Bogárdi Szabó István Dr.

Immár meghalt?! – így csodálkozik Pilátus, amikor szombat előestéjén Arimátriai József, egy igaz ember, a Nagytanács tagja, aki a befolyásánál, a kapcsolatrendszerénél fogva bemehetett Pilátushoz, elkérte Jézus testét. Immár meghalt?! -, csodálkozik Pilátus. Ebben a csodálkozásban, amit Márk evangélista egy nyomatékosító szóval jelez, egyfajta visszahőkölő, megrökönyödő csodálkozás látunk Pilátus részéről. Nagy titkok fogantatnak benne.
Az első titok,  ami Pilátus kérdéséből kitűnik, a tény megállapítása.  Pilátus nemcsak kérdez, hanem igazoltat és le is ellenőriztet a kivégzést vezénylő századossal. A kérdésben az foglaltatik benne, hogy eddig tartott, és csak eddig tartott. Ha különös és megrendítő módon ima-meghallgatás is ez. Az az ének, amit Jézus a golgotai bitófán énekelt a 22. zsoltárt idézve: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? – így fejeződik be: Siess az én segítségemre! –, most ezen a paradox módon beteljesedett. Pilátus azért csodálkozik, mert neki a helytartónak, a hatalom emberének demonstráltatnia kellene még a rendet. A régi történetírók feljegyzései szerint a keresztre feszített emberek napokig is agonizáltak. Így akarták ezt Jézussal is. Amikor fölkiált a kereszten, hogy szomjúhozom, izsópot, vagyis egy szivacsdarabot itatnak át ecetes vízzel, egy nádszálra tűzik és felkínálják neki. A barokk ének ezt úgy énekli meg, hogy még ezzel is csúfolták, - a valóság azonban az, hogy ez frissítő volt. A haldokló embernek folyadékot adnak, hogy meggátolják a kiszáradást, hogy tovább szenvedjen. Feltehetően Pilátus egyszerű döntése is ez volt:  péntek van, közeleg a szombat, hamarosan elkezdődik a beáramlás Jeruzsálembe, megérkeznek a húsvéti szombatra, a nagy ünnepre a zarándokok, és nekik mind ott kell elmenniük a Golgota keresztje mellett, - hadd lássák csak a rendet! Hadd lássák csak, hogy Róma, a hatalom hogyan demonstrál, s ha kell, napokig, s ha kell, hetekig. Immár meghalt?! Ilyen hamar, ilyen gyorsan? Testvérek, ha Pilátus lázadóként ítélte halálra Jézust, és a feje fölé ki is tűzette a halálos ítélet indoklását, (ez a Jézus, aki Názáretből jött, a zsidók királyának nevezte magát, vagyis lázadó), akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus ezzel a gyors halállal, még halván is föllázad a hatalom szándéka, demonstráló igyekezete, renreutasító szadizmusa, kérlelhetetlensége ellen. Immár meghalt.
Van azonban ennek a csodálkozó, megrökönyödő kérdésnek egy ennél is nagyobb mélysége. Úgy kezdődik az evangélium története, hogy amikor Keresztelő János Júdea pusztájában a megtérés evangéliumát kezdi hirdetni, ami a Jézus egész földi szolgálatának, az üdvösségszerzés nagy titkának a kezdete, akkor a megtérésre hívó szót János ezzel nyomatékosítja: a fejsze immár a fák gyökerére vettetett! (Mt 3.17) Ez a szó – immár! - valaminek a bekövetkeztét, beállását jelzi. Megtörtént már. Nyomatékosító szó. Bár a különböző nyelvek – a magyar is, de különösen a régi arám is, de különösen az indo-európai nyelvek – igen jó képességgel rendelkezzenek, hogy igés alakkal kifejezzék azt, ami már bekövetkezett, megtörtént,  mégis Keresztelő János külön is hangsúlyozva mondja, hogy a fejsze immár a fák gyökerére vettetett. S ezzel azt jelzi, hogy megkezdődött és beállott Istennek az a sokak által várt ítélete, amit megannyi remény, mindenféle álmodozás, spekuláció, de leginkább sok-sok hűséges imádságá hordozott. A fejsze immár a fák gyökerére vettetett.  Itt is megjelenik azonban egy nagy paradoxon. Ez pedig az, hogy Keresztelő János ezt a szót – immár! -, mint prófétai szót mondja: s ezzel az ítélet bekövetkeztét mint megkérdőjelezhetetlen, megmásíthatatlan és elkerülhetetlen eseménysorozat nyitányaként jelzi. Eljött az ítélet, most az utolsó órán még van lehetőség belekapaszkodni a kegyelembe, van mód a bűnbánat keresztségében megtérni, megtisztulni, Istenhez igyekezni, mert a fejsze már a fák gyökerén van. Szinte lehet hallani, ahogy suhan, szinte lehet hallani, ahogy rácsap a gyökérre, szinte érezzük, hogy megkezdődik a kiírtatásnak, a szétválasztásnak, a jók és rosszak megkülönböztetésének az utolsó ítélethez tartozó nagy munkája. Ezt látta és ezt hirdette Keresztelő János, és ezért sürgette a megtérést. A paradoxon abban van, hogy amit Jézus a saját haláláról mond: ha a zöldellő fával ezt művelik..., magára mutat, ha a zöldellő fát kivágják... Vagyis azt az ítéletet, amit Keresztelő János elkerülhetetlennek és megkezdettnek lát, azt Jézus Krisztus magára veszi. A fejsze a fák gyökerére vettetett, igen, de mégsem, mert a fejsze csak egyetlen fára vettetett, egy virágzó fára, Isten kegyelmének virágzó fájára, az Úr Jézus Krisztusra. Már meghalt, a fejsze már elvégezte a rettenetes munkát, az ítélet már megtörtént és végbement.
És ez a szó – immár! -, még egy harmadik nagy titkot is megmutat nekünk. Pál apostol a Római levélben, az imént felolvasotta szakaszban, majd a rákövetkező szakaszokban is, megmutatja számunkra Jézus Krisztus halálának a legmélyebb és legtitkosabb értelmét. Sok mindent tudunk Krisztus haláláról mondani. Mondjuk, hogy megtanít bennünket is szenvedni, megtanít bennünket is – ahogy maga Pál is beszél itt a Római levélben – állhatatosnak, türelmesnek, béketűrőnek, terheket elhordozónak lenni. Mi több, megtanít bennünket meghalni is. Ugyanis Jézus Krisztus golgotai keresztjében, passiójában minden szenvedésnek megváltozik az értelme. Egészen pontosan: megváltozhat.  Amúgy, legmélyebb és legmegrendítőbb és legnagyobb igazságunk az, ha kimondjuk, hogy nincsen a szenvedésnek semmi értelme. Ez az ember egyetlen méltósága, ez tud lenni az egyetlen tiltakozásunk nyomorúság, szenvedés, betegség és halállal szemben is, ha azt mondjuk, nincsen értelme, nem emeljük föl, nem költünk-kötünk hozzá értelmet, mert nem költhetünk hozzá semmit. Felfoghatatlan szinte, amikor azt mondja Pál apostol, hogy egy valaki a szenvedésével és halálával mindannyiunk szenvedésének és halálának másféle minőséget és értelemet adott. A nem-kegyelmezek, a nincs-kegyelem, a nincs-értelme dimenziójából, a halál és a semmi dimenziójából a Krisztus halála által átlép az ember a Golgotának, a passiónak, az üdvösséget szerző szenvedésnek a dimenziójába.
Ezért olyan bátor Pál apostol a Timotheushoz írt levélben, amikor azt mondja megdöbbentő módon: szenvedésemmel kipótolom, ami híja van a Krisztus szenvedésének. Sokat vitatkoznak ezen a hittudósok. Azt akarná mondani az apostol, hogy Krisztus szenvedése nem volt egyszeri és tökéletes áldozat, hogy még valamit hozzá kéne nekünk tenni? És pontosan az a Pál apostol mondaná ezt, aki oly bátran és világosan hirdette, hogy ez Krisztus szebvedése egyszeri, megismételhetetlen, tökéletesen végbevitt szenvedés? Miért mondja az apostol azt, hogy a szenvedésemmel kipótolom, megtoldom, ami híja van a Krisztus szenvedésének? Ezért mondja, mert megértette a Krisztus szenvedéséből és halálából, hogy a maga szenvedésének is egészen más a jelentősége, az értelme, a vonatkozása, mint amit egyébként Krisztus halála és feltámadása nélkül hozzá tudna gondolni.
Pál aztán a Római levél nyolcadik részben így szól: nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak... (Rm 8.1) Nincsen immár kárhoztatásuk. Mert a fejsze immár a fák gyökerére vettetett, mert a hatalom embere megrökönyödve kérdezi: immár meghalt?! Mi pedig a nagy titkot megértve azt mondjuk: nincsen immár kárhoztatásunk. Azt mondja az apostol: nagy dolog, ha valaki egy igaz emberért meghal. Ezt önfeláldozásnak nevezzük. Aztán így folytatja: s akad-e valaki, aki meg merne halni a jóért? Ezt mártíriumnak nevezzük. De a gonoszért – mondja az apostol –, önként, magától senki nem adja oda az ő életét! Mi pedig azt a titkot, azt a nagy isteni szeretetet hirdetjük, hogy mikor mi még bűneinkben voltunk, Jézus Krisztus meghalt érettünk. A nagypénteki kereszt, a haláltusa, az Üdvözítő halála ezt a két valóságot állítja most egymás mellé, és így hív bennünket a magunk valóságából az Isten valóságába, most mikor még bűneinkben vagyunk. Mi még ellenségeskedünk az Istennel, mi még bele akarunk ülni az Isten trónjába, mi még nem tudunk az életünkkel elszámolni, mi még újra meg újra csak építjük önmagunknak illúzióinkból, bűneinkből, nyomorúságainkból, vétkeinkből, hazugságainkból, szép, öncsaló álmainkból önmagunk kis piramisát. Mi: még. Isten: immár.
Immár. Immár este lett, immár este lett – ugyanaz a szó szerepel itt is –, s eljött Arimátriai József, bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus felette elcsodálkozott, hogy immár meghalt volna. Már meghalt, már elvégezte az üdvözítést, már lefizette a váltságdíjat, már a keresztfára tűzetett az adóslevél és megsemmisíttetett, már a templom kárpitja aljától a tetejéig kettéhasadt, már megnyílt az út a kegyelem királyi székéhez. Mire vártok még, miért vagytok még bűneitekben? Miért lázadoztok még Isten ellen, miért nem indultok már el ti is valami boldog szívvel, hogy ahol bővőlködött a bűn, ott felette bővőlködött a kegyelem, miért nem valljátok ti is boldog szívvel, hogy ha egy ember bűnesete miatt eluralkodott a bűn az egész világban, úgy egy igaznak halála által még inkább uralkodik a kegyelem és az Isten dicsősége? Ezért immár nincs kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak.
Pilátus megrendülve csodálkozott. Keresztelő János, míg élt, nem értett semmit abból, hogy miért Jézusra zuhan a fejsze. Mi azonban Isten Szentlelke hatalma által, a feltámadás gyönyörű titkát is látva boldogan valljuk, eltöröltettek már a bűnök, megbékélt már velünk az Isten, nincsen kárhoztatásuk immár azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Még ma, virágvasárnap, utoljára hadd szóljak arról az Igéről, amelyről kora tavasztól, a mögöttünk levő vasárnapokon az igehirdetések szóltak. Sámuel próféta könyvéből idéztük az Igét: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt nézi, ami a szívben. És minden egyes alkalommal, amikor ennek az Igének a mélységébe szerettünk volna belelátni, egy-egy próféta állt előttünk: az Ószövetség nagy szentjei, prófétái, Sámuel, Illés, Jeremiás, Dávid, és Mózes is, minden próféták legnagyobbika. Pedig előttünk áll az a próféta, aki felől virágvasárnap, a megbolydult Jeruzsálemben azt kérdezik: ki ez, akit itt messiási királyként üdvözölnek, ki ez, akit a zarándoktömeg körbevesz és a régi nagy szabadságharc szimbólumaival, pálmaágakkal ünneplik? – és a Jézust ünneplő, neki hozsannát kiáltó tömeg ezt a választ adja: ez Jézus, a Názáretből való próféta. Jézus is próféta.
Mindehhez most elég nekünk röviden hitvallásunkat, a Heidelbergi Kátét idézni, amely Jézus felkenetéséről szólva mondja: Isten az Ő szentlelkével felkente Jézust a mi legfőbb prófétánkká vagy tanítónkká, aki Istennek tökéletes tanácsvégzését, a mi üdvösségünk felöl kijelentette...  Ez a Jézus prófétasága! Ehhez tartozik jajszava is, amit Lukács evangéliumából idéztem. Ezt a jajszót: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a kiscsibéit! -, ezt majd még idézni fogja Jézus a virágvasárnapi bevonulása után is. (Máté evangéliumában olvashatjuk ezt, már nagyhéten Jeruzsálemben, amikor a legforróbb és legkeményebb vitákra kerül sor, és amikor már elvégeztetett, hogy Jézust halálra adják, Jézus újra elmondja ezeket a szavakat.) Tehát most már nem a prófétaság mibenlétéről szeretnék szólni. Hallottunk erről eleget. Nem az a célom, hogy Jézust megpróbáljam összehasonlítgatni az Ószövetség prófétáival. Inkább csak annyit szeretnék mondani, hogy Jézusban és prófétaságában minden próféta benne van. Ezért sem érdemes külön-külön összehasonlítani, hogy nagyobb próféta-e Jézus, mint Mózes, mélyebben látó próféta-e, mint Illés, hatalmasabb próféta-e, mint Sámuel, szebb szavú próféta-e, mint Jeremiás? Jézus prófétaságában minden próféta benne van. Ugyanis a próféta nem attól próféta, mert van neki valami különös mondandója, és ha törik, ha szakad, elmondja azt az embereknek. A próféta nem attól próféta, mert meg tudjuk vele jósoltatni, hogy mi lesz holnap, ma – sajnos – így szoktak a prófétákról gondolkodni és beszélni az emberek! A próféta attól próféta, hogy Istentől kapott megbízatása, küldetése van, - a héber nábi szó, próféta szó küldöttet jelent, Isten üzenettel küldi a prófétát. Próféták által szólt néked rígen az Isten, s azt kit ígért, végre megadta Fiát – írja Sylveszter János az első magyar teljes Újszövetség fordítás előszavában szép versbe foglalva. Próféták által szólt az Isten sokszor, sok rendben, sokféleképpen, de Krisztusig soha sem teljesen.  A próféták az üzeneteikben csak egy-egy töredékét mondták el annak, ami Jézus Krisztusban rekapitulálódik, teljességében összefoglalódik, - Ő a próféták prófétája. Ahogy Ő a királyok királya és minden papok főpapja is.
Jézus a próféta. Ki ez – kérdezik Jeruzsálemben – aki fölbolydítja a várost? Ez Jézus, a Názáretből való próféta. Talán érzitek, testvérek, ahogy mondom ezeket a szavakat, hogy a „Názáretből való próféta” elnevezés, illetve az, amit mi mondunk Róla, ti. hogy Ő minden próféták prófétája, ez a kettő nem feltétlenül találkozik egymással, ez a dolgoknak két szintje. Hogy mennyire így van ez, hadd idézzem föl azt a jelenetet, amikor Cézarea Filippi országútján Jézus megkérdezte a tanítványait, hogy kinek mondják őt az emberek? Azt felelték a tanítványok, hogy sokan szerint Te próféta vagy, azaz egy vagy a próféták közül; mások azt mondják, hogy Te vagy Illés, az eljövendő. Egyszóval, Jézus körül nagyon hamar kialakult az a meggyőződés, hogy Ő próféta. Különösen igaz volt ez fönt északon, a Galileai-tó környékén, ahol a Jézus-mozgalom elindult. És sok okuk is volt az embereknek arra, hogy ezt mondják. Jézus próféta volt az emberek szemében, mert magyarázta a törvényt. Tudjuk, hogy Isten a törvény mellé magyarázókat is adott, a magyarázók pedig nem bírók, jogtudósok, nem törvényhivatalnokok voltak, hanem próféták. Ez volt a próféták egyik nagy küldetése: magyarázni a törvényt. Csak hadd idézzem Ámos prófétát: irgalmasságot akarok, nem áldozatot, folyjék az igazságosság, a szeretet és a hűség, mint a bő vizű patak – mondja Ámos próféta. Magyarázza a törvényt.
Prófétának nevezhették Jézust a körülötte élők azért is, mert gyógyított. Tudjuk jól, hogy amikor Isten Szentlelkével küldetésbe küldte a prófétákat, akkor gyógyító hatalmat is adott nekik. Hány történetet idézhetnénk az Ószövetségből! Csak Illés történeteit hadd idézzem. Betegeket gyógyított, halottat támasztott fel, szavára szárazság állott be, szavára eső érkezett, csodatevő hatalommal volt fölruházva, hogy a csodák jelei által bepecsételje és megerősítse az isteni üzenetnek az érvényességét. Okkal mondhatták, hogy Jézus próféta. Mondhatták az emberek Jézusról, hogy próféta azért is, mert a próféták nem magános alakok voltak. Mi ugyan szeretünk a prófétákra így gondolni, de ezt a tévképzetet - űzzük ki a fejünkből: a próféta nem magános ember, aki valami remetelakban lakik, vagy felköltözik a hegytetőre, a próféta, nem attól próféta, mert aki úgy néz ki, mint egy hajléktalan, akire senki rá nem bír nézni, a próféta nem azért próféta, mert senki nem érti meg.  Dehogyis! Régen prófétaiskolák voltak, mozgalmak alakultak a próféták körül. Azt olvassuk a Királyok könyvében, hogy amikor Jézábel, a föníciai pogány királynő Aháb király feleségévé lett, behozott egy hamis kultuszt Izraelbe, és ez azzal is együtt járt, hogy megölette és börtönbe záratta a prófétákat. Sokat. Régen próféta-mozgalmak voltak. Sőt, ez el is torzult, és iparszerű méreteket öltött a prófétaság. Amikor a királyok amikor háborúba akartak menni, prófétákkal jövendöltettek maguknak, erről is olvastunk történetet. Volt olyan, hogy már négyszáz udvari prófétája volt a királynak. Négyszáz - jól fizetett, jósló alkalmazottak, akik a király tányérjáról ettek, s mindig tudták előre, mit szeretne hallani a király. Aztán megjósolták. Afféle közvélemény-kutatók voltak – bocsánat, már túl vagyunk a választásokon, most már lehet ilyet mondani.
Jézus körül egy óriási mozgalom indul. Egy német teológus. Gerd Theissen írt egy könyvet húszegynéhány évvel ezelőtt, ez a volt az alcíme: Jesubewegung, ezzel próbálta meg leírni a tudós evangéliumi történet körülményeit. Ezrek nyüzsögnek Jézus körül. Ő a próféta.
És ímé, itt vagyunk Jeruzsálemben, ahova az északról érkező húsvéti zarándokok mozgalmárként jöttek. S ahogy Jézus vonul a Zakariás próféta által megjövendölt jellel, szamárnak hátán Jeruzsálembe, hirtelen összetorlódik a prófétai mozgalom, a szabadság-mozgalom és a jövő-vágy. Ahogy mennek be Jeruzsálembe egy szűk kapun és összetolul a tömeg, úgy most itt hirtelen összesűrűsödik minden. Összesűrűsödik a jövő tudásának a reménye, hozzákapcsolódik a gyógyulásnak a vágya, hozzákötődik az emberek szabadságvágyakozása, és az igazság helyreállításának a vágya. Mennyi minden sűrűsödik itt össze, mind-mind, amit az Ószövetség prófétáinál külön-külön, egyen-egyenként látunk, mint amikor a folyóba összegyűlnek a patakok és mellékágak vizei, aztán hirtelen összeszűkül maga a folyó is és felduzzad, és elemi erővel megy tovább. Ez virágvasárnap. Ki ez?  - Jézus a Názáretből való próféta.
De mindez, amit eddig elmondtam csak a mi vélekedésünk. János evangélista is leírja a virágvasárnapi jelenetet az evangéliuma 12. részében, majd utána hosszú vitát közöl. Ebben világossá teszi, hogy voltaképpen senki nem értette, hogy ki ez a Jézus. Mondták rá, hogy próféta, igen. De ahogy mondani szoktuk: vak tyúk is talál szemet. Eltalálták, hogy próféta, - mégsem Illés, de nem is Jeremiás, nem Ézsaiás, nem Sámuel, nem Mózes, nem egy a régiek közül, aki itt most hirtelen reinkarnálódott vagy fölvette egy régi próféta szerepét. Jézus minden próféta sorsának, minden próféta küldetésének, minden próféta szent, isteni üzenetének az összegzője – és ezért egészen más is, mint minden próféta. Erről beszél János evangélista, ezért közli a vitát, és teszi hozzá, hogy nem látták ezt. Megvakultak elméik, és megvakult a szívük. Megvakult a szívük.
Jézus nyilvánvalóvá teszi ezt, s ennek csak két vonatkozását hadd idézzem, mert mind a kettő szorosan idetartozik. Az egyiket Lukács evangélista beszéli el. Amikor Jézus a hömpölygő tömeg kellős közepén vonul Jeruzsálembe és elemi erejű ujjongás zengi körbe, és már lassan fölbolydul a város is – azt írja Lukács evangélista: ahogy Jézus vonult Jeruzsálem felé és meglátta a várost, sírt. Jézus sírt. Sírt. Nyomban föltolul bennünk, amit Lukács evangéliumából olvastam textusként. Bár ezt korábban is mondta Jézus, de akkor is Jeruzsálemről beszélt: Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek! (A próféta küldött!) Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, miképpen a tyúk az ő kiscsirkéit az ő szárnyai alá, de ti nem akartátok.
Jézus a próféta, aki Isten kiterjesztett és oltalmazó szárnyait reprezentálja. Jeruzsálem. Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket, mint a kotlós a kis csibéit, de nem akartad. Aki ilyet nem látott, az irigyelhet engem, - gyermekkoromban odahaza többször láttam, amikor a kiscsirkék a kotlósunk körül ide-oda szaladgáltak, ám amikor megjelent fölöttük egy sólyom vagy héja, a kotlós hangjelet adott, és az összes kiscsirke beszaladt a szárnyai alá, ő pedig rájuk terítette azokat, és többé egy sem látszott. Még azt is el tudom mondani némi humorral, hogy egy esetben az egyik csibe elkószált, aztán riadtan futkározott a kotlós körül, helyet kérve, de már ott volt a veszedelem. Azt figyeltem, hogy lesz-e olyan irgalmas a kotlós anya, beereszti-e? S beeresztette a későn jövőt is! Milyen plasztikus Jézusnak ez a képe! Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mint a kotlós a kiscsirkét. Ez a próféta küldetése: Isten oltalmazó, védelmező, megmentő szárnyai alá begyűjteni az embereket. Mindannyiunkat. Erre hív bennünket a próféta.
Mi sokszor azt hisszük, hogy a próféta törvénymagyarázóként rendbe teszi az életünket, eligazít bennünket. Sokszor állunk „útelágazódásban” (ez is valami kampányban hangzott el egyszer tíz évvel ezelőtt!), tehát egy útelágazáshoz érünk, és nem tudjuk, merre menjünk. Vagy: rendre vissza kell tolatnunk életünk zsákutcáiból. Ez a legborzasztóbb, legkegyetlenebb, legáldatlanabb életfeladat: visszatolatni elhibázott életszakaszunkból. Ki igazít el bennünket? – hát jöjjön egy próféta! Talán igen. Valaki nyissa meg számunkra az eget és hozzon nekünk mennyei világosságot, mert olyan megsötétedetten bolyongunk itt a világban! Hát akkor valami próféta hasítsa fel egyetlen mozdulattal, aljától a tetejéig az ég kárpitját, hogy lássunk! De most jutunk el a próféta nagy Igéjéig! Hogy ti. mi mindig csak azt nézzük, ami a szemünk előtt van! Igen, mi újra meg újra fönnakadunk, mint valami szögesdróton, a puszta látványon, soha nem tudunk kiszabadulni az életünk csapdáitól, mi csak azt látjuk, ami oda van téve a szemünk elé, amit mi magunk teszünk a szemünk elé. Az a szakasz, amit Lukács evangéliumából felolvastam, még Jézus nyilvános működésének egy állomásán hangzik el, amikor éppen korholja a farizeusokat, és azt mondja nekik, hogy ti azt hiszitek, hogy külsőségekkel, formalitásokkal szereztek tetszést Isten előtt, holott Isten jól látja, hogy mi van a szívetekben.
Mit szeretnénk mi jól látni? Hogy mi van a másik szívében? Jaj, azt nem szeretnénk. Pedig önmagunk megismerése szorosan összefügg Istennek a megismerésével. Ám mindaddig, amíg nem egyenes, nem tiszta az életünk, amíg nincsen világos és tiszta önismeretünk, addig ez nem lehetséges. Hát jöjjön egy próféta, nyissa fel a szívemet és mutasson bele a szívem mélyébe! Sok, sok ilyen vonatkozást tudnék még mondani, de két szóban röviden így tudom ezeket összefoglalni: jöjjön egy próféta, mert kell az erő, jöjjön egy próféta, mert kell a gyógyulás, jöjjön egy próféta, mert kell az igaz és tiszta ismeret, jöjjön egy próféta, mert rendet kell rakni a világban,  - és ha Jézus az a próféta, akkor jöjjön Jézus! Most pedig azt halljuk Jézus szájából, aki sír, mikor meglátja a szent várost: Jeruzsálem, Jeruzsálem hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit...! Most értjük meg a prófétai küldetés legnagyobb mélységét, és ezért mondhatjuk, hogy Jézus a próféták prófétája. Jézus az, aki valóban Isten küldötteként, Isten felkentjeként – lépjünk tovább! –, a Szentháromság második személyeként a szív legtitkosabb mélységeit is látta és ismerte. És tudatja velünk: hiába ismerjük magunkat, ha nincsen erőnk hozzá. Jézus tudja, irgalomra van szükségünk. Könyörületre. Hogy aki bennünket teremtett, beengedjen minket óvó szárnya alá.
Mert mit ér az erőd és mit ér az ismereted? És mit ér a tudásod, és mit ér a bölcsességed, és mit ér, hogy mire jutottál az életben? Így írta Pál apostol: Isten nem a nemeseket, nem a hatalmasokat, nem a bölcseket, nem az erőseket, hanem a nemteleneket, a bolondokat, a gyengéket, a senkiket hívta el. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat, hányszor akartalak egybegyűjteni... De te nem akartad.
A szív legmélyebb része az akarat. Nem az érzés. Az érzés jön-megy, a hangulat olyan, mint most tavasszal minden, amikor rétegesen kell öltözni, mert reggel még 2 fok van, délben már 24, estére meg  mínusz 3 lesz, s netán havazni is fog. Az akarat a lényeg! Mit mond Jézus: te nem akartad. Akarnunk kell, testvérek, hogy Isten befogadjon bennünket az Ő könyörületébe. Akarnunk és vágyakoznunk kell arra, hogy amit Isten fölkínált számunkra, a miénk legyen, mint egyetlen egy lehetséges megoldás, hogy örök hűségébe és oltalmába befogadjon bennünket. Ezért küldte Isten a prófétákat.
Amikor a prófétát elutasították, megverték, lesújtották, mindig az akaratok nagy drámája zajlott le. Ki ez hát? – kérdezi a felbolydult Jeruzsálem. Ez Jézus, a Názáretből való próféta. Mi már ismerjük a Nagyhét történetét, a Nagycsütörtök éjszakáját, a Nagypéntek keresztjét, a Nagyszombat csendjét és Húsvét nagy diadalát. Mi már azt mondjuk – ha kérdezik ki ez? –, hogy  Ő a próféta. A próféták prófétája, aki Isten titkos végzését a mi üdvösségünk és válságunk felöl egyszer s mindenkorra és tökéletesen kijelentette. Aki a Krisztus felkenetésében részesedik, aki nevéről neveztetik, aki az Ő követője, az először az Ő szárnyai oltalma alá vonul. Akarjátok ezt, kívánjátok ezt, igyekezzetek az Úr Jézus Krisztus szabadításához, kegyelméhez és irgalmához. Ezért küldötte Őt az Atya. Legyen neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma is az az Ige vezeti gondolatainkat, amely már több vasárnapon is elhangzott: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben. A múlt alkalommal is Jeremiás prófétáról szólottam: azt a titkot szerettük volna megfejteni, hogy miképpen, de még inkább, hogy miért keletkezett a Biblia. Mi az oka annak, hogy Isten a próféták által írásba foglaltatta üzenetét, de mi volt az oka annak is, hogy olykor ezt az üzenetet megsemmisítették? Ennek kapcsán már tettem néhány utalást Jeremiás próféta működésére, sorsára, személyére, alkatára. Most menjünk közelebb a prófétához. Isten nem azt nézi, amit mi látunk, szemmel, hanem azt nézi, ami a szívben van! Ha közelebb érünk a prófétákhoz, rajta keresztül értjük meg legelőször ennek a kijelentésnek a mélységét. Így most kettős tükörbe állunk, és az egyik tükörben látni fogjuk, mit mond az Ige a szívbe tekintő Istenről, a másik tükör pedig maga a próféta szíve lesz!
Még annyit szeretnék elmondani, hogy azért fontos ennek az Igének a tükrébe nézni (az Úr azt nézi, ami a szívben van!) és azért jó ezen elmélkedni, mert olykor elcsavarjuk ezt az igazságot. Szoktuk mondani, hogy olyakor azért mi is belelátunk a másik ember szívébe, s időnként a magunk szívébe is. Nos, hadd hivatkozzam ezzel szemben az emberi lélek nagy kutatóira (akikre egyébként időnként szoktam a szószéken fanyar megjegyzéseket tenni, amiből néhányan azt a konzekvenciát vonták le, hogy ki nem állhatom a pszichológusokat, - nem erről van szó, csak tegyük a dolgokat a helyükre!) Nos, testvérek azt kell mondjam, hogy a 20. század nagy lélekkutatóinak, s leginkább Freudnak e tekintetben teljes mértékben igaza van. Bizony, nem látunk mi bele a magunk szívébe, ezzel csak áltatjuk magunkat. Freud azt mondja, hogy legalább hat évnyi komoly és intenzív pszichoanalízis szükséges ahhoz, hogy megsejtsük egyáltalán, mi zajlik az emberben. Nemrégiben olvastam egy interjút Freund Tamással, a híres magyar agykutatóval, aki azt mondja, hogy az agykutatók csak sejtik, hogy az agyban hogyan kapcsolódnak össze a tudati és tudat alatti folyamatok. Mi azonban bátran mondjuk: a magunk szívébe csak belelátunk. Nem látunk bele! A mások szívébe se látunk bele! Az eszébe inkább bele szoktunk látni, ahogy mondjuk: átlátunk a szitán, kibújik a szög a zsákból. Igen, a rejtett szándékok és akaratok napvilágra kerülnek, de ezek csak szándékok és akaratok, eltervezett vagy félig eltervezett dolgok, taktikák, stratégiák! De mi van a másik szívében? Egy meghagyást teszek, kedves testvérek, és ez fontos lesz a felolvasott szakasz megértéséhez: talán csak a szerelmesek tudják vagy sejtik vagy értik, hogy akit szeretnek és aki őt szereti, annak mi van a szívében. Mert ki tud leereszkedni a tenger legmélyére, ki tud leereszkedni a lélek legmélyére, ki tud leereszkedni a szív legmélyére, ahol a mélységek mélységei, ősmélységek vannak? Tudjuk mi, hogy mi van a szívünkben? Inkább azt mondom: afféle emberi megadás van abban, hogy azt nézzük, ami a szemünk előtt van, az legalább valami, az legalább leírható, megfogható! De mégis, érezzük, hogy a dolgok a szívben dőlnek el.
A középkorban, amikor a bölcs emberek arról beszéltek, hogy szert kell tennünk önismeretre, akkor ezt a latin szót használták: descensus, alászállás, s így mondták: ereszkedj alá magadba. Szállj alá magadba. Mi is mondjuk: szállj már magadba. Mit jelent ez? A külső, felszínes, látszatos dolgokból alá kéne ereszkedni. De milyen mélységbe? Jaj, de sok ember szenved úgynevezett lelki keszon-betegségben! A bányászok a nagy mélységből nem jöhetnek fel azonnal, ha a búvár nagy mélységbe ereszkedett alá, nem jöhet fel azonnal a felszínre. De sokan szenvednek ettől, hogy aláereszkedtek valamennyi mélységbe, aztán már feljönniük nem lehet.
A próféta most megrendítő helyzetben beszél, és vallomása is megrendítő. Arról már korábban is olvastunk, hogy az általa tolmácsolt üzenetet nem fogadták jól. Ahogy Illés, Sámuel és a többi próféta esetében is utaltam erre: nem volt szimpatikus a próféta szava. Nem is tud az lenni. S ezért hangsúlyoztam, hogy a próféta meg a jós között tegyünk különbséget, mert a jósokat azért tartják, hogy jót mondjanak: jósolnak = jót szólnak, a javunkra mondanak valamit. Aztán, ha nem mond jót, elcsapjuk! A jóst azért tartjuk, hogy mondjon. A prófétát nem tartják, a prófétát elkergetik, a prófétát elhallgattatják, a próféta rettenetes valaki. De nem azért mert csúnyán beszél. Ültem én már úgynevezett értelmiségi körben, ahol bejött egy nagyokos, megmondó ember, s rá kellett szólnom, hogy hagyja már abba az ordináré beszédét, mert hölgyek is ülnek köztünk, s ha arra nincs tekintettel, akkor vegye figyelembe, hogy ül itt egy pap! Ő meg csak nézett rám és nem értette, mert úgy gondolta, hogy amikor valaki megmondja a tuttit, azt legalább tizenöt káromkodás közepette kell elereszteni. Ez a köret, attól hatásosabb. De az az igazság, hogy ezeket a figurákat, alakokat, beszédeket el szoktuk felejteni.
Jeremiás szép szavú ember, és amit mond, éppen a szép és pontos megfogalmazás miatt nyugtalanító. Ha az ember fellapozza Márai Sándort és beleolvas a világháborús naplójába, sokkal nyugtalanabb lesz, mintha meghallgatja, mondjuk a Ferencvárosban - jó messze van tőlünk - a Mátyás utcai alagsori borozóban káromkodni Misit, aki mondja a magáét. A szép és igaz beszéd sokkal jobban nyugtalanít. Ráadásul, Jeremiás próféta performance művész is volt, hadd mondjam így. Időnként Isten utasította őt, hogy különböző, látványos dolgokat hajtson végre. Például, csináltatott egy vasjármot meg egy fajármot, és a templom előtt a nyakába vette a jármokat felváltva. S jelezte, hogy az Úr járma csak fajárom, de ha nem engedelmeskednek neki, már vette is fel a vasjármot: akkor majd a babilóniai király vasjármába kerülnek. Továbbá, a próféta notórius ünneprontó is volt, és ez már egészen ehhez a mostani panaszához kapcsolódik. Egyszer a jeruzsálemi templomban, böjti időben a vallásos kötelességüket végző emberekre támadt, belekiabált a szent áldozatba, belekiabált a magasztaló énekbe, a hozsannázásba! Micsoda ünneprontás. Sőt, azt kiabálja, hogy ti, akik a legszentebb szándékkal idejöttök, latrok barlangjává teszitek a templomot!
Most már csak arra kérek mindenkit, hogy otthon olvassa el az egész 20. fejezetet. Rendkívül érdekes, ahogyan a próféta kiönti a panaszát. Úgy panaszkodik, mint egy gyerek, de egyáltalán nem gyerekes. Hogy panaszkodik a gyerek? A gyerek úgy panaszkodik, hogy nem tudja egyenesen végigmondani a baját. Hüppög, elkezd egy történetet, aztán átvált egy másikba, s közben már bújik vigasztalásért, és már lehet törölni is a könnyét, de aztán megint rákezd. Gyermekként sír itt a próféta, de nem a hisztis gyermek sírása ez, nem olyan panasz ez, hogy ráfújunk a gyerek térdére: jaj, kis bibi, katonadolog, na, úgy-e már nem is fáj! - és szalad tovább. A szíve van megütve, az egész prófétai küldetése forog most kockán! Nem azért panaszkodik, mert nem hallgatják meg, s nem is azért, mert el akarják hallgattatni, nem azért, mert összeesküvést szőnek ellene, nem azért, mint itt kiderül ennek a résznek az elején, mert inzultálják, megverik és börtönbe zárják, nem azért, mert sejti, hogy az életére törnek! Itt a prófétai küldetése forog kockán, és ő maga akarja abbahagyni! Ő akarja abbahagyni. Elég volt. Így szól ez a 9. vers: „azért azt mondom, nem emlékezem róla...” Ez kettőt jelenthet. Jelentheti Istent is, jelentheti Isten szavát is. Jelentheti az Isten prófétára bízott üzentét és jelentheti magát a prófétaságot is. Én ezt úgy magyarázom, ezt mondja a próféta: nem emlékezem meg Istenről. Elegem van az engem elhívó Istenből, elegem van Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéből, elegem van a Szövetség Istenéből, elegem van abból, hogy Isten, aki kiszemelt engem, csak bedob engem és magamra hagy. Engem, Jeremiást, aki kis kamaszként kezdte a prófétaságot, és semmi mást nem kaptam ezért, csak pofont, ütleget, megvetést, gyalázatot, árulást, följelentést! Még a barátaim is – mondja – azt lesik, mikor botlok el. Mintha Jóbot hallanánk panaszkodni. Igen, Jób is azt mondja panaszában, más okból: elég volt. Illés próféta is azt mondja: elég volt Uram, vedd el a lelkem. De Illés meg akart halni, öngyilkos szándékai voltak. Jeremiás nem akar meghalni, élni akar – egy kicsit. Már egészen kamaszkorától kezdve az Úr küldte, hajszolta, feladatot bízott rá, élni se hagyta – hát egy ici-picit élni akar. Ha nem olvastam volna oly sokszor Jeremiás prófétának ezt a szakaszát, ha nem égett volna be ez a szívembe, és ne kellene rajta hosszú-hosszú évtizedek óta törni a fejem, akkor ki is nevettem volna egy fiatal lelkész-társamat, aki két-három év lelkészség után bejött a püspöki hivatalba és azt mondta: püspök úr, otthagyom a szolgálati helyemet! Kérdezem: mi baj van? Besenyők között volt lelkész, ott elég hamar meg lehet keseredni, ott nőttem fel én is, tudom milyenek. Bántanak a besenyők? – Nem. Kifogyott alólad a gyülekezet? – Nem. Reménytelenül dagonyázol a lelkészi teendőkkel? – Nem. Szeretnél elmenni egy kicsit még tanulni teológiát, elmélyedni? – Nem. Házassági válságban szenvedsz, életkrízised van? – Nem. Hát akkor? - Szeretnék még egy kicsit élni! Ha nem lenne itt az, amit Jeremiás próféta mond, hogy: „Róla többé nem emlékezem” – Istenről többé nem emlékezem, akkor én ezt a fiatalembert kinevettem volna, s azt mondtam volna neki: tudod mit, menj, de vissza se gyere! De nem ez a fiatalember mondta először az anyaszentegyház történetében, hogy: nem emlékezem Róla többet. És nem kell ehhez lelkésznek, papnak, prófétának, Úr felkent hírnökének, apostolnak, tanítványnak lenni, elég, ha csak önmagunkra nézünk, testvérek! „Sem az Ő nevében többé nem szólok!” - mélyíti panaszát a próféta. Nem akar többet az Úr nevében szólni! Mit jelent ez? Platónnak mondja, hogy a költő megszállott ember, s nem tehet ihlete ellen semmit. Ezt ez ihlető hatalmat Platón daimonnak nevezi, ez mindaddig nem hagyja békén az embert, amíg el nem végzi az alkotást, lett légyen az egy vers, szobor, akármi. Ezért a költőnek nem kell feltétlen okosnak lennie, 12-es intelligencia-hányadossal is lehet fantasztikus verseket írni. Shakespeare-ről mondják, rosszmájú irigyei, hogy szinte buta ember volt. De azért volt költőnk, Arany János, aki akadémikusságig vitte. Nem kötelező a költőnek butának lennie. Jeremiás nem csak költőlelkű ember volt, hanem hihetetlenül intelligens is.
Vagyis magától is fölismerte és átlátta azt a politikai valóságot, amelynek útvesztőjében oly sokan megrekedtek. Fölismerte, hogy Egyiptomnak leáldozott és feljövőben van Babilon, egy új birodalom, és ha Isten népe meg akar maradni, akkor engednie kell ennek az új birodalomnak. Bármilyen megalázó, vazallusok lesznek, és az birodalom dirigál majd, de engedniük kell. Nem lehet már Egyiptommal szövetkezni, kokettálni, Egyiptom süllyedőben van. Mi is tudjuk jól, testvérek, a magunk történelméből, hogy amikor egy nagy birodalom nekiindul, a kis népek úgy potyognak le a palánkról, mint tavasszal a fáról az ágán maradt fonnyadt alma. Nem kell nagyon messze menni, csak gondoljunk bele az elmúlt két-három hét eseményeibe! Mi történik most Ukrajnában? Mit játszanak ott a birodalmak? Hogyan osztanak föl egy országot, miben fognak megegyezni? Na, és akkor mi, magyarok, tíz millióan odamegyünk, oszt’ móresre tanítjuk az orosz medvét! Csak így, nosza, tényleg, testvérek? Lehet így hőbörögni! De nézzük csak meg a történelmünket, és mondjuk ugyanezzel a Jeremiás prófétával, a sirató énekével: csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. Csak az Úr nagy kegyelme! Sola gratia! Mindezt tisztán és világosan, az eszével is (!) látja a próféta. És azt mondja: nem fogok én már többet az Úr nevében beszélni, mert itt, Jeruzsálemben mindenki a maga nevében beszél. Elmegyek, alapítok egy politikai tanácsadó iskolát, társadalompolitikai elemzéseket fogok kiadni, cégtulajdonos leszek: Jeremiás jósdája – ez lesz a neve. Alliterál, és még fizetnek is érte. Fizetnek, s nem pofán vágnak. Többet nem emlékezem az Úr szaváról és többet nem beszélek az Úr nevében. Így lesz jó.
És ekkor mondja: de mintha égő tűz volna szívemben, csontjaimba van rekesztve, és elfáradtam hordozni, és nem bírom ki.
Mi van a szívben? Tényleg azt hisszük, hogy a jeremiási szó - tűz van a szívembe rekesztve! - , ez csupán egyszerű indíttatást és indulatot jelent? Gondolhatjuk valóban, hogy a próféta itt arról beszél, hogy szeretne félreállni, aztán szerezni valahol Anatotban, a szülőfalujában egy kis telkecskét, tíz sor szőlővel, picike présházzal, egy nyugágyat, aztán oda visszavonulni, malmozgatni? (Lesz, ahogy lesz!) Erről beszél itt a próféta? Vagy arról, hogy bár vágyik ilyesmire, de mivel nagy hazafi, s szereti a hazáját, a népét, annyira fölindítja mindig, ha bajt és veszedelmet lát, hogy nem tud mit tenni, oda kell ugrania és mondania kell? Még egyszer szeretném elmondani, aki azt hiszi, hogy a próféta beavatkozót jelent, az téved. A próféta küldött. Nem az a próféta, aki belenéz egy küzdelembe, és „kibicnek semmi sem drága” alapon odaugrik és mond valami okosat! Nem az a próféta, amit láttam annak idején odahaza, Sárbogárdon, amikor a megyei 2. osztályban játszott a Sárbogárdi TSZCS csapata. Éppen vesztésre álltak egy meccsen, amikor a nézők közül valaki le beugrott a pályára, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell gólt rúgni! Ennyi volna a prófétaság?
A próféta küldött. Vagyis nem azon sír most Jeremiás, hogy: Uram, vedd el tőlem a hazaszeretetet, vedd el tőlem az eszemet, vedd el tőlem azt a meghatározó érzés- és identitástudatot, hogy ide tartozom! Nem is azért sír a próféta, hogy: vedd el tőlem a felelősségtudatot! Ami a szívébe van zárva, (s megismétli), ami a csontjaiba van rekesztetve, - az a dolog veleje! És a dolog veleje az, amit Isten üzen az Ő népének! A dolog veleje az Ige, a dolog veleje az, amit a próféta el akar felejteni, amit nem akar többet kimondani! Holott az a szíve, az az élete! Nem a prófétasága, küldetése, hivatása, becsülete és tisztessége! Az élete! Csak a szívét téphetné ki, csak a saját csontját törhetné össze és hajthatná végre az abszurd operációt, hogy kimetszi csontjából a saját csontvelejét, vagy hogy élve kimetszi a szívét önmagából. Nem teheti. Ezért kiált: rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj. Ugyanazt a szót használja itt próféta, amit Mózes könyvében olvasunkahol a törvény a szűz leány elcsábításának következményeiről beszél. Eleget kell tenni. Az elcsábítottat feleségül kell vennie, s ha nem váltságot kell fizetni. Mit kap Jeremiás? Megszédítettél, Uram, megbolondítottál és én hagytam. (Van olyan magyarázó, aki kifejezetten erőszaknak érti ezt a szót!) Milyen mély ez a panasz, milyen rettenetes ez a dráma, hogy össze van törve a próféta egész élete, és mégis, ő, ahogy maga mondja: erőlködöm, hogy visszazárjam ezt magamba, hogy én se tudjak róla, de nem tehetem.
Kedves testvérek, mi van a szemünk előtt? Kérek mindenkit, ne úgy képzelje Jeremiás prófétát, ahogy Illést vagy Keresztelő Jánost el szoktuk képzelni, főleg a középkori ikonográfia nyomán: torzonborz, szakállas, kukából kivett lukas, foltos kabátban, úgy néz ki, mint egy hajléktalan! Ilyen a próféta, valóban? S ha valakinek egy kicsit hosszú szakálla van és fésületlenül, torzonborzan jelenik meg, arra máris mondjuk, hogy egy próféta jött közénk? Én Jeremiást intelligens arcú, kifinomult, okos, udvarias, az élet dolgaiban eligazodó személynek képzelem, aki egyébként papi rendből származott, jól nevelt, nyelveket beszélő. Szépen ír szép verset. Nagy performance művész, bátor megbotránkoztató, elszánt harcosa az Úr ügyének, igaz patrióta, akit mindig félreértenek. Mi körülbelül ezt látjuk. De Isten azt látja, ami a szívben van.
Boldog az az ember, aki ha a legnagyobb nyomorúságok, legnagyobb összetörettetések, legnagyobb könnyhullatások közepette is megláthatja azt, amit Isten írt bele a szívébe. Mert amit Isten beírt a szívünkbe: Igéjét, igazságát, hűségét és szeretetét, az vagyunk mi. Róla többé meg nem emlékezem? Az Ő nevében többé nem szólok? Az Ő nevében többé nem mondok imádságot? Hiszen akkor a szívemet kéne kidobnom, hiszen akkor a saját csontjaimat kellene összetörnöm és porrá zúznom. Milyen kegyelmes a mi Istenünk, túllát a próféta panaszán, kétségbeesésén, haragján, dühén, elkeseredésén. Mit lát az Úr? Mit lát az Úr ennek a prófétának a szívében? Amit oda belerekeszett – önmaga Igéjét! Ezt láttunk ma ebben a kettős tükörben! Boldog ember az, akinek a szívébe Isten beírta önmaga Igéjét. Boldog ember az, akinek szívébe Isten beírta önmagát. Boldog ember bizonnyal.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt vasárnapokon több ízben szóltam már arról az Igéről, amely eltalálja szívünket: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt nézi, ami a szívben van. Erről az Igéről a próféták sorsán keresztül próbálunk még mélyebbre eljutni. Most, lévén Biblia-vasárnap, látszólag felfüggesztjük ezt a szemléletet, hogy  ugyanis egy-egy próféta sorsa kapcsán tekintsünk bele abba, hogy bizony mi is csak azt nézzük, ami előttünk van (szemre ítélünk), Isten azonban jól látja, hogy mi van a szívben. Ám azt hiszem, a felolvasott történet sem visz el bennünket ettől, mi több, megérteti velünk, hogy miképpen keletkezett a Biblia, és még inkább, hogy miért. Mind a kettő fontos, és miközben arról fogok szólni, hogyan keletkezett a Biblia, aközben talán választ kapunk arra is, hogy miért  keletkezett, és akkor már nagyon közel járunk a kiinduló kérdéshez. Legutóbb a Királyok könyvéből olvastam fel az igét. Illés próféta korában jártunk. Azóta eltelt kétszáz esztendő, sok minden történt, de minderről csak néhány jellegzetességet említve ehet most szólni. Remélem, ezek nagyban segíteni fogják a felolvasott történet megértését.
Legelőször azt kell elmondani (a múltkori esetre visszautalva), kétszáz éve még egy minősített történelmi pillanatban láttuk a két külön élő országot, amelyek olykor még háborúba is keveredtek egymással. Akkor azonban összefognak egy hadi vállalkozás kedvéért, s láttuk ennek szerencsétlen kimenetelét. Eltelt kétszáz esztendő, és északi országról már nem beszélhetünk, - az úgynevezett Izrael (az északi országrész)  megsemmisült, Asszíria meghódoltatta, a népet fogságba hurcolták és a helyükbe idegeneket telepítettek be. Jeremiás próféta könyvéből az is kiderül, hogy az északi ország bizonyos fokig a déli ország, Júda árulása miatt esett el. Amikor ugyanis Asszíria fölvonult az északi ország ellen, ők védelmi szövetséget akartak kötni a déliekkel és még néhány környező kis országgal, ám a déli ország nem vállalta ezt a szövetséget, cserbenhagyta testvéreit. Ennek kapcsán Jeremiás prófétának súlyos és nehéz ítéletet kellett kimondania, hogy ezért a hűtlenségért, ezért az árulásért a déli országon is bekövetkezik majd az az ítélet, ami az északiakat érte. Nagyon nehéz és terhes üzenet volt ez.
Azt is el kell mondani – bár utaltam rá –, hogy ezt megelőzően a déliek egy csodálatos korszakot éltek át. Jeremiás próféta működésének a kezdete egy időbe esik annak a Jósiás királynak a trónalépésével, aki gyerekként kezdett uralkodni és egész fiatalon elindított egy nagy vallási reformot. A templomfelújítás során megtalálták a régi törvénytekercseket, ezeket felolvasták a királynak, ő bűnbánatot tartott, és elindított egy nagy megújítást. A próféta szíve tele volt hálaadással, örömmel, ujjongó reménnyel: talán megmenekül az Isten népe! Ám Jeremiás próféta működése túlnyúlott Jósiás király korán. Jósiás meghalt egy csatában, a fiai vették át az uralmat. A felolvasott történet Jójákimról, Jósiás király fiáról szól, aki trónra lépése első pillanatától kezdve éreztetette Jeremiás prófétával, hogy gyűlöli. És ettől kezdve a próféta kiesett a kegyből, többé már nem tanácsadója a királynak, már nem tudja befolyásolni az eseményeket, hol börtön, hol fogság, hol száműzetés várta, hol hamis vádak érték, egyszóval hányattatás az egész élete. Elhallgattatás lett az osztályrésze. Talán ez a legjobb kifejezés! Jójákim király ugyanis uralkodásának egy meglehetős részét, az idejét, királyi erejét arra fordítani, hogy elhallgattassa Jeremiás prófétát.
A múltkor is elmondtam, hogy mi modernek sokszor megcsaljuk magunkat, és szívesen csaljuk meg magunkat azzal, hogy amit Illés próféta, vagy Sámuel próféta, vagy éppen Jeremiás esetében látunk, az valami olyasminek vegyünk, ahogyan ma az úgynevezett független értelmiségiekkel szokott elbánni a hatalom. Igen, némi hasonlóság van itt, meghagyom, de azért olyan nagyon ne áltassuk magunkat. Ugyanis ma a független értelmiség kifejezés azt jelenti, hogy Istentől is független, én legalább is ezt így látom: se istene, se hazája, semmije nincs az efféle megmondó embereknek. A próféták azonban abszolút Isten-függésben éltek, vagyis amikor őket akarták elhallgattatni, akkor voltaképpen Istent akarták elhallgattatni, és ennek Jeremiás történetében még jelentősége lesz. Hadd tegyem még hozzá, hogy Jeremiás próféta  abban is hajaz kicsinység a mai megmondó emberekre, hogy kellemetlen alak volt. A legszebb könyv az Ószövetségben a Jeremiás könyve. Csodálatos hasonlatok, metaforák, versek, gondolat-füzérek, szimbólumok zuhognak is, nagy költő volt Jeremiás. És itt a különbség. Mert úgy szokott lenni, hogy akik igazán szépen beszélnek, azok aztán a kellemetlen emberek. Ha káromkodó, gyalázkodó emberek mondogatnak oda, hát. legfeljebb megvonjuk a vállunkat, s megyünk tovább; egy darabig sérti a fülünket a szavuk, esetleg meghökkenünk, hogy csúnyán beszélnek, de aki kocsis, az kocsis, ahogy nálunk mondták faluhelyen. Lehet, hogy valakinek a mestersége tanár vagy író, de aki kocsis, az kocsis,  és úgy is beszél, mint a kocsisok. Jeremiás azonban gyönyörűen beszél, és lám, milyen kellemetlen, hogy egy gyönyörűszavú ember nem elandalítja a lelkünket, nem gyönyörű szép esti meséket költ, hanem fölzaklatja az emberi szívet. Nyugtalanná teszi. De azt is el kell mondani hogy Jeremiás ebben a kellemetlen mivoltában bátor ember is. Aztán, igen kevés prófétát olvasunk, aki még az őt elküldő Istenéhez is panaszra megy. Ő még Istennél is kellemetlenkedik. Rászedtél Uram és rászedettem, panaszkodik egyszer Jeremiás, amikor már nem hallgatják meg és nehéz helyzetbe kerül. Ezt szó szerint úgy kellene fordítani: elcsavartad a fejemet, Uram, és én hagytam, hogy megszédíts. Mint a rászedett lány úgy panaszkodik Istennél Jeremiás próféta. Mondhatnánk azt is, hogy ez is valami? Talán kellemetlenkedő pimaszkodás? Ám a csontjaiba rekesztett tűz okán – ezt is Jeremiás mondja önmagáról – látja a közelgő veszedelmet. A szíve tele van népe iránti szeretettel és újra meg újra arra hívja fel a figyelmet, hogy talán mégis meg lehet térni, talán mégis, feljut Istenhez a nép könyörgése úgy, ahogy az olyan sokszor megtörtént a bírák idejében sok-sok száz évvel korábban. Amikor ugyanis ítélet jött Isten népére, bekövetkeztek a bajok, a nyomorúságok, a csapások, Isten népe megtért, fölkiáltott az Úrhoz és az Úr szabadítót küldött. Hátha most is...! Ez az az eltökéltség teszi ezt a szép szavú embert ilyen kellemetlen, gyötrő figurává, akivel nem lehet bírni és boldogulni, el kell hallgattatni.
Már a felolvasott történetből is kiderül, hogy azért Jeremiásnak voltak hívei, vagy ha szabad ezt mondani, lelki értelemben lekötelezettjei, hiszen évtizedeket töltött el a korábbi király udvarában, s nyilván voltak, akikre hatott a szava, akik világosan látták, hogy mi forog kockán, és a veszedelmes időkben segítőivé váltak a prófétának. De, amikor minden kiéleződött, akkor már ők sem tudtak segíteni.
Hogy miért volt Isten népe ennyire elbizakodott, arra megtaláljuk a történelmi okot is.  Amikor a déli ország árulása miatt az északi ország elesett, Asszíria nem állt meg északon, hanem fölvonult Jeruzsálemig. (Az árulók büntetése ugyanis ez: aki azt hiszi, hogy árulással megmenti magát, az rosszul hiszi a dolgot.) Asszíria tehát felvonult Jeruzsálem ellen. Ekkor azonban valami egészen csodálatos módon az ostromló sereg egyik hajnalban szedte a sátorfáját és elvonult. Járvány ütött ki a táborban és az asszír uralkodó jobbnak látta visszavonulni ebből a számára reménytelenné vált helyzetből. Megszabadult Jeruzsálem. Pedig nem tartottak bűnbánatot, pedig nem esdekeltek – olvassuk el Jeremiás próféta könyvét. Isten azonban kegyelmet gyakorolt. Ám ezt a nép a saját történelem-értelmezésében úgy fordította le, hogy mindez azért történt így, mert ott volt a templom. Persze,  északon is volt templom, de az hamis templom volt. Északon is volt istentisztelet, de az hamis istentisztelet volt. Itt van Jeruzsálemben az igaz templom, itt az Úr temploma, és az Úr nem hagyja, hogy szentséges lakóhelye megsemmisüljön és elvesszen. Majd éppen Jeremiás példálózik azzal, hogy az emberek milyen végzetes illúziókba ringatták magukat ezzel a hamis képpel.  Azt mondja: latrok barlangjává tettétek az Úr templomát, el fogja pusztítani, meg fogja semmisíteni.
Nos, kedves testvérek, ez a két nézet ütközik egymással. Van itt egy nagy magabiztosság, egy nagy és szilárd hit, ami önhittségbe csapott át, hogy nálunk van az Úr temploma, és amíg mi bemutatjuk az áldozatot és eleget teszünk a kultuszi szertartásoknak, addig az ég és a föld teremtője, a seregek Ura nem engedi, hogy bármi baj történjen. Sokan mondják ezt. Van rá történelmi tapasztalat, van rá bizonyíték. De itt van egy kellemetlen alak is, Jeremiás, aki csak mondja, mondja: térjetek meg, jobbítsátok meg útjaitokat, hagyjátok oda bűneitek, ajánljátok fel életeteket Isten megtisztító szeretetének, hátha megmenekültök!
És eljött az óra, hogy  ez a nézetkülönbség éppen a templomban váljék nyilvánvalóvá. Jeremiás lediktálja Báruknak Isten üzeneteit egy könyvbe, aztán elküldi Bárukot, hogy egy böjti napon, a kilencedik hónapban (vagyis decemberben) olvassa föl templomban a nép füle hallatára Isten beszédeit. Hogy született a Biblia? Valahogy így.  Hogy a többi könyv hogyan és milyen körülmények között íratott meg, nem nagyon tudjuk, az erről folyó vitát hagyjuk meg a Biblia-tudósoknak, akik több száz éve veszekednek egymással e kérdésen, hadd vitatkozzanak rajta. Mi csak azt mondjuk: így született a Biblia.
Ha jól számolom, a felolvasott történetben hétszer hangzik el az „Isten igéje” (Isten szavai és Isten üzente) kifejezés. Nem azért mondom a hetet, mert az szent szám, hanem mert ennyit számoltam. Ha valaki nyolcat vagy hatot talál, szívesen engedek. De menjünk sorba: először akkor olvassuk ezt hogy Isten igéje, amikor Isten Jeremiás tudtára adta ezeket. Másodszor, amikor Jeremiás lediktálta Báruknak. Harmadszor, amikor Báruk felolvasta a templomban. Negyedszer, amikor Bárukot behívatták a kancelláriára és még egyszer felolvastatták vele. Ötödször, amikor elmennek a kancelláriából a királyhoz és beszámolnak neki, hogy mit hallottak. Hatodszor, amikor a király behívatta Bárukot, és ott, a király jelenlétében újra felolvassák. És hetedjére, amikor Jeremiás újra lediktálja. Hétszer. Hát, ha hétszer sem elég az Ige, akkor hányadjára lesz elég, hányszor kell mondani, leírni, olvasni, felolvasni, hallani? Részben erre is utal, ezért bele tudom a Zsidókhoz írt levél 1. versébe ezt a történetet is foglalni: sok rendben és sokféleképpen szólott az Isten az atyáknak a próféták által. Sok rendben, nos, ez pontosan azt jelenti, amiről itt olvasunk. Újra meg újra, alkalmas és alkalmatlan időben, akkor is, ha akarták hallani, akkor is, ha nem akarták hallani! Egy egyszerű történetet hallottunk itt arról, hogyan íratik le Isten üzenete, hogyan semmisítik meg, és hogyan diktálja le újra a próféta Báruknak. Lám, Jeremiás, hogy nemcsak szépen beszél, nemcsak bátor, hanem makacs is. De annak kell lennie, mert ez a szó nem az ő szava, ez a gondolat nem az ő gondolata! A prófétát pedig az különbözteti meg minden igazlátó és igazságmondó embertől, hogy a próféta feladatot teljesítő ember: küldött. Nem tehet mást Jeremiás sem, le kell diktálnia az üzenetet, újra meg újra el kell mondani. Ime, sok rendben szólt az Isten a próféták által az Ő népének.
De hadd szóljak befejezésül arról is, hogy miért született meg a Biblia. Az emberi motívumokat már láttuk, - tehát emberileg nyilván azért, mert a próféta így tehetett eleget tisztének és feladatának. Nem tehetett másként. De van egy mélyebb válasz is a kérdésre, hogy miért írta le Isten szavait és üzeneteit. Az elhallgattatásról kell itt egy szót szólni. Amikor az ember el akar hallgattatni egy hangot, jó, ha megvizsgálja, milyen forrásból jön az a hang. A lelkiismeretről is szólhatnék, és hadd is szóljak a lelkiismeretről, erről a kényes nagyúrról, mert a lelkiismeretünk kényes nagyúr. Amikor szólnia kellene, hogy tedd, vagy ne tedd, a lelkiismeret alszik, sziesztán van, fel nem ébredne,s mi  rohanunk a veszedelembe, vagy maradunk a tétlenségben. Aztán, amikor szeretnénk, hogy ne szóljon a lelkiismeret, akkor meg be nem áll a szája. És akkor mi nem alszunk, kétségbe esünk, és nem tudjuk, mi módon hallgattassuk el ezt a különös nagyurat. Mikor futunk bele a bajba, hallgat, mikor benne vagyunk a bajban, akkor meg mondja a magáét. De jó lenne, ha hallgatna a lelkiismeret. Főleg akkor, amikor a vádja nyugtalanná tesz bennünket. Főleg, ha amit elénk tár, az nemcsak visszatekintésben tesz minket nyugtalanná, hanem előre tekintve. Mert a lelkiismeret nem azért piszkálja föl a régi dolgokat, mert nekünk múltba fordult életet kellene élnünk, hanem azért, hogy lássuk a következményeit, és ez nyugtalanná teszi az embert. Mi lesz a rendezetlen dolgokkal, mi lesz a vétkek és a bűnök következményeivel, mi lesz azzal, hogy rosszul csináltunk valamit vagy éppen mindent? Mi lesz abból, hogy egy zsákutca kellős közepén rohanunk előre, hogy fogunk mi ebből visszajönni? Valami gyógyír, balzsam, megnyugtatás, valami buzdítás és bátorítás akár a saját lelkiismeretünk ellenére is, jaj, de kellene!
Hát itt van a mi szép szavú prófétánk, Jeremiás, milyen gyönyörűen beszél, milyen szép énekeket énekel, milyen csodálatos távlatokat villant fel a jövendőben! Csak egyet hadd idézzek: eljön majd az idő – mondja a próféta – amikor nem tanítja apa a fiát és fiú az apját, és barát a barátját és testvér a testvérét az Úr törvényére, mert törvényüket a szívek hústábláira írom be és mindenki tudni fogja az Isten törvényét magától. Ez egy csodálatos ígéret, csodálatos ige! Igen,  ilyet szeretnénk hallani mindig. Hallgasson a fránya lelkiismeret, ne nyugtalanítson bennünket, a mi Istenünk kegyelmes Isten, a mi istenünk vigasztaló Isten, a mi istenünk az áldások Istene.  Így lenne jó! Mondta is nekem egyszer valaki, nem vettem ugyan magamra, de mondta: Tiszteletes Úr, én azért járok vasárnap templomba, hogy megnyugodjak, ne piszkálja fel a lelkemet mindenféle ítéletekkel, oda megnyugodni jár az ember. Igen, így van, elismerem, kedves testvérek. Csakhogy olymódon sohasem nyugszunk meg, ha elaltatjuk a lelkiismeretünket, vagy teletömjük a lelkiismeretünk száját valami lelki csokival, hallgasson már!,  vagy megédesgetjük a lelkiismeretet rosszul értelmezett és hamisan magunkra vett isteni vigasztalásokkal. Így sosem nyugszunk meg, mert nyugtalan a szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik. Nyugtalan a lelkiismeretünk, amíg Istenben meg igazán nem nyugszik. Önmagától nem nyugszik meg a lelkiismeret! És itt kezdődik az elhallgattatás nagy drámája! Mit akar Jójákim király? Miért akarja a prófétát elhallgattatni? Talán saját nyugtalanságát akarja elhallgattatni? Vagy Jeremiás hangját? Hiszen már jönnek a hírek, hogy Asszíria elesett! Egy új birodalom támad, Babilon, és ez föltartózhatatlan erővel indul el nyugat felé. És beteljesedik az, amit Jeremiás jövendölgetett, hogy végünk lesz. Hát hallgattassuk el, mert az ilyen beszéd demoralizálja az embereket. Mi lesz, ha kitör a pánik, mi lesz, ha mindenki kétségbeesik? S lám, Jeremiás már a templomba se teheti be a lábát. Sőt, a prófétai iratok felolvasása után azt mondják Báruknak is: rejtőzz el te is, és rejtőzzön el Jeremiás is, és meg ne tudja senki, hogy hova bújtatok.
De az az igazság kedves testvérek, hogy más történik itt.  A király, ahogy olvassák neki a tekercseket, veszi a kancellár írókését, lehasítja a pergamenről a felolvasott szalaszt és ahogy ott melegszenek a decemberi hidegben a tűzhelynél, tűzre dobja. Aztán tűzre dobja a következő szakaszt, majd a következőt is. Nem tudom, hogy a történelemben jegyeztek-e föl korábban könyvégetést. Micsoda megrendítő pillanat ez, mintha látnánk valakit, kezében a Bibliával, és tépi a lapokat és dobja a tűzbe. Elégeti a könyvet – de még inkább, ahogy Báruk mondja: elégeti az Úr beszédét. A király a könyvvel az Úr beszédét égette el. Pedig – ahogy Kálvin mondja – Isten éppen azért adja az Ő Igéjét, hogy kigyógyítson bennünket halálos betegségünkből. Az Ige orvosság, az Ige meggyógyít a hitetlenségnek, az Isten elleni lázadásnak, az önhittségnek, a gőgnek a halálos bűnéből. Nem megnyugtat, nem fájdalomcsillapító, hanem gyógyszer. Nem altató, ébresztő. Hátha feljut hozzám az én népem könyörgése, bűnbánata és töredelme, hogy megkönyörüljek rajtuk, mondja az Úr. Ezért van Biblia!
Egy egyszerű jelenetet láttunk, hogyan diktálta le újra a makacs próféta az isteni üzenetet. De láttuk egy pillanatra azt is, hogy miért: hátha megtérnek, hátha felemelik könyörgésük szavát, hátha ahelyett hogy altatnák lelküket, fölébresztik azt, hátha annyi meg annyi év után végre megnyitják fülüket és szívüket minden kegyelemnek és irgalom Istenének a szavára. Hátha. A próféták által szólt sok rendben és sokféleképpen az Isten az atyáknak, és szól most nekünk végleg és örök érvénnyel a mi Urunk Jézus Krisztusunk által.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma is az az Ige vezet bennünket, amelynek sokféle módon próbáltunk a mélyébe tekinteni az elmúlt vasárnapokon: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de Isten a szívet nézi. Prófétai alakok álltak előttünk, s mindegyiken keresztül közelebb kerültünk ennek a kinyilatkoztatásnak a mély titkához: mit jelent az, hogy mi csak azt látjuk, azt nézzük, ami előttünk, a szemünk előtt van, és mit jelent az a maga igazi mélységében, komolyságában, hogy Isten viszont azt nézi, ami a szívünkben van. Buzdítást, intést, vigasztalást és megvilágosodást nyertünk ezekből a történetekből. S miután több alakalommal is jeleztem, hogy Dávidról is fogok prédikálni, merthogy Dávid is próféta volt, most hát szóljon az ige Dávidról, illetve Dávid szaváról.
Mindenekelőtt azonban azt kell tisztázni, hogy miért volt próféta Dávid, miért nevezzük őt prófétának? Hiszen Dávid mégiscsak király volt, Isten elválasztott, megszentelt királya. Nincs itt valami zavar? Nem tévedés, például, hogy az újszövetségi írók rendre prófétaként idézik Dávidot? Okos magyarázat szerint, ennek az az oka, hogy Jézus korában az Ószövetséget összefoglalóan így nevezték:  a törvény és a próféták. A törvénybe Mózes öt könyvét és a történeteket vették bele, a prófétákba pedig nemcsak a prófétai iratokat, hanem az úgynevezett bölcsesség irodalmat is, köztük Dávid zsoltárait is. S emiatt amikor általánosan prófétákról beszéltek, abba Dávidot is beleértették, mint a zsoltárok szerzőjét. De hát Dávid mégiscsak király volt! Miért volna próféta Dávid?
Igen, Dávid király volt, de igen különös király, áldott király. Isten az ő nevéhez különleges ígéreteket kapcsolt: a helyreállításnak, a megújításnak, és szellemi, lelki értelemben Isten országa eljöttének az ígéretét. Felállítja az Úr Dávid házának összedőlt sátorát, - így beszél Zakariás próféta. Sőt, mikor a próféták a Messiásról jövendöltek, és különböző címeket adtak a Messiásnak, többet között ezt a címet adták neki: Dávid fia. Amikor Jerikóban az Úr Jézushoz kiált egy vak ember, azt mondja: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! – s ezzel messiási címet mond. Vagyis Dávid királyságában mindenképpen benne van a prófétaság. De azt hiszem, sem a szóhasználta, sem a messiási vonatkozás nem elég arra, hogy kijelenthessük: Dávid próféta volt. Más oka is van ennek.
Ez pedig az, hogy Dávid engedett a prófétáknak, márpedig ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, a próféta a próféta lelkeknek enged. És ezt nagyon fontos most hangsúlyoznom, mert ahogy olvassuk a királyok és próféták történeteit, azt látjuk, hogy a király és az igaz próféta szüntelenül konfliktusban álltak egymással. Olyan erős és meghatározó ez az összeütközés – sokszor nemzedékeken, dinasztiákon keresztül -, hogy vannak bibliatudósok, akik szerint a régi Izráel szakrális intézményei (a teokratikus királyság, a papság és a prófétaság) állandóan ütköztek egymással. [Ha nem értené félre valaki, ámbár csak félreérteni lehet, olyan ez, mint amikor a modern korban a hatalmi ágak szétválasztásáról beszélnek, illetve arról, ezek a hatalmi ágak sorozatos konfliktusokban állnak. Ezért nem értettem soha, amikor azon sivítoznak, jajonganak, hogy a hatalmi ágak egy-egy országban konfliktusban vannak. Hát éppen ezért találták ki a hatalmi ágak megosztását. Ugyanis konfliktus nélkül nincsen egyensúly. Ha minden eleve mozdulatlan rendben van, akkor halál van, akkor nincs élet.] De térjünk vissza gyorsan a prófétaság intézményeihez. Ha kinyitjuk az Ószövetség lapjait és egy király ügyleteit olvassuk, várhatóan hamarosan fel fog lépni a próféta. Vagy, ha egy próféta történetét olvassuk, egészen biztosan hamarosan be fog következni, hogy az Úr elküldi a királyhoz. Bizony, itt nagy ütközések vannak.
Dávid azért különleges király, mert ő enged a prófétáknak. Engedett Sámuelnek. S mindannyian ismerjük az Ószövetség egyik legdrámaibb, legmeghatóbb és Isten könyörülete tekintetében legszebb történetét, mely Dávid szörnyű halálos bűne után következik. Ez Náthán próféta példabeszéde, feddőzése, és Dávid bűnbánata. Dávid enged a prófétáknak, mert a próféta enged a próféta lelkeknek. De ha valakinek ez sem elég, folytathatjuk azzal, hogy maga Dávid is profétikus alak volt. A próféták többnyire különleges gyógyító ajándékokat kaptak Istentől. Gondoljunk Sámuel prófétára, Illésre, Elizeusra. A prófétáknak gyógyító keze volt, az érintésük gyógyított. A próféták halottakat támasztottak föl, a próféták betegeket gyógyítottak. Ezek természetesen nem állandó kísérőjelenségei, hanem inkább jelei voltak a prófétái szolgálatuknak. Úgy ahogy most Dávid zsoltárában olvastuk. Így könyörög Dávid: adj Uram jelet könyörületednek, -  irgalmasságodnak, hűségednek, pártfogásodnak add jelét! És Isten ezeket a jeleket a prófétákon keresztül adta. Ugyanez ismétlődik az Újszövetség idején is, amikor az evangélium terjed, és Isten hitelesítő jeleket ad az evangélium igazsága mellé. Nem a gyógyítás az evangélium, az evangélium Isten megbékéléséről, bűnbocsátó kegyelméről, az Isten és ember kapcsolatának végleges elrendezéséről szól Jézus Krisztus halála és feltámadása által. De Isten ad jeleket. Ha végigolvassuk Jézus történetét, látjuk folyton sürgették: mutass jelet, hogy te vagy a próféta, adjál erről jelet, bizonyítékot, megpecsételést. Lám, Dávid életében is voltak ilyen mozzanatok. Az éneke gyógyított. Saul már tudja, megsúgták neki – akkor is voltak III/III-ok -, megsúgták neki, hogy az a kicsi pásztorfiú, aki eljött, hogy a testvéreinek elemózsiát hozzon a táborba, ő az Isten által kiválasztott, akit Sámuel próféta titokban felkent királynak. Vagyis ő a rivális, a halálos ellenség! És mégis, Saul újra meg újra hívatja Dávidot, hogy hárfázzon és énekeljen, mert Dávid éneke meggyógyította az űzött lelkű királyt. Oh, kedves testvérek, ha ilyen egyszerű lenne, hogy depressziós, zaklatott, üldözési mániás, gyötrődő lelkű embereknek csak dúdolnánk valami éneket, és elsimulna a lelkük! Mindannyian egészségesek lennénk. Bekapcsolnánk reggel a rádiót: „don’t worry, be happy!” de sokat hallottuk ezt a rádióban, s már boldog ember is lennék! Kegyelmi ajándék az énekléssel való gyógyítás. Dávid tudott gyógyítani. Próféta volt.
De leginkább azért kell Dávidot prófétának is nevezni királysága mellett, mert ő is tudta, hogy a döntő dolgok a szívünk körül forognak. A szívben dőlnek el a dolgok. Ő is tudta, hogy az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt, ami a szívben van. Ezért Dávid, amikor nehéz helyzetben, nyomorúságban, küzdelemben, gyötrelemben van, nem is egy alkalommal így énekel: fölemelem hozzád, Uram, lelkemet..., vagyis szívemet. A 25., a 86., az 50., a 138. zsoltárból és számos más helyen, mindenütt ezt olvassuk: Istenem, Hozzád emelem lelkemet! Hogy Szenczi Molnár Albert miért így fordítja a 25. zsoltárt: Szívemet hozzád emelem? Van ennek egy egyszerű nyelvi magyarázata és van egy mély magyarázata is. A latin anima szó nemcsak lelket jelent, hanem szívet is, és az az ember, aki az első latin-magyar szótárt írta, Szenczi Molnár Albert minden további nélkül bátorkodott a latinban itt szereplő anima szót szívként fordítani. Amúgy is szoktuk mondani: szívem-lelkem, szívestől-lelkestől, benne van a szívem-lelkem.  Mert a szó ugyanazt a lét-tartományt írja le, ezért ebben az értelemben a lélek is, a szív is az akaratnak, az elhatározásnak, a megfontolásnak, a bátorságnak a központja. Ezért mondják a régi latinok egyszerű kifejezéssel, hogy valakinek lelket adni azt jelenti: megbátorítani. Vagy fordítva: elment a lelkük, vagyis elfogyott a bátorságuk. Szívbéli bátorságról beszélünk, a bátorság a szívben lakozik, az élet a szívben lakozik, a döntések a szívben mennek végbe. Mi van a szívben?
Dávid így énekel: Istenem, Uram, hozzád emelem lelkemet. Az a döntő, hogy így mondja: hozzád emelem, fel-emelem. Ez egy prófétai mozdulat. Nagy titkok vannak ebben a szóban: felemel. A múlt alkalommal Jeremiásról szólottam, aki megsiratta prófétaságát, sőt, megátkozta a saját életét, születését, sorsát is. Ennek  kapcsán mondottam, hogy a prófétának ez a mozgása egyfajta descenzus, alászállás, aláereszkedés; az ember önmagába száll, és feneketlen mélységekbe kell alászállnia. Ezért nem tudjuk, hogy mi lakik a szívünkben meg a másik szívében, mert feneketlen mélység a szív. Abba aláereszkedni és onnan épen följönni: lehetetlen vállalkozás. Legfeljebb csak sejtelmeink vannak. Olyan a szív, mintha a vulkán fölött élnénk, érezzük a mély tektonikus mozgásokat, s várható, hogy hamarosan kitörés következik be. Vannak a szívünknek mély, tektonikus rengései, indulatai, erői: örömei, bánatai, ujjongásai, keserűségei. Igen. De milyen a szív, amikor kitör? S mi okozza e teknonikus feszültségei? Talán jobb is meg nem érni, hogy mi van a szívben.
Most azonban Dávid egy másik irányról beszél. Jeremiás próféta aláereszkedésről, magunkba szállásunkról beszélt, Dávid  pedig fölemelkedésről beszél. Szívemet Hozzád emelem, lelkemet Hozzád emelem - fel. A liturgia-történészek sokat vitatkoznak, honnan származik a régi, óegyházi liturgia szép rítusa, amikor a pap azt mondja, hogy emeljétek fel az Úrhoz szíveteket (sursum corda), amire így válaszol a gyülekezet: felemeltük az Úrhoz!? Nagy viták vannak ezen. Van, aki a Kolossi levélre utal, ahol Pál apostol azt mondja, az odafelvalókkal törődjetek, irányítsátok tekinteteket, szíveteket az odafelvalókra! Én nem akarok a liturgia-történészek dolgába beavatkozni, de ha jól sejtem, a szertartás inkább valahol itt gyökerezik, a Dávid imádságában. Fölemelkedni, fölemelni! Csodálatos ez a szó, kedves testvérek, prófétai. Hadd szóljak most erről.
Nemcsak magyarul, héberül is ugyanezt a szót olvassuk, amikor azt mondja az Ige, hogy esett-esett negyven napig, felgyűltek a vizek, és a víz fölemelte a bárkát, Noé bárkáját és megtartotta. Gondoljatok ebbe bele, testvéreim. Isten szentségét jelképezi ez, mert Isten szentsége rettenetes és egyúttal irgalmas. A víz, amely elpusztította a világot, elárasztotta és elöntötte és ellepte, és mindent a mélybe, a halálba,  víz alá süllyesztett, ez a víz fölemelte a bárkát és megtartotta. Uram, Hozzád emelem lelkemet, mert minden elönt, mert minden eláraszt, mert körülvettek ellenségeim, gyűlölőim, - hadd idézzem Jeremiást is: mert barátaim is csak azt várják, mikor botlok el, mert az én vigasztalóim – hadd idézzem Jóbot: körülülnek engem és a mélybe nyomnak. Fölemelem lelkemet Hozzád, mert csak ott, és csak úgy tartatik meg. Prófécia az, amit Dávid mond.
Aztán ugyanezt a szót olvassuk, amikor Ábrahám – s még róla is mondhatjuk, hogy próféta volt! –, tehát  Ábrahám alkudozik Istennel. Nem ő az egyetlen alkudozó, Mózes is alkudozott, a próféták is alkudoztak, a bűnbánó király, Dávid is alkudozott Istennel. De a legismertebb alku az, amikor Ábrahám alkudozik Szodomáért és Gomoráért. Isten úgy döntött, eltörli a föld színéről ezeket a városokat, mert égig csapott a bűnük. S ahogy alkudoznak, az alku végén azt mondja Isten Ábrahámnak: ha találok tíz igaz ember Szodomában, fölemelem a várost,  vagyis: elhordozom, megtartom, megkönyörülök rajta. Pontosan ugyanúgy, ahogyan csak nyolc igaz ember volt Noé korában az özönvíz idején, de a bárkájukat Isten felemelte a vízzel együtt és megtartotta őket. Oh, ha adatna csak tíz igaz és megmaradna a város! Prófétál a mi Dávidunk, amikor azt mondja, hogy lelkemet Hozzád emelem.
Mózes ugyanezzel a szóval buzdítja népét, mikor elrendeli az áldozatokat, meghatározza az áldozás idejét. Mózes beszél arról jellegzetes mozdulatról, ahogy a pap felemeli az áldozatot, ez a szertatás rítusához tartozott. Ez a mozdulat az eleváció: felmutatják, felemelik az áldozatot (ahogyan a római katolikus pap is fölemeli, fölmutatja az ostyát). De mi reformátusok is fölmutatjuk a kenyeret és a bort: ez az a test, ez az a vér, amely megtöretett és kiontatott. A katolikus misében az eleváció a legmagasztosabb pillanat. Ám azt mondja Mózes, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy áldozat bemutatására csak az jöjjön, akit a szíve fölemel, fölindít, fölbuzdít arra, hogy hála-áldozatot mutasson be! Micsoda mélyértelmű szó ez is: fölemelem a szívem, hogy a szívem fölemeljen. Mert a szívben dőlnek el a dolgok. Nem a mozdulat számít, nem az áldozat külsődleges fölmutatása, nem is a fölemelt fej, vagy a fölemelt tekintet, ezek külső gesztusok, hanem az emelkedett szív, mert csak az emelkedett szív emel föl bennünket, hogy hálával áldozzunk Istennek.
És végül, még egy bizonyítékot hadd hozzak ide. Ez Dávid életét jelzi. Amikor a kis Dávidot elküldik Saul táborába, hogy testvéreinek elemózsiát vigyen, a testvérek arra a szolgálatra is ráfogják Dávidot, hogy a fegyverhordozójuk legyen. Szószerint: fegyveremelőjük legyen. Aki látott ókori vagy középkori rekonstruált csatát, az tudja, hogy elöl ment a lovag nagy páncélban, s éppen csak annyi ereje volt, hogy a félmázsás kardot fölemelje; de ott állt mögötte a fegyverhordozója, aki tartotta a többi fegyvert, és adogatta a kezébe. Mi több, az ókori világban az is fegyverhordozó volt, aki a vitéz előtt ment és tartotta  előtte a pajzsot. Fölemelte a pajzsot. Ő tartotta a pajzsot, és mögötte, több-kevesebb szabadsággal tudott a katona harcolni. Fegyverhordozó. Nos, Dávid igen jól tudta, milyen dolog fegyvereket hordozni. (Amikor később Saul páncéljába akarták öltöztetni, annak darabja egyik se illett rá, ellötyögött bennük.) Itt ugyanez a szó fejezi ki a munkát: fölemelni a fegyvert, fölemelni a pajzsot! S ugyanez a szó fejezi ki az Úr szenvedő szolgájának a fájdalmát is, amikor azt mondja jövendöli róla Ézsaiás próféta: fölvette, fölemelte minden fájdalmunkat, minden szenvedésünket, minden bűnünket. Mi ezeket mi porba ejtenénk. A fájdalmat is, a gyötrelmet is nagyon hamar, gyorsan. Meg leginkább a bűnt. Az nincs is. Mi az ott a lábadnál? Valami leesett. – Nem te dobtad le? Mint amikor a rendőrök tolvajt fognak, aki szórja ki a zsebéből, amit zsákmányolt. Szeretnénk mi is így menni Isten elé: kiszórtunk a zsebünkből mindent. Vagyis amikor Ézsaiás próféta ezzel a sokat jelentő szóval szól (mint ahogy a víz fölemelte a bárkát, ahogy Isten szentsége fölemelte volna a várost, hogy megmaradjon, ahogy áldozatot emelünk a magasba, ahogy a fegyverhordozó pajzsot emel, hogy védelmünk legyen), ezzel tetőzi be az Úr szolgája a felemeltetés minden dimenzióját. Az Úr szolgája fölvette, fölemelte, Isten elé emelte bűneinket bocsánatra, betegségeinket gyógyításra, békétlen szívünket megbékélésre, Isten elleni lázadásunkat gyermeki engedelmességre, egész elidegenedett valónkat igazi istengyermekségre.
Hozzád emelem Uram, lelkemet! – a király mondja? A próféta mondja! Szent Dávid próféta, ahogy az énekeskönyvünkben is van.
Kedves testvérek, a múlt alkalommal a descesnzusról hallottunk, ma az ascenzusról, a felemeltetésről beszéltem. Van még egy szó, ezt is még meg kell hallanunk ma, hogy Dávid király imádságának, imádságába foglalt buzdításának az értelmét igazán megértsük. Amikor egy próféta feddi a királyt, azt mondja neki:  kevélykedtél. A kevélység bűne az, amikor az ember önmagát fölemeli ugyan, de nem Istenhez emeli. Csak fölemeli. Amikor fölfuvalkodik, fennhéjázik, hányja-veti magát, kevélykedik, gőgös, - ekkor csak a többiek fölé emeli magát. Amikor Istenhez emelkedünk, akkor nem a többi fölé emeljük magunkat, hanem Isten felé emeljük magunkat. Elnézést ezért az egyszerű kis szójátékért: nem fölébe-emeljük magunkat, hanem Isten felé.
Boldog, aki Istenhez emeli szívét, áldott, aki Dáviddal együtt ebben a mozdulatában azt tudja mondani: mert Benned bízom. Ez a szívbéli bizodalom emel minket úgy, ahogy vagyunk, testestől, lelkestől, életünkben, halálunkban, egészségben, betegségben, örömben és bánatban, bőségben és szükségben, egész teremtett mivoltunkban a mi irgalmas és teremtő Istenünkhöz. Nem hosszú az út, nem kell sokat emelkedni, hiszen abban a szenvedő szolgában, aki, fölemelte és magára vette minden fájdalmunkat, betegségünket és bűnünket, Isten már lehajolt hozzánk. Legyen neki ezért dicsőség. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy próféta áll előttünk, akiről nem fogok, nem is lehet mindent elmondani. Azt azonban az ige világosan megmutatja: mitől próféta a próféta, s most ezt keressük.
Múltkor, amikor Sámuel kapcsán elmondtam, hogy a próféta: küldött (ezt jelenti az a héber nábi szó, amit görögre profétésznek, előre megmondónak fordítottak), akkor azt is elmondottam, hogy a küldöttségbe az is beletartozik, hogy a prófétának mindig önmagán kell kezdenie az engedelmességet. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan szeretik eljátszani a prófétai szerepet, de nem e lényegét nem veszik komolyan. S ez nemcsak az egyházban, talán ott a legkevésbé, hanem általában mindenütt a világban látható. Sokan szívesen játsszák a prófétai szerepet, főleg az úgynevezett megmondó emberek – mifelénk így szokták őket nevezni.  Ám a sok-sok megmondó ember voltaképpen kívül akar maradni a dolgokon. Mindig elgondolkodtat például az, ha valaki azt mondja magáról, hogy független értelmiségi. Vajon, mitől független? Talán, azt akarja jelezni, hogy nincs kiszolgáltatva a hatalomnak? Elismerem.  Csakhogy ez kevés a prófétasághoz. A próféták sem voltak kiszolgáltatva a hatalomnak, ez biztos, ám a prófétaság az azzal kezdődik, azzal folytatódik, és azzal teljesedik, hogy a próféta enged az igazságnak. Egy szép zsoltárvers, amit Pál apostol is idéz a Timóteushoz írt levélben, azt mondja: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot. Márpedig, kedves testvérek az igazságot nem lehet úgy szeretni, hogy jó távolról szeretjük. Ha az igazságot magunkhoz öleljük, elkezd bennünket megváltoztatni.
Azért mondom ezt, mert Jézus Krisztus felkenetése, áldása révén bizonyos fokon minden keresztyén ember részesedik Krisztus prófétai tisztjében (ahogy a Heidelbergi Káté mondja), hogy Krisztus nevéről ő maga is vallást, vagyis bizonyságot tegyen. Akik pedig Krisztus nevéről bizonyságot tesznek, azokra ez visszahat, és formálja az életüket. Márpedig Krisztusról bizonyságot tenni nem azt jelenti, hogy szép és okos dolgokat mondunk a Názáreti Jézusról, elmerülünk teológiai bölcselmekben, és mindenkinél okosabban zengedezünk, - Róla vallást tenni, bizonyságot tenni, tanújául lenni az azt jelenti, hogy az életünk elkezd hozzáformálódni Megváltónk igazságához.
Hát nézzük meg, testvérek, most Illés prófétát, aki százötven évvel Sámuel után élt. Talán ő az a próféta, akiről a legtöbbet tudjuk (ha ugyan Mózest és Dávidot nem tekintjük prófétának). A prófétának közül Illés az, aki a legszínesebb alakként áll előttünk. Tizennyolc csodáját jegyzi föl az ige, a sareptai özvegyasszony fiának a feltámasztásától egészen a Karmel-hegyi istenítéletig. Most ennek az istenítéletnek a folyományát olvastam föl. Azt is látjuk, hogy Illés egy nagy prófétai mozgalomnak a vezetője. Egy helyen azt olvassuk, hogy el kell bújtatnia az embereit, élelmezésükről kellett gondoskodnia, itt meg a panaszában is azt mondja, hogy az Úr prófétáit mind megölték. Tehát prófétai iskolát vezetett. De a neve is mutatja működésének, tevékenységének a lényegét, Illés, héber szó, azt jelenti, hogy: az Úr, az én Istenem, Jehova, az én Istenem. Az Úr az én Istenem, aki kiszabadította népét Egyiptomból, átvezette a pusztaságon, bevezette az Ígéret földjére. Illés próféta az első  parancsolatot tölti be saját nevével: ne legyen néked idegen istened énelőttem. Az Úr az én Istenem. Egész életével erre az isteni parancsra felel.
De nemcsak az életéről, hanem – ha szabad ezt mondanom – az életén túli dolgokról is tudunk valamit: ő az a próféta, akit Isten tüzes szekérrel ragad el, nem lát halált, és ezért alakja évszázadokra váradalmaknak tárgya lett. Illés lesz az, akit majd az Úr elküld – mondja Malakiás próféta –, hogy az atyák szívét a fiakhoz és a fiak szívét az atyákhoz fordítsa, és akkor kezdődik a vég. Egyébként ez a mondat – hogy tudniillik elküldöm Illést – aki az atyák szívét a fiakhoz, és a fiak szívét az atyákhoz fordítja, ez az Ószövetség utolsó mondata. Tessék föllapozni Malakiás könyve végén! Illésnek el kell jönnie, mielőtt Isten teljességre hozza országát. Aztán, amikor Keresztelő János föllép és hirdeti kezdi a megtérést, nagyon sokan benne látják Illést. Eljött Illés! De mikor Keresztelő János meghal, és nyomdokán Jézus hirdeti Isten országa jó hírét, még többen s még inkább Jézusban látják Illést. Amikor Jézus megkérdezi  tanítványait, kinek mondják őt az emberek, azt felelik a tanítványok: azt, hogy te vagy az eljövendő. Aztán pontosítják: te vagy Illés, aki eljövendő volt. Egyszóval, Illés egy különleges alak, benne testesül meg a jövő váradalma, vele kezdődik el Isten ígéretének minden beteljesedése. A Zsidókhoz írt levél szerint Illés az igazságért szenvedő próféta, ő az, akinek menekülnie kell, ő az, aki barlangokban bujdosik, ő az, aki maga korában kecskeszőr ruhában jár. (Van egy jelenet itt a Királyok könyvében, amikor Illés követ útján üzen a királynak, hogy baj lesz, ha letér Isten útjáról, mire a király megkérdezi a követeket, hogy ki volt az, aki ezt az üzenetet küldte? Azt felelték, hogy egy fura alak, aki szőrruhában jár-kel. Mire a király egyből rávágta: Illés, Illés az!)
S van még valami, amiért ma idehoztam Illés alakját, ez pedig a Római levél 11. része, ahol Pál apostol Isten népének, a zsidóknak a sorsáról beszél, jelesül arról, hogyha Krisztusban minden beteljesedett, akkor mi van a régi Izraellel, akkor vajon ők már el vannak vetve? Így is kérdezi Pál ezt: vajon elvetette Isten az Ő népét? Nem! – feleli határozottan – és ehhez bizonyságul ezt az imént felolvasott történetet idézi.
Tehát, kedves testvérek, azt kérdezzük ma is, Illés kapcsán is, amit Sámuel kapcsán már kérdeztünk, hogy mit lát a mi szemünk, és mit lát Isten? Az ember csak azt látja, vagy azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr pedig azt nézi, ami az ember szívében van. Legyen most is ez a kérdés. Mit lát Illés? Illés látott csodálatos győzelmeket. Az előző rész jegyzi fel azt a rendkívüli és lenyűgöző eseménysorozatot, amit Karmel-hegyi istenítéletnek is szoktunk nevezni, amikor Illés „párbajra” hívja ki a hamis kultusznak, a Baál kultusznak a prófétáit, ők négyszázötvenen vannak, oltárokat építenek, az oltárokra ráhelyezik az áldozataikat, és egész nap imádkoznak, hogy istenük lobbantsa lángra az oltárt. A négyszázötven Baál-prófétát, Jézabel, Akháb király föníciai felesége telepítette be az országba. Ők hozták be a hamis kultuszt Izraelbe. S most, egész álló nap ott ugrálnak az oltárok körül, táncolnak, énekelnek, véresre szaggatják magukat és nem történik semmi. Viszont Illésnek egyetlen egy imádságára Isten tüzet bocsát alá és meggyulladnak az Illés által épített, egyébként vízzel lelocsolt oltárok. Ez után természetesen a nép föllelkesedik, és lemészárolják a négyszázötven Baál-prófétát. Illés látott győzelmet.
Látott nyomban áldást is, hiszen erre az istenítéletre egy hosszú évekig tartó aszály végén kerül sor. Nemcsak az Illés oltára gyullad lángra egy villámtól, hanem megnyílnak az ég csatornái, és a nagy szárazság után Isten eső-áldást ad a próféta kérésére. Illés tehát lát áldást is. Illés látott reményt is, mégpedig nagy reményt. Azt olvassuk, hogy e csodálatos és rettenetes esemény után Akháb a király, aki szemtanúja a Karmel-hegyénél az isteni csodának, hajtat vissza a királyi palotába, Illés pedig a király harci szekere előtt futott. Ez a régi keleti világban azt jelentette, hogy a király bizalmasa lett. Nagy remény is gyulladt tehát, hogy talán a király mégis visszaállítja a régi rendet, helyreállítja a szövetséget, megtisztítja Istennek a népét. Nagy remény ez.
De most Illés a kétségbeesés kellős közepében ül. Látott győzelmet, és utána hallott fenyegetést, látott áldást, és elérkezett a fülébe Jézábel királynő átka. Tele volt a szíve reménnyel, a király bizalmasaként futott a király előtt,  most pedig földönfutó. Tegnap még fenn, ma pedig lenn. Tegnap még az ég csatornái is megnyíltak a szavára, tegnap még Isten is megmozdult imádságára, ma pedig barlangban bujdosik a legmélyebb levertségben és depresszióban. Így kiált: Elég, most, oh Uram, vedd  el az én lelkemet, nem vagyok jobb az én atyáimnál!! – ez azt jelenti, hogy nem vittem semmivel sem többre, mint a többi próféta. Hiába küldtél el, hiába bíztál rám üzenetet, hiába harcoltam, még rosszabb is a helyzet, mint ami volt. Elég, vedd el az én lelkemet.
Azt látja, hogy nem ment semmire, és hogy semmivel sem különb az elődeinél. Én megmondom, kedves testvérek, emberileg szólva Illés nagyon-nagyon jól lát és pontosan is fogalmaz. Mert amikor negyven napig tartó út után, a Hóreben (ahol Isten Mózes által a törvényt adta) megkérdezi tőle az Úr, mit keresel te itt Illés, mit csinálsz itt Illés? – és ő azt mondja: nagy búsulásom van az Úrért, a seregek Istenéért, mert először is: elhagyták a Te szövetségedet az Izrael fiai; másodszor: oltáraidat lerontották; harmadszor: prófétáidat fegyverrel megölték; negyedszer: egyedül maradtam; ötödször: engem is halálra keresnek; - milyen tökéletes a helyzetértékelése. Illés nem beszél mellé, ez a helyzet. Ez az általános helyzet, és ez az ő helyzete.
Mit lát Illés? Azt látja, hogy beteljesedett az ország-romlás, amit Sámuel annak idején megjövendölt. Emlékszünk, testvérek, amikor királyt kért Isten népe Sámueltől, ő megjövendölte: ha királyt akartok magatoknak, végromlásba kerültök. Eltelt százötven esztendő, s az ország már kettészakadt, az északi országrész, ahol a Karmel-hegyi ítélet végbement, azt mutatja, hogy nemcsak a király istenkedik, hatalmaskodik, basáskodik, hanem már rég eltűnt és elveszett az egy igaz Istennek a hite. Jól látta ezt Sámuel próféta – előre látta, s megmondta. Lám, Akháb és felesége, a vérittas és parázna Jézábel saját önkényüknek vetették alá az országot. Látja továbbá Illést azt is, és ki is mondja, hogy megrontották a szövetséget. Szövetségszegés következett be. Márpedig a próféta tudja nagyon jól, hogy amikor Isten a szövetséget adta az Ő népének, szankciókat is fűzött hozzá, és a szankciók kétfelé mutatnak. A szövetség megtartása áldásokat hoz, a szövetség megszegése átkokat hoz. Illés kétségbe van esve. Szeretett népe megszegte a szövetséget, hitromlás következett be, elhagyták Istent a nagy történelmi tanulságok dacára, vallást váltottak, eltömték az élő forrást, vagy – ahogy majd mondja később Jeremiás próféta – repedezett falú kutakat ástak maguknak. Testvérek, sokszor látjuk ezt kiránduláskor, amikor elérünk egy forráshoz, azonnal kiöntjük a kulacsunkból az állott vizet, oda tartjuk a friss forrásvíz alá, megtöltjük és iszunk belőle. Nos, Isten népe esetében pontosan a fordítottja történt, eltömték a friss forrásokat és a palackot valami poshadékkal töltötték tele. Repedezett falú kutakat ástak maguknak. Gyilkosságok sorozata zajlik Izrael országában politikai, vallási, gazdasági, mindenféle motívumból. Később fogjuk olvasni, hogy odáig lesüllyed a király, hogy erőszakkal elveszi Nábótnak, mondjuk így, az egyszerű kisgazdának, nyolc sor szöllejét! Mennyi az a király vagyonához képest?! De Nábótnak öröksége!  A király mégis képes országot, világot megmozgatni, hogy megszerezze. Koncepciós pert talál ki (ez az első koncepciós per, amit a történelemben feljegyeztek!), felségárulással vádolja meg ezt a szerencsétlen embert, mindenéből kiforgatja, csak mert elkívánta kicsiny kertjét, miközben övé az egész ország! De a prófétákat is fegyverrel ölik. És – mondja a végén Illés – egyedül maradtam, csak én vagyok már.
És itt kell feltennünk a kérdést, hogy valóban jól lát-e mindent Illés? Egyedül maradtam, mondja. Hadd kössem össze ezt a panaszát azzal a mondattal, amivel Illés kezdi, ami tulajdonképpen egy nagyon jól kiérlelt megfogalmazás, kétszer betűről betűre ugyanúgy mondja el, akárhány vallató tiszt ültette volna le Illés prófétát, hogy nyilatkozzon, mindegyre mindig ugyanazt mondta volna, mint egy betanult verset. Eltéveszteni sem tudja.  Nos, így kezdi: nagy búsulásom van az Úrért... Ezt kétszer is mondja. Az új fordítású Bibliában így olvassuk: nagyon buzgólkodom az Úrért. A latin Biblia-fordítások így fordítják: fölötte igen törekszem az Úr ügyéért. De talán így is lehetne fordítani (az ott szereplő héber szó megengedi): féltőn aggódom az Úrért, féltőn szeretem az Urat. S lám, egyedül maradtam. Nem tudom testvérek, érzitek-e, hogy miközben Illés annyira őszintén fogalmaz, és olyan világosan látja a helyzetet, aközben éppen annyira rosszul látja önmagát ebben a helyzetben?! Kapaszkodjunk bele egy kicsit ebbe a fordítási lehetőségbe: féltőn szeretem az Urat, vagy talán még pontosabban így: féltőn aggódom az Úrért. Hogy van-e vérek ennek valami lélektani elnevezése, nem tudom, de egészen világosan áll előttünk Illésnek a nyomorúsága és az, hogy miközben tisztán lát, mégis milyen torz kép alakul benne. Félti az Urat! Majd hozzátoldja: de már csak egyedül én vagyok, aki féltem az Urat! De talán – tegyük hozzá kedves testvérek – így is akarta ezt ő, hiszen a féltés féltékenység is (itt ugyanaz a szó szerepel, ami számos helyen az Ószövetségben, amikor azt írja le a szentíró, hogy valaki féltékeny lett). Féltékeny vagyok az Úrra. Hogy ki az Úr, és mi az igazság, mi a szövetség és mi az Isten népének a jó rendje, azt csak én tudom. Csak én értek az Úrhoz!
Ereszkedjünk bele ennek a szónak a mélységeibe: nagy búsulásom van az Úrért, nagyon buzgok az Úrért, felette igyekszem az Úrért, szorongásom van az Úrért, nyughatatlan vagyok az Úr ügyében, féltőn aggódom az Úrért. Aggódom az Úrért, aggódom Istenért -  s egyedül maradtam. Ez, hogy egyedül maradtam, és az, hogy aggódni az Úrért,  nyilvánvaló tény, és mégis, mintha Illés maganőttetése lenne, dohogó magakelletése. Mit csinálsz itt, Illés? – Uram, már csak én harcolok érted. Aggódom érted, Uram.
Jól lát Illés? Nem látja jól. Mert lemondás, öngyilkossági késztetés tölti el: vedd el Uram az én lelkem, rimánkodik, depresszió támad rá, mint mindig, amikor azt hisszük, hogy egyedül maradtunk. Jaj, de sok helyzete, drámája, tragédiája van az ember életének, nagy és kis dolgokban egyaránt. De leginkább szívügyekben. Egyedül maradtam. És az Illés szavában benne van az implicit vád is, hogy akiért harcolunk, az magunkra hagyott bennünket!! Igen, elmesélte nekem egyszer egy 2. világháborút megjárt magyar katona, aki több évig volt fogságban, életének egyik legrettenetesebb pillanatát: kint voltak a frontvonalon, támadott az ellenség, ők megpróbáltak helyt állni, s mikor egyszer hátra néztek, s kiáltottak, hogy muníció kellene, akkor azt látták, hogy a törzstisztek kitűzték a fehér zászlót. Mintha Illés is ezt élné át. Ő ott van a fronton, és Isten magára hagyta őt. Egyedül maradtam.
De mit lát Isten, kedves testvérek? Isten mindenekelőtt lát egy menekülő embert, akinek menedékre, táplálékra, hajlékra, erőre, oltalomra, megsegítésre, vezetésre van szüksége - és angyalt küld hozzá. Lát egy embert, aki belealudná magát az elveszésbe, a halálba, olyan fájdalmai vannak - és vigasztaló angyalt küld hozzá, hogy kiébressze az önfeladás álmából. Kelj fel, egyél, kelj fel, egyél, mert erőfölötti utad van. Isten lát egy megzavarodott embert, akit vezetnie kell. Menj le Hórebig, ott fogsz az Úrral találkozni. Lát egy embert, aki a győzelemi mámorból a semmibe hullott, és látja, hogy ezt az embert munkával kell meggyógyítani. Munkával, a munka gyógyít. Negyven nap és negyven éjjel megy Illés, egy pogácsába sült cipónak és egy pohár víznek az erejével. Negyven napig. Az kemény munkaterápia, kedves testvérek. És Isten lát egy vulkanikus figurát is (Illés a tűz embere, a hagyomány is így őrizte meg Illést, ő a tűz embere), de Ő halk és szelíd szóval szól hozzá. Vagyis oda fordítja Illést és az ő figyelmét ahhoz, amit Illés nem lát. Illés azt látja, hogy egyedül maradt, Isten pedig látja, hogy maradt még hétezer ember. Ezért idézi Pál apostol a Római levél 11. részében ezt a szakaszt, mert ez csodálatos, kedves testvérek. Mi azt mondjuk: egyedül maradtam. Egyedül én. Már csak én aggódom az Úrért, sőt, már az Úr sem aggódik az Ő ügyéért, csak én. Az Úr azt mondja: maradt még hétezer, akik nem hajtottak térdet és nem csókolták meg a Baált. Oda kell fordítania erre Illésnek a figyelmét, - és az a csodálatos kedves testvérek, hogy Isten ezt egészen különös módon teszi.
Halk és szelíd szót hall Illés, olyan halk és szelíd ez a hang, hogy csak többszörös fokozással, vagy – ha szabadna ezt mondani – kicsinyítéssel lehetne ezt leírni. Úgy is lehetne fordítani, hogy picike – szó szerint így hangzik – picike, alig hallható hang támadt ott.  És ez a szó („kicsinyke”) ugyanaz, amivel a homokcseppet, vagy vízcseppet írják le. Ézsaiás próféta mondja egy helyen: a népek olyanok Isten előtt, mint vízcsepp a vödör alján, és ott ugyanez a szó áll. Egy csöpp szó ez, egy halk, alig hallható szó ez -  pedig hát Illés vulkanikus figura. Ő a tűz embere, ő mennydörgést tud idézni. De ez a hang, az Úr hangja épp olyan, mint amikor egy fülsüketítően dübörgő kohóban meggyújtjunk egy gyufaszálat gyufát. Egy sercintés  - és azt ki hallja a tűznek elemi robajában? Hallja azt valaki? Olyan ez kedves testvérek, hogy más képet mondjak, mint amikor villámlás és mennydörgés közepette, amikor mindent betölt az égzengés, nekünk egyetlen távoli kis fénypontot kell megtalálni. Egy meggyújtott gyertyának, egy mécsesnek a fényét. Ki figyel a dübörgés közben egy halk hangra, ki figyel villámlás és mennydörgés közepette egy mécsesnek a lángjára? Pedig most így felel az Úr!
Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lelsz – énekeljük szép énekünkben. Miközben Illés lelkében kulminál a vihar, minthogyha a vihar a földrengés és a tűz, ami ott a Hórebhegyi barlangnál történik, nem is lenne egyéb, mint Illés lelkének a kivetülése (aki ennek szépirodalmi leírását akarja olvasni, olvassa el Shakespeare Lear királyát, mert ahogy az öreg Lear a viharban bolyong és őrjöng, égzengés és mennydörgés közepette, annak zaja ugyanaz, mint itt), mindeközben Isten ezt a magába zárkozó sértett gyermeket  is látja, akivel nem kiabálni kell. És milyen csodálatos ez. Isten nem kiabálja túl Illést. Csak egy halk és szelíd szó hallatszik. Épp csak egy hang: mit csinálsz itt, Illés?
A vihar, testvérek, legfeljebb csak arra jó, hogy elhallgasson a háborgó lélek. A földrengés legfeljebb csak arra jó, hogy ne érezze magát olyan szilárdan a saját bánatában és meggyőzöttségében, hogy egyedül maradt, már Isten sem törődik a maga ügyével, a tűz legfeljebb csak arra jó, hogy szétégessen mindent, minden önillúziót és önáltatást,  - hogy aztán megszólaljon az a halk és szelíd hang, mert ez a hang jó mindenre. Mert ez a hang mondja ki, amit Isten lát. És ekkor mondja meg Isten: nem vetette el népét, és ezért – és csakis ezért -  Illést sem veti el. Hűséges népéhez és ezért hűséges Illéshez. Ad jövőt az Ő népének és ezért ad még feladatot Illésnek. Az ember azt látja, ami a szeme előtt van, Isten azt, ami a szívekben van. És ekkor egy halk és szelíd szó szólt. Akinek van füle, hallja, amit mond a Lélek a gyülekezetnek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Igen megragadott most, amikor Sámuel próféta könyvét olvassuk, a próféta alakja, az elhívatása gyermekkorában, a szolgálata; és még inkább az, ahogy Istennek igéje egyszerű,  mesterkéletlen őszinteséggel, néhány nagyon világos megjegyzéssel bemutatja nekünk a prófétát. De méghány és hány próféta nevét olvasni Isten igéjében, és milyen sokszor, név nélkül csak azt a megjegyzést, hogy egy próféta vagy éppen a próféták ezt meg ezt tették..., Ezért a ránk következő heteken prófétákról fogok szólni, hogy még mélyebben belelássunk abba a titokba, amit a most fölolvasott ige jelez. Az ember mindig azt nézi, ami a szeme előtt van – valljuk be, ez így van! –, addig Isten azt nézi, ami a szívben van. A próféta pedig, aki az emberek és Isten között áll, azt a különleges, nagy feladatot teljesíti, hogy Istennek ezt a látását továbbítsa a számunkra, mintegy tolmácsolja nekünk.
Mielőtt Sámuelről szólnék néhány szót,  még bevezetésül azt is el kell mondanom, hogy nem véletlenül választottam Sámuelt. Nemcsak azért esett rá a választásom (hogy ugyanis vele kezdjük), mert most az ő könyvét olvassuk, hanem azért is, mert maga Isten igéje is tesz bizonyos megkülönböztetéseket a próféták hosszú  történetében, és Sámuelnek nagy jelentőséget tulajdonít mindig. Például, a Zsidókhoz írt levél Sámuellel nyitja meg a prófétáknak a sorát. A bírák és a próféták közé helyezi, tehát Sámuellel egy korszak zárul és egy új korszak kezdődik Isten népe életében. Ugyanígy szól erről Péter apostol is a pünkösdi prédikációjában, amikor azt mondja, hogy Sámuel és a próféták. Sámuel tehát afféle köztes alak: még bíró is, uralkodó is, igazságszolgáltató is (ha kellett, akkor ő vitte harcba az ő népét). És pap is. Azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy több száz évvel később, Jósiás király idejében bemutattak a templomban egy nagy páska-áldozatot, amelyről megjegyzi a krónikás, hogy Sámuel óta nem mutattak be ilyet. Tehát pap is volt Sámuel. De próféta is. Vele kezdődik Isten népe életében egy új mozgalom – ha szabad ezt mondani – amely a prófétaság intézményét is létrehozza. Sámuel úgynevezett prófétai iskolákat hozott létre szerte az országban, s olyan fiatal embereket vett fel ezekbe, akik az Úr ügyének szentelték magukat.. Aztán Sámuel sorra-rendre látogatta, tanította őket, miképpen kell Isten útján járni, Isten akaratát keresni. Saul is,  amikor a szamarait kereste, egy ilyen próféta iskola növendékeivel találkozott, az ő hatásukra esett eksztázisba, és ezért terjedt el szólás-mondásként: mit keres Saul a próféták között?
Egyszóval, Sámuellel valami új is elkezdődik. Ő már nem egy magános prófétai alak, aki Isten indíttatására elvégez egy-egy prófétai szolgálatot! Ilyenekről korábban is olvastunk és természetesen majd később is találkozunk ilyenekkel. Megrendítő, ahogy Isten elküld valakit a paphoz, a családfőhöz, a királyhoz, a népgyűlésre, egy közösségbe, hogy ott elmondja az üzenetét,  s utána mi többé nem hallunk róla. Igen, van ilyen prófétai szolgálat is (bár ez inkább anagyali), de Sámuel esetében valami egészen mást látunk. A 99. zsoltár, amit felolvastam, annyira jelentősnek tartja Sámuel alakját, hogy azt mondja: Mózes és Áron a papi rendekkel, Sámuel pedig mindazokkal, akik az Úr nevét segítségül hívják, együtt magasztalja az Urat.
Egyszóval, Sámuelnek, a prófétának ott volt leginkább tennivalója, oda szólt leginkább a küldetése, ahol az emberek az Úr nevét segítségül akarták hívni. Egy egészen sajátos kifejezés is ekként jelöli meg Sámuel szolgálatát, prófétaságát. Sámuel könyvében olvassuk először azt a különleges szót, amit görögre profétész-nek fordítottak (s aztán a görög szóból jött át a magyar nyelvbe a próféta kifejezés). Ám az Ószövetségben többféle szóval írják le a prófétát: látó, máskor igazlátó, máskor megmondó, pontosabban: jövendő mondó, s talán ez áll a legközelebb a görög próféta szóhoz, amely azt jelenti: az, aki előre megmondja a dolgokat, aki Isten ígéreteit, jövőre néző titkait föltárja. Sámuelnél azonban egy nagyon különös szó szerepel  - héberül: nábi - , s talán úgy lehetne a legegyszerűbben lefordítani: megszólított, vagy elhívott. A magyar fülnek is úgy szól, ahogy a héber nyelvben van, ez egy passzív szerkezet. Azt a személyt jelöli, akit Isten megszólított, magához hívott, átadott neki egy üzenetet, és az lett az elhivatása (küldetése), hogy ezt az isteni üzenetet továbbadja. Ez egy egészen különös, sajátos mozzanat. Isten népe életében korábbról is hallunk látókról, jövendő mondókról, vagyis olyan emberekről, akikről tudták vagy sejtették, hogy életszentségük, istenkeresésük, vagy valami különös vallási  képesség okán isteni üzeneteket lehet náluk kérni és találni. S látjuk később is, mindig is voltak ilyenek, s álltak rendelkezésre, ha valaki isteni üzenetre volt kiváncsi. A királyok némelyike, például, nagy létszámban tartott efféle jövendőmondó prófétákat, akár több százat is elérhette a számuk. Ezek a próféták a király tányérjáról ettek,  feltehetően igyekezniük kellett mindig kezdevő jövendölésre találni.
Sámuel esetében azonban, mint említettem, megváltozik a prófétaság iránya. A próféta küldötté lesz, akit Isten megszólít és fölhatalmaz és elküld, és olyan helyzetekben is fel kell lépnie, amikor Isten népe egyáltalán nem keresi az Úr szavát. És ez vezet át bennünket az Ószövetség nagy prófétáihoz, azokhoz a nagy szentekhez, akiket Isten hatalmazott fel az üzenete továbbítására. Erre vonatkozik a felolvasott igének az egyik mély jelentése is: az Úr nem azt nézi, amit az ember, mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. Nyomban eszünkbe kell jusson a Bírák könyvének utolsó mondata, amely elindítja majd Sámuel próféta történetét. Ezt mondja a Bírák könyve: mindenki azt tette, ami jónak tetszett az ő szemében. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. És ami a szem előtt van és jónak tűnik, azt is teszi. Isten azonban időről időre küld embereket,  akik másfelé vezetnének, mert Isten a szívet nézi, mert Isten szereti az Ő népét, mert Isten meg akarja óvni a népét minden bajtól, veszedelemtől. Az ember tompult és vak és csak azt látja, ami a szeme előtt van, az ember nem lát befelé, önmagát sem látja igazán. Küldeni valakit, hogy az ember megmeneküljön.  A küldött: ő a próféta, aki legtöbbször, legalább is első hallásra vagy első tekintetre,  nagyon kemény, nyugtalanító vagy éppen dühítő üzenettel érkezik.
Nyilvánvaló tehát, és Sámuel számára is nyilvánvaló volt, hogy ő nem jövendőmondó próféta, ő nem olyan alak, aki üldögél odahaza egy prófétai hivatalban, 9-től 2-ig, ahova be lehet kopogtatni, elő lehet adni az ügyeket és aztán több-kevesebb vallásos cselekménnyel jelet, üzenetet lehet szerezni a jövőre nézve. Mint a delfoi jósdában a görögöknél. Sámuel küldött, neki kell elindulnia, és elvinnie az üzenetet, ahova küldték. Isten lát valamit a szívekben, és amit a szívekben lát, az nem jó. Elküldi hát szent emberét. Vagyis a próféta szent ember, a próféta az isteni látásnak, diagnózisnak a közlője, a valóságnak és életünknek értelmezője, mégpedig Isten igazságának a tükrében. Az igazság és a szentség őrzője,  - ezt kell képviselnie.
A felolvasott történet mindezt tökéletesen megmutatja a számunkra. Sok szép irónia van benne, mégsem ezt akarom kihangsúlyozni, kedves testvérek, csak utalok rá. Arról szeretnék leginkább szólni, hogy miképpen mutatkozik meg magán a prófétán ez a nagy igazság: hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt nézi, ami a szívben van. Hát lássuk!
Sámuel kesereg. Ő ugyan megmondta volt, amikor országgyűlést tartottak és királyt akartak, ő megmondta volt, jó előre figyelmeztetett, hogy ha Isten népe királyt állít, akkor nagy bajt vesz önként a nyakába, mert a király zsarnokoskodni fog, a király szüntelenül háborúzni fog, a király hadgazdaságot vezet be, a király tönkreteszi az országot, elveszi a nép szabadságát, pedig Isten népe tökéletes törzsszövetségi szabadságban élt. Isten mégis azt mondja Sámuelnek, adj nekik királyt. És Saul lett a király Benjámin törzséből. Sault, ha úgy tetszik, szemre választották ki, mert mindenkinél egy fejjel magasabb volt. Ilyen ember kell királynak, szép nagy ember, mint egy szekrény. Fel lehet rá nézni fizikai értelemben is. Ilyen kell királynak. Még csak kisebbrendűségi komplexusa sincs. Mert azért Bonaparte Napóleonról, meg a többi alacsony-termetűről tudni való, hogy kisebbrendűségi érzésük miatt akartak a legmagasabb polcra ülni.  S olykor ebbéli nagy igyekezetükben háborúskodásba rántották az egész világot is. Nem baj, ha a király magas, legalább tiszták és világosak lesznek a képletek. Fel lehet rá tekinteni. Csakhogy Saul engedetlen volt, Saul olyan dolgokat vindikált magának, amiket nem tehetett volna meg, Saul eltért Isten útjáról és Isten letette őt. A Saul miatt kesergő Sámuelnek új királyt kell keresnie úgy, hogy Saul még trónon ül. Meg is ijedt a próféta ettől a küldetéstől, s tiltakozik: ha Saul megtudja azt, hogy én eljárok az országban és új királyt keresek, megölet engem, hiszen ez felségsértés, lázadás. De miután még Saul kezén van minden hatalom, megölet engem. Csakhogy, olvassuk az igeszakasz kezdetén, Isten már letette Sault. S a kétségbeesett Sámuelt megtanácsolja, miképpen járjon el.  Elküldi Betlehembe, egy kis városba Isaihoz, akinek fiai vannak, ezzel: majd Isai fiai közül jelölöm ki, hogy ki lesz az új király, és akit kijelölök, kend föl.
Az első ennek kapcsán éppen az, amit a bevezetőben mondtam: a próféta küldött. Engedelmeskednie kell. Az mondja az Úr Sámuelnek: akit majd én kijelölök, azt kend fel. Lehetne ilyen kérdéseket is feltenni: miért Betlehembe, miért a Júda törzséhez kell menni? miért nem megyünk a benjáminitákhoz? ha Saul nagydarab ember volt, valószínűleg a benjáminiták közt hamarabb találunk magas embert, nem? s miért Isaihoz megyünk, aki nem tartozott a legtehetősebb és leggazdagabb családok közé Betlehem vidékén? Sorolhatnánk a kérdéseket. De ezen a ponton értjük meg, hogy a küldöttnek – most értsük így: a prófétának –, akit Isten azért küld, hogy akaratát  kinyilatkoztassa, elsőként önmagán kell gyakorolnia az isteni szót. Szaladjuk előre az időben, akár a 21. századig! Az nem próféta, testvérek, aki úgy gondolja, hogy annyi volna a prófétaság, hogy jól megmondom a magamét aztán kész! Szokták mondani ma is különböző megnyilvánulásokra: milyen prófétikusat mondott valaki. Vagyis: jól megmondta. Vagy: kimondta az igazságot. Leleplezte, rámutatott, elodázhatatlanná tette a dolgokkal való szembesülést, stb. Igen, kedves testvérek, megmondó emberek mindig voltak, és lesznek is. A próféta azonban nem megmondó ember, a próféta üzenetmondó ember. Óriási a kettő között a különbség, és ezért a prófétának önmagán kell először gyakorolnia az engedelmességet.
Ezt azért mondom, mert mi, akik Jézus Krisztus felkenetésének részesei vagyunk, többek között az Ő prófétai tisztjét is megkaptuk, ezt pedig avégre kaptuk meg, hogy Istennek igazságáról és Jézus Krisztus nevéről bizonyságot tegyünk. Vagyis, korlátozott (s ugyanakkor abszolút) mértékben minden keresztyén emberben megvan Istentől a prófétai kenet, s az elsősorban és mindig azzal kezdődik, hogy engedelmeskedünk. Az irónia pedig, amit jeleztem, ott jön, hogy Sámuel, akinek most, Isten nevében kell eljárnia és Isten útmutatása szerint kell kiválasztania az új királyt, ebben a nagy engedelmességi sorozatban legelőbb önmagát leplezi le, hogy milyen az ember. Azt olvassuk a történetben, hogy némi konspiráció keretében kvázi áldozatot mutatnak be, erre meghívják Isait és fiait. S mikor odaállítja Isai az első gyermeket a próféta elé, Sámuel szíve megdobog: ő az, ő az, ő lesz az! A legidősebb fiú. Ám akkor hallja az Úr hangját: nem ő az. Nem baj, van még hét. Lehetne erről egy kis színdarabot is csinálni, testvérek, szépen, lassan, komótosan. Első, második, harmadik, negyedik..., és mindeniknél megdobban Sámuel szíve, hogy milyen szép fiatal emberek ezek. Királynak való mind. De minden esetben, újra meg újra ezt hallja, hogy: nem. Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. Sámuel is azt nézi, ami a szeme előtt van, - ő is ember. De az Úr azt nézi, ami a szívben van. És ekkor jön a döbbenetes fordulat. A sor végére érnek, ám kiderül, hogy van még egy fiú, a legkisebb, ő őrzi kint a juhokat. Behívatják őt is, és ekkor hallja Sámuel az Úr szavát: kelj fel és kend meg, mert ő az. Vette azért Sámuel az olajos szarut, felkente őt testvérei között, és attól a naptól fogva az Úrnak Lelke Dávidra szállt és ez után is. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt, ami az ember szívében van.
Fel kell tennünk a kérdést mindezek után, hogy mit látott az Úr Dávid szívében? Egy a testvérek között. Ráadásul, nagyon ironikus, ahogy a Sámuel könyve leírja az egészet, mert azt mondja, megjelent Dávid, aki pirospozsgás volt, szép szemű és kedves tekintetű... Értitek, testvérek, Szentírónak ezt a finom iróniáját?! Vagy ez a Szentlélek iróniája? Jöttek sorba a testvérek, mindegyik tetszik Sámuelnek, de egyikük sem az, akit az Úr kedvel.  A végén jön a legkisebb, egy nagyon kedves, mosolygós, megkapó tekintetű, csillogó szemű fiatalember. De hát ezt is csak a szemünkkel látjuk!! Milyen döbbenetes, Dávid úgy jelenik meg itt, mint aki szépen belefér a lehetséges jelöltek sorába. Ő is lehet király. Talán nem olyan ügyes, mint harcedzett bátyjai, nem olyan termetes, mint a másik törzsből való Saul, de fáin gyerek, csinos fiú. Ám ott van a háttérben az üzenet, amit Isten mondott Sámuelnek: nem azt nézi az Úr, ami az ember szeme előtt van..., még ebben az esetben sem. Mi volt akkor Dávid szívében? Szépen énekeltük, a 78. zsoltárban: amit mindenki titoknak tart, azt jelenti ki az Úr! Amit a felszínen járó és felszínen tájékozódó ember néz, gondol, amiből az ember összerakja a benyomásait, abból egy olyan világ áll össze, hogy Isten döntéseit legfeljebb csak titoknak tudjuk tartani. És itt egy titok van. Hogy mit látott az Úr Dávid szívében, mert Isten a szívet nézi,  - az majd csak később, Dávid egész élete során derül ki. Sőt, inkább azon túl. De, amikor Sámuel elvégzi a hagyományos szertartást és a megszentelt olajjal fölkeni királlyá Dávidot, Isten Lelke reászállt Dávidra, és onnantól fogva mindig vele volt. A prófétának engedelmeskednie kell, félre kell tennie az emberi szempontokat. Pedig mondhatnánk Sámuelről, aki idős ember volt már ekkor, s már átlátott a szitán emberi magakelletésekben, hogy neki nincs szüksége már isteni vezetésre. S mégis, Sámuel is, idős emberként is csak azt látta, ami a szeme előtt van.  Isten azonban a szívet nézi.
A középkor nagy tudósai képes nyelven azt mondták: azért oly szép igaz ez az Ige, mert az ember szíve zegzugos rejtek. Sok szöglet, sok sarok, sok búvóhely van abban, s bárha bele is tudunk tekinteni egyik-másik ember szemén, szaván, életén keresztül a szívébe, - a titkokat az Úr tudja. Szögezzük most le Sámuel esetén, a próféta az, és úgy lát, ahogy Isten lát minket – de csak addig próféta, amíg enged Istennek. Az igazságot Isten minden rajtunk kezdi – számonkérni is, betölteni is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány héttel ezelőtt Sámuel próféta kapcsán hallottunk egy mélyreható és meghatározó igei üzenetet, így szól: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr a szívet nézi. Ennek az igének a fényében és erejében prófétákról szólunk, egy-egy prófétai alakról, akinek a szolgálata, személye és prófétai tapasztalata alapján próbálunk mélyebben beletekinteni ennek az igének az igazságába. Mi azt nézzük, azt látjuk, és a szerint ítélünk, ami a szemünk előtt van, - Isten azonban a szívet nézi. Ma egy ismeretlen próféta áll előttünk: Mikeás, Jemla fia (nem azonos a könyves Mikeás prófétával, aki talán százötven évvel későbben működött és könyvének minden szakasza olvasható a Próféták könyvének a sorában). Ez a Mikeás számunkra többé-kevésbé ismeretlen, csak azt tudjuk, hogy az északi országrészben, Izraelben, Samáriában élt, a király udvartartása körül működött, s azt tudjuk még róla, hogy kellemetlen ember volt, mert sosem mondott a királynak jót, hanem mindig csak rosszat. De most, egy döntő pillanatban ez az ismeretlen alak mégis úgy lép elénk, hogy ismerősként szólal meg, mert ő is csak azt teszi, amit Mózes 4. könyvéből Bálám szájából hallottunk: csak azt mondom, amit az Úr szól.
Hadd szóljak először néhány szót a helyzetről, a körülményekről, mert jelentős történeti pillanatot idéz a bibliai elbeszélés. A kettészakadt országrészek (dél: Júda, észak: Izrael) immár több mint száz éve elkülönülésben élnek. Délen is megvan a központi kormány, északon is megvan a központi kormány, délen ott van Jeruzsálem a szent hellyel, északon is fölállítottak egy kultuszi helyet, időnként testvérháborúba is keveredtek egymással, és nemcsak csetepatékat, hanem komoly háborúkat is lefolytattak. De most itt van a történelmi pillanat, beáll egy három évi békeidő. S azt olvassuk, hogy a déli országrész királya, Josafát Jeruzsálemből királyi látogatást tesz északra, Samáriába, ahol Akháb király fogadja. És ahogy tanácskoznak, Akháb, az északi király fölteszi a kérdést: hát nem tudjátok, hogy a miénk Rámot Gileád – egy kis város fent északon –, ezt Szíria elfoglalta, miért tűrjük, hogy ők uralkodjanak ott? Menjünk fel és vegyük vissza. Ez egy történelmi pillanat. Észak és dél összefog, egy nagy történelmi revíziót akarnak végrehajtani.  Ezt Magyarországon az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején úgy nevezték, hogy országgyarapítás;  visszaszerezzük azt, amit tőlünk elvettek, összefogunk érte, - nagyszerű, emelkedett pillanat, véget ér a testvérháború, a villongás, a viszály. Azt mondja a déli ország királya: ahogyan te elmégy, úgy megyek én is, ahogyan a te néped elmegy, úgy megyek én is, ahogy a te lovasságod kivonul, úgy vonulok ki én is. A tudósok megállapították, hogy ez tulajdonképpen szövetség-formula, vagy szerződési eskü-formula: ahogyan te, úgy én, ahogyan a te néped, úgy az enyém, ahogyan a te katonáid, úgy enyéim, - ez a szövetség.
Bár az a kifejezés, hogy történelmi, vagy történelmi pillanat, nem található meg a Bibliában, mégis azt kérem mindenkitől, hogy ízelgessük meg ennek modern kifejezésnek a mentén a Bibliában leírt helyzetnek a komolyságát. Nem lekicsinyelni és leszólni akarom a kifejezést, és legkevésbé sem ironizálni akarok, mert valóban úgy tűnik, legalább is elsőre úgy tűnik, hogy ez itt egy nagyszerű történelmi pillanat. Egy ilyen helyzetben, amikor nagy dolgok vannak készülőben, nagy összefogás, ugyancsak nehéz tiszta és világos ítéletet mondani. Mert, ha amikor a pillanat sűrűjében vagyunk, az egészen más, mint amikor visszatekintünk valamire. Oh, nagyon könnyű azt mondani, hogy húsz éve, vagy ötven éve, vagy kétszáz éve nagy történelmi pillanatok mentek végbe! Ezt visszatekintésben könnyű mondani, ámbár azt hiszem, Magyarországon még visszatekintésben sem könnyű ilyet mondani, mert ha megkérdezzük a történészeket, hogy hogyan kell értékelni a rendszerváltást, 1956 forradalmát, a 2. világháborút vagy az 1. világháborút, azt halljuk nyomban, hogy ezek a tisztes történész urak úgy beszélnek egymással is, mint a kocsisok. Nagy viták vannak. Hát képzeljük el, hogy amikor benne a dolgok sűrűjében, akkor ugyan mit látunk? Csak szándékokat, akaratokat, eltervezéseket, nagy igyekezeteket látunk.
És így van ez itt, ebben a pillanatban is. Hiszen a helyzet felette emelkedett, egyedi és egyszeri: hosszú évtizedekig tartó szembenállás, viszálykodás, testvérharc után a két király békességben, egymás mellett ül és valami nagyszerű dolgot tervez. Sőt, szövetséget kötnek, idéztem a formulát. Sőt, el is van döntve minden, meg van itt tervezve a logisztika, és már készülődnek a seregek (később majd elmondom erre a bizonyítékot). Annyira kész van minden, hogy most már, minden különösebb kockázat nélkül, meg lehet kérdezni a jövendőmondókat - a kor szokása szerint ez még a szertartás része. Mert azért a régi ember – régi ember?, hát a mai is! – jóshoz szaladt, s próbálta kitalálgatni, hogy amit eltervezett, az biztosan meglesz-e. Nos, mondja Akháb, kérdezzük meg az udvari prófétákat. De az összest ám! És itt egy egészen döbbenetes dolgot hallunk. Négyszáz embert tudnak összeszedni, ezek  – ahogy Jeremiás és Ézsaiás próféta könyvéből kiderül –udvari próféták, akik a király tányérjáról esznek, s az a hívatásuk, a foglakozásuk, hogy jövendölgessenek. Hogyha a király tudni akarja a mennyei hatalmak szándékát, akaratát, meg akarja nyerni Isten beleegyezését, akkor ezek az emberek rendelkezésre álltak és különböző cselekmények révén, akár úgy, hogy drogoktól transzba estek, és révülten jövendöltek, akár úgy, hogy különböző misztikus és titokzatos műveleteket hajtottak végre, és jósoltak, egyszóval, úgymond, megkérdezték az Urat, és közvetítették az Úr szavát. Itt is azt olvassuk, hogy a két király kint ült Samária kapujában ott állnak előttük a próféták és azt zümmögik: menj el király, az Úr kezedbe adja Rámot Gileádot, szerencsés lesz az utad, minden rendben van.
Ám, hogy ez egy előre eldöntött dolog volt, az abból derül ki, hogy Sedékiás, a próféta-csoport vezetője, vasszarvakat készített magának, azzal jelent meg és mintegy táncjátékban el is játszotta, hogy miképpen arat győzelmet a sereg. Öklelőzött kezdett a vasszarvakkal és mondta: így fogod öklelni Szíriát és Arámot és Damaszkuszt, amíg le nem taposod. Menj, győzni fogsz! Nos, kedves testvérek, vasszarvakat készíteni három másodperc alatt nem lehet, azt előre el kellett készíteni. Meg volt itt beszélve és rendezve minden. Tudták az udvari próféták, hogy ezt kell jövendölni, ezt is jövendölték - ebből éltek. Amit a király akart, úgy mondták, mintha az Úr akarná. Amit a két király eldöntött, arra ráütötték a transzcendens pecsétet. Az 1970-es években egy amerikai vallásszociológus. Peter Berger írt egy könyvet, ez a címe: A szent baldachin. Ezzel jelzi, hogy a vallás emberei, akár olykor az egyház is, akár olykor a keresztyénség is, a politikai akaratok fölé oda emelik a szent baldachint. Emberi akart fölé odaemelni az isteni jóváhagyást, nahát, - most ebből a történetből kiderül, hogy nem kellett ezeknek a prófétáknak olyan nagyon félrevonulni, böjtölni, aszkéta életet élni, imádkozni, az Úr akaratát keresni, megvolt már az az akarat, hiszen Sedékiás viszi magával a vasszarvakat. Ő már előre kitalálta a koreográfiát, s látványos, meggyőző, hatásos tánccal, vérpezsdítő, adrelanin-nővelő jóslattal állt elő. Lehet menni a csatába.
Ekkor azonban a déli király, nem tudni, mi okból, azt mondja Akhábnak, Izrael királyának: ennyi, nincs több, minden próféta nyilatkozott? Ekkor Akháb azt feleli: van itt még egy alak, Mikeás, Jimla fia, de én utálom és gyűlölöm, mert sosem mondott nekem jót, mindig csak rosszat mondott nekem. Mire a déli király azt mondja: ne mondj ilyet, hívjuk ide, kérdezzük meg őt is. Biztos, ami biztos? A négyszázhoz az egy, kedves testvérek, az, ha jól számolom, az még egy százalék se, csak huszonöt tízezrelék. Nem nagy szám mennyiségileg. Hát, ha négyszázan azt mondják, hogy menjél, ugyan mit számít az az egy? De a déli király kérése és sürgetése, jelez már valamit, jelzi az ember szívének azt a titkos aggályát, hogyha ugyan mindenki azt is mondja, hogy menj és tedd, ha minden jel arra is utal, hogy ennek a vállalkozásnak jó vége lesz, mégis azért, ha van valaki, ha van még egy valaki, aki Isten szavát tudja közvetíteni, kérdezzük meg őt is! Itt lép a képbe a mi prófétánk, Mikeás, akiről mondottam, hogy nem tudunk róla semmi többet, csak azt, amit ebben a történetben hallunk. Annyit talán el lehet mondani, hogy persze, vannak próféták, Illés és tanítványai élnek, de ők, Illés és Elizeus és társaik, nem keresnek semmit a király udvara körül, száműzetésben vannak. Emlékszünk Illés történetére, és arra is, hogyan panaszkodott, hogy nem marad senki Izraelben. De Isten csodálatos módon felelt neki: maradt még hétezer. Nos, ez a Mikeás ebből a hétezerből való.
Küldik érte a követet, és a követ – úgy, ahogy az udvari emberek szokták, jobb a békesség alapon – miközben szólítja Mikeást, azt mondja neki: nézd, a jóslás eredménye az lett, hogy mindenki buzdítja a királyt. Mondj már te is jót! Hiszen a pillanat történelmi, hiszen itt nagy dolgok vannak készülőben, hiszen talán újra egyesül a két ország, mert a közös hadi vállalkozás sokkal többet jelentett egykor, mint ma, amikor két deszant elmegy valahová, puffogtatnak egy kicsit, aztán hazamennek. Ha a déliek is részt vesznek ebben az akcióban, akkor az északiaknak meg kell nyitni az országot, a déli sereg északon fog felvonulni. A csapatokat egyesíteni kell, a zsákmányon osztozni kell, talán ez a szövetség hosszabb időre szól. Mikeás, mondj te is jót!
Mikeás azonban megveti a hátát és azt mondja: én csak azt fogom mondani, amit az Úr szól. S mégis, amikor odaér a két király elé, akik ott ülnek teljes ornátusban s kérdezik Mikeást,  ő egészen megdöbbentő módon nyilatkozik, azt mondja: menj el, szerencsés leszel, az Úr a király kezére adja a várost. Akháb nem akar hinni a fülének. Éppen azért gyűlöli Mikeást, mert soha nem mondott neki jót, most pedig azt mondja: menj el, szerencsés leszel, az Úr a király kezére adja a várost?! De a megdöbbenés oka lehet az is, hogy Mikeás gyakorlatilag szóról szóra azt ismétli meg, amit az imént a király előtt táncoló négyszáz udvari próféta már megjövendölt. Vagyis az udvari ember jól felkészítette Mikeást.  A király  fülét ez megüti. Hogy is van ez? Mikeás rebellis, Mikeás egy kuruc, nem enged a negyvennyolcból, őt nem lehet szép nagy, édes tervekkel odaédesgetni a király tányérja mellé. Mikeás nem törődik azzal, hogy előlépteletik-e a királyi prófétai hivatal osztályvezető-helyettesének, hogy november 7.-én kitüntetik—e? Mikeás egy vadember. Hát akkor miért mondja ugyanazt?
Ráreccsen a király a prófétára: hányszor megeskettelek, hogy az igazat mond. Csak azt mond, amit az Úr mond neked. És ekkor Mikeás rákezd, és azt mondja: láttam az egész Izraelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk, és ezt mondta az Úr: nincs ezeknek Uruk, térjen vissza ki-ki az ő házához békességben. Vereséget jövendöl! Na, látod, mondja Akháb a déli királynak, csak kibujt a szög a zsákból, nem mond ez nekem semmi jót! Megelőlegezem a történetet: elmennek a csatába, okos haditervet szőnek, de elvesztik a csatát és Akháb király ott hal meg a harci szekerén. Jól látja ezt előre a próféta. De most még itt vagyunk, a történelmi pillanatban! Akháb fölhörren: hát látod, királytársam, minek volt ezt ide hívni, ez elrontja a történelmi pillanatot, ez bizonytalanná teszi az embereket, ez demoralizálja a hadsereget! S nyomban börtönbe vetteti Mikeást.
De még előbb elmond egy látomást. A látomás egy mennyei jelenet, Istent ül trónusán és kérdezi a mennyei seregeket: ki segít nekem abban, hogy Akháb királyt megcsaljam, hogy elmenjen Rámot Gileádba, és odavesszen? Döbbenetes látomás ez, mert azt akarja vele kifejezni a próféta, hogy a csatavesztés nem a körülmények következik be. Nem azért fog az egyesített sereg kudarcot vallani, mert történetesen valaki elárulja őket, vagy mert a hadiszerencse forgandó, vagy mert a kudarc mindig benne van a pakliban, hanem azért, mert az Úr már döntött, hogy Akhábot leteszi. Isten kimondta rá az ítéletet.
Mi mást mondhatna a próféta, s mi mást láthatna, mi mást kaphatna isteni üzenetként, mint ezt? Isten már csak – ha szabad ezt mondani – a módját keresi, hogyan tegye le ezt a királyt. A mennyei jelenetben, az Isten-király haditanácsában elő is áll egy lélek és azt mondja: én megoldom, seregek ura. Hogyan? Tisztátalan lélekként hamis szót adok a próféták szájába és lépre fogják csalni a királyt. Mikeás csak addig mondhatja el látomását, mert ekkor Sedékiás, az udvari prófétasereg vezetője odaugrik Mikeáshoz, szájon veri, hogy hallgasson már el, hiszen oda a fizetés, a zsíros konc - , hallgass el Mikeás! De  aki próféta, az azt mondja mindegyre, amit az Úr mondott. Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. A király a történelmi pillanatot látja, a szövetség lehetőségét, a hadiszerencsét, a siker igézetét, az összefogásból, a hadi vállalkozásból befolyó nagy hasznot. Most kell megragadni a pillanatot. De lám, ez a józan megfontolás, a hideg számítás valójában az elveszés őrülete, az elveszés révülete.
Itt kell szólnunk a prófétáról is. A király börtönbe záratja, azzal, hogy tartsák ott, míg ő s hadi vállalkozásból békében, azaz sikeresen vissza nem tér. De nem tér vissza! S még egyszer mondom, nem azért nem tér vissza, mert a déliek meggondolták volna magukat, és cserben hagyták volna őt a harcban (sokszor veszett így el háború). Nem azért nem jön vissza, mert Arám megijedt volna és felkérte volna Asszíriát szövetségesnek, és így hirtelen túlerőre tette volna szert. Nem  is azért, mert rosszul voltak megkovácsolva a fegyverek, vagy mert hirtelen valami járvány ütötte volna föl a fejét a hadseregben, s nem azért, mert rosszul tervezték volna meg a hadvezérek a csapatmozdulatokat. A bibliai történet leírja, hogy még hadi cselhez is folyamodnak, Akháb király a harcba vonulva levette a királyi ruháját, közembernek öltözött, mert tudta, az ellenség csak őt fogja keresni (régi csataszokás volt, hogyha a fővezért megölték, akkor csapata szétszaladt, - erről is beszél a próféta: láttam Izrael népét, mint pásztor nélkül való juhokat).  Nos, Akháb egyszerű vitézi ruhába öltözött. Így indul a csata, az ellenség rárohant a királyi pompában küzdő déli királyra, aki persze kiabál, hogy nem én vagyok, nem én vagyok, nem én kellek. Erre az ellenség soraiban zavar támadt – jól áll a csata kimenete. Ekkor azonban az egyik katona vaktában ellő egy nyilat, és ez a vaktában kilőtt nyíl vaktában a király mellvértje és váll-lapja közötti kis szűk résen vaktában utat talál magának. Vaktában! Vaktában?
Mit mond Mikeás próféta voltaképpen? Dacból a hivatalos szöveg ellenkezőjét? Vaktában mindig mást?  Csak ellenzéki szövege lenne vaktában? Ha a négyszáz talpnyaló azt mondta volna, hogy ne menj el, akkor Mikeás azt mondta volna: menj el, csak azért is, dafke? Az Úr ezt már elvégezte. Ezért lesz a próféta sorsa azonos az Ige sorsával. Ez a próféták sorsa. Nem mondhatnak mást, csak amit az Úr szól. Lehet, hogy nem tetszik, lehet, hogy botrányos, lehet, hogy ijesztő, lehet, hogy felháborító. Amikor a király úgy dönt, hogy a prófétát börtönbe veti, elhallgattatja, az előttünk az Ige sorsa,  - hiszen a próféta az Ige embere.
És mégis, ahogyan Pál apostol mondja, amikor a Jézus Krisztus evangéliumát hirdeti és ezért börtönt és fogságot szenved, és már Rómában van és várja a perét, és sejti annak végzetes kimenetelét, azt írja Timóteusnak: te csak hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben,  mert Isten Igéje nincsen bilincsbe verve. A próféta elhordozza az Ige sorsát, de az Ige, mint tudjuk, nemcsak szó, hanem isteni cselekvés is. Szólt az Úr: legyen és lett. Az a szó, amit a próféta kimond, az isteni szó, az lesz a király sorsa, az lesz a király végzete, és az lesz Isten örökre megmaradó igazsága.
Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azt nézi, ami a szívben van. Boldog, aki enged a szónak önmaga is ellenére enged, hogy az Ige megtartsa, megmentse és üdvözítse. Istennek Igéje nincsen bilincsbe verve, ezért mondja a próféta: én csak azt mondom, amit az Úr szól.
Ámen

Kedves Testvérek! Amikor január első napjától olvasni kezdtük Sámuel próféta könyvét, rögtön emlékezetembe tolult  egy megjegyzés, amit évtizedekkel korábban hallottam a gyermek Sámuel elhívásával kapcsolatban. Egy igen tiszteletre méltó lelkipásztor mondotta, aki különben igen sokat szenvedett evangéliumi hűsége miatt: lám, amikor  Isten szólítja a gyermek Sámuelt, az öreg pap, Éli inkább szundókálni küldi; majd hozzátette, - talán ilyen az egyház nyomorúsága is: Isten hív valakit, mi pedig szendergésre buzdítjuk.
A megjegyzés igen mélyen érintett, évtizedek óta hordozom magamban, de leginkább azért, mert talán félreértésen alapul, és félreértésre ad okot. Valóban, sok igazság van abban, és nem is szabad hallgatnunk róla, ismerjük el, hogy az anyaszentegyház nem állt és nem áll mindig hivatása magaslatán, s olykor bizony inkább eltanácsolja Istentől, mintsem Istenhez tanácsolja az isten-kereső, mitöbb Istentől megérintett embereket. Mégis, azt hiszem, abban még több és nagyobb igazság van, és erről még inkább beszélnünk kell, hogy ez a szép és titokzatos történet arról szól, hogy miképpen készíti fel az öreg főpap, Éli a gyermek Sámuelt az isteni üzenet befogadására. És ebben nagy bátorítás van mindannyiunk számára!
Hogy ennek a bátorításnak, mi több vigasztalásnak minden ereje a miénk lehessen, látnunk kell a történet körülményeit is – hadd szóljak ezekről is.   Sámuel könyve egy hosszú krónika közepén áll, és abba a korszakba visz bennünket, amely a honfoglalás óta eltelt évszázadokat és a királyság intézményének felállítását köti össze, egyszerűben: azt az időt beszéli el (talán 20-25 év ez), amely a bírák intézménye és a királyság intézménye között telt el.
Hogy ebben a korban milyen volt Isten népének helyzete, azt egyrészt a Bírák könyvének utolsó megjegyzése fejezi ki a legmélyebben. A Bírák könyve általában, nagy vonalakban a Sámuel korát megelőző évszázadokat mutatja be, - mindenekelőtt Isten hűségét és népe hűtlenségét, az elesettséget és az ismétlődő szabadításokat, a hosszú ideig, akár évtizedekig tartó nyomorúságot és a hosszabb-rövidebb ideig tartó felvirágzásokat. A könyv utolsó megjegyzése  azonban egyetlen  egy mondatba belefoglalja a nyomorúságot. Itt ezt olvassuk: „mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.”(Bír 21,25)  Ez az egyetlen mondat pedig ezernyi rettentő történetre nyit rá: az egyéni és közösségi önzés, az anarchia, a polgárháború, a pangás, a reménytelenség világa ez. Pedig mi azt gondolnánk, hogy amikor mindenki azt cselekszi, amit jónak tart, az a szabadság végtelen tágassága, az az igazi világ, amelyről mindenki álmodik – hogy azt tehesse, amit csak akar.
De már a Bírák könyvének utolsó fejezetei is igen megrendítő módon tárják elénk ennek a felfogásnak mindenféle tragikus következményét.
Természetesen, mint minden időben, ebben a korban is voltak igaz emberek, tisztességes családok, szentségre, becsületre törekvő kisebb-nagyobb közösségek. Igen, ebben a korban is fennállt a törvényességnek legalább a látszata, sőt olykor jól gyakorolt valósága is, formálisan megvoltak az identitás tartós intézményei is, élt a történelmi emlékezet, és élt, mégha torzan is, de élt az isten-emlékezet is  – de..., és itt érkezünk el Sámuel korához!  - a nyomorúság még annál is mélyebb volt, mint amivel  a Bírák könyve zárja beszámolóját. A Sámuel könyvének bevezető megjegyzései ugyanis azt mutatják meg, hogy sokan már beletörődtek a bajba, és bensőségesítették a nyomorúságot.
Mindenek előtt, azt látjuk, hogy még azok is, akik Isten jó rendje szerint akartak élni, folyton beleütköztek a törvénytelenségekbe és erkölcstelenségekbe, amelyek megrendítő módon, éppen a szent helyen jelentkeztek, ott mutatkoztak meg a legdurvábban. Az öreg főpap, Éli fiai, Hofni és Fineás, akik egyúttal a szolgálatban és méltóságban kijelölt utódai is voltak, minden lehető módon visszaéltek a szentséges szolgálatban adott helyzetükkel. Lábbal tapossák Isten jó rendjét. Azok, akik isteni szót és útbaigazítást kerestek a szentélynél, ebben a két alakban csak követelőző bürokratákat találtak, olyanok zsarolókat, akik arról voltak hírhedtek, hogy még apjuk józanító szavait is megvetették, fütyültek Isten szent életrendjére, erőszakoskodtak és gyalázatot-gyalázatot halmoztak. Igen, ők is csak azt tették, ami jónak tetszett a szemükben. Igazodtak a maguk korához: kisajátították maguknak Istent. Privatizáltak. És elütötték apjuk figyelmeztetését, megvetették könyörgését, egyszóval: mindent megtettek, hogy ne kelljen megváltozniuk, hanem tovább élhessenek a maguknak szabta rendben.
A nehéz helyzetet azonban nem ezek a megjegyzések érzékeltetik igazán. Mert nem az volt itt a legnagyobb dráma, hogy akik Istent keresték, azok csak egy vallási üzem korrupt hivatalnokait találhatták, hanem az volt a nagy tragédia, amit a ma felolvasott történet elején hallunk: „és abban az időben igen ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem volt nyilvánvaló látomás.” (1Sám 3,1)
Aki tehát Isten életvezető hatalma, szíveket vezérlő akarata, szentségre késztető rendje, törvényének sugallata szerint akart élni, aki tehát isteni válaszokat keresett kérdéseire, csak azt mondhatta: ritkán ad az Úr kijelentést – mégpedig igen ritkán; ez jelenti szószerint a kifejezés! És ráadásul nem volt nyilvánvaló látomás sem, vagyis olyan meghatározó, ihletett és ihlető üzenet, mai szóval: prófécia és prédikáció, amely az egész közösséget útba igazíthatta volna. Figyeljük meg a megjegyzés élét – nem azt mondja, hogy a megromlott vallási világban csaltak volna a főpap korrupt és basáskodó fiai,hogy netalán hamisítottak volna valami isteni üzenetet (arra sem vették a fáradtságot!). A megjegyzés arra utal, hogy mindenki tudta már, hogy nincs ige és látomás. Nem adott igét az Úr. És nem adott az Úr ihlető látomást...És mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a maga szemében.
Valóban elhallgatott Isten? Hallgatása volna a jele annak, hogy szuverénül elzárkózik, ha népe hűtelen? És csak a zajos lárma maradt?  Tolakodó programok, politikai harsogás, kulturális magunk-kelletése, zajos lárma a mindenki-azt-cselekszi, ami-neki-jó világából? De, testvérek, túl lehet-e kiabálni az Isten csendjét?  Túl lehet-e haladni az Isten mozdulatlanságán? Vagy talán szólt is az Úr, látást is adott az Úr – csak hát mindenki azt látta, amit jónak akart látni – és ezért nem látta, ami javára vált volna?
Az öregedő főpap, Éli fizikai állapota is tökéletesen kifejezi ezt a dilemmát. Azt olvassuk róla: szeme már homályosodni kezdett, és alig látott. Ha nincs ige, ha nincs látomás, - a szent hely felkent őre, a közbenjáró már-már vak, hiszen az elbeszélés nem a puszta fáradtságot írja le (ámbár bele lehet fáradni abba, hogy hallgat az Isten), és nem is csak Éli agg-korára utal (ámbár bele lehet vénülni a szűnni nem akaró rosszba). Ezt a leírást, illetve ami a mélyén van, visszavihetjük arra az időre is, amikor Sámuel még meg sem született, illetve a szülei nem adták még Éli mellé szent szolgálatra. Igen, a próféta fogantatása előtt is így volt ez Élivel. Amikor Sámuel édesanyja, Anna a szentélyben buzgón imádkozott az Úrhoz és gyermek-áldásért könyörgött, Éli, a főpap, aki a közelben tartózkodott és figyelte az imádkozó Anna száját, azt hitte, hogy csak részegen motyog az asszony.
S itt is, amikor az éjszaka sötétjében a gyermek Sámuel szalad hozzá, nem is érti, hogy mit akarhat tőle a gyermek, ha ő nem szólította, nem hívta?! – s  először eszébe sem jut, hogy a szent helyen szent dolgok szoktak történni. Fel sem ötlik benne, hogy a szentély azért áll, hogy a szentséges megszólítsa az embereket, hogy igét és látást nyerjenek. Hozzászokott már az Isten hallgatásához?
De ahogy az imádkozó Anna magyarázata nyomán Éli visszavonja durva szavait és megáldja Annát, úgy itt is történik valami – és ez döntő fordulat, és ebben van számunkra is buzdítás.
Éli, aki félig-meddig már vak, öreg és fáradt, és csüggeteg, Éli, aki a saját gyermekeit sem tudja jóra fogni, Éli, akinek papsága és bíróskodása idején ez a két közmondás járta országszerte: mindenki az csinált, amit akart – és: nem adott az Úr igét és látomást –; Éli, aki már-már beletörődik mindebbe (hiszen mi mást fejez ki az, hogy nem lát szinte semmit, mint azt, hogy nem is akar látni semmit, legfőképpen nem akarja látni, hogy mindenki azt csinál, amit akar, és nem ad jelet az Úr?!) – nos, ez az Éli mégis arra tanácsolja a gyermek Sámuelt: légy kész meghallani az urat! Mikor a gyermek harmadszor ébreszti: itt vagyok, hívtál! –  tényleg felébred, vagyis ráébred, hogy Isten az, aki a gyermeket szólítja, s ekkor az Isten szolgáinak örök, mély mozdulatát tanítja a gyermeknek: „Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
Kedves Testvérek! Tegyünk még három egyszerű megfigyelést, hogy áthasson minket ennek a történetnek a csodálatos biztatása:
1. Figyeljük meg, először is, hogy Éli nem azt mondja: eredj gyorsan és mondd csak: itt vagyok! Hívd vissza az Urat! Isten nem bújócskázik velünk, hanem szólít és hív, - és ezt mindig ő kezdeményezi. Milyen nagy csoda, hogy ez a már-már mindenbe beletörődő, sem nem látó, sem halló öregember megérti: most Isten szólítja Sámuelt, és Sámuel csak akkor lesz engedelmes szolga, ha megvárja az isteni szólítást újra! Milyen áldás, ha nem mi hívjuk Istent egy általunk számára elkészített helyzetbe, helyre (bármily nagyszerű is az), hanem ő hív és készít fel arra, amire elrendelt bennünket!2. Figyeljük meg továbbá: Isten az alvó Élit is felébreszti, mégpedig egy gyermek által ébresztgeti – halvány, de biztos előképe ez annak, amit a zsoltáros mond: gyermekek szájával szereztél dicsőséget – és biztos igazsága ez annak, amit Jézus mond: magasztallak, Atyám, hogy a gyermekeknek jelentetted ki az Ország titkait. Milyen áldás, ha megláthatjuk: Isten hűséges és érvényt szerez igazságának! Milyen áldás, ha felnyitja erre szemünket!3. Figyeljük meg, milyen csodálatos, hogy Éli nem vonta rántotta magával a gyermeket a beletörődése mélységébe, levertségébe – ha szabad ezt mondani: nem cinikus. Pedig, ahogy egy középkori magyarázó mondja, akár irigy is lehetne: ő évtizedek óta nem kapott látást, a saját sorsa felől is egy titokzatos alak tájékoztatta, akit az Ige Isten emberének nevez, ám ő csak korrupt gyermekivel küzd, a rossz hírt hallgatja naphosszat. Hát milyen nagy lelket ébreszt benne, hogy Isten felébresztett valakit: egy gyermeket, hogy Isten üzenni fog, egy gyermek által, hogy Isten ismét kezd megjelenni, megszólalni....4. S figyeljük meg végül hogy, amikor Isten megszólalhat, - szólj Uram, mert hallja a te szolgád, amikor nem állítjuk igéjét sarokba, hogy várjon csak a sorára, hanem mi várunk reá, amikor nem okos tanácsért keressük az igét, hanem engedelmességért, amikor a hitgyakorlatunk nem afféle életmód (lifestyle), ahogy a mai média besorolja ezt a fodrászat és a szabadidősportok mellé, hanem élet, vagy méginkább az egyetlen mód az életre: akkor rádöbbenünk, hogy Isten valójában sosem hallgatott és nem is hallgat – nekünk kellene hallgatnunk, odahallgatnunk – nekünk kell csendre és készségre jutnunk. Nekünk kell attól, hogy mindenki azt teszi, amit jónak lát (amit csak akar) – ebből eljutnunk arra: amit Isten akar, és arra, hogy azt fogom tenni, amit ő akar, és kész vagyok őt meghallani és meghallgatni.
S akkor egyszerre csak Isten erejével, szépségével, dicsőségével, jóságával, irgalmasságával telik meg a világ, az életünk, a sorsunk, a jövendőnk. Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból és felragyog néked a Krisztus  (Ef 5,4) – mondja az apostol. Akkor nem az a reményünk, hogy hátha-hátha fájdalom-mentesen megússzuk az iszonyatot, és hátha-hátha úgy tehetünk, mintha nem is látnánk belőle semmit, hanem ellenkezőleg a boldog színről-színre látásban reménykedünk és Isten országának erőiből élünk. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád – mondja a gyermek, és a szava minket is felébreszt: mert abban az időben kezdett ismét megjelenni az Úr.... Ámen!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sámuel könyvét olvassuk, amelyben újra és újra elénk kerül, hogy Isten milyen szuverén módon hoz döntéseket, hogy emberi szándékok, eltervezések és meggondolások ellenére, vagy éppen azokat felhasználva vezeti népét. El fogunk jutni ahhoz a történethez is, amikor  Isten Sámuel próféta által Dávidot választja ki és hatalmazza fel uralkodóvá. A felolvasott 89. zsoltár is Dávid kiválasztásáról, megtartatásáról szól, ámbár egy panasz keretében A zsoltáros, egy bizonyos Étán, ha szabad ezt mondani, oda tolakodik a nagy történelmi tablóba. Dávidról, Dávid kiválasztásáról, a Dávidnak adott ígéretekről szól, aztán Istennek a hűségéről. Mégis azt mondom, testvérek, hogy ez a mi zsoltárírónk nem valami odatolakodó alak,  hiszen nagy mélységből, nagy nyomorúságból kiált. Csak veszi a bátorságot, és ez a hívők bátorsága, hogy ugyan Dávidról beszél, s úgy is tűnik, hogy Dávidért is könyörög, aztán a végén mégis kimondja, hogy ő az a szolga, ő az az elesett, ő az a nyomorult, ő az a megalázott ember, aki Istent emlékeztetve a Dávidhoz való hűségére, most ezt a nagy hűséget önmagának kéri.
Mi több, ha már így mondtuk, hogy ez a hívő embernek a bátorsága, hadd buzdítsak mindenkit erre a személetre. A Zsidókhoz írt levél mutatja meg ennek lényegét. Amikor fölsorolja a hit hőseit, csodálatos panoráma ez Ábeltől kezdve a prófétákon át a maga koráig névvel és névtelenül, azzal fejezi be a buzdítást, hogy mi is, akiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül (a, Mózesek, Dávidok, Jeremiások, Ézsaiások, Dánielek, s ne is soroljuk a neveket, kifogynánk a szóból), nos, immár mi is fussuk meg kitartással az előttünk levő küzdőtért. Vagyis nem csupán annyit mond, hogy egy-egy biblia példakép nyomán bátorságot meríthetünk,  hanem hogy nekünk eleve köztük a helyünk. Maradjunk most Dávidnál: ha elgondoljuk a Dávid életében ezerszer megnyilatkozó isteni kegyelmet, máris ott vagyunk a középen. Ez az Isten igéjének a nagy titka. Nem tudjuk ezt úgy olvasni, ahogy egy-egy régi krónikát olvasunk hűvös vagy érdeklődő tekintettel! Isten igéje azonnal a középre állít bennünket.
Ezért engedjétek meg, hogy ma ennek a zsoltárnak az utolsó szavairól szóljak néhány szót, mert az ott  önmagában is elgondolkodtató, és azt hiszem, üzeneteket hoz nekünk. Így ér véget a zsoltár: ámen és ámen. Ha tudnánk, hogy mennyire spóroltak a szentírók a szavakkal – nagyon! –, akkor eleve csodálkoznunk kellene, hogy miért szerepel itt kétszer az, hogy ámen? Kálvin János azt mondja, hogy Isten igéjében még a szavak sorrendje is Istentől ihletett. Nos, gondolkozzunk, miért szerepel ez így, hogy ámen és ámen?
Vannak cinikus Biblia-magyarázók, akik szerint nagyon egyszerű a magyarázat. A régi-régi másoló annyira föllelkesedett ezen a gyönyörű zsoltáron (mert ez egy gyönyörű zsoltár!), annyira átadta magát ő is Étán érzéseinek, oly hirtelen ott találta önmagát is a középen, hogy még egyszer oda írta, hogy: ámen. Mondjuk, lapszéli jegyzetnek (ahogy láttam és is Bibliákban az olvasójuk jegyzeteit). Aztán két nemzedékkel később a soron következő másoló,  elnézte  széljegyzetet, főszövegként másolta tovább, s aztán ezt  szent dologgá lett, és évezredek óta így van. Megmondom igazán, testvérek, ez  egy eléggé pszichologizáló magyarázat, s amennyi igazsága van a lélektannak, épp annyi itt a fantázia is. Van ennél komolyabb magyarázat is. Van, aki azt mondja, hogy ezzel a megismételt ámennel – a szent szóval! – tulajdonképpen lezárul a Zsoltárok könyvében egy nagyobb szakasz. S valóban, hogyha a 41. zsoltárt elolvassuk (ennek végén is kétszer van ámen), akkor utána a Zsoltárok könyvében egy újabb nagy szakasz kezdődik, ha elolvassuk a 89. zsoltárt, utána is újabb nagy szakasz kezdődik. Csak az a baj ezzel a magyarázattal, hogy a Zsoltárok könyvét hagyományosan öt nagy fejezetre szokták osztani, tehát legalább négyszer kéne ezt a kettős áment megtalálni, de csak kétszer találjuk meg. Nos, ennyit a filológiáról.
Van még egy ennél is mélyebb magyarázat és azt hiszen, ez visz bennünket tovább.  Ha arra gondolunk, hogy a zsoltárok többsége istentiszteleti használatra készült, és a régi istentiszteleten responsoriumokat énekeltek, akkor ez a megismételt ámen annyit jelent, hogy mikor befejezte a zsoltáros az éneket, a gyülekezet egy nagy áment énekelt rá. Ezt jelzi a zsoltár vége. Hogy ti. itt egy responsoriumról van szó. Nos, hogyha ez responsorium, tegyük fel a kérdést: ugyan ki felel itt kinek, vagy mi felel itt mire? Mert az ámen szent szó.
A Heidelbergi Káté nagyon szépen magyarázza ennek a szónak a tartalmát, értelmét. Azt mondja: ezzel a szóval bepecsételem, hogy Isten sokkal jobban és inkább meghallgatta az én kérésemet, mint azt én elgondolni és akarni tudtam volna. Jézus mondja a Hegyi Beszédben, amikor az imádkozásról tanít bennünket: menj be a belső szobádba, ott mond el imádságodat és Isten, aki titkon figyel, nyilván megfizet néked, mert még szádon sincsen a szó, Isten már tudta azt, mire van szükséges. Már tudta - múlt idő. Majd, amikor az aggodalmaskodás ellen beszél, azt mondja: ne aggodalmaskodjatok életetek felöl, mert kívánságaitokat meg sem fogalmaztátok, Isten már tudta, meghallgatta. Múlt idő van itt is.
Ha ezen a nyomon indulunk az imádkozás csodálatos buzdításaival, és így tesszük fel, hogy itt van a zsoltár végén két ámen, vagyis ki felel itt kinek, akkor Augustinus egyházatya nyomán (aki ugyan ebből egy gyönyörű metafizikai magyarázatot csinált, de mégis) azt mondhatjuk, hogy talán itt Isten és az imádkozó felelgetnek egymásnak így: ámen - ámen. Csak az a kérdés, hogy ki mondja előbb. Talán úgy lenne jó a dolgok rendje szerint, hogy természetesen mi mondjuk először imádságunk végén: ámen, vagyis imádságunkra rátesszük a pecsétet, a hitünk pecsétjét, hogy bízunk Isten ígéreteiben. Rátesszük a pecsétet, hogy a meggyőződésünk mély és megingathatatlan: Isten meghallgatja a kérésünket. Rátesszük a pecsétet, hogy így talán-talán jól is imádkoztunk, - gondoljunk Jakab apostol levelére, aki arra tanít bennünket, hogyan kell  jól imádkozni. Nos, odatesszük a pecsétet: ámen. Vagyis becsomagoltuk a levelet, leragasztottuk a borítékot, és rátettük a pecsétet, elvittük a postára, s elküldtük. S már jön is vissza a levél, de nem bontatlanul, nem úgy ahogy Auden, a nagy angol-amerikai költő mondja, hogy sokszori imádságunk azzal jön vissza, hogy címzett ismeretlen, nem így, hanem válaszlevélként: ámen. Meghallgattatott. Vagy, hogy egyszerűbb példát mondjak, föladni sem kell. Jártam én már így. Hivatalba vittem be egy kérvényt, végiglapozta a hivatalnok, lassan komótosan, majd azt mondja: valami nem stimmel. Jaj, gondoltam, most haza kell vinni, újra ki kell tölteni, kicsúszunk a határidőből..., De valami huncutság volt a szemében és azt mondta, hogy itt még nem írta alá, írja alá, legyen szíves. Megnyugodtam, aláírtam, ő is vette a tollat, aláírta, lepecsételte, visszaadta. Rendben. Hát talán ez itt: ámen és ámen. Augustinus a zsoltárt magyarázva azt mondja a Dávid életére visszatekintve, hogy amikor áment mondunk, mindig Isten ígéretei körül járunk. Igen, itt is erről van szó. Azt mondja a zsoltáros: Uram, megesküdtél Dávidnak a Te hűséges voltodra. Megesküdtél Dávidnak, hogy megtartod őt kegyelmedben, megesküdtél neki, hogy ha ő meg is szegi a szövetséget, Te nem szeged meg a szövetséget. Megesküdtél, hogy ha ő meg is változik, Te nem változtatsz semmit. És ezekre mondja aztán Augustinus egyházatya, hogy hát ez a mi ámenünk: hiszünk Isten egykori ígéreteiben, hisszük, hogy a régi isteni ígéretek érvényesek, továbbá fölismerjük, hogy Isten a jelenben is ad ígéreteket, még most is ad ígéreteket, és reménykedünk abban, hogy Isten a jövőben is fog ígéretet adni.
Nagyon mély értelmű szavak ezek, mert nem arról beszél a zsoltár, hogy Istennek volt valamikor, az ősidők hajnalán egy – azaz egy! – ígérete, és ekörül forog az egész emberi történelem meg az én életem is. Igen, tudom, van egy ilyen nagy ígéret, majd azt a végén elmondom... De azt tapasztaljuk, hogy amikor számba vesszük Istennek azokat az ígéreteit, amelyeket a múltban kaptunk, az mindig megnyitja a szívünket, a szemünket és az érzékeinket és a hívő bátorságunkat, hogy  lám, most is vannak ígéretei Istennek, és hogy lesznek a jövőben is. Ez azt jelenti, hogy Isten beszél velünk, Isten élő és eleven kapcsolatban van velünk, Isten nem olyan, mint a deisták istene, a nagy órásmester, aki fölhúzta az órát, és a világ, ahogy Madách mondja: Évezredeket eljár tengelyén, míg egy fogással újítni kell -  egy-egy nagy történelmi kataklizmában, ötezer évenként, százezer évenként, és mi csak sóhajtozunk a régi ígéret után. Nem, kedves testvérek. Ebben a zsoltárban az a csoda, az ebben az ámenben a csoda, hogy amikor mi ezt kimondjuk, hogy: ámen, és bepecsételjük a kérésünket, akkor ezzel kifejezzük, hogy tudjuk: Isten egykor is, most is ad ígéretet, és velem lesz a jövőben is. Nemcsak a régi ígéretekkel, hanem olyanokkal, amiket – ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben – az ember szíve meg sem gondolt, a füle még nem hallott, olyanokat készített Isten azoknak, akik Őt szeretik.
És erre hangzik az isteni ámen, úgy lesz! Vagyis én mondom, hogy úgy legyen, és visszhangzik itt Isten szava: úgy lesz. Én mondom, hogy Uram, hallgass meg, és Ő felel: meghallgattalak. Én mondom, hogy kértem, Isten mondja: adtam.
De meglehet, hogy fordítva van, lehet, hogy Isten mondja előbb, először azt, hogy: ámen. Ha így van, azonnal belépünk egy még titokzatosabb világba, nevezetesen abba a világba, hogy egész létem, egész életem, minden eszmélésem, Istenhez való igyekezetem, a boldog élet végső beteljesülése iránti reményem, minden abból indul ki, hogy Isten azt mondta: ámen. Augustinus egyházatyáról azt mondják, hogy megtanulhatott volna kicsit jobban is héberül. Mert ő azért a latin nyelvnek volt nagy művésze, s ha lefordítjuk  latinra ezt a szót, hogy ámen, azt jelenti, latinul: fiat! S máris halljuk: fiat lux, - legyen világosság. Az ámen nemcsak helyeslő szó, nemcsak valaminek a bepecsételése, hanem teremtő szó. Fiat – legyen. Úgy lesz, úgy legyen.
És ezért mondja bátran az, aki így gondolja, hogy talán, talán mégis Isten az, aki kezdi az ámenek sorát. Ha ebbe belegondolunk, ez tényleg így van. Isten az, aki kezdi. Isten az, aki kezdte a teremtéssel, ahogy a 89. zsoltár is a teremtés művének magasztalásával kezdődik, mielőtt Dávid  bejönne  a képbe. Ott van előttünk az univerzum, a világteremtő Isten, ott van előttünk, hogy miképpen hódol neki az egész világegyetem, s majd jön Dávid is. Isten kezdte tehát, Isten adta az ígéretet úgy, hogy nem is gondoltuk, mert szívünk meg sem gondolta, fülünk nem is hallotta, s a világ összes meglévő eleméből sem tudtuk soha kikombinálni, kiszámítani, kirakni, hogyan is kéne annak lenni. És ha ez így van, akkor imádságaink voltaképpen nem is kérések. Imádságaink válaszok. A mi imádságaink nem is úgy kezdődnek, hogy hirtelen föleszmélek, jaj, de nagy bajban vagyok, szükségem van, tele van az életem egy csomó teherrel, s mindezt valahogy bele kéne fogalmazni egy imádságba és az örökkévaló Isten elé vinni. Inkább az látom meg, hogy minden, de minden, ami van, ami szükségszerű, ami kérés, ami fáj, amitől szabadulni kéne, amit hálából el kellene mondani, az túlmutat az életemen, a világon, - és csak odatalálunk már végre a teremtőhöz és a megtartóhoz imádságunkban. Mert Isten mondja először azt, hogy ámen. Legyen, és úgy lesz.
És mindezt azért tudom olyan bátran mondani, mert valóban van egy nagy ígéret: a te magod a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa – mondja az Úr Évának a Paradicsomkertben. Ezt nevezzük proto-evangéliumnak, első evangéliumnak, ős-evangéliumnak, amit a bűnbe esett ember kap a paradicsomkertből való  kiűzetése előtt. Nem a paradicsomkerten kívül kapja ezt a nagy ígéretet, hanem a paradicsomkertben. Vagyis amikor Isten ámenje megszólal a szívünkben, akkor abban az Isten közvetlen közelségének az ereje, az elveszített élet csodálatos áldása és egyúttal az eljövendő örök élet csodálatos ígérete szólal meg a szívünkben. Ezért imádkozik Étán így: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, s megszabadítsa magát a Seolnak kezéből. Hol van a Te előbbi kegyelmességed, Uram? Megesküdtél Dávidnak a Te hűséges voltodra. Azaz: megesküdtél Mózesnek, megesküdtél Ábrahámnak s megesküdtél Ádámnak és Évának... Megesküdtél az embernek a Te hűséges voltodra, ámen, ámen.
A múltat hinni, a jelent felismerni, a jövőt remélni. Ez nem afféle kis didaktikus, egyszerű megjegyzés kedves testvérek. Mert ha azt mondom, hogy a múltat hinni, ígéretről beszélek. A jelent felismerni, akkor ígéretről szólok. A jövőt remélni, akkor is ígéretre utalok. A régi teológusok azt mondják – és jól mondják – hogy amíg ezt a kérdést föl kell tennünk: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, s megszabadítsa magát a Seolnak kezéből, addig a kegyelem állapotában vagyunk. Tehát bátran és bizakodó szívvel kérdezzük ezt  - és  így keressük Istent. De amikor ki tudjuk mondani, hogy volt egy erős, aki élt és bár látott halált, de megszabadította magát a Seol kezéből, vagyis ki tudjuk mondani, hogy az Urunk Jézus Krisztusunkban Istennek minden ígérete igenné, és minden dicsősége ámenné lett, akkor már nem is időkről, hanem örökkévalóságról beszélünk Amikor ezt ki tudjuk mondani, máris értjük, mindegy is, hogy én mondom először, hogy ámen, és Isten felel rá, -  vagy Isten mondta először, hogy ámen és mondja mindig is, és én felelek rá. A mi Urunk Jézus Krisztusunkban mind a kettő egyszerre hangzott. Ő az igaz Isten és Ő az igaz ember. Aki Krisztusra tekint, látja benne Istennek minden ígéretét beteljesedni, minden ígérete igenné – fordíthatnánk így is: ámenné lett. És aki az igazi és tökéletes emberre, a második Ádámra, Jézus Krisztusra tekint, aki legyőzte a halált és nem maradt a Seol foglya, az látja, hogy benne lett ámenné Istennek mindent teremtő és alkotó dicsősége is. Ámen és ámen.