Ünnepek

Szeretett gyülekezeti testvéreim, és minden kedves érdeklődő a képernyőn keresztül!
Hol van Isten? A karácsonyi válasz erre a nagyon mély és eleven kérdésre, hogy Isten velünk van.
Hol van Isten? Ez olyan egyetemes kérdés, ami keresztények és nem keresztények szívében is megjelenik. Felteszik, feltesszük ezt a kérdést újra és újra, amikor valamilyen nehézségbe, nyomorúságba kerülünk, és nem látjuk, nem tapasztaljuk Istent.
Hol van Isten? Ott feszül ez a kérdés azoknak a szívében, akik vágynak Isten után, de még nem találkoztak Vele, keresik Őt, érdeklődnek, de érzik, hogy még nem érkezett el számukra az az idő, az az alkalom, amikor felragyog előttük Isten szeretetének a valósága. És bár másként, de megfogalmazódik ez a kérdés azoknak az ajkán is, akik azt mondják: nincs Isten, akik akár ellenségesek a kereszténységgel, akár teljesen őszintén csak keresnek. Ránéznek a világ nehézségeire, küzdelmeire, borzalmaira, a szenvedésekre, és azt kérdezik tőlünk, keresztényektől: hol van Isten? Ha lenne Isten, mindez nem így lenne!
Hol van Isten? A Karácsony megingathatatlan válasza erre a kérdésre, hogy Isten velünk van, mert Isten emberré lett. A nagy titok, hogy a Teremtő, a Mindenható, az élő és szent Isten, aki létre hívta a világot, egyszer csak Jézus Krisztusban emberré lett. Magára öltötte az emberi természetet, az emberi testet! A mindenható Isten részévé lett saját teremtésének, emberré lett, belépett ebbe a világba. Otthagyta a mennyei dicsőséget, magasságot és szépséget, hogy részese legyen annak, amit mi átélünk.
Hol van Isten? Nem távolról szemléli a mi Istenünk ezt a világot, hanem belépett ebbe a világba ennek minden konfliktusával, gyilkos borzalmával, éhezéssel és pazarlással, gyermekhalállal és hatalmaskodással, környezetpusztítással és járvánnyal együtt. Egy olyan Istenben hiszünk, Aki nem tartja magától távol a nyomorúságot. Hol van Isten? Egy olyan Istent hiszünk, Aki nem zárja el magát kerítések vagy rácsok mögé a saját otthonába, Aki nem fordul el a bajtól és a szükségtől. Mi egy olyan tökéletes és szent Istenben hiszünk, Aki ugyanakkor egészen valóságosan ugyanazokon az utakon jár, ahol mi járunk, és azokat az eseményeket éli át a saját életében, amit mi élünk át. Ez a testet öltésnek a hihetetlen titka, csodája, ez a karácsonyi örömhír: megtörtént! Eljött Krisztusban. Isten velünk van. Isten leszállt.
Hogyan ragadhatjuk ezt meg az életünk személyes valóságában?
Arra hívlak benneteket, tekintsetek most az életetekben egy olyan helyzetre, területre, ahol elesettek vagytok, ahol megoldatlanság van, ahol kívánjátok, szomjazzátok, várjátok az isteni eljövetelt, Isten erejének, jelenlétének a megmutatkozását? Mit jelent erre a helyzetre nézve, hogy Isten velünk van? Aki keresőként van most jelen, tekintsen arra, vajon hogyan munkálkodik Isten azoknak az életében, akik megpróbálják hittel megragadni a karácsonyi evangéliumot!
Arról szeretnék beszélni, hogyan ragadhatjuk meg a „velünk az isten” valóságát akkor, amikor valami sötét és nehéz. Hogyan várakozzunk Krisztus követőjeként? A felolvasott igeszakasz egy Krisztus előtt kb. hétszáz évvel született ézsaiási prófécia. „Íme, fogan a szűz méhében és fiút szül, és nevezzétek nevét Immanuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten.” Ennek a régi próféciának, amire Máté evangélista azt mondja: Jézus Krisztusban beteljesedett, három kifejezésére alapján szeretnék rátekinteni arra, hogyan is várakozzunk. Ez a három kifejezés: „íme”, „fogan a szűz”, „Immanuel”
1. Íme
Ez a kicsiny szócska arról beszél, hogy amikor várakozunk, akkor tudjuk, hogy Istennél vannak az idők. Ez a jelentéktelen kis szó, szinte csak töltelék-kifejezés, mégis nagyon komolyan megérintett, megszólított és tanított engem az elmúlt hetekben. „Íme.” A Szentírásban nagyon sokszor megjelenik ez a szó, általában olyankor, amikor Isten egyszer csak elkezd valamit cselekedni. Isten megérkező, megjelenő, belépő, elinduló cselekvésére mutat sokszor ez a szócska: „Íme!” Mintha azt mondaná: „figyeld, lásd, nézd, most történik valami!” Amikor Isten népének közössége bajban, küzdelemben, szégyenben van, és egyszer csak felhangzik az Ószövetségben egy próféta ajkáról, hogy „íme!” - ilyenkor a zárt ajtó megnyílik, a sötétségben feldereng a világosság, az áthatolhatatlannak tűnő felhőn átragyog a Nap, és az események mozgásba lendülnek. Cselekvés, történés indul. Az „íme” arról beszél, hogy Isten egyszer csak a maga idejében elindítja, mozgásba hozza azt, amire várunk. Nem mi indítjuk el!
Nézzétek egy pillanatra József helyzetét! Amikor rájön, hogy jegyese, Mária gyermeket vár, bizonyára bezárul felette az ég. Ez sötétség, szégyen, botrány! Abban a korban a zsidóságban a jegyesség az a házassággal azonos mértékű jogi elkötelezettséget jelentett, csak még nem éltek együtt. A jegyesség vége ugyanolyan válást jelentett, mint a házassági elválás. Nyilván József és Mária beszélgettek egymással a kialakult helyzetről. Mária biztosan elmondta azt, amit mi Lukács evangéliumából ismerünk. (Lukács evangéliuma Mária oldaláról, Máté evangéliuma József oldaláról tárja elénk a karácsonyi történetet.) Megjelent Gábriel angyal, és azt mondta, hogy a Szentlélek az, aki reá száll majd, és fiút fog szülni. Bármennyire is azt olvassuk azonban Józsefről, hogy istenfélő, igaz ember volt – azért ezt a történetet neki is nehéz befogadni! Titokban akarja elbocsájtani Máriát. Meg akarja őt óvni a szégyentől, sőt a megkövezéstől, hiszen az ószövetségi törvények szerint a házasságtörésért ez járt. Az ehhez kapcsolódó mély belső vívódás nyilván nem egy-két órát jelentett József életében. Küszködött a sötétségben, gyötrődött ebben az iszonyú nehéz helyzetben. Nyilván imádkozott is. Azt olvassuk, hogy mindezt végiggondolta magában - ez a megfontolásnak, a gondolkodásnak a kifejezése. Talán még azt is megkérdezte: „Istenem, hol vagy Te, mi ez, ami történik velem?” És akkor, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában. Íme! Akkor belépett Isten, örömhírt hozott, feloldást és perspektívát adott, a legjobb időben.
Az elején azt kértem, találjatok valamit, amiben várjátok Isten eljövetelét, a „velünk az Isten” örömhírét. Tudom jól, mennyire nehéz nekünk egy olyan Istenben hinni, vagy nagyon nehéz, szorongató helyzetben egy olyan Istenre türelemmel és bizalommal várni, aki egyszer csak talán, íme, megjelenik. Két oka is van annak, miért olyan alapvetően nehéz nekünk a várakozás. Neveltetésünk során mindvégig azt tanuljuk, mert egy olyan világban élünk, ami arra tanít, hogy a dolgokat nekünk kell megoldani, kézben tartani. Minden és mindenki ezt diktálja. Az az ember, aki csak vár, az erőtlen, gyenge, tehetetlen. Persze az élet sok területén igaz az, hogy kézbe kell venni dolgokat és meg kell oldani, de vannak helyzetek, amelyeket nem lehet. És mégis ott van a nyomás: meg kell oldani! De nem tudod megoldani. Meg kell, de lehetetlen, nem tudsz mit tenni, nem áll hatalmadban megoldani. Ez az a pont, amikor az embernek nagyon nehéz várni. Másrészt azért is nagyon nehéz Istenre várni, mert folyton ott ólálkodik a szívünkben a kétely, még ha Krisztus követői vagyunk is: „vajon tényleg megbízható Isten? Tényleg el fog jönni ez az „íme” abban, amiben én várom Őt? Meddig várjak? Meddig várjak rá, és mi van, ha hiába várok?”
Mindkét nehézség mélyén az áll, hogy úgy képzeljük el a világot és benne a saját életünket, hogy ha van is Isten, Ő valahol kívül van, messze, távol a mi mindennapi eseményektől. A modern világkép, amiben élünk, ami a társadalmunkat meghatározza, kitessékelte Istent a mindennapokból. Még akkor is kitessékelte Istent a képzeletünk, a gondolkodásmódunk mindennapjaiból, ha keresztényként egyébként azt valljuk, hogy velünk van. Kintre, távolra helyezzük őt. Bensőnkben, ahogyan a dogokat megítéljük, nem úgy látjuk a világunkat, hogy minden utcasarkon, minden helyzetben, minden találkozásban, minden természeti jelenségben, a másik ember minden rezdüléseiben ott van Isten. Ez az igazság pedig, de mégis, mi nem így képzeljük el ezt a világot! Szerintünk Isten kívül van, a mennyei magasságban. Aki hisz Benne, hisz Benne, aki nem, az nem, de nem tényező az élet közepén! Kiüresítettük ezt a világot Istentől, és csodálkozunk, hogy egyedül vagyunk benne.
Mi történne, ha egy pillanatra másként néznénk ezt? Vajon tényleg sikerült Istent kitessékelnünk a világból, mert annyira nincs szükség Rá? Vagy lehet, hogy Isten ugyanúgy itt van, mint ahogyan a bibliai korok embere látta, mert az ő képzelete más volt, csak annyi történt, hogy mi hittük el, hogy amiről vagy akiről nem veszünk tudomást, az nincs is? Vajon tényleg nincsenek Istennek csodái, jelei, belépései ebbe a világba, vagy csak mi nem tudunk várni, és nekünk nincs bizalmunk, nincsenek készségeink, képességeink, hogy meglássuk ezt? Ha Isten valóban emberré lett, akkor nem arról van szó, hogy Isten kívül lenne a világon, hanem arról van szó, hogy az ember lett megfosztva attól a képességtől, értelemtől, képzelettől, amely képes volt megragadni, hogy Isten gazdagon jelen van. Mikor azt mondom, hogy Istennél vannak az idők, és akármiben várakozunk Rá, íme, egyszer csak eljön, és mozgásba lendülnek a dolgok – az arra épül, hogy Isten jelen van ebben a világban.
2. A szűz fogan méhében
Istennek nincsenek korlátai. „Íme a szűz fogan méhében, és fiút szül.” Azt mondod, ez képtelenség. Én is azt mondom: igen, ez képtelenség; de nagyon fontos: nem csak ma az, hanem akkor is az volt, amikor történt.  Van a mai kor emberében egyfajta távolságtartás: azok más idők voltak, biblikus, mitikus, csodákkal teli idők, vagy talán meg sem történt, de mégis, akkoriban ez befogadhatóbb, hihetőbb colt.  De kérlek, értsétek meg: az, hogy a szűz fogan méhében, akkor cseppet sem volt könnyebben elfogadható, mint ma! Egyrészt nem nagyon történtek Izraelben csodák akkoriban, nem igaz, hogy egy csodákkal teli idő lett volna. Az, hogy a szűz fogan a Szentlélektől, ugyanúgy befogadhatatlan volt, mint ha ma történne. József pontosan tudta, hogyan fogan egy gyermek. Ha számára természetes lett volna, hogy csak úgy a Szentlélektől fogannak a szüzek, akkor valószínűleg nem akarta volna elbocsájtani Máriát. Ez akkor sem volt elképzelhető, mint ahogy ma sem az. Annak, hogy József mégis elfogadta ezt a magyarázatot, egyetlenegy oka volt: „íme az Úr angyala megjelent neki álmában.” Ez nem az a fajta éjszakai álom volt, amire reggel felébredve alig-alig emlékszik az ember; vagy ami napközben egy emlékképként hirtelen bevillan. De még csak nem is az az álom, amire pontosan emlékszel. Az Úr angyalának álombeli megjelenése olyan bizonyossággal járta át Józsefet, hogy nem csak igaznak fogadta el az üzenetet, hanem beleállt ebbe a nagyon nehéz, kínos történetbe, feleségül vette Máriát, és elhitte, hogy a születendő fiú valóban a Szentlélektől fogant, és nem más, mint az, aki által az Isten szabadulást szerez az Ő népének. Ezért lett a neve Jézus, Szabadító a bűnből.
Amikor Istenre várunk, hogy belépjen a saját történeteinkbe, ahol az Ő közbelépését, eljövetelét szomjazzuk, akkor a képzeletünket meghaladó dologra várunk. Ézsaiás próféta leírta, hogy „íme a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immanuelnek nevezik”, de ezt az igét a zsidóság nem tekintette úgy, hogy ez a Messiásról szól. Máté evangélista az első, aki Jézus születése történetének lejegyzése során visszanéz az Ószövetségre, és felismeri ennek a próféciának a beteljesedését. De a zsidóságban nem volt ott ez a várakozás! Tudták, hogy el fog jönni Isten uralma a Messiásban, el fog jönni egy uralkodó, de nem tudták pontosan, hogyan. Isten egyszer csak oly módon készíti el ezt a történetet, ahogy senki nem gondolta. Mintha Isten gyönyörködne abban, hogy úgy bontakoztatja ki a terveit, ahogy azt mi nem gondolnánk, és ahogy senki sem tudja kitalálni. Pedig valószínűleg arra nézve, amiben várjuk Isten szabadítását, eljövetelét, nekünk megvan a magunk forgatókönyve, hogyan kellene annak történnie. Pál apostol azonban azt vallja a korinthusi levélben egy helyen Jézusról, az Evangéliumról, Krisztus eljöveteléről: „amit szem nem látott, fül nem hallott, amit az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek.” Máshol pedig így magasztalja Isten: „aki pedig mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük, vagy gondoljuk a bennünk munkálkodó erő szerint, azé legyen a dicsőség!”
Sokkal bőségesebben, egészen másképpen! Ez két dolgot jelenthet annak, aki várakozik Isten eljövetelére. Az egyik, hogy elképzelni sem tudom, hogyan jelenik meg, hogy lép be abba, amiben várom Őt. Nagy valószínűség szerint meglepetésszerű lesz, nem olyan, ahogyan én elgondoltam. Nem úgy fog eljönni, ahogy korábban tapasztaltam. Nem úgy fog eljönni, ahogyan esetleg hasonló helyzetben valaki másnak az életében eljött. Isten szereti az újat, szereti a kiszámíthatatlant, nem unalmas, nem önmagát ismétlő, úgy tűnik, szereti a változatosságot. Gyönyörködik benne, mert Isten nem kiismerhető, nem megszelídíthető, nem kiszámítható. Ő Isten, az élő Isten! Másképp jön.
Másrészt az, hogy másképpen érkezik el, mint ahogy várjuk, semmiképpen nem azt jelenti, hogy az Ő elérkezése, közbelépése, megjelenése olyan lesz, mint a filmben a magyar narancs, ami kicsit sárga, kicsit savanyú. Amikor Isten eljön, másként akár, mint ahogy várod vagy elképzeled, akkor Ő jót hoz, jót ad, teljeset és tökéletest. Lehet, hogy nem látjuk még, lehet, hogy másképpen vártuk, de szeretetével jön felénk az Úr.
3. Immanuel – velünk az Isten
Két dologról beszéltem a várakozással kapcsolatban: egyrészt az idők, amikor Ő mozgásba hozza a dolgokat, Őnála vannak, másodszor pedig: legyünk készek arra, hogy amikor érkezik, akkor minden képzeletünket felülmúlja. De miért tenné ezt Isten? Hogyan születhet meg bennem a bizalom, hogy ez tényleg így lesz? Mi a garancia, amire ráállhatok, hogy mindez tényleg meglesz?
A garancia, a bizonyosság abban van, hogy Jézus Krisztus eljövetelében, életében, kereszthalálában, feltámadásában Isten azt hirdeti: nem ellened, hanem veled van. Nem közömbös irántad, mert veled van. Az egész teremtett világgal van, és ebben te is benne vagy, mint az Ő teremtménye. Ezért is ily módon örömhír a karácsonyi üzenet: „Immanuel, velünk az Isten!” Újra és újra, egyre mélyebben meg kell ezt ragadnunk a szívünkben, mert szívünk minden bizonytalansága, félelme, hidegsége ellenére Ő azt hirdeti: veled vagyok, szeretlek, ismerlek, kezemben tartom az életedet, mert kezemben tartom az egész világ életét.
Nagyon nehéz ezt igazán és mélyen megragadni! Ott van a kétely: lehet, hogy Isten az egész világgal van, de hogy engem szeret-e, az én életemben eljön-e az „íme”, eljön-e a minden képzeletet felülmúló megoldás, azt nem tudom. Azért nem tudod, mert a szíved hazudik. A szíved hazudik, amikor azt mondja neked, hogy Isten azért és akkor van veled, amikor te jól bízol Őbenne. És te most éppen nem tudsz jól bízni Őbenne.  A szíved hazudik és becsap, mert azt mondja, hogy Isten akkor van veled, ha te mindent jól teszel. És tudod, hogy nem teszel mindent jól. A szíved becsap, mert azt mondja neked, hogy Isten akkor lesz majd veled ennyire bizonyosan és biztosan, ha már nem lesznek vétkeid, ha nem leszel soha irigy, féltékeny, ha nem viszálykodsz soha. De ez nem így van! Isten a Fiúban van veled. Isten a szűztől született Jézusban van veled. Isten Jézusért van veled, nem azért, mert jól bízol. Nem bízol jól. Nem azért, mert jól csinálod a dolgokat. Nem csinálod jól a dogokat. Nem azért, mert nincsenek vétkeid. Vannak vétkeid, de Isten Jézusban és Jézusért veled van. Immanuel!
Tudjuk ezt értelmemmel, de a szívünkben egy másik törvény munkál: akkor hiszem, hogy Isten velem van, ha jól mennek körülöttem a dolgok, és ha úgy érzem, hogy teljesítettem Neki. Pedig a legnagyobb üzenet, hogy Isten velem van, meg veled van. Jézus neve, amikor megszületik: „Immanuel, velünk az Isten.” Máté evangéliumának az utolsó, 28. fejezetében, amikor Jézus feltámadása után kiküldi a tanítványokat, hogy menjenek el szerte a világba és hirdessék az Evangéliumot, utána azt mondja: „én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!” Első fejezet: velünk van. Utolsó fejezet: velünk van. Mi van középen? Jézus a kereszten, halálában felkiált: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Nincs vele az Isten! Az Immanuellel, a „Velünk az Isten”-nel nincs vele Isten. Miért? Azért, mert Jézus elhordozza mindazt, ami minket elválaszt Tőle. A szíved kételyei, a bizalmatlanságod, a bűneid, a jó teljesítményeid, mindaz, amit felépítesz, hogy elég jó légy Istennél, vagy mindaz, amiről tudod, hogy bűnként elválaszt Tőle, ott van Jézussal, ott van Jézuson. Elhagyja Jézus Krisztust az Atya, Rá helyezi minden ítéletét, hogy te pontosan tudd: nem magadért, hanem Jézusért veled az Isten! Prédikáld magadnak az Evangéliumot! Hirdesd magadnak az Evangéliumot! Boruljunk le Előtte, és dicsőítsük Őt! „Íme, fogan a szűz méhében, fiút szül, nevezd a nevét Immanuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten!” Örvendezz, ahol ezt tapasztalod, és reménységgel várakozz, ahol ezt még várod! Ámen!
(Lovas András)

A karácsony előtt időszak Isten népében szerte a világon az advent időszaka, olyan időszak a keresztény gyülekezetek életében, amely Isten hűségére és megbízhatóságára irányítja a figyelmünket.
Amikor halljuk ennek a zsoltárosnak a panaszát, fájdalmát, ahogy gúnyolják, hogy „hol van az Isten?”- pontosan érezzük, hogyan kapcsolódik ez a mély fájdalom adventnek ahhoz az üzenetéhez, hogy Isten hűséges, megbízható, minden szavát, ígéretét beteljesíti. Az Ószövetségben sok fejezeten, hosszú évszázadokon át Isten arról beszél Izraelnek, hogy el fog jönni egy uralkodó, akinek az uralma alatt Isten helyreállítja Izraelt, aztán akinek örökkévaló uralma alatt egy napon majd helyreállítja az egész teremtett világot. Izrael, aki benne él ebben a történetben, újra és újra várja, vágyja azt, amit Isten megígért. Mikor, hogyan fog beteljesedni? Hogyan jön el, milyen lesz Isten szabadítása? Feszült várakozás jellemzi Isten népét kétezer évvel ezelőtt ebben a kérdésben. És a szabadítás úgy jön el, ahogyan senki nem várta: egy gyermek születésében. Ezt ünnepeljük karácsonykor.
Mire jó az örömhír? Mire elégséges az Evangélium? Mennyiben praktikus? Ez a kérdése sokszor a nem keresztényeknek: mire jó valójában a keresztény hit? De nagyon sokszor ez a kérdése a keresztényeknek is. Mert tudunk az Evangéliumról, előttünk van, de hogy hogyan kapcsolódik a szívünkhöz, az életünkhöz egészen praktikus módon, azt sokszor nem tudjuk. Keresztények gyakran úgy tekintünk az Evangéliumra, hogy az olyan, mint amikor a kicsi gyerekek megtanulnak az iskolában az első évben írni és olvasni. Az ábécé az alap, de amikor eljutunk abba a korba, ahol most vagyunk, bárhol is legyünk, akkor sokkal bonyolultabb dolgokra van szükség, hogy megoldjuk az életünket. Sokan keresztények, akik már megismertétek és magatokhoz öleltétek Krisztust, hasonlóan tekintetek rá. Megismertétek az Evangéliumot a kereszténységetek kezdetén, bármikor is lett légyen az az életetekben, de most már annyira bonyolult problémáitok vannak, annyira nehéz és összetett az élet, hogy most már valami más, érettebb megoldás kell. Merthogy az Evangélium, az alapüzenet, amire adventkor is tekintünk, hogy Isten hűséges és megbízható, és hogy mindaz, amit megígért Isten népének az Ószövetségben, az Jézus eljövetelében beteljesedett; hogy Isten Jézusban valóban emberré lett, odaadta az életét, hogy megváltsa a világot; hogy ezt személyesen, aki már kereszténynek vallja magát, átélte az élete egy pontján – nagyon sokan erre az egész valóságra  azt mondjátok: ez egyszer megvolt, ezen már túlvagyunk, lépjünk egy felsőbb iskolába! De nem! Az Evangélium, Jézus nem ábécé, hanem A-tól Z-ig, alfa és omega, kezdet és vég. Nincsen olyan élethelyzet bármelyikünk életében, akár keresztények vagyunk, akár nem; ahova az Evangélium egy nagyon valóságos, megfogható, gyakorlati módon ne tudna belépni, először vagy újra! A lelki csüggedésre, a lelki depresszióra is az Evangélium a válasz. Ezért szeretném, ha most rátekintenénk erre: milyen módon lesz egészen megfogható és gyakorlati a Jézus Krisztusról szóló keresztény örömhír a csüggedésben! Három pontban szeretném ezt végigvenni:
- Mi a lelki depresszió, csüggedés gyökere?
- Mi az Evangélium válasza?
- A zsoltár alapján hogyan munkálhatjuk ezt ki, hogyan lesz ez egészen gyakorlati élet az ember számára?
Adja Isten Szentlelke, hogy akármilyen utat is járjunk éppen, akár gyászban legyünk is, tudjon ez nekünk erőforrássá, vigasztalás forrásává lenni!
1. A lelki csüggedés gyökere.
A zsoltáros mély lelki csüggedést és kétségbeesést él meg. Mindjárt egy képpel kezdi, amit tisztázni is kell. „A hogyan a szarvas kívánkozik a folyó vizéhez, úgy kívánkozik az én lelkem Istenhez.” Számunkra református keresztények számára, akik ebben nőttünk fel, a zsoltár népszerűsége okán ez egy idilli, romantikus kép. Sok helyen fali szőtteseken is látni lehet ezt: ott van a szarvas, a gyönyörű folyóvíz, dúslombú erdő, alatta az ige. De ez egy teljesen hamis kép, és fontos, hogy ezt a képet megmentsük a maga valóságának! Mert a valóság az, hogy ez a kép egy végletesen kimerült, a víz hiányában teljesen kiszáradt, legyengült, kétségbeesett állatról szól, akinek élet és halál kérdése, hogy fog-e vizet találni. Az a szó, hogy „csüggedés”, ami a mai nyelvben könnyed jelentéssel bír, a héberben komoly lelki depressziót, súlyos mélységet és sötétséget jelent. Ez a zsoltáros lelkiállapota: komoly kétségbeesés és mély reménytelenség, teljes elveszettség, kimerültség, kifáradtság. Ezt ábrázolja a pusztulás szélére sodródott szarvas képével. Azt mondja: ebben a mélységben a lényem úgy vágyik Istenre; annyira élet-halál kérdés, hogy találkozzak vele, amilyen élet-halál kérdés ennek az állatnak ebben a helyzetben a folyóvíz.
Ezt az állapotot több dolog könnyen elő is hozza bennünk az adventi időszakban. Egyrészt egyre sötétebb, szürkébb az idő november óta, és ez az ólmos szürkeség ki tud alakítani bennünk egy szomorú, borongós alaphangulatot. Másrészt karácsonyra készülve a legtöbb ember akarva-akaratlanul találkozik a szívében mélyen megbújó hiányokkal, beteljesületlen vágyakkal. Többféle módon megjelenik ez. Megjelenik anyagi értelemben, hiszen az élet ilyenkor a vásárlásról szól, amiben nagyon könnyen elérkezünk a korlátainkig. Nincs annyink, amennyi másnak van. Szeretnénk valamit, de lehet, hogy az meddő vágy, mert soha nem engedhetjük meg magunknak. Találkozunk mély vágyakkal a családunkkal kapcsolatban is, hiszen a közelgő karácsony még mindig a legtöbb ember számára családi ünnep, és ezért nagyon erősen megjelenik, hogy mi az, ami nem úgy van a családunkban, ahogy szeretnénk. Mennyi feszültség tud megjelenni ilyenkor! Aztán találkozunk mély vágyakkal a munka világában. Értékelések, előléptetések, prémiumosztás év végén. Kapunk? Nem kapunk? Mennyit kapunk? Ki kap? Ki nem kap? Hogyan ismerik el a munkámat az év végi hajtásban? Ott van bennünk az értékesség, megbecsültség, eredményesség iránti mély vágyakozás.
Azért beszélek erről, mert ha ezek a vágyak beteljesületlenek, vagy akár meddők, elérhetetlenek, az nagyon könnyen - akár anélkül, hogy tudatosulna - behúz bennünket ebbe a mély lelki depresszióba. Abba az életérzésbe, amit a zsoltáros így ír le: „örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára, minden vízáradásod és hullámod átcsapott fölöttem.” Elborít a sötétség. „Mintha a csontjaimat tördelnék” – micsoda megfogalmazása ez a fájdalomnak! Ezek a képek nagyon pontosan leírják azt, ami az ember lelkében ilyenkor végigmegy. Ezt értem én a lelki, spirituális eredetű depresszió alatt.
Egyetlen mondat erejéig álljunk meg ezen a ponton! Igen, a depresszió mögött állhatnak fiziológiai, testi okok, amikor nagyon is indokolt szakembernek, pszichiáternek a segítsége. Ugyanakkor a különféle mértékű és intenzitású reménytelenség, a napokig tartó depresszió mögött, ami akár testi tünetekhez is vezethet, nagyon gyakran spirituális okok állnak. Ezekről a lelki okokról beszélünk ma a zsoltár alapján.
Arról beszélek továbbra is, hogy mi lehet ennek a depressziós állapotnak a gyökere. Hadd hozzak két nagyon régi, de mégis nagyon mai példát! Nagyon régi, mert ószövetségi, több ezer éves történetek. És nagyon mai, mert itt zajlanak közöttünk, bennünk. Két különféle tárgya a vágynak.
Az egyik a vagyon, a birtoklás. Az Ószövetségben olvasunk Izraelnek egy igen hűtlen és Isten iránt engedetlen királyáról, Áhábról. Áhábnak, mint királynak mindene megvan, de ő szemet vet egy Nábót nevű embernek a szőlőbirtokára. Megkívánja, gyönyörűnek tartja azt a kertet, minden áron meg akarja szerezni. Elmegy Nábóthoz, felkínál jobb szőlőt a sajátjáért cserébe, mert neki az kell. Fizetséget kínál érte, de Nábót hajthatatlan, mert azt mondja: „az atyáim örökségét nem adom el!” Ezután azt olvassuk: „Áháb elkeseredve és haragosan ment haza a válasz miatt, lefeküdt az ágyára, a falnak fordult és nem evett semmit.” Klasszikus depresszió, nem? S mi az oka? Miért haragszik a király? Mert nem teljesült be, amire annyira vágyott. Aztán a falnak fordult, depressziós állapotban tovább dolgoznak a gondolatok: hogyan lehetséges, hogy neki bárki ellentmondjon? Miért nem tisztelik őt eléggé? Miért nem szeretik őt eléggé? A beteljesületlen vágy teljesen irracionális elkeseredést és haragot munkál a szívében. Úgy gondolja, hogy neki erre a kertre minden áron szüksége van. Pedig nincs. (Nézz a szívedre! Bármit behelyettesíthetsz Nábát szőlője helyére, amiről azt gondolod, hogy ez neked jár, arra neked feltétlenül, elengedhetetlenül szükséged van!) A történetben a következő lépés az lesz, hogy pogány felesége tanácsára hamis tanúkkal beperelik Nábótot, majd kivégzik, és Áháb megszerzi azt, amire vágyik. Hogy a depresszióból kijött-e ezután, azt nem tudom, de hogy Isten ítéletét magára hozta, az biztos.
A másik régi-új történet szintén az Ószövetségben Amnon nevéhez kapcsolódik. Dávid királynak a sok feleségétől született sok fia közül az egyik Amnon, aki beleszeret a féltestvérébe, Támárba. Azt olvassuk, hogy Amnon annyira epekedett a húgáért, Támárért, hogy szinte belebetegedett. Aztán mivel nem lehetett az övé, Amnon napról napra egyre levertebbé vált. A történet kimenetele hasonló az előzőhöz, ez is erőszakkal ér véget. Egy jó barát ajánl neki egy jó trükköt, amivel magához vezetteti és megerőszakolja Támárt.
A két történet rámutat arra, milyen pusztító hatalma van a szívünkben a rendezetlen vágyaknak. Lehet, hogy azt mondod: te nem vágyakozol a szomszéd telkére, vagy házastársára, és ha vágyakoznál sem gázolnál keresztül embereken. Mégis nagyon sokféle módon rámutat ez arra, milyen pusztító ereje van a szívünkben a rendezetlen vágyaknak, amelyekre nem látunk rá, amelyeket nem tisztázunk, és amelyek mégis mint az örvény húznak le bennünket az önsajnálatba, kétségbeesésbe, reménytelenségbe, depresszióba.
Ne értsük félre! Nem rossz dolog egy jó és szép birtokra vágyni. Az a rossz, ha ez mindenné válik. Az a rossz, hogy Áháb teljes letargiába esik, mert nem kapja meg, és erőszakkal megszerzi. Nem rossz dolog egy szép nőre vágyni. Az a rossz, ha valaki, aki nem kapja meg, mert törvénytelen lenne az az út, mély depresszióba és letargiába esik emiatt, vagy akár erőszakkal megszerzi.
Kérdezhetné valaki (kérdezte is): de mi van akkor, amikor jogos a vágy? Mi van, amikor egy házasságban az egyik fél jogosan vágyik a másiknak az intimitására, közelségére, barátságára, szexualitására, bármire, de nem kaja meg? A két ószövetségi történet jogtalan és törvénytelen vizekre evez, de itt a jogos vágyakozás területén jelenik meg a beteljesületlenség. Bármilyen fájdalmas is, a válasz az, hogy ezekben a jogos, de beteljesületlen vágyakozásainkban a szív működése nem különbözik az előzőektől. Mert amikor a jogos vágyat teszem mindenek felé a szívemben, ami nem tud beteljesülni, és emiatt teljes levertségbe, kezelhetetlen mélységbe, áttörhetetlen depresszióba zuhanok, akkor az ugyanúgy rendezetlen vágy, és ugyanúgy pusztít, még akkor is, ha a vágyam a házasságon belül van, jogos, törvényes és tisztességes. Ha amiatt esek teljes kétségbeesésbe, csüggedésbe, akkor az ugyanarról beszél: hamis módon ragaszkodom hozzá.
A 42. zsoltár szerzője Istennel beszélget a szívének a vágyairól ebben a depressziós állapotban. Arról, hogy ellenségei annak, gyalázzák, gúnyolják őt Isten miatt. Nem mondanám, hogy az ő szíve is helytelenül ragaszkodik valamihez, de nála is kiderül, hogy elveszített valamit, ami korábban megvolt. Azt mondja egy ponton, ahogy ott áll Isten előtt: „kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot.” Elveszítettem azt a helyzetet, amikor az Isten népének az élén vezettem őket örömmel, ujjongással Isten jelenlétébe. A korábbi hatalom, a népszerűség elvesztése szintén betaszíthatja az embert egy mély csüggedésbe. Számos ember, amikor nyugdíjas lesz, azért kezd el lefelé zuhanni nagyon keményen, mert elveszít valamiféle hatalmat, népszerűséget, pozíciót – és miközben ezeket tényleg mindenkinek nehéz elengedni, mégis, ha valaki túlzottan, hamis módon ragaszkodott ehhez, akkor amikor ennek vége van, értelmetlenné és üressé válik minden. Ez a helytelen viszonyulás, helytelen ragaszkodás a hatalomhoz, a népszerűséghez, a birtokláshoz, egy másik személyhez. Ezek a hamis ragaszkodások vezetnek gyakran a lelki csüggedésbe, itt van a gyökere sokszor a depressziónak.
Nem kell mindenkinek az életében ilyen nagyon durva dolgokat látni, mint Áháb meg Amnon története. Sokszor jóval finomabb, árnyaltabb módon jelennek meg ezek a hamis ragaszkodások. De ha Krisztussal jársz, akkor most engedd, hogy a Lélek megmutassa neked, nincs-e egy kemény kéreg a szíveden, a lelkedben Isten felé, merthogy valamilyen vágyat Ő úgy tűnik, nem teljesített be? Nem telepedett rád emiatt keserűség, önsajnálat, harag, neheztelés, csüggedés? Nem úgy vagy haragos, hogy tombolsz, csak a szíved mélyét üli meg a csendes harag, és emiatt vagy keresztény létedre egész személyiségedben egy csalódott ember. És ugyanígy, ha még nem vagy keresztény, csak egyszerűen próbálod valahogy élni, vezetni az életed, neked is érdemes rátekinteni: amennyiben ott találod magad most, hogy nem működik az élet, mit kezdesz ezzel a kérdéssel? Merthogy bizonyos vágyaid nem teljesülnek. Ezután fogsz tudni azon gondolkodni, vajon mi lehet a keresztény válasz, miért örömhír az Evangélium egy ilyen helyzetben?
2. Az Evangélium válasza
Ahol a probléma gyökere van, ott kell megszületnie a válasznak.
Két dologról sokat beszéltünk az elmúlt hetekben, röviden szeretnék erre emlékeztetni. Az Evangélium mindig válaszol az életünk problémáira, de van két álcázott módja az Evangéliumnak, és ezek hamis válaszokat adnak. Az egyiket úgy neveztük, hogy a törvénykezés, moralizálás, a másokat úgy, hogy szabadosság, relativizmus. Mit jelentenek ezek? Mit mond a moralista, törvénykező ember, aki azt gondolja, hogy ő azért keresztény, mert engedelmes Istennek, jól csinálja a dolgokat, és Isten őt ezért elfogadja – mit mond a jajongó, kétségbeesett, önsajnálatban vergődő másik embernek? Azt mondja: „Változz meg! Van egy bűn az életedben, hagyd azt abba! Nézzél fel az Istenre! Gyere ki ebből!” A moralista törvénykező keresztény a maga ereje alapján akarja a másik embert valami jóra indítani. Ha pedig egy nem keresztény ember életében találkozik ugyanevvel, azt mondja neki: „fordulj Istenhez! Ha Istennel járnál, nem lennének ezek a gondjaid!” De ez nem az Evangélium válasza a lelki csüggedésre, a reménytelenségre, az élet nehéz időszakaira! A moralista, törvénykező ember mindig csak a felszínt látja, és a saját szíve szeretetlen, ítélkező hozzáállásával viszonyul a másikhoz. Tud Isten igazságáról, és ez fontos. Tud Isten rendjéről, amiről annyira kevesen tudnak a mai világban. De nem éli meg, nem hordozza a szívében Isten irgalmát, együttérzését, aláhajló szeretetét. Nem is sejti, hogy amikor Isten lenéz erre a csüggedő emberre, akkor pontosan tudja, mint az ő Teremtője, hogy porból van, porszemnyi léte van csupán, de szereti, fontos neki, függetlenül attól, hogy hívő-e vagy sem - no ezt a moralista nem tudja! Csekkoljátok magatokban, testvérek, nem vagytok-e túlzottan moralisták? Nem ítélkezően állunk-e más emberekhez? Nem akarunk-e mindig mindenkit kiigazítani, nem tudjuk-e mindig jobban a dolgokat? Vedd észre, hogy ez nem az Isten szeretete! Sokan azt gondolják, nem keresztények, hogy ez a kereszténység. De nem ez a kereszténység! Ha azt mondod, hogy te ilyen kereszténységgel találkoztál, akkor azt mondom, hogy igen, sokszor belecsúszunk ebbe, de nem ez a kereszténység! Ez vallásosság, moralizmus, ítélkezés, törvénykezés – nem ez az, amit mi az Evangéliumnak nevezünk!
A másik tévút, álcázott, hamis válasz, ami nem Evangélium, azt úgy neveztük, hogy szabadosság, relativizmus. Amikor nem számít Isten, nem számít az Ő törvénye, akarata, az számít csak, hogy én hogyan leszek boldog. A saját utunkat kell megvalósítani és aszerint kell menni, ami belőlünk fakad. A szabados hozzáállás a csüggedőhöz segítőkész, bátorító, ítéletmentes. A relativista megérti az érzéseidet. A szabados, relativista keresztény odamenne Amnonhoz a maga levertségében, megsimogatná és azt mondaná: „Amnon, megértem az érzéseidet, én is így vagyok ezzel. Különben ezek a nők mind ilyenek. És apádra is, Dávidra, aki nem adja őt neked, megértem, hogy neheztelsz!” – és így együttérzően lehetne őt szidni, vagy hárítani kifelé a felelősséget. Az ember szívének nagyon jól tud esni, ha valaki így mellénk áll, megerősít, bátorít, megért, együtt érez. De ha a keresztény jelenlét csak eddig jut, akkor hol van ebben a szeretet? Ez az együttérzés otthagy téged a nyomorúságodban. Vagy ha te vagy szabados, ha most azt mutatja neked Isten, hogy keresztényként efelé hajolsz, akkor barátom: te vagy az, aki mély együttérzéssel otthagyod a másikat a bajban, nem segítesz neki, nem szereted őt jól. Ha nem vagy hajlandó felvállalni az igazságot szeretettel, és a szívéhez eljuttatni az Evangélium szavát, akkor nem segítesz neki! Ha nem tudod azt mondani a mindenkori Amnonnak vagy Áhábnak, aki a testvéred, hogy az igazság az, hogy a szívedet hamis vágy uralta el, és az, amire vágysz, túlságosan fontos lett neked, és ezért amikor nem kapod meg, vagy elérhetetlennek tűnik, vagy megkapod ugyan, de csalódtál benne, akkor teljesen üres és értelmetlen lett az életed, és ez a csüggedésed, kétségbeesésed, a reménytelenséged és depressziód igazi oka – ha nem tudod, nem mered ezt az igazságot felvállalni, nem segítesz neki, cserben hagyod! Pedig ezt az igazságot, ha látjuk, a legnagyobb szeretettel tehetjük oda önmagunk és egymás elé.
Mi tehát az Evangélium? Mit tesz a zsoltáros, ha ezt a kettőt nem teszi? A zsoltáros Istenhez fordul, mint szabadítóhoz. Szorult és nyomorult helyzetében az egész imádsága arról beszél, hogy bizalma van afelé az Isten felé, aki jó, aki ismeri és meghallgatja őt. Így biztatja magát: „bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” Azt mondja önmagának: Isten szabadító Isten, és el fog jönni a nap az életemben, amikor ez újra meg fog valósulni. Miért mondja ezt a zsoltáros? Azért, mert Izraelnek, az ő népének az egész hitvallása az, hogy Isten szabadító Isten. Ez a nép, Izrael tudja, hogy azért létezik, mert a zsoltáros előtt, évszázadokkal korábban Isten kiszabadította az őseiket, az atyáikat a rabszolgaságból, a halálból, Egyiptomból. Ez a nép évről évre ezt ünnepli legnagyobb ünnepén, a Páska ünnepen. A zsoltáros benne él népének ebben a hitvallásában, és ezért a saját személyes életére nézve is pontosan tudja, hogy Isten szabadító Isten. Ezért tudja ebben az egyéni lelki csüggedésben ezt kimondani és megvallani: Isten megszabadít.
Itt vagyunk három héttel karácsony előtt, amikor azt ünnepeljük, hogy megszületik Jézus. Pontosan tudjátok a legtöbben, akik hosszú ideje keresztények vagytok, hogy Jézus neve azt jelenti: „Isten szabadító”, „az Úr megszabadít”. Azt mondtam korábban, hogy az Evangélium nem a keresztény élet ábécéje, hanem A-tól Z-je, és nagyon gyakorlati, ezért tegyük fel a kérdést: ha ez így van, akkor hogyan szabadít meg Jézus és hogyan lesz az Evangélium válasz a szívünk hamis ragaszkodásaira? Hogyan hoz ki Jézus a csüggedésből? Mert hiába mondja azt valaki Áhábnak moralista módon: „Áháb, Áháb, ne kívánd te azt a szőlőt!” Nem tudja nem kívánni. „De ha kívánod is, hát légy férfi és szabj határt a kívánságaidnak!” Igen, ez igaz! A moralistának igaza van. De ettől még Áháb nem lesz szabad. Lehet, hogy fegyelmezi magát és azt mondja: „jó, nem kívánom.” Vagy „rendben, határt szabok.” De ettől még mélyen nem változik. Ugyanígy hiába mondja valaki Amnonnak, hogy „Amnon. Amnon, felejtsd már el ezt a Támárt! Királyfi vagy, bőven találsz mást.” Nem, ettől még nem szabad ő sem. Betege ennek a vágynak, és ez pusztítja őt. Az Evangélim, az örömhír nem annyi, hogy „hamis vágy van a szívedben? Felismerted most? Szabj neki határt!” Mert határt szabunk, és egyre keserűbbek leszünk, határt szabunk, de utáljuk magunkat, a helyzetet, az érintetteket. Nem! Az Evangélium (történetileg lehetetlen, de mégis) olyan módon jelenik meg Áhábnak, Amnonnak vagy akárkinek az életében, hogy megváltoztatja, szabaddá teszi a szívet. Lehullik róla a hiábavalóság! Hogyan munkálja ezt a keresztény Evangélium?
Az Evangélium átrendezi a szívednek a vágyait és a viszonyulásit. Az alapelv: egyetlenegy dolog tudja kiűzni a szívedből a hamis vágyat, és ez nem a tiltás, hogy ne legyen ott, hanem az, hogy Krisztus valami sokkal igazibbat, sokkal szebbet, sokkal hatalmasabbat beleplántál oda. Csak egy dolog tud megszabadítani a hamis vágytól, hamis ragaszkodástól, ami miatt csüggedésben, elkeseredésben, haragban, önsajnálatban éled az életed: egy sokkal erősebb, igazabb és tisztább vágy.
Gondold át! Hogyan születik az erősebb vágy? Hogyan lesz szabad a szív? Hogyan teszi ezt Jézus?
Nézd Jézust! Az advent és a közelgő karácsony üzenete: kicsoda Jézus? Jézus az, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt isteni gazdagságban van kezdettől fogva, Ő az Isten Igéje, a Szentháromság második személye, akit Fiúnak neveznek a teológusok, telve a menny minden gazdagságával, dicsőségével. Van egy ragyogó szeretet az Isten személyén belül, a Szentháromságban, ami ragyogó szeretetből ez az egész teremtett világ lett. Ebben a ragyogó szeretetben Jézus pontosan látja, mi van az Atya szívén. Látja, hogy az a vágya az Atyának, hogy megváltsa mindazt, ami tőle elszakadt; hogy helyreállítsa azt, ami tönkrement; hogy beragyogja a világosság mindazt, ahol sötétség van. És a világtörténelem egy pontján, amikor betelik az idő, eljön az advent vége, akkor az Atya ránéz a Fiúra, a Fiú ránéz az Atyára, és tudjátok, hogy mit mond a Fiú? Azt mondja: „Atyám, én annyira szeretlek téged, hogy a te bölcs tanácsvégzésed szerint elengedem ezt az isteni dicsőséget, gazdagságot, és elmegyek abba a világba, ami összetört és elszakadt, és olyan leszek, mint a Te porszemjeid közül egy. Én magam is emberré leszek, testté leszek, csecsemő leszek.” Annyira szereti az Atyát Jézus, hogy elengedi a mennyei gazdagságot, emberré lesz, felveszi magára ezt a porszem létet, ami a tiéd meg az enyém, belép a világunkba, ennek a világnak minden fájdalmába és nehézségébe. Aki erre képes, az hős! Megszületik karácsonykor, és úgy éli az életét, amikor felnő, úgy szolgál, hogy közben mindig az Atyára tekint, hozzá fordul. Azt mondja: teljes szívemmel vágyom mindenben az Atya akaratát teljesíteni. Vágyom arra, hogy az embereket az Ő szeretetével szeressem, az Isten uralmát elhozzam az életükbe, ezáltal megváltsam, megmentsem a világot. És amikor az Atya szeretetét, irgalmát, kegyelmét hozza és hirdeti és cselekszi, közben mivel az emberiség nem fogadja be Őt, lépésről lépésre halad a látszólagos bukás, a halál, a pusztulás felé. S amikor ott van azon a ponton, hogy még felállhatna akár és visszafordulhatna, menthetné magát, Ő újra ránéz az Atyára meg ránéz az emberekre, és azt mondja: megyek, megyek, még akkor is, amikor látom, hogy ez az életembe fog kerülni. És amikor másnap ott van a kereszten, ahol minden lázadásunk, hamis vágyaink következményeként minden erőszakunk, minden istentelenségünk ott van rajta, halálig hordozza ezeket, akkor nem átkozódik, nem káromkodik vagy gyűlölködik, nem vádol minket, hogy mit tettünk vele; hanem azt mondja az Atyának: „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!”
Ha valami megolvasztja a szívünket, ha valami egy erősebb vágyat tud beleplántálni, mint a hamis ragaszkodásaink, az nem más, mint ha látjuk ezt a Jézust, aki értünk szenvedett. Ha Őt szemléljük, nem csak azt értjük meg, milyen hihetetlen és gyönyörű út az, amit végigjárt az Atyának engedelmeskedve az egész teremtett világnak a megváltásáért - hanem azt is meglátjuk, hogy amikor meghal a kereszten, akkor mindaz, ami a mi hamis vágyakozásainkból, rendezetlenségeinkből fakad, ott van rajta. És ha te egy Áháb vagy a szíved mélyén, és tudod, hogy valakit kiforgattál a vagyonából, erőszakos voltál és lenyomtad őt, és ebben a pillanatban rá tudsz tekinteni erre az elrendezetlen dologra a múltadban; akkor ezen a ponton leteheted ennek a súlyát. Elfogadhatod a bocsánatot, mert Krisztus felvitte a fára. Vagy ha egy Amnon vagy, és pontosan tudod, hogy a szexualitás területén milyen módon éltél vissza másokkal, mert követted a magad önző akaratát, hogyan hagytál ilyen értelemben romokat magad mögött, akár férfiakat, akár nőket, és ott van ennek a súlya a szíveden ebben a pillanatban; akkor ránézhetsz Krisztusra, aki így jött el, ott van a kereszten és azt mondja: figyelj, el van rendezve! Ha elfogadsz engem, abban a szabadságban élhetsz, hogy mindenek megbocsájtattak! Ez a keresztény Evangélium!
Egyedül Isten szeretete hódítja meg az ember szívét, nincs más út arra, hogy a hamis viszonyulások rendeződjenek! Amikor ez a nagyobb erő, ez a nagyobb vágy megjelenik; amikor valósággá lesz, hogy hálából szeretem Istent, és élem a Vele való közösséget; akkor ennek a fényében, ha újra Áhábbá vagy Amnonná válnék az életemben, mert nagyon vágyok egy előléptetésre, munkahelyi elismerésre, családi harmóniára, intim kapcsolatra; amikor mindez nem adatik meg és efölött fájdalmat érzek – akkor mégsem kell Amnonná ás Áhábbá válnom, mert már nem ez a vágy tartja az életemet. Nem omlok össze, nem lesz értelmetlen az életem csak azért, mert nem teljesedett be egy vágyam. Ha Áháb király ismerte volna az Atyának ezt a szeretetét Krisztusban, és ez betöltötte volna a szívét, akkor azt tudta volna mondani: én ugyan nagyon vágyom arra a birtokra, de mivel Nábót nem adja nekem, el tudom ezt úgy fogadni, hogy közben még vagyok valaki, értékes vagyok, nem üres és nem értelmetlen az életem. Nagyon vágysz arra a nőre, vagy arra a férfira, nagyon vágysz arra a munkahelyi elismerésre vagy eredményre, nagyon vágysz arra, aki már nincs itt – de azt tudod mondani, hogy „Uram, mégis az egész életem a kezedben van, szeretsz és megtartasz, és a szereteteddel meghódítod a szívemet.” Lehet gyászolni a veszteségeket, hiányokat; de ezek nem fognak lelki kétségbeesésbe, értelmetlenségbe és bűnbe dönteni, mert Isten szeretete tölti be a szívünket. Rendeződnek a dolgok! Helyére kerülnek a szívünk vágyai. Ez az Evangélium válasza. Tényleg meg tud változtatni, higgyétek el!
Arra megvan a szabadságod, hogy eldöntsd: hitelt adsz-e ennek a történetnek; elhiszed-e, hogy Krisztusnak ez az igazsága, az Evangélium valósága valóban meg tudja változtatni az életedet. De arra nincs lehetőséged, ha őszinte vagy ebben a kérdésben, hogy azt mondd, hogy a keresztény Evangélium nem halálosan gyakorlati arra nézve, hogyan éljük az életünket! Ma csak a csüggedésről, a lelki depresszióról volt szó, de jönnek majd témák a következő hetekben, amelyek mind arról beszélnek, hogyan lesz egészen gyakorlati az Evangélium a mai ember életében.
3. Hogyan segít a zsoltár kimunkálni az Evangélium áldásait a szívben?
Ha ez így is van, hogyan lesz ez ma, holnap, holnapután, adventben valóság? A zsoltáros megtanít bennünket a saját lelkünkhöz, szívünkhöz beszélni. Ez kulcs! Nagy művészet, ami először talán bolondságnak tűnik, de nem az! Martyn Lloyd-Jones, a 20. sz. egyik legmeghatározóbb brit igehirdetője mondja: „Bizonyos értelemben a legnagyobb probléma a lelki csüggedés tárgyában az, hogy engedjük, hogy az énünk beszéljen hozzánk, ahelyett hogy mi beszélnénk az énünkkel.” Mielőtt azt mondanád, hogy ez egy nagyon skizofrén dolog, hadd magyarázzam meg! Egészen gyakorlati dologról van szó. Reggel felébredsz, és abban a pillanatban megszólal az éned, elkezd beszélni, ha olyan időszak van, ezernyi negatív gondolattal. Nem mindig mindenkinek, de olykor többeknek. Ilyeneket mond neked: „Na ennek a napnak sincs semmi értelme! Ma sem fog történni semmi! Ma sem fog sikerülni semmi! Nem szeret senki! Nem tartozol senkihez!” Amikor ez megtörténik, vajon ránézel-e Isten igazságára, prédikálsz-e ennek a fecsegő-locsogó énednek, elmondod-e neki határozottan, hogy nincs igaza és mindez nem így van?
Az éned kéretlenül is beszél hozzád. A kérdés, hogy megtanulod-e, hogy te beszélj az énedhez. Nézd meg, mit tesz a zsoltáros visszatérően, refrénszerűen a 42. és a hozzá tartozó 43. zsoltárban!
- Mit beszél a lelke? „Semmi értelme semminek! Véged van!”
- Mit mond magának? „Miért csüggedsz el, én lelkem?”
- „De semmi nem lesz jó, semmi nem fog sikerülni, senki nem szeret, Isten elhagyott!”
- „Miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, és még hálát adok neki az ő szabadításáért!”
Ezt jelenti - szekulárisan fogalmazva - önmagunk vezetése. A legtöbb keserűség, csüggedés azokból a szavakból származik, amit az éned mond neked! Locsog és fecseg folyamatosan. Felébredsz és elindul. Történik valami, és már darálja is az éned: „nekem soha nem sikerül semmi, nekem ez nem fog soha megadatni, engem nem szeret senki, engem már Isten is elhagyott, nem törődik az én szükségeimmel, az igényeim és vágyaim senkinek sem fontosak…” Mindannyiunkban így működik ez. Nagyon divatos válasza a világnak erre ma a pozitív gondolkodás.  Mondj magadnak szép és pozitív dolgokat! Pszichológiailag működik is ez, lélektanilag, érzelmi szinten kicsit jobb lesz a helyzet. De vannak erős korlátai. Mert hiába mondogatom én magamnak pozitív üzenetként, hogy harminc éves, karcsú, kisportolt testalkatú férfi vagyok – ettől lehet, hogy átmenetileg jobban fogom magam érezni, de ettől még nem sok minden történik a valósággal. Amiről én beszélek, az nem azonos a pozitív gondolkodással. Mert a pozitív gondolkodás alapján a hamisságot mondogatod magadnak a valósággal szemben és ettől remélsz enyhülést. De amikor azt mondod a lelkednek: „bízzál Istenben, mert még hálát adok neki a szabadításáért” – akkor nem valótlanságot állítasz önmagadnak, hanem azt, ami tőled függetlenül igaz. Azt mondod, hogy Isten Krisztusban szabadítóvá lett, és az egész életedet a kezében tartja és rendezi. Azt, ahogy ezt egyszer, ha hívő vagy, magadhoz ölelted, és eggyé lettél evvel a Krisztussal. Azt a legvalóságosabb valóságot, igazságot, ami az Evangélium szíve minden keresztény embernek; arra állsz rá és azt mondogatod magadnak. Ennek a valóságnak a fényében szembe mehetsz a locsogással meg a fecsegéssel, ami a szívednek a hazugsága. „Miért csüggedsz el, én lelkem és miért háborogsz? Bízzál, és meglátod az Ő szabadítását!” Ez a valóság. Amikor magadnak prédikálod az Evangéliumot, akkor Krisztus tőled független igazságát mondod saját magadnak a szíved hazugságaival szemben. 
Befejezésül: ha pontosan tudod ebben a pillanatban, hogy Krisztus nem él a szívedben, nincs meg ez a különleges, titokzatos egység, akkor egy egyszerű imádsággal megnyithatod a szívedet ma: „jöjj, Jézus a szívembe! Egyszerűen csak légy bennem! Legyen ez a valóság az enyém!” És higgyétek el, hogy meg tudja változtatni a szíveteket, gondolkodásotokat! Ha pedig akár keresztényként, akár nem keresztényként felkavarodott benned valami, azt érzed: „olyan vagyok, mint Áháb: gyilkos indulatokkal valakit kicsináltam a hamis vágyaim miatt”, vagy: „olyan vagyok, mint Amnon. szabadjára eresztett szexuális indulatokkal visszaéltem emberekkel, kihasználtam őket”, és ez terhel, akkor hidd el: Krisztus keresztje, amiről beszéltem, azt jelenti, hogy van bocsánat! Mondd el neki, és fogadd el a bocsánatát! Engedd a kegyelmet áradni a szívedbe! Engedd a kegyelmet munkálkodni, hogy megmosson, megtisztítson, helyreállítson!
Avval kezdtem, hogy Advent Isten hűségére és megbízhatóságára irányítja a figyelmünket. Ez az Evangélium, hogy Isten megbízható és hűséges.  Evvel is zárom. Isten hűséges. Isten megbízható. Semmi nincs olyan, amit Ő kimondott volna, és nem gondolná komolyan; amit Ő megígért volna, és nem tartaná be. Ámen!
(Lovas András)

Máté evangélista elénk adja a karácsonyi eseményeket, mi is történt József és Mária életében, hogyan érkezett meg Jézus, a Messiás; majd miután elmondja mindezt, visszautal egy ószövetségi próféciára, s azt mondja: azért történt mindez így az első karácsonykor, hogy az ószövetségi prófécia, amit Ézsaiás sok száz éve mondott, beteljesedjen. A prófécia alapján, annak betöltéseként kell a megszületett gyermeket Immánuelnek nevezni, ami azt jelenti: „velünk az Isten.” S ahogyan a Karácsony ünnepében már az év vége felé közeledünk, tekintsünk vissza egy pillanatra: hogyan volt velünk Isten ebben az évben? Hogyan voltunk mi Istennel? Hogyan nem volt velünk Isten? Hogyan nem voltunk mi Istennel?
„Velünk az Isten” – ez az örömhír Karácsonykor. Ugyanakkor nagy titok, nagy misztérium ez, mert Isten jelenléte nem magától értetődő. Hogy a feleségem éppen velem van-e vagy sem, az más, az magától értetődő, látható, egyértelmű. De hogy Isten hogyan van vagy hogyan nincs velünk; vagy miért érzékeljük, hogy nincs velünk, ha velünk van, ez sokkal bonyolultabb kérdés. Ez titok, misztérium. Az örömhír, hogy Isten Jézus Krisztusban velünk van, a mindennapok eseményeiben és forgatagában is igaz. Mégis, úgy tűnik néha, hogy Isten különösen csendesen, finoman, kicsit félrehúzódva van jelen az életünkben. Nem úgy, mint a megbántott gyermek, aki sarokba húzódik vagy sértődötten visszavonul a szobájába; hanem inkább egyfajta szelíd figyelemmel; mint aki folyamatosan azt fürkészi „vajon mikor vesznek észre az én teremtményeim, mikor keresnek már végre? Itt vagyok velük a mindennapokban, de vajon mikor fordulnak felém?” Mert Isten legtöbbször nem ajtóstól tör a házba, hanem vár. Miközben bennünk, hívőkben és nem hívőkben egyaránt ott feszül sokszor a vádló kérdés: hol van Isten; miért nincs itt; mit tesz; miért teszi azt, amit tesz; miért nem tesz másvalamit, amit szerintünk tennie kellene – eközben Isten csendben ott áll a háttérben, és azt várja: „mikor lesz, amikor végre felém fordultok, és végre tőlem kérdezitek meg, hogyan vagyok és hogyan voltam jelen mindig is az életetekben? És egyébként egy pillanatra akár meg is állhatnátok, hogy megválaszolhassam a kérdéseiteket!”
Egy ilyen Istennek a jelenlétébe jövünk most az Ige által. Arról az Úrról beszél a felolvasott igeszakasz, aki olyan szeretettel, hűséggel, olyan elköteleződéssel van az egész világ iránt, hogy Jézusban eljött, emberré lett, közénk jött, velünk van. Ezért mondja Máté: Immánuel, velünk az Isten! Ezt az egyszerű örömhírt szeretném kibontani és a szívetek elé tárni ma, várva az Isten Szentlelkét, hogy az Evangéliumnak ezt az örömét fakassza fel mindenkinek a szívében.
Három dologról szeretnék beszélni:
1. Milyen elképzelések és képzetek takarják el előlünk annak a valóságát, hogy Isten velünk van?
Mit jelent, hogy velünk az Isten Jézus Krisztus születésében és az Ő személyében? Ha a Karácsony kétezer éve velünk élő nagy örömüzenete, a legnagyobb, felfoghatatlan csoda, mely szerint Isten, a Teremtő emberré lett, valóban igaz, akkor ez az üzenet számos olyan képzetet szétfeszít, amelyek az Isten nélkül élő ember szívében születtek, és divatos ideológiák lettek, vagy akár csak csendben megbújnak és alattomosan munkálnak a szíveinkben, ebben a pillanatban is arról, hogy milyen ez az Isten valójában. Három ilyen képről szeretnék beszélni röviden: Isten felettünk, Isten bennünk, Isten ellenünk. Három kép, amit szétfeszít a karácsonyi örömhír, a „velünk az Isten” örömhíre.
Isten felettünk.
Ez a kép, amely sokszor nem tudatos, mégis a benned működő képzet Istennel kapcsolatban, úgy írható le, hogy bizonyos vagy abban, hogy Isten van, legalábbis valami Isten van. Valószínűleg ezt nem teszed így hozzá, de ha megfogalmazom, talán felismered, hogy az van a szívedben: valamilyen istennek lennie kell – de ez egy nagyon távoli történet. „Isten felettünk” – ez egy távoli valóság. És „távol” alatt nem azt értem, hogy valami áthidalhatatlan térbeli messzeségben képzeled el Őt, hanem sokkal inkább azt, hogy azt gondolod: Istennek persze lennie kell, de ez az egész kérdés végtelenül távol van a mindennapi valóságtól. Nem releváns a napi kérdésekben, az élet rohanásában.
Két formája van ennek. Az egyik az igazán vallásos forma, amikor azt mondod: neked fontos, hogy Isten van, gyakorlod a templomba járást, legalább karácsonykor nagyon fontosnak tartod, hogy megjelenjen az ünnepben Isten, a Biblia, a karácsonyi történet. A szíved mélyén ott van egy mély ragaszkodás, fontosnak tartod a kereszténységet, a hitet. Talán az is benned van egy-egy ilyen ünnep kapcsán, hogy jobb lenne ezt gyakrabban megélni, jobb lenne többet jelen lenni istentiszteleten, jó lenne tartozni egy gyülekezethez. Van egy mélyen a szívedbe íródott ragaszkodás és tisztelet, és ez helyénvaló - de ezzel együtt is Isten egy fontos, de távoli valóság a számodra.  
Az „Isten felettünk” képzet másik, nem vallásos, nem tradicionális, nem templomba járós formája, amikor azt mondod: a vallásos külsőségek és felekezetek nem fontosak neked, de az, hogy van Isten, függetlenül egyháztól, gyülekezettől, az fontos. Nem tudod, hogy milyen az az Isten. Nem vallod a tradicionális képet róla, és azt mondod: nem is tudhatja igazán senki, hogy milyen az Isten. Vagy azt mondod: olyan, ahogyan ki-ki magának elképzeli. Ebben is van nagyon sok igazság! Tényleg nem lehet Istent egy templomhoz, felekezethez, egyfajta istentiszteleti rendhez kötni! Ő maga tiltakozik ez ellen a Biblia szerint is. Nem lehet Őt egy templomba bezárni. Igazad van, hogy Isten mindezen túl van. Ugyanakkor ez a „túl” lévő Isten, akinek lennie kell, de aki felettünk van, távoli, kiismerhetetlen, nem tényező – ez valahogy, érzed te is, kevés. Ezért nem érdemes ünnepelni, ha csak ennyi lenne, ezért nem lett volna érdemes ide a templomba se eljönni, ebben nincsen semmi örömüzenet, semmi igazán „ütős”. Lásd meg: ez nem tesz veled semmit!
Isten bennünk
Egy másik népszerű képzet azt mondja: Isten bennünk van. Van, aki Léleknek nevezi, mások életerőnek, kozmikus energiának, csí-nek. Ha ebben hiszel, azt mondod: Isten a mindent átjáró, mindent éltető spirituális energia; és ez az istenség, ez a spirituális erő oly mértékig bennünk van, hogy csak a tudatunk szab határt annak, milyen mértékben vagyunk képesek felszabadítani a képességeinket, megvalósítani önmagunkat, jobbá tenni az életünket, jobbá tenni a világunkat. Különféle módszerekkel meg is próbálod valószínűleg megélni ezt az erőt és felszabadítani a tudatot. Mert hiszed, hogy ez a személytelen isteni erő ott van benned. - Ebben is van igazság, a Biblia megerősíti ezt. A bibliai teremtéstörténet szerint, amikor Isten megteremti az embert, élet leheletét lehelte belé. A lelkét. Ugyanakkor azt is mondja, hogy ez az élet lehelete, ez a lélek az, ami fenntartja az életet az egész teremtett világban. (Zsolt.104.29-30.) Ő nagyon közel van valóban – de közben hogyan lehetne ennyire azonos velünk? És mire mész a benned levő személytelen erővel, amikor valaki másra van szükséged, aki messze nagyobb, mint te?
Isten ellenünk
A harmadik képzetről nem akarok sokat beszélni: „Isten ellenünk”. Az előző kettő hordoz némi igazságot, amit a Biblia is megerősít. Van azonban egy olyan képzet is Istenről, ami leggyakrabban az Ő létének a tagadásához vezet. Amikor akár az egyház bűnei, akár személyes sérelmek, akár ateista ideológia miatt az van benned, hogy Isten alapvetően ellenség. Isten az (vagy ha ő nincs, akkor az egyház), aki megfoszt az élettől, a szabadságtól, megrabolja az életet, jobb, ha nincs vele dolgom. Ezzel az „isten ellenünk” képzettel teljesen szemben áll az, amit Isten önmagáról kijelent a történelemben, amelynek dokumentuma Isten írott kijelentése, a Biblia.
Mind a három képet szétfeszíti a karácsonyi örömüzenet, a Máté által leírt karácsonyi törtnet. Isten felettünk? Igen, igaz, de Jézusban emberré lett. Isten nem több mint a bensőmben lévő személytelen erő, spirituális energia? Nem! Ő felülről jött, kívülről jött bele ebbe az emberi világba, és itt volt velünk! Isten ellenünk van? Hogyan lehetne ellenünk, ha eljött közénk a világunkba, emberré lett? Isten a karácsonyi üzenetben szétfeszíti mindazt, ahogy gondolkodunk Róla.
2. Milyen képpel írja Isten a szívünkbe, hogy velünk van?
A karácsonyi események üzenetét, ti., hogy Isten velünk, gyakran szem elől tévesztjük, és megmarad a történet. a gyermek Jézus születése, a jászolbölcső, angyalok, József, Mária, pásztorok Most szeretném összekötni a karácsonyi gyermek születésének a képét avval az üzenettel, hogy Immánuel, Isten velünk van.
Könnyű belátni, hogy József és Mária számára a gyermek születése az nem volt kíntól és szenvedéstől mentes. Lukács evangélista elénk adja, hogyan kellett Józsefnek és Máriának egy népszámlálás miatt elhagyni Názáretet, az otthonukat, amikor már előrehaladott állapotban volt Mária, hogyan érkeztek Betlehembe; hogyan történt, hogy nem találtak ott egy házat, ahol befogadták volna őket; és hogyan született meg aztán Jézus egy istállóban. Máté evangélista szintén beszél erről, mennyire nem volt egyszerű ez a történet. Hogy is van az, hogy még nem keltünk egybe, még nincs házasság, már megfogant a gyermek. Hamarosan beszélni fogok mindezekről, de most tekintsünk először a gyermekre!
Akik édesanyák, meg azok a hős férfiak, akik részt vettek papás szüléseken, tudják, hogy a születés az valami hatalmas nagy titok. Az életnek, születésnek titka, misztériuma van. Amikor megszületik, felsír egy gyermek, ott valami olyan csoda történik, amit aligha lehet szavakba önteni. Milyen hangja van ennek az első felsírásnak! Mennyi élet, mennyi öröm, mennyi csoda! Vajon miért nyűgöz le mindenkit egy újszülött? Akár születésekor, vagy később, két-három hetesen, ha kezedbe foghatod, mindenkinek megolvasztja a szívét. Az ember szíve legnagyobb mélységeit érinti ez meg: az élet továbbadása, az élet forrása. Ha valami igazán emberi, akkor ez az. Ember voltunknak a legnagyobb titka és szépsége az, ahogyan az élet születik. Ugyanakkor, ha valami igazán isteni, akkor ez az. Mert ezen a ponton tudjuk jól, hogy nem mi vagyunk az Úr, szembe találjuk magunkat azzal, hogy itt Isten tesz valamit.
Ebbe a gyönyörűséges, különleges tapasztalatba lép be a Teremtő Isten Jézusban, amikor karácsonykor megszületik Mária gyermeke. Isten, akinek az a neve, hogy „Immánuel”, fogja magát, és belép ebbe az emberi tapasztalatba!
Isten valamiért mindig örömét lelte abban, hogy ott mutatta meg hatalmát, szeretetét, ahol emberileg kimerültek a dolgok. Öt előtörténete van ennek a hatodiknak, Jézus születésének az Ószövetségben, amelyek hasonlóak és mégis mások. Öt olyan történet, amikor egy meddő házaspár, egy meddő, sok esetben idős édesanya méhében élet születik. Isten csodát tesz. Ott mutatja meg a dicsőségét, ahol az ember életében minden kimerült. Velünk az Isten! S ebben a hatodik esetben, amit most olvasunk Karácsonykor, itt is a lehetetlent cselekszi, csak másképp. Mária nagyon fiatal, s az ő fiatal méhében Isten szintén csodát tesz. „Ami benne fogant, az a Szentlélektől van.” A szűz ugyanúgy nem fogan férfi nélkül, ahogyan meddő, halott méhben már nem jön létre élet az Isten csodája nélkül. De ez a velünk levő Isten ez valóban „velünk az Isten”, ő ilyen. A Lélek, aki ott lebeg a teremtéskor és életet ad, most leszáll Máriára, és az ő méhében teremti az új életet. Eljön. Közénk jön. Velünk lesz. Persze, felettünk van, de nem marad ott, nem marad a távoli messzeségben, hanem belép az életünkbe. Ó mennyivel több ez a bennem élő életenergiánál! Mennyivel több az, hogy az Isten olyan lesz, mint te meg én! Velem van, tőlem független, beszélhetek Vele, megerősít, mellém áll. Mennyivel több, ahogy ebben a törékeny csecsemőben meglátogatja a világát és azt mondja, hogy nézzétek a gyermeket! Nézzétek az életet! Én veletek vagyok. Nem ellenetek, nem felettetek, hanem veletek! Immánuel, velünk az Isten! Ez az a kép, amit Isten be akar írni a szívünkbe, hogy milyen Ő, aki eljön ebben az újszülöttben.
3. Hogyan lesz ez örömhírré a mindennapok zűrzavaros, fájdalmas valóságában?
A gyermek születése korántsem volt fájdalomtól és kíntól mentes, ahogyan már utaltam rá. Józsefet és Máriát a két család korabeli szokások szerint már ifjúkorban eljegyezte egymásnak. Az volt a szokás, hogy a két érintett család már nagyon korán megegyezett a házasságról, és amikor a fiatalok felnövekedtek, és közeledett a házasság ideje, akkor tartottak egy eljegyzési ünnepet. Mikorra tehát ehhez az eljegyzési ünnephez elérkeztek, az egymás iránti elköteleződés annyira erős volt már, hogy az eljegyzést felbontani, az olyan volt, mint egy házasságot felbontani. Ebben az időszakban a jegyesek nem költöztek még össze és nem éltek együtt, szexuális értelemben sem. Máté evangélista beszámolója szerint itt tart a történetben Mária és József: túl az eljegyzésen, közel a házasságkötéshez, de az nem történt még meg. Ez az a háttér, amelyben a fiatalok találkoznak evvel a Szentlélektől való fogantatással. Értitek, hogy a történet milyen kínos, szégyenteli, fájdalmas, nehéz?
Képzeljétek el Józsefet, amikor szembesül vele, hogy a jegyese gyermeket vár! Milyen keserűség, harag, értetlenség nyilall a szívébe! Mária?! Kivel? Miért? Hogyhogy? És a reményeink, meg a terveink? Ki lehet az a férfi? Nem lehet, hogy nem tudta, hogy Mária jegyes! Gondoljatok bele, micsoda sötétség-cunami, ami rászakad! Ezzel együtt, azt írja Máté evangélista, József nem akart botrányt. El kell válni tőle, ez nem kérdés, el kell bocsájtani Máriát, de nem akarja megszégyeníteni, ezért úgy dönt, hogy titokban és csendben bocsájtja el őt. „Végiggondolta magában – olvassuk, és ugye mindenki érzi, hogy ez nem egy hideg fejjel történő végiggondolást jelent, hanem gyötrődést, kínok közt őrlődést. Mennyi ideig téphette a szívét a fájdalom, a düh, a keserűség! „Hol van Isten ebben a sötétségben? Mi történt velem?” Micsoda kaotikus gyötrődés!
Aztán Isten váratlanul közbelép. Józsefnek megjelenik álmában az Úr követe és azt mondja: „József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van!”  És József engedelmeskedik Isten szavának. És ebben a pillanatban pontosan tudod, hogy Isten szavának így engedelmeskedni nem egyszerű és nem olcsó dolog. De József beleállt, magához vette Máriát, megköttetett a házasság, és nem érintette őt addig, amíg nem született meg a fiú: Jézus.
Ez a történet annyira kínos, még úgy is, hogy nem volt benne bűn, hogy a stigma evvel a fiúval maradt. János evangéliumának 8. fejezetében olvasunk arról, ahogyan egy alkalommal Jézus a zsidó vallási vezetőkkel vitába száll. „Azt se tudjuk, ki volt az apád” – mondják neki. Értitek? A történet ottmaradt velük, és harminc évvel később Jézusnak a szemébe vágják: gyanús a te eredeted!
Mit jelent, hogy velünk az Isten a mindennapok bűnös, zűrös, fájdalmas és szégyenteli valóságában? Azt, hogy Isten nem húzódik el, nem marad kívül, hanem maga van jelen ezekben a kínos történetekben, a zűrzavarban, a káoszban. Mert ebbe a világba, a bűnbe jön el hozzánk, értünk! Azt hirdeti az angyal: „te pedig nevezd majd Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” A Jézus név, ami egy korabeli gyakori név, azt jelenti: „az Úr a szabadító.” Nevezd a nevét „az Úr a szabadító”-nak! Mert ugyan sok más Jézus is élt abban az időben, de ez a gyermek valóban az lesz, akiben az Úr szabadulást hoz a sötétségből, a bűnből, az istentelenségből. Nem csak részévé lesz Isten ebben a gyermekben a bűnös világnak, nem csak elszenvedi Jézus később, hogy mindenfélét pletykálnak róla; nem csak azt éli át, hogy ellene fordulnak, és a saját népe vezetői hazug módon elítélik, ahogy minden dühüket és haragjukat kitöltik rajta, amikor kivégzik a kereszten; hanem ennél sokkal többről van szó! A kereszten értünk életét adó Jézus úgy lép a mi sötétségeinkbe, hogy magára veszi minden bűnünk minden büntetését!
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki Pál apostolnak arról a mondatáról, hogy Jézust „Isten bűnné tette értünk” azt mondta: ez egy értelmetlen mondat. Mit jelent, hogy Isten annyira velünk van, hogy Jézust a kereszthalálban bűnné tette értünk? De egyszer csak megvilágosodott és azt mondta: rájöttem, hogy az én sötétségem, istentelenségem olyan teher, ami belehasít Jézusba, aki ott van a kereszten. Magára veszi, és amikor nem csak az enyém, hanem az egész emberi világ minden Isten-ellenes lázadása, sötétsége, fájdalma ott van rajta, akkor az oly mértékben elborítja ezt a testet, hogy már semmi más nem marad belőle, csak ez. Nem tudom, hogy ez jó teológiai magyarázat-e, de szemléletes. Isten őt bűnné tette értünk. Ezt jelenti az, hogy Isten szeret! Immánuel, velünk az Isten! Mennyivel több ez annál, hogy lennie kell valami Istennek felettünk! Mennyivel több ez annál, hogy egy belső spirituális erő meg-megszólal bennem! Milyen távol van ez attól az Istentől, akire sokszor úgy gondolunk, hogy ellenség!
Mit jelent számunkra konkrétan ez az örömhír: Immánuel, velünk az Isten? Azt, hogy minden szégyeneddel, minden fájdalmaddal, csalódásoddal, sötétségeddel ott lehetsz az előtt, aki ismer, és aki annyira szeret, hogy veled valóvá lett. Mostanában több ember életében láttam ennek két oldalát. Egyesek, bár hívő embernek mondják magukat, mégsem tudnak, nem mernek a szégyenükkel, a sötétségeikkel odafordulni Istenhez, kizárják Őt ezen a ponton. Pedig Isten belejött ebbe a zűrzavarba, ott áll, és várja: „fordítsd már felém azt a sok nyomorúságot, szégyent, sötétséget, vigasztalanságot, ami terhel! Úgyis tudom! Ismerlek és szeretlek! Miért nem öntöd már ki végre a szívedet nekem?” A másik oldalon pedig, akik megteszik és odafordulnak Istenhez a szégyenükkel, azok átélik, hogy ez rendkívül fájdalmas, nagyon nehéz, de valahol mégis jó! Rossz, de jó! Feltárom őszintén mindazt, ami bennem van, és ez rossz, de jó, mert a helyére kerül és gyógyulni kezd. Mert velünk az Isten!
A kínos és sötét dolgaink közepette Isten szabadságot és reménységet munkál. Ha „velünk az Isten”, és ezt az örömhírt magunkhoz öleljük a szívünk legmélyén, az hatalmas szabadságot ad. Nem tudom, hogy az angyali bejelentés után József és Mária mit élt át, de úgy tűnik, hogy mikor ott álltak később a rossz nyelvek kereszttüzében, akkor egyáltalán nem mások gúnyolódása határozta meg őket. József megtette, amit az angyal mondott, feleségül vette Máriát, és teljesen szabad volt attól a félelemtől, hogy „mit fognak gondolni rólam a többiek?” Abban a világban, abban a kultúrában ez nem kicsi dolog volt, nem úgy, mint ma!
Amikor Jézusban átéled, hogy Isten veled van, mikor a szégyenedben, a félelmedben megjelenik az Úr az Ő szeretetével, egyre szabadabb leszel Neki engedelmeskedni. Egyre szabadabb leszel szeretni. Mondják, hogy a karácsony a szeretet ünnepe: nos, ebben az értelemben igen! Egyre szabadabb leszel szeretni, mert az Ő szeretetét tapasztaltad meg a szíved mélyén. Ő nem elítélt téged, hanem magéra vette a te ítéletedet, és ez reménységet munkál. Látsz embereket, akik valamiben sokkal jobbak, tehetségesebbek, sokkal előbbre vannak, mint te, de már nem kötözi meg a szívedet az irigység és a gyűlölet. Velem van az Úr! Micsoda szabadság! Felismersz dolgokat az életedben, amelyekről tudod, hogy Isten törvényével, a Tízparancsolattal szembe mennek. Benne élsz még ezekben, de már nem vagy megkötözve általuk, már nem ragaszkodsz hozzájuk, mert a sötétségedben megjelent Jézus, és szabadságot hozott. Ő a bűnből szabadító, és ezért szabad vagy elengedni azt, ami rossz, és Istennel újat kezdeni a reménységben. Ismered a benned levő űrt, sebet, fájdalmat, de ha ismered a veled levő Isten valóságát, akkor már nem ez a seb, fájdalom, hiány mondja meg, hogy te ki vagy és ki nem vagy. Micsoda mély reménység és szabadság! Hallod a propagandát és talán egyet is értesz azzal, hogy ne legyünk bevándorlók országa, de nem kell beállnod a migránsozásba vagy a sorosozásba, mert a te szíved szabad a gyűlölködéstől. Lehet, hogy dühít téged, amit a kormány tesz, és nem értesz vele egyet, de nem tölti be az egész napodat és a lényedet az utálat, a megvetés, nem ez irányít már téged, mert Krisztusban vagy, mert velünk az Isten! Vég nélkül sorolhatnám a nagyon egyéni, nagyon személyes, meg a közösségi, társadalmi példákat, hogyan tesz bennünket, Isten népét, Isten egyházát szabaddá, szeretővé, reménykedővé az örömhír, hogy Krisztusban velünk az Isten! Hogyan emel fel, hogyan tesz a megbékélés eszközeivé! Mert tudod, hogy sokkal nagyobb erők vannak itt, tudod, hogy Krisztusban Isten kormányozza a világot.
Ez Máté evangélista karácsonyi üzenete. De nem csak a karácsonyi, hiszen az egész Evangélium erre mutat. Máté evangéliumának nem csak az első oldalán olvassuk: „neve Immánuel, velünk az Isten”, hanem az utolsó oldalán is. Jézus Krisztus feltámad a halálból, kiküldi a tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket, és az utolsó sor, az utolsó mondat: „és íme, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Máté csak ennyit mond. Jézusban veled van az Isten minden nap, a világ végezetéig. Az utolsó szó, hogy az örömhírnek soha nincsen vége. Örüljünk együtt, teljen be a szívünk hálával, boruljunk le, az úrvacsorában imádjuk Őt! Ha valamiben kihív a sötétségünkből, adjuk Neki oda bátran és szabadon a fájdalmat, a szégyent ugyanúgy, mint a bűnt, istentelenséget, és csak örüljünk együtt annak, hogy valóban nincs ennél nagyobb igazság, mint hogy Immánuel, velünk az Isten!

(Valószínűtlen történet…)
A karácsonyi örömhír így hangzik: fejedelem származik… uralkodó, király született. Megszületett a zsidók királya, aki a felkent, a Messiás, a Krisztus, akiről Izrael próféciái szóltak, akire Izrael reménységgel várt. Jézus Krisztus megszületett, örvendezzen az egész világ!
Tényleg? Valóban? Tényleg jobb hír ez ma reggel, mint hogy nem égett el az étel, mint hogy nem tört ki a háború Észak-Koreában, mint hogy mégis negatív az orvosi diagnózis, mint hogy jutalmat kaptunk a munkahelyen…
Azt hiszem, érezzük, milyen valószerűtlen ez az egész karácsonyi történet. Ma reggel felkeltél, egy konkrét helyen, reggeliztél, családdal vagy egyedül, busszal, autóval, gyalog eljöttél ide a templomba. Rajtad van valami kedves ruha, aminek talán története is van, mert emlékszel hol és hogyan vetted, vagy kitől kaptad, vagy mit éltél meg benne… Itt vagy a közeli és távoli emlékeiddel, a következő napok, órák terveivel. Jelen vagy, dobog a szíved, veszed a levegőt, működik a tested. Mindez a valóság itt és most. 2017. december 25. Most nem annyira ez foglalkoztat, de a valóságunkhoz tartoznak a mindennapi politikai küzdelmek, pártok és választás, ingerlékenység, kiábrándulás, harag - kinek, mi. Továbbá a főnököd, a munkád, a megrendelések, az egészség, a gyerek, a nagymama vagy az unoka…
És akkor hallasz egy nagyon valószerűtlen, nagyon távoli történetet. Amikor még királyok uralkodtak… Előttünk Jeruzsálemben egy Heródes, aki zseniális és kegyetlen, hatalmas építő és ugyanakkor beteges és vérszomjas diktátor. Megjelennek valamiféle bölcs és tanult emberek, messze keletről, akik egy csillag feltűnéséből azt olvassák ki, hogy megszületett a zsidók királya. Heródes idegeskedik, gyorsan összehívja a zsidó tudósokat, és elhangzik egy több száz éves prófécia Bethlehemről és a Messiás-király születéséről. A bölcsek a csillag vezetése alapján elérkeznek Bethlehembe, megtalálják a gyermeket, anyját, Máriát, és imádják a fiút. Majd álmot kapnak, nem mennek vissza Heródeshez. Mi ez a történet? Jó hír? Népmese?
Hogyan lehet ez örömhír? Húsba vágó, releváns, megfogható jó hír ma reggel, amikor a saját valóságunkkal vagyunk jelen?
Valószínűtlen… mondjuk ki őszintén.
(Válaszok…)
Ezért pedig az egyik válasz, amit erre mindazok adnak, akikkel egy városban élünk, egy munkahelyen dolgozunk, együtt sportolunk, vagy akikkel egy nagyobb családhoz tartozunk, hogy a karácsonyi történet (mint minden vallásos történet) nem igaz, illetve finoman fogalmazva bolondság. Talán meg tudjuk érteni őket: ők azok, akik azt mondják, hogy ha valami ennyire nem releváns, nem hasznos az itt és most szempontjából, ennyire távoli, akkor értelmes ember elfelejti azt. A mesékből kinőttünk, mondanák, és ezért az egész karácsony elveszítette a magját, az értelmét. Akkor meg minek tartsuk meg? Karácsony ünneplése helyett egyre több ember egyszerűen csak szabadságként tekint erre az időre: utazás, wellness, és a pihenés, kikapcsolódás egyéb formái. Ha az egész szíve irreleváns, mondják, minek tartsuk meg a külső kereteket. Meg tudom őket érteni.
Mások persze azt mondják, hogy a mesékre szükség van, akkor is, ha mesék… Mert szegényebb lenne az életünk, ha a gyermekeink nem ismernék meg Jézus születése, Heródes és a bölcsek történetét, ahogy azt talán mi is megismertük gyerekkorunkban. Mennyire sivárabb lenne a hagyományos ételek, énekek, szokások, istentisztelet (éjféli mise) helyett wellness szállóban üldögélni. Nekik (nektek…) fontos a tradíció, a megőrzés, a továbbadás. Szokták ezt "keresztény értékeknek" is nevezni… Szóval a történet lehet, hogy mese, de azért fontos. Milyen sivárok lennénk e nélkül…
Az első csoport kidobta a karácsonyi történetet, mert az a mai valóságában nem releváns, nem hasznos. A második csoport pedig bezárta az "karácsony ünnep" dobozba, mert ez a doboz fontos - miközben a karácsonyi történet továbbra sem jelent semmi igazán releváns, hasznos dolgot a mindennapi valóság szempontjából. Mi lenne más ünnep előtt és ünnep után a te életedben, ha a karácsonyi történet nem lenne? Mit számít neked ma reggel, hogy Jézus megszületett, azon túl, hogy ez a másfél óra része a karácsonyi ünnepi doboznak?
Lehet-e valóban örömhír nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről?
(Hogyan lehet örömhír?)
Hogyan lehet örömhír, hogy "fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt."? Hogyan jöhet ez közel, hogyan lehet releváns, hasznos a mi valóságunkban? Hogyan lehet több mint mese? - Először üdvtörténeti, majd egzisztenciális oldalról mutatom ezt be.
Egy nagyobb történet részeként…
Egy történet egyetlen eseménye értelmetlen és értelmezhetetlen, ha nem látjuk azt, hogy az az egy esemény milyen nagyobb történetnek a része. A nagyobb történet kötheti össze az egyetlen eseményt a történet egyéb mozzanataival. Például elmész, meghívnak egy futóversenyre valamilyen okból. A lényege már számodra lement, de még látod, hogy az utolsók közt bebiceg egy fiatalember. Nem túl dicsőséges csapat a vége, ők a "futottak még" kategória. Amikor ez a kissé bicegő fiatalember egyáltalán nem impozáns módon áthalad a célvonalon, óriási kiáltozás, ünneplés, gratulálás tör ki. A helyi televízió azonnal odalép hozzá, és interjúba kezd. Nem érted, hogy mi ez a felfordulás egy nagyon átlagos teljesítmény fényében. Majd kibontakozik előtted a történet: a fiatalembert másfél éve elütötte egy autó. A baleset következtében hónapokig kérdés volt, hogy egyáltalán fog-e tudni járni. Most pedig lefutott egy komoly távot, és mindenki örül. (Milyen vak voltam, hogy ezt nem láttam… milyen gáz, hogy magamban bosszankodtam a fiatalembert ért ünneplés felett…)
Nos, hogyan értelmezhetjük helyesen azt, hogy fejedelem, uralkodó született Izráelben? Milyen történet része ez az esemény?
A történet mindenek kezdetéhez vezet vissza. Olyan kérdésekhez, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk? Miért van élet, miért van ember? Azután oda, hogy mi romlott el? Miért van annyi szomorú és fájdalmas dolog ebben az életben, amikor szép és jó is lehetne? Miért nem olyan, mint amilyennek mindannyian szeretnénk látni? Van-e, lesz-e megoldás, és ha igen, mikor, hogyan és mi lesz az? Milyen megoldásban reménykedhetünk? Hogyan jutunk el egy nap a győzelemre? - A válasz: a fejedelem, az uralkodó, Jézus az a király, akinek uralma alatt választ kapunk e kérdésekre.
Isten kezdetben szeretetből létrehozott egy gyönyörű világot. Ott éltünk benne, és nem volt betegség, meg gyűlölködés, meg civakodás, meg irigység… meg szegény és gazdag; és nem volt halál. Nem voltak mérgezett vizek, szennyezett föld és levegő. Isten szeretete és dicsősége mindent átjárt, átsugárzott, és az ember örömét lelte abban, ahogy Isten rábízta ezt a gyönyörű világot. Egészen addig a napig, amikor minden elromlott. Az ember nem bízott Istenben, nem élt szeretetében, és elhitte a gonosznak, hogy Isten egy szűkmarkú, irigy valaki, aki visszatartja az embertől azt, ami igazán jó. Az ember fellázadt Isten ellen… - és beszakadt a világ. Egy olyan sötét valóság nyílt meg előtte, sőt, inkább egy olyan sötét valóságban, mélységben találta magát az ember, ami elképzelhetetlen volt korábban. Rászakadt az emberre a magány, az elszigeteltség, a szégyen, az ellenségeskedés, a gyűlölködés, a halál. Megjelent az, ami ebben a pillanatban is ott húzódik a gondolatainkban, a szívünkben: a bizonytalanság, hogy Isten szeret-e, sőt, létezik-e egy szerető Isten; a fájdalom az elszúrt kapcsolatok miatt; a félelem attól, hogy valamit, ami most van, elveszítünk; az ellenségeskedés Isten iránt hogy nem adja, amit kellene… és így tovább, a végtelenségig.
És Isten lenézett erre az emberre, és az volt benne, hogy nem maradhat így se az ember, se a világ, amit alkotott. Vissza fogja hódítani a gonosz hatalmából, és vissza fogja állítani annak szépségét, amikor az ember Isten dicsőségét visszatükrözve egy szép világban él és alkot. Isten szembe fog menni a sötétség erőivel, és ki fogja szabadítani az embert és a világot ebből a sötétségből. Ki fogja váltani, meg fogja váltani. És ezért életre hív egy népet, Izraelt, akiben elkezdi ezt a munkát a világban. És megígéri, hogy el fog jönni az az uralkodó, az a fejedelem, a Messiás, a Felkent, akiben legyőzi, egy nap végleg legyőzi mindazt a sötétséget, ami megrontja az életünket. Annyira komolyan gondolja ezt Isten, hogy azt mondja, hogy ő maga fog eljönni ebben az uralkodóban, hogy helyreállítsa az uralmát a földön. Annyira valóságos a szándéka - amennyire valóságos a sötétség. Annyira konkrét és megfogható, hogy eljön és legyőzi a gonoszt, amilyen konkrétan és valóságosan itt ülsz ma reggel.
És az a nap eljött. Az ószövetségi ígéret, hogy "fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izraelt" beteljesedett. Az uralkodónak, aki eljött, éppen úgy dobogott a szíve és éppen úgy lélegzett, ahogy neked ebben a pillanatban dobog a szíved, és ahogy lélegzel. Van-e közöd ehhez a történethez? Jézus eljött, szembement a sötétség erőivel, halálában és feltámadásában végső győzelmet aratott a halál felett, és újjáteremti a világot. A jó hír, hogy az uralkodó eljött, aki újjáteremti a világot és legyőzi a sötétséget.
Valószínűtlen történet? Karácsonyi díszlet dobozban? Vagy válasz azokra a kérdésekre, amelyek legmélyebbről fakadnak fel bennünk: honnan jövünk? Miért vagyunk? Mi romlott el? Hol van megoldás? Mi lesz az emberi élet vége?
A Messiás fejedelem, Jézus az, aki uralkodik a teremtett világ felett. Értelmet, jelentést kap ebben az uralkodóban, a karácsonyi eseményekben az egész világ, a teljes történelem. Ez az egyik módja annak, ahogy valóban örömhír lesz nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről.
Az egzisztenciális félelmeink fejedelem és szabadító után kiáltanak
A kérdés továbbra is: lehet-e valóban örömhír nekünk ma ez a távoli és valószínűtlen történet a fejedelem születéséről? Közelítsük meg ezt másodszor egzisztenciális oldalról.
Gyermekkorunktól azt tanuljuk, azt gyakoroljuk, hogyan tartsuk kézben és hogyan irányítsuk a dolgokat. Ebből az fakad, hogy elég nagynak, elég ügyesnek, elég erősnek, elég hatékonynak, elég szépnek, vonzónak stb. kell lennünk ahhoz, hogy uralni tudjunk minden helyzetet, és kézben tartsunk mindent eseményt. Hogy a dolgok úgy legyenek, ahogyan mi akarjuk.
Azonban bármilyen tehetségesek is legyünk a dolgok nem úgy alakulnak - mert nem mi uraljuk a valóságot. Nem uraljuk az egészségünket, nem uraljuk a világpolitikát és a világgazdaságot (ezért bármikor semmivé lehet az, ami most biztonságot jelent), nem mi uraljuk a gyerekeinket (ezért nem olyanok lesznek, amit mi gondolunk), de ha őszinték vagyunk, az érzelmeinket és hangulatainkat, de még sokszor a beszédünket sem uraljuk… Ez pedig mély félelemmel és aggodalommal jár, amelyet sokszor nem is nevezünk néven. Ebben a pillanatban is ott rág ez bennünk, ezer kérdéshez, eseményhez, reményhez, tervhez kapcsolódva: mi lesz, ha…? Sokkal kisebbek, tehetetlenebbek, törékenyebbek vagyunk, mint szeretnénk vagy hinnénk. Bármelyik pillanatban megállhat a szívünk, megszűnhet a légzésünk. Ez is a valósághoz tartozik.
Fejedelem született. Fejedelem, aki legeltet… Jézus, aki törődő módon vezet, gondoz, irányít. Úr, aki nem kifoszt, kisemmiz, hanem legeltet. A bibliai kép a pásztor-királyról a vezetés mellett a gondoskodást is magába foglalja. Messiás uralkodó született, ez a jó hír, aki az egész történelem értelme, végcélja és jelentése. Átadhatod neki ma az irányítást. Belé vetheted a bizalmad - ő tudja, hogy mi történik - amit te nem értesz. Kezébe teheted azt, amit nem tudsz kézben tartani - mert ő tudja. Ez a fejedelem, ez a Jézus, az egész világ Ura egészen személyesen lehet a te Urad is… Isten, aki eljött közénk. Kiléphet a karácsonyi díszdobozból, és beléphet az életed valóságába, az életed középpontjába, amit a Biblia szívnek nevez. Rábízhatod magad… ezért jó hír, valóságosan jó hír e látszólag távoli történet a fejedelem születéséről.
(Miért örömhír?)
Azt kérdeztük, hogyan lehet örömhírré számunkra, hogy uralkodó született, hogy Jézus eljött. Hogyan tudunk kapcsolódni ehhez a régi és távoli történethez. Végül egy utolsó kérdés: hogyan lesz Jézus uralkodóvá? A válasz, hogy nem az erő, a hatalom, az uralom általunk ismert módján.
Betlehemben, egy kicsiny városban születik. Nem előkelő és nem híres. Ugyanakkor pogány bölcsek jönnek el, borulnak le elé, és imádják őt. Hasonlóan Jézus élete végén is: az uralkodó nem hogy nem előkelő és híres, hanem megalázott, összetört, véres… majd halott. Mindeközben a kereszt mellett egy másik pogány, egy római százados vallja meg, hogy Ő az Úr: "Bizony, Isten Fia volt ez!" (Mt. 27. 54).
Valószínűtlen történet - mégis igaz. Szomorú, tragikus - mégis örömhír. Hihetetlen, felfoghatatlan - mégis hatalmas élet és erő van benne. Bárcsak meglátnád őt így ma, és leborulnál elé! Ámen!

Ebben a nagypénteki meditációban úgy jövünk a megfeszített Krisztus jelenlétébe, hogy a kereszten elmondott utolsó 7 szaván gondolkozunk. Lássuk úgy Jézust, mint aki a kereszten minket hordoz; és lássuk úgy magunkat, mint akiket Jézus hordoz el.
Sokszor nehezek vagyunk önmagunk számára… nem tudjuk magunkat elhordozni, elviselni, mert nem olyanok vagyunk, mint szeretnénk. Vagy pedig a helyzet, amiben magunkat találjuk, tűnik elhordozhatatlannak. Ki akarunk lépni, ki akarunk belőle menekülni minél gyorsabban. Mert sötét, fájdalmas, bizonytalan, vagy reménytelen.
Sokféle megtörtség, gyengeség, sötétség van bennünk, körülöttünk. A bűn sötétsége és romboló ereje. Önmagunk kárhoztatásának, vádolásának sötétsége. Szégyen és értéktelenség-, hiábavalóság érzet. Magányunk és kitaszítottságunk, elszigetelődésünk. Félelem, rettegés, pánik… Gyűlölet és harag, konfliktusok, amelyekben vergődünk. Betegségek. Halálfélelem, az élet értelmetlensége, kilátástalansága, depresszió.
A sötétségeink jó időben és jó helyen vannak azzal, akit szintén a sötétség vesz körül. Akit kívül-belül, testileg-lelkileg átjár a sötétség minden terhe - miközben ő maga igaz, tökéletes, ártatlan. Az örömhír: elhordoz bennünket. Megvált bennünket ott és abban, amiben vagyunk. Lássuk hát, hogyan hordoz el és vált meg bennünket Jézus - utolsó 7 szava fényében.
1.Lk 23,32-34Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.
Hogyan írhatja felül az elvesző bűnösök iránti együttérzés Jézus szívében a jogos indulatot gyűlölői, ellenségei, gúnyolói iránt? Hogyan lehet erősebb Jézusban a szeretet mások iránt, mint önmaga iszonyatos fájdalma a kivégzőeszközön függve?
Hogyan szeretheti valaki jobban ellenségeit, mint önmagát? Hogyan törődhet jobban az ő üdvösségükkel, mint az igazsággal, illetve igazságtalansággal, ami vele történik?
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! - Igen, valóban nem tudják, mit cselekszenek. Nem tudják, hogy Isten küldöttét, Isten Fiát végzik éppen ki… Nem tudják, hogy minden indulatuk, hamis jogszolgáltatásuk, súlyosan téves nemzetmentő terveik mind-mind totális lázadás az élet Ura és fejedelme ellen. Nem tudják, mi történik valójában, kivel állnak szemben ebben a kivégzésben, és mit jelent ez számukra. Nem tudják… de mentségükre szolgálhat ez? Azért könyörög értük Jézus, mert nem tudják, és ezért lehet mentségük?
De nincs mentség. Jézus nem mentegeti a vakká lett embert, nem mentegeti az istentelen embert. Jézus nem menteget bennünket, téged és engem: "Jaj, biztosan nem is tudta, mit is tesz, mond, gondol… nem is úgy akarta". Ó, nem. A kereszten függő Jézus nem menteget, hanem könyörög: Atyám, bocsásd meg… Bocsásd meg, mert az, hogy nem tudják, nem mentségük, hanem még inkább a bűnük. Fogalmuk sincs, hogy milyen módon lázadnak ellened, Atyám, hogy a vesztükbe rohannak; könyörülj meg rajtuk és bocsáss meg nekik a sötétség eme mélységében.
Hányszor nem tudom, hogy mit teszek. Mit mondok. Mit gondolok. Mit tervezek. Mit érzek. Akkor, éppen akkor, amikor nagyon is pontosan tudom. Amikor jónak, igaznak, méltányosnak tartom - és nem látom fonákságát, istentelenségét, a lázadást. Mennyi gondolat, mennyi indulat, mennyi indíttatás - és vak vagyok. Mert nem Belőle, nem Általa, nem Érte és nem Vele, hanem én belőlem, énáltalam, énértem és magammal…
Felnézhetek a keresztre… hallhatom, ahogy könyörög értem és mindannyiunkért:  Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!  - A haldokló így hordoz szavával engem, a gyilkost…
2.Lk 23,39-43A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.
Halálraítéltek között zajlik a párbeszéd. Jézus, és még kettő, jobb ill. bal felén. A Jézushoz való viszonyulás megosztja az embereket: jobb és bal oldalón állók (meghalók) menthetetlenül különböznek. Az egyik önmagát keresi… önmagát igazolja… önmagát szórakoztatja? vigasztalja? A tömeggel együtt van… Utolsó lehelletéig önmaga körül forog.
A másik halálraítélt a halálraítélt Jézus felé fordul:  Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! - Emlékezzél meg rólam… A sírban már nem emlékezik senki. Hogyan emlékezne meg róla egy másik halott? - Az ő szíve megnyílt valami többre, valami másra, valami különösre. Többre nyílik, mint önmaga: ez a Jézus, aki ugyanúgy haldoklik mint én, mint mi, mégis egészen más. A csőcselékért imádkozik? Imádkozik, azaz Istennel, mint Atyjával beszélget? Itt és most? - Talán beszélhet… értem is. Mert ő valaki egészen más. Emlékezz meg rólam… mert felsejlik valahogy, hogy ahová ő tart, ott lesz még emlékezet.
Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.  - Ma. Még ma. "Ma" és "leszel." Lesz még ma, és leszel még te. Meghalsz, ahogy én is, de leszel; velem leszel. Micsoda szó! Mennyi erő! Milyen élettel teli hatalom és ígéret! A haldokló Jézus szava: Ma velem leszel a paradicsomban. Még a halál sem választhat el ettől a szótól, ettől a Jézustól.
Eltalálhat most ez a szó… a meghalásokban. A meghalt, elhalt, reménytelenné lett dolgokban. Eltalál Jézus szava, erővel belép, megerősít, bátorít, megbékéltet. Még ma. Jézus halála a kereszten - és az én "itt és mostom" az örökkévalóságban találkoznak. Elhordoz.
3.Jn 19,25-27Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Gondoskodás. A halálraítélt, a kereszten függő haldokló gondoskodik. Valamikor anyja gondoskodott őróla. Hordozta őt az anyaméhben, világra hozta. Bepólyálta, táplálta. Anyai szeretetével életben tartotta  hiszen a kiszolgáltatott csecsemő nélküle elpusztult volna.
A csecsemő kisgyermek lett, a kisgyermek ifjú, az ifjú felnőtt, ereje teljében lévő férfivá. Anyja és fia - és most újra a fiú a kiszolgáltatott. Nem tud enni, inni, nem tudja mozgatni végtagjait… Menny és föld közé kifeszítve, teljesen tehetetlenül függ a kereszten. Kiszolgáltatva testileg, lelkileg, érzelmileg… Az édesanya is tehetetlen. Most nem tud gondoskodni már… csak szemlélheti a fiút, a fiát…
És a kiszolgáltatott fiú, kiderül, mégis tud cselekedni. Gondoskodik a magára maradó anyáról, Jánosra bízva őt: Asszony, íme, a te fiad! - Íme, a te anyád! 
Az anyai szál eltéphetetlen. Az édesanya gondoskodni akar, tenni akar, mindvégig. De tehetetlen - miközben Jézus nem tehetetlen, sohasem tehetetlen, még itt sem tehetetlen.
Talán ez most súlyos, nagyon nehéz. Ez a sötétség. Talán a te szívedet is - mint Máriáét - éles kard járta át. Nézed a gyermeked, siratod a gyermeked, fájlalod, szégyelled, ami történt.
Nézd, Jézus elhordoz. Gondoskodik rólad - ott, ahol vagy. Megszólít. Megáld. Szavaival elsimít, elrendez, elhordoz. Asszony, íme a te fiad…
4.Mt 27,45-46Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Sötétség borít be mindent. Nincs nagyobb sötétség, mint Isten eltávozása, az Atya elfordulása. Mert Jézus ezen a ponton elveszíti az Atyát… Az Atya tekintetét, az Atya szeretetét, az Atya biztonságát… Elveszíti az Atya világosságát. Egyszer csak "nincs Isten." Nincs Isten, nincs semmi, nincs remény. Sötétség és ridegség. Majd a felfakadó panasz kiáltás ahhoz, aki nincs ott, aki már nem figyel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Jézus ősei imádságát imádkozza ebben a sorban. Kiáltja a jól ismert zsoltár szavait, az imádságot, amit olyan sokan imádkoztak előtte is, amikor a mélységben találták magukat. De ez az imádság soha nem volt olyan valóságos, mint Jézus ajkán. Mert azok (és mi is) félelmetes sötétséget tapasztalhattunk, de mindvégig reménykedhettünk abban, hogy akit nem érzünk, nem látunk, nem hallunk, ott van és hall minket. Jézust viszont valóban elhagyta az Atya. Nehéz e szavaknak súlyát, valóságát megragadnunk.
Mi történt? Az Atya Jézust,  a szeretett Fiút rútnak, bűnösnek látja; sőt, bűnné és átokká tette. Nehéz szavak ezek, súlyos kijelentések. De ezt jelenti, ha Jézus magára vette a bűn büntetését, ezt jelenti, ha az Atya őt sújtotta mindannyiunk bűnéért… Akkor a világ minden szennye, minden istentelensége, minden sötétsége - valamint ezek minden következménye, minden sebe, minden fájdalma összesűrítve egy pontra koncentrálódik: ez a pont Jézus, a kereszten. Az ártatlan és tökéletes Bárány, a tiszta és szeplőtelen, aki egyszer csak mindent elhordoz… még azt is, hogy az Atya nemet mond rá, elfordul tőle, ítélet alá helyezi. "Szálla alá poklokra…"
Elhordozhat ez a szó engem? Elhordozhatja ez az elhagyott Fiú az én elhagyatottságaim, sötétségeim? Felgyújthatja-e annak akár csak piciny, pislákoló világosságát, hogy engem soha, semmilyen körülmények között nem hagyott el és nem hagy el az Atya - hiszen ezzel az ő egyetlen Fiának nagy áldozatát tekintené elégtelennek?
5.Jn 19,28-29Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához.
Hogyan mondhatja az élő víz forrása, Jézus, szomjazom? Az a Jézus, aki úgy jelentette ki magát, hogy " ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek" (Jn. 7.37-38), szomjazik? Mi történt vele? Kiszáradhat az élő víz forrása? Kiszáradhat a kút, az élet kútja, az élet forrása? Hogyan adna másnak, hogyan elégíthetné meg más kínzó szomját, ha ő maga is szomjazik? Lehet-e Jézus egyszerre víz forrása - és vízre szomjazó?
Annyit tudunk, hogy mi is szomjazunk. Kínzó szomjúság gyötör - ahogy Jézust a kereszten. Testének minden sejtje kiszáradva, minden része vágyik szomjának oltására. Ugyanakkor ez a gyötrő, kínzó érzés, a haláltusa fájdalma azt is jelenti, hogy Jézus minden fájó porcikájával  az Atyára szomjazik. Az Atya éltető jelenlétére, az Atya akaratára, az Atya akaratának betöltésére. Hiszen tudja jól, hogy semmi sem elégítheti meg, egyedül az Atya.
Ezért Jézus szomjúsága először velem való szomjúság. A kereszten Jézus velem, helyettem szomjazik. Hogy ne legyek egyedül a szomjúságomban. Hogy tudhassam mindig, valaki együtt szomjazik, eped, vágyódik, sóvárog velem. Jézus mellénk lépett, a mi életünket, a mi gyötrődésünket vette magára a kereszten. A nevünkben, velünk együtt, sőt, helyettünk mondja, minden sóvárgásunkat az Atya színe felé fordítva: szomjazom. Tudja, hogy az igazi szükség, a szomjúság igazi tárgya bármiféle nyomorúságban, az Atya jelenléte. Viszi, vezeti szomjúságunk maga által magán túl: az Atyához.
Teszi ezt azért, hogy megelégítsen. Ő azért szomjazik, hogy mi ihassunk; hogy odavezessen az Atyához, és szomjas szívünket a halála és feltámadása által megszerzett Szentlélek megitassa.
Mondhatom vele, rá nézve: szomjazom; mert ő, az élet vízének forrása sem mondott más. Szava minden szárazságomban, minden vágyódásomban elég erős ahhoz, hogy elhordozzon engem….
6.Jn 19,30Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett!
Elvégeztetett. Beteljesedett. Beteljesíttetett. Készen van. Teljes és egész. Micsoda?
Elvégeztetett a gonoszság terve. Diadalt ülnek az ördög erői. A Krisztus megalázva, megszégyenítve, a világból kiiktatva, halott. Minden emberi terv és szándék, amely régóta érlelődött a zsidó vezetőkben, elérte a célját. Sikerült; sikerült nekik Júdás árulása, Pilátus sodródása és politikai manőverezése, a tömeg felkorbácsolása által. Mintha Jézus ezt mondaná: kész, elkészült, az ördögi terv megvalósult. Halálában az, amit az istentelen ember tervezett, késszé lett. Ez az emberek építménye, ez alkotásuk, ez, amit elértek: az ártatlan halála.
Elvégeztetett Jézus küldetése is. Amikor egészen tudatosan rálépett a szenvedés útjára, így imádkozott: "Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk. 22.42) Innentől, hadd fogalmazzak így, végig kellett mennie a kimondhatatlan testi és lelki szenvedésen. Átadta magát az Atya akaratának, engedelmességben, de ezután a döntés után végig is kellett élnie mindezt. Hűségesen, engedelmesen, Istennek kedves módon - még akkor is, amikor az Atya elhagyta. Átkok és gyűlölet nélkül, Istenre mutatva, Isten engedelmes gyermekének megmaradva. Végig, az utolsó pillanatig ez vitte, ez mozgatta, ez volt a szeme előtt - és bevégezte Jézus a nagy feladatot. Elvégeztetett - beteljesedett élete, halála és küldetése. Csodálhatom és imádhatom őt most ezért.
Harmadszor, láthatom ezt úgy, ahogy Jézus is: az Atya szemszögéből. Isten nagy terve, a megváltás nagy munkája végeztetett el Jézus halálában. Minden kész, minden elrendezve, minden megoldva. Nincs többé végső hatalma a bűnnek, megtört a hatalma a Sátánnak. Nem uralkodik rajtam többé a kárhozat, és nincs már mit félnem a halától. Hiszen mindezek ereje a bűn, de a bűn hatalmát megtörte az, aki magát teljesen alávetette neki.
Elvégeztetett - nekem is. Kész van, teljes, egész - számomra is. Minden megtörtségben, a bűn minden ma látható pusztító ereje mögött ott a nagy isteni mű: a megváltás Krisztusban elkészült.
7.Lk 23,46Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt.
A zsoltárokban ez az esti imádság, valamint a haldoklók imádsága. Az imádság mozzanata a bizalom: átadom magam az éjszakának, a sötétségnek idején annak, aki kezében tartja az életem. Ezt teszi Jézus, aki az utolsó pillanatban is bizalommal van az iránt, akit nem lát, nem hall, nem tapasztal. Az Atya kezébe teszi le életét.
Ezzel a mozzanattal is engem hordoz. Amikor én a bizalom helyett az aggodalmat választom. Amikor szeretnék mindent kezébe tenni, de mégsem tudom magamat rábízni. Amikor bánt, hogy aggodalom vagy félelem tölti be a szívem, és nem a hit és a bizalom uralkodik bennem. Felemelhetem a tekintetem arra, aki a kereszten így is elhordoz engem a haldokók imádságával: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!  Én nem tudom megtenni - ő megteszi értem. Én nem tudok nem aggódni - ő bízik helyettem. Én nem tudom elhordozni, megváltani és megváltoztatni magam, ő elhordoz és megvált engem. Ezért Jézusra bízhatom magam - bizalmatlanságomban is…
Énekek:1. szó: RÉ 340. 1-42. szó: Ha mástól már segítség nem jő…3. szó: Ré 3384. szó: RÉ 3435.szó: RÉ 3456.szó: Elvégeztetett7.szó: RÉ 511. 1,4,5
 (Lovas András)

Szeretném, ha úgy tekintenénk a zsoltárra, úgy hallanánk az imádságot, mint amellyel Isten meghív, hogy neki énekeljünk ma este. Mint szót, igét, amit ő ad - ő ad ma este a szánkba, és ő ad ma este a szívünkbe, hogy őt dicsőítsük és neki adjunk hálát.
(Személyes ének - személyes hitvallás)
Uram… Olyan gyönyörű, amikor valaki szívében megfogan, ajkain pedig megszólal ez a vallomás: Uram! Nem tanítok rólad, hanem beszélek hozzád. Mert Úr vagy te, hatalmas és mindenható Isten - nem kétség; de az én Uram vagy. Te uralkodsz a dühöngő tengeren; ha hullámai tornyosulnak, te lecsendesíted őket – én Uram. … Tied a menny, tied a föld is, te hoztad létre a földkerekséget és azt, ami betölti - és mégis az én Urammá lettél te… Amikor azt mondom, Uram, akkor szemtől szemben állok veled. Ilyenkor nem többekkel együtt szólítalak: Urunk; ilyenkor ketten vagyunk, Uram. És milyen jó, hogy amikor így szólítalak, bizalommal tehetem. Nem a rabszolga félelemmel teli színlelt alázatoskodásával, amely talán ura távollétében izzó gyűlölet, vagy éppen érdektelen közömbösség… Uram, hozzád jövök, előtted vagyok…
És énekelek… most, amikor eléd járulok, hűségedről és kegyelmedről énekelek. Mert amikor felemlegetem magamban azt, hogy ki vagy és milyen vagy, Uram, amikor visszatekintek egy évre, minden események között egy valami ragyog fel és árad szét bennem: kegyelmed és hűséged. Énekelem kegyelmed, dalolom hűséged, mert szeretlek téged, Uram. Hogyne énekelnék… kérdezem magamtól is; hogyan tudnék csak magamban mormolni… Uram, mert nem magamról gondolkodom most, bár velem történt mindez. Én voltam, aki jóllakottan megfeledkeztem rólad --- és én voltam, akik könnyek között kerestelek, amikor fájdalmas mód látogattál. Én voltam, aki törtettem, és üres kézzel jöttem el - és én voltam, aki elengedtem, és te ajándékiddal töltötted meg életem. Én voltam, aki hirdettelek a népek között és én voltam, aki megtagadtalak a barátok között. Én voltam, aki hűséget fogadtam - és hűtlenné lettem, és te voltál, akinek hűséges szeretete mindvégig megállt. Ezért, Uram, ma szívemben hálával énekelek; kegyelmed és hűséged énekelem.
Énekelek… mert irgalmad betölti szívem, és onnan fakad fel, ahol nélküled csak homály, bizonytalanság, üresség honol...
Uram, azt is tudom, azt is érzem a zsigereimben, hogy kegyelmed örökké tart. Bár azt, hogy "örökké" fel nem foghatom. De én nem is az időről elmélkedem most, hanem rólad, Uram; nem az idő véges vagy végtelen voltáról, hanem kegyelmed és hűséged kiterjedéséről. "Nemzedékről nemzedékre" való a te hűséged. Amit ma hirdetek, és fennen éneklek, megvolt, mielőtt lettem volna, és megáll, miután elmegyek ebből a világból.  Köszönöm hűséged azok életében, akik előttem voltak, akik engem veled megismertettek - rájuk is emlékezem az év utolsó napján. És köszönöm, hogy kegyelmed megáll azok részére is, akik utánam jőnek… megáll a gyermekeim, unokáim számára is. Uram, oly sokan vannak, akik nem ismernek, és nem keresnek téged, akik nekem fontosak, akiket rám bíztál, akiket szeretek. Értük, rájuk nézve is éneklem kegyelmed és hirdetem hűséged nemzedékről nemzedékre.
Mert, Uram, én Uram, olyan bizonyos e hűséged, olyan szilárd, olyan erős, megingathatatlan és rendíthetetlen, akár az ég. Hűséged szilárd, akár az ég… Amikor felnézek, ott van. Nem múlik el, és nem rendül meg. Sok minden megrendült az elmúlt évben… És sokszor megrendült, megingathatatlannak hitt hűségem is. De a tiéd, Uram, rendíthetetlen - ezért énekelek neked...
(Szövetség)
Figyelj rám, most én beszélek… Megvallottad, hogy kegyelmesnek és hűségesnek ismersz - most én, az Úr, fogok hozzád beszélni. Hallgass meg engem, és érts meg engem, mert ki akarom neked jelenteni önmagamat! Látom, most énekelsz, de nem nemrégiben még egészen másképpen beszéltél… Örvendezem abban, amikor énekben megvallod, hogy kegyelmem és hűségem örökké megáll, de elszomorít, amikor elhomályosul előtted, a szívedben igazságom, és egészen máshogy beszélsz. Mit gondolsz, mire épül irántad való hűségem? Mit gondolsz, mi a titka örökké tartó szeretetemnek? Vajon tudod-e, milyen mélyen rejtettem el magamban irántad való hűséges szeretetem? Szeretném, ha még jobban megismernél engem, megismernéd az én útjaimat, szívedbe zárnád kegyelmem.
Itt kezdődött minden: Szövetséget kötöttem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökre fenntartom utódaidat, nemzedékről nemzedékre építem trónodat! Itt kezdődött minden - a te számodra is. Kiválasztottam egy valakit, Dávidot, szövetséget kötöttem vele, és ígéretet tettem neki. Nem akármilyen ígéretet - esküvel köteleztem magam. Én, az Úr, megesküdtem Dávidnak, akit én választottam, hogy hűségem és kegyelmem soha el nem fogy, hogy szeretetem soha vissza nem vonom. Azt ígértem neki, hogy uralmát, trónját nemzedékről nemzedékre megtartom és építem. Nemzedékről nemzedékre… évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre, évről évre… 2014-ről 2015-re… Háromezer éve tettem ezt az ígértet. Háromezer éve, és te is benne voltál, hiszen ma is ez az ígéret áll.  Én mondtam, én, hogy örökké megtartom szeretetem iránta, és szövetségem állandó lesz vele. Nem ideiglenes, nem elmúló… hanem örök és biztos. Én nem ingadozom, és nem bizonytalankodom… Én ígértem, én, az Úr, hogy "mindenkor gondoskodom utódairól és trónjáról, míg csak meglesz az ég." És én nem csapom be azt, akinek ígéretet tettem; nem szegem meg szövetségemet, nem fogok hazudni Dávidnak: örökké lesz neki utódja, trónja előttem lesz, mint a nap, megmarad örökre, mint a hold…
Érted már? Minden kegyelem, minden hűség, minden szeretet, amiről énekelsz, annyira igaz és biztos, mint saját szavam, mint ígéretem, amit esküvel ígértem, mint szövetségem, amelyet Dáviddal kötöttem. Elköteleztem magam és nem vonom vissza, nem tehetem, mert én az Úr vagyok, nem ember. Minden szavam annyira igaz és annyira biztos, mint én magam… Lásd ma, hogy az utód, akiben Dávid uralma örökké áll, akinek trónja mindig előttem van, nem más, mint a Fiú, a Názáreti Jézus.
Megtartottam szeretetem, és amikor megszegtétek rendelkezéseim, amikor fellángolt haragom ellenetek, amikor meg kellett, hogy büntesselek titeket, akkor sem vontam meg kegyelmem és hűségem. Minden hűtlenséget, minden bűnt, minden vétket átívelt kegyelmem és hűségem, amit Fiamban megerősítettem neked. Sőt, amikor büntetésem és haragom végképpen elpusztított volna, akkor is megtartottam ígéretemet, nem vontam meg tőled szeretetem. Megvontam Fiamtól, megvontam tőle a kereszten, hogy ne vonjam meg tőled, soha, semmilyen körülmények között. Értsed hát, egészen mélyen, fogadd a szívedbe tőlem azt, amit énekelsz. Én mondom neked: Örökké tart kegyelmem, hűségem szilárd, akár az ég...
(Őszinte panasz)
Uram, énekelem kegyelmed és hűséged… és ezért kiöntöm most neked a szívem. Mert hűséged szilárd, mint az ég, kegyelmed megmarad nemzedékről nemzedékre… de körülöttem és bennem sok oly minden inog, ebben az évben sok minden megrendült. Ha körülnézek, Uram, mennyi helyen ugyanazt látom, mint szolgád egykor: kerítésünk lerombolva, városaink romba dőlve, méltóságunk megtépázva, fosztogatók dúlnak kívül és belül… Nem tagadom, Uram, mindezek jelenlétét és mindezek erejét körülöttem és bennem… Az életem biztosnak hitt kerítései, keretei kidőltek - ami eddig megőrzött és megtartott, most úgy tűnik, mit sem ér. Büszke voltam rá, azt hittem, tőled való, te adtad… és mégis semmivé lett. Korhadt farakás mindaz, ami egykor biztos támasz és védelem volt, erőm, díszem és koronám. Amit hittem magamról, amit hittem más emberekről, ahogy láttam a világot, benne magamat, benne téged - összeomlott, Uram. Azt hittem, virágzó város az életem, szépen körbeépített erődítmény a családom, nemzedékről nemzedékre száll kegyelmed és hűséged, de ez ma nem így van. Uram, a városomat romba döntötted, a kerítésem kitépkedted, a biztonságom szétszórtad. Fosztogatók marakodnak a koncon, fosztogatók szaladnak el összegyűjtött kincseimmel, fosztogatók viszik hónuk alatt széttört álmaim darabjait, fosztogatók gyötörnek, hogy lássam már be, úgyis mindennek vége, fosztogatók súgják a szívembe, hogy felbontottad a szövetséget. Kínoznak nappal és kínoznak éjjel, vigyorognak látva összetörtségem, elhomályosítják szemeim, elcsüggesztik a lelkem.
De, mivel a te szereted és hűséged soha nem vonod meg; mivel amit megígértél, azt nem másítod meg, nem csapsz be, ezért, Uram, ma este kiöntöm előtted a szívem:
Miért rejtőzöl el oly soká, Uram,Miért lángol haragod, mint a tűz?
Miért, Uram? És meddig, Uram? Mert Uram vagy te, most is, itt is; nem kérdés már számomra. Mert tudom, Uram, énekelem, Uram, hogy szereteted és hűséged szilárd, akár az ég. És mivel ez így van, Uram, mivel ez nem múlt el, ez nem omlott össze, mert ez nem rendülhet meg, ezért kiáltok hozzád: Miért rejtőzöl el oly soká, Uram?  Miért és meddig lángol haragod, mint a tűz? Mert rejtőzködésedben is Uram vagy, megvallom. Mert haragodban is kegyelmes és hűséges vagy - hiszem. Mert ha kerítésem le is döntötted, városomat rommá tetted, koronámat porig is aláztad, fosztogatóidat nem fékezted - én akkor is a tiéd vagyok, Uram! És bármeddig így marad, Uram, én várlak téged és bízom benned. Várlak, mint őrálló a reggelt - mert a reggel bizonyosan eljő… És ha napokon, hónapokon, éveken át is kell kiáltanom - miért rejtőzöl el oly soká, Uram? Miért és meddig lángol haragod, mint a tűz? -, akkor is hirdetem hűségedet, éneklem szereteted, nemzedékről nemzedékre. Mert ígéreted megáll minden helyzetben!
És ez nekem ma este elég lesz… És ezért ma este éneklek… Peregnek az évszázadok, az évtizedek, az évek, a hónapok, a napok, az órák… és én nem akarok mást, mint énekelni: Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet. Mert ezt mondom: Örökké tart kegyelmed, hűséged szilárd, akár az ég.
Te pedig megerősítesz most szövetségedben. Énekszóval megyek eléd, Uram, ahol te megtört tested és kiontott véred jegyeivel vársz és fogadsz be engem. Ámen!

A karácsonyi történet, amelynek egy szakaszát Lukács evangéliumából felolvastuk, nem mese, nem mítosz, nem tradíció, nem népszokás, nem egy hangulat - hanem örömhír, jó hír: evangélium. Meghirdetése valaminek, ami valóságosan megtörtént, s ami a világon mindent megváltoztatott.
Honnan tudhatjuk, hogy a karácsonyi örömhír valóban a miénk-e? Elér-e bennünket az ünnep forgatagában az igazi, egyszerű, alapvető üzenet, ami a karácsonyi történetben meghirdettetik nekünk? Annyi minden zajlik ezekben a napokban, annyi minden betölti, becsapja a szívünket: vallásos tradíciók, szentimentális kisjézuska-hangulat, ünnepi menüsor – mindezek között sokszor éppen a legfontosabb marad el. Ezért én most erről az egy lényegi üzenetről szeretnék beszélni. Arról az egyetlenegy mondatról, amivel az angyal hírt ad a pásztoroknak: „Ne féljetek, nagy örömet hirdetek nektek, mely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született.”
Nagyon egyszerű a befelé tekintés lényege. Egy rövid kérdés: van-e öröm a szívemben? Az a kérdés ugyanis, hogy a karácsonyi örömhír elért-e engem, egyszerűen megragadható ebben az egyszerű, rövid, de őszinte választ kívánó kérdésben: van-e ebben a pillanatban öröm a szívemben? Ez a kérdés nem azonos azzal, hogy tudok-e beszélni az öröm nagyszerűségéről és fontosságáról. Egy egész karácsonyi istentiszteletet végigbeszélhetünk az örömről, sok-sok éneket elénekelhetünk róla úgy, hogy közben halálosan unottak vagyunk és voltaképpen egyáltalán semmi öröm nincs bennünk. Vagy kiadhatjuk a parancsot, ami talán meg is történt ezekben a napokban, mert meg szokott történni: most örülni kell! „Miért nem örülsz? Csak nyafogsz, aggódsz, panaszkodsz, pedig most annak az alkalma van, hogy örülni kell, hát örülj!” - Akinek ezt mondjuk, annak a szívében ez nyilvánvalóan nem teremti meg örömöt, és amikor mondjuk, valószínűleg a mi szívünkben sem található.
Mikor azonban a Lukács által az evangéliumban elénk adott történetet olvassuk, érezzük, hogy az ebben megszólaló öröm valóságos. Valóságosan fakad fel a pásztorokban, akik először hallják ezt a hírt. Az angyal szavai nem az örömről szólnak, hanem örömöt hoznak. Egy teológus így fogalmazta ezt meg: „az angyalok által hirdetett nagy öröm teljes fénye érzékelhetően megjelenik.” /Ratzinger: A názáreti Jézus, 72./ Érezzük, hogy nem csak beszél valaki az örömről, hanem az öröm valóságosan, érzékelhetően jelen van.  A pásztorok viselkedése, tapasztalata erre világosan rámutat.
A karácsonyi örömhírből, evangéliumból fakadó örömnek az a természete, hogy túlmutat rajtunk. Valóságos öröm, a miénk, belül van a szívünkben, de túlmutat rajtunk. Az angyal, az isteni hírnök, követ azt mondja: „nagy örömöt hirdetek néktek, amely az egész nép öröme lesz.” Olyan örömről van tehát szó, ami nem csak az én kis privát, „dugi” örömöm, eldugott kincsecském, amit megszerzek magamnak és ápolgatok. Van sok ilyen: legitim, tiszta, ártatlan, egészséges örömforrások; vagy szégyellni, rejtegetni valóak, piszkosak – amire vár az ember egész nap, egész héten, aztán amikor eljön az ideje, akkor belép abba a kis eldugott, privát örömöcskébe, és valami jót él meg benne. De itt nem erről van szó. Amikor karácsony reggelén elhangzik ez a kérdés: van-e öröm a szívedben, ez nem arra vonatkozik, hogy találsz-e magadnak valamiben ilyen kis privát örömet? A kérdés arra vonatkozik: van-e a szívedben olyan öröm, ami túlmutat rajtad? Amiről tudod, hogy másokkal megosztva az nekik is örömöt okoz? Lehet, hogy kaptál egy ajándékot, aminek nagyon-nagyon örülsz – de ha felnőtt ember vagy, akkor tudod, hogy megoszthatod ugyan mással ezt az örömödet, de ez akkor is a te egyéni örömöd marad. Nem ilyen az evangéliumból fakadó öröm. Az olyan öröm a szívedben, amiről egészen mélyen tudod jól, hogy a tiéd, de olyan módon osztható meg másokkal, hogy nekik is, mindenkinek az öröme lesz. Az öröm túlmutat rajtunk.
Másodszor: az evangéliumból fakadó öröm kimozdít a megszokottból. A pásztorok ott vannak éjszaka kint a mezőn, végzik a mindennapi - a korabeli zsidó közösségben nagyon megvetett - munkájukat. Szegény, tisztátalannak bélyegzett, zsinagógába soha nem járó emberek, a társadalom legalja. Az angyali üzenetben azonban olyan örömhírt kapnak, ami kimozdítja őket a szürkeségből, mindennapiságból. Még azon az éjszakán így szólnak: menjünk el Betlehembe, nézzük meg, hogy amiről hírt kaptunk, úgy van-e? Sietve, azonnal indulnak. - Két dolog van, ami arra késztet bennünket, hogy kilépjünk a megszokottságból: a nagy baj, vagy a nagy öröm. A nagyon nagy baj, fájdalom, nehézség kimozdít: akkor mindent felrúgunk, mindent átértékelünk, elkezdünk másként gondolkodni, másként cselekedni, átszervezzük a teveinket. Hasonlóan a nagyon nagy öröm is kimozdít a megszokottból. Gondold végig: mikor, milyen irányba mozdított meg utoljára öröm?
Harmadszor, ennek az örömnek a természetéhez elengedhetetlenül hozzátartozik az is, hogy Isten magasztalására indít. Nem csak a másik ember irányában mutat túl rajtunk, amennyiben nekik is örömöt hoz, kimozdít feléjük – ilyen örömök földi síkon is akadnak azért. De ez az öröm más. Még amíg magadban vagy vele, még nem mentél sehova, még nem adtad tovább, csak te vagy jelen és az öröm a szívedben – de akkor is kilép, akkor is túlmutat rajtad: Isten felé. Magasztalod és dicsőíted Őt, mert ez az öröm ellenállhatatlanul erre indít. Vizsgáld meg a szívedet! Az örömért, amit ott találsz, magasztalod-e Istent? Ez nagyon fontos. A gondolat, hogy így tegyél, vagy bolondságnak tűnik, vagy egészen természetes számodra. Ebben mutatkozik meg, hogy elért-e valóban a karácsonyi örömhír, az igazi evangélium. Az az ember, aki nem ismeri a Krisztusban való örömöt, azt mondja: „bocsánat, az én örömöm az az én örömöm. Kicsi vagy nagy, de egyedül az enyém! Egy-két emberrel talán megoszthatom, de Istennel hogyan oszthatnám meg? Semmi köze ehhez az én örömömhöz egy megfoghatatlan, távoli Istennek, egy vallásnak.” Ha azonban Krisztusé vagy – akár régóta, akár most kezded csak megismerni Őt – akkor tudod, átéled, milyen az, amikor betölti a szívedet az az öröm, ami magától értetődően tör fel Isten felé, és keres utat magának Isten magasztalására. Vess tehát egy pillantást befelé: ismered-e ezt az örömöt, és jelen van-e most ez az öröm az életedben? (A kérdésnek mindkét része fontos! Mert ha Krisztusé vagy, akkor állhatsz úgy, hogy ismered ezt az örömöt, valamikor régről, de őszintén most éppen nincs jelen az életedben – vagy állhatsz úgy, hogy ismered ezt az örömöt és most is betölti a szívedet.).
2.       Egy pillantás kívülre: AZ ÖRÖM FORRÁSA
A karácsonyi öröm forrása rajtunk kívül eső: valami, ami megtörtént, amit hírül adtak, amiről szóló örömhírt meghirdettek nekünk.
A pásztorok mit sem sejtve végezték a mindennapi foglalatosságukat. Az öröm teljesen váratlan, rajtuk kívül eső történeten keresztül lépett be az életükbe. Megjelent az angyal, és elhangzott a bejelentés arról, hogy valami lényeges, örömteli esemény történt, valaki megszületett. Később ennek a hírnek a fényében ők is döntést hoztak, cselekedtek, útnak indultak, mindent úgy találtak, ahogy az isteni követ mondta – de önmagukban semmi közük nem volt annak létrehozásához, ami az örömöt okozta a szívükben. Az evangélium, a karácsonyi jó hír lényegéhez ez is hozzátartozik, és segít megkülönböztetni ezt az örömet sok egyéb örömünktől. Ez az örömhír kívülről érkezik, tőlünk független eseményről tudósít. Semmiképpen nem a mi eredményünk, semmilyen módon nem működtünk közre a létrehozásában. Miért fontos tudni ezt? Azért, mert nagyon sok dolog van, ami belülről, a bensőnkből jön, és ellopja, elhomályosítja ezt az igazi örömhírt.
Ne téveszd össze az evangéliumból fakadó örömöt a vallásos teljesítményből fakadó elégedettséggel! Mindannyian, akik Jézussal járunk, újra és újra ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy megszülessen bennünk az a gondolat, vagy inkább megfogalmazatlan érzés, ha Istenre, a Bibliára, az imádságra, gyülekezetre, szolgálatra gondolunk, bármire, ami része a keresztény életünknek – hogy mindez jó, mert mi elég jól csináljuk. Megtesszük, elolvassuk, megtartjuk – és mindez egy kellemes, elégedett jó érzést, a „rendben levőség” érzését váltja ki bennünk. Megjelenhet ez egyfajta tradícióval összefüggésben is: jó érzés, hogy azt élhetem, azt követhetem, amit a szüleim, a távolabbi őseim is éltek és követtek. Ez lehet, hogy büszkeséggel tölt el, sőt még az is lehet, hogy hálás vagyok érte. De ezek közül egyik sem azonos a karácsonyi örömmel! Tévút, ha a vallásos teljesítményünkből fakadó elégedettséget vagy büszkeséget összetévesztjük az evangélium örömével. A karácsonyi történet tőlünk teljesen függetlenül történt, semmit nem tettünk érte. Valaki megszületett – és valaki ezt hírül adta nekünk. Így született az evangélium.
Ne téveszd össze Karácsony örömét a lélektani értelemben vett önmegvalósítás, felismerés feletti örömmel sem! Se szeri, se száma ma a különböző népszerű pszichológiai önismereti írásoknak (bizonyára a karácsonyfák alatt is sok ilyen témájú könyv akadt idén is), teszteknek, kurzusoknak, csoportoknak. Amikor az ember valami újat felismer, megért önmagáról ezek alapján, az gyakran megkönnyebbedést, egy fellélegzés-szerű érzést hoz. Megérted, hogyan gyökerezik a gyerekkorodban, a szüleiddel való kapcsolatodban mindaz, amit felnőttként átélsz, ahogy viselkedsz, amilyen képed önmagadról és a világról kialakult benned. Félreértés ne essék: ez nem baj, nem elvetni való dolog; az önismeret, ha igaz önismeret, jó. De az ilyen euforikus önismereti felfedezések, megértések még belőlünk fakadnak, éppen ezért messze nem azonosak az evangélium örömével. Vihetnek, vezethetnek arra, de nem azonosak és nem is összemérhetőek azzal.  
Ne téveszd össze Karácsony örömét azzal sem, amikor az az örömöd forrása, hogy neked, vagy valakinek, aki fontos számodra, sikerül jó irányban változni, jó irányba fordítani az életét. Nagyon nagy sikerként, nagyon mély örömként élhetünk meg egy életmód-változást, egy korábbi önpusztító élet helyett egy kiegyensúlyozott, értelmes élet felépítését. De nézd meg: nem ez az, ami a pásztorokkal történt!
Végül ne téveszd össze karácsony örömét a várakozás örömével sem! Nagyon sokan abban találunk örömet, hogy van valami előttünk, kisebb vagy jelentősebb dolog, amit izgalommal várunk. Vannak dolgok, amelyekre jó várni, mert bizonyosan el fognak jönni és valami jót fognak hozni az életünkbe. Ezek nagyon fontosak – de nem azonosak azzal az örömmel, amiről itt olvasunk.
Ez az öröm egy hírből fakad, amely hír egy olyan eseményt jelent be, ami tőlünk függetlenül megtörtént. Ha az evangélium örömét keressük, magunkon túlra, magunkon kívülre kell tekintenünk. Semmit nem tettünk hozzá és soha nem is fogunk tudni hozzátenni semmit. Teljes, tökéletes, gyönyörűséges és elégséges. Üdvözítő született. Az egész karácsonyi történet központi eseménye ez: megszületett. Isten Krisztusban eljött. Nem a pásztorok találták ki. Nem az ő vallásos képzeletük működött. Nem önmegvalósítási projektek eredményeképpen mozdultak ki a mindennapokból.  Nem a szokásos közös ünneplésük öröme az, ami körbeveszi őket, hanem egy olyan esemény történt, amelyet csak egy isteni küldött jelenthetett be, mert különben ilyen nincs: megszületett a Megváltó. Itt van. Váratlan, rajtuk kívül eső, tőlük független esemény.
Egy pillantás kifelé - ami segít egy pillantást vetni befelé. Mert természetesen az, hogy a karácsonyi örömhír kívülről érkezik, és tőlünk független eseményről ad hírt, nem jelenti azt, hogy nem ér nagyon személyesen, és nem talál el lényünk és életünk legmélyén. Hiszen ha ez a hír teljesen irreleváns lenne a pásztorok számára, akkor megrándítanák a vállukat és minden maradna a régiben. Sok ilyen kívülről jövő, rajtunk kívül eső és kívül is maradó hír ér bennünket naponként, ami semmi érdemi változást nem hoz az életünkbe. Az evangélium öröme, bár kívülről érkezik és tőlünk független eseményből indul, mégis egészen személyessé és jelentőssé lesz.
Az öröm túláradó. Az öröm kívülről hirdettetik: megszületett. Ezt sok földi édesapa is átélte már. De miért érte el a karácsonyi örömüzenet ilyen erővel a pásztorokat? Megkísérthet bennünket a gondolat, hogy nem annyira a hír tartalma, mint a közlés módja volt meghatározó. Megjelent egy isteni követ, egy angyal – ez félelmetes. Így is kezdi a hír átadását: „ne féljetek! Örömet hirdetek.” Ennek az angyali megjelenésnek az átélése önmagában is okozhat olyan eufóriát, ami biztosan kimozdít, ami Isten magasztalásába vezet. De a történet nem hagyja meg ezt a lehetőséget, hogy a pásztorok örömét egy ilyen különleges vallásos megtapasztalásnak, látomásnak, lelki-szellemi élménynek tulajdonítsuk – hiszen elmennek Betlehembe, a jászolban fekvő gyermekhez, elmondanak mindent Máriának és Józsefnek – csak ezt követően látjuk őket úgy, mint akik Istent magasztalva visszatérnek. Az örömük forrása ez: a hír igaz! Valóban megszületett. Mindent úgy találtak, ahogy az angyal mondta.
Mi tehát az öröm titka? Ez a mondat: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus”. Üdvözítő, görög szóval szótér, megtartó, szabadító született - ez az üzenet az elevenükbe vág. Ennél többet, jobbat, nagyobb örömhírt ezek az emberek nem hallhattak volna. Megszületett a szabadító, a megmentő, az a király, az az uralkodó, Krisztus, Messiás, Felkent, aki Isten nevében fog uralkodni. Ez azt jelentette minden zsidó ember számára, hogy teljes békességgel fog uralkodni és egy új korszakot hoz el az emberiség világába. A pásztorok, mint minden zsidó ember, tudták, hogy egyszer eljön a király, a Messiás, Isten küldötte, akiben maga Isten fogja gyakorolni az uralmat az egész világ felett, és ez teljes igazságot, teljes békességet és teljes jólétet fog hozni Izraelnek és a népeknek. Ennél nincs jobb hír: megszületett, eljött ez a kor. És azt is tudják persze, hogy ez személyesen az ő életükben is mindent megváltoztat. Ez egy olyan társadalom lesz, ahol ők sem lesznek szegények, kivetettek, megvetettek és mocskosok. Értitek, miért jelentett ez a hír akkora örömöt nekik?
Nem tudom, hogy ki az, akit ma ez a hír lázba hoz? A szótér, a szabadító, a megtartó, aki uralkodik az egész világon Isten uralmával – olyan távoli, nem? De fordítsuk le a magunk valóságára! Tudjátok, milyen ez? Bár nehéz ezt nekünk elképzelni a demokrácia világában, de olyan, mintha jönne hír: megszületett, vagy trónra lépett az az uralkodó, aki rendezi Magyarország sorsát. Mindennel együtt, ami fáj, ami nyomaszt, ami aggodalmat kelt, ami indulatot gerjeszt a szívünkben, amikor ránézünk hazánk, népünk életére. Megszületett, itt van az az uralkodó, kormányzó, aki békességet hoz, jólétet, mégpedig úgy, hogy közben békességben leszünk az USA-val, békességben leszünk Oroszországgal, Ukrajnában nem lesz háború, Afganisztánban, Iránban, valamint Szíriában szintén béke és nyugalom honol egy jó kormányzás következtében. Afrikában és máshol is megszűnik a nyomor és az éhezés. Nem lesznek járványok, nem hallasz az eboláról, nem lesznek katasztrófák. És ezzel együtt egy olyan új kor köszönt be, amikor a helyi, a közösségi, a családi és az egyéni életünk minden kérdése és minden gondja is megoldódik, mert a Messiás király úgy kormányoz, hogy senkinek nem lesz nyomorúsága, vitája, ellensége, betegsége. Olyan a pásztoroknak meghirdetett örömüzenet, mintha ma nekünk valaki ezt hirdetné meg.
Olyan, mintha…  Olyan, mintha? De hiszen az örömhír ma ugyanaz: megszületett a megtartó, a szabadító, az Úr Krisztus - és benne minden megoldódott. Benne maga a teremtő Isten, aki elgondolt, megformált téged ezzel az egész világgal együtt, emberré lett, olyanná, mint te meg én. Emberi formában közénk jött az Úr Krisztus, benne Isten meglátogatta a világot - és ebben a látogatásban egy nap minden újjá lesz. Figyelj, mit mond a követ! Nem azt, egy kisgyermek született, hogy megessen a szívünk, meg szentimentális érzéseink legyenek karácsonykor. Nem azt mondja az angyal, hogy egy gyermek született – hanem hogy Üdvözítő született: a Megtartó, az Úr Krisztus. „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Innen ismeritek fel, mert etető vályúban különben nem szoktak lenni gyerekek bepólyálva – ez a jel. De lényeg az, aki benne elérkezett: az Üdvözítő, az Úr Krisztus, a Megtartó, aki elhozta egy új világ, egy új élet kereteit és valóságát.
Az üzenet ma sem kevesebb, mint akkor, mert a világ ma sem megoldottabb, mint akkor. Miről szól a karácsonyi örömhír? Arról, hogy ma reggel az ünnepre tekintettel legyen egy kis lelki béke a szívedben - vagy arról, hogy Jézus Krisztusban eljött az uralkodó és szabadító Isten, és elkezdte azt az új világot építeni, amit egy nap beteljesít? Lehet, hogy azt mondod ma erre: olyan valószínűtlen ez; Isten uralma, a világ újjáteremtése – szívesebben hallanál a jézuskáról, aki örömöt és egy kis békességet csepegtet karácsonykor a világba. Vagy kicsit komolyabban: szívesen hallanál arról, hogyan hoz békességet, bűnbocsánatot az életedbe – és hoz is valóságosan, ez igaz. De az, hogy ő fog uralkodni, hogy az egész teremtett világ életét, politikai értelemben is rendezni és uralni fogja - ez olyan valószínűtlen!
Hadd mutassak rá ennek a történetnek egy fontos részletére! A történet azzal kezdődik, hogy Augustus császár rendeletet adott ki az összeírásról. Ez a császár olyan uralkodó volt, akit – Jézus előtt, tőle függetlenül! – szótérnak, azaz üdvözítőnek, megmentőnek neveztek. Birtokolta ezt a címet: ő az üdvözítő, a megtartó, isteni személy, Isten fia, abban a világban ő volt a szótér. Nevéhez kapcsolódott az emberek szívében a reménység, hogy ő hoz majd békességet, igazságot a világba, és az ő eljövetelével egy új kor köszönt be. Költők írtak róla úgy, mint az úrról, az Isten fiáról, a megmentőről, a szótérról, akinek uralma alatt az egész Római Birodalom nagysága csúcsára jutott, és a legvirágzóbb, legbékességesebb kort hozta el, amit korábban soha nem ismertek. S tudjátok, hogy hívták abban a világban azt a hírt, amikor egy ilyen uralkodó megszületett, vagy trónra lépett? Evangélium! Örömhír.
Az angyali szózatban azok az alapkategóriák térnek vissza, amelyek Augustus császár önértelmezését és világképét meghatározzák. Ki a megmentő? Augustus császár, a legnagyobb politikai hatalom, ő a szótér – vagy ez a gyermek, Jézus, aki erőszak és látható hatalom nélkül megszületik az istállóban? Ki az úr? Augustus császár, aki az egész akkor ismert világot kormányozza, vagy ez a senki, aki a világ egy szögletében fekszik kisgyermekként egy istállóban?  Ki hozza el a békesség és az igazság korszakát? Augustus császár a hatalom csúcsán, akit istenként imádnak, vagy ez a gyermek az etetővályúban? Háromszáz évvel később Augustus császár utódja leborul Jézus Krisztus előtt. Kinek lett nagyobb hatalma? Melyik „megtartó” formálta a világtörténelmet? – A válasz egyértelmű. Nem a hatalmas, magának isteni jelzőt osztó császár, hanem a gyermek a jászolban – aki ma is uralkodik.
Hogyan lehet ezt befogadni? Mi az örömünk titka? Hogyan jut el a karácsony örömüzenete a szívünkig? Megszületett az Üdvözítő, megszületett az Úr Krisztus, aki ma is uralkodik, aki egy új kort hozott el, amely új kor egy nap teljessé lesz az Ő uralmában. Akinek uralma minden más uralmat túlél, és végül legyőz. Aki elhozza az igazság és békesség korszakát. Nagyon valószínűtlennek látod? Jézus Krisztus evangéliuma kevésnek tűnik ebben a mai bizonytalan és forrongó időben? - A legtöbbünknek azért nehéz ezt befogadni, mert azt mondjuk, hogy ez hihetetlen. Túl okosak vagyunk, túl sokat tudunk, túl sok a hatalmunk, túlzottan értjük, hogyan működik a világpolitika. Hihetetlen, hogy Őbenne lenne a válasz mindenre az egész világon! Nézd meg, kikhez megy az angyal! Heródes palotájába a politikusokhoz? A vallási vezetőkhöz, akik hatalommal bírnak? A középrétegekhez, akik ugyanúgy ott vannak a Római Birodalomban a maguk kis kompromisszumaival? Nem. Lemegy a társadalom legaljára, a pásztorokhoz. E lenézett, megvetett társadalmi csoport volt az, akik először hallották örömhírt. És ők mit tettek vele? Befogadták és továbbadták. A pásztorok. A senkik, a megvetettek, a lenézettek, a tanulatlanok, az ostobák és a buták. Istennek elég jók.
Három évtizeddel később ugyancsak egy „kétes hírű csoport”, az asszonyok azok, akik először hallják és először adják tovább a tanítványoknak az örömhírt, hogy a megfeszített Jézus feltámadt a halálból. Nők, akik nem tanúskodhattak abban a korban – ki hisz ezeknek? Mi a valószínű? Valószínű az, hogy van más megoldás, más üdvözítő, megmentő, szabadító az emberiségnek? Nagyon kicsinek kell lennünk ahhoz, hogy a karácsonyi örömhír betöltse a szívünket és betöltse az életünket.  
Örömhírt hirdetek nektek. „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, ami az egész nép öröme lesz. Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk.2.10-11.) A világ üdvözítője a te üdvözítőd. Ne félj! A világ megtartója a te megtartód. Ne aggódj! A világ szabadítója a te szabadítód is! Légy általa szabad a bűntől! A világ Ura és Királya legyen ma a te életed Ura és Királya! Hiszen érted is jött, érted is meghalt a kereszten, érted is feltámadt, hogy az egész világnak szóló örömhír ma reggel a te örömöd forrása legyen!
Ámen
(Lovas András)

Vajon miért mentetek ki a pusztába? Szél ingatta nádszálat látni vagy puha ruhába öltözött embereket látni? Ezt a kérdést teszi fel Jézus egy alkalommal a sokaságnak Keresztelő Jánosra utalva. És nem az a fontos számomra ebben, hogy milyen helyzetben mondja, hanem hogy ez a kérdés nagyon erősen bennem van: vajon mért jöttünk mi ide ma reggel. Mit akarunk mi itt látni? Mivel szeretnénk találkozni? Érdemes feltennünk magunknak ezt a kérdést, hogy Karácsony reggelén mit kell ahhoz látnom vagy átélnem, hogy úgy menjek innen el, hogy megérte. Mi haszna van ide jönni? Ez nem egy kifelé kérdezés a vendégeknek, ez mindannyiunk felé egy nagyon alapvető kérdés, hogy mi haszna van Karácsonynak. Mi haszna van annak, hogy Isten Jézusban emberré lett. Mert ha nincs haszna, akkor csak eltöltünk itt egy kis időt. Az a bibliai vers, amit felolvastam József és Mária történetéből, arról beszél, hogy kicsoda ez a Jézus. Azt mondja, hogy Jézus a szabadító. Arról szeretnék ma reggel beszélni, hogy kicsoda Jézus, mit jelent, hogy Ő szabadító és miért jó, miért hasznos ez. Aztán arról, hogy hogyan lett vagy lesz Ő szabadítóvá és milyen szabadító ez a Jézus. Végül pedig, hogy mit tehet Ő velünk vagy értünk, mi hasznunk lehet belőle.
Mit jelent az, hogy szabadító?
Milyen elvárásokkal jövünk Jézushoz? Ki nekünk Jézus? Hogyan viszonyulunk Őhozzá? Sokak számára Jézus a legnagyobb tanító, az igazi erkölcsi tanító és erkölcsi példaadó, az erkölcsi példakép. Kinek fontos, hogy Jézus erkölcsi példakép és nagyon nagy tanító? Azok számára, akik azt gondolják, hogy az igazi szükség, az igazi baj velünk, vagy ebben a világban az, hogy valahogy eltértünk már az igazi, helyes és egészséges értékektől. Túl sok a rossz, túlzottan kifordult ez a világ magából. Mi erre a válasz? Meg kellene nevelni ezt a világot, meg kellene nevelni másokat, néha meg kellene nevelni magunkat. Kicsoda tehát Jézus, ha ezt így látjuk? A legnagyobb tanító, az igazi példa, a tökéletes szeretetnek a példája. Ha csak egy kicsit közelebb tudjuk magunkat vagy másokat nevelni Őhozzá, akkor már egy kicsit jobb lesz ez a világ. Van, aki Jézusban ezt a tanítót várja. És ha megerősítjük ebben, akkor elégedetten megy el.
De jönnek a vájt fülűek és azt mondják, hogy nem, Jézus elsősorban nem nagy erkölcsi tanító, Ő valaki más. Jézus a spirituális mester. Mert az az igazi baj a világgal, az az igazi szükség, hogy nem látunk annyit, amennyit láthatnánk, hogy nem ismerünk annyit, amennyit ismerhetnénk, hogy annyi minden el van rejtve, el van temetve az emberben, az ember lényében, az agyában, a lehetőségeiben ebben a világban. És mi az igazi baj? Hogy nem ismertük meg, hogy nem nyílt meg a szemünk, nem tudjuk, hogy milyen lehetőségeink és képességeink vannak. Kire van tehát szükség? Egy olyan lelki, spirituális mesterre, aki megnyitja a szemünket, aki végre megvilágosít bennünket és ha megvilágosodunk, akkor kicsit jobb lesz a világ és jobb lesz az életünk. De Jézus, ahogy elsősorban nem egy nagy tanító és erkölcsi példakép, nem is egy spirituális mester.
Persze hogy nem, mondják többen, mert hát ki is Jézus valójában? Jézus az igazi forradalmár. Mi a legnagyobb baj a világban? Az, hogy igazságtalan a világ: mert ugyanannyit dolgozunk, de nem ugyanannyit keresünk, mert vannak szegények, vannak elnyomottak, mert vannak olyan hatalmi struktúrák, amelyeknek a legtöbben, esetleg mi magunk mindig az áldozatai, az elszenvedői vagyunk. Mi tehát a megoldás? Meg kell reformálni a társadalmat, át kell alakítani a hatalmi struktúrákat, fel kell fordítani a meglévő rendet. Kicsoda Jézus? Az, aki ezt megteszi, az igazi forradalmár. Mindig a szegények oldalán volt, konfliktusba került, nekiment a vallási és politikai hatalommal bíróknak. Jézus igazi forradalmár, Őrá van szükségünk.
Lehet, hogy kicsit idősebben talán nyugodtabb vizekre evezünk. Nem hiszünk már abban, hogy meg lehet nevelni a világot, nem hiszünk abban, hogy a megvilágosodás az, amit Jézus igazán hoz. Abban sem hiszünk már, hogy meg lehet változtatni a társadalmi rendszereket. Valójában, mondjuk ki, Jézus egy vallásos díszlet a Karácsonyi nosztalgiánkhoz. Nem negatívan mondom ezt. Mert mire van igazán szükségünk? Arra van szükségünk a hajtásban, a mókuskerékben, hogy legyen olyan idő, amikor végre együtt vagyunk, amikor meghittség van, amikor a feszültségeket elengedjük, amikor kellemes, igazi, ünnepi vallásos Karácsonyi légkör jár át minket. És ha csak néha vannak ilyen megállások, akkor az már jó. Ez Jézus. Nem ezt hozta? Becsatol a múltba, visszavisz a gyerekkorom Karácsonyába, akkor is Őt ünnepeltük, ma is Őt ünnepeljük. Becsatol egyfajta hagyományba, a szüleim, a nagyszüleim is Őt ünnepelték és jó is ez.
Kicsoda Jézus? Morális példa? Spirituális mester? Radikális forradalmár? Vallásos díszlet? Egy kicsit mindez. De mégis elsőként azt olvassuk Róla az első evangélium első fejezetében és az első oldalon, hogy „nevezd el Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből”. Kicsoda Jézus? Szabadító! A neve is ezt jeleni: Isten megszabadít. Mert mi az igazi baj? A bűn. Miért a bűn, mi a bűn? Mi ez a probléma és miért nehéz ezt belátni? Miért jöttünk ide ma reggel, mit akarunk látni? Azt a Jézust, aki megerősíti az elvárásainkat és a vágyainkat, vagy azt a Jézust, aki valóságosan kijelenti magát nekünk Isten igéjéből, azt, aki Ő valójában. Akinek a neve azt jelenti, hogy Isten megszabadít. Akarok-e szembesülni azzal, akinek a neve bűnből szabadító? Ez nehéz. Mert egy erkölcsi példa jól jöhet, hiszen végül is nevelgetni való van rajtam. Megvilágosodni való is van rajtam, rendben. Jól van, alakítsuk át a társadalmat, vagy éppen Karácsonyozzunk egy kicsit, rendben. De azzal szembesíteni magamat, hogy nekem egy Szabadítóra van szükségem, mert bűnben vagyok, az nincs rendben. Kit akarsz látni ma reggel? Mert ha azt látod, aki megerősít abban, amit eddig gondoltunk, annak különösebb haszna nincs. De ha Ő valóban Szabadító és én valóban rászorultam és valóban tehet velem valamit, akkor annak van haszna.
Mi a bűn? A bűn mindazon erők összessége, amelyek elválasztanak Istentől, az élettől, amelyek hatalmukban tartják a gondolkodásunkat, az álmainkat, a képzeletünket, a szívünket, mondhatjuk így, amelyek hatalmában tartják a belső világunkat. A bűn mindazon erőknek az összessége, amelyek a belső világunkból kiindulva pusztító, rossz, ártó, gonosz tettként, cselekedetkén, mondatként, szóként vagy mulasztásként jelennek meg rajtunk keresztül a világban. A bűn mindazon erők összessége, amelyek éppen emiatt végül mindannyiunkat kivétel nélkül Isten ítélete alá száműznek. Elválaszt Istentől, hatalmában tartja a gondolkodásmódunkat és a lényünket, gonosz cselekedetekben jelenik meg és végül Isten ítéletét hozza ránk. Ez a bűn. Tudom, hogy ez nem tetszik nekünk. Nekem sem. De a jó hír az – fogunk róla mindjárt beszélni –, hogy Jézus bűnből szabadító. De hát hogyan örüljek én egy bűnből szabadítónak, ha nekem nincs közöm a bűnhöz? Hadd folytassam így: a bűn az az ellenséged, aki azt mondja neked, hogy ő a legjobb barátod, de a végén kifoszt és magadra hagy. A bűn az a szerelem (nem a szerelem a bűn, ez most képes beszéd, értsük jól), aki azt mondja, hogy érted van, és úgy tesz, mintha érted lenne, miközben végig ellened dolgozik. A bűn az a főnök (ne a főnöködre gondolj, ez képes beszéd), aki azt mondja, hogy megjutalmaz téged a végén, de valójában csak kihasznál. A bűn az a tanácsadó, aki sikert és megelégedést ígér, de végül csak a kifizethetetlen tartozást hagyja rád. A bűn az az ügyvéd (és ha van köztünk ügyvéd vagy van ügyvéd ismerősöd, ne rá gondolj), aki azt mondogatja és azt súgja, hogy minden rendben lesz, ne aggódj egy cseppet sem, kihozlak a bajból, de amikor eljön a számonkérés ideje, hiába keresed, hogy megvédjen, lecsupaszítva állsz a bíró előtt.
Mi a bűn? Céltévesztés, iránytévesztés, Isten eltévesztése. Vagy talán egy jobb képpel: a bűn, az a rossz szövetség, a rossz egyesség. A rossz erőkkel való szövetségünk, a rossz erőkkel való egyességünk. Ha nem Istennel vagyunk szövetségben a Szabadító által, akkor a rossz erőkkel, a pusztító erőkkel, az életünket szétziláló erőkkel vagyunk szövetségben. Ez a bűn. Ezért tehát az igazi szükség nem egy kis erkölcsi nevelés, nem spirituális megvilágosodás, nem társadalmi átalakulás, vagy a hagyomány átélése, bár ez mind fontos, hanem a szabadulás ebből a hatalomból. „Nevezd el Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből”. Kit akarsz látni ma reggel?
Hogyan lett vagy lesz Jézus szabadító?
Nézzük először érkezésének körülményeit, ahogy Isten emberré lesz, ahogy eljön a Szabadító, mert ahogy eljön, abból értjük majd meg, hogy hogyan szabadít. Érkezésének körülménye nagyon-nagyon emberi. Két fiatal, egy fiú és egy lány talán 16-17 évesek lehetnek, eljegyzik egymást. A család eljegyzi őket egymásnak. Ez egy olyan valós kötelék abban a korban, mint a házasság arra nézve, hogy csak válással lehet vége, de még nem költöznek össze. Kicsit máshogy gondolkodtak akkor. Szóval eljegyzik egymást, ez egy év, és majd csak utána jön a házasság, amikor összeköltöznek. Mit csinál egy fiatal pár ilyenkor? Lebonyolítják az eljegyzést, tervezik a jövőt, reménység, élet, gyönyörködnek egymásban. Amikor egy férfi és egy nő eljegyzik egymást és készülnek az esküvőre, az egy nagyon meghitt, nagyon emberi és szép történet.
És ez a történet egyszer csak József számára rémálommá lesz. Fel tudod ezt fogni? Rémálom! Várandós a jegyesem! Abban is nagyon emberi a történet, hogy kínos és botrányszagú lesz egyik pillanatról a másikra. Hány ilyen történetünk van, amiben egyszer csak hihetetlenül felfordul minden, és ami nagyon harmonikusnak indul, az nagyon kaotikussá lesz! Ez mindannyiunk tapasztalata az életben. Gondoljátok ezt végig, min mennek át mindketten. József megtudja, hogy Mária babát vár. Mária meg elkezd magyarázkodni, hogy hát Isten Szentlelke, meg meglátogatott az angyal, ezt tudjuk Lukács evangéliumából. Mit mond erre József? Érzitek a bizalmi válságot férfi és nő kapcsolatában? Iszonyú fájdalmas. Mit kezdenek ezzel a rémálommal? Minden vágyuk, minden reményük, minden elvárásuk, ami szépen indul, egy pillanat alatt összetörik és a bizalmatlanságnak a magva ott van közöttük és csak vádolhatják egymást. De azt olvassuk, hogy József igaz ember volt, Istenfélő ember és ezért nem azt teszi, amit tehetne, hogy nyilvánosan megszégyenítve küldi el Máriát – ahogy mondtam a jegyességnek a felbontása olyan volt akkor, mint ma egy válás –, hanem azt olvassuk, hogy csendben akarta elküldeni őt. Mert az világos, hogy elküldi őt: megesett lány.
Nagyon emberi, kínos és botrányszagú a szabadító érkezése és ugyanakkor Istentől vezetett, mert ebbe a teljesen megoldhatatlan helyzetbe Isten közbeavatkozik és megjelenik Józsefnek álmában. Azt mondja, hogy „ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van”. Isten közbeavatkozik. A kín és a botrány nem tűnik el végleg, Jézusnak még nyilvános szolgálata idején is szemére vetik, hogy Ő egy törvénytelen gyermek. Ez végig kíséri a családot. De ez a pár, Mária és József, már tudták, hogy Isten történetének a részesei. Nem látták még világosan, hogy mi történik, mit jelent, hogy Jézus a szabadító, de azt már tudták, hogy Isten kézbe vette az ő életüket. Hogyan érkezik el tehát a Szabadító? Nagyon valóságosan, nagyon emberien, mert ez mindannyiunk története valamilyen értelemben. A mi valóságunkba érkezik, kiszolgáltatott lesz, egy csecsemőként, gyenge, erőtlen gyermekként jön el Jézus, a bűnből szabadító. Hogy szoktak eljönni a hősök és a szabadítók? Erővel, hatalommal, felfegyverkezve, az összes szabadítós film erről szól. Ha pedig nem erővel jönnek, nem erőszakkal, fegyverrel, akkor furfanggal jönnek és túljárnak mindenkinek az eszén. De ilyen botrányok közepette megérkezni egy kiszolgáltatott gyermekként?!
Miért így jön el a bűnből szabadító? Azért, hogy elmondhassuk azt, hogy belülről kifelé szabadít meg. Nem kívülről betör, hogy kirántson, hanem úgy szabadít meg, hogy belép abba, ami a miénk. Azonosul, részessé lesz, hogy aztán belülről kifelé végezze el a szabadítás nagy munkáját. Isten emberré lett. Karácsony nyilvánvalóan a történetnek csak a kezdete. Ha azt akarjuk tudni, hogy ki ez a szabadító Jézus, akkor kell látni a történet végét is. Máté evangélista segít ebben, mert azt mondja itt, az első fejezetben, hogy Immánuelnek fogják hívni őt, ami azt jelenti, velünk az Isten. Volt egy másik neve is a Jézus után: velünk az Isten. Máté evangéliumának az utolsó lapján az utolsó fejezetében azt mondja Jézus, a feltámadott, hogy menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet és íme én veletek maradok minden napon a világ végezetéig. Első fejezet: velünk az Isten. Utolsó fejezet: velünk az Isten. Hogyan lesz velünk az Isten, mi van a kettő között? Jézus, a szabadító kereszthalála, mert ott is velünk az Isten. És itt értjük meg, hogy mit jelent, hogy belülről kifelé szabadít meg. Itt értjük meg, hogy mért úgy jön el, kínos, botrányos körülmények között, csecsemőként, ahogy eljön. Csak Jézus halálában érthetjük meg. Miért?
Hogyan szabadít meg Jézus a bűnből a kereszten? Hogyan győzi le Jézus a bűn hatalmát? Emlékeztek, arról volt szó, hogy a bűn erő, amely behálóz, a bűn megragad, hatalmába fog, ítélet alá von és kifoszt. A bűn nem az, hogy csúnyán beszéltünk, vagy félretettünk valamit vagy nem foglalkoztunk valakivel, nem! A bűn az erők összessége, amely megkötöz. Hogyan szabadít meg? Belülről kifelé. Mert amikor Jézus, a szabadító meghal a kereszten, akkor még mélyebben belép, belülre lép a bűn valóságába. Minden Isten ellenesség, minden gyűlölet, minden hazugság, céltévesztés, gyilkos indulat, minden elvakultság ott van Jézuson. Az egész népnek, sőt, minden embernek minden gyűlölete és istentelensége ott van Jézuson. Jézus belép, azonosul, részessé lesz és elhordozza ezt. Ahol a bűn seregei, a bűn erői végső harcot hirdetnek Isten ellen, oda belépett Jézus és nemcsak belépett, hanem engedte magát legyőzni. Ezek az erők legyőzték és meghalt, miután felkiáltott, hogy „én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem”. Alászállt a poklokra, mert uralmat vett felette a bűnnek az ereje. De Isten megfordította ezt a történetet és így lesz a szabadulás belülről kifelé. Feltámasztja Őt a harmadik napon, hogy meghirdesse a bocsánatot, a szabadulást és a gonosz erőinek a veszteségét. Belülről kifelé szabadít meg ma is. Bármilyen formában is uralkodik rajtunk a rossz erő, a sötétség, a bűn, azt hirdetem neked, hogy Jézus a Szabadító Karácsony reggelén, és minden nap.
Mit tehet Jézus velünk vagy érünk?
Először részesít a szabadulásban, ahogy elfogadod, mert elfogadhatod. Mi történik akkor, amikor egy csecsemő születik egy családban? Mindenki örül. Amikor megszületik egy gyermek, mindenkinek megolvad a szíve. Az újszülött babák még a legkeményebb, legmarconább arcokon is kisimítják a ráncokat. Egy újszülöttre a legelgyötörtebb ember is mosolyog. Miért? Miért ilyen titok egy csecsemő? Miért hoz mindig egy csepp örömet? Azt gondolom, hogy azért, mert nagyon-nagyon mélyen belénk van írva, hogy az, hogy az élet megy tovább, egy ajándék. De ez csak egy fénysugár, ami rámutat Jézusra, az igazi gyermekre, aki nem csak azt mondja, hogy megy az élet tovább és ez ajándék, hanem azt mondja, hogy figyelj a te részedre, itt van az új élet, az új kezdet lehetősége, az ajándék. Tudniillik Jézus, a Szabadító úgy kezd újat az életedben, hogy amikor befogadod Őt, amikor részesedsz benne, akkor újjá szül. Akkor a Szentlélek ereje által újat kezd a szívedben, a gondolkodásodban, a bensődben. Érted? Belülről kifelé. Nem te változtatod meg magadat kívülről befelé: mostantól elhagyom ezt, mostantól elkezdem tenni ezt, elhagyom ezt is, meg ezt elkezdem tenni, meg rendes ember leszek. Felejtsd el! Ne akarj jót tenni, úgysem tudsz. Ne akarj megváltozni, úgysem tudsz. Hanem fogadd el azt a Szabadítót, aki belülről a szíved legmélyéből változtat meg és tesz új emberré. Ez az evangélium, ez az örömhír.
Mért jöttél ide ma reggel? Mit akarsz látni? Kit akarsz hallani? Vagy hallod és látod ezt a Jézust, aki belülről változtat meg és tesz mindent újjá, vagy pedig megbotránkozol, mert nem azt hallottad, amit szerettél volna és azt mondod, hogy mit beszélt ez itt ilyeneket? Az, hogy ma találkozhatsz-e Jézussal, vagy nem, nem sokat jelent abból a szempontból, hogy a legtöbbünkön ott van a keresztség jelképe. Valamikor megkereszteltek. Esetleg semmit nem jelent, vagy talán nagyon sokat jelent. Tudod, hogy a keresztség éppen ezt az újjászületést fejezi ki? Az újjászületés fürdője. Valamikor, amikor semmit nem tudtál róla, valaki leöntött egy kis vízzel, ennek a Jézusnak a szavait mondta és azt hirdette, hogy számodra is ott van a szabadulás a bűnből, az újjászületés, a belülről kifelé való megváltozás. Számodra is ott van Jézus, a Szabadító, aki egy napon találkozni akar veled és már nagyon-nagyon sok napon akart találkozni veled, de talán ma reggel megnyílik rá a szemed, és részesít a szabadulásban. Öleld magadhoz, hidd el ma reggel.
Nemcsak úgy részesít a szabadulásban, hogy elfogadjuk, hanem úgy, hogy továbbadjuk. Ez még szebb. Nézzétek meg, ez a fiatal pár a szabadítás történetének, a szabadítás kibontakozásának eszköze. Még nem is tudják, hogy ennek a szabadításnak a történetében állnak, amikor elkezdenek álmodni a jövőről, mint jegyespár. Ennek a szabadulásnak a történetében munkálkodnak, amikor bejön a rémálom, a kín és a botrány. Ennek a szabadulásnak a történetébe állnak be, amikor Isten azt mondja nekik, hogy én munkálkodom itt. Még nem tudják, hogy mi lesz a vége, de azt már tudják, hogy Isten kezében van az életük. Egy mozzanat – olyan gyönyörű ez a mozzanat – Isten eljön, emberré lesz és azt mondja Józsefnek, hogy „nevezd el Jézusnak”. Te mondod ki először a nevét, hogy Isten az, aki megszabadít. A te szádból jön, te nevezed el. Részese leszel annak, ahogy Isten munkálja a szabadítást.
Tudjátok, mit jelent ez, akik az övéi vagytok, akik találkoztatok már Vele? Az, hogy a Szabadító részesít ebben a munkában az feladat és felelősség. Nem opció, hanem tenni kell, ugyanakkor méltóság és kiváltság. Tudjátok, mit jelent ez? Hogyha igazán felismered ennek a lényegét, ha valóban Jézus a szabadítód, ha vele jársz, akkor elhiheted azt a hihetetlen csodát, hogy amikor Istenre figyelve fiatalként tervezed a jövőt és álmodsz, keresed a párod, találkozol Vele. Ha Istenre figyelve teszed ezt, ez része Isten nagy szabadító történetének. És amikor valamilyen formában beüt a rémálom, a kín és a botrány az életünkbe, az része annak, ahogy Isten rajtunk keresztül végzi a szabadítás munkáját. Józsefnek szól Isten angyala, úgyhogy Mária és József között megoldódik a bizalmi válság. József engedelmeskedik, akit szerintem bolondnak néz mindenki. Képzeljétek el a társadalmat, amikor Máriának nő a pocakja, József pedig ott marad mellette és elmondják a szomszédoknak, hogy szólt az angyal és ez a Szentlélektől van. Ne már, József! De ha te Jézusért engedelmes vagy, amikor mások bolondnak néznek, akkor a szabadítás történetében veszel részt. Kell nagyobb perspektíva az életünknek Karácsony reggelén? Jézus a Szabadító. Bármilyen nyomorúságban vagy, Ő megszabadít a bűntől. Itt és most, ma újjá teremt. Bármi történik is velünk, amikor az Övéi vagyunk, részesei vagyunk annak, ahogy Isten az üdvösséget munkálja rajtunk keresztül is. És ha az úrvacsorához jössz, ezt a kettőt egyszerre öleled magadhoz: részesülsz a szabadításban, mint aki bűnéből nyer szabadítást, és mint aki részt vesz Isten szabadító munkájában. Így vedd magadhoz Jézust. ÁMEN
Lovas András

Nem tudom, szeretne-e bárki Ezékiel prófétával együtt sétálni e száraz csontokkal teli völgyben. Olyan lehetett, mint egy óriási és iszonyatos, nyitott tömegsír. Nem kellene messze mennünk, hogy ilyet találjunk. A balkáni háborúk, történelmi léptékkel nézve, szinte a jelenünk. Itt, a szomszédban. De ki tudja, mi van alattunk? Évszázadok, évezredek eseményeinek lenyomata. Valaki ásni kezd, és előkerül egy csontdarab… majd még egy. Majd egy koponya. Majd egyre több. Százak és százak. Ezékielt nem irigyeljük. Még akkor sem, ha mindez látomás, mindez az Úr Lelke által történik. Nem kell nekünk a halál látomása – úgyis látjuk eleget. Nem kell ez különösen ma reggel, nem ezért vagyunk itt. Lehet, hogy csak érdeklődő barátként, családtagként jöttünk, mert valaki meghívott, aki ma hitvallást tesz. Lehet, hogy Jézus követőiként, várva az ünnepet, Pünkösdöt, a Lélek kiáradását. Lehet, hogy megszokásból, lehet, hogy tudatosan, lehet, hogy véletlenül… De a halál látomását nem kérjük. De az ige ma így szólít meg Ezékiel szavain keresztül: „Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül.” Nem volt egy kellemes kirándulás. És mégis itt fakadt fel az élet. Ezékiel, utólag, biztosan ki nem hagyta volna. Járjuk hát vele együtt mi is végig az utat, a Szentlélek életadó ereje megtapasztalásának az útját. Tekintsünk bele a halál völgyébe. Majd lássuk annak a módját, ahogy Isten életet munkál. Végül tegyük fel a kérdést: mit jelent mindez nekünk a mai napon?
I. A halál völgye
Mi a halál völgye, amit Ezékiel lát? A próféta Izrael közösségének nagyobb részével együtt Babilonban, egy idegen kultúrában, egy idegen országban él, fogságban. Nem saját választásukból kerültek oda; a babiloni birodalom építés logikája tette ezt velük. Az otthonuk, Júda és Jeruzsálem romokban, a hely, ahol Istenüket imádták, lerombolva, a kövek közt állatok legelésznek. A fogságban ugyanakkor házaik vannak, házasodnak, gyermeket szülnek és nevelnek, földet művelnek, kereskednek – zajlik a gazdasági és kulturális élet. De közben a szívükben vigasztalan szomorúság és veszteség képei élnek. A babiloni hadjárat, a körbe zárt és kiéheztetett város rémképei. Éhezés, halott csecsemők, járványok, erőszak képei. Igen, élhetnek Babilonban, de hogyan éljenek, hogyan induljanak egy újabb jövő felé mindezekkel maguk mögött? Egyéni és közösségi gyász, kiszakítva otthonukból, gyökereik közül. És leginkább a megválaszolatlan kérdés: Hogyan engedhette ezt az Úr? Hogyan találhatjuk meg őt most? Hogyan kezdhetünk vele újat, amikor az a hely, amiről azt mondta, hogy ott lesz jelen népe között, mára már csak egy meggyalázott kőkupac? Igen, biológiai-fizikai értelemben ott van előttük az élet; de mindezzel együtt lelki-érzelmi értelemben elvesztették a jövőt, a reménységet, hiszen bennük, egyénileg és közösségileg is, a pusztulás és a halál képei élnek. Amikor az Úr elviszi látomásban a prófétát a kiszáradt csontokkal teli völgybe, a nyitott tömegsírba, ezt láttatja vele. Maga mondja a prófétának magyarázatul: „Ez a sok csont Izrael egész háza, amely most (a fogságban!) ezt mondja: elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, végünk van.” Hiszen nem csak az számít, hogy mi vesz bennünket körül, hanem sokkal inkább az, hogy milyen képeket látunk magunkról, milyen gondolatokkal beszélünk magunkról. Az élet képei, a reménység, a kibontakozás, a békesség képei; vagy a halál, a pusztulás, a zsugorodás, a "minden hiába" képei…?
Szeretnénk-e Ezékiellel együtt sétálni a csontokkal teli völgyben – azaz szeretnénk-e úgy látni, ahogy Isten lát? Amikor ezt a kérdést feltesszük, óriási erőkkel megyünk szemben, amelyek el akarnak hallgattatni és vakságban akarnak tartani. Minek ez a lelkizés, mondhatná egy másik (hamis) próféta Babilonban, felejtsük el a múltat, és kezdjünk egészen újat. Ezt mondja, nézd, Isten elhagyott, Isten nincs, Isten meghalt – éljünk tovább nélküle, csak magunkra számíthatunk. A múlt, amit sirattok, illúzió volt, de nem valóság. Miért akarnátok visszatérni arra a földre? Miért foglalkoztok azzal, hogy Isten nélkül valami hiányzik? Boldoguljatok, ahogy tudtok, és temessétek el az emlékeket! Szedjétek össze az erőtöket, és előre nézzetek! Az igaz próféta azonban, akit az Úr Lelke vezet, mást mond. Akarod-e látni, amit Isten láttat? Kész vagy-e látni a csontokat? Magad körül és magadban is…
Mert sokan „halálfáradtak” ma. A válság, az élet-halál harc, amit többen megélnek a mindennapokban, a stressz, amely a folyamatos bizonytalanságból fakad, kimerít. Vannak, akik „meghaltak” abban az értelemben, hogy valamiben kudarcot vallottak, valamit elrontottak, és a bűntudat súlya alatt úgy látják, nincs tovább. Nincs joguk, nem érdemlik, hogy reménységben és örömben éljenek. Vannak, akik mások áldozatai, vagy éppen a körülmények áldozatai lettek. Az érzelmi fájdalmak, a rád törő erőtlenség, a megmagyarázhatatlan indulatkitörések mind azt mondják neked, hogy vége. Nem folytatom, hiszen tudjuk, miről van szó. Mit mondasz magadban szíved, lényed legmélyén? Milyen értelmet, célt látsz? Mi mozgat? Nem lettél-e olyan, mint egy élőhalott?
Természetesen nemcsak egyénileg, de társadalmilag is releváns mindez. A nagy politikai megosztottságban, a gazdasági bizonytalanságok között, a másokon gátlástalanul átgázoló hozzáállásban, a fiatal felnőttek kényszerű külföldre távozásában, az alapvető bibliai értékek félre tételében nem a pusztulás és halál képe bontakozik ki? Ha mindezeket egyenként megvizsgáljuk, ha szembesülünk a vezetés, a gazdaság, az erkölcs, a kultúra válságával, nem a csontokat látjuk? És vajon nem az van-e ma Magyarországon, hogy akár erről, akár arról az oldalról, de a többség úgy érzi, hogy bezárulnak a lehetőségek, hogy elvész a jövő, hogy itt alig-alig lesz élet? (Fiatalok és idősek, baloldaliak és jobboldaliak és politikából kiábrándulók, családosok és egyedülállók, gazdagok és szegények…)
Ha engedjük, hogy Isten Ezékiellel együtt a mi szemünket is megnyissa egyéni és közösségi élőhalott-voltunkra, akkor lesz súlya mindannak, ami ezután következik: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Ha érzed a kérdés súlyát, ha számít neked ez a kérdés, mit válaszolsz? Csak azt ne mondd, hogy nem… és csak azt ne mondd, hogy igen, persze! Miért? Mert ki vagy te, hogy azt mondjad, nekem, nekünk már mindennek vége? Még vegetálunk egy sort, de élet már úgysem lesz. Milyen makacs és kemény szív, mennyire tud ragaszkodni a halálhoz, amikor valaki ezt mondja. De ki vagy te, hogy azt mondd, igen, életre kelnek, hát persze! Miből fakadna ez a magabiztosság, ez az optimizmus? Nem láttunk még embereket, közösségeket, népeket elveszni és elpusztulni? Nem láttuk még sohasem, hogy a halál képei erősebbek maradtak, és maguk alá temettek személyeket, népeket? Dehogynem… És ezért csak egyetlen megfelelő válasz van: „Ó, Uram, Uram, te tudod!” Csak te, egyedül te, hiszen ki más tehet bármit is a kiszáradt csontokkal, az élőhalottakkal. Ebben fájdalom és hit, bizalom egyszerre van. Ha tehát látod a halált, hallod a kérdést, mondd ki a választ: Uram, te tudod…
II. Isten munkamódja: a prófécia
Isten tehát azt kérdezte, hogy megélednek-e még ezek a csontok, amire Ezékiel azt válaszolta, hogy Uram, ezt csak te tudod. Életet adni csak te tudsz, és hogy mire készülsz, azt ember nem tudhatja. A következő lépés tehát az lenne, hogy Isten életet ad, a próféta pedig örül, de Istennek más a munkamódszere: „Prófétálj a csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét!” Az Úr tehát nem közvetlen ad életet, hanem Ezékiel szájába adja saját szavát, ami életet fakaszt. Hogyan munkálja az Úr az életet? Emberi eszközein keresztül. Fogja Ezékielt, megláttatja vele a halált, felteszi neki a kérdést, majd szájába adja, hogy mit mondjon. Az egész folyamatban embert használ, egy ember figyelmére, hűségére épít. Ezzel pedig Isten több oldalról is kockázatnak teszi ki ügyét. Lássuk ezeket.
Isten először azt kockáztatja, hogy az emberi eszköz vajon hűséges lesz-e ahhoz, amit ő mond, amit ő akar. Mondja-e és azt mondja-e, amit Isten mond? (A prófécia nem jövendőmondást jelent, hanem azt, hogy valaki Isten aktuális üzenetét szólja Isten megbízásából.) Képzeljük magunkat a próféta helyzetébe! Halottaknak, sőt, száraz csontoknak mondja Isten üzenetét. Hogyan lesz erre képes? Kimegy-e valaki a temetőbe, hogy ott a holtakhoz beszéljen? Azután hogyan szólítaná meg a szelet? („A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…” – a szél, a lehelet, a lélek ugyanaz a szó a héberben: RÚAH) El tudsz-e képzelni valakit, aki kimegy a mezőre, hogy a szélhez beszéljen? Az ilyen ember vagy őrült – vagy hisz Isten szavában. De mindjárt itt a másik kockázat, amit Isten e különös munkamódszerben vállal. Tudniillik mit fognak gondolni a halottak erről? Úgy fogják-e fogadni szavait, mint Isten szavát, vagy pedig elengedik fülük mellett? Kinevetik a prófétát, esetleg elzavarják, vagy engedik, hogy az általa érkező isteni üzenet életet támasszon bennük?
Ezékiel engedelmes. Kétszer is olvassuk, hogy úgy prófétált, ahogyan az Úr parancsolta neki. Nincs hatalmában életet adni, és ezt tudja jól. De mondania kell, amit az Úr mondott neki, ezt is tudja. És nézzétek, mi történik: „Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük.” Az erő, a hatalom nem Ezékielben van, hanem az Úr szavában. De az Úr szava, ami erő és hatalom, az ember száján keresztül szólal meg. Mintha ezt érzékeltetné a próféta elbeszélése is: „Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek.” Én prófétáltam, a csontok pedig mozogtak, megtalálták helyüket, összekapcsolódtak. Én beszéltem – mindez pedig történt. „Láttam, hogy inak kerültek rájuk…” Érezzük, ugye, a prófétai távolságtartást: nem én tettem rájuk az inakat, én csak szóltam, és láttam, ami történt. Erre utalhat a dörgő hang, mint Isten jelenlétének, munkájának a jele. Isten szava élő és ható!Végül lássuk meg a folyamatosságot: „lélek még nem volt bennük.” Élet, lehelet, lélek még nem volt – csak a testek álltak össze. És Isten újra szól: „Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az Úr: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek!” Megint a próféta az, akinek szólni kell, hogy azután megtörténjen az, amit egyedül Isten tehet: „Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt.” Isten munkája folyamatosan bontakozik ki. Értékelnünk kell már a Lélek eljövetelének legkisebb jeleit is egyéni, közösségi életünkben!
III. Mit jelent mindez a mai nap?
A kérdést egészen direkt és konkrét módon kell megfogalmaznunk: vajon a mai nap az élet Lelke meghívásának a napja, a halottak életre támadásának a napja-e? A válasz: igen. Először lássuk, hogy miért mondhatjuk ezt, majd tegyük fel a kérdést, hogyan érint ez személyesen bennünket.
Kétszeresen is van okunk és lehetőségünk azt mondani, hogy a mai nap a Lélek meghívásának a napja. Egyrészt, mert Pünkösd éppen azt hirdeti, hogy Isten ígérete beteljesedett, és eljött az a nap, eljött az a kor, amikor „kitöltök Lelkemből minden halandóra.” (Apcsel 2,17) A „minden halandó” kifejezésbe itt és most mindannyian beletartozunk (hacsak nem gondoljuk magunkat halhatatlannak). Azaz Isten célja, Isten vágya az, hogy Lelkét, az életadó Lelket kiárassza mindannyiunkra, hogy életet, lelki életet, reménységet és jövőt munkáljon mindannyiukban, hogy a Szentlélek belénk költözése által mindannyiunkkal a legvalóságosabb közösségben legyen. Hogyne hívnánk hát meg a Lelket, ha ez volt az Úr akarata kezdettől fogva? Másodszor pedig azért van ennek a napja ma, mert éppen ezért áldozta oda életét az ő Fia, Jézus Krisztus. Ha Jézus valamiért meghalt, az nem más, mint hogy mi éljünk általa. Ha valamiért magára vette a mi halálunk, erőtlenségeink, bűneink büntetését; ha valamiért belépett a mi szenvedésünk és bűnhődésünk helyére, az éppen az, hogy nekünk életet adjon. Nincs más oka, nincs kisebb oka annak, hogy eljött, szenvedett, meghalt, feltámadt, az Atya jobbjára ült, és elküldte a megígért Szentlelket, mint hogy bennünket, halottakat részeltessen az isteni életben! Hogyne hívnánk hát most meg hittel őt: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…” És hogy ne adná ő nekünk Szentlelkét, akik hittel hívjuk és várjuk őt.
Hívjátok tehát őt, elsősorban ti, akik ma tesztek vallást hitetekről és kötelezitek el magatokat Jézus Krisztus követésére! Akik azt tanúsítjátok, hogy halottak voltatok és éltek; hívjátok a Lelket, hogy megerősítsen és elpecsételjen.
Halljátok a szót ti, akik így vagy úgy, de halottak vagytok, és ezt tudjátok. Akik számára valami végleg bezárult, akik számára nincsen remény, aki elrontott dolgaitok vagy az általatok elkövetett bűnök sírkamrájába zárattatok, nektek és értetek mondjuk: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…”
Halljátok és fogadjátok be ti is a Lelket, az életadót, akik életében már komoly változások születtek (talán magatok is csodáljátok), amint hallgatjátok az igét, de tudjátok, hogy még nincs új életetek. Sok minden változott, de halottak vagytok. Jöjj, Szentlélek!
És kiáltsunk mindannyian, akik érezzük, látjuk, hogy bezárulnak az ajtók, szűkülnek a lehetőségek, gyűlnek a viharfelhők hazánk és Európa egén. Kiáltsunk, prófétáljunk kitartóan, imádkozzunk, és hittel várjunk, amint mondjuk: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…”
Jöjj el, Szentlélek, az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk! ÁMEN!
Lovas András