Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az előző két alkalommal a szó szoros értelmében aratási példázatokat hoztam ide, s ezért, egy újabb aratási igét vártak (van bőséggel!), most talán csodálkoznak, hogy hirtelen váltunk egyet és az aratásból áttérünk a  halászatra. De, ha nem tévedek, akkor nemcsak az aratás aratás, hanem a halászat is az, amikor behúzzák a halakkal telt hálót, az is aratás, és vannak még szép képek az igében a szüretről is. Mert a szüret is aratás, amikor elérkezünk az életünknek, a dolgainknak, a munkánknak, a fáradtságunknak arra a pillanatára – nevezhetjük ezt tetőzésnek is –, amikor egybegyűjtjük azt, amiért fáradoztunk, s ami számunkra életlehetőséget biztosít.
Két okból hoztam ide ezt az igét. Egyrészt azért, mert azt hiszem, Jézus tanítványai, akik között több halászember is volt, talán jobban értették Jézusnak azokat a képeit vagy hasonlatait, amelyeket a halászat világából vett. Mi is jobban megértünk valamit, ha a példa, az eset, a mi életünkből való, mert ahhoz konkrét tapasztalatunk is kapcsolódik. De, talán és leginkább azért hoztam most ide ezt a példázatot, mert a múlt alkalommal hallottunk már egy kérdést, nevezetesen, amikor a szolgák látják, hogy a kivetett búza között konkoly is növekedik, hogy vajon  a gazdájuk nem jó magot vetett-e a földbe? Vagyis mintegy azt sugallja a a szolgák kérdése, hogy így kell szembesülnünk a rosszal, így a magunk közvetlen közelségében, egész pontosan úgy szembesülünk a rosszal, mint élősködővel, merthogy a rossznak igazából véve soha nincs önálló élete, mindig csak élősködik, mindig csak rajta van a jón. Egy francia filozófus, Paul Ricoeur jegyezte meg, hogy lehet ugyan a rossz radikális, de nem a rossz maga a gyökér, a rossz legfeljebb csak radikális, hisz a gyökérre is rátelepszik és annak éltető nedveiből él, de csak élősködő. A rossz, a gonosz radikális, ám a jó az eredeti, a jó a gyökér, amelyből az élet fakad és sarjad. Igem, a mi életünkön, a mi szívünkön is megtelepedett a rossz és sokszor tele vagyunk rossz gondolatokkal, indulatokkal, sőt, olykor éppen egy szent ügy érdekében tolul föl bennünk a kérdés, s ahogy a példázatbeli, mi is gyakran Isten ellen fordulunk és Őt faggatjuk, Őt firtatjuk, Őt vonjuk válaszadásra: avagy nem tiszta magot vetettél, honnét a rossz?
A halfogás példázatában Jézus azt fejezi ki, hogy minket, keresztyéneket, akiket Isten emberek halászaivá tett, (mert nem a lelkészek, a misszionáriusok, a gyülekezeti munkások dolga ez, amit aztán a többi kényelmes keresztyén számon is kérhet rajtuk), mi mind megtapasztaljuk, hogy valahogy így van a dolog. Kivetik a halászok a hálót (a gyalmot, ami tulajdonképpen a kerítőhálót jelenti), kihúzzák és lám, van abban minden. Jó és hitvány, alkalmas és alkalmatlan, van benne olyan, amiért kivetették a hálót, és van olyan, amit elhajítanak, mert alkalmatlan és nincs rá szükségük. Azért érthették jól ezt a példázatot a tanítványok, mert halászatból hívta el őket az Úr Jézus Krisztus, ott kellett hagyniuk hálót, hajót, hívatást, megélhetést, és elindulni Jézus szava nyomán, amikor azt mondja, hogy emberek halászaivá teszlek titeket. Aztán, amikor Krisztus feltámadása után sor kerül még egyszer egy csodálatos halfogásra – ezt olvastam föl János evangéliumából –, amikor már menni kellett volna embereket halászni, ám Péter indíttatására mégis inkább elmennek halászni, és megismétlődik, ami talán sokszor megtörtént már életükben, de egészen bizonyosan megtörtént elhívatásuk éjszakáján is: nem fognak semmit. És megismétlődik az is, hogy valaki - de most nem tudják, vagy nem ismerik föl, hogy ki – bekiált a partról, fogtatok-e valamit, van-e ennivalótok? Kikiáltanak, hogy nincs, s ekkor hallják a szót, a tanácsot, a parancsot: vessétek ki jobbra és akkor lesz, és annyit fognak, annyi kerül a hálóba, hogy nem bírják bevonni a hajóba, hanem kifelé evezve vonszolják a hálót benne a zsákmánnyal.
Van itt egy nagyon érdekes dolog, és ez a felolvasott példázatnak kellős közepébe talál. Feljegyzi János evangélista, hogy amikor aztán partra értek, megszámolták a zsákmányt, 153 halat fogtak. Afféle halász-rutin ez, nyilván, Péterben és társaiban élt a régi emlék, amikor még halászok voltak, bizony darabra megszámolták a halat. Hát most is darabra megszámolták. Sokat vitatkoznak a Biblia-tudósok, hogy miért számolták meg, miért jegyezték meg ezt a számot, nem lett volna-e elég azt mondani, hogy sokat fogtak, miért nem elég a hiperbolikus kép, amit János mond, hogy úgy megtelt a háló halakkal, hogy szakadozott és nem tudták a hajóba bevonni, nem volt hozzá erejük, hanem a hajóval együtt kifelé evezve vitték ki? Miért nem elég ez, el tudjuk mi képzelni úgy is a bőséget, az áldást, a gazdagságot, miért jegyezték meg a számot? Többféle magyarázat van erre, vannak okos Biblia-tudósok, akik azt mondják, hogy ez tulajdonképpen egy számmisztika itt, merthogy a régi világban tudjuk jól, a számokat betűkkel jelölték. Tehát, ha látjuk azt, hogy MMXIV, akkor azt tudjuk, hogy 2014-et jelent, és nem a betűt mondjuk. Így volt ez a görögben is. Nos, ezokán próbálják kitalálni, hogy ha a 153 betűkód, az valami üzenet lenne. De vannak racionálisabb Biblia-tudósok, akik azt mondják _ s  ezt Jeromos egyházatyától veszik -, hogy pontosan ennyi halfajta élt a Genezáreti-tóban. Tehát mindet kifogták. Mindenféle fajtából fogtak legalább egyet. Hogy pontosan ennyi halfajta élt-e akkor a Genezáreti tengerben, nem tudhatjuk, azt hiszem, Jeromos egyházatya is azért kapaszkodik bele ebbe az információba, hogy ily módon a teljességet fejezhesse ki. Mindenfélét, vagyis mindent fogtak. És amikor Krisztus gyermekei halászokká lesznek, akkor ez a munka nem úgy megy végbe, hogy előre szelektálunk. Pedig megmondom őszintén, hogy emberi szívünk szerint mi ezt így szeretnénk végezni. Leszek én emberek halásza, kérek egy horgot, egy csalit, és pontosan annak a halnak az orra elé szeretném lelógatni, akit én nagyon szeretnék kifogni. Leszek én arató, de csak tiszta búzatáblában. Fogok én szüretelni, de csak azt szedem le szépen, mezgérelve, ami érett, a többi maradjon ott és pottyanjon le. Ültetek én (van Jézusnak ilyen hasonlata is) mustármagot, amelyből fa nő, mégpedig minden fánál nagyobb, de majd én mondom meg, hogy miféle madarak szállhatnak rá és rakhatnak reá fészket. Jézus pedig azt mondja: együtt nő a búza és a konkoly, Jézus pedig azt mondja, hogy a mustármagból nőtt fára az ég madarai is leszállnak és fészket raknak rá, és ez Jézus nyelvén a hitetleneket és a pogányokat jelentette. És most,  amikor megtelik a háló, mégpedig igazán megtelik, hogy szinte szétszakad már, van abban mindenféle, s amikor majd aztán a halászok partra vonják, a jókat edénybe rakják, a hitványát pedig visszahajigálják.
Azt akarja tehát Jézus mindannyiunk számára elmondani ezekkel a példázatokkal, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés nagy munkájába, akkor mi nem állíthatunk föl különösfajta kritériumokat. Még egyszer mondom, szeretnénk. Egy lelkipásztorral beszélgettem pár évvel ezelőtt, lelkes, missziós lelkületű lelkipásztor, nem afféle hivatalnok, aki csak úgy ellátja a feladatát, hanem újabb meg újabb missziói módszereken, stratégiákon tőri a fejét, tanulmányoz mindent, sok helyre elment már  világban, figyeli állandóan a missziói híradókat és mindig azt keresi, hogy hogyan lehetne itt, ma, Magyarországon a magyar emberen fogást találni. S ahogy beszélgettünk, megvallotta őszintén, hogy az ő missziói tevékenységének, térítő munkájának, bizonyságtételének sokszor az a neheze – legalább is ő így éli meg –, hogy váratlan és különös dolgok történnek. Nevezetesen, hogy a bizonyságtétele nyomán olyanok térnek meg, akikről ő ezt soha nem gondolta volna, nem is nekik mondta, nem is gondolta volna, hogy nekik mondhatná, egyáltalán. És olyanok, akikért ég a szíve, akiknek – hogy az indián regényekből vett képpel mondjam pestiesen - szeretné a skalpját begyűjteni, azok mindig kicsúsznak a keze közül. Ebben őrlődött, ebben vergődött, mígnem elmondotta nekem, hogy éppen ebből a példázatból, a tengerbe kivetett háló példázatából értette meg, hogy nem állíthatunk föl előre kritériumokat.
Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket – mondja Jézus missziói parancsában. És ez a minden, ez inkluzív, ez magában foglaló. Menjetek el, menjek el, kit tegyek tanítvánnyá? Akinek ismerem a szívét? Ezt én tudnám. Akinek átlátom a gondolatait? Ezt én tudnám. Akinek annyira ismerős az észjárása? Ezt én tudnám. Akinek ki tudom nyitni a szíve zárját? Ehhez talán még van módszerem is. Jézus azonban azt mondja ebben a példázatban: kivetik a hálót, és szinte egészen nyomatékkal mondja, túlzó módon: mindenféle fajtát begyűjtött a háló.
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ez azt jelenti, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés és az aratás munkájába, fönntartja önmagának a szétválasztás és az ítélet munkáját. Máté evangéliumában folytatódik is a példázat. Azt mondja Jézus, így lesz majd a világ végén is, eljönnek majd az angyalok és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül. Ez a munkát, az ítéletet, a szétválogatást Isten önmagának tartja fenn. Vagyis, hadd fordítsam most mindannyiunkra azt a nagy kérdést, amit az előző példázat nyomán hallottunk: Uram, avagy nem jó magot vetettél a földbe? Ezt a kérdést, az Isten-igazolás kérdését, hogy honnét van a rossz, hogy kerül az ide, mit keres ez itt, hadd fordítsam ezt most így vissza: hát nem azért van itt, mert kivetettük a hálót, nem azért van itt, mert kieveztünk és halászni kezdtünk, hát nem azért van itt, mert engedelmeskedünk az egybegyűjtetés nagy parancsának? Hát nem azért, mert boldog aratóidő van, vagy boldog halászó-idő van? Olyan döbbenetes az, hogy a tanítványok, akik Jézus Krisztussal az Ő iskolájában, a legcsodálatosabb iskolában annyi időt eltöltöttek, annyi csodát tapasztaltak, annyiszor átélték Isten fenséges szeretetének a feltétlenségét és annyi példázatot hallottak Jézustól erről a nagy titokról, éppen a feltámadás után visszazökkennek a régi életükbe, és abból sem okulnak és értenek semmit, hogyha a magáén van az ember, akkor nem fog semmit!
Ez annak a második csodálatos halászatnak az egyik nagy tanulsága. Sokat vitatkozunk, sokat beszélünk arról, hogy milyen módszerrel, miképpen lehetne eredményesen végezni az evangélium hirdetésének a nagy munkáját, életeket elindítani, megragadni, Isten országába bevinni. De mindegyre csak azt látom, hogy egyetlen módszer sem jó, és ugyanakkor mindenik módszer jó, akkor, ha a Krisztus parancsának engedelmeskedünk. Ha nem az Ő parancsának engedelmeskedünk, hanem a saját fejünk, elgondolásunk, ötletünk, akaratunk, szándékunk szerint megyünk, csak ezt tudjuk mondani a kérdésére  - fogtatok-e valamit? - semmit. Arattatok-e valamit? – semmit. Szedtetek-e gyümölcsöt? – nem szedtünk. Rakott-e fészket valaki a mustármagból nőtt nagy fára? – arra nem fészkel senki. De megfordítva, ha beáll az ember a Krisztus munkájába, akkor véghetetlen szabadságot kap Krisztustól, s ez a szabadság sehol másutt a világban nem jelenik meg. Ugyanis, amikor a világban tevékenykedünk, vagyis a saját életünket tesszük-vesszük, alakítjuk, akcióban vagyunk –, mindig áthatja a szívünket a döntéshelyzet sajátossága. Mert a hálót kivetni döntés, a sarlót a búzára engedni döntés, márpedig magot vetni döntés, szüretre elmenni döntés. Tehát mielőtt döntést hoznánk,  ott van egész emberi valónkból az a nyomasztó, gátló, akadályozó tapasztalat és megfontolás, hogy egyrészt, amit teszünk, az visszafordíthatatlan, másrészt ugyanakkor nem látjuk előre a következményeit. Ma az ember azzal szembesül, hogy a tudománya révén elképzelhetetlen dolgokat tehet meg. Ketté tudja hasítani az atomot, le tudja kopírozni a géneket és életet tud klónozni, manipulálni tudja a környezetét, és ehhez eszközei is vannak, sőt módszertana. De nyomban feszít is bennünket, hogy nem indítunk el visszafordíthatatlan folyamatot? És ugyanakkor, ha elindítunk valamit, látjuk-e a következményeit?
Ennek analógiájára mondom, hát látjuk-e már annak a következményét, ha kivetjük a hálót, vissza tudjuk mi fordítani azt a folyamatot, amikor a Krisztus országába való nagy gyűjtés munkája során olyanok is bekerülnek az Isten országába, akik nem oda valók? Aztán egészen a világ végéig együtt kell velük lenni! Újra meg újra előveszi a keresztyéneket ez a dráma: mit keres ez itt, miért van itt az egyházban, miért játssza magát, hogy keresztyén?  Ha drámaíró lennék, írnék egy kétszemélyes drámát, ketten ülnek a templomban – csak ketten – és nézik egymást a két legtávolabbi pontról. S mondja az egyik hallhatóan: mit keres az ott, hiszen nem is keresztyén, ismerem az egész életét. Az egy gazember. És a másik is mondaná: mit keres az ott, ismerem az egész életét. Az egy gazember. Ezt jó humorosan meg lehetne csinálni. De félretéve a humort, valóban itt van ez a beláthatatlan és visszafordíthatatlan következmény, hogy ha kivettetik a háló és halak kerülnek bele, azt nem tudjuk előre megmondani, hogy ezer százalékig, abszolút pontosan az lesz benne, amit mi szeretnénk. Az Úr ismeri az övéit.
Ez még el van rejtve előlünk. De amikor Jézus elmondja ezt a példázatot, sőt, demonstrálja is tanítványokon (fogtatok-e valamit? Nem fogtunk. Vessétek ki a hálót. Kivetik és minden halból kerül egy, ehető és ehetetlen, hasznos és haszontalan, valamire való és semmirekellő), akkor egy csodálatos szabadságot ad. De szeretném hangsúlyozni, kedves testvéreim, hogy ez a szabadság: csodálatos szabadság, csak ott marad, és csak ott él, ahol evangélium van, és csak evangéliumi módon él. Amikor a rossznak és a jónak az együttlétéről töprengünk, hogy van ez a mi világunkban összezárva, most a háló képében szinte egészen drámaian hemzsegnek a halak együtt, még annyit sem enged nekem az Úristen, hogy ne kelljen a rosszal érintkeznem. Valami módon azért csak kibírnánk a földi életet úgy, ha nem lenne közünk egymáshoz, aztán a mennyországban ár egészen világos lesz a helyzet! De ebben a drámában – még egyszer hangsúlyozom – értenünk és világosan látnunk kell, hogy ez a mi szabadságunk! Hogy mégis gyűjtsünk, szinte felelőtlenül, beláthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S ebben segít bennünket az Úr Jézus Krisztus élete maga.
Azt a példát szeretném csak idehozni, hogy amikor megtér egy vámszedő (ki gondolná, egy pénzember, egy finánc, és hatalom kiszolgálója, birodalom talpnyalója, egy kiközösített megtér) és örömlakomát rendez megtérésének, új életének ünnepére, meghívja rá Jézust is. És persze, ott a vámszedő kollegák is. Az igazak, pedig– még ki sincs húzva a háló! – máris válogatnak. Még el se jött az aratás, de tépik a konkolyt. Az igazak, lám, eleve megmondják, hogy milyen ágra lehet a madárnak fészket rakni, és ha másfajta jön oda, akkor ők maguk állnak oda madárijesztőként. Jaj nekünk, madárijesztő keresztyéneknek, hány embert elijesztünk mi?! Ott álldogálunk, csak fújja a szél a rongyainkat. Nos, nyomban megtámadják Jézust és azt mondják, hogy bűnösökkel eszik. Letelepszik a vámszedők, a paráznák, a részegesek asztalához. Gúnynevet akasztanak rá:  nagyétű és részeges. A szentek, az igazak mondják ezt Jézusról. S akkor azt mondja Jézus: nem az igazaknak van szüksége megtérésre, hanem az elveszetteknek, nem azokért jöttem, akik a helyükön vannak, hanem azokért, akik elvesztek, hogy megkeressem és megtaláljam azokat. És lám, miközben leül ezeknek az asztalához, odaül és részt vesz a lakodalomban, együtt eszik, iszik velük, még a vizet borrá is változtatja Kánában, hogy legyen mulatságra való, aközben arról nem olvasunk, hogy pincészetet nyitott volna, arról nem olvasunk, hogy bárkivel összeállt volna, hogy építsenek Jeruzsálemben egy vigalmi negyedet. Megkereste és megtalálta őket, ez nem jelenti azt, hogy a cimborájuk lett. Krisztus megváltani jött a bűnöst és nem azért, hogy cimboráljon vele.
S ebből érthetjük meg, hogy amikor parancsot kapunk: vesd ki a hálót, visszafordíthatatlanul, az eredményt nem látva kell cselekednünk. Ezt a titkot kell megértenünk, és akkor szabadok leszünk: kivetni a hálót, szabadok leszünk megvárni az aratás idejét, szabadok leszünk arra, hogy elültessük a mustármagot, hogy égig érő fává nőjön, szabadok leszünk Isten szétválasztó ítéletére várni, mert tudjuk, hogyha mi nem is, az Úr ismeri az övéit. Ez a boldog és titokzatos isteni ismeret,  ez a mi igaz Isten-ismeretünk legmélyebb titka. Nos hát, értjük talán, mit mond most Jézus: hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, amely mindenféle fajtát összefogott, melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványokat pedig kihajigálták.
Ámen

Élni csak akkor érdemes, ha van feltámadás. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás. Érdemes élni. Nem a halált kicsinylem ezzel. Ellenkezőleg; ahogy Pál mondja: most is, mint a mulandó élet minden óráján, mindegyre az utolsó ellenséggel nézünk szembe, és ezt az ütközetet, tudjuk, mindannyian elveszítjük; de hogy mégse dezertáljunk az élet mellől, tudnunk kell – és ezt hirdetem most - : elnyeletett a halál diadalra. Igen, ezt a mi magunk ütkötetét elveszítjük, de még a halál árnyékának völgyében sem félünk; még akkor sem adjuk át magunkat a létrontás hazug hatalmának, ha minden reggel a halál keserű ízével az ínyünkben ébrednük; akkor sem lépünk zsoldjába, ha iszonyú késztetésként, másodlagos létmódként ajánlja magát, ha vonzóbb lét-oldónak álcázza magát, mint maga az élet. Tudnunk kell: legyőzetett a halál, Jézus feltámadott és él – mi is élni fogunk. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás.
Aki látja ezt, az boldog  ember, vagy (mivel, amit boldogságnak nevezünk, az az isteni teljességgel határos), aki látja ezt, az bölcs ember. Arról a bölcsességről szólok most, amelyről a szenvedő Jób könyvében olvasunk, és ezzel már abban a világban járunk, ahol Buda Béla oly sokat járt és oly ismerős volt, mert nemcsak a dolgát végezte mint gyógyító, hanem mérhetetlenül vágyott is ennek a világnak a legmélyebb megismerésére: nem elfutni a szenvedéstől, legkevésbé a szenvedőtől, hanem megismerni, hogy gyógyíthassa -, ez akarta, itt ahogy ő mondta ebben a „szétvert” világban, ahol a szenvedés és a szenvedély között oly gyakran elmosódik a határ, itt, ahol a sors oly könnyen válik sorsrontássá, itt, ahol a mindenből való feloldódás a legnagyobb megkötözöttség, itt, ahol az egész mindig csak töredék – itt. Ez az itt: ez a világ, ez az ember világa, vagy még inkább: ez a világ maga az ember – mikrokozmosz, de torz és gyógyítani való, mert az ember már nem tudja, hogy érdemes élni, már nem tudja, hogy van feltámadás,  - nem tudja, hogy van élet.
De éppen Jób esete mutatja, hogy ha a szenvedő gyógyítása és vigasztalása kockázatos is,  mindig gyógyítan kell, mert a szenvedő és megvert ember kiszolgáltatottsága és esendősége sokszorosa azénak, aki még meg tud valamiben, legalább önmagában, kapaszkodni. Ezt az érzékenységet,  a szó igazi, mély értelmében vett diszkréciót gyakorolta és tanította Buda Béla, - ez a lelkek megkülönböztetésének képessége (pontosabban: kegyelmi ajándéka), és ez minden bölcsesség oszlopcsarnokának küszöbe. Kell az a megkülönböztetés, mert még életünk legemelkedett pillanataiban is kiderül rólunk, ha feltárulkozunk, hogy nem tudjuk, minémű lélek lakozik mibennünk. De aki bölcs, az ismeri a megkülönböztetés ajándékát és gyakorolja is azt, hogy ne csak létezzen, hanem éljen is az ember, hogy ne csak kedveljen ezt-azt, valakit, valakiket, hanem szeressen igazán, hogy ne csak tetsszen ennek-annak, hanem szép legyen, hogy ne csak jussoljon, hanem ő maga legyen igaz emberré. S aki bölcs, az tudja azt is, honnét van ez a bölcsesség.
Mert honnét a bölcsesség?  - kérdezi Jób könyve. Ismerőseink és szomszédaink, barátaink mit sem hallottak róla. Pedig tudniuk kellene, mert az ember amúgy ügyes – feljárja a világot, feltárja a rejtett dolgokat is, aknát vág a mélybe, lépcsőt épít a magasságba – hogy kincset találjon (érezzük, az egész leírás metafora!), még a tengert, a folyót, az ősmélységet (és ez már nem metafora!) – és igen, még a halált is kifaggatja, de a válasz mindegyre kérdésbe fordul át: honnét hát a bölcsesség? Még a halál is azt mondja: csak hírből hallottam róla.
De jaj nekünk, ha nem a miénk ez a bölcsesség! Akkor nem tudjuk, miért élünk, akkor borzasztó sejtelem bénít minket, hogy nem érdemes élni – s még a halál is (micsoda megrendítő kép ez!), tehetlenül tárja szét kezét: nem tudom, hol ez a bölcsesség! Honnét van hát e bölcsesség? Finom kérdés, nem az kérdi, hol van, hanem azt honnét van? honnan jön, miből ered, miben gyökerezik – de legfőképp: honnét jön? Mert adomány, kegyelem.
Istennél van, Istentől van ez a bölcsesség – azért nem ismeri a halál, mert Istentől van, és azért keresi hiába az, akinek csak, úgymond,  ősemlékei hordozzák ezt a rég elvesztett tudást (mert az is csak elveszett emlék, hogy lett volna ilyen tudás),  és azért keresi hiába az is, aki töredék-életekből akar remény-várat építeni – mert Istennél és csak Istentől van az. De aki ismeri Istent, az ismeri a Szentháromság második személyét, Krisztust is, aki megkóstolta értünk a halált, és tudja már a szabályt: az Úr félelme a bölcsesség! A halál félelme lehet okosság, létsejtelem,  - de csak Isten félelme tárja fel az élet forrását és boldog végcélját.
Egy másik nagy szenvedő, a síró próféta Jeremiás azt mondja: mindazáltal ne dicsekedjék a bölcs a maga bölcsességével – mert ajándék ez az ismeret, ahogy az életünk is akkor lesz ajándékká (önmagunk számára is legkiváltképp!), ha tudjuk, hogy érdemes élni, mert van feltámadás, amit Krisztusban, az Isten bölcsességében ismertünk meg.
DE ezt már nem a szenvedő Jób vigasztalói mondják (itt már szertefoszlanak a szavaink), ezt a vigasztaló mondja, az egyetlen vigasztaló, a feltámadott Krisztus, aki nem maradt a halálban. S éppen a halál küszöbén mondja, éppen akkor, amikor egyébként nem hallunk semmit, bárki bármit mondhat, éppen ekkor és ott mondja, a testvérét gyászoló testvérnek, az embert gyászoló embernek, a halál foglyának: aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Nem a szavát hinni, hanem benne hinni: ez a vigasztalás, ez az élet. Élni csak azért érdemes, mert van feltámadás. Ez a kegyelem.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Az elmúlt alkalommal talán többen meghökkentek, hogy a magvető példázatát hoztam elő, hiszen a magvetés nem aratás. Ám a végén láttuk, hogy voltaképpen minden aratás magvetéssel kezdődik. Ha nincs magvetés, nincs aratás, és azért van magvetés, hogy legyen aratás. Jézus aratási képpel fejezi be a példázatot a különböző helyekre hullott magok sorsáról, mondván: a jó földbe hullott mag harmincat, hatvanat vagy száz annyit fog teremni, s hogy annyit termett, azt aratáskor tudjuk meg. Márk evangélista rögtön ezután közöl még egy példázatot, amit a többi evangélista nem idéz el, de mély meggyőződésem, hogy ez valójában a búza és a konkoly példázatának egy mozzanata. Márknál csak annyi áll:  hogy vetésről magától növekedik, mígnem elérkezik az aratás. Hasonló ehhez az Isten országa.
Itt Máté evangéliumában a búza és a konkoly példázatát olvastuk. De ha a Márk példázatát ideolvassuk, mindjárt nagyon közel jutunk a példázatnak és a Jézus által adott magyarázatnak a megértéséhez. Hiszen arról van itt szó, hogy kivettetik a mag,  a mag magától növekedik, magától kell növekednie – ezt mindenki tudja, ez örök szabály: ha valaki a kivetett magot fölpiszkálja és elkezdi nézni, hogy na, mi lesz belőle, akkor abból nem lesz semmi. Hagyni kell az a jó helyen. Ám valami történik itt. Mikor már kalászosra fordul a vetés, hirtelen kiderül, hogy konkoly is van a búza között. Az a növény, amelyet Jézus itt a példázatában fölemleget,  és mi jobb híján konkolynak fordítjuk, különös élősködő fajta, hosszú ideig szinte megkülönböztethetetlen módon együtt nő magával a gabonával, szinte teljesen ugyanúgy néz ki, de a gabona gyökerein, szárán élősködik. Élősködő. Ez a konkoly. Nincs saját élete. S amikor érés ideje közeledik, akkor mutatkozik meg  igazán a veszedelme, mert megakadályozza a teljes érést, kisebb lesz a hozam, vagy talán nem is lesz hozam. Nem akarom végigmondani a példázatban megjelenő többszörös drámát, most csupán csak arra a különös feszültségre szeretnék utalni, amely nagyon messzire vezet és egészen hozzánk is eltalál, és éppen ezért mondja el Jézus ezt a példázatot, mély meggyőződésem, hogy eltaláljon hozzánk. A szolgák látják, hogy konkoly is van a vetés között, hazafutnak, és – így mondja Jézus: előállnak, és ezt mondják a gazdának: uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?
Nagyon egyszerűen ez itt az Isten-igazolás kérdése, görög-latin szóval ez a teodicea kérdése. Honnét van a konkoly? Honnét van a rossz? Uram, hát nem áldott az a sok-sok isteni adomány, amely itt van a világban? Hát akkor honnét a rossz? Érezzük a kérdésből – még egyszer olvasom: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?  -, hogy  ez számonkérés.  S legyünk őszinték, testvéreim, sokszor föltolul a szívünkben, ha Istenhez megyünk, Isten elé állunk, előállunk, hogy: honnét, Uram? Hát nem tiszta magot vetettél, hát nem jó, amit teremtettél, hát nem jó, amit adtál, hát nem jó a világ? Nem azt olvassuk mindjárt a Biblia első lapján, hogy Isten megteremtette a világot, és azt mondotta: ímé, igen jó?! Hát akkor honnét ez itt? És ez számonkérés is. Támadhat ez a saját bajunk és nyomorúságunk okán. Betör az életünkbe a betegség, ránk ront egy kudarc és leteper bennünket. Mi jónak tervezünk el dolgokat, reméltük rá Isten szent áldását, de rosszra fordul az egész. Honnét van ez? Morzsa hullik a mézbe, nem sok az, de megsavanyodik tőle az egész. Honnét került oda? Olyan ez, mint amikor elkészítünk egy ételt, betesszük a hűtőszekrénybe, aztán két nap múlva az egész tiszta penész és ehetetlen, és ki kell dobni. Honnét van ez?  És miért pont velem esett meg ez? Miért a mi szántóföldünkön és miért a mi vetésünkben van konkoly? Súlyos és nehéz kérdés ez. A példázat szerint egy ellenség cselekedte ezt, egy rosszindulatú és gonosz szándékú valaki, és jó is ez a kifejezés, hogy ellenség cselekedte ezt – ahogy a gazda mondja: bizonnyal ellenség cselekedte ezt –, mert ahhoz nagyon ellenségesnek kell lenni, hogy valaki a gyomnak, az élősködőnek, a haszontalannak a magját őrizgesse és vesse ki a másikéba. El sem tudjuk ezt gondolni, hogy van ilyen, hogy valaki nem jó magot tart otthon, hanem a konkoly magját tartja otthon és azt veti bele a másikéba? Van ilyen?
De, ha csodálkozunk a példázat nyomán, az életünk és tapasztalataink nyomán nem igazán tudunk ezen csodálkozni! Ismerjük ezt mi, és ezért mondja Jézus, hogy valami ellenség tette. Ráadásul nem is akármilyen kártételről van szó, mert itt nem közvetlen és nyílt konfrontációról hallunk. Élősködőről van szó, olyan ártalomról, amely hosszú ideig nem is mutatja meg magát, tehát gyanútlanul lehetünk.
Annyira megrázó Jézus szava, hogy a tanítványok magyarázatot kérnek, ezt olvastam fel textusul. Mikor elbocsátja Jézus a sokaságot, magukra maradnak, a tanítványok odafordulnak Jézushoz és azt mondják: magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról való példázatot. De ez nem pusztán jobb megértésre irányuló kérdés. Értsük ennek az egésznek a mély drámáját! Nem arról van szó, hogy oktondiak a tanítványok. Ők is kérdezik, kérik: magyarázd meg, honnét van a rossz. Amikor Isten elé állunk, igen, tudom, sokszor egyszerűen a kíváncsiságunk, az intellektusunk késztet minket arra, hogy kérdezzünk. De ez kevés. A gnosztikusok mondották régen, hogy az embernek csak egy baja van, hogy nem ért mindent. S majd mindent érteni fog, akkor már minden rendben lesz. De ennél mélyebb a dráma.
Jézus, amikor kifejti a példázatot, összeilleszti a példázat egyszerű történetét. Eszerint van egy egyszerű ember, van egy földje, gabonát vet bele, jön az ellenség, konkolyt vet bele; a mi emberünk nem hagyja, hogy a szolgák buzgón kitépdessék a konkolyt, mert búzának és konkolynak együtt kell nőnie, mígnem eljön az aratás és majd aratáskor történik meg a szétválasztás. Ezt magyarázza a tanítványoknak Jézus úgy hogy az Isten és az ember kapcsolatál van itt szó, ez az Isten és a világ kapcsolata. Így vagyunk mi a világban, együtt nő a jó meg a rossz. Ám Jézus nem azért mondja példázatát, hogy aratásig nem téphetjük a konkolyt, hogy beletörődjünk a helyzetbe. A gazda sem azért mondja a példázatban a szolgáknak, hogy beletörődéssel? Hanem azt mondja: ne tépjétek ki a konkolyt, mert netalán a búzát is kiszaggatnátok. Hagyjátok (tűrjétek), hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig. Milyen döbbenetes ez! Az embert előveszi a purifikátori hajlama: tisztítana és megsemmisítene, mert akadály, amire nincs szüksége, de azt mondja a gazda: nem!
Ezt a nemet nagyon mélyen és jól meg kell értenünk, mert e nélkül nem fogjuk megérteni a példázat végén az igent. Nem! Vagyis ez nem a te kezedbe van letéve. Hát akkor tűrni kell? Bizonyos fokig tűrni kell. Vergődnünk kell, hogy önmagunknak sem tudjuk megmagyarázni a dolgokat, a rosszat és a gonoszt. Igen, ezt is tűrni kell. És hagyni kell, hogy együtt növekedjék. Hát nincs Istennek erkölcsi érzéke? Hát kitől tanuljuk mi a jó erkölcsöt, igazságot, tisztességet, becsületet, hűséget, állhatatosságot, és sorolhatnám a 37 erényt mind, amit a filozófusok kitaláltak?! Mi ez a nem?
A döntő érv, hogy Jézus itt arra buzdít bennünket, hogy ne botránkozzunk meg. Egy amerikai írónő könyvében olvastam egy igen érdekes megjegyzést. Egy lelkészgyermekről szól, akinek a bátyja igen tehetséges ifjú, s a család leszkésznek szánja. Nem kevés pénzen elküldik Európa legjobb egyetemeire. S mikor Herr Doktorként megérkezik haza, az első ebéd alatt kiderült, hogy ateista lett. Összeomlik mindenki, civakodás, kérdés kérdés hátán, vége a családi békességnek. Búcsúzóra kisöccsének a kezébe nyom egy könyvet, egy hírhedt könyvet, Ludwig Feuerbach A keresztyénség lényege című könyvét, ez az ateizmus bibliáját, . s meghagyja neki, hogy csak titokban olvassa, nehogy az apja végképp összeomoljon. Aztán ötven év múlva, idős emberként megjegyzi, hogy többször végigolvasta a könyvet, de nem botránkoztam meg rajta, soha nem érezte, hogy veszélyeztetné a hitét. Rájöttem ugyanis, mondja, hogy nem ez a könyv ingatja meg az emberek hitét, hanem az emberek keresik az alkalmat, hogy összedőljön a hitük. Majd hozzáteszi lakonikusan: s úgy látom, már legalább száz éve ez jött szokásba. Ez az ember szokása: amikor a hit csodálatos titkairól és dolgairól van szó, keresi az alkalmat, hogy megbotránkozzon.
Mondok néhány megbotránkoztatási felületet. Keresztyén anyaszentegyház. Aki el akarja veszíteni a hitét, ne menjen messzire, ki se menjen a Böszörményi 28.-ból, van itt annyi minden, amiben meg lehet botránkozni! Aki nem akar keresztyén lenni, menjen fel az internetre, üsse be a legnépszerűbb internetes portálokat, olvas rajta annyi tisztátalanságot, becstelenséget, mocskot, igazságtalanságot, bűnt és sarat keresztyénekről és keresztyénségről, hogy ha így akarja: oda is a hite. Ezért hát a szolgák indíttatása, menjünk és tépjük ki, menjünk és semmisítsük meg, menjünk és távolítsuk el a konkolyt, -  úgy tűnik: szent érdek és szent cél! Meg kell menteni a becsületet, a tisztességet. És mi, keresztyének is – bizony lelkészként is tudom mondani, püspökként meg még inkább tudom mondani – sokszor csak tűrjük a palástunk alá férkőzni a gonoszt, mert nem bírunk vele, ezért ha kiderül, akkor, jaj, mi lesz? Inkább ne lássa senki! Mert akkor megbotránkoznak az emberek és oda lesz a hitük. Ez a szokás, mert ez a módi. De van egy másik módi is, és ez hozzátartozik az előbbihez, s ebben is nagy rutinja van az embernek: hogy ami igazán emberi, azt alábecsülik, sárba dobják és megtapossák. Nem vesszük észre, hogy milyen rutinosan – megy ez a mai világban. Nagyipari méretekben gyártják, ami alávaló, aljas, gaz, ami lehúzza az embert, és közben megköpdösik és sárba tapossák mindazt, ami igazán az ember méltóságához tartozik. Micsoda élősdködése ez a gonosznak. És együtt növekedik a búzával, mígnem eljön az aratás. Mert mikor jön az aratás? Kiss Pista bácsi odahaza Sárbogárdon, mikor firtattam, Pista bácsi, mikor lesz aratás? – az felelte, amikor aratni kell. Amikor eljön az ideje. Amikor megérett a gabona, amikor látszik a végeredmény. Nem sejtés, nem találgatás, hanem bizonyosság. Aratás: bizonyosság. Majd akkor.  S milyen érdekes, hogy a példázatbeli, aki az imént nemet mondott – és ez számukra fájdalmas és neheze viselhető, megbotránkoztató nem, s persze, ugyanakkor kegyelmes nem! –, most igent mond, és ez az igen: az ítéletnek az igenje. Mert – magyarázza Jézus a példázatot – majd szól a szolgáinak, akik az angyalok: menjetek és szedjétek össze a konkolyt. Először azt szedetik össze és az vetetik tűzre. Majd utána takarítsátok be a gabonát az én csűrömbe.
Ez tehát az egyik legfontosabb érv. Isten megóv bennünket attól, amire amúgy emberi hajlamunk nyomban rávinne, a botránkozástól,  és ezzel megóv bennünket attól is, hogy ikertestvérei legyünk az egyébként mindig megbotránkozó embernek. Még egyszer mondom, a kettőt együtt kell látnunk: Egyrészt azt mondja Jézus a példázatban: vigyázz, ha megbotránkozol, mert lehet, hogy elveszíted te is a hitedet! Vigyázz, mert itt van a szolgák botránkozása is: Uram, uram, hogy lehet ez, hogyan van ez, hát nem tiszta gabonát vetettél a földbe? – ez is botránkozás. Másrészt itt van az a fajta botránkozás, amelyik csak az alkalmat keresi, hogy elfordulhasson Istentől. Ez a cinizmus megbotránkozása. Mik ezek az alkalmak? – jaj, kedves testvérek, amikor az ember elbújik a világ nyomorúsága mögé, hogy ne kelljen Istennel találkoznia, jaj, amikor az ember elbújik a bűn mögé, hogy ne kelljen az Istennel találkoznia. Jaj, amikor telemuzsikálják a fülünket, hogy mi már egy szekuláris világban élünk és az emberek szekulárisak, és nem érdekli őket a vallás dolga meg az Isten dolga, elbújunk mind e mögé, hogy az élettel ne kelljen találkoznunk! Azt mondja a gazda a buzgó szolgáknak: nem! Hanem majd az aratáskor lesz igen, amikor minden tiszta és világos. Merthogy nem világos és nem tiszta minden az életünkben sem, az anyaszentegyházunkban sem, nem beszélve a világról.
És végül, ez a példázat, amely ilyen különös módon bonyolódik, bontakozik, amelyből mindent értünk és nem értünk, hordoz itt még valamit. Mert nemcsak attól akar megóvni bennünket a mi Mesterünk, hogy fölöslegesen és önmagunkat is veszedelembe döntve botránkozzunk, hanem meg is akar bennünket erősíteni. Mert az tud megállni és nem megbotránkozni, akinek boldog és szilárd bizonyossága van. A múlt alkalommal sokat példálóztam azon, hogy mi dolog az, hogy megy a magvető és szórja a magot és össze-vissza szórja, mindenhova, kő közé, gaz közé, útszélre, jó földre, nem törődik vele, csak vetni akar. S talán megsejtettük, hogy ilyen az Isten: Isten örök létéből mérhetetlen bőséggel árad az Ige, az áldás, a szeretet, a megtartatás, az élet ajándéka, a mag, és csodáltuk Istennek ezt a fölfoghatatlan, véghetetlen, végire mehetetlen bőkezűségét. Annak a példázatnak ez volt a szilárd alapja. Ennek a példázatnak pedig az a szilárd alapja, hogy lesz aratás, hogy van aratás. Miért mondja hát a gazda, hogy nem? Éppen azért! Nem azért mondja tehát, mert liberális  volna – bocsánat a kifejezésért –, hadd nőjön együtt itt minden csak úgy! Sőt, hozzunk törvényt is, hogy együtt is kell a kettőnek nőni, mitöbb, házasodjanak is össze. Miért ne? De nem is konzervatív az Isten, már ahogy én a konzervatív embereket ismerem, hogy úgymond: vége a világnak, most már semmihez sem lehet hozzányúlni, behúzódunk a magunk kis kuckójába, aztán elkonzerváljuk magunkat. Nem, nem, nem, nem. Azért mondja ezt, mert lesz aratás, mert van megkülönböztetés és lesz szétválasztás, és vannak igazak és vannak hamisak, és nincs a kettő összekeverve, még ha együtt is növekednek. És ez akkor is így, hogyha a hamisság mindig az igazság parazitája, vagy merész képpel, amit Kálvin mond: ha az ördög – mert az ördögről is szó van itt – az ördög az Isten majma. Mertcsak a majma.  És a gonosz és a hamis is csak epigonja a jónak. S milyen epigonja? Szánalmas és siralmas. Igen, együtt nő a kettő, de Istenben öröktől meg vannak különböztetve. Nem kell korai aratásba kezdeni!
János apostol mondja csodálatosan a levelében: Gyermekeim, lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Isten, hogy Isten gyermekeinek neveztetünk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De majd, amikor Ő megjelenik, nyilvánvalóvá lesz, mert hasonlókká leszünk Őhozzá. Amikor majd Krisztus megjelenik, amikor majd eljön az aratás... Ezért mondja a példázatban a gazda: most nem, mert lesz aratás. És akiben ez a boldog bizonyosság, remény és szilárdság megvan, még ha tele is van a világ megbotránkoztató dolgokkal, mi több, a saját élete is tele van megbotránkoztató dolgokkal, mert csak lassan tud előre haladni a hit útján és a megszentelt életben, nem kapkod, és nem rohan, mert amikor majd megérik a kalász, s elküldi az Úr az Ő angyalait, akik sarlót bocsátanak a vetésre, akkor jön el az aratás ideje.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szoktunk itt a gyülekezetben is olykor tréfálkozni azon, hogy milyen hosszú az igehirdetés. Hogy jobb lenne olykor, ha rövidebb lenne, mert 11-kor már jó lenne kint lenni, hogy az udvaron és az utcán még a pletykálni valót is meg tudja beszélni a gyülekezet egymással. Persze, bőbeszédű prédikátor lévén, azzal vigasztalom magamat, hogy hosszú igehirdetés nincs, csak unalmas, és ha unalmas, abból két perc is elég, ha pedig komoly és tartalmas, mindegy, hogy mennyi ideig tart. Mindezt azért hozom ide, mert az Apostolok cselekedetei jelzi, hogy ez nem újmódi probléma, nem a vizuális kultúra baja ez. Történet szerint ez a fiatalembe elszunnyadt Pál hosszúra nyújtott beszéde alatt, s elszunnyadván kiesett a harmadik emeleti ablakból. Holva szedték föl, de Pál életre támasztotta. De szándékosan tovább olvastam a történetet, egészen odáig, ahol Lukács megjegyzi, hogy Pál tulajdonképpen egy nagy hajsza kellős közepén van. Azt olvassuk a Troaszban történtek bevezetéseképpen, mondja Lukács: mikor pedig a kovásztalan kenyerek napjai után kieveztünk Filippiből, s öt nap alatt, elmentünk hozzájuk Troaszba, ahol hét napot töltöttünk. Utána pedig szinte nem is tudjuk követni feljegyzését: görög szigetek és kikötők neveit olvassuk. Vagyis egy hosszú utat nagy sietséggel tesz meg, mert  – ahogy megjegyzi Lukács – pünkösdre Jeruzsálemben akart lenni.
A kovásztalan kenyerek napjától pünkösdig ötven nap telik el – ennyi idő kellene Pálnak kisebb megszakításokkal Jeruzsálembe érkezni. Sietnie kell. Annyira, hogy Efezusba be sem tér, hanem a tengerpartra hívatja le az efézusaikat, hogy ott búcsúzzon tőlük. Siet. De akkor miért ér rá annyira Troasban? Mert ha valaki ennyire igyekszik ott, az Égei-tengeren, nehéz hajózási körülmények között, egy-egy helyen  csak kötelező módon, kényszerből áll meg. Az apostolnak nem volt saját hajója, többnyire fölkérezkedett egy-egy kereskedelmi hajóra, és ahol a hajó megállt, ő is megállt.
Egybegyűltek tehát az atyafiak az Úr napján, úrvacsorai közösségre készültek. Ez kora délután lehetett, de az apostol megnyújtotta a tanítást. Egészen éjfélig. És aztán, amikor bekövetkezik a rettenetes baleset, Pál – a feltámasztó csoda után visszamegy, és folytatja, mintha mi sem történt volna, egészen hajnalig. Mi ennek az oka?  Az apostol egy életmegtartó üzenetet ad át, és ahol észleli, hogy nem volt hiábavaló az evangélium magvetése, ahol befogadták az Igét, ahol elindultak a Jézus Krisztus útján, ott minden esetben munkálni kezdte a növekedést is. A 16. században, a reformáció idején, amikor romantikusan szólva, kinyílott az Isten igéje, bele lehetett olvasni a Bibliába, végre lehetett az igét olvasni, anyanyelven prédikáltak és eljutott sokakhoz az Ige, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a középkori Európán egy nagy ébredés, egy nagy megújulás söpört végig, mert a reformáció egy nagy megújulás volt. Akkor a reformátorok nagyon sokat beszéltek arról, hogy egy dolog, az ige által elültetni az anyaszentegyházat, ezt egyházültetésnek nevezték, és másik dolog az, amit Kálvin így mondott: église dresser, amikor föl is öltöztetjük, amikor meg is szervezzük az egyházat. Pál is sok időt töltött azzal, hogy elmélyítse a meghallott drága evangélium következményeit.
Az egyik ilyen következmény volt, annak megértetése, hogy a Krisztus követése közösséget teremt. Bármilyen furcsán is hangzik, de ez egyáltalán nem volt magától értetődő, és az apostolnak sok küzdelme, munkája és fáradtsága volt ezzel kapcsolatban. Ha kinyitjuk a Korinthusi levelet, ott egy rendkívül érdekes tükröt tart elénk az Ige, s ezt hihetetlenül mainak tartom. A mi korunk emberei is a tömegtársadalmak világában él, úgy, ahogyan a kétezer évvel ezelőtti Római birodalom is tömegtársadalom volt, a tömegtársadalomnak pedig az egyik jellegzetessége az, hogy minden tömegtermelésben zajlik. Minden. Bele sem tudunk gondolni abba, hogy a 16. vagy a 17. században egy, azaz egyetlen kinyomtatott Biblia egy szürke magyar marha ára volt, az pedig annyit ért, mint ma egy Mercedes. Ma már annyi Bibliánk van, amennyit akarunk. Tömegtermelés folyik, az értékeknek, a kulturális javaknak, a gondolatoknak, de nyugodtan mondhatnám, a jogoknak, a szabadságoknak, a szellemi értékeknek a tekintetében is tömegtermelés folyik, tömegtársadalomban élünk, ami azt is jelenti, hogy az ember lelke óhatatlanul kezd arra felé hajolni, ahol sokan vannak. A létünk biztonságát, az élethez való bátorságunk forrásait, indokait ott találjuk, és ott keressük, ahol sokan vannak. Olykor-olykor még a keresztyének is beleesnek ebbe a hibába, mert ha valahol sok keresztyén van együtt, ezer, tízezer, azt gondoljuk, hogy az már valami. Pedig a keresztyénség nem mennyiség, hanem minőség. Jézus Krisztus azt mondja: ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. És nem tesz a kettő és három mellé se két nullát, se hármat, se ötöt, se ötvenezret. Nem szab ilyen feltételt.
De a tömegtársadalom ereje minket is óhatatlanul ebbe az irányba sodor, és sodorta az első keresztyéneket is. Mindezt azért mondom, mert mindeközben az ember keresi ennek az ellenszerét is, hiszen nem akarunk tucatemberek lenni, nem akarunk futószalagon legyártott emberek lenni, tizenkettő egy tucat, mert minden ember egyed, különlegesség és sajátosság, és az evangéliumnak éppen az az egyik nagy, megrendítő és életformáló üzenete: ne félj, neveden szólítottalak, elválasztottalak, enyém vagy. Neveden szólítottalak. A keresztyénség döntő üzenete az, hogy mindenkinek van neve, mindenkinek saját arca van, van ujjlenyomata, mindenki egyediség és páratlan a maga nemében. És nem azt mondja a Jelenések könyve sem, hogy a keresztyének általában föl vannak írva az élet könyvében, hanem azt mondja, hogy akikek nevei föl vannak írva. S ebben a nagy örömben és meghallásban természetesen óhatatlanul bekövetkezett, hogy a tömegtársadalomban élő ember átcsapott a másik végletbe, és az élet leglényegesebb és legfontosabb dolgait a saját szíve kis titkos rekeszében őrizgette. Ezt fedezte föl Pál apostol is Korinthusban, ahol az ő prédikálására tértek meg, ahol ő plántált. Ezek a drága, jó keresztyének azonnal mind szaladtak ezerfelé. Nem bírtak együtt megmaradni: én Pálé vagyok, én Apollosé vagyok, én Péteré vagyok, én a Jézusé vagyok, - mondogatták. Volt pár tucat tagja a korinthusi gyülekezetnek, de legalább harminc pártot alapítottak. S ennek két oka lehetett: vagy magyarok voltak, mert a magyarok, ha ketten vannak, öt pártot alapítanak. Szóval, komolyan, azért volt ez, mert a tömegtársadalom nyomása alól ebbe az irányba akartak kitörni. Az apostol pedig hihetetlen sok munkát és fáradtságot ölt abba, hogy megértesse az első keresztyénekkel, hogy a Krisztus-követés nem azt jelenti, hogy beülök a lelki katapultba és kiröpülök a világból. A keresztyénség nem olyan, mint ami tíz, tizenöt évvel ezelőtt Japánban divatozott, a tömegtermelés társadalmában, hogy aki már nagyon elfáradt, kimehetett félórára a munkahelyéről és bezárta magát egy kapszulába, ahol tizenöt vagy húsz percig hallgatta a csendet zavartalanul. Egy kapszulában.
Aki így gondolja el a keresztyénséget, hogy ha már nagyon eluntuk a magunk világát, vagy olyan roppant teherrel nehezedik ránk, hogy már elviselhetetlen, akkor a kegyelemnek, a csendnek, az áldásnak a kapszulájába bezárjuk magunkat, hogy ott megfrissüljünk, regenerálódjunk, aztán kezdjük megint a darálót, kezdjük megint a taposómalmot, az rosszul gondolja. Ezért tölt az apostol olyan sok időt Troaszban is. Közösséget szervez. Ezért küszködik annyit a leveleiben, szól oly sokat arról, hogyan tartoznak össze a keresztyének, hogyan lesznek Krisztus által egy testté, és különbözőségeikben is hogyan élnek egymásra utalva, és megajándékozottságukban hogyan kell megérteniük, hogy azért kapták, hogy tovább adják, hogy megosszák a másikkal. Hát ezért ül ott az apostol Troaszban éjfélig, amikor aztán megtörténik szörnyű, ijesztő baleset. Majd mikor észreveszi, hogy él az a fiatalember, folytatja tovább egészen hajnalig, amíg ki nem virrad, és útnak nem induhat.
Mindazáltal van itt egy másik ok is, amiért az apostol így megnyújtja a szót. Ez pedig éppen ebből a feszültséget okozó megjegyzésből tetszik ki, amit Lukács mond itt: föltette magában, hogy pünkösdre Jeruzsálembe megy. Pedig, később kiderül, a végzetébe megy. Elmegy Jeruzsálembe, Jeruzsálemben megszövik ellene az összeesküvést, kitör a ribillió, kimenekítik, mert római polgár, elszállítják Rómába, hogy ott tárgyalják le a perét, de ez az idő már belecsúszik a Néró féle keresztyénüldözésekbe, halálra ítélik és lefejezik.
S mintha az apostol sejtené, hogy ebben a munkában, amire őt Istene elhívta, már nincsen sok ideje. És akinek nincsen sok ideje, az minden percet és pillanatot megragad, és fáradtságot nem ismerve, önmagát nem kímélve, éjt nappallá téve fáradozik, hogy csak egyet is megragadjon a Krisztusnak. És ezen most már nem azt értjük, hogy mindenkinek elmondja az üzenetet, hogy aztán tovább álljon. Oh, kedves testvérek, ha ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor arra buzdítanék mindenkit, hogy menjen föl az internetre, telepítse föl az evangéliumot, lője föl a világhálóra – s elvégeztük a dolgunkat. Látjuk, hogy nem erről szól a történet. Az életeket formálni kell, az emberek életét egymáshoz kell igazítani. Meg kell tanítani az embereket Isten útján járni, meg kell tanítani, hogy megtalálják egymást, meg kell tanítani, hogy fölfedezzék a másikon Isten csodálatos képmását, mégpedig az igaz embernek, Jézus Krisztus világosságának a tükrében, meg kell tanítani az embereket, hogy szeressék egymást. Mert, hogyha csak annyi a keresztyénség, hogy vettünk egy információt, egy üzenetet, s tudomásul vettük, elraktároztuk, akkor nagyon egyszerű a dolog.
Amikor ez a fiatalember lezuhan az ablakból, s holva találják, Pál is alámegy, ráborul, magához öleli, s ezt mondja: ne háborogjatok, mert a lelke benne van. Vannak, akik úgy magyarázzák ezt a történetet, hogy Pál föltámasztotta ezt a fiatalembert, és nem is kétlem, ez történt. De van egy másik magyarázat is, ami ezen belül forog, hiszen, valóban, Isten az apostoloknak halottakat támasztó különleges erőt is adott. Azért adta nekik ezt a különleges erőt, hogy az evangélium még fényesebben világoljon. S mégis, milyen érdekes, ott van az a fiatalember, aki alázuhant az ablakból, megriad mindenki, de lehet, hogy valakinek a szívében már az van, hogy na, miért bóbiskolt el a lelkem, unta az apostol szent és csodálatos prédikálását!? Vagy kétségbe vannak esve, mert látják, hogy holtan van. S az a mozdulat, ahogy az apostol ráborul és magához öleli, az magának az életnek a mozdulata. Az apostol a holva talált fiatalember esetében demonstrálja, hogy köze van hozzá, magához öleli, pedig halott. Van-e nekünk közünk a halottakhoz? Nincs. És akkor, amikor majd Pál elindul Troasból, szívében a jövendöléssel, hogy Jeruzsálemben bilincset raknakrá, elviszik Rómába, hogy ott királyoknak és fejedelmeknek hirdesse az evangéliumot, a halálból életre támasztó Krisztust. És most, itt ennek a fiatalembernek az esetében, amikor holt már ugyan, de magához öleli, ráborul, ahogyan ráborul az édesanyja a beteg gyermekre, és szinte azt tudom mondani: életre ölelgeti. Ha valaki tudni akarja, hogy mi is a feltámadás titka, mi az a nagy titokzatos isteni mozgás, ahogy nekünk Isten Krisztusban új életet, feltámadást, örök életet készített, az talán egy kicsit megízlelhet ebből. Amikor ezt a mozdulatsort végigköveti, látja, ahogy egy édesanya magához öleli a beteg gyermeket, látja, ahogy két embert összeölelkezik, nos, ilyen életre ölelő szeretet az Isten szeretete. S lám, az imént még azt mondottam, hogy az apostolnak óvnia, intenie, tanítania kell az első keresztyéneket, hogy nem az a keresztyénség, hogy megkaptam a nagy jót és semmi közöm nincs többet senkihez, végre kiléphettem ebből a nyomorult világból, hanem éppen ellenkezőleg, Krisztus által lesz közöm igazán a másikhoz. Lám, itt van a szemünk előtt egy ifjú, akit baleset ér, de az apostol szeretete által, Krisztus hatalmas szeretete által, Isten teremtő szeretete által visszaadatik az övéinek. És milyen csodálatos. Ezután fölment, megszegte a kenyeret és evett, és sokáig, mind virradatig beszélgetett velük. Már nem ő beszél, hanem beszélgetnek. Éjfélig beszélt, éjfél után beszélgetnek. Amíg ez a nagy csoda, a feltámadás előízének megkóstolása meg nem történik, addig csak beszélünk, aztán amikor ez megtörténik, mikor az élő hit ereje fölgyullad a szívünkben, onnantól kezdve beszélgetünk. Közösség vagyunk, Krisztus gyermekei. Egymáshoz tartozunk, mert Istenéi vagyunk, Tőle elszakíthatatlanul.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben a tikkasztó nyári melegben talán szívesen hallanánk még hosszabban is a Földközi-tenger viharának a leírását, az esőt, a záport, és főleg azt a mondatot, hogy három napig nem láttuk a Napot sem, akkora felhők támadtak, mert nem kívánjuk most a Napot látni ebben a tikkasztó nyárban. Mindazáltal egy igen megrendítő történet áll a szemünk előtt, életveszedelemről olvasunk, mégpedig olyan életveszedelemről, amit a hajósok felelőtlensége idézett elő, s így azt sem mondhatjuk, hogy egy véletlenül bekövetkezett vihar szenvedői ők: Pál apostol, a  kísérői is, a római százados is, ki viszi fogságba Rómába. A vihar nem véletlenül tőr rájuk, hanem a hajó tulajdonosának a felelőtlensége okozza ezt a bajt. Lukács megjegyzi a történet leírásában, hogy böjti időben indult útnak a hajó, vagyis télen. A régi római világban pedig október elejétől egészen április közepéig tilos volt hajózni a Földközi-tengeren, hiszen ez az időszak kiszámíthatatlan széljárásokkal, viharokkal teli idő. Milyen szemléltesen érzékelteti ezt Lukács.  A történetben először egy hajóról beszél, mégpedig nagy rakománnyal rendelkező hajóról. Aztán amikor lecsap az úgynevezett észak-keleti szél, s rátör a hajóra, akkor már azt mondja Lukács: nem bírtuk megtartani a csónakot. Lám, egy nagyhajóra ülnek, magabiztosan lavíroznak a Földközi-tengeren, aztán mikor ráront a hajóra a förgeteg, az már csak egy kicsiny lélekvesztő.
Ebben a helyzetben, először a rakományt dobják ki, utána a hajófelszerelést, majd attól tartva, hogy elragadja őket a szél, és ráviszi őket egy zátonyra, leeresztik a vitorlát. És valóban, ez a hajó vitorla nélkül, kormányozhatatlanul, mint egy kis lélekvesztő, mint egy kis dióbél, amit odadobunk a vízbe, ide-oda csapódik. Ekkor mondja Lukács: elveszett minden remény. S ebben a helyzetben áll föl Pál apostol és mond buzdító beszédet a hajó utasainak, a hajó kormányosának, a hajón lévő személyzetnek és társainak is, és ma erről a buzdító beszédről, ennek egy vonatkozásáról szeretnék szólni.
Azt mondja Pá: ne féljetek, mert bár jobb lett volna, ha reám hallgattok, még ott, Krétában és nem indulunk el, elkerültük volna a bajt és a kárt, mindazáltal jó reménységben legyetek. Senki nem fog elveszni, csak a hajó. Mert éjszaka álmomban Isten angyala mellém állt, és azt mondta: ne félj Pál, a császár elé kell néked állanod. És ha Isten úgy akarja, hogy Pál a császár elé álljon, akkor ez a hajó nem veszhet ott a hánykolódó tengeren. Sőt – mondja Pál – Isten titeket nekem ajándékul adott, ti vagytok a biztosíték arra, hogy épségben meg tudjunk érkezni Rómába.
Azért különösek ezek a szavak, mert ez a jövendölés végig kíséri Pál apostol egész életét. Ha fölidézzük azt a jelenetet, amikor még Damaszkuszban van, megvakulva, böjtölve és imádkozva, miután a damaszkuszi úton Krisztus dicsőséges fényessége megállította és belevakult, és elküldi Isten hozzá a szent emberét, hogy menjen el Pálhoz, ő pedig tiltakozik, nem akar menni, akkor ezt hallja: menj el, mert választott edényem ő nékem, hogy bizonyság legyen a pogányok, a királyok és a császárok előtt. Pál ott még nem is vette Isten Lelkének fölhatalmazását, még le sem esett a szeméről a pikkely, még nem tudta, hogy mi lesz ővele, Isten már ígéretet adott felőle sokaknak. Aztán, ha végig követjük Pál missziói útjait, egy-egy nagy konfliktushelyzetben, amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, minden elvész, ugyanezt látjuk. Hadd idézzem csak azt a megrendítő helyzetet, amikor Pál még Kis-Ázsiában van (emlékszünk, két hete erről szólt az igehirdetés), és azt látjuk, hogy nagyon sürgeti az apostol a menetet. Troason ugyan öt napot tölt ki kényszerűségből, de Jeruzsálembe akar érni pünkösdre és annyira igyekszik, hogy be se megy Efézusba, mert az kitérő lenne, hanem kihívatja Efézusból a tengerpartra a gyülekezetet, hogy elbúcsúzzon tőlük, mondván: most láttok engem utoljára, mert ha Jeruzsálembe megyek, ott engem elfognak, bilincsekbe adnak, és onnan én ide már nem térek vissza, de az én utam, az én küldetésem az, hogy királyok és fejedelmek előtt tegyek bizonyságot.
Aztán megérkezik Jeruzsálembe, ahová nagy igyekezettel ment és ott nyomban kitört a ribillió, följelentették, bevádolták, összeesküdtek ellene, letartóztatták, mint rendbontót, meg akarták korbácsolni, a római császárra apellált, római polgár lévén. S ekkor egy hosszú, több évig tartó hányattatás kezdődött el. Egyik börtönből viszik a másikba, korrupt helyhatósági emberek válságdíjat akarnak tőle szerezni, szabadon engednék, ha hozna egy kis pénzt, s elejtenék a perét, de ő végig állandóan a császárra apellál, s mégsem akaródzik egy tapodtat sem közelebb jutni Rómához. Azt olvassuk, hogy Festus, a korrupt helytartó két évig tartotta Pált vizsgálati fogságban, - két évig, ez ma is botrány, ha valakit két évig tartanak vizsgálati fogságban, de a Római birodalomban egy római polgárt, akinek különös privilégiumai voltak, így tartani felette nagy botrány volt. De ott, Kis-Ázsiában, egy eldugott helyőrségben, a zsidó – bár római polgár – Pállal ugyan ki törődött? Egyszóval, kedves testvérek, azt a különös kontrasztot kell itt magunk előtt látni, hogy miközben az apostol felette nagy igyekezetben van Troasból Kis-Ázsián keresztül, hogy húsvét után pünkösdre Jeruzsálembe érjen (a kor viszonyai között ez nagy sebességnek számít), aztán tovább Rómába, most egyszerre csak megáll ez az egész nagy menet, s egy tapodtat sem előre! Pedig korábban is, már megtérésekor, aztán utána sokszor szolgálata során hallotta ezt a buzdítást: ne félj Pál, választott edényem van, vagy az a tiszted, az a feladatod, hogy a fejedelmek és királyok elé állva hirdesd az evangéliumot.
Természetesen, lehetett volna Pál apostolnak azzal is védekeznie, hogy hirdesse más. De ő ezt a feladatot kapta. És amikor valaki Istentől kap megbízatást és feladatot, még ha tisztában is van a saját esendőségével, nyomorúságával, alkalmatlanságával, nem tud ennek az isteni késztetésnek ellenállni. Legfeljebb, megpróbálja a dolgot késleltetni, megpróbál halogatni. De azt hiszem, Pál apostol esetében ezt nem mondhatjuk el. Pál apostol nagyon jól ismerte Jónás próféta történetét. S akármerre akart Jónás futni, hajóba ült és ellenkező irányba tartott, lecsapott a vihar, elnyelte a cethal, aztán kiköpte a cethal, és menni kellett Ninivébe, fejedelmek, királyok és nagy emberek elé. Hát most, aikor lecsap a vihar, vajon elősegíti ez Pál apostol útját, nem inkább hátráltatja? Mi lesz, ha elsüllyed a hajó, mi lesz, ha valahol hajótörést szenvednek, mi lesz, ha egy lakatlan szigeten vetődnek partra? Fogoly, eladják rabszolgának. Hogy kerül ő Rómába? Nem véletlen, hogy Lukács, aki a történetet írja, le meri írni, pedig keresztyén ember ilyeneket nem nagyon szokott leírni, hogy nem volt reményük. Elvétetett életben maradásunk reménye – mondja. Majd másnap föláll Pál és azt mondja: ne féljetek. Legyetek jó reménységben. De nem azért, mert jó időjós vagyok és tudom, hogy holnap elmúlik a vihar, nem azért, mert látom azt a partot, ahová biztonsággal kievezhetünk, hanem azért, mert Isten biztonságos ígéretet adott nekem, és ehhez az ígérethez most benneteket is hozzákapcsolt. Talán ez az egyik nagy titka ennek a történetnek, hogy Isten valahogy mindig úgy rendezi az utunkat, hogy ha az Ő ígérete, ígéretét megelőzően pedig küldő parancsa szerint járunk, mindig kapunk társakat, akik ezt elősegítik. Mindig kapunk olyanokat, akik visznek bennünket előre az úton, és ezeket, addig, amíg a küldetésünkben vagyunk – nagy titok ez –, amíg a küldetésünkben vagyunk, Isten úgy tekinti, mint akiket nekünk adott ajándékul. Ajándék, ha eltévedsz az úton, és odalép valaki és útbaigazít. Ajándék, ha nagy bajban, nyomorúságban vagy, s melléd lép valaki, megajándékoz, és mehetsz tovább. Gyökössy Endre írja egy helyen, életrajzi följegyzéseiben, hogy a második világháború alatt, az ostrom után Budapesten nagy éhínség volt, nagyon nehezen lehetett élelemhez jutni, döghúst is ettek az emberek. Akkor ő fiatal lelkész volt az újpesti gyülekezetben, szolgálathoz volt kötve, nem mehetett csak ide-oda élelmiszert szerezni. Ebben a nagy gondban éltek, amikor egy istentisztelet után a templom melletti bokorból kilépett egy idős néni és a kezébe nyomott egy csomagot. Ez a magáé, tiszteletes úr, a Jóisten küldi – és utána eltűnt. Élelmiszerrel volt tele. Megmenekült a család. Gyökössy Endre, amikor ezen a történeten tűnődik, akkor azt mondja: biztos vagyok benne, hogy angyal volt, mert sem előtte, sem utána soha többet nem láttam. Angyal az ajándék is, aki Pál mellé áll, és az angyal megerősíti, hogy akik a hajón vannak, neki adattak ajándékul, biztosítékul, garanciául, mert Rómába kell érkeznie.
És ez a másik titokamit szeretnék ma kihangsúlyozni. Ez pedig Pál apostol nagy titka. Igazán hosszú és mély fejtegetésekbe lehetne bocsátkozni azon, hogy amikor valaki Istentől feladatot kap, küldetést kap, és azt meg is érti, hogy ez a feladat az, amelyet Istentől kapott, egészen bizonyos vagyok benne, hogy fölveti magának a kérdéseket, hogy nemcsak álom volt az álom? Mert az álmok jönnek-mennek. Nemcsak képzelgés volt ez a dolog? Nemcsak arról van szó, Tarsusi Pál, hogy nagyratörő ember vagy, aki a nagyra törésedet szublimáltad valami isteni feladatba? Szokott ilyen történni, hogy a jellemünk nem éppen szép oldalait, nagyra törésünket, hiúságunkat, becsvágyunkat, az akarnokságunkat, a rossz értelemben vett konok céltudatosságunkat, a büszkeségünket szublimáljuk és átformáljuk, minthogyha Istentől kapott feladatba kellene nekünk ilyen makacssággal, konoksággal, kitartással, erővel eljárni. Mikor gimnazista voltam, volt egy iskolatársam, nagyon tetszett neki egy lány. De eléggé reménytelen volt ez az egyoldalú tetszés, mert ő nem tetszett a lánynak. Ekkor addig lapozgatta a Bibliát, míg talált benne egy jó Igét. Egy jó Igét. És aztán azzal ment a lányhoz: látod, meg van írva, hogy nekünk együtt kell járni. Még az a szerencse, hogy az a leányzó komoly keresztyén volt, úgyhogy mosolygott egyet, megsimogatta a buksiját ennek a fiúnak és azt mondta, hogy nincsenek megírva ilyenek a Bibliában. Ez nem így működik. Ezt csak azért hozom ide, mert ha végignézzük Pál apostol útját, úgy számolják a Biblia-tudósok, hogy a megtérése öt-hat esztendővel Krisztus feltámadása utánra eshetett, és most már bizony eltelt tizenöt, húsz esztendő. Húsz éve kapta ezt az ígéretet, hogy fejedelmek és királyok közt fo megállni. És eddig ki előtt sikerült megállnia? Kis-Ázsiában a helyi magisztrátus elnöke előtt. Hát ezek nagy urak voltak, biztos, egy helyi magisztrátus, egy kisvárosi polgármester. Meg Festus, a korrupt római helytartó. Erre küldte őt Isten, hogy negyedosztályú korrupt kis helyi báboknak, kiskirályoknak hirdesse az evangéliumot? Bizony, nem úgy hangzik ott ez Pál megtérésekor, amikor Damaszkuszban böjtöl és imádkozik! Fejedelmek és királyok? Ezek méltóságok, ez a római császár! S bizony ezért van érek, hogy Pál azt mondja hányattatásában: a császárra apellálok! Bizony, ezért ismétli meg újra meg újra, mintegy készítve magának utat, hogy a császárhoz juthasson mindenképpen és mindenáron, ha bilincsekben, akkor úgy, sőt, mi több, lehet, hogy csak így. Mert hát ki az a Tarsusi Saulus, hogy elhajózzon Rómába és bekérezkedjen a római császárhoz csak úgy, egy üzenettel? De így, bilincsekben, mint megalázott, hányattatást szenvedő római polgár, akinek közvetlenül a császár ítélőszéke előtt kell állnia, esetleg sikerül!!
De lám, most nem akar sikerülni. Mert két évig ül vizsgálati fogságban, mert hajótörést szenved, mert megsötétedik az ég, három napja étlen-szomjan, azt sem tudják, hogy hol vabbak, és attól rettegnek, hogy zátonyra fut a hajó és odavesznek, s már felkészülnek a halálra - és ekkor újra ajándékot kap, újra angyal lép mellé, és újra megerősíti: ne félj.
Ezek a történetek, ezek a hányattatások, amelyeken az apostolnak keresztül kell mennie, éppen azt bizonyítják, hogy ő nemcsak álmodik magának, nemcsak képzelődik. Egyáltalán nem akar ő híres ember lenni, aki eljutott a császárhoz! Ezek a történetek azt bizonyítanák, hogy Isten hűséges az Ő ígéretéhez. Hűséges, és ha hányattatások és próbatételek vannak, és ha szembeszél fuj, és ha megsötétedik az ég és három napig nem lát semmit az ember, és ha már minden ki van dobálva a hajóból, és ha még ezer dolog történik, amíg Pál Rómába érkezik, mindez mégiscsak azt mutatja, hogy Isten ezekkel a próbatételekkel, ezekkel a hátráltatásokkal jelzi hűségét. Bár Pál siet, mégsem siethet, bár úton kéne lennie, még sincs úton, bár már ott kéne lennie és mégsem lehet ott,  - és mégis, megerősíti – így mondhatnánk egyszerűen – Pál lelkét. De nem ilyen egyszerű ez kedves testvérek. Mert előbb az ígéretét erősíti meg, és a lelkünk és a szívünk és a küldetéstudatunk és a feladattudatunk akkor erősödik meg, ha megértettük és megláttuk, hogy Isten ezeken a történeteken keresztül éppen az Ő ígéretét erősíti meg. Milyen csodálatos ebben a nagy hányattatásban, hogy a bilincsekbe vert Pál ezt mondhatja itt a hányattatásban: ti mindannyian nekem adattatok ajándékul. Ő a fejedelem, az övé mindenki ott a hajón. És addig az övé, amíg kitart az úton, addig az övéi mindezek, amíg betölti küldetését, és addig tudja betölteni küldetését, amíg a hit szemével, szíve mélyével, lelke minden rezdülésével érzi, érti és tudja, hogy mindezek ellenére, a vihar ellenére, szembeszél ellenére, fogság ellenére, meghátráltatás ellenére Isten hűséges az Ő ígéreteihez. Isten hűséges mihozzánk is. Buzdítsuk és bátorítsuk szívünket Pál apostol történetével, igaz szavával: ne féljetek, legyetek jó reménységgel, mert hitek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Most jön a neheze! A kisgyermek sírt, amikor keresztelőre készültünk, de most nehezebbről szeretnék szólni: a nevetésről. A sírás mindig könnyebb, mint a nevetés. Azt a szakaszt olvastam föl Pál apostol híres, szónoki iskolákban is tanított athéni beszédéből, amely bár úgy kezdődik, ahogy az a nagy könyvekben meg van írva, de nem úgy végződik, ahogy várjuk. Akik tanultak latinul, de akik nem, azok is tudják, mit jelent a captatio benevolentiae. Így tanultuk mi Cicerótól, hogy a hallgatóság figyelmét, jó tetszését, jóakaratát mindjárt az első mondattal meg kell nyerni, és ha azt megnyertük, már félig megnyertük a csatát is, hiszen odafigyelnek ránk, és amit érvényre akarunk juttatni, az már nem lesz olyan nehéz, nyitva vannak a szívek és a lelkek kapui. Tehát az apostol is ezzel kezdi beszédét, vélhetnénk. Azt olvassuk ugyanis az Apostolok cselekedetei 17. részében, hogy miután Béreából áthajózott Athénbe, és ott munkatársait, Silast és Timotheust várta, végigjárta Athént, és háborgott a lelke, mert a város tele volt bálványokkal. Mondhatni, hogy nem nagy dolog ez a háborgás,  Pál Gamániel rabbi iskolájába járt,  s aki az Ószövetséget tanulta, az tudja, hogy bálványt állítani bűnök bűne. Nem nehéz, mondhatnánk, Pál apostolnak háborogni, hiszen miután megtért és a Krisztus iskolájába járt, még inkább felkavarhatta a látvány, hiszen a Szentháromság élő Istent imádjuk, nem az ember keze csinálmányát.
De talán van még külön oka is a háborgásra. Athénben van, és azért Athén: Athén. Athén: műveltség, filozófia, tudás, ismeret, bölcsesség, - minden, amit az ember össze tud gyűjteni, meg tud ismerni, rendszerezni tud, ez Athén. Hát hogyne háborogna Pál apostol, aki ott áll meghökkenve a bölcsességnek, a filozófiának, a tudománynak a fővárosában, Athénben, és azt látja, hogy csak ennyire jutottak az atyafiak, hogy minden sarkon, szérül-szerte bálványtemplomok, bálványáldozati oltárok, szobrok és képek és képzőművészeti alkotások formájában kiábrázolt, elképzelt istenségek. De mégis így kezdi a beszédét: athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek találtalak benneteket... Mondhatnánk: ez az igazi szónoki teljesítmény! Ugyan föl van háborodva, de szeretné az athéniak szívét az élő Istennek megragadni, hát az elején megzörgeti a cukros zacskót, captatio benevalantiae, athéni férfiak minden tekintetben istenfélőnek talállak benneteket.
Sokak szerint Pál annak ad hangot, hogy mégiscsak lát ebben az emberi bölcsességben valamit, ami talán óvatosság, talán a kimeríthetetlen ismeretvágytól sarkalt meglátás. Legyen itt egy oltár, arra pedig az legyen ráírva: az ismeretlen Istennek. Hátha van egy olyan istenség, akit nem ismerünk, egy ismeretlen Isten, mert ha van, és mi őt nem tiszteljük, akkor nagyon nagy baj lesz, nem jó dolog az istennel ujjat húzni. Teosz agnosztosz, oda van szépen írva görögül. Persze, hogy aztán ebből a teosz agnosztoszból, az agnosztoszból a 20., 21. században az agnosztizmus lett, és ma nagyon sok ember él szerte a világon, akiket ha a hitükről kérdezünk, elegánsan azt mondják: kérem, én agnosztikus vagyok; ami azt jelenti, hogy meghagyom, hogy volna talán esetleg Isten, de én ezt nem tudom...
De talán van egy másik magyarázat is. Ha azt a görög szót latinra fordítomjobban értjük, hogy az emberi elme mit tud., A középkor nagy felfedezőit, kutatóit, világjáróit a terra incognita vonzotta. Az ismeretlen földek, és a vágy, hogy megismerjük azokat is. Hát, ha van terra incognita, akkor van Deus incognitus is, van még egy ismeretlen Isten is, nosza, próbáljuk meg ezt az istent megismerni. Nos, az apostol ezt az istent mutatja be, mert azt mondja, hogy azt az istent, akit ti ismeretlenül imádtok, azt hirdetem én most nektek. És miután bemutatja, fölcsattan a nevetés. Ezért mondtam, hogy sírni könnyebb. De ha nevetést hallanak a keresztyének, gúnykacajt, és a hozzátoldott mondatot, amit az apostolnak mondanak, hogy majd még meghallgatunk, más a helyzet. Persze Athén az Athén, Athén a tudomány városa, Athén a demokrácia városa, Athén a népakarat városa, Athén az akarat városa. És ha már demokratikus, akkor az akaratát ott mindenki érvényre juttathatja! Jól van, púpos Pál apostol, kis göbbedt, hajlott hátú zsidó ember, beszéltél itt nekünk valami röpülő emberről, aki föltámadt és fölröpült az égbe, meghallgatunk még, gyere el máskor is. Csinálunk itt az Areopáguson egy stand up comedy-t, te is fölállhatsz, aztán elmondhatod a magadét. Ez fáj. Ez a nevetés fáj, minden keresztyénnek fáj. Ma is fáj, ha kinevetnek bennünket. Az idősebb nemzedék tudja, hogy amikor kemény és harcos, szálkás, kardos és csákányos, fokosos ateista propagandát folytattak a keresztyének ellen, az olykor könnyebb is volt (ezzel nem szépítgetem az üldözés korát). Az világos kép volt, fekete-fehérben ment a dolog, igen és nem, hiszel vagy sem, van Isten vagy nincs Isten, bolond maradsz, vagy fölzárkózol az új idők új dalaihoz. Ma ennél nehezebb és bonyolultabb a helyzet, ma mindenki azt hisz, amit akar, mindenki úgy hisz, ahogy akar, és amikor a keresztyének megszólalnak, megsimogatják a buksinkat, kicsit kacagnak rajtunk, majd meghallgatunk még benneteket is. És ez fáj.
De hadd mondjam meg, kedves testvéreim, hogy ebből a nevetésből sokféle jó is származott a keresztyénségre. Ez a szépen megkomponált szónoki beszéd, amellyel az apostol előrukkol, s amellyel az athéniakat hívogatja, ez a szép beszéd kudarccal ér véget. Mégsem volt ez igazán kudarc, mert arra sarkallta, hogy  inden átgondoljon.  Olvassuk csak el, hogy Athénből Korinthusba érkezvén hogyan változtat az igehirdetésen. Leírja ezt a korinthusiaknak is: amikor közétek mentem félelmek és reszketések közepette,  föltettem magamban, hogy nem akarok közöttetek másokról hallani, mint az Úr Jézus Krisztusról, mégpedig úgy, mint megfeszítettről. Aztán elmondja a galatáknak, hogy úgy beszélt nekik Jézus Krisztusról, minthogyha közöttük feszítették volna meg. Megváltozott a felfogása, előadásmódja, a világhoz való viszonya, -  nem árt néha, ha kicsúfolnak bennünket a hitünkben, mert akkor egy nagy és roppant feladat magasodik elénk, amit nem lehet elodázni. Megemlékezik Lukács evangélista itt, ennek a történetnek a végén azokról az emberekről is, akik mindenek ellenére csatlakoztak Pálhoz. Ezek között  volt az areopágita Dienes vagy Dénes, vagy latinosan, Dionüzosz areopagitosz, a titokzatos filozófus, aki arra tette fel a tétet, hogy úgy fogalmazza meg Istent, hogy szüntelenül és folyamatosan elmondja, hogy milyen nem az Isten. Ez az areopágita Dienes aztán nagyon sok követőt talált, főleg a modern korban, akik tökéletesen el tudják mondani Istenről, hogy mi nem.
De van egy másik út is, és hadd szóljak ma erről, Szentháromság vasárnapján. Három nagyon egyszerű kérdés. Az első így hangzik: van-e Isten? A skolasztikusok így kérdezték: an sit Deus?
Az apostol a bizonyságtételében azzal kezdi: athéni férfiak, dicsérlek titeket, mert istenfélőnek látlak benneteket. S ezért nevezi őket istenfélőknek. Igen, ezt, hogy van-e Isten, kérdezi és kimondja minden bölcsesség, minden filozófia. A 19. század dühöngő szellemi ateizmusa, és a 20. század politikai ateizmusa után,  már sok nagy tudós, és a legnagyobbak, akik becsületesek (mert van – ha szabad ezt mondani – intellektuális becsületesség is), ha nem is többet, ennyit kimondanak: van Isten. Vagy: kell lennie egy felsőbb intelligenciának, vagy amikor a világról gondolkodtak, mint Einstein ilyen érdekes dolgot mondanak: Isten nem kockajátékos. Nem történetből van a világ, nem csak úgy lett, hogy berakta Isten a kockákat a pohárba, oszt kiborította, lesz, ahogy lesz. Ma nagyon sokan beszélnek intelligens tervezésről, mint a világteremtő folyamatról. Nem sok ez, kedves testvéreim, mi ezt jól tudjuk, nem sok ez, de arra a kérdésre, hogy van-e Isten, minden tisztességesen, józanul és bölcsen gondolkodó ember, úgy, mint az athéniak, azt mondja: kell lennie. És ha nem megy tovább e kérdésben, akkor fölállítja az oltárt az ismeretlen Istennek. Mert kell lennie egy Istennek, aki talán az ész számára kikutathatatlan, akihez az emberi elme nem tudott még olyan mélységbe vagy magasságba eljutni, vagy még nem álltak úgy össze a dolgok, hogy tudnánk a nevét..., de kell lennie.
A másik kérdésről is szól az apostol. Ez már nagyon is teológiai kérdés, vagy skolasztikus kérdés, félreértés ne essék: katolikus kérdés. Egyszerűen így hangzik: kicsoda az Isten?  Quid sit Deus, - ha van? Márpedig kell lennie. Akkor kicsoda? Nos, itt összegyűjtjük a tapasztalatainkat, mindent, amit isten-keresésünk közben átéltünk, ahogy az apostol mondja: bárha megtalálnánk és kitapogathatnánk, s továbbviszem: bárha  megszagolhatnánk, megízlelhetnénk, megláthatnánk, hallhatnánk. Átrezegne a lelkünkön. Jaj, mennyi minden összegyűlik ebben, az egész jófajta hagyomány, az emberiség egész tradíciója ekörül forog: kicsoda az Isten? Kicsoda az az istenség? Ki az az embert fölülmúló, transzcendáló, meghaladó őshatalom, őserő, a mindentudás, a mindenütt jelenvalóság, a mindennek az ismerete, a létezés kimeríthetetlen forrása és végső célja? És hány még fejezetcímet tudnék még sorolni tudósoknak, komoly embereknek, hívőknek, misztikusoknak, szenteknek a vallomásaiból arról, hogy kicsoda az Isten.
De van egy harmadik kérdés is. Ez pedig így hangzik: milyen az Isten? Miután pedig ezt a kérdést én először tételesen kifejtve Kálvin János Institutio-jában olvastam (bár, nyilván más is írt előtte erről), hadd mondjam így: ez a református kérdés. Milyen az Isten? És amikor az apostol azt mondja a tudós athéniaknak, hogy Isten azt akarja, hogy érjen véget a tudatlanság ideje, és Isten rendelt is egy napot, amikor majd egy férfiú által mindeneket megítél, és Jézus Krisztust rendelte erre a napra és azzal pecsételte el felhatalmazását, hogy föltámasztotta Őt a halottak közül – akkor ezzel kifejezi, hogy Isten kinyitotta a világot az ember számára, kinyitotta az embert saját halálköréből. Mert a zsoltár még csak ennyit mond, hogy körülvettek engem a halálnak kötelei. Isten azonban Jézus Krisztusban kinyitotta ezt. S ekkor máris kaptunk egy feleletet, hogy milyen az Isten. Ilyen az Isten. - Szabadító. Milyen az Isten? – Életakaró. Milyen az Isten? – Életteremtő és új élet teremtő.
S talán a mai fölolvasott történethez kapcsolódóan már csak egy nagy lényeges kérdésre kell felelni. Milyen az Isten? Isten akar. Mert amikor azt mondjuk, hogy kicsoda az Isten, vagy mi az Isten, elmondhatjuk, hogy véghetetlen, végére mehetetlen, fölfoghatatlan, mindenütt jelenvaló, de nem mondjuk, hogy akar, mert ez egészen mély, belső léttulajdonság. Isten akar.
És Athénben - az apostol prédikálása -  nyomán bekövetkezik az akaratok nagy összeütközése. Mert mi is Athén? Athén a filozófia, Athén a tudás, Athén a bölcsesség, Athén az ember. Ezért ez az oltár az ismeretlen Istennek azt fejezi ki, hogy ezt tudja és ezt akarja az ember. Ami Athénben van az  mindenestől fogva az, amit mi akarunk. Akarunk találni egy Istent, akarunk találni egy létforrást, akarunk találni egy kimeríthetetlen erőt, akarunk találni az életünk számára egy végső célirányt,  - akarunk, akar az ember.
De, ha Isten nélkül akar az ember, akkor mindegyre csak az történik, amit az apostol mond a Korinthusi levélben (s ezt mondhatná az athéniaknak is):  vitetvén vitettetek a néma bálványképek által. Milyen érdekes és megdöbbentő, hogy amikor az ember akar, és Isten nélkül akar, akkor a saját akaratának megképzett, megtestesített, megfogalmazott, rendszerbe foglalt, emberi erővé tett akaratának a foglyává lesz, - és vitetvén vitettetek a néma bálványképek által. Van az akaratnak egy ilyen, egészen különleges eksztázisa, amikor már nem is tudom, mi történik, csak visz az akaratom. Athén az ember. Ezért mondta Tertulliánus egyházatya, a 2. században Pál apostol egyik igéje nyomán: mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. Pál a bálványimádásról beszél így: mi köze van a Béliálnak Krisztushoz? Mi köze van a bálványoknak az élő Istenhez? Tertulliánus megtoldja: mi köze Athénnek Jeruzsálemhez Mi köze mindent akaró embernek az Istenhez? Szónoki kérdés, de nyilván azt mondja, hogy semmi köze. Mégis van, válaszolunk Tertulliánusnak,  - van, mert Isten kijelölt egy napot, elküldött valakit, a második Ádámot, az igaz embert, és abban a második Ádámban, Jézus Krisztusban értjük meg, hogy mi köze van Istennek az emberhez, egészen pontosabban ott értjük meg, hogy Isten akar és mit akar. Milyen az Isten? – Olyan, amilyen az Úr Jézus Krisztus. Milyen az Isten? – Olyan az Isten, ahogyan föltárul az Ő akarata. És mit akar az Isten? – Pál ezt így mondja, majdnem, mintha pietista prédikátor lenne (az is volt egyébként, meghagyom), Isten azt akarja most, hogy mindenütt, minden helyen, minden ember térjen meg. Mindenki forduljon meg, mindenki váltson lépést, mindenki programozza újra az életét, mindenki forduljon a helyes irányba.
Miért panaszkodsz, kedves testvérem, hogy árnyékos a világ, ha mindig a Napnak hátat fordítva élsz, miért panaszkodsz? Miért panaszkodsz, kedves testvérem, hogy soha semmi jó nem sikerül neked az életedben, akárhányszor nekidurálod magadat, ha soha kezed az égre nem emelted és nem kérted a szabadító Istent? Miért panaszkodsz, hogy össze van gubancolódva az életed és egyik kudarc  jön a másikra, és egyik nyomorúság érkezik a másikra és nem tudsz már itten semmiből kibontakozni, mindegyre visszahullasz vétkeidre, bűneidre, nyomorúságaidra, - az egyénire, a közösségeire, a véletlenszerűre és a strukturáltra, ha soha oda nem álltál ez elé az Isten elé, aki olyan, ahogy Dávid mondja a zsoltárában, sejlő szívvel, olyan Őmint az atya a gyermekeihez. Irgalmas és hosszútűrő. Olyan messze veti tőlünk vétkeinket, mint amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, és meg tud bennünket tisztítani és szabadítani úgy, hogy nincs rá jobb kifejezé, mint amit az apostol mond ujjongva: akik Krisztusban vannak, azok új teremtés. Ilyen az Isten!
És miért írják mégis az athéniak arra az oltárra, hogy az ismeretlen Istennek -  miközben nincs Ő tőlünk sem távol? Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk – mondja az apostol. Azért, mert talán Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Ilyen az Isten. Közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Mi folyton a terra incognita után futkározunk, mi mindig a Deus incognitus-t keressük, mi mindig bele akarunk tenni valamit a rendszerünkbe, aztán ilyen vagy olyan formában működésbe hozni azt. Mit mond az apostol? – Őbenne élünk, mozgunk, vagyunk. Vedd már észre, Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz, - és ez nem filozófia, ez kinyilatkoztatás. Ez nem teológiai bölcselkedés, ez Isten testté lett Igéje az Úr Jézus Krisztus, mert Krisztusban Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, mert Krisztus az igaz ember. Néhány hete került a kezembe egy könyv, egy amerikai írónő írta, igen nagyon érdekes címet adott neki. Az a címe, hogy Ádám halála. Rögtön, ahogy kinyitottam a könyvet megértettem, hogy miről szól. Az 1960-as években az úgynevezett nyugati civilizáción végigsöpört egy divatos irányzat: Isten halála. Akkoriban Freud, Nietzsche, és  Marx nyomán sokan beszéltek arról, meghalt az Isten. Ez volt az Isten halála. Ez az írónő nagyon szerényen és egyszerűen ezt a címet adta könyvének: Ádám halála, amit így lehetne szabatosan fordítani: embernek halála. Ha csak annyit tudsz odaírni oltárodra, hogy az ismeretlen Istennek, akkor még a tudatlanság idejében vagy, de most Isten azt parancsolja (mert ilyen az Isten),  Isten azt akarja (mert ilyen az Isten), hogy az igaz emberben, aki meghalt (az ember halála), és aki föltámadott (embernek feltámadása), és új életet nyert (embernek élete), Őbenne, az új emberben hozzá forduljunk!
Nos hát, hogy van-e Isten, azt bizonnyal tudja mindenki. Hogy kicsoda Isten, azt elmondja nekünk sok bölcsesség és kinyilatkoztatás. De a legizgalmasabb kérdés, és a döntő kérdés, hogy milyen az Isten, mégpedig az én velem való kapcsolatában, milyen az Isten, ha nekem dolgom van Vele, erre ez a válasz, amit itt olvastunk: eleve elrendelt egy időt egy férfiú által, aki igazságban ítél meg mindeneket, és ennek bizonyságául föltámasztotta Őt a harmadik napon. Embernek halála, Ádámnak halála? - Krisztusnak föltámadása! Legyen Istennek dicsőség ezért minden időben.
Ámen

Istennek kell inkább engedni, hogysem az embereknek. Sokszor halljuk, és talán mi magunk is mondottuk ezt már néhány alkalommal életünkben. De az a meggyőződésem, kedves testvéreim, hogy inkább hallani szoktuk ezt, vagy talán éppen történelmi olvasmányainkban találkoztunk ezzel a mondattal, az egyház életének vagy egy-egy hívő emberek élete fordulóján, nehéz pillanataiban, amikor a hatalom, vagy a velünk szembenállók különböző okok folytán a maguk akaratára akartak bennünket hajlítani, és akkor mártíriumot is vállalva mondani kellett ezt: inkább Istennek kell engednünk, inkább Istenre kell hallgatnunk, inkább Isten akaratát kell megcselekednünk, hogysem emberekét. Azonban azt is tudjuk, és a felolvasott hosszabb szakasz kapcsán erről szeretnék ma szólni, hogy meglehetősen veszélyes ez a mondat. Vannak szélsőséges helyzetek, amikor ezt szélsőséges módon szokták idézni. Például,  rajongók is szeretik ezt a szakaszt idézni, akik sem Istent, sem embert nem ismernek, hanem mennek a maguk meggyőződése, esze, feje után. És amikor megpróbáljuk őket megállítani, józan szóval mérsékletre inteni, rögtön előkapják a Bibliát és mondják: inkább Istennek kell engedni, hogysem embereknek, - s mutatnak ránk. Mit tehetünk? Hogy mennyi rossz, mennyi baj, mennyi visszaélés származott ebből, azt nem kell most itt részletezzem, csak jelzem, hogy amilyen szép és nemes és igaz ez az Ige, amit Péter mond a Nagytanács előtt, annyira sokan visszaélnek is vele. Mert az az igazság, hogy csak azzal lehet visszaélni, amivel egyébként élni kell. Csak azt lehet elrontani, ami egyébként jó.
Van egy másik szélsőséges helyzet is, ezt is gyakran megtapasztaljuk, amikor nem a rajongók, próbálnak bennünket erre az igére hivatkozva elhallgattatni különösen az anyaszentegyházban. Hadd hozzak fájdalmas példát. Nemrégiben jelent meg egy gyűjteményes kötet, az 1950-es években írogatta egy lelkipásztor, aki elűztek a szolgálati helyéről, s egy kis faluban, teljesen magára maradva, egy nagy füzetbe leveleket írt.  A kötet jórész arról szól, hogy vajon, amikor Isten népének a vezetői, a hivatalosok eltévednek, istentelen dolgokat mondanak, félrevezetik az Isten népét, szabad-e fölállni és Isten nevében meginteni őket. Ez is egy drámai helyzet. Ráadásul, akik talán fiatal fejjel megélték az 1950-es éveket, tudják, hogy az egyház is bizony megromlott bizonyos rekeszeiben és voltak békepapok, voltak tsz-papok, voltak kommunizmust dicsőítő papok. Nos, ők is mindig ezt mondták, hogy Istennek kell engedelmeskedni, nem embernek kell engedelmeskedni, tehát: lépj be a tsz-be, ne legyél önző, hogy megtartod magadnak azt a kis birtokot, mert az az önzés bűne, tessék mindent beadni a közösbe. Hallottuk ezt és hallották a régiek is eleget. Kinek kell hát akkor engedelmeskedni?
Hogy jól értsük ezt az igét, és ha eljön a mi életünkben az a pillanat, amikor ezt kell mondanunk, mert nem mondhatunk mást, engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szóval a történetet is, és annak a mélységét is megvilágítsam. Először is azt kell látnunk, hogy itt beteljesedik a Jézus szava, amikor azt mondta tanítványainak, hogy nem különb a tanítvány az Ő mesterénél. Mert hogy kezdődik Jézus története? – mint egy sikertörténet. Aztán pünkösdkor háromezren térnek meg, keresztelkednek meg, csatlakoznak a gyülekezethez. Itt már, jegyzi meg Lukács evangélista, már ötezren voltak. Növekedés, mai nyelven siker van itt. Jézus története is így kezdődött. Sokan csatlakoztak Jézushoz. Ám ahogy bontakozni kezdett a Jézus mozgalma, már halljuk, és itt is halljuk párhuzamosan, az apostolok esetében is, a firtató kérdéseket, tiltásokat, ellenszegüléseket, a fölgyűrődő ellenségeskedést. Egyszóval, amit itt, annak ott van a mélyén Jézus igazságának beteljesedése: nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Aki a Jézus követője lesz, annak ezzel számolnia kell.
Másodszor azt is elmondja Lukács, hogy tulajdonképpen semmi különös dolog nem történik itt.  Hadd idézzem: azért, akik örömest vették Péter apostol prédikálását megkeresztelkedtek, csatlakozott hozzájuk mintegy háromezer lélek azon a napon, és foglalatosok voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyérmegtörésben és a könyörgésekben. Amit utána olvasunk, amíg ki nem robban az üldözés,  amíg valóban rájuk nem támadnak, csak ez a négy történik. Az apostolok tanítanak, megszegik a kenyeret, vagyis úrvacsorai közösségben vannak, gyakorolják a közösséget és a könyörgést. Még meg is toldja Lukács, hogy az apostolok ráadásul nem valami izgő-mozgó kis szektában mozogtak, hiszen mindennap felmentek a templomba. Rendes, vallást gyakorló zsidó emberek voltak, nem szaladtak ki a világból. És mindez így, együtt, azzal, ahogy gyógyítások történnek általuk, a figyelem középpontjába állítja őket.
A harmadjára előre kell bocsátani, hogy mégis egy rendkívül különös helyzetnek vagyunk a tanúi. Mert szinte érthetetlen, hogy miért bántják az első keresztyéneket. Ezek nem csinálnak semmi rosszat, jámbor emberek. Imádkoznak, együtt vannak, könyörögnek, följárnak a templomba, úrvacsorázgatnak, nincs ebben a dologban semmi ártalmas. Ráadásul, ők csak tanúk. Ezt olvastuk a 4. részben, amikor egy béna meggyógyítása után nagy csodálkozás támadt, berendelik őket a vallatószék elé és rájuk parancsolnak, hogy hallgassanak. Ekkor mondja Péter: vajon igaz dolog-e Isten előtt rátok hallgatni, inkább, hogy nem Istenre? Rátok hallgatni - azt jelenti, hogy hallgatni, mert azt akarjátok, hogy hallgassunk. De tudjuk jól, hogy a tanítványok nem a saját szívükből költötték az evangéliumot, az nem egy koholmány volt, nem arról szólt a pünkösd, hogy összeült tizenkét ember, és kipattant a szikra. A Szentlélek nem szikra, mely kipattant az agyukból, aztán kiszaladtak az emberek közé, szerveztek mindjárt egy mozgalmat, aminek az élére álltak, aztán nosza, foglaljuk el a világot… Azt mondja Jézus a feltámadáskor a tanítványoknak: ti lesztek mindezeknek tanúi. Ők csak tanúk. De milyen megrendítő az, hogy vannak pillanatok, amikor a tanú vádlottá lesz.
Az apostolok tanúk, és lám, most azt kell mondania Péternek, megfenyegettetvén, megintetvén, amit olyan sokszor érzünk, és szívesen mondanánk mi is, hogy Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Mert ezt a tanúsítást, nevezetesen, hogy mi történt az Úr Jézus Krisztus által, ezt a tanúsítást maga az Úr Jézus Krisztus parancsolja. Nem tehetek mást, el kell mondanom.
De nézzük meg egy pillanatra még azt a helyzetet is, amelyben újra meg újra elhangzik a Krisztusról szóló bizonyságtétel. Azt mondtam a bevezetőben, hogy extrém helyzetek azok, amikor ezzel az igével szoktunk találkozni: inkább Istennek, mint embernek. Még egyszer megismétlem röviden, azért extrémek ezek a helyzetek, mert van, amikor valaki kitalál valamit, kiötli magának, bebeszéli magának, fanatikus lesz, hogy az Isten mondta neki, aztán nem lehet feltartóztatni. Ebben az esetben nem kell sokat várni, nagyon hamar kiderül az, hogy az az Isten, akire a bolond hivatkozik, az saját maga, csak önnön maga. A fanatikusoknak az istene saját maguk.
A másik extrém helyzet, amiről szóltam, az, amikor valóban kényszeríteni akarják a keresztyén embert, hogy álljon félre. Becket Tamás történetét mindannyian ismerjük.  Ő hűséges és lojális alattvalója a királyának, de eljött az a pillanat, amikor azt kell mondania, hogy nem. Ezért érezzük, hogy ez a mondat: inkább Istennek kell engedni, mint embernek, a nemet mondás az igéje. Én most azonban arról szeretnék mindenkit meggyőzni, hogy ez nem a nemet mondás igéje, hanem az engedelmesség igéje.
Aranyom és ezüstöm nincsen – mondja Péter – de a Názáreti Jézus nevében mondom neked, kelj fel és járj. És a negyven éve béna ember feláll, és ez kérdéseket hoz elő az emberek szívében: kik vagytok ti, hogy ezt meg tudjátok tenni? Milyen felhatalmazással, kinek a nevében teszitek ezt? És ez ad alkalmat az apostoloknak arra, hogy tanúk legyenek és evangéliumot hirdessenek, megtérésre hívjanak, és megmutassák az embernek Isten áldásának a fényében, hogy mennyire reménytelen az ember élete Isten nélkül. Nemrégiben kezembe került egy érdekes tanulmány. Ez a címe: Az Isten-nélküli élet abszurditásáról. Egy filozófus írta. Elképzelhetetlen Isten nélkül élni, és mégis milyen abszurd, hogy az ember megpróbál Isten nélkül élni. Az apostolok, mint tanúk, mint evangéliumhirdetők, Isten áldásai nyomán hirdetik Isten szabadító irgalmát az Úr Jézus Krisztusban. Ez a dolgunk nekünk is. Ha ezt nem tesszük, akkor inkább embernek engedünk, inkább magunknak engedünk, inkább a kényelmünknek engedünk, inkább a félelmünknek engedünk, inkább a korszellemnek engedünk. Holnap reggelig sorolhatnám, hogy inkább minek engedünk... De Isten nem azt akarja, hogy hallgassunk, mégha azt esetleg mindenki más akarja is, - Isten azt akarja, hogy szóljunk.
Ha Isten a közelünkbe ér, erőt érzünk, gyógyulást kapunk, világosság támad az életünkben. Ha Isten járkál az udvarunkon, akkor, ahogy nálunk faluhelyen mondták, a kutya sem ugat. Így van az ő dolga velünk: áldásaiból hív meg még nagyobb áldásra, az örömből hív meg az új életre, a szabadításból hív meg a teljes szabadításra. Ahogy Kálvin mondja: azzal, amikor Isten valami természetes dolgon keresztül megáld bennünket bőségéből, szeretetéből, és így akarja bepecsételni a szívünkben örökkévaló hűségét, sákramentumot ad. Nem az a két rendes szentség ez, a keresztség és az úrvacsora, amellyel folyamatosan és mindenki számára és mindég az jelzi és megpecsételi ígéreteit. Másképpen, s mégis:  sákramentum volt a szivárvány, amellyel Isten ígéretet adott, hogy özönvízzel nem pusztítja el többé a földet, ezért szabad imádkoznunk minden árvízkor, hogy óvjon és mentsen meg bennünket. Sákramentum volt az élet fája – mondja Kálvin –, ott a paradicsomkertben, hogyha arról az ember ehetne, bizonyos lehetne az örök élet felöl. Sákramentumok voltak az áldozatok, a megtisztulási szertartások, sákramentum volt az a templomi kenyér, amit Dávid felvett és evett belőle, noha a törvény nem engedte meg, mégis Isten hűségét pecsételte meg ezzel. Hát valahogy így van velünk az Isten, tele rakja és körbe rakja az életünket áldásaival. Miért? Mert az ajándékozó mindig több mint az ajándék.
Tehetek mást? – mondja Péter, amikor a Szentlélek erejével meggyógyít egy béna embert - tehetek mást, minthogy túlmutatok önmagamon, a föltámadott Úr Jézus Krisztusra? Tehetek mást, minthogy tanúsítom, hogy ez az Isten erejével történt és ez az Isten meghívása az új életre? S lám, beáll az abszolút extrém helyzet, mert nem a szélsőségesek hamis hivatkozása, és nem a hatalmaskodók erőszakoskodása az extrém helyzet, hanem az az extrém helyzet, amikor ezt a sok áldást kapva az ember mégis el akarja hallgattatni az Istent. Olyan extrém helyzet ez, mint hogyha ebben a gyönyörű áprilisi tavaszi napban (eztvártuk, már hónapok óta!) valaki kiállna, s azt mondaná: menj vissza, nap, nem kellesz, ne süss! Vagy valaki egy áldó májusi eső kezdetén kiállna és rázná az öklét az égre: menj vissza, nem kellesz! Vagy valakinek édesanyja asztalára tenné szíve szeretetével készített ételét, ő meg lesöpörné, és azt mondaná: nem kell. Vagy valaki elütné az orvos gyógyító kezét: nem kell – ez az extrém helyzet. És most itt – ezért mondja Péter – inkább Istenre kell hallgatni, mint emberekre, mert az ember úgy belekeményedett önmagába, mert az ember úgy elkezdte isteníteni önmagát, mert az ember olyan szintig tudja áltatni önmagát a legnagyobb nyomorúságban is, hogy már a szabadítás jó hírét sem akarja hallgatni.
S mint mondtam, titeket is szeretnélek tanítgatni arra, hogy esetleg eljön a mi életünkben is egy-egy alkalommal az a helyzet vagy pillanat, amikor ezt kell mondanunk: inkább Istenre hallgatok, és ezért nem hallgatok, mintsem emberekre,  hadd szóljak még néhány szót arról is, hogy miért tudta ezt Péter ilyen bátran mondani. Tudom, hogy van erre egy magától értetődő felelet: Péterrel volt a Szentlélek, Péter volt az apostolok feje, Péter volt a kőszikla, Péternek ezt Krisztus megígérte. Oh, hát mi volt az neki!? De, testvérek, börtönből hozták ki őket, ez nem egy beszélgetés volt a piacon a vevő meg a kofa között, ez nem az, amikor valaki csippent a szemével csak úgy, hogy „te, te is ilyen hülye keresztyén vagy, jobb lenne már abbahagyni!” Ez nem egy ilyen helyzet, ez egy életveszélyes helyzet. S hogy miért volt Péterben mégis nagy isteni bátorság, erről hadd szóljak három egyszerű mondatot.
Az első az, amikor Jézussal járva Galilea országútjait, nekik támadtak a templom adószedői. A régi zsidó világban volt egy külön adónem, az úgynevezett templomi adó.  Ez egyetemes adó volt, s a zsidók egészen Rómáig is elmentek és kiharcolták, hogy ezt az adót szedhessék, mert a Római birodalomban egyedül csak Rómának volt adószedési joga. Nos, az adószedők, megszólították Jézus csapatát: jöttünk a templom-adóért.  Ekkor megkérdezi Jézus Pétertől: kinek a gyermekei vagyunk mi? Azt mondja Péter, Isten gyermekei vagyunk. Kik fizetnek adót? – kérdezi Jézus. A leigázottak fizetnek adót, a rabnépek fizetnek adót, - kamatban, világbanki hitelben. Tudjuk ezt, nem akarok én ebbe belemenni. Ám a fiak szabadok, a fiaknak nem kell adót fizetni. S ekkor jön egy megdöbbentő fordulat, azt mondja Jézus Péternek: menj ki, vesd ki a horgot, kifogsz egy halat, találsz a hal gyomrában egy fémpénzt, azt fizesd be templom-adónak, mert a fiak szabadok. A szabad Péternek kell megtanulni az engedelmességet, pedig mi úgy gondolnánk, hogy az a szabadság, hogy a magam ura vagyok, az a szabadság, hogy azt csinálok, amit akarok, és lám, Jézus Pétert engedelmességre tanítja. A fiak szabadok, szabadságodból add meg, ne kényszerből add meg, szabadságodból engedelmeskedj az Istennek, ne kényszerből engedelmeskedj.
A másik, magának Jézusnak az imádsága a Gecsemáné kertjében. Ott Péter és tanítványtársai elbóbiskoltak ugyan, mert az egy hosszú, mély és rettenetes tusa volt, vért verejtékező tusa, amikor Jézus küzdött, hogy ne az Ő akarata, hanem az Atya akarata legyen meg. De megértette Péter és a többiek is Jézus imádságából, amit korábban Jézus szájából hallottak: az az én kenyerem – mondja Jézus – hogy megcselekszem az Atya akaratát. Azért jöttem – mondja Jézus – hogy betöltsem az Atya akaratát. És Jézusnak ebből a mindhalálig való engedelmességéből tanulta meg Péter is, hogyha nem különb a Mesternél a tanítvány, ha nem különb a tanítvány sorsa a Mesternél, s ha a Jézus-követőnek is fel kell venni a maga keresztjét, akkor nem tehetünk mást – mondja Péter – elmondjuk azt, amit láttunk és hallottunk. Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mintsem embernek.
És végezetre, az elküldő parancs. Amikor Jézus fölhatalmazza tanítványait, Szentlelket ígér nekik, azt ígéri, hogy velük lesz minden napon, a világ végezetéig, azt is mondja, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket, és tanítván őket, hogy megcselekedjék mindazt, amit én parancsoltam tinektek. Vagyis Péter a szavai hitelességét semmi mással nem tudja igazolni, csak egész létével, az engedelmességével. A múlt alkalommal utaltam arra a nagy titokra, hogy miért van az, hogy miközben a feltámadott Jézus nem engedi meg Máriának, hogy megérintse, Tamásnak nemhogy megengedi, hanem meg is parancsolja neki. Elmondottam, hogy egy nagy titok van itt: neveztesen, hogy mit ér a mi szavunk? És jeleztem, hogy itt van egy kis differencia, mert nekünk tanúskodni kell, de a mi tanúbizonyságunkat Isten pecsételi be. És ebben van minden megtérésen az öröm, ebben van minden helytállásban az öröm, - hogy Isten engem eszközül tud felhasználni. Nem én térítem meg a másik embert, nem én pecsételem be az ő szívébe az evangélium boldog örömhírét, nem én fordítom meg az életét, de áldott eszköz lehetek benne.
Most pedig arról kell szólni, ami olyan gyakran minket, a Krisztus nevét hordozókat elővesz, hogy van-e ennek értelme? Inkább Istennek, mint embernek… Mert, legyünk őszinték kedves testvéreim, mi magunk is alatta maradunk az általunk meghirdetett mértéknek. Nemcsak papra szokták ám mondani, hogy vizet prédikál és bort iszik, mondják manapság már a keresztyénekre is. Jaj, hogy forgatják a szemüket a drága szentek, aztán milyenek, csak nézd meg az életüket! De ki pecsételi, ki igazolja, ki tanúsítja, ki erősíti meg az evangélium általam elmondott igazságát? Péter megtanulta, megértette, hogy a Krisztusnak való engedelmes igazságon kívül nincs más eszközül, nincs okosságunk, nincs filozófiánk, nincs bölcsességünk, nincs semmi másunk, csak a saját életünk. Ezért olyan extrém ez a helyzet, és mégis olyan megerősítő, mert akiket Krisztus tanúkul választott és hívott el, azokat Szentlelkének életformáló hatalmával megáldotta, hogy megértsék, egész életünkben Istennel van dolgunk. S ha egész életünkben Istennel van dolgunk, akkor mindig és mindenben inkább Istennek kell engedelmeskedni, hogysem embereknek
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Azt hiszem, nincs közöttünk olyan, aki egy-egy életfordulón, különösen ha zsákutcába jutott, vagy látott mást bajba, nehézségbe bonyolódva, ne idézte volna a jól ismert mondást: járt utat járatlanért el ne hagyj. Van ebben a bölcsességben valami sok évezredes emberi tapasztalat. Jobbára a vakmerőket szoktuk erre inteni, de még inkább önmagunkat, hogy ne keveredjünk bele meggondolatlanul olyan dolgokba, amelyeknek nem látjuk a végét. Ha teljes körűen igaz ez a bölcs tanács, rögtön azt kell kérdeznünk, hogy vajon lenne-e keresztyénség egyáltalán, ha annak idején, Fülöp, a diakónus, vagy még inkább az apostolok és az első keresztyének megfogadták volna ezt, és nem hagyták volna el a járt utat járatlanért? Hiszen azt mondja az angyal Fülöpnek, hogy menj le a Jeruzsálemtől Gáza felé vezető déli útra: járatlan az! Bár  a fordítók sokféleképpen próbálják visszaadni ez a kifejezést, de csak ott visszhangzik ez a mondás: járt utat járatlanért el ne hagyj! Van, aki így fordítja: néptelen az az út. Csakhát, mint kiderül, nem annyira néptelen, mert Fülöp a szerecsen komornyikkal ezen az úton találkozik. Mások pontosítanak és arra utalnak, hogy ez egy afféle szolgalmi út lehetett, amelyen csak azok jártak, akiknek többnyire dolguk volt ott. A helyiek, akik ismerik a terepet. Mások szerint a kifejezés sivatagi vagy pusztai utat jelöl. Akik jártak Közel-keleten, azok akár láthatták is, hogy amikor a beduinok mennek a tevéikkel a sivatagban, ott nincsenek útjelző táblák, s nincs kiírva, hogy Gáza még 14 km, de ők évezredes tapasztalatok alapján tudják, hogy merre kell menni. Nem sorolom tovább, csak megjegyzem, hogy aki különböző Biblia-fordításokat vesz elő az más és más fordítást talál itt.
Van azonban az egész felolvasott szakaszra nézve is egy másik, általános megjegyzés, amit még szükséges elmondanom.  Az egész 8. rész egy nagy fordulatot jelöl. Eddig minden Jeruzsálemben történt, mintha bezárkóztak volna a városba és onnan se ki, se be. Aztán a 7. részben egy tragikus eseményről olvasunk, Istvánt, az egyik diakónust perbe fogják, halálra ítélik és megkövezik, és elkezdődik a keresztyének üldözése, és a 8. rész elején már arról tudósít Lukács, hogy szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Valaki azt mondja, hogy ennek a hányattatásnak, üldöztetésnek be kellett következnie, mert különben az apostolok egy tapodtat sem tettek volna Jeruzsálemből. Bizony, nem jutott volna el hozzánk a keresztyénség, nem ülnénk itt a Böszörmény-úti templomban, és nem remélnénk, hogy majd gyermekeink és unokáink, és akiket most megkereszteltünk, itt lesznek majd, hogyha annak idején nem következik be ez a tragikus esemény, amely szétszórta őket.
Én azonban, a tragédiát nem kisebbítve azt mondom, hogy ez itt nem elindítás, hanem teljesedés volt. Hiszen Krisztus Urunk mennybemenetele előtt ezt mondja a tanítványoknak: vesztek erőt, és lesztek nekem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a földnek végső határáig. Most ez teljesedik be. Itt, az előző szakaszban arról olvastunk, hogy Fülöp hogyan jutott el Samáriába. Most pedig elindul dél felé, a járatlan útra, a néptelen útra. És eközben nagy és csodálatos vigasztalások, buzdítások és erők tárulnak föl a számunkra. Ezekről szeretnék néhány szót szólni.
Némelyek gondolhatnák, hogy ez az út (mint a többi is az üldözések kezdete óta) valójában menekülési út volt. Ez esetben még önmagunkat is feloldjuk a szabály alól, hogy járt utat járatlanért el ne hagyj, - ha menekülni kell. Ekkor nem érdekel bennünket, hogy voltaképpen merre megyünk, mert futunk. Némelyek úgy gondolják, hogy ezek az irányok, Fülöp útjai: előbb Samária északra, most Gáza délre, majd később megint Damaszkusz északra, ezek tulajdonképpen a szétszóródást és a csapongást jelzik. Azért járatlan út ez, mert a menekülő számára minden út járatlan út. És ehhez még a mai keresztyénség némely kritikusa vagy drukkere hozzáteszi azt, hogy ez vár ma is a keresztyénségre, - különösen itt, Európában. Mert itt bizony beszottyant a keresztyénség, kiüresedett, szomorú tények és adatok mutatják, hogy társadalmi befolyása csökkenőben van, és bizony már van néhány olyan európai ország, ahol prominens politikusok már azt fontolgatják, hogy betiltják a keresztyénséget; vannak ilyen hangok is, jobb lesz erre felkészülni nekünk is. Hogy tudunk fölkészülni? Bátorrá tesszük a szívünket, a lelkünket, hogyha erre sor kerül, elindulunk  a járatlan utakon. Sőt, még aki a szebb jövőt keresi, az is sokszor beszél erről, hogy ami ránk vár a keresztyénség szempontjából, az talán járatlan út lesz.
De azt hiszem, ha belenézünk a történetbe, akkor mást hallunk ebben. Először is Fülöp ezen az úton nagy vigasztalásokat kap. Bizony, sokszor hív meg bennünket Isten járatlan útra, hogy azon a járatlan úton vigasztalást adjon nekünk. Járatlan út, ha betegség tör be az életünkbe, amit még nem tapasztaltunk. Hogyan küzdjünk meg vele, milyen új életformát alakítsunk ki magunknak? Nemrégiben itt, a Beethoven utcában ismerőssel találkoztam, sápadt arccal ment, megszólítottam, érdeklődtem, mi van vele. S mondja, képzelje, orvoshoz kell mennem, ilyen még nem történt velem. El tudom képzelni. El tudom képzelni, hogy ez számára járatlan út. De mennyi erőt, mennyi áldást, mennyi kegyelmet tud Isten adni a mélységek közepette is! Ezt látjuk ebben a történetben. Úgy tűnik, vége a keresztyénség ügyének, úgy tűnik, azzal, hogy kisöpörték Jeruzsálemből őket, minden odaveszett. És mit hallunk? Azt halljuk: Samáriában megjelent Fülöp, hirdette az evangéliumot és az emberek szíve örömmel telt meg. Gyógyulások, szabadulások történtek, sokan megtértek és hittek. Akkor hát vége az ügynek? Micsoda vigasztalás van ebben! Sokszor járatlan útra vitt bennünket a gyászunk, ha valaki meghalt, akire már nem támaszkodhatunk többé, még nyújtjuk a kezünket, hogy megfogjuk a karját, még megtolul bennünk a megszólítás, a szó, a hang, és ő már nincs ott. Hogyan igazodunk el a gyász rettenetes sötét terhei alatt? S mennyi vigasztalást ad nekünk Isten ilyen járatlan utakon, amikor a feltámadott Krisztus erejét ragyogtatja ránk! Tudjuk, az európai ember a legjobban a kudarctól reszket, ez a mi civilizációs betegségünk vagy meghatározottságunk. S ha kudarcot vallunk, hogyan dolgozzuk fel azt, hogyan éljünk együtt a kudarccal? Nem tudunk ilyenkor a másik ember szemébe nézni. Tegnap még voltam valaki, ma nem jegyeznek sehol. Tegnap még udvariasan köszöntek és előre engedtek, ma meg könyökkel orrba csapnak és mondják, állj a helyedre! Belefogtam valamibe, elterveztem valamit és szépen megvolt minden, lépésről lépésre. Aztán jött a szél, és esett az eső – ahogy Jézus mondja – és fölcsaptak a hullámok és összedőlt mindaz, amit építettem, és ott állok magamban, és most hova, merre? Shakespeare Lear királyában van egy drámai jelenet, amikor az öreg király tanácsadóját megvakítják és kikergetik a pusztaságba, a segítői mellé szegődnek, s kérdik tőle, melyik úton menjenek, s akkor azt mondja ez az öreg ember: nincs utam, mert nincs hova mennem. Ez a kudarchelyzet. Nincs tovább, nincs út. De most azt mondja az angyal Fülöpnek, menj le délre, járatlan út az. Még egy járatlan út! Hát nem elég az, amiben vagyok, még egy ismeretlen út?! Nem elég, hogy a saját helyzetemet sem tudom feldolgozni?  És lám, kiderül, hogy ez a járatlan út mégsem járatlan, mert azon az úton megy valaki.
A vigasztalás mellett buzdítást is veszünk, mert ami járatlan útnak tűnik, az valójában a halálból az életbe visz. Nagyon sokszor az az elveszés, ha megmaradunk abban, amiben vagyunk. Pedig sokszor éppen így próbálunk kompromisszumokat kötni ilyen-olyan életünkkel, a dolgainkkal, berendezkedünk: legyen egy kis hit, egy kis hitetlenség, legyen egy kis Isten, legyen egy kis pokol, legyen egy kis jóság, legyen egy kis rosszaság, -  legyen így és legyen úgy; össze tudjuk mi rakni ilyenformán is az életünket! De amiről az első keresztyének beszélnek, és nekünk is szüntelenül beszélni kell, hogy az az evangélium, amit Fülöp is hirdet itt a szerecsen komornyiknak. Hirdette neki a Jézust! Ez az életnek a beszéde, ez az Istennek a meghívása, ez éppen arra szólít fel bennünket, hogy bármennyire is megszoktad azt, amiben élsz, bármennyire is jó vagy nem jó, bármennyire is beletörődtél és elfogadtad, - gyere ki belőle. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor kinyílik a börtönajtó, eltűnik az összes smasszer és valaki bekiabál a folyósóra, hogy szabadok vagytok! Mehetünk. Ez jó hír a rabnak, - jó hír. Ő azonban ott marad a cellában és azt mondja, hogy nekem van itt egy számom, aztán minden reggel beadják csajkában a kaját, délben, este is, továbbá, itt biztonságban vagyok, fedél van felettem, nem megyek egy tapodtat se. Amikor fölharsan az evangélium jó híre: leomlottak a falak, és Isten megnyitotta az utat, szabad vagy, - lépj ki régi, halott énedből, hagyd el a sokat járt utat a járatlanért! Amikor az Ószövetség prófétái megtérésről beszéltek, megtérést mondtak, vagyis: fordulj vissza! S milyen döbbenetes, hogy sokszor éppen ez a visszafordulás a régi útra, az ősi útra, az Istennel való közös életünk útjára – ez a visszatérés tűnik járatlan útnak. El tudunk ide jutni. De aki megmarad a maga így-úgy-amúgy berendezett, összetákolt életében, az a halálban marad. Serkenj fel, aki aluszol – hirdeti az apostol – és föltámad néked a Krisztus! Másutt azt mondja, hogy mi, aki a haláltól való félelem miatt egész életünkben foglyok voltunk, most a Krisztus evangéliuma által fölszabadíttattunk. Micsoda buzdítás, micsoda erő van itt Fülöp számára. Menj el arra az útra, járatlan, csakhogy úgy tűnik, Isten ilyen járatlan utakon jár.
Mert, harmadjára, az is kiderül, hogy ezen a járatlan úton öröm van. Azt olvastuk a történet végén, abban a különös, szürreális jelenetben, hogy miután Fülöp és a szerecsen komornyik beszélgetnek, s miután a szerecsen komornyik Fülöp segítségével megérti, hogy kiről jövendölt a próféta (az a próféta, Ézsaiás, aki ezt a szakaszát pontosan így kezdi, hogy készítsetek az Úrnak a pusztában utat, ott is legyen útja az Úrnak, ahol nincsen út), tehát miután elmagyarázza a szerecsen komornyiknak, hogy a régi-régi próféta, hét-, nyolcszáz évvel ezelőtt, az Úr szenvedő szolgájáról beszélt, akit elvetettek, akiből bűnbakot csináltak, akit leköpdöstek, akit megvertek, akire maga a próféta mondja, hogy nem tekintettünk rá szívesen, mert utált volt, és azt hittük, hogy Isten sújtja, ímé, ő az, – mondja Fülöp a szerecsen komornyiknak – Ő az a Krisztus, aki megfeszíttetett és feltámadott, s miután erre azt mondja a szerecsen komornyik, mi akadályoz meg engem abban, hogy megkeresztelkedjem, mi akadályoz meg engem abban, hogy ehhez a Krisztushoz csatlakozzam, mi akadályoz meg engem abban, hogy a Krisztus útjára lépjek, mi akadályoz, hogy elhagyjam a magam jól ismert, meddő és reménytelen útjait, és elinduljak ezen a járatlan úton - akkor Fülöp csak ennyit mond neki: ha hiszel ebben a Krisztusban, ha bízol benne, ha hagyod, hogy Ő vezessen, akkor semmi akadálya annak, hogy Krisztus ígéretének pecsétjét és jelét, a keresztséget megkapd. Szép képpel szólva: ha hiszel a vőlegényednek, hogy szeret, akkor semmi akadálya, hogy felhúzd a jegygyűrűt. Mert ez a keresztség jel és pecsét, jegygyűrű, a Krisztus számára. És miután megtörténik az eljegyzés, még egy fantasztikus dolog jön: a Lélek elragadja Fülöpöt, aki eltűnik, pedig jó lenne még vele, az evangélium-hirdetővel néhány szót váltani, ahogy mai nyelven mondjuk, jó lenne még ezt elmélyíteni, jó lenne még egy kis eligazítást kapni! De Fülöp eltűnik, és ez a végső megjegyzés: ez az új életet nyert ember tovább ment útján. Örömmel. Megtöltötte a szívét Isten Szentlelkének az ereje. Örömmel töltötte meg, vagyis aki ezen a járatlan úton elindul, aki ezen Krisztussal találkozik, aki ezen az úton Krisztust, a szabadítót és a megváltót magához öleli, aki elszegődik Krisztus követőjének, aki immár hisz Őbenne, az örömet talál.
Nos hát, kedves testvéreim, járt utat járatlanért... – igaz ez a mondás? Nem akarom az egyik kezemmel elejteni mindazt, amit az imént a másikkal fölvettem. Igaz ez a mondás: járt utat járatlanért el ne hagyj, és ti se hagyjatok el egyetlen járt utat egyetlen járatlanért sem. De ez az út, amelyen Fülöp elindult, csak számra volt járatlan. Azon az úton már előtte járt ott valaki. Járt akkor, amikor a szerecsen komornyik érdeklődésre ébredt, talán évtizedekkel korábban, járt ezen az úton, amikor ez a szerecsen komornyik kezébe vette a próféta tekercseit és elkezdte olvasni, ott járt előtte, amikor megzavarodott és nem értette, hogy kiről beszél a próféta, kiről beszélnek a keresztyének, kit hirdetünk mi. Járt előtte  és megelőzte őt maga a Szentlélek Isten, maga Isten. Ha minket Isten Lelke valahova elvezérel, boldogan hihetjük, hogy az legfeljebb csak számunkra ismeretlen. Ő már ott van. Veletek leszek minden nap a világ végezetéig. Lesztek nekem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a földnek végső határáig. Hogy ne hihették, hogy ne tapasztalhatták volna meg az evangéliumhirdetők, hogy ahova ők mennek, ott már várja őket az Úr, ahova ők mennek, elkészítve a feladat, ahova ők mennek, ott már jelen van az öröm valósága. Így buzdítok én is ennek az igének alapján mindenkit, csak bátran, mert a Krisztus útján vigasztalás, a Krisztus útján erő, s a Krisztus útján szüntelen öröm van.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Egyházunk erre a húsvétra azt az Igét választotta húsvét nagy üzeneteként és buzdításaként, amit a felolvasott szakasz utolsó verseiben hallottunk. Jézus feltámadása napján megjelenik tanítványainak, megmutatja nekik önmagát, megnyilatkoztatja értelmüket, fölhatalmazza őket a tanúságtételre és ezt mondja: ti vagytok pedig ezeknek tanúi. Ti vagytok a tanúk. Pár esztendeje jelent az újabb idők, mondhatom, talán legbölcsebb filozófusától Paul Ricoeurtől egy könyv, aki a felejtéstől és az emlékezésről elmélkedik, arról a különös tüneményről, hogy felejtünk, és mégis emlékezünk, és fordítva. Szeretnénk felejteni és mégis emlékeznünk kell, vagy szeretnénk emlékezni, és mégsem emlékezünk, mert elfelejtettük. Tehát az emlékezésnek és a felejtésnek erről a különös aránytalanságáról beszél, s ha ide vesszük, amit még mindeközben mond, igazán nem puszta bölcselkedés lesz ez a számunkra, hanem húsbavágó kérdés, ugyanis a felejtésnek és az emlékezésnek van egy rendkívül különös drámai dimenziója, ez pedig a megbocsátás. Vannak nyelvek, amelyek egyébként a megbocsátást és a felejtést vagy az elengedést tulajdonképpen ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki.
Hiszen tele van a világunk jelekkel, tapasztalatokkal, amelyek nem engedik, hogy elfelejtsük azt, amit el kéne felejteni. Tele van a világ sebekkel, és ezek a sebek, akár ha csak a természetre nézünk, nem engedik, hogy elfelejtsük, hogy az ember okozta ezeket a sebeket. Néhány hónappal ezelőtt láttam a televízióban egy filmet, egy első világháborúban épített nagy katonai bunkerről valahol Belgium és Franciaország határán, ahol három évig állt a front, és majdnem egymillió fiatalember halt meg teljesen értelmetlenül. A németek és a franciák ásták a bunkereket egymás ellen. És ez a seb mindmáig ott van a táj alatt, aki oda megy, láthatja, nem tudjuk elfelejteni hát elfelejteni a borzalmakat. De ha önmagunk életére nézünk, akkor is azt kell mondanunk, hogy tele vagyunk sebekkel, hegekkel, amelyek szüntelenül arra emlékeztetnek bennünket, hogy történt valami, amit lehet, hogy szívben és lélekben már el is engedtünk (vagy szeretnénk elengedni), megbocsátottunk, (vagy szeretnénk  már megbocsátani), de ezek a sebek, ezek a hegek szüntelenül emlékeztetnek bennünket. Egyszóval és röviden, van valami aránytalanság, van valami igazságtalanság abban, ahogyan az embert a szíve és a lelke az egyik oldalon arra készteti, hogy felejtsen, mert csak a felejtésben lehet gyógyulni, viszont a másik oldalon a szíve és a lelke arra készteti, hogy ne felejtsen, mert, ha felejt újra beteg lesz. Mert nem lehet csak olyan könnyen felejteni, vagy ha könnyen felejtünk, akkor megehet, nem igaz, hanem hamis a megbocsátásunk, hiszen a felejtés és a megbocsátás, még ha sokszor ugyanazok a szavak is fejezik ki, mégsem ugyanazt a valóságot tükrözik. És ez igazságtalanság. És amikor ide érkezünk a feltámadás történetéhez, itt is érezzük, hogy lappang itt valami nagy igazságtalanság.
Azt a szakaszt olvastam föl Lukács evangéliumából, amely mintegy lezárja húsvét napjának drámai eseményeit. Ezeket ismerjük jól, ahogy először az asszonyok, aztán Péter és János, majd az Emmausba igyekvő onnan visszatérő tanítványok szólnak a feltámadásról. Most mind együtt vannak, köztük Péter és János, de ott vannak az üres sírt és a feltámadott Jézust látó asszonyok is. És főleg, ott vannak a többiek, akik mindezt nem hihetik. És azért nem hihetik, mert ez a különös dráma mozgatja a szívüket és a lelküket, amit az előbb a filozófus szavaival próbáltam bemutatni: a felejtésnek, a szükségszerű, kényszerű felejtésnek, és a szükségszerű, kényszerű emlékezésnek a drámája. Már maguk az emmausi tanítványok is (idézzük csak a történetüket!) erről beszélgetnek, amikor melléjük lép a föltámadott Jézus. Ezt mondják: mindazáltal harmadnapja, hogy – most szó szerint fordítom – ezek lettek volt. A magyar nagyon ritkán használja az úgynevezett régmúltat; hogyha modoroskodni akarunk, akkor még mondjuk, de a régi nyelvben ez erőteljesen azt fejezi ki, hogy valami, ami régen volt, valami, ami megtörtént és bekövetkezett és beállott, az azóta sem változott meg; vagyis, amikor az mondják az emmausiak, hogy harmadnapja, hogy ezek történtek volt, ezzel azt akarják jelezni, hogy ez a történet befejeződött. Befejeződött a Jézus története, befejeződött az Isten szabadításának a története, az ember véglegesen és egyértelműen magára maradt. Milyen modern ez az ige, mennyire mai! Mert azt látjuk és halljuk, hogy a mai ember, ha hitről, üdvösségről, isteniről, transzcendensről, embert meghaladóról kell beszélni, akkor ezt mondja: harmadnapja, ezredéve, de régen volt, hogy ezek történtek volt. Ezer éve történtek volt, kétezer éve történtek volt, s már nincsenek. Az isteni történet befejeződött. De amikor a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak, akkor egy egészen különös és megrendítő jelenetet látunk, mert ez az  igazságtalanság vagy aránytalanság a felejtés és az emlékezés között megfordul. És erre hív bennünket most a húsvéti történet, hogy nézzük meg ezt a megfordítást.
Azért mondom, hogy megfordítás, mert, ahogy elmondottam, abban is mindig van valami igazságtalanság, hogy meg kell bocsátanunk. A megbocsátás tulajdonképpen igazságtalan dolog. Az emberi lélek okos tudósai mondják, hogy mi tulajdonképpen nem is tudunk megbocsátani a másiknak, csak valamilyen harag által. A könnyű elengedés, a „spongyát rá!”, ahogyan mondani szoktuk, a „nem történt semmi”, a „rá se ránts”, ahogy szlengesen mondjuk,  - ez igazából véve nem megbocsátás. A megbocsátás mindig haraggal jár, és ebben a haragban nemcsak a bekövetkezett, a megtörtént dolgok miatti haragunkat fejezzük (engedjük) ki, hanem benne van az igazságtalanság átérzése miatti harag. Engem megbántottak, aztán bocsánatot kérnek érte, és nekem meg kell bocsátanom,  - lám, még én hozom az engem megsértőt kedvező helyzetbe, hogy ilyen egyszerűen, ilyen könnyen, akár kártétel nélkül is megtörténjen az elengedés, a megbocsátás és a feledés.
Azért tudom mindezt, mert nagypéntek drámájában, a megbocsáthatatlan drámában – amikor az igaz és ártatlan ember szenved – felejthetetlenül áll előttünk, amit az emmausiak mondanak, és ahogyan mondják: volt egy Názáretből való Jézus, beszédben és igazságban hatalmas Isten előtt, de elárulták, ártatlanul elítélték, megfeszítették és rabszolga halált halt. Meg lehet ezt bocsátani? El lehet ezt felejteni? De most arra hívlak mindannyiatokat, hogy nézzük ezt a feltámadás felől, fordítsuk meg mindezt, mert amikor megjelenik a feltámadott Jézus, micsoda sokkoló meglepetés, egyáltalán nem arra ösztökéli a tanítványokat, hogy ezt felejtsétek el. Pedig, mondhatnánk, a feltámadás nagy áldása éppen az lenne mindannyiunk számára, hogy valami újat kezdhetünk, a feltámadás hirdesse nekünk azt, hogy ami eddig történt, az el van felejtve, és innétől kezdve mintegy újat kezdünk, és ami mögöttünk van, ami történt, ami volt, ami megesett, ami régen volt, az  maradjon ott, és mi induljunk el egy új úton.
Csakhogy, hadd jegyezzem meg, sokszor kiderül, hogy az, amit mi újnak gondolunk, igazából véve a réginek valami javított kiadása, amit mi újnak gondolunk, az nem is új, csak egy kicsit átfestettük a színét, más címkét akasztottunk rá, és csak visszük tovább a régi dolgokat. Isten azonban újat kezd, és ebben az újat kezdésben mondja Jézus a tanítványoknak: ti vagytok tanúi, és itt mondja, ez nagyon fonto: ezeknek. Vagy, ha kibővítem: mindezeknek. Nemcsak annak, hogy az asszonyok igazat mondtak, hogy Ő él, nemcsak annak vagytok tanúi, hogy Péter és János nem füllentettek, hogy üresen találták a sírt. És nemcsak annak, hogy az Emmausból visszaigyekvő tanítványok nem valami fantazmagóriát adtak elő, mondván, hogy találkoztak a feltámadott Jézussal, aki az asztalukhoz ült és együtt ettek Vele, hanem: mindezeknek. Így ismétli meg Jézus azt, amit az emmausiaknak mondott, így volt megírva, így kellett ezeknek lenniük, így kellett a Krisztusnak szenvednie és feltámadnia. Ennek vagyunk mi is tanúi, szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, Krisztus ebbe a tanúskodásba bennünket is bevon: így kellett ezeknek lenniük.
Nem lehettek másképp, több okból sem,  - de most csak kettőt említek. Nem lehettek másképp, mert nem lehetséges másképp az embernek a bűnből és a halálból kiszabadulnia. És nem lehettek másképp, mert Isten ezt így jövendölte meg évezredekkel Jézus Krisztus elérkezése előtt. Nem szeretem ezt a szót, de kénytelen vagyok most használni, ez volt a forgatókönyv, mindennek így kellett megtörténnie, és ennek vagyunk a tanúi mi. Valahányszor kinyitjuk Isten Igéjét és föllapozzuk, és olvassuk a szentek imádságait, a szentek történeteit, a tanítványok eseteit, Jézus Krisztus szavait, az apostolok leveleit, a bibliai bölcsek mondásait, a zsoltárokat és az énekeket, minden mondat, minden szó ebbe az irányba mutat, így kellett ezeknek történniük. Ti vagytok ennek a tanúi.
Másodszor a tanítványok annak is tanúi, természetesen, hogy így is lettek ezek, vagyis amik ott történtek húsvét napján, azok megtörténtek. Jézus jeleket hagy. S ahogy mondottam, sok jel van a világban, említettem a természet sebeit, a saját sebeinket, szívünknek akár vagy a testünknek a sebeit. Jézus most oda áll a tanítványok elé, akik rémülten azt hiszik, hogy valami jelenést, vagy igézetet, vagy kísértetet látnak, és azt mondja: nézzétek meg a sebeimet. Ezt fogja mondani egy héttel később Tamásnak is: hozd ide az ujjadat és helyezd az én sebeimbe, hozd ide a kezedet és helyezd az én oldalamba! Ebben az a csodálatos, hogy amikor Jézus megmutatja a szögek helyét, akkor a szögek már nincsenek ott, csak a hegek vannak ott. Lám, a feltámadás első napján is megnyugtatja a tanítványokat, jeleket hagy, önmagán kiábrázolva az emberi élet törékenységét, végességét, sebezhetőségét, önmagán kiábrázolva elítéltetését, megverettetését, halálba adatását, megszaggatatását,  - aztán azt mondja: van valami ennivalótok? Mert a szellemek nem esznek, de a testnek és vérnek szüksége van táplálékra, És amikor valamit gyorsan előkaparnak, leül és eszik. Egészen döbbenetes, ezért mondom, hogy jeleket hagy, mert nem velük eszik, hanem így mondja Lukács evangélista: előttük eszik, demonstrál, hogy Ő él. És még mennyi jelet hagy a feltámadott Krisztus bennünk is, mennyi jelet hagy a történelemben is, mennyi lenyomata van annak, hogy Ő él, megfeszítetett és él?! Ahogyan János apostol mondja a Jelenésekről írott könyvében, mikor látja a mennyei dicsőségben a Bárányt, aki megölött volt, és ímé, él. Krisztus magán hordozza megölettetése jeleit, a bűntörlő halálnak a jeleit. És azt mondja most a tanítványoknak: ti vagytok ennek tanúi, tanúi, hogy nem valaki mást láttatok, tanúi annak, hogy nem az történt, hogy Isten egy csapásra mindent eltörölt volna, hanem az történt, hogy Isten mindent megváltoztatott, - de egészen különös módon úgy, hogy ebbe a változtatásba fölvétetett a múlandó és a halandó.
Mert, és ez ennek a húsvéti történetnek, ennek a tanúsításra vagy a tanúságra való felhatalmazásnak, elhívásnak a lényege: Isten nem akar felejteni. Mi szeretnénk, ha felejtene. És leginkább a Húsvétot tennénk meg a felejtés első pillanatának, hogy elmondhassuk, hogy de hiszen hát, ha Krisztus föltámadott, de hiszen, ha van élet a halál után, de hiszen, ha lehet újra kezdeni vagy újat kezdeni, akkor tényleg spongyát rá. És legyen ez a mi első napunk, a húsvét napja, és ebből származólag minden vasárnapunk egy új kezdésnek a napja, és hagyjuk magunk mögött a sebeket, a hegeket, a bántásokat, a rosszat, a kárt, az iszonyatot. Hát nem ezért jött Jézus? De mit mond ő: Nézzétek a sebeimet, van valami ennivalótok?! Ti vagytok mindennek tanúi, így kellett ezeknek lenniük. Isten nem akar felejteni! De miért nem? Miért mozog itt egymással szemben az emberi lélek minden igyekezete és az Istennek a szeretete?
Azért, kedves testvéreim, mert Isten föl akar bennünket venni az új életbe. Ahogyan Pál apostoltól halljuk a 2. Korinthusi levélben, ahol megrendítő vallomásában már szinte a halálra készülődik,  ezt írja a korinthusiaknak: én tudom, hogy a mi földi sátorházunk el fog bomlani, és ha ez leomlik, a mennyei hajlékunkba költözünk, amely nem emberi kézzel készült, hanem örökkévaló. S folytatja: vágyakozom is levetkőzni a múlandót és fölöltözni az örökkévalót. Eddig bizony emberi és mélen igaz. De aztán mond valamit, amitől mélyen titokzatossá válik az egész: sőt inkább arra vágyakozom, mondja, hogy ne kelljen levetkeztetni és fölöltöztetni, hanem, hogy fölöltözhessem a halandóra az örökkévalót! Hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Jól érti Pál a húsvét titkát, jól érti Pál, hogy miért nem akar az Isten felejteni. Mert nem akarja, hogy a felejtéssel elvesszen az, akiért Krisztusát elküldte. Mert nem akarja, hogy a felejtéssel mi magunk is elvesszünk. Igen, tudjuk, az Isten és az ember drámája radikalisan, végső soron így is megoldható lenne: eltörlöm az embert a föld színéről. Amit haragos felindulásában mond az özönvíz előtt: megbántam, hogy embert teremtettem.
És mégsem bánta meg, vagy ha megbánta, Krisztusát adta és Krisztusra helyezte rá minden haragját, -  a bűn, a lázadás, a hitetlenség elleni haragját. Ti vagytok ennek tanúi, mert amikor Isten felvesz bennünket az új életbe, akkor valóban nem az történik, hogy a régit folytatjuk némileg javított kiadásban (olykor éppenséggel silányabb kiadásban!), nem az történik, mint amikor süllyed a léggömb és kidobunk néhány ballasztot és újra fel tud emelkedni. Pedig ez lenne tulajdonképpen a régi dolgokhoz való viszonyunk, hogy amikor valami elviselhetetlen teherként húz le, aminek nem tudok az emlékétől megszabadulni, akkor eloldozom és kidobom az életemből, és akkor újra fel tudok emelkedni. Itt nem ez történik, hanem testesttől, lelkestől, a jelenvalókkal és az elmúltakkal, különösen pedig az eljövendőkkel Isten felvesz bennünket egy egészen más, egy egészen új életbe.
Így testvéreim, húsvétkor mi sokkal-sokkal többet tanúsítunk, mint hogy valami új történt. Tudom, minden húsvétban is történik valami új,  de az igazi húsvétban, a feltámadásban ennél sokkal-sokkal többet tanúsítunk. Nem azt mondjuk, hogy valami új történt, hanem azt mondjuk, hogy az abszolút új történt meg. Így mondja ezt az apostol: aki Krisztusban van, az új teremtés, aki Krisztusra teszi rá az életét, aki Krisztusban bizakodik, aki hiszi erős hittel, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban beteljesítette mindazt, ami meg volt írva, az – így mondja az apostol – már új teremtés. Ti vagytok ezeknek tanúi. Tanúi vagyunk, hogy így kellett ezeknek lennie, hogy Isten és ember drámája másképp nem oldódhat meg, csak úgy, hogy Isten önmagára veszi az ember bűne miatti haragját. Tanúi vagytok mindezeknek, vagyis annak is tanúi vagyunk, hogy ez a Jézus föltámadott, valósággal támadott fel, és önmagán hordozza bűntörlő halálának, vagyis Isten véghetetlen szeretetének minden jelét. És tanúi vagyunk, hogy mindezzel Isten abszolút újat kezdett. S ha a tanítványok szívében lett volna kétség, hogy lesz-e szavuk, lesz-e erejük, lesz-e képességük mindezt elmondani egy olyan világban, amelyben mindenki mindent szeretne a múltnak adni, Istent is szeretné a múltnak adni, Istent is szeretne egy régi történetté tenni, ezt ígéri Jézus nekik: ímé, én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét. A Szentlélekről beszél, akiről azt mondja a mi Urunk és Mesterünk: soha ne aggodalmaskodjatok azon az órán, amikor tanúvá kell lennetek, hogy mit mondjatok, mert a Szentlélek megadja nektek azon az órán. Ti vagytok ennek tanúi. Krisztus arra hív és arra küld bennünket a mi időnkben, hogy mi is tanúsítsuk: Ő él és Őbenne Isten megkezdte azt, ami valósággal új.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Amikor távolról érkezett emberrel találkozom, aki hosszú időt töltött külföldön, mindig bólogatni szoktam, ahogy beszámol élményeiről, legfőképpen arról, hogy milyen nagy bizalomnak kell élnie az ember szívében, amikor mások kezére adja magát, s nem önmaga ura, hanem alkalmazkodnia kell az ottani dolgokhoz, viszonyokhoz, és ha nincsen segítsége, bizony, nem nagyon igazodik el. Bizony, úgy van, úgy van, úgy van, megértőleg bólogatunk. Én is megtapasztaltam most pár hétig. Amikor idegenbe megy az ember, bármennyire is ura önmagának, rá kell bíznia magát másokra. Ehhez még azt is hozzáveszem, hogy az utóbbi napokban kezdtük olvasni az első Korinthusi levelet, amelyet olvasva mindig az az érzés tölt el, hogy nincs is az Újszövetségben más olyan könyv, amely annyira ismerős, aktuális, annyira olyan ez a levél, mintha Pál apostol tegnap írta volna. Mert ha kicserélnénk a levél címet, mondjuk erre: Buda-hegyvidéki gyülekezet, számos dologban önmagunkra ismernénk. Az egyházról szól ez a levél. Igen, közelebbről egy adott gyülekezet életéről, és annak belső problémáiról, ügyeiről, bajairól szól, de ugyanakkor megmutatja azt a nagy titkot is, ami Isten egész népét egyben tartja.  Ez hihetetlen erővel tud hozzánk szólni. Örökérvényűen fogalmaz az apostol. Így aztán elkerülhetetlenül is összekapcsolódott bennem a levélnek ez a hallatlan frissessége, meg az én személyes tapasztalatom, mégpedig éppen úgy, ahogy az apostol mondja itt a hetedik versben: mid van, amit nem úgy kaptál? Mert mindent kaptunk.
És ez nemcsak azért igaz, mert olykor-máskor rá kell bízzuk magunkat mások jókedvére, szeretetére, önfeláldozására, segítőkészségére, hogy egyáltalán megmaradjunk, nemcsak azért is, mert (idézzük csak fel a saját gyerekkorunkat!) valóban mindent kapunk. Az apostol azt szeretné megmutatni, hogy az egész életünk eredője semmi egyéb, mint az, hogy kapunk, részesedünk, hogy megajándékozottak vagyunk. Talán úgy értjük meg ezt a legmélyebben, ha nem térünk el nagyon a Korinthusi levél bevezető gondolataitól, illetve az úgynevezett korinthusi problémák egyikétől. Korinthusban sok probléma volt, mint ahogy mindenhol sok probléma van, de az egyik nagy kérdés ma is hallatlanul szorongató, mondhatnám, rendkívül korszerű, 21. századi. De inkább azt mondom, hogy örök érvényű, és meglátjuk, hogy miért. Ez a versengés problémája. Mi a versengés kultúrájában élünk. Ez nemcsak a sport világában van így, vagy a médiumokat elárasztó versenyek, vetélkedők terén, általában is versenyezni kell. A munkáért is versenyezni kell, a megbecsülésért is versenyezni kell, a tisztességért is versenyezni kell, az életrevalóért is versenyezni kell,  - vagy inkább küzdeni, vagy harcolni. Vannak olyan iskolafilozófiák, művelődési programok, amelyek azt sulykolják, hogy a gyerekeinket egészen kicsi kortól kezdve versenyképességre kell tanítanunk. Vannak olyan pedagógiai irányzatok, amelyek azt hirdetik, hogy azok az igazán jó iskolák, amelyek egyfajta versenyistállóként működnek. Vannak, akik szerint az a jó iskola, ahol mire leérettségizik a gyerek, legalább egy kamion-sofőri jogosítványa, hat nyelv-vizsgája, több akadémikusi kitüntetése van a gyereknek, de tudjon esztergálni is, - akkor jó az iskola. Versenyben vagyunk, versenyezni kell.
Ha azt gondolnánk, hogy ez modern kori jelenség, mert valahogy így alakult a világ, hadd hívjam fel a figyelmet a Korinthusi levél bevezető szakaszaira, különösen az első három részre, ahol az apostol fájdalommal, és ugyanakkor szeretet-teljes iróniával beszél a korinthusiaknak arról, hogy nem is érti, mi folyik közöttük. Persze, érti. Versengtek. Versengtek a bölcsességben, versengtek az erőben, versengtek az ismeretben, versengtek a kegyelmi ajándékokban, a keresztyénségetekben is versengtek. Később látni fogjuk, milyen kifutásai lesznek ennek – bár ma is ide tartozik, hiszen ma úrvacsorázunk. Például, amikor a korinthusiak összegyülekeztek úrvacsorázni, ebből is egyfajta versengés kerekedett ki. Az alkalom vasárnap délután kezdődött és estefelé ért véget. Többnyire nagy szeretetvendégséggel kezdték, vitték is a mindenféle földi jót. De nem ért oda mindenki az agapé kezdetére, mert a kikötői rabszolgáknat csak alkonyat-tájt engedték el a munkából, így ők csak későn érkeztek oda, az úrvacsorára, mert azt a végén tartották. S azt látták, hogy az asztalon már ott vannak a leszopogatott csirkecombok, egy-két kis tortadarab, már kiürültek a kólás üvegek, ők meg éhesen érkeztek a szeretet-közösségbe, esetleg korgott is a gyomruk meg csorgott a nyáluk, - de a többiek, a tehetősök, a gazdagok, a vagyonosok, a valakik azt mondták nekik: nos, jó, hogy megérkeztetek az eukarisztia, a hálaadás közösségébe. Hát van itt nektek egy csipetnyi kenyér meg egy korty bor, ez az Úr Jézus Krisztus teste és vére, ezzel kell jóllakni. Erre azt mondja az apostol, hogy nem dicsérlek benneteket, hogy egybegyűltök úrvacsorázni, mert nem haszonra gyűltök egybe, hanem kárra gyűltök egybe. Mert megsebzitek a másikat, mert megalázzátok a másikat. Vagy, ahogy itt mondja a 4. részben: mert fölfuvalkodtok, mert fölébe nőttetitek önmagatokat a másiknak, versenyeztek, dicsekedtek. És ekkor hangzik el ez a kérdés, itt a 7. versben: micsoda különböztet meg téged, mert mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel úgy, mintha nem kaptad volna?
Ez felszínes olvasatban is azt mutatja, amit a felolvasott szakasz végén mond az apostol: nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek benneteket, hogy rátok pirítsak és bebizonyítsam, hogy tulajdonképpen senkik vagytok önmagatokban. Így kezdődik a korinthusi levél: Isten a senkiket hívta el, hogy a valakiket megszégyenítse. Azért mondom ezt – mondja az apostol – azért írom ezeket, hogy mint szeretett gyermekeimet intselek és kijózanítsalak benneteket. És itt találkozik össze az, amit a bevezetőben mondtam, hogy talán, ha gyerekkorunkra visszaemlékezünk, akkor értjük meg igazán, mi, a versenyző felnőttek, itt a versenyvilágban is, hogy milyen az, amikor az ember megajándékozott, amikor kap. Hiszen azért vagyunk és csak azért élünk, és csak azért vagyok valaki, mert kapok! Ezért mondja Pál: mint szerelmes gyermekeimet akarlak inteni, mint gyermekeket akarlak titeket inteni, hogy kiszabadítsalak ebből az őrült, sehova se vezető, egymást letaposó versengésből. Van ennek a versengésnek néhány mellékvonulata is, ezekről is szólni kell a felolvasott szakasz fényében.
Az egyiket már szóba hoztam, ez a fölfelé törekvés. Azok, akik mélyről indultak, nagy szegénységből, ahogy szokták mondani, kevés eséllyel vagy esély nélkül, szegény családból, nem igazán erős családi-rokoni késztetéssel, azok jól értik ezt. Emlékszem, általános iskolás koromban volt az osztályunkban egy hihetetlenül okos, zseniális fiú, fantasztikus memóriája volt. A tanárok igyekeztek előbbre segíteni, de a család azt mondta, dehogyis fog ez a gyerek tovább tanulni! Kitanul majd bádogosnak, az egy biztos szakma. Mikor aztán az osztályfőnök győzködte a szülőket, hogy még egyetemi tanár is lehet a gyerekből, meg akadémikus, tán Nobel-díjas is, visszakérdezett az egyik szülő: azért mennyi fizetés jár? Akik ilyen helyzetből ki tudnak törni, azok ismerik a felfelé törekvés a belső, elemi késztetését. De az apostol nem erről beszél. A felfelé törekvésnek vannak sötét oldalai is, amikor nem a magam tehetségéből, nem a magam szorgalmából, nem a magam igyekezetéből emelkedem fel, hanem a többi ember fejét-hátán lépkedek fölfelé. Erről a felfelé törekvésről beszél az apostol, ehhez kapcsolja hozzá kérdését: micsoda különböztet meg téged? - miben vagy különb? - mondd meg, kedves korinthusi testvérem! Mondd meg, kedves buda-hegyvidéki testvérem, miben vagy különb, hát nem úgy kaptál mindent?
És rögtön idekapcsolódik emberi állapotunk másik aspektusa is: a szerzés. Az ember szerző. A bűneset óta szerző. Mióta a kígyó rávette Évát és Ádámot, hogy szerezzetek, azóta. Szakítsanak a tiltott fa gyümölcséből. Mert fölfelé kell törni. Olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói. Mert oda csepegtette a szívükbe a versenyvágyat, a fölfelé törekvés igyekezetét, és benne azt a gyanúsítást, hogy azért tiltott az a fa, illetve annak a gyümölcse, mert az Isten el akar tőlünk zárni valamit, mert irigyel tőlünk valamit az Isten, mert nem léphetünk be a mindentudás, a jó és gonosz tudásának csodapalotájába. Nem baj, szerzünk! És ettől kezdve az ember, amíg ki nem gyógyul ebből a halálos ősbűnéből, csak a szerzésnek él. Szerezni. Szokták mondani, hogy az ember arról ismerszik – latin kifejezéssel – hogy homo faber, alkotó ember, aki nemcsak úgy benne van a világban, a környezetében, és él az ösztönei szerint, hanem alkot. De most súlyos szót kell mondani: az ember nemcsak homo faber, hanem homo predator is – ragadozó, szerző. A szerző ember elszerző ember, elszerzi a másikét is, elveszi a másikét is. Úgy gondolja, így tud elkülönbözni, ebben tud különb lenni. És jön az apostol mély kérdése, és hadd szóljon mindannyiunkhoz: mondd, mi van, amit nem kaptál volna? És ezzel a kérdéssel akar megállítani bennünket a mi iszonyú nagy igyekezetünkben, hogy lefogja a kezünket: állj meg, állj meg, nem kell a másikat agyonverni, nem kell rajta átgázolni, parancsolj ennek a romlott ösztönnek! Gyerekekkel csináltak régen, egy eléggé ostoba kísérletet. Betettek a játszó gyerekek közé súlyra, színre ugyanolyan játékokat, darabra éppen annyit, ahány gyermek volt ott. A gyermekek pedig igyekeztek elvenni a másiktól azt, ami nekik is megvolt. De ezt nem kell kísérlettel bizonyítani, így vagyunk ezzel mi is. Ha látom valakin, hogy ugyanaz van neki, mint nekem,  - ugyanaz, semmiben nem különbözik, tizedmilliméterre ugyanaz, akkor is le kell fogjam a kezem, mert nyúlnék érte, hogy vegyem el. És a kérdezem tőle: honnét szerezted, hogy szerezted? Nem azt kérdem, hol kaptad, kitől kaptad – hanem: hol szerezted? Az egyik leguniverzálisabb magyar szó a szer, a szerzés, - mindenre tudjuk alkalmazni, benne van az egész életünkben.
S mégis, amikor az apostol ezt a kérdést fölteszi, hogy mid van, amit nem úgy kaptál, nemcsak egy-egy helyzetet akar orvosolni, gyógyítani, s figyelmeztetni, hogy végy erőt önmagadon, - hanem egészen a létünk legmélyéig vezet el bennünket: mid van, amit nem úgy kaptál? Engedjük ezt a kérdést egészen a szívünk mélyéig lehatolni. Az életemet is kaptam, mert teremtmény vagyok. A reménységemet is kaptam, hogy ez az élet, amit megélek, bezárva a halandóság korlátai közé, nem a teljes élet. Ez a reménység is ajándék. A hitet is kaptam. Hiába buzdítjuk mi egymást, hogy higgy már, próbálj meg hinni, tudjuk, hogy az üdvözítő hit Isten ajándéka. Az egész keresztyénség is ajándék. Ugyan, hol, ugyan, hogy szerezted volna? Ugyan, hogy szereztél volna Isten előtt kedvességet, te, a homo predator, az elszerző ember, amikor ez utálatos Isten előtt? Ugyan, hogy szereztél volna Isten előtt igazságot? Meg tudod valóban maradéktalanul tartani Isten szent igazságát és életrendjét, tudsz magadnak Isten előtt érdemet szerezni? Nem tudsz. Mindent kaptál. Hát akkor - mondja az apostol – ha úgy kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Egy lépéssel tovább is megy, és még teljesebbé válik mindennek a megértése: inti és feddi a korinthusiakat, s azt mondja ironikusan: látom, korinthusiak, dicsekedtek, vetekedtek, a kegyelmi ajándékok olimpiáját rendezitek meg Korinthusban: kinek van többje, ki kapott többet Istentől, ki szerzett többet Istentől. Lapozzunk majd csak előre a 13. részig, a szeretet himnuszáig, ahol azt írja az apostol: hogyha szeretet nincsen énbennem, odébb tolhatom a hegyet is, az angyalok nyelvén is beszélhetek, a legnagyobb mártíriumra is kész lehetek, akármit szerezhetek, ha szeretet nincsen énbennem: semmi vagyok.
Egyszer egy szociológus azon csúfolódott, hogy amikor a keresztyének így imádkoznak: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma – ezzel bizonnyal nagy lustaságról tesznek tanúbizonyságot, még a kenyérért sem akarnak megdolgozni, azt is csak kérik! De mi tudjuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, - noha orcánk verítékével és kezünk munkájával fáradozunk a kenyérért, végeredményében azt is kapjuk. Mid van, amit nem úgy kaptál? De ti a korinthusiak – mondja az apostol szelíd iróniával – immár beteltek, immár meggazdagodtatok, immár uralkodásra jutottatok nálunk nélkül is, majd hozzáteszi: vajh, ha csakugyan uralkodásra jutottatok volna, vajh, ha valóban szereztetek volna egyáltalán valamit, hogy annak a trónusára beülhessetek. Mert úgy vélem – folytatja  – Isten minket, az apostolokat a sor végére állított, mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek. Igen titokzatos ez a kifejezés, mert amikor azt mondja, hogy látványossága lettünk a világnak, ezen azt értjük, hogy miket néz mindenki. Na, végre vagyunk valakik, na végre szereztünk valakit!! De itt a teátrum szó szerepel, és az apostol kifejezésében a teátrum szó a cirkuszt jelenti, ahova beviszik a halálra szántakat. Látványossága lettünk a világnak! – s eztán mondja az apostol, hogy mi bolondok vagyunk a Krisztusért, ti pedig bölcsek. Mi erőtelenek, ti pedig erősek, ti dicsőségesek, mi pedig gyalázatosak, mindez ideig éhezünk, szomjúhozunk, meztelenkedünk, bántalmaztatunk és bujdosunk, fáradozunk, tulajdon kezünkkel munkálkodunk, ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük, ha gyaláztatunk, könyörgünk, szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé mindezidáig. Ki tud így élni? Az, aki mindig mindent kap.
Aki szerez, az egy fordított életrajzot szeretne elmondani. Az egy olyan életrajzot szeretne elmondani, hogy a sor végén voltam, és addig mentem előre, följebb és följebb, hogy immár a sor elején vagyok. Én már bővölködöm, mások éheznek. Igen, én különb vagyok. Én mindennel jól vagyok, mások szomjúhoznak, persze, én különb vagyok. Mások ott állnak a sor végén, a világ szemetjévé lettek, én kikapartam magam. Hát semmid sincs, amit kaptál volna?
De legvégül az apostol azt mondja: mindezt azért tesszük és azért élünk így, hogy ez példa legyen nektek. S nem is önmagát akarja példaként állítani a korinthusiak elé, hanem Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát. Aki így élt, és így élt érettünk, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ez a szeretetnek – nem mondom, hogy az egyetlen, de az egyik biztos -  kulcsa. Amikor megérted, hogy mindent kaptál. Akkor kezdek el igazán szeretni, akkor kezdem el igazán gyakorolni magam a szeretetben, amikor a szívem legmélyéig meghatározó belátássá, tapasztalattá, felismeréssé lesz, hogy mindent kaptam. Mert az tud igazán szeretni, akinek már nem kell semmit szerezni, aki nem is akar semmit szerezni. Az tud igazán szeretni, aki tudja, hogy mindent kapott, önmagát is. Az áldásokat is, a gyógyításokat is, a reménységet is, a hitet is, az eljövendő életet is, aki Istent is kapta, és nem szerezte. Ezért, kedves testvérek, amikor az Úr szent asztalához járulunk, és halljuk majd előtte a szereztetés Igéjét: ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, mely tiérettetek kionttatik, vegyétek.., akkor Istennek ezt a nagy ajándékozó mozdulatát élhetjük át, és benne azt, hogy ezt is kaptuk. Ami kegyelem, ami élet, ami igazság, ami valóban isteni, az mind-mind ajándék. Mert micsoda különböztet meg téged? Talán, ha meg kell különböztetni magunkat, talán, ha el kell különböznünk mégis, akkor mondjuk azt, hogy az különböztet meg hogy mindent kaptam. Ámen