Ünnepek

Kedves Testvérek!
A legnagyobb áldás és a legnehezebb teher vagy épp a legnagyobb hiány az ember számára, hogy családban él. Szükség, igény, sajátosság. Mindenféle formában kapcsolódunk a saját családunkhoz: van származási családunk, és lehet, hogy most is családban élünk. És lehet, hogy vágyunk a saját családra és pont ezért is nehéz az ünnep. Vagy már nincs családunk, esetleg távol vannak tőlünk kedves személyek. Mindenkinek, mindannyiunknak az ünnepe ez most mégis: a gyülekezet ugyanis Isten népe, család, közösség. Akkor is, ha nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk, helyed van itt, helyünk van itt. Ide tartozol, mert Krisztusban testvérek lehetünk, egy test tagjai. Együtt hordozzuk az örömet és a nehéz dolgokat is. Eltérően kapcsolódunk, máshogy köteleződünk el, de ez a színes, összetett rendszer, ez egy család, ez valahol Isten országa közöttünk.
Ma a gyülekezet nagy családjának ünnepén, az adventi gyülekezeti vasárnapon vagyunk együtt. Az istentisztelet után lesz a közös ebéd, igazi közösségi alkalom. Jó lesz ma együtt lenni, de ennek az alkalomnak is vége lesz és ki-ki visszatér a saját életterébe, közegébe.
Karácsonyra készülve valószínűleg készülünk arra, hogy feltehetően találkozni fogunk másokkal, tágabb családdal, rokonokkal, ritkán látott emberekkel.
Egy igazi családnak megvannak a maga keretei, szabályai, működési módjai, mintái, játszmái, vannak „szkriptek”, azaz forgatókönyvek, ami szerint zajlanak a mindennapok és az ünnepek is. Ezek egy részéről tudunk, másokról nem, csak tesszük őket. Érdekes, hogy ezek a folyamatok működnek szinte maguktól és csak azt vesszük észre, hogy benne vagyunk. Gyakran lehetünk tehetetlenek is ezekkel kapcsolatban.
I. HALÁL VAGY ÉLET
Nagyon érdekes, hogy a mi kultúránkban mik az ünnep alapvető kellékei. Hogyan keveredik ebben a hagyomány, az új, a tőlünk idegen, mégis népszerű. Az idősebbek által kedvelt és a fiatalok részéről előnybe részesített szokások, eszközök.
Amiben szinte minden korosztály és közeg megegyezik sajnos, az az alkohol jelenléte. A magyar ember (de lehet, más nemzetek is) ha baja van, iszik. Ha örül, koccint. Ha ünnepel, poharazgat, ha ürességet érez, alkoholba fojtja bánatát, ha sikereket ér el, felönt a garatra s ha kudarcot vall, meg sem áll, míg el nem ázik teljesen. Néha csak egy kis szalonspicc, egy kis hétköznapi becsiccsentés vagy épp a filmszakadásig történő alkoholizálás jellemző rá. Nem szeretjük, de olykor láthatjuk a másikat, amint csúnyán berúg, a fiatalabbak pedig egyszerűen csak nevetnek a másikon, „hogy be van nyomva”.
Teljesen elfogadott, természetes és minden korosztályt érint, hogy mindig, mindenhol inni kell, szokás. Nem lehet a kínálásra nemet mondani. Ünneprontó, aki visszautasítja, nem belevaló…
Félreértés ne essék, nem a kulturált alkoholfogyasztás ellen szeretnék most beszélni, sem moralizálni, hogy „szedd össze magad és ne igyál annyit…”, hiszen nem ez a megoldás. És senki nem húzhatja ki magát, hogy „én nem iszom” és nem arra van szükség, hogy összetörjön, megkeményedjen, aki pontosan tudja, hogy ez neki nehéz terület. Hanem hogy nézzünk bele abba, amire Isten hív minket az ünnepben is. Hiszen az igeszakasz felirata ez: az igazi ünneplés.
Mert a különféle szerek fogyasztása valahol azt célozza: legyen igazi, legyen mély, legyen átütő az ünnep. Legyen valahol más, több, oldjon fel, oldozzon fel, tegye elviselhetővé a mindennapokat és segítsen felejteni.
„Ne részegedjetek meg bortól…” int az apostol, mert abban pusztulás van… HANEM teljetek meg Szentlélekkel… mert abban élet van! Azoknak mondja ezt, akik Krisztusban vannak, néhány verssel előtte írta, hogy ti már a világosság fiai vagytok, járjatok is a világosságban.
Ez az egyszerű recept, amire felkaphatjuk a fejünket, mert szembesít azzal, hogy sokféle „bor” van, amivel pusztíthatjuk magunkat. Különféle szereket használ az ember erre: könnyebb vagy keményebb drogokat, füvet, vagy akár nyugtatókat. Az alkohol mellett Magyarországon már csak a fájdalomcsillapítók és nyugtatók fogyasztása nagyobb. Ezer arca lehet a „bor”-nak, mindaz, ami pótszer, ami rombol sokféleként. Mindaz, ami azt az illúziót kelti, hogy könnyebb, ami elvisz egy másik világba, az illúzióba: akár egy jó számítógépes játék, vagy bármilyen tudatmódosító eszköz.
Ami közös ezekben, az a pusztulás. Az eredeti szó kicsapongást, káros kilengést jelent. Határtalanságot, amire annyira vágyik az ember és összekeveri a szabadsággal.
A Szabadító eljövetelét várjuk, aki elhozta nekünk ezt a szabadságot. Hirdetem hát most neked az evangéliumot, akárhogy is érint téged ez a kérdés: Isten az életet adja, az életet akarja számodra, még akkor is, ha te a halált kívánod magadnak akár tudatosan, akár úgy, hogy pusztítod magadat.
A gyógyulás abban van, hogy Ő betölt és gyógyít a Szentlélek által. Az Életre van szükségünk, ami hívás a számunkra: teljesedjünk be Szentlélekkel. Többféle kifejezést használ a Szentlélekkel való beteljesedésre a Szentírás, amit itt használ az apostol, az olyasmi, mint amikor utántöltenek valamit. Azért, hogy teljes legyen, hogy túlcsorduljon. Erre van szükségünk. Érdekes, hogy az első pünkösdkor a kívülállók a Szentlélekkel betöltött emberekre azt hitték, részegek. Megrészegedtek. Talán valami eufória lehetett ez vagy más, nem tudjuk, nem is a külső jelek az érdekesek, hanem hogy betölttettek és kapcsolódtak az Élethez és ez meglátszott. Ahogy az alkohol vagy más tudatmódosítás is meglátszik, ez is.
II. HELYETTE
„…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” – mondja az apostol azoknak, akik az igazi ünneplést akarják megérteni, megismerni, megtanulni.
Van ebben egy folyamat, amit felfedezhetünk: mondjatok dicséretet, zsoltárokat a szívetekben (azaz magatokban, magatoknak) és mondjatok dicséreteket, zsoltárokat egymásnak is. Könnyen rávághatjuk, hogy igen, ezt kell csinálni, de ha jobban belegondolunk, van ebben valami szürreális, kicsit komikus is elsőre. Mennyire reális, hogy odamész valakihez és elkezdesz neki szavalni egy zsoltárt? Ránézel és elkezdesz neki énekelni? Nyilván nem erről van itt szó.
Vannak, akik nem is szeretnek énekelni, vagy a keresztyén énekek nem is állnak közel hozzájuk. De itt nem is az éneklésről van szó.
A dicséretek, de maradjunk inkább a zsoltároknál, leginkább a valóságról és az igazságról szólnak. A valóságról, amit érzékelünk, amiben Isten megjelenik, cselekszik, amiben minket mindenféle dolog ér. Minden, ami sokszor elhordozhatatlan, fájdalmas, érthetetlen, félelmetes. Nem egy álomvilágról, nem a tökéletes mennyei szférák zenéi ezek, hanem az emberi küszködés és sokszor jajgatás, sírás hangjai. De a megvigasztalódásé, az elcsendesedésé, a reménységé és az örömé is.
A zsoltárok énekelni a szívünkben és egymásnak azt jelenti, hogy emlékeztessük magunkat és egymást is arra, amire leginkább szükségünk van: Isten jelen van! Tud rólad, együtt érez veled! Nem feled el, ezért nem kell másutt vigasztalódnod. És igen, lát és ismer, látja a bűneidet is és azt akarja, hogy hozzá fordulj ezekkel. Mert a baj, ami miatt nem vagy jól és szeretnéd enyhíteni a fájdalmaidat, annak a gyökere sokszor a bűn. És ezzel is az Isten tud csak kezdeni valamit, az alkohol és a mindenféle tudatmódosítás biztosan nem.
A zsoltárok az életről szólnak: Isten pedig azt szeretné, hogy az Élettel betöltekezve, a jelenlétében élnénk, és emlékeztetnénk magunkat mindarra, ami a valóság és az igazság. Azért van megírva, hogy legyen kapaszkodónk és vigasztalásunk, együttérzésünk. Használjuk és éljünk ezzel: emlékeztetve magunkat és egymást arra, hogy Isten jelen van, él és cselekszik.
III. Mi tehát az igazi ünneplés?
„…adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” – bíztat az apostol.
Az ünnep sűrűsödő idő és tér. A három idősík különösen is sűrűsödik benne. A „mindenkor” és a „mindenért” jelzi ezt a sűrűsödést. Mert az ünnepben intenzíven emlékezünk, vagyunk jelen benne és tekintünk előre. Megjelennek, felelevenednek események, minden (ezért nehéz elhordozni), felfakadnak érzések a jelenben és a jövő is felsejlik minden reményével és kilátástalanságával együtt.
Ha Őbenne vagyunk, ha a Szentlelket hívjuk az ünnepünkbe, akkor a MÚLT: mindenestül megjelenhet minden aggódásával, megoldatlanságával együtt (Fil 4, 6-7). Nem kell csak a szépre emlékezni, de nem is kell mindent kielemezni és megmagyarázni. A JELENben megélhetjük, hogy jó együtt! Az örömet, hogy vagyunk. Az elfogadást, odafigyelést adhatunk magunknak és egymásnak, hiszen ezzel közeledik felénk a mi Urunk is. Mindent száműzz az ünnepből, ami nem ezt szolgálja! Tedd meg magadért és a szeretteidért is. A JÖVŐre nézve pedig hálaadással hitvallásunk lehet: „Ében-háézer”, azaz mindeddig megsegített minket az Úr. Minden okunk megvan a reménységre, bizakodásra. A mi gondviselő Atyánk tartja a kezében az életünket.
Legyen áldott az ünnepünk, a találkozások, az egyedüllétek. Telve Szentlélekkel, valódi élettel, ami onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá ma is közénk. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Elérkezett az ünnepi időszak, a várva várt készülődés, amibe sokféleképpen lehetünk jelen.
1. Adventi üzenet
Mi az adventi üzenete a kultúránknak? Egyszerűen fogalmazva ez: vásárolj! Itt az év vége, jutalmazd meg magadat és azt, akit szeretsz! Törődj magaddal oly módon, hogy veszel, költesz, megengedsz magadnak dolgokat. Még van idő karácsonyig, fejezd be, amit tudsz, gyorsan, még dolgozz, vásárolj, aztán pedig majd pihenhetsz, mert megérdemled az ünnepi rohanás után.
Az üzenet, hogy kapcsolj magasabb fokozatba, hogy még húzz bele. Hogy itt a finish, jöhet még egy nagy év végi hajrá… És mindez hatással van mindannyiunkra. Hogyan is verekedhetnénk át magunkat a lassan már október végétől tartó „black Friday” akcióktól kezdődő őrületen, amivé a karácsonyi készülődés vált. Annak idején a téli napforduló pogány ünnepei helyett a karácsonyt kezdték ünnepelni, Jézus születését, a világ világosságának eljövetelét a legsötétebb napokon. Mindez hitvallás volt, ellenpontja mind a látható, tapasztalható sötétségnek, mind az arra adott kulturálisan meghatározott pogány vallásos válasznak. Ma a fogyasztói kultúra bálványai veszik át mindenfelé az ünnep lényegének helyét. Emellett a politikai korrektség és mindenre való tekintettel lét és az álságos „hipertolerancia” világában lassan meg kell védeni az álláspontot, miszerint karácsonykor Jézus Krisztus születését, a megváltó testet öltését ünnepeljük. Diktatúrák nem tudták elérni, ami ma megvalósulni látszik: az ünnep megfosztása eredeti tartalmától, Krisztus uralma helyett a fogyasztás és minden más pótlék kerül a lényeg helyére.
Mit mondjunk hát, mi az adventi üzenet?
Az Ige szerint az, hogy: MEGJELENT ISTEN ÜDVÖZÍTŐ KEGYELME. Ízlelgessük a szavakat egyenként. Isten emberré lett, a földre jött, hozzánk jött. Nem egy újabb termék, hanem az igazi világosság, a reménység, az élet útja. Elérhető. Befogadható akkor is, ha fel nem fogható teljesen… Minden embernek elérhető, azaz univerzális és teljesen befogadható akkor is, ha szeretnénk exkluzívvá tenni…
Hogy állunk ezzel, mennyire szeretném az „én” ünnepemmé formálni, alakítani? Az első és talán legfontosabb, hogy a mi szívünkben, köztünk és bennünk „mi még” az ünnep, azaz mi nélkül nem lenne nemhogy az igazi, de akár elviselhetetlen? Tegyük fel a kérdést és vigyük ezt Isten elé.
2. Adventi kihívás:
Nem csak az ünnep értelmezése a kihívás előttünk az Igében, hanem az üzenet hatása is, ha tényleg beleengedjük magunkat. Ez az isteni megjelenés ugyanis nem valami szenzáció, élmény, érdekesség, mintegy jelenség, csoda, hanem komolyan hatni akar ránk, ami kissé kellemetlenül hangzik elsőre.
Isten nevel… és ezt nem feltétlenül szeretjük. Hogyan szerepel mindez az Igében? Ezt olvassuk: Mivel várjuk… - vezeti be az apostol. Ez azt jelenti tehát, hogy a megjelenés egyszeri és folyamatos is egyben és magában hordja az átélésből fakadó várakozást, folytatást is. Mivel várjuk, ezért figyelünk oda a nevelésére, idő és tér is van rá a várakozás alatt
Mire hív? Arra, hogy valamitől forduljunk el és valamihez forduljunk oda. Ezzel kezdi: …megtagadva… Azt jelenti ezt, hogy valamivel szakítanunk kell. Azt olvassuk, hogy első sorban a hitetlenséggel. Ami jelen van, ami hat, amivel mindannyian küzdünk. Azután a „világi kívánságok”-kal. Vajon ki mit ért ezalatt? Kinek mi a világi? Óriási különbségek lehetnek ebben. Két dolgot hadd emeljek itt ki.
Bibliai összefüggésben a világ az Istentől elszakadt, istenellenes gondolkozást jelenti, ami áthathatja az egyházat és a világot egyaránt. Például, ha egy egyházi vezető visszaél a hatalmával és leural másokat azért, hogy a hatalmát gyakorolja, fitogtassa, az bibliai értelemben világi. Akárcsak az, ha hiábavaló dolgokba vetjük a reménységünket, ha minden áron nyerni akarunk folyamatosan és sorolhatnám.
A másik egyfajta HATÁRTALANSÁG. A másik oldalból (amire hív az apostol) visszakövetkeztetve juthatunk el erre: amitől el kell fordulni, az egy határtalan, parttalan és a következmények nélküliségének illúziójában sodródó élet.
Mire hív még? Arra, hogy „…odafordulva…” józanul, kegyesen éljünk. Ez a mértékletes, határokat felismerő és betartó élet. A HATÁROK között, melyek az életet szolgálják. Milyen távoli ez a mai mentalitástól, ami az év végéhez, hajtáshoz, fogyasztáshoz kapcsolódik… Pedig ő erre hív, ezért jelent meg…
„Isten pedagógiájának terve, hogy megtagadjuk a hitetlenséget, azaz a bizalmatlanságot mindenre elégséges szeretete iránt: Ez a bizalmatlanság ugyanis bűnös, önző kívánságai sodrába hajtja az embert, és alkalmatlanná teszi a szolgáló életre. Isten kegyelme által arra nevel továbbá, hogy józanul éljünk, hogy értelmi és érzelmi életünk a Szentlélek által kiegyensúlyozott, csüggedéstől és elbizakodottságtól mentes legyen. (…) Az a gyülekezet, amely Istennek ebben a nevelő iskolájában él, várhatja boldog reménységgel Urának visszajövetelét. A „megás theos” és a „sotér Cristos” Istennek és Krisztusnak olyan méltóságjelzői, amelyek egyrészt a császárkultusz emberistenítése, másrészt a gnosztikus filozófia önmegváltó kísérlete ellen irányultak.”- mondja egy írásmagyarázó
3. Adventi reménység: megjelenik újra:
Mi lehet a reménységünk mindebben? Erről is beszél Pál: Krisztus nemcsak megjelent, hanem majd meg is fog jelenni. Eljön, visszajön, láthatóvá lesz.
Az adventi reménységünk nem az, hogy jó lesz az ünnep, hogy élvezni fogjuk, hogy „nagyot szól”… Hanem hogy távlatok, perspektívák nyílnak.
AKKOR MAJD: Az értünk Önmagát odaadó Krisztust várjuk, aki valóban visszatér és a dicsősége majd betölti az egész földet, eltörölve minden gyászt, szenvedést, fájdalmat és hiányt. Valóban vannak-e perspektíváink és azok mennyire erősítenek meg a mindennapokra?!
ÉS ADDIG ebben mutatkozik meg az Ő munkája (mintegy visszahat az Ő dicsőséges eljövetele): Megvált, megtisztít, a maga népévé tesz - „a maga népévé tesz” – azaz elpecsétel, őriz és vannak gondolatai, terve velünk, munkálja a törekvést is. Mindez azért reménység, mert azt jelenti, hogy semmiképpen sem hagy magunkra!
4. Adventi küldetés: Ezt hirdesd!
KÉTFÉLE nem célravezető hozzáállás van az evangélium hirdetésével kapcsolatban. Mindkettő azonos abban, hogy aszimmetrikus szituációból indul ki és azt is tartja fent a dialógus során. Az egyik, amikor a keresztyén ember, Isten népe fölé rendelődik másnak vagy másoknak. Fölénnyel, lenézően, hatalmi pozícióból beszél. Az isteni felhatalmazásra hivatkozva elnyom másokat, lekezel, leural, kinyilatkoztat egyoldalúan igazságokat vagy annak látszó dolgokat. Ez a küldetés, határozottság, missziói lelkület félreértése.
A másik fajta aszimmetria az, amikor Isten népe, egy keresztyén alárendeli magát, és meghunyászkodik, kisebbségi pozícióból szól, vagy pont, hogy meg sem szólal, nem vállal be konfrontációt. Alárendelődik, behódol és nem mondja ki, úgy érzi, nem mondhatja ki az evangéliumot. A kultúránkban ezt sulykolják sokfelé, hogy egy az opciók közül a keresztyénség és semmiképp sem lehet kizárólagos. Nem mondhat ki abszolút igazságokat. Ebben sem jó benne maradni.
Isten kijelentése világos, néha kevéssé érthető, de elégséges a kapcsolódásra Istennel és emberrel. Ehhez azonban valódi dialógusba kell lépni. Valódi dialógus ott van, ahol elfogadás, őszinte egymáshoz fordulás és szilárd identitás, stabil önbecsülés. Amikor nem érzem kevesebbnek magam a másiknál s ezért sem nem rendelődöm alá, sem nem akarok fölé kerekedni állandóan. Ints teljes határozottsággal, azaz parancs szerint. A teljes határozottság mögött Jézus teljhatalma és az elfogadottság, befogadottság bizonyossága és szabadsága van. Ebben áldjon meg és vezessen Isten adventben! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
KÖZÉPPONT. A feltámadás ünnepén vagyunk most együtt, sok örömmel és reménységgel telünk meg ilyenkor. Az idő középpontjába tekinthetünk, amikor is Krisztus feltámadt. Minden ide mutat a Szentírásban, olyan ez, mint egy célba érkezés, fókusz megtalálása.
A LÉNYEG. A feltámadás hitének lényege, hogy Isten elfogadta Krisztus engesztelő áldozatát, feltámasztotta a halálból. Az ő feltámadása pedig a mi feltámadásunknak is bizonyos záloga. Aki ebben hisz, az keresztyén ember, ez hitünk lényege.
ÜNNEPI RÍTUSOK. Itt vagyunk az ünnepben. Eszünkbe jutnak a megszokott képek, élünk a különféle rítusokkal is, hogy felidézzük, megéljük, ami történt. Ismert a szereposztás: a nagyhét eseményeinek, a feltámadás reggelének évről-évre ugyanazok a szereplői, ugyanazok az állomások is az ünnepben. És így is van ez jól: ezeket az arcokat látjuk, ezeket az eseményeket éljük újra az ünnepben.
HIÁNY. Húsvét öröme – a feltámadás öröme van most közöttünk, és ez jön ki a történetekből is, mégis, nem teljes a kép! Az ünnep fényét átélve tegyük fel a kérdést, hol van ez az árnyék? Amiről nem beszélünk: például a kétségeink, a kérdéseink, félelmeink, hogy igaz-e ez az egész? Illetve akiről nem beszélünk: Júdás, aki kellemetlen, bár szükséges epizódszereplője a történetnek.
VÖRÖS POSZTÓ. Júdás: miért is kellene beszélnünk róla? Miért fontos egyáltalán? Kellemetlen, mi dolgunk van vele? A leggyakoribb hozzáállás, hogy lám-lám, ez az, amikor valaki rossz útra tér és eléri az ítélet. A kárhozat gyermeke: így járt. Sőt, megérdemelte, hiszen lehet-e szörnyűbb tett, mint elárulni a Megváltót magát?
Teológiai válaszaink is lehetnek minderre: Szükség volt rá, de jaj annak, aki ezt megtette… Valakinek meg kellett tennie, így ne rugózzunk ezen, szükséges rossz az ő személye. Ami biztos, hogy sok spekulációra adhat okot Júdás személye… az is biztos, hogy KIVÁLÓ projekciós felület: lehet gyűlölni, utálni, megvetni, szánni, sajnálni, lehet átkozni is…
A NAGY KÉRDÉS. Miért van leírva mindez? Mire tanít Isten ezen keresztül? És főként, miért foglalkozunk vele feltámadás ünnepén?
A KULCS, amit tanulhatunk, ami igazán érdekes: mit jelent kimaradni? Hogy lehet Jézus mellett kimaradni? Ezt azért létfontosságú látnunk és értenünk, mert csak így válhat igazán fontossá a Jézussal való élet, a Benne való hit.
KULTÚRÁNK: Kimaradni tragédia!
A közeg, amiben élünk, afelé visz minket, hogy ne akarjunk semmiből sem kimaradni. Hihetetlen pörgésben vagyunk emiatt, hiszen fizikailag lehetetlen mindenhol jelen lenni, és csak nagy erőfeszítések árán lehet nagyjából reagálni erre az igényre, erre a vonzásra. Észrevettétek már, hogy mennyire általános, hogy konferenciákon, képzéseken, fontos alkalmakon is később jövünk, előbb megyünk. Mert ez ad kis szabadságot, fellélegzést, mert iszonyatos a nyomás: ott kell lenni „mindenhol”… Természetesen kapcsolódik mindehhez egy jó adag szorongás is: ha nem vagyok ott valahol, kimaradok, és akkor mi lesz…
KIMARADNI VALAMIBŐL. Ez különösen félelmetes lehet a számunkra. És Isten ismeri a szívünket, ezért is reagál arra, amiben vagyunk.
HOGY LEHET HÁT KIMARADNI? Ha Júdásra fókuszálunk, akkor könnyen azt mondhatjuk, azért maradt ki, mert ő volt az áruló. Ez azonban kevés, hiszen Péter is az volt: nyilvánosan tagadta meg a Mestert, mégis volt neki út, megtérés, menekülés. Júdás is úgy tűnik, megbánta a tettét… mi volt hát a baj?
1. Rossz képe van Jézusról (fegyveres felszabadító?)
Annyira érthetetlen, hogyan is történhetett mindez? Elhívta őt is Jézus, ott volt vele végig. Neki is adott hatalmat, mikor kiküldte a tanítványait, tehát átélte Isten országának valóságát. Az ő lábát is megmosta az Úr. És nem utolsó sorban közeli, bizalmas kapcsolatban volt vele, hiszen a Mester megengedi, hogy megcsókolja őt.
Sokféle választ adhatunk erre, az egészen leegyszerűsítőtől a teljes összeegyeztethetetlenségig. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen másnak képzelte Jézust, másnak látta őt, mint aki Ő volt valójában. Végig egy elvárt képet vetített rá. A legnagyobb elcsúszás ebben van: más kép, más elképzelés, hogy ki is a Messiás és mit kellene tennie. Erősebb ez annál, mint amit kijelent, amit Ő mond magáról. A tanítványi kör is sokféle volt, de bizony ebben is hasonlóak voltak: valami mást vártak Jézustól.
Vele él, látja őt, mégsem képes elengedni, amit beleneveltek, vagy amire ő vágyott: a harcos képét, a hadvezérét, aki megszabadítja Izraelt. És mikor ez nem vált be, jött a harag, a csalódás és talán ebben a légkörben született meg az árulás gondolata. Ennyi sajnos elég. Nagy váradalmak, felbuzdulás (emberi módon), aztán nagy csalódás. Az álmokban és emberi reménységekben csalódunk, csak ezért nem érdemes Istent okolnunk…
A helyzet azonban nem ettől lesz végzetes, hiszen a tanítványok közül többen csalódtak hasonló váradalmaikban…
2. Rossz helyről vár feloldozást
A felolvasott Igében láthatjuk Júdást, amint megbánva tettét, felismerve súlyát visszamegy a főpapoknak és vissza akarja adni a pénzt. Rászakad mindaz, amit tett és a legnagyobb autoritáshoz, a főpapokhoz megy, mert ők, csak ők oldozhatják fel…
De nem kap feloldozást. Azt mondják neki: „Mi közünk hozzá, hogy megbántad?” Egyszerűen felhasználták céljaik elérése érdekében. S mikor ez világossá válik Júdásnak, rászakad mindaz, amit tett.
Testvérek, ezt a pillanatot ragadjuk most ki és fordítsuk magunk felé: hová megyünk bocsánatért, és kitől várjuk a feloldozást. Egyszerűnek tűnik, de komoly kérdés. Bűntudatot érzünk sokszor és szeretnénk, ha emberek feloldoznának (akár anélkül, hogy tényleg megbánnánk, vagy változni akarnánk). És ezért szenvedsz és lehet, a legvégsőbbig is eljutottál már, hogy semminek nincs értelme… De nem adod fel és loholsz mások szeretetéért és megbocsátásáért.
Úgy mondom ezt, hogy igaz, hogy rendezni kell egymással is, amit lehet, de megbocsátás, igazi, lényegi, valódi megbocsátás Istentől jön, Jézus Krisztus áldozatáért. Egyedül Nála van, egyedül Tőle jön…
3. Beszűkül és elhiszi, hogy nincs tovább
Az előbb említettem már, hogy Júdás ebben az összeomlásban beszűkül és véget vet az életének. Pedig ha vár, egyszerűen kivárja a feltámadás reggelét, a feltámadott bizonyára neki is felfedte volna titkát és lett volna bűnbocsánat még a legsúlyosabb tettre is. Csak várnia kellett volna – érzitek ennek a súlyát?
Hadd hirdessem a húsvéti örömhírt most neked, Testvérem, aki talán épp most vagy, vagy eljutottál többször is a beszűkülésnek különböző szintjére és elkeseredettségébe: győzött a júdabeli oroszlán, a Királyok Királya!
Isten munkálkodik… és ha süllyednél vagy teljes reménytelenségben is lennél: Várj! Isten megszabadít, bármilyen hihetetlen is! Hidd el, előfordul, hogy küzd még keresztyén ember is öngyilkos gondolatokkal… nem vagy elveszett, mert ilyet gondolsz, vagy annak érzed magad. Hirdetem az evangéliumot, hogy Jézus Krisztus él és legyőzte a halált: az egy nap ránk váró halál felett is úr (akkor is, ha át kell mennünk minden élők útján). És úr a bennünket környékező, kísértések idején is. Szeret és nem mindegy neki, ki vagy, hogy vagy…
4. Az elveszett fiú
Igen, igaz az evangélium, hogy ez az utunk, mert Ő megtart. A Főpapi imádságban mondta ezt Jézus: megtartottam, akiket rám bíztál, Atyám… és mégis, ott is hozzáteszi: „...senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás." Jn 17, 12
Mit kezdjünk hát ezzel? A szó, amit Jézus használ a „kárhozat fiá”-ra, az „apollümi”, ami nem a kárhozatot jelenti, hanem ugyanazt az elveszést, mint a tékozló fiú esetében. Egy és ugyanaz a szó. Vagyis Júdást ebben az értelemben tékozló fiúnak tekinthetjük. Aki a Szentírás tanúsága szerint nem tért haza. És ezt vegyük olyan komolyan, amennyire csak lehet: igen, ott áll előttünk a tékozló fiú csodálatos példázata a happy end-del, mert a fiú hazatér. Ez pedig itt az ellentétpárja: az, amikor nem tér haza, mert így dönt.
Húsvétkor, feltámadás reggelén azt gondolom, Jézusnak fájt ez a hiány, amit nem lehetett visszafordítani. Ez a tékozló fiú már nem fog hazatérni. De a többi még lehet. És ezek vagyunk mi, Rád és rám vár most Jézus: konkrétan, nekünk akar örülni! Azért van előttünk a Szentírásban Júdás története, hogy ez figyelmeztessen és emlékeztessen rá, hogy el lehet veszni, de már nem kell! Először, vagy újra, de gyere, mert vár az Atya: itt és most. Feltámadt Jézus! Ne maradj ki! Válaszd az életet...! Ámen!
(Thoma László)

Hétről hétre a szövetségről szóló sorozatban vagyunk együtt. Azt keressük, mit jelent Isten szövetségében járni, mit jelent ez az életünkre nézve, hogyan határozza meg azt, ami bennünk és közöttünk a gyülekezetben történik. Ebben a sorozatunkban az elmúlt héten az Újszövetségnek egy fontos eleme, jele, a keresztség volt velünk, ma pedig az úrvacsora. Az énekekből talán sokan sejtették már, hogy erről lesz szó. Kicsit furcsa úrvacsorai énekeket énekelni úgy, hogy nincs megterítve az Úr asztala. De nemsokára meg lesz, és jó dolog, ha megszívleljük, elvisszük az Ige üzenetét, forgatjuk magunkban, és így készülünk az ünnepi úrvacsorai közösségre.
Az első Korinthusi levélben van megírva az úrvacsora szereztetési igéje. Ebben a levélben Pál apostol a korintusi gyülekezetben jelen lévő sokféle súlyos problémára reagál. Többek között arra, hogy az úrvacsorai közösséggel való élés nem teljesen rendezett. A korinthusiak együtt esznek, és nem teljesen tiszta, meddig tart a közös étkezés, honnantól van az úrvacsora. Rendezetlenség van, megkülönböztetés, nem teljes az egység, és mindezekre tekintve Pál fontosnak érzi, hogy felidézze, hogyan is volt eredetileg az úrvacsorai közösség, hogyan rendelkezett Jézus, és ezáltal rendezze a rendezetlenségeket, tanítsa a korinthusi közösséget.
Karácsony ünnepéhez közeledve vágyunk a közösségre, a közelségre, egyfajta intimitásra, meghittségre. Ezért is öltöztetjük az otthonainkat olyan hangulatba, hogy legyen sok fény, sok finomság, jó illatok, mindenféle olyan dolog, ami ezt a vágyott melegséget szolgálja. Vágyunk arra is, hogy legyen békesség legalább a családunkban, ahol sok a veszekedés, vita. Legyen egy kis fegyverszünet. Hadd tudjuk egy kicsit megélni azt, hogy összetartozunk. Az útvacsorai közösségben, sőt úgy általában is a gyülekezetben szintén ezt a közösséget, közelséget szeretnénk megélni alkalomról alkalomra, amikor együtt vagyunk. Nagyon érdekes ennek fényében, hogy az úrvacsorai szereztetési igét és az utána következő néhány verset elolvasva azt tapasztaljuk, hogy ez az igeszakasz nem, vagy legalábbis nem csak a közösségről, közelségről, összetartozásról szól, hanem vannak benne az ítéletről szóló nagyon kemény igék is. Arról, hogy milyen az, amikor valaki hiábavaló módon él az úrvacsorával, és miért van Isten ítélete azon, aki méltatlanul veszi az Úr testét és vérét. Egyháztörténetileg ki lehet mutatni, hol volt az a pont, ameddig a régebbi ágendákban még benne volt ez az ítéletről szóló intés, hogy aki méltatlanul él a jegyekkel, az ítéletet eszik és iszik magának, az újabbakból pedig kimaradt, kikopott. De szeretném, hogy ma ez is velünk legyen ennek az igének a kapcsán.
Mit jelent nekünk az úrvacsora? Hogyan tudunk a szövetséggel kapcsolatban erről gondolkodni?
Az úrvacsora nekünk, mint gyülekezetnek, ma élő keresztényeknek elsősorban gyakorlat. Része az istentiszteletünknek, rítus. Történelmi hagyomány is, hiszen az egyháztörténetben az évszázadok során mindvégig éltek vele az őseink. Ugyanakkor nagyon sok dogmatikai vita szól arról, mi történik pontosan az úrvacsorában. A felekezetek különbözőképpen gyakorolják. De ott és akkor, amikor Jézus együtt volt a tanítványaival az utolsó vacsorán, még nem volt dogmatika, nem volt történelmi gyakorlat, nem voltak felekezeti különbségek. Volt azonban egy nagyon intenzív, teljesen valóságos, kulturálisan mélyen beágyazott történés, amit a jelen lévő tanítványok úgy élhettek meg, ahogyan mi valószínűleg sohasem. Ünnep volt az ünnepben. Hiszen páska-ünnepen voltak együtt, ami minden izraelitának visszafelé mutatott a múltba. Ünnepelték a Szabadítót, aki kihozta Izraelt Egyiptomból. Felidézték, hogy az egyiptomi szabadításnál milyen jelentősége volt a páska-bárány leölésének, az ajtófélfák vérrel való megkenésének, hogy az öldöklő angyal elkerülje az izraeli házakat. Ez a vér jelkép, szimbólum lett. A páska-bárány levágása pedig része lett az ünnepnek, Isten szabadítására való emlékezésnek, az Istenhez tartozásról szóló hitvallásnak.
A történelmük része volt, kicsit úgy, mint ahogyan a magyar történelemnek része a honfoglalás-kori vérszerződés, ami összetartotta a Kárpát-medencébe bejövő honfoglaló törzseket. A példa sántít, mert ez utóbbinak nincs vallási, hitbeli vetülete, a zsidó népben azonban elválaszthatatlanná vált a történeti visszaemlékezés és a hitvallás. A történeti visszatekintésen túl a páska-ünnepnek, és az ott elköltött vacsorának volt egy előre mutató jellege arra, hogy Isten megszabadítja Izraelt. Isten a továbbiakban is velük lesz. Eljön a Messiás, aki Isten uralmát kiábrázolja. Rendkívüli mélysége volt ennek a képnek, olyan, a hívő izraeliták szívébe mélyen beírt valóság, amiről tudunk, az úrvacsorai közösségben élve emlékezünk rá, de nem biztos, hogy elevenen velünk van. És így ebben a kettőben, ebben a történelmi múlt és remélt jövő között feszülő jelenben történik valami megismételhetetlen és egyszerű.
Van a szövetség ősi képében valami nagyon alapvető összetartozás, ami összekapcsolja azokat az embereket, akik részt vesznek ebben. Eszembe jut ezzel kapcsolatban a Tolkien Gyűrűk ura c. trilógiája. Ott a főhőst és nyolc társát kapcsolja össze a gyűrű szövetsége. Ebben a szövetségben együtt küzdenek azért, hogy elpusztítsák a gyűrűt, és ezáltal megszabaduljanak a gonosztól. Ők kilencen rendkívül különböző személyiségek. Nagyon sokszor elbizonytalanodnak, de a szövetség és a küldetés összekapcsolja őket, és valami nagyon mély elköteleződés jelenik meg mindebben.
Az utolsó vacsorán a tanítványok nem egyszerűen valami lelki alkalmon vettek részt, hanem története volt mindennek, ami mélyen összekapcsolta és nagyon nagy közelségbe vitte őket. Különlegessége ennek az asztalközösségnek az volt, ahogy összesűrűsödött benne a múlt, a jövő egy nagyon különleges jelenné.
Nagyon sokszor látjuk ábrázolva az utolsó vacsorát úgy, hogy jó hosszú asztalnál ülnek a tanítványok egymás mellett sorban, mint egy bizottság, középen ül Jézus. Ez a klasszikus ábrázolás, ugyanakkor egyértelműen tudni lehet, hogy ez biztosan nem ilyen formában zajlott. Másrészt, bár maga Pál apostol is úgy beszél az úrvacsora szereztetési igében az utolsó vacsoráról, mint ami rendkívül ünnepélyes, teljesen valóságos, de egyben szimbolikus is – voltaképpen ez egy korabeli hétköznapi vacsora volt. Az emberek a földön, kicsit féloldalasan feküdtek az asztal körül, mint a virágszirmok. A felsőtestük nagyon közel volt egymáshoz, ezért írja le úgy a szentíró az egyik tanítványt, hogy „aki Jézus kebelén volt.” Ezen a vacsorán nem valami elszellemiesedett dolgok történtek, hanem ételek, illatok voltak, jóllakottság, fizikai közelség, érezték egymást, egy légtérben voltak. Ebben a fizikai közelségben beszélt nekik Jézus arról, hogy Isten megújított szövetséget köt az Ő népével.
Mit jelent ez a megújított szövetség? Maradjunk az utolsó vacsora képénél! Itt nem csak tanítványokról és egy rabbiról, egy híres mesterről van szó, hanem az élő Isten Fiáról, a Szentháromság Isten egyik személyéről, akiben Isten jelenléte valósággá válik a földön! Isten megtehette volna, hogy az új szövetséget, amit Jézus Krisztus áldozatában köt minden benne hívővel, meghirdeti angyalok által egy magas hegyről vagy a felhők közül. Ehelyett Ő egészen közel engedi magához a tanítványokat, a földön fekszik, együtt eszik velük. Ez egy nagyon belsőséges kapcsolat. Nem tudom, ki az, akit ti odaengedtek az otthonotokban az asztalotokhoz? Akárkit nem. Olyan embert nem, akivel nem szeretnétek tényleg közel kerülni. Érezzük meg ebből a képből azt, hogy az utolsó vacsorán Jézus a tanítványokat egészen közel engedi magához! Isten egészen közel hív, szövetségbe, kapcsolatba. Azt akarja, hogy közel legyünk hozzá, ez számunkra is valóságos, mély és gyönyörű üzenet!
A tanítványi oldalról is tekintsünk rá erre! Ha valakivel úgy vagy kapcsolatban, hogy távolról üzengettek egymásnak, akkor lehet a másikat manipulálni, minél távolabb vagytok, annál inkább meghatározhatod, milyen képet rajzolsz magadról – akár a valóságtól teljesen eltérőt is. Távolról nem fog kiderülni. De ha ott vagytok szoros közösségben, együtt esztek, akkor kénytelen vagy önmagadat adni. A közelség kiszolgáltat a másiknak. Erre is igaz: Jézus ilyen szoros közelségbe hív, itt történik a szövetség megújítása.
Ebben a vacsorában, ami egyrészt nagyon valós és egyszerű, másrészt pedig mélyen szimbolikus, valószínűleg minden jelen lévő tanítvány megértette, hogy az ószövetségi szabadítás, és az, ami itt történik, alapvetően összekapcsolódik. Jézus a páska-bárány. Ő az Isten küldöttje, benne újítja meg a szövetséget, általa készít szabadítást. Benne jelenik meg annak a valósága, hogy Isten nem mondott le az Ő népéről, újat tervez, kegyelmes, azt szeretné, hogy a dolgok helyreálljanak, az Ő népe újra Vele legyen, közel legyen Hozzá, és ebből a közelségből ne kelljen többé eltávoznia. Jézus az Ő teste és vére megtöréséről beszél, és ennek bemutatására használja a kenyeret és a bort.
Ha az utolsó vacsorát pedagógiai szempontból nézem, akkor azt mondom: kiváló szemléltetése mindannak, ami történni fog. Ha igazán szeretnél valakivel megértetni valamit, azt szemléltetni kell. Nem elméleti előadásokat tartani, nem hosszan beszélni, hanem sűríteni kell a lényeget, a bonyolult, összetett tartalmakat. Szimbólumokat kell használni, amelyekre később visszaemlékeznek. Építeni kell a hagyományokra, a közös múltra, az emlékeke, a korábbi tapasztalatokra. Élményt kell nyújtani, cselekvésre kell hívni, motiválni kell, elkötelezni kell. És Jézus kiválóan szemléltet. Ez mind-mind ott volt ebben a vacsorában.
Jézus ebben a bizalmi légkörben, ebben a közelségben beszélt a tanítványoknak a tervéről, hogy oda fogja magát áldozni. Az utolsó vacsora nem egyszerűen egy ünnepi vacsora, nem egy nagy parti, hanem egy nagyon megrendítő feltárulkozás arról, hogy Isten meg akarja újítani a népével kötött szövetséget, de ennek mekkora ára van. Azt pedig valószínűleg a tanítványok sem értették, hogy ennek a vacsorának milyen eszkatológiai távlata nyílik meg. Hiszen Jézus sokszor beszélt arról, hogy a Menny, az Isten országa, az Istennel való közösség olyan, mint egy nagy vacsora. Van egy példázat erről. Mindaz a közelség, ami az utolsó vacsorán a tanítványoknak adatik, előíze annak a közelségnek, amiben a Mennyben lesz majd részünk Istennel. Ily módon az utolsó vacsora megmutatta, kiábrázolta, milyen az Isten országa. 
Hogyan él bennünk az úrvacsorának a gyakorlata, az utolsó vacsorának a képe? Mennyire tudjuk így szemlélni azt, ami a megszokott gyülekezeti életünk része? Mennyire érzékeljük, hogy az úrvacsorában benne sűrűsödik az, hogy Isten megújítja az Ő szövetségét az Ő népével, mindazokkal, akik Jézusban hisznek, akik elfogadják az Ő áldozatát?
2. Mit jelent ez az életünkre, úrvacsorai közösségünkre nézve?
Néhány nagyon fontos kérdésről szeretnék itt beszélni. Az első a jelekkel kapcsolatos. Nagyon sok vita és félreértés van az úrvacsorával kapcsolatban, a közösségünkben is. Mi történik pontosan, amikor úrvacsorai közösségben vagyunk, és vesszük a kenyeret és a bort? Miben speciálisak ezek a jegyek, miben nem? Aki katolikus háttérből jön, abban benne élhet a tanítás, mely szerint a kenyér és a bor átlényegül, megjelenik valami varázslat jellegű különlegesség ebben. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a Szentlélek jelenléte a lényeg az úrvacsorai közösségben. Isten Szentlelke végzi el bennünk a bűnbánatot, Ő győz meg bennünket arról, hogy Isten megbocsát nekünk. Az úrvacsora tehát nem csupán emlékezés, hanem a Szentlélek jelenlétének a mély átélése. Önmagában nincsen semmilyen varázslat. Az úrvacsorai jegyek magunkhoz vétele abban erősíti meg a hitünket, hogy amilyen bizonyosan és valóságosan érzékeljük a kenyeret és a bort, olyan bizonyos, hogy Isten megbocsátja a vétkeinket. „Ha megvalljuk a vétkeinket, Ő hű és igaz, megbocsátja a vétkeinket, és megtisztít minket minden gonosztól.”
Nagyon fontos a gyülekezeti gyakorlatunkban a közösség, ami kiábrázolódik az úrvacsorában. Korinthusban talán ezzel volt a legfőbb probléma. A korinthusi gyülekezetben eltérő anyagi helyzetű emberek voltak, volt, aki dúskált, más pedig nélkülözött. Amikor ez a társadalmi, anyagi különbség az istentiszteletükre és az úrvacsorai gyakorlatukba is belopózott, akkor pontosan az összetartozás és egymás mellé rendeltség veszett el. Ha rendeltetés-szerűen élünk vele, akkor az úrvacsorai közösségben megélhetjük azt, hogy nincs különbség, nincs szolga és nincs úr, nincs szegény és gazdag, mindannyian egyformán állunk az Úr előtt, kegyelméből élünk, összetartozunk. Nagyon sok református gyülekezetben az a szóhasználat, hogy „úrvacsora-osztás” lesz. Néha véletlenül én is használom ezt, de nem helyes. Fontos látni, hogy nem arról van szó, hogy a lelkész, aki a többieknél valahogy magasabban áll, osztja az úrvacsorát, hanem együtt vagyunk jelen ebben. Persze a lelkipásztor az, akit Isten elhívott, felhatalmazott a szolgálatra, de egymásnál nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, hanem mindannyian kegyelemre szoruló bűnös emberek vagyunk, Isten megváltottai. Amikor körben állunk az úrvacsorai közösségben, akkor ezt jelenítjük, ezt élhetjük meg.
Szeretnék beszélni az ítéletről, ami megjelenik az igében. Olvassuk, hogy Pál figyelmezteti a korinthusiakat, hogy „vizsgáljátok meg magatokat, nehogy méltatlanul vegyétek az Úr testét és vérét! Legyetek készen, mert aki méltatlanul veszi, az ítéletet eszik és iszik magának!” Amikor az Istennel való szövetségbe hívjuk az embereket, hangsúlyozni kell, hogy ennek nagyon nagy súlya van. A Biblia egyértelműen beszél arról, hogy Istennél van az ítélet, és egyértelműen mondja azt is, hogy Istennél van ítélet. A mi kulturális narratívánkban az ítélet, ítélkezés szavak rendkívül negatívan csengenek. Sokszor találkozom azzal, ha egy kérdésben határozottan „A”-t vagy „B”-t képviselek, azt kapom: legyek ítéletmentes. Miközben azt gondolom, hogy ilyen nincs. Természetesen a szélsőségesen személyes ítélgetésnek nincsen sok haszna. De az egyértelműségnek igen. Az igében azt látjuk, hogy az úrvacsorához kötötten is hangsúlyosan megjelenik az ítélet. Isten ugyanis megítéli, elítéli a bűnt. A szövetség megújítása nem olyan módon történik, hogy Isten szemet huny a bűneink felett, és inkább nem hirdet ítéletet. Amit Isten az Ószövetségben kijelentett a szövetségkötésről, a nép megtisztításáról, a néppel kapcsolatos terveiről, hogy azt akarja: tulajdon, szeplőtelen népe legyen, aki odaszánja megát neki, azt akarja, hogy az Ő eljegyzett népe megtérjen a bűnös útjairól – mindezekre nézve semmi nem változott! Az az igazság, hogy Isten az emberrel való megromlott kapcsolatot egyszer s mindenkorra rendezte úgy, hogy a bűneinkért járó igazságos ítéletet Jézus Krisztusra helyezte. Az változott az Újszövetségben, hogy ezt az ősi ígéretet Isten Jézus krisztusban beteljesítette. Az úrvacsorában benne sűrűsödik, nyilvánvalóvá válik, hogy valakinek el kellett hordoznia Isten ítéletét, és ezt Jézus vállalta és megtette. De ha ezt nem fogadjuk el, ha nem állunk be Krisztus mögé, akkor nekünk kell elhordozni ezt az ítéletet. Ez ma sincsen másként. Ez rendkívül megrendítő, akár megosztó is lehet. De Pál erre emlékezteti a korinthusiakat: ha nem fogadjátok el Krisztust, és ha nem Őrá nézve mentek az úrvacsorai közösségbe, ha nem tartotok bűnbánatot, ha nem ismeritek el, hogy rengeteg ítéletre méltó rossz és bűn van bennetek, hogy elveszettek vagytok Isten kegyelme nélkül, akkor Isten ítélete alá kerültök
Mit jelent tehát méltatlanul venni, nem megbecsülni az Úr testét és vérét? A könnyelműségnek a három formájáról szeretnék beszélni, ami bennünket, kedves gyülekezet, nagyon komolyan érinthet.
Lehet, hogy többféle formája is van a könnyelműségnek, de az biztos, hogy mindegyikre igaz az, hogy ha nem vesszük elég komolyan ezeket, akkor lehet, hogy mi magunk is ítéletet eszünk és iszunk magunknak. Ezek kemény szavak, vegyük is őket komolyan!
A bűneink között van olyan, amit lát a gyülekezet, látnak a testvérek, és van, amit csak Isten lát. Nyilván mindkettő fontos, de a fontosabb az, amit az Úr lát. Lehet úgy tűnni a közösség előtt, mintha minden rendben lenne, de Isten pontosan látja a szívünket. Azt mondja az igében az apostol, hogy „amikor az Úr ítél minket, nevel, hogy a világgal el ne vesszünk.” Legyünk hálásak Istennek azért, hogy nevel, hogy kézbe vesz! Korábban beszéltem az utolsó vacsorának arról a pedagógiai vonatkozásáról, hogyan tanítja Jézus a tanítványokat. Tanít minket is az Úr ezen keresztül. Mert ha nem teszünk semmit, akkor elveszünk a világgal. Akkor sodródunk. És bizony, amikor Isten szövetségéről tanulunk, amikor az úrvacsora előttünk van az elkövetkező ünnepben is, akkor igazából arra készülünk, hogy Isten ítéljen el bennünket. Amikor Isten elé állunk, és a gyülekezet közösségében bűnvalló imádságban vagyunk együtt, akkor nem teszünk mást, mint kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, és feltárjuk Előtte a szívünket. S ha ezt őszintén tesszük, akkor ott nagyon sok olyan dolog lesz, amiért Ő elítél bennünket. Kegyelem, hogy tudjuk a folytatást. Kegyelem, hogy tudjuk: Isten megbocsájt nekünk és helyreállít bennünket. De ez nem automatikus, nem magától értetődő, és nem szabad engednünk, hogy a könnyelműség erőt vegyen rajtunk, és a kegyelem ismerete elvegye a bűnvallásunk őszinteségét, komolyságát és mélységét.
Nagyon szép ez a kép, hogy az Úr az Ő ítéletében nevel minket, nehogy a világgal együtt elvesszünk. Szeretném, ha megtanulnánk egyértelműen különbséget tenni: milyen az, amikor Isten ítél és nevel, és milyen, amikor emberek ítélnek meg bennünket, vagy magunkat ítéljük meg nem Isten szerint való módon. Ez két teljesen különböző dolog. Amikor Isten ítél bennünket, akkor Ő közel enged magához, közösségébe, a közelségébe hív, és ebben a közelségben feltárja előttünk, hogy mi az igazság. Ez a Szentlélek munkája. A Szentlélek megmutatja és megérteti az Igén keresztül, meg egyszerűen előhozza a lelkünkben, hogy mi az, amit Ő jónak mond, és mi az, amit rossznak mond. Feltárja előttünk, hogy mi a bűn. Mi az, ami a tetteinkben, gondolatainkban, motivációinkban, viselkedésünkben nem Őszerinte való. És ezt nem azért teszi, hogy elutasítson, vagy kiállítson rólunk egy negatív bizonyítványt: „elégtelen, már megint rossz voltál!” Hanem azért teszi, mert azt szeretné, hogy az Ő gyermekeiként egyre inkább hasonlítsunk rá. Azért teszi, mert tudja, hogy a bűn, a rossz rombol bennünket, és a halálunkat, pusztulásunkat okozza. Amikor Isten ítél, akkor meg akarja mutatni, hogy te ki vagy, ki lehetnél Krisztusban, és arra hív, hogy legyél azzá: új teremtéssé és új emberré. Így mutatja meg az Ő kegyelmét. A kettő mindig együtt van, és egymás nélkül nem értelmezhető. Ha nincs ítélet, nincs útja a kegyelemnek.
Végső lépése, végső üzenete annak, amikor Isten megítél, hogy azt mondja nekünk: „értékes és szeretett gyermekem vagy! Elfogadott vagy! Azért mondom el neked, hogy mi a jó és mi az igazság.” Nehéz nekünk a negatívumaink megítélését és a személyünk szeretetteljes elfogadását így egyben látni. Mert lehet, hogy a neveltetésünkből adódóan könnyen észrevesszük a saját hibáinkat, tökéletesen fel tudjuk sorolni akár csak az elmúlt héten elkövetett bűneinket, nagyon élesen látjuk, miben jártunk rossz úton – és mint a csintalanságot elkövető gyerekek, inkább elbújnánk ezekkel. Szemléljük a bűneinket, és nem merünk Isten elé jönni velük. Az is lehet, hogy a másik irányba tolódunk, és annyira szeretnénk az elfogadó Istenről hallani, annyira vágyunk az ölelésére, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha nem terhelnének bennünket bűnök, és szabadon jöhetnénk Elé. Ítéletéről nem akarunk hallani, mert azt hisszük, az elrabolja tőlünk a vágyott elfogadást. A kettőt nagyon nehéz egyben tartani. Komoly lelki munka meglátni, hogy jó a bűneinket őszintén, bátran Isten elé tárni ítéletre, mert ezáltal teljes átláthatósában Elé kerülünk, és alkalma van meghirdetni a bocsánatot, és miénk az igazi, a vágyott atyai elfogadás.  
Milyen az, amikor az ember ítél? Úgy lehet megkülönböztetni az isteni ítélettől, hogy az emberi ítélet nagyon sokszor kárhoztató. Nagyon sokszor annak a vége az, hogy rossz vagy, úgy, ahogy vagy, és ezen nem lehet változtatni. És mivel ilyen menthetetlenül rossz vagy, ezért elfogadhatatlan vagy, ezért el is utasítalak. Az ember, amikor elítéli a másikat, egy kicsit felülemelkedik. Ha te egy kicsit rosszabb vagy, mint én, akkor én egy kicsit jobb vagyok, mint te, és így a te bűnöd az én önigazságomat szolgálja. Ezért sem lehet erőm felmenteni téged, megbocsájtást hirdetni neked. Szó volt arról, hogy az úrvacsora kiábrázolja, hogy az ítéletet valakinek mindenképpen el kell hordoznia. Jézus Krisztus, amikor helyettünk megy a keresztre, tökéletes egyszeri páska-bárányként, Isten bárányaként ezt az állapotot hordozza el: a teljes elutasítottságot, elvetést. Mert Isten nem azonosulhat a bűnnel. Ha Krisztus nem jött volna el, akkor a történet vége, Isten ítéletének a vége a teljes elutasítottság lenne a mi számunkra is, de ez nem így van! Ezt ünnepeljük az úrvacsorában.
Nem tudom, a korinthusiak ott és akkor mit értettek meg, mit fogadtak el abból, amit Pál mondott. Ellene álltak-e, elkezdtek-e szabadkozni, védekezni, magyarázkodni. De a saját gyülekezeti közösségünkben gyakran hallom ezt: „ó, de hát senki sem méltó! Hogy mondhatja Pál, hogy aki nem becsüli, meg méltatlanul eszi és issza, az ítéletet eszik és iszik? Mert akkor ez mindenkire érvényes.” És valahol igaz ez. Nem vagyunk méltók. De nem mindegy, hogy megbecsüljük vagy megvetjük-e Isten jelenlétét, Isten hozzánk közeledő szavát az úrvacsorai közösségben. Meghalljuk-e, elfogadjuk-e, hogy igen, ez rólam szól. Igen, Uram, szükségem van arra, hogy megítélj, hogy el ne vesszek a világgal, és szükségem van arra, hogy utána felemelj. Vagy elvetjük, és azt mondjuk, hogy azért a mi helyzetünk annyira nem súlyos, nem olyan kemény. Mennyire vesszük komolyan Isten mentő szándékú intését? Érdemes az ünnep előtt imádságos csöndben elgondolkodni ezeken a kérdéseken.
3. Az úrvacsorai közösség rendje a gyülekezetünkben  
Pál apostol nyíltan beszél arról, hogy a korinthusi gyülekezetben nincs rend, és a levelében egyértelmű utasításokat ad arra nézve, miért és hogyan számolják fel a rendezetlenségeket. Gyakran nekem is felteszik a kérdést: miért vannak bizonyosfajta feltételek az úrvacsorai közösséghez? Miért nincs az, hogy mindenki jöhet? Bárki, akit Isten hív, az jöjjön, és hit által vegyen úrvacsorát, és majd a Szentlélek elvégez mindent?
Történeti és bibliai okai vannak, hogy mi, a gyülekezet vezetői azt kérjük: az jöjjön az úrvacsorai közösségbe, aki konfirmált, azaz átélte az Istennel való elköteleződést; bejárt egy utat, ahol tanult, formálódott, épült az Isten Igéjéből, igazságából; megszületett benne az elköteleződés, hogy Isten szövetségében kíván élni, és ennek ünnepélyes megpecsételéseként a konfirmáció alkalmával ezt megvallotta. Ha mindez megtörtént, szeretettel várunk az úrvacsorai közösségbe. Ez a gyülekezet rendje, ami azt szolgálja, hogy ne legyünk könnyelműek az úrvacsorával kapcsolatban. Ez a rend mindenki számára nyitott, így önmagában is egy meghívás a szövetségben való elköteleződésre.
Szintén fel szokott merülni a közösségünkben az úrvacsorával kapcsolatban a kizárás, az úrvacsorától való eltiltás kérdése. Szeretném megosztani, mi ennek a gyakorlata. Valóban van a gyülekezetünkben egy rend, mely szerint ha valaki nyilvánvaló módon, életvitelszerűen benne van valamiben, ami Isten igéjével ellenkezik; szembe megy azzal, amit az úrvacsorai közösségben megfogadunk, és ezen nem is akar változtatni;  ezzel rossz példaként van a gyülekezet előtt, miközben Isten népéhez tartozónak mondja magát; akkor bizony a gyülekezeti vezetőkkel leülünk, és megkérjük őt arra, hogy maradjon távol az úrvacsorától addig, amíg ezt a dolgot nem rendezi. Igen, van ilyen is, és azt gondolom, hogy ennek megvan a helye a gyülekezet életében. Sőt, azt is mondom, hogy néha saját magunkra nézve is élhetünk azzal, hogy magunkat zárjuk ki az úrvacsorából. Általában az a szemlélet a gyülekezetben, hogy mindenki mindig jöjjön, mert most van az idő, most tudsz Isten felé lépni. De Isten látja a szívedet, és ha pontosan tudod, hogy van olyan dolog, amin egyáltalán nem akarsz változtatni, és nagyon jól megvagy azzal a bűnöddel, abban az életformában, és biztos, hogy nem fogsz egy lépést sem tenni az úrvacsora után sem ezzel a dologgal kapcsolatban, akkor inkább fontold meg, hogy kijössz-e az úrvacsorai közösségbe! Egyszerűen azért, hogy ne tegyük méltatlanná és hiábavalóvá közöttünk Isten kegyelmét. 
Hogyan úrvacsorázzunk tehát? Hálával, alázattal, és az elveszettségünk elismerésével. Önmagunk odaszánásával. Lehet, hogy azt mondod: annyiszor odaszántam már magamat valamiben, de újra és újra elbuktam. Huszonötödször is. Most, amikor úrvacsorázni jövök, huszonhatodszor újra tegyem meg? Igen! Ha őszinte szívvel újra Isten felé fordulsz, akkor talán először végre átütő változás történik az életedben. Igen, rendeld alá az akaratodat Istennek, és mondd el Neki, hogy „Uram, képtelen vagyok változni, mert a körülményeim nem változnak, de tudatosan döntök, és az akaratomat alárendelem, és arra kérlek, hogy formálj át, és szabadíts meg!” Az úrvacsora az új szövetségnek a jele, Isten szabadításának a jele, ezért a szabadítás most is megtörténhet, veled is. Ebben a hitben mehetünk az úrvacsorai közösségbe, ahol érdemes Isten előtt magunkkal foglalkozzunk, nem a másikkal, hogy az hogyan van Istennel.
Befejezésül: vegyük komolyan azt, hogy Isten az Ő közösségébe, az Ő szövetségébe hív bennünket az úrvacsora alkalmával. Forgassuk azt, hogy mit jelent számunkra ebbe belépni. Éljünk a lehetőséggel, legyünk őszinték Isten előtt, legyünk bátrak bevallani azt, ha ez nehéz, és kimondani azt, ha küszködünk. Nem mindig úgy és akkor éljük át a bűnbocsánat felszabadító erejét, amikor a jegyeket magunkhoz vesszük. Nem biztos, hogy hatalmas élmény, a felszabadulás erős érzelmi átélése kíséri az úrvacsorát. De az Istennel való szövetségkötésnek mindig jelen ideje van, így ha Ő hív, akkor halljuk meg az Ő hívását és engedjünk annak!
Különleges élményben volt részem a héten, de többször korábban is, amikor beteg-úrvacsorát vittem olyan embereknek, akik nagyon keveset tudnak már a külvilágról. Lehet, hogy azt mondod: hiábavaló szolgálat ez. Magatehetetlen, a környezetükkel kapcsolatot vesztett szenilis időseknek vagy betegeknek úrvacsorát vinni, minek? Imádkozzunk értük, de aztán hagyjuk békén őket! Nem vagyunk katolikusok, akik az utolsó kenetnek olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak, úrvacsorázott már életében ötszázszor, most miért van erre szükség? De én mindig nagyon hálás vagyok Istennek azért, amikor részese lehetek egy-egy beteg-úrvacsorának. A héten is volt egy. Egy szeretetotthonban van egy gyülekezeti tagunk, már nagyon idős, és nem tud szinte semmit a külvilágról. Azt sem tudja, hogy milyen nap van, engem sem ismer meg. Mindig köszön és bemutatkozik. A családtagjait sem ismeri meg. De rendkívül megrázó és megrendítő, hogy ő, aki hitben élte le az életét, bár alig tud már valamit a külvilágról, amikor elkezdem az úrvacsorai liturgiát és felolvasom a szereztetési igét – mondja azt velem együtt hibátlanul. A tulajdon életéből már szinte semmire nem emlékszik, de mikor éneklem az úrvacsorai énekeket, énekli velem. Mondom az úrvacsorai kérdéseket, és mondja a válaszokat. Mondom az Apostoli hitvallást, és mondja. Mert ezek a dolgok annyira mélyen beleégtek a szívébe, a lelkébe, hogy megmaradnak akkor is, amikor már a legszemélyesebb emlékek sem maradnak meg. Lehet ezt orvosilag vagy élettanilag modellezni, hova íródik, miért marad meg? Miért pont erre emlékszik? Azért, mert erre nem a mi memóriánk képes, hanem Isten az, aki ezeket beleégeti a szívünkbe. Nekem ez arról beszél, hogy Isten hűséges. S ha mi egy kis lépést teszünk Felé, akkor Ő sokkal többet tesz felénk, és komolyan veszi a szövetséget akkor is, amikor mi már arról nem is fogunk tudni. Amikor már nem leszünk az akaratunknak a birtokában. Ezért kell komolyan venni a lehetőséget addig, amíg adatik. Úgy tekintek erre a testvérünkre, aki valószínűleg nemsokára el fog költözni az ő teremtő Urához, hogy ő már készül a nagy vacsorára. Arra, ahol teljes lesz a közösség és a közelség Istennel.
Isten hűséges. Készüljünk így az ünnepre alázattal, kérve azt, hogy Ő tanítson meg bennünket arra, hogy mit jelent nem méltatlanul venni az Úr testét és vérét! Vegyük komolyan az ítéletet, hogy aztán így lehessen részünk az Ő kegyelmében is!
Ámen

Kedves Testvérek!
Nagyhéten bejárhattuk a szenvedés útját a Feltámadottal. Az utat, amit Isten szánt és szentelt Neki, amit senki más nem járhatott be helyette, amit hűséggel, alázattal és engedelmességgel járt végig. Itt vagyunk a feltámadás ünnepén, húsvét vasárnapján, örvendezünk és köszöntjük egymást: Krisztus feltámadt! és válaszolunk is rá: „Valóban feltámadt!” Most itt vagyunk és ünneplünk, hálát adunk, együtt magasztaljuk feltámadt Urunkat, aki legyőzte a halált. Mennyire élő ez most a számunkra? Mennyire érint? Mennyire tudunk kapcsolódni ehhez? Testvérek, a feltámadás: DRÁMA. Nem csak abban az értelemben, hogy ez volt a világtörténelem legfontosabb történése: cselekvés, ami mindent megváltoztatott, hanem dráma: amiben sűrűsödött mindaz, ami fontos, lényeges, idő és tér egy pontban különlegesen ért össze. Egy pontja az emberi történelemnek lett forrássá az egész emberiségnek. Az, ami ma nekünk ünnep, rítus, szokás és emlékezés ott és akkor DRÁMA volt. Az a szívem vágya, hogy lehessen az ma is: a történés, a helyreállás, a gyógyulás drámája az „itt és most”-ban. A Jelenések könyvéből felolvasott Ige is DRÁMA. János apostol látomásokban kapja meg, mi fog történni a végidőkben, hogyan tartja Isten a kezében a világ folyását, a végső dolgokat is. Evangélium ez, reménység forrása. Erő és bizonyosság arról, hogy Isten az Úr, akármi is történjék. Képekben beszél, elvont, de mégis érthető: megismerhető belőle az út, Isten kibontakozó szeretete, uralma. A Jelenések könyve s a felolvasott rész főszereplője is a Bárány, az Emberfia, a győztes Úr, akivel nekünk is dolgunk van itt az ünnepben. Az Emberfia Jézus méltóságjelzője, Dániel könyvéből vett kép, személyleírás. Kezében a hét csillag: Ő világmindenség ura. A korabeli ábrázolásokban a római császárok vagy Mitrasz kezében volt hét csillag, a kis-medve csillagkép csillagai: őket tekintették úrnak és hatalomnak. Itt azonban az igazival találkozunk: akié minden hatalom. Kard jön ki a szájából, ami elsőre ijesztően hathat, miközben az a bírói hatalom képe. Mindenható úr, igazságos, aki igaz ítéletet alkot. Ez Jézus. Három képet, motívumot vigyünk el a mai istentiszteletből, a mai Igéből:
I. A halál és a pokol kulcsai
Az Igében találkozunk egy döbbenetes képpel. Jánoshoz lép, Jánoshoz szól az Emberfia és elmondja neki: Ne félj! Ne félj ember- se tőlem, se attól, amitől minden ember fél. Halott voltam, de élek örökkön örökké. És nálam vannak a pokol és a halál kulcsai. Mi közünk lehet ehhez, miért drámai ez a kérdés: kinél van a kulcs?
A) Kinél van a kulcs? Jól tudjuk, mennyire drámai ez a kérdés: egy családban, sietség idején, bejutás esetén otthonunkba, egy fontos helyre. Átélted már a zárt ajtók szomorúságát, reménytelenségét, frusztrációját? A zárt szívek keménységet? A bezáruló lehetőségek ajtajánál, a fel nem táruló titkok lakattal elzárt kamrájánál álltál-e már? S eljutottál-e már addig az ajtóig, amelyet sokáig szeretnénk zárva tartani, s néha ki is nyitnánk szívesen. Toljuk, hogy ki ne nyíljon, rángatjuk, hogy feltáruljon - vagy egyszerűen csak nem szeretnénk tudni róla. Ez a halál ajtaja, az elmúlásé, a pokol kapuja. Hádészé - ahogy a görög szövegben is áll. Kinél van a kulcs ehhez a kérlelhetetlen kapuhoz, ki rendelkezik e fölött a könyörtelen határ felett? A halál és a pokol legyőzhetetlen erők, a végső hatalom voltak az ókori ember számára is. Sokszor megszemélyesített ellenség, konkrét hely a Szentírásban.
„Kinél van hát a kulcs…?” – sokféle választ adott erre az ókori vallási piac is. Pausanias mondaíró szerint a kulcs Hádésznál van. A görög mitológiából pedig tudhatjuk, hogy az igazi gazdája e kulcsoknak Hekaté. Ő egy alvilági istenség, az alvilág asszony, a sötétség úrnője. Amúgy a mondabeli Perszephóné megmentője, akit még Zeusz is tisztel. Nála van kulcs az alvilághoz – sőt a kozmoszhoz is! Három alakú istenség: menny, föld, alvilág közt jár szabadon- így mindenhová van belépési lehetősége. Az egyiptomiak szerint Anúbisz az, aki az alvilág kulcsaival rendelkezik. Illetve Ízisz istennő is. Két befolyásos nő tehát, akiket kulcs ügyben keresni lehet.
B) De mit jelent a kulcsot birtokolni? A kulcs: hatalom, szabadság. Akinél van, az kienged és beenged. Akinél a kulcs, az tudja, mi van mögötte…! Megkönnyebbülés, felszabadulás! Akinél e kulcsok vannak, attól lehet függeni, lehet félni. Ő engedhet be vagy ki. Tarthat zárva és nyithat meg. Az ember pedig fél, mert egy biztos: nem őnála van a kulcs. Nem ő birtokolja, hanem más… Félelem. Az ember félelme a mulandóságtól abból ered, hogy legközvetlenebb élménye szerint magunk jelenleg „vagyunk” – ezért féltjük is életünket. Félünk a szégyentől, betegségtől, magánytól, mert ezek mind veszélyeztetik, hogy mi emberek elvileg „vagyunk”. A valódi hit azonban pontosan azt munkálja, már nem az a fontos az embernek, hogy ő van – hanem, hogy Krisztus van. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Attól a pillanattól, hogy ez így érvényes, vége minden félelemnek.
C) Evangélium. Az evangélium az, testvérek, hogy Jézus hatalma kiterjed a halottakra és a halottak birodalmára is. Neki, aki halott volt és feltámadt és örökké él, hatalma van a mi halálunk felett is. A halál rettenetessége a Krisztus testében élő ember számára elvesztette erejét. MÁRTÍROK! Akiket a császár nevében ölnek meg, akik találkoztok azzal, hogy a császár látszólag élet és halál ura: nem Domitianus dönt felőletek! Jézusnál vannak a kulcsok! És titeket beenged az örök boldogságra. TESTVÉREINK, akiket ma is üldöznek és megölnek, elnyomnak hitetekért a világ minden részén: nem az Iszlám Állam, nem terroristák, diktátorok… hanem Jézus kezében vagytok! Ne féljetek és halljátok meg a feltámadás örömhírét! Mindnyájan, akár átélitek most az üldöztetést, akár nem.
II. Egy drámai uralkodói, beiktatási aktust: a hét pecsétes könyv
A második kép, amit elénk hoz Igénk és ami az ünnepi örömhír lehet a számunkra. Mit láthatunk itt a felolvasott Igében a tróntermi jelenetben?
A) A TRÓNRA LÉPÉS ÜNNEPE. Nem mást, mint egy trónra lépési ünnepet. Új uralkodó kerül a trónra…! – ez zajlik itt! Uralkodói méltóság, királlyá tevés drámája, ünnepe, szertartása, ahogy olvashatjuk az Ószövetségben is, a Királyok könyvében: „Akkor Jójádá kivezette a király fiát, és fejére tette a koronát; kezébe adta az uralkodás okmányát, és így királlyá választották, és fölkenték őt. Tapsoltak, és így kiáltoztak: Éljen a király!” (2Kir 11,12) Aki átveszi a könyvet, az Isten „földi helytartója”, képviselője lesz. A pecsét átvétel egyenlő a hatalom átvételével. A KÖNYV: János a trónon ülőnek a kezében egy könyvet lát, ami belül és kívül tele volt írva és hét pecséttel le volt pecsételve. Az ókori keleten ősi időkből származó szokás, hogy a dokumentumok szövegét a dokumentumot védő tok külsejére is ráírták. Így vált hitelessé és hamisíthatatlanná az okirat. A hét pecsét arra mutat, hogy az okmány Isten tökéletes és elrejtett, titkos végzése. Hogy mi van a könyvbe írva, arról nem beszél külön a látnok, de a későbbi képből nyilvánvaló lesz, hogy Istennek az utolsó időkre vonatkozó üdvtörténeti terve van benne. A 7. pecsét feltörésével (8:1) nem zárul le a végidők eseménysorozata, sőt újabb események indulnak el. A könyv tartalma tehát átfogja az utolsó idők minden eseményét. A pecséteket pedig csak az bonthatja fel, aki képes végrehajtani a benne foglaltakat. Ez sorsdöntő az emberiség jövőjét illetően. Mi van beleírva? Ki képes azt felbontani? Ettől függ az egész emberiség jövője.
B) Ki méltó erre? És itt következik az igazi dráma. Egy erős angyal hatalmas hangon: "Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?" Vagyis ki képes arra, hogy Istennek a világra érvényes tervét és üdvtervét végrehajtsa. Ezek után nagy csend támad a mindenségben. Nincs senki? Nincs. Azt olvastuk, hogy sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt senki nem tudta felnyitni a könyvet, de még csak beletekinteni sem tudott abba. A csalódás és elkeseredettség könnyei törnek fel Jánosból: senki sem méltó. Senki. A római császár sem? A Jelenések könyve keletkezett, akkor indult az első szervezett kegyetlen üldözés Domitianus császár uralkodása alatt a 80-90-es években. Keresztyének ezreit dobták oda kiéheztetett vadállatok elé a cirkuszokban csak azért, mert Jézus Krisztust Úrnak vallották. Nem azt mondták: Küriosz Caesar? a császár az úr, hanem Küriosz Christos. A császár ekkor már kötelezővé tette a császárkultuszt, és dominus et deus-nak hívatta magát, vagyis úrnak és istennek. Azt képzelte magáról, hogy az ő kezében fut össze minden szál, ő irányítja a történelmet, tőle függ minden, övé az egész ismert világ. Nem. Senki nem méltó. A mennyben csend lett. Ha senki nem méltó, hogy felnyissa a könyvet, akkor nem derül ki, mi van benne, akkor Isten terve megismerhetetlen, titok marad, sötétség és találgatás arról, mi a terve a világgal, velünk, mit gondol rólunk… Húsvét és feltámadás nélkül idáig jut az ember. Van Isten, van igazság, de nincs kapcsolódás. Mert Ő szent, tökéletes, mi pedig nem. És nincs út hozzá, csak elveszettség, káosz, csend. Mert senki sem méltó. Hála legyen az Istennek, hogy nem ez a történet vége! János sírásának oka az a szomorú felismerés, hogy a teremtmények között nincsen senki, aki megoldja az emberiség sorskérdéseit, és Istennek a sorsunkra vonatkozó végső tervét diadalra vigye. Ekkor egy angyali fejedelem, a huszonnégy vén egyike odalépett Jánoshoz és megvigasztalta. A vigasztalás tartalma az, hogy az Ószövetség által megígért Messiás győzött, és elvégzi a megoldhatatlannak látszó feladatot. Megjelenik a Bárány, aki az áldozat jeleit viseli magán. Ő a keresztrefeszített Krisztus, aki helyettes elégtételt szenvedett a világért. Átveszi a könyvet. Trónre lép.
III. Egy drámai istentiszteletet.
Ami kibontakozik előttünk harmadszor az egy csodálatos, hatalmas, drámai istentisztelet, ami azért drámai, mert az alapja a világtörténelem drámája és olyan értelemben drámai, ahogy semmi más a világon: örökké tart és megjelenik benne a legfontosabb igazság: VAN, AKI MÉLTÓ: van, aki megváltotta az embert…
A) A GYÜLEKEZET ÜNNEPE, HATÁRTALAN DICSŐÍTÉS: mert MÉLTÓ A MEGÖLETETT BÁRÁNY. A méltó Bárány minden hatalommal bír, hiszen hét szarva van. Átveszi a könyvet és felnyithatja a pecsétjeit. A másnak elhordozhatatlan tudást/ismeretet, az elhordozhatatlan igazságot, leleplezést, elhordozhatatlan titkokat, Isten akaratát, üdvtervét átveszi és be is fogja teljesíteni. A 7. vers az őskeresztyénség hitvallásának tömör összefoglalása: a megöletett és feltámadott Jézus Krisztus az Úr. Ez az uralom még nem nyilvánvaló az egész világ előtt, csak a sorskönyv pecsétjeinek feltörése után és a végső idők eseményeinek lezáródása után válik azzá, de az egyház a mennyei lényekkel, az Isten előtt szolgáló angyalokkal együtt már tudja ezt, ezért számára kimeríthetetlen vigasztalás és erő forrása. Az új ének első részében csak az angyali fejedelmek énekelnek. Azért dicsőítik a Bárányt, mert váltsághalálával minden népből egy népet vásárolt meg. Az angyali fejedelmek imája egyesül a szentek magasztalásával, amelyet, mint italáldozatot Isten trónja elé öntenek. Az egyház létrejöttének csodájáért dicsőítik a Bárányt. Ez a dicsőítő ének azonban csak jeladás ahhoz a hatalmas, mennyet és földet betöltő doxológiához, amit a János számára hirtelen láthatóvá lett megszámlálhatatlan mennyei lény énekel és vele együtt minden teremtmény a mindenség minden dimenziójában (mennyben, földön, föld alatt, tengerben). Az erő, gazdagság, bölcsesség és hatalom az, ami az uralkodást hatékonnyá teszi, a tisztesség, dicsőség és hálaadás pedig a hódolat kifejezése az igazságos és áldást hozó uralkodásért (12 v.). A zárórész a trónon ülőt és a Bárányt együtt magasztalja. Őt illeti Krisztussal együtt minden hódolat örökkön-örökké, azaz vég nélkül. A császárkultusz minden magasztaló jelzőjét Istenre és Krisztusra alkalmazza a mindenség éneke. Ez a merész új ének az őskeresztyénség öntudatos hitének és hitvalló bátorságának legszebb kifejezése. Ma is milliók teszik ezt… s egy nap színről-színre látjuk majd Őt s tesszük együtt mi is a mennyben. Jöjjön el a Te országod!- kiálthatjuk mi is és kapcsolódhatunk a hódolathoz.
B) Méltóságát nekünk is adja. Megdöbbentő olvasni az Igében, hogy a méltó Bárány azokat, akiket megváltott: „… a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön.”. Részünk lehet dicsőségében, megváltásában, tulajdonképpen méltóságában. Helyreállításában, megelevenítő munkájában, életében. Feltámadásában is részünk van: mi is fel fogunk támadni egy nap halálunkból, akik benne hiszünk. Örökségünk van nála, nem felejt el, tudja a nevünket. Így lehetünk Fiak, örökösök, akiknek van jövőjük. Az evangélium, a feltámadás üzenete megvigasztal: „Ne sírj! Győzött az oroszlán Júda törzséből…” Itt vagy ebben te is! Egyéni sorsod, utat, zárt ajtóid, titkaid, kérdéseid: Ne félj. Ő győzött. Benned és feletted is. Egyre nyilvánvalóbb lehet ez benned és körülötted is. Örvendezzünk győzelmének. És magasztaljuk életünk minden napján: Méltó vagy, megöletett Bárány! Te vagy az Úr! Nincs más! Tiéd az életünk! Csak előtted hódolunk! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek, ünneplő Gyülekezet!
Itt vagyunk ünnepelni, hálát adni Isten színe előtt az Ő házában. Itt vagyunk, mert itthon vagyunk, hazaértünk Őhozzá, megérkeztünk a közösségbe. Itt vagyunk talán keresőként, itt vagyunk családtagként, vendégként.
Pünkösd ünnepén itt vagyunk és magasztaljuk Istent az Ő munkájáért amit végez a világban, végez közöttünk, végzett a konfirmáló testvérink életében és hisszük, hogy fog is végezni továbbra is bennünk és közöttünk is.
Itt vagyunk és így hallottuk Jézus szavait. JÉZUS IMÁDKOZNI TANÍT. Azért, merre van szükségünk, azért mert ennél fontosabbat nem is taníthatna velünk! Imádkozni tanította tanítványait s most minket is.
Kedves Konfirmandusok, hadd szólítsalak meg most titeket először: az elmúlt hónapok során sok mindent megtanultatok. Nagyon sokat igyekeztetek, sokat fejlődtetek, amit nagyon jó volt látni! Sok ismeretet, tapasztalatot szereztetek, ami által bizonyára többek lettetek. Bejártatok egy utat, ami életetek részévé vált, ami által Isten formált Titeket is.
Kedves Gyülekezet, ti pedig ennek az örömében lehettek most itt. Bizonyára sokan hordoztátok imában is testvéreinket. És sokan végig mentetek ezen az úton ti magatok is. És bizony, ti is sok mindent bizonyára tudtok Istenről, és az életetek utóbbi idejében bizonyára sokat tanultatok, tapasztaltatok Róla!
Mennyire jó dolog tanulni! Mégis, átélni vágyunk, megérezni, kapcsolódni vágyunk inkább sokszor, mert a tanulás fárasztó, száraz- sokszor feleslegesnek is élhetjük meg. Pedig nagyon jó dolog tanulni, növekedni- mert tanulni nem csak ismeretszerzést jelent, hanem tapasztalatot, bölcsességet is…!
A jó hír, hogy JÉZUS az, aki lehető legizgalmasabb módon tanít: a lényegről beszél, könnyű megjegyezni, képeket használ és van súlya, van értelme annak, amit tanít.
1. KÉPEK
Két képet használ itt Jézus, amiben imádkozni tanít. AZ ALKALMATLANKODÓ BARÁT helyzete nem ismeretlen a hallgatók számára: az úton lévő ember, aki a hőség miatt inkább este, éjszaka utazott megáll egy ismerősnél, rokonnál és nyilván felfrissülésre, ételre, italra szorul. Teljesen természetes volt ez, mindenki élt ezzel. Keleten a vendégszeretet e formája alapvető, és nagyon nagy szégyen, ha nincs mit adni az érkező vendégnek. A bajban lévő vendéglátó tehát felismerve a hiányt átmegy a barátjához és felébreszti éjnek idején. MIÉRT MERI EZT KÉRNI ebben a helyzetben? Azért, mert el akarja kerülni az egyik legnagyobb szégyent, hogy nincs mit adni. A legnagyobb szükség miatt kér attól, akitől kérhet, a barátjától. A barát, a görög „philosz” szóval leírt személy az, aki szeret! Az, akit lehet akár éjnek idején zavarni egy kéréssel (ma mondjuk mi inkább egy sms-sel, telefonnal, üzenettel: segíts, imádkozz értem, hallgass meg, légy mellettem). Baráti szeretet, mert garantálja, hogy szabad kérni. De nem csak erről van itt szó. HOGYAN KÉR? Azt olvastuk, arra tanít Jézus, hogy a képben szereplő barát érzi és tapasztalja, hogy barátja, aki kér szükségben van. Tapasztalhatja ezt abból is, hogy erőszakosan kér, arcátlanul, bátran, rámenősen, mert meg akarja oldani a helyzetet. Úgy tűnik, hogy ez belefér ebbe a barátságba. Amire talán nem gondolna az ember, hogy ez a helyzet nem csak a bátor és rámenős kérésről szól, hanem arról, hogy ennek a kérésnek ára volt. Ezt pedig mind a segítséget kérő, mind az adó jól tudta. Bizony nagy ára volt a kérésnek. Ez azzal járt a felkeresett házban, hogy mindenkit fel kell kelteni. A kis izraeli házakban az alvó alkalmatosságok, a gyékények a bejáratig értek gyakran, mindenkin át kell lépni, hogy ezt a helyzetet megoldják. Nagy felfordulással járt ez a helyzet. Ezt az árat pedig „meg kellett fizetni” – azoknak is, akiket felkeltettek e helyzet miatt. JÉZUS pedig azt mondja, hogy a barátság miatt – de ha azért nem tenné is – az erőszakosság miatt ad a barát kenyeret, felkelti háza népét. Megfizeti az árat. A magatartásra, a működésre, az elszántságra irányítja ezzel a figyelmet: kérjetek, keressetek, zörgessetek! Legyetek elszántak az imádságban, kérjetek, ne legyetek szemérmesek! Éljétek át a rászorultságot, mint a képben (ha nem ad a barát kenyeret, nagy baj lesz): nagy szükségetek van Istentől kérni! És ha a képben szereplő barát adott alkalmatlankodó barátjának, kisegítette őt, mennyivel inkább hallgat meg a mennyei Atya…!
AZ ÉHES FIÚ-GONDOSKODÓ APA képében Jézus tovább viszi az imádság szerepéről szóló tanítást. Az éhes fiú és édesapja kapcsolatában mutatja be azt, hogy miért bízhatunk Istenben és fordulhatunk hozzá, mint mennyei Atyánkhoz az imádságainkkal. Nincs rászorultabb és érzelmesebb kép talán annál, mint amikor egy éhes gyermek enni kér. Egy éhes gyermek enni kér az apjától, és Jézus azt mondja: ugye nincs közületek, aki ilyenkor szórakozna a gyerekkel? Nincs közületek, aki ehetetlen dolgot, vagy kifejezetten ártó, veszélyes dolgot adna étel helyett? Ez lehetetlen! És ha ti képesek vagytok erre, mit gondoltok, a mennyei Atya rosszat ad nektek, nem hallgat meg? Mennyivel inkább ad Ő…!
Sok mindent kiválthat belőlünk ez a kép, akár azt is, hogy bizony vannak beteg és gonosz apák vagy anyák, akik akarnak ártani a gyermeküknek, akár te magad is tapasztaltad ezt. Isten az, aki tud mellettünk állni, ha sérültünk ebben, és akinél van teljes gyógyulás az ilyen fájdalmas sebekre is.
És bizony tanulhatunk is ebből a képből: mindkét oldalról azonosulhatunk ezzel a képpel: az apai szereppel/oldallal és a gyermekivel is. Az adó és az elfogadó oldallal. Hiszen minden apa gyermeke is valakinek… Mindkettőt átélhetjük. Nagyon szemléletes és mély kép ez!
De a lényeg az üzenet: Isten nem téveszt meg. Isten (miközben legtöbbször a földi apák sem tévesztik meg éhes gyermeküket) nem földi atya, hanem sokkal több, tökéletesebb és jobb. Sokkal másabb!
Elhiszed-e ezt? Ez a nagy kérdés Jézus szavai kapcsán: Ő tényleg más, tényleg több és jót akar nekünk!
2. Mit gondolsz Istenről? Milyen Ő? Ki Ő?
Az egész kérdés hátterében ugyanis mélyen ez húzódik meg: mit gondolsz Istenről, milyen Ő, hogy viszonyul hozzád, hogy tekint rád? Erre akar rávilágítani Jézus, erről tanít ebben az Igében. Az egész Istennel való kapcsolat mélye ez: mit tartasz róla a szíved mélyén? (…)
Isten nem az, aki elérhetetlen; nem az, aki rosszat akar neked; nem az, aki kifoszt, aki érdektelen, aki despota, aki csak egy rideg bíró- nem is egy gyenge alak, akivel bármit meg lehet tenni: Ő a teremtő, mindenható élő Úr, aki mennyei Atya, aki jót akar, jót tervez a számunkra.
Miközben Jézus imádkozni tanít, valójában a legfontosabbról tanít: Istenről és a vele való kapcsolatról. Ezért ahhoz, hogy megértsük itt pünkösd ünnepén az üzenetet, az evangéliumot, első lépésként ezt a kis szófordulatot kell megértenünk és befogadnunk: „mennyivel inkább”! Látszólag lényegtelen és apró részlet, de mégis óriási jelentőséggel bír: Isten és ember kapcsolatának nincs tökéletes földi modellje! Elképzelhetetlenül több, másabb… a két kép csak hasonlat, hogy a megértés irányába mozduljunk! Isten a mindig többet adó, az álmainkat felülmúló Isten. Ő az, akitől lehet kérni, aki ad, aki megtalálható, aki elérhető: kérjetek, keressetek, zörgessetek hát! Ez az életprogram a számunkra!
3. Ő ÖNMAGÁT ADJA! - pünkösd
Bizonyára emlékeztek Jézus szavaira a tanítványai, akik ott az első pünkösdkor várták az Atya ígéretét és egyszer csak megtörtént a csoda. Jézus azt mondja az evangéliumban a tanítványainak, hogy az Atya adja a Szentlelket azoknak, akik kérik Tőle.
Megmagyarázhatatlan, érthetetlen módon kiáradt a Lélek és beteljesedett az, amit Jézus mondott. A helyére került minden. Megértették azt, amit addig talán nem. A helyére került bennük is az, hogy mit hittek Istenről, mit tapasztaltak, tanultak Jézustól és most hogyan áradt a szívükbe Isten jelenléte. Helyre állt bennük a kép arról, hogy milyen is az Isten?
Ez történt tehát pünkösdkor: kiáradt a Szentlélek: ez a legnagyobb ajándék. De miért ez a legnagyobb ajándék, miért ez a legtöbb? Mi történik ebben a helyzetben, mikor a Szentlelket adja az Atya?
Amikor Jézus tanítványaival volt fizikailag, láthatták Őt, hallgathatták, érinthették. Amikor pedig Jézus felment a mennybe és elküldte a Szentlelket, ennél sokkal közelebb jött: betöltötte őket és (nem tudom máshogy kifejezni): beléjük költözött.
Amikor Jézus az imádságról tanít, a legnagyobb szükségről tanít és erre mutat rá: erre van a legnagyobb szükséged, hogy a Szentlélek beléd költözzön, benned éljen Isten Lelke. Egészen megdöbbentő és úgy tűnik felfoghatatlan.
A Szentlelket adó Isten tulajdonképpen nem egy tárgyat, erőt, képességet ad, hanem önmagát adja! Az Ő jelenlétét, valóságát adja! Jelenlétét, amiben lelepleződik minden: a bűn, a töredékesség, minden hiány, de be is töltődik általa. És ebben a jelenlétben nem más történik, mind hogy rátalálunk arra, Amit/Akit mindig is kerestünk: Jézusra! Arra a Jézusra, aki megváltott minket, aki kifizette ennek a közelségnek az árát abban, ahogy értünk adta magát a kereszten. Így szeret Isten, Benne mutatta meg: teljes odaadással! Ahogy a barát, aki felkeltette egész háza népét és vállalta a teljes felfordulást. Ahogy az a gyermekét jól ismerő atya: jót adott, a legjobbat, amitől csillapodni tud lelki szomjunk és éhségünk.
Ezt élhetjük meg az úrvacsorában is, ahogy Jézus betölti szükségünket, csillapítja legnagyobb éhségünket és átélhetjük a bűnbocsánat valóságát, lelkünk táplálását az örök életre.
Kedves Testvérek! Ünneplő gyülekezet: ez nem egy mese, nem egy távol kultúra érdekes tanító költeménye, hanem mindez a mi valóságunk! Ez most történik köztünk: itt, ezen a helyen! A Szentlélek betölt, elpecsétel és ha kérjük, hisszük, hogy kaphatjuk! Mert Isten hűséges, ugyanaz, aki akkor volt és tudja, hogy Rá van szükségünk!
Ragadd meg! A Tiéd lehet! A Tiéd! Kövesd és szeresd Őt válaszul, ahogy Ő szeret: teljes odaadással!
(Thoma László)