. A törvényben Isten lever egy-egy cöveket, hogy mit ne tegyünk, Jézus pedig úgy magyarázza és ennek nyomán a káté is), hogy mit tegyünk. Nemcsak arra figyelünk, hogy mit tilt Isten, hanem hogy mit kíván. Ez Isten örök életrendje, a tiltás mögött ott van a nagy, élet megtartó, üdvözítő parancs. Ezt keressük ma is.
Hadd olvassam föl először a kátét, ez vezérfonalat ad a kezünkbe. Majd utána a Lukács evangéliumából felolvasott történet segít belelátni ennek a parancsolatnak a titkába. A káté így kezdi tehát: Mit tilt Isten a 8. parancsolatban? Isten nemcsak azt a lopást és rablást tiltja, amelyet a hatóság is büntet, lopásnak nevez minden olyan mesterkedést és cselfogást, amely révén felebarátunk javait akár erővel, akár a jogszerűség látszatával megszerezni próbáljuk. Ilyen a hamis súly vagy a hamis mérték, a hitvány áru és a hamis pénz, az uzsora vagy bármi más eszköz, amelyet Isten megtiltott. Ide számítjuk a fösvénységet és Isten ajándékainak eltékozlását is. Mit követel Isten ebben a parancsolatban? Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elősegítsem, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások cselekedjenek velem, és kitartóan és hűségesen munkálkodjam, hogy mások szükségében is segíteni tudjak.
Mondhatni, két világ áll előttünk, az egyik az a világ, amit Isten tilt ebben a parancsolatban. S lám, 450 évvel ezelőtt, mitöbb kétezer éve is ismerték jól, sőt, amióta ember az ember, ismerték jól, amit a káté mond. Isten nemcsak azt tiltja, amit a törvény leír. Ha valaki előveszi a büntető kódexeket, látja, bizony elég hosszú felsorolás taglalja, mi számít lopásnak, orzásnak, jogtalan eltulajdonításnak, és így tovább. Ha egy bírónak ilyen ügyben ítélnie kell, számos büntető tétel közül válogathat. De folytassuk, amit itt a káté mond: Isten lopásnak nevez minden olyan mesterkedést és cselfogást, amely által a jogszerűség látszata alatt meg lehet rövidíteni felebarátunkat.  Ezt mi, magyarok itt, a nehéz időnkben így tudnánk egy szóban összefoglalni, tilt minden apró-betűs szerződés szöveget. De sok ember van ma Magyarországon, aki aláírt hitelszerződést, kölcsönszerződést teljes jogszerűséggel, aztán nem vette észre, hogy az apró-betűs részben ott átt, hogy a hitelezőnek jogában áll bármikor a hiteles tájékoztatása nélkül megváltoztatni a feltételeket. Tiltja továbbá Isten a hamis súlyt és a hamis mértéket. Mindennapos történetünk: férjem-uram elmegy a henteshez, vásárol másfél kiló combot, hazamegy, a felesége pedig szemre megmondja, hogy nincs az egy kiló se. S hiába erősködik, hogy a mérleg másfél kilót mutatott. Hamis súly és hamis mérték, hitvány áru, hamis pénz, uzsora vagy bármi más eszköz, ezt Isten mind megtiltotta. De hogy ne szaladjunk ki magunkból, mert erről a szószékről én ugyan hiába prédikálok a hamis súlyt használó kofának, vagy a bankárnak, aki éppen azon töri a fejét, hogyan lehetne valamit megint belehuncutkodni a szerződésbe, nincsenek itt, nem hallják, ez innen csak falra hányt borsó nekik. Beszéljünk magunkról, hiszen hozzánk és nekünk szól Isten törvénye.
Továbbá mondja a káté: ide számítjuk a fösvénységet és Isten ajándékainak eltékozlását is.  Egyszer már szólottam az örökségről. Kezdjük ezzel. Nagy ügye ez sokunknak, minden nemzedéket, sőt nemzedékek sorát áthatja. Isten törvényei szerint lopás, ha valaki eltékozolja az unokák örökségét, lopás, ha valaki élhetetlenné teszi maga körül a világot. Akik ismernek, tudják, nem vagyok híve az ideológiáknak, és annak sem, hogy az úgynevezett természetvédelemből vagy a környezetünkért való felelősségből ideológiát csináljunk. Ám nem lopás-e, ha élhetetlenné tesszük unokáink számára a világot? Bizony az, Isten ajándékainak eltékozlása. Nem lopás-e, ha parlagon marad a negyven aranykoronás termőföld, nem lopás-e az, ha szedetlenül marad a termő gyümölcsfa, nem lopás-e, ha az ember kitúrja az életéből Isten áldásait, mondvánegyszer élünk? Minden ilyet tilt Isten.
Egy szót most fönntartok a káté magyarázatából, ez a fösvénység.  Ez fog bennünket átvezetni majd arra a másik területre, amit a káté így magyaráz: mit követel Isten ebben a parancsolatban? S mondja: azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elősegítsem, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások cselekedjenek velem, és kitartóan és hűségesen munkálkodjam, hogy mások szükségeiben is segíteni tudjak. Érezzük, hogy ez egy másik világ. Hogy jutunk át ebbe a másik világba? Ha megmaradunk abban a világban, amire Isten törvénye nemet mond, akkor elvesztünk. Augustinus egyházatya, akit még fogok idézni, azt mondja az Isten városáról írott könyvében, hogyha beáll az az állapot egy ország életében, amikor nemcsak a tilalmak szűnnek meg, hanem a jogosság látszatja alatt lehetővé teszik a szabad rablást, és ebben a polgári hatóság, az állam is partner, mi más az az ország, mint egy nagy rablóbarlang. Nem jó dolog rablóbarlangban élni, oda nem kívánkozik be az ember. Meglehet, hogy a mi János vitézünk ügyesen megoldotta a rablóbarlangban a helyzetet, de mi nem vagyunk János vitézek.
Hogyan kerülhetünk át – és ez életfeladat – a másik oldalra? Oda, ahol lehet élni, ahol szolidáris az ember, ahol bízvást támaszkodhat a másikra és nem egy repedt nádba tenyerel, ahol ő maga is megnyithatja élete javait a másik számára, ahol úgy munkálkodik az ember Isten ajándékaival, kitartóan és hűségesen, hogy azzal mások szükségeit is segíteni tudja? Zákeus jól ismert története megmutatja ezt nekünk. Zákeus, aki főember volt és gazdag, mégis – kistermetű lévén - föl kellett másznia az eperfügefára, hogy lássa, ki jön az úton. Hiába volt nagy ember és gazdag, aki a szívében kicsi, az az élet igazán nagy dolgait nem láthatja meg. Mondjuk ki nyugodtan, egyszóval: fösvény volt, harácsoló. Mondhatjuk, hiszen ezt önmagáról mondja ki. Amikor Zákeus megtér, azt mondja Jézusnak: Uram, amit patvarkodással – azaz törvényesség látszatja alatt, jogosság örve alatt - másoktól elvettem, négyannyit adok vissza. És ekkor mondja Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett.
Zákeus története persze nem igazán a fösvénységről szól, hanem az emberről, akit a fösvénység nagy bűne is sújthat, és ha ez sújt és ennek enged, és nem tud a rablóbarlangból, a látszat-jogosság világából az igazságosságnak és a szeretetnek a világába átlépni, akkor elveszett. Pedig egész életét azzal töltötte, hogy nyerjen. Ez a nagy paradoxon áll a 8. parancsolat tilalma mögött: szerezni akarok, nyerni akarok, közben én vagyok, aki elveszek. Mikor megtér, s Jézus ezt mondja: ma lett üdvössége ennek a háznak, mert az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtalálja, ami elveszett. Csak akkor tudunk kioldódni a mindannyiunk életét sújtó – és a mértékéről ne vitatkozzunk – fösvénységből, a lopás kényszerességéből, ha átéljük azt, hogy megtaláltattunk. Ha átéljük azt, hogy Jézus Krisztus üdvösséget hoz a számunkra.
Milyen érdekes, Augustinus  egyházatya, aki egyébként nagyon keményen tudott a bűnök ellen beszélni, egy helyen, amikor a keresztyén hitről, reményről és szeretetről értekezik, és arra tanít bennünket, hogyan lehetséges Isten jó életrendje szerint élni, kitérőt tesz. És – ízlelgessétek a szavait – milyen szeretettel beszél azokról, akikről nem szoktunk szeretettel beszélni, mert a tolvajról, a lopóról nem beszélünk szeretettel. Szegény Zákeus főember volt és gazdag, és patvarkodással vette el a többiektől azt, ami a többieké volt, megsem bírt a lábak között odafurakodni, hogy lássa Jézust. Nem engedték, nem szerették. Mi több, amikor látták, hogy Jézus betér a házába, megütköztek és zúgolódni kezdtek: az ilyeneknek nem jár Jézus, az ilyeneknek nem jár Isten, az ilyeneknek nem jár kegyelem és szeretet. S mégis az az Augustinus, aki megismerte a megtérés jóságát és az Isten kegyelmét, nézzétek, milyen szívünk gyökeréig ható bölcsességgel és szeretettel beszél itt az emberi élet fő problémájáról. Azt mondja: két okból vétkezünk. Vagy azért, mert nem tudjuk, hogy mi az, amit nem szabad tennünk, vagyis nem tudjuk, mi az, ami tilos. Vagy azért vétkezünk, mert nem tudjuk megtenni, amiről már beláttuk, hogy tennünk kell. A vétkünk egyik oka tehát az, hogy nem ismerjük fel a rosszat, a másik oka pedig a gyengeségünk. Akik olvasták a Augustinus Vallomásait, megdöbbennek olvasva, hogy mikor megtérése után visszatekint életének csapdáira, zsákutcáira, hogyan-merre züllött, süllyedt, dőlt szét az élete, akkor a gyerekkorából idéz egy esetet. Igen elgondolkoztató, hogy miért erre emlékszik. Elmondja, hogy pajtásaival átmentek egy szomszédjuk kertjébe és loptak a körtéjéből. Gyerekcsíny – mondhatnánk. Tegye fel a kezét, aki nem ment át a szomszédba, nem csórt egy almát, nem szedte föl a diót, nem ment be a szőlőjébe szedni egy kicsit. Miért erre emlékszik Augustinus, erre a gyerekkori csínyre?
Mert ebben látta meg  a gyökerét a nagyobb rossznak. Leírja, hogy leszedtek egy-két körtét, hogy szomjunkat oltsák, aztán lerázták és megtaposták a többit. Egyikből jön a másik. S ez végig égett az egész életén a megtérésig, a bűnbocsánat kegyelmének elfogadásáig, hogy ő ezt tette. Mondhatnánk, tett ő ennél rosszabbat is, követett el nagyobb bűnöket is. De itt értette meg az ember nyomorúságának a gyökerét, hogy teszem a rosszat, mert nem tudom, hogy rossz, és nem teszem a jót, pedig tudom, hogy jó, de nincs hozzá erőm. Ugyanerről ír Pál apostol a Rómaiakhoz írott levelében, amikor azt mondja, hogy hasadást fedez föl magában, egy törvényt, és egy másik törvényt. Az egyik törvény, az egyik gondolat arra vezet, hogy éjjel és nappal gyönyörködjék az Isten törvényében. Azt mondja az apostol: gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, - vagyis a szíve teljességéből gyönyörködik az Isten törvényében. Mert az jó. Majd fölkiált: de fölfedezek egy másik törvényt az én tagjaimban, amely nem akarja, hogy cselekedjem az Isten jó törvényét. Oh, nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ma lett üdvössége e háznak, - mondja Jézus Zákeusról, s mondja mindenkiről, akiknek az életébe belép. Mert nekünk mindkét vétek ellen harcolnunk kell: a tudatlanság ellen is és a gyengeség ellen is. De hiába harcolunk, vereséget szenvedünk, ha Isten nem segít rajtunk. Mert ha ezek a gonosz kívánság rab ejt, tudva és nyitott szemmel esünk bűnbe.
Mit tilt Isten törvénye? Nos, ezt a nyitott szemmel való vétkezést. A lopás tudatosan elkövetett bűncselekmény. Tiszteld atyádat és anyádat, - ezt egész életünkben tanulnunk kell. A múltkor kifejezetten arra tettem a hangsúlyt, hogy a szülőnek is szeretni kell a gyerekét, hogy a gyerek megtanulja megszeretni apját, anyját, nagyapját, nagyanyját. Ne ölj. Milyen nehéz belátnunk, hogy mennyire szorosan fogja itt Isten a gyeplőt – még a gondolatát is tiltja. Ne paráználkodj – hallottuk a múlt alkalommal –, és hallottuk Tertullianus egyházatya figyelmeztetését: caveat christianus – vigyázz, keresztyén! De itt, amikor Isten azt mondja: ne lopj, olyan bűnre irányítja a figyelmünket, amit az ember tudván tudva tesz. Aki lop, tudja: a másikét veszi el, aki orozva, erőszakkal, tiltott módon veszi el a másikét, hamis a mértéket alkalmazva, jogosság látszata alatt, az  eleve hamisan jár el. Ha Isten onnan felülről nem segít, hiába küzdök, hiába világos és tiszta, hogy mit nem lehet, és mit kell, csak hiába igyekszem, nincsen erőm. De: az embernek Fia azért jött, hogy megtalálja és megtartsa azt, ami elveszett.
Amikor azért imádkozunk, hogy Isten ne vigyen bennünket kísértésbe, azt is kimondjuk, hogy Isten a mi világosságunk és üdvösségünk – ahogy a zsoltár mondja –, és ez azt jelenti, hogy Isten a világosság, aki megvilágosít engem. Ő adja tudtomra, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetően elő kell segítenem, vele úgy kell cselekednem, amint akarnám, hogy más cselekedjen velem, hogy kitartóan és hűségesen munkálkodnom kell, hogy mások szükségén is segíteni tudjak. Isten világossága kell ehhez. S azt mondja a zsoltár: Isten az én üdvösségem, Ő az üdvözítő, aki megszabadít az önzésnek, a kívánásnak, a fösvénységnek, a mohóságnak a rettenetes kényszereitől. Megszabadít. Mert amikor az apostol így kiált: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből, így folytatja a Római levél 8. részében: nincsen kárhoztatások azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test, hanem lélek szerint járnak.
Az egyik világ, ahogy mondani szoktuk, a tilalomfák világa: ne lopj, ne csalj, ne használj hamis mértéket, ne orozz, ne vedd el, nem a tiéd, itt csupa „nem” magasodik, ez a kárhoztatás világa. De nincsen kárhoztatásuk azoknak, akiket az Úr Jézus Krisztus megtalált és megtart, nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik hagyják, hogy az Úr Jézus Krisztus megtalálja őket. Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki megnyitja az ajtót, én bemegyek hozzá és vele vacsorálok és Ő énvelem – mondja üdvözítő királyunk.
A modern antropológia szerint az ember élete nem bezárt és nem befejezett. Sok modern jogfilozófus szerint ez okozza az ember hajlamosságát arra, hogy másoktól elvegyen, -  nem befejezett az életünk. A modern antropológiának igaza van, az ember élete nem befejezett. Némely modern jogtudósnak nincsen igaza, mert nem ez az oka a bűnnek. Az ember azért nem befejezett, és mindaddig nem befejezett, amíg Istenével be nem teljesedik az élete. Ne lopj, ne vedd el, - mert amit lopsz, amit jogosság látszata alatt orzol, csak ócska isten-pótlék. Egyedül csak az Isten töltheti be az űrt. Amúgy csak az ostoba, gyarló igyekezet marad, hogy betöltsük valamivel. Augustinus, amikor fölidézi azt, amit mi gyermekcsínynek nevezünk, az élete egész nyomorúságára rávilágít. Nekünk is szabad Istennek ezt a törvényét úgy olvasni, mint ami nem holmi szigorú szülői vagy pedagógusi vagy rendőri vagy  tulajdonosi tiltás, nem egyszerű gyermeknevelő mondat (mint amit régen ráírtak a vonalzóra: Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát). Az életünkről van szó, és arról, hogy beteljesedik-e az életünk, betelik-e az életük, vagy örökre üresen marad. Én azért jöttem – mondja Jézus – hogy életünk legyen és bővölködjenek. Ő az, aki megtanít látni a jót, és ő ad erőt betölteni Isten szent törvényét. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, csak közhelyet mondok, ha azt állítom e parancsolat magyarázatának bevezetéséhez, hogy aligha van ennyire jól, és egyúttal ennyire rosszul értett parancsolata Istennek, aligha van ilyen sokszor idézett és olyan kevésszer bevett törvénye Isten igéjének. Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy felszólítást bocsássak előre, mielőtt bármit is mondanék a Heidelbergi Káté segítségével és a felolvasott igehelyek mentén Istennek erről a parancsolatáról. Hadd idézzen Tertullianus egyházatyát, aki, amikor a Római birodalomban a mi korunkhoz felette hasonlító jelenségeket látta, a látványosságokat, a cirkuszi játékokat, a színházat, a tömegkultúrát, és azt is, amit abban a korban médiának neveztek, így kiáltott: caveat christianus – vigyázz, keresztyén! De hogy mire is kell vigyázni e parancsolat kapcsán, az már nem annyira világos, azért bele kell mélyednünk Isten törvényébe, és abba, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk ezt a parancsolatot értelmezi, magyarázza, és ahogy e parancsolat élet-valóságát gyakorolja. Azért kell nagyon odafigyelnünk, mert a mai kor nagy gyűlölete a keresztyénséggel szemben jórészt ebben a parancsolatban, illetve az ebből a parancsolatból következő vagy következtető dolgokban gyökerezik. Sok vádat fogalmaznak meg ma a keresztyénséggel szemben e parancsolat kapcsán, de nemcsak kívülről, a keresztyénség kritikusai, hanem időnként belülről is hallunk ilyen vádakat. Az egyik legmélyebb, gyakran kimondott, de sokszor elhallgatott és nem igazán találó vád az, hogy a keresztyénség olyan vallás, olyan világ- és emberszemlélet, amely valami megmagyarázhatatlan okból túl-szexualizál mindent. A keresztyének – mondják a kritikusok – borzalmas emberek, mert amit a világban látnak, azt csak deréktól lefelé tudják elgondolni, számukra deréktól felfelé nincsen semmi. Hisz’ mindig azt pufogják, hogy ne paráználkodjál. Aztán ehhez hozzáteszik azt is, hogy a keresztyének képmutatók, mert igaz ugyan, hogy Jézus kemény szavakat mond a Hegyi beszédben a kívánásról, no de ki az, akinek a szívében soha ne futott volna át kívánság. Ki az a keresztyén, álljon ide elénk, aki nyugodtan elmondhatná, hogy őt soha semmi ezen a területen meg nem érintette, ahogy Jézus mondja: gonosz kívánság ne futott volna át rajta. Ha pedig előáll egy keresztyén és azt mondja, hogy kora ifjúságától kezdve szerzetesi fogadalomban, önkéntes szüzességben él és semmi köze nincs e világ dolgaihoz, akkor meg azt rángatják elő, hogy életellenes és életidegen. Van, aki finomabban fogalmaz, és azt mondja, hogy a keresztyének magatartása szublimált kéjvágyat takar, azért beszélnek ilyen sokat erről a parancsolatról, a paráznaság tilalmáról, mert tulajdonképpen lépten-nyomon erre vágyakoznak, s igazából véve csak önmaguknak akarják megtiltani, tehát a tilalomba mindenkit be akarnak vonni. Mondják azt is, hogy a keresztyének kegyetlenek.  Egyszóval néha az az érzése az embernek, mint amit egy orvos mondott nekem egyszer, amikor egy súlyos beteget bevittek a klinikára, négy vagy öt, önmagában is súlyos betegséggel. Kapkodtak az orvosok, hol ezt próbálták, hol azt próbálták, de ha az egyiket próbálták, a másik bajt növelték. Ezt mondta nekem az orvos: be vagyunk kerítve. Úgy tűnik tehát e parancsolat és a folyományai kapcsán, hogy aligha van parancsolat, amit annyira jól értünk és annyira rosszul értünk, - bekerített helyzetben vagyunk.
A János evangéliumából felolvasott történet a régi, ószövetségi világ kegyetlen törvénykezését idézi fel. Eszerint, a mózesi törvénytartás megkövezésre ítélte a házasságtörőt. A történetben azt látjuk, hogy Jézus be van kerítve. Ha Jézus azt mondja, hogy kövezzétek meg a házasságtörő nőt (mert ezt rendeli a mózesi törvény, ez a kor szokása), akkor rögtön jön a kérdés: miért beszélsz akkor kegyelemről? Miért beszélsz arról, hogy az ember élete megváltozhat? Ha viszont azt mondja: ne kövezzétek meg, akkor mindjárt jön a vád: törvényszegő, fölborítja a világ rendjét. Mi is sokszor érezzük, hogy ami e parancsolat kapcsán be vagyunk kerítve, és nemcsak abban az értelemben, hogy tudunk-e jó és helyes ítéletet mondani. Abban ugyanis a magyar embernek nagy gyakorlata van, hogy elkerülje a tiszta és világos szót. Sokkal inkább azt érezzük, hogy a magunk küzdelmeiben, hűségért való harcaiban, állhatatosságra való igyekezetünkben, a tiszta és fegyelmezett életetre való igyekezetben, s mégis, a bekerítettségünkben nem sok segítséget kapunk. Pedig ki az, aki közülünk ne akarna tiszta és fegyelmezett életet élni?
Ha még azt is hozzáveszem, hogy Freud, aki, tudjuk  (és ez most nem értékítélet, csak egy egyszerű megállapítás), nem kedvelte különösen a keresztyénséget, s általában a vallásokat sem kedvelte különösebben, azt mondja az emberi civilizációról írott elmélkedéseiben, hogy az ember életét két nagy őselv, két nagy princípium határozza meg. Az egyikről a múlt alkalommal volt szó, a ne ölj parancsa kapcsán. Freud ezt így nevezi, ez a tanatosz-elv, a halál elve. A másik pedig, ami most érint bennünket, az erosz elve. Freud ezzel a görög szóval, és a görög szóba belefoglalt görög mitológiai képzetekkel próbálta a modern ember számára érzékeltetni erosz valóságát, ez a vágyakozásnak, mégpedig a véghetetlen és kielégíthetetlen vágyakozásnak a princípiuma. Azt mondja Freud: ez mozgatja az életet.
Értjük tehát, s nem is akarom fokozni a csapdahelyzetünk érzetét, de ha azt mondja egy nagy hatású, és – valljuk meg – sok tekintetben valóban igazat mondó pszichológus, hogy az ember életét nagymértékben – szerinte döntő mértékben, de hadd tompítsam: nagymértékben - meghatározó őselv, mozgató erő ebbe a szóba foglalható bele, hogy erosz,  akkor, amikor bennünket, keresztyéneket a parancsolat kapcsán, meg a hozzáfűzött törvényi rendelkezések kapcsán, meg a kétezer éves ilyen-olyan keresztyén életgyakorlat kapcsán támadnak, akkor voltaképpen ennek a támadásnak éppenséggel nem az a célja, amit a 18. század felvilágosítói, többek között Holbach báró, híres könyvének a címe foglal magába. Sokan használták ezt a címet, hogy, úgymond, leleplezzék a keresztyénséget, leleplezzenek bennünket, hogy mi is csak ócska, kéjvágyó, képmutató, ítélkező, filiszter, kispolgári magatartású egyedek vagyunk, akik azért ütjük ezt a nagydobot, mert kiváltképpen szeretünk ítélkezni. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ezzel a parancsolattal (mint az összes többivel is) az emberi lélek lényeges kérdéseihez érkezünk. Vagyis ma az a tét, és az a kérdés, hogy mi keresztyének – most egyszerűen csak így mondhatom – hozzászólhatunk-e az emberi életnek ehhez a lényeges kérdéséhez? Természetesen, emberi magatartás, hogy ha valakit megrovunk valamiért, vagy buzdítunk valamire, valakit – mondjuk ki – kárhoztatunk helytelen magatartásért vagy éppen igyekszünk valami jóra ránevelni, s az illető azt nem akarja, a legjobb elhárítás az, ha azt mondja: de hát te is csak olyan vagy. Mit jössz te nekem, miről beszélsz te nekem? Miről papolsz nekem? Jaj, már megint prédikálnak erről. Vizet prédikál, bort iszik. Halljuk ezeket. De, testvérek,  szabad Isten igéje és a Szentlélek segítségével túlmenni ezen a rossz érzésen, mert mint elmondottam a bevezetőben, nemcsak az a kérdés, hogy miképpen tudunk erről a magatartásról ítéletet mondani, és mások fölött pálcát törni, hanem hol találunk segítséget ahhoz, amire Isten meghív bennünket ebben a parancsolatban, a tiszta, a szent, a fegyelmezett életre. Ez a nagy kérdés.
Ezért hát engedjétek meg, hogy még valamit itt elmondjak. A mai kor nemcsak azt lobbantja a keresztyének szemére, hogy mi egy túl-szexualizált szemléletmóddal nézzük a világot, hanem erre rátesznek még egy lapáttal. A mai kornak már-már paródiába fulladó jelenségsorozata, amikor úgy akarja felülmúlni a régi intézményeket, így például a házasság intézményét is, hogy megrohasztja azokat. Nem megszünteti, hanem megrohasztja. Ennek az egyik legmarkánsabb jelensége, amit több ország törvényhozásában látunk (kisebb-nagyobb tiltakozásokat kiváltva, minden esetben nagy média-visszhangot nyerve), ez a homoszexuálisok házasságának a bevezetése, amely véleményem szerint – ha szabad egy református lelkésznek a mai világban a véleményét nyilvánítani egyáltalán – íztelen és értelmetlen. Hiszen a legkevésbé sem valamiféle jognak a kiterjesztéséről van itt szó, sokkal inkább arról, hogy a mai ember meg kívánja változtatni a természet rendjét. A házasságot ugyanis férfi és nő kapcsolatára találták ki. A mai igyekezet, amire a mai ember törekszik, és óriási politikai, szellemi, gazdasági, morális erőt vet bele, nevezetesen, hogy kitágítsa a házasság jogosultsági körét és intézményét, olyasmire hasonlít, mint amikor Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, vagyis Sztálin eldöntötte, hogy Szibériában az északra folyó folyókat megfordítja, mert minek ömlik a folyó fönt északon a hideg tengerbe, ott nincs szükség vízre, bezzeg délen, Dél-Szibériában nagy szárazság van, oda kell irányítani a folyókat! Hogy Oroszország ezen része kigyógyult-e már a természeti katasztrófa-sorozatból, azt mi még nem tudjuk. De mintha valami ilyesmire vállalkozna a mai ember.
Ezt is fegyelembe kell vennünk, amikor Jézus szavai fényében próbáljuk ezt a parancsolatot jól érteni. A Hegyi beszédben Jézus szavai kemények, elviselhetetlenül kemények, szinte azt lehet mondani, hogy iszonyatosak. Ezeket nagyon gyorsan át szoktuk lapozni. Mert az a szép ott a Hegyi beszédben, hogy kik ott a boldogok, azt magunkhoz öleljük. De ami utána jön, azt nagyon gyorsan átlapozzuk, különösen itt, a Hegyi beszédben, mert nagyon kegyetlennek tűnnek. Inkább szívesen odalapozunk a János evangéliuma 8. részéhez, a házasságtörő nő történetéhez és azt mondjuk: ez a mi Jézusunk! Igen, ez a keresztyénség! Hol vannak a te vádolóid, senki sem kárhoztat téged? Akkor én sem ítéllek el, eredjél és többé ne vétkezzél. Ez a mi Jézusunk, ez a keresztyénség, ez az irgalom, ez a kegyelem!
Csakhogy, azért olvastam fel mind a kettőt, mert a János evangéliumában foglaltakat, különösen Jézus elbocsátó szavát: eredjél, és többé ne vétkezzél, önmagában csak félreértenénk. Csak hamis hivatkozásnak és ürügynek használnánk, ha nem visszhangozna ott a szívünkben és a lelkünkben az, amit a Máté evangéliumában olvasunk. Mert, ahogy egy bölcs Biblia-magyarázó megjegyezte János evangéliuma történetéhez, Jézus ugyan fölmenti a házasságtörő asszonyt bűne alól, megbocsátja a bűnét, de nem menti fel arra, hogy a továbbiakban is vétkezzen. Márpedig elég gyakran látjuk, halljuk, hogy Jézusnak ezzel a szavával szokták fölmenteni az emberek magukat a továbbiakra. Pedig Jézus nem azt mondja, hogy eredj el, aztán, ha nagy baj lesz, gyere hozzám, és aztán majd megint kitalálok valamit, hogyan lehet az ítéletet és a vádat leszerelni, csak folyamodjatok hozzám bizodalommal gyermekeim, követőim, tanítványaim, nálam kész a kegyelem, nálam kész a megbocsátás, nálam kész a felmentés. Jézus ezt az asszonyt elbocsátja, - és meghívja. Meghívja a szent életre. Eredj el és többé ne vétkezzél. És ezt nem értjük igazán, ha nem vesszük ide azokat a szavakat is: ha megbotránkoztat a te szemed, vájd ki azt, ha megbotránkoztat a te jobbod, vágd le azt, mert jobb, hogy egy tagod vesszen el, minthogy az egész tested a gyehennára, ítéletre kerüljön. Ezt is a mi Jézusunk mondja.
Mit akar hát Isten? Isten ezzel a törvényével, ezzel a parancsolatával (ugyanúgy, mint minden parancsolattal, amelyet annak idején Mózes kőtáblára írt, és amelyről Jeremiás próféta azt jövendölte, hogy majd, amikor megragadjuk az üdvösséget Jézus Krisztusban, Isten a szívünkbe fog beírni), Isten az Ő irgalmassága és kegyelmessége felé hív meg bennünket. Továbbá, Isten ezt a parancsolatot, ugyanúgy, mint a többit, megszabadított gyermekeinek rendeli. Ez nagyon fontos. Ezt mindig hangsúlyozom, és nem fogom unni hangsúlyozni: Isten megszabadított gyermekei veszik, kapják és fogadják a tízparancsolatot. Ez szabad gyermekeknek szól, akiket Isten szabadságra hívott meg, de Péter apostol szavával élve úgy, hogy a szabadság ne legyen a gonoszság palástjává.
Mit akar hát itt Isten? Először is ez a parancsolat: ne paráználkodjál, vagy más fordításokban, ne törj házasságot, a szövetség egyik titkát fejezi ki. A szövetségnek azt a titkát, hogy a szövetség kizárólagos. A szövetségben nincsen lábjegyzet, a szövetségben nincsen apró-betűs szöveg. A szövetség nem olyan szerződés, akár férfi és nő köti a házasságban, akár két fél köti, mondjuk egy vállalkozásban, akár két nép köti egymással valamilyen ügyben, vagy akár Isten és ember köti egymással, amelynek lennének olyan apró-betűs, elolvashatatlan és értelmezhetetlen részei. Nem úgy, mint ma, amiről sokat hallunk a hitelválság kapcsán. Valaki fölvett ezer forintot, mert akart venni az unokájának három gombóc fagylaltot, és öt év múlva azt találja, hogy neki nem ezer forint kamatait és kezelési költségét kell kifizetni, hanem elárverezték a házát. Miért? – Mert volt egy záradék, egy apró-betűs rész, volt valami rejtett meghagyás. A házasság nem olyan szövetség, hogy lenne benne záradék, abban az esetben, ha.., akkor, ha.., akkor így, akkor úgy; és az sem baj, ha a másik fél nem tudja. Ma Magyarországon, mindannyian roppant módon szenvedünk attól, amit persze csak egy statisztikai számmal tudunk kimondani, hogy minden száz megkötött házasságból legalább ötven válással ér véget, és erre nem mondhatjuk azt, hogy jaj, de jó, én még nem váltam el, jaj, de jó, én ezt nem ismerem... Mert nincsen olyan család, nincsen olyan rokonság, nincsen olyan barátság, nincsen olyan emberi kapcsolatunk, ahol ez ne jelenne meg, és azt látjuk, hogy amikor fölbomlik egy szövetség, attól senki nem lesz boldog. Ezért mondja Jézus, egy másik helyen, amikor az elválás felől kérdezik: Mózes ezt csak keményszívűségetek miatt engedte meg nektek. És azt látjuk, azt tapasztaljuk, hogy már külön lelkigondozói iparág (csúnya kifejezés, elnézést kérek mindazoktól, akik bajba jutott emberek lelki gondozásával foglalkoznak!), a méretekre való tekintettel szinte egy iparág alakult ki lelkigondozásra, válás utáni poszttraumás kezelésre. Hogy valamilyen módon mégis visszarángassák az embereket a normalitásba. Mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy ha széttörik egy szövetség, abból semmi jó nem jön ki. Nemcsak a gyerekek nem jönnek jól ki belőle, bár ez a legelső és a legnyilvánvalóbb következmény, s a lélektan használ ilyen kifejezést, hogy válási árvák. A felek sem jönnek ki belőle jól.
Egyszóval tehát, ebben a parancsolatban Isten azt fejezi ki, hogy a házasság teljes egészében, teljes létvalójában involválja a feleket. Testestől, lelkestől, mindenestől vagyunk férj és feleség, nincsenek az életünkben fenntartott rezervátumok. Ostoba és szinte halálos az a játék, amit, most már talán ideje múlt, de 15-20 évvel ezelőtt még divatozott a nyugati civilizációban – ez az úgynevezett nyitott házasság. Magyarán: házasságtöréssel gyógyítsák a megromlott házasságot. De nincs rezervátum. Nincsenek külön kis területei a férjnek és külön a feleségnek, ahol én én vagyok, ő meg ő, és én azt csinálok, amit akarok. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor súlyos házassági válságban vergődött, a felesége számon kérte rajta a házasságtörést, a kalandokat, a kicsapongást, a szeretőket, azt mondja nekem: tiszteletes úr, nem lehet nekem egy kis magánéletem? Ott álltam megdöbbenve, mert én eddig úgy tudtam a civilizációt, hogy a házasság a magánélet, a házasság az a bensőséges bizalmi szféra, amely már nem bonható tovább. És milyen jó a magyar szó: házasságtörés,  a házasságból sem kitörni, sem oda betörni nem lehet. Istennek ez a törvénye életvédelmi törvény. Ne ölj – ha ezt halljuk, megdobban a szívünk és azt mondjuk: igen. Örök parancs ez, és milyen szent parancs és milyen fontos parancs ez, és milyen hálásak lehetünk érte. Mert ha az emberiség, civilizáció történetén végigtekintünk (ezer évekről beszélünk), megriadunk, hogy milyen olcsó volt régen az ember élete. Egyszer olvastam egy izlandi krónikát, 1200 évvel ezelőtt agyoncsaptak valakit, - egy birka volt az ára. Vagy, ha olvassuk a háborúk történetét, amikor Napóleon rakta a figurákat a térképen, és mondja a hadvezéreknek: ha odaküldünk egy csapatot, az ötezer ember áldozatába kerül, de menjenek. Milyen könnyen játszottak élettel, életekkel. Milyen nagy törvény ez, hogy ne ölj!
És az nem nagy törvény, hogy ne törj házasságot? Hogy ne paráználkodj? Ez ugyanúgy életvédelmi törvénye Istennek. Mit akar Isten? Azt, hogy szent, tiszta és fegyelmezett életet éljünk – mondja a káté. Ezért van az, hogy Isten prófétái olyan bátran, szinte félreérthető módon példálóznak Isten és ember kapcsolata mentén a paráznasággal. Amikor a régi Izrael letért Isten útjáról, bálványokat imádott, hamis kultuszt állított fel, elvonul az élet tiszta forrásától, hogy szennyezett vizet igyon, akkor a próféták ilyen kemény szavakat mondanak: a parázna Izrael. A házasságtörő Izrael. Hóseás próféta könyvében Isten ezt egészen megrendítő módon írja le. Aztán ezt átveszi Ezékiel próféta, Jeremiás próféta és a többiek is. Úgy mutatkozik be Isten, mint férj, és úgy mutatja be Izraelt, mint hűtlen feleséget. (Kérem a nőket, ne tiltakozzanak, hogy már megint el vannak nyomva, mert ez megfordítva is igaz lehet.) Isten totálisan hozzákötötte az életét népéhez, Isten teljesen involválta önmagát az Ő népe életébe – amely viszont hűtlenül, a szövetséget megszegve és megtörve elhagyja Istent. S ennek mindig életvesztés a következménye, ennek mindig az a következménye, hogy tönkre megy az élet. Ennek mindig az a következménye, hogy nem is fertőzött vizet, hanem hamis vizet iszik az ember, ami nem is víz. Ennek mindig az a következménye, hogy az ember elkezd eltávolodni az igazi élettől.
Ezen az sem, amit a középkor keresztyénsége próbált ki  ebben a nagy drámában, mondván: akik akarják, ne házasodjanak. Éljenek szerzetesként, zárják ki magukat a világból. Aztán ehhez üdvszerző érdemet is hozzákapcsolt a középkor keresztyénsége, s fokozta a tétet. De mire a 16. századba eljutunk, a reformátorok már egészen világosan és keserűen azt látták, hogy miközben ugráltak az átlagember fején a házasságtörés bűnével, aközben magukat felmentették. Ezért van olyan sok vád a keresztyénség ellen, s nem akarom azt mondani, hogy ebben ártatlan is a keresztyénség. Ugráltak az átlagember fején a házasságtörés kapcsán, a kívánságok kapcsán, paráznaság kapcsán, lenyomták az egyszerű embert, és valóban mindent túl-szexualizáltak, ám közben azok, akik szent fogadalommal nem házasodtak, azok úgy magyarázták a Bibliát, hogy én nem is törhettek házasságot, mert vagyok házas. Közben mocskosabbul, tisztátalanabbul és gyalázatosabbul éltek, mint ma bármelyik Hollywood-i médiasztár. Bizony, így volt ez, kedves testvérek. Ezért mondja Pál apostol, jobb házasságban élni, mint égni. És ez Isten parancsolatának az egyik nagy titka. Jobb házasságban élni. Jó házasságban élni, mintsem égni, mintsem ahogy a nagy, lélektudó Freud mondja: élni és őrlődni, az erosz princípiuma mentén.
Mit akar Isten? Azt mondja a káténk: azt, hogy a paráznaságot mi is szívből gyűlöljük, mert életellenes, mivel Isten megátkozta azt, és azt akarja Isten, hogy tiszta és fegyelmezett életet éljünk akár a szent házasságban, akár azon kívül. Csak a házasságtörést és más hasonló gyalázatot tilt Isten ebben a parancsolatban? Mivel testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztán és szentül őrizzük meg. Ezért megtilt minden parázna cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot, vágyat, és mindent, ami erre ingerelhetne. Azt mondtam, be vagyunk kerítve, kedves testvérek. De ebben a bekerítettségben Isten szent igéje, Isten Szentlelke, az újjászületés áldása siet segítségünkre, mi több, ez az egyetlen menedékünk. Akik tehát szívüket és lelküket az új élet ajándékáért fölemelik az újjáteremtő Istenhez és megízlelik az eljövendő világ csodálatos erőit, megértik, mit jelent, hogy testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, azok boldog szívvel ölelik magukhoz Mesterünk és Urunk szavát: eredj el és többé ne vétkezzél, mert már tudják, ez nem a következő vétekre hatalmaz fel, hanem az új életre hív meg. Boldog, aki érti, tudja, és gyakorolja is magát Istennek ebben a szent, egész életünket oltalmazó, az Ő szerető szövetségében megtartó törvényében. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, aligha kell mondani, és különösképpen bizonyítani azt, hogy amikor valami nagy erkölcsi rossz zúdul rá az életünkre, könnyen megtaláljuk, és meg is kell találnunk az okát, mégpedig egy-egy isteni törvénynek a megszegésében. Nem is egyszeri megszegésében, hanem tartós mellőzésében, figyelmen kívül hagyásában, vagy éppen abban, hogy az emberi közösségek az isteni szent, létakarat és lét-törvény ellenére élnek. Ezért nem kell hosszasan részletezni azt sem, hogy amikor a mai közviszonyokat szemléljük, akkor az egyik nagy problémaegyüttes gyökerét éppen a harmadik parancsolatban találjuk meg: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Hadd tegyem hozzá mindjárt megelőlegezve a mondandómat, hogy e parancsolat kapcsán mindig a hamis bíró példázata jut eszembe. Lukács evangéliumában hozza fel ezt Jézus egy olyan emberről, aki így titulálja önmagát: Istent nem tisztelek, embert nem becsülök. És mindjárt ott is vagyunk a problémaegyüttes kellős közepén: aki nem tiszteli Istent, az nem becsüli az embert. Nem megy az, amivel hosszú ideje kísérletezget az ember, hogy hagyjuk Istent, de az embert becsüljük. Ez nem megy. Aki Istent nem tiszteli, az embertársát nem fogja becsülni. Ezt pedig ezért hozom ide, mert ma egy nagy csapda fenyeget mindannyiunkat, és bizony sokszor beleesünk ebbe a csapdába, mi több, azt tudom mondani, sokszor nagy örömmel megyünk bele ebbe a csapdába, mert ezzel mintegy fölmentjük önmagunkat a harmadik törvény megszegésének a problémája alól.
Pedig a csapda igen nyilvánvaló.  Miután mindenben olyan meghatározó a politika, és mindent áthat a politika, a politikai nézeteknek a küzdelme, a parlamenti vitatkozás, a politikai pártok rivalizálása, könnyen elintézzük az egész problémát azzal, hogy a tiszta beszéd a politikában romlott el. Ha valaki föllép az informatikai szupersztrádára, az internetre, megnyom két gombot, máris látja-hallja, hogy az egyik párt jeles tagjai káromkodásokkal kampányolnak. Nahát, máris ott van a lelkünkben a gondolat: lám, ilyen a politika. Lám, mivé lett a politika, már káromkodással kampányolnak! De én ebben mindig azt érzem, hogy közben föl is mentjük magunkat. Ilyen a politika, mondogatjuk, ilyenek a politikusok, de jó, hogy mi nem vagyunk politikusok, de jó, hogy nem tartozunk egyik párthoz sem, de jó, hogy nekünk nem kell ebben részt venni, csúnya bibis világ, fúj, fúj, fúj...
De két dolgot hozok most ide, és mindannyian meg fogjuk érteni, hogy ez bizony olcsó és veszedelmes felfogás. Mi megkiabáljuk, megdobáljuk, megkövezzük a politikusokat, dohogunk magunkban, fogjuk a fejünket, hogy milyen förtelmesen beszélnek, aztán el van intézve a dolog. Az egyik élményem segédlelkész koromhoz kötődik. Azt hiszem, ezzel már példálóztam, s azért hozom ide újra, mert felejthetetlenül belém égett, kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Családot látogattam kis faluban, ahol szolgáltam, és ahogy jöttem föl egy kis közön keresztül, az egyik palánk-kerítés mögül hangok hallatszottak ki, egy nagymama tanította beszélni az unokáját. Szép dolog, ez a nagymamák dolga. De hallom ám, hogy a nagymama káromkodni tanítja az unokát, és amikor a kis pösze mondta vissza, a nagymama kacagott és tapsolt neki: jól van! És jött a következő káromkodás. Amíg élek, nem felejtem el.
A másik az, hogy amikor felelős közéleti emberek káromkodással kampányolnak, arra hivatkoznak, hogy ez tetszik az embereknek. Mi kimondjuk, mi úgy beszélünk, mint az átlag magyar ember – erre hivatkoznak, ezzel hivalkodnak. Megmondom őszintén, tényleg így beszél az átlag magyar ember. Ha lenne valami mennyei statisztika, hogy a magyar ember hányszor gyalázza és káromolja Istent, és ezzel egyidejűleg hányszor gyalázza embertársát, Istennek képmását, hányszor nem tiszteli Istent és nem becsüli az embert, szerintem sztenderdül, folyamatosan olimpiai bajnokok lennénk ebben. Ebben minden érem a miénk lenne. Fájlalom és belekeseredik a lelkem, amikor a politika világában, ahol a beszéd dönt el mindent, gyalázatosan beszélnek. De nem akarom azzal elintézni, hogy a politikusok ilyenek, s aki politikus lett, az átlépett valami másik dimenzióba, átváltozott káromkodó-géppé, és de jó nekünk, mi rendesek vagyunk... Ne csaljuk meg magunkat.
Ezért is hozom most ide a Heidelbergi Káté írójának, Ursinus Zachariasnak egy nagyon érdekes magyarázatát.  Ez egyfajta skolasztikus felosztás, középkorias, de nagyon életszerű. A káté írója azt mondja, hogy kétféle módon lehet a parancsolatokat felosztani, különösen az első törvénytáblán lévőket. Némelyik parancsolat az ember szívét érinti, és némelyik pedig az ember közösségi vagy megnyilatkozó életét érinti, latinul így nevezi a két csoportot: az egyik a privatus, a másik a publicus. Az első parancsolat a privát szférába esik, mert a szívben dől el, belül dől el, hogy van-e az embernek Istenen kívül még hamis istene. Ez egy belső döntés. A második parancsolat publicus, mert azt már köz-nyilvános, hiszen az Isten-tisztelet mindig nyilvános, ezért közösségi kérdés, hogy mit állítunk az Isten-tisztelet terébe. Bálvány szobrokat, hamis istenek faragványait, saját kezünk csinálmányait? Aztán folytatja, és azt mondja: a harmadik parancsolat (az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd), ez is privatus, majd a negyedik parancsolatra mondja, hogy az a publicus, tudniillik, hogy az Úr napját szenteljük meg, Isten-tiszteletben, áhítatos ünnepnapi együttlétben. Lehet, hogy a káté írója 450 évvel ezelőtt tudott valamit? Tudta, hogy mi lesz most? Mert amit itt megjegyez, az van most.  Nem tudjuk mi az Isten nevének hiábavaló felvételét, az Isten neve káromlását, az esküdözést, a hamis esküt, az átkozódást azzal elintézni, hogy ez mind a publicus szférába tartozik, mi pedig a kis privát keresztyén szférában eléldegélünk. Hogy az egyház és a keresztyénség, és a keresztyén lét egy kis oázis volna, ez nagy hazugság. De nem kell Ursinust jövőbe látó képességekkel felmagasztalnunk, csak belátni, hogy ismerte Isten igéjét. És két vonatkozást mindenképpen meg kell említeni. Egyrészt azt, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj. Másrészt azt, amit Pál apostol ír Timóteushoz 2. levelében, amit felolvastam a lekcióban, hogy az utolsó időben sok minden egyéb mellett lesznek az emberek átkozódók, káromlók, gonosz beszélők, gyűlöletet fröcsögők. Ráadásul Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy nem a gonoszok lesznek ilyenek, a gonoszoknak nem kell ilyenné lenni, ők ilyenek, hanem akik magukon hordozzák a kegyesség látszatát,  akik elindultak a hit útján, akiket megérintett az Isten valósága, akik tanulták az igazságot, és az igazsággal együtt szent és tiszta beszédet, azok lesznek káromlók, gonoszul beszélők.
S itt újra fel kell hívnom a figyelmet arra a megértési vagy magyarázati módra is, amit már a kátéból többször hallottunk, és váltig hangsúlyoztunk, hogy ugyanis nem azt kérdezi a káté a parancsolat magyarázata során, hogy mit tilt Isten, hanem azt, hogy: mit akar?! Pedig tilalomról van szó, és súlyos szankció kapcsolódik hozzá. (Nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki az Ő nevét hiába felveszi.) De mégsem igazán tilalom ez, értjük jól, ha jól akarjuk érteni. Isten ebben a parancsolatban egy összefüggést mutat meg, ez pedig az, hogy meddig él a szabadság. A tízparancsolat ugyanis a szabadság rendje. József Attila így kiált szép verssorában: Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet... – és ekkor nekem mindig a tízparancsolat jut eszembe. Mert így kezdődik a tízparancsolat: Én vagyok az Úr, a Te Istened, aki kihoztalak – másképpen: kiszabadítottalak... Ezt az életszövetséget, ezt az életrendet a szabadító Isten adja, és most itt, a harmadik parancsolatnál igazán föl kell tennünk azt a kérdést: meddig él a szabadság, meddig vagyunk szabadok? Azért is hangsúlyozom ezt így, mert a beszéd, az, hogy tudunk beszélni, a szabadságunknak, egészen pontosan az ember voltunknak, a szabad emberlétünknek a legelemibb szerkezetéhez tartozik. Ha ezt elveszik tőlünk – tudniillik a beszédnek a képességét vagy a lehetőségét –, akkor elvették a szabadságunkat, de elvették az embervoltunkat is, attól is megfosztottak bennünket. Amikor megszületik egy gyermek, idő múltán türelmetlenek lesznek a szülők, mikor szólal majd meg. Ismerjük a legendát, a nagy fizikusról, Einsteinről, aki négy éves koráig nem szólt egy szót sem. Azt mondja a legenda, hogy aztán egy ebédnél megszólalt a kis Albert, hogy nem jó a leves! Jaj, csoda történt, négy év után megszólalt! S megkérdezték tőle, hogy eddig miért nem beszélt? Azt mondja: nem volt semmi baj. Miért kellett volna neki szólni? Milyen nagy dolog, amikor egy gyermek kimondja az első szót, meg a másodikat, amikor mondatot mond... Miért az? Mert, gondoljuk, ez az élet rendje, tanuljon meg a gyerek beszélni és beszéljen a gyerek, kommunikáljon velünk a gyermek. De bele se gondolunk, hogy igazából véve a beszéléssel a teljes emberi lét konstituálódik. A teljes emberi lét azzal létesül, amikor  az ember ki tudja önmagát mondani, amikor már nemcsak a könnyei, az ordibálása, a láza, hanem a szava, a szíve jelzi a számunkra, hogy ki ő, mit gondol, s megosztja velünk legbelsőbb titkait és létét. Ebben létesül az emberi mivolt.
Nem véletlen, hogy régi harca ez az embernek, igen régi harc  a szólás szabadságnak kérdése. Nem kétszáz éve kezdődött a szólásszabadságért való harc. Mitöbb, kétszáz éve valami más kezdődött: a szólásszabadság elleni harc, csak éppen a szólásszabadság nevében kezdték mondogatni, hogy az ateistáknak is szabad mindent kiabálni és szabad Istent tagadni. De amíg szólhatok, és megnevezhetem létem forrását (s nem tagadhatom), addig vagyok szabad. Persze, tudom, sokféle szabadság van, ám ehhez a szabadsághoz nem kell semmi egyéb, csak én. Annyiféle szabadság van: sajtószabadság, például. De ahhoz kell legalább egy nyomda, valami festék meg papír. Az utazásnak is van szabadsága. Ahhoz kell egy vonat vagy egy repülő (csak nehogy megint megígérje nekünk valaki a kampányban, hogy a nyugdíjasok ingyen repülhetnek). Oktatás szabadsága. Ahhoz iskolákat kell építeni. Egészséghez való jog. Ahhoz orvosi rendelőket kell építeni, kórházakat, és orvosokat kell kiképezni. Végtelenségig lehet gyarapítani a szabadságokat, sokféle szabadság van, a modern ember ráadásul egyfajta tömegtermelési lázban ég, a parlamentek, a törvényhozók minden nap gyártanak egy szabadságtörvényt. De aztán ahhoz mindig valami intézményt is hozzá kell rendelni.
A szólásnak a szabadsága az én legbelsőbb szabadságom. Ha szólhatok, szabad vagyok. Szabad nekem is szólni? – kérdezte a múltkor valaki egy bizottsági ülésen. Hevesen vitatkoztunk, próbáltuk a másik felet meggyőzni valamiről, ő csak ült a sarokban, kétszer felemelte a kezét, majd úgy, félóra múlva már nagyon felemelte és megkérdezte: szabad nekem is szólni? Ott, abban a heves vitában mélységes mélységig belém hasított, hogy tényleg, ha szólhat, akkor a szabadságról van szó. Kedves szülők, amikor látjátok a gyereketek szemén, hogy mondana valamit, hagyjátok abba a prédikálást, engedjétek, hogy elmondja. Kedves gyermekek, amikor idős szülőtök mondana valamit, ne torkoljátok le, hogy jól van nagyi, jól van papi, tudom, tudom, tudom, majd én rendezem a dolgot. Hadd mondja el ő!
De most nem ez a kérdés, hanem az, hogy meddig él ez a szabadság? Mit kíván Isten? Azt, hogy Istent tiszteld és embertársadat becsüld. Megelőlegezem. megvan ennek a parancsolatnak a párja is a második törvénytáblán: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Istent tiszteld. Istent tisztelni pedig azt jelenti, hogy az áhítatban, az Isten nevének segítségül hívásában és Isten nevének magasztalásában nyitjuk meg újra meg újra önmagunknak az utat a szabad és szabadító Istenhez. Isten ezt tökéletesen látja, mi több, tökéletesen tiszteletben tartja, így is jön hozzánk, végső módon is így jön hozzánk. Az Ige testté lett, és amikor az Ige testté lett, akkor dőlt el végérvényesen, örök érvényűen, hogy Isten bűnből való váltságot, feltámadást és örökéletet szerzett az embernek. És csak kérdem halkan, mi lenne, ha a mi igénk testté lenne? Mi lenne, ha az átkaink, a káromlásaink, az esküdözéseink, a hamis fogadásaink mind, mind testté lennének? Mi lenne? Én tudom, hogy mi lenne, így mondja az apostoli hitvallás: szálla alá poklokra... Az a pokol, ahol az ember átka lesz testté. Az Istent káromló, az Isten nevét szidalmazó, az Isten nevében hamis esküt tevő, az Isten nevével visszaélő ember pillanatok alatt megsemmisíti ezt a mi drága és tökéletes szabadságunkat. Mert minden kimondott szónak van következménye. Jakab apostol azt mondja a levelében, hogy kicsiny tűz a nyelv, de nagy tűzvészt okoz. Mert mi sosem önmagában a kimondott szóról beszélünk, hogy azt hova tesszük a lexikonban, a szótárban, kimondható szónak, nem mondhatónak tartjuk, itt nem ez a kérdés, hanem az, hogy mi lesz belőle, vagy még inkább általa. És vannak szavak, vannak mondatok, vannak nyelvi cselekmények, amelyeknek beláthatatlan a következménye. Például, elveszítjük a szabadságunkat. Mit akar az Isten? Azt, hogy szabad legyél. Mit akar az Isten? Hogy magasztald és dicsőítsd a szabadítót. Mit akar az Isten? Hogy segítségül hívhasd az Ő nevét. Mit akar az Isten? Azt, hogy magasztald Őt.
Hiába fel ne vedd... A Heidelbergi Káté 450 évvel ezelőtt íródott, olyan korban, amikor a vallás dolgai evidensek voltak, többé-kevésbé még azoknak is, akik két lábbal taposták a hit dolgait. Valamit most nekünk is hozzá kell toldani ehhez a magyarázathoz, és ezt majd a következő parancsolatból fogjuk igazán látni: mit tesz ez a parancsolat egy vallástalan korban. Mit tesz ez a parancsolat egy olyan korban, amikor Isten nevének a kimondása nem váltja ki az emberekből azt az érzést, azt a tudat-tartalmat, amit talán 450 évvel ezelőtt kiváltott. Mit jelent ez a parancsolat egy olyan korban, amikor a szólásszabadsághoz elemi módon hozzá szeretnék érteni az Isten tagadását is? Mit jelent? Vannak radikális megoldások is. Sok vallásos érzületű embernek itt Európában, nagyon fáj, hogy a szólásszabadság nevében gyalázható Isten, hogy egy keresztyén gyökerű – gyökerű? (talán, ez túl erős is szó) –, egyszóval, valamilyen keresztyén lenyomatú nyugati civilizációban a törvények megengedik és biztosítják a gyalázkodást, és az egyéni véleménynyilvánítás körébe utalják. Sokan ezért hajlanak arra, hogy elhagyják ezt a civilizációt. Svájcban például sok fiatal iratkozik be mostanában be korán-iskolákba. Majd az iszlám megmondja, majd az iszlám ide fog csördíteni ennek a vallástalan, hitetlen, káromkodó, össze-vissza beszélő nyugati csőcseléknek. Nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás, hogy elóhajtozunk valahova, csak azért, hogy az Isten nevét tiszteletben tartassék.
Inkább azt a kérdést vetem fel és hagyom a szívetekben: gondolkodjatok rajta és segítsen nektek is a Lélek jó választ találni rá, hogy vajon nem tartozik-e ennek a parancsolatnak a körébe az Isten nevéről való szép vallástétel? Így mondja ezt Péter apostol is levelében, hogy tegyél bizonyságot azzal a szép vallástétellel, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztusunk tett Poncius Pilátus előtt. Isten nevéről szép vallástételt tenni! Én úgy hiszem, hogy amikor Isten azt mondja: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, ez ma már talán így is fordítható, sőt egy részében mindenképpen így fordítandó: az Úrnak, a te Istenednek nevét el ne hallgasd! Ne hallgasd el az Isten nevét, ne hallgasd el az Isten szabadító tetteit, ne hallgasd el az Isten jóságát és üdvözítő kegyelmét. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Négyszáz éve talán így kellett érteni: ne keverd bele Istent hamis és hiábavaló dolgokba; ma pedig a parancsolat igazi értelmének fényében azt kell mondani: ne hallgasd el az Úrnak, a te Istenednek nevét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A negyedik parancsolat kapcsán ezt kérdezi a káté: mit akar Isten a 4. parancsolatban? - majd ez a felelet rá: „Először azt, hogy tartsuk fenn az igehirdetés szolgálatát és az iskolákat. Én magam pedig, különösen a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyéni módon adakozzam. Továbbá, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden napján felhagyjak, és engedjem, hogy az Úr Szentlelke által bennem munkálkodjék, és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem.” Akik sokat forgatják a Heidelbergi Kátét, talán már észrevették, hogy miközben a káté sok más parancsolatot igen részletesen, olykor négy-öt kérdés erejéig magyarázza, ez esetben egészen tömören szól, szinte átfolyik rajtunk, annyira röviden, amit itt mond. Például, a bálványimádás tilalmát olyan hosszasan magyarázza, hogy végén szinte nem is tudjuk, hol kezdtük, míg itt egyszerű meghatározást közöl. Vajon, miért ez a rövidség? Hiszen, amikor Isten igéjét olvasgatjuk, azt látjuk, hogy a nyugodalom napja lépten-nyomon előkerül, s újra meg újra hallunk az Isten-tisztelet napja, az Istennek való szolgálat, az Istennek való hódolás kérdéséről. Sőt, már a tízparancsolat közöltetése előtt végigolvashatjuk itt Mózes 2. könyvében, hogy miképpen munkálta Isten Mózes által népének szabadítását, hogyan alkudozott álnokul a fáraó, amikor Mózes azt kérte, hogy bocsássa el a népet Istenünk tiszteletére. S ahogy jöttek a csapások, úgy enged fokról-fokra a zsarnok, míg végül be nem látja, hogy az egész népet, férfit, nőt, gyermeket, időst, jószágot,  - mindenkit és mindent el kell engednie. Nem mondom végig  ezt a történetet, de fontos példaként említem, mert a nyugodalom napjának a megünneplése mindig a szabadságunk legtökéletesebb jele. A nyugodalom napja nem szabadidő, mai értelemben; a mai ember a szabadidőt úgy fogja fel: ilyenkor azt csinálok, amit akarok. De tudjuk, hogy a magyar ember halálos verembe esett ennek kapcsán, amikor még a pártállam idején, a késő kádárizmusban bevezették a szabad szombatot. Mit mondott ekkor a magyar ember? Na, van egy kis szabad időm. És belefogott az önkizsákmányolás rettenetébe. Jött a másodállás, a fusi, a szakadásig végzett háztáji. Ekkor kezdődött az önkizsákmányolásnak az a félelmetes révülete, amelyből, úgy tűnik, két nemzedék alatt sem gyógyult ki a magyar nép. A parancsolat azonban tartalmat is rendel a szabadsághoz: ez a nyugodalom napjának megünneplése. Mit kíván Isten? – hogy megszenteljük ezt a napot, és éppen a megszentelése a szabadságunk jele. A modern kommunikációban használnak különleges szavakat, az egyik kifejezés mintájára mondom:  a nyugodalom-nap megünneplése: marker, vagy József Attilásan szólva: áruvédjegy, ez a szabadság jelvénye.
Hogy milyenek vagyunk mi keresztyének, azt sok minden meg tudja mutatni. Mosolygósak vagyunk? Bizony, nem lenne baj, ha a keresztyének mosolygósabbak lennének; néha sikerül is, néha nem. Jószívűek vagyunk? Ez szerintem evidens dolog, de sokszor elrejlik. Lelkesek vagyunk? – ez is megy néha. Hová állunk, mit támogatunk? És még lehetne sorolni. Most ennek a parancsolatnak a fényében azt tudom mondani: arról ismerszik a keresztyén, hogy miképpen szenteli meg a nyugodalom napját. S ha valaki még modernebb kifejezést szeretne hallani, akkor azt mondom, ez a keresztyénség brandje. Hogy mi fénylik, mi ragyog ki belőlünk, azt világosan megmutatja a 4. parancsolathoz való viszonyunk és annak a betöltése.
A múlt alkalommal elmondottam, hogy ámbár kicsit iskolás és középkorias a káté írójának, Zacarias Ursinusnak a felosztása, de nem haszontalan. Ő két rubrikába osztja a parancsolatokat. Ez egyiket így nevezi: privatus, a másikat így: publicus. Ne legyen más Istened énelőttem, ez privatus, ez a szív döntése. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, - ez is privatus, mert ahogy Jézus mondja: a szív teljességéből szól a száj, tehát az, hogy én hogyan beszélek, az a szívben dől el. De vannak parancsolatok, amelyek a másik rubrikába esnek: ez a publicus. A negyedik parancsolat ide tartozik. Az Úr napjának megszentelése, a nyugodalom napjának a megtartása közügy. Ezért beszéltek a régiek közimádságról, amikor Isten népe egybe gyülekezett a nyugodalom napján, hogy együtt szenteljék meg azt.  A káté feleletében is ezt olvassuk: a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan el kell járnom. Igen, otthon is lehet imádkozni, kell is; otthon is lehet Isten igazságát tanulni, kell is; otthon is lehet mélyíteni a szívünkben az Istenhez-tartozásunk valóságát, kell is; mégis itt áll egy mély értelem: Isten azt kívánja, hogy én a gyülekezetbe szorgalmasan eljárjak, ott Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segélyül hívjam. Ezt akarja Isten.
A parancsolat másik mélysége abban van, amit a Zsidókhoz írt levélben olvastunk. S ha ezt összekapcsoljuk a Mózes 2. könyvének az elejével (amit az imént felidéztem), akkor ezt világosan látni is fogjuk. Lám, hogyan is készíti el Isten az Ő népének a kiszabadítását? Engedd el az én népemet Isten tiszteletére! Engedd el az én népemet templomba. Így kezdődik a szabadítás! A Zsidókhoz írt levél pedig az üdvösséget jövőt nyitja meg, amikor azt mondja, hogy van az Isten népének szombatja.
A parancsolat indoklása, ahogy itt halljuk, igen részletes és alapos. Hat napon át teremtette Isten az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. A hetedik napon megnyugodott az Ő munkájától, ezért megáldotta és megszentelte. Te is áldd meg, te is szenteld meg a nyugodalom napját. Ez az indoklás. Vagyis lehetne azt mondani, hogy ez a parancsolat a teremtés rendjében egy életritmust, egy életszabályt állít elénk. Sok okos magyarázó mondja ezt, és egyet is érthetünk velük. Igen, szükségünk van a hetedik napra, szükségünk van a nyugodalom napjára. Igen, hiába űzik, immár kétszáz vagy háromszáz éve itt, a nyugati civilizációban az utópiák bajnokai azt az ostoba játékot, hogy átrendezik a naptárat és átcsoportosítják az életidőnket! Olvastam egy tanulmányt arról, hogy Sztálin Szovjet-Oroszországában annyira gyűlölték a kereszténységet, hogy eltörölték a hat nap munka és nap pihenés ritmusát és bevezették a tíz napos hetet (még a hangzása is idétlen: tíz napos hét!). Két hét alatt összeomlott minden. Akkor bevezették nyolc napos munkahetet, egy napos pihenéssel. Nem működött. Lett tizenkét nap munka, három nap pihenés. Mindegy is, érződött a sztálinisták akaratán a szándék: csak ne hat nap és egy nap legyen! Mégis, elemi racionalitás van itt: le kell állni. Meg kell nyugodni. S ezen nem a láblógató pihenést értjük, mert az ige – megnyugovék -, amit a teremtés-történetben olvasunk, a szentelés idejét jelzi. Isten a hetedik napon szent örömmel tekintett végig alkotásán. Vagyis csak a modern ember értelmezi rosszul Istennek ezt a parancsolatát, csak a modern ember érti úgy, hogy nos, ha van egy szabadnap, akkor eldobom magamtól mindazt, amit eddig csináltam, hátat fordítok neki, kilépek a munkából hétfő reggelig,  nem is akarok arról tudni semmit, végre van egy nap, amikor kikapcsolódunk. Átkapcsolunk valami másra. Ám a teremtés-történetben mást látunk. Isten, amikor megnyugovék a teremtő munkától, áttekinti teremtését, örvendezik benne, s ha szabad ilyen egyszerű szót mondani: nyugtázza. És azt mondja: ímé, igen jó. Vagyis Isten tőlünk sem azt akarja ebben a parancsolatban, hogy dobjuk a hátunk mögé a munkát, mint vaskefét a népmese hőse, hogy aztán abból kinőjön egy rettentő sűrű erdő, és már vasárnap délután kezdődjék a frusztráció, nőjön bennünk az idegesség, hogy hétfő reggel kezdődik minden előlről. A hetedik nap az áldás feletti öröm napja: áldd meg, és szenteld meg azt a napot. Ha nem így van, és nem tudunk áldással visszanézni – előre is csak rettegéssel tekintünk.
Ezért, s ez a harmadik mélység, a parancsolat megmutatja, hogy nemcsak az elvégzettekre tekintünk vissza, ez a nap nemcsak hálára ad lehetőséget (hiszen a nyugodalom napján adunk adni mindazért, ami mögöttünk van, amit Isten kegyelméből elvégeztünk), hanem előre is tekintünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: van az Isten népének szombatja. És ezen nem az előttünk álló szombatot érti, hanem arra utal, hogy miért cserélték a keresztyének a zsidó szombatot, a nyugodalom napját a hét első napjára. Hiszen mi a hét első napját ünnepeljük. Mi volt a hét első napja? – S a hét első napján, kora reggel az asszonyok vették a fűszerszámokat, és elindultak a kertbe Arimátriai József sírjához, hogy elvégezzék a végtisztességet a megfeszített és sírba tett Jézusnak... A mi Urunk Jézus Krisztusunk a hét első napján támadott fel, a nyugodalom nap után. Ezért a keresztyének úgy döntöttek, hogy a mi nyugodalom napunk az a nap legyen, amikor az Úr Jézus Krisztus föltámadt, és egy új teremtésnek a nyitányát hozta el. Ezért mondja a káté ilyen egyszerűen: azt akarja Isten a negyedik parancsolatban, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden elkövetkezendő napján felhagyjak s engedjem, hogy az Úr Szentlelke által bennem munkálkodjék és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem. Vagyis mi keresztyének nemcsak várunk, hanem kezdünk is. A mi nyugodalom napunk nemcsak visszatekintés a mögöttünk levő időre, annak a fényében, hogy Isten világot teremtett, - hanem kezdés is. Az örökkévaló szombatnak a megkezdése.
Mert, hogy milyen lesz majd az a végső, beteljesedő idő, amely a Krisztus feltámadásával kezdődött, az ilyenkor ízlelhető meg. Mi nem a jövő hetet kezdjük, mi nem azért vagyunk együtt a nyilvános közimádságon, nem azért visszük Isten elé közösen hálaadásunkat és könyörgésünket, hogy hétfő reggel ki tudjunk kelni az ágyból és el tudjuk kezdeni az újabb hetes robotot. A gazdasági szakemberek, az életkalkulusokat számolgatók, a jövő mérnökei, akik, mint Elena Ceausescu, még azt is kiszámolják, hogy hány kalória szükséges egy bányásznak egy napra, hogy képes legyen két tonna szenet kifejteni, és azt a kalóriát hogyan lehet barna kenyérből meg száraz csontból kitermelni, lehetőleg leginkább vegyi úton. Ez a világ, kedves testvérek, nem szereti a keresztyénséget, mondjuk ki már egyszer őszintén. Ez a világ a hatékonyság világa, a modern hatékonyság-kultusz nem szereti a keresztyéneket, mert mi nem azért állunk le, hogy regenerálódjunk  (ahogy mondogatni szokták), hogy aztán hétfőn megújult erővel húzhassuk tovább az igát. Mi valami újat nyitunk meg minden vasárnapunkon, mi az Úr napján vagyunk együtt, ez  a feltámadás napja.
Így a mi beteljesítő és záró ünnepünk, a mi nyugodalom napunk a feltámadásnak az ünnepe is. Kálvin János, nagyon érdekes szempontot vet fel e parancsolat magyarázata során. Előbb ő is azt kérdezi, amit mindannyian. Miért kell ez a nap és az istentisztelet? A rossz választ mi is ismerjük, sőt gyakoroljuk is. A rossz válasz: mert ez a pihenő nap, ilyenkor leeresztünk. Ezért ma már nem öltözünk fel szép ruhába vasárnap az Úr. Csak lötyögünk. S ha templomba is megyünk, minden laza rajtunk: blézer, polár, strandpapucs, laza cucc. Lötyögünk, arra való az Úr napja. Kicsit leeresztjük magunkból a feszültséget. Kálvin azt mondja, azért szenteljük meg az Úr napját, hogy megemlékezzünk arról, hogy mi is teremtmények vagyunk! Hogy az Úr alkotása vagyunk, Istenhez tartozunk, az Ő keze munkája vagyunk! Ha ezt igazán komolyan vesszük, ha ez hálával tölt el bennünket, egyből fölszabadulunk attól a kényszerességtől, hogy nekünk kell a világot megcsinálni. A világ meg van alkotva, mégpedig, ahogy halljuk a teremtés-történetben, úgy, hogy a nyugodalom napjáról visszatekintve Isten azt mondja: igen jó! Én a jót és jól teremtő Istenhez tartozom, Isten a teremtőm.
Ezért végső soron a nyugodalom napja, ha igazán és méltón ünnepeljük, úgy ahogy a káté mondja, nagyon egyszerű. Hadd olvassam még egyszer: Először azt akarja Isten, hogy tartsuk fenn az igehirdetés szolgálatát és az iskolákat. Én magam pedig – itt személyesre fordítja – különösen a nyugodalom napján Isten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, Isten igéjét tanuljam, a sákramentumokkal éljek, az Urat a szentek közösségében nyilvánosan segítségül hívjam, és keresztyéni módon adakozzam, továbbá, hogy gonosz cselekedeteimmel életem minden napján felhagyjak. És engedjem. Engedjem – ez a kulcs! –, hogy Szentlelke által az Úr bennem munkálkodjék. Ha mégis van a nyugodalomnak napján valami nyugtalanító, valami feszültségkeltő, akkor az az akaratok nagy drámája. Így kérdezi a káté: mit akar Isten? – Isten azt akarja, hogy az én egész életem az Ő teremtői jóságát, hűségét és szeretetét tükrözze. Isten azt akarja, hogy az én életem – nem félek kimondani – az isteni életritmus szerint lüktessen. Ezt akarja Isten. A szívünk úgy dobog, ha normálisan dobog, minden hetedben kihagy egyet. Pihen egyet. A szívünk (a hús-szív) még így működik. A szívünk (az akarat-szív, az Istentől elszakadt bensőnk) már nem így akarja. Mit akar az Isten? A nyugodalom napja, a munkában való megcsendesedés, a hálás összegzés, a kéréseink Isten elé vitele így, a közösségben – mert az istentisztelet mindig publikus - az igehirdetésnek és a tanítás szolgálatának a fenntartása mind, mind ezt szolgálja, hogy én is azt tudjam akarni, amit Isten akar. Hogy az én életem az isteni élethez igazodjon hozzá.
A Zsidókhoz írt levél, a tudósok szerint, voltaképpen egy hosszú igehirdetés volt. S így mondja, a régi keresztyének világában: ma! Ma ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket. Lehet, hogy a Biblia-tudósok somolyognának rajtam, de egyszerű prédikátor módjárta mondom, hogy ez a ma akkor volt, amikor az a régi igehirdetés fölhangzott ott egykor az Úr napján. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, ma, ha az Ő szavát halljátok, igazítsátok hozzá magatokat az Isten akaratához, mi több, az Isten életéhez. Igazítsátok hozzá magatokat úgy ahhoz, ahogy a teremtő és újjáteremtő Isten él – él a feltámadott Krisztus ereje szerint.
Hát akkor lesz nyugtunk? Hiszen ezzel nyomban kezdődnek a nagy drámák és a nagy harcok. S nem leszünk vesztesek itt, ebben az életben, ahol mindenki csak rohan, hajt, mozog, mert ilyen a 21. század nagy mókuskereke, s csak pörgetjük a világot?  Jaj, ha rajtunk múllana – mondta nekem egyszer egy közgazdász – én úgy megpörgetném a tengelye körül a Földet, hogy ne 24 óra alatt menjen körbe, hanem 12 óra alatt! Kérdezem tőle: miért? – Mert akkor több munkanap lenne, és hosszabbak lennének a munkaórák. Nos, ha mi mégsem gyorsítjuk fel ezt a búgócsiga Földet, nem maradunk le? Lehet, hogy lemaradunk, kedves testvérek, nem tudom. De a Zsidókhoz írt levél azt mondja: van az Isten népének nyugodalma, megvan az Isten népének a szombatja, és ezt mi Krisztusban látjuk, a feltámadottban, akiben egy új és isteni világ kezdődött el. Ehhez teszi  hozzá a káté, magyarázván: engedjem, hagyjam, hogy Szentlelke által Isten bennem munkálkodjék, és így az örökkévaló szombatot már ebben az életben megkezdjem. Mi vasárnap nem befejezünk valamit. Mi elkezdjük az új életet, az örökéletet, és az igaz reménységet. Adja Isten Szentlelke, mi több, hadd mondjam most ki: munkálkodjon bennünk Isten Szentlelke, hogy ennek minden jó ízét és erejét megérezhessük.
Ámen