Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet! Kedves felszentelendő lelkipásztor Testvéreim!
Püspökként kiharcoltam magamnak azt a privilégiumot, hogy havonta egy vasárnap minden bejelentés nélkül, szabadon eljárok más gyülekezetekbe, mint egy rendes református ember, aki éppen arrafelé jár vasárnap. Bemegyek a templomba, részt veszek az istentiszteleten, és hallgatom az igehirdetést. Szeretek igehirdetéseket hallgatni, legkevésbé a magamét, és leginkább másokét. A Purgatóriumban, ami nincs, az lesz az én tisztító tüzem, hogy életem „legeslegjobb” igehirdetését fogom végtelenített változatban hallgatni. Szóval, szeretek igehirdetéseket hallgatni. Másrészt pedig képet kapok, ha szabad ezt mondani: a közönséges vasárnapi gyülekezetekről is. Hogyan él a gyülekezet, hogyan szolgál a lelkipásztor? Ezeknek az igehallgatásoknak és „gyülekezet-látogatásoknak” idővel lett egy különös lenyomata bennem. Meg tudom állapítani, hogy mikor nem készült a lelkipásztor, éspedig abból a mondatból, amikor így kezdi az igehirdetését: »Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Készülődés közben az jutott eszembe…«  Na, én ebből tudom, hogy nem készült. Mert ha a prédikátor készült-e az igehirdetésre, és mennyit készült rá, az nem tartozik a gyülekezetre. Mondja el, amit az Úrtól kapott.
Azért hoztam ide ezt a megjegyzést, mert felolvasott szakasz nagyon különös összefüggésben hangzik el. Korábban Jézus már jelezte tanítványainak számára, hogy hamarosan eljön az idő, amikor ki kell állniuk, el kell mondaniuk bizonyságtételüket. Sőt, eljön az idő, amikor ők, a tanítványok apostolokká, küldöttekké lesznek, és arra lesznek felhatalmazva, hogy Isten országának megváltó, nagyszerű titkait hirdessék. Jézus ehhez buzdításokat is fűz. Mert az, hogy felfoghatatlan isteni titkot kell hirdetni, megrémíti az embert. Hiszen ez ellenállásba fog ütközni, konfliktusok támadnak belőle, és ez bizony ijeszti a tanítványokat. Jézus tehát bátorítja őket, és így fejezi be: »mikor pedig a zsinagógákba visznek titeket, és a fejedelmek és hatalmasságok elé, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok védelmetekre, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek azon az órán megtanít titeket, mit kell mondanotok.« És ahogy Jézus ezt mondja a tanítványoknak, az ott álló sokadalomból bekiált valaki: »Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!« Milyen különös félreértés ez,  mondhatnám. De odateszek mögé egy kérdőjelet. Valóban félreértése ez annak, amit Jézus mond? Az imént még azt mondja tanítványainak, hogy a tanúság óráján a Szentlélek megmondja nektek, mit kell mondanotok. S jön máris a szó: »Mester, mondd meg az én testvéremnek...!« Íme, itt az óra, itt a pillanat. Akinek Isten a Lélek ajándékát adja, az nyilván bölcsességgel, erővel, hatalommal és tekintéllyel a testvérek vitájában is meg tudja mondani, hogy mi a teendő. Mondd hát meg a testvéremnek...! Felszentelendő lelkipásztor testvéreim, sok pillanata lesz az életeteknek, mikor ezt halljátok: mondd meg! Mondd meg, nagytiszteletű úr, a testvéremnek, mondd a szomszédomnak, mondd meg a haragosomnak, mondd meg presbitereimnek, mondd meg ennek, annak..., hiszen Jézus is megmondta, nem kell az ilyen helyzetekben aggodalmaskodni, mert a Szentlélek megtanít, mit mondjatok. De ide kell tenni a másik kérdőjelet is. Valóban erről beszélt Jézus? Valóban azzal buzdítja tanítványait, hogy ha eljön a döntés megannyi a nehéz és drámai pillanata, elég csak fölfohászkodunk, és jön a Lélek, és nyomban meg is tanít arra, hogy mit mondjunk? Úgy tűnik, akik ott állnak a sokadalomban, így értik Jézusnak a tanítványokhoz mondott szavait. Halljátok csak ti is a szívetekben ezt a visszhangot: igen,  azon az órán a Szentlélek megtanít, hogy mit mondjatok, ha bekiabál nektek valaki: mondd meg...!  Tégy igazságot a testvérem és köztem, kötelezd, hogy ossza meg velem a vagyont, rendezze el velem a dolgot, béküljön ki velem...! Ezernyi lelkipásztori vallomásból tudhatnék efféle szép siker-történeteket idézni, amikor a lelkész bölcs szóval kimondta, hogy mi legyen, és elcsitultak a testvéri viszályok. Vagy a civakodó presbitériumban mondott a lelkész egy bölcsességet, és minden a helyére került. Micsoda siker-történetek ezek! De erről beszél Jézus? Nem erről beszél! Hanem arról, hogy a Lélek  a drámai órán, amikor félelem vesz elő, kétségbeesés hatalmasodik el rajtunk, gyötrelmek kínoznak, mert bár tudnád, hogy mit akarsz mondani, úgy elszáll a gondolat és a szó, mint a pihe, és a legszebben felépített mondatok, legalaposabban elgondolt és összerendezett érvek mind elpattannak, mint egy buborék, és csak a feloldhatatlan életgörcs marad: itt vagyok, védtelen és kiszolgáltatott vagyok, mit mondjak?!
Csodálatos Jézusnak ez a buzdítása: azon az órán a Lélek megtanít... Éppen ezért hadd buzdítsalak titeket,  jövendő igehirdetőket Ravasz László mély bölcsességével, aki azt mondotta: az igehirdető mindig kész van, és sosincs kész. Legyetek mindig készek, és tudjátok, hogy sosem tudtok igazán készek lenni. Hagyjátok meg szívetekben a református igehirdetőnek ezt a boldog Lélek-váradalmát! Milyen fontos ez a szó: azon az órán! Akkor mondja meg a Lélek. Ez szent kiszolgáltatottság. Nem elesettség, hanem az egyetlen lehetőség, hogy a Lélekre hagyatkozzunk. Nincsenek előre betanult mondatok, nincsenek ezerszer elmondott siker-prédikációk! (Ám, ha gondoljátok, csatlakozhattok hozzám a Purgatóriumban, hogy hallgassátok életetek legjobb igehirdetéseit végtelenített változatban.) Hanem inkább minden órán nyissátok meg szíveteket: jövel,  Szentlélek Úristen! Jövel, Szentlélek, add szívembe a gondolatot, add számra a szót, add nekem azt, amit mondanom kell, amit Te akarsz mondani! Mert, ha nem azt mondom, amit mondanom kell, hanem csak azt, amit én jónak vagy illőnek gondolok, vagy csak azt, ami bejáratott és bevált, az éppen ugyannyit fog érni,  mint a nem készülő lelkipásztor mondata: készülés közben… Készülés közben? Készülés közben kiáltsátok a Lélekhez! Készülés közben mélyedjetek el az igében, imádkozzatok üzenetért és imádkozzatok azokért, akikhez elküld az Úr: fejedelmekhez, királyokhoz, egyszerű emberekhez, rafinált értelmiségiekhez, lázongó fiatalokhoz, unatkozó iskolásokhoz, kecskemétiekhez, baranyaiakhoz, határon túli magyarokhoz! Nyissátok meg a szíveteket és várjátok a Lélek ígéretét! Maga az Úr ígéri, hogy megadja. És az Úr igazmondó. Megadja azon az órán. Készüljetek, hogy a Léleknek van mondandója!
Van itt egy másik szó is Jézus buzdításában, mert meghallotta a bekiáltást és felveszi a szálat. Elutasítja a kérést és visszakérdez: »atyámfia, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá« Majd inti a sokaságot is, óvja őket a telhetetlenségtől, és újra a tanítványokhoz fordul, akiknek példabeszédet mond. Én most egyetlen szót emelek ki ebből, ezt járjuk körbe. A példa arról szól, hogy egy gazdaembernek áldott esztendeje volt, és ezért úgy dönt, hogy  lerontja a régi csűröket, nagyobbat épít, és elteszi magát kényelembe. És ekkor felhangzik egy másik bekiabálás, egy isteni szó. Látjátok, milyen az Isten! Még a magabízó emberhez is szól. Még a magabiztos emberhez is szól. Hogyan dicséri magát a gazda? Ezt mondja: »egyél, igyál, tedd magad kényelembe, sok időre, sok mindened van!« Bankválság, kit érdekel? Gazdasági válság, kit érdekel? Lesüllyedés, kit érdekel? Itt van nekem minden!  A nehéz időkre is futja belőle! Minden közgazdász megdicsérné. Gazdasági minisztert kellene belőle csinálni. És ekkor hangzik az isteni szó: »bolond, még ma éjjel elkérik a te lelkedet, és kié lesz, amit magadnak gyűjtöttél?«  Ezt a szót szeretném kicsit rövidebben körbejárni: bolond. Ez a szó itt Lukács evangélistánál különleges, ha nem értitek félre: delikát kifejezés. Ez nem ugyanaz, általában az az evangéliumokban, Pál apostol leveleiben olvasunk. A szó általános értelemben az ügyefogyottat, az értelem nélküli embert, jelenti, akiről ránézésre is kijelenthető, hogy bolond, mert például, homokra építette a házát. Itt nem erről a bolondságról van szó. Az afrosz görög szó idézi az ellentétét: a froneszisz-t, ami az értelmességet jelenti. Magyarra így lehetne pontosan fordítani: ész-telen – esztelen. Milyen megdöbbentő ez. Hiszen ez a mi emberünk éppenséggel eszes. Milyen jól végig gondolta és megtervezte a jövőt! Még vállon is veregethetné magát, hogy mennyi esze van. Tervez, ésszel él. És ebbe hasít bele egy hang éppen azon az órán, amikor csak úgy slappog az önvállveregetéstől, az öndicsérettől, és önmagának adja a közgazdasági Nobel-díjat , éppen ekkor szól be az isteni hang: esztelen! Lám, ami kijön a gondolkodásodból, az bolondság. Tervezel, és a tervezésedből életcsőd jön ki. Utat készítesz magadnak a jövőbe, de az az út nem visz sehova. Építesz, és kinek építettél? És még azt mondod magadnak, hogy tedd magad kényelembe? Hiszen a legszorongatóbb halálos veszedelem kellős közepén vagy. Bolond!  Megrendítő ez a szó, valamit nagyon mélyen elmond arról, ahogyan az ember, ha magában bízik, és kezdi önmagának tulajdonítani Isten drága ajándékait, pontosan azzá lesz, amit e példázatban mond Jézus: bolond, ész-telen. Egyszer egy fiatal lelkészt kapacitáltak egy kedves gyülekezetbe. A meghallgatáson mindenféle fura kérdéseket tettem fel neki, hogy például, miből tartja a konfirmációt, hány órát szokott készülni a prédikációt, stb. Az esperes is hasonlókat kérdezett tőle és  gondok is.  Aztán kiment a gyülekezeti delegáció, és az esperes megkérdezte a jelölttől: csak azt furcsállom, tiszteletes úr, hogy egy te egy felől nem érdeklőtél. Mit kellett volna megkérdeznem? – válaszolt a fiatalember. Hogy mennyi lesz a fizetésed! – válaszolt az esperes. De mindebből úgy gondoljuk – folytatta az esperes –, hogy kitűnő lelkipásztor lesz belőled. Mennyi lesz a fizetésem? Mekkora a parókia? Van-e már szolgálati autó? És van-e extra?  Ez legyen mindig az utolsó kérdés! Mindazáltal, közbe vetve, ezzel nem azt jelzem a jelenlevő presbitereknek és gondnokoknak, hogy a fizetés, a lakás, a szolgálat feltételei nem számítanak. Dehogynem számítanak! Mit mond Jézus ennek a szakasznak a végén? Nem azt mondja, hogy az a jó tanítvány, aki a földi élete során a földi szükségekről nem vesz tudomást. Nem azt kívánta követőitől, hogy még sáskát és erdei mézet se egyenek, hanem azt, hogy ne ezek körül forogjon az életük. A körül forogjon az életetek, hogy mi az üzenet, amit Isten rátok bízott, és elérkezik-e általatok mások szívéig?
S végül itt azt mondja Jézus: csak keressétek az Isten országát,  és ezek mind megadatnak nektek. Szó szerinti fordításban, ezeket mind Isten hozzátoldja. Ráadásként rátetézi. Aki az Isten országát keresi, azt Isten megajándékozza. Mivel? Éppen azzal, amire az embernek ebben az életben elemi szüksége van. Tolsztoj mondja Jézus szavára hivatkozva: a Mester azt mondja, keressétek először Isten országát, és mindez a többi megadatik nektek, majd hozzáteszi: az az ember tragédiája, hogy megfordítja a sorrendet, és először ezt a többit keresi, és így egyiket se kapja meg. Először Isten országát keressétek! A keresztyénséget mintegy kétszáz esztendeje különös betegség gyötri. Sokat hallom ezt a mondatot: építsük az Isten országát! De idézzétek fel délelőtt elmondott eskütöket: elkötelezem magam Isten országa terjesztésére és az anyaszentegyház építésére! Ez nagy különbség. Isten országát terjesztjük, hirdetjük, Isten országát keressük. Az egyházat építjük. Az egyház épület, ahogy erről Pál apostol a Korinthusi levélben beszél. Isten országa azonban jön. Kálvin ezt így mondja, hogy előbb a mennyei Jeruzsálemnek kell megépülnie, ahonnan a bűnöknek bocsánata, Isten megkegyelmező szeretete, újjászülő irgalma kiárad reánk, s abból épül az anyaszentegyház. Ne akarjátok Isten országát építeni, keressétek az Isten országát! Ne akarjátok a mennyei Jeruzsálemet felépíteni, meg van az építve, és majd ha eljön az ideje, aláereszkedik, mint vőlegénye számára felékesített menyasszony. Isten országa jön! Boldog az az ember, aki Isten érkező országának elébe megy, keresi, várja, reméli, kutatja! Aki így él, az az összes többit – hogy, mi lesz az asztalon, lesz-e fizetésem, tudom-e a gyermekeimet taníttatni, telik-e erre, telik-e arra, megkapja. Lesz-e nyakkendőm? Például. Lám, én nem hoztam ide nyakkendőt, de köszönöm a kecskeméti lelkipásztornak, aki adott! Lám, Isten gondoskodott rólam. És mi lesz az életemmel? Jézus azt mondja: aki az Isten országát keresi, arra kiárad Isten irgalma, szeretete, kegyelme, arra kiáradnak Isten megszentelő erői,  és az ezt az összes többit ráadásként megkapja. Nem az Isten országa a ráadás, nem a mennyország a bonusz, Isten országa az az alap. Ez a kiindulás, a kezdet és ez a megérkezés. Ami közte van, az a ráadás. Keressétek Isten országát, hirdessétek Isten országát, hívjátok meg másokat is Isten országa keresésére, Isten áldásának várására, s az összes többi megadatik nektek. Még az a szó is megadatik, amit majd sok-sok órán, egész életetek során mondanotok kell. Ne aggodalmaskodjatok, keressétek Istennek országát, és a többi megadatik nektek.  Ámen

Nemrégiben egy apró jelenetet láttam, olyat, ami nem is szokott igazán feltűnni és nem is jegyezzük meg. Számomra mégis egy szempillantásban nagyon sok mindent elmondott a karácsony nagy titkából. A villamosmegállóban egy egészen apró kisfiúcska próbált fölszállni a villamosra, de magas volt neki a lépcső, fölfelé nyújtotta a kezét, kapaszkodót keresett. Fönn a villamoson pedig állt egy fiatalember, ezt észrevette, lehajolt és lenyújtotta a kezét. De az első akció nem sikerült, a fiatalember túl magasan volt, a kisfiú túl alacsonyan. Nem ért össze a kezük. Így aztán az ifjúnak le kellett egyet lépnie a lépcsőn és akkor már sikerült a kézfogó, fel tudott szállni a gyermek is a villamosra. A kezeknek ez az összetalálkozása jelzi számomra az égnek és a földnek az egybekapaszkodását. És azt hiszem, hogy ez a karácsonynak is az egyszerű mozdulata, így kapaszkodik össze menny és föld, így lép alá Isten, aláhajol, és kinyújtja kezét. Ez a mi ünnepünk központi mozdulata, és ebben értjük meg a boldog Isten-ember kapcsolatot is. Igen, sajnos – ki kell mondanom – lehet boldogtalan Isten-ember kapcsolat is. De most a boldog Isten-ember kapcsolatot látjuk, és a sorrendjét is, egészen pontosan a rendjét. Úgy, ahogyan mondottam: Isten aláhajol, hogy fölemelje az embert lesüllyedt létéből; Isten kezet nyújt, hogy az ember reményre jusson a csüggedésből, Isten emberré lesz, hogy végre már mi is emberré tudjunk lenni és igazi örömre találjunk megannyi lemondásból; Isten Krisztusban halálra adja magát, hogy az ember igazságot nyerjen és kiszabaduljon hamissága útvesztőjéből. És Isten feltámasztja Krisztust, hogy az ember élő és megtartó hitre és reményre jusson, szeretetre nagy élet-tétlenségéből.
Amit a zsoltárból hallottunk, az évezreddel hamarabb hangzik, mint a betlehemi angyalok éneke. Isten igéjéről mondja: Uram, a Te Igéd megáll a mennyben – majd folytatja: és hűségeden áll meg a föld. Ez teljesedik be karácsonyban, amikor az angyalok kórusa énekli: dicsőség a mennyben, a magasságban Istennek és békesség és jóakarat a földön az emberhez. És lám, a sorrend! A zsoltáros is először azt mondja: Uram a Te Igéd maradandó, örökkévaló módon megáll a mennyben, - és aztán: és a Te igazságodon alapszik a föld, és ezért az is megáll. Ez a sorrend. És mivel az angyalok karácsonyi énekében is megfordíthatatlan a sorrend: dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség az embernek! - ki kell mondjuk, hogy az nemcsak sorrend, nem csak a helyes rend, mert így van megírva, ezért így kell mondani, hanem ez itt üdvrend is. Úrvacsorai ágendánk végén a harmadik, fogadalmi kérdés így hangzik: Ígéritek-e, fogadjátok-e mint Isten megváltott gyermekei, ezen a földön már az Ő dicsőségére és embertársaitok javára éltek? Legalábbis, itt a gyülekezetünkben mi ezt így szoktuk mondani. De megmondom, hogy ez a régi megírt ágendákban helyesen nem így van, hanem így: embertársaink javára, Isten dicsőségére... És valamikor én is mindig így mondtam ezt. Egy alkalommal azonban eltévesztettem sorrendet, és így mondtam: Isten dicsőségére, embertársaitok javára... Aztán istentisztelet után odajött egy atyafi, nagy tudósa a református liturgiáknak, és azt mondta: tiszteletes úr, nem jól mondta... Megszeppentem egy pillanatra: mit nem mondtam jól? – Hát a sorrendet - felelte. Milyen sorrendet? Nos, először van az ember java, itt a földön, aztán emelkedünk föl a dicsőségbe! Tehát előbb embertársaink javára, aztán Isten dicsőségére – így van a rend, - mondta. Szokták rám mondani, nem nagyon viselem a kritikát. Ez nem igaz – csak úgy teszek, mintha nem viselném. Bizony, elgondolkodtam s rájöttem a zsoltár meg az angyalok éneke nyomán, hogy jól hibáztam (mert lehet jól is hibázni). Így kijavítottam a liturgiát és azóta ebben a gyülekezetben mi így mondjuk. Először (mert mindenekfölött): Isten dicsőségére, - utána (mert mindig Isten szeretetével): embertársaink javára.
Dicsőség a magasságban Istennek – ez az angyalok első szava! Ezt kiáltják bele a betlehemi éjszakába. Majd utána: békesség az embernek és jóakarat a földön. Ezt mondja a régi zsoltár is. Így mondja, legelőbb tehát: Uram, örökké megmarad a Te igéd a mennyben. Rímel rá a karácsonyi ének: dicsőség a mennyben az Istennek. Ez a dicsőség ragyogja körbe Betlehem éjjelén a pásztorokat. Elmondja Lukács, hogy megjelent egy angyal, és a pásztorokat mennyei fényesség ragyogta körbe (Lk 2,9). Fontos ez a szó, hogy: körbe-ragyogta őket. Körbe kerítette őket Isten dicsősége. Azt kívánom tehát, kedves testvérek, ezen a karácsonyunkon, hogy legyetek mindannyian körbekerítve Isten dicsőségével, hogy bárhova fordultok, bármerre tekintetek, bárhova léptek, ez a dicsőség legyen ott veletek. Ahogyan a 139. zsoltár mondja,: előttem, fölöttem, és mögöttem tartod a Te kezedet és bárhova mennék, ha a magasságba hágok, ha a mélységbe hatolok le, mindenütt jelen vagy velem. De azt is hozzá kell tenni, hogy Pál apostol is így írja le megtérését, amikor még Saulusként üldözte a Krisztust és a Krisztus követőit és ott, a damaszkuszi úton - meséli később Pál – hirtelen nagy fényesség ragyogta körbe (ApCsel 26,13). Ugyanezt a szót használja: hirtelen beleragyogott Isten felfénylő dicsősége a lélek sötétjébe, a megsötétedett emberi életbe, a reménytelenségbe, abba a kudarc-sorozatunkba, hogy mi mindig megfordítjuk a dolgot, és abból csak fonákság jön ki (így valahogy: először én, az én békességem, az én jólétem, nekem a jó, aztán majd a végén odateszünk egy kis dicsőséget Istennek), nos, Isten az Isten dicsősége Saulust is, a betlehemi pásztorokat is, a zsoltárost is és minden igazszívűt körül ragyog, betölti életüket. Igen, itt rímel megint a zsoltáros szavára: ez a felfénylés megmarad örökre, szilárdan megáll, - ez az Isten igéje.
Ami pedig megáll a mennyben, ami örökkévaló módon megmarad, azt az ember a földön meg nem döntheti. Hallottuk sokszor itt gyülekezetben, az ősz folyamán, a 119. zsoltár magyarázata során, hogy ez a szó, hogy ige: ígéret is. De több is. Az ige - így magyarázza a 16. században Méliusz Juhász Péter, Debrecen nagy reformátora – ez az ige maga Isten valója, az élő, a teremtő, az alkotó, a világfenntartó Isten önnön maga, úgy, ahogy Isten mindig kimondja önmagát, ez az ige. Ez az ige öltött testet, ez az ige lakozott közöttünk Jézus Krisztusban. Így mondja János evangélista (ez az ő karácsonyi története): az ige testet öltött és közöttünk lakozott, s láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel (Jn ev. 1.14). Vagy így mondja levelében – ugyanő János – az életnek igéjéről (amely odafent a mennyben örökre megmarad, teremtett mindeneket): Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről: az élet megjelent! (1Jn 1,1-2) Krisztus ez, a testet öltött ige, aki örökre megmarad a mennyben, s ha megmarad, ember azt a földön meg nem döntheti. Ugyan igyekezhet rá. De itt nyomban hozzáteszi a zsoltáros: Uram, nemzedékről nemzedékre van a Te igazságod. Te erősítetted meg a földet és áll az. Milyen szépen rímel erre az angyalok karácsonyi éneke: és az emberekhez békesség és a földön jóakarat.
Istennél a mérték az, ami örök. Isten örökkévalóság. Az embernél a mérték az, ami nemzedékről nemzedékre van. A történelemben, annak elejétől a végéig az dönt, ami folytonos. S ez azt mutatja, hogy bár az ember egy-egy percre félretolhatja az Isten igazságát, s bár sok-sok ilyen egy-egy perce volt a történelemnek, Isten hűsége marad meg nemzedékről-nemzedékre. Ha borúlátásunkra akarnánk felfűzni a világtörténelem sok-sok keserves pillanatát, jaj, nem tudom, hogy hány madzag vagy zsinór kellene hozzá, de biztos minden füzér megtelne ezekkel. Mégis csak percek és pillanatok ezek, mert ami megáll, az éppen Isten igazsága nemzedékről nemzedékre. Ady Endre szavával: csak dáridózzanak a percemberkék, tele velük a világ, ujjongjanak, ünnepeljék magukat, akár föltámadhatnak Isten ellen is, az isteni rend megdöntésére. Isten hűsége nem rendül meg. Ahogyan a 2. zsoltárban olvassuk: Isten kérdezi szinte mosolyogva, nevetve: miért zúgolódnak a hatalmasok, mire gyülekeztek össze a nép fejedelmei és királyai? Ezt mondják egymásnak a nagy emberi összeesküvés során: jertek, vessük le magunkról a Mindenhatót, törjük le bilincseit. Aztán, folytatja a zsoltáros: a magasságban lakozó aláhajol és nevet, nevet, kineveti őket. Tud az Isten nevetni is, - rajtunk nevetni. De tud az Isten a nevetésen túl örök irgalmából és igazságából ilyet is mondani: békesség és jóakarat! És tud az Isten önmaga és az ember között békességet is szerezni, így, ebben a sorrendben, mert ez nemcsak helyességi sorrend, hanem üdvrend is, ahogy a zsoltáros és az angyalok éneke mondja.
Úgy van ez, testvérek, mint ahogy a gyerekjáték mutatja. A kis unokám már eljutott abba a korba, hogy rá lehet bízni a játékot, önállóan eljátszik már. Kedvelt gyermekjáték az úgynevezett DUPLO, mely a LEGO játék megnagyobbított változata, hiszen a kisgyerek még nem olyan ügyes, hogy az apró LEGO-elemeket összerakja. A DUPLO azonban jókora, ráadásul vannak benne a patentek, nem kell hozzá nagy ügyesség, csak figyelem, hogy egybetaláljanak az elemek. Legyünk gyerekek, testvérek, hadd legyen ez a második jókívánságom ezen a karácsonykor. Olyan kicsi gyerekek, akikért odahajol ez a fiatalember és fölsegíti, olyan kicsi gyerekek, akiknek Isten előre elkészíti ezt a patentet, mert az Ő dicsősége és az Ő igazsága ez a patent, s ezt a kettőt nem lehet egymástól szétválasztani, de könnyen össze lehet kapcsolni.
„Igazságot” mondok ugyan, merthogy a Károli féle fordításban, meg a régi latin és görög fordításokban is így van, ám a mai Biblia-tudósok ezt másként fordítják. Azért említem ezt, mert ha valaki hazamegy és kilapozza a 119. zsoltár 89-90. verseit és új fordítású Bibliája van, meghökken, hogy miről prédikált ma a lelkészünk, hiszen ott nem az áll, amit mondott (igazság), hanem ez, hogy nemzedékről nemzedékre megáll a Te hűséged. De nagyon egyszerű a megoldás. Az az igazság, amiről most itt a zsoltáros beszél, az nem a filozófiának az igazsága és nem is az ember vélt vagy valós jussa, hanem az az igaz valóság, amire Isten ráalapozta a földet. Ez az igazság: Isten igéje örökre megmarad; az az igazság: hogy Isten hűséges; az az igazság, hogy lehet Istenre támaszkodni, nem fog kiszaladni alólad, ne félj! Nem fog összerogyni alattad, ne reszkess, támaszkodj nyugodtan Istenre, mert igéje, ígérete, üdv-szava örökre megmarad. Így fordítanám a zsoltár szavát: nemzedékről nemzedékre van a Te hű igazságod. Hű igazság. Nekünk, leginkább megsemmisítő, hiteltelenítő, és nem éltető igazságaink vannak. Odavágjuk a másiknak: az az igazság, hogy nem vagy jó! Válaszold most bátran: de jó az Isten és Isten jó igazságán alapul a föld és az én egész életem. Odavágjuk a másikhoz: az az igazság, hogy nincs igazad. Válaszold most: de Krisztus igazsága elrejt, megoltalmaz és megvéd engem. Odamondjuk sztoikus bölcsességgel a másiknak: az az igazság, hogy veszendő az ember s minden, amit az ember alkot! Válaszold most, mert a zsoltár versei és az angyalok éneke is erről győz meg, mondd azt: de öröktől Isten hűségén alapul minden! És sokszor odavágjuk Istennek is: az az igazság, hogy nincs is Isten, nem is vagy! Válaszold magadnak is: elavul ez a te igazságod! Aztán válaszolj a prófétával, aki ezt mondja: aki sötétségben jár és nincsen fényessége, bízzék az Úr nevében és támaszkodjék az Istenre (Ézsaiás 50,10). Támaszkodjék Istenre – ez a hű-igazság másik fele – ez a feleletünk arra, hogy Isten hű-igazsága megmarad nemzedékről nemzedékre. Akinek nincsen világossága, az bízzék és támaszkodjék az Istenre. Mert Ő megbízható, mert Ő hűséges, mert Ő beteljesítette ígéretét a mi Urunk Jézus Krisztusunkban.
Ha fölidézzük ezt az egyszerű képet, ahogy a nagyobb odahajol és fölhúzza a kicsit, azt mondjuk óhatatlanul, hogy Istennek alá kellett hajolnia, alá kellett szállnia, le kellett jönnie, hogy bennünket fölemeljen az életre. De nem is tudom, testvérek, miért mondom azt, hogy kellett. Azt mondja Ézsaiás próféta, amikor a szabadításról, az üdvözítésről, a megváltásról jövendöl: a Seregek Urának buzgó szerelme cselekszi majd ezt (Ézsaiás 9,7). Nincsen ebben semmi kell. Isten, amikor aláhajol, és közénk jön, nem egy ismeretlen világba jön. Jól ismeri ezt a világot. Nem egy kellemetlen világba jön. A világ csak azért kellemetlen, mert mi, önmagunk számára azzá tettük. Nem egy igazságtalan világba jön az Isten, csak mi osztjuk, vonjuk, számoljuk, vesszük, adjuk egymás között az igazságocskákat, amelyek elavulnak. Isten egy ismerős világba jön, Isten egy igazságos világba jön, hiszen az Ő hű-igazságán alapszik a föld, és Isten megtalálja ebben a világban a maga hűségének, áldásának és kegyelmének minden jelét és forrását. Nem kellett aláhajolnia, nem kellett alászállnia. Szeretetéből hajolt alá, szeretetéből szállott le hozzánk. Egy békétlen világba kellett az Istennek eljönnie? Igen, mi így kiáltunk, és karácsonykor a költőkkel együtt tele van a szívünk sóhajtással, igaz vággyal: adna az Isten békességet. Lenne maradandó ez a békesség, mert nincs a földön békesség?! Dehogy nincs, testvérek. Csak bennetek nincs, csak bennünk nincs, egymás között nincs, csak ember és ember között nincs, csak nép és nép között nincs, ország és ország között nincs, csak gyerek és szülő között nincs, testvér és testvér között nincs. De – azt mondja Pál apostol, amikor evangéliumot hirdet – mi azt hirdetjük nektek, hogy Isten Krisztus által öröktől, öröktől megbékélt az emberrel (2Kor 5). A Te igéd örökké megáll a mennyben, - Isten a Fia által, Jézus Krisztus által öröktől megbékélt az emberrel. Itt van az a békesség. Neked kell Istennel megbékélni, Ő már megbékélt veled. Neked kell Isten felé nyújtani a kezedet, Ő már aláhajolt, leszállt, itt van és nyújtja a kezét. Neked kell ezt a hű igazságot magadévá tenni, mert ezen a hű igazságon, az isteni hűségen alapszik minden, ami van, te is, a te életed is.
Dicsőség a magasságban Istennek, - a Te Igéd örökké megmarad a mennyben! Békesség a földön és az emberekhez jóakarat - Uram, a Te hűségeden alapul a föld és megáll rajta. Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek, ebben a rendben kérem és kívánom is ezen a karácsonyunkon, aztán nemzedékről nemzedékre: legyen dicsőség az Istennek – előbb, közben és utóbb, és legyen aztán békesség az embernek, békesség nektek, hogy igaz szívvel dicsőíthessétek és szerethessétek teremtő, megváltó, üdvözítő Isteneteket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ez esztendő első napján Sámuel próféta könyvének első része egy csodálatos, vigasztaló és reménységre okot adó történetet hoz elénk. Az ige a kis Sámuel megszületésének előzményeit mondja el, és ezek nagy mértékben segíteni fognak bennünket mindabban, ami nemcsak ebbe a történetbe, hanem sokunk életébe is bele van szőve. Ez pedig az a motívum, hogy egy család időről időre – így mondja: évről évre  - ellátogatott a szent helyre, mely Silóban volt.  Silóban volt a szövetségsátor, Silóban volt a szövetségláda, Silóban mutatták be az áldozatokat. Ha szabad ezt mondani, e család tagjai rendes emberek módjára eleget tettek vallási kötelezettségüknek. S nyilván, áldásokat, megerősítéseket és vigasztalásokat kaptak sok-sok alkalommal. Mégis van ott egy asszony, akinek a szívében kimondatlan keserűség lakozik, egy beteljesületlen vágyat hordoz, mígnem eljön az ideje, és egy ilyen áldozati istentiszteleten után kiönti szíve keserűségét. Majd miután kiöntötte, ígéretet kap, és kérése meghallgatásra talál.
Mielőtt azonban ezt a reménységre és hálára okot adó történetet részletesebben is elmondanám, azt is jeleznem kell, hogy ez itt amúgy egy nagyon nehéz, mondhatni zűrzavaros kor. A Bírák könyve azzal a megjegyzéssel fejeződik be, hogy mivel nem volt Izraelnek királya, mindenki azt tette, amit jónak látott. Körülírással mondja, hogy  voltaképpen anarchia volt abban az időben Mert ha mindenki azt teszi, amit jónak tart, az anarchia. Lám, a Bírák könyve nem happy enddel ért véget: Isten népe teljes anarchiába süllyedt.
Még azt is el kell mondani, hogy bár nagy volt a zűrzavar – és voltaképpen mindig is nagy a zűrzavar a világban -  visszásságok, korrupció, háborúk, zűrzavar, reménytelenségtölt be mindent, mégis, mégis voltak és vannak rendes emberek. Nagyon ezt észrevenni. Arnold Toynbee, a nagy angol történész szerint egy-egy civilizáció mindig úgy él, úgy megy előre vagy süllyed le, emelkedik ki vagy tűnik el a történelem süllyesztőjében, ahogyan választ tud adni a saját korának a nagy kihívásaira. Toynbee egy helyet a dagály és az apály hasonlatát használja, és azt mondja mindkettő kihívást: ha föltolul a dagály, akkor az a kérdés, hogy akadályozzuk meg, hogy az áradat mindent elöntsön. Ha pedig beáll az apály, visszavonul a víz, akkor megint ott pedig az a feladat, hogy miképp oldjuk meg a százazság okozta gondot. Ezek nagy közösségi-civilizációs kihívások. S ezek mindig nyomazstanak. Ezért nehéz észrevenni, hogy vannak rendes emberek.
Ám Sámuel könyve egyértelműen így kezdődik. Egy Elkána nevezetű efraimita férfiú, aki Ráma városában lakik, két asszony közt örlődik. Az egyik felesége Peninna sok áldást kapott, fiai és lányai születtek.  Elkána másik felesége, Anna meddő asszony, és hiába szereti őt Elkána, hiába favorizálja, a gyermek hiányát semmi sem pótolhatja. Ez a család így, ebben az összetételében mindazáltal egy rendes család. Eleget tesznek a törvény előírásainak. A régi mózesi törvények arról rendelkeztek, hogy minden család egy évben egyszer látogasson el a szentélybe. Izraelben egy szentély volt, ezt a honfoglalás után Silóban helyezték el. Azt olvassuk, hogy ez a család, Elkána, a két felesége, fiaik és lányaik rendre, évről évre, úgy, ahogy annak lennie kellett, úgy, ahogy azt rendes izraelitának meg kellett tennie, ellátogattak Silóba és bemutatták az áldozataikat. Még abban a tekintetben is rendesnek nevezhetjük őket, hogy az áldozati állat húsából adtak a papi személyzetnek, illetve ott, az áldozás után, a család azt elfogyasztotta a maradékot. Ez egyfajta kultuszi étkezés volt – eleget tettek neki. És milyen rendes ez az Elkána, hogy miután szépen, bőséggel kiadta Peninnának, feleségének és gyermekeinek az áldozati lakomából a nekik eső részt, utána Annának – akit nagyon szeretett, és akinek ismerte a szíve fájdalmát – mindig a többszörösét adta. Kompenzálta. Mert Annának nem volt gyermeke, sőt, azt is olvassuk, hogy olyakor családi viszály is támadt a két asszony között, mert Peninna folyamatosan cukkolta Annát, ő pedig szomorúsággal viselte gyermektelenségét. Ám Elkána jó férjként kompenzálta Annát, és mindig többet adott neki. Mi több, vigasztalta, buzdította, ilyeneket mondott: hát miért búsulsz, itt vagyok én neked és én tízszer annyit érek, mintha tíz fiúgyermeked lenne. Rendes család ez. Még azt is mondhatnám, hogy boldog család, mert bár Annának nincsen gyermeke, mégis vannak ott gyermekek-  és rendre elvégzeztek mindent, amit Isten előírt. Márpedig Isten ígérete szerint, aki az Ő szent életrendjében él, az áldásokat kap. Zűrzavaros korban élünk, de legalább egy egy rendes családot látunk. S ez nagy  dolog.
De eljön az idő, amikor kiéleződik, hogy ebben a boldog családban valami mégsincs rendben. Annának, ennek a boldogtalan asszonynak annyira összesürűsödik a boldogtalansága, hogy nem keresi már annak okát másban.  Ilyesmit egyébként a rendes embereket is szoktak csinálni. Lám, testvérek, mi is, akik itt vagyunk, rendes emberek vagyunk mind, följöttünk az év első napján az Úr templomába, elvégezzük vallási kötelezettségeinket, boldog és rendes embereknek kell lennünk. Ám minket is el szokott tölteni nagy-nagy boldogtalanság, amikor a zűrzavaros világot látjuk körülöttünk. Már az újságot sem tudjuk úgy kinyitni, hogy ne olvassunk benne valami szörnyűséget. És ez nem jó. De most nem az efféle boldogtalanságról beszélek, ez megvan, ez körülvesz bennünket, hanem ennek az asszonynak – ha szabad ezt mondani -  az egyszemélyes boldogtalanságáról. A privát boldogtalanságáról. (Ha van úgynevezett privátszféra, akkor van privát boldogtalanság is.)
Ez a boldogtalanság annyira mélyen van Anna szívében, hogy legföljebb családi körben, a két asszony vetekedésében kerülhetett ez szóba, és Elkána próbálta ezt kompenzálni. De ez a privát boldogtalanság nem került még Isten elé, s nem került nyilvánosságra sem; ezért is találtam ki ezt az öszvér-szót, hogy privát boldogtalanság. Mert a privát szférára szoktuk mondani, hogy az az élletünknek az a része, amelyhez senkinek semmi köze nincs. A privát boldogsághoz sincs senkinek semmi köze, az a miénk, bezárjuk otthon az ajtót, együtt van a család, az örömünkbe, boldogságunkba senki bele ne zavarjon.  Lám, milyen érdekes, van privát boldogtalanság is. De eljön egy nap, talán éppen az év első napja, amely üdvözítés történetében mindenképpen új napot jelöl, amikor ez megváltozik. A kultuszi lakoma elfogyasztása után Anna félrevonul, leborul és kiönti szívét. De még mindig annyira bensőséges ez a fájdalma, boldogtalansága, hogy ezt is magában teszi. Csodálatos, ahogy leírja a krónikás, hogy Éli főpap, aki a szentélynél ül a székében, és csak azt látja, hogy leborul egy asszony, akinek csak a szája mozog. Nem hallja, mit mond, ezért csak találgathatja, hogy mi történik. De nem találgatja, rögtön ítéletet mond, hiszen a család az imént fogyasztotta el a kultuszi lakomát, s nemcsak húst ettek, hanem italokat is fogyasztottak: részeg ez az asszony! És ez már igazán méltatlan dolog, hogy az Úr szentélyéhez jön valaki (ez a Szentséges való találkozás helye!), és részegen motyog összevissza mindenfélét, jó hosszan. Ezt is megjegyzi a krónikás, ez tűnt fel Élinek, mert itt nem egy pillanatról van szó, hanem egy hosszan, némán, vagy inkább suttogva mondott szívbéli imádságról.
Mondhatnám, ez az Éli baja. Később, ahogy olvassuk Sámuel könyvét az öreg Éliről, látni fogjuk, vénsége, fáradtsága miatt nem csak most érti félre a helyzetet. Később, amikor a kis Sámuel nála nevelődik, egy éjszaka hallja az Úr hangja szólítja, - és az még érthető, hogy a gyermek nem tudja, ki szólítja. De mikor odaszalad Élihez, és fölkölti, Éli visszaküldené aludni, és ez többször is megismétlődik, mire az öreg főpap rájön, hogy itt valami isteni dolog történik. Most is mondhatnánk, hogy ennek Élinek nincs túl sok érzéke a transzcendens dolgokhoz, nem fogja föl, eszébe sem jut, amit lát,  az most nem egy részeg asszony eksztatikus motyogása, hanem imádkozás. Mondhatnánk, lehetne Élinek egy kicsit több érzéke az isteni dolgokhoz. De hadd mentegessem most az öreg főpapot azzal, hogy amikor Anna elmondja neki, hogy bánatos lelkű asszony, és sem bort, sem részegítő italt nem ivott, csak a szívét öntötte ki az Úr előtt, akkor Éli fordít egyet a gondolatán. Mindannyian el tudjuk képzelni, sőt ismerjük is, milyen az, amikor kiárad az ember szívéből minden keserűség. Szinte szavaink sincsenek ilyenkor. Jaj, de sok néma imádsága van az embernek, de sok szívében elsóhajtott szava van az embernek! Olykor, amikor az utcán megyek, látok embereket, akik magukban beszélnek. Vajon találgassam, hogy dili-flepnie volna, mert magában beszél? Vagy véljem inkább, hogy annyira intenzíven él benne valami belül, hogy egyszerűen nem tud magán uralkodni, és jöttében-mentében folytat valakivel egy diskurzust. Lehet, hogy önmagával. De lehet, hogy Istennel. Itt is azt kell mondani, testvérek, hogy az öreg Éli eleinte nem észleli, mert nem hallja, hogy mit mond Anna. De aztán megérti, hogy a szívéből árad ki minden keserűsége.
És ekkor egy csodálatos fordulat történik. Az öreg Él – most így mondom – kijózanodik. Neki kellett kijózanodnia. Eddig, úgy-e, a papi és a kultuszi fegyelmet akarta betartani, a rendet akart tartani, s most egy pillanat alatt kijózanodik, hogy itt egy megrendítő ügyről és kérésről van szó. Egy őszinte asszony imádkozik itt, aki hosszú évek óta egy titkolt keserűséggel és egy kimondatlan kéréssel élt együtt, s most végre ki tudta mondani. Igen, Anna nemcsak a keserűségét fogalmazza meg, ahogy ő mondja: a szomorúságom teljességéből szólottam, -  de kér is. Nemcsak panaszkodik, hanem kér is, sőt, fogadalmat is tesz. Egy fiút kér Istentől, és megígéri, hogy ha Isten megajándékozza őt, fölajánlja azt a gyermeket az Úr szolgálatára. És mikor ezt Éli megérti ezt, megáldja Annát. S ez csodálatos pillanat! Igen, egy zűrzavaros világ hömpölyög körülöttünk, de ebben a világban vannak ilyen csodálatos pillanatok. És nyugodtan ki merem mondani, hogy a világot ezek a csodálatos pillanatok tartják egybe. Goethe Faustja azon tűnődik, hogy mi abroncsozza össze a világot. Én nem megyek a költő magaslataira, egyszerűen csak azt mondom, hogy az embervilágot ezek a csodálatos pillanatok tartják össze, amikor a pap megérti, hogy az az asszony, aki látszólag részegen motyog, nem bódult, hanem imádkozik -  és ekkor megáldja őt, és az áldással voltaképpen ígéretet ad neki. Közvetíti Isten ígéretét az asszony számára.
Amikor aztán valósággá válik az ígéret, és megszületik a gyermek, akkor a kor szokásával ellentétben nem az édesapa, Elkána adja neki a nevet, hanem Anna. Ez érdekes és különös. A régi világban a névadás az édesapa joga volt. Emlékszünk a karácsonyi történetben, Józsefnek, s nem Máriának kellett a megszületendőt üdvözítőt Jézusnak neveznie. S emlékszünk Zakariásra, Keresztelő János édesapjára, neki kellett némaként felírni a táblára, hogy János legyen a gyermek neve. Amíg ő ezt le nem írta, nem nyílott meg a szája. Tehát a névadás az apa joga volt. S most látjuk, mennyire szerette Elkána Annát! Megengedi Annának, hogy ő nevezze el a gyermeket. Ő pedig Sámuelnek nevezi, ami annyit tesz – magyarázza az ige – az Úrtól kértem őt.
Ezt az egy üzenetet szeretném ma ennek az évnek az első napján ebből a csodálatos történetből mindannyiotok szívébe beleírni: az Úrtól kérem őt. Évről-évre jár egy család az Isten szentélyébe, évről-évre hűségesen eleget tesznek a vallásos kötelezettségnek. Hosszú ideje már. De abban a családban, Anna szívében szomorúság és keserűség lakozik, s nem kérte még az Úrtól, hogy szűnjék bánatának oka. De amikor kéri az Úrtól, és Isten meghallgatja ezt a kérést, amikor kéri az Úrtól és a főpap megáldja őt, hogy meghallgattassék ez a kérés, és amikor beteljesedik az elnyert ígéret, akkor csodálatosan és alázatosan így nevezi ela gyermeket: Sámuel – az Úr meghallgatott (van aki így magyarázza a nevet). Ő lesz Izráel utolsó bírója, aki igazságot tesz népe körében, aki kivezeti népét az anarchiából. Amikor Éli megáldja Annát, tulajdonképpen isteni módon jár el, hiszen válaszol Anna kérésére. És amikor megszületik ez a gyermek, Anna ezzel a névvel válaszol Isten beteljesítő kegyelmére. Csoda, hogy megszületett a gyermek? Csoda, hogy múlik a bánat? Csoda, hogy a gyermek Isten szolgálatába áll?  Hiszen: az Úrtól kértem őt!
Sok minden van mögöttünk, sok minden történt,  és sokszor meghallgatta Isten imádságainkat és kéréseinket. Mondhatjuk mindegyik beteljesedésre: az Úrtól kértem. És sok minden van még, elrejtve a szívünk mélyén, aggodalom, keserűség, szomorúság, elgondolni sem mert kérések, megfogalmazatlan kérések. De ezeket mi bátran Isten elé vihetjük és kiönthetjük Őelőtte. S ha megtesszük, hiszem, ennek az esztendőnek a során is sok olyan boldog megtapasztalásunk lesz, amit mind így nevezhetünk el: az Úrtól kértem. Hordozza ez az egész esztendőnk ezt a nevet: az Úrtól kértem. Legyen ez az év a Sámuel éve: a kimondott, Isten elé vitt és Istentől meghallgatott imádságok ideje. Mert azok a pillanatok, amikor találkozik a kérő ember és a kegyelmes Isten, amikor találkozik a szíve szorongását és szomorúságát kiöntő ember és a boldog beteljesedést adó Isten, ezek a pillanatok tartják össze a világot. Isten nélkül az ember úgysem tud mást csinálni, csak azt, ami jónak tetszik az Ő szemében. De Istennel élhet boldog életrendben, megkaphatja és megtapasztalhatja kérései meghallgattatását, hogy aztán mindazt, amit elnyert, boldogan, viszonzásként így nevezze el: az Úrtól kértem. Mindenem, amim van, az Úrtól kértem. Legyen Isten áldása, Isten szeretete, kéréseinket meghallgató kegyelme minden ügyünkön, s hordozza minden dolgunk az Isten pecsétjét.  Boldog, aki így tud vallani és élni: az Úrtól kértem...
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alakalommal, amikor a második parancsolatról szóltam és arról beszéltem, hogy mit kell nekünk, maiaknak azon érteni, hogy ne csinálj magadnak faragott képet – vagyis bálványképet –, tettem egy megjegyzést arról, hogy van ebben a parancsolatban egy nagy bökkenő, és ma erről a bökkenőről szeretnék szólni. Isten ehhez a parancsolathoz szankciót is fűz, és most erről a szankcióról lesz szó.
Előtte azonban hadd szóljak még egy szót a parancsról, amelyben ezt halljuk: ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd, és ne tiszteld azokat... A mi fülünkben ez már nagyon megszokottan hangzik: ne imádd, ne tiszteld.   Néha kell, azt hiszem – ahogy mondani szokták – egy-egy kulturális sokk, hogy az ember ezeknek a szavaknak a mélyébe betekinthessen. Engem is ért egy ilyen úgynevezett kulturális sokk, amikor Amerikában voltam ösztöndíjas és ott egy Chicagóban működő magyar gyülekezethez mentem el egy vasárnap, hogy részt vegyek az istentiszteletükön. Be is jelentkeztem előre, hogy oda fogok menni. Megbeszéltem, hova érkezem, egy presbiter várt, egy harmadgenerációs amerikai magyar, aki és azt mondta nekem a templom kapujában: szeretettel köszöntjük Tiszteletes Úr istenszolgálatunkon. Mi az, hogy istenszolgálatunkon? – Istentiszteleten, nem? Itthon mi istentiszteletre jövünk. De hát tudjuk, hogy az angolok az istentiszteletet az service-nek mondják, a service-t pedig szolgálatnak is lehet fordítani. S abban a pillanatban belém nyilallt, és azóta mélyen bennem is maradt, hogy hiszen itt van a tízparancsolatban is, amikor azt mondja Isten, hogy ne imádd, és ne tiszteld azokat... Ezt a tiszteld szót egész pontosan úgy kéne fordítani, hogy ne szolgáld azokat. Ne szolgáld. Istenszolgálat, istentisztelet. Nos, a szó, amit az amerikai magyarok megalkottak, szöget ütött a fejembe (meg a szívemben is): hát erről beszél a tízparancsolat. Mert már az, hogy ne tiszteld, az bizony elkopott bennünk, de ha azt mondom, hogy ne szolgáld a bálványt, akkor ennek egy mélyebb dimenziója nyílik meg. Az pedig, hogy ne imádd, úgy is fordítható, hogy: ne mutass be neki áldozatot. Sőt, ennek ennél is mélyebb értelme: az embert a bálványa fogva tartja. Nem szabad, szolgál neki és áldoznia kell neki.
Ilyen értelemben kell a szankcióról is szólni, és megmondom őszintén, e téren nagyon sok belső dilemmám volt, de ezeket is elő fogom hozni, mert ez a szankció, különösen, ahogy kezdődik, nagyon megüti a szívünket és a lelkünket. Én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyediziglen. Szabad erről prédikálni? Nem az jön ki belőle, ha én ezt felolvasom, és akárhogy magyarázom, hogy ez a mi Istenünk egy borzasztó bosszúálló isten, ez az isten nem egy jogkövető isten? Tudjuk a jogból, hogy a bűnt azon kell megbüntetni, aki elkövette. S egy bűnt egyszer kell megbüntetni, és ugyanazt a bűnt nem lehet kétszer meg háromszor meg négyszer büntetni. Hogy van az, hogy a gyermekek, az unokák, a dédunokák is bűnhődnek a bűn miatt? Mi nem akarunk egy ilyen istenben hinni, mi egy szeretőszívű, elengedő és megbocsátó Istenben akarunk hinni. Hogy kerül ez ide?
Sok úgy oldja  ezt meg,  hogy Malakiás könyvénél, ahol befejeződik az Ószövetség, egy erős mozdulattal ránt egyet a Biblián, és azt a régi részt kitépi. Ime, van nekünk Újszövetségünk. Az a mi Bibliánk. Nem kell ezekkel a régi dolgokkal foglalkozni. A 2. században élt egy nagyon nagy hatású, befolyásos és véghetetlenül okos keresztyén ember. Markionnak hívták, nagy tudós volt és híres szónok, mai nyelven talán azt lehetne mondani, hogy médiasztár volt. Ő állt elő ezzel a gondolattal, hogy az Ószövetség Istene, aki ezt a parancsolatot is adja, egy haragvó, bosszúálló, vérszomjas isten, de nekünk – hirdette Markion – már egy új istenünk van. Egy jobb istenünk van, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, ő a szeretet istene. S tudjuk, a szeretet mindent elfedez, a szeretet nem is büntet, a szeretet elengedi a bűnt, a szeretet fölszabadítja az embert, a szeretet meg tudja oldani ezeket a kérdéseket, - hagyjuk is ezeket a régi dolgokat. Csak az a baj, hogy ha igaza lett volna Markionnak, ahogy Tertullianus egyházatya vitatkozott vele, rögtön föl kell tennünk a kérdést: rendben van, hát ilyen az Ószövetség, Isten harmad, negyediziglen odacsap. De akkor miért ígéri nekünk az Ószövetség Istene Jézus Krisztust, mert őt az Ószövetség Istene ígéri. Miért alakítja és formálja úgy a népe és az egész világ történelmét, hogy amikor Krisztus megszületett, elvégezte a válságművet, feltámadott és mennybe ment, csak azt mondhatjuk, hogy Isten mindent előre elkészített. Úgy ahogy láttam én egyszer egy székely embert székely-kaput készíteni, amelyben egy darab szög nem volt, azt szépen összerakta, a végén fogott egy fa-szeget, bedugta egy lyukba, beütötte, aztán ott állt összedönthetetlenül a kapu. Így készítette elő Isten Jézus Krisztus eljövetelét. Csak ámulunk rajta, ahogy énekeljük ádventi énekünkben is: álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed... S miért mondja ez az Ószövetség Istene a törvény summájában, Mózes 5. könyvében, ahol újra megismétli ezeket a törvényeket, hogy ez a törvény lényege, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd embertársadat, mint magadat? Ezt nem Markion mondta először, ezt nem Pál apostol mondta először, ezt nem János apostol mondta először, mi több, nem Jézus Krisztus mondta először, ez itt van, itt van ebben a törvényben, ennek a törvénynek ez a lényege.
Azért bocsátottam ezt előre, mert most néhány olyan megjegyzést kell tennem, amelyről tudom, el fogja vinni a gondolatainkat erre-arra, de megpróbálom azért ezeket elmondani. A törvény szankciójához mindenek előtt Jeremiás próféta csodálatos ígéretét kell felidéznünk. Jeremiás próféta egy megrendült állapotban kap Istentől jövendölést: eljön az az idő, amikor törvényemet a szívükbe írom be..., Ezt az ígéretet megelőzi egy nagy-nagy siránkozás,- ez tölti ki a próféta szívét is, és a népe szívét is. S ezt egy másik prófétánál is olvashatjuk, Ezékielnél. Ennek a lamentálásnak ez a lényege: az atyák megették az egrest, és a fiak foga vásott bele. Mit jelent ez? Mondok egyszerű példákat.
Magyarország belerohant az első világháborúba, hogy mire a lombok lehullanak, az Osztrák-Magyar monarchia is nagy birodalommá nője ki magát itt, Európában. Ez, ha jól tudom, 1914-ben történt. Jövőre lesz a százéves évfordulója, azóta isszuk a levét. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Nemrégiben beszéltem egy fiatalemberrel, akinek szülei devizahitelt vettek föl, a pénzt elköltötték. Meghaltak a szülők, örökösként pedig az ő nyakán van az adósság. Kapott a banktól egy értesítést, hogy ennyi meg ennyi tízmillió forintot fizessen ki, az épületet, amit örökölt, jelzálog terheli, fizetnie kell. Kérte ő a szüleit arra, hogy hitelt vegyenek fel? – Nem kérte. Beleegyezett ebbe? – Nem kellett beleegyezni. Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott bele... Így kiáltozott régen is Izrael, így panaszkodott Istennek, vitatkozott e törvénnyel – itt a törvényben a szankció! –, szinte vádolta Istent, hogy miképpen kerülhetett erre sor, és egyúttal – ez is benne van a törvényben! – elintézettnek is vette a dolgot. Ezt is ismerjük mi, magyarok: ez a panaszkodás boldogító révülete. Nem kell csinálni semmit. Öregapám, dédapám nyakamba hozta a bajt, nem kell csinálni semmit. Átpanaszkodjuk az egész életünket, - de megy ez nekünk, magyaroknak, ez, kedves testvérek! Sőt, ha nagyon búbánatosok vagyunk, Ady Endrét is szoktuk idézni: nekünk Mohács kell. De nem ötszáz évenként, öt évenként, hanem minden évben kéne egy Mohács. De miért kellene? Hogy föleszméljünk? Dehogy. Csak azért, hogy mondhassuk: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele..., nem kell hát kiegyenesedni, nem kell az igazságot keresni, nem  kell becsületesnek lenni, hiszen az öregapám elrontott már mindent, rajtunk a büntetés. De azt mondja a próféta által az Úr: eltörlöm ezt a mondást, kitörlöm ezt a mondást, és aki megeszi az egrest, annak a foga fog belevásni.
Azonban itt van még valami, testvérek, ahhoz is kell egy megjegyzést fűzni. Nem szeretjük ezt a kifejezést, hogy féltőn szerető Isten. Pedig azt tudom mondani, hogy a magyar nyelvalkotásnak és fordításnak ez az egyik ragyogó gyöngyszeme, olyan tökéletesen le van itt fordítva, hogy mit akar Isten kifejezni. Ajánlok fordítási alternatívákat. Így is fordítani: szenvedélyes Isten vagyok; csak hát mostanában a szenvedéllyel nekünk bajunk van, hallottuk is nemrégiben egy politikustól, hogy hova kell ülnie annak, akiben nincsen szenvedély, valami gázsütőt ajánlgatott nekünk. Pedig szenvedélyes Isten, pedig erről volna szó mégis, hogy Isten, a szuverén Úr kiszabadít egy népet, szövetséget köt velük, és úgy tekint magára, ahogy Jeremiás könyvében olvastuk, ezt mondja: én mindig férjük voltam. Ez tehát nem politikai szövetség, nem teokratikus szövetség, hanem olyan, mint a házasság. Itt azt mondja Isten: olyan vagyok, mint a féltékeny férj. Szeretem a feleségem, féltőn szeretője vagyok, szenvedéllyel szeretem. Vagyis Isten ebben a szankcióban, amit hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, hogy Isten mennyei ipari kamerákkal figyeli az életünket és nincsen olyan tere az életünknek, amit ne szankcionálna.... s jaj, bármit csinálok, rögtön megbüntet..., Nem. Ennél többről van itt szó. Ez itt a szenvedélyesen szerető Isten megnyilatkozása.
Isten itt ilyen különleges módon kötelezi el magát. Féltőn szerető Isten vagyok, mondja, aki – szószerint fordítva – meglátogatom, vagy számon tartom az atyák vétkét, vagy tudok az atyák vétkéről a fiakban is harmad és negyediziglen. De hadd fordítsam most ezt így: én az Úr, a te Istened (szenvedélyes, féltéken) féltőn szerető Isten vagyok, aki számon tartom az atyák vétkét a fiakban harmad és negyediziglen. És ebben meg is nyitjuk rögtön az utat az ígérethez is, mert az is benne van ebben a parancsolatban. Számon tartom, tudok róla..., ez azt jelenti, hogy bár az ember isten-gyűlölete azt jelenti, hogy mi folyamatosan távolodunk Istentől,  Isten azonban még az ítéletben is számon tart engem. Ezért mondja a zsoltáros: ha az égbe hágnék is, ha a Seolba vetnék is ágyat, ha szárnyra kelnék és a tenger túlsó oldalára mennék is, hova fussak Előled, hova távolodjak Tőled, hova iszonyodjam el Tőled? Te akkor is ott vagy!
És csak így értjük meg a szankciónak a másik részét. A szankció ugyanis nem csak büntetést hordoz, nemcsak átkot jelent, hanem áldást is hoz. Azt mondja az Úr: de irgalmasságot cselekszem azokkal ezeriziglen, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják. A konfirmandusaimnak szoktam mondani: nézzétek, milyen  egyszerű matematikai művelet ez, osszátok el ez az ezret néggyel, mennyi lesz? – Kétszázötven. Föl tudjuk-e fogni ezt?  Egyszerű – s ezért félrevezető is a matematikai képlet –, mégis, azt mondja Isten, hogy a haragom, a bűnnel szembeni gyűlöletem és a bűn következményeinek a számontartása három, négy nemzedékig fog tartani. Vagyis ameddig te ellátsz. Mert körülbelül eddig látunk el. A dédszülőkig még visszalátunk, a dédunokákig még  ellátunk. Boldog az, aki még látta a dédit, és boldog az a dédi, aki látta az dédunokát. A koreai pogányok - nem a reformátusok! – között él egy animista szokás, hogy mindaddig el kell menni a buddhista szentélybe, és áldozatot kell bemutatni a meghalt ősnek, amíg meg nem születik a dédunoka. Akkor aztán a dédpapa szelleme békén fogja őket hagyni. Nem kívánnám ezt a gyakorlatot bevezetni, csak jelezni akarom, hogy az egyszerű pogány gondolkodás is úgy nagyjából eddig tudja elgondolni a nemzedékek felelősségét. Négy nemzedékig. Viszont... Isten azt mondja, hogy az áldás, az irgalmasság, a hűséges szeretet kettőszázötvenig nemzedékig tart. Kettőszázötvenig. Ha egy évszázadra számolok négy nemzedéket, ez hét évezred. Eltűnik a szemünk elől visszafelé, és előre is. A négy nemzedék az emberi lépték, az ezer az isteni lépték – megszámlálhatatlan. A rossznak van száma, kerete, kezdete, vége – az áldásnak nincs kezdete, vége, mértéke.  A rossz véges – az áldás végtelen. És itt van előttünk egy egészen megrendítő, ugyanakkor felemelő és fölszabadító dinamika, mert az ezerszeres isteni szeretet feloldoz, s nem kell azt mondanunk, hogy apám, nagyapám, dédapám ette meg az egrest és az én fogam vásott bele... Mit tehetek én, ha Isten négy nemzedéken keresztül büntet, s rajtam csattan az ostor vége? Ne mondd ezt, mert ezeriziglen tart az Úr kegyelme. Ezért az átok sorát meg lehet törni.
Életem egyik legmegrendítőbb élménye egy ismerős családhoz kapcsolódik, ahol nemzedékekre visszamenőleg, és még oldalágon is szokásban volt az öngyilkosság. Sok bánat, keserűség, félelem és szégyen származott ebből. Mikor ebben a családban egy idős férfi haldoklott, súlyos, fájdalmas betegségben szenvedvén, gyógyszert kívánt bevenni, mert az eutanáziáról már ő is hallott, és belekapaszkodott a szóba, nem kell kimondani, hogy öngyilkosság, itt van helyette ez a szép szó: eutanázia, jöjjön egy marék gyógyszer. Ekkor imaközösség formálódott érte, hogy ne tegye ezt. Így mondták nekem a család tagjai: azért imádkoztak, hogy törje meg az átkot. Hogy átok volt-e az öngyilkosságok hosszú láncolata, nem tudom, testvérek, de átokká lett nemzedékeken keresztül ez a magatartás, ez a megoldás. A  mi betegünk  nem nyúlt gyógyszerért, nem élt az eutanázia lehetőségével, megtörte az átkot, és győzött. Ugyan meghalt. De győzött, mert elfogadta Isten ezerszeres szeretetét, mert elfogadta azt, amit János levelében olvasunk: ha vádol is minket a szív, Isten nagyobb a mi szívünknél, és az Isten szeretete nagyobb tágasságba tud beleölelni bennünket, mint amit szívünk szűkössége enged nekünk.
Törd meg az átkot! Akik engem szeretnek, azokkal irgalmasságot cselekszem ezeriziglen. Szakítsd szét a burkot, az önáltatásnak, a semmittevésnek, a bűnbe való belesüllyedésnek a burkát. Az atyák ették meg az egrest, a mi fogunk vásott bele? Te miért vagy olyan, amilyen vagy? – Nagyapám miatt. Te miért csinálod azt, amit csinálsz? – Dédapám miatt. Te miért nem teszed a jót? – Minek, apám se tette, rajtam van az Isten átka és büntetése. Szakítsd szét ezt a burkot. Érzitek, testvérek, amikor a Káténk úgy teszi fel a kérdést: mit akar Isten? – már arra vezet, hogy szakítsd szét a burkot, törd meg az átkot, rázd le a bilincset, a bűnnek, a halálnak, a keserűségnek, az önfeladásnak, az élethamisításnak, a létrontásnak a bilincseit szakítsd el, mert Isten ezerszeres bőséggel gyakorol irgalmat. S meddig tartana elmondani, ha belekezdenék, hogy egy-egy családot, nemzedéket, az egyházat, és még egy népet is milyen különös módon tart meg az, hogy voltak szent emberei, hogy a családban volt egy imádkozó testvér, avagy szent. Szent, mondjuk ki! Ne csúfold hát a testvéred, ha imádkozik, ne gúnyold, ha templomba jár, ne szóld meg, ha keresi az Istent, - mert megáldatnak benne a többiek is.
Mit kíván Isten? Ebben a parancsolatban azt kívánja, hogy tartsd számon az Ő kegyelmét, tartsd számon az Ő irgalmát. Azt mondja Ő: megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban, számon tartom az atyák vétkét a fiakban, nem lehet elmaszatolni a fiakban sem a bűnt, - de irgalmasságot cselekszem ezeriziglen, ezt tartsd számon... Ezt jelenti Istenhez közeledni, napról napra, lépésről lépésre. Mert mit mond Isten? Megbüntetem azokat, akik gyűlölnek, akik távolodnak, akik engem megutálnak, akik tőlem iszonyodnak, akik tőlem elfordultak, és megáldom azokat, akik szeretnek, akik hozzám közelednek, akik engem keresnek, akik az én utamon akarnak járni. Mert Isten útján járni az azt jelenti, hogy Istenhez közeledni. Aki Isten útján jár, kedves testvérek, az soha nem tud Istentől távolodni, az csak közeledni tud Hozzá.
Isten pedig mindegyre így szól: közeledjetek énhozzám, és én is közeledni fogok hozzátok. Krisztusunkban így biztat: keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik, kérjetek és kaptok. Mi több, Krisztusunkban nemcsak buzdít, hanem nyilvánvalóvá teszi: nem vár ránk, hogy lépjünk, Ő maga jön az idők teljességében, hogy nekünk adja ezt az új törvényt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár esztendeje egy jó ismerősömmel a tízparancsolatról beszélgettünk (ritka dolog!), aki a második parancsolat kapcsán megjegyezte: nekünk, reformátusoknak semmi problémánk nincs a második parancsolattal. Mi ugyanis gyorsan észreveszünk és elítélünk mindenféle bálványimádást, és mindent el tudunk hárítani, ami ebbe a körbe esik. Sőt, nemcsak észrevesszük a bálványokat, hanem eleve gyanakszunk is mindenre. Olyannyira így van ez, hogy a 20. század egyik nagy protestáns teológusa, Paul Tillich, amikor meg akarta fogalmazni, hogy mi a különbség a protestantizmus és a katolicizmus között, éppen eköré rendezte gondolatait. Szerinte a katolicizmus szubsztanciális vallás, vagyis mindent, ami a világban van, bevon a maga körébe, mindent megszentel. Elég, hogyha megnézünk egy gótikus templomot, amely az univerzumot tükrözi. Ezzel szemben mi, protestánsok mindig a forrást keressük, mindig az alapelvhez megyünk vissza, mert tudjuk: ami a forrásból fakad és távolodik, az egyre jobban szennyeződik. Ezért mi mindig vissza akarunk menni a forráshoz. Ezt nevezzük protestáns princípiumnak. Ennek értelmében, ha a vallásos életünkre rárakódik valami, ami a bibliai leírások, parancsok, törvények értelmében bálványimádás lenne, azt nekünk nem olyan nagy ügy, levetni, ledobni, megsemmisíteni, mi nagyon szívesen taposunk a bálványokon páros lábbal is. Egy másik református teológus azt írja: le kell dönteni a bálványokat, hogy az igaz Isten fölmagasodhassék.
Annyira (sokszor öntudatlanul is) áthat bennünket ez, hogy nemrégiben egy csúnya vitában kellett közvetítenem. Egy gyülekezet tervbe vette kis temploma felújítását, össze is adakozták rá a pénzt, szépen megtervezték, fölfogadták a mesterembereket.  S ekkor jött valaki, hogy ő szeretne külön felajánlást tenni. Neki nem tetszenek az üres ablakok, legyen valami dísz az üvegen. Jó szándékú volt a felajánlás, de hát tudjuk: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Összeveszett a gyülekezet, hogy milyen mintás legyen az üveg. Odalett a jókedv, két pártra szakadtak. A bálványpusztítók így kiáltoztak: református templomban semmilyen figurális ábrázolásnak nincs helye. (Nohát, ha itt körülnézek ,kedves testvérek, ha ide jönnének, megest elítélnének bennünket is, mert itt is van egy-két faragvány és kép.) Nagyon mélyen bennünk van ez a meghatározottság. Hamar kikelünk bármi ellen, amit az ember a vallásos életben rögzít vagy profanizál. Igen. De!
Ez a parancsolat nem pusztán tilt. Igaz, így hangzik: ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat. Ezek tiltások. De most, amikor a Heidelbergi Káté segítségével próbáljuk Isten parancsolatait megérteni, érdemes fölfigyelni, hogy milyen bölcsen vezet bennünket a káté a parancs jó megértéséhez. A káté így teszi föl a kérdést: mit kíván Isten ebben a parancsolatban? Nem azt kérdezi, hogy mit tilt Isten?! Az nekünk is megy! Tiltani. De még mennyire! Mit tilt Isten? – Mindent.  Mindent, ami kép, ami színes, ami csokrétába van szedve, ami a szemnek szól, azt Isten betiltotta mind. Ezt nagyon tudjuk mondani. Mit kíván? – nos, ez az igazi református kérdés. Mit kíván Isten ebben a parancsolatban? És ez a kérdés nyomban egy mély és távlatos világot tár fel előttünk.
Isten először is azt akarja, hogy imádjuk Őt. A parancsolatban („Ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat”) implicit módon benne van tehát, hogy Isten benyújtja – ha szabad ezt mondani – igényét az ember felé, felénk is: hogy Őt imádjuk. Erről szól részben Jézus és a samáriai asszony vitája. Amikor Jézus jelzi, hogy gyógyulásra, élő vízre van szüksége, az asszony megdöbben, hogy egy prófétai alakkal találkozik. S mondja Jézusnak: látom, hogy te próféta vagy, majd rögtön megkérdezi, hogy hol kell Isten imádni? Mert ők a Garizim hegyén imádták Istent, a zsidók meg Jeruzsálemben. Hol kell hát Istent imádni? És már itt is vagyunk e parancsolatnak a küszöbén: hol, hogyan, milyen formában, milyen eszközökkel, milyen módon, milyen körülmények között kell Isten imádni?
Mit akar Isten a második parancsolatban, mit kíván tőlünk? Azt, hogy imádjuk, mégpedig a törvényében előírt formában. Pontosan a formára vonatkozik a kérdés, hiszen Isten nemcsak véghetetlen, hanem – ha szabad mondani – véghetetlenül realista is. Ő teremtett bennünket, tudja tehát, hogy teremtménye, az ember, ha végre már elfordul az önmaga és a szívünk Hozzá hajol, nagy kérdéssé lesz: hogyan és milyen módon tegyük ezt? Ahol pedig formákról van szó, ott tartalmakról is szó van. A vallás világában, az Isten-keresés és Isten-imádás világában, a szívünk legmélyén ez a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Az, hogy milyen formában imádjuk Istent, igen szorosan összefügg az Isten-ismerettel, szorosan összefügg az Istennel való bensőséges kapcsolatunkkal, egyszóval: a hitünkkel. Már az első parancsolat kapcsán is láttuk, hogy a vallás, mint olyan, nem pusztán a formák, a magatartás együttesek, az életet külsőleg szabályozó törvények ügye. Igen, bizonyos fokig az is. Ám, a vallás üdvösségügyet érint, az üdvösség-kérdés pedig mindig arra irányul, hogy honnan jön az életem, hol gyökerezik az életünk, hogy találunk vissza az élet isteni forrásához. Ez az üdvösségügy, és ezért nem mindegy, hogy milyen dimenzióban, milyen csatornákon, milyen utakon indulunk el.
Azt is láttuk már az első parancsolat kapcsán is, hogy Isten, aki személyes létvalóság, élő és személyes kapcsolatban akar velünk lenni. S itt, ennek a parancsolatnak is ez a veleje, és ez a protestáns gyanakvásnak, ha tetszik, a protestáns princípiumnak, a protestáns bálványellenességnek az igazi értelme: amit kiábrázolunk, rögzítünk, az eltávolíthat bennünket az Istennel való élő kapcsolattól. Láttuk azt  is, hogy Isten az Ő törvényét, tízparancsolatát egy gyógyítási folyamat nagyon fontos állomásaként adja, mert abban, hogy rosszul gondolkodunk Istenről, hogy nem Istenhez imádkozunk, hogy az élet forrása helyett másféle forrásokat keresünk, s az igaz valóság helyett hamisságokra támaszkodunk, az mind az ember létbetegségének az oka. Ebből meg kell belőle gyógyulni. S ez egy hosszú folyamat. Amikor Isten szövetséget köt népével, törvényt ad, és ezt a törvényt újra meg újra kihirdetteti. A törvény kihirdetése pedig igazság kihirdetését is jelenti. Isten tehát egy gyógyító folyamatot akar bennünk elindítani. Hadd utaljak újra Jézusnak és a samáriai asszonynak a beszélgetésére, - az is egy gyógyító beszélgetés. És ez az asszony, amikor hallja, hogy Jézus élő vizet kínál, amelyből ha iszik, soha meg nem szomjúhozik, előbb egyszerű, emberi módon mondja: Uram, add nekem azt a vizet, de érzi a lelke mélyén, hogy ez az élő víz: isteni valóság, gyógyító hatalom. És ő gyógyulni akar. Egy elrontott, tönkrement életből akar kigyógyulni. Add nekem azt a vizet, hogy soha meg ne szomjúhozzam. Az élő víz egy cseppjét kapjuk mi itt, ebben a parancsolatban; és igaz a mondás: a cseppben benne van a tenger,  - ebben a vízcseppben benne van minden. Nem is tudok most mindent elmondani, csak néhány egyszerű vonatkozást hadd hozzak fel.
Mi, reformátusok könnyen mondjuk, hogy nekünk nincsen sok dolgunk a bálványokkal, mert mi eleve nem vagyunk bálványimádók. Még azt is mondjuk, hogy jó lenne, hogyha más felekezethez tartozók időnként felfogadnának bennünket és elvinnének a maguk kultuszhelyére, mert mi bizony éles szemmel azonnal észrevennénk, hogy hol hibádzik a dolog. De mikor azt halljuk Jézus szavából, hogy Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban imádják Őt az Őt imádók, és ilyeneket keres az Atya igaz imádóiul, akkor ez a református büszkélkedés, nyomban meginog. És lehet, hogy kiderül: nekünk ugyan nincsen bálványszobrunk, nincsen bálványképünk egy sem, de van egy jó nagy bálványunk, éspedig a mi rettentő nagy bálvány-ellenességünk. Ez is egy jó nagy bálvány. Ez a magatartásforma. Nézzünk most bele ennek a mélyébe, mert az ige hozzánk szól, és mi innen nem üzengetünk másoknak.
Az először is, mintha túl gyakran hangoztatnák, hogy a mi korunknak az a baja, hogy képi kultúrában élünk, minden vizuálisan dől el.  Immár a telefonkultúra is vizuális kultúra lett, az úgynevezett okos telefonokon már ikonok, képek jelennek meg. Ámbár én ezt buta telefonnak nevezem, mert olyannak való, mint én, nem kell sokat szemlélődni, csak meg kell nyomni egy-egy ikont. De  ez csak egy egyszerű példa, valóban, az életünk tele van képekkel. A lélektan meggyőz bennünket arról, hogy egy egyszerű képi motívum sokszor sokkal többet ér, mint ezer szó. Ne mond, - mutasd! És ha mutatják, máris értjük. Ha ránézünk egy térképre, amelyen mindenféle vonalak, feliratok, nyilacskák vannak, kétségbe esünk. De ha van rajta egy eligazító rajz, máris egyértelmű a cél. Nos, sokszor mondjuk, hogy ez a mi képi kultúránk nagy kockázatokat hordoz a bálványimádás szempontjából, mert az ember, aki képekben gondolkodik, képeket sajátít el, képeket rögzít, könnyen a képesség kísértésébe esik. Ebben van a bálvány-készítés és bálványimádás kockázata és veszedelme. És máris sóhajtunk: milyen jó lenne, ha egy verbális kultúrában élnénk, talán mégsem fenyegetne annyira ez a veszedelem.
Csakhogy egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a megállapítás félrevezető. Nagyonis félrevezető, hogy el volna nyomva a szó, és a kép uralkodna. Ez így, ilyen egyszerűen nem igaz, és ez sosem volt igaz. Lehet, hogy vannak dominanciák, és a mai világban jobban érvényesül a kép ereje, egy-egy üzenetet könnyebben lehet tolmácsolni vagy átadni, s jobban lehet rögzíteni képek révén, de nem vagyunk némák. Sőt, ha pusztán néma mozgóképeket kellene néznünk, nagyon hamar abbahagynánk a szemlélődést. És azt is tudjuk – csak egy rövid kitérőt teszek! –, hogy a politikai küzdelmet sem lehet megnyerni azzal, hogy magasba emelnek lobogókat és logókat, mert nem zászlókra és logókra szavazunk, hanem programokra, szavakra, ígéretekre, érvekre  szavazunk. Ha beül valaki a parlamentbe s végighallgat egy parlamenti vitát (volt szerencsém egyszer Kanadában végighallgatni az alsóházban egy vitát), ott bizony szavak küzdenek egymással. A döntéseket, a törvényeket nem képekbe, hanem szavakba foglalják.
De hosszú lenne a példák sorolása. Én úgy látom, hogy az emberben mindigis küzdött a kép és a szó, - olykor azért, hogy melyiké legyen az elsőség, de leginkább azért, mert ellentét van a megjelenítés és a felidézés között. Idegen szóval: amikor reprezentálunk valamit, mintegy magunk elé állítjuk, jelenvalóvá tesszük, és ez sokkal inkább kötődik a képi világhoz, a megmutathatóhoz. De egészen más az, amikor fölidézünk valamit, elmondunk valamit, amikor idézünk valamit. És a kettő között küzdelem van. Hiszen kérdés, hogy rögzítsük-e az igazságot, vagy éppen ellenkezőleg, juttassuk érvényre az igazság elevenségét? Belekapaszkodjunk-e az igazság valamelyik megtapasztalásába, amely valamikor minket megsegített, előrevitt, szabaddá tett, fölemelt - vagy folyamatosan éljük át, hogy micsoda hihetetlen, fölszabadító, mozgósító, megváltoztató erő van az igazságban. És itt jön az, amit nekünk, reformátusoknak e parancsolat kapcsán alázattal meg kell hallanunk! Nekünk is van bálványunk,  - ez a szó. A szó, a bálványellenesség, az üresség, a mozdulatlanság, akár a vallási mozdulatlanság, a purizmus, (és minden izmus) a bálványozás előszobája (a protestantizmus is, a katolicizmus is, a hungarizmus is, a szocializmus is, a kapitalizmus is), minden, amihez oda lehet tenni, hogy izmus, az a bálványozás előszobája. De bálvány a hiperaktivitás is. A sokat magasztalt protestáns etika is lehet bálványimádás. Egy szóban összefoglalva, a protestáns apostolt idézem, nem Pétert, hanem Pált: a betű megöl. A betű megöl, a lélek elevenít meg.
Ne csinálj magadnak faragott képet - a betűt is faragják, az is kép! - amely fönn az égben, alant a földön, vagy a föld alatt van. Ne imádd, és ne tiszteld azt. Bátran ki kell mondani: tudtak a protestánsok a Bibliából is bálványt csinálni. A 17. században, amikor nagy hitviták voltak a katolikusok meg a protestánsok között, s  persze, amikor a katolikusok az enciklikákra meg a zsinatokra meg a pápai bullákra hivatkoztak, a protestánsok fölemelték a Bibliát és bökdöstek rá az ujjukkal, hogy meg van írva, meg van írva....! Úgyhogy némely igazszívű protestáns el is nevezte a Bibliát papíros pápának. Nem a Bibliát imádjuk, hanem az élő Istent imádjuk, és azért ragaszkodunk a Bibliához, mert Isten ebben nyilatkoztatta ki magát végérvényes módon. Ezt a különbséget fönn kell tartanunk. És sorolhatok még számos protestáns bálványt, de egyre fut ki mind: mi nem képimádók vagyunk, mi képmutatók vagyunk. A hipokrízis is bálványimádás. Emlékezzünk Jézus szavaira, mennyire tévedhetetlenül szól, amikor a gyökérig visszabontott vallási élet alapelemeit tárgyalja a Hegyi Beszédben. Csak azt a hármat, ami maga az egész vallásos élet. Ezek az imádság, a böjt és az adakozás. S milyen döbbenetes, hogy Jézust nem hatják meg a végtelenségig leegyszerűsített formák. Azt mondja: ha böjtölsz, böjtölj úgy, hogy azt senki ne lássa. Ne kend be kis hamuval az arcodat, ne húzd be a pofikádat, kerekítsd árkosra a szemedet, ne járkálj föl-alá búbánatos ábrázattal, jelezvén, hogy böjtölsz! Ne lássa azt senki. Imádkozol? Miért kell égre nyújtott kézzel, szóvirággal fölcifrázva fohászkodnod,  - a pogányok imádkoznak így, akik azt hiszik, hogy a szóvirágokkal, amit odanyomnak, mint egy gyönyörű csokrot az Isten kezébe, máris meghatják a Mennyei Atyát. Isten előbb tudja, hogy mit akarsz kérni, mint te magad. Menj be a belső szobádba, és a Mennyei Atya, aki titkon figyel téged, megfizet téged nyilván. Adakozol? – Miért trombitáltatod ki? Jaj, ha eszembe jut, hogy a modern korban éppen a protestánsok voltak, akik az újmódi adakozás visszataszító formáit kitalálták, mint amikor nézzük a jótékonysági műsort, és közben folyton sorolják brávózva ki mennyit adott... Jaj nekünk! Ne kürtöltess magad előtt, mikor adakozol. Ne bálványozd magadat!
Milyen megdöbbentő, hogy amikor Jézus szemügyre veszi a vallásos élet formáit, máris kiderül, hogy nemcsak a képimádat, a bálványimádat, a faragvány a probléma. Ezek a legkevésbé sem okoztak problémát a régi zsidóknál, hiszen a nagy történelmi katasztrófa után, amikor elpusztult a jeruzsálemi templom, a próféták nyilvánvalóvá tették, hogy azért dőlt össze minden, azért omlott össze az ország, mert bálványimádók voltak. Nos, attól kezdve, a történelmi tapasztalat okán is, a zsidó ember, ha egy faragványt meglátott, menekült onnan. De faragott mást. Magát faragta meg. Önmagából csinált bálványt. Azt ahogyan imádkozott, ahogyan böjtölt, ahogyan adakozott. Mindezt Jézus képmutatásnak ítéli meg. És van póz-keresztyénség is. És ha azt kérdezzük, hogy mit akar az Isten, azt akarja, hogy ne pózolj. Kimerevedett formáinknak semmi köze ahhoz az élő valósághoz, amire bennünket Isten meghív.
Mitöbb, a bálványimádásnak nemcsak az az előszobája, hogy rögzítjük a magunk felfogását, ideológiailag szólva izmust csinálunk belőle, hanem az is, amikor a dolgok nem a maguk helyén vannak. Mit akar Isten a második parancsolatban? Azt, hogy a dolgok kerüljenek a helyükre. Imádni csak véghetetlent lehet, Istent. Ami véges, ami teremtmény, azt tisztelhetjük, az bírhatja megbecsülésünket, szeretetünket, de imádatunkat soha. És ha nincsenek a dolgok a helyükön, akkor elkezdődik egy szörnyű folyamat, amit profanizálásnak nevezek. Ilyenkor visszafelé lendül az inga, és olyannyira félni kezdünk a bálványozástól, annyira, hogy mindent ízzé-porrá zúzunk. Mindent elfeledünk. Mi reformátusok már azt a szót sem merjük kimondani, hogy szent. Diák koromban egy antikváriumban megvettem Szent Ágoston vallomásait. Aztán valakivel beszélgettem és mondom neki: Szent Ágoston mondja a vallomásai 7. fejezetéből..., s látom, hogy húzódik föl a szemöldöke. Jaj, megint egy lelki ellenőr érkezett az életembe, aki bálványimádásilag ellenőriz engem: hogy’ merem én azt mondani, hogy Szent Ágoston, nem szent az! Nos, vitatkozzunk, mondom. Vegyük elő, nézzük meg a 263. dicséretet: Szent Dávid próféta... Nem szent az! Mondom erre, vegyük elő a Zsidókhoz írt levelet, szentekről beszél. Nem szentek azok! Mondom, az apostol azt mondja, hogy szentek legyetek. Ezt mondja az Úr is Mózes 4. könyvében: szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr szent vagyok. Válasz: azt erkölcsi értelemben kell érteni! Semmi köze nincs szentségnek a valláshoz, a hithez az Istenhez? Válasz: Nincsen! De hát, kedves testvérek, ez a fajta görcsünk elvezet oda, hogy a végén mindent páros lábbal taposunk meg, ami szent, ami isteni, ami az istentiszteletre, Isten dicsőítésére tartozik!
Nagy felelőssége van a modern protestantizmusnak, különösen az úgynevezett nyugati civilizációban azért, hogy elveszítettük a szentség iránti érzékünket! De ha profanizálás is bálványimádás, akkor mit akar az Isten? Hogy Őt imádjuk. Jézus világos és egyértelmű szavakkal mondja, hogy ehhez meg kell gyógyulnunk: lélekben és imádságban kell Istent imádnunk. Lélekben, vagyis szabadságban, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság; és ez a szabadság most azt jelenti, hogy nem kell hozzákötni magamat egyetlenegy képhez, kiábrázoláshoz, felidézéshez, reprezentációhoz, semmihez sem. S ugyanakkor igazságban... Ez pedig azt jelenti, hogy van az Istentől kapott szabadságnak egy jó rendje. Lélekben és igazságban.
Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót azokhoz. Már értjük, talán túl jól értjük, hogy mit tilt Isten ebben a parancsolatban. De értjük-e, hogy mit jelent Istent szeretni? Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből... Ez az első és nagy parancsolat. Add nekem azt a vizet, kéri a samáriai asszony Jézust, hogy soha többé meg ne szomjúhozzam. Tudjuk, egy parancsolat sem teljes, ez a parancsolat sem teljes evangélium nélkül. Áldott ez a parancsolat, gyógyító erő van benne és gyógyulást ígér mindannyiunknak, elvezet a kegyelemhez: irgalmasságot cselekszik az Úr azokkal, ezeriziglen, akik Őt szeretik.
Ámen

Lehet-e győzelemről beszélni a halál árnyáka völgyében?
Hogyan lehet egyáltalán győzelemről beszélni a halandónak?
Hogyan lehet ígéretet tenni, és erre nézve zálogot is adni, a múlhatatlanságról a múlandónak?
Ha jól értettem Halmos Bélával való beszélgetéseim  lényegét,  - bár sok mindenről esett szó, zenéről, programokról,  ügyekről, családról - lényegében mindig erre lejtett minden mondat: ez a mi örökös kérdésünk, és erre a kérdésre  most ez a kép jelzi a választ.
Legelőször is azt, hogy aki fölülkerekedik -  szerencséje, sorsa, döntése, szorgalma, becsülete okán, - fölülkerekedik a létrontás által hazudott művilág, kiporciózott falanszter-rendjén, az rögvest a pusztaságban találja magát – a rabvilág és a remélt haza között. S míg meg nem érkezik, táplálnia kell az övéit.
Hogy milyen világ volt 50-40-30 éve Magyarország, vagy Erdély vagy Délvidék, hogy milyen világból kellett kilépni akkor,  - és hogy milyen ez a világ manapság is, ez a világfalunak becézgetett repülőtéri teminál, az csak József Attila szavaival mondható ki: „gyémánthegyen állunk, de zsebünkben kavicsok vannak.” Az utópiák földje ez, - és  építse azt kényszer vagy a magunk ábrándja, itt a szív üres, itt az élet üres; szép a metafora: hiába van tele, üres a zsebünk, mert értéktelen az, amivel teletömtünk – ez a múlandóság képe, s ki értette volna ezt jobban Halmos Bélánál, aki egy fűszállal is elhegedült, de tudta a próféta igazát, hogy bizony, fű a nép, megszárad a fű, elhull annak virága!?
Aki élt falanszter-Magyarországon, persze, tudta, a gyökereiből kiforgatott embernek is járt a cseléd-koszt: a futószalagon tömeg-termelt napi semmi, vagyis minden, ami személytelen, gyökértelen, sorstalan – élettelen.  Az a zene, amelyet Halmos Béla felfedezett és közvetített, egészen pontosan, ahogyan ezt kutatta, felfedezte és közvetítette, eljátszotta és tanította, ahhoz hasonló, mint amikor valaki kiszórja zsebéből a kavicsokat és aláhajol – mert alá kell hajolni, hogy egy gyémántot – melyen eddig tapodott – felvegyen.
1) Alá kell hát hajolni –meg kell hajolni: így kezdődik minden győzelem, így kezdődik minden szabadulás, így kezdődik az igazi élet. És ez szüntelen mozdulat.  Nem véletlenül halljuk itt az igében a manna példázatát. A mannát a pusztában vándorló Isten népe nem tárolhatta, azt napról-napra el kellett kérnie, ahogy mi is kérjük a mindennapi kenyeret, voltaképpen a csodát. Halmos Béla manna-ember volt, a napi készenlétben, megosztásban és továbbadásban, csoda-várásban és a csoda megosztásában
2) De talán, sőt bizonyosan alá kell hajolni ebből is.  A csodavárás nem érdem, hanem viszonyulás. Halmos Béla vallásos nevelést kapott, és az sokáig sokat ér – mozdulatok, imák, énekek, strukrúrált élet, világ- és sors-magyarázat, ős-készségek, közelség a titokhoz;  de hát mindez végső értelmében arra jó, hogy tudja ez ember, amivel tele az életünk, a szívünk, a zsebünk: az csak kavics – kavics az érdem,  a tiszt, a poszt, a kitüntetés, a rang, s ha túl sokáig van tele ilyenekkel az életünk a zseb seb lesz, tályog, halálos veszedelem – el kell vetni mindent az Isten országáért,  - ahogy Jézus mondja: ne gyűjtsetek magatoknak a földön, hanem gyűjtsetek magatoknak a mennyben – mert ahol a te kincsed, ott a szíved.  S figyeljünk, nem fordítva mondja, hanem így: ahol a te kincsed, ott lesz a szíved is.  Oda hajol a szív, ahova hajol az élet – alá kell hajolni, hogy felemeljük a kincsünket, mert különben jaj, gyémánthegyen állunk, de semmit sem ér az életünk.
3) Alá kell hát hajolni azért az egyért -  az ajándék-életért! Ezt fejezi ki az ígéret szava: annak adok fehér kövecskét (gyémántot), s rajta írott új nevet, amelyet nem ismert senki, csak az aki kapja. Az Istenre találásunk olyan, mély bensőségességéről beszél ez az ígéret, hogy ez szinte megoszthatatlannak tűnik – sokan így értik és így élik ma a hitet.  Ám, meggyőződésem, hogy itt inkább a felülírhatatlanságról van szó – a nevem már mennyei titok, az életem már feltétlen isteni ajándék,  új létviszonyban vagyok.
Ezért beszélünk a mulandó embernek örökéletről, a halandónak feltámadásról, a meghaló, elpusztuló embernek győzelemről – mert ezt a létviszonyt Krisztus létesíti, aki legyőzte  halált. Ez győzelem! És ez a győztes Krisztus ígérete. Ezért kell minden zsebünket kiüríteni, minden sebünket kitisztítani –; magyarokhoz szólok, tudom, milyen a sebeink dédelgetése, milyen a halál ölelgetétse, milyen a tor lakodalomba fordítása! Ezért mondom: a sebeket is ki kell tisztítani, alá kell hajolni – azért a drága, egyetlen, fehér igazkőért, melyen ott az én új nevem és életem.
Halmos Béla aláhajolt. Nem volt ez neki könnyű. A szabad ember híres ember lett; aki fűszállal is elhegedült meghívást kapott a hatalmasok palotáiba, aki nem akart falanszter-zenét játszani hirtelen kitünetések között találta magát – rajongók és zajongók világában;  de aláhajolt: másképpen szólva: meghajolt Istene és üdvözítője előtt.
S most Isten hajolt alá hozzá, s felvette őt közülünk, biztos szemmel megtalálva azt, aki kereste és megtalálta Istenében a boldog életet. Ez a győzelem. Ez a mi hitünk! Ez a mi hitünk a győzelem!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon aratási példázatokról szólt az ige, aztán a legutóbb kibővítettük az aratás képét a halászatéval, és már akkor jeleztem előre, hogy szólunk majd olyan példázatról is, amelyben a szüret körül forog a történet. Hiszen mind az aratás, mind a halászat, és  a szüret is, azt jelzi, hogy elérkeztünk abba a szakaszba, amikor a magvetés, a halászat fáradtságos munkája vagy éppen az ültetés, és az ültetvény gondozásának a fáradtsága meghozta a jutalmát. Mindent összesítve: nevezhetünk gyümölcsnek is, az aratást nevezhetjük is gyümölcsözésnek, s nevezhetjük a gyümölcsszedést is aratásnak, és persze, áttett értelemben a halászatot is. Az korábban magyarázott  példázatok mindegyike egy-egy drámai helyzetet hozott elénk, s mindegyik együttesen is egy nagy drámát. Ez pedig az volt, hogy hogyan jutunk el úgy az aratásig, a beérlelődött gabona begyűjtéséig, vagy éppen a halászat kapcsán a hálónak a csónakba való beemeléséig, - ha közben látjuk és tudjuk, hogy az a gyümölcs, amire számítunk, eleve keveredett valamivel. Hallottuk a búza és a konkoly példázatát kétféle változatban is, aztán hallottuk a tengerbe vetett hálónak a példázatát is, amelybe mindenféle hal belekeveredett. De amíg eljutunk az aratásig, sok minden történik, s legfőképpen, türelemmel kell lennünk, nem szabad idő előtt megkezdenünk az aratást, legkevésbé a búzának és a konkolynak a szétválasztását, vagy: amíg a háló a vízben van és nem húztuk ki a partra, addig nem kezdődhet meg a halak szétválogatása.
Az a történet, amit most felolvastam, szintén tartalmaz egy rövid példát (vagy inkább azt mondhatnám: példálózást), és ez is ugyanide, ugyanehhez a kérdéshez vezet el bennünket, de még inkább fokozza is a drámát és a feszültséget. Eddig azt láttuk, hogy türelemmel kell lennünk. Eddig azt láttuk, hogy nem vehetjük a kezünkbe azt a munkát, ami az Isten munkája, nem kezdhetjük el idő előtt a szétválasztást, vagy ahogy a régi magyarok mondták: nem lehet nekünk háló előtt halászni. Most azonban egészen más a helyzet, de ez csak a korábbi képek mélységét fokozza. Mindenek előtt egy történeti vonatkozást szeretnék megemlíteni, bár tudom, hogy kockázatos, mert lehet, hogy még inkább elsodorja a figyelmünket, mitsem hogy közel vinne a megértéshez. Igyekszem majd úgy mondani, hogy inkább közelebb jussunk.
Jézus és a samáriai asszony beszélgetéséből való ez a részlet; egészen pontosan a végéről. Ez a sokszorosan bűnös asszony megtér e beszélgetés hatására. Tudjuk, hogy azért ment délidőben vízért, mert senki nem állt vele szóba, ki volt közösítve, s nem engedték, hogy elkeveredjen a saját társadalmában. Jézus szava nyomán megtért. Most az a jelenet áll előttünk, hogy időközben megérkeztek a tanítványok, akik élelmiszert vásárolni voltak, s látják, hogy Jézus és a samáriai asszony beszélgetnek. Ezen rendkívüli módon megütköznek, de magukban tartják a kérdéseiket. Az asszony bemegy a városba, elhíreszteli, hogy egy prófétával találkozott, és míg a városból megérkeznek majd a csodát látni akaró emberek, aközben Jézus a tanítványokkal beszél,  és ekkor példálódzik az aratásról. A történeti vonatkozás pedig az, hogy a Samáriában élők sok gondot okoztak a régi zsidók számára. A történetük egy nagy történelmi katasztrófáig megy vissza, amikor összeomlott a Dávid királysága. A samáriaiak ekkor telepedtek be erre a vidékre, a Mózes-hitén voltak és a Garizim hegyén egy saját szentélyt állítottak föl, és váltig állították, hogy az ő vallásgyakorlatuk az igazi, és nem az, amit aztán a fogságból hazatérő zsidók jó százötven év múlva elkezdtek folytatni. (Ha valaki egy kicsit járatos a mai egyháztörténetben, s azt mondom: ó-katolikusok, tudja, miről beszélek. A római katolikus egyházban bevezették az anyanyelvű misézést, ám az ó-katolikusok azt mondták, hogy az igazi egyházban latinul miséznek, és így ők mind a mai napig latinul miséznek.) De Jézus korában etnikai ellentét is lehetett a zsidók és a samaritásnusok között, úgyhogy azok a zsidók, akik Samárián keresztül igyekeztek Jeruzsálembe, ha tehették, elkerülték a samáriaiak városait. De most ez az asszony, aki egyébként még a samáriai társadalomból is ki volt vetve, fölismeri Jézusban a prófétát, vagy inkább a Krisztust, a Megváltót, a Szabadítót, - és már híreszteli is.
Egyszóval, mondhatni: elkezdődött az aratás! Jézus nyelvén az aratás azt jelenti, hogy az Isten lelke által megtérésre megérett ember bekerül az Isten országába. Begyűjtetik. Emlékszünk a korábbi példázatokban mindig azt mondta Jézus, hogy akkor kezdődik az aratás, amikor a jó mag megérik: harmincszor, hatvanszor, százszor annyi gyümölcsöt terem, vagy amikor láthatóvá válik: mit hoz a magától növekedő vetés. Azt is fölidézhetjük, hogy amikor Jézus kiküldi tanítványait evangelizáló szolgálatra, mi azt gondolnánk, hogy csak magvetésre indulnak, de ő azt mondja nekik: kérjétek az aratásnak Urát, küldjön munkásokat, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés! Minthogyha most ugyanezzel példálózna a samáriai asszonnyal való beszélgetés után. A tanítványok felettébb csodálkoznak, nem értik, miért tölt el Jézus ennyi időt egy elveszett asszonnyal, akiről már mindenki lemondott. Idézzük csak föl a beszélgetést. Jézus azt mondja neki: öt férjed volt eddig és az a hatodik, aki most van, az sem igazán a férjed. Ez egy bomlott életű nő lehetett, aki nemcsak a maga, hanem mások életét is tönkretette, és sokadjára futott neki a boldogságnak, vagy legalább - ahogy mondani szoktuk – a rendes életnek, és sokadjára nem sikerült neki. Bizony, hatodjára nem nagyon szoktunk már türelmet adni, csak legyintünk egyet! Mert egyszer még tönkre mehet, kétszer is tönkre mehet valaki, mindig vannak külső körülmények, és más szempontok. Na, de hatodjára! Miért tölt el Jézus ezzel az asszonnyal ennyi időt? Mi több, amikor megérkeznek a tanítványok és azt mondják, hogy Mester, egyél, hoztunk ennivalót, akkor Jézus nem akar enni, mert még benne van ebben a munkában. Mindennapos jelenet, ha valaki csinál valamit, s el van merülve a munkában, kiabálhat a felesége: gyere, kész az ebéd, gyere enni! Csak az a válasz jön: mindjárt megyek, rögtön megyek, azonnal ott leszek... Aztán eltelik tíz perc. Kihűlt a leves. Gyere már enni! S a válasz:  mindjárt megyek! De nem bírja elengedni a dolgot.
Mintha itt is ez történne, Jézus annyira benne van ebben a beszélgetésben, annyira benne van az evangélizáló életformában, evangélium hirdetésében, hogy hiába noszogatják a tanítványok: hoztunk eledelt, egyél! Azt mondja Jézus: van mit ennem. Magukban a tanítványok: Valaki közben hozott neki eledelt? Aztán azt mondja Jézus: az én eledelem az, hogy az én Mennyei Atyám akaratát betöltsem, hogy azt cselekedjem, ami az Atyának a dolga: az életek megváltoztatása. Így kezdődik az aratás! Minden aratás így kezdődik, minden nagy evangéliumi munka így kezdődik., S így jutunk a példálózáshoz  (elnézést a hosszú részletezésért!), ekkor mondja a tanítványoknak: emeljétek fel szemeteket, lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra, és aki arat, jutalmat nyer és az örök életre gyümölcsöt gyűjt!
Azt mondja Jézus a tanítványoknak: ha körül néztek, ahogy mi is szoktunk nyár elején, mikor megyünk valahova, nézzük a vetést, és mikor fehérlik, akkor már lehet a sarlót rábocsátani, eljött az aratási idő. Milyen fontos ez, kedves testvérek! Nem a kalendáriumból tudjuk, hogy mikor kezdődik az aratás, hanem abból tudjuk, hogy kimegyünk és megszemléljük a tájékokat. És amikor szemmel is látjuk, hogy megérett, akkor kezdődik az aratás. Azt mondja Jézus a tanítványoknak, ha ebből az egyszerű szemrevételezésből meg tudjátok mondani, hogy már itt van az aratás, vagyis minden úgy megy, ahogy mennie kell, akkor abból, ami most történt, miért nem értitek, hogy általam és bennem Isten megkezdte az egybegyűjtésnek a nagy munkáját. Isten megkezdte az aratást. Kérjétek a Mennyei Atyát, hogy küldjön még  munkásokat az Ő aratásába, mert az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés. Márpedig ha az aratást megkezdték, addig nem állnak le, amíg végére nem érnek.
Van az aratásban egy efféle türelmetlenség, de ez jófajta türelmetlenség, nem rosszfajta türelmetlenség. Következetesség ez. Mondhatnám, hogy az aratás igazi református jellegzetesség, mert a református ember olyan, hogyha valamit elkezdett, azt befejezi. Én úgy tudom legalábbis, hogy ez egy református erény.
De van itt egy bökkenő, és ezért toldja meg Jézus ezeket az örömteli és diadalittas szavakat, így: mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető és más az arató. És ez azért bökkenő, mert ezt (tudniillik hogy más a vető, más az arató) legtöbbször úgy szoktuk mondani: lám, ilyen igazságtalan az élet. Más vet, más arat. Mi vetettünk, más aratja le. Nem szoktuk ezt mondani? Dehogynem! Más aratja le az én munkám fáradtságát. Mi dolog is lenne? Hiszen ismerjük az igéket: méltó a munkás a maga bérére, de mi dolog is lenne, ha látnánk, hogy valamiben fáradozunk, fél életet eltöltünk, összerakjuk a dolgokat, és egyszer csak jön valaki, és viszi gyümölcsét, érdemét és dicsőségét?! Ez igazságtalan! S valljuk meg, amikor Jézus ezeket a szavakat mondja a tanítványoknak, meg is szökkenünk egy kicsit, még ha természetes módon folytatja is: én most annak az aratására küldelek titeket, amit nem ti munkáltatok, mások munkálták, és ti most mások munkájába állatok be! Még így is igazságtalan, hogyha mi vagyunk az aratók! Van itt azért bennünk némi feszültség. Odaállhatok, elvehetem, érdemesíthetem magam arra, hogy az enyém legyen? Hiszen sporthasonlattal szólva csak a góllövők számítanak. Azt, hogy ki passzolta be a labdát, ki dobta előre, ki vezényelte végig a támadást, az nem számít.  A gól a lényeg.
S mennyivel inkább így van ez sokszor az életünkben. Valakinek a szívében, lelkében, életében készítgetünk valamit, győzködjük valami jóra, igazra, nemesre, aztán megérik a vetés és... más viszi el a gyümölcsöt. Ezért kell most Jézusnak megerősítenie a tanítványokat: vegyétek tudomásul, hogy ezt a munkát, egészen pontosan ezt az eredményt, amit most itt a samáriai asszony életében és a megtérő samáriaiak életében láttok, s amit majd sokak életében látni fogtok még, hiszen ti aratjátok le, ezt a munkát más kezdette el! Úgy is magyarázhatjuk ezt, ahogyan a régi írásmagyarázók,  ahogy Augustinus és Kálvin is magyarázza, hogy Jézus arra utal itt, hogy mindez évszázadokkal korábban kezdődött el. Ez itt a próféták magvetése. És amit a próféták elvetettek, ami évszázadokon keresztül lappangott, amiről már azt hitték, hogy nem is lesz belőle semmi, az most hirtelen itt van, és ezt ti aratjátok le! S mintha Jézus ezzel a tanítványokban lappangó feszültséget oldaná. Mert ez ugyan valamikor a próféták kezdeményező munkája volt,  de voltaképpen Isten munkája.
Van tehát az életünknek olyan pillanata, amikor a legkevésbé sem kell attól szoronganunk, hogy igazságtalanságot követünk el, ha az előttünk járók munkájának a gyümölcsét aratjuk le. Sőt, azt hiszen, sokszor éppen az a mi korunknak egyik nagy nyomorúsága, hogy amit hosszú nemzedékek évszázados munkája megérlelt, azt mi elvetjük, az nekünk nem kell. Bizony, büszke bolond, aki mindig mindent elölről akar kezdeni. Ez már nem református erény, ez már valami emberi zavarodottság, hogy én is akarom elkezdeni, én is akarom befejezni. Sőt, én is akarom kitalálni, én is akarok hozzá mindent megszerezni, csak én, csak én, csak én. Ám Jézus itt, a meghökkent tanítványokat éppen arra inti,  hogy az ő tanítványai és követői, húzzuk meg gyorsan a szálat ezer éveken keresztül: ha ti a Krisztus gyermekei és követői vagytok és az Ő népéhez tartoztok, akkor egy olyan munkába álltok be, amit Isten – nyugodtan mondhatom – a legeslegelső evangéliumi ígérettel kezdett meg, ott, az Édenkertben. Akkor azt ígérte Évának, hogy a kígyó a te magod sarkát fogja harapdálni, ő pedig széttapossa annak fejét. Mert az az első üdvígérete Istennek és onnantól kezdve a világ végezetéig tart ez a munka. Ebbe álltok most be. Mintha azt mondaná Jézus: mindig van aratás. Sose mondd azt, mert nem mondhatod, hogy az én nemzedékem, az én életem, az én időm csak az üres várakozás ideje, az én életem és az én időm semmi egyéb nem volt, mint valami próbálkozás, aztán majd jön egy boldogabb nemzedék és ők majd mindent elvisznek. Mindig van aratás! Mert aki a próféták munkájába állna bele, az az Isten munkájába áll bele, aki gyógyító szóval meg tudja érinteni bárkinek a szívét, aki igyekszik felebarátját megjobbítani és Istenhez hívni, az az aratás munkájában áll.
Sőt, azt mondja Jézus a tanítványoknak: aki arat, jutalmat nyer és örök életre gyümölcsöt gyűjt, hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen! Vagyis nemcsak egy nagy munkában állsz, tehát állj be szépen a sorba, hanem a vető és az arató, még ha más és más is, közös az örömben. De nagy titok ez! Merem állítani, a keresztyénség boldogsága e körül a titok körül forog. Idézzük csak föl Pál apostol levelét a Korinthusi gyülekezethez. Viszálykodás volt a korinthusiak között.  A korinthusiak egyik pártja azt mondta, hogy Pál a mi emberünk; a másik párt azt mondta, hogy a miénk meg Péter, a harmadik azt mondta: a miénk Apollós. De még Jézus párt is lett, mert, ahogy lenni szokott, amikor egymásnak feszülnek az érvek, a szempontok, elhúzódunk valami nagy ember mögé. S ugyanebben az értelemben mondja az apostol, hogy én ültettem, Apollós öntözött, én alapot vetettem, a többiek építettek, de mindannyian, aki ültetett, és aki öntözött (vagy Jézus hasonlata szerint, aki vetett, és aki arat), az ugyanabban az örömben részesedik.
A múltkor közhelyet mondtam: az aratás mindig vetéssel kezdődik. Tehát a magvető példázata is aratási példázat, mert a magvető az aratás reményében veti el a magot. S ezért azt is mondhatom, hogy az aratás öröme elsőrenden a magvető öröme is. S ez ugyanaz az öröm. Mit mond Jézus a tanítványoknak? Meghökkenés és megdöbbenés, találgatás és spekuláció, érzelmi túlhangoltság és méltatlankodás helyett, vagy éppen a szorongás helyett, hogy tudniillik más munkáját aratjátok vagy éppen a ti munkátokat fogja más learatni,  - vegyétek ezeket észre: az új életre vezető isteni erő az örömnek forrása! És bármikor hív el Isten munkatársnak, az indításban vagy a beteljesítésben, vagy a kettő között a továbbsegítésben, mindig a boldog Isten öröme fog megérinteni és megtölteni. Más a vető, más az arató! Igazságtalan ez? Nem igazságtalan, hanem ez az Isten háztartása, ez az Isten munkarendje. Sőt, hogy ez minden örömnek és áldásnak a forrása, azt ezzel igazolja Jézus, amikor azt mondja: és aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt! Mert amikor örök életre hívunk embereket, ki-ki, ahogy tudja, ki-ki, ahogy neki adatott, egy bizonyságtétellel, a másikért való imádkozással, a szeretet munkáinak a felragyogtatásával, vagy éppen, ahogy Kálvin mondja egy helyen: egy kis erőszakkal besegít valakit az Isten országába, mert az magától nem indulna, hogyha nem húznánk, nem vonnánk Isten országába. Ki-ki hogy. De azt mondja Jézus: az, aki akárhogy is, de ebben a munkában áll, az örök életre gyűjt gyümölcsöt, vagyis ő maga a saját örökéletét is munkálja. Merthogy más a vető és más az arató, az talán azt idézi, amit a talentumok példázatában hallunk, amikor megjön a király és beszámoltatja a szolgáit. És a legutoljára maradó, akinek egyet adott, azt mondja: Uram, elmentem és elástam a talentumot, itt van, visszaadom úgy, ahogy van, mert én tudtam, hogy te gonosz ember vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál. Más munkáját is le akarod aratni. Igen, kedves testvérek. Igen, ezt mondja a példázatbeli király is: igen, ilyen vagyok, ilyen az Isten. Ám ez nem gonoszság. Ilyen az Isten. Mindig aratni akar. A te munkád által is aratni akar, és ha munkálkodtál az Isten szántóföldjén, magadnak gyűjtöttél kincset az örök életre. Már ott vagy, már benne vagy, már a tiéd.
Ezért hát, testvérek e földi életünkben is, ha sokszor így is sóhajtunk: én vetettem, más arat, én fáradoztam, más dicsködik, én megverekedtem és megdolgoztam érte, más meg élvezi a gyümölcsöt! - hessentsétek csak el mindezt, amikor Isten országáról van szó. Meg Isten országában ez a mondás úgy igaz, ahogy a mi Mesterünk mondta, más a vető, más az arató, de egyek az örömben és egyek az áldásban. Segítsen bennünket erre a boldog látásra a mi Mennyei Atyánk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
János evangélista, ahogy a Biblia-tudósok megjegyzik, olyan csodatörténeteket beszél el, amelyeket a többi evangélistánál nem olvasunk. Ezért – ahogy Kálvin is mondja - szinte azt gondolhatjuk, hogy János evangélistának az volt az egyik célkitűzése evangéliuma megírásakor, hogy olyan történeteket is feljegyezzen, amelyek nem találhatók meg a többi evangéliumban. Bár a többi evangélista valami oknál fogva nem tartotta szükségesnek elmondani, ő azonban szükségesnek tartotta őket elmondani. Így aztán, ha összehasonlítjuk, hogy milyen csodákat mondanak el a többi evangélisták és melyeket beszél el János, elég nagy a különbség.  Ám ezt a történetet, az ötezer ember megvendégelésének történetét János evangélista is elbeszéli (mint ahogy elbeszéli a csodálatos halfogás történetét is). És ezért arra kell gondolnunk, hogy valami egészen különös és sajátos nyomatékot akar adni azzal, ahogyan elmondja az ötezer ember megvendégelésének a történetét, majd azzal, amit hozzá fűz.
Az elmúlt vasárnapokon aratásról szóltak az igehirdetések, ezeket be is summáztam a múlt alkalommal. A mai ige fényében már csak azt kell hozzátoldani, hogy természetesen azért aratunk, hogy legyen gabona. A gabonát megőröljük, liszt lesz belőle,  abból meg kenyér az asztalra. Szérül szerte az országban mindenki augusztus 20.-ára készülődik. S ez nemcsak Szent István király ünnepe, hanem a magyar hagyományban hálaadási ünnep is az új kenyérért. S hallom, milyen nagy kenyereket sütöttek már.
Rekordnagyságú, 120 kilós kenyeret is sütöttek, külön kemencét építettek hozzá. Hallunk jótékonysági akciókról is, árvaházban élő gyermekek számára gyűjtenek – no, nem kenyeret, de gabonát, búzát, lisztet, hogy kiteljen az eleség akár egy esztendőre is. Fontos is nekünk a kenyér, mi, magyar emberek egyszerű közmondással így szoktuk ezt megfogalmazni: a kenyér élet. És ez igaz is. De csak félig igaz, s ez derül ki ebből a történetből, az ötezer ember megvendégeléséből, majd az utána következő eseményekből. Igaz ugyan, hogy a kenyér élet, de csak félig igaz. S ha nem értjük jól, igen veszedelmessé tudnak lenni.
János evangélista gyakorlatilag ugyanúgy beszéli el a történetet, ahogy a többi evangélista: a csodát elmondja, a csoda mikéntjét nem mondja el. Azt is feljegyzi, miként a többiek, hogy a maradékot szépen, gondosan összegyűjtötték. Jelzi finoman, hogy akik átélői voltak a csodának, eddig jól értették a csodát: nem firtatták, hogy miképpen kell ezt csinálni, hogyan lehetne eltanulni, mi a receptje. ők, hogy a csodát nem lehet elmagyarázni, a csodát – azt, ahogy a költő mondja, műveld a csodát, ne magyarázd – a csodát cselekedni és átélni kell. És itt kezdődik tulajdonképpen a dráma. Nem akarják ők megtanulni a csodát, hanem – írja az evangélista – fölgyűltek Jézus körül, elkezdték Őt magasztalni: nemde ez a próféta, aki meg volt ígérve! Nemde ő az a csodálatos isteni alak, akiről évszázadokon keresztül mesék, fantáziák, elképzelések, spekulációk kerengtek a nép körében. Jézus idejében még a kisgyermekek is tudták fejből azokat az énekeket, váradalmakat, fantáziákat, amelyeket évszázadokon keresztül alkotott, költött Isten népe, hogy miképpen lesz, ha majd eljön ama prófétai alak, akire vártak. Így is nevezték: az eljövendő. Ha majd eljön, akkor a bőségnek, békességnek, az áldásnak, az erőnek és a dicsőségnek a világa érkezik el. Nos, itt vannak a jelek: Jézus ez a próféta! S nyomban a királyt is akarnak csinálni ebből a prófétából. Dehogy akarják ők tudni, hogyan kell kenyeret szaporítani! Legfőbb méltóságnak akarták megtenni Jézust.
És amilyen jól értették az ott lévők, még talán a tanítványoknál is jobban, hogy ennek a csodának a feltétlensége a Krisztus kezében van és nem megmagyarázható, nem írható receptkönyvbe, az ebben a gondolatban mutatkozik: ha itt van, akkor tegye! S a mi szívünk is ide hajlik: mindegy, hogy ki az, ha az Ő kezében a bőség titka, tegyük királlyá! Ebben közösek vagyunk a régiekkel. Nem akarom fölöslegesen részletezni a drámát, hogy Jézus szinte menekül előlük, úgy ül hajóba, s megy át a Tiberiás-tenger túlsó oldalára. Még azt sem kell különösebben részletezni, hogy a tömeg egyre izgatottabban keresi Jézust, nem akarják, hogy kicsússzon a kezük közül (ahogy mondjuk) az aranytojást tojó tyúk, elrepüljön a boldogság kék madara, eltűnjön a kenyérszaporító király. Aztán felfedezik, hogy a túlparton van, utána loholnak, és mintegy számadásra vonva kérdik tőle: Mester, mikor jöttél ide?
És ahogy az lenni szokott (s egyúttal ez tulajdonképpen a mai Igének a mondandója), Jézus nem úgy válaszol a kérdésre, ahogy szeretnék, hogy válaszoljon. Ez nagy titka Jézusnak. Akárhol lapozgatom az evangéliumokat, újra meg újra beleütközöm ebbe. De azt hiszem, nemcsak az igét olvasva ütközünk mi ebbe bele, hanem inkább a saját életünk egy-egy nagy fordulópontján, hogy ugyanis Jézus nem a feltett kérdésre felel. Ostromoljuk az isteni erőket, sok kérdésünk van. Ez is olyan értelemszerű kérdésnek tűnik: Mester, mikor jöttél ide? Van ebben a kérdésben, jeleztem, némi számonkérés is; cserbenhagyottaknak érzik magukat ezek az emberek, föl vannak háborodva, hogy nem kell Jézusnak a királyság. Van ebben valami megütöttség az emberek részéről, mert hát, ha valakit az emberek a vállukra kapnak, akkor az fogadja el szíves örömest, élvezze a dicsőséget! Miért nem kell Jézusnak a dicsőség? Nekünk is volna sok ilyen kérdésünk, de vegyük most ezt a kérdést afféle gyújtópontnak, ahova sok-sok szál összefut, sok-sok kérdés összefut, sok-sok indulat összefut az egész életünkből. De leginkább, amikor Istent keressük, úgy szokott lenni, hogy elkészítjük a helyet Istennek, a főhelyet, és beültetnénk Őt a főhelyre, még akkor is, ha tudjuk, hogy ebben emberi  sok, kicsinyesség, kicsinység van. Átlátszó is. Hiszen egyébként megvan a főhelye Istennek; de mi nem arra a főhelyre akarjuk Őt ültetni. Hanem legyen az Istené a főhely ott, ahonnan a kenyérnek kell jönnie, legyen az Istené a főhely ott, ahonnan a gyógyulásnak kell jönnie, legyen az Istené a főhely ott, ahonnan az élet értelmének nagy kérdésére kell jönnie a válasznak, legyen az Istené ott a főhely, ahol egy csapásra békesség támad, ahol ajtók és kapuk nyílnak meg előttünk.
De lám, nincs ott. Hol van? Hisz az imént még itt volt, és adott kenyeret, gyógyítást, értelmet, szabadulást! Hiszen Isten ad kenyeret. Miért ne adna? Bőkezű, gazdag Úr ő, hallottuk a magvető példázatában  is: Isten létmozgása, létvalósága szüntelen önközlés. És miért ne tehetnénk meg Istent kórházigazgató főorvosnak, mindenki meggyógyítójának, hiszen vannak gyógyulások, imádságban elkért és megkapott gyógyulások, hogyne lennének, boldog bizonyosságunk ez nekünk. És hogyne szeretnénk odatenni Istent, ahol minden ajtó be van zárva, hogy legyen mennyei örök ajtónyitó, mer bizony hányszor nyílt meg előttünk ajtó, s hányszor hívott bennünket vissza az Isten az útról, mikor már kullogva ballagtunk el, hogy nekünk nincsen ottan semmi, és hányszor nyitott ajtót Isten ott, ahol azt gondoltuk, hogy nincs is ajtó!! Ahogy a próféták mondják, csodálatosképpen a pusztában készít az Isten utat, a pusztában, ahol nincsen út, ahova nem indul el senki, lám ott is nyílik út. Sok jóságot, sok áldást, sok adományt kapunk Istentől, gondolhatnánk hát mégis csak, emberi módon, hogy akkor ezek közt van az Isten helye.
Mikor jöttél ide? Így is lehet ezt a kérdést fordítani: hogyan és mikor távoztál el közülünk, mert nem láttuk, - és miért nem ott vagy, ahol mi vagyunk? Miért kell éretted átjönni a túlsó partra. Ekkor mondja Jézus, még egyszer hangsúlyozom, nem a kérdésre válaszolva, de, s ezt is hangsúlyozom, mégis a szívünk kérdésére válaszolva: bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből és jóllaktatok. Ebben az egyetlenegy mondatban benne foglaltatik Istennek és embernek, Isten és ember kapcsolatának, Istennek és a hívőknek, Istennek és az Istent keresőknek az egész nagy drámája. Bizony, bizony, mondom nektek – mondja Jézus – nem azért jöttetek ide, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. De hát miről beszél Jézus? Még egyszer mondom, nem válaszol a kérdésre, valami másról kezd el beszélni. De miről? Hát nem ettek volna kenyeret? – Dehogynem, kenyeret ettek! Illúzió lett volna az ötezer ember megvendégelése, egy nagy tömegpszichózison estek volna keresztül, hogy azt hitték, hogy ettek, s közben nem ettek? – De Ettek, és maga Jézus is ezt mondja: azért jöttetek ide, mert ettetek!
Ám korholja őket, mert  nem ezért kellett volna idejönniük. Az evés, a kenyér megszaporítása, az ötezer ember megelégítése: jel volt. S azért mondom, hogy ez nagy dráma és szinte minden belesűrűsödik, mert  a szó hallattán rögtön föl is tolul a szívünkben: csak jel volt, csak jel? Jelek dolgában így vagyunk, azt hiszem, eltekintve az irodalom-tudósoktól meg a költőktől, akik a jeleknek, a metaforáknak, a szimbólumoknak, a metonímiának, és sorolhatnám, a szerelmesei. De úgy közönségesen és normálisan és emberien a jel csak jel, csak egy kép, betű, valami apró dolog. A jel a valóságra utal, de nem maga a valóság. S most Jézus jelekről kezd el beszélni, és korholja a sokaságot, akik fölbuzdulva, megerősödve az Isten jóságától és szeretetétől, oda akarják tenni Jézust ennek az egésznek a közepére. Nem keresnek ők semmilyen receptet, nem akarnak ők csodát tenni, nem áltatják ők magukat ezzel!  Milyen egyszerű: itt van Jézus, megy a dolog! De azt mondja Jézus, hogy ami történt – tudniillik, hogy ettetek –, az csak jel volt.
De ha föllapozzuk János evangéliumát, újra meg újra találkozunk ezzel a szóval: jel. Idézzük föl a Kánai menyegzőt. Elfogyott a bor, csőd felé ment a lakodalom, mert olyan lagzi nincs, hogy még meg se terítették az asztalt és már nincs is mit inni; Jézus a vizet borrá változtatja.  Azt mondja az evangélista: ez volt az első jel, amit Jézus cselekedett. Csak jel? Aztán azt olvassuk, hogy föltámasztja Lázár barátját, aki már több mint három napja halott volt. És azt írja János evangélista: amikor értesült a Nagytanács erről a jelről, elhatározták, hogy félreteszik Jézust az útból. Csak jel? És az evangéliuma legvégén, amikor megtörténik a csodálatos halfogás, újra részesednek a tanítványok Krisztus áldásából és újra van kenyér, azt mondja János evangélista: sok más jelt is művelt ugyan Jézus, s a világ összes könyve nem foghatná be azokat, ha meg kellene írni, ezeket pedig azért írtam meg, hogy higgyétek, hogy Ő a Krisztus és hogy az Ő nevében hívén örök életetek legyen. Vagyis a jel, amiről Jézus beszél, amit észre kellett volna venni az ötezer ember megvendégelésekor is, hadd mondjam most így: az életre mutat, de nem erre az életre.
Ezért mondja Jézus: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert Őt az Atya, az Isten pecsételte el erre. Ne a veszendő  eledelért munkálkodjatok,  - micsoda ijesztő szó ez, kedves testvérek, micsoda elképesztő válasz. Mi csak azt kérdeztük, hogy mikor jöttél ide, hogy kerültél ide, hogy-hogy nem vagy ott közöttünk, miért kell nekünk utánad jönni? Ám Jézus semmit nem mond erre a kérdésre, hanem valami egészen megdöbbentő dologgal áll elő: mintha azt mondaná: tegyetek le mindent, ekét, ásót, kapát, vetőmagot, háziasszonyok, tessék becsukni a konyhaszekrényt, kamraajtót, nem kell kenyeret dagasztani, tessék a tűzhely ajtaját bezárni, mindent elhagyni és munkálkodjatok ne az eledelért, mely elvész, hanem, amely megmarad az örök életre.
Pedig talán a Jézus környezetében élőknek, mondjuk így, a régi zsidóknak nagyon-nagyon tudni kellett volna, hogy Jézus miről beszél itt. Jézus a mannáról beszélt, arról, amit a pusztában kapott Isten népe. Arról a mannáról beszél, amely kapcsán egykor a régiek értették jól, a csoda nem biztosíték, hanem ajándék. Mert amikor fel akartáj halmozni, megposhadt, és inkább átokul lett, mint áldásul.  Meg kellett tanulniuk újra meg újra elkérni és lehajolni érte, újra meg újra megnyitni a szívüket és az életüket Isten csodája előtt. Munkálkodjatok az eledelért, amely megmarad az örök életre, mert minden más, amiért munkálkodunk, elvész, mert múlandó lévén múlandóság alá is van rekesztve.
Nos, – kérdezi egyszer Jézus az embereket, amikor Keresztelő János felöl firtatják – mit látni mentetek ki a pusztába? Csodatevőt, prófétát, nagy embert? És miért jöttök most ide utánam, és firtatjátok, hogy mikor jöttél volna ide? S így válaszol minden ilyen kérdésre: a kenyérkérdésre, a gyógyuláskérdésre, a boldogság kérdésre, az élet nagy kérdéseire, minden kérdésre így válaszol, már ha ezek a kérdések áldások nyomán fakadtak bennünk: munkálkodjatok az eledelért, amely megmarad az örök életre! Aki Krisztushoz megy, annak tudnia kell, és hirdetem ezt bátor és szabad szívvel mindannyiotoknak, annak tudnia kell, aki Krisztushoz megy, hogy az örök életért megy oda. Tudom én jól, kedves testvérek, hogy sokféle dolgot képzelünk Krisztusról, sokféle példát tudunk venni róla. Be tudjuk Őt mutatni a proletárok megsegítőjének, s ha Jézus itt élne közöttünk, biztos, hogy egy hajléktalan sem lenne, ha Jézus itt lenne, akkor Ózdon ezer köbméterig folyna a víz a szegényeknek, minden meg lenne oldva; ha Jézus itt lenne,  - szívesen példálódzunk ezzel, és sokszor nekünk, keresztyéneknek az orrunkra is koppantják ezt: hát milyen Istenetek van, milyen Jézusotok van nektek? Hol a kenyér, hol az eledel, hol a nyugalom, hol a békesség, hol van mindaz, ami erre az életre kell? Megkérdezzük ezt mi magunktól is. De aki Jézushoz megy, aki Őt keresi, aki úgy, ahogy itt bátor szívvel, még ha rosszul is kérdezi Őt: mikor jöttél ide? -, az készüljön fel arra, ezt hirdetem, amit Jézus mond. Azért az eledelért munkálkodjatok, ami megmarad az örök életre! Mert amit Ő ad: asztalunkra kenyeret, szívünkbe áldást, örömet és békességet, testi-lelki nyugalmat és egészséget, az nem csak jel, hanem jel. Meghívás és invitálás arra a csodálatos isteni világra, amelyből örök bőséggel árad ide, ebbe a világba, ide, a múlandóba, ide, a mi múlandó és elvesző életünkbe Istennek megannyi szeretete és kegyelme. Mikor jöttél ide? – így kérdezünk. Hogyan jöttél ide? Miért itt vagy és nem amott? Jézus pedig csak ennyit mond: ha a jelet láttátok volna, tudnátok, hogy mi a dolgotok. Lássátok hát a jelet minden áldásban, minden kegyelemben és minden irgalomban.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon (arató idő lévén) olyan példázatokat olvastam és magyaráztam, amelyek az aratásnak (illetve a halászatnak és a szüretnek) a képét idézik föl. Megállapítottuk, hogy Jézus számos alkalommal olyan hasonlatokkal, olyan képekkel fejezi ki Istennek és embernek a dolgát, Isten országának a titkait, mi több, a megváltás nagy titkát is, amely hasonlatok rögtön utat nyitnak a szívünkbe. Merthogy mi az aratás, azt még a városi ember is tudja, hogy mi a szüret, azt is tudjuk, és ha mi magyarok nem is rendelkezünk tengerrel, azért még a halászatról is van valami képünk. A dolog lényege mindig az, hogy amikor elérkezik az idő, vagyis lehet sarlót bocsátani a gabonára, lehet behúzni a hálót, lehet kosarat fogni és menni a gyümölcsösbe szedni a megérett termést, ez egy minősített és különleges időt jelez: az aratás mindig különleges idő. És a különleges idő különös viszonyt is jelez, különös viszonyt tár fel életünk és Isten valósága között.
Engedjétek meg, hogy egy-egy mondat erejéig összefoglaljam az eddig elhangzottakat, mert a most felolvasott példázattal szeretném berekeszteni ezt a sorozatot. Arról hallottunk eddig, hogy – s ez volt az első példázat – sokszor fölöslegesnek, vagy inkább pazarlásnak tűnik az, ahogyan a magvető a magot veti, ahogyan Isten reánk árasztja szeretetét. Hallottuk a példázatban, hogy az isteni önmegnyilatkozás, az ige, sokszor olyan viszonyok közé kerül, hogy semmi nem lesz belőle: némelyikről már az első pillanatban kiderül ez, némelyik a termés látszatát ígéri gyors növekedéssel, aztán kiég. Mégis, amelyik megmarad, gyökeret ereszt és gyümölcsöt hoz, az felette nagy bőséggel, harminc, hatvan, százszor annyi termést hozhat. S csodálkoztunk, hogy mi Istennek ez a véghetetlen nagy gazdagsága, önközlése, szüntelen önmegosztó, hozzánk való viszonyulása. Bizony, nagy titka ez Istennek.
Aztán másodjára azt hallottuk, hogy a jó vetéssel sincs mindig rendben a dolog, mert növekszik ugyan, de csakhamar megjelenik a rossz (a rossz mindig a jón élősködik), a rossz, amely a jó a látszatát mutatja, s csak a végén derül ki, hogy kárára van a jónak. A búza és a konkoly példázatából hallottuk ezt. De azt is, ahogy Isten lefogja a kezünket és megtiltja nekünk, hogy kezdjük meg az apokalipszist, kezdjünk bele mindennek a szétválasztásába. Az aratás ideje Istennél van elrejtve. Majd, ha eljön az aratás ideje, az, amit most meg kell különböztetnünk, mert a jót és a rosszat most is megkülönböztetjük, az el is választatik egymástól, szét is választatik.
Aztán hallottuk a csodálatos halfogás történetéből (amely példázattá lett a számunkra) azt a titokzatos számot, hogy minden halból fogtak egyet-egyet ott a csodálatos halfogáskor, a feltámadás után a tanítványok. Ilyen az Isten országa, mindent begyűjt, minden együtt van, együtt van a hálóban alkalmas és alkalmatlan, nagy az a háló, nagy az a kerítés, s majd az ítéletkor megkezdődik a szétválogatás.
Legutóbb pedig egy másik titkot osztott meg velünk Isten igéje, nagy vigasztalást vettünk belőle. Mert úgy-e gyakran szoktuk mondani mi is lemondással, legyintéssel, hogy más a vető – mutattunk magunkra – és más az arató? Mi vetettünk, mi kezdtük el, aztán jön valaki és learatja. Learatja előlünk a dicsőséget, a termést, az érdemet, a munkánk gyümölcsét. De csodálatos volt hallani, amikor Jézus azt mondja, hogy más a vető, más az arató, ám az aratás örömében egyként osztoznak. A vető és az arató öröme ugyanaz. Hiszen az aratás mindig a vetéssel kezdődik. Aki vet, az aratás reményében veti a magot. Aki fát ültet, a gyümölcs reményében ülteti a fát, aki kihajózik és kiveti a hálót, a zsákmány reményében veti ki. Egy hát az aratónak és a vetőnek az öröme, vagy megfordítva, a kettő összetartozik. Nagy titok ez és sok vigasztalás van benne.
Ez a mai példázat, amit felolvastam, éppen ezt a titkot mélyíti el, nevezetesen, hogy aki kiveti a magot, aki fát ültet, aki kiveti a hálót, az a gyümölcs, az aratás, a zsákmány reményében teszi, - mint most a példázatbeli ember, aki telket vesz, betelepíti szőlővel, présházat épít a szőlőjébe, csősztornyot épít, bekeríti, munkásokat fogad fel. Aztán elmegy a maga dolgára és várja a szüret idejét, hogy majd megkapja a maga részét. Aki falun nőtt fel, tudja mit jelent ez, hogy felesbe kiadni.  Például a kukoricát vagy a szőlőt vagy a gyümölcsöst is ki lehetett adni művelésre, s úgy mondták, felesbe, mert a fele termény azé volt, aki dolgozott benne, a másik fele pedig azé, akié a föld volt. Nem tudjuk, hogy itt a példázatban mi volt az arány, csak azt halljuk, hogy amikor eljött az ideje, a tulajdonos elküldte az egyik szolgáját, hogy adják ki az őt megillető részt. És innentől egy rémes, rettenetes történetet mond el a mi Urunk Krisztusunk. Hogy megtörtént-e valóságosan vagy sem, nem tudhatjuk, de ahogy az embert ismerjük, teljesen valóságosnak tűnik. Ahogy az is valóságos, hogy kimegy a magvető és veti a magot, az is valóságos, hogy beül a csónakba a halász, kiveti a hálót, az is valóságos, hogy valaki vet és más arat, ezek mind valóságos történetek. Meg az is valóságos, hogy valaki ellenséges érzületből a jó mag közé rossz magot, gyomot vet, hadd vesszen a másiké; és ez is egy rémületes és nagyon is valóságos történet, amit Jézus példázattá formál át: a szőlőmunkások nem akarják kiadni azt a részt, ami a gazdát illeti. De nem csak úgy nem akarják kiadni, hanem emberi módon teszik: elkergetik a szolgát. Nem adják ki, megfenyegetik. Aztán jön egy másik, annak beverik a fejét kővel, meghajigálják, úgy kergetik el. Jön egy harmadik. Megölik és kivetik a kerítésen kívül. És jönnek és jönnek a szolgák, de így bánnak velük mind. S innentől a történet már példázattá válik, - Jézus önmagáról beszél, illetve mindazokról, akik Őt megelőzték, Isten prófétáiról. Mert mi is ez a szőlőskert, mi is ez a palánkkal körülvett, csősztoronnyal ellátott, présházas szőlőskert, és kik is azok a munkások, akiket Isten beállított dolgozni, hogy majd szüret idején kiadják a termésből, a szőlőből a rá eső részt? Ha úgy olvassuk végig, és így is kell végig olvasnunk, hogy Jézus a próféták sorsáról példálódzik, egyértelmű, hogy ez az életünk. Isten újra meg újra szent embereket küld, azzal az üzenettel: adjátok ki a rám eső részt!
Oh, én tudom kedves testvérek, hogy amikor ezt a szót halljuk, hogy próféta, akkor sokfelé szalad a gondolatunk. Olvassuk az Ószövetség prófétáit, ott is sok minden elhangzik, s leginkább azt szeretjük a prófétákban, hogy olyan kérlelhetetlenül és csalhatatlanul föltárják számunkra a dolgokat, a helyzetet, és olyan bátran ki is mondják. Ma is szoktuk mondani, na ez prófécia volt, vagy ez egy prófétikus ember; vagy nehéz helyzetekben fölsóhajtunk: oh, ha küldene az Úr egy prófétát, akkor tisztán és világosan látnánk, hogy mi megy itt a világban!  Csak végre jönne egy bátor ember, aki egyenesen megmondaná, hogy mi a helyzet, mert ebben a világban most csak  köntörfalazás, mellébeszélés megy, ideológiák, hazudozások keringenek, minden hamis mázzal van leöntve, már az sem igaz,  amit elhallgatnak. Küldjön hát az Úr valakit! Csakhogy nagy-nagy kockázatot vállal, aki próféta után sóhajt. Erről szól a példázat.
Ott hangzik el Jeruzsálemben, a jeruzsálemi templom előudvarában, ahol nagy vita zajlik Jézus és a próféta-várók között,  - mert akikkel Jézus vitatkozik ott, azok mind prófétát vártak, még magát Jézust is így azonosították. Korábban, talán egy félévvel, évvel korábban, amikor jöttek Galileából a hírek, hogy van ott valaki, Názáreti Jézusnak hívják, meggyógyítja a betegeket, és úgy beszél, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók meg a farizeusok. Egyszóval, ez a Jézus nem olyan, mint az elfacsarodott lelkű értelmiségiek,  meg időhámozók, meg ködlovagok és jövőfirtatók. Hatalommal beszél. Ki Ő? Illés, a próféta, aki nem látott halált? Hát, ha nem Illés, akkor – mondják – Jeremiás, mert Jeremiás óta senki olyan szépen és igazán nem beszélt évszázadok óta. Nem Jeremiás? Akkor egy a próféták közül, de mindenképpen próféta. Reá vártunk. Így kiált a 74. zsoltárban a zsoltáros: próféta nincs többé, és nincs, aki megmondja, hogy meddig tart még ez. Évszázadokkal korábban írták a zsoltárt, és ez a „nincs többé próféta” évszázadokig eltartott. Mire Jézus eljött, az emberek feje, szíve, lelke fantasztikusabbnál fantasztikusabb fantazmagóriákkal, elképzelésekkel, spekulációkkal telt meg, -  prófétát vártak. De még egyszer mondom, aki prófétát remél, prófétát akar, prófétát könyörög Istentől, az nagy kockázatot vállal, mert az összes próféta üzenetét ebben az egy mondatban össze lehet foglalni: adjátok ki a rám eső részt! Ezt üzenik a próféták. Mert a próféta nem a magáét mondja, a próféta nem valami bölcsködést ad elő, a próféta nem valami hiper-érzékeny ember, aki az idő pulzusán tartja a kezét és kitapogatja a nagy változásokat! Minden próféta így kezdi mondandóját: Így szól az Úr! A próféta követ, a próféta üzenetet ad át, ennyi a dolga. A mi az üzenet? Adjátok ki a rám eső részt. Hadd költözzön  a szívünkbe a nyugtalanító sejtelem, hogy lám, egészen konkrét  ez az üzenet, és értjük is: hasonlat a szőlőskert, hasonlat az egész rettenetes történet, és ez a hasonlat mind arra mutat, mintegy kinyújtott ujj: mi az, ami az Úré, amit ki kell adni? Te magad. Ennyi a próféták üzenete. Add meg, ami az Úré, add át magad Istennek, mert te az Úré vagy.
De ereszkedjünk vissza ehhez a rettenetes poros, véres, régi történethez! Gondoljuk, kedves testvérek, hogy Istennek három fürt szőlőre volna szüksége? Inni gyorsan a mustból? Te kellesz Neki, mert te az Övé vagy, mert az a világ, amibe belehelyezett, hogy munkáld, mind arra mutat, hogy önmagadon kell kimunkálnod az igaz élet méltó gyümölcseit! Rajtad keresi Isten a gyümölcsöket. És nem is kezdek bele, hogy felsoroljam az Efézusi, a Galata, a Korinthusi, a Római levelek alapján, vagy a zsoltárok és a bölcsességek alapján, hogy hányféle gyümölcse van az Istenhez hajló életnek: öröm, jóság, szeretet, békesség, igazság, irgalmasság és minden, végtelenségig sorolhatnám! Most csak a prófétai szó az érdekes, minden próféta egy mondatban összefoglalható szava: adjátok ki a rám eső részt!
Annyira mélyre hatol Jézus szava, hogy ki se tudunk előle térni. Mit kér rajtunk Isten számon? Hiszen minden az Övé: a fölkelő nap, az éjszaka csillagai, minden  feltétlenül az Övé,  - egyet kivéve. Tudjátok, milyen nagy titok ez? Te nem vagy az Övé, ezt neked kell eldöntened, mert téged szabadnak teremtett! Minden áll  Istennek rendelkezésére. Angyalok miriádjai. S az egész univerzum szava és akarata szerint forog. Ha kinyitjuk Jób könyvét és végigolvassuk, amikor végre Isten is megnyilatkozik és szól Jóbhoz, aki perli az ő Istenét, ott elmondja Isten, hogy az egész világ, az egész világegyetem, az egész univerzum, aminek egy töredékrészét, ha látjuk, ha értjük, ha sejtjük, mind az ő szavára, mozdulatára forog, működik, megy. Csak egy valaki van, akinek ott szájára kell tenni a kezét, térdet kell hajtania és át kell adnia az életét szabad döntéssel,  - ez pedig az ember. Ez a próféták üzenete.
S hogy milyen az ember, az is kiderül ebből a példázatból, mert azt mondja a szőlősgazda, mikor látja, hogy jönnek vissza a bevert szájú, bevert fejű próféták, vagy vissza sem jönnek, holtan hozzák őket vissza, azt mondja: elküldöm a fiam, őt meg fogják becsülni. Milyen naiv ez a példázatbeli ember! Nem azt mondja, hogy talán meg fogják becsülni, na, mégiscsak a fiú megy, őt azért csak meg kell, hogy becsüljék. Ilyen egyszerű kijelentő mondatot mond: őt meg fogják becsülni. Ilyen naiv az Isten? Gondolkozzunk ezen, testvérek. És a fiú sorsa a próféták sorsa lesz. Csak itt még történik valami, és ettől olyan mély ez az üzenet. A prófétákat, a szolgákat, az üzenetet-átadókat elkergették, megverték, elhallgattatták. Most azonban, mikor meglátják a fiút, így kiáltanak fel, vagy így beszélnek össze maguk között: Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő! Óh, az ember, óh, kedves testvérek, el vagyok hűlve és rémülve, íme az ember hiper intelligencia-hányadossal, íme az ember minden bölcsessége! Azt mondják, ez a fiú, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség.  Hát ez az ember Istentől való elvetemedettségének legiszonyatosabb mélysége. Ez egy döbbenetes, de mondhatnánk azt is, hihetetlenül nevetséges gondolat. Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő. Elbirtokoljuk a vagyont. Elbirtokoljuk magunkat! Öljük meg az Istent és miénk lesz az örökség. A magunk urai leszünk, a magunkéi leszünk, nem parancsol nekünk többet senki. De nem inkább azt jelenti ez, hogy nem fogunk sehova se tartozni? Mert nézzük meg ennek a gyilkos, összeesküvő gondolatnak a másik oldalát is: miénk lesz az örökség. Mit jelent ez? – Nem tartozunk sehova. És mi az ember igazi tragédiája? – Nem tartozik sehova, - úgy, egyébként is. A magányos ember, aki elmarta magától testvérét, barátját, rokonát, mindenkit, szomszédját. Milyen a magános ember, aki nem tartozik sehova? Mibe kapaszkodik, mire támaszkodik, kihez van neki egyáltalán köze, és milyen az az ember? Milyen az ember, ha nem tartozik Istenhez? És milyen naiv! Isten is naiv, meg az ember is naiv. Isten naiv, mert azt mondja: elküldöm a fiút, meg fogják becsülni, az ember pedig halálosan naiv, mert azt mondja: öljük meg az örököst, miénk lesz az örökség! Lezárjuk az Isten és az ember történetét végleg, ad acta tettük, miénk itt minden. S mit tesz a szőlőnek az ura? Elküldi az ő vitézeit, elveszejti a gonosz szőlőmunkásokat és a szőlőt másoknak adja. Másokkal áll szóba, másokkal létesít kapcsolatot, másokat állít be áldásának gyümölcsös kertjébe, másoké lesz a szüretnek, az aratásnak, az áldásnak az ígérete.
Miután Jézus végigmondja mindezt, hirtelen képet vált, és erről is szólnom kell, kedves testvérek. Eddig váltig azt hangsúlyoztam, hogy milyen naiv az Isten. Igen, a mi megítélésünk szerint, a történet menete szerint az. De hozzátold Jézus valamit ehhez, ami nem aratási történetből, hanem egy másik világból való, ám ez a kettő most találkozik és össze is zárja az ige igazi üzenetét. Azt mondja Jézus: nem olvastátok azt sem, hogy amely követ az építők megvetettek, az lesz szegelet fejévé, az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt? Jézus a 118. zsoltárt idézi, de voltaképpen egy mindennapos példát említ.  Rakja a pallér a boltívet. A kezébe adnak egy formátlan, alaktalan követ, ő félredobja. Nem jó az semmire. Nem kvadrál. Nem kvadrál az életünkkel, a bölcsességünkkel, a szellemességünkkel, a boldogságunkkal, az egész berendezkedésünkkel. Félre vele! De amikor összeér a boltív és bele kell illeszteni a zárókövet, ami összefogja az egész építményt, kiderül: ami kvadrált, éppen az nem jó. Hol van hát az a kő, az a formátlan, alaktalan, semmire se való? Amely követ az építők félredobtak és megvetettek, az lett a szegeletkő! Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Az Istennek ezek a különös, naiv ajánlatai, kérlelései, prófétaküldései, önmaga belevetése az ember lehetetlen világába, úgy tűnik, nem vezetnek sehova, nem lesz abból semmi. De az a Jézus Krisztus, akiről azt mondja a próféta: ábrázatja nem volt kívánatos, s azt hittük, Istentől ostoroztatik és verettetik és elfordítottuk róla tekintetünket, mert csak szenvedett, mert csak terheket hordozott, mert csak megverettetett, mert csak megölettetett, mert semmire se jó,  - ez a szenvedő szolga a Megváltó. Ő az a kő, amely elvettetett, ő lett a zárókő. Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Ilyen az Isten útja.
Amikor mindezt hallották, mondja Márk evangélista, rögtön megértették, hogy róluk szól, és gyilkos indulat támadt a szívükben. Adja Isten Szentlelke, hogy amikor mi halljuk ezt a szüreti példázatot, hogy elérkezett az idő, hogy teljességbe jutottunk és Isten csak egy kéréssel fordul hozzánk is, hozzád is: add ki a rám eső részt, add át önmagadat, - akkor ez az üzenet csodálatot és áhítatot ébresszen: az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt! Az ember története - ha a maga gondolata viszi -, rettenetes, félelmetes, iszonyatos és a vége az, hogy nem tartozik sehová. De ha látjuk a zárókőnek, a szegeletkőnek, a szenvedő szolgának, a megvert és megölt, de feltámadott Fiúnak a csodáját, akkor szívünkben csodálat ébredhet. S akkor nem kényszerből, nem szükségből, nem egyszeri számításból, hanem csodálatból, hálás szívből megadhatjuk Istennek, ami az Istené, igazán átadhatjuk önmagunkat Neki.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Azt hiszem, mindannyian úgy vele, hogy vannak bizonyos ismétlődő események, amelyek különösképpen megragadják a figyelmünket, s mintegy számítunk is arra, hogy újra bekövetkeznek, vagyis elérkezik az az idő, és az, ami nekünk nagyon fontos, újra a szemünk elé kerül.  Számomra ilyen fontos visszatérő esemény az aratás.  És most arató-időben vagyunk. Ezért úgy döntöttem, hogy Péter és Pál napjától, a ránk következő vasárnapokon aratási igéket fogok olvasni, úgy, ahogy Isten igéjének képes nyelve és üzenete megengedi ezt a számunkra. Az aratást ugyanis csak azok tartják felhőtlenül szép dolognak, aki még soha nem arattak. Én tudom azonban, hogy ez az egyik legnehezebb munka. Gyermekkoromban azzal szereztem némi keresetet nyári időben, hogy ceglédi kannában hordtunk az aratóknak a vizet; igaz, hogy akkor már géppel arattak, de sok minden még kézzel történt, és láttam, hogy ez az egyik legnehezebb, legfárasztóbb, legizzasztóbb munka. De tudom, hogy a legörömtelibb is. Valahogy így is van az Isten országának a titka, hogy amikor nagy öröm érkezik az életünkbe – maradjunk az aratásnál! –, amikor gyümölcsbe fordul a vetés, amikor megérlelődik mindaz, mint amiért fáradoztunk, dolgoztunk, imádkoztunk, és megkezdődhet a begyűjtése, - nos, egyúttal az talán az egyik legnehezebb munka.
Most a magvető példázatát olvastam és talán sokan csodálkozhattak, hogy miért beszélek én ennek kapcsán az aratásról. Ám nyugodtan kijelenthetjük, hogy ahol magvetésről hallunk, ott aratásról is beszélünk. Hiszen a magvető az aratás reményében veti a gabonát, azért vet, hogy legyen aratás, hogy megérlelődjön a vetés, hogy áldott öröm legyen abból, amit a zsoltáros egy helyen így mond: akik sírva vetették gabonájukat, örömmel és nevetve jönnek elő kévéjüket magasba tartva.
Az a példázat, egészen pontosan történet, hiszen történetté kerekedik, amelyet Jézus a hajóból mond el a tóparton összegyűlő sokaságnak, nem pusztán példázat, hanem bizonyos tekintetben allegória is. Azt nevezzük allegóriának, amikor egy képes beszéd egy-egy elemét behelyettesítjük, megmagyarázzuk, konkrét jelentést adunk neki. Ezzel pedig bizonyosképp korlátozzuk a szabadságunkat, hogy úgy értsük a példabeszédet, ahogy nekünk tetszik. Ezért mondom, hogy ez bizonyos fokig allegória is. Sőt, nem is allegóriát hallunk itt, annál többet is, nem csupán parabolát, többet is annál! Ha figyelmesen olvassuk Jézus magyarázatát, rájövünk:  történeteket hallunk.
Élettörténeteket. Mert egyrészt azt mondja Jézus, hogy a magvető az igét hinti, - és gondolhatnánk, hogy ez az igehirdetők példázata: a magvető az igét hinti, aki igét hirdet, magvető. De amikor Jézus magyarázni kezdi a mag sorsát, akkor egy különös kettőzés megy végbe, mert beszél a magról is a maga természete során, de közben valóságos élettörténeteket mond el.
De hadd utaljak még röviden egy megjegyzésre, amely már a történet lényegére világít rá. Goethe jegyezte meg egy helyen, e példázat kapcsán, némiképpen értetlenkedve vagy csodálkozva, hogy ugyan ki az az ostoba megvető, aki csak úgy szórja össze-vissza a magot!? Mondhatnánk persze hogy Goethe, a polihisztor nem tudhatta, hogy a régi keleti világban másképp vetettek, mint itt Európában. A keleti világban először kiszórták a magot és utána szántották be. Akik dél felé haladnak, azok tudják, hogy miről beszélek. Édesapám Bánátban született, és arrafelé azt szokták mondani a rokonok, hogy olyan gazdag a föld, hogy csak ki kell szórni a magot és megterem. Jézus idejében a keleti világban a termőföldnek kijelölt részeken először kiszórták a magot és utána forgatták be a talajba.
De ezzel még nem oszlattuk el Goethe megjegyzésének a kritikai élét. Mert csak igaz a csodálkozó vagy méltatlankodó kérdés: miféle magvető az, aki csak szórja össze-vissza a magot, az egyik kő közé esik, a másik útszélre esik, a harmadik az gyomos talajba, a negyedik esik a jó talajba. Ez nem jó arány, elcsapnák ma azt a, aki így szórná ki a drága vetőmagot. Főleg, ha tudjuk, hogy inkább éheztek az emberek, ha kevés volt a termés, de a jövő évi vetőmagát nem ették meg. Innen a kérdés: honnét van a magvetőnek ez a nagyvonalúsága, vagy ez a szabadsága, hogy ilyen bőséggel, sőt, ilyen felelőtlenül, ilyen szabadon veti a magot, tkp. mindenhova. Talán onnan, hogy Isten országa, az Ige, az Isten üzenete, az Isten akarata mindenre és mindenkire tartozik. Így tehát nincs előzetes döntés, nincs jó megfontolás arról, hogy kinek érdemes isteni megszólítást adni!
Mondhatnánk, ha igazán jó lenne az isteni ökonómia, jó előre meg lenne válogatva, hogy kire áldoz az Isten, kinek szól az Isten, kinek nyilvánítja ki közvetlenül akaratát. Csakhogy van egy magasabb törvény a gazdaságosság törvényénél, ez pedig az irgalmasságnak és a kegyelemnek a törvénye. És az irgalmasság és a kegyelem törvényénél is van egy még magasabb rendű törvény, ezt pedig nagyon egyszerűen így lehetne nevezni: Isten létének a törvénye, Isten léte pedig önközlő lét, hiszen Isten meg akarja magát osztani. Isten létéből, létvalóságából szüntelen árad az ember felé mindenféle isteni impulzus. Amikor ilyeneket mondok, szinte úgy érzem, hogy panteista vagyok, pedig nem vagyok az. Csak egy örök teológiai igazságot mondok ki: Isten szüntelenül közli önmagát, Isten beszél, Isten a beszélő isten. Modern szóval: kommunikáló Isten. Ha még értjük a kommunikáció szó lényegét, ez azt jelenti, hogy megosztok valamit, megosztom önmagamat, létesítek magamból valamit a másikban. Vagyis amikor azt mondja Jézus, hogy hasonló az Isten országa a magvetőhöz, és a magvetőpedig  kiment vetni, akkor erről, a véget nem érő szüntelen isteni mozgásformáról beszél, és ennek az isteni mozgásformának az a célja, amit így neveztünk el: aratás, - amikor sarlót lehet bocsátani a vetésre. Akármerre járok, mindig érdekel, milyen a vetés. Mikor lehet aratni, milyen magas a búza, fölverte-e a gyom a búzát, mennyi a pipacs benne, elveri-e a jég az áldott termést? Mindig izgatott ez a dolog. De azt hiszen, általában mindannyiunkat is, bármibe kezdtünk, bármit indítunk, mindig valamilyen céllal indítjuk. Egyszer egy okos ember, akinek megvallottam, hogy én elég ügyetlen menedzser vagyok, én sem tervezni, sem igazgati nem tudom ügyesen a dolgokat, azt mondta, hogy mindenki ügyetlen. De ő tud egy titkos is:  mindig a cél felől, mintegy visszafelé kell nézni a dolgokat. Képzeld magad a célba, onnan nézz visszafelé, és észre fogod venni, hogy milyen úton lehet a legegyszerűbben a célhoz eljutni. Nagy nagy bölcsesség ebbe, és amikor a magvetésről hallunk Jézus példázatában, akkor is ez határoz meg mindent.Ebből adódik a feszültség Ki is mondj: amely mag jó földbe esett, az növekedő és bővölködő gyümölcsöt adott, némelye hozott harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye pedig száz annyit, majd amikor magyarázza: a jó földbe vetettek azok, akik hallják az igét, beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némelye harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye száz annyit. Tehát megismétli az eredményt, a végeredmény felől érvel. Ez a cél.
Isten bőkezűségéről beszélünk hát, és az a cél, hogy az Isten igéje által megérintett és megáldott emberi élet bővölködő életté legyen. Egy magból harminc, egy magból száz, - a száz már mai viszonyok között is jó terméshozamnak számít. A régi világban, amikor Jézus ezt a példázatot mondta, egy kalászban, ha hinni lehet a kutatóknak, tíz vagy tizenöt szem ha termett, az már nagyon jó termésnek bizonyult. Tehát Jézus fokozza is, amikor harmincról, hatvanról, százról beszél, és ebből a fokozásból értjük meg, hogy mi is az isteni magvetésnek a célja, miért osztja meg magát Isten velünk, miért közli magát Isten velünk, miért lép be Isten az életünkbe ezzel az ajándékozó, adományozó, megáldó és ihlető bőséggel. Azért, hogy a mi életünk is bővölködő életté legyen. Hiszen, ha a mag sorsát nézzük, ahogyan Jézus magyarázza, egyértelmű, hogy nem egy gabonaszemről van szó, hanem életekről van szó. Olvassuk még egyszer: az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst meghallják, azonnal elragadja a Sátán a szívükbe vetett igét. Gyakorító képzővel mondja Jézus és ez sokat segít annak a megértésében, hogy élettörténetről van szó. Azt mondja: akiknek hintik az igét. Ez nem egy egyszeri eset. Jaj, de egyszerű lenne az egyház missziója, az evangelizáció, az egész keresztyén ügy, sőt, így mondom, az egész Isten-ügy, ha annyiból állna az egész, hogy mondok egy igét, s lesz, ami lesz, többet neki nem kell mondani semmit. El van intézve a dolog. De azt mondja Jézus, hogy hintik, újra meg újra hintik, és ez egy életsors, hogy akit megérint az isteni önközlés, Isten szeretete, Isten kegyelme, Isten szent életakarata, Isten megvilágosító áldása és történik benne valami, mégis azt eredményezi, mintha semmi sem történt volna. De, még egyszer mondom, itt két dolog egymásra tolódik. Mert nem az igét kell féltenünk, hogy mi lesz azzal a drága igével, amit mi mondanánk, és a Sátán meg netán elragadja, s így inkább nem is mondunk igét. Ismertem egyszer egy evangelizátort, híres fajtát, ő mindig csak olyan helyre ment evangelizálni, ahol a lelkész azt mondta, garantálom, hogy fogékony és hívő emberek fognak hallgatni. Szerinte ugyanis hitetlenekre nem kell pazarolni az igét. De mi értsük jól a Jézus szavát: az ige hirdetik, Isten szól, Isten mindig beszél. A kérdés az, hogy velem mi lesz, mert amikor a földbe belehull a mag, akkor értjük meg, hogy a föld arra való,  hogy befogadja a magot, hogy annak érlelődését, szárba szökését és gyümölcshozását biztosítsa. Ha nem ez történik, akkor ugyan mire való a talaj? Akiben Isten igéje nem tud megfoganni, aki hagyja, hogy Isten igéjét kikapkodja az életéből a Sátán, annak súlyos kérdéseket kell önmagával kapcsolatban feltennie. Mi végre való vagyok én, mire való az életem, ha semmit nem tud megsokszorozni?
És mehetnénk most végig, a következőről azt mondja, hogy köves helyre esett: ez is egy élettörténet, megérint valakit az Isten igéje, örömmel magához öleli, mindenkit megelőz, buzgó, lángol, szinte prófétai hevületet kap, majd, ahogy Jézus mondja: ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, akkor... Nem úgy általában támad a nyomorúság. Nyomorúság és háborúság mindig van, éhség és szükség mindig van, bajunk mindig lesz. Nyomorúság és háborúság támad az ige miatt, vagyis amiatt (ha már élettörténeteknél tartunk), hogy láthatóvá válik rajta, hogy változóban az élete. Valami történik benne. Mert amikor – hadd allegorizáljak én is, kedves testvérek – bekerül a mag a földbe, megcsírázik és gyökeret ereszt, akkor már a talaj sem ugyanaz, mint volt korábban. Öreganyám, amikor borsót vetett a kertben, mindig letűzött két ágacskát, kifeszített köztük egy madzagot, és hiába akartunk mi Robin Hood-ot játszani a kertben, oda nem léphettünk, az már más terület volt. Mert mag volt benne. Akinek a szívében és az életében gyökeret ereszt az Isten igéje, maga lesz mássá. Erről erről szól ez a tragikus fordulat is, hogy amikor azonban eme megváltozás miatt háborúság és nyomorúság támad, ők maguk, az értintettek azonnal megbotránkoznak. Milyen döbbenetes. Valaki befogadja az igét, gyökerezni kezd a szívében és megbotránkozik az ige miatt. Valakit megérint az Isten és ő elüti az Isten kezét. Valakit megragad az igazság, inkább így mondom: valaki megkóstolja az igazságot, annak jóságát, áldását és erejét,  - aztán kiköpi. Ő maga botránkozik meg.
A harmadik történet is ismerős, nem kell sokat magyarázni. Vannak magok, amelyek a tövisek közé esnek és együtt nőnek fel a tövissel, de a világi gondok, gazdagság csalárdsága, egyéb dolgok kívánsága, közbejövén, elfojtják az igét és az gyümölcstelen lesz. Megnő, de nincs benne életerő. S lám, eljön az aratás, és kiderül, hogy üres a kalász. Mert a sok gond, sok ügy, sok tennivaló, mert a sok-sok minden mindig közbejön. Valami közbejön – és nem lesz semmi.
S végül szólnunk kell arról is, amiről az egész példázat szól, hogy nem hiábavaló a magvetés, nem valami üres játék, nincs igaza Goethének, nem ostoba az a magvető, aki csak úgy szórja össze-vissza, felelőtlenül a magot, ez bizony, áldott magvetés, és akinek a szívében az ige gyökeret vert, annak megváltozik az élete. János apostol az első levelében fejti ki nekünk ezt a titkot, amikor azt mondja: gyermekeim, vagy fiacskáim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de amikor majd meglátjuk Őt, olyanná leszünk, mint Ő, mert úgy fogjuk Őt meglátni, amint Ő van. Isten gyermekei vagyunk, - most;  még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de olyanná leszünk, mint Ő. Akiben gyökeret vert az ige-mag, az elkezdi az életét megváltoztatni. Így mondja ezt János ugyanitt: és akiben ez a reménység megvan, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta. Jézus Krisztusról  magáról beszél hát itt, a saját igehirdetéséről. Ez a mag Ő maga, az ige Ő maga, mert amikor Isten szól és közöl valamit, akkor igét szól és igét közöl, akkor Önmagát közli. A keresztyén életnek pedig mindig az a nagy kérdése, amit Pál apostol vet fel a 2. Korinthusi levélben: vajon valóban elváltozunk-e napról napra, és hasonlatosak leszünk-e Őhozzá? Tudniillik az Úr Jézus Krisztushoz, és meglátjuk-e Őt színről színre úgy, amint van, fedetlen arccal szemlélve az Ő dicsőségét.
Magvetés és aratás között sok minden történik. Ha az történik, amire Jézus hív bennünket, hogy megváltoztassuk az életünket, hogy krisztusira formáljuk az életünket, hogy átadjuk magunkat teljesen annak, hogy Istennek mindenhez köze van, leginkább hozzánk, akkor boldog lesz az aratás, még ha nehéz is az a munka. Mi több, ha csak magát az aratást nézzük, mit jelent kimenni a tikkasztó hőségbe, gondosan összegyűjteni a beérett vetést, elraktározni azt, még nem is mondtam ki igazán, hogy mennyire nehéz az aratás. Az aratás azért olyan nehéz, mert a magvetéssel kezdődik. Isten áldja meg az Ő igéjét mindannyiunk életében.
Ámen