Ünnepek

Kedves Testvérek!
I. ÜNNEP. Krisztus feltámadott – valóban feltámadott! – köszöntjük egymást ezen a napon. Húsvét van, feltámadás ünnepe. Kilépünk a hétköznapjainkból és ünnepelünk, hisz ez a rendje a dolgoknak, ez a ritmus. Kilépés ideje van most a mókuskerékből. Ünnepi öltözék, ünnepi ételek, ünnepi találkozások s majd a végén az ünnepi túltelítettség s a vágyódás vissza az egyszerű mindennapjainkba, a biztonságos-bizonytalanba. Most, hogy itt vagyunk az ünnepi istentiszteleten és várjuk az ünnepi üzenetet, hallhattuk is a feltámadás történetét. A feltámadás valószínűtlen felfoghatatlan, hihetetlen, befogadhatatlan és megmagyarázhatatlan beszámolóját. A feltámadás mondáját, legendáját, meséjét… Lehet, hogy sokszor hallottad már, hiszen a gyülekezet az otthonod és itt sokszor beszélünk erről. De talán egy évben csak néhányszor vagy gyülekezeti közösségben, és akkor is egy ünnepen. Ilyenkor valami kézzelfogható és hasznos, megnyugtató, bíztató esne jól. Ehelyett jön ez a feltámadás sztori, ami inkább felkavaró, megosztó vagy épp megmosolyogtató. Most, ezen az istentiszteleten ráadásul egy másik történetet, Jézus megkísértését is hallottuk. Ezt olvastam fel az igehirdetés alapigéjeként. Egy hasonlóan megfoghatatlan történetet kísértésről, negyven napos böjtről, ördögről, furcsa dialógusokról. Mennyivel visz ez közelebb annak a megértéséhez, amik a mi nagy kérdéseink: miért is vagyunk a világon, hogyan lehetünk boldogok, miért a szenvedés és a próbák, meddig kell tűrni – mikor kell lázadni és kiállni az igazságért, ki vagyok és kivé lehetek… hosszan folytathatnám a sort. Ami mindezekkel együtt a legfontosabb és mindenn más kérdésünkre hatással van az az, hogy mit jelent hinni és mit akar Isten egyáltalán az életünkkel…?
„Csak hinni kell és kész!” – hangzik az egyszerű válasz. Hisz Isten dolgai csak hit által fogadhatók el. Nem kell és nem is lehet mindent megmagyarázni, csak hidd el és kész! El kell hinni és működik. Ezt az egyszerű választ kapjuk sokszor arra a kérdésünkre is, hogy miért Jézus? Miért ez az út, miért Ő – vagy miért nincs több, más? Miért ennyire kizárólagos az Isten…? Ebben vagyunk itt most az ünnepen Krisztust követék és keresők egyaránt: „Húsvéti hit, húsvéti hitetlenség. E kettő karöltve jár, felváltva néznek szemedbe. Keresnek, megragadnak, uralnak s elengednek egyre. "Feltámadott, valóban feltámadott! Valóban? Feltámadott?" - Oly nehéz választani, hinni, mindent, odaszánni, követni Őt, nem látásban járni. Nagy az ára, mindenre kihat és felforgat, nem könnyíti meg az életet... de nélküle csak tátongó üresség s az el nem múló érzés marad: hiányzik valami, amit semmi és senki más meg nem adhat.”
II. KÍSÉRTÉS. Erről a Jézusról szól nem csak a jól ismert húsvéti, de a másik történet: a megkísértés. A böjt végén, feltámadást ünneplő gyülekezet, a történetben előttünk van a 40 napos böjtben Jézus, akit közben kísért az ördög. Dialógusban van vele, ajánlatokat tesz neki, megpróbálja rávenni Őt arra, hogy térjen le arról az útról, amire az Atya hívta!
A legcsodálatosabb vallomással a szívében érkezik Jézus a pusztába, a böjtjébe: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm…”. Ezt mondta az Atya Jézus megkeresztelésekor, mikor feljött a vízből. És most kérdéssé lesz mindez: tényleg igaz? El lehet ezt hinni? Valóban…? Abban a negyven napban ott a pusztában ez az igazsága próbáltatik meg: tényleg te vagy az? A vízben, a vízből kijőve ez olyan egyértelmű, betöltő és csodálatos lehetett: „Te vagy az én szeretett fiam… benned gyönyörködöm…”- de itt a szárazságban, a tikkasztó hőségben és a fagyos éjszakákban sokkal nehezebb…
„Ha Isten fia vagy…” – hangzik a kísértő szájából újra és újra. Mint a názáreti zsinagógában is elhangzott: „Orvos, gyógyítsd meg magadat!” – vagy máskor, mikor jelet és csodát követeltek tőle: „Jézus, bizonyíts!” Ha Isten fia vagy, tedd meg! Mutasd meg, adj jelet, igazold, hogy te az vagy, akinek mondod magadat! A sátán, a VÁDLÓ, akit az Isten ítélőszéke előtt álló vádlóként ismerhetünk, mint egy jogi helyzetben vádol és bizonyítékot akar… szavaival azt sugallja és sugdossa: nem vagy az Isten fia, ha ezt vagy azt nem teszed meg. Húsvét ünnepén visszatekintve Jézus szolgálatának elejére azt láthatjuk, hogy ez volt a legnagyobb veszély a sátán számára és ebben akarta elbizonytalanítani őt: te nem lehetsz Isten fia, te nem lehetsz az, mert ha igen, akkor nagy baj van! Az a legnagyobb veszély a gonoszra és a sötétségre nézve. Ezért akarja Isten Fiát istentagadásba, öncélú csodákra csábítani, arra, hogy kilépjen abból, amire az Atya hívta. Mert Jézus nem tett semmit, csak amire az Atya hívta Őt: ebből akarja kimozdítani a kísértő!
Megkísérti az ördög Jézust itt a szolgálata elején és majd a végén is. Hogyan teszi mindezt? Megkísérti az igazság és hazugság keveredésével, manipulatívan, gonoszul, csábítóan. Böjtben, éhesen kísérti a kenyérrel, kísérti a hatalommal azt, akié valójában minden hatalom, és kísérti azzal, hogy kísértse az Istent, aki életét úgyis megmenti, ha leveti magát a magasból a mélybe. Jézus pedig harcol: az Isten Igéjével, harcol az Igazsággal a hazugság ellen és válaszol azzal, ami „meg van írva”. És ahogy itt harcol és győz, tanít is ezáltal. Már itt győz és megtanítja, hogy:
Mennyire nem csak Jézus megkísértésének története ez, hanem a miénk is! Minket, igen minket is el akar téríteni a sátán keresztyéneket és még keresőket is: hazudni akar nekünk arról, kik vagyunk és mire van szükségünk! Olyan dolgokkal kísért a gonosz, amik majdnem igazak, majdnem jók (ott és akkor majdnem messiási jelek lehettek volna Jézus számára is…) csak épp nem az Istentől kapott valós identitásából fakadóak. A különbség köztünk és Jézus közt, hogy Ő kiállta a próbát, de jaj, magunktól mi ezekben elveszünk!
Mi elveszünk, de azt olvastuk, hogy Jézus győzött ott a kísértővel szemben és elhagyta őt… egy időre. De aztán visszatért hozzá. Többször is. Megkísérti Péter által is, mikor beszél haláláról és feltámadásáról („Uram, ez nem történhet meg veled…”) – ott is így szól: „Távozz tőlem…”
A nyomában volt, megpróbálta elpusztítani, mert… mert valóban veszélyes volt, valóban Ő volt az Isten fia.
Miről beszél ez és mit keres itt ez a történet? Hogyan kapcsolódik össze a feltámadás ünnepével és nagyhéttel? Látod-e, hogy úgy kapcsolódik, hogy Jézus már itt, már ekkor is: GYŐZÖTT! Az egész nagyhét eseményláncolata erről szól, akármit is látunk benne/mögötte: Krisztus győztes. Legyőzte a kísértőt, felülkerekedett! Erős megváltónk van, aki megvívja a harcot, nem fut el és szembeszáll a gonosszal!
III. ÉLETRE HÍV. Kedves húsvéti ünnepen összegyűlt gyülekezet, Isten népe! Miben hiszel? Tisztában vagy azzal, mekkora hatással van az egész életedre, jövődre, örök létedre annak, hogy miben hiszel? Hogy ki előtt hódolsz? Hogy mit kezdesz belátott vagy be nem látott elveszettségeddel? Miből/kiből meríted az identitásodat; milyen sikerekre vágysz, kinek a visszajelzéseiért és elismeréséért harcolsz, kinek a szeretetét koldulod…? Miből meríted a biztonságodat? Igazán, mélyen… miben hiszel?
Hiszel a teremtőben, a hatalmasban, a gondviselőben? A kedves Jézusban, a szerető Jézusban, aki igazságokat mondott? Aki talán a valaha élt legnépszerűbb ember? Hiszel talán a közösség megtartó erejében, s abban, hogy mindegy mi az, de mindenkinek hinni kell valamiben… ? Hadd kérdezzem meg: tényleg, igazán, valóban tudsz-e hinni a feltámadásban, az ÉLET győzelmében? Mert ez a kulcs, a lényeg, az evangélium szíve. Nem mint dogmatikai tételben, nem elvben, nem egy távoli eseményben, amiről mindenki azt gondol, amit akar… hanem abban, hogy a tér és a múló idő általunk is ismert keretei között valamennyivel korábban, mint mi éltünk, de ebben, az ugyanígy működő világban egyszer valaki, Jézus, FELTÁMADT A HALÁLBÓL. Elhiszed-e ezt, hogy halottan feküdt egy sírban, félig már eltemetve, az utolsó rítust, a balzsamozást várta élettelen teste és akkor egyszer csak megmozdult, életre kelt. Nem mesében, hanem valóságosan. Nem cirkuszi látványosságként sem lenyűgöző szenzációként, hanem jelként és pecsétként arról, hogy Isten kegyelmes és irgalmas, hogy megbocsát. Hiszed-e ezt? Hiszed-e a hitvallást, amit rendszeresen elmondunk az istentiszteleten? Nem könnyű elhinni, küzdelmes és harcos, kihívás ez mindannyiunknak!
FELTÁMADT. FELTÁMADÁS. Csakis egyféleképpen volt ez lehetséges, egyféle okból történhetett és lehet igaz ez az egész feltámadás: ha Ő valóban Isten Fia volt. Kiderült ez az utolsó megkísértésnél is. Figyeljünk a végére, mikor a tetőpontjára fut a küzdelem: a kereszten. Úgy küzd, hogy ki van szegezve, meg van bénítva, megcsúfolva, meghazudtolva… és itt jön az utolsó próba: próbálkozik utoljára a kísértő akkor, amikor az Atya elhagyta, a kereszten: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! (Mt 27, 40) – mondja valaki szája által. – „Mutasd meg, hogy ki vagy! Már nem figyel rád az Atya! Már nem vagy a szeretett fia! Ha az lennél, nem lennél most itt ebben a legnyomorultabb és legkiszolgáltatottabb helyzetben…” Az utolsó megkísértés a legkegyetlenebb s egyben a legelkeseredettebb próbálkozás is, amit talán gúnyos odaszólásnak vagy cinikus odavetésnek hallunk gondolatban, de valójában elkeseredett üvöltés a kísértő szájából: „Szállj már le! Mutasd meg a hatalmadat most így s ezzel leplezd le gyengeségedet! Nem lehetsz tényleg Isten fia, hogy rajta maradsz a kereszten!!! Ez nem lehet igaz, ez nem lehet a valóság!” Igazából az ördög vonaglik és szenved itt: itt semmisül meg a hatalma. S aztán végleg húsvét reggelén. Az első mozdulatokkal, az első lélegzetvétellel.
Szép, szép, ha igaz… ha igaz lenne – mondhatod. Cinikusan vagy épp elkeseredetten és kiábrándultan vagy félve. De mi van, ha igaz? Ha tényleg Isten fia volt? Ha igaz és tényleg feltámadt? Legyőzte a halált és Ő a megváltó? Ha tényleg feltámadt és lesz feltámadás egykor számunkra is? Mert ha tényleg Ő volt az Isten fia, akkor eddig nem látott távlatok várnak! Akkor benne feltámadhatunk halálunkból, csüggedésünkből, gyógyulhatunk a sebei által és azok lehetünk, akik magunktól sosem lehetnénk! Akkor győzhetünk a kísértésekben, akkor feltámadhatunk elveszettségünkben. Kedves húsvéti ünnepen összegyűlt gyülekezet, Isten népe! ÉBRESZTŐ! Támadj fel a halálból! Erre hív most az élő Krisztus. Ez nem egy opció, egy lehetséges megoldás, hanem EZ AZ ÚT! A názáreti Jézus nevében, aki feltámadt a halálból, akié minden hatalom a földön és égen, hirdetem neked az evangéliumot, a bűnbocsánatot, ami az Ő nevében van! Ő érted jött a földre, érted halt meg és támadt fel és most itt van, jelen van, mert Ő az Isten Fia! És téged szeretne, téged hív! Nem akarja, hogy tovább vacillálj és fontolgass, hogy a sötétségben vagy a félhomályban élj: lépj hozzá és kötelezd el magadat neki!
És mivel Ő valóban győztes és legyőzte a halált és a gonosz minden hatalmát, mert Ő volt az Isten Fia, ezért mondhatjuk azt is: távozz Sátán! Távozz kísértő, távozz rombolás és pusztítás atyja, gonoszság atyja, távozz és takarodj szétdobáló, távozz embergyilkos, távozz kapcsolatokat megmérgező, embereket elszigetelő, távozz hazugságnak atyja. Távozz a környezetünkből, a városunkból, hogy ne legyen a romlás és pusztulás helye, hogy ne lehessen elveszni, feloldódni… lemondani arról, hogy kivé teremtett az Isten. Távozz a keresztyének közül, megosztottság, szembenállás és szakadások atyja. Távozz az egyházunkból, ami hallgat és nem hallatja az elnyomottak, elesettek és megvetettek hangját és egy követ fúj a hatalommal és a hatalmasokkal! Kiálthatunk Jézus nevében: távozz gonoszság és leuralás atyja az országunkból, távozz elnyomás és félelem atyja, hogy ne legyenek félelem vezérelt és megtévesztő emberek, a közéletben sem! Távozz zsarnokság, kizsákmányolás és képmutatás atyja!
Sátán, nincs hozzád közünk a győztes Krisztus nevében!
Kedves húsvéti ünnepen összegyűlt gyülekezet, Isten népe! Ennyire nagy a tét! Élet vagy halál! És Jézus ma az életet kínálja nekünk: azt az életet, amit feltámadásával megszerzett! Szabadságot! Valódi életet! Erről én nem tudlak meggyőzni, sem megerősíteni a hitedet vagy megújítani, csak Ő maga tud! És Ő pontosan ezt teszi. Képzeld, itt van most is! Üdvözölhetjük a királyt! A Szentlélek által jelen van, itt van! Ő győz meg téged. És veled is marad és folytatja majd tovább is, mit elkezdett: mert ÉL. Ő az, aki a biztonság forrása: Ő adja meg, hogy legyen kenyér. Övé minden hatalom valójában minden hatalmasság felett, ezért Őelőtte érdemes csak hódolni! És benne nincs szükség kísérteni Istent, mert nem kell bizonyítani többé Istennek másféle módon, hogy szeret, megtart és megőriz. Mert már megtette, mikor egyszülött fiát adta értünk. Lépj ma ki a kétségből, a hitetlenségből… ragadd meg Őt, aki itt van és vár Rád! Itt az idő! Hiszen Ő az Isten Fia! Mert igaz, hogy Krisztus feltámadt… - valóban feltámadt! ÁMEN!

Kedves Testvérek!
Ha egy filmsorozatot végignézünk, gyakran egy jól felépített, hosszú történet bontakozik ki előttünk, ami legtöbbször sok szálon fut és akár nagyobb időt is ölel fel. Ha csak az utolsó rész egy kis jelenetét látjuk, lehet, hogy lesz egy kis sejtésünk az egészről, de a nagy része talán marad a számunkra. A mai felolvasott Igénk kicsit ilyen helyzet most János evangéliumából: annyi minden történt már előtte, annyi fontos esemény zajlott már ebben az evangéliumban. És most itt olvasunk egy ilyen kis jelenetet. Itt olvastuk az óévi istentiszteleten, ahol hagyományosan a hálaadás, visszatekintés, Isten előtt való megállás megszokott módon az igehirdetések témája. A bűnbánat, az újra elköteleződés jelenik meg az úrvacsorai közösségben is. Általában nagy fordulópontokon klasszikus elkötelező, fordulópontokat bemutató Igék jönnek elénk. Vajon tényleg megérkeztünk-e ide, megéljük-e ezt a fordulópont helyzetet? Amit az Igében olvastunk most ezen a – nevezzük így – fordulóponton, egy egészen marginális, kissé hangsúlytalan, mellékes rész. Egy tipikusan olyan szakasz, amit elolvasunk, de átlépünk- nem feltétlenül értjük, miért kell benne lennie a Szentírásban. „Meg lennénk nélküle.” – érezhetjük. János evangéliumában izgalmasabb az előző néhány vers, Jézus megjelenése a Tibériás tengernél, mikor a tanítványok visszamennek halászni, a „Szeretsz-e engem?” párbeszéd sorozat. Jézus rehabilitálja Pétert, elkötelezi, megerősíti elhívását és elküldi őt a szolgálatba. Jézus megmutatja magát újra Péternek és egyértelművé teszi, hogy van még terve, célja vele. Ezután a történet folytatódik és ekkor futunk bele ebbe a furcsa helyzetbe, párbeszédbe. Nagyon fontos számomra az mindebben a helyzetben, hogy a Biblia mennyire természetes és életszerű. Leír egy ilyen szituációt is, ami egy kérdés, amit ott volt Péterben- egy mellékes dolog, ami megjelenik itt és súllyal bír- most is a mi számunkra.
I. Egy kérdés
Péter megy Jézussal és rátekint Jánosra és mondja, amit gondol: „Hát vele mi lesz?” Nem is érthetjük rögtön ezt a kérdést: miért érdekes ez? Miért fontos, mit számít? Hogy merül ez fel Péterben, miért kell kimondania ezt, ha ez is foglalkoztatja belül? Elgondolkozhatunk azon, mi állhat ennek a hátterében? Kíváncsiság? Aggodalom? Egyszerűen tudni akarta, vagy csak kipattant belőle ez a kérdés? A felelősségteljes ember szólal itt meg, vagy a mindent tudni akaró, a kontrollálni akaró ember? A gondolatait nem feltétlenül kontrollálni tudó vagy az érett, felelős vezető? A későbbi válaszból kiderül, hogy ezzel a kérdéssel Péter kilép a saját fókuszából és felelősségi területéből, mégis a kérdés releváns. Releváns a kérdés és el kell hangzania (ha az emberben belül felmerül). A kérdés ott feszül Péterben és felteszi Jézusnak, mert talán tudja, Ő képes rá válaszolni! Értelmezés kérdése is lehet, hogy mi történik itt Péter részéről? Lehet, hogy csak zavarban van? Volt már máskor is – mikor például sátrat akart építeni a megdicsőülés hegyén Jézusnak. Esetleg a rivalizálás jelenik itt meg, ami Péter és János között, mint a szeretett és a mindig első lenni akaró tanítvány közt volt? Van, aki ebben későbbi egyháztörténeti vitát lát- ennek a visszacsatolása: a Péter és a János közti esetleges ellentét, illetve egy elterjedt félreértés, miszerint János nem hal meg, amíg Jézus vissza nem tér.
Péter kérdése egyszerű, és olyan egyszerű lenne valami konkrétat mondani rá. Talán együttérzést és tényleg konkrétumokat várunk ennek kapcsán Jézustól. De nem ez történik.
II. Egy válasz
Még érdekesebb Jézus válasza, aki egészen határozottan zárja le ezt a kérdést és így reagál erre: „Mit tartozik rád? Ha akarom, megmarad… Te kövess engem!” A válasz elég világos: nem a te dolgod! Nem kell tudnod róla. Nem kell felelősséget vállalnod érte. Hozzám tartozik, nem neked kell aggódnod miatta, tenned érte, megőrizned, odafigyelned rá. Mert nem tudod… Jézus tulajdonképpen elutasítja a kérdést. Az derül ki ebből a helyzetből, hogy ez egyedül Rá tartozik. Nem elégíti ki az emberi kíváncsiságot. Ő szuverén úr, azt és úgy tart meg, akit akar.
A válaszból úgy tűnhet, Jézus (miközben Péter motivációja sokféle lehetett) tisztázza a kompetencia határokat. Pétert nem a tanítványok fölé rendelte, nem atyáskodnia vagy aggódnia kell, hanem a lényeget szem előtt tartania és cselekednie: követnie a Mestert. A nemrég elhangzott bíztatás: „Legeltesd az én juhaimat!” nem azt jelenti, hogy így gondol rájuk, így tekint a körülötte lévőkre. Ezt pedig nehéz megérteni, megszokni, jól csinálni. Jézus ismeri Pétert, tudja hogy működik, hogyan lát jól- és hogyan ért félre dolgokat. Ezért hívja és szólítja meg őt így, ahogy most teszi. Elég kategorikusan és konkrétan. Igen, ez is Jézus, aki így reagál. Aki határt szab, aki kijelent, megmutat dolgokat és elrejt, nem enged betekintést, nem árul el részleteket. Titkok vannak, miközben lehet, hogy folyamatosan a kijelentésre és a megértett igazságokra koncentrálunk. Ezt pedig el kell fogadnunk. Visszatekintés és előre tekintés idején különösen fontos. Keresztyén emberként, ha nyerünk egyfajta látást, megértést, világosságot, azt hihetjük, majdnem mindent emiatt érthetünk, megmagyarázhatunk, helyére tehetünk. Pedig a valóság, hogy sok-sok kérdés még kérdés marad és sok helyzet talány.
III. Vissza-előre tekintés
Óévi istentiszteletünkön Jézus és Péter párbeszéde áll előttünk és nekünk is feltesz néhány kérdést. Nekünk is meg kell fogalmaznunk, miben hív ez minket is számvetésre, őszinte Isten elé állásra? Aggódhatunk és lehetnek kérdéseink – akár álmaink, reményeink és félelmeink is. Több területen is jelentkezhet ez:
Társadalom. Van, akinek ez a legaggasztóbb és szeretné tudni, érteni, hogy a világ, a környezetünkben, a nagyobb közösségben mi lesz? Miért volt, ami volt? Merre tartunk? Jó kérdés, felelős kérdés. Van is vele dolgunk- egy pontig. Sokszor mondja Isten, hogy bizony egy ponton túl nem az én dolgom, nem a te dolgod előre tudni, látni. Jó lenne, de nem érthetjük, nem láthatjuk tisztán. Sőt, túlságosan is belefolyhatunk, belepöröghetünk ebbe! MI TEHÁT AKKOR A MI DOLGUNK a társadalomban? Mire hív minket Jézus? Azt gondolom, hogy arra, hogy a társadalomban, a környezetünkben egyszerűen legyünk benne, éljünk keresztyénként, kövessük Őt! Beszéljünk róla és keressük és fogalmazzuk meg az evangélium válaszait mindarra, ami a társadalomban, a nagyobb közösségben történik! Mert Istennek van szava rá, van véleménye róla! És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy több mindent lássunk és értsünk abból, mi lesz a társadalmunkkal, kultúránkkal?!
A másik ember. A másik terület, aminek kapcsán felmerülhet bennünk a kérdés: a másik ember. Egy szerettünk, közeli, vagy távoli ember. Valaki, akiért régóta aggódunk, vagy akiért sosem kellett aggódnunk. Barát vagy épp ellenség: Uram, mi lesz vele? Miért történhetett, ami történt vele? Mi miért nem történt meg? Merre tart, mi lesz vele? Mi jöhet még az életében? Mikor jön el végre annak az ideje, hogy…? Biztos vagyok benne, hogy ti is hordoztok így embereket és sok-sok név és arc jöhet most elétek ennek a kérdésnek a kapcsán. Milyen most ezt hallani: fontos, hogy imádkozz, számon tarts, de végső soron nem a te dolgod! El kell engedned, oda kell bíznod, oda kell adnod annak, AKI meg tudja tartani, tud változást hozni, oltalmat adhat és megoldást… Ő ad kegyelmet, Ő hordoz. Ó de fájdalmas és reményteli lehet ez egyszerre! Végiggondolhatod most az embereidet, akikkel dolgod volt ebben az évben, és akikkel úgy érezheted, dolgod van most és még lesz is. Istennél vannak, szabad vagy elengedni őket és a velük kapcsolatos kérdéseket is.
Önmagunk. Lehet, hogy valaki leginkább saját maga kapcsán teszi fel ezt a kérdést. Mintha tükörbe nézne és mondaná: hát vele/velem mi lesz? A felelősségvállalás és elengedés aránya önmagunkkal kapcsolatban a legnehezebb talán. De ugyanaz érvényes erre is, mint az előzőkre. Csak talán nehezebb elfogadni, elhinni, elengedni: nem a mi dolgunk…? Hogy lehet ez? Ez bizony a teljes átadás és elengedés: átadni saját magunkra nézve is az irányítást, kontrollt és végső soron minden kérdést: van, aki megtartson, van, aki irányítson. Rá bízhatod magadat!
Visszatekintve és előre tekintve óév estéjén a HÁLA az a közeg, ahol a kérdéseink, szenvedés és minden öröm, reménység… minden vállalható. Hálaadásal vagyunk Isten előtt mindenért- akkor is, ha nem mindenért tudunk igazából hálásak lenni, ami velünk vagy köztünk történt. A társadalomban, a másik emberben és önmagunkban. A hála mégis a megtartó közegünk lehet, mert Isten előtt tart, hozzá visz, megőriz, hogy benne értelmezzük egész létünket.Az elengedés, mint nélkülözhetetlen motívum jelenik meg ebben a szakaszban. Richard Rohr szerzetes „Az elengedés szabadsága” című könyvében olyan dolgokra mutat rá, amit érdemes végiggondolnunk, megszívlelnünk:
„Vallásgyakorlásunk nagy része az önmagunkról való képünk védelmének kísérlete, nem pedig Isten akaratának a keresése. Addig, amíg a saját, betokosodott egónkban vagyunk fogva tartva, nem is tehetünk mást. Ebből ki kell szabadulnunk, de önmagunk nem vagyunk erre képesek. Az egyetlen, amit megtehetünk: elengedni. Imádkoznunk kell: „Uram, mutasd meg, hogyan tudok én mindent elengedni. Mert én eddig csak azt tanultam meg, hogy hogyan kell valamihez görcsösen ragaszkodni.” (…) Az egyetlen, amit az evangélium ígér, hogy találunk egy Istenhez vezető utat. Mi azonban biztonságot akarunk, amit Jézus sohasem ígért, mint ahogy azt sem mondta, hogy a mi feladatunk lenne a világot biztossá tenni. Ezzel szemben azt mondta, hogy az igazságot kell cselekednünk, ami sokkal nehezebb. (…) Az elengedésben a legnehezebb, hogy sebezhetővé válunk általa. Kis túlzással a keresztyénség során kétezer évet eltöltöttünk azzal, hogy kerültük a sebezhetőséget annak ellenére, hogy Pál világosan kimondta: „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Sokszor félünk attól, hogy felfedezzük ezt a fajta erősséget. Ezt a fajta hatalmat a világ sohasem fogja megérteni, nekünk azonban meg kell értenünk, ha egyház akarunk lenni, és ha az egyház valamiféle hitelességre törekszik. (…) Jézus egyszer az elnyomóknak prédikál, másszor az áldozatoknak. Sajnálatos módon mindig a győztesek, az erősek azok, akik elutasítják. S mindig ennek a világnak az áldozatai azok, akik megértik. Mintha a társadalom peremére kellene sodródnunk ahhoz, hogy képesek legyünk meghallani az evangéliumot. Ugyanis az evangélium szociális és politikai összefüggései a társadalom margóján egészen nyilvánvalóak és világosak. Ott jövünk rá, hogy Jézust nem használhatjuk sem a hatalmi és vagyoni helyzetünk védelmére és megszilárdítására, sem pedig arra, hogy fenntarthassuk magunkról a jó modorú, előzékeny és ezáltal minden téren tisztességes ember képét. (…) A mi feladatunk az, hogy itt és most éljük az Isten országát, mégpedig ne csak magunkban, privát alapon, hanem másokkal összekötve. Ez a gyülekezet. Ez az egyház. Az evangélium mindnyájunkat meghív erre az útra.” (Richard Rohr: Az elengedés szabadsága)
Mit tegyünk most? Mire hív végül minket Isten? Arra, amire Pétert is: SZERESS! KÖVESS! Olyan egyszerű ez! Már-már túl egyszerű. Pedig ennyi az evangélium, ennyi az üzenet szíve: Szeresd az Urat a Te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat! Minderre akkor vagy képes, ha Jézust követed, ha Benne vagy, Benne maradsz! Erre hív az új évben is! Ebben újulhatunk most meg az úrvacsorai közösségben is!                                                                                                                               

Akárhogy is, de eljutottunk karácsony ünnepéhez, az év nagy napjához! Ehhez a naphoz, amelyhez annyi felesleges dolog rakódott már hozzá, ami az év legfontosabb napja: és amit talán sokan várnak, hogy véget is érjen: annyira terhelt és nehéz is egyben.
Itt vagyunk az ünnepben, ez a jelenünk, naptár szerint itt vagyunk a karácsonyban, a testet öltést ünnepeljük, a csodát, hogy Isten Jézus Krisztusban lejött a földre… de ki tudja, valójában hol vagyunk? Megérkeztünk-e az ünnepbe? Sikerült-e eljutni az egészig lélekben? Vagy feladtuk, kimerültünk útközben… Ha megérkeztünk, vajon az-e az ünnep, amit vártunk, azt nyújtja, adja-e, amit szeretnénk? Mit kezdünk az ünneppel, mire vezet minket, hogy tekintünk az utána lévő időszakra?
Itt az ünnep szívében szólalt meg most köztünk Keresztelő János bizonyságtétele. És van előttünk egy kicsit furcsa alak. Nem annyira hagyományosan ünnepi, karácsonyi; inkább olyan adventi. Kicsit furcsa, nem annyira civilizált, szalonképes. Egy ember, aki a pusztában él, sáskát és erdei mézet eszik, teveszőr ruhát hord, a Jordánban keresztel és közben a bűnökről beszél, megtérésre hív. Nem egy kellemes társaság, nem annyira ünnepi hangulatú. Mégis megszólal az ő történetében az evangélium és megcsendül a lényeg, az üzenet, amit Isten nekünk készített: egykor és most, akkori és örökérvényű üzenet: hogy Jézus az, akit várunk, Ő a megváltó, Rá van szükségünk, Őt küldte nekünk az Isten. Keresztelő János története a megváltás történetében, a nagy történetben, az üdvtörténetben egy fontos láncszem, fordulópont, feszültségekkel teli, izgalmas. A felolvasott történetben több találkozás, párbeszéd is van, megdöbbentő kérdések és még megdöbbentőbb válaszok, aztán egy nagy fordulat, meglepetés és sok-sok ismétlés. Érdekes elolvasni a párbeszédeit ennek a szakasznak. Azt a folyamatos méregetést, megismerési vágyat, kíváncsiságot, ami ott van a szereplőkben és Isten váratlan cselekvését, ami a szavakra is hatással lesz majd.
Nézzük meg először a farizeusok és írástudók, a Jánoshoz érkezők útját: milyen kérdések feszülnek bennük, mit élnek meg, hogyan nem értik Jánost és ezáltal az általa munkálkodó Istent? Másodszor vegyük magunkra Keresztelő János teveszőr ruháját és próbáljuk megérteni a „kiáltó hang” lét lényegét és kihívását. Harmadszor pedig két állatnak a képe, két szimbólum lesz előttünk, amit meg kell jegyeznünk az ünnepből: a bárány és a galamb.
I. Mi akar ez lenni/ki akar ez lenni?
Az a nép, azok a vezetők, akik kimentek a pusztába, Jeruzsálemen kívülre Keresztelő Jánoshoz a pusztába olyan emberek voltak, akiknek voltak hagyományaik, volt értékrendjük, gyökereik, hitük, ígéreteik, várták Isten cselekvését. Várták a Messiást, aki elhozza a szabadságot, várták a megszálló római hatalom eltűnését. Reménykedtek és hittek Isten igazságában, a szövetségben, ami örök szövetség és aminek ők a részei. Hittek a törvény fontosságában és abban, hogy az ember, ha igazán odaszánja magát, járhat a törvény útján. Csak jól oda kell figyelni, még a részletekre is! Hittek a bűnbocsánatban, amit egy évben egyszer hirdetett a nagy engesztelés ünnepen a főpap. Ismerték az ószövetségi próféciákat arról, mit jelent, hogy Isten a népét a pusztába hívja és ott beszél a szívére, sok mindent jól tudtak, de ott azon a napon egyrészt őszinte értetlenséggel és kíváncsisággal másrészt sok-sok előítélettel mentke ki a pusztába ahhoz a furcsa idegenhez. Ahhoz a fura szerzethez, aki olyan, mintha… akit igazán nem lehet hová tenni.
Mi már tudjuk, hogy Keresztelő János a Megváltó útkészítője, de akkor ez nem volt egyértelmű, nem lehetett érteni, mi is ez? Könnyen elítéljük és egyszerűen gonosznak tituláljuk a farizeusokat, Jézus kortársait, a papoka és léviták körét. Pedig ez egy túlságosan leegyszerűsítő megközelítés. Az értetlenség érthető és a kérdések relevánsak. Sok kérdés feszülhetett a Keresztelő Jánoshoz érkezőkben, de a legfontosabb talán ez volt:
Ki ez, aki hirdeti? Megkérdezik hát tőle és úgy tűnik, nem illik egyik keretbe sem, nem vállalja fel egyik szerepet sem. Ő más, nem az, aminek tűnik, aminek be lehet azonosítani. A meglévő kereteim, ismereteim alapján próbálom értelmezni, a saját kategóriáim alapján: hasonlítom valakihez, akit ismerek… fel sem tételezem, hogy nincs hozzá eszközöm, keretem, előképem, mert ő teljesen más…!
Mi alapján? A „Miért keresztelsz?” kérdés mögött két dolog húzódik meg: az egyik, hogy mi alapján, kinek a kinek a hatalmából teszed ezt? Ki hatalmazott fel? Honnan a bátorság? János egyértelműen Istentől eredezteti szolgálatát és a Messiás rabszolgájának (saruja szíját megoldónak) nevezi magát. És ez még jobban bonyolítja a helyzetet.
És végül: mi az üzenet? Na jó- gondolhatják a kiérkezők- tegyük fel, hogy az vagy, akinek mondod magad és az küldött, akiről állítod, hogy küldött, de mi az üzenet? És ez talán a legfelháborítóbb: az üzenet: térjetek meg! Az üzenet, hogy eljött az idő! Az üzenet (tudhatjuk más evangéliumi beszámolókból is), hogy nem számít, „Ábrahám a mi Atyánk…” hanem Isten mindenkit megtérésre hív! Üres kézzel kell elé jönni és elfogadni: Uram, megadom magamat…!
Mindez pedig egészen felháborító! Itt van ez a kis fura szerzet, akiről ki tudja, kicsoda, honnan jön, milyen felhatalmazottsággal teszi, amit tesz- és azt mondja most, hogy… hogy MEG KELL VÁLTOZNUNK! Nagyon fontos események jönnek és változni kell! A két dolog, amit nem szívesen hallunk: ha tényleg fontos és rendkívüli események jönnek, akkor minden megváltozhat- és azt nem feltétlenül szeretjük. Másrészt, ha őszinték vagyunk, bevalljuk, hogy a második igénynek sem tudunk megfelelni: NEM TUDUNK magunktól megváltozni! Ez az igazság…
A Keresztelő Jánoshoz érkezők perspektívájából megélhetjük összezavarodottságukat, értetlenségüket, akár dühüket és azt az érzést: jobb lett volna talán ki sem jönni, mert mindez több kérdést vet fel, mint megválaszol…
Ünneplő Gyülekezet! Lehet, hogy ismerős ez a perspektíva! Egészen megdöbbentő belegondolni a Keresztelő Jánoshoz kiérkezők perspektívájába és elismerni, feltételezni: bejáratott, berögzött elképzeléseink, gondolkozásunk, zsigeri válaszaink, vallásos meggyőződéseink mennyire megköthetnek, hogy felismerjük, megértsük Isten élő, aktuális és valós cselekvését! Nyitott a kérdés, hogy megtörténik-e bennünk a valódi találkozás és átformálódás azzal, akiről Keresztelő János is beszélt, aki – azt kell állítsam – most is ITT VAN köztünk!
II. A küldetés: hang lenni.
Nézzük meg a másik perspektívát: Keresztelő Jánosét, aki küldött volt, küldetéssel rendelkezett. Őt rendeli Isten azért, hogy útkészítő legyen. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak elküldi Jézust és nincs Keresztelő János, de Ő jónak látta üzenni Keresztelő személyén keresztül is. Keresztelő János a „Ki vagy TE?” kérdésre azonosítja magát. Alázatosan elmondja, hogy nem vagyok ez s az… Az azonosítás más, mint amit vártak: nem személy, hanem funkció… személytelen: egy hang! (Amit máig hallani!) – Üzenet vagyok!- mondja s tényleg igaz ez. Keresztelő János biztos magában, Istentől nyert küldetésében, tudja, hogy Ő ki: HANG. Útjelző tábla. Szócső. Próféta. Üzenet átadó. Konfrontáló. Megmondó ember. Cselekvő, nem tétovázó. Sok ilyen emberrel van tele a világ- nem a jelleme a különleges, nem a szerepe a rendkívüli, hanem az, milyen ügy szolgálatában áll…
Álljunk most meg és gondoljuk ezt végig! Ünneplő Gyülekezet! Isten magához hívott, elhívott, megszentelt népe, akiket azért váltott meg, hogy a tanúi legyenek: erre hív minket az Isten! Ez a Keresztelő János perspektívája a szolgálatunk, az életünk lényege! Ennek kell lennünk: HANG. Útjelző tábla. Szócső. Próféta. Üzenet átadó. Konfrontáló. Megmondó ember. Cselekvő, nem tétovázó. Nem erőből, nem fanatikusan, de hitből, szeretettel és egész lényünkkel! Ez a keresztyén ember, a gyülekezet a világban: emberi hang, kiáltó szó, mely Krisztusra mutat! Emberi cselekvés, szeretet, mely Krisztushoz vezet.
Karácsonyt ünneplő gyülekezet, Krisztus testet öltését ünneplő gyülekezet: ha magadra nézel, ha visszatekintesz: voltál-e kiáltó hang a környezetedben, voltál-e János, akinek léte az Istenre hagyatkozás, Rá figyelés és önátadás?
Lehet, hogy néha ezért kellett, mint Keresztelő János, a PUSZTÁBAN lenned. Ezért az egyedüllét olykor, a meg nem értettség és méregető kérdések: mert a küldetésed, a léted pusztai lét! (Ézs 40, 4-6) Ott szól az Isten, ahol csend van, és sokszor ott, ahol kiszolgáltatottság… És világos, hogy nem lehet állandóan a pusztában élni, de nem lehet puszta nélkül sem élni! Mert akkor elveszítjük identitásunk, lényegünk, küldetésünk.
III. Ünnepi szimbólumok
Ez tehát a két út: a Jánoshoz érkezőké s Keresztelő Jánosé. Mindkettővel azonosulhatunk s el is vethetjük: mindkettő az ember, mindkettő mi lehetünk. A lényeg azonban nem az. A lényeg, az ünnep a MÁSNAP.
Másnap – írja János evangélista – másnap valami történt. Igen, eljött a másnap. És mind a Keresztelő Jánost kérdezőknek, mind neki magának ekkor történt a legfontosabb: a személyes találkozás.
Nincs valahol mégsem ebben semmi rendkívüli, semmi extrém, egyszerűen ott van Jézus! Higgyétek el, ez ma is ennyi: Jézus ITT VAN! Odalép. Nincs körítés, fény és hang effektek… egyszerűen jön és OTT VAN!
Jézus jön János felé és az összes ott lévő felé (csak ők nem érzékelik Őt annak, aki). És mikor János ezt érzékeli, felkiált. Nem hiszem, hogy valami szónoki fenségességgel, csendet parancsolva, bemutatva Jézust, mint egy kiállítási tárgyat, vagy vásári szenzációt… Sokkal inkább egy kiáltás ez, egy mélyről jövő felkiáltás: ITT VAN! Ő AZ!!! Felkiált, hogy „Íme! A…. A…. A Bárány! Ő Méltó, akiről beszéltem, nem én! Ő az!” Többször elmondja ebben a részben Keresztelő János: „Láttam! Ő az! Én láttam! EZ AZ ISTEN FIA” Isten (az Atya) is megerősíti benne: Ő az, akire a Szentlélek leszáll.
Keresztelő János felismeri Jézust: Ő AZ! Ezért született a földre, ezért a mondatért, ezért a pillanatért. Itt, a szeme előtt fordul a nagy történet, megjelenik, színre lép a megváltó, akit Isten elküldött a földre.
János felismeri mindeközben Isten új cselekvését… nem a régi dolgokon tűnődik, hanem a jelenben ismeri fel! Nem tudom, így képzelte-e ezt el, de így történik.
Két dolgot tudunk meg itt Jézusról, és ezt vigyük el, mint az ünnep két képét, szimbólumát. Ezek az igazi szimbólumai, nem a karácsonyfa, meg a fények meg mit tudom még mi (nyilván minden, ami eladható…).
Az egyik szimbólum, mint kép a galamb. A Szentlélek, mint egy galamb száll le a megjelenő Jézusra, így látja Keresztelő János. Az új korszak jele ez, mint Noénál: Isten szövetsége megújul, változik. Állandó, tart, de új szintre lép. Isten hűséges, nem mond le népéről, kegyelmet tervez. A másik, hogy János azt mondja, hogy Jézus az Isten Báránya. Ő az Isten Báránya, ami nem valami kedvességet, ártatlanságot, „cukiságot” jelent, hanem kőkemény üzenet és fájdalmas elővetítése mindannak, ami lesz. A bárány áldozati állat volt, és  mi már tudjuk, hogy ez a kijelentés azt jelenti, hogy Jézus szenvedni fog! Az Ézs 53 beszél erről. Ő az Úr szenvedő szolgája. Jézus nem édes kis Jézuska a jászolágyon, nem a drága kisded, hanem Ő a Bárány. Ártatlan bárány, akit Isten küldött a megváltásunkra. Ő a megöletett Bárány, aki méltó minden imádatra és magasztalásra. Érte van bűnbocsánatunk, amire az úrvacsorában is emlékezünk, és aki adja ma is a bűnbocsánatot.
Ünneplő gyülekezet, hol érint mindez minket? Egy valamiben biztos. Az a Jézus Krisztus, aki akkor megjelent ott Keresztelő János és a Jánoshoz a pusztába menő sokaság között, az a Jézus itt van most is! És ez teljesen komoly, nagyon fontos, a legfontosabb üzenet ezen a mai istentiszteleten!
Nem tudom máshogy elmondani, itt van köztünk a Szentlélek által teljesen valóságosan! Közöttetek áll! Az én feladatom, hogy ezt elmondjam (mint János tette), hogy „Ő az! Jézus az! Itt van! Fordulj felé!”
Ő a Bárány! Aki értünk adta magát! Találkozhatunk vele az úrvacsorai közösségben is- de utána velünk is akar jönni az életünkbe, velünk akar maradni!
Ez az ünnep! Ez az evangélium! Hogy Isten szeret és közösséget vállal, közel jön, közel marad, szembesít, ítél, de végtelenül szeret és hűséges! Fogadd el Őt! Hogy legyen örökké tartó ünneped!
Ámen!

Nagy utat járhattunk be ezen az ünnepen! Hiszen nem egy átlagos vasárnap, egy átlagos istentisztelet a mai, hanem egy olyan ünnepi alkalom, amelyhez az egész nagyhéten megtett út végén érkeztünk el. Mögöttünk van az az út, amelyet minden évben, minden nagyhéten végigjárhatunk Jézussal. Amelyen a böjtből elindulva, csendben, leegyszerűsödésben, önmagunk megüresítésében közel engedhetjük magunkhoz Krisztust. Egyre mélyebben megérthetjük szenvedését; azt, hogy mit jelent nagycsütörtök este a tanítványok körében megülni a páska-vacsorát - azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, de akik közül egy mégis elárulja őt. Mit jelent átadatni a főpapoknak és a nép véneinek. Végigjárhattuk nagypénteken a világtörténelem legabszurdabb eseményét, amint az ember megvádolja Istent, bűnösnek nevezi a szentet, és megpróbálja kiirtani őt ebből a világból.
Aki esetleg nem jutott el nagypénteken istentiszteletre, csak bekapcsolta a rádiót vagy a televíziót, ott is mindenhol ezzel találkozhatott: Nagypénteken minden lehetséges fórumon a szenvedő Krisztus, az ő halála állt a középpontban. Majd Nagyszombat csendje után elérkezett a feltámadás reggele, a csodálatos és félelmetes, megrázó és felemelő találkozás az üres sír valóságával.  Rendkívül megosztó igazság ez. Ugyanis a húsvéti örömhírrel, a ténnyel szemben, hogy Krisztus valóban feltámadt a halottak közül - lehetetlen semlegesnek maradni.  Nem lehet vállvonogatva azt mondani: „hát lehet, hogy egy kicsit feltámadt – vagy egy kicsit nem.”  A húsvét üzenetét vagy teljesen elhiszem, vagy teljesen nem hiszem el. De ha nem hiszem el, akkor Pál apostol azt mondja: minden embernél nyomorultabb vagyok. Ha pedig elhiszem, akkor olyan távlatok nyílnak meg a számomra, amelynek a fényében értékesnek látom az életemet, és szembe tudok nézni a legfenyegetőbb veszéllyel és a legnagyobb ellenséggel: a halállal is. Hiszen Jézus Krisztus legyőzte a halált.
Így hallgassuk meg mai alapigénket, egyetlen igét a 39. zsoltár 6. verséből!  
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Mennyit ér egy élet?
Amikor az embernek gyermeke születik, és ott tarthatja a karjaiban, nagyon-nagyon örül, és nyilván senki nem gondol arra ebben a helyzetben, hogy „te j ég, mennyibe fog nekem kerülni ez a gyerek!” Olvastam, hogy egyszer valaki pihent állapotában mégis kiszámolta, mennyibe kerül átlagosan egy gyermek felnevelése. Nem emlékszem a pontos összegre, de valami horribilis szám volt az eredmény. Érezzük mégis: nem jó ez így, nem lehet ezt így, akármekkora számmal sem kifejezni, mennyit is ér az ember.
Mennyit ér hát? A megítélés persze koronként, kultúránként, helyzetenként változik. Eszünkbe juthatnak különböző abszurd életpéldák, amikor valamiképpen mégis számszerűsített válasz születik erre a kérdésre. Egy túszdrámában például, amikor valakit elrabolnak, és pénzt követelnek érte. Konkrét összeget egy ember életéért – akkor az az élet annyit ér? Máskor, sokkal gyakrabban hallunk arról, hogy egy-egy idős, védekezésre képtelen embert megölnek azért a pár száz forintért, amit nála találnak – ha ennyiért vették el az életét, akkor az az élet ennyit ért? Vagy háborús helyzetekben, amikor egy offenzíva keretében egy nagyhatalom el akar foglalni egy területet – ez mindig együtt jár némi polgári áldozattal. Előre kalkulálható, hogy valamely stratégiailag fontos célpont elfoglalása öt – tíz – száz – ezer polgári áldozatot fog követelni. Természetes fogyási vagy veszteségi rátának nevezik ezt a fogalmat. A nagyhatalom mérlegel, és ha úgy dönt, megéri – akkor meg is fizeti ezt az árat egy-egy fontos objektumért. Vagy gondoljunk csak bele az elmúlt hónapok eseményeibe! Mennyit ér egy ember, aki pár ezer kilométerről, háborús övezetből menekül vagy egy gazdaságilag élhetetlennek ítélt országból vándorol, át akar vonulni az országunkon, és Európában a helyét keresi? Mennyit ér az ő élete? Vagy mennyit ért azoknak az élete, akik egy kedd reggel a legtermészetesebb módon felkeltek Brüsszelben, megreggeliztek, kimentek a repülőtérre - és ott egy terrortámadás áldozataiként végezték? Mennyit ér a saját életünk? Mit tennénk meg azért, hogy magunkat vagy szeretteinket megmentsük?
Azt olvastuk az igében: „mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Nos: a lehelet nem ér túl sokat. Nem is látszik sok ideig. Eléggé lesújtó ez a kép. Jogosan merül fel benned a kérdés: nem áll ez egy kicsit ellentétben a húsvéti örömhírrel, amit eddig hirdettem nektek?
Induljunk ki abból, hogy húsvétkor azt ünnepeljük, hogy Isten értünk küldte el az ő szent Fiát, Jézus Krisztust, és értünk áldozta a számára legértékesebbet. Ha ekkora árat fizetett értünk, ami nem összemérhető semmilyen pénzösszeggel vagy egyéb vagyonnal – akkor az életünk valamilyen módon mégiscsak értékes! Lehet, hogy előttünk különböző helyzetekben fel- vagy éppen leértékelődik egy emberi élet – de bizonyos, hogy Isten szemében az emberi élet felbecsülhetetlenül értékes.
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Három szót szeretnék mindössze, ha megjegyeznétek ennek az igének a kapcsán.
Ez a három szó: mulandóság, mérce, idő
1. Múlandóság
Ha beletekintünk ebbe az egyszerű képbe, amit a zsoltárvers elénk tár, hogy az ember élete olyan, mint a pára, ami téli hideg időben egy pillanatra feltűnik, és aztán eltűnik - akkor rögtön eszünkbe jut ez a szó: múlandóság. Múlandóság – amihez különbözőképpen viszonyulunk. Múlandóság, ami húsvétkor különösen is élő téma lehet a számunkra. Hiszen ha Krisztus feltámadt a halottak közül és él, örök életet szerzett nekünk, és legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált; és ha nekünk erre ilyen elengedhetetlenül nagy szükségünk volt - akkor nekünk igenis dolgunk van a mulandósággal. Nem is értelmezhető Krisztus áldozata sem, ha nem ütközünk bele előtte a múlandóság kereteibe.
Általában húsvét hétfő az a nap, amikor a Korintusi levélből felolvassák a legtöbb gyülekezetben a 15. fejezetet, ahol Pál apostol arról ír, hogy ha Krisztus feltámadt, akkor mi is feltámadunk. Mindazok, akik az Úrban halnak meg, egy napon vele együtt feltámadnak. Isten legyőzte a múlandóságot.
Miközben azonban örülünk a húsvéti örömhírnek, s annak, hogy értékesek vagyunk Isten szemében - a mindennapjainkat mégis újra és újra betölti a szó és annak a valósága: múlandóság. A tudat, hogy múlandóak vagyunk, a legalapvetőbb, létünkhöz tapadó valóság. Törékenyek vagyunk. Fontos ezt ezen az ünnepen a látóterünk közepébe állítani. Nem ijesztgetésképpen, hanem azért, hogy az ünnep, a húsvéti örömhír valósága új értelmet adjon ennek a létünket maghatározó valóságnak.
Múlandóak vagyunk, életünk és létünk törékeny – függetlenül attól, hogy mennyire gondolunk ebbe bele, mennyire foglalkoztat ez minket. Mert lehet, hogy nem foglalkoztat. Lehet, hogy biztonságban érezzük magunkat, vagy sodor az élet, és ezért nem gondolunk rá. De sokszor csak egy pillanat műve, egyetlen apró figyelmetlenség, vagy egy olyan belső ok, amit még az orvosok sem fognak soha feltárni – és a sodrás megszakad, a biológiai létünk véget ér.
Máskor éppen ellenkezőleg, a hosszú és lassú elmúlás formájában kell szembesülnünk a múlandósággal. Amikor valaki hosszan tartó betegségben szenved, vagy ápolja szerettét. Vagy amikor egyszerűen csak az öregedés folyamatában kiteljesedő törékenységgel szembesülünk.
A Prédikátor könyve gyönyörű költői képekkel írja le ezt a folyamatot:
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején! Míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, amelyekről ezt mondod: nem szeretem őket. Míg el nem sötétedik a Nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei. Támolyognak az erős férfiak. Megállnak az őrlő leányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik. A sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán köröskörül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd.12.1-7)
Porból porrá leszünk. Talán fel is tűnik rögtön a párhuzam a zsoltár, a prédikátor üzenete, és a teremtés könyve között. „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” A zsoltár arról beszél, hogy minden ember annyit ér, mint a pára, a lehelet - a teremtés történetében pedig azt olvassuk: Isten az ő leheletét adja az emberbe, így ad neki lelket. Ez a lehelet életet is jelent.
Múlandóak vagyunk, mert a lélek visszatér Istenhez, aki adta, és a por porrá lesz. Egyszerű, egyértelmű kép. Mit kezdesz ezzel, amikor a szeretteid, vagy a saját múlandóságoddal szembesülsz? Hárítod? Nem foglalkozol vele? Szeretnéd elfelejteni? Bosszús vagy miatta? Dühös vagy miatta? Esetleg félsz tőle?
Szeretném az Evangéliumot hirdetni neked: Krisztus feltámadt a halálból, valóban feltámadt! Látta múlandóságunkat, és látta, hogy a múlandóságunk végén őnélküle az örök kárhozat vár ránk. Eljött azért, hogy legyőzze a múlandóságot.
 2. A második szó a mérce
Milyen mérce alapján tartom az életemet és az abban lévő dolgokat értékesnek vagy értéktelennek? Mert ha az ember élete múlandó, mint a pára, akkor nagyon-nagyon fontos, hogy ezt a múlandó, pára életemet milyen dolgokkal töltöm meg. Mi alapján tartom a múlandó, törékeny létemet értékesnek, értelmesnek és boldognak? Azt gondolom, ha létezik olyan része az életnek, ahol nincs egységes mérce a világban, akkor az a boldogság. Nincsenek egységes boldogság-mércék. Vannak divatos mércék, amelyek kultúránként, koronként fenntartják magukat bizonyos ideig. Manapság nálunk a kisiskolás korosztályban például elterjedt mércéje a boldogságnak, hogy bizonyos típusú mobiltelefonnal rendelkezel-e. Ha az a divatos márka megvan, akkor a kisdiák boldognak gondolja magát. A felnőtt gyermekek szülei akkor boldogok, ha csemetéjük párkapcsolata eljut az eljegyzésig – mert abban ott van a házasság és az unokák születésének a reménysége. Sok ilyen alkalmi boldogság-mérce születik egy emberélet során.  
Mi alapján tartom a múlandó életemet értékesnek és boldognak?
Főleg egy élet végén visszatekintve nagyon aktuális ez a kérdés. Nagyon sokan igyekeznek olyan módon értékeket felhalmozni életük során, amit aztán továbbadhatnak az utódaiknak. Nem feltétlenül anyagi vagyont, de valamit, ami tovább adható. Mert a gyermekeikben, unokáikban szeretnék meglátni, megélni az élet értelmét. Mások – megdöbbentően sokan – akkor tartják magukat boldognak, ha jól működő emberi kapcsolataik vannak. Ha vannak, akik szeretik őket, és vannak, akiket ők szerethetnek.  
Nagyon-nagyon sok mércét fel tudunk sorolni, de a lényeg, hogy a múlandó ember magától csak múlandó dolgokban találja magát boldognak, és értékesnek is általában olyan dolgokat tart, amelyek önmagukban múlandóak.
A közelmúltban beszélgettem egy fiatalemberrel, akinek nagyon fontossá lett egy mondat, amit egy műszaki egyetemi tanára mondott neki. Így hangzott ez: „Uraim, olyan életet kívánok önöknek, hogy este, mikor a tükörbe néznek, azt mondhassák minden nap végén: mindent megtettem, ami tőlem tellett.” Ez határozta meg innentől az ő értékrendjét. Arra törekedett, hogy az élet legkülönbözőbb területein, minden dologban, munkában, kapcsolatokban elmondhassa magáról: ő minden tőle telhetőt megtett. Elkezdtem beszélgetni ezzel a fiatalemberrel arról, hogy vajon milyenek az estéi? Mennyire sikerül abba a tükörbe felszabadultan belenézni? Van-e olyan este, amikor kerüli a fürdőszobát, jelképes értelemben, hogy ne kelljen ebbe a tükörbe beletekinteni? - Mert ez egy nagyon szép érték, nemes célkitűzés, de az az igazság, hogy akármilyen nemes értékrendet állít is fel magának az ember, akármennyire törekszik is becsületesen megfelelni annak, törvényszerűen bele fog ütközni saját korlátaiba. Egy ponton mindig szembesülnie kell az embernek azzal, hogy magától, ha a legtöbbet teszi is meg, akkor sem lehet annyira boldog, amennyire szeretne, mert a léte törékeny.
Mégis, mi lehet az ember esélye akkor, amikor szembesül életének múlandóságával? Az egyetlen igazi megoldás az örök, maradandó dolgokhoz való kötődés. A Biblia tanítása szerint a Mindenható Isten örök, nem változik sohasem, és az öröklétben részt ad azoknak, akik hisznek Benne, és Jézus Krisztusban, a Megváltóban. A múlandó ember megragadhatja az örök Isten karját, ha hittel fordul hozzá.
3. Harmadik szó az idő

Kedves Testvérek!
Arról, hogy mi történt az első karácsonykor, talán nem kell túl sokat mondanom: Isten elküldte a megváltót a földre, megszületett Jézus Krisztus Betlehemben. Talán ismerjük a konkrét történést, az ünnepi eseményeket, az ehhez kapcsolódó szokásokat és énekeket. Helye van az életünkben, egyet értünk vele- ilyenkor, decemberben, ahogy Juhász Gyula mondja.
Ma ennél többről szeretnék szólni köztetek. Arról a nagyobb tervről, amiért Jézusnak el kellett jönnie a földre. Nagyobb perspektívából szeretném, ha rátekintenénk arra, hogy mi és miért történt 2000 éve Betlehemben.
Jézus egy elég komoly helyzetben mondja el szavait, a felolvasott Igében. Királyként vonul be Jeruzsálembe, megtisztítja a templomot, erővel és felhatalmazással van jelen a szent városban. Bizonyára sokan hallgatják, és akkor mondja el példázatait. A két testvér, a gonosz szőlőművesek, a királyi menyegző. Virágvasárnap és nagycsütörtök között beszél arról, hogy nagy a baj, és hogy nincs sok idő! A helyzet rendkívül drámai: bevonult Jeruzsálembe a megváltó, akit a nép vallási vezetői közül a legtöbben elutasítanak, nem fogadnak el. Elfogadás és elutasítás; a kint és bent dinamikája különösen is tetten érhető nem csak abban, ami Jézus körül történik, hanem abban is, amiről beszél!
1. Egy felháborító kép!
Jézus példázatot mond a gonosz szőlőművesekről. Egy gazda szőlőjét szőlőmunkásoknak adta ki, amíg ő távol van. A feladatuk lett volna a gondozás és a termés beszolgáltatása. Semmi gond nem is volt addig, míg a szüret el nem jött. Felháborító dolog történt. A bérlők elkezdtek tulajdonoskén viselkedni. Talán elment az eszük és ettől kerültek szerepzavarba? Vagy érdekeik mentén ébredtek rá arra, hogy jobb tulajdonosnak lenni, mint bérlőnek? Minden esetre megverik, elzavarják a gazda szolgáit és nem szolgáltatják ki a termést. Felfuvalkodottak, arrogánsak, ellenségesek és gátlástalanok.
Ugyanakkor itt van ez a gazda is, aki hasonlóan furcsa egy kicsit. Az eredeti kifejezés szerint „házigazda”, olyan, aki otthon volt a saját földjén. Tulajdon- és rendelkezési joggal egyaránt rendelkezett. Ugyanakkor mintha még sem lenne annyira fontos neki az, ami az övé. Idegenbe távozva nem tudott megbízhatóbb embereket keríteni? Küldözgeti szolgáit ahelyett, hogy visszatérne és igazságot tenne. Eltűri, hogy így packázzanak vele. Eltűri, hogy ne tekintsék uruknak azok, akiknek igazából az uruk. Rendkívül türelmes, rendkívül toleráns, de miért is? Ő a tulajdonos, és ebben bizonyára biztos is- mégis mintha partneri módon próbálná rávenni az ellene szegülő bérlőket az együttműködésre.
De ami talán a legfurcsább, az az, hogy a saját fiát küldi egy olyan helyre, ahol eddig mindenkit bántottak. „Őt majd biztosan megbecsülik…” – gondolta. Micsoda idealista, naiv hozzáállás ez… Talán nem szereti eléggé ezt a fiút, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza?
És ott a fiú, aki nem mondja, hogy NEM! Aki elmegy és hagyja, hogy megtegyék vele mindezt. Mikor megérkezik, talán gondolhatták a szőlőművesek: nem a gazda jön- biztos meghalt. Ez az örökös! Ha őt megöljük, végleg a miénk lehet a birtok! Kidobják hát a szőlőn kívülre és megölik. Ez a fiú egy szegény, magára hagyott áldozat, akit nem ismertek meg, akit nem fogadtak el, hanem elpusztították, mert útban volt. Felháborító…
2. Egy még felháborítóbb magyarázat:
Ebben az egész képben megjelenik az emberi lét és az Istentől elszakadt ember egzisztenciális abszurditása és Izrael népének/vezetőinek helyzete, Jézushoz való hozzáállása.
Jézus hallgatói, a főpapok, vének, farizeusok hallgatják és feltehetően értik a hátterét, a képi oldalát. Ószövetségi példából indul ki: az Ézs 5, 1-7-ben így olvasunk erről a képről: „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot emelt, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett! Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai, tegyetek igazságot köztem és a szőlőm között! Mit kellett volna még a szőlőmmel tenni, amit meg nem tettem? Azt vártam, hogy jó szőlőt terem majd, miért termett mégis vadszőlőt? Megmondom én nektek, most mit teszek szőlőmmel: kerítését lerombolom, hogy lelegeljék, kőfalát kidöntöm, hogy összetiporják! Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz. Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt! A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!”
A képben Izrael népe Isten szőlőskertje. Isten gondoskodik róla, hogy gyümölcsöt teremjen. Törődik vele, gondja van rá. A bérlők: a nép vezetői, akik elfelejtik, hogy van egy teljhatalmú gazda. Generációkon át utasították el Istent és az Ő szolgáit, a prófétákat. Történetileg ismeretes, hogy Zakariást, Jójádá pap fiát megkövezték Izrael vezetői ellen meghirdetett ítélete miatt (2Krón 24, 20-21). A gazda tehát maga az Atya, aki mégis tűr és szeretné elérni az Őt elutasítókat azért elküldte Jézust, a Fiút. Felháborító kép és drámai helyzet: ott és akkor Ő beszélt. Itt vagyunk a szőlőskertben: mindez most történik (mikor Jézus beszél). Még nem történt meg, lehet dönteni!
A kiválasztás és elutasítás drámája zajlik előttünk: Izrael nem fogadta el saját kiválasztottságát, illetve nem fogadta el Isten uralmát, tervét, akaratát. Végül ez az elutasítás a büntetést eredményezi: a gazda megelégelve a szőlőmunkások magaratását „…rosszért rosszal fizetve elpusztítja őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják neki a termést a maga idejében.”
A példázat ugyanakkor egy „Még nem késő” példázat, hiszen az elhangzás és a beteljesedés között megtérési idő van!
3. Karácsonyi kérdés: Mit tesz az Úr most? Mit tegyünk mi?
Karácsonykor ünnepeljük a Fiú eljövetelét, Isten ígéreteinek beteljesedését, amit kijelentett a próféták által. És ma már tudjuk, hogy bár ez a példázat ott és akkor Izrael vezetőinek szólt, igazából mindannyiunkat érint. Isten hív szólít, kiválasztott, és erre az ember válaszolhat elfogadással és elutasítással.
A karácsony üzenete ennek a példázatnak a fényében nem kevesebb, mint ez: a Fiú elküldése az utolsó esély! Utoljára elküldte a fiút…! És bár időben nagy a távolság ennek megtörténte és napjaink között, de még mindig ebben élünk! Nem egy lehetséges opció ez, hanem az utolsó esélyünk! A Fiút elküldte az Atya, megszületett, bizonyságot tett az Atyáról és aztán megölték. Ezáltal váltott meg minket és hív ma is magához: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam!”
Mondhatod, hogy „…de hát mi nem dobtunk ki a szőlőn kívülre senkit…”- mégis, érint minket mindez, mert emberek vagyunk, bűneink vannak és a szívünk mélyén tudjuk, hogy mennyire vágyunk szeretni és mennyire nem tudunk. Jézus nélkül elválasztva élünk Istentől. Tudatosan vagy tudattalanul, de elutasítjuk Istent és lázadunk ellene.
A karácsonyi evangélium az, amit most tesz az Úr: nem fizet rosszal a rosszért- Jézus elhordozta a bűneink büntetését, ezért az Atya magához ölel, megbékélésre hív. Ez itt és most hit által mindenki számára elérhető!
De tudjuk azt is, hogy mit tesz majd. Tudjuk (a példázat- és más bibliai kijelentések alapján is), hogy igazságot tesz. Visszajön és megítéli a világot. Adventben élünk továbbra is: visszatér az Úr és igazságot szolgáltat. Ez nem fenyegetés, hanem tény. Legyünk akkor elrejtve teljesen Krisztusban!
Mit tegyünk mi? A példázatban a kiválasztás és elutasítás drámája áll előttünk. Szinte felfoghatatlan és érthetetlen. Nem is oldódik fel minden feszültség, ami ebben a történetben rejlik, csak Jézusban, az Ő váltságában. Az Isten számára legkedvesebb vált elutasítottá a kereszten, hogy mi mindannyian kedvesek és elfogadottak lehessünk Isten előtt. Ne utasítsd el Jézust, mert Ő elfogad téged. Nem kell elutasítanod magadat sem, mert Isten szeret, helyreállít, befogad úgy, ahogy vagy. És ezért nem kell elutasítanod mást sem, akármennyire más mint te- vagy jobb esetleg rosszabb nálad. Ezt a gyógyulást, ezt a helyreállást, ezt az evangéliumot hirdetem ma nektek: van bűnbocsánat és újrakezdés, teljes helyreállás Jézusban! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ámen!
(Thoma László)

Ha a karácsony jelenébe nézünk, egy gyermeket látunk, csodákat, megmagyarázhatatlan jelenségeket! Nagy örömet, nagy fájdalmat, nagy értetlenséget, nagy emberi gonoszságot, nagy rácsodálkozást, nagy és hatalmas énekeket. Felfordul a világ: a menny a földre jön, hogy a földi ember a mennybe juthasson…
Ha visszatekintünk a karácsony előtti évek, évszázadok tükrébe, nagy várakozást és sok-sok kérdést látunk. Szövetséget és azt elutasító népet. Kegyelmes Istent, aki ítél is. Ígéreteket és beteljesedést látunk és a nagy várakozást: egyszer véget és a vég nélküli szenvedést. Eljön a Messiás és békét hoz a földre, világosságot a sötétségbe.
Ha karácsony eseményeiből előre tekintünk, szintén sok értetlenséget és furcsaságot láthatunk. Sokan nem így képzelték volna a Messiás életét és munkáját: nagy csodák, de megosztottság- ellenségek és folyamatosan változó népszerűség- a megszálló hatalom helyett saját népével való konfrontálódás és végül furcsa és látszólag értelmetlen, korai halál.
Milyen lehetett mindez a történés az Atya szemszögéből, aki kezdettől fogva ismeri az embert, látja a szívének legbensőbb gondolatait is. Ő tudta, mire van szükségünk, ezért ígérte meg és küldte el a megváltót! Az ERŐS MEGVÁLTÓT!
2.     A kép: a kígyó és az ember harca
A bűnesetkor Isten ítéletet mond a férfi, az asszony és a kígyó felett is. És ebben az ítélet sorozatban rejti el a legnyomorúságosabb helyzetben az evangélium ígéretét. Azt mondja a kígyónak: az asszony utódának sarkát mardossa utódod, ő viszont a fejedre tapos. A kígyó fejére taposni annyit jelentett, mint megölni. Itt van az ígéret: lesz harc, háború, de a kígyót legyőzi- nem a bűnbeesett ember, hanem valaki, aki képes erre a győzelemre, mert több, mint ember!
Jézus életében láthatjuk, hogy bizony mardosta a sarkát a kígyó. Tetten érhető mindez a következő eseményekben:
Jézus Krisztus életét- szavait és tetteit látva bizonyosak lehetünk afelől, hogy Ő az, aki végérvényesen a kígyó fejére tapos! Ezekben a dolgokban nyilvánult meg többek között ereje és hatalma:
3.     A karácsonyi kérdés (akár hiszel Jézusban, akár még csak keresed Őt):
Mindezek fényében három karácsonyi kérdést szeretnék megfogalmazni neked, amire magadban válaszolj:
Karácsony az evangélium ünnepe. Hívjuk be Jézust, mert szükségünk van rá, az erős üdvözítőre, aki a kígyó fejére taposott és legyőzte a gonoszt! Nem a mi hitünk erős- Ő az erős, rá van szükségünk! Nem a mi szeretetünk mély- Ő előbb szeretett minket és örökre szeretni fog…! Nem a mi reménységünk maradandó: Ő hordoz, Ő újít meg, hiszen Ő a reménységünk alapja!

A mi kultúránkban karácsony a legintimebb, leginkább bensőséges, befelé forduló ünnep. Aki teheti, családja körében tölti, meglátogat, befogad ezen az ünnepen. Sok meghittség, békesség, csend, megnyugvás tartozik ehhez az ünnephez az emberek elgondolása szerint. Az ajándékozás is ennek a kifejeződése: a szeretet, kedvesség kézzel fogható megnyilvánulása.
A karácsonyhoz kapcsolódó érzések, a karácsony keltette állapot a legtöbb emberben a gyermekkori kellemes emlékek felidéződéséhez kapcsolódik, ami természetes dolog. A gyermekkor szép emlékei, biztonsága elevenedik meg ekkor. És ez így van rendjén. A legtöbb ember eddig jut, ennyit vár és ennyit is kap az ünneptől.
Ma este lehetőségünk van ennél többet is megérteni. Beletekinthetünk abba az igazságba, ami kirajzolódik az első karácsony megismerése kapcsán. És abba a reménységbe, ami karácsony üzenete számunkra, ami jóval több az emberi bensőségesség megélésénél.
 1.                Karácsony a kiszolgáltatottak/kiszolgáltatottság ünnepe.
Ha elolvassuk a bibliai beszámolót arról, mi történt az első karácsonykor, akkor világossá válik számunkra, hogy bár az azóta eltelt kétezer év művészete ezt sokszor enyhíteni próbálta, de karácsony alapvető jellemzője a kiszolgáltatottság. Van benne valami nyers, valami kényelmetlen, durva. A legkevésbé sem idilli.
Természetesen Isten kegyelme ott van mindezek felett és Ő tartja, őrzi ezt a családot. De látnunk kell, hogy Isten tökéletes terveinek megvalósulásakor, a legszebb és utólag legfelemelőbb pillanatokban is egyszerre lehet jelen az isteni és az emberi valóság. A méltóság és a kiszolgáltatottság. A sötétség és a világosság.
 2.                Karácsonyi kiszolgáltatottság: Isten oltalmának kontextusa
A sötétség karácsonykor ugyanis a világosság kontextusa. Ebben a sötétségben jelenik meg a világ világossága. A világosság a sötétségben fénylik. A világosság nem változtatja át rögtön a körülötte lévő sötétséget világossággá, csak megjelenik benne.
A kiszolgáltatottság, ami megjelenik a karácsonyi történetben, csak egyik oldaláról embereknek való kiszolgáltatottság. Mert igazán, lényegileg az Istennek való kiszolgáltatottságot jelenti. Hiszen minden emberi történés, helyzet és körülmény mögött ott van Isten gondviselő kegyelme. Ott van és megtart, hogy elhiggyük: biztonságban vagyunk Istennél! És igazából egyedül nála vagyunk biztonságban.
Isten akarata és terve szerint történik minden karácsonykor.
1. Azért küldi el a fiát emberi testben, hogy megmutassa: Ő teljesen azonosul az emberi léttel. Megérti, átérzi annak minden részletét. Így írja a Zsidókhoz írt levél:
4. Ugyanez a helyzet az egyiptomi meneküléssel és minden egyes részlettel a karácsonyi történetben. Önmagában semmi idillikus, szeretetteljes és megható nincs a történetben, csak egyetlen: Isten oltalma, ölelő szeretete, ami megnyilvánul mindenen keresztül és értelmet ad mindennek, ami ott történik.
A karácsonyi meghittség megértése és igazi megtalálása ebben a felismerésben rejlik: akármi is történik velem és körülöttem, ha Istené vagyok, akkor az Ő oltalmában, szeretetében élhetek. Az Övé vagyok és Ő tartja meg az életemet bármi is vegyen körül aktuálisan.
 3.                Isten bensőséges közösségbe hív magával és egymással!
Az ünnep üzenete ma számunkra, hogy Isten bensőséges közösségbe hív magával és egymással bennünket. Nem csak felszínes ünnepélyességbe, rövid ünnepi pillanatok jó illatába, hanem mély, elkötelező, egzisztenciálisan meghatározó közelségbe, közösségbe. Van egy hely a karácsonyi történetben, ahol megcsillan valami ebből. A jászol körül, a megszületett gyermek körül kialakul egy roppant bensőséges légkör. Sokrétegű és összetett bensőségesség ez. Az alapja az, hogy Isten megnyitja magát és elküldi a fiát. Nyit az emberek felé és megosztja magát velünk. Ez az első és legalapvetőbb forrása a bensőségességnek. A második, hogy Mária édesanyaként megosztja ezt a legintimebb és legbensőbb pillanatot tulajdonképpen vadidegenekkel: a megszületett gyermekével töltött elő óráiba megengedi, hogy belépjenek idegen pásztorok, férfiemberek, napkeletről érkező bölcsek, más nyelvet beszélő, más kultúrájú idegenek. Miközben Mária és József elutasítást tapasztal például a szállásadók részéről, ők befogadóak és megnyitják magukat. Így lesz helyük mindnyájuknak Jézus jászlánál.
Ez tehát a szenteste üzenet: bensőségesség és kiszolgáltatottság egyszerre. Isten megnyitja szívét, kiárasztja szeretetét az emberre és elküldi a Fiát e világba. Bensőséges közösségbe von és képessé teszi erre mindazokat, akik Őt követik. Kiszolgáltatottá is válik ezáltal, olyannyira, hogy elpusztíthatóvá válik egy napon. De az is Isten tervét szolgálja a megváltásban.
Ma Krisztusért megbékélhetünk Istennel, egymással és magunkkal is az ünnepen. És vállalhatjuk az ünnep fő üzenetét: a szeretetre szükségünk van (adni és kapni), de a szeretet kiszolgáltatottá is tesz. Ez az ára. Ezáltal lesz hiteles és valódi. Az Istenben való hitben az ember kiszolgáltatja magát Istennek, hisz rá bízza életét. Az emberi kapcsolatainkban is amikor szeretjük egymást, kiszolgáltatottá is válunk. De csakis így, ezáltal születhet bensőségesség, valódi, megélt szeretet és elfogadás.
Isten oltalma, kegyelme és szeretete áldjon meg bennünket, őrizzen minket az ünnepben és azon túl is! Ő segítsen nekünk megmaradni és megújulni hitben, reménységben, szeretetben ezen az ünnepen is! Ámen!
(Thoma László)

Államalapító Szent István ünnepe előtt sok készülődésről hallani a médiában: ünnepségek, megemlékezések, kitüntetések, az új kenyér, a virágkarnevál, az ország tortájának elkészítése (cukros és cukormentes változatban is!) és természetesen az elmaradhatatlan tűzijáték. A nyár utolsó bástyája augusztus 20-a, ami után általában elromlik az idő és pillanatok alatt elkezdődik az iskola.   Különös és érdekes, hogy nem csak az egyházi gyökerű, hanem az ilyen, nemzeti ünnepeinkhez is ki-ki másként kapcsolódik és mást-mást ünnepel. Valószínűleg a legtöbben bele sem gondolnak az ünnep valódi tartalmába és megmaradnak a szlogenek és néhány általánosság szintjén. Hiszen mi közünk egy ezer évvel ezelőtt élt királyhoz, egy olyan államhoz/királysághoz, ami azóta többször szétesett, mi közünk egy olyan nemzethez, ahová névleg tartozunk, de érzelmileg nem igazán? Esetleg mások közönye háborít fel minket a nemzeti érzések kapcsán és nem értjük, más miért nem olyan intenzíven éli meg magyarságát és miért nem olyan büszke történelmi gyökereire?   Nagyon izgalmas beszélgetéseket lehetne folytatni arról, miért fontos az ember identitásában a közösséghez tartozás, a nemzeti identitás, vagy hogy mit jelent magyar református keresztyénnek lenni? Hogyan él együtt nyelv, kultúra és hit- hogyan hatott ezekre az évszázados fejlődés és sok-sok változás itt a Kárpát-medencében? Mit jelent ma a nemzethez tartozás egy 21. századi posztmodern kultúrában és vajon attól igazán magyar-e valaki, ha azt fennen hangoztatja magáról?   Ami biztosan fontos és a témánk szempontjából megkerülhetetlen református keresztyén emberként a reformáció, a reformátusság és a magyarság tudatának fejlődése mélységesen összekapcsolódik. A reformáció és a magyar nyelv/identitás fejlődése egybeforrt a reformáció igen viharos évszázadában. Különleges módon kezdett el fejlődni a magyar nyelv és kultúra a reformáció terjedésével, az emberek hitre ébredésével, a lelki megújulásával. Talán az egyik legvilágosabb bizonyítéka ez annak, milyen, amikor Isten Lelkének munkája, az ébredés áthatja az egész társadalmat és pozitív folyamatokat indít be az emberi közösség minden területén.   Nem mondhatjuk tehát, hogy ez nem a mi témánk, és semmi köze hitünknek és nemzeti identitásunknak, személyes hitéletünknek és környezetünknek egymáshoz.   Isten Igéjéből, a 33. zsoltárból egy ünnepi éneket olvastam fel, ami Isten nagy tetteiről beszél. Isten hatalmas, aki mindenek felett áll. Izrael számára az Istenhez tartozás és a nemzethez tartozás mélységesen összetartozott, egyet jelentett. Isten hívta el Izrael ősatyját, Ő tett ígéretet neki. A szövetség a néphez kötődik, Ő adja meg az állam kereteit is, Ő vezeti és áldja meg a királyt. Persze már a kezdetektől beszél arról az Ige, hogy Isten terve, áldásai, szeretete jóval túlmutatnak Izrael határain. Így tekintsünk most erre a zsoltárra és keressük a választ három fontos kérdésre:
- Miben rejlik a nemzethet tartozás öröme?- Miben mutatkozik meg a nemzetek csődje?- Mi lehet egy nemzet reménysége?
1. A nemzethez tartozás örömeIsten uralkodik, Isten hatalmas. Isten teremtő, alkotó, aki szavával teremtette a világot, aki uralkodik a káosz erői felett és akihez fogható nincsen. A Zsoltár írója is ismeri ezeket az igazságokat, és meg is vallja ezeket. Ezért dicsőíti Istent. Isten méltó a dicséretre, hiszen Ő áll mindenek felett. Ő teremtette meg a létezés kereteit és tartja is fent azokat. Ítéletei, döntései igazak, szeretetével telve van a föld. Isten megismerhető, mert kijelenti magát és megmutatja az embernek a helyes utat, ami által teljes életet élhet. És Ő adta meg az emberi együttélés kereteit is: tulajdonképpen az emberi kapcsolatok, az együttélés szabályai, a társadalom, mint rendszer is mondhatjuk, Tőle származik. Az ember családban, közösségekben, gyülekezetben, városban és nemzeti közösségben élő teremtmény. A szabadság és rend kereteit Isten adja, részletesen szabályozva a kijelentésben azt. Az Ószövetség számos helye tanít arról, mi Isten terve az emberi együttélésről. Mindez Isten gondviselésének keretei közt zajlik. A gondviselő Isten fenntartja teremtését, és megadja az élethez szükséges kereteket. Az emberi sokszínűségben benne rejlik a kultúra sokszínűsége, és ebben a nemzetek, népek sokszínűsége is. A református tanítás szerint a nemzethez tartozás, a hazaszeretet az 5. parancsolat betartását jelenti. A szülők, feljebbvalók tisztelete a generációk egymás mellett élése, az ősök elődök, egy nemzet nagyjainak tiszteletére is kiterjed. A generációk békés egymás mellett élésének kereteit tehát megadja Isten.   Ha tehát Isten teremtésének része az ember és életközössége, a nemzet, akkor mindebben megmutatkozhat Isten dicsősége, hatalma és szeretete. Ez nagy lehetőség és nagy öröm az ember számára. Mert ahogy egyéni életében, úgy nemzete történetében is felfedezheti Isten hatalmas tetteit, kegyelmét és hálaadással dicsőítheti érte a Mindenhatót.   Két kérdés merül itt fel, amire keresnünk kell a választ: Egyrészt létezhet-e olyan nemzet, olyan államszervezet, amely valamilyen módon jobban, teljesebben ábrázolja ki Isten hatalmát és uralmát- amely valahogy közelebb van Istenhez, mint a többi? Rögtön rávághatjuk, hogy hát Izrael, hiszen ők Isten választottai. Óvatosnak kell azonban lennünk a messzemenő általánosításokkal, hiszen miközben Isten jónak látta, hogy Izrael népén, történetén keresztül lépjen be félreérthetetlen módon az emberi történelembe, Izrael népe önmagában nem rendelkezik sem erkölcsi sem bármilyen többlettel a többi néphez képest. Jól tudhatjuk ezt történetéből, ami részletesen megismerhető az Ószövetség lapjain. Ugyanakkor Izrael történetében jelentek meg Isten különös eszközei, szolgái, akiknek szolgálata által megismerhetjük Isten munkáját. És ebbe a nemzetbe született Jézus Krisztus, akinek az áldozatáért nyílt meg minden nemzet számára az út az Istenhez.   Sokszor gondolták egyébként a történelem során, hogy létezhet olyan nemzet, olyan állam vagy államforma, ami teljesen kiábrázolja Isten uralmát, de ez igazán sosem valósult meg. Ez utópia, vagy hazugság, hiszen ahogy az ember, úgy egy nemzet sem tökéletes, hanem a legjobb szándékok mellett is híjával van Isten dicsőségének és a tökéletességnek.   Másrészt lehet, hogy neked nehéz átélni, megélni a nemzethez tartozás örömét. Hiszen nagyon bonyolult válaszolni arra kérdésre, hogy mit jelent például magyarnak lenni? Ehhez a nemzethez tartozni? Lehet, hogy más nemzethez is tartozol származás szerint… Mi közöm a magyar gyökerekhez, miközben tudom, hogy itt születtem, de a felmenőim között esetleg voltak más nemzetiségek, nemzetek gyermekei közül is. Miközben jómagam osztozom a nemzethez tartozás örömében, teljesen együtt érzek veled, ha nem érzed ezt az örömet, vagy a kérdés számodra nehezen megfogható, esetleg terhelt. Egy multikulturális közegben ugyanis a béke és elfogadás közegében inkább elfeledni szeretné a nemzeti identitás világos kereteit, mintsem megőrizni…
2. A nemzethez tartozás csődjeŐszintén kell beszélnünk arról, ami a zsoltárban is így folytatódik: „Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét, meghiúsítja a népek szándékait.” A nemzetek, népek világa, bár Isten teremtésének és gondviselésének területe, nem marad érintetlenül a bűneset következményeitől. A népek szándékai és tervei sokszor Isten ellenes tartalommal jelennek meg a Szentírásban, és világos, hogy az emberek közössége nem csak a jóért képes összefogni. Sőt, a történelem sok ezer példája mutatja, mennyi gonosz szándékért fog össze egy-egy nemzet- válik egységessé, zárkózik fel egy démonizált vezető mögé, vagy fog össze egyik a másik ellen. Istennek ugyanis vannak tervei a teremtett világgal, de az Istentől elszakadt embernek szintén vannak, születnek tervei. És alapvetően nem akarja, vagy nem tudja az Isten terveit követni és megvalósítani.   Az emberi történelem tehát a nemzethez tartozás csődjéről tesz bizonyságot. És erről is őszintén kell beszélni egy nemzeti ünnepen is. Lehetünk büszkék vagy épp búskomorak saját történelmünkre visszatekintvén, de én azt látom, minden nemzetre igaz összességében: CSŐD. Mert bár voltak felemelkedések és hanyatlások, igazán legtöbbször az aktuális emberi hatalom aktuális céljai és lehetőségei mentén születtek döntések- a mi nemzetünk történetében is. Miben mutatkozik meg ez a CSŐD, az istentől való elszakadtság:a.) A nemzetek véget nem érő harcot folytattak és folytatnak egymás ellen. És ebben mutatkozik meg leginkább a bűn hatása és természete. Mert bár az Úr szeretete betölti a földet, a nemzetek nem szeretni akarják egymást, sokkal inkább lenyomni és uralkodni egymás felett. A nemzetek közötti kapcsolat terhelt az alá-fölérendeltségtől, és a felsőbbrendűség vakságától.b.) A nemzetek legtöbbször gátlástalanul zsákmányolják ki egymást gazdaságilag és anyagilag, ha lehetőségük van rá.c.) A nemzeteken belül a többség minden elnyomja a kisebbséget civilizált vagy kevésbé civilizált módon. A kirekesztettség, a gyűlölet és lenézés, megvetés átjárja az emberi társadalmakat.d.) A nemzetek közötti kapcsolat sokszor terhelt, és évszázadokon/ezredeken átívelő gyűlölet, bosszú és meg nem bocsátás jellemzi.
A legtöbb nemzet története csalódással és szégyennel teli. A legtöbb nemzeti ünnepet egyébként az aktuális politikai erők saját céljaikra használják fel. A zsoltárban is világos, hogy a nemzetek szándékai és tervei múlandók, Isten meghiúsítja azokat. Nincs itt maradandó hatalom és azt kell mondjam, nincs a földön maradandó nemzet. A legtöbb vezető egyébként tévképzetekben él, hiszen
„Nem a nagy sereg segíti győzelemre a királyt, nem a nagy erő menti meg a hőst.  Csalódik, aki lovaktól vár segítséget, mert nagy erejük nem ment meg.”
Nem számít a gazdasági fejlettség, sem a nyersanyagforrások, a haderő nagysága vagy épp a Nobel-díjasaink száma, bármilyen szellemi fölény. Minden nemzeti illúzióból és kiválóság érzésből kijózanít, ha őszintén szembenézünk az emberi történelemmel, felismerve benne az Istentől elszakadt emberi természet ismerős vonásait. Ezek a vonások néznek rád vissza, ha tükörbe nézel. Ez az ember, ez vagy te és én: Isten nélkül elveszett…
3. A nemzethez tartozás reménye: együtt és egyenként keresni és követni Isten uralmátMi lehet akkor egy nemzet reménye? Hogyan lehet élhetőbb a világ, a közösség, amiben élünk? A zsoltár világosan kifejti azt, hogy Isten könyörül az istenfélőkön, akik Őt keresik és elismerik az Ő uralmát és hatalmát, azok áldottak. Ő ismer bennünket, megment és megtart. Boldog, aki hozzá menekül, aki nem felejti el, hogy Ő az Úr és nélküle nincs élet, boldogság és boldogulás a világon. Az erő és menekülés: az Isten szeretetében való bizalomban van. Isten megmenti a benne bízókat. Mert elkészítette a megmenekülés útját, és az emberi történelem keretein belül, egy földi nemzet fiaként elküldte Jézust az Ő szeretett fiát, hogy megmentsen minden embert és minden nemzetet. Jézust, akié minden uralom- elküldte, és egy nap minden hatalmát letette értünk. Minden nemzet reménye benne van. El kell fogadni, hogy sem Ő, sem a belé vetett hit nem sajátítható ki egyetlen nemzet vagy bármilyen földi szervezet, intézmény számára. És megújulás, lényegi változás csak ott van, ahol Őt befogadják, ahol benne hisznek. A nemzetek (és a mi nemzetünk) reménye az, ha az emberek, az egyének, akik a nemzetet alkotják, elkezdik keresni és követni Jézus Krisztust, és benne megértik Isten akaratát. Ahol bűnbánatot tartanak, és hozzá térnek egyénileg, kis közösségben, ott lehet megújulása, felemelkedése egy nemzetnek.   Isten arra hív, hogy minél több ember egyéni hitvallása legyen a Jézus Krisztusba vetett hit. A tiéd és az enyém: először vagy újra, megújítva. Ebből épülhet fel a közösség hitvallása, ebben rejlik egy nemzet ereje. Milyen erő van abban, ha ezeket a sorokat egy nagyobb közösség, egy nemzet vallhatja magáénak:
Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk.Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!
Imádkozzunk azért, hogy minél többen és teljesebben élhessük át, hogy nincs más Isten, hogy mit adott ő nekünk Jézusban, és hogy ez milyen nagy hatással lehet közösségeinkre, nemzetünkre. Legyünk Isten előtt imádságban, bűnbánatban, könyörgésben saját életünkért, gyülekezeti közösségünkért, nemzetünk megújulásáért!Ámen!
(Thoma László)

Szenvedés. Nagypéntek Jézus szenvedésének emlékezete. Régen volt Európában, Magyarországon olyan nagyhét, ami a társadalom jelentős része számára szenvedésben telik. Betegség, halál, gyász, félelmek, bezártság, kimerültség… valamilyen módon mindannyian részesei vagyunk, szenvedjük a járványt és következményeit. Nem tudjuk még hogyan, nem tudjuk, még meddig. Sokan félnek, "sohasem lesz vége."
Jézus a kereszten felkiált: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Imádkozza ősei imádságát, a 22. zsoltárt.
Talán most könnyen adódik, hogy belépjünk ebbe az imádságba. Hol vagy? Hova maradtál? Miért fordultál el tőlünk? Miért hagytál el?
Tudjuk, hogy az Úr válasza: nem hagytalak el téged. „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” (Zsid. 13,5)
"Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok." (Jn. 14,18)
Igen, tudjuk, hogy a helyes teológia, hogy Isten nem hagy el. De mi meg úgy érezzük, a magunk nyomorúságában, hogy elhagyott. Úgy tűnik, elfordult tőlünk.  "Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?"
Egy baráti beszélgetésben történt az elmúlt hetekben. A 42. zsoltárról esett szó: "Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!" (Zsolt 42,2) Barátunk, aki - ahogy mondaná - nem vallásosan nőtt fel, és nem is hívő keresztény - elmesélte, hogy amikor ifjúkorában egy temetésen hallotta ezeket a sorokat énekelni, arra gondolt, hogy ez a halott "hangja", ő vágyódik Istenhez. De most, hogy beszélgettünk erről, felismerte, hogy ez az élők vágyódása, hangja Isten iránt - még a temetés alkalmával is. Nem mindegy, kinek a hangján halljuk, amit Jézus mond: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Különösen nem most, amikor súlyos helyzetben vagyunk.
Hogyan halljuk helyesen Jézus imádságát a kereszten?
A mi téves panaszunk: a bitorló hangja
Nagy kísértésünk, hogy Jézus szavát elbitoroljuk tőle és a magunkénak tartsuk. Akár még kegyesen is, mondván Jézus is azt élte meg a kereszten, amit mi nagy elveszettségünkben, fájdalmunkban. Fontos, hogy Isten elé merjük tárni az erőtlenségeink, az elhagyottság érzésünk, a csüggedésünk - sokat beszélünk erről, és tanítjuk, mi a szerepe hitünkben az ún. panasz zsoltárok imádkozásának. De amikor eljutunk ide, ahol Jézus egy panasz zsoltárral az ajkán kileheli a lelkét, túl kell lépni magunkon. Ez az imádság, a keresztre feszített Jézus ajkán, nem a mi imádságunk. Messze több, messze túlmutat a mi szenvedéseinken. Ez az imádság, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", Jézusé. A szavak, amelyeket az Úr Jézus Krisztus a kereszten mond el, nem a mi szavaink. Szent szavak, szent időben, szent helyen.
De mi ellopjuk tőle. Levesszük a keresztről, függetlenítjük Jézustól. Nem elégszünk meg azzal, hogy Jézust hallgassuk, Jézust szemléljük halálában, ott álljunk mellette csendes töredelemben. Mi magunk akarunk a főszereplők lenni. Nem annyira érdekel - valljuk be! -, hogy mi is történik akkor, amikor Isten Fia, az ártatlan és igaz Bárány életét áldozza; sokkal fontosabb, hogy mi hogyan látjuk a magunk veszteségeit. Mit veszítettünk mi, mit veszítettem én? Olyan erővel (önszeretettel? önsajnálattal?) tudjuk mondani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"
Szívünk álnok és csalárd. Maga felé fordul, önmagát imádja. Ránézünk Jézusra, és halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - és közben, talán észre sem vesszük - azt gondoljuk: neki azért mégis könnyebb. Hát Isten mindig Jézussal van. Mintha lenne a szívünkben valami irigység is: Jézus…, Jézus az más. Neki könnyű.
A bűnöktől terhelt, megsötétült szív gondolatai ezek. Irigyli Jézust, mert maga nem tud az Úr jelenlétbe jönni szabadon. Az irigy ember pedig haragos; haragszol az Úrra. Ellopod tehát az ő szavát, magadat teszed a főszereplővé, és még olyan "hívőnek, kegyesnek" is tűnik ez.
 "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - Nagypéntek van. Ez nem a te szavad. Őt hagyta el, nem téged. Add vissza az Úrnak, amit elbitoroltál tőle. Hagyd el a lázadást. Jobb lesz így.
A mi téves panaszunk: a sopánkodó hangja
Ha az imádságot elbitorló kihagyja Jézust az imából, a sopánkodó tévesen siratja őt. Meghagyjuk Jézus szavának a kiáltást, "Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?", de továbbra is mi maradunk a főszereplők. Ezt persze a legkevésbé ismerjük fel és ismerjük el.
Ránézünk Jézus Krisztusra, látjuk szenvedéseit, és elborzadunk: hogyan történhetett ez meg vele? Még leleplezőbb, amikor ez a hang így szólal meg bennünk: Hogyan tehették ezt meg vele?!  "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" - ezt kellett mondania szörnyű kínok között? Hogyan lehetséges? Ki tette ezt vele? Hogyan eshetett meg ilyen a világtörténelemben? - És miközben ezeket a kérdéseket feltehetnénk úgy, hogy néma csodálattal elmélkedünk Isten a megváltásban mutatott páratlan bölcsességén és szeretetén, az Úr Jézus felfoghatatlan engedelmességén, alázatán és jóságán, a sopánkodó nem ide jut. Ő csak annyit mond: Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Sőt, talán titokban szívünk azt is súgja: ha ott lettem volna, én nem hagytam volna. Inkább én halok meg, de az én drága Jézusommal ez nem történehetett volna meg!
Ilyenkor mélyen megrendülünk Jézus szenvedéseit látva. Ez a megrendülés azonban hamis megrendülés. Érzelem, ami nem termi az Úrnak kedves élet gyümölcsét. Ha mélyebbre merünk tekinteni szívünkben, felismerhetjük, hogy ilyenkor valójában saját drámai megrendülésünkben gyönyörködünk. Saját lelkünk bánatában találjuk megelégedésünk, örömünk. "Jaj, mennyire megindít Jézus kiáltása. Jaj, ÉN mennyire szeretem őt!" Saját szomorúságunk lesz érdemmé, amivel próbálunk békét nyerni Istennél, ahelyett, hogy az egyedül az Úr Jézus Krisztus értünk való helyettes szenvedéséből fakadna.
Siratjuk Krisztust, de siratásunkban nem iránta való szeretetünk és engedelmességünk növekszik. Sőt, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak félünk a szenvedéstől. Ha Isten ártatlan és igaz egyszülöttje így szenved, ha így kell kiáltania - "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - mi történhet velünk? Milyen mély félelem az, ami bennünket a sirató szerepébe lök, hamisan azt sugallva: ha eléggé megrendülsz, az talán elég lesz ahhoz, hogy téged a szenvedés elkerüljön. A főszereplő tehát mi vagyunk, a sopánkodás és szörnyülködés rólunk szól.
Jó lesz ezt abbahagyni. Nem ámítani magad tovább. Jó lesz megtérni ebből.
Jézus valós panasza
Jézus a kereszten ősei imádságával kiált fel: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Láttuk, hogy ez az ő imádsága, nem a miénk. Láttuk, hogy még ha nem is lopjuk el tőle, akkor is hallhatjuk rosszul. Próbáljunk most beletekinteni ebbe a kiáltásba: mi történik itt?
Először abban kell megerősíteni magunkat, kicsoda Jézus. Jézus, Máté evangélista szerint, Immánuel, ami azt jelenti, "velünk az Isten." Jézusban velünk az Isten, hiszen ő maga a Fiú, a Szentháromság Isten második személye, ő az, aki emberré lett. Továbbá Jézus földi élete idején mindenben az Atya szoros közelségében, az Atyával való folyamatos közösségben élt, és mindenben az Atyának engedelmeskedett. Éppen ez a közelség, ez az engedelmesség vitte őt oda, hogy kész volt életét letenni. Imádságban, az Atyával megélt közösségben fogadta el, hogy az az Atya akarata, hogy végig menjen a szenvedés és a halál útján. Nem véletlen baleset, hogy Isten Fia a kereszten függ.
Ebben az összefüggésben kell hallanunk a kiáltást Jézus ajkán: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Jézust a kereszten az Atya valóban elhagyta. Nem csak úgy tűnt - ami a szenvedések, nyomorúságok között nekünk is úgy tűnik - hanem valóban elhagyta. Elhagyta, elfordult tőle. Elrejtette előle az orcáját, sőt, nemet mondott rá. Nem arról van szó, hogy megfeledkezett róla, hanem arról, hogy tudatosan elfordult tőle. Valamint még ennél is többről. Pál apostol ezt így mondja el: "Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne." (2Kor. 5,21) Bűnné tette, bűnösként tekintette. Amikor Jézus kiált, "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?", az Isten ítélete van rajta. Amint a Heidelbergi Káté fogalmazza: Jézus "földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját…" (37. kérdés-felelet) Őt valóban elhagyta Isten. Megítélte Isten.
És hogy miért? A Káté így folytatja: "hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk."
Megszabadított a kárhozattól. Megszabadított a bűntől és az ítélettől. Téged soha nem hagy el. Éppen azért kiáltott így Jézus, hogy neked soha ne kelljen így felkiáltani.
Ha ezt hittel megragadod, nem fogod már ellopni tőle azt, ami nem a tiéd, hanem az övé. És nem fogod magad megrendültségét jobban szeretni, mint azt, aki bűnné lett értünk. Leborulva imádod azt a kereszten, akié ez az imádság - egyedül és összehasonlíthatatlanul. Ámen!