Egy

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnap kezdtük az Efézusi levélnek ezt a felolvasott passzusát magyarázni. Miután az apostol hét tételben fogalmazza meg itt az egység a fontosságát és áldását, az elkövetkezendő vasárnapon is egyenként fogjuk venni ezeket. Az elmúlt vasárnap az egység áldásáról, különösen annak előnyeiről szólottam: igyekezzetek megtartani a lélek egységét békességben, kérte az apostol. Különösen az egyház egységét hangsúlyoztam ki. Tudjuk, hogy minden életterületen, így a családban, a munkahelyi közösségben, a nemzet életében, s bármilyen emberi szerveződésben, ahol egység van, ott sok-sok áldást is megtapasztalunk. Mégis, az apostol szavai nyomán elsősorban az anyaszentegyház egységéről kellett szólnunk, de nem azért, mert a modern kor ökumenikus eszménye megköveteli ezt, hanem azért, mert az Istennel való közösségünk (még egyszerűbben: az Istennel való létegységünk) következménye az anyaszentegyház. Tudom, ezzel nagyon protestáns dolgot mondok. Azt szokták ugyanis mondani, hogy a római katolikus felfogás szerint az Istenhez az egyházon keresztül jutunk el; ha egyek akarunk lenni Istennel, áldást akarunk Istentől, akkor az egyházon keresztül vezet Hozzá az út. A protestáns felfogás pedig azt mondja, hogy az egyház az Istennel való közösségünk folyománya, az Istennel megtalált élő, eleven közösségnek a leszármazása; Istennel van közösségünket az egyházban éljük meg, és tartjuk meg. Én a kettőt nem tudom ilyen élesen szembe állítani egymással, nem is akarom. Ma azonban az ige nyomán az utóbbit kell hangsúlyozni.
Az elmúlt alkalommal arról is szóltam, és el is túloztam, hogy az efézusi gyülekezet Isten nagy egybeszerkesztő áldását élte át. Krisztus evangéliuma által olyanok is közösséget és egységet éltek át, akik évszázadokig vagy évezredekig nem is találkoztak egymással, a kultúrájuk, meggyőződésük, de még a faji hovatartozásuk is elkülönítette őket egymástól. Ez a csodálatos újdonságot, az egységet az egyházban tapasztalták meg. Krisztusban nincsen zsidó, nincsen görög, nincsen szabad, nincsen rabszolga, nincsen férfi, nincsen nő, mindannyian – mondja az apostol – szabad gyerekek a Krisztusban, mert a Szentlélek Isten Krisztusban újra egybeszerkesztett mindeneket. Ez az egybeszerkesztés: rekapituláció, azaz a  Krisztus fősége alá von össze mindent a Lélek. A rekapituláció egyébként összefoglalást jelent, summázást, a dolog lényegének kimondását. S lám, milyen gyönyörűen megmutatkozik az egyházban ember-voltunk lényege! Az ugyanis, hogy Istennel egységünk lehet, Istenhez tartozunk, és ilyen módon egymáshoz tartozunk. Ez azonban – jelzi az apostol – nagyon törékeny és érzékeny tapasztalat. Ha elszakadunk az evangéliumtól, Krisztus erejétől, azonnal föltörnek a megosztó tényezők. Efézusban azonnal két párt jött létre. Mert mit csinál az ember, ha elhanyatlik az igazságtól? – nemde azonnal pártokat hoz létre! Mit csinál az ember, ha a nagy megtartó egység szétfoszlik? – nemde, azonnal mindjárt kisebb egységeket hoz létre. Így jött létre az egyik oldalon az igazságpárt, másik oldalon a szeretetpárt. De ha ez a kettő (az igazság és a szeretet) összeütközik, ha a kettőt kijátszák egymással szemben, ha kioltják egymást, máris az Istentől való eltávolodásunk tragikus mélységbe zuhanunk. Mert igazság nélkül nincs élet, mert szeretet nélkül nincs élet. És lám, - ezt láttuk Efézusban – létrejött az igazságpárt, amelyik eltekintett a szeretettől, és szinte fanatikus módon ragaszkodott az igazsághoz (igazságnak kell lenni, bármilyen áron!), És létrejött a szeretetpárt, amelyik meg az igazságról mondott le, és merő szentimentalizmusba fulladt. Ezért mondja az apostol: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Ezt fogjuk most vasárnapról vasárnapra végigvenni, hogy mi ennek az alapja. Igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek. Sokféle módon magyarázzák ezt, én csak három rövid magyarázatot hozok ide. Mindegyiknek nagy igazsága van, a végére hagyom azonban azt, ami legmélyebb meggyőződésem szerint egyetemesen érvényes és igaz. De a másik kettőbe is érdemes belenézni, mert sok mindent elárulnak.
Egy a test és egy a lélek. A közösség olyan, mint a test és lélek egysége, mert testestől-lelkestől vagyunk emberek. Nem lehet a testet a lélektől elszakítani, nem lehet előállni hagymázos, rémületes ostobaságokkal, hogy, úgymond, a test tulajdonképpen egy bőrzsák, valami konténer, palack, amiből a tartalmat (a lelket) egy másik palackba is át lehet önteni, ahogy a bort lehet kólás üvegbe is tölteni, a kólát lehet boros üvegbe, kinek mikor mi kerül a kezébe! Nem. A test és a lélek egy. A bibliai antropológia ezt így mutatja meg nekünk. Bár lehet az emberről csontként, húsként, sejthalmazként, valami biológiai alakulatként szólni, ám ahogy a teremtéstörtént leírja: akkor lett az ember emberré, élő lélekké, amikor Isten lelket lehelt belé; ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben: és lett az első ember, Ádám, élő lélekké. Némelyek szerint erre emlékezteti most az apostol az efézusiakat: igyekezzetek megőrizni a lélek egységét, mert az olyan, mint a test-lélek egység. Hordozzátok el egymást szeretetben, békességben, türelemben, ne szakadjatok el egymástól, mert egy a test és egy a lélek. Ám ha itt áll ez a megkülönböztetés, rögtön meg is kérdezzük, hogy akkor mi a test, és ki a lélek? Aztán rögtön gyártjuk a hierarchiákat, hogy a lélek mégis magasabb rendű, a test mégis csak test. Ki a hát test? Ki a lékek? Mivel zsidók és pogányok együtt voltak a gyülekezetben, egyesek szerint a pogányok voltak a test, mert testiesek voltak (s erre sokszor utal az apostol is: ne éljetek testi kívánságotok szerint, mint régen, amikor pogányok voltatok). Tehát elmaradottak, alacsonyrendűek voltak - egykor, de most Krisztus kegyelme által felemeltettek az ígéretek hordozói, az atyák, a próféták, meg a zsoltárosok vallásának követőihez. Vagyis a zsidók voltak a lélek, ők voltak a magasabb rendűek. Én azt hiszem, testvérek, ez a megoldás félrevezető, és nem is érdemes ebbe az irányba tovább haladni.
Inkább arra lehet gondolni, amiről Pál apostol a Korinthusi és a Római levélben is beszél a gyülekezet egysége kapcsán. Ott egy régi római hasonlatot idéz, abból a korból, amikor a köztársasági Rómában fellázadtak a plebejusok. Sok volt az adó, kizsákmányolták őket, kivonultak a városból. Ekkor egy patrícius kiment és elmagyarázta nekik, hogy a közösség úgy van együtt, ahogy a test tagjai együtt vannak. A láb önmagában nem ér semmit, a kéz önmagában nem ér semmit, a fül önmagában nem ér semmit, a fej sem ér önmagában semmit, tessék visszajönni és organikus egységben együtt élni. Ezt a hasonlatot Pál apostol alkalmazza Pál a Korinthusi levélben is. Tehát egy a test és egy a lélek, az alapvető életegységben a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól. Különböznek, de elválaszthatatlanok. Mondhatnánk azt is, hogy ez jófajta kálvinista érvelés. Kálvin tanított meg bennünket arra, hogy nem kell szétszakítani egymástól azt, amit meg kell különböztetni. Talán éppen ezért, maga Kálvin is így is magyarázza ezt az Efézusi levélhez írt kommentárjában. Ahogyan a test és a lélek elválaszthatatlanok egymástól (megkülönböztetendők, de elválaszthatatlanok), úgy kell a keresztyéneknek is együtt élni az egyház közösségében. Persze, különbözőek vagyunk. Hiszen amikor azt mondja Pál, hogy Jézus Krisztusban nincs többé férfi és nő, akkor nem a férfi mivoltot és a nő mivoltot törli el, vagy amikor azt mondja, hogy nincsen szabad és nincsen rabszolga, akkor nem rabszolgafelszabadítást hirdet. (Ezt szemére is szokták lobbantani a marxista történésze.) Amikor azt mondja, hogy nincs zsidó és nincs görög, akkor nem a származást vagy a kulturális begyökerezettséget szünteti meg, hanem azt mondja, meg vannak ezek a különbözőségek, de ezek ellenére, ezeken fölülemelkedve létezik az anyaszentegyház egysége, mert a Krisztus kegyelme át tudja ezeket hatni. Szinte ijesztő, de azt kell mondanom, hogy a krisztusi kegyelem ezeket meg tudja szentelni. Meg tudja szentelni a férfit férfiúi mivoltában, meg tudja szentelni a nőt a maga női mivoltában, meg tudja szentelni a vagyonost és a szegényt, meg tudja szentelni a magyart és a románt – jaj, már retteneteseket mondok! – de igen, meg tudja szentelni. Ez a keresztyénség titka. Ez a Krisztushoz való tartozás titka. Egy a test és egy a lélek.
Van azonban itt egy ellenvetés, és ez magától Pál apostoltól származik. A Galata levél 5. részében szól az apostol a keresztyének küzdelméről, és ott megdöbbentő szavakat mond. Azt mondja, hogy a mi nagy küzdelmünk, életünknek nagy harca az, hogy a test a lélek ellen (vagy a lélek ellenére) törekszik, a lélek pedig a test ellenére törekszik. Még szorosabban így is fordítható: a test a lélek ellen tör, a lélek pedig a test ellen tör. Ha ez így van, márpedig ez sokszor így van, akkor a fenti kifejezés (egy a test és egy a lélek) talán botlik, talán nem teljes! Fokozza az ellentmondást, ha azt a nagy drámát is idevesszük, amit Pál apostol a Római levélben ír le. Ott arról beszél, hogy van az emberben egy lelki törvény, egy belátás: az ember gyönyörködik az Isten igazságában. Ugyanakkor van az emberben egy másik törvény, amely nem akarja az isteni igazságot. És így kiált fel az apostol: oly nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből! Mert ez egy halálos dilemma! Igent mondok az Isten jó rendjére, de nem akarok az Isten jó rendje szerint élni. Ki oldoz ki engem ebből, ki szabadít meg engem ebből? Egy a test és egy a lélek? Vannak, akik emiatt úgy magyarázzák ezt a passzust, ahogyan a német szociológia magyarázta a 19. század végén. Ferdinand Tönnies festette le úgy az emberi közösséget, hogy annak két dimenziója van, az egyiket nevezzük organizációnak, a másikat nevezzük organizmusnak. Az egyik egy szervesült, megmerevedett, formális valóság, minden társadalomnak megvannak az alakulatai, rendjei, törvényei, szabályai, megvannak a helyek, ahova ki-ki tartozik. Ugyanakkor minden társadalom eleven élet, organizmus, mozgás, alakulás, indázás, áthatás. És a kettő nincs meg a másik nélkül. Egyszerűbbet is lehet mondani: a folyóra tudok mutatni, meg a partjára. Part nélkül nincs folyó, mert ha nincs folyónak medre-partja, gátja, akkor elfolyik a víz, felissza a homok, nincs folyó. De nem a part a folyó, hanem az az erő, az a dinamika, amely a vízben árad, a víz a folyó – víz nélkül üres a meder. Egy a test és egy a lélek. Mintha azt mondaná az apostol az efézusiaknak, hogy ti szervezett közösségben, az egyház rendjében éltek, és ezt sok szabály írja le, vannak hagyományok, szokások, rendek, de élet nélkül ezek csak egy üres váz. Az élet amúgy pezsgés, sarjadás. De ha csak életáradás van, meghatározottságok nélkül, akkor bekövetkezik a korinthusi anarchia, amikor szervezetlenül mindenki magának él, s elkezdődik a keresztyén erőfitogtatás, hitfitogtatás, törvényfitogtatás, és szétesik az egész. Egyszóval, mintha az apostol azt mondaná, hogy itt van a testület, és van egy a lélek (szellem), amely áthatja a közösséget. És ahogyan a test hordozza a lelket, és a lélek élteti a testet, és ahogy  egymástól elválaszthatatlanok, úgy kell nektek is a lélek egységét megőrizni a békesség kötelékében.
De az igazi magyarázat máshova vezet. A múlt alkalommal már említettem a lélek-egység, vagy a Lélektől való egység: ajándék. És azt is elmondottam, hogy mi keresztyének akkor vétjük el a dolgot, hogy ha az egységet valami megvalósítandó feladatnak tekintjük. Ez a mai kornak, az ökumenikus korszaknak a nagy csapdája. Ha feladatnak tekintjük az egységet, mintha Isten azért hívogatott volna el bennünket a családunkból, a nemzetünkből, a kulturális közösségünkből, ide, az anyaszentegyházba, hogy adjon még egy plusz célt: tessék egynek lenni,  ha tehát  ezt így látjuk, elvétjük a dolgot, és eltűnik a szánkból a jó íze annak, hogy az anyaszentegyházban az egység ajándék. A Lélek ajándéka. Igyekezzetek megőrizni a Lélek egységét. Nem azt mondja az apostol, hogy igyekezzetek megvalósítani, hanem megőrizni, vagy ahogy a Károli fordításban van: megtartani. Tehát már megvan. Mennyivel más beleülni egy autóba, amit megvásárolt az ember, és mennyivel más dolog kapni egy könyvtárnyi szakirodalmat és mellé egy feladatot: készíts magadnak autót! Nem tudom, hozzáfognánk-e? Óriási a különbség van aközött, amit meg kell valósítani, és aközött, amit meg kell őrizni. Tehát amikor az apostol azt mondja, hogy egy a test, akkor ő arról a titokzatos testről beszél, a Krisztus testéről. A Krisztus teste a Lélek munkája nyomán jön létre. Egy a test: Krisztusnak egy teste van, az anyaszentegyház. Így mondjuk ezt teológiailag: ez a Krisztus dicsőséges teste, Krisztus fősége alatt. Jézus Krisztus a fő, mindannyian Jézus Krisztus fősége alatt vagyunk, ez a főség határoz meg mindent. Ezért mondja az Efézusi levél elején, hogy Isten összegyűjt (rekapitulál) bennünket a Krisztus fősége alá. Egy – ha szabad így mondani – cím alá von bennünket, egy meghatározottság alá állít bennünket, egy tényező, egy döntő szempont, egy meghatározottság van minden keresztyén életében, amitől keresztyén, és ami által közösséget tud gyakorolni a többiekkel.
Fontos a sorrend, s erről szeretnék még röviden szólni. Egy a test és egy a lélek. A mi logikánk, és mindaz, amit eddig elmondtam, azt kívánná meg, hogy fordítva mondjuk, így: egy a lélek, és a lélek munkája nyomán egy a test. Így logikus. S talán az előzőek fényében láttuk is, hogy a lélek mégis magasabb, a lélek mégis több, a lélek mindig több, ahogy a középkori teológusok mondták. Nos, akkor kezdjük a többel, mindig a többel kell kezdeni, aztán majd jövünk lefelé, a testhez. De nem véletlen ez a sorrend, mert ha szabad ezt mondani, nem a lélekkel van itt a gond, és nem a Lélek ajándékával van itt a gond. Azt mi is mind örömmel magunkhoz öleljük, az ajándékot szeretjük, megajándékozottnak lenni az élet legboldogabb tartománya. Isten Szentlelke: Isten ajándéka, ez minden keresztyén élet boldog beteljesedése. A testtel van most a baj, ezért mondja az apostol először azt, hogy egy a test. Azt érti ez alatt, hogy mi előbb a testet látjuk, előbb a másikat látjuk, előbb a mellettem ülőt látom, előbb a test tagjának a gondja jelenik meg számomra, a baja, nyomorúsága, elviselhető vagy elviselhetetlen mivolta, előbb a test többi tagját kell szeretnem. Ez a Krisztus törvénye. Azt mondja: ha a legkisebbek közül eggyel megcselekedtétek, velem cselekedtétek meg. És felelik rá a tanítványok majd ott az ítéletkor: ha tudtuk volna, hogy Te vagy az, hogy itt nagy isteni dolgokról van szó, oda kötöztük volna magunkat hozzá, nem tudott volna rázni bennünket az, akin mi segíteni akartunk volna. Voltak keresztyének, akik ezt túlzásba is vitték. Sokan ismerik azt a levelet, amelyet Traianus császárnak írt egy tartományi kormányzó a keresztyénekről. Azt írja, hogy a keresztyének különös népség, mindig mindenkin segíteni akarnak, nagyon összetartanak, ha közülük valaki bajba jut, azonnal a segítségére sietnek, ha valaki meghal, olyan nincsen, hogy ne gondoskodnának a végtisztességről, sőt, mondja, ha idegennel találkoznak a piacon, és látják, hogy nincsen senkije, nagy buzgósággal megragadják és elviszik és vendégül látják. Ebből a buzgóságból is látjuk, hogy mégis csak jól értették az első keresztyének, hogy a másikon keresztül vezet az út az Isten szeretetéhez. Mert ezt Isten így akarja. A másik megsegítése, vagy igazodjunk az efézusi levélhez: a másik elviselése, teljes alázattal, segítséggel, hosszútűréssel – szeretetben: ezt az út Istenhez. Ezért igyekezzetek megtartani a lélek egységét, mert egy a test és egy a lélek.
A másikat el kell szenvednem, hogy Istent élvezhessem. A másikat el kell tűrnöm, hogy remélhessem, hogy Isten el fog engem is tűrni. A másikat el kell szenvednem, hogy megtapasztaljam az isteni együttszenvedés csodálatos titkát. S megízlelem, hogy nemcsak én tudok a másikkal szenvedni, hanem a másik is tud velem együtt szenvedni. Testvérek, az emberi életnek, különösen a modern létnek az a legiszonyatosabb nyomorúsága, hogy nincs, aki velem szenvedjen. Megpaskolják a kezem a kórházi ágyon, a nővérke úgy néz rám, mint a mérges pincér, akit kimozdítottam a konyhából a jó szagok közül, az orvos nem figyel oda, és hol vannak a családtagok, a barátok, a társak, nincs, aki velem együtt szenvedjen. Az apostol pedig nem is azt mondja, hogy szenvedj a másikkal együtt – hanem: szenvedd el a másikat. Elszenvedni a másikat azt jelenti, a másik lesz a passiód, és el kell szenvedned, mert így akarja az Isten, így jutunk Őhozzá, így rejti el önmagát, ez az Isten inkognitója. Egy a test -  és egy a lélek.
Mert igen, egy a lélek, noha a testen keresztül, a többin keresztül, a másikon keresztül vezet az út Istenhez, de mindig a lelket keressük. És tudom, hogy az anyaszentegyház, az egyház közössége, a gyülekezetem közössége, a velem együtt imádkozók közössége, a velem együtt szenvedők és az engem elszenvedők közössége annak az egyeztető és egyesítő Léleknek a munkája, aki Istennel megbékeltetett engem. Így mondja az apostol az Efézusi levél első szakaszának 10. Versében: az idők teljességének rendjére nézve Isten az Ő Lelke által ismét egybeszerkeszt magának a Krisztusban mindeneket, mind, amelyek a mennyben vannak, mind, amelyek a földön vannak. A Szentlélek munkája nyomán jut az ember békességre Istennel, a Szentlélek munkája nyomán éli át az ember, hogy lehetséges helyreállítani az Istennel megszakított egységünket, a Szentlélek munkája nyomán ízleljük meg, hogy ki lehet jönni a létrontásból. (Hamvas Béla erős szavát használom: létrontás.) Volna kiút a romlásból, van út az élet forrásához, - ez a Lélek munkája. Egy a lélek, - ez nemcsak azt jelenti, hogy egy a Szentlélek vagy Szentlélekből csak egy van (hagyjuk ezeket a dogmatikai matematikákat!), hanem, hogy ez a Lélek munkájának a lényege: ebben összegződik, az egyesítésben a Szentlélek ezernyi, véghetetlen gazdagságú munkája. Szinte majdnem panteista lesz az ember, amikor Isten Lelkének munkáját nézi a világban, mert mindenben ezt látja; mégis, ha össze kell mindezt fogni, akkor ez az egység lesz, ami visszavezet Istenhez, mert a Lélek: Isten, a Lélek Istenből való, és az isteni Lélek lehelete által van életünk. Egy a Lélek, és ezért egy a test. Ezért hát, testvéreim, nekünk is szól az apostol üzenete: igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében, mert egy a test és egy Lélek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Most van harmadik vasárnapja, hogy az Efézusi levél 4. részéről szólunk. Ezért szükségtelen hosszabban megismételnem, miért írta az apostol e sorokat. Láttuk már, az efézusi gyülekezet hamar elfelejtette az evangélium áldását, hogy a Krisztussal való egységünk, az Istennel való megbékélésünk emberi közösségeket is egységbe tud vonni. Sőt, csodálatos módon olyanokat tud közösségbe vonni, akik egyébként sem a kultúrájuk, sem a hagyományaik, sem a származásuk, sem a társadalmi állásuk szerint soha, semmiféle egységet egymással nem formáltak volna. Ez az anyaszentegyház titka. Márpedig, ha ezt elfelejtjük,  csakhamar megbomlik ez a csodálatos egység, amely a Szentlélek áldása és gyümölcse. Efézusban is mindjárt két párt lépett fel, mindkettő nagy igazságot hangsúlyozott. Volt egy igazság párt és volt egy szeretet párt. De láttuk, hogy ha nincs egység, ha nem élvezik a Szentlélek gyümölcsét és áldását, és nem tudnak a Lélek munkája nyomán egy testté lenni, akkor ezek a szembefordított igazságok kioltják egymást: az igazság szeretet nélkül kegyetlen, a szeretet igazság nélkül merő szentimentalizmus. És ez nyomban porba dönt mindent, és elvész az az áldás, amit Istentől kaptak.
Az apostol intései közül ma a harmadik tételt olvastam fel: miképpen elhívatásotoknak egy reménységében is hivattatok el. Erről az egy reménységről szeretnék ma szólni. Az 1960-70-es években egész egyházunkat áthatotta egy érdekes szellemi erjedés, amit abban az időben így fogalmaztak meg: a keresztyének újra felfedezték a reménąységet. Meg is született hamar az úgynevezett reménység teológiája, és azok, akik ezt képviselték, folyton arról beszéltek, hogy rosszul van megalkotva a keresztyén gondolkodás rendszere, s ezen változtatni kellene.  Mi mindig az elején kezdjük, Ádámnál és Évánál, és aztán, ha ügyesek vagyunk, el is jutunk a végére, a Jelenések könyvéhez. Tehát mindig a világ teremtésével kezdjük és csak aztán térünk rá az új, mennyei világra. Ők azonban azt mondták, hogy akkor mutatkozik meg a keresztyénség lényege, valódi ereje, az igazi keresztyén eszencia, hogyha mindezt megfordítjuk, és a reménységgel kezdjük. Meg kell mondjam, kedves testvéreim, volt némi igazság ebben.
A tétel egy korabeli filozófiai felismerésből sarjadt. Helmuth Plessner német antropológus fogalmazta ezt meg, hogy az ember tulajdonképpen sohasem teljes, hanem mindig van benne valami a jövőre-nyitottság. Az ember mindig elővételez valamit a jövőből. Valami még van előttem, de a mozgásirány nem az, hogy én megyek felé, hanem a jövőből elővételezem. Bibliai kifejezéssel az a foglaló. Isten foglalót adott nekünk, amikor Krisztus föltámadott. A Szentlélek pedig Isten szeretetének a záloga. A magyar ember jobban érti, ha azt mondom: kóstolót kaptunk az eljövendő világból. Tudjuk, mi a kóstoló, nem az egész, csak egy rész az egészből, de az egészből!
Egyszóval, elkezdték mondogatni, hogy a keresztyénség a reménység vallása, és ezért nagyon reménykednünk kell, és mindent gondolatot a reménységre kell felépíteni. Egy lelkész-konferencián, ahol ennek az irányzatnak az egyik lelkes képviselője csillogó szemekkel előadta, hogy ez a kereszténység lényege, és ami kétezer évig előttünk volt, az mind mellébeszélés, nem  számít (nos, igen, az újdonságot mindig így szokták bemutatni!), akkor felállt egy bölcs atyafi és azt mondta: kérem, nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Vagyis nem kell a keresztyén embert arra bíztatni, hogy reménykedjen, ha keresztyén, reménykedni fog. Mindazonáltal, testvérek, ennek a bölcs, kicsit ironikus megjegyzésnek a fényében is engedjétek meg, hogy ráirányítsam a figyelmeteket arra a különös titokra, hogy Pál apostol most az érvelése a tengelyébe a reménységet teszi. Emlékszünk, azzal kezdte a buzdítást, hogy szenvedjétek el egymást szeretetben, alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel, és igyekezzetek megtartani a békességnek a kötelékét, a lélek egységét! Ez a békesség kötele, ez volt az első egy! Majd folytatta mert egy a test és egy a lélek,  - az egyház egy test,  és ez az egy Lélek munkája. S mielőtt még tovább menne, és megfogalmazná, hogy ez a Lélekben való egységünk, a békességnek köteléke hogyan jelenik meg egészen konkrétan a gyülekezet életében, ideteszi középre, mintegy tengelyül ezt, amit mond: mert elhívatásotoknak egy reménységében hivattatok is el.
Az elhívás egy reménységéről beszél az apostol. Ezzel rögtön ki is mondja, hogy a keresztyének elhívottak. Isten munkája ez. Az elhívásnak pedig két oldala van. Ezért nem tudok egyetérteni a reménység teológusaival, akik azt mondják, hogy ami régen volt, elfelejtendő, a hagyományok sem számítanak, és csak a jövő felé kell nézni. Nem egészen.  A Jelenések könyvéből azt hallottuk, hogy a mennyei istentiszteleten elhangzó ének (az elhívás és a reménység dinamikájában) másra, mélyebb isteni titokra tanít bennünket. Azt énekli a mennyei kórus, hogy szent, szent, szent az Isten, mert minden általa teremtetett, majd így folytatja: és mindenek az Ő akaratáért vannak.
Vagyis, Istenben együtt van az életünk és az új életünk. Ezért olyan csodálatos, amit a négy mennyei alakról ír János apostol (akik a négy evangélista), hogy megtöbbszörözött szemeik vannak kívül és belül, elöl és hátul. Az evangélium mindent megmutat. A régiek szokták mondani az evangéliumokról, hogy szinoptikusok. Ez szó szerint azt jelenti, hogy együttlátók; de mondjam így: egyszerre látók. Vagyis az evangélisták nemcsak együtt tekintenek valamire, nemcsak ugyanazt nézik, és ugyanarról beszélnek, hanem egyszerre is látják azt, ami mögöttünk és előttük van; nevezetesen, hogy minden Isten által teremtetett, és minden az Ő akaratáért van. Ez az evangélium időszerkezete. Az evangélium, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, azt hirdeti, most, az utolsó időkben Jézus Krisztus által, amit Isten egykor, sok rendben és sok alkalommal hirdetett az atyáknak a prófétál által. Ugyanazt! Mert már a teremtésben el van rejtve titokzatos módon az ember üdvözítése.
Ha igaz, amit a filozófus megállapít, hogy az ember jövőre nyitottsággal él, és ha igaz, hogy sohasem teljes mostani állapotában, akkor azt kell mondjam, hogy ez a filozófus semmi egyebet nem tett, mint bölcsen felismerte, hogy mi következik abból, hogy  az ember sajátos teremtménye Istennek. Minden más élőlény, minden más teremtett elő-valóság sajátos bezártságban él. A biológiai egyedek a saját  fajuk reprodukciói. Lehet, hogy alakra, életkorra, képességekre, kondíciókra nézve különböznek, de a tízezer évvel ezelőtt élt cserebogár minden tekintetben ugyanolyan cserebogár, mint amelyik most él. Az ember viszont minden egyedében különbözik, egyikünk sem ismétlődik meg, nem is fog, minden emberi lét egyedi és páratlan. Ezért tölt el bennünket hihetetlen fájdalommal, ha valaki meghal, mert egy megismételhetetlen élet múlik el, és ezt nem tudjuk azzal elintézni, hogy folytatódik az unokákban. Minden emberi élet egyedi és különös. Isten akaratából van így, ezért mondjuk, hogy az ember az Isten képmása, és ez jelzi a mi megismételhetetlen voltunkat.
Ezért mikor az apostol az elhívás egy reménységéről szól, azt úgy kell értenünk, hogy Isten az övéit megszólítja, hívja, s akiket így  megérint, akiknek fölkínálja az evangélium áldó, szabadító erejét, azokat voltaképpen magához hívja. Néha így mondjuk: kihív, kihív abból az állapotból, amiben vagyunk; ahogy kihívta Ábrahámot és ígéretet adott neki, ahogyan kihívta a régi zsidókat Egyiptomból, és ígéret földjét adta nekik, ahogy kihívta a tanítványokat a csónakból s azt mondta nekik, hogy emberek halászai lesznek, ahogyan kihívta az őrjöngő Saulust a létrontásból, és apostollá tette,  - ugyanúgy hív ki egyen egyenként mindannyiunkat. Az elhívás egyszemélyes, névre szóló, ahogy a próféta mondja: ne félj, neveden szólítottalak, elválasztottalak – vagyis elhívtalak – az enyém vagy.
És ennek az elhívásnak  egy reménye van. A keresztyének egysége nem abban van, hogy Isten minden keresztyént egyféle módon, egyféleképpen, bármi szükségében, minden igényében, minden kérdésében ugyanúgy meghallgat. A keresztyén egység lényege az, hogy az elhívás reménysége egy. Mondhatnám úgy is, hogy ez a reménység olymódon egy, vagy egyforma, mint valami öntőminta, amelybe ha beleárad az életünk, hozzáformálódik, hozzáalakul  - nem kis harcok árán, tudom, nem kis küzdelmek árán, tudom. Mert azért annyi igazsága volt annak a reménység-teológiának, hogy az életünket a reménységünk formálja. Bizony, így van. A múlt megadja az életünk anyagát, a meghatározottságainkat, és eszmélkedvén, életkorra jutván, életterveket megfogalmazván, bizony nem is tudunk már önmagunkból kibújni, és másmilyenekké lenni, és hiába mondogatjuk: ha elölről kezdhetném, másképp csinálnám. Nem kezdhetjük elölről. Csak a remény az, amely formálhat és alakíthat minket, a remény nyitja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy kilépjünk létállapotainkból.
Mi az elhívás? Azt az apostol: Isten kihívott bennünket a halálból az életbe. Ez az elhívás. Ez néha egészen döbbenetes, szinte felfoghatatlan. Azt olvassuk Ábrahámról, aki minden elhívott ősatyja, aki az ősminta, hogy vén korú volt már mikor Isten elhívta. Ur városában élt. Most mindenki gondolja el hirtelen magában, hogy melyik az a város a világban, ahol a legszívesebben élne, ahol a legkényelmesebben lehet élni, ahol a legjobban megszervezett az élet, ahol a legnagyobb a biztonság, – ez volt Ur városa. És Isten ezt a vénkorú Ábrahámot kihívta innen, elhívta egy elképesztő és abszurd kalandra: gyere ki, és adok neked egy földet, amit majd mutatok neked. És megáldalak és magot támasztok neked, utódot támasztok neked és megsokasítom a te utódaidat. És Ábrahám – mondja az apostol – reménység ellenére remélte, hogy Istennek ez az ígérete teljesül. Ez a keresztyén élet nagy dinamikája, nagy formáló ereje, hogy reménység ellenére formál bennünket az elhívásunk reménye. Mert, természetesen, sokféle reményünk van, ahogy mondottam is,  - s ezek a remények a múltból táplálkoznak. Volt egy divatos tudós kifejezés, tán még most is használják: futurológia. Amikor negyven-ötven éve a Római klub kezdte közzétenni, hogy mi lesz a kék bolygóval, mi lesz a lakóhelyünkkel, mi lesz ezzel a földdel, ha így folyik tovább a kizsákmányolása, ha az ember a maga salakját tolja ide-oda, és csak egyre nagyobb szeméthegyen ülünk, akkor a futurumot vázolták fel. A futurológia aszerint jósol, amit a tudósok a tények alapján összeállítottak. De futurológia az is, amikor az egyik ország háborúba akar menni a másik ellen, és a vezérkar készít egy logisztikai táblázatot: hányan vagyunk, mennyi a muníció, mire vagyunk képesek, és ha minden a haditerv szerint halad, győzni fogunk. Ez is futurológia. A gyerekeink és unokáink kapcsán is folyamatosan futurológiába merülünk: beíratom a gyereket egy jó iskolába, megtanul hét nyelvet, jó egyetemre jár majd, és e fiúból pap lesz, akárki meglássa, orvos, ügyvéd, diplomata lesz, karriert építünk neki. Ez is futurológia, a lehetséges tehetségünkből, adottságainkból próbálunk fölépíteni valamit.
Ugyan mit építhetett volna fel Ábrahám? Emlékszünk Sára bűbájos kacagására, amikor a Mamré tölgyesében Ábrahám sátorában Isten megerősíti Ábrahámnak az ígéretét? Sára kacag. Futurológiailag ez lehetetlen, - ez nem működik, ahogy szoktuk mondani. De Ábrahám reménység ellenére remélte. Erről beszél itt az apostol. Egy a ti reménységeteknek, mondja - egy a ti elhívásotoknak a reménysége. Mondottam, olyan ez, mint egy öntőminta, amelyben fölolvadunk, szinte megsemmisülünk, mert az elhívás erejében mindent revízió kell alá venni, mert keresztül kell menni a szívnek és a léleknek is ezen a rettenetes küzdelmén, a nagy összeütközésen, hogy mit mond a saját futurológiám és  mit ígér az Isten? S bizony nem akarok én ebben a szép fényes, racionalista, futurológus korban a bolondok közé besorolni, akik valami abszurd dologban reménykednek! Én egy biztos jövőt akarok fölépíteni, és egy biztos úton akarok járni. Lehet, hogy ez az út nem vezet messzire, de majd folytatódik a gyerekemben meg az unokámban. Micsoda őrlő, emberi kalkulusokat semmisítő, felolvasztó erő az Istennek kihívása: gyere ki, és mutatok és adok neked egy földet majd! Melyik az a föld, Uram? – Gyere ki, majd megmutatom. És támasztok neked magot. Nekem? – élemedett korú vagyok. – Gyere ki! És ebben a kihívásban (vagy elhívásban) formálódik és alakul át Ábrahám élete, és formálódik és alakul minden hívőnek az élete. De ez az öntőminta egy. És erre emlékezteti most Pál az efézusiakat: az igazság pártiakat, meg a szeretet pártiakat is. Mert mi az igazságunk reménység nélkül? Talán egy Charles Browson film vége, az pedig nem sok. Igazságot tesz Charles Browson, lepuffant minden ellenfelet, halomra van hányva a gonosz, és kész. Hősünk továbbmegy, boldogtalanul, lehajtott fejjel, és keresi a következő települést, ahol valamilyen erőszakos banda vagy korrupt seriff uralkodik, hogy őket is lepufogtassa. Végtelenített igazságtétel. Emlékszünk, amikor az Egyesült Államok a terrortámadás után meghirdette a végtelen igazságosság nevű háborút? Nos, úgy néz ki, testvérek, hogy igazság már nincs, de a háború végtelen lesz,  - mert ha nincs remény, mégpedig elhívás reménye, ha nincs isteni valóság, amely által az ember kiléphet, sőt ki kell lépnie abból, amit magának fölépített, akkor mi az igazság? És mi a szeretet reménység nélkül? Gyakran idézzük Pál apostoltól a Korinthusi levél 13. részéből a szeretet himnuszát, különösen a végét: most pedig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. És ezt úgy szoktuk értelmezni, hogy a szeretet mindent fölülmúl, a szeretet mindent meghalad, nem baj, ha nincsen hit, és nincsen remény, csak szeretet legyen! De nem ezt mondja Pál, hanem azt: megmarad a hit, a remény és a szeretet. Nem lehet a reménységünket a szeretetünk ellenébe fordítani, sőt, a reménység köti össze az igazságot és a szeretet. Nem az én reményem, nem a te reményed, nem az én kalkulusom és nem a te futurológiád, hanem az elhívás egy reménye. Mert amikor arról beszél, hogy Isten elhívta Ábrahámot, és ő reménység ellenére remélte, hogy az őt elhívó Isten hűséges lesz az ígérethez, akkor kimondjuk azt is, hogy miért kell felolvadnia, miért kell megsemmisülnie, porrá zúzatnia minden magunk által alkotott és fölépített jövőképnek, elvárásnak. Azért, mert minden jövőkép mindig kimarad valami. S ha ez kimaradt, nagy a nyomorúság.
A személyesség az. Mégpedig az isteni személyesség. A magunk által  tervezgetett jövő voltaképpen valami forgatókönyv. Abból bárkinek a nevét ki lehet venni, és bárki más nevét bele lehet írni. Pár éve a Tudományos Akadémiától elküldték nekem a magyar mezőgazdaság fejlesztésének a tervét. Nagy érdeklődéssel olvastam végig, bár nem sokat értek hozzá, megmondom őszintén. A 30. oldal után viszont azt mondtam: Alföld, helyébe lehetne írni Andalúziát is, Magyarország helyett beírhatnánk Korzikát, a személyek helyett beírhatnánk más személyeket, ez itt egy szerkezet, mechanizmus, egy működési elv. Ábrahám azonban nem abban bízott, hogy működni fog a terv, nem abban bízott, hogy Isten tud valamit, amit mi nem tudunk, Ő még tud a végén tekerni egyet, még van egy elem ebben a jövőbeli tervben, amit mi nem ismerünk, de majd a végén kiderül, hogy mégis ott volt, hogy lesz egy deus ex machina, mint a régi görög színházban, hogy a végén azért valami isteni belép és akkor minden megoldódik. Ő nem ebben bízott, ő Istenben bízott. Mert amikor Isten elhív vagy kihív, akkor magához hív.
Kihívott minden népet – énekeljük – magának... Minden népből, magának. Amikor Isten elhív bennünket, Szentlelke erejével hív el, és magához hív el, vele való életközösségre. Ezért tudott Ábrahám hinni, ezért tudta Ábrahám reménység ellenére való reményben megtenni az első, a második, a tizedik, a sokadik lépést, pedig mennyi minden ellene mondott neki. Ellene mondott a saját felesége, ellene mondtak az életkori adottságok, ellene mondott az, hogy neki, vénemberként kellett nekivágni a sivatagnak, rabló népek közé. De hitt. Éspedig miért hitt? Mert tudta, hogy Isten a halottakat is képes föltámasztani. Mert általa teremtetett minden, és az Ő akaratáért van minden. Mert aki minket teremtett, aki nekünk életet adott, az új életre is tud bennünket hívni. Ez a mi elhívásunk egy reménye. Kálvin azt mondja  (és ezzel fejezem be a mai szakasz magyarázatát): amikor Pál apostol azért esdekel, hogy az efézusiak az egy test és egy lélek egységét, a békesség kötelékében tartsák meg, és arra kéri őket, hogy alázattal, szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjék el egymást szeretetben és adjanak bizonyságot elhívatottságukról, Isten által való megszólítottságukról, vajon hogyan juthatnának az elhívó Isten színe elé, ha nem ebben az egy reménységben lennének, segítenék, bátorítanák és buzdítanák egymást?! Kedves testvérek, kérlek én is titeket, hogy ebben az egy reményben bátorítsuk, buzdítsuk, és erősítsük egymást, igyekezvén megtartani a lélek egységét a békességnek kötelében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az egység bűvös dolog. Isteni titok és nagy adomány. Ha egy család egységben van, abból sok-sok áldás származik. Ha egy közösség valami feladatra vállalkozik, és azt egységben tudja végezni, rögtön megtapasztalja az egység áldását. Arról nem akarok most külön szólni, hogy ha egy nemzet életében valamilyen, ki sem mondott, ám átélhető egység lakozik, az a nemzet bizony fölvirágzik; mint ahogy ennek az ellentéte is igaz: ahol széthúzás és anarchia van, ott a legjobb erőfeszítések is porba esnek. Így van ez az anyaszentegyház életében is: ha egy gyülekezet életét egység határozza meg, mégpedig nem mint cél, hanem mint valóság, az a gyülekezet virágzik. Az egység ajándéka legtitokzatosabb módon akkor mutatkozik meg, amikor a család, a közösség, mondhatjuk bátran: egy nemzet, sőt (ki kell mondani!) ha az egyházi közösség élő egységben van az ő Istenével! Akkor, mondhatni: már-már a mennyország előszobájában vannak. De mégse mondhatom ezt, mert miután az ember megrontotta Istennel való titokzatos és csodálatos egységét, folyton ál-istenekkel próbálja Őt pótolni, ezért telerakja az életét ál-üdvösséggel, s így az emberi élet tele van ál-egységgel is, vagy ennek egy leszármaztatott vonatkozásával, az ál-egészséggel.
Hadd térjek ki röviden az utóbbira, mert ebből mindent megértünk. A mai embert rendkívüli módon áthatja az egészségkultusz, és ennek nyomán a világ megtelt sarlatánokkal. Ezek olyasmiket ajánlanak gyógyszerül, amikbe ha józan ésszel belegondolunk, menekülnünk kell tőlük, mert inkább kárunk lesz belőle, mint hasznunk; ahogy a régiek mondták: ez a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség maga! Talán innen azt is értjük, hogy bár egység titokzatos adomány, sajnos, az ember által megrontott adomány lett, mert a világ tele van álegységgel is. Láttam én már erőszakos édesapa által családi fotózásra egybepofozott gyerekeket, akik csodálatosan is mutattak együtt a fotón; de ha közelebbről megnéztük a képet, lehetett látni a duzzogó gyerekarcokat. Messziről megvan az egység látszata, de milyen egység ez? Láttam már munkahelyi főnököt, aki a beosztottjait kirúgással fenyegetve rendezett el mindent, és jól mentek a dogok. Legalább is, ami az önadminisztrációt jelentette, mert összességében mégsem ment a kollektívának. Még inkább látjuk ezt nagyobb egységek kérdésében. A 20. század iszonyatos példákat hozott erre, ez volt a nagy kollektív társadalmak korszaka, amikor valamilyen eszme, de inkább téveszme nevében akartak társadalmakat összekalapálni. Ilyen volt például a faj vagy a vér mítosza, amelyik azt hirdette, hogy a puszta biológiai meghatározottságok alapján kell társadalmat szervezni. Sok tízmillió áldozata lett ennek. Mások szerint a társadalmi osztály hozza egységre az embereket. Ennek több száz millió áldozata lett. Az egységgel való visszaélésnek ezek a rettenetes példái olyannyira riasztóak, hogy ha csak a szót meghalljuk: egység, máris tiltakozunk, mert uniformizálástól félünk. Magyarországon újabban vita kezdődött arról, hogy kell-e köpenyt hordani az iskolában, vagy sem. Én csodálkozom  vitán, mert bárhova megyünk a civilizált világban, azt látjuk, hogy a legkitűnőbb iskolákban a gyerekek egyenruhában vannak. De mi magyarok azért is félünk az uniformizálástól, mert afféle szittya bolyongó nép vagyunk, erős individuumok, mi különülni szeretünk, mi mindig kitesszük a pávafarkat, és megmutatjuk, hogy magunkban milyen csodálatosak vagyunk. De amúgy is, az uniformizálás ijesztő dolog, és ezért szívesebben vagyunk színesek és sokfélék és különállók, még akár azon az áron is, hogy nem jutunk – milyen érdekes! – egyről kettőre. Mert ahhoz, hogy egyről kettőre jussunk, ahhoz egynek kell lenni.
A másik, amitől nagyon félünk: a monotónia. Félelmetes a monoton munka, amely mindig ugyanaz, és nem változik. Csak kecsölök itt! – szokták mondani –, és ugyanazokat a folyamatokat végzem, már-már robot vagyok. Chaplin filmjét, A modern időket mindenki látta, ez szenzációs módon parodizálta a modern ember monotóniáját, akit belegyűrtek a hasznosságba, akiből ipari munkaegységet faragtak. De sok másféle monotóniától félünk: az élet monotóniájától, az uniformizálás monotóniájától és sok mindentől. Mégis, mondom, kedves testvéreim, ahol nincs egység, ott nem jutunk egyről kettőre, és ahol nincs monosz, vagyis mindent összefoglaló, meghatározó iránya és célja az életnek, ott céltalanul bolyongunk.
Az Efézusi levél felolvasott szakaszát, amelyben Pál apostol (mondhatnám) monotonul mondja az „egy” szót, pontosan erre való tekintettel hoztam ide, és az elkövetkező vasárnapokon szeretnék majd erről a szakaszról szólni: igyekezvén megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében, egy a test és egy a lélek, miképpen elhívásotoknak egy reménységében is hivattatok el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten. Ez hét. Hétszer egy. Ez hét vasárnap lesz, kérek előre mindenkit, ne féljen a monotóniától, megpróbálok az egyről nem unalmasan, nem monotonul, nem uniformizáltan szólni. S talán a bevezetőkből értjük is, hogy miközben ijeszt bennünket minden, ami egyre mutat, aközben józan eszünkkel belátjuk, hogy egy nélkül nincs tovább. És ha még arról is szólnék, hogy a megbomlott egység mennyi teherrel, bajjal és nyomorúsággal jár, végképp be kellene látni Pál apostol igazát,  és feltétlenül helyet kellene adnunk kérésének. (Bár, egy Biblia-magyarázó szerint ez nem is kérés, hanem fölfohászkodás, olyan imádság, amit Pál úgy mond, hogy a körülötte levők hallják, amint érettük könyörög. És ezzel az Istenhez mondott fohászkodással akarja őket eszméltetni és egységbe foglalni.) És ittt néhány súlyos tételt kell mondani, de már nem beszélek az életünk összes dimenziójáról (arról nem is tudok), csak néhányról. A legfontosabbakról.
Mennyire nyomaszt bennünket az a tény, hogy a keresztyén egyház nem egységes. Vannak, akik ezt botránynak nevezik. Szerintük ez az egész keresztyénség botránya, hogy másképp gondolkodik a római katolikus, meg a kálvinista, meg a lutheránus, meg a metodista. Elkülönbözünk egymástól. Ez nem jófajta elkülönbözés, hanem vétkes elkülönülés: ártalmára van a bizonyságtételnek, meggyengíti a keresztyénség misszióját, megkérdőjelezi a hitelességét.  Mit beszélünk mi Isten békességéről, istenszeretetről, meg a csodálatos drága evangéliumról - mondják kritikusaink -, miközben nem tudunk egy gyékényen megárulni!! Nem akarok erről sokat beszélni, mert egyrészt kétezer évet kellene végigmondanom, másrészt a végén úgyis csak az derülne ki, hogy én is identitásához ragaszkodó kálvinista vagyok, s bár elismerem a többi felekezethez tartozók méltóságát, tisztességét, keresztyéni mivoltát, csak úgy gondolom (ahogy ők is gondolják a magukéról), hogy ide (oda) kell jönni. És akkor lesz egység. Igen, a római katolikusokkal nagyon jól vagyunk az ökumenében, de azért ők mindig úgy imádkoznak, hogy mi menjünk már vissza. De az ortodoxok is így imádkoznak, meg a kopt keresztyének is, akik előbb voltak, mint volt római katolikus egyház. De nem akarok a történelembe belemerülni, most elég, ha tudjuk, hogy ezt nem lehet csak úgy ellegyinteni, és azt mondani, hogy nem érdekes, sőt, az a jó, ha sokszínű a világ. Nagy teher ez rajtunk, főleg, ha egy családban más és más felekezethez tartozók vannak. Bár látom, hogy érdekes módon a családtagok ezt sokkal szebben megélik, és sokkal jobban feldolgozzák, mint például a teológusok vagy a zsinati atyák. A teológusok összeugranak és kiátkozzák egymást, a zsinatok bekeményítenek; egy római katolikus férfi és egy református feleség pedig megfogják egymás kezét, és csodálatos boldog harmóniában együtt élnek. Erre szoktam mondani, hogy a zsinat meg a teológiai konferencia mégsem olyan, mint a házasság, a házasság mindig többet ér. De komolyabbra fordítva a szót, az Istennel megbomlott egységünk áll minden mögött, és az Istennel megbomlott létegységünk, létvalóságunk nem intézhető el olyan könnyen, mint a történelemben, a társadalomban, családban vagy az egyház életében mutatkozó elkülönbözések.
Erre a nehéz ügyre irányul Pál apostol kérése. Majd látni fogjuk, ahogy egy-egy dimenziót megvilágít, de most a fő érvet mondja ki: igyekezzetek megtartani a lélek egységét a békesség kötelékében. Hadd szóljak ma erről néhány szót.
Először a körülményekről. Itt a rész elején azt mondja Pál: kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban..., vagyis ez egy börtönből írt levél. Nehéz helyzetben van az apostol, mert aki börtönben van, annak meginog a tekintélye. Még akkor is, ha úgy tartották hogy, ő nem bűncselekményért volt a börtönben, hanem a Krisztus nevéért. Hősként, mártírként is tekinthettek rá. Ám tudjuk a többi levélből, hogy ez mégis megingatta a tekintélyét, s most az efézusi gyülekezet esetében ez többlet-terhet jelentett. Jól látta ugyanis, hogy a gyülekezet egysége kezdett megrepedezni. Különböző érvek kerültek elő, például, hogy ki honnan származott, ki volt szittya, ki volt görög, ki volt latin, ki volt zsidó, ki volt arab. Mert mindenféle népekből állt az efézusi gyülekezet. Amikor az apostol távollétében megrendült az evangélium szava, hirtelen előkerültek ezek a dolgok. És kezdett megoszlani a gyülekezet. Már nem azt nézték egymáson, hogy ez is Krisztus gyermeke, ez is boldog hívő, ez is elfogadta az evangéliumot, ő is ígéretet kapott az örök életre, ő is a birtokosa az Isten áldásának, hanem: hogy áll a füle, milyen színű a szeme? Honnan jött, milyen fajta? És az isteni erő és áldás, amely meg tudja haladni ezeket a különbségeket (meghaladni, nem félresöpörni, nem megsemmisíteni, mert Isten nem uniformizál, Istenben az egység egy magasabb szinten jön!), – ez hirtelen háttérbe került. Ezért mondja az apostol: kérlek benneteket, a Lélek egységét tartsátok meg, mert a győzedelmes Krisztus helyébe semmiféle más erő nem állítható, s bármi más révén akartok egységre jutni, azok csak félrevezetnek bennünket.
A szakasz végén, ahol az apostol arra kéri őket, hogy az igazságot kövessétek szeretetben, ahogy ezt a kettőt csodálatos módon összekapcsolja, én arra következtetek, hogy tulajdonképpen az efézusi egyházban két párt volt; kettészakadtak, aztán a kettészakadásból lehet továbbszakadni, politikai nyelven szólva, lehet újabb meg újabb frakciókat létrehozni, fragmentálódni, töredékesedni; de légyegében véve, két nagy párt volt. Az egyik volt az igazság-párt, a másik a szeretet-párt. Ezért mondom, kedves testvéreim, hogy az ember bűne miatt a legnagyszerűbb dolgok is elromlanak, miután megszakadt az Istennel való élő kapcsolatunk, és mindig valami hamisságot teszünk a helyébe. Igazság-párt és szeretet-párt csapott össze Efézusban. (De érezzük, mindkettő már csak a teljesség töredékét képviselte.) Az igazság, persze, igazság, nincs mese! Mégis, légy egy kicsit belátó, kívánta volna a könyörület. Nem lehet! Az igazság az igazság, az olyan, mint az, hogy egy meg egy az kettő, kétszer kettő négy; hát mi lesz a világból, ha engedünk – ezt hirdette az igazság párt, törvénykezőn, ítélkezőn, és persze, ahogy ez az igazsággal együtt jár olykor, kíméletlenül. Bár ugyan szeretném hangsúlyozni, éppen az volt számukra az evangélium (s erre emlékezteti őket Pál itt a levélben is), hogy Isten a Krisztusban igazságot szolgáltatott, igazságot szerzett. Bátran mehetek Isten elé, nem kell fényesíteni magamat. Mert akik a Krisztust megismerték és elfogadták, azok már nem arra készülnek egész életükben, hogy amikor a mennyei ítélőszék előtt megállanak, hogyan adják elő az alibijüket. Gondoljatok ebbe bele: egy egész földi életet végigélni úgy, hogy közben mást sem tesz az ember, mint folyamatosan gyártja előre az alibit, hogyha a mennyei ítélőszék elé fog állni, hogyan fogja elhazudni az életét, melyet mással sem töltött, mint hazugságok előregyártásával! Az apostol  azt mondja, hogy eljött Jézus Krisztus és Isten igazságosságát ajándékozta nekünk kegyelemben és irgalomban, s így azok, akik egész életükben foglyok voltak a haláltól, mégpedig az örök haláltól való félelem miatt, azok az evangélium által fölszabadultak. Tudjátok milyen boldogság, ha az ember úgy élhet már, hogy nem kell magyarázkodnia? Igen, mindannyian tudjuk ezt, megtapasztaltuk ezt! Életem egyik legmegdöbbentőbb gyermekkori élménye volt, amikor egy 13 éves fiú vonat elé vetette magát, mert félévkor beírta neki a tanár az egyest. Egyébként megérdemelte, nem bosszúból írta be a tanár. Nem tanult. Aztán nem mert hazamenni, mert nem tudta mivel megmagyarázni, hogy ellinkelte az órákat és nem tanult. A lelkem mélyébe égett ez a tragédia, hogy micsoda iszonyatos dolog úgy élni, hogy meg kell magyarázni valamit, amit nem lehet megmagyarázni.
Mert amikor az efézusi egyházban elfordultak az evangéliumtól azok, akik pontosan ezért lettek keresztyének, mert áthatotta szívüket, hogy van igazság, és az igazság Istentől van, nyomban visszacsúsztak emberi szintre, és alakítottak egy igazság-pártot. Nos, testvérek, megmondom őszintén, sokszor látok én kemény igazságtevő embereket. S ha nem látnám a szemükben az élvezetet, hogy mennyire élveznek igazságot tenni, még talán igazat is adnék nekik.
De volt egy más párt is Efézusban, ezt szeretet-pártnak neveztem el; ők állandóan a szeretetre hivatkoztak,  - és hivatkozhattak is! Mert ez az evangélium szíve! Agyonig idézzük, már unjuk is: úgy szerette Isten a világot..., sokszor mondjuk: az Isten szeretet, és szeretet nélkül semmi sincs. De amikor ők is elfordultak az evangéliumtól és kikerült a képből, hogy milyen ára van a örök isteni szeretetnek (mert a szeretetnek ára van, aki szeret, az veszít, aki szeret, az áldozatot hoz, aki szeret, az a sor végére kerül), csak egy pártot tudtak már alapítani. Pedig az volt a csodálatos evangélium, hogy megértettük Jézus Krisztus kereszthalálából, hogy Isten, aki előtt el kell számolnunk, lemond jogos követeléséről. Ismerjük mindannyian az adós szolga példázatát. Egyszer valaki kiszámította, hogy a tartozásának, a tízezer talentumnak körülbelül a harmada be ebbe a templomba, ha színültig arannyal megtöltenénk. Ennyi terheli, és a gazda elengedi neki. Ez a szeretet. A bankok nem romantikusak, és nem szeretnek bennünket, nem mondanak le semmiről. Néha imádkozunk, hogy szállja meg a bankvezéreket valami jó érzés, és engedjék el az adósságokat. Nem fogják engedni. De talán éppen ez a helyzetünk érezteti velünk, hogy az egész életemmel tartozom Istennek, és nem tudom Neki megmagyarázni, miért lázadtam föl ellene, miért köptem fel a mennybe, miért nem az ő rendje szerint élek. Efézusban is Istennek ebből a Krisztusban kinyilatkoztatott szeretetéből értették meg, hogy mi a szeretet. De mikor ettől elfordultak, csak az maradt, hogy alapítottak egy szeretet-pártot, ami gyakorlatilag merő szentimentalizmus, mert Isten nélkül szeretni szentimentalizmus. És jaj nekünk, ha szentimentalisták vagyunk, mert az csak érzelgősség, érzelemtolulás. Az a szeretet amiről Jézus Krisztusban Isten bizonyságot tett, az a szeretet, amit Jézus Krisztusban hozott: megváltó szeretet. A szentimentalista szeretet soha senkit meg nem váltott, soha senkit el nem igazított, soha senkin nem segített, úgy hagyja a másikat, ahogy van! Nem ez a szentimentalizmus lényege? Úgy hagyja a másikat, ahogy van.
Ezért kéri az apostol az efézusiakat, hogy az igazságot kövessék szeretetben, és szeressenek az igazság által. Hogy lehet ez? Végül erről szeretnék pár szót szólni. Azt mondja az apostol: tartsátok meg a Lélek egységét a békesség kötelékében. A Lélek egységéről beszél, ez az egység pedig mindenek fölött: ajándék. Ajándék-egység, olyan egység ez, amit az ember a történelemben a nagy eszmék mentén a társadalomban, a munka, a hivatás, család, a baráti közösségek, az akcióközösségek megszervezésében soha nem tudott elérni, csak töredékesen és részlegesen. Ezt Isten Szentlelke ajándékba adja. Egy példát hadd hozzak, most olvassuk Ezékiel könyvét. A 37. részben van egy megrendítő látomás. Ezékiel próféta a saját népét látja, de úgy mint valami csonttemetőt. Elvitt engem a Lélek egy nagy völgybe,  mondja, amely rakva volt mindenféle csontokkal, és már teljesen szárazok voltak. A saját lemészárolt, lekaszabolt, csatatéren elhullott népét látja, a szétszórt csontokat. (Aki járt már Mohácson, az emlékparkban láthatja az egyik tömegsír maradványait, az össze-vissza dobált tetemek csontjait, iszonyatos, nyomasztó, szürreális látvány.) Ilyet lát a próféta. S ekkor megkérdezi tőle Isten a látomásban: föltámad-e még az én népem? Mire a próféta azt mondja, nem tudom, - amit tudok, hogy itt vannak a csontok, szétszórva. S akkor azt mondja Isten: szólj a Léleknek, próféta, parancsolj a Léleknek, jöjj elő Lélek a négy szelek felől, és lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És azt látja a próféta, hogy csont a csonthoz meg, a szétszórt csontokból csontváz lesz, aztán hús, inak és bőr nő rájuk. Majd újra prófétálnia kell, mert ez még csak biológia: lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! És megelevenednek a tetemek, és élnek. Ez az ajándék. Így üzen a próféta az ő népének, akik így kiáltoznak, hogy bizony megölettünk, levágattunk, szétszórattunk, elvesztünk. A Lélek egységében maradjatok meg! Abban, hogy Isten bennünket összegyűjt, egybetart, hogy megtapasztalhatod a közösség és egység áldásait. Igen, , csodálatos nagy isteni titok, bűvös dolog az egység. Ajándék. Aki az egységre ajándékként tekint, az soha nem akarja elveszíteni.
Másodszor ez az egység – ahogy az apostol mondja – teljesedő egység. Azt mondja a 13. versben: mígnem eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének az egységére. Mígnem eljutunk: ez egy teljesedő, mélyülő, bontakozó egység. S ezt úgy lehet megtartani, ahogyan tegnap olvastuk Júdás levelében. Egészen döbbenetes szó szerepel ott, azt mondja Júdás: atyámfiai, küzdjetek meg a ti hitetekért. Görögül agonizáljatok meg a hitetekért, élet-halál tusa a hitért való küzdelem. Nem azért, hogy elnyerjük, mert a hit ajándék; hanem azért, hogy megtartsuk. Mert tépik és szaggatják a lelkünket. Hol az igazságpártiak jönnek – óh, de nagyon tudják mondani! Hol meg a szentimentalisták,  - ők is nagyon tudják mondani. És már széthullt a lelkem, és már nem tudom, mire figyeljek. Azt mondja Júdás apostol: sokan belopózkodtak közétek, behatoltak, a bőrötök alatt vannak, a kisagyadban vannak, az emlékezetben, gesztusokban vannak. És amit mondanak, az mind szépnek tűnik, -  de meddő és üres. Harcoljatok meg a hitért, küzdjetek meg a hitért. Hogy csodáltuk az olimpián a magyar cselgáncsozó lányt, aki sérülten is felment a tatamira, és küzdött és harcolt, amíg bírt. Ilyet én nem tudnék, de most mégis azt mondja az ige - Pál apostollal egybecsengve Júdás apostol levele: harcolj meg a hitért, amely egyszer s mindenkorra adatott (ajándékoztatott) a hívőknek. Harcolj meg az ajándékért – hogy el ne veszítsd!
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, nem kell sokat mondanom: az egység nagy és drága ajándék. Egység nélkül nem jutunk egyről a kettőre, egység nélkül darabokra tör az életünk. Megoszlott, megbomlott,  sokféle világunk (bármilyen színesnek is tűnik, és magasztalják ezt), inkább átokul van. Ezért mi, akik Jézus Krisztusban megismertük az igazságot, és Jézus Krisztusban láthattuk, ahogy Isten fölnyitja a szívét, és Isten szívének lényege az Ő szeretete, halljuk meg az apostol buzdítását, ahogy kérlel bennünket is: teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszú tűréssel elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében..., míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek, és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! A mai alkalommal olvasom újra teljes egészében az Efézusi levélnek negyedik részéből azokat a verseket, ahol hetedjére halljuk ugyanezt a szót: egy.  Ma így: egy az Isten. Mielőtt erről szólnék, engedjétek meg, hogy egy-egy mondatban összefoglaljam a korábbi hat ige lényegét. Általában azt mondottam el, hogy az egység egyszerre ajándék és teljesedés. Titokzatos ajándéka ez Istennek, olyan ajándék, amellyel  élni kell, és ha élünk az egység ajándékával, akkor életünkben, egyéni és közösségi életünkben egyaránt teljesedést tapasztalunk meg. Pál apostol megalázó, nyomorult helyzetben írta ezt a levelet, így kezdődik a 4. rész eleje: én, aki fogoly vagyok, – börtönből írja, de a nyomorúság sem tartja vissza attól, hogy intse és buzdítsa az Efézusi gyülekezetet, akik úgy látszik, fogságnál is nagyobb nyomorúságba kezdtek süllyedni. Megoszlott a gyülekezet, pártokra szakadt, s nagy igazságokon kezdtek meghasonlani egymással. Ezért emlékezteti őket az apostol az egységükre, de mindenek fölött a keresztyén embernek az Istennel való egységére Jézus Krisztusban.
A hat tétel egyenként így hangzik: a lélek egysége a békesség köteléke, továbbá ez az egység gazdag egység,  nem valamiféle uniformizált egység ez, hanem a testnek és a léleknek az egysége, mert a kegyelmi ajándékok csak akkor mutatják meg igazán az erejüket, ha van mellettük egy másik kegyelmi ajándék is, sőt, nemcsak egy másik, hanem sok is. Tehát gazdag egység a keresztyének egysége. Aztán azt is hallottuk, hogy ez egység egyre tekint. A keresztyének egyek abban, hogy egy fajta elhívást kaptak, és ugyanabban a reménységben vannak mindannyian. Negyedjére arról hallottunk, hogy ez az egység nem a megvertek egysége, hanem győzelmes valóság, mert Jézus Krisztus áldozatával legyőzte a bűnt, feltámadásával legyőzte a halált, - egyszóval a keresztyének egysége minden küzdelmük közepette győzedelmes egység. Arról is hallottunk, hogy a mi egységünk Jézus Krisztus által: hitegység. Nemcsak azért, mert azonosak a hittételek, hanem azért, mert hitünk által mindig a tökéletességre tekintünk, - mi, mulandók a múlhatatlanra, mi, végesek a véghetetlenre, mi, akik be vagyunk zárva a földi világ esetlegességeibe, a tökéletes Istenre tekintünk hitünk által. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy az egység üdvmunkáló. Így mondta az apostol: egy a keresztség, s láttuk, hogy a keresztség nem valami emberileg véglegesnek a bepecsételését jelenti, hanem éppen valaminek a kezdetét, és ugyanakkor valami véglegesnek a bepecsételését is jelenti, istenileg szólunk: az üdvösségnek a bepecsételését.
Most pedig azt mondja az apostol mindennek betetőzéseként, összefoglalásaként: egy az Isten. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. Először is, azt hiszem, mindannyian hallottuk, mi több, mondottuk is, hogy egy az Isten, - úgy meghagyólag. Meghagyólag, vallási vitákban. Nemcsak az unitáriusok szokták mondani hitvitázva, hogy mit akarnak a reformátusok, a katolikusok, a Szentháromság-hívők, hiszen egy az Isten! Majdnem minden unitárius templomra ez van kiírva. Mi pedig a békítés szavaként szoktuk ezt mondani, nemcsak unitáriusoknak, néha még katolikusoknak is, hogyha nagyon felhevül közöttünk a vitatkozás, az egyet nem értés. S mostmár, miután nagy falu lett a világ és mindenféle népek jönnek-mennek, találkozunk mohamedánnal, hinduval, buddhistával, animistával, békítőleg szoktuk mondani: ne vitatkozzunk, egy az Isten.   Nem tudom azonban, hogy mit mondunk ezzel, amikor ezt mondjuk. Mert ha ez a békítés szava, akkor egyúttal az elengedésé is. Elengedjük a vitát, nem vitatkozunk, elengedjük a dolgok egymással való szembesítését. Annyira magánügy lett a hit, meg a vallás, hogy ez a szó (egy az Isten) valami külső védelmi burok lett, egyfajta címke: tessék engem békén hagyni azzal, hogy mit hiszek, mit gondolok! Van ebben egy elengedés és megengedés. Régebben sokat forgott közszájon a mondat: élni, és élni hagyni.  Átköltöttem: hinni és hinni hagyni, - ez a mai világ egyik nagy szlogenje. Mindenki úgy hisz, ahogy akar, - egy az Isten. Vagy, ha komolyabban vesszük ezt, akkor talán azt mondjuk ki vele, amit a filozófusok szoktak mondani, hogy van Isten. Ha pedig költőien gondolkozunk, akkor az angol-amerikai költő, Auden verssorát is hozzáilleszthetjük: csak a sok oldódhat fel az egyben. A világnak van egy ősmozgása, iránya, ami tulajdonképpen a forrása is mindennek, a világnak van egy kinyílása, sokfelé válása, elkülönbözése, aztán majd a világ visszatér ebbe az egybe. Ezzel tehát, hogy egy az Isten, még a filozófusoknak és a költőknek is a kedvében tudunk járni.
Amikor ezt mondjuk, azt is mondjuk, hogy valami megragadhatatlanban, megfoghatatlanban hiszünk, és mint mondtam, amikor a kimondhatatlannal szembesülünk, szerénnyé, szelíddé, békülékennyé, megengedővé válunk, és ez valóban nagyon jó arra, hogy békén hagyjuk egymást. Ez lett hát– ha szabad így mondanom – a vallási pacifizmus nagy mondata: hinni, és hinni hagyni,  - egy az Isten, van Isten, hagyjuk egymást békén! De az a probléma, hogy amikor ezt ilyen értelemben mondjuk, nagyhamar Istent is kezdjük békén hagyni. Egy az Isten. Isten van, Isten mindig van, Isten öröktől van, - mi pedig történünk, mi pedig létezünk. Majd, egykor a létezésünk nagy kalandja után visszatérünk ebbe az egybe, - nem kell hát Istent idő előtt bántani, döfölni, akarni, kérni Tőle, egy az Isten, Ő megvan, és mi megvagyunk. De vajon élhetünk-e úgy, hogy csak ennyit tudunk, hogy van Isten? Nekünk bizony azt is tudnunk kell, hogy kicsoda ez az egy, - kicsoda ez az Isten?
Több oka is van ennek, most csak kettőt említek. Az egyik ok az, hogy mivel az ember személy és csak én-te viszonyban tudja a személyességet megélni, nem tudunk úgy élni, hogy vagyok én, és rajtam kívül minden, ami van, az csak valami volna. Nekünk mindennel személyes viszonyba kell kerülnünk, ez létünk meghatározottsága, s még az anyagi világot is megszemélyesítjük. Egy példát mondok: a hegynek van lába, meg van dereka - mondjuk. Tényleg van? – és hányas cipőt hord? Egyest se – de van lába. Vagy azt mondjuk, hogy zúg az éji bogár, neki megy a falnak. Ez egy szép költői sor, Arany János írta. Valószínű, hogy egy biológus ezt nem így írná le, hanem azt mondaná, hogy a rovarfajták valamely csoportjába tartozó lény mozgást végez, és szárnyai sűrű mozgatásával légrezgést támaszt, melyet az én hallásreceptoraim érzékelnek. Mi az, hogy zúg, és neki megy a falnak? Ezek már nagyon emberies dolgok. Tehát mindennel, lett légyen tárgy, élőlény és más, mi személyes kapcsolatbafogunk kerülni, másképpen a világot nem tudjuk elgondolni. Nem elég azt mondanunk, hogy van Isten, és hogy egy az Isten. Kicsoda Isten? – ezt is tudnunk kell.
Másrészt, maga Isten is személyként jeleníti meg magát, személyként szól hozzánk, s ez nekünk sokszor hihetetlen sok problémát okoz. Egy személyes Istennel kapcsolatba keveredni? Hiszen eleve más sem teszünk, mint hogy az összes antropológiai érzetünket kivetítjük Istenre, és gyakran úgy kezeljük Isten valóságát, ahogyan a másik emberrel szoktunk lenni. De akkor hogyan viszonyuljunk az isteni személyhez? Az örök személyhez. Akit ráadásul nemcsak elgondolunk, nemcsak valamilyen módon megszemélyesítünk, hanem – és erről beszél igazából az apostol – aki kapcsán érezzük, hogy nemcsak van, hanem jelen van, nemcsak van, hanem itt van, nemcsak valami elvonatkoztatásban tudjuk kimondani a létének lényegét (élő Isten), hanem Ő maga úgy él és úgy van, hogy folyamatosan és szüntelenül – ha szabad ezt mondani - beleavatkozik az életünkbe. Amikor Jézus a  Hegyi Beszédben a Mennyei Atyáról beszél, ha jól olvasom, jelzi, hogy önmagában az a tény, hogy van napfelkelte és napnyugta, már Isten beleavatkozása az életünkbe. Az a tény, hogy Isten eltartja az ég madarait és felöltözteti a mezők liliomait, beleavatkozás a mi életünkbe. Mert azzal, hogy eltartja, és felöltözteti őket, azzal Isten számomra jelez valamit, Isten emlékeztet és meghív engem valamire. Ebbe vezet hát be az apostol szava, amikor a megosztott és egymással civakodó Efézusi gyülekezetet sorban emlékezteti egységének alapjára, szerkezetére, most pedig a forrására és most azt mondja: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és mindnyájukban munkálkodik... Egy az Isten, aki Atya, mindenek fölött és mindenek által és mindenekben.
Sokat vitatkoztak ez utóbbi felsoroláson, és vitatkoznak is a mai napig a Biblia-magyarázói. Itt ugyanis ez a minden fordítható így is: egy az Isten, mindenkinek atyja, aki mindenkinek felette van, mindenki által és mindenkiben munkálkodik, vagyis személyessé van téve. De lehet ezt úgy is fordítani, hogy egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette van, mindenek által és midnyájotókban munkálkodik. A Károli fordítás próbál nivellálni, és a görög szó mindkétféle értelemben fordítja. Kálvin nagyon egyszerűen megoldja, amikor azt mondja, hogy akár személyes akár általános tárgyi értelemben fordítjuk, a jelentés ugyanaz. Főleg, hogyha a kijelentés titka felől nézzük. Ugyanis ezzel a szóval az apostol azt tárja föl, hogy Isten abszolút módon viszonyul hozzánk. Kicsoda Isten? Isten atya, és mint atya viszonyul mindenhez. Milyen döbbenetes, ha így olvassuk a Hegyi Beszéd szavait. Isten nem mint valamiféle biológiai ősmotor viszonyul az ég madaraihoz és a mezők liliomaihoz, nem mint az általunk megállapítható örök törvényszerűségek garantora viszonyul ahhoz, hogy szépek a mezők liliomai, és a madarak összecsipkedik maguknak az eleséget, hanem mindenhez, ami van, atyaként viszonyul. Az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz is. És innen értjük Jézus szavának mélységét: Isten hozzánk is így viszonyul – mint atya. Ahogy mondja Jézus: Miért aggodalmaskodtok! Vajon, megnövelheted aggodalmaskodásoddal csak egy arasszal is a termetedet? Miért teszed föl örökké a kérdést, mit eszünk, mit fogunk inni, mivel fogunk ruházkodni, mi lesz holnap? Csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket. A pogányok, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni azt, hogy Isten atya. Arról pogányok is tudnak, hogy van egy isten, de arról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy ez az Isten atya, aki a legmélyebb, legbizalmasabb, legteljesebb személyes viszonyban áll velünk.
Atya mindenekfölött, mindenek által és mindenekben. Ezt is sokféleképpen fordítják, mert az eredeti szövegben nincs ott a copula. Vagyis lehetne így is fordítani: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban van; de lehet így is fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenkiben munkálkodik, vagy lehet így fordítani, hogy mindenek fölött, mindenek által, mindenekben létezik. Sokféle módon lehet ezt fordítani, s mintha az apostol szándékosan mellőzné az állítmányt, hogy az élet ezerfélesége szerint érzékeljük Istent, s ezért én most – engedje meg a gyülekezet - így fordítom: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette, mindenki által és mindnyájatokban atya. Még egyszer megismétlem. Nemcsak azt mondom, hogy van, nemcsak azt mondom, hogy munkálkodik, nemcsak azt mondom, hogy hat (ezt tapasztaljuk mind!), hanem azt mondom: mindenek felett atya, mindenek által atya, és mindenkiben (vagy mindenki számára) atya. Az atya szó így rögtön közösséget is jelöl, mégpedig szentháromságos közösséget. Mert amikor azt mondja az apostol, hogy az Atya az, aki mindenek fölött atya, ezzel kijelöli a Szentháromság személyeinek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek minden munkáját, rámutat: ez az atya sajátos munkája a Szentháromságban. Isten: közösség. Éppen ez rejlik ebben a szóban, hogy egy az Isten (egy az Isten, de nem egyke!) És azért mondja ilyen erőteljesen ezt az apostol, mert azt látja, hogy az efézusiak repeszteni kezdték a közösséget, amellyel Isten megajándékozta őket. Persze, ők isteni dolgokra hivatkoztak. Volt ott igazságpárt. Az igazság pedig az isteni dolog, mert itt nem arról az igazságról beszélünk, amit összebütyköl magának az ember, vagy amit kijussol magának az élettől. Itt az igazságról beszélünk. De volt szeretetpárt is. S ne volna isteni dolog a szeretet? És a reménység ne volna isteni dolog? És az élet megváltása ne volna isteni dolog, és a feltámadás ne volna isteni dolog? És mégis az efézusiak elvétették a dolgot, ezért kell az apostolnak azt mondania, hogy Isten: atya, s így emlékeztetni őket arra, hogy Isten közösség Isten, szentháromságos közösség, és minden, ami az Atyától árad: az igazság, a szeretet, a békesség, a reménység, az új élet ajándéka, a bűnbocsánat, a megkegyelmezés és a reménység, mindez szentháromságos közösségben árad.
Ahogyan láttuk ezt a Lélek ajándékainál is, amit az apostol az emberi test hasonlatával támaszt alá. Az egyik lélek-ajándék a másik nélkül nem ér semmit. Erre emlékeztette már a korinthusiakat is, erre emlékezteti most az efézusiakat is, és minket is. Hiába villog valaki azzal, hogy neki valami nagyszerű adatott, például, a lélek megítélésének kegyelmi ajándék  - jaj, de szeretném, ha megkapnám ezt, testvérek, mindig ezért imádkozom, és mindannyiunknak ezért kéne imádkozni, hogy már ne csapjanak be bennünket. Nagy dolog ám a lelket látni, nagy dolog ám felismerni a legmélyebb szándékokat!  - , de mit ér ez, ha senkivel nem állok kapcsolatban? Akkor kinek a lelkét ítélem meg? Aztán azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: adatott a prófétálás ajándéka. Ez olyan ajándék, amikor isteni módon és Isten által – de csak emberi szavakkal tudom mondani – megsejti, megérzi, meglátja az ember a jövőt; -  de mit ér ez önmagában, ha ezt nincs kivel megosztanom? Ezért mondja az apostol a Korinthusi levélben: sokféle ajándékot ad az egy Lélek, és mindeniket építésre adja.  Egy az Isten, mindeneknek atyja,  - bármit kapsz, bármivel ajándékoz meg ő. Vajon, szét tudod választani a hitedet és a reménységedet, s vajon építhetsz valami kínai nagyfalat az igazság és a szeretet közé? Ezek együtt élnek, együtt hatnak át.
És ebből értjük meg harmadjára azt, amit döntő módon kell megértenünk. Azt tudjuk, hogy van Isten, ezt még az ördög is tudja. Azt is tudjuk, hogy kicsoda Isten: Isten örökkévaló, mindenható, mindenütt jelen levő, mindeneknek felette, mindenek által és mindenekben van. Amit azonban igazán tudnunk kell, hogy milyen az Isten. Milyen a velünk való kapcsolatában, és kik vagyunk mi az Istennel való kapcsolatunkban. Ezért mondja az apostol nyomatékkal a gyülekezetet buzdító sorai végén: egy az Isten, mindeneknek atyja, aki mindeneknek felette mindenek által és mindnyájatokban atya. Milyen az Isten? Olyan az Isten, mint aki azt akarja, hogy közöd legyen Őhozzá. Nem olyan az Isten, mint aki örömmel nyugtázza, hogy eljutottunk a meghagyásra (a békesség kedvéért!), hogy egy az Isten, van Isten, és hiszünk, és hinni hagyunk. Isten azt akarja, hogy neked legyen Őhozzá közöd. Hogy kérj Tőle, hogy bízz benne, hogy igaz szívvel, legteljesebb őszinteséggel járulj elé. Sőt, tovább megyek, azt akarja Isten, hogy a gyermeke légy, azaz gyermekként élj az isteni világban. Erre buzdít bennünket Jézus Krisztus a Hegyi beszéd minden sorában és erre emlékeztet most bennünket az apostol is ezzel a szóval: mindeneknek felette, mindenek által és mindnyájatokban.
Három szót szeretnék még ezekhez hozzátoldani befejezésül. Isten akarja, hogy közöd legyen Hozzá, ezért most e levél értelmében ezt kell mondanom: békességet munkál közöttünk. Békességet munkál testvér és testvér, szülő és gyermek, házastárs és házastárs, barát és barát, gyülekezeti tag és gyülekezeti tag, ember és ember, – hadd mondjam így – isten-gyermek és isten-gyermek között. Mégpedig oly módon munkálja ezt a békességet, hogy emlékezetet: Ő hívott el, nem hagyott veszendő életünkben megsemmisülni, nem hagyott ott bennünket a lehetetlen kellős közepén. Mert ahova az ember kiszakította magát az Isten szerető öleléséből, az a lehetetlen, és Isten nélkül mi a lehetetlen birodalmát járjuk, ha lehet ilyen abszolút kifejezést használnom. A lehetetlen birodalmát járjuk. Semmit nem lehet, és a semmiből is csak semmi lesz mindegyre. Milyen merész és megrendítő, amit Jézus mond: csak a pogányok tesznek fel ilyen kérdéseket, hogyan lesz holnap, mibe öltözöm, mit fogok enni és inni? Összeszorul a szívünk: a pogányok? – hiszen mi is tervezzük a holnapot, a holnap-utánt, az egész életünket! Miről beszél itt Jézus? Isten nélkül minden jövőre vonatkozó kérdésünk lehetetlent feszeget, Isten nélkül minden kérdés és kérés lehetetlenséget céloz.  Mi az Atya által lépünk ki a lehetetlen birodalmából. Így mondja ezt másutt Pál apostol: kiszabadított bennünket a halálból és átvitt minket az Ő szerelmes fiának országába. Mert ami lehetetlen, az a halál.
Továbbá, Isten ajándékozó Isten is. Szeretem ezt Kálvinnal újra meg újra elismételni. Mert akárhogy is nézzük a dolgokat, Isten ajándékainak özönében élünk. Isten ajándékozó Atya, ez az isteni létmozgásnak egyik alapvető iránya: Isten mindig ad önmagából és mindig többet ad, és mindig többre visz. Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben – a magam nyelvére fordítom: vedd már észre a sok aggodalmad, szorongásod, gyötrelmed, lehetetlennel való birkózásod közepette, hogy a világ tele van szórva Isten csodálatos ajándékaival. És ez nem egy puszta szerep az Isten részéről, ez Isten léte maga. Mi több, Kálvin egy helyen azt mondja, hogy úgy van velünk Isten, hogy mi vagyunk a szereplők, Isten pedig néz bennünket - na, persze, nem az erkölcsi sikertörténetünket szemléli Isten, abban megbuktunk; hanem sokkal inkább az a pillanat ez, amikor a szülők nézik a gyermeket, akik az elébük tett ajándékok között válogatnak. Javaslom mindenkinek, lessen ki egy ilyen pillanatot, amikor a gyerek ajándékot kap, de ne a gyermeket nézze, hanem a szülőket, és a szülők szemében az örömöt, ahogyan örülnek, hogy a gyermek örül.
S végül, Isten győzelmet ad: mert egy az Úr, a győztes Úr, akihez hit által megyünk, és akinek közösségébe a keresztség által elpecsételtetünk. S az Isten minden lehetetlenséget legyőz. Az egyik legcsodálatosabb evangéliumi történet egy elhívás története, amelyben ezt halljuk:  embereknek ez lehetetlen, de lehetséges az Istennek – mondja Jézus. Vagy ennek párjaként, hallható egy édesapa kétségbeesett könyörgése meggyógyítandó gyermekéért: Uram, hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemen. Hitetlenséget legyőző, reménytelenséget legyőző, örömtelenséget legyőző, megosztottságot legyőző, győzelmet adó Isten a mi Mennyei Atyánk. Egy a közösség, ha közösségünk van az egy Istennel, aki csodálatos szentháromságos létmódban él, az Atya, a Fiú és a Lélek. Ő hív meg bennünket erre a vele való közösségre, Ő buzdít bennünket arra, hogy igyekezzünk megtartani a lélek egységét, egymással és Ővele, a békességet munkáló, a lehetetlent legyőző, a szüntelenül ajándékozó és mindent beteljesítő Istennel. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A közepén vagyunk annak a hét szakasznak, amely alapján még szeptemberben kezdtünk el magyarázni. Az Efézusi levélből most újra felolvastam ezt a részt. Itt az apostol egységre, megértésre, békességre, a reménység kötelékében való megmaradásra  buzdítja a gyülekezet, és eközben hétszer mondja ki ezt a szót: egy! Most a negyediknél tartunk. A negyedik a közepe! Ezt ismerem, mert heten vagyunk testvérek, s én vagyok a negyedik, tehát mindig körülöttem forgott a világ, én voltam a középső. Persze, ezt olykor úgy szoktam előadni, hogy be voltam szorulva alulra és felülre; de akkor is a negyedik a közepe, ez a tengelye a dolognak. És egészen biztos, hogy itt is így van, amikor az apostol felsorolja szétszakadozóban levő Efézusi gyülekezetnek az egység áldásait, és megmutatja az egység alapját is. Egy az Úr! Arra emlékezteti őket ezzel, hogy voltaképpen hova is tartoznak ők, és miben gyökerezik az egész keresztyénség. Már a Filippiekhez írott levélből is hallottunk erről, Filippiben is voltak problémák az egységgel, őket így kéri: egy lélekkel, egy indulattal, egy szeretettel legyetek egymás iránt, Jézus Krisztustól tanulván. Mert Isten Krisztusnak olyan nevet adott, mely minden név fölött való, és majd egyszer minden térd meghajol, és azt fogja mondani, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére egy az Úr.
Mit jelent ez? Először is azt kell elmondanom, hogy amikor mi keresztyének mondjuk ezt: egy az Úr!  - összenézünk, és ezt tudni véljük, hogy mit jelent. Egy az Úr, vagyis egy a mi Istenünk, a mindenható Isten, a Szentháromság Isten, és fölötte és rajta kívül nincsen más Úr, és nincsen más Isten! De amikor egymás között elmondjuk ezt, gyakran megfeledkezünk arról, hogy a keresztyénség voltaképpen veszélyes vallás. Hadd szóljak most erről néhány szót. Bizony, veszélyes vallás a keresztyénség, de gyorsan mondom, mielőtt a veszélyérzettől fenyegettetve valaki bezárná fülét és szívét. Pár esztendeje egy lelkészkollegám keresett meg azzal, hogy nagy bajban van. A falujukban van egy helyi potentát, aki mindent el tud intézni. Ennek a nagy embernek a szavára lenne szükségük. Nos, mondtam: nosza neki, el kell hozzá menni, elő kell terjeszteni a kérést, aztán vagy meghallgatja, vagy nem. De ekkor igen érdekes dolgot mondott ez a lelkész, aki egyébként szelíd és alázatos ember. Azt mondta: én nem szeretek az uraktól kérni! Mert tudod, ha az ember a hatalmasoktól kér, annak ára van, azok nem adnak ingyért semmit. Mondom: nézd, kössetek kompromisszumot, felújítjátok a templomot, meghívjátok, beültetitek az első sorba, adtok neki egy emlékplakettet. Erre azt mondta: lehet, hogy az is nagy ár. Mondom: nem értelek. Nos, azt az embert, ahogyan él, és amilyen nézeteket vall, én nem fogom a templomban köszönteni! De mégis tőle kell kérni.
Apró dolog ez, kedves testvéreim, de valamit megértettem ennek a jólelkű és alázatos lelkipásztornak a gyötrelméből: olyantól kell kérnie, aztán majd olyannak kell megköszönnie, akinek ő legszívesebben – ha nem lenne szelíd ember, hanem Keresztelő János volna – azt üzenné, amit Keresztelő János üzent annak idején Heródesnek: nem szabad neked úgy élni! Vagy, ha még bátrabb lenne, akkor azt üzenné, amit Jézus Krisztus üzent Heródesnek: mondjátok meg annak a rókának...! Veszélyes vallás a keresztyénség, de nem anarchista! A keresztyénség nem azt mondja, hogy nincs urak, és mindenki éljen úgy, ahogy tud.  Az anarchia lényege az, hogy nincs arkhé, nincs kezdet, nincs fő, nincsenek princípiumok, nincsen rend,  - ez az anarchia. A keresztyénség nem anarchia, hanem minden földi hatalmassággal szemben vallja, hogy van egy végső forrása minden tekintélynek, van egy végső forrása minden igazságnak, van egy végső forrása minden hatalomnak! És emiatt bizony, olykor sor kerül a kemény ütközésre is! Ha például nemcsak egymásnak mondjuk, hogy mit dicsekedel azzal, amid van?! Mit dicsekedel azzal, hogy tehetséges vagy, hogy vagyonos vagy, hogy elértél valamit?  Pál apostol mondja ezt a korinthusiaknak: mit dicsekedtek azzal, amitek van, mert mid van, amit nem úgy kaptál volna? Megnézném magamat is, megmondom őszintén, abban a helyzetemben, amikor egy hatalmasnak merném mondani, ha bátor ember lennék, hogy mit dicsekedel, mid van, amit nem úgy kaptál? Mert a hatalmat is úgy kaptad. A hatalmat, mint mandátumot, a hatalmat, amivel megbíztak, a hatalmat, amit Isten rád bízott, - ahogy Pál apostol ezt a Római levél 13, részében kifejti -, hogy elősegítsd vele a jót, és feltartóztasd a rosszat. Ha a hatalom nem ezt teszi, fellázad istene ellen, és akkor előre is lapozhatunk egy másik könyv másik 13. fejezetéhez, a Jelenések könyve 13. fejezetéhez, ahol az Antikrisztusról olvasunk. Az is hatalom, de a hatalmat önmagának és önmagáért akarja, és föllázad azzal szemben, akitől ezt a hatalmat kapta.
Azért mondom most mindezt, mert amikor Pál apostol ezt írja az efézusiaknak, hogy egy az Úr, akkor mindenképpen tudnunk kell, hogy a gyülekezet ebből a görög szóból nyomban értette, amit az apostol ide leírt a levelébe. Görögül így hangzik a kifejezés: egy küriosz, egy Úr van! A küriosz a politika tartományából ismerős.  Kaiszár, császár, uralkodó, király, úr, főnök, - aki, ahogy pestiesen szokták mondani, megmondja a tutit. Én is hallottam már nagy ember szájából egy vitában, hogy azt mondta: megmondom, hogy lesz! Megállt bennem egy pillanatra a levegő: tényleg, ő mondja meg, hogy holnap mikor kel fel a nap, mikor nyugszik, lesz-e eső vagy szárazság lesz? Az efézusi gyülekezet ezt most éppen attól a Pál apostoltól hallotta, aki börtönből írja levelét. Pált felforgatással vádolták és ítélték később halálra, mert a keresztyének a földi uraknak nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Nem tudom hogy értitek-e, kedves testvéreim, a különbséget: nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Mert ezt ugyanez a Pál a Római levélben: minden lélek engedelmeskedjék a földi felsőbb hatalmasságoknak, mert Isten szolgája az a te békességedre és javadra. Az engedelmesség nem hódolás.
Ezt jól értették az efézusiak, de ha csak erről lett volna szó, ez nem lett volna elegendő arra, hogy a megosztott gyülekezetet egybefogja. Ez nem lett volna így önmagában elég. Mást is kellett hallaniuk az efézusiaknak, és egészen bizonyosan meg is hallották. Ezért olvastam fel a 6. verstől következő a szakaszokat is, ahol azt mondja az apostol: mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándékának mértéke szerint, ez okáért mondja az írás: fölmenvén a magasságba, foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek.
Az Efézusi gyülekezet megoszlásának oka talán ugyanabban keresendő, mint amit a Korinthusi gyülekezetben is látunk, ott részletezi is az apostol – és engedjétek meg, hogy néhány szó erejéig ezt is idehozzam. A Korinthusi gyülekezetben is súlyos pártoskodás ütötte fel a fejét, ott is hamar elfelejtették az evangélium jó ízét, mert  megfeledkeztek arról, hogyan lettek ők ennek az egy Úrnak a népévé. Elmondja nekik Pál apostol a levél elején, hogy Isten a senkiket választotta ki, hogy valamikké legyenek, a nemteleneket, vagyis a tisztesség nélkül valókat választotta ki, hogy Isten megbecsült gyermekei legyenek, a bolondokat, a világ szerint bolondokat választotta ki, hogy Istenben bölcsességre jussanak, - ezek voltatok ti, korinthusiak. Senkik, nemtelenek és bolondok!
Ám az egy Úr, Jézus Krisztus által Isten népévé lettetek. De a korinthusiak hamar elfelejtették ennek a fölszabadulásnak, ennek a fölemeltetésnek, ennek az adopciónak, gyermekké fogadtatásnak az örömét, és elkezdték egymást nézegetni. Ez a korinthusi probléma – ahogy egy Biblia-tudós azt mondta. A korinthusi probléma örökös probléma, és a 21. századi keresztyénség még inkább hasonlít a korinthusi keresztyénséghez. Kinek mije van. Ezért sorolja Pál apostol hosszasan a Korinthusi levélben a kegyelmi ajándékokat, hogy megéreztesse velük, hogy ez nem valami lelki ki-mit-tud, vagy X-faktor, vagy Megasztár. Isten lelke ugyan megteszi azt is, hogy a velünk született képességeinket megnemesíti. De ha csak ennyi lenne a Szentlélek munkája bennünk, akkor azt kellene mondanunk, hogy a Szentlélek a legjobb pedagógus, a Szentlélek a legjobb tehetségfejlesztő, a Szentlélek hozza ki belőlünk a legtöbbet. DE egészen más és sokkal több, amit a Lélek igazán tesz! A Lélek ajándékoz, éspedig olyat, ami nekem még nem volt. Ezt sorolja föl az apostol a Korinthusi levélben. Voltak Korinthusban olyanok, akik nem tudtak imádkozni. Nem tudták, hogyan kell imádkozni, de megkapták – essünk túlzásba! – az elragadtatott imádság mindent felülmúló ajándékát. Voltak olyanok, akik nem tudtak énekelni, és megkapták az Istent dicsőítő éneklés ajándékát. Voltak olyanok, akik mindent csak visszafelé néztek, és megkapták a jövőlátásnak, a prófétálásnak az ajándékát. Voltak olyanok, akik tehetségtelen szervezők voltak (ezt nem is lehet megtanulni, tudom magamról!), és megkapták a kübernézisz, a kormányzás ajándékát. Isten Lelke az isteniből ajándékoz nekünk, és azt a boldog csodát fedezzük föl, hogy ami nekem soha nem volt meg, megadja. Mégegyszer, ez nem az, ami bennem tehetségként lappangott és még senki sem vette észre, azt az isteni Lélek előveszi, és azt mondja: Aha, hát te zseninek születtél, hogy-hogy nem vette ezt észre senki? Na, zsenit csinálok belőled! Vagy: na, a világ legnagyobb szervezőjének születtél, miért téb-lábolsz még itt tehetetlenül, csinálok belőled egy jó szervezőt! Ilyet is tud a Lélek, mondom, de a keresztyén élettapasztalatnak egyik legnagyobb öröme éppen az, hogy  Isten ajándékozó Istenként lép be az életünkbe, és olyasmiket ajándékoz nekünk, amivel mi nem bírtunk és nem rendelkeztünk.
Még mélyebbre megyek, testvérek! Urunk Jézus Krisztusunk azt mondja tanítványainak János evangéliumában, hogy akiket az Atya rám bízott, azok nem vesznek el, és én örök életet adok nekik, feltámasztom őket az utolsó napon! Egészen mélyen, radikálisan: a feltámadás ígérete és ereje, és isteni ajándéka az, amelyben rekapitulálódik, egybefoglaltatik mindaz, amit Isten ad, amit igazán Ő ad, amit sehol sem találhatsz meg, sehol sem szerezhetsz meg, senkitől nem kaphatsz meg: ez a feltámadás, az új élet, mert az új élet: teremtés. És ezért veszélyes vallás a keresztyénség, mert a világot az ember úgy rendezte be a hatalmi szerkezetek szerint, hogy itt adok-kapok van, adok-szerzek. Igen, a világ javait el kell osztani, így a hatalom nemcsak azt jelenti, hogy ki mennyit birtokol! Sok buta ember azt hiszi, hogy minél több kukoricacsutából rakott csutavárra ül föl, minél magasabb homokdomb tetejére ül, annál hatalmasabb, minél többet gyűr maga alá, annál nagyobb a hatalma. Nem, a hatalomhoz az is hozzátartozik, hogy miképpen osztja meg azt, ami van. Mi a proporció, a helyes arány: kinek mi jár, hogy kell átcsoportosítani? A világ így van berendezve. De hát mondjatok nekem, kedves testvéreim,  hatalmasságot, aki új életet oszt, mondjatok nekem hatalmasságot itt, ebben az emberi történelemben? Kezdjük Nagy Sándorral, menjünk el a jövőbe, bárhova, hol van, aki azt mondja: feltámasztom őket majd ama napon? És azért veszélyes – még egyszer mondom – a keresztyénség, mert mi erre tekintünk, és ez mindent meghalad, ez a végső dolog, és ehhez képest, ahogy Dietrich Bonhoeffer mondja egyik börtönlevelében, minden, ami van, csak utolsó előtti az utolsóhoz képest. Persze, mi nem így élünk, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen előttünk van, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen hiányzik és meg kell szerezni, nekünk mindig az a végső, ami holnap lesz vagy holnapután! De, ha bölcsek vagyunk, és együtt tudjuk vallani, hogy egy az Úr, a feltámadott Jézus Krisztus, akkor Őhozzá, az Ő hatalmához, az Ő végső ajándékához képest minden utolsó előtti lesz a számunkra is. Életünk és halálunk is, világunk is, sorsunk is, örömünk is, kudarcunk is, győzelmünk és vereségünk is, egész valónk, minden-minden utolsó előtti úgy, ahogy a Jelenések könyvében hallottuk: mi még a küszöbön kívül vagyunk, de már nyitva van a mennyeknek ajtaja, mi még itt vagyunk és még nem léptünk be. Ami ott van, az a végső.
Egy az Úr. Az efézusiak is hamar torzsalkodásba kezdtek, ezért mondja nekik az apostol: egy az Úr, mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint, ez okáért mondja az írás, fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek. A 68. zsoltár messiási jövendölését idézi itt az apostol. A győztes messiási király a régi kép szerint mutatkozik előttünk: aki győzött a csatában, az foglyokat is ejtett, a foglyokat diadalmenetben viszi és mutatja be saját népének és ajándékokat osztogat. Vagyis efézusiak, ti is olyanok vagytok, mint a korinthusiak, afféle lelki-keresztyén ki mit tud-ot tartottatok és méricskélitek egymást, hogy ki jutott többre Isten erejéből, kinek van nagyobb, kinek az életében rendezkedett jobban a Szentlélek. Pedig vegyétek tudomásul, hogy mindent, amit Isten Lelkétől kaptatok, mert a kegyelem mértéke szerint  kaptátok, úgy kaptátok, mint amikor a győztes vezér zsákmányt osztogat a győzteseknek, az övéinek. A győztes vezér az ő szabad és szuverén belátása szerint dönt, hogy kinek mit ajándékoz. De milyen csodálatos, kedves testvéreim, az apostol nem azt mondja, hogy legközelebb te is kapsz, ha most nem kaptál, hanem azt mondja, hogy Krisztus mindenkinek osztott ajándékot. Nekünk olyan Urunk van, aki az Ő népének apraját és nagyját, kicsit és nagyot, elsőt és utolsót, mindenkit megajándékoz Lelkének valamilyen áldásával.
Amikor a Böszörményi-úti templomra tekintek, sokszor eszembe jut gyerekkoromnak egyik nyomasztó élménye. Nem lehetett faluhelyen narancsot kapni. Édesanyám egyszer a kezembe nyomott egy százast, meg az oda-vissza vonatjegyet Sárbogárd-Déli között, és azt mondta, ha a Délinél leszállsz, kisfiam, a túloldalon van egy zöldséges. Ott lehet narancsot kapni. Felültem a reggel 8-as vonatra, tíz órára Budapesten voltam, beálltam a sorba, és ha szerencsém volt, a félegyes vonattal már mehettem haza. De az orrom előtt húzták le a rolót, mondván, ne haragudj kisfiam, elfogyott, gyere holnap. Beálltam a sorba, aztán nem jutott. Azt hiszem, mindannyiunknak van az életében, leginkább gyerekkorunkból, ilyen meghatározó élménye, hogy kimaradtam valamiből. És aztán ezekből érzésekből torzsalkodás, civakodás, veszekedés, sandaság, súsárlás s miegyéb támad. Üssük csak föl az Újszövetség pásztori leveleit, és olvassuk csak el a Timóteus, Titus, Filemon és a többi levelekben, hogy mennyire óv az apostol minden drága, Krisztus-gyermeket ezektől! Ezért mondja: egy az Úr, aki mindenkinek a kegyelem mértéke szerint osztott ajándékot, - mindenkinek. Mert nekünk ilyen Urunk van, ajándékozó Istenünk van, aki mindig nagyobb és mindennél több, aki minden múlandót felülmúl, és örökkévaló módon meghalad.
Vagyis, ha a keresztyénség veszélyes vallás, azon érthetjük azt is, hogy az evilági hatalmak nem mindig tudnak barátai lenni a keresztyénségnek, de veszélyes vallás abban az értelemben is, hogy neked is le kell ám ezekről a dolgokról tenni. Ez az igazi veszélye a keresztyénségnek, - ez az igazi kihívása. Veszélyes vallás ez a keresztyénség, mert itt nincs verseny, itt mindenki győzött, mert győzött a Krisztus, itt mindenki megajándékoztatott, s nem azért, mert érdemesült rá, hanem azért, mert Isten ajándékozó Isten. Ez az Isten élete: a szüntelen, folyamatos önközlés. És itt nincs mit méricskéljünk, hogy ki van előbb, ki van elöl és ki van hátul, mert azt mondja Pál a Filippi levélben: olyan nevet adott neki, mely névre meghajol minden térd, elöl, hátul, első helyen, utolsó helyen, meghajol minden térd, és minden nyelv hangosan vagy halkan, angolul vagy magyarul, minden nyelv vallja és hirdeti Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Dicsőítsük mi is ezt az Urat, aki kegyelme mértéke szerint mindannyiunkat megajándékozott, és mind megajándékozottak öleljük szabad szívvel egymáshoz a másikat, mint ennek az Úrnak gyermekei, mennyei örökség részesei, mint akiknek csodálatos várománya van. Olyan váromány, amit sem történelem, sem ember, sem emberi hatalom, sem az egész világ nem adhat meg nekünk, csak egyedül az, aki legyőzte a halált,  - feltámadott és az Atya Istennek jobbján ül és szüntelen közben is jár érettünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
1700 esztendeje, október végén történt, hogy a Római Birodalom egymással vetélkedő hadurai közül Constantinus, a későbbi császár a milniusi hídnál legyőzte az ellenséges haderőt. Ez a győzelem, mely 312. október 28.-án esett, biztosította az addig üldözött és elnyomott keresztyének számára a vallásszabadságot. Úgy emlékezünk tehát erre a napra, mint amely több évszázadig tartó elnyomatás és üldöztetés után szabadságot hozott a keresztyéneknek. De nem azért említem ezt a régi történelmi eseményt, mert éppen ma van az évfordulója, hanem mert ez a Constantinus császár a felolvasott ige szempontjából is igen érdekes és különleges alak a számunkra. Ő ugyanis keresztyén hitre térvén szabadságot adott a keresztyéneknek, egészen élete végéig, halála előtti utolsó órájáig nem keresztelkedett meg, arra hivatkozva, hogy ha és amennyiben a keresztség a bűnök eltörlését, a vétkekből való megmosattatást jelenti, akkor neki nem tanácsos megkeresztelkednie, mert egy politikusnak sok rettenetes dolgot kell elkövetnie élete során, nem beszélve egy uralkodóról. Ezért ő élete végére tartogatta az újjászületés fürdőjét. Amikor tanácsadói, keresztyén társai kérdezgették és faggatták őt erről a meggyőződésről, akkor többek között az Efézusi levélnek ezzel az igéjével válaszolt: egy a keresztség. Ezen ő azt értette, hogy csak egyszer lehet megkeresztelkedni, és jaj annak, aki ha megkeresztelkedett, megmosatott a bűnökből, újra bűnbe esik. Mert akkor hogyan mosódik meg újra, hogyan nyer Istentől irgalmat és bűnbocsánatot?!
Hogy jól felelt-e Constantinus, arra én csak azt tudom mondani, hogy nem jól felelt. És ezért egy másik példát is hadd hozzak ide. Körülbelül 500 esztendeje annak, hogy Wittenbergben egy fiatal professzor, ágoston-rendi szerzetes, tehetséges újszövetségi tudós, Luther Márton mély belső válságtól vezéreltetve gyötrődni kezdett, és szüntelenül azt kérdezgette, hogy hogyan találhatja meg az irgalmas Istent. Később aztán megértette, hogy nem jó ez a kérdése (hogyan találom meg az irgalmas Istent?), mert az irgalmas Isten már megkeresett és megtalált bennünket az Úr Jézus Krisztusban. És ebben felismerte gyötrődése  valódi okát is. Ezt egyébként a modern lélektan be is bizonyította, Erik Ericksonra hivatkozom, az amerikai pszichológusra, aki a fiatal Lutherről egy mélyreható tanulmányt írt jópár évtizede. Erickson is fölfedezte azt, amit Luther is fölismert, hogy voltaképpen az ember akaratának és az Isten akaratának a nagy drámájáról volna szó, amikor azt kérdezzük, hogyan találjuk meg az irgalmas Istent. Mert a gyötrődő  Luther tulajdonképpen úgy járt el, mint amit mi is sokszor látunk az orvosi rendelőkben: bejön a beteg, kezében a listával, beadja az orvosnak, az orvos pedig vizsgálat és diagnózis nélkül fölírja a receptet. De jó lenne – gondoljuk sokszor –, ha nekünk ilyen Istenünk lenne, hiszen mi tudjuk, hogy nekünk mire van szükségünk, és amire szükségünk van, azt kell akarnunk, és Istennek is azt kell akarnia, amit mi akarunk. Luther ebben a mély egzisztenciális drámájában döbbent rá, hogy Isten nem feltétlenül azt akarja, amit mi akarunk, de hogy Isten akar, az egészen biztos. Az akaratok nagy drámája volt Luther drámája, és megtérése nem volt egyéb, mint a saját létakaratának, üdvösségakaratának odarendelése, odahajlítása az Isten akarata elé. S amikor Isten segítségére sietett és megvilágosító igéket adott számára, különösen a Római levélből, azt is meglátta, hogy az is kegyelem volt, hogy addig sem veszett el és esett el ebben a küzdelemben. Nem lett a lázas nyughatatlanból cinikus figurává, aki néhány órai istenkeresés után csalódott, rezignált figurává válik. Nem lett Lutherből olyan ember – s itt József Attilát kell idézzem – aki azt mondja, hogy Istent keresett, de csak papot talált. Hogy Luther mégsem lett ilyenné, abban őt az erősítette meg, hogy a gyötrődések és démoni kísértések közepette gyakran így kiáltott föl: Ich bin getauft - meg vagyok keresztelve, vagy olykor latinul: baptizatus sum – meg vagyok keresztelve. Újra meg újra meg újra ezt mondta: meg vagyok keresztelve - a legnagyobb kísértések közepette is, a legnagyobb kétségbeesés közepette is, amikor összedőlt körülötte minden. Egy fiatalemberről beszélünk, aki korának egyik tündöklő tehetsége volt, aki már elindult fölfelé a tudományos karrier létráján, és nagyon hamar nemzetközileg megbecsült tudós emberré lett. De csak rázta, gyötörte, szinte szétverte a belső gyötrelem és kísértés. Luther szinte fizikailag le tudta írni, hogy milyen ördögi, démoni kísértéseknek volt kitéve és hogyan harcolta végig azt a harcot, amit minden hívő is ismer, hogy ugyanis Isten nem menekít el ezekből bennünket. Bizony, sokszor nem ment ki bennünket bűnből, bajból, betegségből, gyötrelemből, gyászból, kudarcból, - csak egytől óv meg, hogy káromoljuk az Ő nevét, csak egytől óv meg, hogy megtagadjuk Őt. Ezt tudta Luther és hogy ebbe a lehetetlenségbe bele ne essen, hogy Istenét meg ne tagadja, újra meg újra ebbe a ténybe kapaszkodott bele, baptizatus sum – meg vagyok keresztelve, megkeresztelt vagyok. S miért? Azért, mert egy a keresztség.
És azt hiszem, ha ezt a két nagy alakot nézzük, Constantinus császárt, aki szabadságot adott a keresztyéneknek, és elhárította a keresztyénség feje fölül a végveszedelmet, de élete végéig nem akart megkeresztelkedni, mert azt mondta, hogy egy a keresztség, illetve Luthert, aki a legmélyebb és legrettenetesebb gyötrelmek közepette így kiáltott fel szinte jónási sikollyal: meg vagyok keresztelve – ez factum – és nem magamat kereszteltem meg, hanem megkereszteltek, megkereszteltettem, ez Istentől van és egy, ez tart meg, ez őriz meg, ezért nem fordulok el Istentől,  - akkor tudjuk, ki adta a jó választ. Ezért mondja ezt Pál apostol az efézusiaknak is ebben a szép szakaszban amikor egységre, egymás iránti szeretetre, egymás eltűrésére, egymás elszenvedésére tanítgatja őket és sorolja az egység kritériumait, csak olvasom röviden mindeniket: egy a test, egy a lélek, egy reményben hívattunk el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség... Mert mindig azt kell kérdezzük hívő életünk minden áldása kapcsán, különösen a szentségek kapcsán, hogy ki ezeknek tényleges szerzője és érvényre juttatója. Ki?
A reformáció idején nemcsak Luther vívta ezt a drámát, hanem – mondhatjuk nyugodtan – egy nagy szellemi forradalom ment végbe. Némelyek szerint ezt inkább fölfordulás volt. Az egészen bizonyos, hogy nagy lázas istenkeresés töltötte meg az akkori világot, és sokan kérdezték Lutherrel együtt, hol van az a kegyelmes Isten, sokan kérdezték, hogy mi az Isten akarata és hogyan talál össze az én akaratommal, és hogy kell az én akaratomat Isten akaratához hajlítani?! Sokan azonban egészen más választ adtak erre a döntő kérdésre, hogy ki a keresztség szerzője, és ezek sok esetben ki is oltották ennek a páli igének és isteni titoknak az értelmét, erejét. Voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség mindig a szentség ereje a kiszolgáltatója érdemétől vagy méltóságától függ. A paptól. Amilyen a pap, olyan a sákramentum minősége. Ha csapnivaló a pap, akkor semmit nem ér a sákramentum. Hamar létre is jött az úgynevezett anabaptista mozgalom (a szó újrakeresztelőt jelent), akiknek az volt az elsőrendű érvelésük, hogy az egyház tele van csapnivaló, hitvány papokkal, csuhásokkal, szerzetesekkel, pilises tar papokkal, ezek bűnös, parázna, rettenetes gonosz életet élnek, tehát az általuk kiszolgáltatott szentség érvénytelen. Újra kell keresztelni. Persze, ez a felvetés régi dolog volt, igen régi dolog, mert már az óegyház idején is voltak olyanok, akik ezt hirdették, s éppen Constantinus császár toleranciarendelete után, amikor fölszabadult a keresztyénség, kiszabadult az üldözők karmaiból, és szembe kellett néznie azzal, hogy mi az üldözések alatt. Kik árulták el az egyházat, kik tagadták meg a hitet, kik kollaboráltak a fennálló hatalommal? És ha voltak közöttük papok, püspökök, akkor az általuk kiszolgáltatott sákramentumot érvénytelennek vették, mert egy áruló, egy gazember, egy zsivány, egy szentségtelen életű ember nem szolgáltathatja ki érvényes módon a szentséget.
Ezzel szemben mondják a keresztyének hitvallásai (protestáns, római katolikus, ortodox hitvallások) egybehangzó módon, hogy a sákramentum érvényessége az isteni kiszolgáltatótól, a Szentlélektől függ.  Ezért mondhatta Luther, hogy meg vagyok keresztelve, holott látta a saját korának egyházát, látta egyházának minden nyomorúságát, és látta azt, amit mi is látunk, hogy az embereknek nem kell nagyon keresniük, hogy megbotránkoztassanak valamiben. Ott van az orruk előtt. És mégis, Luther azt mondta: meg vagyok keresztelve, mert a Szentlélek keresztel, a Szentlélek Isten keresztel. A víz külső jegy, sakramentális víz, szent dolog, de nem hordozza önmagában az Isten megtisztító erejét. A Lélek áldása nélkül nincs keresztség, de a Lélek áldásával van - és az egy.
Másodszor, a nagy kavargásban voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség érvénye attól függ, aki abban részesedik, - vagyis a megkeresztelt ember kvalitásától függ, hogy érvényes-e a keresztség vagy sem. Ma is halljuk ezt, olykor még a mi egyházunkban is. Nem is győzök vitatkozni ezekkel az atyafiakkal. Szerintük ha majd hitre jutott valaki, és teljes és örökérvényű bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus mellett, akkor lehet őt megkeresztelni. De én erre azt szoktam mondani, hogy ez afféle keresztyén mázba öltöztetett ateizmus! Hát az én döntésemtől függ az Isten döntése? Az én döntésemtől függ az Isten kegyelme? Ha én eldöntöttem, hogy szeretem az Urat, akkor jöhet a keresztség? Ha én úgy döntöttem, hogy a hit útjára lépek, ha én... és hallom szüntelen ezt az én-t! Milyen érdekes a Luther mondata, abban is benne van az én, de az én abban a mondatban kapott valamit. Nem szerzett, kapott. Meg vagyok keresztelve! Egészen szabatosan fordítva: én meg vagyok keresztelve, vagy ha latinul akarjuk mondani: ego baptizatus sum – benne van az ego, benne van az én, de csak azért, mert valami történt vele, valami érkezett hozzá, valamivel Isten megajándékozta. És nem azért vagyunk megkeresztelve, mert a keresztség a tökéletesség pecsétje lenne és Isten, mint valami mennyei meós ezzel, vagyis a keresztséggel ütné rá futószalagról lekerülő gyermekeire: meózva, első osztályú, meg lehet keresztelni, vagy: másodosztályú: vissza vele a purgatóriumba, újraönteni, csiszolgatni, aztán, ha jó lesz, őt is megkereszteljük. Micsoda öntelt, beképzelt gőgös, arrogáns felfogása ez az embernek, hogy én vihetek Istenhez valamit, amire Isten majd azt mondja: annyira tetszik ez nekem, hogy most már megkeresztellek téged. Emlékszünk Fülöpnek és a szerecsen komornyiknak a beszélgetésére? Ott ül a kocsiban ez az istenkereső ember, a prófétai könyveket olvasgatja, de nem sokat ért belőlük. És odalép hozzá Fülöp és megkérdezi, hogy érti-e, amit olvas. Nem értem, feleli, mert nem magyarázza meg senki. De ha valaki megmagyarázná, hogy kiről beszél a próféta, amikor egy titokzatos személyről szól, akin keresztül Isten irgalmat gyakorol! Ki ez a titokzatos személy? Mert tényleg titokzatos, kedves testvéreim. Azt mondja róla a próféta, hogy ránézni sem bírtunk, utált volt ábrázatja, nem volt kívánatos előttünk, és azt hittük, amikor nyavalyásan, megverten, lesújtottan láttuk, hogy Isten bünteti őt. Megkeresztelnénk az ilyet? Fülöp pedig  azt mondja a szerecsen komornyiknak: ez az Úr szenvedő szolgája, ez az Úr Jézus Krisztus. Megkeresztelnénk az Úr Jézust, amikor ott áll Kajafás előtt, megvádoltan, leköpdösötten, félholtra verve, felforgatás, istenkáromlás vádjával, tanítványaitól elhagyatva, feszítésre, rabszolga halálra ítélve? Utált volt előttük. Ugyan milyen isteni szempont ütné rá egy ilyen alakra az első osztályú pecsétet, a keresztség pecsétjét? De nem kellett a szerecsen komornyiknak ott, a gázai úton Fülöppel beszélgetve nagy teljesítményt felmutatnia, csak megkérdezte tőle Fülöp, hogy hiszed-e, hogy akiről a próféta beszél, az a Messiás, hiszed-e, hogy Isten ilyen titokzatos és megfordított, az emberi logikának ellentmondó módon eszközli, és juttatja érvényre életünkben kegyelmét? Hiszem - felelte. Akkor mi az akadálya, hogy megkereszteljelek téged? – felelt Fülöp, és megkeresztelte. Félre ne értse senki, nem akarok én senkit feloldani a konfirmáció alól, de még csak keresztelői felkészítőre sem járt ez az ember. Persze, ez egy minősített, példázatos pillanat, azt akarja velünk megértetni, amit olyan sokan ott a 16. században nem értettek, és olyan sokan itt, a 21. Században sem értenek, és az általunk nagyra becsült Constantinus császár sem értett. Nem tőlem függ, nem az én kvalitásom függvénye az, hogy Isten kegyelmi eszköze, ez a szent sákramentum engem elpecsételjen Isten népének tagjai közé.
A keresztség szerzője és érvényre juttatója maga a Szentháromság Isten. Igen, értem a kritikát, és el is kell fogadnom: nem szabad az egyházban a méltatlan szolgákat megtűrni. Elfogadom, elismerem: csak úgy bemondásra nem lehet senkit megkeresztelni. Nem is erre bíztat bennünket a Luther esete, és nem erre bíztat bennünket Pál apostol igéje sem, mondván: egy a keresztség! Éppen ellenkezőleg, arra buzdít, hogy ha valamit igazán komolyan akarunk venni, akkor azt ne azért vegyük komolyan, mert olyan nagyon komolyan vesszük magunkat. Erdélyben járja egy mondás: ne nőtesd magadat túl nagyra, mert nem találsz vissza a földre. Istent kell komolyan venni, és az Ő kegyelmét. Azt az irgalmat, amiről a zsoltáros is beszélt a 111. Zsoltárban: könyörületességet és irgalmat készített az Ő népének. Isten a szerző. És amikor Pál apostol emlékezteti a megosztott Efézusi gyülekezetet, akik torzsalkodtak egymással, és hátat fordítottak egymásnak, tehát emlékezteti őket, hogy egy a keresztség, egy a kegyelem forrása, egy a keresztyén élet szerzője és egy pecséttel pecsételt meg rá minket, akkor mintegy ezt mondja: mindannyian ugyanaz a pecsétet hordjátok. Miféle okotok, alapotok és indulatotok van arra, hogy hátat fordítsatok egymásnak? Egy a keresztség, mert egy az Úr, mert egy a szabadítás, mert egy módon végezte el Isten mindannyiunk számára irgalmának kiáradását. Egy a keresztség, testvéreim, mert elegendő egyszer megkereszteltetni. Volt egy barátom, ő ötször keresztelkedett meg, mert egyik közösségből a másikba vándorolva, mindig úgy érezte, hogy ha oda akar tartozni, akkor meg is kell keresztelkednie. Nem tudtam meggyőzni, hogy a keresztség által, mely mindig egy adott közösségben történik, Istenhez csatlakozunk. Ahogy Zwingli mondja egy szép magyarázatában: a keresztség olyan, mint egy zászló, és amikor vívjuk az üdvösségért folyó nagy küzdelmet itt, a mi múlandó, törékeny, megkísérthető, gyenge életünkben, akkor Isten kitűzi ezt a zászlót, és ez a zászló a csata leghevesebb küzdelmében is magasan leng, hogy lássuk és tudjuk, hova tartozunk, hova kell gyülekeznünk, mert ahol ez a zászló, ott van a főerő.
Egy a keresztség. Nincs két zászló, mert akkor megnyomorodik a sereg. Nincs öt zászló, mert nem egy-egy közösséghez, gyülekezethez, egyházhoz csatlakozunk, hanem egy adott közösségben, gyülekezetben, egyházban  Szentháromság Istenhez. Egy a keresztség, mert abszolút módon reám vonatkozik. Gyerekkorom legizgalmasabb eseménye az istentiszteleten mindig a keresztelő volt. Akkoriban úgy gondoltam, azért, mert a reformátusoknál nem jelentik be előre a gyermek nevét (nem titkolózásból, hanem azért, mert a keresztelő nem névadó, vagy ha névadó, akkor az Atya-Fiú-Szentlélek, Szentháromság Isten neve az, amire megkereszteljük a gyermeket). Egyszóval, még fogadásokat is tettünk, hogy fiú vagy lány lesz megkeresztelve. És ha fiú lesz, mi lesz a neve? István, József, Mihály? És ha leány lesz, mi lesz a neve? Rozi, Juli, Mari? De az én gyermeki szívemet a kíváncsiság közepette is átfogta a sejtelem, hogy itt valami páratlan és nagyszerű dolog történik a gyerekkel, akit éppen megkeresztelnek, de velem is valami páratlan és megismételhetetlen dolog történt, amikor megkereszteltek. Isteni ajándékot és áldást kaptam, amibe a legnagyobb vihar idején is belekapaszkodhatok, mert a keresztségemmel új élet kezdődött bennem. Akik úgy gondolják, hogy a keresztség olyan pecsét, mely a tökéletes, kész alkotást jegyzi, azok elvétik a dolgot. A keresztséggel kezdődik valami. És ha Isten a szerzője, boldogan hihetjük azt, amit itt az Efézusi levélben mond az apostol: hogy Isten a jó dolgot, amit elkezdett bennetek, be is teljesíti. Ő fogja jó végre vinni. Vagyis rám vonatkozóan is egy a keresztség, mert kezébe vett az Isten, és az Ő szuverén módján formálja, újítja az én életemet.
Mindez egy közösségben történik. Ez az utolsó, negyedik, új értelme ennek a szónak, hogy egy a keresztség. Az apostol ugyanis arra emlékezteti az Efézusi gyülekezetet, hogy megkereszteltetésük egy közösségben történt a Szentlélek Isten erejében. Vagyis nem úgy egy a keresztség reám vonatkoztatottan, hogy én élem a magam szóló keresztyénségét, és máshoz nincs semmi közöm. Tertullianus egyházatya mondja: unus christianus, nullus christianus – az egymagában álló keresztyén nem keresztyén. Átköltöm Tertullianust, jobban fogjuk érteni a reformáció közeledtén: solus christianus nullus christianus – a szóló keresztyén nem keresztyén. A keresztség egy közösségbe tagol be, Isten népének gyermekévé tesz, és arra pecsétel el, hogy azokkal együtt éljem keresztyén életem, akik szintén megpecsételtettek, Isten kegyelmére eljegyeztettek, Szentlelke erejében bűneiktől megtisztíttattak. Isten bennem és bennük – vagyis bennünk elkezdte az üdvösség munkáját. Együtt a gyülekezetben boldogan mondjuk: egy a keresztség, amit én kaptam; egy az a keresztség, mert egyszersmindenkorra megkaptam, és egy az Isten, aki a keresztség által megjelölt, elhívott, és megáld, hogy végre hozzá megérkezhessem.  Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Engedjétek meg, hogy röviden összefoglaljam, az apostol eddigi buzdításait. Arra emlékezteti az efézusiakat, hogy egy reménységben hívattak el, s ezzel azt jelzi, hogy maga az elhívó egy, mert az elhívás Őreá tekint, az elhívás az, amely által Isten bennünket megérintett, a szívünket formálta, amivel megmozdított bennünket, kiszólított a régi életünkből, a régi énünkből. Majd azt is kimondja az apostol, hogy egy az Úr, ezzel pedig azt akarja kifejezni, hogy csak egy szabadítás van. Mert ugyan az ember sokféle kisebb-nagyobb szabadítást átélhet, de részleges szabadulásainkon, önfelszabadításainkon túl az egy Úr, a feltámadott Krisztus az, aki  a halál fogságából megszabadít és páratlan reményben részesít. S máris mondja azt is, hogy egy a test, vagyis a keresztyének egy közösséget alkotnak, egy testben élnek, bármennyire is különböznek egymástól. Igen, lehet, hogy másképp gondolkodnak, más és más a tapasztalati világuk, eltérő a hivatásuk, más és más a tehetségük, mégis egy testben vannak. Mert ez a titokzatos test egy lelki valóság is. A keresztyénség összetartozása lelki ügy.
Ma pedig arról hallunk, hogy egy a hit. Megmondom őszintén, hogy azért nyújtottam ilyen hosszúra a bevezetőt ismétlést, mert némileg vagyok. Ha azt mondjuk, hogy egy a hit, máris azonnal föltolul bennünk egy csomó érzés, mi több, mondhatnám, ellenkezés is! Mi az, hogy egy a hit? Hát ha egy a hit, akkor ma Magyarországon minden keresztyénnek egyetlenegy helyen kellene egybegyűlnünk. Talán az ópusztaszeri nagy pusztaságban sem tudnánk összegyülekezni, hála Istennek, annyian vagyunk. Tehát ha nem is egy helyen, de mindenütt egyforma módon, afféle franchise rendszerben, egyforma templomokban, egyféle pappal, egy textussal, ugyanazokkal az énekekkel, és mindannyian ugyanolyan öltözékben kéne egybegyülekeznünk – hát, ha egy a hit! De nem egy a hit – mondjuk rögtön. Ha csak itt a Böszörményi úton az tetejétől az aljáig lemegyünk, mindjárt látunk három templomot: egy római katolikust az Aporon, itt a közepén a reformátust – mindig mi vagyunk középen! – és ott lent az alján az evangélikus templomot a Kékgolyó utca elején. Máris háromféle van itt, s egyebütt, ki tudja, mennyi! Miről beszél hát az apostol? Miért hozza fel ezt az efézusiaknak, miközben nyilvánvaló, hogy talán éppen maga a hit, a hitben meglátott, megsejtett vagy megértett dolgok, pontosabban,  a hit által különböző módon felfogott, megértett valóságok azok, amelyek az efézusi gyülekezetet is megosztották. Mert, emlékezzünk csak, a hitben jutunk el a reménységhez, a szeretethez, az igazsághoz (és éppen ilyen pártok voltak Efézusban: volt igazságpárt, volt szeretetpárt, és volt egy reménységpárt is). Ezek mind a hitnek egy-egy dimenziója. Ha pedig ezek mentén megoszlottak, nem biztos, hogy tanácsos mindjárt előhozakodni azzal, hogy egy a hit. Mit kell hát ezen érteni?
Továbbá, testvéreim, minket a közben eltelt kétezer év is igen-igen megterhel. Merthogy az egyszerű, gyermeki, boldog és odaszánt hitünkre – ha akarjuk, ha nem – nagyon sok minden rátelepszik. Rátelepedtek a hitviták. Ma nem szeretünk hitvitákról hallani, de voltak hitviták. Rátelepedtek a különböző hittani megfogalmazások, a dogmák, s bár ezekről sem szeretünk hallani, mégis vannak és letagadhatatlanok. Aztán rátelepednek hitünkre a súlyos emberi konfliktusok, rátelepszik a keresztyénség megosztottsága. Nagyon nehéz hát azt mondani, hogy egy a hit, mert rögtön – még ha szabadok is vagyunk, vagy el tudunk is oldódni a rossz tapasztalatoktól – máris ugyanazt kérdezzük, mint a régiek: mi ez az egy hit? Mi ennek a hitnek a tartalma? S máris ugyanott vagyunk, ahol elkezdődött az egész. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy általában sem könnyű a hitről beszélni, akkor mondhatom, hogy az apostol most egy igen-igen kockázatos megállapítással akarja orvosolni a bajt. Akik orvosok, ne mosolyogjanak, kérem, a laikus szón! – most olyan gyógyszert ajánl az apostol, amit igen pontosan és precízen kell beállítani, mert ezt nem lehet marokszám szedni. Bizony vannak gyógyszerek, ha jól tudom, melyeket csak orvosi felügyelet mellett lehet szedni. Nos, ez valami ilyesmi, ezt a Szentlélek felügyelete mellett kell bevennünk, testvérek, mert akár túl keveset veszünk be belőle, akár túladagoljuk, nem használ semmit az egész.
Hogy még jobban értsük, hadd említsek egy humorosabb vonatkozást. A két világháború között Debrecenben tanított egy híres tudós, Vasady Bélának hívták. Ifjú professzorként, az 1930-as évek stílusában, amikor divatos volt hangzatos címeket adni a könyveknek, ezt a címét adta hittani könyvének: A hit misztériuma. A könyv bemutatta, hogy milyen mély misztérium a hit, micsoda nagy titok. A professzor úr pedig tudós ember lévén valami harminchat fejezetben írta le, hogy van történelmi hit, tudományos hit, gyermeki hit, érett hit, van csalódás utáni hit, van dinamikus hit, van misztikus hit, és így tovább harminchatig. A diákoknak ezt mind meg kellett tanulniuk, s rendesen, latinul is ott volt a könyvben minden  definíció. Szegény diákok szinte megbolondultak a sok meghatározástól, és reszketve mentek vizsgázni.  Úgyhogy, jóféle debreceni humorral átköltötték a könyv címét, és  így a hit misztériumából ez lett: A mit hisztériuma! Mert olykor hiszterizálva mentek vizsgára. Kedves diáktréfa ez, de ha meggondoljuk, hogy az életünk múlik a hitünkön, mert az életünk múlik a hitünkön, akkor bizony nekünk is sokszor összeszorul a gyomrunk, hevesebben ver a szívünk a kérdéstől: mi ez a hit? És mi ez az egy hit, amiről az apostol beszél?
Még egy jellegzetességet hadd idézzek, s ez már  többet segít annak megértésében, hogy miről szól az apostol. A 17. század kiváló flamad festője, Vermeeer többek között egy híres-hírhedt festményéről is ismert. A hit allegóriája ez a festmény. Sokan, főleg a protestánsok, nem szeretik ezt a festményt, mert köztudott, hogy Vermeer egy jezsuita író kézikönyve alapján festette meg ezt a képet. A 16-17. században nagy divat volt allegorikus módon ábrázolni erényeket és lelki valóságokat. Megfestették a reményt, az erőt, a mérsékletességet, és a többit, s mindnek volt valamilyen allegorikus alakja. Így festette meg Vermeer a hitet is, persze, allegorikusan – s mondom én, reformátusként – egy jezsuita kézikönyvből. Ám van ezen a festményen egy rendkívül érdekes, nehezen megmagyarázható jel, amelyről a művészet-történészek sokat vitatkoznak. Most  bekapcsolódom ebbe a vitába, és egy amatőr magyarázatát teszem hozzá. A hit nőalakként áll előttünk, aki a lábát a földgolyón tartja. Ez nyilván azt allegorizálja, hogy a hit mindenek fölött áll, a hit a földi valóságokat is a lába alá tapossa. De ez az allegorikus nőalak egy felülről lelógó, áttetsző üveggömbre tekint. Mindenki azt találgatja, hogy az mit jelenthet. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk, hogy hit által értjük és valljuk, hogy Isten teremtette a világot, és ami látható, az a láthatatlanból állott elő. Én tehát úgy magyarázom ezt a gömböt, hogy a hit allegorikus alakja, aki a láthatót megtapodja – ez a diadalmas hit jele! - egy üveggömbre tekint, azaz a  láthatatlanra tekint. Nos, erről beszél az apostol az Efézusi gyülekezetnek: amit láttok, amit megtapasztaltok, amit az életetek különböző dimenzióiban hordoztok és hordoz benneteket, az egy láthatatlan valóságból, az isteni valóságból táplálkozik. Így is mondja a Zsidókhoz írt levél: a hit a nem látott dolgokról való meggyőződés.
Tudom, hogy a racionalitás emberei azt mondják erre, hogy ez abszurd állítás, mert ugyan, hogyan lehetnénk meggyőződöttek a nem látott dolgokról, ugyan miképpen lehetnénk bizonyosak afelől, amit nem látott az ember. Hiszen még az egyszeri bírósági gyakorlatban is kellenek a tanúk. Mert a bíró, aki az ügyről ítél, nem volt ott, amikor a szóban forgó eset megtörtént, azért kellenek tanúk, hogy tanúsítsák, igazolják, hogy a dolog  megtörtént és úgy történt. Hogyan lehetnénk mi meggyőződöttek a nem látott dolgokról? Ráadásul az eredeti szó itt mély, megingathatatlan, belső meggyőződést jelöl. A nem látott dolgokról? De ha úgy fordítom az eredeti szót, hogy a nem látott ügyekről, vagy a nem látott történésekről való meggyőződés, máris közelebb jutunk ahhoz, amit az apostol mond. Mert a Bibliában egyetlen passzust nem olvasunk arról, hogy az lenne a hit, amit nekünk vakra, blikkre el kellene hinni. A középkor teológusai kísérleteztek ezzel a gondolattal, amikor fölállították a fides implicita tételét szemben a fides explicita-val. Az implicit hiten azt értették, hogy volna előbb egyfajta ráhagyatkozó hit, mert az egyszerű ember nem tudja a mély és bonyolult igazságokat megérteni. De hinnie kell, ezért tekintélyi alapon hisz, mert neki ezt tudós emberek tanítják, a Sorbonne kimagasló filozófiai és teológiai professzorai, és pápai enciklikák hirdetik, és a világ legnagyobb tekintélyei mondják – hát rábólint. Ugyan nem érti, de hát elhiszi, mert mondják, hogy ez meg ez így és így van, s majd egyszer ez a beleegyező hit megértéssé válik, kibontakozik, elmélyül. Ilyen implicit hitben tanultam meg én is annak idején az elemek periódusos rendszerét, testvérek. Mert ugyan semmit nem értettem a kémiához, de benyestem az anyagot, mert a kémia tanárom megfenyegetett, hogy megbuktat, úgy hogy megtanultam. Azóta sem értek többet a kémia titkaiból. Nem gúnyolódni akarok, csak jelezni szeretném, hogy mégiscsak tévút, mitöbb a keresztyénség egyik tévútja ez a ráhagyatkozó hit.  És ez az egyik teher, amelyre a bevezetőben utaltam. S bár félresöpörhetjük, de jobb, ha inkább odateszünk egy táblát: „Zsákutca”. Arra ne menjünk, mégha sokan bementek is. Mert onnan vissza kell fordulni. De ha azt mondom, hogy a hit a nem látott történésekről, a nem látott ügyekről való meggyőződés, tehát nem valami elvont tételről való meggyőződés, felsejlik az üzenet mélysége.  A dolgainkban, az életünkben, a világunkban olyan erő, olyan hatalom munkálkodik, amit mi nem tudunk górcső alá helyezni, nem tudjuk analizálni, nem tudjuk pontos és meghatározott táblázatokba beletenni, -  mégis, tudjuk, maga Isten ereje ez. A hit nem a vakok hite, mert nem vakhitről beszél az apostol, amikor azt mondja: a nem látott dolgokról való meggyőződés. Ez nem vakhit, hanem inkább az a tapasztalat, hogy még nem látjuk az isteni erők munkájának végét. A hitnek van egy  sajátos  – emberileg szólunk! – kockáztató dimenziója. Nem látjuk a végét. Ezt olvassuk: Ábrahám hit által indult el, amikor Isten megígérte neki, hogy magot támaszt neki és várost ad számára, és Ábrahám kiment, holott nem tudta, hova megy. De az ígéret az ő számára bizonyos. Ez nem vakhit, hanem alázatos hit, amelyben az ember megéli a maga töredékességét, végességét, és nem a végtelen felől nézi a végest, mert még az élete végét sem látja, viszont Istennek minden áldása már munkálkodik életében.
Azt mondtam, hogy a hit kockáztatás. És most én is kockáztatok, kedves testvéreim, mert azt kell mondanom, hogy Isten is kockáztat, amikor szóba áll velünk. Isten is kockáztat. Már a teremtéskor is, ahogyan Karl Barth mondja az ember teremtését, istenképűségét, bűnbeesését, Isten elleni lázadását magyarázva az ember szabadságának a fényében.  Kockáztatott az Isten, amikor az embert megteremtette és szabadnak teremtette, mert a szabadságban, az igazi szabadságban benne van az is, hogy föllázad az ember Isten ellen. Benne van bizony. És Isten kockáztatott. És kockáztatott Isten akkor is, amikor elhívta Ábrahámot, mert bár Ábrahám a bűn alá rekesztett világban született, és felelhette volna az elhívásra azt is, hogy öreg ember vagyok már. És Sára is mondhatta volna, sőt mondta is Sára, hogy vénasszony vagyok már, mi több, Sára ki is nevette Mamré tölgyesében a Szentháromságot, amikor a sátorban Isten barátjával, Ábrahámmal ezekről a dolgokról beszélgetett. És milyen döbbenetes, hogy mindezek ellenére azt mondja a Zsidókhoz írt levél: hit által nyert erőt Sára az ő méhében való foganásra életkora ellenére, mert hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Mózes első  könyvében azt olvassuk, hogy Sára csúfondárosan, hitetlenkedve kuncogott a sátorlap mögött, a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja, hogy hit által kapta meg az erőt, hogy kora ellenére foganjon és gyermeket szüljön, mert hűnek Istent tartotta, vagyis hitt Benne. Erről beszél itt az apostol, amikor azt mondja, hogy egy a hit, hogy az életünkben mi is úgy vagyunk, ahogyan Sára volt. Hogy egyszer mosolygunk, kuncogunk, máskor meg jönnek ateista barátaink, akik hol hevesen, hol szkeptikusan, hol barátilag megveregetik a vállunkat: te még hiszel? – s mi vonogatjuk a vállunkat,  s úgy bólogatunk, hogy hiszek, hiszek ici-picit, mégis csak szép hagyomány ez, szép szokás ez, de már olvad a szívünk, s el tudunk tölteni heteket, napokat, éveket úgy, hogy nem gondolunk Istenre, miközben tudjuk, hogy Isten szüntelenül gondunkat viseli. És mégis, azt mondja az apostol az efézusiaknak: egy a hit! És ehhez hozzá kell olvasnunk a Zsidókhoz írt levélből ezt a Sárára vonatkozó megjegyzést is, hogy Sára is hit által nyert erőt, és Sára is hűnek tartotta Istent. Hűségesnek tartotta, szavahihetőnek tartotta Istent, bízott abban, hogy beteljesedik az a történet, amely Ábrahámmal és vele kezdődött, és amelynek nem láthatta a végét. Erre mondja az apostol, hogy egy a hit, -  értsétek meg efézusiak, budahegyvidékiek: ha egy a remény, egy az elhívás, ha egy az Úr, mert egy  szabadítás, akkor a hit is egy azzal mi a sokféle életünkkel és sokféle életszakaszunkkal, meggyengülésünkkel, megerősödésünkkel, hitbe való belerestülésünkkel és mindennel együtt, egy a hit, mert ha hiszünk, akkor az ígéretet adó Istenre tekintünk. Mert ő tart meg bennünket abban a történetben, ami a hitnek a története. Igen, nem látott dolgokról való meggyőződés, meggyőződés mindarról, amit még nem láttunk, de már elkezdődött. Nem tárgyias értelemben mondja az apostol itt ezt a szót, hogy dolog, -  csak mi magyarok nem tudjuk ezt másképp lefordítani. Görögül az ergon szó áll itt, ami cselekedetet, cselekményt, történést, munkát, eseménysorozatot jelöl. Isten munkája ez – s mi erről vagyunk meggyőződve.
És végül, kedves testvéreim, azért is mondja hogy egy a hit, mert az efézusiaknak is el kell jutni oda, hogy minden megosztottságuk, eltérő tapasztalatuk, különböző élettörténetük vagy fáziskésésük ellenére felismerik  azt a pillanatot, amikor együtt is megvallják ezt a hitet. Ahogy a Római levél elején mondja az apostol: vágyakozom hozzátok menni, hogy egymás hite által épüljünk. Egymás hite által épülni - ennek a legteljesebb valósága nem az, amikor a különböző hit-tapasztalatainkat megosztjuk egymással  (ez is nagyon fontos), hanem az, amikor együtt és közösen tekintünk arra az Úr Jézus Krisztusra, akiben Isten beteljesítette az üdvözítő történetet. És mi más ez, mint a nem láthatóról való meggyőződés? Vermeer allegóriáján egy gömböt látunk, a platoni örök tökélesség gömbjét, amely láthatatlan,  - és ezzel együtt látjuk a teremtett világot. A láthatatlanból állt elő a látható, az egy üdvösségből táplálkozik az egy hit, és ez az egy hit az egy Üdvözítőre tekint. Ha tehát nekünk is fáj, hogy a Krisztus gyermekei megosztottak, s nemcsak pártok vannak köztünk, hanem egyházak és felekezetek is, és nemcsak dogmatikák és hittételek vannak, hanem elhatárolódások, s még átkok is, ha ez nekünk nagyon fáj, akkor vegyük szívünk mélyére azt, amit most az apostol mond: egy a hit. Mert Isten egy üdvözítő történetben vezeti az övéit az üdvösség felé. És akkor boldog a keresztyénség, amikor nemcsak megízleljük ezt az egy üdvözítő történetet, hanem együtt, közösen egy szájjal, egy szívvel, egy lélekkel vallást is teszünk erről.
Ámen