Ünnepek

Ez a történet azt a kérdést veti fel, hogy ki jön el a gyermek Jézushoz, hogy leboruljon előtte és imádja őt. Ezzel a szándékkal érkeznek a bölcsek Palesztínába, és ugyanezt tervezi Heródes is - legalábbis ezt hazudja a bölcseknek. A messziről jött pogányok elismerik, hogy Jézus Úr, és így imádják őt. Izrael népének fejedelme retteg a gyermektől, és majd az életére tör. Akiktől azt várnánk, hogy ne törődjenek vele, elmennek hozzá, akitől azt várjuk, hogy köszöntse őt, gyűlöli.
Ki ez a gyermek? Ki ez a Jézus? Ki az, akinek születését ma ünnepeljük? Ki az, aki így feje tetejére állította a világot, már pusztán az érkezésével is? A Biblia szerint a Mindenható Isten, aki emberré lett. A szerető Úr, aki eljött hozzánk. Mégis, neked személyesen is meg kell válaszolnod ezt a kérdést. Vagy azzal, hogy leborulsz előtte, vagy azzal, hogy félted magad tőle.
I. Akik elismerik, hogy Jézus Úr!
"bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe". Bár az eredeti szöveg "magusokról" beszél, semmiképpen ne gondoljunk varázslókra. Eredetileg egy perzsa papi oszály tagjait illették ezzel a névvel, később kiterjedt mindazokra, akik flozófiával, csillagászattal, sőt asztrológiával, álmok magyarázásával foglakoztak. A bölcsek valószínüleg Babilonból jöttek, és nyilvánvalóan asztrológiával foglalatoskodtak.
A bölcsek a csillagok állásából olvasták ki, hogy megszületett a zsidók királya. A Biblia nem írja le, hogy miilyen csillagot láttak, többféle magyarázat is létezik. Talán a legvalószínűbb a Kr.e. 7-ben történt (Krisztus nem pont 0-ban született!), ritka, bolygóközi együttállás: a Jupiter és a Saturnus találkozott a a hal jegyében. Korabeli bizonyítok mutatják, hogy Jézus idejében Babilonban évtizedekre előre ki tudták számítani a csillagok mozgását. Ez a ritka együttállás is előre jelezve volt. Minthogy a Jupitert a világ uralkodója csillagának, a hal jegyét a végidők jelének, a Saturnust pedig Palesztína csillagának tekintették, a következő eredményre jutottak: Palesztínában megszületik a végidők királya.
A bölcseket, akik majd elismerik, hogy Jézus Úr, az asztrológia vezette Palesztínába. Mivel az asztrológia, mint életszemlélet és vallás, igen elterjedt ma, kicsit gondoljuk végig, hogy amit eddig láttunk, az mit jelent és mit nem jelent.
Nem jelenti, hogy Isten feloldotta korábbi tiltását és utálatát az asztrológiával kapcsolatban. A Biblián első lapjától kezdve végigvonul, hogy Isten teremtette az égitesteket, azért, hogy napok, hetek, ünnepek meghatározói legyenek. Isten azonban határozottan tiltja mindenféle tiszteletüket a jövő, a sors vagy a jellem tudakolása által. "Ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népeknek hagyta meg Istened, az Úr." (V.Móz.4.19) Ma tömegeket zár be sorsukba, (rossz) jellemvonásaikba, más emberek előítéletes megközelítésébe az asztrológia. Visszatérő mondat, hogy én ilyen jegyben születtem, és ezért ilyen vagyok - mégha ez egyértelműen bűnös tulajdonság is. Senki ne próbálja ezt az istentelenséget a bölcsek történetével alátámasztani!
Akkor hogyan értsük ezt? Azt kell látnunk, hogy Isten használta a pogány bölcsek asztrológiai és kultúrális hátterét ahhoz, hogy beszéljen velük. A Bibliát nem használhatta, mert nem ismerték. Isten önmaga megismertetésében, kijelentésében alkalmazkodik hozzánk. Ott találkozik velünk, ahol vagyunk. A keleti mágusokhoz így tud szólni, így szól hát hozzájuk. Mert neki mindennél fontosabb, hogy leborulva imádják Fiát. Ugyanez az alapelv Karácsony titka magyarázatának is. Miért lesz Isten emberré? Hogy szóljon hozzánk, hogy kijelentse szeretetét nekünk Jézusban. Miért nem más módon teszi ezt? Azért, mert így érthetjük meg és fogadhatjuk be a legvilágosabban.
Nem mondhatjuk azt, hogy több út létezik? A keleti mágusok - és sok mai ember útja - Jézushoz az asztrológia, esetleg másoké az egyház, a Biblia, a keresztyénség? Nem. Figyeljük meg, hogy meddig jutnak a bölcsek az asztrológia által! Van benne valamennyi igazság, mert elérkeznek Júdeába, de nem tudnak tovább menni. Jó helyen keresik őt, de mégsem elég pontos az információjuk. Végül a Szentírás, az Ószövetség segít, amelynek alapján az írástudók megadják a választ: a próféta szerint Betlehemben kell megszületnie a Messiásnak. Az Isten kijelentése adja meg a teljes választ. A történet alapján tehát nem állíthatjuk, hogy az asztrológiában semmi igazság, de azt látjuk, hogy Isten kijelentése a teljes igazság. Az asztrológia önmagában soha el nem vezet Jézus Krisztushoz, akiben az élő Istent ismerheted meg.
Miután a bölcsek megtudják, hogy Betlehemben kell keresniük az uralkodót, elindultak és elmentek a városba. A csillag előttük ment, majd megállt az általuk keresett hely fölött - ennek azonban már semmiféle csillagászati-asztrológiai magyarázatot nem lehet adni, itt Isten csodájáról van szó. A prófétai ige alapján eljutnak Jézushoz, és azt teszik, amit szándékoztak: leborulva imádják őt. Elismerik, hogy Jézus az Úr. Messziről jöttek, - és most nem földrajzi értelemben mondom ezt. Pogány asztrológusok, akik a legkevésbé valószínű jelöltek arra, hogy Jézust imádják. Vegyük észre, hogy Máté evangéliumának a legelején, Jézus születéséhez kapcsolódóan ott van: ő mindenkihez és mindenkiért jön. A pogányoknak ugyanúgy Jézus az út, mint a zsidóknak.
Vajon te eljutsz-e oda lelki utadon, hogy ezen a karácsonyon leborulj Jézus előtt, mint Urad és királyod előtt? Eljössz-e hozzá, figyelve az ő kijelentésére? Kész vagy-e és képes vagy-e imádni az Isten Fiát? Mindenek felé emelni, mindennél többnek tartani? El tudod-e mondani örömmel és hálával: én Uram és én Istenem?
II. Aki retteg attól, hogy Jézus Úr
Jézus előtt leborulni és őt imádni nem könnyű és nem veszélytelen dolog. Heródest nyugtalanság fogta el, amikor meghallotta a bölcsek jövetele célját. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy Heródes felkavarodott, sőt, megrettent a zsidók királya megszületésének hírét hallván. Ezt mindjárt megértjük, ha tudjuk, ki volt ez a Heródes.
Nagy Heródes Kr.e. 40-4. között uralkodott a rómaiak támogatásával. Félig edomita, félig zsidó lévén a zsidók megvetették uralkodójukat. Hallatlan dicsvágy járta át. Mindent megtett, ami dicsőségét és uralmát növelte, és mindent elsöpört útjából, ami azt veszélyeztette. Uralkodása alatt tömeget mészároltatott le. Kivégeztette feleségét és megfojtatta 3 fiát féktelen féltékenységében. Augusztusz császár, miután - Kr.e. 8-ban kegyvesztett lett, azt modta róla: "Inkább lennék Heródesnek disznaja, mint fia."
Érthető, hogy miért olvassuk, hogy nemcsak Heródest fogta el nyugtalanság, hanem vele együtt egész Jeruzsálemet. Ettől az embertől semmi jó nem jöhetett. Teljesen beleillik a képbe a betlehemi gyermekek legyilkolása is. Amint hírét hallja egy király megszületésének, nem tud másra gondolni, mint hogy ki kell őt végezni. De nem tudja, hol keresse. Katonákkal kerestetni nem lenne célszerű. Ezért kéri meg titokban a bölcseket arra, hogy majd ha megtalálták, mondják meg neki, hogy ő is elmehessen és imádhassa az Urat.
Heródes félti az uralmát. De nemcsak ő, hanem mindenki, aki annak közelébe kerül, hogy leboruljon Jézus Krisztus előtt. Jézus Úrként való elismerése a saját életed feletti uralom elvesztése, ill. átengedése. Ha ő az Úr, akkor ő irányít. Sokan nem kívánják ezt. Jézus Krisztus asszisztálhat a problémáikban, megmaradhat vallásos életük részének, de nem válhat élet-halál Urává életükben. Már pedig ennél kevesebb szóba sem jöhet. Karácsonykor Isten emberré lett. Azért, hogy az emberré lett Isten majd Nagypénteken a kereszten tegyen eleget az emberi nemzetség minden bűnéért. Ezért ünepeljük karácsonykor Isten hozzánk aláhajoló, megváltó szeretetét. Isten az ő Fiában mindent odaadott nekünk és értünk, azért, hogy mi is odaadjuk magunkat neki. Félted magadat tőle?
Vajon mit félt az ember Jézustól? Mindannyiunk valami mást. Miben fenyeget ő téged? Mit veszítenél el, ha leborulnál előtte? Mit kellene azonnal elhagynod, miben kellene rögtön változnod? Mi lenne az, ahol csak a bizalom tarthatna meg, ha engedelmeskednél neki, és nem látnál biztos garanciát magad előtt? Lépj elé, és válaszolj neki erre a kérdésre! Isten óvjon meg attól, hogy Jézustól uralmától való félelmedben megmaradj önmagad imádásának, az önmagadba vetett hitnek a rabságában!
III. Akit nem érdekel, hogy Jézus Úr
Befejezésül a történet szereplőinek egy harmadik csoportjáról fogok szólni, akik nem ismerik el, hogy Jézus Krisztus Úr, akik nem is rettegnek ettől, akiket egyszerűen csak nem érdekel ez a lehetőség. Ők Izrael írástudói és főpapjai.
Meglepő, hogy részükről nem látunk semmi reakciót arra a hírre, ami a bölcseket és Heródest egyaránt izgalomba hozta. Biztos, hogy tudják, miért kérdezősködik Heródes a Messiás születési helye után, hiszen egész Jeruzsálem tudott a bölcsekről. Hogyan lehetséges akkor, hogy megadják a pontos és helyes választ, majd pedig minden úgy megy tovább, mint korábban? Annyira el voltak foglalva napi (vallásos) tevékenységeikben, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták Jézust.
Sokan töltötték el hasonlóan az idei Karácsonyt, és sokan élik az életüket hasonlóan: Jézus, mint mindenek Ura, egyszerűen nem téma. Soha nem rettentek még meg közelségének gondolatára, arra, hogy az életük feletti vezetést, jogot kéri. Ugyanígy, azt sem is értik, hogy mit jelent elismerni őt Úrnak, leborulni előtte, hogy milyen öröm találkozni vele. A történet még mindig mese, Isten bölcsessége és szeretete még mindig valótlanság számukra. Szomorú látni, amikor egy istentisztelet után vállrándítással mennek tovább
Jézus Krisztus Úr. Isten, aki emberré lett, értünk. Ezt ünnepelhetjük karácsonykor. Melyik csoportban látod magad? Aki közömbös, aki retteg, vagy aki elmegy és örömmel leborul előtte?
Boldog az az ember, akinek Istene az Úr! ÁMEN!
Lovas András

Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt! "Ti vagytok erre a tanúk" - mondja a feltámadott a tanítványainak. Vegyük észre, hogy ez a mondat kijelentőmódban hangzik el. Nem kérdés, hogy vajon tanúi-e a feltámadásnak, nem kérés, hogy legyenek szívesek azok lenni, és nem is felszólítás, hogy legyenek azok. A feltámadott Jézus Krisztus teljes bizonyossággal jelenti ki a tizenegyről: ti vagytok a tanúk.
A feltámadás ill. a feltámadott Jézus Krisztus tanúja az, aki teljes szívbeli meggyőződéssel bármi áron kész megvallani, hogy az, akit istenkáromlóként kivégeztek, feltámadt, él és uralkodik örökké. Ilyen tanúvá azonban nem tanfolyamon, vagy tankönyvek által lesz valaki. Ennek a tanúságnak ára van, hiszen sokan nem akarják hallani az igazságot. A Jézus melletti tanúskodás nem könnyed, örömteli, felhőtlen dolog. Nem volt az Péternek, aki letagadta, hogy ismeri őt. Nem volt az a tanítványoknak, akik félelmükben és csalódásukban szétfutottak kivégzése után. Így menetelnek ketten az úton Jeruzsálemből Emmaus felé. Lelkiállapotuk igaz tükre a tizenegynek, de sok mai tanítványnak is. Hittek abban, hogy Jézus a Messiás, ő a Király, de ennek már három napja vége. Reményük szertefoszlott. Ha valamiről tanúskodhatnak, az az, hogy a Mestert megölték, és vége a történetnek.
Hogyan lett a tanítványokból tanú? Azokból, akik az asszonyok tanúságára egy kézlegyintéssel annyit mondtak, hogy üres fecsegés. Hogyan lehetséges, hogy Jézus kijelentése annyira igaznak bizonyult, hogy később még életüket is képesek voltak feláldozni, de nem tagadták meg a róla való tanúságot? Hogyan juthat szívbéli bizonyosságra Krisztus feltámadása felől egy XX. század végi kételkedő? Vajon kimondja-e Jézus Krisztus közöttünk, ma, ugyanezzel az egyértelműséggel, hogy tanúim vagytok? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a ma olvasott részben.
I. Hogyan viszonyul a feltámadáshoz az ember?
Kész róla beszélgetni, vitatkozni. Lukács evangélista leírja, hogy miután az asszonyok üresen találták a sírt, majd Isten követei hírül adták a feltámadást, ketten mentek Jézus tágabb tanítványi köréből az Emmausba vezető úton. Jézus melléjük szegődik, de nem ismerik fel, amíg meg nem magyarázza nekik az Írásokból, hogy a Messiásnak szenvedni, meghalni és feltámadni kellett, valamint meg nem töri a kenyeret egy közös vacsorán. A két férfi, amint felismeri, hogy Jézus felátmadt, késő este visszatér Jeruzsálembe a tizenegyhez, hogy tanú legyen. Közben Simonnak is megjelent az Úr, de a többieknek még nem.
"…mindezekről beszélgetnek". Elképzelem ezt a beszélgetést. Legalább hárman vannak, akik hisznek, akik tanúk, akik állítják, hogy Jézus feltámadt, mert találkoztak vele. De valószínű, hogy a többiekben még igen erős kétségek és kérdések élnek. Gondoljunk csak Tamásra, aki János evangélista beszámolója szerint nem volt ott, amikor Jézus megjelent a tanítványoknak, és amikor azok egybehangzóan állítják, hogy találkoztak vele, Tamás azt feleli, hogy nem hisz, amíg nem látja őt, sőt, amíg nem érinti őt és sebeit. (Jn. 20.24kk). Nem tudom, hogy milyen hangulatú lehetett ez a beszélgetés, hangos és szenvedélyes, vagy csendes és elmélyült, de bizonyos, hogy nem állt távol sok mai hasonló beszélgetéstől. Amikor hívők és nem hívők megvitatják a hit kérdéseit. Történhet ez teljes őszinteséggel, bizalommal, vagy pedig feszültebb légkörben, összecsapások közepette. Nem mindenki, de sokan, akik nem hisznek, készek ilyen jellegű beszélgetésben, vitában résztvenni. Gyakran sokkal inkább, mint egy (húsvéti) istentiszteleten résztvenni. Az ember biztonságban érzi magát: egyenlő beszélgetőpartnerével, saját értelmére, tapasztalataira támaszkodik, és úgy érzi, nagy meglepetés nem érheti. Vannak, akik hasonló módon vannak itt ma is. Azzal a fenntartással, hogy kívülállóként megfigyeled, meghallgatod azt, ami történik, ami szól, és utána majd megbeszéled, megvitatod azt. Akár magaddal, akár másokkal. Mit mondjunk erről? Amíg őszinte istenkeresés rejlik mögötte, legitim ez a hozzáállás. Amikor cinikus közöny, ellenségesség, vagy Isten előli menekülés, bújkálás motiválja, végzetes lehet.
"Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség néktek". A beszélgetésnek, érveknek, ellenérveknek azonnal vége lett: megjelent a feltámadott. Nincs szükség több magyarázkodásra, nincs lehetőség több okoskodásra. A vita tárgya ott áll előttük. Azt gondolhatnánk, hogy erre nincs más válasz, mint a hit, de nem ezt találjuk, és ez nagyon fontos ma nekünk. A feltámadotthoz való újabb viszonyulás bontakozik ki előttünk: nem hisznek a saját szemüknek.
Először megrettennek és félnek, mert azt hiszik, hogy szellemet látnak. Természetes ez a reakció, hiszen Jézus Krisztus egyszercsak megáll közöttük - váratlanul. János evangélista hozzáteszi ehhez, hogy zárt ajtók mögött voltak. Jézus megpróbálja oszlatni ezt a félelmet, és megmutatja nekik kezét és lábát, hogy belássák, ő valóban az, akit láttak a kereszten szenvedni és meghalni. Nem szellem, amint gondolják. Ők, akik között vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy "hiszem, ha látom", látnak és mégsem hisznek. Inkább hiszik, hogy valami szellemmel találkoznak, semmint hinnének megfeszített Jézus feltámadásában.
Számunkra is elgondolkoztató ez a magatartás. Vajon aki közülünk azt modja, hiszem ha látom, hinne, ha tényeg látna? De így is mondhatom: te, aki azt mondtad, elfogadod őt, ha egy konkrét dolog megtörténik, tényleg így cselekedtél? Mert nem kevesen vannak azok, akik elfelejtették az ilyen kijelentéseiket. A feltámadott valósága annyira új, annyira más, mint minden ebben a világban, hogy az ember ha csodát lát, azt is képes megmagyarázni, csak ne kelljen hinnie.
Van egy másik oka is kételkedésüknek; azt olvassuk, hogy "…még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak…". Annyira jó volt, amit láttak, hogy nem merték elhinni. Ez egy másik oldala annak, hogy látják, de nem hisznek. Nem mernek hinni, ez olyan jó, hogy nem lehet igaz. Hallottam már embert, aki így fogalmazott, amikor elkezdte felismerni, hogy Jézus Krisztus micsoda választ nyújt egyéni problémáira, bajaira. "De jó lenne, ha igaz lenne…" - "De valóban igaz, tanúja vagyok" - nem, nem merem hinni…" A sokat csalódott ember már nem mer örülni, nem mer hinni, mert fél, hogy újra csalódik. Pedig Jézus Krisztusban nem kellene csalódnia.
Így viszonyul az ember a feltámadáshoz: kész róla csevegni vagy vitatkozni, hajlamos a bizonyítékot félremagyarázni, vagy csalódottságában azt mondani: ez túl szép… Lássuk, hogyan viszonyul a feltámadott a kételkedő emberhez!
II. Hogyan viszonyul a feltámadott Jézus a kételkedő emberhez?
Ugyanezt a leírást vizsgáljuk meg Jézus szemszögéből. Mit tesz ő annak érdekében, hogy tanítványaiból tanúk legyenek?
Eljön a beszélgetésbe. Azaz nem elégedik meg azzal, hogy róla beszélgetnek, vitatkoznak, spekulálnak. Nem elég neki annyi, hogy szó esik róla. Vannak, akik azt gondolják, hogy ez kimeríti a "hívő", vagy "vallásos" fogalmát, de ő nem így látja. Tanúkat akar. A beszélgetésben megjelenő kételkedés nem tartja vissza őt attól, hogy húsvéti hittel ajándékozza meg őket. Jézus nem tart a kételytől, is nem is akar megtartani abban. Azon van, hogy élő hit, szívbeli meggyőződés fakadjon minden szívben, és tanújává legyen minden ember. Ennek bizonysága, hogy egyszer csak megállt közöttük azért, hogy kijelentse, megismertesse magát.
Ez a titokzatos megérkezés sokaknak tapasztalata: Váratlanul egyszercsak megjelent - nem testben, de azzal a szívbéli bizonysággal, hogy jelen van, itt van, hozzátartozol, és nélküle elképzelhetetlen már az élet. Megtörténhet éppen egy beszélgetésben, egy istentiszteleten, úrvacsorában, a csendes órában, kirándulás alatt, bárhol és bármikor. Itt is és most is. Az emberibe, a mindennapiba, az evilágiba eljön, és feltámadása valóságát elhozza. Találkozol az élő Krisztussal - míg a melletted ülő, a veled egy fedél alatt élő semmit sem lát ebből. Ugyanazt hallod és látod, mint ő, te mégis Jézussal találkozol, míg a másik csak önmagával, vagy egy másik emberrel.
Hadd osszam meg egy mai, frissen olvasott példáját annak, hogy Jézus eljön és örömmel jelenti ki magát az őt keresőnek, hogy tanújává tegye. Egy iszlám férfi megtérésének történetéből idézek. "1985-ben Európában tanult. A muszlim böjt, a Ramadán utolsó hetében nem tudott aludni. Az altató sem segített. Allahhoz kiáltott: 'Isten, miért büntetsz engem'? Talált egy Bibiát a hotelszobában. Ott nyitotta ki, ahol ez állt: Segítség baj idején - olvassa a 4. zsoltárt. Ibrahim megdöbbent. Elolvasta és így imádkozott: 'Tudom, hogy vannak, akik hisznek ebben a könyvben. Ha te vagy ennek a könyvnek az Istene, add meg, hogy elaludjak'. Lefeküdt, és mély, álom nélküli alvásba zuhant. Azonban hamar megfeledkezett erről az élményről. Egyszer utcai evangélizációba botlott, ahol hallotta, amint egy keresztyén azt mondja, hogy 'Jézus az egyetlen út Istenhez, ő a Békesség Fejedelme'. Ibrahim megkérdezte: 'honnan tudod, hogy a keresztyénség az egyetlen út? Vagy hogy a Biblia Isten Szava, és nem a Korán?' 'Ha tudni akarod a választ ezekre a kérdésekre, kérdezd Istent. Ő szeret téged, és megmutatja az utat.' - mondta neki a keresztyén ember. 'Teljesen megdöbbentem. Soha nem hallottam még senkiről, aki azt mondta volna, hogy Isten szólt hozzá.' - mondta. Egész életében egy kárhoztató, és nem egy szerető Istent szolgált. Kényelmetlenül, de imádkozott Ibrahim: 'Isten, képes kell hogy légy arra, hogy szólj hozzám. Ha nem, elfordulok tőled.' A következő éjjeleken álmában ragyogó világosságot látott az égen. Ahogy kjobban megnézte, felismerte, hogy egy kereszt az. Ezután hangot hallott: 'Ez az én utam. Jézus az én Fiam. Békességemet adom neked, és örömömmel ajándékozlak meg.' Ibrahim felébredt, és alig tudta elhinni: Isten szólt hozzá." Másnap Ibrahim átgondolta döntésének következményeit, majd Krisztus követője lett.
Jézus kijelenti magát a tanítványoknak, megmutatja kezét és lábát, majd pedig megeszik egy halat, hogy a valóságot lássák, és ne gondolják szellemnek. Ezután "megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat". Az Ószövetség alapján bemutatja, hogy meg kellett halnia és fel kellett támadnia. A tanítványok is az Ószövetség alapján tájékozódtak arról, hogy mit hisznek a Messiásról, mégsem értették meg, hogyan lehetséges, hogy az Isten felkentje, a végidők Királya kereszthalált hal. Hiába olvassák, Isten dolgaira korlátozott a látásuk, amíg Jézus Krisztus meg nem nyitja az értelmüket. Csak a feltámadás fényében ért(het)ik meg, hogy a kereszthalál nem kudarc, hanem győzelem; a bűn, a kárhozat, a Sátán hatalmának legyőzése. Ugyanígy, akármit nem értesz, nem bírsz befogadni Jézus Krisztusból, az ő személyéből, a vele történt dolgokból: Kérd, hogy nyissa meg értelmed az Írások alapján. És ő meg fogkja nyitni, mert tanúvá akar tenni.
III. A tanú feladata
A tanú feladatát is elmondja Jézus. Ha Krisztus feltámadt a halálból, ha a kételkedésben ő valami olyan jóval és széppel ajándékoz meg, ami szinte túl szép ahhoz, hogy elhiggyük, akkor arról másnak is tudnia kell. Akkor "hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…" Mert ez a tanú üzenete. Egyrészt nincs olyan nép, közösség, személy, akinek ne kellene hirdetni az örömhírt, hogy Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! A halál legyőzetett. a Sátán vereséget szenvedett. Ez a te feladatod is: nem megmagyarázni, nem pusztán érvelni, ne nagy szónoklatokat tartani, csak tanúskodni, hogy én sem hittem, engem megkeresett, és nem akarok már nélküle lenni - egy pillanatig sem. Az üzenet tartalma pedig a megtérés és a bűnbocsánat. Aki odafordul ahhoz, aki ő utána jött, aki meglátja sebeit a kezén és lábán, aki lebotul a feltámadott előtt, az tudja, hogy szabad emberré lett. Bűnei megbocsáttattak, vétkei ekfedeztettek. Ez az ő ajándéka részünkre, kételkedő emberek számára. Nyissad meg előtte szíved, mert ma rólad mondja a feltámadott Úr: Te vagy erre a tanúm! ÁMEN!
Lovas András

Ha valaki végigolvassa Jézus Krisztus elfogatását, a Nagytanács, Pilátus ill. Heródes előtt lezajlott kihallgatását, mindezekben való megaláztatását, feltűnik neki, hogy Jézus - jobbára - hallgat. Ahogyan Ézsaiás megprófétálta: "Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki." (Ézs.53.7) Ritkán szólt, és akkor sem kereste védelmét, nem háborgott az őt ért igazságtalanság miatt, nem fogadott bosszút, nem jajveszékelt a halállal szemben. Némaságában méltóságot hordozott.
Megfeszítése után, a kereszten már semmit sem mond vádlóinak, ill. az őt gúnyoló tömegnek. Egyedül a megtérő latorhoz, ill. anyjához szól, mennyei Atyján kívül. Jézus a kereszten imádkozik. Kivégzés alatt, haldoklás közben - imádkozik. Az ő Atyjához szól, aki nem vette el tőle ezt a pohárt, bár háromszor kérte. Ahhoz fordul, aki kiszolgálatta őt, egyszülött Fiát, ellenségeinek. Beszél, őszintén és bizalommal azzal, akinek akarata teljesedik be rajta. "Atyám" - szólítja meg őt a gyermeki bizalom hangján. Nem liturgia ez, nem szokás, nem előre megírt imádság. A szenvedő Fiú szívéből fakadó közlés a szerető Atya szívéhez. Azzal, hogy imádságba lezd, elismeri az Atya hatalmát, fennhatóságát, megközelíthetőségét, figyelmét és törődését.
Lehetne Jézus néma, összeszorított ajkú, bezárt szívű. Végigcsinálhatná azt, ami felőle megiratott úgy, hogy nem beszél az Atyával. Mondhatná, hogy végigcsinálom, amit kívánsz, de azt ne várd, hogy közben bizalommal legyek irántad… De nem így történt. Az, aki engedelmes Fiúként önként vette át az Atya akaratát, engedelmesen és bizalommal cselekszi azt meg. Ezért képes még itt is, még most is imádkozni. Ezért képes hinni és bízni halálában is.
I. Jézus az ellenségeiért imádkozik
Ha Jézus imádságát tekintjük, még nagyobb kérdésekkel találjuk magunkat szemben, mint hogy hogyan képes ő egyáltalán imádkozni. Jézus nem magáért imádkozik, mégcsak nem is tanítványaiért, vagy azon kevesekért, akik valóban gyásszal vannak a kivégzőhelyen. Azokért jár közben, akik szembenállnak vele, az ellenségeiért. A tömeg gúnyolódik, mocskolódik és közben jól szórakozik. Valami végre történik a városban. Egy kivégzés mindig eseményszámba ment, ez a mai is. "Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről…másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa…" mondják röhögve. Ezekért imádkozik Jézus. Ahhoz imádkozik, akinek küldöttétmegölik, az, akit megölnek, azokért, akik ezt véghezviszik, akkor, amikor ez történik. Erre nem lehet mást mondani, minthogy abszurd, képtelenség, érthetetlen és értelmetlen. A haldokló gyilkosaiért imádkozik utolsó szavaival? Ahhoz könyörög, akinek Fiát kivégzik? Nem feltámadása után, hanem akkor, amikor mindez zajlik? Mi történik itt? Hogyan lehetséges ez?
Nagyon tévedünk akkor, ha ezt a képtelenséget elintézzük azzal, hogy ő Jézus, az Isten Fia. Még nagyobbat, ha természetesnek vesszük, ha elvárjuk, ha azt mondjuk, hogy persze, könnyű neki. Ha a képtelenség élét eltompítjuk azzal, hogy isteni természetére tekintünk. Mert amint Jézus vért verejtékezve fogadta el az Atya kezéből a halálos döntést, ugyanúgy emberi természete teljes valójával volt jelen a kereszten. Hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja az, hogy ami itt történik, az nem más, mint amire Jézus bennünket is tanított: "Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei atryátoknak a fiai" (Mt. 5.44-45). Amit tanított, azt éli itt meg. Ez a Mennyei Atya jelleme, akinek abban vagyunk mi is fiai, ha úgy cselekszünk, amint ő is cselekedett.
És ha valaki közülünk - saját kudarca, múlasztása beismerése helyett - még mindig azt magyarázná, hogy erre csak Jézus képes, tekintsen egyre Jézus első követői közül, aki - amikor megkövezték - így imádkozott: "Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt" (Apcsel.7.60). Ugyanaz munkál benne, mint Jézusban: a szeretet. Miközben a gyilkos gyűlölet tárgya, isteni szeretettel szeret. Péter apostol ugyanezt írja levelében az üldözött keresztyéneknek: "Ne fizessetek gonoszért gonosszal, gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek." (IPét.3.9)
Ez nem fanatizmus, "extrakeresztyénség", hanem az evangélium és a keresztyén élet középpontja. Éppen abban látszik Krisztus követésünk erőtlensége, hogy elkezdünk tiltakozni: ez lehetetlen, ezt nem is várhatja el, erre nem vagyok képes. De mondogathatjuk-e ezt annak, aki imádkozott értünk, és aki példát hagyott ránk? Lehetünk-e az övéi úgy, hogy ami tanításának és életének, - halálának! - szíve, azt elintézzük azzal, hogy nem ránk tartozik. Pedig ezt tesszük!
II. Hogyan értsük Jézus imádságát?
"Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" - nehéz értelmeznünk Jézus Krisztus szavait. Tudniillik először arra gondolhatnánk, hogy Jézus azt mondja: Atyám, mivel nem tudják mit tesznek, nem is baj, amit tesznek, ne tekints erre. Mintha nem is vétkeznének. Mintha nem lenne súlya a tettüknek. Azonban erről szó sincs, Jézus imádsága nem felmentés a bűn ténye alól. Mit jelent akkor z a félmondta, ez az indoklás?
Sokkal inkább elmélyíti a bűn tényét, semmint jelentéktelenítené azt. Bocsáss meg nekik, mert bocsánatra van szükségük, kegyelemre, hiszen olyan vakok, hogy azt sem tudják, azt sem fogják fel, hogy vétkeznek. A vallási vezetők azt gondolják, hogy isteni gondviselésszerűen ők mentik meg a népet, Isten népét, egy istenkáromlótól. A felheccelt tömeg és katonák megrészegednek a vértől, a zsákmánytól, a látványtól. Eszük ágában sincs azt gondolni, hogy ebben bármi bűn van - a kivégzés mindig is a nép cirkusza volt. Hogy gúnyolják, köpdösik, gyalázzák - része a játéknak, a szorakozásnak. Nem tudják, hogy mit tesznek; tudják, hogy kivégzésen vannak, de nem tudják, hogy bűn amiben részt vesznek. Az Isten Fiát irtják ki maguk közül.
Éppúgy történik, mint ma is. Az ember tudja, hogy mit csinál, de nem tudja, hogy az bűn. A héten megakadt a szemem egy internetes fórumon, amely témája a bűntudat volt. Ellátogatván a mutatott helyre a következő kérdést találtam, amelyhez mindenki, szabadon, természetesen telkjes inkognitóban, így felelősség nélkül, hozzászólhatott: "Bűntudatot érzel-e akkor, ha társadat megcsalod?" A válaszok lényege az, hogy azt sem tudjuk, mi az, hogy megcsalás, hogy ha a másik nem tudja, nem okoz neki fájdalmat, és így tovább. Az egyik hozzászóló azt írta, hogy ha valaki azt állítja magáról, hogy őszinte, nézzen a tükörbe és köpje le, amit lát (mert úgysem az - azaz ilyen nem létezik), vagy ha mégis, ő a legnagyobb balek a világon. Amikor tehát a világ azt mondja, hogy a bűnt - jelen esetben a hűtlenséget - mégcsak definiálni sem lehet, mert ilyen nem létezik, amikor bűn nincs, ha a másik nem tud róla, amikor mindenkinek joga van mindenhez, ami eszébe jut - beteljesedik Jézus szava: nem tudják, mit cselekszenek. Tudják, de nem látják. Máshol ezt így mondja Isten Igéje: "Ezeknek gondolkozását e világ Istene megvakította, mert hitetlenek…" (IIKor.4.4).
Éppen ezért Jézus nem úgy imádkozik, hogy "Atyám, nézd el nekik", hanem úgy, hogy "bocsásd meg nekik". Megmutatja, hogy az egyetlen egy dolog, amit a bűnnel tenni lehet: hogy valaki megbocsátja azt. Mindegy, hogy tudod, vagy nem, az elkövetett bűn megmarad, nem lehet semmivé varázsolni, jóvátenni, elfelejteni. Részesévé lett a világnak és az életünknek. Ami megtörtént, azt nem lehet megnemtörténtté tenni. Isten előtt van, mert minden bűn végeredményben ellene való bűn. Az egyetlen lehetséges válasz rá, a megbocsátás. Oda kell menni, ahol a bűn van. Ezért imádkozik Jézus - mert nélküle a bűnök megmaradnak.
Bárcsak Isten nyitná fel a mi szemeinket is arra, amit teszünk, és amiben nem tudjuk, mit teszünk. Amiben másoknak olyan fájdalmakat és kárt okozunk, amit el sem tudunk képzelni. vagy amivel kapcsolatban azzal nyugtatjuk magunkat, hogy senkinek nem ártunk vele - de Isten szent felségét mégis megsértjük és bemocskoljuk. Nem én, nem te, nem a közvélemény, hanem egyedül Isten a mérce. Egyedül őt illeti a jog, hogy valamiről kimondja, bűn vagy nem. De amit ő annak nevez, mi ne nevezzük másnak, legyen az a mi életünkben, vagy a máséban, mindegy.
III. Jézus imádságának legmélyebb jelentése
A fentieken túl van Jézus imádságának egy igen mély, elrejtett értelme, ami számunkra az örömhír forrása. Amikor azt mondják neki, hogy másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni, igazat mondanak. Azzal ment meg másokat - ott, a kereszten - hogy nem menti meg magát. Ugyanígy Jézus imádságának is kettős értelme bontakozik ki előttünk. Ezek valójában nem tudják, mit cselekesznek.
Amikor Jézust mindenki elutasítja, megveti, az Atya elfogadja. Az utált, megvetett. eldobott Jézus éppen ebben az elvetettségben lesz az egyetlen, tökéletes, megismételhetetlen bűnért való áldozat. Nem tudja ezt Pilátus, nem tudják a vallásos vezetők, nem tudja a szórakozó tömeg, nem tudják a gyászoló és rettegő tantványok. De tudja az Atya, és tudja a Fiú. Isten titka az, hogy a mi vegy végbe a Golgotán, hogy minek lesznek a részesei Jézus ellenségei. nem menti ez a bűnüket, nem oszlatja felelősségüket. De megszerzi számukra a bocsánat lehetőségét. Ezért imádkozhat így a Fiú: Bocsáss meg nekik… Bocsáss meg Atyám, mert itt függük ég és föld között, hogy a te ellenük való haragodat elhordozva elmondhassam ezt az imádságot.
"És a Mennyei Atya kétségtelenül meg is hallgatta ezt a könyörgést, így történt azután, hogy a nép közül sokan hittel itták később azt a vért, melyet kiontottak" - írja Kálvin. Nemcsak Pünkösdkor, nemcsak Jeruzsálemben, hanem itt is, a mai napig is. Mert te, aki velem együtt ott voltál azok között, akik nem tudták, mit cselekszenek, velem együtt ott vagy azok között, akikért imádkozott Isten Fia halálának óráján.
Lovas András

Kedves Testvérek!
Mit lehet mondani ennek az évnek a végén…? Az összegzés, a visszatekintés különösen nehéz akkor, amikor ennyire nehéz évet tudhatunk magunk mögött. Lehetnek közöttünk olyanok, akik valóban őszintén adnak hálát, mert Isten megoltalmazta az életüket, megsegítette őket és átélhették az Isten szabadítását. És a spektrum másik végén is lehetünk: akik veszítettek nagyon sok mindent, akár valakit konkrétan. Lemondás, újratervezés, bizonytalanságok, ugyanakkor egy nagyon érdekes állapot jellemezte ezt az évet: kiléphettünk a megszokott mókuskerékből, máshogy tekinthettünk rá az életünkre. Más módon működtünk, le kellett lassulni bizonyos értelemben. De ne álljunk meg a számadásnál: mi történt velünk, hanem jussunk el a lelki történésekig: milyen utat jártunk be 2020-ban lelki értelemben, a gyülekezeti közösségben? Ezzel az Igével indultunk el a 2020-as évbe: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6, 33) Nem is sejtettük, hogy mit fog ez jelenteni erre az évre nézve? Az igehirdető megkérdezte: nem tudjuk mi vár ránk ebben az évben. Egészen új dolgokkal is fogunk találkozni. Beszélt arról, hogy mennyire nehéz lesz átélni, ha Isten máshogy intéz dolgokat, mint szeretnénk. „Isten tervez” – állt az igehirdetés címében. Ilyen dolgok hangzottak el: „Fel kell tennünk a kérdést: 2020-ban vajon lesz munkám? Miért kell aggódnom, amiről még nem is tudok? Túléljük-e a krízisünket ebben az évben? (…) Egzisztenciális szükségleteinket Istentől várhatjuk. Ha a biztonságunk bármi veszélyezteti, aggódni kezdünk és csak azt soroljuk: mi lesz majd, ha… amikor pedig aggódunk, Jézus odalép hozzánk és az evangéliumot hirdeti a számunkra: Isten országát keressétek! És minden ráadásul megadatik nektek… mert én adom meg nektek, ami csak kell… Jézus nem tervezésre, megvalósításra hív, hanem keresésre.” A tervezés és önmegvalósítás útja helyett Isten országának keresésére buzdított az igehirdető. Megborzong az ember visszatekintve, mekkora súlya van ennek visszatekintve… Az év elején még javában tartott az igehirdetés sorozat arról, mit jelent Krisztus szeretetében meggyökerezve és megalapozva élni? Ennek a jelentőségét sem láttuk akkor még: erről szóltak hónapok óta az igehirdetések, amikor érkezett a krízis és megváltozott minden. A gyülekezetünkre nézve hálaadás lehet bennünk, mert Isten megőrzött minket, sőt megengedte, hogy növekedhessünk, életet munkált közöttünk. A házicsoportokat szeretném kiemelni: nagyon hálásak vagyunk Istennek, amiért megengedte, hogy a csoportjainkban történhessen az az odafigyelés, amire különösen nagy szükség volt a bezártság idején. Hálásak lehetünk visszatekintve a gyülekezet szolgáló közösségéért, akik jelen voltak és akikkel együtt hordozhattuk a közösséget.
Egy olyan Ige van most előttünk, amibe beletekintve nemcsak magunkra ismerhetünk, hanem sokakra, akiket hasonlóan érintett ez az év, sőt, általánosan az emberre, aki Isten nélkül céltalan, magányos és elveszett. S közben felragyog benne az örökkéveló, szerető Isten kegyelme, ami az életünket megtartja, amiért ma is hálát adhatunk.
I. A magány, a múlandóság és az elveszettség képei: 1-12
A zsoltár írója nincstelennek nevezi magát, olyan embernek, mint akinek vagy tényleg nincs semmije, vagy bár sok mindene van, rádöbben arra, hogy valójában semmit nem tud megtartani. Az idő, a tárgyak, a kapcsolatok, a sikerek, lehetőségek: minden, mint a homok, kifolyik a kezei közül. A múlandóságára ráébredő ember érezheti így magát: nincstelen. Mert nincs, amit meg tudna őrizni.
Kiáltás. Ez az ember kiönti panaszát az Úr előtt. És milyen jól teszi, hogy Isten elé viszi mindezt. Az Ő jelenlétébe viszi, elé tárja a panaszt, a fájdalmat, a nehézséget. Kiált és Isten jelenlétébe hozza fájdalmas valóságát, az irrealitását, szenvedését, könnyeit és elkeseredettségét.
„Ne rejtsd el előlem orcádat, ha szorult helyzetben vagyok! Fordítsd felém füledet, ha kiáltok, siess, hallgass meg engem!” – mondja Istennek. Az örökkévaló Istenhez fordul a teremtmény, akinek sietős a dolog, aki, mivel az élete múlandó, nem „ér rá” sokáig várni Isten beavatkozására, mert letelik a földi életének ideje.
„…siess, mert elmúlok… - „nincs időm” – telik az időm, Istenem!” – kiált fel fájdalmasan.
Bizonyára tudunk kapcsolódni ehhez az imádsághoz, átéltük mi magunk is, hogy mennyire tehetetlen állapot is ez és egyedül a cselekvő Istenben reménykedhetünk ilyenkor.
Állapot. Nagyon szemléletes képekkel írja le állapotát a zsoltáros: elmúlnak napjaim, mint a füst, izzanak csontjaim, mint a parázs, csontomra száradt a hús, étvágytalanság, álmatlanság, egyedüllét, magány, kongó üresség… Közben az ellenség is feltűnik, a bántalmazás és üldözés képei bontakoznak ki előttünk. Megjelenik a gyász s végül a múlandóság újabb képe: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, én pedig elszáradok, mint a fű.” A megnyúlt árnyék az éjszaka közeledését jelzi, ami a teljes elveszettség, homályba süppedés veszélyét, a halált jelenti.
Nem tudom, miben tudsz ehhez kapcsolódni, de most Isten színe előtt lehetünk őszinték és megvallhatjuk azt, ha az elmúlt évben eljutottunk bármelyik állapotig. Mert az őszinte állapot megosztása, a valóság felvállalása nagyon fontos ahhoz, hogy Isten segítségét megtapasztalhassuk.
Okok.
Foglalkozik a zsoltáros az okokkal is: miért történhetett mindez. Megjelennek egyrészt a körülmények, a külső tényezők, mint például az ellenség, mégis, a legmeghatározóbb Isten haragja, büntetése büntetése.
Isten haragszik: fölemelt és eldobott… - olvashatjuk. Nagyon könnyedén lesöpri ezt a mai ember: ugyan már, hagyjuk ezt a büntető istenképet az Ószövetségben, Isten szeret és elfogad…
Pedig jó lenne, ha akár itt és most őszintén beleengednénk magunkat ebbe: Istennek van haragja, van büntetése. Krisztus valóban elhordozta a bűneink büntetését és Isten haragját, de ettől még vannak például következményei a bűneinknek, amiket hordozni kell. A világjárvány kellős közepén nem intézhetjük el sem annyival ezt a kérdést: nem, Isten biztosan nem haragszik – sem annyival: az egész járvány és minden baj Isten büntetése, hogy jól megleckéztesse az embert. Sokkal inkább alázattal fordulhatunk Istenünkhöz: Uram, könyörülj rajtunk! Nem érthetjük teljesen az összefüggéseket, ezért bűnbánattal járulunk eléd és kiáltunk: irgalmazz nekünk, Istenünk!
II. Hitvallás és segítségül hívás: 13-23
DE! A zsoltár azonban nem áll meg itt. Megjelenik a „fordító „de”, ami gyakran szerepel a zsoltárokban: de Isten hatalmas, Isten az Úr, Ő irgalmas, Ő cselekszik és nem felejti el szövetségét, nem felejti el a népét.
Mindez hitvallás és reménység. A reménység arra nézve, hogy Isten cselekszik. A szép, hogy a zsoltár az egyéni panaszból közösségi énekké és kiáltássá változik. Megjelenik a nép panasza: ideje könyörülni Istennek! Az egyéni életbe való beavatkozás a nép életébe való beavatkozássá szélesedik. Ezt nagyon meg kellene tanulnunk, mert mi sajnos legtöbbször megállunk az egyéni kéréseknél, szükségeknél. Itt pedig azt látjuk: tovább megy és nem tudja a zsoltáros magát nem a nép részeként értelmezni és látni.
Az imádságban érdekes ritmusa rajzolódik ki. Egy hitvallási tétel mellé egy kiáltás kapcsolódik:
A közösségi kiáltás végül abba az okban találja meg a reménységet, hogy Isten ha megszabadítja a népét, az bizonyság lesz minden nép számára. Tulajdonképpen ezzel visszatalál Izrael alap identitásához és küldetéséhez, kiválasztottságának okához, amit annyiszor elfelejtett története során: „Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. 20 Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, 21 hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. 22 Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, 23 amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék.”
A hitvallásunk és reménységünk kiterjedhet-e, Isten nép, gazdagréti gyülekezet, itt és most nem csak magunkra, a személyes életünkre, de a gyülekezetünkre, sőt, református anyaszentegyházunkra is? Sőt azon túl is, minden keresztyén testvérünkre: Isten szabadítása mutatkozzon meg rajtunk, köztünk, általunk, hogy meglássa a világ Isten hatalmas munkáját?!
III. A megmaradás útja: 24-29
Végül az a kérdés van velünk: mi a megmaradás útja? Az őszinte helyzetfeltárás, a hitvallás és közösségi reménység után a zsoltáros visszatér a saját nehéz állapotához. És ennek nagy jelentősége van. Megmaradásunk a megtörtségünk, Istenre szorultságunk felismerésében rejlik. Ezt valljuk meg most az úrvacsorában is. Isten tud megtartani, nála van az idő, Ő tud minket megtartani, Ő tud megőrizni és majd az örök életbe vinni.
A zsoltáros, bár a helyzete nem túl fényes, mégis nem a halált kívánja (bár minden oka meglenne rá), hanem mégis az életet választja! „Adj éveket…!” – kiáltja. „A megmaradás Benned van! Teremtő Isten, adj megmaradást a múlandóságban, és mi dicsérjük a Te nevedet!”
Befejezés. Lehet ez a mi imádságunk is, bejárhatjuk a zsoltáros útját. Vezethet minket is hálaadásra. Válaszd ma az életet! Ő választott téged Krisztusban! Ragadd meg a kegyelmét, bízd rá az életedet, bízzuk rá a következő évünket, családunkat, gyülekezetünket, népünket, világunkat! Ámen!
(Thoma László)

Egy jó diagnózis kell…! Egy megbízható orvos, egy rátermett szakember. Az mindig megnyugtató. Keretet ad. Állapotot legalizál. Terápiás lehetőségeket ad. A gyógyulás ígéretét nyújtja. Vagy a biztos rosszat. Még mindig jobb, mint a bizonytalan… pedig ebben vagyunk most valahogy mindannyian.
Annyira jó lenne egyértelműen látni helyzeteket, ok-okozati összefüggéseket. Annyira jó lenne tudni, mi merre tart és meddig, mit tegyünk vagy mit ne… valaki mondja meg, de biztosan!
1. Karácsonyi helyzetkép
Nagyon könnyű most annyit látni, hogy a sok bizonytalanság és kiszámíthatatlanság között egy kis megerősítésre lenne szükségünk. A helyzet azonban ennél összetettebb. Isten valóban meg akar bennünket erősíteni, de nem biztos, hogy úgy, ahogy azt várnánk. De ez nem baj, ez a legjobb, ami történhet velünk.
A felolvasott Ige a Messiás eljövetele előtti időszakot, a nagy sötétség, homály és káosz időszakát mutatja be. Annyira hasonló ahhoz, amiben élünk…
A helyzet, amit az Ige leír, nagyon hasonló ahhoz, ami körülvesz most minket.
1.1. Felfordult világ
Felfordultak a dolgok. Nem a normális kerékvágásban zajlanak. Nem úgy, ahogy kellene, ahogy élhető lenne… „Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett?” – olvassuk. Nem csak a körülmények nem normálisak, hanem a reakciók sem. A bajban, gondolhatnánk, Istenéhez fordul a nép, akitől leginkább a segítséget várhatná. De nem ez történik. Alapvetően nem az történik, ami normális lehetne. Alapvető dolgok kérdőjeleződnek meg. Nincs már „ahogy szoktuk”, ahogy illik”, „ahogy mindannyian gondoljuk”… Bármi, tényleg bármi megtörténhet. És meg is történik. És csak szájtátva nézzük minezt – esetleg közönyösen elfordulunk. Ez lett a világ. Elvágyódunk. Ez már nem az a hely, ahol élni szeretnénk…
1.2. Nihil
A fentiekből fakad a nihil, ami mindannyiunkat érinthet különböző szinten. Akár élesen és világosan látjuk az életünk értelmetlenségét, a kultúránk öncélúságát, a pusztulásba rohanó ember értelmetlen küzdését. És közben a mindennapjainkat is átjárja ez: „… olyan dolgokról beszélnek, amelyeknek nincs jövője…” – mert hát minek van jövője egyáltalán? Semmit nem tudunk a jövőről, de az is bizonytalan. Mindent átjáró és mindenhol megjelenő üresség. Mint a rozsda, ami semmit nem kímél, ami fém és nincs megedzve, ötvözve… de ez a rozsda olyan, ami ellen nincs ötvözet sem védekezés.
1.3. Következmény: Szomorúan és éhesen bolyong a nép az országban
Mindebből egy nagyon szomorú állapot következik. Ez az, ami körülvesz minket is, ami a sejtjeinkig meghatározhat minket is, nem vagyunk kivételek ez alól. A próféta ezeket a tüneteket látja: bolyongás, szomorúság és éhség. Bolyongás, azaz bizonytalanság, ide-oda csapódás. Olyan állapot, amikor az ember nem képes nyugalomra lelni, otthonra találni. Szomorúság, amit nem lehet megvigasztalni és az üresség egyenes következménye. Éhség, ami nem a jó értelemben vett vágyakozást jelenti a teljesség felé, hanem megelégíthetetlenséget takar, be nem teljesedés… elégedetlenség…
Egy olyan lelki folyamat ez, aminek a vége a homályban tengődő élet: a megkeményedés a szenvedés idején…. A narratívája ez: Isten nem akar segíteni… A király (vezető) pedig nem tud…
Vigyük most Isten elé a szívünket! Akár, ha ebben vagyunk, ha így vagyunk, vagy ha nem. Másokért is. Nem csak saját magunkért. Lehet a dühöt, a félelmet, a nihilt, a sötétséget, a kérdéseket, a csalódásokat Isten jelenlétébe hozni. Mindennek helye van az Ő színe előtt és a gyógyulás útja, ha lehet előtte az, ami van…
2. Karácsonyi reménység
A történet azonban nem áll itt meg. Az ószövetségi prófécia is kibontakozik, tovább megy. Mert Isten nem azért ad diagnózist, nem azért tart tükröt, hogy megmondja nekünk a magáét, hogy igaza legyen, hogy örömét lelje pusztulásunkban és büntetésünkben. Az Ő terve a homály és sötétség megtörése. Az Ő terve az élet.
2.1.A homály földjén lakókra világosság ragyog
Isten munkája olyan, mint… képeket használ a szentíró is. Olyan, mint a fény, ami betör a homályba. A szakaszban ez a munka a legtöbbször elpusztított területeken kezdődik! Nem kis dolog, nem „alibizés”, hanem komoly szabadító, valós helyreállító munka. Megszólal az evangélium, hogy eljött Isten országa, az Ő uralma. Befejezett igealakokkal írja ezt le a szerző, azaz ez már megtörtént, akkor is, ha nem teljesen látható. Teljesen biztos. Győzelem az ellenség fölött, kiegyensúlyozott béke és uralkodás. „Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége Dávid trónján és országában.” – olvashatjuk.
2.2.Örömhír szól
„Úgy örülnek színed előtt, ahogyan aratáskor szoktak örülni; ahogyan vigadni szoktak, akiknek zsákmányt osztanak.” Az az öröm ez, mint amikor végül megláthatod, hogy volt értelme a küzdelemnek. Megérte bízni és reménykedni. Ha az ünnep igazi értelmét szeretnénk megérteni, ezt kell közel engedni magunkhoz: eljött Isten országa. Jézus uralma köztünk van. Milyen hatással van ez ránk és a világunkra? Tudomásul kell vennünk az Ő uralmát és meg kell hódolnunk előtte. Azt olvassuk, hogy a Messiás uralmával szembeni uralmak elpusztulnak. A hatalom minden pálcája eltörik… az igát, a hajcsár botját… Az elnyomás eszközei megsemmisülnek… Van igazságos Úr, van igazság…!
Ezt tudomásul kell vennie minden hatalmat gyakorlónak – akár Jézus nevében. Mindenkit számon fog kérni Isten. És nincs semmilyen örökké tartó hatalom az Övén kívül. Az Ő akarata a rend, a keretek (ezt azoknak érdemes meghallania, akik kapásból minden hatalmat és rendet elutasítanak).
3. Karácsonyi világosság
Örömhír hát, hogy Jézus értünk született, eljött Isten országa. Járjunk az Úr világosságában, higgyünk benne! Mégsem itt zárul a történet… Időzzünk egy kicsit a világosságban.
Milyen a karácsonyi világosság? Fontos kérdés, hogy mi vár rád, ha kilépsz a homályból, a szürkeségből? Ami biztos, hogy nem a karácsonyi fények, hangulat.
A világosságot, Isten világosságát úgy képzeljük el, mint a teljes átláthatóság állapotát. A világosság nem egy kellemes napfényes állapotot jelöl, hanem egy kellemetlen leplezetlenséget. Teljeskörű átvilágítást, ami Jézus szeretete és kegyelme nélkül megsemmisítő... ezért félhet mindenki tőle. Ezért nem akar az ember alapvetően a világosságban járni. Ezen az ünnepen az evangélium, hogy Krisztus megváltott minket és értünk szenvedett, odaadta magát a bűneinkért, hogy mi fehér ruhát kaphassunk. Sűrű szövésűt, ami eltakarja azt, ami szégyen, megtisztít, megmos. Jöjj most hozzá! Mondd el neki, ami fáj, bízd rá! Lépj be az Ő világosságába! Valld Őt úrnak! Áradjon az életedbe az Ő világossága és legyen áldás számodra is, hogy része vagy az Ő uralmának, az Ő országának.
(Thoma László)