Aratás

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon aratási példázatokról szólt az ige, aztán a legutóbb kibővítettük az aratás képét a halászatéval, és már akkor jeleztem előre, hogy szólunk majd olyan példázatról is, amelyben a szüret körül forog a történet. Hiszen mind az aratás, mind a halászat, és  a szüret is, azt jelzi, hogy elérkeztünk abba a szakaszba, amikor a magvetés, a halászat fáradtságos munkája vagy éppen az ültetés, és az ültetvény gondozásának a fáradtsága meghozta a jutalmát. Mindent összesítve: nevezhetünk gyümölcsnek is, az aratást nevezhetjük is gyümölcsözésnek, s nevezhetjük a gyümölcsszedést is aratásnak, és persze, áttett értelemben a halászatot is. Az korábban magyarázott  példázatok mindegyike egy-egy drámai helyzetet hozott elénk, s mindegyik együttesen is egy nagy drámát. Ez pedig az volt, hogy hogyan jutunk el úgy az aratásig, a beérlelődött gabona begyűjtéséig, vagy éppen a halászat kapcsán a hálónak a csónakba való beemeléséig, - ha közben látjuk és tudjuk, hogy az a gyümölcs, amire számítunk, eleve keveredett valamivel. Hallottuk a búza és a konkoly példázatát kétféle változatban is, aztán hallottuk a tengerbe vetett hálónak a példázatát is, amelybe mindenféle hal belekeveredett. De amíg eljutunk az aratásig, sok minden történik, s legfőképpen, türelemmel kell lennünk, nem szabad idő előtt megkezdenünk az aratást, legkevésbé a búzának és a konkolynak a szétválasztását, vagy: amíg a háló a vízben van és nem húztuk ki a partra, addig nem kezdődhet meg a halak szétválogatása.
Az a történet, amit most felolvastam, szintén tartalmaz egy rövid példát (vagy inkább azt mondhatnám: példálózást), és ez is ugyanide, ugyanehhez a kérdéshez vezet el bennünket, de még inkább fokozza is a drámát és a feszültséget. Eddig azt láttuk, hogy türelemmel kell lennünk. Eddig azt láttuk, hogy nem vehetjük a kezünkbe azt a munkát, ami az Isten munkája, nem kezdhetjük el idő előtt a szétválasztást, vagy ahogy a régi magyarok mondták: nem lehet nekünk háló előtt halászni. Most azonban egészen más a helyzet, de ez csak a korábbi képek mélységét fokozza. Mindenek előtt egy történeti vonatkozást szeretnék megemlíteni, bár tudom, hogy kockázatos, mert lehet, hogy még inkább elsodorja a figyelmünket, mitsem hogy közel vinne a megértéshez. Igyekszem majd úgy mondani, hogy inkább közelebb jussunk.
Jézus és a samáriai asszony beszélgetéséből való ez a részlet; egészen pontosan a végéről. Ez a sokszorosan bűnös asszony megtér e beszélgetés hatására. Tudjuk, hogy azért ment délidőben vízért, mert senki nem állt vele szóba, ki volt közösítve, s nem engedték, hogy elkeveredjen a saját társadalmában. Jézus szava nyomán megtért. Most az a jelenet áll előttünk, hogy időközben megérkeztek a tanítványok, akik élelmiszert vásárolni voltak, s látják, hogy Jézus és a samáriai asszony beszélgetnek. Ezen rendkívüli módon megütköznek, de magukban tartják a kérdéseiket. Az asszony bemegy a városba, elhíreszteli, hogy egy prófétával találkozott, és míg a városból megérkeznek majd a csodát látni akaró emberek, aközben Jézus a tanítványokkal beszél,  és ekkor példálódzik az aratásról. A történeti vonatkozás pedig az, hogy a Samáriában élők sok gondot okoztak a régi zsidók számára. A történetük egy nagy történelmi katasztrófáig megy vissza, amikor összeomlott a Dávid királysága. A samáriaiak ekkor telepedtek be erre a vidékre, a Mózes-hitén voltak és a Garizim hegyén egy saját szentélyt állítottak föl, és váltig állították, hogy az ő vallásgyakorlatuk az igazi, és nem az, amit aztán a fogságból hazatérő zsidók jó százötven év múlva elkezdtek folytatni. (Ha valaki egy kicsit járatos a mai egyháztörténetben, s azt mondom: ó-katolikusok, tudja, miről beszélek. A római katolikus egyházban bevezették az anyanyelvű misézést, ám az ó-katolikusok azt mondták, hogy az igazi egyházban latinul miséznek, és így ők mind a mai napig latinul miséznek.) De Jézus korában etnikai ellentét is lehetett a zsidók és a samaritásnusok között, úgyhogy azok a zsidók, akik Samárián keresztül igyekeztek Jeruzsálembe, ha tehették, elkerülték a samáriaiak városait. De most ez az asszony, aki egyébként még a samáriai társadalomból is ki volt vetve, fölismeri Jézusban a prófétát, vagy inkább a Krisztust, a Megváltót, a Szabadítót, - és már híreszteli is.
Egyszóval, mondhatni: elkezdődött az aratás! Jézus nyelvén az aratás azt jelenti, hogy az Isten lelke által megtérésre megérett ember bekerül az Isten országába. Begyűjtetik. Emlékszünk a korábbi példázatokban mindig azt mondta Jézus, hogy akkor kezdődik az aratás, amikor a jó mag megérik: harmincszor, hatvanszor, százszor annyi gyümölcsöt terem, vagy amikor láthatóvá válik: mit hoz a magától növekedő vetés. Azt is fölidézhetjük, hogy amikor Jézus kiküldi tanítványait evangelizáló szolgálatra, mi azt gondolnánk, hogy csak magvetésre indulnak, de ő azt mondja nekik: kérjétek az aratásnak Urát, küldjön munkásokat, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés! Minthogyha most ugyanezzel példálózna a samáriai asszonnyal való beszélgetés után. A tanítványok felettébb csodálkoznak, nem értik, miért tölt el Jézus ennyi időt egy elveszett asszonnyal, akiről már mindenki lemondott. Idézzük csak föl a beszélgetést. Jézus azt mondja neki: öt férjed volt eddig és az a hatodik, aki most van, az sem igazán a férjed. Ez egy bomlott életű nő lehetett, aki nemcsak a maga, hanem mások életét is tönkretette, és sokadjára futott neki a boldogságnak, vagy legalább - ahogy mondani szoktuk – a rendes életnek, és sokadjára nem sikerült neki. Bizony, hatodjára nem nagyon szoktunk már türelmet adni, csak legyintünk egyet! Mert egyszer még tönkre mehet, kétszer is tönkre mehet valaki, mindig vannak külső körülmények, és más szempontok. Na, de hatodjára! Miért tölt el Jézus ezzel az asszonnyal ennyi időt? Mi több, amikor megérkeznek a tanítványok és azt mondják, hogy Mester, egyél, hoztunk ennivalót, akkor Jézus nem akar enni, mert még benne van ebben a munkában. Mindennapos jelenet, ha valaki csinál valamit, s el van merülve a munkában, kiabálhat a felesége: gyere, kész az ebéd, gyere enni! Csak az a válasz jön: mindjárt megyek, rögtön megyek, azonnal ott leszek... Aztán eltelik tíz perc. Kihűlt a leves. Gyere már enni! S a válasz:  mindjárt megyek! De nem bírja elengedni a dolgot.
Mintha itt is ez történne, Jézus annyira benne van ebben a beszélgetésben, annyira benne van az evangélizáló életformában, evangélium hirdetésében, hogy hiába noszogatják a tanítványok: hoztunk eledelt, egyél! Azt mondja Jézus: van mit ennem. Magukban a tanítványok: Valaki közben hozott neki eledelt? Aztán azt mondja Jézus: az én eledelem az, hogy az én Mennyei Atyám akaratát betöltsem, hogy azt cselekedjem, ami az Atyának a dolga: az életek megváltoztatása. Így kezdődik az aratás! Minden aratás így kezdődik, minden nagy evangéliumi munka így kezdődik., S így jutunk a példálózáshoz  (elnézést a hosszú részletezésért!), ekkor mondja a tanítványoknak: emeljétek fel szemeteket, lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra, és aki arat, jutalmat nyer és az örök életre gyümölcsöt gyűjt!
Azt mondja Jézus a tanítványoknak: ha körül néztek, ahogy mi is szoktunk nyár elején, mikor megyünk valahova, nézzük a vetést, és mikor fehérlik, akkor már lehet a sarlót rábocsátani, eljött az aratási idő. Milyen fontos ez, kedves testvérek! Nem a kalendáriumból tudjuk, hogy mikor kezdődik az aratás, hanem abból tudjuk, hogy kimegyünk és megszemléljük a tájékokat. És amikor szemmel is látjuk, hogy megérett, akkor kezdődik az aratás. Azt mondja Jézus a tanítványoknak, ha ebből az egyszerű szemrevételezésből meg tudjátok mondani, hogy már itt van az aratás, vagyis minden úgy megy, ahogy mennie kell, akkor abból, ami most történt, miért nem értitek, hogy általam és bennem Isten megkezdte az egybegyűjtésnek a nagy munkáját. Isten megkezdte az aratást. Kérjétek a Mennyei Atyát, hogy küldjön még  munkásokat az Ő aratásába, mert az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés. Márpedig ha az aratást megkezdték, addig nem állnak le, amíg végére nem érnek.
Van az aratásban egy efféle türelmetlenség, de ez jófajta türelmetlenség, nem rosszfajta türelmetlenség. Következetesség ez. Mondhatnám, hogy az aratás igazi református jellegzetesség, mert a református ember olyan, hogyha valamit elkezdett, azt befejezi. Én úgy tudom legalábbis, hogy ez egy református erény.
De van itt egy bökkenő, és ezért toldja meg Jézus ezeket az örömteli és diadalittas szavakat, így: mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető és más az arató. És ez azért bökkenő, mert ezt (tudniillik hogy más a vető, más az arató) legtöbbször úgy szoktuk mondani: lám, ilyen igazságtalan az élet. Más vet, más arat. Mi vetettünk, más aratja le. Nem szoktuk ezt mondani? Dehogynem! Más aratja le az én munkám fáradtságát. Mi dolog is lenne? Hiszen ismerjük az igéket: méltó a munkás a maga bérére, de mi dolog is lenne, ha látnánk, hogy valamiben fáradozunk, fél életet eltöltünk, összerakjuk a dolgokat, és egyszer csak jön valaki, és viszi gyümölcsét, érdemét és dicsőségét?! Ez igazságtalan! S valljuk meg, amikor Jézus ezeket a szavakat mondja a tanítványoknak, meg is szökkenünk egy kicsit, még ha természetes módon folytatja is: én most annak az aratására küldelek titeket, amit nem ti munkáltatok, mások munkálták, és ti most mások munkájába állatok be! Még így is igazságtalan, hogyha mi vagyunk az aratók! Van itt azért bennünk némi feszültség. Odaállhatok, elvehetem, érdemesíthetem magam arra, hogy az enyém legyen? Hiszen sporthasonlattal szólva csak a góllövők számítanak. Azt, hogy ki passzolta be a labdát, ki dobta előre, ki vezényelte végig a támadást, az nem számít.  A gól a lényeg.
S mennyivel inkább így van ez sokszor az életünkben. Valakinek a szívében, lelkében, életében készítgetünk valamit, győzködjük valami jóra, igazra, nemesre, aztán megérik a vetés és... más viszi el a gyümölcsöt. Ezért kell most Jézusnak megerősítenie a tanítványokat: vegyétek tudomásul, hogy ezt a munkát, egészen pontosan ezt az eredményt, amit most itt a samáriai asszony életében és a megtérő samáriaiak életében láttok, s amit majd sokak életében látni fogtok még, hiszen ti aratjátok le, ezt a munkát más kezdette el! Úgy is magyarázhatjuk ezt, ahogyan a régi írásmagyarázók,  ahogy Augustinus és Kálvin is magyarázza, hogy Jézus arra utal itt, hogy mindez évszázadokkal korábban kezdődött el. Ez itt a próféták magvetése. És amit a próféták elvetettek, ami évszázadokon keresztül lappangott, amiről már azt hitték, hogy nem is lesz belőle semmi, az most hirtelen itt van, és ezt ti aratjátok le! S mintha Jézus ezzel a tanítványokban lappangó feszültséget oldaná. Mert ez ugyan valamikor a próféták kezdeményező munkája volt,  de voltaképpen Isten munkája.
Van tehát az életünknek olyan pillanata, amikor a legkevésbé sem kell attól szoronganunk, hogy igazságtalanságot követünk el, ha az előttünk járók munkájának a gyümölcsét aratjuk le. Sőt, azt hiszen, sokszor éppen az a mi korunknak egyik nagy nyomorúsága, hogy amit hosszú nemzedékek évszázados munkája megérlelt, azt mi elvetjük, az nekünk nem kell. Bizony, büszke bolond, aki mindig mindent elölről akar kezdeni. Ez már nem református erény, ez már valami emberi zavarodottság, hogy én is akarom elkezdeni, én is akarom befejezni. Sőt, én is akarom kitalálni, én is akarok hozzá mindent megszerezni, csak én, csak én, csak én. Ám Jézus itt, a meghökkent tanítványokat éppen arra inti,  hogy az ő tanítványai és követői, húzzuk meg gyorsan a szálat ezer éveken keresztül: ha ti a Krisztus gyermekei és követői vagytok és az Ő népéhez tartoztok, akkor egy olyan munkába álltok be, amit Isten – nyugodtan mondhatom – a legeslegelső evangéliumi ígérettel kezdett meg, ott, az Édenkertben. Akkor azt ígérte Évának, hogy a kígyó a te magod sarkát fogja harapdálni, ő pedig széttapossa annak fejét. Mert az az első üdvígérete Istennek és onnantól kezdve a világ végezetéig tart ez a munka. Ebbe álltok most be. Mintha azt mondaná Jézus: mindig van aratás. Sose mondd azt, mert nem mondhatod, hogy az én nemzedékem, az én életem, az én időm csak az üres várakozás ideje, az én életem és az én időm semmi egyéb nem volt, mint valami próbálkozás, aztán majd jön egy boldogabb nemzedék és ők majd mindent elvisznek. Mindig van aratás! Mert aki a próféták munkájába állna bele, az az Isten munkájába áll bele, aki gyógyító szóval meg tudja érinteni bárkinek a szívét, aki igyekszik felebarátját megjobbítani és Istenhez hívni, az az aratás munkájában áll.
Sőt, azt mondja Jézus a tanítványoknak: aki arat, jutalmat nyer és örök életre gyümölcsöt gyűjt, hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen! Vagyis nemcsak egy nagy munkában állsz, tehát állj be szépen a sorba, hanem a vető és az arató, még ha más és más is, közös az örömben. De nagy titok ez! Merem állítani, a keresztyénség boldogsága e körül a titok körül forog. Idézzük csak föl Pál apostol levelét a Korinthusi gyülekezethez. Viszálykodás volt a korinthusiak között.  A korinthusiak egyik pártja azt mondta, hogy Pál a mi emberünk; a másik párt azt mondta, hogy a miénk meg Péter, a harmadik azt mondta: a miénk Apollós. De még Jézus párt is lett, mert, ahogy lenni szokott, amikor egymásnak feszülnek az érvek, a szempontok, elhúzódunk valami nagy ember mögé. S ugyanebben az értelemben mondja az apostol, hogy én ültettem, Apollós öntözött, én alapot vetettem, a többiek építettek, de mindannyian, aki ültetett, és aki öntözött (vagy Jézus hasonlata szerint, aki vetett, és aki arat), az ugyanabban az örömben részesedik.
A múltkor közhelyet mondtam: az aratás mindig vetéssel kezdődik. Tehát a magvető példázata is aratási példázat, mert a magvető az aratás reményében veti el a magot. S ezért azt is mondhatom, hogy az aratás öröme elsőrenden a magvető öröme is. S ez ugyanaz az öröm. Mit mond Jézus a tanítványoknak? Meghökkenés és megdöbbenés, találgatás és spekuláció, érzelmi túlhangoltság és méltatlankodás helyett, vagy éppen a szorongás helyett, hogy tudniillik más munkáját aratjátok vagy éppen a ti munkátokat fogja más learatni,  - vegyétek ezeket észre: az új életre vezető isteni erő az örömnek forrása! És bármikor hív el Isten munkatársnak, az indításban vagy a beteljesítésben, vagy a kettő között a továbbsegítésben, mindig a boldog Isten öröme fog megérinteni és megtölteni. Más a vető, más az arató! Igazságtalan ez? Nem igazságtalan, hanem ez az Isten háztartása, ez az Isten munkarendje. Sőt, hogy ez minden örömnek és áldásnak a forrása, azt ezzel igazolja Jézus, amikor azt mondja: és aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt! Mert amikor örök életre hívunk embereket, ki-ki, ahogy tudja, ki-ki, ahogy neki adatott, egy bizonyságtétellel, a másikért való imádkozással, a szeretet munkáinak a felragyogtatásával, vagy éppen, ahogy Kálvin mondja egy helyen: egy kis erőszakkal besegít valakit az Isten országába, mert az magától nem indulna, hogyha nem húznánk, nem vonnánk Isten országába. Ki-ki hogy. De azt mondja Jézus: az, aki akárhogy is, de ebben a munkában áll, az örök életre gyűjt gyümölcsöt, vagyis ő maga a saját örökéletét is munkálja. Merthogy más a vető és más az arató, az talán azt idézi, amit a talentumok példázatában hallunk, amikor megjön a király és beszámoltatja a szolgáit. És a legutoljára maradó, akinek egyet adott, azt mondja: Uram, elmentem és elástam a talentumot, itt van, visszaadom úgy, ahogy van, mert én tudtam, hogy te gonosz ember vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál. Más munkáját is le akarod aratni. Igen, kedves testvérek. Igen, ezt mondja a példázatbeli király is: igen, ilyen vagyok, ilyen az Isten. Ám ez nem gonoszság. Ilyen az Isten. Mindig aratni akar. A te munkád által is aratni akar, és ha munkálkodtál az Isten szántóföldjén, magadnak gyűjtöttél kincset az örök életre. Már ott vagy, már benne vagy, már a tiéd.
Ezért hát, testvérek e földi életünkben is, ha sokszor így is sóhajtunk: én vetettem, más arat, én fáradoztam, más dicsködik, én megverekedtem és megdolgoztam érte, más meg élvezi a gyümölcsöt! - hessentsétek csak el mindezt, amikor Isten országáról van szó. Meg Isten országában ez a mondás úgy igaz, ahogy a mi Mesterünk mondta, más a vető, más az arató, de egyek az örömben és egyek az áldásban. Segítsen bennünket erre a boldog látásra a mi Mennyei Atyánk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon (arató idő lévén) olyan példázatokat olvastam és magyaráztam, amelyek az aratásnak (illetve a halászatnak és a szüretnek) a képét idézik föl. Megállapítottuk, hogy Jézus számos alkalommal olyan hasonlatokkal, olyan képekkel fejezi ki Istennek és embernek a dolgát, Isten országának a titkait, mi több, a megváltás nagy titkát is, amely hasonlatok rögtön utat nyitnak a szívünkbe. Merthogy mi az aratás, azt még a városi ember is tudja, hogy mi a szüret, azt is tudjuk, és ha mi magyarok nem is rendelkezünk tengerrel, azért még a halászatról is van valami képünk. A dolog lényege mindig az, hogy amikor elérkezik az idő, vagyis lehet sarlót bocsátani a gabonára, lehet behúzni a hálót, lehet kosarat fogni és menni a gyümölcsösbe szedni a megérett termést, ez egy minősített és különleges időt jelez: az aratás mindig különleges idő. És a különleges idő különös viszonyt is jelez, különös viszonyt tár fel életünk és Isten valósága között.
Engedjétek meg, hogy egy-egy mondat erejéig összefoglaljam az eddig elhangzottakat, mert a most felolvasott példázattal szeretném berekeszteni ezt a sorozatot. Arról hallottunk eddig, hogy – s ez volt az első példázat – sokszor fölöslegesnek, vagy inkább pazarlásnak tűnik az, ahogyan a magvető a magot veti, ahogyan Isten reánk árasztja szeretetét. Hallottuk a példázatban, hogy az isteni önmegnyilatkozás, az ige, sokszor olyan viszonyok közé kerül, hogy semmi nem lesz belőle: némelyikről már az első pillanatban kiderül ez, némelyik a termés látszatát ígéri gyors növekedéssel, aztán kiég. Mégis, amelyik megmarad, gyökeret ereszt és gyümölcsöt hoz, az felette nagy bőséggel, harminc, hatvan, százszor annyi termést hozhat. S csodálkoztunk, hogy mi Istennek ez a véghetetlen nagy gazdagsága, önközlése, szüntelen önmegosztó, hozzánk való viszonyulása. Bizony, nagy titka ez Istennek.
Aztán másodjára azt hallottuk, hogy a jó vetéssel sincs mindig rendben a dolog, mert növekszik ugyan, de csakhamar megjelenik a rossz (a rossz mindig a jón élősködik), a rossz, amely a jó a látszatát mutatja, s csak a végén derül ki, hogy kárára van a jónak. A búza és a konkoly példázatából hallottuk ezt. De azt is, ahogy Isten lefogja a kezünket és megtiltja nekünk, hogy kezdjük meg az apokalipszist, kezdjünk bele mindennek a szétválasztásába. Az aratás ideje Istennél van elrejtve. Majd, ha eljön az aratás ideje, az, amit most meg kell különböztetnünk, mert a jót és a rosszat most is megkülönböztetjük, az el is választatik egymástól, szét is választatik.
Aztán hallottuk a csodálatos halfogás történetéből (amely példázattá lett a számunkra) azt a titokzatos számot, hogy minden halból fogtak egyet-egyet ott a csodálatos halfogáskor, a feltámadás után a tanítványok. Ilyen az Isten országa, mindent begyűjt, minden együtt van, együtt van a hálóban alkalmas és alkalmatlan, nagy az a háló, nagy az a kerítés, s majd az ítéletkor megkezdődik a szétválogatás.
Legutóbb pedig egy másik titkot osztott meg velünk Isten igéje, nagy vigasztalást vettünk belőle. Mert úgy-e gyakran szoktuk mondani mi is lemondással, legyintéssel, hogy más a vető – mutattunk magunkra – és más az arató? Mi vetettünk, mi kezdtük el, aztán jön valaki és learatja. Learatja előlünk a dicsőséget, a termést, az érdemet, a munkánk gyümölcsét. De csodálatos volt hallani, amikor Jézus azt mondja, hogy más a vető, más az arató, ám az aratás örömében egyként osztoznak. A vető és az arató öröme ugyanaz. Hiszen az aratás mindig a vetéssel kezdődik. Aki vet, az aratás reményében veti a magot. Aki fát ültet, a gyümölcs reményében ülteti a fát, aki kihajózik és kiveti a hálót, a zsákmány reményében veti ki. Egy hát az aratónak és a vetőnek az öröme, vagy megfordítva, a kettő összetartozik. Nagy titok ez és sok vigasztalás van benne.
Ez a mai példázat, amit felolvastam, éppen ezt a titkot mélyíti el, nevezetesen, hogy aki kiveti a magot, aki fát ültet, aki kiveti a hálót, az a gyümölcs, az aratás, a zsákmány reményében teszi, - mint most a példázatbeli ember, aki telket vesz, betelepíti szőlővel, présházat épít a szőlőjébe, csősztornyot épít, bekeríti, munkásokat fogad fel. Aztán elmegy a maga dolgára és várja a szüret idejét, hogy majd megkapja a maga részét. Aki falun nőtt fel, tudja mit jelent ez, hogy felesbe kiadni.  Például a kukoricát vagy a szőlőt vagy a gyümölcsöst is ki lehetett adni művelésre, s úgy mondták, felesbe, mert a fele termény azé volt, aki dolgozott benne, a másik fele pedig azé, akié a föld volt. Nem tudjuk, hogy itt a példázatban mi volt az arány, csak azt halljuk, hogy amikor eljött az ideje, a tulajdonos elküldte az egyik szolgáját, hogy adják ki az őt megillető részt. És innentől egy rémes, rettenetes történetet mond el a mi Urunk Krisztusunk. Hogy megtörtént-e valóságosan vagy sem, nem tudhatjuk, de ahogy az embert ismerjük, teljesen valóságosnak tűnik. Ahogy az is valóságos, hogy kimegy a magvető és veti a magot, az is valóságos, hogy beül a csónakba a halász, kiveti a hálót, az is valóságos, hogy valaki vet és más arat, ezek mind valóságos történetek. Meg az is valóságos, hogy valaki ellenséges érzületből a jó mag közé rossz magot, gyomot vet, hadd vesszen a másiké; és ez is egy rémületes és nagyon is valóságos történet, amit Jézus példázattá formál át: a szőlőmunkások nem akarják kiadni azt a részt, ami a gazdát illeti. De nem csak úgy nem akarják kiadni, hanem emberi módon teszik: elkergetik a szolgát. Nem adják ki, megfenyegetik. Aztán jön egy másik, annak beverik a fejét kővel, meghajigálják, úgy kergetik el. Jön egy harmadik. Megölik és kivetik a kerítésen kívül. És jönnek és jönnek a szolgák, de így bánnak velük mind. S innentől a történet már példázattá válik, - Jézus önmagáról beszél, illetve mindazokról, akik Őt megelőzték, Isten prófétáiról. Mert mi is ez a szőlőskert, mi is ez a palánkkal körülvett, csősztoronnyal ellátott, présházas szőlőskert, és kik is azok a munkások, akiket Isten beállított dolgozni, hogy majd szüret idején kiadják a termésből, a szőlőből a rá eső részt? Ha úgy olvassuk végig, és így is kell végig olvasnunk, hogy Jézus a próféták sorsáról példálódzik, egyértelmű, hogy ez az életünk. Isten újra meg újra szent embereket küld, azzal az üzenettel: adjátok ki a rám eső részt!
Oh, én tudom kedves testvérek, hogy amikor ezt a szót halljuk, hogy próféta, akkor sokfelé szalad a gondolatunk. Olvassuk az Ószövetség prófétáit, ott is sok minden elhangzik, s leginkább azt szeretjük a prófétákban, hogy olyan kérlelhetetlenül és csalhatatlanul föltárják számunkra a dolgokat, a helyzetet, és olyan bátran ki is mondják. Ma is szoktuk mondani, na ez prófécia volt, vagy ez egy prófétikus ember; vagy nehéz helyzetekben fölsóhajtunk: oh, ha küldene az Úr egy prófétát, akkor tisztán és világosan látnánk, hogy mi megy itt a világban!  Csak végre jönne egy bátor ember, aki egyenesen megmondaná, hogy mi a helyzet, mert ebben a világban most csak  köntörfalazás, mellébeszélés megy, ideológiák, hazudozások keringenek, minden hamis mázzal van leöntve, már az sem igaz,  amit elhallgatnak. Küldjön hát az Úr valakit! Csakhogy nagy-nagy kockázatot vállal, aki próféta után sóhajt. Erről szól a példázat.
Ott hangzik el Jeruzsálemben, a jeruzsálemi templom előudvarában, ahol nagy vita zajlik Jézus és a próféta-várók között,  - mert akikkel Jézus vitatkozik ott, azok mind prófétát vártak, még magát Jézust is így azonosították. Korábban, talán egy félévvel, évvel korábban, amikor jöttek Galileából a hírek, hogy van ott valaki, Názáreti Jézusnak hívják, meggyógyítja a betegeket, és úgy beszél, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók meg a farizeusok. Egyszóval, ez a Jézus nem olyan, mint az elfacsarodott lelkű értelmiségiek,  meg időhámozók, meg ködlovagok és jövőfirtatók. Hatalommal beszél. Ki Ő? Illés, a próféta, aki nem látott halált? Hát, ha nem Illés, akkor – mondják – Jeremiás, mert Jeremiás óta senki olyan szépen és igazán nem beszélt évszázadok óta. Nem Jeremiás? Akkor egy a próféták közül, de mindenképpen próféta. Reá vártunk. Így kiált a 74. zsoltárban a zsoltáros: próféta nincs többé, és nincs, aki megmondja, hogy meddig tart még ez. Évszázadokkal korábban írták a zsoltárt, és ez a „nincs többé próféta” évszázadokig eltartott. Mire Jézus eljött, az emberek feje, szíve, lelke fantasztikusabbnál fantasztikusabb fantazmagóriákkal, elképzelésekkel, spekulációkkal telt meg, -  prófétát vártak. De még egyszer mondom, aki prófétát remél, prófétát akar, prófétát könyörög Istentől, az nagy kockázatot vállal, mert az összes próféta üzenetét ebben az egy mondatban össze lehet foglalni: adjátok ki a rám eső részt! Ezt üzenik a próféták. Mert a próféta nem a magáét mondja, a próféta nem valami bölcsködést ad elő, a próféta nem valami hiper-érzékeny ember, aki az idő pulzusán tartja a kezét és kitapogatja a nagy változásokat! Minden próféta így kezdi mondandóját: Így szól az Úr! A próféta követ, a próféta üzenetet ad át, ennyi a dolga. A mi az üzenet? Adjátok ki a rám eső részt. Hadd költözzön  a szívünkbe a nyugtalanító sejtelem, hogy lám, egészen konkrét  ez az üzenet, és értjük is: hasonlat a szőlőskert, hasonlat az egész rettenetes történet, és ez a hasonlat mind arra mutat, mintegy kinyújtott ujj: mi az, ami az Úré, amit ki kell adni? Te magad. Ennyi a próféták üzenete. Add meg, ami az Úré, add át magad Istennek, mert te az Úré vagy.
De ereszkedjünk vissza ehhez a rettenetes poros, véres, régi történethez! Gondoljuk, kedves testvérek, hogy Istennek három fürt szőlőre volna szüksége? Inni gyorsan a mustból? Te kellesz Neki, mert te az Övé vagy, mert az a világ, amibe belehelyezett, hogy munkáld, mind arra mutat, hogy önmagadon kell kimunkálnod az igaz élet méltó gyümölcseit! Rajtad keresi Isten a gyümölcsöket. És nem is kezdek bele, hogy felsoroljam az Efézusi, a Galata, a Korinthusi, a Római levelek alapján, vagy a zsoltárok és a bölcsességek alapján, hogy hányféle gyümölcse van az Istenhez hajló életnek: öröm, jóság, szeretet, békesség, igazság, irgalmasság és minden, végtelenségig sorolhatnám! Most csak a prófétai szó az érdekes, minden próféta egy mondatban összefoglalható szava: adjátok ki a rám eső részt!
Annyira mélyre hatol Jézus szava, hogy ki se tudunk előle térni. Mit kér rajtunk Isten számon? Hiszen minden az Övé: a fölkelő nap, az éjszaka csillagai, minden  feltétlenül az Övé,  - egyet kivéve. Tudjátok, milyen nagy titok ez? Te nem vagy az Övé, ezt neked kell eldöntened, mert téged szabadnak teremtett! Minden áll  Istennek rendelkezésére. Angyalok miriádjai. S az egész univerzum szava és akarata szerint forog. Ha kinyitjuk Jób könyvét és végigolvassuk, amikor végre Isten is megnyilatkozik és szól Jóbhoz, aki perli az ő Istenét, ott elmondja Isten, hogy az egész világ, az egész világegyetem, az egész univerzum, aminek egy töredékrészét, ha látjuk, ha értjük, ha sejtjük, mind az ő szavára, mozdulatára forog, működik, megy. Csak egy valaki van, akinek ott szájára kell tenni a kezét, térdet kell hajtania és át kell adnia az életét szabad döntéssel,  - ez pedig az ember. Ez a próféták üzenete.
S hogy milyen az ember, az is kiderül ebből a példázatból, mert azt mondja a szőlősgazda, mikor látja, hogy jönnek vissza a bevert szájú, bevert fejű próféták, vagy vissza sem jönnek, holtan hozzák őket vissza, azt mondja: elküldöm a fiam, őt meg fogják becsülni. Milyen naiv ez a példázatbeli ember! Nem azt mondja, hogy talán meg fogják becsülni, na, mégiscsak a fiú megy, őt azért csak meg kell, hogy becsüljék. Ilyen egyszerű kijelentő mondatot mond: őt meg fogják becsülni. Ilyen naiv az Isten? Gondolkozzunk ezen, testvérek. És a fiú sorsa a próféták sorsa lesz. Csak itt még történik valami, és ettől olyan mély ez az üzenet. A prófétákat, a szolgákat, az üzenetet-átadókat elkergették, megverték, elhallgattatták. Most azonban, mikor meglátják a fiút, így kiáltanak fel, vagy így beszélnek össze maguk között: Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő! Óh, az ember, óh, kedves testvérek, el vagyok hűlve és rémülve, íme az ember hiper intelligencia-hányadossal, íme az ember minden bölcsessége! Azt mondják, ez a fiú, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség.  Hát ez az ember Istentől való elvetemedettségének legiszonyatosabb mélysége. Ez egy döbbenetes, de mondhatnánk azt is, hihetetlenül nevetséges gondolat. Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő. Elbirtokoljuk a vagyont. Elbirtokoljuk magunkat! Öljük meg az Istent és miénk lesz az örökség. A magunk urai leszünk, a magunkéi leszünk, nem parancsol nekünk többet senki. De nem inkább azt jelenti ez, hogy nem fogunk sehova se tartozni? Mert nézzük meg ennek a gyilkos, összeesküvő gondolatnak a másik oldalát is: miénk lesz az örökség. Mit jelent ez? – Nem tartozunk sehova. És mi az ember igazi tragédiája? – Nem tartozik sehova, - úgy, egyébként is. A magányos ember, aki elmarta magától testvérét, barátját, rokonát, mindenkit, szomszédját. Milyen a magános ember, aki nem tartozik sehova? Mibe kapaszkodik, mire támaszkodik, kihez van neki egyáltalán köze, és milyen az az ember? Milyen az ember, ha nem tartozik Istenhez? És milyen naiv! Isten is naiv, meg az ember is naiv. Isten naiv, mert azt mondja: elküldöm a fiút, meg fogják becsülni, az ember pedig halálosan naiv, mert azt mondja: öljük meg az örököst, miénk lesz az örökség! Lezárjuk az Isten és az ember történetét végleg, ad acta tettük, miénk itt minden. S mit tesz a szőlőnek az ura? Elküldi az ő vitézeit, elveszejti a gonosz szőlőmunkásokat és a szőlőt másoknak adja. Másokkal áll szóba, másokkal létesít kapcsolatot, másokat állít be áldásának gyümölcsös kertjébe, másoké lesz a szüretnek, az aratásnak, az áldásnak az ígérete.
Miután Jézus végigmondja mindezt, hirtelen képet vált, és erről is szólnom kell, kedves testvérek. Eddig váltig azt hangsúlyoztam, hogy milyen naiv az Isten. Igen, a mi megítélésünk szerint, a történet menete szerint az. De hozzátold Jézus valamit ehhez, ami nem aratási történetből, hanem egy másik világból való, ám ez a kettő most találkozik és össze is zárja az ige igazi üzenetét. Azt mondja Jézus: nem olvastátok azt sem, hogy amely követ az építők megvetettek, az lesz szegelet fejévé, az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt? Jézus a 118. zsoltárt idézi, de voltaképpen egy mindennapos példát említ.  Rakja a pallér a boltívet. A kezébe adnak egy formátlan, alaktalan követ, ő félredobja. Nem jó az semmire. Nem kvadrál. Nem kvadrál az életünkkel, a bölcsességünkkel, a szellemességünkkel, a boldogságunkkal, az egész berendezkedésünkkel. Félre vele! De amikor összeér a boltív és bele kell illeszteni a zárókövet, ami összefogja az egész építményt, kiderül: ami kvadrált, éppen az nem jó. Hol van hát az a kő, az a formátlan, alaktalan, semmire se való? Amely követ az építők félredobtak és megvetettek, az lett a szegeletkő! Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Az Istennek ezek a különös, naiv ajánlatai, kérlelései, prófétaküldései, önmaga belevetése az ember lehetetlen világába, úgy tűnik, nem vezetnek sehova, nem lesz abból semmi. De az a Jézus Krisztus, akiről azt mondja a próféta: ábrázatja nem volt kívánatos, s azt hittük, Istentől ostoroztatik és verettetik és elfordítottuk róla tekintetünket, mert csak szenvedett, mert csak terheket hordozott, mert csak megverettetett, mert csak megölettetett, mert semmire se jó,  - ez a szenvedő szolga a Megváltó. Ő az a kő, amely elvettetett, ő lett a zárókő. Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Ilyen az Isten útja.
Amikor mindezt hallották, mondja Márk evangélista, rögtön megértették, hogy róluk szól, és gyilkos indulat támadt a szívükben. Adja Isten Szentlelke, hogy amikor mi halljuk ezt a szüreti példázatot, hogy elérkezett az idő, hogy teljességbe jutottunk és Isten csak egy kéréssel fordul hozzánk is, hozzád is: add ki a rám eső részt, add át önmagadat, - akkor ez az üzenet csodálatot és áhítatot ébresszen: az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt! Az ember története - ha a maga gondolata viszi -, rettenetes, félelmetes, iszonyatos és a vége az, hogy nem tartozik sehová. De ha látjuk a zárókőnek, a szegeletkőnek, a szenvedő szolgának, a megvert és megölt, de feltámadott Fiúnak a csodáját, akkor szívünkben csodálat ébredhet. S akkor nem kényszerből, nem szükségből, nem egyszeri számításból, hanem csodálatból, hálás szívből megadhatjuk Istennek, ami az Istené, igazán átadhatjuk önmagunkat Neki.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Azt hiszem, mindannyian úgy vele, hogy vannak bizonyos ismétlődő események, amelyek különösképpen megragadják a figyelmünket, s mintegy számítunk is arra, hogy újra bekövetkeznek, vagyis elérkezik az az idő, és az, ami nekünk nagyon fontos, újra a szemünk elé kerül.  Számomra ilyen fontos visszatérő esemény az aratás.  És most arató-időben vagyunk. Ezért úgy döntöttem, hogy Péter és Pál napjától, a ránk következő vasárnapokon aratási igéket fogok olvasni, úgy, ahogy Isten igéjének képes nyelve és üzenete megengedi ezt a számunkra. Az aratást ugyanis csak azok tartják felhőtlenül szép dolognak, aki még soha nem arattak. Én tudom azonban, hogy ez az egyik legnehezebb munka. Gyermekkoromban azzal szereztem némi keresetet nyári időben, hogy ceglédi kannában hordtunk az aratóknak a vizet; igaz, hogy akkor már géppel arattak, de sok minden még kézzel történt, és láttam, hogy ez az egyik legnehezebb, legfárasztóbb, legizzasztóbb munka. De tudom, hogy a legörömtelibb is. Valahogy így is van az Isten országának a titka, hogy amikor nagy öröm érkezik az életünkbe – maradjunk az aratásnál! –, amikor gyümölcsbe fordul a vetés, amikor megérlelődik mindaz, mint amiért fáradoztunk, dolgoztunk, imádkoztunk, és megkezdődhet a begyűjtése, - nos, egyúttal az talán az egyik legnehezebb munka.
Most a magvető példázatát olvastam és talán sokan csodálkozhattak, hogy miért beszélek én ennek kapcsán az aratásról. Ám nyugodtan kijelenthetjük, hogy ahol magvetésről hallunk, ott aratásról is beszélünk. Hiszen a magvető az aratás reményében veti a gabonát, azért vet, hogy legyen aratás, hogy megérlelődjön a vetés, hogy áldott öröm legyen abból, amit a zsoltáros egy helyen így mond: akik sírva vetették gabonájukat, örömmel és nevetve jönnek elő kévéjüket magasba tartva.
Az a példázat, egészen pontosan történet, hiszen történetté kerekedik, amelyet Jézus a hajóból mond el a tóparton összegyűlő sokaságnak, nem pusztán példázat, hanem bizonyos tekintetben allegória is. Azt nevezzük allegóriának, amikor egy képes beszéd egy-egy elemét behelyettesítjük, megmagyarázzuk, konkrét jelentést adunk neki. Ezzel pedig bizonyosképp korlátozzuk a szabadságunkat, hogy úgy értsük a példabeszédet, ahogy nekünk tetszik. Ezért mondom, hogy ez bizonyos fokig allegória is. Sőt, nem is allegóriát hallunk itt, annál többet is, nem csupán parabolát, többet is annál! Ha figyelmesen olvassuk Jézus magyarázatát, rájövünk:  történeteket hallunk.
Élettörténeteket. Mert egyrészt azt mondja Jézus, hogy a magvető az igét hinti, - és gondolhatnánk, hogy ez az igehirdetők példázata: a magvető az igét hinti, aki igét hirdet, magvető. De amikor Jézus magyarázni kezdi a mag sorsát, akkor egy különös kettőzés megy végbe, mert beszél a magról is a maga természete során, de közben valóságos élettörténeteket mond el.
De hadd utaljak még röviden egy megjegyzésre, amely már a történet lényegére világít rá. Goethe jegyezte meg egy helyen, e példázat kapcsán, némiképpen értetlenkedve vagy csodálkozva, hogy ugyan ki az az ostoba megvető, aki csak úgy szórja össze-vissza a magot!? Mondhatnánk persze hogy Goethe, a polihisztor nem tudhatta, hogy a régi keleti világban másképp vetettek, mint itt Európában. A keleti világban először kiszórták a magot és utána szántották be. Akik dél felé haladnak, azok tudják, hogy miről beszélek. Édesapám Bánátban született, és arrafelé azt szokták mondani a rokonok, hogy olyan gazdag a föld, hogy csak ki kell szórni a magot és megterem. Jézus idejében a keleti világban a termőföldnek kijelölt részeken először kiszórták a magot és utána forgatták be a talajba.
De ezzel még nem oszlattuk el Goethe megjegyzésének a kritikai élét. Mert csak igaz a csodálkozó vagy méltatlankodó kérdés: miféle magvető az, aki csak szórja össze-vissza a magot, az egyik kő közé esik, a másik útszélre esik, a harmadik az gyomos talajba, a negyedik esik a jó talajba. Ez nem jó arány, elcsapnák ma azt a, aki így szórná ki a drága vetőmagot. Főleg, ha tudjuk, hogy inkább éheztek az emberek, ha kevés volt a termés, de a jövő évi vetőmagát nem ették meg. Innen a kérdés: honnét van a magvetőnek ez a nagyvonalúsága, vagy ez a szabadsága, hogy ilyen bőséggel, sőt, ilyen felelőtlenül, ilyen szabadon veti a magot, tkp. mindenhova. Talán onnan, hogy Isten országa, az Ige, az Isten üzenete, az Isten akarata mindenre és mindenkire tartozik. Így tehát nincs előzetes döntés, nincs jó megfontolás arról, hogy kinek érdemes isteni megszólítást adni!
Mondhatnánk, ha igazán jó lenne az isteni ökonómia, jó előre meg lenne válogatva, hogy kire áldoz az Isten, kinek szól az Isten, kinek nyilvánítja ki közvetlenül akaratát. Csakhogy van egy magasabb törvény a gazdaságosság törvényénél, ez pedig az irgalmasságnak és a kegyelemnek a törvénye. És az irgalmasság és a kegyelem törvényénél is van egy még magasabb rendű törvény, ezt pedig nagyon egyszerűen így lehetne nevezni: Isten létének a törvénye, Isten léte pedig önközlő lét, hiszen Isten meg akarja magát osztani. Isten létéből, létvalóságából szüntelen árad az ember felé mindenféle isteni impulzus. Amikor ilyeneket mondok, szinte úgy érzem, hogy panteista vagyok, pedig nem vagyok az. Csak egy örök teológiai igazságot mondok ki: Isten szüntelenül közli önmagát, Isten beszél, Isten a beszélő isten. Modern szóval: kommunikáló Isten. Ha még értjük a kommunikáció szó lényegét, ez azt jelenti, hogy megosztok valamit, megosztom önmagamat, létesítek magamból valamit a másikban. Vagyis amikor azt mondja Jézus, hogy hasonló az Isten országa a magvetőhöz, és a magvetőpedig  kiment vetni, akkor erről, a véget nem érő szüntelen isteni mozgásformáról beszél, és ennek az isteni mozgásformának az a célja, amit így neveztünk el: aratás, - amikor sarlót lehet bocsátani a vetésre. Akármerre járok, mindig érdekel, milyen a vetés. Mikor lehet aratni, milyen magas a búza, fölverte-e a gyom a búzát, mennyi a pipacs benne, elveri-e a jég az áldott termést? Mindig izgatott ez a dolog. De azt hiszen, általában mindannyiunkat is, bármibe kezdtünk, bármit indítunk, mindig valamilyen céllal indítjuk. Egyszer egy okos ember, akinek megvallottam, hogy én elég ügyetlen menedzser vagyok, én sem tervezni, sem igazgati nem tudom ügyesen a dolgokat, azt mondta, hogy mindenki ügyetlen. De ő tud egy titkos is:  mindig a cél felől, mintegy visszafelé kell nézni a dolgokat. Képzeld magad a célba, onnan nézz visszafelé, és észre fogod venni, hogy milyen úton lehet a legegyszerűbben a célhoz eljutni. Nagy nagy bölcsesség ebbe, és amikor a magvetésről hallunk Jézus példázatában, akkor is ez határoz meg mindent.Ebből adódik a feszültség Ki is mondj: amely mag jó földbe esett, az növekedő és bővölködő gyümölcsöt adott, némelye hozott harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye pedig száz annyit, majd amikor magyarázza: a jó földbe vetettek azok, akik hallják az igét, beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némelye harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye száz annyit. Tehát megismétli az eredményt, a végeredmény felől érvel. Ez a cél.
Isten bőkezűségéről beszélünk hát, és az a cél, hogy az Isten igéje által megérintett és megáldott emberi élet bővölködő életté legyen. Egy magból harminc, egy magból száz, - a száz már mai viszonyok között is jó terméshozamnak számít. A régi világban, amikor Jézus ezt a példázatot mondta, egy kalászban, ha hinni lehet a kutatóknak, tíz vagy tizenöt szem ha termett, az már nagyon jó termésnek bizonyult. Tehát Jézus fokozza is, amikor harmincról, hatvanról, százról beszél, és ebből a fokozásból értjük meg, hogy mi is az isteni magvetésnek a célja, miért osztja meg magát Isten velünk, miért közli magát Isten velünk, miért lép be Isten az életünkbe ezzel az ajándékozó, adományozó, megáldó és ihlető bőséggel. Azért, hogy a mi életünk is bővölködő életté legyen. Hiszen, ha a mag sorsát nézzük, ahogyan Jézus magyarázza, egyértelmű, hogy nem egy gabonaszemről van szó, hanem életekről van szó. Olvassuk még egyszer: az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst meghallják, azonnal elragadja a Sátán a szívükbe vetett igét. Gyakorító képzővel mondja Jézus és ez sokat segít annak a megértésében, hogy élettörténetről van szó. Azt mondja: akiknek hintik az igét. Ez nem egy egyszeri eset. Jaj, de egyszerű lenne az egyház missziója, az evangelizáció, az egész keresztyén ügy, sőt, így mondom, az egész Isten-ügy, ha annyiból állna az egész, hogy mondok egy igét, s lesz, ami lesz, többet neki nem kell mondani semmit. El van intézve a dolog. De azt mondja Jézus, hogy hintik, újra meg újra hintik, és ez egy életsors, hogy akit megérint az isteni önközlés, Isten szeretete, Isten kegyelme, Isten szent életakarata, Isten megvilágosító áldása és történik benne valami, mégis azt eredményezi, mintha semmi sem történt volna. De, még egyszer mondom, itt két dolog egymásra tolódik. Mert nem az igét kell féltenünk, hogy mi lesz azzal a drága igével, amit mi mondanánk, és a Sátán meg netán elragadja, s így inkább nem is mondunk igét. Ismertem egyszer egy evangelizátort, híres fajtát, ő mindig csak olyan helyre ment evangelizálni, ahol a lelkész azt mondta, garantálom, hogy fogékony és hívő emberek fognak hallgatni. Szerinte ugyanis hitetlenekre nem kell pazarolni az igét. De mi értsük jól a Jézus szavát: az ige hirdetik, Isten szól, Isten mindig beszél. A kérdés az, hogy velem mi lesz, mert amikor a földbe belehull a mag, akkor értjük meg, hogy a föld arra való,  hogy befogadja a magot, hogy annak érlelődését, szárba szökését és gyümölcshozását biztosítsa. Ha nem ez történik, akkor ugyan mire való a talaj? Akiben Isten igéje nem tud megfoganni, aki hagyja, hogy Isten igéjét kikapkodja az életéből a Sátán, annak súlyos kérdéseket kell önmagával kapcsolatban feltennie. Mi végre való vagyok én, mire való az életem, ha semmit nem tud megsokszorozni?
És mehetnénk most végig, a következőről azt mondja, hogy köves helyre esett: ez is egy élettörténet, megérint valakit az Isten igéje, örömmel magához öleli, mindenkit megelőz, buzgó, lángol, szinte prófétai hevületet kap, majd, ahogy Jézus mondja: ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, akkor... Nem úgy általában támad a nyomorúság. Nyomorúság és háborúság mindig van, éhség és szükség mindig van, bajunk mindig lesz. Nyomorúság és háborúság támad az ige miatt, vagyis amiatt (ha már élettörténeteknél tartunk), hogy láthatóvá válik rajta, hogy változóban az élete. Valami történik benne. Mert amikor – hadd allegorizáljak én is, kedves testvérek – bekerül a mag a földbe, megcsírázik és gyökeret ereszt, akkor már a talaj sem ugyanaz, mint volt korábban. Öreganyám, amikor borsót vetett a kertben, mindig letűzött két ágacskát, kifeszített köztük egy madzagot, és hiába akartunk mi Robin Hood-ot játszani a kertben, oda nem léphettünk, az már más terület volt. Mert mag volt benne. Akinek a szívében és az életében gyökeret ereszt az Isten igéje, maga lesz mássá. Erről erről szól ez a tragikus fordulat is, hogy amikor azonban eme megváltozás miatt háborúság és nyomorúság támad, ők maguk, az értintettek azonnal megbotránkoznak. Milyen döbbenetes. Valaki befogadja az igét, gyökerezni kezd a szívében és megbotránkozik az ige miatt. Valakit megérint az Isten és ő elüti az Isten kezét. Valakit megragad az igazság, inkább így mondom: valaki megkóstolja az igazságot, annak jóságát, áldását és erejét,  - aztán kiköpi. Ő maga botránkozik meg.
A harmadik történet is ismerős, nem kell sokat magyarázni. Vannak magok, amelyek a tövisek közé esnek és együtt nőnek fel a tövissel, de a világi gondok, gazdagság csalárdsága, egyéb dolgok kívánsága, közbejövén, elfojtják az igét és az gyümölcstelen lesz. Megnő, de nincs benne életerő. S lám, eljön az aratás, és kiderül, hogy üres a kalász. Mert a sok gond, sok ügy, sok tennivaló, mert a sok-sok minden mindig közbejön. Valami közbejön – és nem lesz semmi.
S végül szólnunk kell arról is, amiről az egész példázat szól, hogy nem hiábavaló a magvetés, nem valami üres játék, nincs igaza Goethének, nem ostoba az a magvető, aki csak úgy szórja össze-vissza, felelőtlenül a magot, ez bizony, áldott magvetés, és akinek a szívében az ige gyökeret vert, annak megváltozik az élete. János apostol az első levelében fejti ki nekünk ezt a titkot, amikor azt mondja: gyermekeim, vagy fiacskáim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de amikor majd meglátjuk Őt, olyanná leszünk, mint Ő, mert úgy fogjuk Őt meglátni, amint Ő van. Isten gyermekei vagyunk, - most;  még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de olyanná leszünk, mint Ő. Akiben gyökeret vert az ige-mag, az elkezdi az életét megváltoztatni. Így mondja ezt János ugyanitt: és akiben ez a reménység megvan, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta. Jézus Krisztusról  magáról beszél hát itt, a saját igehirdetéséről. Ez a mag Ő maga, az ige Ő maga, mert amikor Isten szól és közöl valamit, akkor igét szól és igét közöl, akkor Önmagát közli. A keresztyén életnek pedig mindig az a nagy kérdése, amit Pál apostol vet fel a 2. Korinthusi levélben: vajon valóban elváltozunk-e napról napra, és hasonlatosak leszünk-e Őhozzá? Tudniillik az Úr Jézus Krisztushoz, és meglátjuk-e Őt színről színre úgy, amint van, fedetlen arccal szemlélve az Ő dicsőségét.
Magvetés és aratás között sok minden történik. Ha az történik, amire Jézus hív bennünket, hogy megváltoztassuk az életünket, hogy krisztusira formáljuk az életünket, hogy átadjuk magunkat teljesen annak, hogy Istennek mindenhez köze van, leginkább hozzánk, akkor boldog lesz az aratás, még ha nehéz is az a munka. Mi több, ha csak magát az aratást nézzük, mit jelent kimenni a tikkasztó hőségbe, gondosan összegyűjteni a beérett vetést, elraktározni azt, még nem is mondtam ki igazán, hogy mennyire nehéz az aratás. Az aratás azért olyan nehéz, mert a magvetéssel kezdődik. Isten áldja meg az Ő igéjét mindannyiunk életében.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az előző két alkalommal a szó szoros értelmében aratási példázatokat hoztam ide, s ezért, egy újabb aratási igét vártak (van bőséggel!), most talán csodálkoznak, hogy hirtelen váltunk egyet és az aratásból áttérünk a  halászatra. De, ha nem tévedek, akkor nemcsak az aratás aratás, hanem a halászat is az, amikor behúzzák a halakkal telt hálót, az is aratás, és vannak még szép képek az igében a szüretről is. Mert a szüret is aratás, amikor elérkezünk az életünknek, a dolgainknak, a munkánknak, a fáradtságunknak arra a pillanatára – nevezhetjük ezt tetőzésnek is –, amikor egybegyűjtjük azt, amiért fáradoztunk, s ami számunkra életlehetőséget biztosít.
Két okból hoztam ide ezt az igét. Egyrészt azért, mert azt hiszem, Jézus tanítványai, akik között több halászember is volt, talán jobban értették Jézusnak azokat a képeit vagy hasonlatait, amelyeket a halászat világából vett. Mi is jobban megértünk valamit, ha a példa, az eset, a mi életünkből való, mert ahhoz konkrét tapasztalatunk is kapcsolódik. De, talán és leginkább azért hoztam most ide ezt a példázatot, mert a múlt alkalommal hallottunk már egy kérdést, nevezetesen, amikor a szolgák látják, hogy a kivetett búza között konkoly is növekedik, hogy vajon  a gazdájuk nem jó magot vetett-e a földbe? Vagyis mintegy azt sugallja a a szolgák kérdése, hogy így kell szembesülnünk a rosszal, így a magunk közvetlen közelségében, egész pontosan úgy szembesülünk a rosszal, mint élősködővel, merthogy a rossznak igazából véve soha nincs önálló élete, mindig csak élősködik, mindig csak rajta van a jón. Egy francia filozófus, Paul Ricoeur jegyezte meg, hogy lehet ugyan a rossz radikális, de nem a rossz maga a gyökér, a rossz legfeljebb csak radikális, hisz a gyökérre is rátelepszik és annak éltető nedveiből él, de csak élősködő. A rossz, a gonosz radikális, ám a jó az eredeti, a jó a gyökér, amelyből az élet fakad és sarjad. Igem, a mi életünkön, a mi szívünkön is megtelepedett a rossz és sokszor tele vagyunk rossz gondolatokkal, indulatokkal, sőt, olykor éppen egy szent ügy érdekében tolul föl bennünk a kérdés, s ahogy a példázatbeli, mi is gyakran Isten ellen fordulunk és Őt faggatjuk, Őt firtatjuk, Őt vonjuk válaszadásra: avagy nem tiszta magot vetettél, honnét a rossz?
A halfogás példázatában Jézus azt fejezi ki, hogy minket, keresztyéneket, akiket Isten emberek halászaivá tett, (mert nem a lelkészek, a misszionáriusok, a gyülekezeti munkások dolga ez, amit aztán a többi kényelmes keresztyén számon is kérhet rajtuk), mi mind megtapasztaljuk, hogy valahogy így van a dolog. Kivetik a halászok a hálót (a gyalmot, ami tulajdonképpen a kerítőhálót jelenti), kihúzzák és lám, van abban minden. Jó és hitvány, alkalmas és alkalmatlan, van benne olyan, amiért kivetették a hálót, és van olyan, amit elhajítanak, mert alkalmatlan és nincs rá szükségük. Azért érthették jól ezt a példázatot a tanítványok, mert halászatból hívta el őket az Úr Jézus Krisztus, ott kellett hagyniuk hálót, hajót, hívatást, megélhetést, és elindulni Jézus szava nyomán, amikor azt mondja, hogy emberek halászaivá teszlek titeket. Aztán, amikor Krisztus feltámadása után sor kerül még egyszer egy csodálatos halfogásra – ezt olvastam föl János evangéliumából –, amikor már menni kellett volna embereket halászni, ám Péter indíttatására mégis inkább elmennek halászni, és megismétlődik, ami talán sokszor megtörtént már életükben, de egészen bizonyosan megtörtént elhívatásuk éjszakáján is: nem fognak semmit. És megismétlődik az is, hogy valaki - de most nem tudják, vagy nem ismerik föl, hogy ki – bekiált a partról, fogtatok-e valamit, van-e ennivalótok? Kikiáltanak, hogy nincs, s ekkor hallják a szót, a tanácsot, a parancsot: vessétek ki jobbra és akkor lesz, és annyit fognak, annyi kerül a hálóba, hogy nem bírják bevonni a hajóba, hanem kifelé evezve vonszolják a hálót benne a zsákmánnyal.
Van itt egy nagyon érdekes dolog, és ez a felolvasott példázatnak kellős közepébe talál. Feljegyzi János evangélista, hogy amikor aztán partra értek, megszámolták a zsákmányt, 153 halat fogtak. Afféle halász-rutin ez, nyilván, Péterben és társaiban élt a régi emlék, amikor még halászok voltak, bizony darabra megszámolták a halat. Hát most is darabra megszámolták. Sokat vitatkoznak a Biblia-tudósok, hogy miért számolták meg, miért jegyezték meg ezt a számot, nem lett volna-e elég azt mondani, hogy sokat fogtak, miért nem elég a hiperbolikus kép, amit János mond, hogy úgy megtelt a háló halakkal, hogy szakadozott és nem tudták a hajóba bevonni, nem volt hozzá erejük, hanem a hajóval együtt kifelé evezve vitték ki? Miért nem elég ez, el tudjuk mi képzelni úgy is a bőséget, az áldást, a gazdagságot, miért jegyezték meg a számot? Többféle magyarázat van erre, vannak okos Biblia-tudósok, akik azt mondják, hogy ez tulajdonképpen egy számmisztika itt, merthogy a régi világban tudjuk jól, a számokat betűkkel jelölték. Tehát, ha látjuk azt, hogy MMXIV, akkor azt tudjuk, hogy 2014-et jelent, és nem a betűt mondjuk. Így volt ez a görögben is. Nos, ezokán próbálják kitalálni, hogy ha a 153 betűkód, az valami üzenet lenne. De vannak racionálisabb Biblia-tudósok, akik azt mondják _ s  ezt Jeromos egyházatyától veszik -, hogy pontosan ennyi halfajta élt a Genezáreti-tóban. Tehát mindet kifogták. Mindenféle fajtából fogtak legalább egyet. Hogy pontosan ennyi halfajta élt-e akkor a Genezáreti tengerben, nem tudhatjuk, azt hiszem, Jeromos egyházatya is azért kapaszkodik bele ebbe az információba, hogy ily módon a teljességet fejezhesse ki. Mindenfélét, vagyis mindent fogtak. És amikor Krisztus gyermekei halászokká lesznek, akkor ez a munka nem úgy megy végbe, hogy előre szelektálunk. Pedig megmondom őszintén, hogy emberi szívünk szerint mi ezt így szeretnénk végezni. Leszek én emberek halásza, kérek egy horgot, egy csalit, és pontosan annak a halnak az orra elé szeretném lelógatni, akit én nagyon szeretnék kifogni. Leszek én arató, de csak tiszta búzatáblában. Fogok én szüretelni, de csak azt szedem le szépen, mezgérelve, ami érett, a többi maradjon ott és pottyanjon le. Ültetek én (van Jézusnak ilyen hasonlata is) mustármagot, amelyből fa nő, mégpedig minden fánál nagyobb, de majd én mondom meg, hogy miféle madarak szállhatnak rá és rakhatnak reá fészket. Jézus pedig azt mondja: együtt nő a búza és a konkoly, Jézus pedig azt mondja, hogy a mustármagból nőtt fára az ég madarai is leszállnak és fészket raknak rá, és ez Jézus nyelvén a hitetleneket és a pogányokat jelentette. És most,  amikor megtelik a háló, mégpedig igazán megtelik, hogy szinte szétszakad már, van abban mindenféle, s amikor majd aztán a halászok partra vonják, a jókat edénybe rakják, a hitványát pedig visszahajigálják.
Azt akarja tehát Jézus mindannyiunk számára elmondani ezekkel a példázatokkal, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés nagy munkájába, akkor mi nem állíthatunk föl különösfajta kritériumokat. Még egyszer mondom, szeretnénk. Egy lelkipásztorral beszélgettem pár évvel ezelőtt, lelkes, missziós lelkületű lelkipásztor, nem afféle hivatalnok, aki csak úgy ellátja a feladatát, hanem újabb meg újabb missziói módszereken, stratégiákon tőri a fejét, tanulmányoz mindent, sok helyre elment már  világban, figyeli állandóan a missziói híradókat és mindig azt keresi, hogy hogyan lehetne itt, ma, Magyarországon a magyar emberen fogást találni. S ahogy beszélgettünk, megvallotta őszintén, hogy az ő missziói tevékenységének, térítő munkájának, bizonyságtételének sokszor az a neheze – legalább is ő így éli meg –, hogy váratlan és különös dolgok történnek. Nevezetesen, hogy a bizonyságtétele nyomán olyanok térnek meg, akikről ő ezt soha nem gondolta volna, nem is nekik mondta, nem is gondolta volna, hogy nekik mondhatná, egyáltalán. És olyanok, akikért ég a szíve, akiknek – hogy az indián regényekből vett képpel mondjam pestiesen - szeretné a skalpját begyűjteni, azok mindig kicsúsznak a keze közül. Ebben őrlődött, ebben vergődött, mígnem elmondotta nekem, hogy éppen ebből a példázatból, a tengerbe kivetett háló példázatából értette meg, hogy nem állíthatunk föl előre kritériumokat.
Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket – mondja Jézus missziói parancsában. És ez a minden, ez inkluzív, ez magában foglaló. Menjetek el, menjek el, kit tegyek tanítvánnyá? Akinek ismerem a szívét? Ezt én tudnám. Akinek átlátom a gondolatait? Ezt én tudnám. Akinek annyira ismerős az észjárása? Ezt én tudnám. Akinek ki tudom nyitni a szíve zárját? Ehhez talán még van módszerem is. Jézus azonban azt mondja ebben a példázatban: kivetik a hálót, és szinte egészen nyomatékkal mondja, túlzó módon: mindenféle fajtát begyűjtött a háló.
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ez azt jelenti, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés és az aratás munkájába, fönntartja önmagának a szétválasztás és az ítélet munkáját. Máté evangéliumában folytatódik is a példázat. Azt mondja Jézus, így lesz majd a világ végén is, eljönnek majd az angyalok és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül. Ez a munkát, az ítéletet, a szétválogatást Isten önmagának tartja fenn. Vagyis, hadd fordítsam most mindannyiunkra azt a nagy kérdést, amit az előző példázat nyomán hallottunk: Uram, avagy nem jó magot vetettél a földbe? Ezt a kérdést, az Isten-igazolás kérdését, hogy honnét van a rossz, hogy kerül az ide, mit keres ez itt, hadd fordítsam ezt most így vissza: hát nem azért van itt, mert kivetettük a hálót, nem azért van itt, mert kieveztünk és halászni kezdtünk, hát nem azért van itt, mert engedelmeskedünk az egybegyűjtetés nagy parancsának? Hát nem azért, mert boldog aratóidő van, vagy boldog halászó-idő van? Olyan döbbenetes az, hogy a tanítványok, akik Jézus Krisztussal az Ő iskolájában, a legcsodálatosabb iskolában annyi időt eltöltöttek, annyi csodát tapasztaltak, annyiszor átélték Isten fenséges szeretetének a feltétlenségét és annyi példázatot hallottak Jézustól erről a nagy titokról, éppen a feltámadás után visszazökkennek a régi életükbe, és abból sem okulnak és értenek semmit, hogyha a magáén van az ember, akkor nem fog semmit!
Ez annak a második csodálatos halászatnak az egyik nagy tanulsága. Sokat vitatkozunk, sokat beszélünk arról, hogy milyen módszerrel, miképpen lehetne eredményesen végezni az evangélium hirdetésének a nagy munkáját, életeket elindítani, megragadni, Isten országába bevinni. De mindegyre csak azt látom, hogy egyetlen módszer sem jó, és ugyanakkor mindenik módszer jó, akkor, ha a Krisztus parancsának engedelmeskedünk. Ha nem az Ő parancsának engedelmeskedünk, hanem a saját fejünk, elgondolásunk, ötletünk, akaratunk, szándékunk szerint megyünk, csak ezt tudjuk mondani a kérdésére  - fogtatok-e valamit? - semmit. Arattatok-e valamit? – semmit. Szedtetek-e gyümölcsöt? – nem szedtünk. Rakott-e fészket valaki a mustármagból nőtt nagy fára? – arra nem fészkel senki. De megfordítva, ha beáll az ember a Krisztus munkájába, akkor véghetetlen szabadságot kap Krisztustól, s ez a szabadság sehol másutt a világban nem jelenik meg. Ugyanis, amikor a világban tevékenykedünk, vagyis a saját életünket tesszük-vesszük, alakítjuk, akcióban vagyunk –, mindig áthatja a szívünket a döntéshelyzet sajátossága. Mert a hálót kivetni döntés, a sarlót a búzára engedni döntés, márpedig magot vetni döntés, szüretre elmenni döntés. Tehát mielőtt döntést hoznánk,  ott van egész emberi valónkból az a nyomasztó, gátló, akadályozó tapasztalat és megfontolás, hogy egyrészt, amit teszünk, az visszafordíthatatlan, másrészt ugyanakkor nem látjuk előre a következményeit. Ma az ember azzal szembesül, hogy a tudománya révén elképzelhetetlen dolgokat tehet meg. Ketté tudja hasítani az atomot, le tudja kopírozni a géneket és életet tud klónozni, manipulálni tudja a környezetét, és ehhez eszközei is vannak, sőt módszertana. De nyomban feszít is bennünket, hogy nem indítunk el visszafordíthatatlan folyamatot? És ugyanakkor, ha elindítunk valamit, látjuk-e a következményeit?
Ennek analógiájára mondom, hát látjuk-e már annak a következményét, ha kivetjük a hálót, vissza tudjuk mi fordítani azt a folyamatot, amikor a Krisztus országába való nagy gyűjtés munkája során olyanok is bekerülnek az Isten országába, akik nem oda valók? Aztán egészen a világ végéig együtt kell velük lenni! Újra meg újra előveszi a keresztyéneket ez a dráma: mit keres ez itt, miért van itt az egyházban, miért játssza magát, hogy keresztyén?  Ha drámaíró lennék, írnék egy kétszemélyes drámát, ketten ülnek a templomban – csak ketten – és nézik egymást a két legtávolabbi pontról. S mondja az egyik hallhatóan: mit keres az ott, hiszen nem is keresztyén, ismerem az egész életét. Az egy gazember. És a másik is mondaná: mit keres az ott, ismerem az egész életét. Az egy gazember. Ezt jó humorosan meg lehetne csinálni. De félretéve a humort, valóban itt van ez a beláthatatlan és visszafordíthatatlan következmény, hogy ha kivettetik a háló és halak kerülnek bele, azt nem tudjuk előre megmondani, hogy ezer százalékig, abszolút pontosan az lesz benne, amit mi szeretnénk. Az Úr ismeri az övéit.
Ez még el van rejtve előlünk. De amikor Jézus elmondja ezt a példázatot, sőt, demonstrálja is tanítványokon (fogtatok-e valamit? Nem fogtunk. Vessétek ki a hálót. Kivetik és minden halból kerül egy, ehető és ehetetlen, hasznos és haszontalan, valamire való és semmirekellő), akkor egy csodálatos szabadságot ad. De szeretném hangsúlyozni, kedves testvéreim, hogy ez a szabadság: csodálatos szabadság, csak ott marad, és csak ott él, ahol evangélium van, és csak evangéliumi módon él. Amikor a rossznak és a jónak az együttlétéről töprengünk, hogy van ez a mi világunkban összezárva, most a háló képében szinte egészen drámaian hemzsegnek a halak együtt, még annyit sem enged nekem az Úristen, hogy ne kelljen a rosszal érintkeznem. Valami módon azért csak kibírnánk a földi életet úgy, ha nem lenne közünk egymáshoz, aztán a mennyországban ár egészen világos lesz a helyzet! De ebben a drámában – még egyszer hangsúlyozom – értenünk és világosan látnunk kell, hogy ez a mi szabadságunk! Hogy mégis gyűjtsünk, szinte felelőtlenül, beláthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S ebben segít bennünket az Úr Jézus Krisztus élete maga.
Azt a példát szeretném csak idehozni, hogy amikor megtér egy vámszedő (ki gondolná, egy pénzember, egy finánc, és hatalom kiszolgálója, birodalom talpnyalója, egy kiközösített megtér) és örömlakomát rendez megtérésének, új életének ünnepére, meghívja rá Jézust is. És persze, ott a vámszedő kollegák is. Az igazak, pedig– még ki sincs húzva a háló! – máris válogatnak. Még el se jött az aratás, de tépik a konkolyt. Az igazak, lám, eleve megmondják, hogy milyen ágra lehet a madárnak fészket rakni, és ha másfajta jön oda, akkor ők maguk állnak oda madárijesztőként. Jaj nekünk, madárijesztő keresztyéneknek, hány embert elijesztünk mi?! Ott álldogálunk, csak fújja a szél a rongyainkat. Nos, nyomban megtámadják Jézust és azt mondják, hogy bűnösökkel eszik. Letelepszik a vámszedők, a paráznák, a részegesek asztalához. Gúnynevet akasztanak rá:  nagyétű és részeges. A szentek, az igazak mondják ezt Jézusról. S akkor azt mondja Jézus: nem az igazaknak van szüksége megtérésre, hanem az elveszetteknek, nem azokért jöttem, akik a helyükön vannak, hanem azokért, akik elvesztek, hogy megkeressem és megtaláljam azokat. És lám, miközben leül ezeknek az asztalához, odaül és részt vesz a lakodalomban, együtt eszik, iszik velük, még a vizet borrá is változtatja Kánában, hogy legyen mulatságra való, aközben arról nem olvasunk, hogy pincészetet nyitott volna, arról nem olvasunk, hogy bárkivel összeállt volna, hogy építsenek Jeruzsálemben egy vigalmi negyedet. Megkereste és megtalálta őket, ez nem jelenti azt, hogy a cimborájuk lett. Krisztus megváltani jött a bűnöst és nem azért, hogy cimboráljon vele.
S ebből érthetjük meg, hogy amikor parancsot kapunk: vesd ki a hálót, visszafordíthatatlanul, az eredményt nem látva kell cselekednünk. Ezt a titkot kell megértenünk, és akkor szabadok leszünk: kivetni a hálót, szabadok leszünk megvárni az aratás idejét, szabadok leszünk arra, hogy elültessük a mustármagot, hogy égig érő fává nőjön, szabadok leszünk Isten szétválasztó ítéletére várni, mert tudjuk, hogyha mi nem is, az Úr ismeri az övéit. Ez a boldog és titokzatos isteni ismeret,  ez a mi igaz Isten-ismeretünk legmélyebb titka. Nos hát, értjük talán, mit mond most Jézus: hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, amely mindenféle fajtát összefogott, melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványokat pedig kihajigálták.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt alkalommal talán többen meghökkentek, hogy a magvető példázatát hoztam elő, hiszen a magvetés nem aratás. Ám a végén láttuk, hogy voltaképpen minden aratás magvetéssel kezdődik. Ha nincs magvetés, nincs aratás, és azért van magvetés, hogy legyen aratás. Jézus aratási képpel fejezi be a példázatot a különböző helyekre hullott magok sorsáról, mondván: a jó földbe hullott mag harmincat, hatvanat vagy száz annyit fog teremni, s hogy annyit termett, azt aratáskor tudjuk meg. Márk evangélista rögtön ezután közöl még egy példázatot, amit a többi evangélista nem idéz el, de mély meggyőződésem, hogy ez valójában a búza és a konkoly példázatának egy mozzanata. Márknál csak annyi áll:  hogy vetésről magától növekedik, mígnem elérkezik az aratás. Hasonló ehhez az Isten országa.
Itt Máté evangéliumában a búza és a konkoly példázatát olvastuk. De ha a Márk példázatát ideolvassuk, mindjárt nagyon közel jutunk a példázatnak és a Jézus által adott magyarázatnak a megértéséhez. Hiszen arról van itt szó, hogy kivettetik a mag,  a mag magától növekedik, magától kell növekednie – ezt mindenki tudja, ez örök szabály: ha valaki a kivetett magot fölpiszkálja és elkezdi nézni, hogy na, mi lesz belőle, akkor abból nem lesz semmi. Hagyni kell az a jó helyen. Ám valami történik itt. Mikor már kalászosra fordul a vetés, hirtelen kiderül, hogy konkoly is van a búza között. Az a növény, amelyet Jézus itt a példázatában fölemleget,  és mi jobb híján konkolynak fordítjuk, különös élősködő fajta, hosszú ideig szinte megkülönböztethetetlen módon együtt nő magával a gabonával, szinte teljesen ugyanúgy néz ki, de a gabona gyökerein, szárán élősködik. Élősködő. Ez a konkoly. Nincs saját élete. S amikor érés ideje közeledik, akkor mutatkozik meg  igazán a veszedelme, mert megakadályozza a teljes érést, kisebb lesz a hozam, vagy talán nem is lesz hozam. Nem akarom végigmondani a példázatban megjelenő többszörös drámát, most csupán csak arra a különös feszültségre szeretnék utalni, amely nagyon messzire vezet és egészen hozzánk is eltalál, és éppen ezért mondja el Jézus ezt a példázatot, mély meggyőződésem, hogy eltaláljon hozzánk. A szolgák látják, hogy konkoly is van a vetés között, hazafutnak, és – így mondja Jézus: előállnak, és ezt mondják a gazdának: uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?
Nagyon egyszerűen ez itt az Isten-igazolás kérdése, görög-latin szóval ez a teodicea kérdése. Honnét van a konkoly? Honnét van a rossz? Uram, hát nem áldott az a sok-sok isteni adomány, amely itt van a világban? Hát akkor honnét a rossz? Érezzük a kérdésből – még egyszer olvasom: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?  -, hogy  ez számonkérés.  S legyünk őszinték, testvéreim, sokszor föltolul a szívünkben, ha Istenhez megyünk, Isten elé állunk, előállunk, hogy: honnét, Uram? Hát nem tiszta magot vetettél, hát nem jó, amit teremtettél, hát nem jó, amit adtál, hát nem jó a világ? Nem azt olvassuk mindjárt a Biblia első lapján, hogy Isten megteremtette a világot, és azt mondotta: ímé, igen jó?! Hát akkor honnét ez itt? És ez számonkérés is. Támadhat ez a saját bajunk és nyomorúságunk okán. Betör az életünkbe a betegség, ránk ront egy kudarc és leteper bennünket. Mi jónak tervezünk el dolgokat, reméltük rá Isten szent áldását, de rosszra fordul az egész. Honnét van ez? Morzsa hullik a mézbe, nem sok az, de megsavanyodik tőle az egész. Honnét került oda? Olyan ez, mint amikor elkészítünk egy ételt, betesszük a hűtőszekrénybe, aztán két nap múlva az egész tiszta penész és ehetetlen, és ki kell dobni. Honnét van ez?  És miért pont velem esett meg ez? Miért a mi szántóföldünkön és miért a mi vetésünkben van konkoly? Súlyos és nehéz kérdés ez. A példázat szerint egy ellenség cselekedte ezt, egy rosszindulatú és gonosz szándékú valaki, és jó is ez a kifejezés, hogy ellenség cselekedte ezt – ahogy a gazda mondja: bizonnyal ellenség cselekedte ezt –, mert ahhoz nagyon ellenségesnek kell lenni, hogy valaki a gyomnak, az élősködőnek, a haszontalannak a magját őrizgesse és vesse ki a másikéba. El sem tudjuk ezt gondolni, hogy van ilyen, hogy valaki nem jó magot tart otthon, hanem a konkoly magját tartja otthon és azt veti bele a másikéba? Van ilyen?
De, ha csodálkozunk a példázat nyomán, az életünk és tapasztalataink nyomán nem igazán tudunk ezen csodálkozni! Ismerjük ezt mi, és ezért mondja Jézus, hogy valami ellenség tette. Ráadásul nem is akármilyen kártételről van szó, mert itt nem közvetlen és nyílt konfrontációról hallunk. Élősködőről van szó, olyan ártalomról, amely hosszú ideig nem is mutatja meg magát, tehát gyanútlanul lehetünk.
Annyira megrázó Jézus szava, hogy a tanítványok magyarázatot kérnek, ezt olvastam fel textusul. Mikor elbocsátja Jézus a sokaságot, magukra maradnak, a tanítványok odafordulnak Jézushoz és azt mondják: magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról való példázatot. De ez nem pusztán jobb megértésre irányuló kérdés. Értsük ennek az egésznek a mély drámáját! Nem arról van szó, hogy oktondiak a tanítványok. Ők is kérdezik, kérik: magyarázd meg, honnét van a rossz. Amikor Isten elé állunk, igen, tudom, sokszor egyszerűen a kíváncsiságunk, az intellektusunk késztet minket arra, hogy kérdezzünk. De ez kevés. A gnosztikusok mondották régen, hogy az embernek csak egy baja van, hogy nem ért mindent. S majd mindent érteni fog, akkor már minden rendben lesz. De ennél mélyebb a dráma.
Jézus, amikor kifejti a példázatot, összeilleszti a példázat egyszerű történetét. Eszerint van egy egyszerű ember, van egy földje, gabonát vet bele, jön az ellenség, konkolyt vet bele; a mi emberünk nem hagyja, hogy a szolgák buzgón kitépdessék a konkolyt, mert búzának és konkolynak együtt kell nőnie, mígnem eljön az aratás és majd aratáskor történik meg a szétválasztás. Ezt magyarázza a tanítványoknak Jézus úgy hogy az Isten és az ember kapcsolatál van itt szó, ez az Isten és a világ kapcsolata. Így vagyunk mi a világban, együtt nő a jó meg a rossz. Ám Jézus nem azért mondja példázatát, hogy aratásig nem téphetjük a konkolyt, hogy beletörődjünk a helyzetbe. A gazda sem azért mondja a példázatban a szolgáknak, hogy beletörődéssel? Hanem azt mondja: ne tépjétek ki a konkolyt, mert netalán a búzát is kiszaggatnátok. Hagyjátok (tűrjétek), hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig. Milyen döbbenetes ez! Az embert előveszi a purifikátori hajlama: tisztítana és megsemmisítene, mert akadály, amire nincs szüksége, de azt mondja a gazda: nem!
Ezt a nemet nagyon mélyen és jól meg kell értenünk, mert e nélkül nem fogjuk megérteni a példázat végén az igent. Nem! Vagyis ez nem a te kezedbe van letéve. Hát akkor tűrni kell? Bizonyos fokig tűrni kell. Vergődnünk kell, hogy önmagunknak sem tudjuk megmagyarázni a dolgokat, a rosszat és a gonoszt. Igen, ezt is tűrni kell. És hagyni kell, hogy együtt növekedjék. Hát nincs Istennek erkölcsi érzéke? Hát kitől tanuljuk mi a jó erkölcsöt, igazságot, tisztességet, becsületet, hűséget, állhatatosságot, és sorolhatnám a 37 erényt mind, amit a filozófusok kitaláltak?! Mi ez a nem?
A döntő érv, hogy Jézus itt arra buzdít bennünket, hogy ne botránkozzunk meg. Egy amerikai írónő könyvében olvastam egy igen érdekes megjegyzést. Egy lelkészgyermekről szól, akinek a bátyja igen tehetséges ifjú, s a család leszkésznek szánja. Nem kevés pénzen elküldik Európa legjobb egyetemeire. S mikor Herr Doktorként megérkezik haza, az első ebéd alatt kiderült, hogy ateista lett. Összeomlik mindenki, civakodás, kérdés kérdés hátán, vége a családi békességnek. Búcsúzóra kisöccsének a kezébe nyom egy könyvet, egy hírhedt könyvet, Ludwig Feuerbach A keresztyénség lényege című könyvét, ez az ateizmus bibliáját, . s meghagyja neki, hogy csak titokban olvassa, nehogy az apja végképp összeomoljon. Aztán ötven év múlva, idős emberként megjegyzi, hogy többször végigolvasta a könyvet, de nem botránkoztam meg rajta, soha nem érezte, hogy veszélyeztetné a hitét. Rájöttem ugyanis, mondja, hogy nem ez a könyv ingatja meg az emberek hitét, hanem az emberek keresik az alkalmat, hogy összedőljön a hitük. Majd hozzáteszi lakonikusan: s úgy látom, már legalább száz éve ez jött szokásba. Ez az ember szokása: amikor a hit csodálatos titkairól és dolgairól van szó, keresi az alkalmat, hogy megbotránkozzon.
Mondok néhány megbotránkoztatási felületet. Keresztyén anyaszentegyház. Aki el akarja veszíteni a hitét, ne menjen messzire, ki se menjen a Böszörményi 28.-ból, van itt annyi minden, amiben meg lehet botránkozni! Aki nem akar keresztyén lenni, menjen fel az internetre, üsse be a legnépszerűbb internetes portálokat, olvas rajta annyi tisztátalanságot, becstelenséget, mocskot, igazságtalanságot, bűnt és sarat keresztyénekről és keresztyénségről, hogy ha így akarja: oda is a hite. Ezért hát a szolgák indíttatása, menjünk és tépjük ki, menjünk és semmisítsük meg, menjünk és távolítsuk el a konkolyt, -  úgy tűnik: szent érdek és szent cél! Meg kell menteni a becsületet, a tisztességet. És mi, keresztyének is – bizony lelkészként is tudom mondani, püspökként meg még inkább tudom mondani – sokszor csak tűrjük a palástunk alá férkőzni a gonoszt, mert nem bírunk vele, ezért ha kiderül, akkor, jaj, mi lesz? Inkább ne lássa senki! Mert akkor megbotránkoznak az emberek és oda lesz a hitük. Ez a szokás, mert ez a módi. De van egy másik módi is, és ez hozzátartozik az előbbihez, s ebben is nagy rutinja van az embernek: hogy ami igazán emberi, azt alábecsülik, sárba dobják és megtapossák. Nem vesszük észre, hogy milyen rutinosan – megy ez a mai világban. Nagyipari méretekben gyártják, ami alávaló, aljas, gaz, ami lehúzza az embert, és közben megköpdösik és sárba tapossák mindazt, ami igazán az ember méltóságához tartozik. Micsoda élősdködése ez a gonosznak. És együtt növekedik a búzával, mígnem eljön az aratás. Mert mikor jön az aratás? Kiss Pista bácsi odahaza Sárbogárdon, mikor firtattam, Pista bácsi, mikor lesz aratás? – az felelte, amikor aratni kell. Amikor eljön az ideje. Amikor megérett a gabona, amikor látszik a végeredmény. Nem sejtés, nem találgatás, hanem bizonyosság. Aratás: bizonyosság. Majd akkor.  S milyen érdekes, hogy a példázatbeli, aki az imént nemet mondott – és ez számukra fájdalmas és neheze viselhető, megbotránkoztató nem, s persze, ugyanakkor kegyelmes nem! –, most igent mond, és ez az igen: az ítéletnek az igenje. Mert – magyarázza Jézus a példázatot – majd szól a szolgáinak, akik az angyalok: menjetek és szedjétek össze a konkolyt. Először azt szedetik össze és az vetetik tűzre. Majd utána takarítsátok be a gabonát az én csűrömbe.
Ez tehát az egyik legfontosabb érv. Isten megóv bennünket attól, amire amúgy emberi hajlamunk nyomban rávinne, a botránkozástól,  és ezzel megóv bennünket attól is, hogy ikertestvérei legyünk az egyébként mindig megbotránkozó embernek. Még egyszer mondom, a kettőt együtt kell látnunk: Egyrészt azt mondja Jézus a példázatban: vigyázz, ha megbotránkozol, mert lehet, hogy elveszíted te is a hitedet! Vigyázz, mert itt van a szolgák botránkozása is: Uram, uram, hogy lehet ez, hogyan van ez, hát nem tiszta gabonát vetettél a földbe? – ez is botránkozás. Másrészt itt van az a fajta botránkozás, amelyik csak az alkalmat keresi, hogy elfordulhasson Istentől. Ez a cinizmus megbotránkozása. Mik ezek az alkalmak? – jaj, kedves testvérek, amikor az ember elbújik a világ nyomorúsága mögé, hogy ne kelljen Istennel találkoznia, jaj, amikor az ember elbújik a bűn mögé, hogy ne kelljen az Istennel találkoznia. Jaj, amikor telemuzsikálják a fülünket, hogy mi már egy szekuláris világban élünk és az emberek szekulárisak, és nem érdekli őket a vallás dolga meg az Isten dolga, elbújunk mind e mögé, hogy az élettel ne kelljen találkoznunk! Azt mondja a gazda a buzgó szolgáknak: nem! Hanem majd az aratáskor lesz igen, amikor minden tiszta és világos. Merthogy nem világos és nem tiszta minden az életünkben sem, az anyaszentegyházunkban sem, nem beszélve a világról.
És végül, ez a példázat, amely ilyen különös módon bonyolódik, bontakozik, amelyből mindent értünk és nem értünk, hordoz itt még valamit. Mert nemcsak attól akar megóvni bennünket a mi Mesterünk, hogy fölöslegesen és önmagunkat is veszedelembe döntve botránkozzunk, hanem meg is akar bennünket erősíteni. Mert az tud megállni és nem megbotránkozni, akinek boldog és szilárd bizonyossága van. A múlt alkalommal sokat példálóztam azon, hogy mi dolog az, hogy megy a magvető és szórja a magot és össze-vissza szórja, mindenhova, kő közé, gaz közé, útszélre, jó földre, nem törődik vele, csak vetni akar. S talán megsejtettük, hogy ilyen az Isten: Isten örök létéből mérhetetlen bőséggel árad az Ige, az áldás, a szeretet, a megtartatás, az élet ajándéka, a mag, és csodáltuk Istennek ezt a fölfoghatatlan, véghetetlen, végire mehetetlen bőkezűségét. Annak a példázatnak ez volt a szilárd alapja. Ennek a példázatnak pedig az a szilárd alapja, hogy lesz aratás, hogy van aratás. Miért mondja hát a gazda, hogy nem? Éppen azért! Nem azért mondja tehát, mert liberális  volna – bocsánat a kifejezésért –, hadd nőjön együtt itt minden csak úgy! Sőt, hozzunk törvényt is, hogy együtt is kell a kettőnek nőni, mitöbb, házasodjanak is össze. Miért ne? De nem is konzervatív az Isten, már ahogy én a konzervatív embereket ismerem, hogy úgymond: vége a világnak, most már semmihez sem lehet hozzányúlni, behúzódunk a magunk kis kuckójába, aztán elkonzerváljuk magunkat. Nem, nem, nem, nem. Azért mondja ezt, mert lesz aratás, mert van megkülönböztetés és lesz szétválasztás, és vannak igazak és vannak hamisak, és nincs a kettő összekeverve, még ha együtt is növekednek. És ez akkor is így, hogyha a hamisság mindig az igazság parazitája, vagy merész képpel, amit Kálvin mond: ha az ördög – mert az ördögről is szó van itt – az ördög az Isten majma. Mertcsak a majma.  És a gonosz és a hamis is csak epigonja a jónak. S milyen epigonja? Szánalmas és siralmas. Igen, együtt nő a kettő, de Istenben öröktől meg vannak különböztetve. Nem kell korai aratásba kezdeni!
János apostol mondja csodálatosan a levelében: Gyermekeim, lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Isten, hogy Isten gyermekeinek neveztetünk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De majd, amikor Ő megjelenik, nyilvánvalóvá lesz, mert hasonlókká leszünk Őhozzá. Amikor majd Krisztus megjelenik, amikor majd eljön az aratás... Ezért mondja a példázatban a gazda: most nem, mert lesz aratás. És akiben ez a boldog bizonyosság, remény és szilárdság megvan, még ha tele is van a világ megbotránkoztató dolgokkal, mi több, a saját élete is tele van megbotránkoztató dolgokkal, mert csak lassan tud előre haladni a hit útján és a megszentelt életben, nem kapkod, és nem rohan, mert amikor majd megérik a kalász, s elküldi az Úr az Ő angyalait, akik sarlót bocsátanak a vetésre, akkor jön el az aratás ideje.
Ámen