Lovas András Dr.

Az elmúlt alkalommal a gyülekezeti közösségről beszéltünk a missziói gyülekezetről szóló sorozatban. Örömmel vallottuk meg, hogy Krisztus nemcsak az Atyával, hanem egymással is összeköt bennünket. Egymás szeretete, a keresztyének közötti egység annyira fontos Jézus számára, hogy a halála előtti imádságában is ezért könyörög. Ha a benne hívők egyek, meglátja a világ, hogy kicsoda Jézus, és megnyílik arra, hogy higgyen benne. Az egység hangsúlyozása ugyanakkor rossz érzéseket is kelthet sokakban. Nem ismeretlenek előttünk azok a próbálkozások, amelyek ugyanolyanná, azonossá akarták vagy akarják formálni az embereket. Egységre, szeretetre vágyunk, azonban önállóságunkat, önazonosságunkat, egyedi, mindenkitől különböző voltunkat is meg akarjuk őrizni. Lehetünk-e egységben - ha sokfélék vagyunk? Sőt, különbözőségünk elfogadása segítheti-e egységünket? Ezeket a kérdéseket is érintik Pál apostol sorai.
Egy a hitünk, egy a reménységünk, egy az Urunk és Istenünk - mégsem vagyunk azonosak. Közösségre hívott bennünket az Úr - de a közösségben más és más helyünk, feladatunk, szolgálatunk van. Egység és sokféleség. Ennek a kettősségnek az alapján gyülekezetünk 5 meghatározó pontja közül ma a negyedikről, a szolgálatról lesz szó.
Szolgálat alatt azt értjük, hogy mindannyian a nekünk adott lelki ajándékok felismerése alapján megtaláljuk helyünket a Krisztus testében az egész test épülésére.
I. Egység a sokféleségben: a gyülekezet, mint Krisztus teste
A test egysége
Pál apostol a keresztyén gyülekezetet egy testhez hasonlítja. A test képe arra utal, hogy a gyülekezet közössége az apostol szerint élő szervezet. Szemben a ház vagy épület képével (amely szintén ismert az Újszövetségből) a test képe a tagok folyamatos, közeli egymásrautaltságát, élő kapcsolatát hangsúlyozza. Miből született ez a test? "Egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk…" Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel. Ő az, aki bemerít a Szentlélekbe, aki kiárasztja a benne hívőre a Szentlelket, aki megitat a Szentlélekkel (v.13). Mi tehát a keresztyén gyülekezet? Azok közössége, akikre kiáradt a Lélek, úgy, ahogy Mózes vágyta azt, de akkor még nem adatott meg (4Móz.11.29). A kiáradó Lélek egy testté tesz. Az akkori világban lebonthatatlannak tűnő falakat is lebont, hiszen egységbe, szeretetbe, harmóniába forraszt zsidót és görögöt, rabszolgát és szabadot, férfit és nőt, jobboldalit és baloldalit…
A Szentlélek eme munkája tehát az egységet hozza létre, és erre utal a "test" kifejezés. A keresztyén gyülekezet azonban nemcsak olyan, mint egy test, hanem valóságosan is az: Krisztus teste, amely egy, mondja Pál.
A test egy, azonban sok tagja van, folytatja a kép kibontását az apostol. A Szentlélek újat hoz létre, eggyé tesz, de Isten Lelke nem uniformizál. Nem lesz mindenki fül… vagy láb… vagy száj. Nem formál ezer kis fület - mert az nem test, nem működőképes. Miben van hát a különbség? Miben más egyik gyülekezeti tag a másiktól, amint különbözik egyik testrész a másiktól? A Szentlélek egy másik munkája által, az által, hogy a Lélek nemcsak eggyé tesz, de különböző képességekkel szerel fel különböző feladatok elvégzésére a testben. Pál apostol a lelki ajándékokban és az ezekhez igazodó szolgálatokban fogalmazza meg a különbséget.
A test tagjainak különbözősége: A lelki ajándékok
Ahhoz, hogy világosan megértsük, amit Pál apostol ír a korintusi gyülekezetnek, ismernünk kell a címzettek helyzetét. A korintusiak bővölködnek midenféle lelki ajándékban, különösen a látványosakban: a prófétálás, a gyógyítás, a nyelveken szólás bizonyosan előkelő helyet foglalt el a fontossági listájukon. Ugyanakkor erkölcsileg nagyon mélyen vannak; a gyülekezetben pártoskodás, szexuális bűnök és pereskedések rontják az evangélium hitelét. Miközben az életük egyáltalán nincs Isten dicsőségére, ők a lelki ajándékokkal vannak elfoglalva, vélhetőleg egymással versenyeznek, másokat lenéznek, esetleg irigykednek. Úgy tűnik, hogy a nyelvekenszólás ajándékának felértékelésével összejöveteleik gyakran kaotikussá, zűrzavarossá váltak. A keresztyén érettséget abban mérik, hogy ki milyen ajándékkal rendelkezik, miközben a nyilvánvaló bűnökkel nem foglalkoznak. Ez az a helyzet, amelyben az apostol - miután a levél ezt megelőző részében foglalkozik a felsorolt bűnökkel - a lelki ajándékok kérdésében is eligazítást ad.
"A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz." Mi a lelki ajándék, vagy más néven kegyelmi ajándék? Olyan képességek, amelyeket a Szentlélek ad, amelyek ingyen való, nem megszerzett, nem elért képességek, ezért a kegyelmi ajándék, vagy görögül a karizma elnevezés. Egyazon Szentlélek osztogat kinek-kinek különböző ajándékokat, hangsúlyozza Pál azoknak, akik az ajándékok rangsorolása alapján elválasztották az embereket, talán különböző kategóriákat létrehozva.
"Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz." Az a Jézus, aki a szolgálatra hív az ajándék alapján. Ezzel Pál elmondja mire való a lelki ajándék: nem magamutogatásra, nem versengésre, nem egy csoportba való bekerülésre, nem a másokkal való összehasonlításra, hanem szolgálatra. "A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele." Más szóval: a másik ember, így az egész közösség épülésére. Jézus, akit Isten Lelke erővel és hatalommal kent fel mindig másoknak szolgált. Ő a példája annak, hogy a lelki ajándék mások építésére van.
"És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásában is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz." Az erőmegnyilvánulás a keresztyén szolgálatra mutat. Abban Isten ereje mutatkozik meg, nem az ember ügyessége, vagy talpraesettsége. Figyeljük meg, hogy Pál a teljes Szentháromságról beszél ezekben a versekben, hangsúlyozva az egymással vetélkedő korintusiaknak, hogy egy Isten áll a sokféle ajándék, szolgálat, erőmegnyilvánulás mögött. Mintha a Szentháromság Isten munkájának sokféleségét és istenségének egységét és példának állítaná ezzel.
II. Gyakorlati következtetések
Mire hív bennünket az Egyház Ura mindezek által? Mi jelentenek Pál sorai ma a mi számunkra, akik egészen más helyzetben vagyunk, mint a korintusiak. Ők rosszul éltek az ajándékokkal, a karizmákkal; önzőek, kaotikusak, versengők voltak. Egy zűrzavaros, eksztatikus gyülekezet képe bontakozik ki előttünk, ahol az apostol úgy tanít, hogy a rendet, az egységet és a józanságot hangsúlyozza. A mai református gyülekezetek problémája azonban ennek éppen az ellenkezője: nem túlzottan karizmatikusok, hanem túlzottan intézményesek vagyunk. Nem az a probléma, hogy mindenki össze-vissza él a maga valós vagy vélt lelki ajándékával, hanem inkább az, hogy sokan passzívak.
Nekünk azt kell meglátni, hogy a gyülekezet elsősorban a Szentlélektől létrehozott és karizmákkal felruházott közösség, és csak ezután intézmény. A karizmatikus gyülekezeti modell ismertetőjegyei a következők: erősen közösségi, a tagok egymással való kapcsolatára épül; kölcsönösség és egymásrautaltság jellemzi. Rugalmas és helyet ad a spontaneitásnak. Ezzel szemben az intézményi modell a hierarchiára épül, személytelenség, ridegség jellemzi. A karizmatikus modellben a tagok lelki ajándékai kibontakoznak és az egész közöséget gazdagítják, építik. Az intézményes modell ennek nem tud helyt adni.
Gyülekezetünk tehát a Szentlélek által létrehozott közösség, amelyben ő gazdagon osztotta ki az ajándékait. Mindenkinek jutott, bár más és más ajándékaink vannak. Isten gazdagsága, mindaz, ami szükséges a Krisztus testének egészséges működéséhez és épüléséhez, itt van közöttünk. De a test csak akkor működik épen, ha a tagok a helyükön vannak, és funkcionálnak. Azaz azt teszik, ami a dolguk. A test két betegségére hívja fel a figyelmet az apostol:
"Ha ezt mondaná a láb: Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e?" Amikor ránézel valakire, akinek nyilvánvalóan ajándéka van, aki esetleg nagyon is látható szolgálatot végez, és azt mondod, hogy bárcsak én is olyan lennék, de mivel arra nem vagyok képes, nem vagyok jó semmire - akkor ez a betegség jelenik meg a testben. Soha nem mondhatod, hogy te nem vagy jó semmire. Van helyed, van ajándékod, és amíg azt nem használod, nem élsz vele - a test nem működik úgy, ahogy Isten az eltervezte. Isten rádbízott valamit a Krisztus testében, és erre szükségünk van - mindannyiunknak. A gyülekezetben sokan úgy tekintenek azokra, akik látható szolgálatot végeznek, mint ha ők a test egy külön része lennének. Talán nem tudják, hogyan használják az ajándékaikat sokan mások, amint ez nem látható egy vasárnapi istentiszteleten. Fogadd el: van ajándékod és szükség van rád a testben!
"Nem mondhatja a szem a kéznek: Nincs rád szükségem…." mutat rá a másik betegségre az apostol. Nézzétek, milyen gyógyító valóság a gyülekezet karizmatikus természete! Miközben nem engedi, hogy bárki fölöslegesnek, jelentéktelennek érezze magát, annak sem ad teret, hogy valaki többet tartsa magát a többieknél.
Milyen ajándékok vannak? Hol és hogyan használhatjuk őket? Minderről csak röviden, vázlatosan szólhatok most. Először álljon itt egy (nem teljes) felsorolás olyan karizmákról, amelyet az igénk, ill. az újszövetség más helyei megneveznek.
Pál felsorolása kilenc ajándékot említ, amit három csoportba oszthatunk. A cselekvéssel összefüggő lelki ajándékok: hit, gyógyítás, csodatévő erők. A Szentlélek ereje mutatkozik meg abban, amikor valakinek egy konkrét helyzetre, eseményre nézve hit ill. bizonyosság adatik. Például amikor nem tudjuk, hogy belekezdjünk egy építkezésbe, mert nincs elég pénz, de egy valaki, vagy a közösség bizonyosságot kap Istentől, hogy lesz elég, kezdjék el. A gyógyítás ajándéka az, hogy valakinek az imádságára emberek egészsége helyreáll. A másik csoport az ismerettel összefüggő ajándékok: a lelkek megkülönböztetése, az ismeret beszéde, a bölcsesség beszéde. Gondoljunk Jézusra, amikor felismerte, hogy miről súgdolóznak az ellenfelei, vagy amikor álságos kérdéseikre olyan választ adott, ami elnémította őket. A harmadik csoportba a szóval, beszéddel összefüggő karizmák tartoznak: prófécia, nyelvekenszólás, nyelvek magyarázata.
Korintusban ezek körül a látványos karizmák körül voltak a problémák, mert a korintusiak azt gondolták, hogy minél csodásabb, eksztatikusabb ajándékot gyakorol valaki, annál érettebb keresztyén. Ez a magyarázata annak, hogy ebben a felsorolásban ezeket találjuk. Hadd említsek meg néhány más karizmát, amiről az újszövetség beszél: vezetés, könyörületesség, adakozás, bátorítás/buzdítás, vígasztalás, vendégszeretet, evangélizáció, tanítás, közbenjárás…
Hol és hogyan használjuk ezeket? A lelki ajándékainkat használhatjuk a gyülekezeten belül a Krisztus test épülésére, valamint a gyülekezeten kívül is, a mindennapjainkban. Bizonyos ajándékok inkább az egyik oldalra korlátozódnak (evangélizáció inkább gyülekezeten kívül), míg másokra mindkét oldalon szükség van. Ha valaki meghallgatja és vígasztalja kollégáit, az ugyanúgy a Krisztus testének szolgálata, mintha a testvéreit bátorítaná. Ha valaki bölcsen vezet egy céget, ugyanazzal az ajándékkal élhet, amellyel a gyülekezet kormányzásában is résztvesz. Ha valakit Isten könyörületességre és adakozásra hívott, ugyanúgy ad a hajléktalannak, mint rászoruló testvérének.
Mindezeket az ajándékokat használhatjuk rendszeresen, szervezett keretek között, vagy alkalmanként, spontán módon. Lehet, hogy felismered, hogy Isten a könyörületesség ajándékát adtta neked, és egy idő után nemcsak alkamanként élsz vele, hanem formát adsz ennek a szolgálatnak pl. egy gyülekezeti diakóniai csoport, vagy egy városi hajléktalanok közötti szolgálat formájában. Talán felismered, hogy Isten megáldja szavaid, amikor a Biblia üzenetét magyarázod el valakinek, és ezért idővel elkzdesz vezetni egy bibliatanulmányozó csoportot. Talán Isten nemcsak az adakozás karizmáját adta neked, hanem sok pénzt is, ezért létrehozol egy alapítványt, amely átgondolt és szervezet módon támogat bizonyos célokat.
Mi a legfontosabb? Hogy törekedj lelki ajándékokra! Miért? Azért, mert szereted Krisztust és az embertársaidat és ez a szeretet szorongat, hogy tegyél valamit értük. Ugyanakkor tudod, hogy ehhez eszközre van szükséged, hiszen Isten erejével akarsz szolgálni. Imádkozol tehát, hogy felismerd, milyen ajándékot kaptál, és elkzdesz azzal élni.
Ha a Szentlélek indít - élj vele. Nem azon kell gondolkodnod először, hogy néven nevezd a lelki ajándékot, hanem abban kell engedned Isten Lelkének, amiben ő indít, amit ő a szívedre helyez. Ha Szentlélekkel beteljesedve, Krisztussal szerelemben járunk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mire hív és neked csak cselekedni kell. Ha valamit erősen a szívdre helyez Jézus, ha valaminek a hiánya - akár a gyülekezetben - szinte már fájó módon előtted van, és úgy érzed, hogy te valamit tudnál tenni a változás érdekében, kezdeményezz. (példa: imádság istentisztelet után….)
A karizmád úgy fog erősödni és növekedni, ahogyan használod azt. Idővel kibontakozik, tanulással, képzéssel megerősödik és még hatékonyabb lesz Isten Országa építésében. Mindeközben pedig a Krisztus test a Lélek egységében és sokszínűségében egyre egészségesebben működik, egyre hitelesebben tesz bizonyságot arról, hogy Jézus Krisztusban van gyógyulás a világ számára, amely éppen a különbözőség és azonosság kérdéseiben szenved a legfájdalmasabban. ÁMEN!

A missziói gyülekezetről szóló sorozatot folytatjuk a mai napon. Missziói gyülekezet alatt arra gondolok, hogy megértjük, elfogadjuk és mindannyian egyre inkább törekszünk annak megélésére, hogy Isten népe misszióban, Jézus Krisztustól való küldetésben él. Ahogyan az Atya elküldte Jézust a világ megváltására, úgy küldte el a feltámadott Jézus az ő tanítványait munkájának folytatására. Az egyháznak nem egy programja a misszió - amelyet talán azért tesz, hogy ne szűnjön meg - hanem a lényege, a szíve. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk - szokták mondani. Nem azért van misszió, mert van gyülekezet, amely ezzel is foglalkozhat, hanem azért van gyülekezet, hogy a Szentlélek erejében Krisztus munkáját folytassa a földön.
Gyülekezetünkben öt kifejezés köré csoportosítva fogalmaztuk meg, hogy mire hív bennünket Isten, milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Készülve arra az áldásra, Istentől való ajándékra, és ugyanakkor kihívásra, amelyet a közeljövőben templomunk használatbavétele fog jelenteni, elkezdtük áttekinteni ezt az öt témát: tanítványság, dicsőítés - Isten magasztalása, közösség, szolgálat, misszió. Ma a közösségről fogok szólni.
Közösség alatt azt értjük, hogy őszinte szeretetkapcsolatok kiépülésén munkálkodunk annak alapján, hogy Jézus Krisztus nemcsak az Atyával, hanem egymással is összeköt bennünket.
Azt kell mondanunk, nagy hálával a mi Mindenható Urunknak, és nagy alázattal előtte, hogy ezen a területen 12 év alatt sok áldást tapasztaltunk meg. Többen a gazdagréti gyülekezet egyik legmeghatározóbb tulajdonságának éppen közösségi voltát tartják. Sokan tudják elmondani közöttünk  - a lelkipásztorral együtt - Isten iránti hálával, hogy mennyi szeretetet kaptak a gyülekezeti közösségben. Ez a szeretet mindig más és más formában nyilvánult meg. Figyelemben, meghallgatásban, konkrét segítségben, imádságban, anyagiakban, és folytathatnánk a sort. Az egyik kulcsszó gyülekezeti önazonosságunkban, hogy Isten családja vagyunk. A közelmúltban készítettem négy interjút négy fiatallal a templomépítés kapcsán. Mindegyik interjúban végigvonult a párhuzam az épület családias jellege és gyülekezetünk családias légköre között. Isten ajándéka ez számunkra.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy soha sem hibáztunk, nem bántottunk meg egymást akarva-akaratlanul, nem voltunk esetenként nagyon is figyelmetlenek. Mindez nem jelenti azt, hogy nem hív Isten bennünket növekedésre ezen a területen két vonatkozásban is. Mennyiségileg, azaz hogy azok, akik nem vesznek részt a közösség életében, egyre jobban bevonódjanak abba. De minőségileg is: növekedve az egymás iránti szeretetben.
A mai igehirdetésben nem egy bibliai részt fogok magyarázni, hanem egy átfogó képet kívánok adni, mit tanít az Újszövetség a közösségről. Először ennek szükségességéről, majd megélésének mikéntjéről fogok szólni.
I. A keresztyén közösség szükségessége
Sokan és gyakran mondják, hogy ők hívők, de ahhoz, hogy imádkozzanak, nem szükséges templomba járni. Egyedül is lehetnek jó keresztyének, nem beszélve arról, hogy mindig ismernek olyanokat, akik járnak templomba, mégis rongy emberek. Sajnos, ebben van igazság. De vajon mi az, amit ezen emberek többsége nem ért, nem lát, és nem is kap meg, amíg nem vesz részt a hívők közösségében? Miért szükséges a keresztyén közösség?
Isten Krisztus testén, azaz az Egyházon keresztül teszi magát valóságossá számunkra: "Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk." (1Jn.4.12) Hús és vér teremtmények vagyunk, akiknek arra van szükségük, hogy Isten szeretetét, kegyelmét, bocsánatát, szentségét megfogható módon is tapasztaljuk. Isten testté lett Jézus Krisztusban 2000 éve, és folyamatosan "testet kell hogy öltsön" az ő követői által. Ezért nevezi az egyházat Krisztus testének Pál apostol. Hívő testvéreink gyakran Isten "keze", "lába", "szeme", "szája" a számunkra, amint mi is számukra. Nagyon nagy felelősség kimondani, de mindez azt jelenti, hogy sokszor rajtunk múlik, hogy valaki megtapasztalja-e Isten segítő kezét…
Csak együtt lehetünk azzá, ami Isten célja velünk. A keresztyén közösség alapja a teremtéstörténetben keresendő. A Szentháromság Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert - férfivé és nővé. Istenképűségünk elsődleges jelentése, hogy kapcsolatra teremtett lények vagyunk. Kapcsolatra Istennel és kapcsolatra egymással. Olyan kapcsolatra, szeretetközösségre, egységre, amelynek mintája a Szentháromság titkos szeretetközössége. A bűn lényege, hogy a kapcsolatok megromlottak, míg Jézus azért jött, hogy helyreállítson minket. Megdöbbentő, hogy ezért így imádkozik: "hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk." Jézus imádságában a mi egymással való szeretetközösségünk forrása és mintája az ő Atyával való kapcsolata. Ebből táplálkozik, de ez a mércéje is a mi egységünknek. Mindez azt jelenti, hogy senki nem lehet teljes - egyedül. Ez persze általánosan emberi, és nem specifikusan a keresztyén közösségre vonatkozik, de egy szétzilált világban, amely a kapcsolatok válságát éli, Krisztusban felszabadulunk, gyógyulunk és gyógyulást munkálhatunk.
­Egységünk és szeretetünk talán a két legnagyobb bizonyítéka az evangéliumnak a világ előtt. "Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" - mondja Jézus. (Jn.13.35) A János evangéliumából olvasott igénk is megvilágítja, hogy szeretetközösség és misszió összetartozik. Éppen ezért imádkozik Jézus halála előtt az ő benne hívők egységéért: "…hogy felismerje a világ, hogy te küldtél engem". Jézus Krisztus szeretetre szabadított meg bennünket; szeretetre a Mennyei Atya iránt és szeretetre minden ember iránt. Minden ember egységre, közösségre, szeretetre vágyik. Ha mi szeretjük egymást, ami a nekünk adatott Szentlélek által lehetséges, akkor mások vonzódni fognak - először hozzánk, de hamarosan a szeretet forrásához, Mennyei Atyánkhoz.
­A keresztyén embernek keresztyén környezetre is szüksége van, hogy egészséges keresztyén életet éljen. Mindazok élete, gondolkodása, értékei, akikkel folyamatosan együtt vagyunk, erősen formál bennünket. A keresztyén közösségben egészséges modelleket kell(ene) látnunk.
Isten azt akarja, hogy belépjünk az egymással megosztott élet örömébe és áldásaiba. Krisztus arra hív minket, hogy gyakoroljuk magunkat abban, hogy megosztjuk mindazt, amit tőle kaptunk: anyagiakat éppúgy, mint nem megfogható áldásait. Adunk egymásnak az időnkből, az energiánkból, és közben megtapasztaljuk azt a csodát, hogy a gazdagság nem az, hogy mindent magamnak tartok meg, hanem az, hogy másoknak van miből adnom. Az Isten Országának a titka és a csodája az, hogy nem akkor van több, ha kevesebbet adok, hanem akkor, ha többet szétosztok. Így gazdagodik meg az életünk, ha együtt követjük Krisztust.
A közösségi életben Istent valóságosan megtapasztaljuk azáltal, hogy Krisztust látjuk a testvéreinkben, egyre inkább elváltozunk hasonlatosságára és közben az ő Országát éljük a világ elé. Ez a válasz a keresztyén közösség miértjére.
II. Hogyan éljük meg a keresztyén közösséget?
Ha valaki végigolvassa az újszövetségi leveleket, amelyek javarészt gyülekezeteknek, azaz keresztyén közösségeknek íródtak, észreveszi, hogy milyen sok olyan buzdítás, felszólítás található benne, amely az "egymás" kifejezést tartalmazza. Ezeket próbáltam csoportosítani. Mindenek felett, és mindenek összefoglalásaként áll, amit Jézus mond: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." (Jn.13.34) Minden más, amit a közösséggel kapcsolatban olvasunk, ezen parancsolat "alatt" hangzik el. A következőkben foglalhatjuk össze a keresztyén közösség, egymás szeretetének újszövetségi megélését.
Szolgáljátok egymást! Gondoljunk a lekcióban felolvasott Krisztus Himnuszra! Jézus, aki nem tekinette zsákmánynak - megtartani való gazdagságnak - isteni dicsőségét, ezért önmagát megüresítve, megalázva emberré lett, majd a keresztre ment. Miért? Hogy szolgáljon az emberiségnek. Szeretete szoláglatra vezette: értünk adta oda önmagát. Ne felejtsük el, hogy Pál apostol éppen a kersztyén közösségnek és közösségről ír, amikor ezt említi: az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt! Szolgálod-e Jézus módjára a testvéred? Különbnek tartod-e magadnál a másikat? A szeretet szogál - nem a kényszer. A szeretet nem önző, nem hiú, nem büszke. Meglátja a másik ember érzelmi, fizikai, anyagi stb. terhét - és segít. Sok gyönyörű példája volt és van ennek a gyülekezetben - de legyünk még szeretőbbek és készségesek a szolgálatra!
­"Építse egyik a másikat" (1Thessz.5.11) Az épülés képe gyakran kapcsolódik őssze a gyülekezettel (Ef.4.12-16, 1Pét.2.4kk). Aki Krisztushoz fordul, az növekedni is akar benne; ennek a növekedésnek, az együttes növekedésnek a képe az épülés. Mert a növekedés nem magányos, hanem közösségi ügy a keresztyén ember életében (hiszen nem önmagamban, hanem az Isten és az egymás irátni szeretetben kell növekedni).Éppen ezért nem azt mondja az Ige, hogy építsd fel magad, hanem építsd a másikat, építsétek egymást. Hogyan?
Tanítsátok egymást! (Róm.15.14) Bibliai meglátások megosztása által. Egészen más egy kiscsoportban beszélgetni az Isten Igéjéről, mint egy igehirdetésre figyelni. Mind a kettőnek fontos szerepe van az épülésben. A tanítás nem a lelkipásztor privilégiuma.
Intsétek egymást! (Kol.3.16) Az egymás iránti szeretet és felelősség magában hordozza egymás megintését is, ha az szükséges. Szeretetben kell, hogy történjen, nem az összetörés, hanem a megjobbítás szándékával. Elkerülése azonban az egymás iránti szeretet és felelősség elutasítását jelenti - csak azért, mert könnyebb egymást nem konfrontálni bűnökkel.
­Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dícséreteket és lelki énekeket! (Ef.5.19). Szintén az építéshez tartozik.
A kegyelem gyakorlása (amelyben egymáson keresztül Krisztussal találkozunk) Az egymásnak történő bűnvallást és a bocsánatkérést ill. megbocsátást foglaltam össze ezzel a címmel.
­"…valljátok meg egymásnak bűneiteket… " (Jk.5.16) Amikor ezt cselekesszük, leleplezzük magunkat, sebezhetővé, gyengévé leszünk, levesszük az álarcunkat és nem rejtegetjük valós magunkat. Nagyon nehéz!, de így tanulhatunk igazi alázatot és a másik ember szeretét. Természetesen ez a legritkább esetben történik más előtt, mint egy-két hozzánk legközelebb álló testvér (pl. akkor, ha egy nagyobb közösség ellen vétkezünk). Az a gyülekezet, ahol az embereknek van szabadságuk bűneiket megvallani egymásnak, sokkal kevésbé valószínű, hogy ítélkező, büszke, törvényeskedő közösséggé válik, mint ahol nem merik gyakorolni ezt. Idetartozik a bocsánatkérés is, ha a másik ellen vétkeztem.
"Bocsássatok meg egymásnak" (Ef. 4.32, Kol. 3.13). A meg nem bocsájtás, a harag, a keserűség megtöri a kapcsolatot, halált hoz az élet helyébe. A gyülekezet közösségében a sértődés, a visszavonulás, az elrejtőzés, a megkeményedés: a Krisztus teste egységének a megtörése, Jézus imádsága ellen való cselekvés, a közösség megrontása, a misszió ellehetetlenítése. Fontos, hogy lássuk; itt nemcsak konkrét bántó cselekedetekről vagy szavakról van szó, hanem a gyülekezet lelkületéről. Érződik, ha valahol egység és szeretet van, mint ahogy az is, ha mindez nincs jelen. Egy közösségben mindig lesz bűn; a kérdés, hogy elég engedelmesek vagyunk-e ahhoz, hogy ne engedjük a keserűséget és a sértődést felnőni, és ezért Jézus Krisztusra tekintve gyakoroljuk a megbocsájtást, Isten kegyelmének a kiterjesztését a másik emberre (tudván, hogy mi is ebből a kegyelemből élünk). Ez is a "szeressétek egymást" elengedhetetlen része.
A missziói gyülekezet tagjai tehát egyrészt élvezik mindazokat az áldásokat, amit a Krisztusi közösségben kapnak, másrészt szembe kell nézzenek saját bűnös és töredékes voltukkal, amire igazán akkor derül fény, amikor mélyebb kapcsolatba kerülünk egymással. Ennek fájdalmát átélve azonban Krisztus kegyelme kiterjesztésének és elfogadásának a lehetősége is adódik, amellyel hálás szívvel élhetünk, és ami által a kapcsolatok - ahelyett, hogy megromlanának - még meg is erősödnek. Isten adja meg nekünk, hogy úgy szeressük egymást egyre jobban, őszintébben és figyelmesebben, hogy ez a szeretet valóban az Úr Jézus Krisztust tükrözze vissza e szeretetre éhes világban! Ámen!

Két oka is vannak, hogy a felolvasott bibliai részt nem halljuk úgy, amint azt Máté evangélista szerette volna. Vannak, akik számára ez a néhány vers mint missziói parancs, mások számára pedig mint a keresztelés szereztetése kelt önálló életre. Ha olvassuk, vagy egyikre, vagy másikra gondolunk, és azonnal megszólal bennünk mindaz, amit már sokszor hallottunk erről a néhány versről. Természetesen missziói parancs ez - de nem állhat külön mindattól, amit ebben az evangéliumban olvasunk, és különösen veszélyes, ha semmi mást nem jelent egy egyénnek vagy közösségnek, mint a meglévő missziói munkájuk igazolását, sokszor hangoztatott szlogent. Hasonlóképpen természetesen helyesen tekintünk úgy erre a részre, mint amelyben Jézus Krisztus elrendeli a keresztség gyakorlását, de ez nem meríti ki a szöveg jelentését.
A missziói parancs Máté evangéliumának a summája, a csúcspontja. Összefoglalja és megerősíti mindazt, ami előtte olvasható. Máté sűrítve megismétli mindazt, ami számára fontos. Ha ezt meg akarjuk érteni, fel kell tennünk a kérdést: Kiknek és miért írta evangéliumát?
Máté evangélista elsődleges célja nem az volt, hogy írjon egy "Jézus élete" feljegyzést. Szemei előtt az lebegett, hogy egy átmeneti helyzetben és válságban lévő gyülekezetnek úgy mutassa be Jézus Krisztus születését, szolgálatát, halálát és feltámadását, hogy ez a közösség megtalálja ebben Istentől való elhívását. Bibliamagyarázók szerint olyan zsidókeresztyéneknek ír Máté, akik nem Júdeában, hanem pogányok között élnek. Abban az időszakban vagyunk, amikor a zsidóság és a Jézus-követők mozgalma kezd egyre jobban elválni egymástól. Fokozatosan kell szembenézniük azzal, hogy kik ők. Hogyan tekintsenek magukra? Mi az elhívásuk és a feladatuk? A zsidóság elfordul tőlük, ők viszont nem pogányok. Elszakíttatnak a gyökereiktől. Mi az identitásuk ebben az új helyzetben? Ezen nehéz körülmények között Máté evangéliuma választ ad nekik: ők Isten missziói népe, akik meg kell hogy lássák a a bizonyságtételre és a szolgálatra vonatkozó lehetőségeket. A válságban lévő keresztyének ebben ismerhetik fel igazi elhívásukat és küldetésüket. Ez a gondolat vonul végig az evangéliumon, és erre ad megbízást Jézus, amikor tanítványainak azt parancsolja, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket. Tanítványság és misszió szorosan összetartozik Máté evangéliumában. A missziói gyülekezetről szóló sorozatunkban gyülekezetünk öt pontjából ma a "tanítványság" témájában várjuk, hogy Isten szóljon hozzánk.
I. A tanítványság kezdete: "megkeresztelve őket…"
Ki a tanítvány? Mivel kezdődik a tanítványság? Mi a feladata azoknak, akiknek a minden hatalommal bíró Jézus azt mondja, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket? A felolvasott rész a tanítvánnyá tételhez két másik kifejezést rendel: megkeresztelvén és tanítván. De vajon tényleg a keresztséggel kezdődik Jézus követése?
Jézus Krisztus követése az ő hívásával kezdődik: "Jöjjetek utánam és én emberhalászokká teszlek titeket. - Ők pedig azonnal ott hagyták a hálóikat, és követték őt." (Mt. 4.19-20). Jézus idejében a tanítványság, egy idősebb, érettebb mesterhez való kötődés nem volt ritka. Azonban míg a tanítvány volt az, aki jelentkezett a rabbinál, Jézus esetében az ellenkezőjét látjuk. Aki magát ajánlja, azt van, hogy elutasítja. Aki pedig egészen valószínűtlen, mint ezek a galileai halászok, azokat elhívja. De nem csak ez a különbség a korabeli tanítványság és Jézus gyakorlata között.
Mindmáig gyakran felvetődik a kérdés bennünk, hogy hogyan lehetséges, hogy Jézus csak megszólítja a halászokat, és azok hálóikat hátrahagyva követik őt. Hogyan lehetséges, hogy Jézus csak annyit mond a vám mellett ülő Máténak, hogy kövess engem, és az felkel és követi őt? Semmi egyezkedés, semmi mérlegelés, semmi előzetes ügyintézés, csak azonnali engedelmesség. Mi történik a tanítvánnyá hívásban? Mivel kezdődik a jézusi tanítványság?
Nem kevesebb, mint egy új élet. Amikor valaki felkel és követi Jézust, az a Jézusban jelen lévő Isten Országa valóságára válaszol. Jézus azt hirdeti, hogy térjetek meg, mert elközelített az Isten Országa. Isten uralkodik - őbenne, őáltala. Ennek az uralomnak a megnyilvánulása, hogy a betegek meggyógyulnak, a megkötözöttek megszabadulnak. Amikor Jézus ezzel az Istentől való felkenetéssel megszólít, elhív valakit, amikor az illető felkel és mindent maga mögött hagyva követi őt, nem más történik, mint hogy magához öleli Isten uralmát. Úgy is fogalmazhatunk, hogy átadja az életét, hinni kezd, rábízza magát Krisztusra. Aki Jézus Krisztust Úrnak ismeri el maga felett, az ezzel azt is elismeri, hogy korábban saját értékei szerint élt. A követésre hívás Isten uralmába való hívás, és Istentől való ajándék az ember számára.
Ezzel a hívással kezdődik a tanítványság és erre az isteni ajándékra utal a "megkeresztelvén". A keresztség a bűnbocsánat valóságát hirdeti, azt, hogy Krisztussal együtt meghaltunk és vele együtt feltámadtunk. Soha nem szabad elválasztani a hittől, és úgy tekinteni rá, mint ami puszta cselekedetként tanítvánnyá tesz.
Mindezek alapján a missziói gyülekezetben a hangsúly nem lehet a gyülekezethez csatlakozáson úgy, hogy ne esne szó a tantíványságra való elhívásról, az Isten Országába való belépésről. Nem az a cél, hogy sokan legyünk, hanem az, hogy minél többen hallják meg, ismerjék fel, amint Jézus Krisztus ma is megszólít: Kövess engem! Az legyen az imádságunk, hogy minél többen legyenek, akik amikor Jézus hívása elhangzik, nem ingadoznak, nem magyarázkodnak, hanem örömmel engedelmeskednek. És az legyen még az imádságunk, hogy mindannyiunkon keresztül meg tudjon szólni Jézusnak ez a szava újra és újra, hiszen ilyen valóságosan megszólítani egyedül ő tud.
II. A tanítványság folyamata: "tanítva őket…"
Mire tanítja Jézus az övéit, és mit kell a mindenkori tanítványoknak átadni azoknak, akik tanítványokká lesznek? Ezen a ponton is először tekintsünk a korabeli rabbik és Jézus gyakorlata különbségére. A rabbi és tanítványa a Törvényt, azaz a Tórát tanulmányozza. A tanítványt az vezeti a rabbihoz, hogy őt a Tóra igazi ismerőjének tarja. Addig tanítvány, amíg maga is tanítóvá nem válik. Jézus tanítványi munkájában ugyanakkor nem a Tóra, hanem önmaga áll a középpontban. Személye a legfőbb tekintély. Tanítványai pedig nem a függetlenség felé haladnak, hogy egyszer majd elhagyják mesterük és maguk is tanítókká legyenek. Számukra a tanítványság nem eszköz az úton, hanem maga a végcél. Ők sohasem fognak Jézus helyébe lépni.
Mit tanított Jézus a tanítványoknak? Mi a misszió tartalma? A tanításról nekünk az ismeret jut eszünkbe, még pedig az intellektuális, információ jellegű ismeret. Jézus tanítása azonban nem kizárólag az észre, sokkal inkább a hallgatók akaratára irányult. Arra hívta a tanítványokat, hogy rendeljék alá magukat az Isten akaratának, Isten akarata szerint éljenek. A tanulás nem tanteremben, nem templomban, hanem az életben történt. Lényege a Jézushoz kapcsolódás volt. A tanítványokat Jézus arra hívta el, hogy vele legyenek (Mk. 3.14). Együtt mentek az úton, együtt ettek és ittak, együtt voltak, amikor Jézus Isten Országáról tanított, amikor gyógyított és szabadított. A tanítványoknak nem nagy dolgokat kellett tenni, hanem Jézussal kellett lenniük. Jézus volt számukra a modell, a követendő példa. Ezen keresztül sajátíthatták el, mi az Isten akarata, mit jelent az Isten uralma alatt élni, Krisztust követni.
Isten akarata pedig az, amit a következő módon foglalt össze: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mt. 22.37-38) A tanítványság szíve, hogy Jézus követésében, az adott helyzetben cselekedeteinkkel szeretjük az Urat és a másik embert. Nem véletlenül mondja: "Tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…", hiszen máshol meg így szól: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei atyám akaratá." (Mt. 7.21)
A missziói gyülekezetben a tanítványok közösségének tagjai egymást kell hogy segítsék abban, hogy ez a szeretet kiteljesedjék bennük. Azoknak, akik hosszabb ideje követik Jézust fontos segíteni azok számára, akik a közelmúltban lettek követők. Vannak erre nagyon jó példák a gyülekezetben, amikor valaki "maga mellé vett" egy-két testvért, hogy rendszeressen találkozzanak, beszélgessenek, Igét olvassanak, imádkozzanak. Akkor igazán jó ez, ha az életüket is megosztják egymással, nemcsak bibliai témákról beszélgetnek. Tanítvánnyá tétel történik a házicsoportban is - sokszor nem egy, hanem oda-vissza irányban. Mindez misszió, hiszen a misszió - Máté szerint - tanítvánnyátétel tanítás által. És mindenben megerősödik az, hogy kik vagyunk, mire hívott bennünket Isten. Hadd buzdítsam azokat, akik régebben követik Jézust, hogy álljanak Isten elé a kérdéssel: Hívsz-e Uram engem arra, hogy tudatosabban, nagyobb elkötelezettséggel részt vegyek a tanítvánnyá tétel szolgálatban? Kik azok a testvéreim, akiknek az életem - ha mégoly tökéletlen - mintája lehet Jézus követésének? Egyáltalán alkalmas-e az életünk erre? Ha tanítványok vagyunk - a tanítvánnyá tétel missziójában állunk. Hűségesen követjük-e őt? Vele vagyunk-e? Töltünk-e időt Jézussal, imádságban, elcsendesedésben, a Biblia olvasásában? A tanítvánnyátétel nem technika, hanem jézusi jellem kérdése. Méltó vagy-e arra, alkalmas vagy-e arra, hogy másokat "magad mellé végy"?
III. A tanítványság lehetősége: "És, íme, én veletek vagyok minden napon…"
Hogyan tudnának a tanítványok, hogyan tudnánk mi bárkit is Jézus tanítványává tenni? Hogyan rendelhetett Jézus ilyen missziót az övéinek - akkoriaknak és maiaknak? Hogyan találhatják meg e misszió végzésében identitásukat a Máté féle gyülekezet tagjai?
Máté bátorítja őket és minket is azzal, hogy a tizenegy, aki először kapta feladatot, szintén nem volt erőtlenség nélkül való: "Amikor meglátták [Jézust], leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket." Az, hogy valóban megtették, amire Jézus elküldte őket, elősorban tehát nem egyéni alkalmasságukra épült. A misszió nem önbizalomból, hanem Jézus iránti bizalomból fakad. Jézus hatalmára és ígéretére tekintő bizalomból.
Jézus azt hirdeti nekik, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Minden hatalom. Gondoljunk bele a szavak jelentésébe! Nincs olyan erő, amely Jézus felett van. "Menjetek el tehát…" - folytatja. A tanítvánnyá tétel logikus következménye annak, hogy Jézusé minden hatalom. Ha övé a királyi uralom, akkor ezt lehet és kell hirdetni.
Az ígéret pedig így hangzik: ""És, íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Csodálatos, hogy Máté evangéliuma azzal végződik, amivel kezdődik: "Íme, a szűz fogan a méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek - ami azt jelenti: Velünk az Isten" Jézus folyamatos jelenlétéről biztosítja azokat, akik tantíványaiként mindeddig vele voltak, és akik tanítványaiként mostantól fogva abban a misszióban élnek, hogy tanítvánnyá tegyenek minden népeket - szintén ővele. Mert való és igaz, hogy ma is azok a tanítványok tapasztalják meg Jézus vezetését és jelenlétét, akik odaszánják magukat a misszióra a mindennapokban.
Amikor nem vonakodsz bizonyságot tenni arról, hogyan cselekszik az életedben, amikor nem vonod meg idődet, figyelmedet és energiádat attól, akit felebarátként eléd hoz a szükségében, amikor az igazságot képviseled a hazugsággal szemben, amikor együttérzéssel cselekszel a közömbösséggel szemben, amikor Jézust helyezed a középpontba önmagaddal szemben, megtapasztalod, hogy ma is igaz az ígérete. Ha nem rettegsz attól, hogy általad is követésre hívjon másokat, bátran nyisd meg a szádat. Ha egy munkahelyen nyilvánosan lehet reikizni, ha emberek egymást "gyógyítják" mindenféle erőkkel, ha egymást hívják újabb és újabb asztrológia, reiki és hasonló tanfolyamokra, mi miért szégyelljük a hitünket? Jézust követve tanítványként, azonosulva elhívásunkkal, hogy mi is tegyünk tanítványokká másokat, miénk az ő ígérete: "Én veletek vagyik minden napon a világ végezetéig." ÁMEN.

Múlt héten a missziói gyülekezet istentiszteletéről volt szó. Láttuk, hogy Isten népének istentisztelete, Isten előtti hódolása az élet istentiszteletének középpontja. Amikor együtt vagyunk és ő megszólal közöttünk, Igéje és Szentlelke által önmagát adja nekünk, a válaszunk, hogy dícsérjük és imádjuk őt, és magunkat újra odaszánjuk Jézus Krisztusnak. Ő találkozik velünk újra és újra, táplál, kiigazít, bátorít, vígasztal, megerősít és elígazít bennünket, akiket arra hívott el, hogy egész életünkkel ővéi legyünk.
A ma olvasott példázatban Jézus az istentiszteletről tanít bennünket továbbra is.
I. A példázat
Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, írja Lukács, Jézus egy példázatot mondott. Elhangzik egy történet, amely távoli tőlünk. Más kor, más helyszín, más nép, egészen más emberek. A történetek, a példázatok azonban veszélyesek. Mert egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy a távoli történet közelivé lesz, a mások története ami történetünkké lesz. Jézusnak ez is a célja. Azt akarja, hogy a hallgatók - akkor is, ma is - azonosuljanak egy személlyel vagy egy csoporttal és így maguk is a történet részévé váljanak. Ezen keresztül kapunk indíttatásokat, formálódik jellemünk, jobban megismerjük megunkat és az Urat. Vajon mi kivel azonosulunk a példázatból?
A farizeussal? Egyértelműen nem. Ez a kifejezés mára szitokszóvá vált. Ha valaki sohasem olvasott a Bibiliából, és nem tudja, hogy kik voltak a farizeusok, akkor is ismeri ezt a kifejezést, ami igen rosszul hangzik. Jézus ellenfeleivel, gyűlőlőivel, a képmutatókkal, a törvényeskedőkkel - hogyan tudnánk azonosulni?
A vámszedővel? Igaz, hogy ő a szimpatikusabb a történetben, különösen hogy ő nyeri el Jézus dícséretét, és ezt automatikusan magunknak tulajdonítjuk, de ugyanakkor mi közösségünk nekünk egy vámszedővel? Ők a korabeli pénzügyi maffia. Erőszakosak, pénzéhesek, könyörtelenek. Az ellenséget kiszolgálják, ezért megvetik őket népük tagjai. A mi vámszedőnk mindezzel együtt még teljesen öszetörten jelenik meg Isten házában. Ez sem igazán mi vagyunk…
Hát akkor kik vagyunk? Valahol a félúton? A kettő között? Ki ez, ki az? - Ne válaszoljuk meg a kérdést! Nézzünk bele Jézus példázatába. "Néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
II. A farizeus
Kik ezek az emberek? Kik a farizeusok? Mi jellemző rájuk?
Isten iránti buzgóságban égnek. Mindenük a Törvény betartása, amit ennek érdekében ezer és ezer konkrét helyzetre lebontva szabályok sokaságát alkották. Fontos számukra a személyes élet tisztasága, az tized, a böjt, stb. Minden kétségen kívül magasabb erkölcsi szinten álltak, mint sokan kortársaik közül.
A farizeusok nem tartották magukat hibátlannak. Tudták jól, hogy Isten előtt bűnösök. Különben nem mutatták volna be azokat az áldozatokat, amelyeket minden zsidó ember. Ugyanakkor szívük mélyén azt gondolták, hogy mégis közelebb állnak Istenhez, mint sokan mások. Úgy vélték, hogy tiszta, rendes életükkel előjogokat szereztek Isten előtt. Úgy érezték, hogy ha valaki igazán odaszánt, elkötelezett, érett és komoly, akkor ők azok. Éppen ezért másokat lenéztek. Sőt, minél inkább megvetették a "közönséges hívőket", annál igazabbnak érezték magukat. És minél inkább úgy érezték, hogy nekik különleges helyük van az Isten színe előtt, annál kevesebbre tartották a többieket. Ezért hát Jézus "néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
Talán nekünk is szól? Akik Isten törvényével olyan ügyesen tudunk élni. Kiválasztjuk belőle azt, amibe - úgy véljük - mi nem ütközünk bele. Ez tesz bennünket - látszólag - igazzá. Közben jól látjuk, hogy bezzeg mások nem felelnek meg ennek. Ez még igazabbá tesz minket a magunk szemében. És bár tudjuk a leckét, hogy hogyan kell imádságban vagy istentiszteleten illően megszólalnunk, a szívünk mégis úgy szól, hogy "Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…".
Talán nekünk is szól? Akik vasárnapról vasárnapra összegyűlünk, hogy az Urat dícsérjük és hálát adjunk neki. "Istenem, én nem vagyok olyan, mint aki csak nagy ünnepeken jön ide…."
Talán nekünk is szól? Akik másokat tanítunk vagy a gyülekezetben szolgálunk, akik sokaknál többet tanultunk, vagy komoly áldozatokat hoztunk. Ami Isten ajándéka és elhívása volt számunkra - tanulás, szolgálat és áldozat - az lett igazságunk, Isten előtti jogunk? Istentiszteletünk és imádságunk pedig egybecseng a farizeus szavaival: hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…
Talán nekünk is szól? Akik adakozunk, böjtölünk és imádkozunk - és közben megmelegszik a szívünk, ha minderre gondolunk. "Én nem vagyok olyan, mint …"
 Aki saját igazságát építi így Isten előtt, akinek imádsága és istentisztelete az önigazság gyakorlására épül, elveszti a kapcsolatát Istennel is, emberrel is. Az ilyen gyülekezet keménnyé, ítélkezővé, törvényeskedővé lesz. A másik ember eszköz csupán. Eszköz arra, hogy saját igazságát építse. Őszinte szeretetetkapcsolatok nem létezhetnek. Senki nem lehet önmaga az ilyen helyen. Nincs megértés, segítség, talpraállítás, egymás terhének hordozása. De nemcsak a gyülekezeten belül, hanem azon kívül is halottak az ilyen ember kapcsolatai. A nem-hívő ember csak arra való, hogy elborzadva lehessen róla beszélni - csak azért, hogy közben magát igazolja. Ahol az emberek önigazságot kergetnek, ott elszakadnak egymástól.
Hasonlóképpen azonban Istent is kizárják az életükből. Ha mi ismerünk saját igazságot, előjogokat Isten előtt önerőből, akkor feleslegesnek nyilvánítottuk Jézus Krisztus eljövetelét és értünk való engesztelő áldozatát. Akkor nem ér el bennünket gyógyító jelenléte, bűntől szabadító kegyelme és bocsánata. A farizeus, Jézus szavai szerint, nem megigazulva, azaz az Atya bocsánatát és közelségét átélve, vele való találkozás után ment haza. Úgy ment, ahogy jött: önigazultan, büszkén, kemény szívűen, magányosan - Isten és ember nélkül. Jézus "néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
III. A vámszedő
A vámszedő is imádkozik. Az, hogy valaki imádkozik, még semmit sem döntött el - derül ki a példázatból. Két ember imádkozik, de csak egy megy el úgy, hogy találkozott Istennel. A vámszedő. A farizeus talán nem is tudja, hogy neki nincs válasz. Észre sem veszi, amit Jézus mond, hogy ő nem nyerte le Isten igazságát. Csak a sajátját…
Egy vámszedő nem mondhatja el azt a sok szépet magáról, mint a farizeus. Mindaz, ami az ő életében meghatározó, inkább szégyellnivaló. Nincs mire építeni az önigazságot. Nem is beszél sokat, fele annyit szól, mint imádkozó társa. Azt is távol állva, szemlesütve teszi: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek."  A távol való megállás jelképezi a vámszedő Istentől való távolságát. Ez nem mindennapos imádság. Egy vámszedő nem mehetett be a templomba rendszeresen, hogy elmondja ezt az imádságot. Ezt az imát csak egyszer mondhatja el. Mert ha elmondta, többet már nem vámszedő. Nem vallhatja meg, hogy a vámszedői hivatal elfoglalása és kegyetlen gyakorlása rossz döntés volt, nem tarthat e felett bűnbánatot csak azért, hogy a következő nap minden menjen tovább a régiben. A vámszedő istentisztelete az élet istentisztelete. Az, amit Isten elé hoz, szoros összefüggésben áll azzal, ami történik vele. Isten az ő istentiszteletét fogadta el, ő ment haza megigazultan.
Jézus körül a vámszedők megtérő, újat kezdő emberek. Az újat kezdők imádságát olvassuk itt. De vajon lehet-e újra és újra, még évek múltán is így kiáltani Istenhez? Talán valamikor még a farizeus is tudott hasonló őszinteséggel, alázattal fordulni Istenhez. Tud-e egy gyülekezet így fordulni Jézus Krisztushoz az istentiszteleten, a házicsoportban, az egyéni csendességekben?
Ha nem is ezekből a szavakból áll minden imádságunk és istentiszteletünk, annak szíve mégis ez az alázat, összetörettetés, Istenre hagyatkozás kell hogy legyen. Ha valóban Jézus Krisztus az egyetlen közbenjárók, aki által az Atyához mehetünk, ha őt ünnepeljük, mint aki összetöretett bűneink miatt és feltámadt a halálból, akkor minden istentiszteletünk és imádságunk alapja csak ez lehet: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ha valami a bennünk újra és újra feltámadó kegyetlen és romboló önigazság, hívő gőg és büszkeség ellenszere, akkor az ez az imádság.
Ennek az imádságnak az elsajátításában, begyakorlásában oldódik fel az önigazolás kényszere. Ha a szíved mélyén tiéd ez az ima életed minden idejében - ami nem azt jelenti, hogy nem örvendezel hálásan Isten téged körülvevő szeretetében, mint az ő megváltott gyermeke - akkor megharcolod a harcot a mindannyiunkat elborítani kész önigazsággal szemben. Ha imádságaid lelkületét, alapját a rövid imádság adja, ha időnként mást nem is tudsz mondani az Úrnak, de ezt a rövid imát igen, akkor megigazulva jársz előtte.
Aki gyakorolja lelke mélyén, hogy "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek", és közben mégis Isten szereretetének bizonyosságában él, az már nem kell, hogy magát mással hasonlítsa össze, másokat eszközként használva saját igazsága felépítéséhez. Aki ezzel a lelkülettel jön az Úrhoz, az nem retteg elismerni gyengeségét a testvérének, mint ahogy nem is kényszerül már arra, hogy testvérét elítélje. Együttérzően tud mellé állni, legyen akármilyen kudarcról is szó, hogy együtt jöjjenek Jézus Krisztushoz. A missziói gyülekezetben egészséges testvéri kapcsolatok épülnek.
Az ilyen istentisztelet azonban túlmutat a gyülekezeten is. Amikor Isten népe azzal borul az Úr elé, hogy irgalmazzon nekünk, bűnösöknek, elismerjük, hogy nem vagyunk különbek, mint azok, akik még nem ismerik az ő kegyelmét. Büszkeségnek, gőgnek helye nincs a szívünkben, amikor nem keresztyén családtagjainkra, kollégáinkra, iskolatársainkra gondolunk. Sőt, megerősödünk reménységünkben: ha Ő kész volt könyörülni rajtunk, akkor hogyan ne tenné ugyanezt meg azokkal, akiknél semmivel sem vagyunk jobbak.
Az alázat, amiről Jézus beszél, bizalommal jár együtt. Aki a megbocsájtó Istent szólítja meg a vámszedő imájával, még ha először távol is áll és lesüti szemét, a szerető mennyei Atyához jön. Úgy érkezik haza hozzá, amint a csecsemő bújik megbékélve, lecsendesedve az ő anyjához. A háborgó lélek lecsendesedik és hazatalál a vámszedő imájában: Uram, irgalmaz nekem, bűnösnek. Bárcsak Isten mélyítené ennek a csodálatos imádságnak a jelentését és a jelenlétét missziói gyülekezetünk egyéni és közösségi istentiszteletein! Ámen!

Az elmúlt héten elkezdett témánkat kívánom folytatni a mai napon. Arról beszéltünk, hogy a keresztyén egyház lényege szerint missziói. Az Atya elküldte a Fiút a világba, majd a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus hasonlóképpen elküldte az egyházat. Hangsúlyoztuk, hogy a misszió nem az egyház egyik programja, hanem létének értelme. Azért választottam ezt a témát ez év őszére, valamint azért imádkozom, hogy gyülekezetünk missziói tudatában megerősödve, a Szentlélek által megújulva és felébresztve költözzön be az új templomba - ha Isten megadja nekünk - ez év Karácsonyán. Legyünk készek betölteni azt a küldetést, amiért Isten itt plántált egy gyülekezetet - aminek mi mindannyian részei vagyunk - és amely küldetés részeként templomot építünk!
Évekkel ezelőtt öt kifejezéssel írtuk körül, hogy mire hív bennünket az Úr, milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Ezek a következők: tanítványság, dicsőítés - Isten magasztalása, közösség, szolgálat, misszió. Az elkövetkezendő hetekben ezekről fogok szólni abban a reményben, hogy Isten megerősíti közös látásunkat, és formálja missziói közösségünket. Ma a dicsőítésről, Isten magasztalásáról kívánok szólni. A meghatározásunk így hangzik:
Dicsőítés, azaz hogy önmagunkat Istennek ajánljuk hivatásunkban, családi életünkben, pihenésünkben, valamint, hogy Istent magasztaljuk énekkel és zenével istentiszteleteinken. (IKor. 10.31.)
Pál apostol a felolvasott bibliai részben Isten kiválasztásának a titkáról és csodájáról szól. Valójában egy Istent magasztaló imádság a levélnek ez a része, amelyben azért dicsőíti a Mindenható Urat, mert Jézus Krisztusban kiválasztott bennünket a magáénak. A v.12-ben azt olvassuk, hogy azért hívott el minket, azért lettünk az övéi, hogy dicsőségének magasztalására legyünk. Az apostol persze nemcsak imádságban tesz eleget ennek, hanem egész életével és szolgálatával Isten dicsőségére kíván lenni (1Kor.10.31, Róm. 12.1-3).
Az egész élet istentiszteletének középpontja, erőforrása a gyülekezeti istentiszteletünk. Isten dicsőítése, az ő imádása, előtte való hódolás az, amiért együtt vagyunk. Ez missziói életünk szíve.
Kicsoda áll istentiszteletünk középpontjában?
A válaszunk általában az, hogy természetesen az Úr. Ki más lehetne a középpontban? Azonban gondoljuk meg, hogy tényleg így van-e ez. Hadd idézzek néhány visszatérő gondolatot - saját magunktól. "Elmegyek meghallgatni a prédikációt." Rosszabb esetben XY-t. - Ez az istentisztelet? "Hát ebből nem kaptam semmit." - Jogos elvárás? "Semmi izgalmas vagy új nem volt az istentiszteleten, unalmas volt." - Vajon szórakozni megyünk? Ezek a megjegyzések arról árulkodnak, hogy bár azt gondoljuk, hogy az istentisztelet középpontjában Isten áll, valójában ezt a helyet mi magunk foglaltuk el.
Nem meglepő ez. Vajon tudjuk-e, hogy milyenné formál bennünket a fogyasztói társadalom? Emberek sokasága azon dolgozik, hogy megvizsgálja szokásainkat, kikutassa értékeinket, megismerje ízlésvilágunkat. Amikor elkészül a leírás, gondosan célbaveszik legmélyebb szükségeinket, kimondatlan vágyainkat, felöltöztetik terméküket ennek megfelelően és közben hangsúlyozzák, hogy minden értünk van. Természetesen minden a fogyasztás érdekében, valamint az ebből származó haszon érdekében történik, de mi ahhoz szokunk hozzá, hogy mi vagyunk mindennek a középpontjában. És ha valami kisebb kellemetlenséggel jár, ha egy áruház előtt nem találunk parkolóhelyet, ha valahol a kiszolgálás nem elég gyors, ha valahol szórakoztatás helyett untatnak, akkor oda nem megyünk vissza. Nem, mert nem ehhez szoktunk, és elvárjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy az a legkényelmesebb nekünk. Vajon van ennek köze ahhoz, hogy "ebből nem kaptam semmit", vagy "az istentisztelet nem volt elég izgalmas"? Úgy tűnik, mintha - akarva-akaratlanul - fogyasztói közönségként jelennék meg istentiszteleteken, és nem azért, hogy Isten elé borulva imádjuk őt és hálát adjunk neki.
Eugene Peterson ezt a mai kor baálizmusának tartja (Five Smooth Stones…. 180kk). Baál tisztelete és imádása volt a nagy kihívás Isten népének, Izraelnek Kánaánban. A kánaáni Baál kultusz és az Úr, Jahveh imádása évszázadokon át egymás mellett jelentkezett és egymás versenytársa volt. Baál tiszteletének a lényege az őt imádó érzéseiben, szenvedélyében és átélésében volt, mondja Peterson. A bikafejű Isten, a bor istene, a termékenység istene mindig az aktualitás istene volt. Az azonnali szükségeket elégítette meg. Ha valakit csapás ért, áldozatot mutatott be. Ha valaki aggódott a termés miatt, meglátogatta a templomi prostituáltat. Ha valakinek öröme volt, a bor istenének hódolt. Az tette, amit érzett, hogy tennie kell, akkor, amikor úgy érezte, hogy szükséges. A hangsúly az átélésen, a megelégedésen, az eksztázison volt.
A próféták ezt a vallásosságot paráznaságnak nevezték. Nemcsak azért, mert Izrael, amikor a Baálhoz fordult, hűtlen lett az Úrhoz, egyetlen hitveséhez, hanem azért is, mert ez a vallásosság azt mondta: "Megelégítlek. Vallásos érzéseket akarsz? Megadom. A szükségeid betöltését keresed? Olyan formában kapod meg tőlem, ahogy az a legvonzóbb számodra." Az istentisztelet alapjává a hódoló érzései, tapasztalatai, vágyai és szenvedélyei lettek.
Ezzel szemben Jahveh imádata középpontjában az ő Igéje, az ő szava áll. Az istentisztelet az Isten Igéjére adott válasz Isten népének a közösségében. Az istentisztelet nem az, amit tapasztalunk, hanem az, amit cselekszünk - függetlenül attól, hogyan éreztünk magunkat. Természetesen ebben is van szerepe az érzéseinknek, a szükségeinknek, Isten elé visszük a vágyaink, de mindez az ő szava kontrollja alatt marad. A cél akaratának elfogadása, engedelmesség és önmagunk odaszánása. Nem az minősíti az istentiszteletet, hogy most fáradtan jöttem ki, mert hosszú volt, vagy nyűgősen, mert nem hallottam újat. El tudod képzelni, hogy Isten e szerint minősíti azt, hogy te istentiszteleten voltál? Már pedig ha ő van a középpontban, és nem te, akkor ő minősít.
A kérdés tehát az istentisztelet "iránya". Kapni jössz vagy adni? Magadért vagy Istenért? Szórakozni vagy őt magasztalni? Tudom, hogy ezeket nem lehet állandóan és kíméletlenül szembeállítani egymással, de ma az a kérdés, hogy fogyasztói mentalitással jössz, Istent szólítva de önmagadadat szolgálva, vagy Isten Országáért veszel részt istentiszteleten? Feltöltődni, megnyugodni, a viharfelhőket elhárítani, vagy pedig az Urat az ő népe közösségében imádni jössz ide? Azt várod, hogy Isten szolgáljon neked, vagy te vagy kész szolgálni őt? Ki van a középpontban?
Sokaknak kell valóságosan megtérni ezen a ponton. Mert nem megtérés az, ha azt mondod, hogy befogadtad a szívedbe Krisztust, de az életed iránya, amint az az istentiszteleten megmutatkozik, nem változott meg. Mert nem megtérés az, ha el tudod mondani, hogy Krisztus meghalt a bűneidért, de az életed továbbra is saját céljaidról, saját vágyaidról, saját elképzeléseidről szól. Amilyen az istentiszteleted, olyan az életed. Ha ide kizárólag kapni jössz, akkor a mindennapokban is te vagy a középpont. Akkor pedig nem tértél meg, nem ismerted meg Krisztust, még akkor sem, ha megérintett, ha meghallottad a hangját, ha szíven ütött, hogy meghalt érted. Nem tértél meg, mert a megtérés nem más, mint megfordulás, irányváltoztatás, a gondolkozás megváltozása, már pedig ez a te esetedben nem történhetett meg, ha még mindig minden magad körül forog. A megtérés az élet radikális irányváltozása, amikor minden, ami eddig kizárólag rád mutatott mostantól kizárólag Istenre mutat, aki teremtett és megváltott Jézus Krisztusban.
Mit az istentisztelet helye a missziói gyülekezet életében?( ha nem egyéni szükségeink, vágyaink kielégítése)
Először is Isten missziói népének egyik legfőbb jellemzője. A keresztyén közösség megkülönböztető tulajdonsága, hogy Isten dicséretének közössége. Az őszinte ünneplés és dicséret nagyon ritka a mai társadalomban. A tisztelet, az a hozzáállás, ami valami nála nagyobbra és jobbra csodálattal és szeretettel tekint, méltatlannak és nevetségesnek tűnik sokak számára. Ugyanakkor a gyülekezet dícsérete magába foglalja a hálaadást is. A keresztyén gyülekezet olyan közösségként találkozik, amely elismeri, hogy Isten határtalan jóságából és kegyelméből él. Istent szeretetéért, bűnbocsátó és új életet adó kegyelméért magasztaljuk, és mindent ajándékának ismerünk el. Ennek ismételt átéléséből, ennek öröméből fakad a misszió.
De gondolkodjunk tovább az istentiszteletről, Isten magasztalásáról és dicsőítéséről. Talán van valami igazság abban, hogy olyanok leszünk, mint amire szemeinket és gondolatainkat gyakran és folyamatosan irányítjuk. A sok erőszak a televízióban közömbössé, majd ebből fakadóan erőszakossá tesz. Egy-egy bálványkép meghatározza, hogyan értelmezi önmagát az a közösség, amelyik tiszteli és imádja. A közelmúltban hallottam arról, hogy a letelepedő magyar törzsek világában hogyan változott át a szökellő szarvas képe a megnyugvó szarvaséra. A kép, amelyet magunk elé állítunk, hatással van ránk. Hasonlóan meghatározó bálványok ma akár a pop-, akár a médiasztárok. Aki ezekre mereszti a tekintetét (itt természetesen nem kizárólag szószerinti értelemről van szó), az maga is átváltozik az ő képükre. Az istentisztelet az a hely, ahol együtt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust "szemléljük", a keresztségben, az úrvacsorában, az igehirdetésben, az éneklésben és az imádságban. Őt szemlélve (vö. 2Kor.3.18) elváltozunk és erőt merítünk. Hatalmára és dicsőségére rácsodálkozva, őt ünnepelve kapunk erőt arra, hogy a látható világban a láthatatlan Isten Országának valóságában éljünk.
Isten Országának a törvényei, az értékei, a céljai, a módszerei ellentétesek az Isten nélküli társadalomban találhatóktól. Az Ige folyamatos megszólalásán keresztül, a megtört kenyér és kitöltött bor magunkhoz vétele által, az énekeinkben való válasz által ezekben a más törvényekben, célokban, módszerekben erősödünk meg. Hiszen tudjuk jól, hogy Jézus egészen másként élt, mint a világ diktálta volna. Az ügyeskedés és manipuláció helyett mindig nyíltan és őszintén szólt és cselekedett. Önmaga megelégítése helyett az Atya akaratának véghezvitele volt a célja. Vagyongyarapodás helyett mások meggazdagítására törekedett. A hatalom megragadása helyett letette az életét a kereszten. Isten magasztalásában, dicsőítésében közösen szemléljük ezt a Jézust, hogy magunk is az ő képére formálódjunk át.
De miért változzunk el az ő képére és hasonlatosságára? Azért, hogy vasárnaponként gyönyörködjünk egymásban? Nem, hanem azért, hogy így átformálódva, őt visszatükrözve folytassuk az élet istentiszteletét hétfőn. Isten magasztalása a gyülekezetben ünneplés, amikor megszűnünk a munkánktól, hogy kizárólag Istenre figyeljünk. Kilépünk a munkából, belépünk az ünnepbe, majd visszatérünk a munkába. Munka és ünnep között azonban nincsen elválasztó fal. Nem két külön világról van szó. Egy világhoz tartozik a kettő. Azért jövünk össze ünnepelni hogy megújulva térjünk vissza az élet istentiszteletébe, a mindennapok világába. Isten összegyűjti az ő missziói népét, megszólítja Igéjével. Az Igében eligazítást, megerősítést, bűnbánatra hívást, megbocsájtást, vígasztalást közöl velünk. Mi elé jövünk dicséretünkkel, hálaadásunkkal, bűnbánatunkkal és kéréseinkkel, imádjuk őt. Együtt örvendezünk és egymást bátorítjuk. Mindezt azért, mert az Úr már küld is vissza a nem hívő családtagok, a kollégák, az iskolatársak közé: legyetek nekem tanúim! Azután egy héttel később, sikerekkel és kudarcokkal, örömben és bánatban mi, Iste missziói népe újra összegyűlünk, hogy imádjuk őt. Ő pedig ismét önmagát adja, majd megint elküld, hogy tanúi legyünk. Egész héten élünk Isten Országának a valóságában. Majd eljön a következő vasárnap, az Úr napja, amikor összegyűjt…
Ha így látod Isten magasztalását, egészen más vagy, mint amikor csak önmagad szükségeire figyelsz. Ha az istentisztelet középpontjában az Úr áll, az életedben is Őt szolgálod. Ha hétfőtől szombatig magadért hajtasz, vasárnap is magadért jössz.
Megtértünk-e hát? Megtértünk-e már önmagunk kereséséből Jézus Krisztus imádására és szolgálatára? Istentiszteletre járó individualista fogyasztók vagyunk, vagy Isten missziói népe aki az egész élet istentisztelete közepében együtt boruluk az Úr elé? Isten Szentlelke végeze a folyamatos megtérést közös életünkben! ÁMEN!

A kezdetek végéhez érkeztünk, Mózes első könyve, a Genezis (kezdetek) utolsó fejezetéhez. József történetének végét apja, Jákób halálra való készülődése határozta meg, míg ebben az utolsó részben nemcsak Jákób, hanem József haláláról is beszámol a szentíró. A nagy, neves pátriarkák, Ábrahám, Izsák és Jákób elhívását, életét és halálát követte végig a Genezis könyve. Mindez most lezárul, a Jákób és József haláláról szóló beszámolóval végére ér a kezdetek könyve.
Halottak napja lévén sokan emlékezünk régen vagy a közelmúltban elhunyt szeretteinkre. A legtöbben megfordulunk a temetőben ezekben a napokban. Meg nem válaszolt kérdések jönnek elő, emlékek villannak fel, fájdalmak szakadnak fel. Van, aki csendes békével, más pedig zaklatott nyugtalansággal emlékezik. Hívő vagy nem hívő, egyházközeli vagy a maga módján gondolkodó mind el kell hogy gondolkozzunk élet és halál kérdésein. Segítsen ebben bennünket a ma olvasott rész, Jákób és fia, József halálának leírása! A kezdetek könyvének végén az Isten által kiválasztott és az ő ígéreteit hordozó család gyászába tekintünk bele.
I. Temetés és gyász
Jákób tudatosan készült a halálra. Kétségbeesésnek, rettegésnek semmi jele, úgy látjuk őt magunk előtt, mint aki megbékélt, megelégedett emberként készít el mindent. Összehívja családját, hogy megossza velük testamentumát, hogy továbbadja az áldást, amit apjától, Izsáktól kapott. Tizenkét fiát egyenként szólítja meg prófétai ihlettel. Mindezek után arról intézkedik, hogy hova temessék el. Az ősei, családja mellett kíván pihenni. "Amikor befejezte Jákób a fiainak szóló parancsokat, felhúzta lábait az ágyra, azután elhunyt, és elődei mellé került."
József pedig gyászol és sír "apja arcára borult, siratta, és csókolgatta". A képletes és drámai, az Ószövetségben egyedülálló búcsú jól jelzi azt a szoros köteléket, amely Jákób és kedvenc fia, József között fennállt. A halál nem hirtelen, nem korai, nem tragikus; ennél szebb elmenetelt nehéz lenne elképzelni. József azonban siratja, csókolgatja elhunyt apját, akinek arcára borul. A szeretet és a fájdalom spontán, természetes kifejezése ez. József, az Isten sokat átélt és megpróbált embere, Egyiptom második vezetője nem kell hogy érzelmeit letagadja, elfojtsa vagy akár csak téves szégyenérzet miatt elrejtse. Isten családjában nem tilos a gyász, Isten választottjától sem áll távol a sírás. Hite nem követeli azt, hogy mindig erősnek mutassa magát és letagadja gyengeségét. Ez azért fontos ma a számunkra, mert mindig vannak olyanok, akik úgy vélik, a keresztyén hittel nem egyeztethető a sírás, a gyász: "Milyen hite van ennek, ha igazán hinne, nem siránkozna olyan nagyon! Látja, mit ért vele, hogy állandóan a templomban ült, mégis ugyanúgy kiborult, mint bárki más." Az ilyen megnyilvánulások mögött súlyosan téves elképzelések vannak. Mintha a hit elvenné az ember emberi mivoltát. Mintha a hit jelenléte akkor lenne valós valakiben, ha az a személy sohasem lenne gyenge, erőtlen; egyfajta szuperhősként élne. Ezek a félreértések pedig nem ritkán azzal a következménnyel járnak a gyászoló ember életében, hogy lelkiismeretfurdalása van hitének vélt gyengesége miatt, ami amúgy is nehéz helyzetét tovább súlyosbítja. Mindezek fényében felszabadító látni Józsefet, az Isten választottját, aki édesapja arcára borulva siratja és csókolgatja őt.
A fájdalom első hulláma után József, az elsőszámú fiú intézkedik a temetéssel kapcsolatosan. A bürokráciát, úgy tűnik, ő sem kerülhette ki, hiszen engedélyt kellett kérnie a fáraótól, hogy Kánaánba utazzon, ahol apját a családi sírboltban helyezik majd örök nyugalomra. A halottat egyiptomi módon készítik elő; orvosok balzsamozzák be negyven napon keresztül. Hetven napig siratják az egyiptomiak, majd elindul a díszes menet Kánaánba, az Isten által Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak és leszármazottaiknak ígért földre. Amikor eljutnak a Jordán folyón túlra, "nagy és mélységes gyásszal gyászoltak ott; hét napig tartó gyászünnepet rendezett apjának József." Lássuk meg, hogy József nemcsak arra szabad, hogy érzelmeit azonnal kiadja és spontán módon sirassa apját, de azt is tudja, hogyan kell ünnepélyesen, méltó és tisztességes módon búcsúzni és gyászolni. Az egész leírás elénkadja, hogy a búcsúzás és a gyász hosszú, időigényes folyamat. A siratók jelenléte, a hét napos nagy és mélységes gyász mind ezen folyamat megélésének, a búcsúzás valóságának, a veszteség tudatosulásának része. Nem sietnek, hanem készek végigélni, átélni a gyászt. Mennyire más, mint mai gyakorlatunk, amikor egy fél óra adatik az ünnepélyes búcsúzásra, és utána már csak a szűkebb család, esetleg az egyedülálló ittmaradott néz szembe a veszteség feldolgozásával. Ebben azonban nem kapnak segítséget, hiszen instans és gyakran lelketlen világunkban nincsenek már meg ennek tradíciói, formái. Olykor nem tudjuk, mit mondjunk egy gyászolónak, nem érezzük, hogyan fejezhetnénk ki együttérzésünket. Nem tudunk és nem merünk gyászolni, könnyen egyedül maradunk benne. A keresztyén gyülekezet Isten eszköze lehet ennek a magánynak a feloldásában. Istentől kapott hitünk és szeretetünk kimozdít a félelem bénultságából, hogy odahajoljunk gyászoló testvéreinkhez. Szólítsuk meg egymást, beszélgessünk egymással, látogassuk meg egymást. Hordozzuk egymás veszteségeit, mint ahogy sokan teszik is. Engedjünk helyet gyülekezetünkben úgy az örömnek, mint a sírásnak. A jézusi szeretettel és hittel erősítsük és vígasztaljuk egymást, hogy mindez része lehessen a szerettünk elvesztése feletti fájdalom feldolgozásának.
II. Konfliktus és feloldás
Jákób temetésével nem állt be a béke és nyugalom időszaka a családban: "Amikor látták József bátyjai, hogy apjuk meghalt, ezt mondták: Hátha József bosszút forral ellenünk és visszafizeti nekünk mindazt a rosszat, amit vele szemben elkövettünk." Milyen erős a bűntudat hatalma! József testvérei, akik eladták öccsüket rabszolgának, évek óta békében élnek Egyiptomban Józseffel, aki megmutatta irántuk való jószándékát, aki megvallotta, hogy a testvérek gonosz tette mögött Isten csodálatos munkáját ismerte fel. Ha ő nem kerül Egyiptomba, sok nép pusztult volna éhen, és Jákób fiai sem élnének jólétben. A testvérek szíve mégsem nyugodt. Félnek, hogy József úgy tekinti apja halálát, mint a bosszú idejének elérkezését. Hiszen a tekintélyes apa jelenléte egyfajta biztonságot jelentett; József csak nem esne testvéreinek apja szeme láttára. Mi fogja visszatartani őt ettől most, amikor Jákóbot már eltemették? A félelem, a bűntudat, a családi konfliktus, sajnos, gyakran jár együtt a halálesettel.
A szülő halála ma is sokszor kiélezi a felnőtt testvérek addig szőnyeg alá söpört konfliktusát. Legtöbbször - ismerjük el a szomorú valóságot! - az anyagiak körül robban ki a vita. De e mögött más jellegű okok is meghúzódnak. Neheztelés egymásra, mert az egyik testvér úgy érzi, hogy a másikkal megértőbbek, elnézőbbek voltak szülei. Viták, amelyek sógorok, sógornők, apósok, anyósok körül izzottak fel. Bűntudat és harag, mert az idős szülő ápolásának terhét aránytalanul hordozták a testvérek. Aki többet tett, haragszik a másikra, amelyik kevesebbet, bűntudatát próbálja enyhíteni testvére hibáinak felnagyításával. Ezer más formát is ölthetnek a konfliktusok, amelyek halálesethez kapcsolódnak. Fontos, hogy lássuk, hogy a szeretett családtag elvesztése utáni napok, hetek súlyos viták, a kapcsolatok elmérgesedésének lehetnek az időszakai. Azonban ezen pusztító erők felett lehet győzedelmeskedni.
A testvérek bűnbánó és bocsánatkérő szavaira József sírással válaszol. Mélyen érinti mindaz, amit hall, hiszen valóban oly mértékben ártottak neki, amit emberi szavakkal nehéz leírni. De Isten választottja így felel nekik: "Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én? Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa. Most tehát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket. Így vígasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük." József szavai feloldják a családi konfliktust. A bocsánatkérés és a megbocsátás életet hoz a családba. A testvérek készek voltak néven nevezni azt, amit tettek: hitszegés, vétek és rossz (azaz gonoszság). Három kifejezést is használnak a bűn néven nevezésére, ami nyilván mutatja, hogy semmi magyarázkodásnak, enyhítő körülmények felsorolásának helye nincs. Az igaz bocsánatkérésre az istenfélő József Isten szerinti választ, bocsánatot ad. Nem azt mondja, hogy nem baj, amit tettetek, hanem hogy a rosszat, a gonoszt, amit terveztetek ellenem Isten terve jóra fordította. Ez ad Józsefnek erőt a megbocsátásra. Ismeri az élő Isten szeretetét, hatalmát; átélte, hogy vezette őt a legsötétebb helyzetekben is, és ezért kész elengedni a neheztelést. Mindez pedig azt eredményezi, hogy a kapcsolatok elmérgesedése helyett Jákób halála azok megerősödését és megújulását hozza létre.
Mindezek alapján Isten arra hív, hogy őszintén gondoljuk végig, hol állunk ebben a kérdésben. Milyen családi vitáknak vagyunk részesei, amelyek esetleg éppen egy szerettünk halálához kapcsolódik? Van-e bennünk készség a kapcsolatok gyógyítására? Készek vagyunk-e Istentől erőt kérni ahhoz, hogy beismerjük vétkünket, ill. megbocsássunk az ellenünk vétkezőnek? Hisszük-e, hogy Isten a megbékélés Istene, aki nem abban gyönyörködik, ha mi még a koporsó mellett is gyilkos és keserű indulatokkal vagyunk tele, de kész velünk munkálkodni és áldását adni, ha mi a megbékélést választjuk - vele és egymással? Nincs fájdalmasabb, és csúfosabb annál, mint amikor szerettünk földi maradványai felett acsarkodunk egymásra. Isten szabadítson meg ettől és újítson meg, hogy ne legyünk indulataink rabjai!
III. Reménység és jövő
A kezdetek végéhez érkeztünk. Ez a vég azonban azonban kezdet is. Jákób, majd a fejezet legvégén József halálának feljegyzése nem ponttal, hanem kettősponttal záródik. Mindketten előre tekintenek Isten újabb munkáira, szabadítására, a következő generációk életében megvalósítandó hatalmas tetteire. Ez a halálon túlmutató reménységük Isten ígéretében gyökeredzik, és mindent átjár, amiről eddig olvastunk.
Jákób arról rendelkezik, hogy atyái mellé temessék, Makpélá barlanjába, amit még nagyapja, Ábrahám vásárolt meg egy kánaáni embertől. Ez a végrendelkezés azonban messze több annál, mint hogy az ősatya ősei mellett kíván pihenni. Kánaán földjét Isten ígérte anak a családnak, amely most Egyiptomban él. A föld ígéretével együtt Isten azt is megígérte, hogy megáldja őket, nagy néppé lesznek, és általuk nyer áldást a föld minden nemzetsége. Jákób ezért az áldásért küzdött ifjúkorában, és ebben nyugodott meg vénkorában. Halálában is Isten ígéretében bízik. Ott akar lenni, oda akar tartozni, ahol Isten ígérete egykor, jóval teste elporladása után, be fog teljesedni. Jákób számára az élet vége nem mindennek vége. Nem tudja, nem tudhatja hogyan és mikor teljesedik be Isten ígérete, de hisz benne, és rábízza magát halálában is.
Ugyanezt teszi József is: "Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd elvezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak: … Bizonyosan rátok tekint Isten, és akkor vigyétek el innen az én csontjaimat." József hiszi, hogy Isten meglátogatja ("rátok tekint" más fordítása, Ex. 3.16, 4.31) népét, és visszaviszi őket a megígért földre. Annyira bizonyos ebben, hogy megesketi családját, csontjait ne hagyják Egyiptomban. József sem látta beteljesedni az ígéretet. Nem hallott Mózesről, arról, hogy Isten valóban meglátogatta a népét annak nyomorúsága idején Egyiptomban. Elképzelni sem tudta a tíz csapást, a vörös-tengeri átkelést. a pusztai vándorlást. De hitt az Úr szavának, és halálában rábízta magát.
A kezdetek végéhez értünk, de ez a vég új kezdeteket nyit meg. Amint Jézus Krisztus mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." (Jn. 11.25-26) És ha pontosan nem is értjük, mi kezdődik a végben, ha leírni nem is tudjuk, milyen az az élet, amiről Jézus beszél, ígérete elég lehet nekünk is. Hiszen az szólít meg, az tett ígéretet nekünk, aki úgy szeretett, hogy életét áldozta értünk a kereszten azért, hogy eltörölje minden hitszegésünket, vétkünket és gonoszságunkat. Aki pedig életét odaáldozta értünk, a harmadik napon feltámadt, hogy lássuk: Istennél a kezdetek vége mindig új kezdeteket nyit meg. Ha így szeretett engem és téged, ha legyőzte a véget, azaz a halált, hogy ne bíznánk életünket az ő kezébe. "Aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" ÁMEN!

A halálra készülő Jákób, miután magáénak fogadta, majd megáldotta József két gyermekét, végezetül összehívja mind a tizenkét fiát, hogy utoljára szóljon hozzájuk. Bár általában azt a címet olvassuk mai textusunk felett, hogy Jákób megáldja tizenkét fiát, valójában ez a rész egészen más jellegű, mint a Mózes első könyvében korábban olvasott elbeszélések. Tartalmára nézve nem kizárólag áldás, sőt, jelentős részben intés, illetve átok is. Továbbá nem pusztán a tiezenkét fiút ölelik fel az ősatya szavai, hanem Izrael népének – tőle származó – tizenkét törzsét, ezen törzsek jövőjét is. Jákób prófétaként lát, isteni ihlettel szól, hogy elmondja fiainak, „mi történik veletek a messze jövőben.” A szakasz formájáról pedig azt kell elmondanunk, hogy – a bibliai próféciák többségéhez hasonlóan - nem elbeszéléssel, hanem költészettel találjuk magunkat szemben. Jákób utolsó szavai, Jákób testamentuma eme sajátossága azt hordozza magában, hogy nem nyilvánvaló a kapcsolata József történetével, amelybe beágyazva találjuk. Mindezek alapján fel kell tennünk a kérdést: hogyan halljuk meg ebben a részben Isten üzenetét a számunkra?
Jákób, a próféta, Isten Lelkétől megragadottan lát és kijelent. Izrael tizenkét törzsének ősatyja mindeneket meghatározó kijelentéseket tesz. Megfogalmazza a törzsek legfontosabb jellemvonásait, jövőjük egy-egy meghatározó eseményét, egymáshoz való viszonyukat. Prófétai látomásai és kijelentései azonban nem függetlenek apai szerepétől. Hajlamosak vagyunk arra, hogy Isten embereit steril, a személyes körülményektől érintetlen, családi életükben (ha egyáltalán van családjuk) hibátlan férfiaknak vagy nőknek tekintsük. Mondanivalójuk is mintha felülállna a mindennapok ügyes-bajos, sokszor kicsinyes, fájdalmasan bűnös valóságán. Úgy véljük, ha Isten alakítja a jövőt, az valamilyen módon érintetlen kell hogy legyen az olyan bukdácsolásokkal, kínlódásokkal teli élettől, mint amilyen a miénk. Márpedig a jövőben, amit ez a rész elénktár, benne foglaltatnak úgy az apa, mint a fiak kudarcai, gyengeségei, vétkei is. A próféta Jákób nem szenvtelenül, hanem apaként, hosszú életére visszatekintve és az eljövendő generációkra előrenézve szól. (vö. v. 18.) Bemutatja, hogy az egész élet Isten kormányzása alá tartozik, hogy a múlt eseményei hogyan formálják a jelent és a jövőt. Mindezek tükrében felismerhetjük, hogy milyenek vagyunk, hogy formálódtunk és hogyan alakítjuk mi magunk a jövő nemzedékeit.
Egy feltünő sajátossága az olvasott résznek, hogy Jákób öt fiáról beszél részletesebben (Rúben, Siemon és Lévi, Júda, József), míg a többiekről jobbára csak egy-egy mondat erejéig esik szó. Érdemes megjegyezni, hogy azok a fiúk kapnak részletesebb üzenetet, akiknek Jákób illetve József történetében fontosabb szerepük volt. Ennek alapján mi is ebben a négy részletben keressük Jákób prófétai üzenetének megértését.
I. Rúben, a lázadó elsőszülött
Jákób a büszke apa szavaival illeti elsőszülöttjét, Rúbent: „te vagy elsőszülöttem, erőm, férfierőm első termése, kiválóan hatalmas, kiválóan erős.” Minden benne van ebben, amit egy apa álmodik fiáról. A felemelő, sokat ígérő sorok azonban váratlanul meglepő fordulatot vesznek, és ezzel szerepük nem más, mint az apai fájdalom és iszonyat hangsúlyozása: „Kiáradtál, mint a víz, nem maradsz az első, mert atyád ágyába léptél, akkor meggyaláztál, nyoszolyámba léptél.” Váratlan Jákób elkeseredett indulata, hiszen Rúben tettéről teljes volt eddig a hallgatás. Egy rövid mondatot olvasunk erről, amely szerint „elment Rúben, és Bilhával, apja másodrangú feleségével hált, de Izrael meghallotta.”(Gen. 35.22) A gyalázatos tett hátterében Jákób kedves és szeretetett feleségének, Ráhelnek a halála, valamint az utána következő családi űr állhatott. Rúben, aki a megvetett Lea fia, vélhetőleg meg akarja akadályozni, hogy Ráhel halálával annak szolgálója, Bilha foglalja el a kedvenc feleség pozícióját. Ha ez valóban így van, akkor a vérfertőző tett mögött nem a szexuális kívánságot, sokkal inkább apja iránti elkeseredett haragját kell látni. Gyűlölte apját, aki nem tiszteli anyját, és ezért tettével apja tekintélye ellen lázad. Azzal, hogy apja ágyába lép, kifejezi, hogy már most, apja életében igényt tart házára és mindenére. Jákób mindezt megtudta, de semmit sem tett – talán közömbösségből, talán gyengeségből? Most viszont eljött az idő, hogy Rúben belássa tettének következményeit. Nem maradhat meg az elsőszülött kiváltságában, mert apja meggyalázásával alkalmatlanná lett erre.
Rúben, az elutasított gyermek fájdalmát, valamint ebből eredő dühét jól illusztrálja a gátat áttörő, pusztító sodrásával mindent leromboló víz képe. Bár tette mozgatórugóit megérthetjük, mindez nem menti fel a lázadó fiút, sem akkor, sem ma. Az apák bűnének gyümölcse a lázadó fiatalok generációja, amely rombolásban ill. sokszor erőszakos és törvénytelen szexuális cselekedekben éli meg minden tekintély elvetését. Hogyan lesz vezető abból, hogyan lehetne példa testvérei szemében az, aki eltékozolja az örökséget? Aki nem tud gátat szabni fájdalmának, nem tudja azt helyes mederbe vezetni, hogyan lehetne felelős vezetővé, hogyan élhet bölcsen és tisztán a hatalommal? Milyen irányt fog venni a kiválóan hatalmas és kiválóan erős fiatalok élete társadalmunkban? Hogyan formálódunk, mit kezdünk a fájdalommal és a lázadással? Hogyan alakítjuk fiainkat és leányainkat? Jákób látomása azt mutatja, hogy ezeken a kérdéseken közös jövőnk függ.
Jákób prófétai látomása az elsőszülöttség, az erő, a hatalom elvesztéséről beigazolódott. Rúben törzse nem lett meghatározó Izraelben, nem származott belőle sem próféta, sen bíra, sem király. A Jordántól keletre, a nemzet szélén kapta örökségét. Az elsőszülött, Jákób férfierejének első termése nem lett meghatározóvá Isten népében.
II. Simeon és Lévi, az erőszak és düh testvérei
Simeont és Lévit, Rúben és Júda édestestvéreit, együtt szólítja meg Jákób. Kemény szavakkal indítja mondandóját, amely haragjuk, erőszakosságuk megátkozásával zárul. „Simeon és Lévi testvérek, erőszak eszközei a fegyvereik.” Értelemszerűen testvérei ők másoknak is; a kifejezés ezért nem a vérszerinti, hanem a lelki közösségre vonatkozik. Ketten főszereplői Jákób élete egyik legvéresebb történetének, ahol gátlástalan erőszakosságuknak adtak teret (Gen. 34.) Húgukat, Dinát, megerőszakolta egy sikemi ifjú, aki később házasságot ajánlott neki. Simeon és Lévi azonban bosszút forraltak a sikemiek ellen. A házasság érdekében Sikem lakói, Jákób fiai kérésére, körülmetélkedtek. A két fiú azonban a megegyezést megszegve rátört a sebláztól legyengült férfiakra, és lemészárolta őket. Jákób - akinek közömbössége és kusza családi helyzete ehhez az eseményhez éppen úgy hozzájárult, mint az előzőhöz – most erre emlékezik, és ezt az eseményt látja úgy, mint ami meghatározza Simeon és Lévi törzsét Izraelben. Két dologra hívja fel a figyelmet.
„Közösségükbe ne menj, lelkem, gyülekezetükkel ne egyesülj dicsőségem.” Az Ószövetség visszatérő tanítása, hogy az erőszakossal ne vállaljunk közösséget. Ne vágyjunk társaságukra, bármily ünnepelt legyen is az; ne kívánjuk mindazt, amit megszereztek, bármily kívánatos is legyen az; ne gyönyörködjünk útaikban, bármily sikeresnek is mutatkozzanak azok. Az általuk megtestesített ravaszság mögött gyakran kíméletlen kegyetlenség, emberek szószerinti vagy jelképes lemészárlása áll. Az erőszak és harag számos formát ölt a mi világunkban is. Formált minket, és – sajnos – mi is alakítunk másokat saját indulatos voltunkkal, akár úgy, hogy „példaként” az ügyek erőszakos elintézését tanultuk és adjuk tovább, akár úgy, hogy családunkban tör ki az elkeseredett indulat. Jákób arra hív, hogy határoljuk el magunkat ettől, hogy egész lényünk tiltakozzék az erőszak és düh minden rejtett vagy nyílt formájától, hiszen mindez sehova sem visz. „Szétosztom őket Jákóbban, elszélesztem Izraelben”, hangzik az ítéletes szó. És valóban, bár Lévi törzsét Isten papi szolgálatra kiválasztotta (egy sokkal dicsőségesebb tettel összefüggésben), nem volt önálló területük Izraelben. Simeon törzse pedig, amely a mózesi népszámlálási adatok szerint a legkevesebb felnőtt férfival bírt (4Móz.26.12), Júda örökségén belül kapott földet, és hamar eljelentéktelenedett. Mindenben Jézus Krisztus mondása igazolódik: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt. 5.5) És bár úgy tűnik, hogy ma csak az érvényesül, az marad fent, az jut egyről a kettőre, aki nem szelíd, hanem kellően erőszakos; és a harag valamint a bosszú sokkal jobb tanácsadó a világ farkastörvényei között, mint a jézusi szelídség; valamint feszült bensőnk is inkább hajlik a kiabálásra, mint a kedves és türelmes szóra, higgyünk Jákób szavainak. Forduljunk el az erőszak és harag minden formájától, keressük a szelídséget és türelmet, hogy életet nyerjünk!
III. József, a bőséges áldások birtoklója
Jákób megáldja Józsefet, kedvenc fiát, Egyiptom uralkodóját. Áldása, a korábbiakhoz hasonlóan, József élete eseményeihez nyúlik vissza. Gazdagon termő gyümölcsfának látja őt, aki azonban nincs híjával ellenségeknek: „Termő fa ága József, termő fa ága forrás mellett, ágai átnyúlnak a kőfalon. Ezért keserítik, nyilazzák, kergetik az íjászok.” Helyesen tesszük, ha ezekben a képekben nemcsak József (Efraim és Manassé törzsei) jövőjét, hanem múltját is látjuk. József folyamatos nyílzápor, azaz támadás céltáblája volt. Először testvérei, majd az izmaeliták, akiknek eladták, Potifár felesége, aki hazugságával a börtönbe juttatta, a főpohárnok, aki ígérete ellenére megfeledkezett róla… Józsefnek sokak támadását, rágalmazását, hűtlenségét kellett kiállnia. A támadások azonban mind kudarcot vallottak, hiszen „mozdulatlan marad [József] íja, feszülnek izmos kezei.” Mindennek hátterében nem József ereje, vagy szerencséje, hanem az Úr áll, akit Jákób a következő, csodálatosan gazdag nevekkel illet: Jákób erőssége, Izrael pásztora, Izrael kősziklája, atyád Istene, a Mindenható. Benne van ebben mindaz, ahogy Jákób hosszú élete során megismerte Istent, aki menedéke volt, aki vezette, aki generációkon keresztül megmutatta hűségét a családban. Az áldás megfogalmazása hasonlóan gazdag és bőséges: “…megáld téged az ég áldásával felülről, a lent elterülő mélység áldásával, az emlők és anyaméh áldásaival. Atyád áldásai erősebbek az örök hegyek áldásainál, az örök halmok gyönyörűségeinél.” Jákób mindent “belead”, mindent belefoglal szeretett fia felett mondott utolsó szavaiba. És valóban, Efraim és Manassé törzse a legjobb földeket örökölték Kánaán területén a honfoglalás után.
A Józsefről és leszármazottairól szóló prófétai látomás gyökere Isten segítsége és jelenléte a viszontagságok idején. József valóban termő fa ágává lett, de hajlamosak vagyunk elfelejteni a harcokat, amelyek idevezettek, és könnyen szem elől tévesztjük Istent, aki mindvégig vele volt. Ezek a sorok arra hívnak minket, hogy küzdelmeinket, harcainkat, gyermekeink nehézségeit lássuk Isten gondviselő munkájának fényében. Higgyük Isten gondviselését, aki József történetében csodálatosan mutatta meg, hogyan munkálkodik népe javára úgy, ahogy mi azt elképzelni sem tudjuk. Ebben a reménységben emeljük gondviselő Atyánk elé minden harcunkat, minden küzdelmünket. Ő bőséges áldásokat készít ott, ahol mi ma csak nyomorúságot, fájdalmat, elveszettséget látunk.
IV. Júda, a messiási reménység hordozója
Utoljára szólok Júdáról, akit apja Simeon és Lévi után, de József előtt, a harmadik helyen áld meg. Ennek oka az, hogy Jákób prófétikus szavai Júda személyében nyúlnak a legtávolabbi jövőbe azáltal, hogy messiási reménységet fogalmaznak meg.
Júda elsősége testvéreivel szemben nem magától értetődő, hiszen ő sem egy eredendően „jó gyerek”. József történetében azonban fellelhetjük jellemváltozásának állomásait. Amikor a testvérek meg akarják ölni a divatos ruhájú, elkényeztetett ifjút, Júda az, aki előáll az ötlettel: adjuk el őt a kereskedőknek! Később a menyével, Támárral megesett történet (Gen. 38) úgy mutatja be őt, mint keményszívű, öntörvényű, szenvedélyei által irányított embert. József történetének vége felé azonban egy másik személy áll előttünk. Továbbra is vezető, de apja iránt együttérző, aki olyan mértékben áldozatkész, hogy önmagát hajlandó lenne az egyiptomi főember rabszolgájának átengedni, csakhogy Benjámin hazatérhessen idős apjához. (Gen. 44.14-34) Ő lesz hát az, akit magasztalnak testvérei, aki előtt leborulnak atyjának fiai.
Jákób prófétai ihletésű költészete azonban túlmutat ezen. Júdát fiatal oroszlánhoz hasonlítja, aki éppen jóllakott a zsákmányával, lehevert, és senki nem meri megközelíteni. A hatalom, az erő jelképe ez, amely végigvonul a Biblián.
A következő kép kiterjeszti Júda törzsének uralmát a testvéreken, azaz Izrael törzsein túl a népekre is. Jákób látja, amint eljönnek a népek Júda leszármazottjához, az uralkodóhoz („kormánypálca térdei közül), hogy tiszteletüket tegyék és engedelmességet fogadjanak neki.
Az uralkodás képét a bőség, sőt, a paradicsomi állapot képei váltják fel: „Szőlőtőhöz köti szamarát, nemes tőkéhez szamárcsikaját. Ruháját borban mossa, köntösét a szőlő vérében.”
A Jákób által látottak részben beteljesedtek Dávid királysága idején, aki Júda törzséből való volt. A teljes uralom, a népek hódolata, a paradicsomi bőség azonban ahhoz tartozik, aki Júda törzséből egyedül volt méltó arra, hogy feltörje a pecsétet, felnyissa a könyvet és beletekintsen abba. Az oroszlán Júda törzséből, a megöletett Bárány az, akiben Ábrahám, Izsák és Jákób minden áldása beteljesedett. Őbenne lett teljessé Izrael tizenkét törzsének a küldetése, ő az egész világ történelmének szíve, kezdete és vége. Ő a mi egyedüli reménységünk, aki népévé hívott el bennünket is. Hozzá fordulunk, amikor küzdünk a lázadás szellemével, amikor indulataink és haragunk leteperni készülnek minket, amikor az erőszak elborítani akar minket. Ő az, aki győzött hatalmasan – és mégis szelíden, akiről egyszerre mondhatjuk, hogy a Júda oroszlánja és a megöletett Bárány. Őt dícsérjük és imádjuk, hangosan kiáltva:
„Méltó a megöletett Bárány,
hogy övé legyen az erő és a gazdagság,
a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”

Elközelgett egy idős ember halálának órája, és ő tudatában van ennek. A haldokló ősatyát, Jákóbot, családja veszi körül. Fia, unokái ott állnak ágyánál, és tudják, hogy mi következik. A halálra készülődés a család jelenlétében, mindenki által tudottan zajlik. Senki nem titkolódzik, nem hangzanak olcsó és hamis vigaszok. Jákób családja körében készül a halálra.
Egyetlenegy feladata van még, minden maradék erejével egy dologra koncentrál. Áldást kell mondania utódaira, Isten áldását tovább kell adnia a következő generációknak. Lelki szemei nem saját, immár az enyészetbe vésző életére tekintenek, hanem fiakra, unokákra, dédunokákra, a következő generációkra, akik ha személyesen nem is, de hírből ismerni fogják őt. Jákób messze lát, túllát a láthatókon.
Az áldás az élet kiteljesedéséről, szaporodásról, sokasodásról szól. Jákób legfőbb vágya, hogy a hűséges Isten betartsa ígéretét, és leszármazottai népes serege Isten népeként lakjon majd azon a földön, amit az Úr ígért nekik. Mert nem mindegy, hogy élnek Izrael fiai.
Micsoda történet ez? És vajon mi közünk lehet hozzá? A mi világunkban a haldoklók intézmények biztos falai mögött adják vissza lelküket teremtőjüknek. Nem adatik lehetőségünk arra, hogy a nagycsalád (ha létezne), együtt legyen az elköltözni készülő családtaggal. És mit kezdjünk az utódok megáldásával? Sem az áldás cselekménye, sem a következő generációk iránti ilyen fokú felelősség, reménység nem sajátja "itt és most és azonnal" világunknak. És mit gondoljunk a sokasodásról, szaporodásról földünkön, amely jelentős részén éhség, szegénység és jövőtlenség szedi áldozatait?
Két lehetőség áll előttünk. Vagy - az imént mondottak alapján - "elbocsátjuk" ezt a történetet, mint ami teljességgel irreleváns számunkra, vagy pedig elismerjük, hogy Isten perspektívájától nagyon távoli a miénk, és ezzel nagyon tudatosan elé jövünk most: szólj hozzánk generációkat átölelő szövetségedről, életünket hatalmas erővel formáló áldásodról!
I. Jákób áldása forrása: személyes istenélmény és szövetségi hűség
Az aggastyán Jákób összeszedi minden erejét, felül az ágyon és így szól Józsefhez és két fiához: "A mindenható Isten megjelent nekem Lúzban, Kánaán földjén, megáldott engem…" Lúz, vagy más néven Béthel különösen fontos hely életében. Amikor családjától menekülni kényszerült testvére, Ézsau gyilkos haragja miatt, az est beálltával ezen a helyen tért pihenőre. Névtelen, ismeretlen volt a hely, szorongás és félelem járta át a magányos ifjú szívét. Isten azonban, akivel személyesen sohasem találkozott még, váratlanul megjelent, és azt ígérte, hogy vele lesz és megőrzi, bárhova megy, valamint visszaviszi majd apái földjére. (Gen. 28.10-22). Ezután Lúzt Jákób Béthelnek, Isten házának nevezte el, mondván: "Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam." Évtizedekkel később családosan és nagy vagyonnal valóban visszatért Jákób Kánaánba. Az Úr újból megjelent neki Béthelben, és megáldotta őt hasonló szavakkal, mint amelyeket ő mond most József fiainak (Gen. 35.1-12). Jákób személyesen tapasztalta Isten vezetését, szabadítását és áldását. Amit továbbad, az személyes istenélményen nyugszik. Nem erkölcsi prédikációt tart valamiről, amit soha nem tapasztalt, hanem szenvedélyesen tovább kívánja adni azt az áldást, az a hitet, azt a tapasztalatot, amit Isten hosszú és küzdelmes élete során bontott ki számára.
Az áldás azonban, amellyel fogadott fiaiként megáldja József két gyermekét, nemcsak saját élményein nyugszik. Isten Ábrahám és Izsák, azaz nagyapja és apja Istenenként mutakozott be neki, valamint utódairól, jövendő leszármazottairól is mindig beszélt vele. Nemcsak neki ígérte jelenlétét, védelmét, hanem arról biztosította, hogy gyermekeiről, unokáiról is gondoskodni fog. A haldokló, áldást mondó őasatya személyében öt generáció találkozik: Jákób ismerte nagyapját, Ábrahámot, magában hordozza apja, Izsák jelenlétét, és nemcsak fia, József, hanem unokái, Manassé és Efraim is jelen vannak. Az áldást mondó Isten szövetségét látja maga előtt, és saját istentapasztalatát is Isten családja iránti hűségében éli meg. Figyeljünk, hogyan nevezi néven az Urat ennek a jeleként: "Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal aki a megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat!" Benne van Isten szövetsége őseivel éppen úgy, mint saját személyes tapasztalata.
Isten munkájának e két dimenziója ritkán van kiegyensűlyozottan jelen egy közösségben. Az ébredési, megújult, Istent személyesen megtapasztaló emberek (amilyenek legtöbben vagyunk) és gyülekezeti közösségek hajlamosak olyan mértékben hangsúlyozni ennek szükségét, hogy szem elől veszítik Isten nemzedékeken átnyúló, gyakran rejtett munkájának a valóságát. A szövetséges Isten szövetségi hűségét és ígéreteit. Olyan édes az Úr jelenlétének, szabadításának megtapasztalása ma, hogy Isten nemzedékeket átölelő munkája ízetlennek tűnik mellette. Mások meg büszke emlékezéssel szólnak presbiter nagyapáról, lelkipásztor ősökről, hitvalló reformátor felmenőkről (megint: nemcsak egyének, hanem gyülekezeti közösségek is), de Isten mai szabadítása és gondviselése ismeretlen számukra. Mindent megtesznek, hogy az unokájuk meg legyen keresztelve, és a szövetség részese legyen, de mintha maguk kevéssé élnék meg a szövetség erejét és valóságát a mindennapokban. Ez a kétpólúság, amely erősen jellemzi egyházunkat, nem maradhat fenn.
Az áldás, amit kapunk vagy továbbadunk, forrása éppen annyira a személyes tapasztalat, mint Isten nemzedékeken átnyúló munkája. Mivel legtöbben itt Isten munkáját személyesen értjük, hadd bátorítson, tanítson és emlékeztessen bennünket Isten szövetségére a következő idézet. Egy sokak által ismert keresztyén énekes, Michael Card ezekkel a szavakkal vezeti be egyik énekét: "… nagyapám az észak karolinai hegyvidék egyik prédikátora volt. Amint megtudta, hogy úton vagyok e világba, naponta imádkozott értem. Hiszem, hogy azok az imádságok meghatározták az életemet. Amikor felismertem Isten elhívását életemben, ő lett volna az első, akinek ezt elmondom, de addigra már hazaköltözött az Úrhoz. Egyszer álmodtam vele, és ebben az álomban átöleltük egymást. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon azért adatott-e ez az álom ajándékul, mert ő is annyira szeretett volna engem látni, amennyire én őt." Az ének, amely a nagyapa egy igehirdetésének bejátszásával kezdődik és zárul, visszatérő gondolata az, hogy a szerző Krisztus világosságát nagyapjában látta meg először. (Michael Card: Poiéma, érdekes és fontos még megjegyezni, hogy az egész életet felölelő album következő - és záró - dalában a szerző gyermekéről énekel). Ez a szövetség és Isten áldásának az az ereje, amit Jákób ismert, és amit Isten nekünk is ki szeretne jelenteni! Isten Krisztusban kiválasztott és elhívott bennünket, és ez azt jelenti, hogy engedelmességünkben, bukásainkban, sikereinkben, szolgálatainkban, megszentelődésünkben, harcainkban generációk vannak benne. (vö.: Az úrvacsorai liturgia záró részében mondjuk: "így éltek vele hitben elhunyt őseink…" !)
II. Jákób áldása tartalma: szaporodjatok és sokasodjatok!
A korabeli és ószövetségi gondolkodásnak megfelelően az áldás Istennek nagyon is materiális, anyagi természetű gondoskodását vetíti előre: "Szaporodjanak el és legyen sok utódjuk ezen a földön!" Nem lehet nem meghallani ebben a Teremtő Isten áldását, aki így szólt az emberhez: sokasodjatok, szaporodjatok, töltsétek be az egész földet! Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy egy család, egy nemzetség, egy nép jövője valóban az utódok létén és jólétén múlik. Ebbe a jólétbe beletartozik a gyümölcsöző, sokasodó életek száma, az élethez szükséges vagyon éppen úgy, mint Isten szövetsége, és az ezen belül biztosított jelenléte, vezetése és jóakarata. Az Ószövetség nem választja el az anyagit és a lelkit - ebben az áldásban sem. Jákób is többet ad tovább, mint szaporodó gazdagságot: "A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izraelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét!" Hogyan érthetjük és élhetjük meg ezt az áldást a mi életünkben?
Először a szülőkhöz szólok. Mindennapi küzdelmeinkben pelenkával, óvodával, iskolával, házi feladatokkal, nevelési problémákkal, valamint mindennapi örömeink közepette ismerjük fel, hogy mindennek mi az elsődleges célja és jelentése! Isten szövetséges népe tagjaiként nem mondhatunk mást, mint hogy Isten áldását és ígéreteit szeretnénk képviselni és nekik továbbadni. Életünk igazi kérdése, hogy már ma felismerjük-e annak jelentőségét, amit Jákób a halálos ágyán cselekszik: megáldja gyermekeit. Az idős emberek gyakran tudják, hogy ez az, ami igazán fontos. Talán azért is, mert lelassulnak, elcsendesednek, megállnak. Akik azonban gyermekeket nevelnek, életük közepén hordozzák az egyre szaporodó felelősségek terhét. Hiszünk-e mindezek közepette az áldásban, ami Jézus Krisztusban nemcsak a miénk, hanem a gyermekeinké is? (Ap.Csel. 2.39) Megvan e bennünk az aggastyán Jákób szenvedélyes vágya arra, hogy az áldást, a hitet, a szövetség valóságát továbbadjuk gyermekeinknek? Megáldjuk-e őket előttük és Isten előtt kimondott szóval úgy a hétköznapokban, mint az élet nagy fordulópontjain? Tudjuk-e, hogy áldást örököltünk azért, hogy áldást mondjunk? Nagyszülőként hordozzuk-e imádságban unokáinkat, akiknek szülei talán egyáltalán nem érnek rá arra, hogy gyermekeiket Krisztushoz vezessék? Éljünk úgy, mint akik számára valóságos az áldás, amely a szövetségben adatik!
A fiatal házasokon szintén sok teher van. Helytállás az első munkahelyen, az első otthon megszerzése, az együttélés megtanulása és a közös élet kereteinek, formáinak kialakítása. A pénz hiányának folyamatos szorítása, mindennapos bizonytalanság, hogy mit hoz a jövő. Az igényeket folyamatosan feljebb- és feljebb srófolja a világ, amelyben élünk. Nem csoda, hogy egyre kevesebb gyermek születik, miközben egyre többen mondják azt, hogy nem akarnak gyermeket. Bennünket társadalmi szinten fenyeget, hogy népességünk elöregszik és fogy. Belekiálthat-e ezekbe az aggodalmakba, ezekbe a félelmekbe Isten? Mondhatja-e, hogy szaporodjatok és sokasodjatok? Felnyitja-e szemeinket arra, hogy életünk meddő, ha éppen Isten ígéretét és áldását nincs kinek továbbadnunk?
És nagyon gyorsan hadd szólítsam meg azokat az idősebbeket és fiatalokat is, akik fájó szívvel hallgatják mindezt, mert nem született gyermekük. Milyen jó tudni, hogy abba az áldásba, amit Jákób Izsáktól és Árahámtól vett, valamint unokáinak ad tivább, nem csak a vér szerinti leszármazottak tartoznak! Pál apostol így világít erre rá: "Krisztus megváltott minket a törvény átkától … azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk."  Mindez pedig azt az ígéretet hordozza, hogy akiknek - Isten gondviselése révén - vér szerinti gyermekek nem adattak, nem kevésbé hívattak el az áldás továbbadására, mint mások. Ábrahám fiai lelki gyermekek, akik a ti hűséges életetek és szolgálatotok kapcsán részesülnek az Úr áldásaiban.
Ezzel a gondolattal pedig megérkeztünk Isten népéhez, a keresztyén gyülekezethez is. Gyülekezeti közösségünk összefüggésében szintén látnunk és hinnünk kell Isten szövetséges, generációkon átnyúló munkáját éppen úgy, mint közvetlen megújító, közös életünkbe beavatkozó, szabadító tetteit. Látjuk-e, hogy az áldást, amit az Úrtól akkor kapunk újta és újra, amikor együtt vagyunk, nem csak a miénk, hiszen annak hátterében ott áll más gyülekezetek hite és hűsége, úgy egykori anyagyülekezetünké, mint mindazoké, amelyek közvetve vagy közvetlenül formáltak bennünket? És hisszük-e, hogy Isten arra hív, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, a templom használatbavételével is, hogy az áldást tovább adjuk más embereknek, és majd - reménység szerint - Gazdagrét következő nemzedékeinek?
III. Jákób áldása titka: a kiválasztó Isten
Végezetül szólni kell Jákób áldásának egy furcsa, nehezen érthető vonásáról. József apja elé vezeti két fiát, Manassét, az idősebbet Jákób jobbjára, Efraimot, a fiatalabbat, annak baljára. Az áldó jobb az erő, a tiszteség, a hatalom jelképe; bár Jákób egy áldást mond a két fiúra, a jobbján lévő "többre" számíthat. József felháborodva látja, hogy apja keresztbe teszi kezeit, és így jobbjával a kisebbiket áldja meg, ami minden korabeli családi hagyománynak és rendnek ellentmond. Egy határozott mozdulattal helyreigazítja apja kezeit, valamint nyers szavakkal kommentálja a hibát, de ez Jákóbot nem akadályozza meg abban, hogy megerősítse: a kisebb testvér lesz a nagyobb.
A titokzatos cselekedet mögött nyilvánvalóan ott áll Jákób múltja. Ézsauval szemben ő, a fiatalabb testvér kapta az elsőszülöttnek járó áldást, bár esetében ez nem apja szándéka, hanem saját és anyja ügyeskedése révén történt így. Talán korábbi csalásához ragaszkodva teszi most ezt? Talán meg akarja mutatni, hogy azért is a kisebbé lesz a nagyobb áldás, és ezzel mintegy igazolná önmagát? Nem hiszem. Jákób túl van már ezeken a küzdelmeken, sok fájdalmat szenvedett el korábbi csalásaiért, nem valószínű, hogy ugyanez munkál még most is benne. A kérdésre, hogy miért cseréli meg kezeit a haldokló aggastyán, nincs válasz. Talán ő sem tudja. De egy láthatatlan erő, egy láthatatlan akarat így akarja ezt. Mert Isten, aki megáld és áldássá tesz, fenntartja magának a jogot arra, hogy ő azt válassza ki magának, akit ő akar. Ezért hát ez az esemény arra figyelmeztet bennünket, hogy miközben átéljük szabadítását újra és újra, miközben felismerjük, hogy nemzedékről nemzedékre tart hűsége és kegyelme, miközben szenvedélyesen vágyunk arra, hogy áldását továbbadjuk - ő az, aki a kegyelmez annak, akinek kegyelmez, és irgalmaz annak, akinek irgalmaz. Az áldás elnyerésének és átadásának végső titkát nem adta ki kezei közül.
Úrvacsorai közösségben vagyunk ma együtt. Akinek volt már találkozása Jézus Krisztussal találkozzon ma úgy vele, mint akiben Isten nemcsak őt, hanem utódait is kész megáldani, meggazdagítani. Kérjük, hogy nyissa meg szemeinket csodálatos voltára, a velünk kötött szövetség igazi mélységeire.
Aki úgy van ma velünk, hogy még nem találkozott vele, az legyen most hittel és reménységgel. Isten kiválasztott, megszólít és elhív, hogy részesévé tegyen nagyságos cselekedeteinek, amelyet nemzedékről nemzedékre cselekszik népével. Ámen!

József letelepítette apját, testvéreit és azok családját Egyiptomban, Gósen földjén. Ez a család azonban nem egy átlagos család. Számukra nem lehet pusztán az a kérdés, hogy mikor, hol és milyen körülmények között élhetnek jobban, vihetik többre. Ennek a családnak az őse, Ábrahám, Isten hívására indult el és hagyta maga mögött a biztos, kiszámítható és kényelmes életet. Elhitte az Úr ígéretét, aki új földet, számtalan leszármazottat és másokra is kiterjedő áldást ígért a gyermektelen és vándorló ősapának. Ez az ígéret és áldás az, ami körül az egész család élete forog. És most unokája Jákób, dédunokája József vezetésével Egyiptomban telepedik le. Hova vezet mindez? Mi lesz a föld ígéretével? Végérvényesen egyiptomivá válik a választott család? Mi lesz Isten ígéretével Egyiptomban? Egyiptomhoz vagy Kánaán ígéretéhez tartozik inkább József? Egyiptomban van, de nem lett-e túlzottan Egyiptomból való? Mint ahogy Jézus szavai szerint a tanítványok a világban vannak, de nem a világból valók. A ma olvasott részben ezzel a mindannyiunk számára valóságos feszültséggel nézünk szembe.
I. József a közéleti ember
Józsefet keménykezű, határozott állami vezetőként látjuk magunk előtt. Válságot menedzsel, az egész térségre kiható éhínség pusztító hatásait próbálja enyhíteni. Korábban láttuk, hogyan készült és készítette fel az országot erre a nehéz időre. Tervezett, adminisztrált és szervezett. Most pedig cselekszik, mint egy miniszterelnök-helyettes, vagy gazdasági miniszter. Jól végzett munkájával emberek tömegét menti meg az éhhaláltól.
Miért csinálja ezt József? Hogyan került ebbe a magas pozícióba? Meglehetősen szokatlan módon. Nem kampányolt a választásokra, sem nem járta végig a ranglétra lépcsőit. Tudjuk, hogy Isten emelte őt e befolyásos szerepbe. Ő kormányozta az eseményeket, amelyek során József Egyiptomba került, magasra emelkedett, majd a börtönben találta magát. A börtönben Isten jelentette ki neki, hogy mit jelent a fáraó álma a hét szép és kövér, majd a hét sovány és rút tehénről, a hét egészséges és kövér, valamint a hét kiaszott kalászról. Az isteni ajándék emelte őt a fáraó utáni első emberré, Isten volt az, akinek kezéből elfogadta felelősségteljes helyzetét.
József nem mondta a fáraónak, hogy neki Isten kijelentette, mit kell tenni, de tegye meg valaki más. Nem mondta, hogy ő Isten embere, az Isten által kiválasztott család tagja, és ezért nem vesz részt Egyiptom életében. Oldja meg az éhínséget, aki tudja, nem lelki dolog ez. József teljes felelősséggel vállalja, hogy Egyiptomban van, és kész Egyiptom jólétéért dolgozni.
Jézus azt mondja nekünk, hogy a világban vagyunk. Így imádkozik: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból…"  Pedig milyen gyakran tekintünk így a dolgokra. Vonakodunk tudatosan az Urat szolgálni azzal a befolyással, azzal a pozícióval, amivel az ún. szekuláris életben rendelkezünk. Persze hisszük, hogy Istentől kaptuk, de ez a hit a magánszférára korlátozódik. Annyit látunk, hogy Isten gondoskodik rólunk anyagilag ezen keresztül, de azt már kevésbé, hogy miben akar minket használni. József Egyiptomban van, ahogy mi a világban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nem vonjuk ki magunkat a környezetünk életéből, nem mondjuk, hogy azért mert Istenhez tartozunk, semmi közünk és felelősségünk a világ jóléte iránt. Pedig hajlamosak vagyunk erre. Azonban ha Istentől kaptuk befolyásunk, pozíciónk, azt a maga egészében tartozunk az ő szolgálatában megélni. Ezt jelenti a hivatás fogalma. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy Isten elhívásaként látod-e, és ennek megfelelően éled-e meg azt, ahogyan a világban vagy.
József Egyiptomban van, és ezt Isten intézte így, sőt, hihetjük, hogy ő is Isten elhívásaként éli ezt meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kísértené, ne vonzaná őt mindaz, amit Egyiptom jelképez. A fenyegetettség olyan mértékű, hogy veszélybe kerülhet a családnak adatott isteni elhívás. Egyiptomban van, oda helyezte az Úr, de nem kísértések nélkül való az államférfi pozíciója.
József messzemenőkig kitervelte, hogyan éri el a fáraó előtt, hogy testvéreit Gósen földjén, az ország legjobb részén telepítse le. A bibliai beszámoló azt sejteti, hogy Józsefet mindenek felett ez érdekli. Apjával egymás nyakába borulnak, amikor évtizedek után először látják egymást, de József meglepő gyorsasággal a föld ügyére tér át (46.29-31). Nem fiúként, hanem államférfiként viselkedik. Nem hagy túl sok időt az érzelmeknek, az emlékeknek, ami pedig elvárható lenne ebben a helyzetben. Minden úgy történik, ahogyan tervezte. A földet megkapják, és szemmel láthatólag jól élnek, József mindennel ellátja őket testvéreit, miközben az éhínség egyre súlyosabb lesz (47.12-13, 27). Az egyiptomiak jószágaiakat, majd földjüket és önmagukat is eladják a fáraónak azért, hogy élelmet kapjanak Józseftől. A család oly mértékben részesévé válik Egyiptomnak, hogy még a fáraó jószágának felügyelőivé is lesznek (47.6). A letelepedés az ország legjobb részén, az Egyiptom gazdagságához való kötődés a nyomasztó éhség idejében mintha azt érzékeltetné, hogy József túlságosan is egyiptomi lett. Nem lett-e túságosan lekötelezettje a fáraónak? Nem irányítják-e őt és gondolatait sokkal inkább a birodalmi politika és értékek, mint az isteni ígéret? József Egyiptomban van, de az isteni elhívás helyén nem lett-e túlságosan is Egyiptomból való? Eszébe jut-e mindezek közepette, Isten ígérete Kánaán földjéről és az áldásról?
A világban szolgálni Istent megkerülhetetlen elhívás mindannyiunk számára, ugyanakkor nem kísértések nélkül való. Állandóan e kettő feszültségében élünk: mit jelent, hogy a világban vagyunk, de nem a világból vagyunk? És ha a megoldás nem az, hogy kivonulunk a világból, hogyan maradjunk hűségesek Istenhez? Hogyan képviseljük őt a nyilvános életben úgy, hogy közben nem kompromittáljuk hozzá való hűségünket? Hogyan éljük meg, hogy Jézus Krisztus az urunk a munkahelyünkön? Mit tehetünk, amikor felgyorsult életünkből már-már kiszorul az Úr? Amikor olyan szinten merülünk bele e világ minden gondjába (munkahely, megélhetés, lakás, kölcsön, építkezés, gyerekek taníttatása, betegségek…),. hogy már rég tudjuk, nemcsak a világban, de teljesen a világból valók lettünk? Ami egykor isteni elhívásként indult, mára Isten nélküli projektté lett. Milyen könnyű elveszíteni Isten jelenlétét és közelségét a sok - önmagukban egyáltalán nem hibás vagy bűnös - tevékenység közepette.
Ha József körül így fel is pöröghettek az események, a fejezetet záró kép mégis azt mutatja be, hogy Isten ígéretének ereje győzedelmeskedett Egyiptom csábító alternatívája felett.
II. József, a fiú
Jákób, az apa és József, a fiú találkozása áll előttünk. József nem az uralkodó, nem a birodalom vagy saját családjának ügyintézőjeként van jelen, hanem egészen más szerepben. A keménykezű és határozott vezető most halálra készülő apjával néz szembe. Olyan helyzetbe került, amit nem tart kézben, amit nem irányíthat. Élet és halál kérdésében Egyiptomban megszerzett hatalma, zseniális szervezőképessége sem teszi az események irányítójává.
Jákób esküvel ígérteti meg Józseffel, hogy nem Egyiptomban fogja eltemetni: "Őseim mellett akarok pihenni. Vigyél el Egyiptomból, és temess az ő sírjukba!". Vajon puszta tradícióból ilyen fontos ez Jákóbnak? Azért esketi meg fiát, amiért a mai napig házastársak és családok egy helyre temetkeznek? Ha már el kell menni ebből a világból, legyünk azok mellett, akik életünkben fontosak voltak számunkra. Mindez igaz, de Jákób, valamint a kiválaszott család esetében többről van szó. Jákób Isten ígéretét tartja szeme előtt.
Volt idő, amikor ő is a javak, a vagyon, az ebből eredő biztonság embere volt. Fiatalkorában nagybátyja, Lábán házában nem annyira az áldás, mint a meggazdagodás érdekelte. El is érte, amire vágyott. És íme vénségére József által még nagyobb gazdagságra tett szert, ő és fiai. Egyiptom a bőség forrása lett az éhínség idején. Generációkra biztosított családjánmak a föld és a megélhetés. De Jákóbot már nem a javak érdeklik. Meghomályosult szemei előtt Isten ígéretei vannak. Ő nem akar Egyiptomban maradni. Nem is mert Isten engedélye nélkül idejönni. Jákób már tudja, hogy bármily vonzó és csábító is az, amit Egyiptom kínál, Isten mást tervezett neki és fiainak. Abban is tisztában van, hogy Egyiptom alternatívája megfojthatja az ígéret és áldás vonalát, ha Józsefhez nem jut el, amit Isten ennek a családnak adott. Ezért esketi meg, mondván: "Őseim mellett akarok pihenni. Vigyél el Egyiptomból, és temess az ő sírjukba!".
Talán József itt találkozik először, de felnőtt fejjel bizonyosan először azzal, hogy mire választotta ki családjukat az Úr. Az eddig leírtakban semmi sem utalt arra, hogy József tudaátban lenne a családi tradíciónak, az áldás, az ígéret, a hit történetének, ami generációkon át formálódott. Fiatalkorában elkerült otthonról, és élete jelentős részét az oly fontos családi tradíciótól távol élte. József megbocsátott testvéreinek és meglátta, hogy Isten gondviseléseként került Egyiptomba, de ez nem jelenti azt, hogy ismerné a nagyobb összefüggéseket. Ettől még egyiptomivá lehet. József Istentől felhatalmazva és megajándékozva menti meg tömegek életét az éhhaláltól, ami csak még jobban megerősítheti benne, hogy Egyiptomba tartozik, Egyiptomból való. Jákób az, aki tudja, hogy nem így van, ő kapott újra és újra ígéreteket Istentől, ő az, aki látja a láthatatlant. Ő tudja, hogy Izrael jövője Isten ígéretében van elrejtve, és Kánaán földjéhez tartozik. Azzal, hogy magához hivatja Józsefet és megesketi őt, a birodalmi kötődésű vezetőt az Isten ígéretéhez köti. Az apjának esküt tevő fiú fel kell hogy ismerje, hogy nem Egyiptom Izrael otthona. Fiúként kell megértenie, hogy ugyan Egyiptomban van, de nem Egyiptomból való. Mint államférfi, csak Egyiptomot látja. Mint apjának gyermeke, Isten ígéretei elevenednek meg benne.
A világban vagyunk, de nem a világból valók, mondja Jézus. Ennek felismerésére és megélésére nincs más mód, mint a megállás. Ki kell lépni a mindennapi helyzetből, távolabb húzódni az események forgatagától, és magunkat megvizsgálni. Isten ígérete, áldása, hogy mi az övéi vagyunk és ő a miénk lett Krisztusban, az alapja annak, hogy nem azonosulunk a világgal. Hogy nem leszünk oly mértékben a világból valók, hogy közben elveszítjük azt a különös elhívást, azt az isteni jelenlétet, amit ajándékba kaptunk. Ennek a megállásnak két módja van.
A tudatos, magunk által választott megálláshoz tartozik napi elcsendesedésünk, imádságunk. Isten színe előtt végiggondolva mindazt, amiben benne vagyunk, emlékezhetünk újra és újra Isten ígéretére, aki nemcsak ebben az életben ígérte nekünk áldását, de hűségét még ez életen túl is kiterjeszti ránk. Ugyanilyen megállást jelent a vasárnapi istentiszteleteken való részvétel, valamint csendesnapok, csendeshetek, ahol távolabb húzódunk a mindennapi rohanástól.
Van kényszerű megállás, leállíttatás is. Amikor esetleg éppen egy közelgő vagy megtörtént haláleset (lsd. József), egy betegség, vagy az életformában beálló nagy változás késztet arra, hogy feltedd a kérdést: mit teszek én itt, mire vagyok én ebben a világban, mi értelme van annak a sok mindennek, amiben elfoglalom magam?
Csendesedjünk hát el, és álljunk meg az Úr előtt. Jöjjünk elé azzal a kérdéssel, hogy úgy követjük-e Jézust, ahogyan ő imádkozott ezért: a világban, de úgy, hogy nem vagyunk a világból valók. Azaz nem vonjuk ki magunkat a környezetünk szolgálatából, gazdagításából, ugyanakkor nem is veszünk el e világ dolgaiban. Hisszük, hogy Isten többre hívott bennünket.
Egy pillanatra félretéve felelősségeinket, elengedve terveinket, nagy céljainkat, mint Isten gyermekei jöjjünk most hozzá, és csendesedjünk el nála. Hiszen az a kiváltságunk, hogy Jézus Krisztus által az Atya gyermekei lettünk, amiről a Szentlélek tesz bizonyságot a szívünkben. Ámen!

Jákób elindult Egyiptomba. Menne is, meg maradna is. De azért elindult. Valami azonban mégis Kánaánhoz köti, nem szabad a szíve. Egyiptom különben sem az a hely, ahová az ősatya könnyen menne. Egyáltalán, ki szeret költözködni? Különösen az élete vége felé, idős korban; hogyan tudná gyökereit kitépni, és vajon meg fognak-e azok még egyszer eredni az idegenben?
Ugyanakkor izgalommal és várakozással teli. Bár először nem akart hinni füleinek, amikor fiai beszámolóját hallgatta, de végül mégis felmelegedett a szíve. Hosszú évtizedekkel ezelőtt vesztette el kedvenc fiát, Józsefet. De a fiú emléke soha sem fakult meg, ahogy vígasztalanságát sem gyógyította az idő. Az elmúlt időszak különösen felkeverte a fájdalmas múltat. Az éhínség, fiai útjai Egyiptomba, az a különös és kegyetlen ember, Simeon elvesztése egy időre. Szörnyű kínokat élt át. És mindez hova vezetett? Józsefhez. József él, és Jákób számára nincs nagyobb öröm, nincs más vágy, mint újra látni őt. Nincs jobb hír, mint amit neki hoztak. Várakozó szívvel elindul Egyiptomba.
De valami még sincs rendben. Valami mélyen a szívében, lelkében idegenkedik. Egyre közelebb a határ, egyre valóságosabb a nyugtalanság. Nem tudná néven nevezni, csak érzi, hogy valami nincs rendben. Csak az idős ember idegenkedése ez? Vagy a hosszú út izgalma? Az egész nagycsalád és a jószágok összepakolásának fáradalmai? Vagy valami más?
Beérsebába érkeznek. Újabb emlékek törnek elő. Itt táborozott Ábrahám, a nagyapa. Aki hitt az Úrnak. Akiről mindenki csak úgy beszélt, mint aki különlegesen nagy hitet kapott. A családi hagyomány azonban mást is őriz. Apjának egy éjszaka itt jelent meg az Úr. Ígéretet tett neki, hogy vele lesz, megáldja és megsokasítja. És látja Jákób az oltárt is, amit apja épített, amikor segítségül hívta Istent.
Az élete sorsfordulóhoz ért. Pedig az ő korában már nem igazán vannak sorsfordulók. Most már tudja, hogy Isten elé kell állnia ezen a helyen. Állatokat hozatott, levágta őket és feláldozta az Úrnak. Jákób imádkozott - és Isten válaszolt. Amikor leszállt az éj és elaludt, egyszercsak hívást hallott: "Jákób! Jákób! - Itt vagyok! - Én vagyok az Isten, atyádnak Istene! Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott! Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd le a szemedet." Szíved azon nyomban felszabadult. De régen hallottad az Urat! Milyen régen hallottad az ígéretet. Mostmár tudod, hogy miért volt nehéz a lelked. Egyszer már el kellett hagynod az otthonod. Testvéred, Ézsau gyilkos haragja elől menekültél. Az pusztában, az éjszakában álmot láttál. Életedben először találkoztál az Úrral. Azt mondta neked, a hontalan üldözöttnek, aki becsapta apját, hogy ne félj, mert veled lesz. Veled megy, bárhova mész. Valamint azt is ígérte, hogy egyszer visszavisz arra a földre, amelyet nagyapádnak, apádnak és utódaidnak ígért oda. És valóban, szava igaznak bizonyult. Határtalan kegyelme és hűsége, hogy hosszú évek után visszatértél Kánaánba. Megtanultad, hogy ígéretei igazak, hogy ő kegyelmével és hatalmával véghezviszi, amit megfogadott. Visszavitt Kánaánba - hogyan hagyhatnád hát el azt a helyet? Ahol megáld, megsokasít, nagy néppé tesz. Akármennyire is szeretnéd látni Józsefet, akármennyire is úgy látod, hogy történteket csak Isten intézhette így, szükséged van a szavára. Akármilyen régen is hallottad őt utoljára szólni, most meg kell állnod a Fenséges előtt. A színe elé kell jönnöd, mert ismered a hangját, kóstoltad már valóságát, átjárt már jelenléte. Hiába mennél, repülnél Józsefhez, az Úr nélkül nem teheted. Isten ígérete erősebb benned, mint legtermészetesebb vágyaid.
És ő újra megmutatja hűségét: "Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott. Én megyek veled … és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd le a szemedet." Az első találkozásban Isten megerősítette és megújította ígéretét.
A második találkozás
Jákób Isten által megerősítve halad tovább Egyiptom felé. Semmi sem lett könnyebb az idős ember számára, mégis minden könnyebb. Idegen világban kell letelepednie öreg korára. Olyan erőtlen már, hogy a szekérre fiainak kell feltenniük. Mégis Isten szavával minden könnyebb. Mostmár örömmel teli várakozással készülhet a fiúval való találkozásra. A terjedelmes létszámú csapatot Júda vezeti. Az a Júda, aki József elvesztésében is élen járt… Most a család újraegyesülését vezeti. A testvérek megbékéltek.
Gósen földjéhez közeledve Jákób egyszercsak megpillantja rég nem látott fiát. Díszes kocsin érkezik, hatalma és befolyása messziről látszik rajta. Apa és fia nem váltanak szót, csak egymás nyakába borulva sírnak. A veszteség könnyei ezek? Hiszen oly sok minden veszett el számukra - örökre. Vagy az öröm könnyei?
Azután Jákób megszólal: "Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz." Milyen beszéd ez? Ki beszél itt halálról? Nem azt kellene mondania, hogy elveszett a fiam és megtaláltatott, hogy meghalt és feltámadt? Nem örömünnep kellene, hogy kövesse ezt a találkozást? Miért akarsz meghalni, Jákób?
Talán annyira beleette magát lelkébe a gyász, hogy egy pillanatnyi felsóhajtás után visszazuhan a vígasztalhatatlanságba? Nem kísértetiesen hasonlít ez a mondat most ahhoz, amit József elvesztésekor mondott: "Gyászolva megyek el a fiamhoz a halottak hazájába" (Gen. 37.35)? Jákób ebben a keserűségben élt hosszú évekig. Amikor azt az üzenetet hozták fiai az első egyiptomi út után, hogy Benjámint is magukkal kell vinniük, ha még egyszer Egyiptomba mennek, Jákób csak arra tud gondolni, hogy biztosan elveszti a második szeretett fiát is, és a bánat juttatja majd a halálba. Talán végleg beleragadt ebbe a gondolkodásba? Úrrá lett rajta a depresszió? Miért kell most megint a halálról beszélni?
"Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz." Nem az apátia, a közöny, a keserűség szava ez. Sokkal inkább a beteljesedés, a megelégedés hangja. Ennél többet nem kérhetett és nem várhatott. Hamarosan eljön az idő, többre már nem vágyik. Jákób, aki hosszú évek után találkozott Istennel, a helyén van. Isten küldte Egyiptomba és ő mondta, hogy József keze fogja le majd a szemét. Ennél nem kell több. Isten ígérete él. Vissza fogja vinni őt és utódait, akik nagy néppé lesznek Kánaánban. Van jövő. Van mire előretekinteni. És ezt a jövőt, aminek a hűséges Isten a garanciája, semmi sem veheti el. Ugyanakkor Isten nem csak a népről gondoskodik. Családja és szeretett fia mellette van. Sőt, még halála óráján is mellette lesz. Isten körbeöleli őt szeretetével, törődésével. Jákób Istenben bízik és megelégedett.
"Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak." - hangzik Jákób egy kései utódának hasonló szava. Ez sem a közöny, nem az apátia, nem a beletörődöttség hangja. Az apostol is magába roskadhatna, hiszen börtönben van. Az élete forog kockán. De ő is ígéretet kapott. Attól az Úrtól, akinek szabadító erejét sokszor átélte, akinek jelenlétét és valóságát ismeri. Ezért rábízza magát arra, aki örök életet ígért neki, és így kiált fel: "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!"
Akinek nincs Istentől való, élő, önmagán túlmutató ígérete az életében, nem szabad és nem megelégedett ember. Vagy a vígasztalhatatlanságnak rabja, vagy az élet elvesztése feletti félelem köti gúzsba. A második talákozásban Jákób Istentől felszabadított emberként áll előttünk. Megvallja, hogy Isten ígéretéből él, amely túlmutat rajta.
A harmadik találkozás
Miután József és a testvérek megjelentek a birodalom ura előtt, hogy - a József által kidolgozott pontos koreográfia szerint - biztosítsák maguknak a földet, ahol letelepednek, József bevezette apját és odaállította a fáraó elé. Egymással szemben áll a két ember. Az egyik ereje teljében, mindenek uralkodójaként, a másik élete vége felé, bizonytalan, remegő lábakon. Az egyik saját országában, mint aki mindennel rendelkezik, a másik hontalanul, mint akinek mindenét fel lehetett pakolni néhány igavonó állatra. Az egyik teljes biztonságban, királyi méltóságban, a másik éppen ezek ellenkezőjében. Egyiptom királya és az ígéret atyja találkoznak.
Itt az alkalom a közbenjárásra. Ugyan már megtenné a fáraó, hogy gondját viseli a családnak. Itt a lehetőség a hálálkodásra. Milyen áldott jó ember, hogy Gósen földjét ajánlotta fel a jövevényeknek és jószágaiknak. Itt az alkalom a mindvégig való hűség kifejezésére. Amíg csak élek, számíthatsz rám. De Jákób nem könyörög, nem hálálkodik, és nem ajánlja fel szolgálatait a fáraónak. Mindezek helyett áldást mond rá. Amikor azután a fáraó életkora után érdeklődik, így szól: "Vándorlásom éveinek a száma százharminc esztendő. Életem rövid volt, tele rossz napokkal. Nem értem el atyáim vándorlása éveinek a számát." Az udvarias, nem túl sok jelentőséggel bíró kérdésre Jákób élete összefoglalásával válaszol. Élete nem volt sem könnyű, sem boldog. Fiatalon menekül otthonról, nagybátyja becsapja, majd meggazdagodik, de rettegve tér haza, szeretett felesége meghal, amikor legkisebb fia születik, elveszti kedvenc fiát… rossz és fájdalmas napok, semmi kétség. Majd újra áldást mond a fáraóra és eltávozik tőle.
Összetört, legyengült emberként áll Jákób a fáraó előtt. Semmije sincs - és mégis ő mond áldást. Miből mondja ezt, miből ad, miből fakad lelki ereje? Hogyan lehetséges, hogy mintha megfordult volna a helyzet: nem Jákób áll a fáraó előtt - hanem inkább a fáraó Jákób előtt?
Az Isten által megújított, a Jákób által befogadott, megvallott ígéret teszi ezt. Mert csak látszólag nincs semmije ennek az idős embernek. Csak látszólag gazdagabb, életrevalóbb a fáraó. Csak a látszat, hogy a gazdag uralkodó szebb jövővel bír, mint az ígéret atyja. Az élet, az áldás, a jövő - Isten maga - ehhez az erőtelen öregemberhez tartozik, aki küzdelmes és keserves életet élt, tele hibákkal, bűnökkel, csalásokkal, hamisságokkal. Mégis övé lett a hűséges és kegyelme Isten áldása , és ő az, akinek ezt az áldást tovább kell adni. És valóban, Egyiptom csak József által vészeli át az éhínséget. Az áldás megfogható módon vált valóra. A harmadik találkozás az ígéret megcselekvése.
Isten ígéreteket adó, azokat megtartó és - ha kell - felelevenítő Istenként mutatkozott be. Úgy, mint aki ma is él, és akinek szava egy életen át irányítja, formálja és meggazdagítja az életet. Sőt, túlmutat életünkön. Nemcsak azáltal, hogy szava formálta nagyszüleinket, szüleinket, és általunk formálja gyermekeink és unokáink életét is. Hanem azáltal is, hogy ígéretét még a halál sem semmisítheti meg. Hiszen a megígért gyermek eljött, a kereszten meghalt, majd a harmadik napon feltámadt. Azért, hogy mindannyian elmondhassuk egykor: Nekem az élet Krisztus - a meghalás nyereség! Ámen.