Lovas András Dr.

Mai igénkben Pál apostol visszatér az utazásairól szóló beszámolóra, amit a 2.13-ban függesztett fel. Eddig szolgálatának tartalmáról, motivációjáról, és felkenetéséről írt a korintusiaknak, most azonban újra előveszi azokat a témákat, amelyekkel az első két fejezetben foglalkozott.
Szükséges, hogy mi is felelevenítsük magunk előtt az apostol és a korintusi gyülekezet helyzetét, a levél megírásának körülményeit. Pál nagyon rossz híreket kapott a korintusi gyülekezetből. Valaki súlyosan vétkezett, ami talán azt is jelentette, hogy bűnbánat és megtérés helyett nyilvánosan az apostol ellen fordult; ugyanakkor a gyülekezet tagjai nem álltak ki lelki atyjuk mellett. Pál ezért korábbi terveit megváltoztatva (1Kor.16.5-7), amelyben hosszabb ott tartózkodást ígért, azonnal Korintusba utazott. Ez a látogatása azonban sikertelennek, sőt, igen fájdalmasnak bizonyult. A korintusiak nem enyhültek meg, a bűnöst nem intették meg, az apostolt súlyos vádakkal illetik.
A fájdalmas látogatást egy sok gyötrődés, szomorúság és könyhullatás között írt levél követte. Ez az a levél, amely - mai igénk szerint - megszomorította a gyülekezetet. Lehetséges, hogy ezt a levelet Titusz vitte Korintusba. Pálnak Troászban kellett volna találkoznia szeretett munkatársával, Titusszal. Alig várja, hogy híreket halljon az ellene forduló gyülekezettől. Troászba érvén azonban - bár az Úr nagy lehetőséget adott az evangélium hirdetésére - Pál lelkének nincsen nyugalma, mert nem találja Tituszt (2.12-13). Úgy dönt, hogy elébe megy a Korintusból visszafelé vezető úton, így kerül Macedoniába. Ám békességet itt sem talál; aggódik Titusz miatt és a korintusiak miatt is. Állapotát így írja le: "Kívül harcok, belül félelem." Titusz azonban mégis megérkezik, és ez hatalmas vígasztalás forrása lesz Pálnak. Nemcsak azért, mert nem kell többé bizonytalanságban lennie kollágája felől, hanem azért is, mert jó híreket hoz Korintusból. Itt fedi fel az apostol a "könyhullatással írt" levéllel kapcsolatos lelki küzdelmeit. Nem lehetett biztos abban, hogy súlyos szavai, amelyekkel szomorúságot okozott a gyülekezetnek, valóban jó gyümölcsöt fognak teremni. Maga is elbizonytalanodott. Mostmár örömmel ír: "Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom". De ez nem mindig volt így: "Bántam ugyan, látva hogy az levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök". Fontos, hogy az öröm igazi okát lássák: "Nem annak, hogy megszomorodtatatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg…" Mert kétféle szomorúság létezik: "…az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez." Erről a kétféle, az életet adó, valamint a halált hozó szomorúságról üzen ma Isten nekünk. Vajon melyik van jelen az életünkben? A halál, vagy az élet munkálkodik bennünk?
Pál tehát megkülönbözteti az Isten szerinti és a világ szerinti, az életet hozó, valamint a halált szerző szomorúságot. Az egyik megtérést munkál, és így üdvösséget, a másik halált terem. Mi a különbség?
A "megtérés" szó jelentése (metanoia): a gondolkodás megváltozása. Itt nemcsak a gondolatokról, hanem az ember egész lényét irányító bennsőről van szó. Van olyan szomorúság, amely egy totális átértékeléshez, és így az ember lényének megváltozásához vezet. Ezzel a változással együttjár az életmód, az értékekek, a célok megváltozása. A megtéréssel új ember születik, aki nem a világhoz, hanem Istenhez szabja magát. Elfordult az Isten nélküli élettől, odafordult Jézus Krisztuson keresztül a teremtőjéhez, és már mindent csak szerinte való módon akar cselekedni. Az életet hozó szomorúság hatása, hogy megváltozik az Istennel való kapcsolat; az Őhozzá forduló ember üdvösséget kap. Ez nem más, mint Isten minden ajándékainak tekjessége, amelyeket egyedül a Jézus Krisztushoz fordulásban ölelhetünk magunkhoz.
A másik szomorúság mindenben hasonló lehet az előzőhöz: kiválthatja hasonló esemény, teremhet hasonló könnyeket, járhat hasonló érzésekkel; ugyanakkor mégsem végződik Istenhez fordulásban. Mivel Isten egyedül az élet forrása, és nélküle mind a halálban vagyunk, az a szomorúság, amely nem az Isten közelségében megtalált örömben végződik, halált hoz.
Példák: Ézsau, akiről azt mondja az ige, hogy "a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste (Zsid. 12.17). Júdás, aki megbánta a tettét, mégis öngyilkos lett kétségbeesésében (Mt. 27.3). Ellenben Dávid király, aki házasságtörést követett el és gyilkolt, Isten szerint szomorodott meg (Zsolt 51), ugyanígy Péter, akihármomszor tagadta meg az Urat.
Lássuk az Isten szerint, valamint a világ szerint való szomorúság néhány példáját!
1. A világ szerinti szomorúság énközpontú, az Isten szerint való istenközpontú
Látni fogjuk majd, hogy gyakran milyen könnyen keveredik össze elhomályosult szemeink előtt a kétféle szomorúság. Először mégis a hamis szomorúság egy nagyon egyértelmű esetére szeretnék rámutatni, amely sokak életét mérgezi. Ez a szomorúság az önmagunk feletti kesergés, az önsajnálat.
Az önsajnálat alattomos bűn, amely csendesen terjed el az ember szívében, ártatlannak mutatkozik, de biztosan és halálosan öl. Az ember önmaga felett szomorkodik, de nem Isten szerint való módon. Rendszerint akkor fogan meg, amikor valaki megbánt, vagy valami nem sikerül, esetleg betegség kerít hatalmába. Nehéz gyermekkor, mostoha körülmények mind-mind okozhatják, hogy valaki az önsajnálat először édes érzéseibe menekül. Jól esik ezeket a gondolatokat és érzéseket táplálni, önmagadról rosszakat gondolni: engem senki nem szeret igazán; én olyan szerencsétlen vagyok, nekem soha semmi nem sikerül. Az ilyen ember magára ölti a (világ szerinti) szomorúságot, szinte fürdik benne, és nem akar belőle kijönni. Szeret szenvedni, szeret panaszkodni, szeret elégedetlen lenni. Magában addig is eljut, hogy végig fantáziálja saját temetését, a síró rokonokat, stb. Másoknak úgy adja elő, hogy milyen nyomorúságos a helyzete, ámde mégsem akar kilépni belőle. Miért nem?
Azért, mert az önsajnálat az önszeretet egyik formája, és mi nagyon szeretjük magunkat. Gyökössy Endre azt írja, hogy az önsajnálat én-szerelem, nárcizmus, én-imádat (Magunkról magunknak, 155.). Alapvetően énközpontúak, azaz önzőek vagyunk. És ha nem szeret más, vagy nem szeret az Isten - véljük ostobán, mert valami nem úgy adatik, ahogy szerintünk annak történnie kellen, - akkor majd szeretjük magunkat. Ami azonban édes a szájban, halálosan keserű a gyomorban. Mert az önsajnálat elégedetlen, keserű emberré tesz. Mások menekülnek tőled, mert hiába akarnak szeretni, de tudod, hogy téged úgysem lehet szeretni. Elutasítod a szeretet (mert magad sajnálod), azután pedig még jobban sajnálod magad, mert senki sem szeret. Egyenes út a csüggedésbe, a depresszióba. Ezért halálos méreg az önsajnálat, és ezért része a világ szerinti, pusztulást munkáló szomorúságnak: az én-szerelem soha nem vezet el Istenhez, és a megtéréshez. Aki önmagát szereti, aki életének önmaga a központja, az nem képes Istenhez fordulni, amíg meg nem szomorodik önzése, az önsajnálat bűne miatt.
Az Isten szerint való szomorúság azért Isten központú, mert abban ő a mérce, nem én. Ez őhozzá fordít, nem magamhoz.
2. Az Isten szerinti szomorúság a bensőnkben van, a világ szerinti csak a külsőt érinti
Eddig nem mondtam ki, hogy mi az a szomorúság, mi az a bánat, ami megtérésben fordít Istenhez: a bűnbánat. Ez az a szomorúság, mely üdvösséget szerzett mind a korintusiaknak, mind nekünk.A következőkben a hamis és igaz bűnbánat eseteit vizsgáljuk (a puritán lelkipásztor, Thomas Watson könyve alapján. A bűnbánat, Koinónia, Kolozsvár, 1999)
Az Isten szerinti szomorúság az ember bensőjében fakad, mint ahogy a bűn is onnan származik. (Mk. 7.21: "Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok…") Az igazi, az életre vezető szomorúság tehát a lényünk centrumában, gondolkodásunk/szívünk legmélyén kell hogy megszülessen. Világos is ez, hiszen ha a megtérés itt történik, a megtérést elindító bűnfelismerés, a bűn feletti fájdalom is itt kell, hogy megszülessen.
Éppen ezért nem elég, ha csak tudjuk, hogy vétkeztünk. Valaki tudhatja, hogy bűnt követett el, tudhatja, hogy ez rossz, és ez még mindig a világ szerinti szomorúság kategóriája. Hányan vagyunk így bűneinkkkel! Tudod, de nem rendülsz bele. Vagy érzed, hogy bemocskoltad magad, és ez kellemetlen, de nem szomorodsz meg miatta szíved mélyén. Vagy beszédedben előjön, megjelenik a szomorúság, a bűnbánat - akár Istennek imádságban, akár testvérnek - de újra igaz: nincsen az életed mélyén igazi megszomorodás, és ezért még szavakkal megfogalmazott bűnbánatod sem vezet Istenhez, és nem újulsz meg a vele való kapcsolatban. Minden bűnbánat, amely nem vezet el a kegyelem királyi trónjáig, világ szerint való szomorúság. Az élet, vagy pedig a halál szomorúsága munkálkodik benned?
3. Az Isten szerinti szomorúság őszinte, a világ szerinti nem egyenes
Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a bűn elkövetése után még mindig több minden okozhat szomorúságot az ember lelkének, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi miatt szomorodik meg valaki.
Valakit szomorúság tölthet be a bűn következménye miatt. Emlékszem, gyerekkoromban egy barátommal kővel bedobáltuk egy épület ablakait. Volt bennem szomorúság, mikor kiderült a dolog, de nem azért, mert rosszat csináltam, hanem azért, mert féltem a következményektől, a büntetéstől. Nem így vagyunk gyakran Isten előtt is? Nem az fáj, hogy ellene vétkeztünk, hogy a Mindenható Istent dicsőségében meggyaláztuk, hogy semmibe vettük azt, aki nagy szeretetéből az ő Fiának életét adta, hogy nekünk bocsánatunk legyen, hanem bűneink keserű következményei bántanak. Szomorú vagy, mert mocskosnak érzed magad (jogosan), és az nem jó, mert rossz a lekiismereted, vagy mert félsz, hogy Isten elutasít. Thomas Watson írja: "Az Isten szerinti szomorúság azonban legfőképpen az Isten elleni törvényszegés miatt van, olyannyira, hogyha nem lenne lelkiismeretünk, hogy furdaljon, ha nem lenne ördög, aki vádoljon, ha nem lenne pokol, hogy bűnhődjünk, akkor is gyötrődne az igaz lélke, hogy Isten ellen vétett." (29.o.) Nem azért oly hamis, gyenge, erőtlen sokszor bűnvallásunk, mert nem a minket Jézus Krisztus halálával szerető, mindenható Isten elé jövünk, hanem csak a magunk lelkiismeretfurdalása, kellemetlenség érzése az, amivel szeretnénk leszámolni? De csak akkor jutunk Isten szerinti szomorúságra, ha az látjuk, hogy vétkünkkel elsősorban őt bántjuk meg.
Az élet vagy a halál munkálkodik benned? Isten Szentlelke az Ige kétélű éles kardjával támaszt igazi szomorúságot és bűnbánatot a lelkedben, vagy a Sátán simogat téged hazugságaival? Szomorúságod Jézus Krisztushoz hajt, akit a bűnbánat vonzóvá tesz szemeid előtt, vagy pedig megüli szívedet, és mérgez belülről? Isten felségének megsértése fáj, vagy a téged ért sérelmek miatt vagy inkább keserű? A Krisztus szabadítása feletti örömben fürdik-e bűnbánó lelked, vagy a vádoló kárhoztatása üli meg gondolataid?
Ha Isten megsebzett, megszomorított ma, mert felismerted önsajnálatod, vagy abban, hogy megláttad, szomorúságod felszínes, adjál érte hálát. Kérd, hogy mélyítse el. Járja át a szíved. És közben emelje fel szemeid előtt a megváltót. Hogy életedben először, vagy újra, betelj az iránta való szeretettel és hálával. ÁMEN!

Micsoda vagy kicsoda a korintusi gyülekezet? Pál apostol több mindent modhatna róluk levelének ezen a pontján. Nevezhetné őket hűtlen gyermekeinek. Írhatná nekik, hogy lázadók csoportja, akiknek meg kellene békülni az Istennel. Hangot adhatna fájdalmának, melynek oka, hogy hamis apostolok megtévesztő beszédeire hallgattak, mondván: hitehagyottak reménytelen gyülekezete. Az apostol azonban nem tapasztalataiból, nem is indulataiból szól, hanem Isten igazságából. Ezért nevezi őket az élő Isten templomának. Azonban ha az embereknek ez - az ókori hatalmas kikőtővárosban, Korintusban élő maroknyi - csoportja minden értelem és józan ész ellenére az élő Isten temploma, akkor be kell fogadniuk amire az apostol felszólítja őket: "Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában…". Mai igénknek ez a két gondolat a fókuszpontja: Tisztítsátok meg magatokat, mert az élő Isten lakik közöttetek!
Nem egészen egyértelmű, hogy ez a rész hogyan helyezkedik a a második korintusi levél eddig tárgyalt összefüggésébe. Talán az előzőekhez úgy kapcsolódik, hogy ha a korintusiak meg akarnak békülni Istennel, akkor el kell, hogy szakítsák magukat bizonyos dolgoktól. Talán Pál az álapostolokra gondol a "hitetlenek" alatt, és arra utal, hogy ha a korintusiak vissza akarnak térni az általa hirdetett evangéliumhoz, Jézus Krisztushoz, akkor el kell fordulniuk azoktól, akik őt és üzenetét gyalázzák.
Akár így, akár úgy, a majdnem kétezer éve írt levél Isten akatatából ma nekünk szól, és ugyanaz a Szentlélek, aki az apostolt vezette mindezek leírásában, ma bennünket szeretne az Úr Jézus Krisztus igazságával betölteni. A fő üzenet pedig ugyanaz itt és most, mint ott és akkor volt: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, menjetek ki közülük, váljatok külön tőlük, mert ti az élő Isten temploma vagytok. Úgy látom, hogy Isten ennek a két fő gondolatnak gyakorlati kifejtésére vezet a következő pontok szerint csoportosítva: I. Kik vagyunk? II. Mi a felemás iga? III. Mit jelent "kimenni közülük"?
I. Kik vagyunk?
Tegyük fel a kérdést magunkkal kapcsolatban is: micsoda, kicsoda a Gazdagréti Református Gyülekezet? Sokféle választ adhatunk. A Magyarországi Református Egyház része. Egy a - sajnálatosan kevés - új, lakótelepi gyülekezetek közül. Olyan emberek csoportja, akik a gazdagréti közösségi házban talákoznak vasárnap délelőttöként. Folytathatnánk a sort. A döntő azonban az, hogy mi az élő Isten temploma vagyunk. Az a "hely", ahol ő jelen van, hiszen azt mondta: "Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek."
Szeretném hangsúlyozni, hogy ez Isten kijelentésére épül, és nem önmagunk kiértékelésére. Nem adatott meg sem gyülekezeti tagnak, sem kívülállónak, hogy kétségbevonja, hogy mi az élő Isten temploma vagyunk, mondván, hogy mi éretlenek, bűnösek, szeretetlenek vagyunk. Mi Isten temploma vagyunk, ő közöttünk lakik és jár, ez pedig Isten ajándéka számunkra. Nem azért lettünk ezzé, mert jól igyekeztünk, hanem azért, mert a Mindenható Isten így döntött még Izrael kiválasztásakor, és ebbe vont be bennünket is a Jézus Krisztusban adott új szövetség által: "Istenük leszek, és ők az én népem lesznek". Ne vonjuk hát kétségbe az Úr csodálatos ajándékát, hanem dícsérjük őt, és teljünk be hálával és csodálattal: az élő Isten temploma vagyunk! (Ha magunkra nézek, én nem hinném ezt, ha Isten nem mondaná. Így azonban ki vagyok én, hogy felülbíráljam az ő szavát?)
Ha elsősorban ajándék, amiről az ige szól, és ezt elfogadtuk, elismertük, beszélhetünk arról, hogy ez a csoda másodsorban kihívást, felelősséget, feladatot jelent: Ti vagytok az élő Isten temploma, ne legyetek hát hitetlenekkel felemás igában, mert ki köze Krisztusnak Beliálhoz (a Sátánhoz), vagy hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Tisztítsátok meg magatokat (mert ha nem teszitek, arról tesztek bizonyságot, hogy nem vagytok az Isten temploma)!
II. Mi a felemás iga?
A "felemás iga" kifejezés az Ószövetségre megy vissza, ahol azt ovassuk, hogy "ne szánts együvé fogott szamárral és ökörrel". (Deut.22.10) Pál ezt a nyelvet használja, amikor arra buzdítja olvasóit, hogy ne legyenek közösségben a hitetlenekkel. A következő öt költői kérdés - melyek mindegyike egy ellentétpárra épül - ezt erősíti meg. Figyeljük meg az apostol szóhasználatának gazdagságát! Párhuzamba állíthatók az ellentétpárok, amelyek nem igazán mondanak egymáshoz viszonyítva, ugyanakkor elmélyítik, erősítik egymást: igazság - gonoszság, világosság - sötétség, Krisztus - Beliál, hívő - hitetlen, Isten temploma - bálványok. Ugyanez a gazdagság látható azokban a kifejezésekben is, amelyek a fentiek egymáshoz való kapcsolódását jelzik (a magyar fordítás ezt nem adja vissza): részesedés, közösség, együtthangzás (szimfónia - egyezés), rész, együttműködés. Az egymást követő, és lényegileg újat nem hozó 5 kérdéssel Pál szinte súlykolja: Semmi, semmi, semmi. Semmi köze nincs az élő Isten templomának, nektek korintusiak és gazdagrétiek, a sötétséghez, gonoszsághoz, Beliálhoz, stb.
A probléma azonban it kezd kibontakozni. Mert míg mindezt értjük, és mindezzel egyetértünk, az igazi nehézség ott mutatkozik, hogyan alkalmazzuk az életünkre. A keresztyén ember és gyülekezet kapcsolata a világgal kényes, nehéz, összetett kérdés. Az egész ige azt a kérdést állítja elénk: hogyan viszonyuljunk a világhoz? Mikor vagyunk "túl közel"? Mikor vagyunk "túl távol?"? Jézus Krisztus főpapi imádsága nagyvonalakban eligazít bennünket: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók…" (Jn.17.15-16). Nem a világból vagyunk, azaz nem a világhoz tartozunk, de a világban vagyunk. Nem lehetünk felemás igában, azaz "egybefogva" vele, azért, mert "mellette" vagyunk. Nem lehet részünk benne, közösségünk, egyetértésünk, együttműködésünk vele (itt a "világ" az Isten nélkül, Isten ellen szerveződött valóságot jelenti). A világban, de nem a világból vagyunk. Feszültségben élünk.
Ez azonban még mindig nem ad választ a mindennapok kérdéseire. Mikor alakul ki a "felemás iga"? Hol a határ? Meddig mehetek el? Ezekre a kérdésekre nincs abszolút érvényes válasz. Mert ami az egyik ember számára szabadság, a másik számára megkötözöttség. Egy megszabadult, Krisztushoz tért alkoholista, ha visszatér azokhoz, akikkel együtt ivott, és újra alkoholt fogyaszt velük, a felemás igához közelít, amíg az alkoholfogyasztást önmagában ostobaság lenne a sötétéséggel való közösségnek nevezni. Ha valakinek Krisztus nélküli gondolkodásához, életérzéséhez és életviteléhez egy bizonyos zene tartozott hozzá, amit megtérésekor radikálisan kivetett az életéből, és idővel csalódásokat követve újra elkezdi hallgatni, valamint a koncertekre járni, tudja, hogy ez őt lelkileg tisztátalanná teszi. A kérdés hozzá szól: Mi köze Krisztusnak Beliálhoz? Más valaki azonban nyugodtan hallgathatja ezt a zenét. Azt látjuk hát, hogy a törvénykezés és a szabadosság között nincs egy meghatározható vonal, hanem egy bizonyos "tér" helyezkedik el. Hogy ebben a térben nekem hol kell mozogni, azt Isten Lelke jelenti ki, azt a Szentlélek mutatja meg az őrá figyelő, vele járó, érett keresztyén embernek.
Ennek tudatában szeretnék rámutatni a "felemás iga" néhány aspektusára, olyan részterületekre, amelyeket aktuálisnak tartok ma.
Felemás igáról beszélhetünk minden olyan közeli kapcsolat kialakulása esetén, amikor akár külső nyomásra, akár belső félelem következtében a Krisztushoz való kapcsolatunkat elrejtjük, vagy megtagadjuk. Lehet ez a kötődésünk egy baráti körhöz, akik között az elutasítástól félelem miatt olyan dolgok részeseivé leszünk, amikről tudjuk, hogy Isten bűnnek nevezi őket. Kialakulhat ez az üzleti életben, vagy a munkahelyünkön: Krisztus megtagadása abban, ahogy az üzletet vezetjük, vagy ami az üzletnek célja. Ha valaki vállalkozása az erőszakot, a szexuális szabadosságot szolgálja és népszerűsíti, meg kell hogy hallja: Mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak? Minden olyan közeli kapcsolat idetartozik, aminek következménye a keresztyén hit elrejtése, megtagadása. Mi köze a világosságnak a sötétséghez?
A "felemás iga" kifejezést leggyakrabban olyan házasság összefüggésében halljuk, ahol az egyik fél hívő, a másik nem. Nyilvánvaló, hogy ez az a legminősítettebb, legbennsőségesebb kapcsolat, amelyre nézve Pál kérdéseit feltehetjük. Azonban fontos emlékeznünk arra, hogy az apostol - éppen a korintusi gyülekezethez írott első levelében - miként tanít az olyan házasságról, ahol az egyik fél keresztyén, a másik nem. Nem mondja azt, amit itt, hogy "menjetek ki közülük", sőt, azt mondja a hívő félnek, hogy ne akarjon elválni (amennyiben azonban a nem hívő fél akar elválni, váljon el). Azt írja, hogy meg van szentelve a nem hívő házastárs a hívő által. (Ikor.7.11-16) Hogyan lehetséges ez? Miért tanít látszólag ellentétesen? Azért, mert Pál elismeri, hogy aházasság a teremtő Isten rendjhez tartozik, és érvényessége nem attól függ, hogy a felek Krisztus megváltottjai-e, vagy sem. A házasság szent akkor is, ha nem hívőkről van szó. Éppen ezért a "felemás iga" ilyen értelmú használata problematikus.
Ugyanakkor meg vagyok arról győződve, hogy abban az esetben jogos az utalás erre a bibliai helyre, amikor egy keresztyén ember egy hitetlennel kezdi el összekötni az életét, akár csak az "együttjárás" szintjén. Mi köze/része van a hívőnek a hitetlennel? Milyen "szimfónia", összhangzás, harmónia jöhet ki ebből? Milyen együttműködést tudunk elképzelni közöttük?
A férfi és nő közötti kapcsolat ez utóbbi értelemben gyakran lesz a felemás iga színtere. A legmélyebb kötődések alakulnak ki több szinten is, és ezekről beszélni kell. A lelki-érzelmi szálakkal párhuzamosan a testi kötődés. valamint a szellemi/pneumatikus kötődés is formálódik. Férfi és nő arra van teremtve, hogy legyenek ketten egy testté, azaz teljes összekapcsolódásra. Szeretnék néhány valóságos példát mondani ilyen kötődések létrejöttére, mindannyiunk tanulságára (egyik sem mai, gyülekezetünkhöz köthető esemény - még véletlenül se próbáljon meg senki sem találgatni).
Egyetemista korú hívő lányról van szó, aki beleszeret egy nem hívő fiúba. Nagyon szereti Jézus Krisztust, de szerelmes a fiúba is. Lelki beszélgetésünk során eljut oda, hogy kész szakítani, a felemás igát felmondani. Kész az akaratát az általa is ismert és igaznak tartott igazság alá vetni. Nem volt szexuális kapcsolatuk, de mégis nagyon erős kötődés alakult ki viszonylag rövid idő alatt. A közös imádság. amelyben elszakította magát tőle, nagyon fájdalmas és érzelmi volt. A lelki-érzelmi kötődés dominált, amit ő közös főzésekhez, étkezésekhez kötött. (Ma már, vagy 10 évvel később 2 gyermek édeasanyja, keresztyén férjjel.) Lehet érzelmileg úgy kötődni valakihez, még úgy is, hogy az illető nem tud róla, hogy a kérdés jogos: milyen közössége van a hívőnek a hitetlennel? Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy nincs köztünk semmi komoly, stb…
A kötődéseknek azonban egészen mély, szellemi dimenziója is van. Két, sokaknak bizonyára megdöbbentő, talán hihetetlen történetet mondok el. Nem a felemás iga illusztrációi, de bemutatják a kötődés egy másik dimenzióját. Az egyikben egy hívő feleségről van szó, aki munkahelyén jóban van kollégáival, köztük egy házas férfivel is. Az asszony arra lesz figyelmes, hogy egyre többet gondol a férfire, aki - nyilvánvalóan - (részben saját házassága megromlása miatt) meg akarja szerezni őt magának. A férfi soha nem nyílt, gesztusokkal, szavakkal kezdi kötni magához az asszonyt. Különböző okkult dolgokkal foglakozik, mélyen benne van az asztrológiában, és egyebekben. Az asszony segítséget kér, és a lelkipásztorral történő beszélgetés valamint imádság alatt felismerik, hogy szellemi szinten is próbálja kötni őt magához a férfi. Okkult erőkkel manipulál. Miután Jézus Krisztus nevében imádságban hatalmat gyakorolnak ezen erők felett, kezdi az asszony is felismerni, hogy kialakuló érzelmi kötődése mögött milyen erők állnak. Innentől tudatos, imádságban végzett szellemi harc is része annak, hogy megszabadul a kötődéstől. A férje mindvégig mindenről tud, és mellette áll.
A másik történetet egy lekipásztor barátomtól hallottam a közelmúltban. Egy gyerekotthonban történt, ahol egy fiatal lány, aki korábban szintén sok okkult dologban vett részt, arra tör, hogy egyik hívő, munkatársként dolgozó férfit - aki házas - megszerezze magának. Tudatosan gyűlölni kezdi a feleséget, és harcot indít ellenük. A városban elmegy egy aszonyhoz, aki szintén sötét szellemi erők közvetítésével segít neki gyűlölni. A barátom csak ennyit mondott, hogy majdnem sikerült neki.
Amikor arról van szó, hogy ne legyünk hitetlenekkel felemás igában, látnunk kell ezeket a mélységeket is. Ha valaki együtt élt valakivel, akinek életében ilyen erők munkálkodtak, lehet, hogy a kapcsolatot megszakította, de szellemileg mégsem szabad. Van, akit így hajt a paráznaság lekülete egyik embertől a másikig. De mi azonosság van Krisztus és a Beliál között? Itt is érvényes: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában.
Az okkultizmus, ill. a sötét szellemi erőkhöz való kötődés természetesen nem korlátozódik a férfi-nő kapcsolatok olyan eseteire, amelyekről az előbb volt szó. Van, aki a felszínen Istenhez fordul, de gondolkodása és szíve mélyén nem akar, vagy nem tud felhagyni az asztrológiával, a jóslással, a mások feleletti hatalom és manipuláció iránti vággyal. Lehet, hogy ez egy személyhez való kötődésben nyilvánul meg. Akár úgy is, hogy már nem is találkozol vele, talán már nem is él, de mégis hozzátartozol szellemi értelemben. Összefüggésben állhat ez egy tárggyal, egy amulettel, egy "szerencsét hozó" ékszerrel, valamivel, amiről azt mondták neked: ezt soha nem veheted le magadról, mert bajod lesz. Krisztusé akarsz lenni, de úgy érzed nem megy, hinni akarsz, de nem tudsz, gyötrő gondolataid, érzéseid, rosszul léteid vannak, amikor Jézus szabadításáról hallasz. Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mi azonosság van Krisztus és a Beliál között? Kérdezd meg őt: Nem vagyok-e felemás igában? Engedd hogy Isten rádbizonyítsa, ha ő jónak tartja, a mai napon: felemás igában vagy. Azért teszi, mert szabadulást akar hozni, mert arra vágyik és azt cselekszi, hogy csak az övé légy. Magához akar fogadni, gyermekévé akar tenni.
III. Mit jelent "kimenni közülük"?
"Menjetek ki közülük, váljatok külön tőlük, … tisztátalant ne érintsetek…" Ez Isten szava annak, aki felismerte, hogy a elemás iga fogságában van.
A korábbiakból egyértelmű, hogy ez a felszólítás mit nem jelent. Nem jelenti azt, hogy hagyjuk el ezt a világot, hogy csak hívőkkel akarjunk érintkezni, csak keresztyén könyveket akarjunk olvasni, keresztyén filmeket megnézni, keresztyén zenéket hallgatni, keresztyén sport-clubban sportolni, keresztyén éttermben étkezni… Azt sem jelenti, mesterségesen próbáljuk láthatóvá tenni, hogy mi mások vagyunk, akár öltözetben, akár beszédben, akár bármi másban. Legyünk az Úréi teljes szívből, és éljünk ebben a világban egész lényünkkel.
Minden olyan kapcsolatban azonban, ahol Krisztust megtagadtuk, ahol a sötétségnek, hitetlenségnek, engedetlenségnek gonoszságnak részeseivé lettünk, igaz az ige: menjetek ki, váljatok külön, tisztítsuk meg magunkat. De hogyan értsük ezt, lelki vagy fizikai értelemben?
Itt sem lehet leegyszerűsített válasz adni. Amint mondtam, lelkileg-szellemileg kötődhetünk valakihez vagy valamihez úgy is, hogy fizikailag elszakadtunk tőle. Mégis még áll a parancs: menjetek ki! Ugyanakkor pedig, ha a fenti két történet úgy alakult volna, hogy a kísértést szenvedő asszony ill. férfi nem képes Krisztus erejével győzni, fel kelett volna menniük, azaz akár elhagyni a munkahelyet. Lehet, hogy sokak szemében ez bolondságnak tűnik, de inkább veszítsük el a munkahelyünket, semmint a házasságunkat és hitünket.
Önmagunk a hitetlentől, a gonoszságtól, a sötétéségtől, a Beliáltól, a bálványoktól való elszakítását ne akarjuk egyszer és mindenkorra lezártnak tekinteni. Van amikor fizikailag, van amikor lelkieg, van, amikor mindkét értelemben el kell menni és külön kell válni. Kérjük és engedjük, hogy Jézus Krisztus vezessen minket ebben.
Előtte nyissuk meg a szívünket, és kérjük, hogy beszéljen velünk. Azt a Jézust, aki halálval és feltámadásával lefegyverezte a hatalmasságokat és fejedelemségeket. Aki minden rossz kapcsolatból ki tud szabadítani, ha rábízzuk magunkat. Aki kész itt és most is megcselekedni ezt azzal, aki bizalommal őhozzá jön. ÁMEN!

Pál apostol az előző fejezetben arról írt, hogy Isten Jézus Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, és rábízta a békéltetés szolgálatát. Ennek alapján szenvedélyes szeretettel kérte a korintusi gyülekezet tagjait, hogy békéljenek meg Istennel. A kérés hátterében ugyanaz áll, ami a ma olvasott résznél is: a gyülekezet tagjai közül többen az apostol ellen fordultak; részben azért, mert nem vállalták Pál útmutatását egy súlyos bűnt elkövetett testvérük megintésében, részben azért, mert hitelt adtak olyan álpróféták szavainak, akik Pált csalással, megbízhatatlansággal, erőtlenséggel vádolták. Rájuk gondol az apostol, amikor azt írja, hogy "ne vegyétek hiába az Isten kegyelmét", valamint: "Íme, most van a kegyelem ideje! Íme most van az üdvösség napja."  Megtérésre, magához, ill. üzenetéhez, és így Jézus Krisztushoz való visszafordulásra hívja őket a 11-13. versekkel is, amelyben azt kéri, hogy miután ő megnyílt előttük, és nyilvánvalóvá tette, hogy szereti őket, azok is nyissák meg szívüket lelki atyjuk előtt.
Ebben az összefüggésben hangzik el egyetlen igen hosszú mondatban Pál szolgálatának védelme. Bemutatja, hogy a korintusiaknak semmi okuk nincs arra - az ő személyét és szolgálatát tekintve - hogy megütközzenek benne, és így hiábavalóvá legyen Isten kegyelme az életükben. Megnyitja előttük szolgálatát, életét, szívét, hogy ne érhessék vádak, és így hitelesítse előttük az evangéliumot, amit átadott nekik. A Krisztus ügyéért kell szolgálatát és életét megvédenie.
A mi helyzetünk azért hasonló Páléhoz, mert osztozunk vele abban a felelősségben, hogy Krisztus ügyét életünkön és szolgálatunkon mérik le. Mindannyian gyakran hallunk olyan történeteket, amikor valaki saját hitetlenségét olyan lelkipásztorokra vezeti vissza, akik nem jártak Jézus Krisztus világosságában. De ne gondoljuk, hogy ez csak a lekipásztorok felelőssége. Olyan emberekkel is találkozunk, akik szünet nélkül azzal hárítják el a hitre, vagy a gyülekezet közösségébe invitáló szót, hogy "azok sem jobbak", meg "nem kell templomba járni ahhoz, hogyaz ember rendes legyen". Sajnos, amíg az első századokban a keresztyénség elterjedésének titka a keresztyének radikálisan más, megszentelt élete volt, ma ez nem mondható el rólunk. Erőtelen is a hitünk, valamint a bizonyságtételünk.
Isten azonban mégis bennünket akar és fog használni abban, hogy az ő kegyelméből és szeretétből hiteles krisztuskövető életet éljünk és szolgálatot végezzünk. A mai igénk alapján ennek négy jellemzőjéről fogok szólni; a keresztyén szolgálat négy hitelesítő jegyéről.
I. Önmagunkat vagy Jézus Krisztust hirdetjük?
Pál azt írja, hogy "úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái", és mindezt azért, hogy "ne szidalmazzák szolgálatunkat". Korábban szó esett a hamis apostolokról, akik önmagukat ajánlották, megfelelő dokumentumokkal felszerelkezve. Pál velük szemben mondta, hogy neki nincs szüksége ajánlólevelekre, az ő ajánlólevele a korintusi gyülekezet. Most mégis, bár korábban azt mondta, hogy nem fogja magát ajánlani (3.1, 5.12), belefog apológiájába. Ő azonban úgy ajánlja magát, mint Isten szolgáját, számára a tét az evangélium ügye. Személyes támadások érték, de nem pusztán személyes ügyről van szó. Pálnak Krisztus ügye a fontos.
Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy éppen fordítva cselekszünk: azt mondjuk, hogy a Krisztus ügyét szolgáljuk, és közben önmagunkat mutogatjuk. Ez a nagy kísértése az Egyháznak, ez lehet a kísértése gyülekezetünknek, valamint nekünk, mint egyéneknek is.
Sajnos, a legtöbb ember szemében ma Magyarországon az Egyház egy önmagáért való, saját céljait, befolyását, érdekeit szemei előtt tartó intézmény, és nem annak a Jézus Krisztusnak titokzatosan közöttünk lévő teste, aki halálában önmagát adta mindenki vétkéért. A nagy kísértés, hogy az Egyház önmagát adja, önmagát mutassa fel a társadalomban, és közben önmaga dicsőségét keresse - amíg Urát elfelejti. Gyülekezeteink jelentős része önmaga eltartását, fenntartását, bebiztosítását keresi. Pedig arra hivatott, hogy minden lehetséges eszközzel és áldozattal másokért legyen, és Krisztust mutassa be a világnak.
Vajon a mi gyülekezetünk, a mi közösségünk milyen ebből a szempontól? Önmagunkat vagy Krisztust ajánljuk az embereknek? Miért szeretnénk templomot építeni? Azért, hogy elmondhassuk, a Gazdagréti Református Gyülekezetnek már temploma is van, vagy azért, hogy minél több ember ismerhesse meg az evangéliumot azáltal, hogy gyülekezetünk saját otthonba költözik? A saját erőnk, "fajtánk" szaporodását várjuk a gyülekezetben, vagy úgy ajánljuk magunkat mindenkinek mindenben, mint Isten szolgái? Egy ideje azon gondolkozom, hogy vajon mi az a folyamatos tevékenység, amellyel segítségére lehetünk az itt élő embereknek, amiben bemutathatjuk nekik Krisztus szeretetét, ami által megéljük, hogy nem önmagunkért, hanem értük vagyunk? Imádkozz ezért te is, mert enélkül nincs lakótelepi misszió!
Ha végiggondoljuk egyéni szolgálatainkat, bizonyságtételeinket, meglátjuk, hogy ugyanez a veszély fenyeget. Magunkhoz mérjük a Krisztus ügyét, és nem magunkat mérjük őhozzá. Ha valaki hasonlít hozzánk, azt gondoljuk, közeledik Krisztushoz. Ha egészen más, mint mi, úgy látjuk, messze van az Úrtól. De a világ nem ránk kiváncsi, hanem Jézus Krisztusra - rajtunk keresztül, a mi életünk által. Az ő bennünket is átformáló, megújító, megszentelő, örömet és reménységet hozó jelenlétére.
A hiteles keresztyénség első jegye: Jézus Krisztusról szól, őt állítja a középpontba, őt akarja láttatni.
II. Részesedés a Krisztus szenvedéseiben
Pál hosszú felsorolásának első része a 4-5. versek. Elsőre meglepő, hogy Isten szolgája nem a békességben, szeretetben, örömben, hanem küzdelmekben, gyötrődésekben látja a hiteles krisztusi szolgálat jegyeit. Tíz kifejezést használ ennek leírására, amelyből az első különáll, a többi kilenc pedig három hármas csoportba osztható.
Vajon miért kezdi az apostol önmaga ajánlását ezekkel a nem túl kellemes dolgokkal? Miért nem próbál meg pozitívabb, megnyerőbb dolgokat állítani szolgálatáról? Miért nem arról beszél, hogy hányan tértek meg, hányan gyógyultak meg és nyertek szabadulást démoni megkötözöttségből szolgálata nyomán? Ha így tenne, biztosan többen elfogadnák, megnövekedne tekintélye a korintusiak előtt, könnyebben visszafordulnának hozzá. Így viszont úgy gondolkodhatnak, hogy ha igazi apostol lenne, Isten nem engedné ezt.
A józan ész azt mondaná, amikor Jézus Krisztust ajánljuk a világnak, ne beszéljünk a nehézségekről, a küzdelmekről, hanem inkább rejtsük el azokat. Sokan így is érzik; és ennek két következménye van. Vannak, akik úgy hirdetik az evangéliumot, hogy csak pozitív dolgokról beszélnek, Krisztus követésének az áráról nem. A másik oldalon azok vannak, akik semmit sem mondanak, mert úgy érzik, ha őszinték küzdelmeikkel kapcsolatban, senki nem fogja vonzónak találni bizonyságtételüket.
Pál egyik hibába sem esik. Sőt, azért mer vallani nyomorúságairól, mert tudja, hogy azok által Jézus Krisztus szenvedéseiben részesedik. Ha az ő Ura nélkülözött és szenvedett, ő sem szégyelli azt. Ugyanakkor a nehézségekben nem őmlik össze, ezért ajánlja magát "sok tűrésben" az első helyen. A neki feszülő, ránehezedő erőknek ellenáll - ez az állhatatosság, a kitartás.
A hiteles keresztyén szolgálat jellemzője: őszinte nyomorúságaival kapcsolatban, amely a Krisztus szenvedéseiben való részévétel.
III. Krisztushoz méltó gyümölcsök
A felsorolás következő egységében, a 6-7 versekben is kilenc fogalmat találunk. Sajnos ezekkel egyenként nincs most lehetőségünk foglalkozni.
Azonnal feltűnő, hogy szemben az előbb elhangzottakkal itt már olyan dolgokkal talákozunk, amelyek pozitívak számunkra. Fontosak, jók, vonzóak; mindannyian kívánjuk ezeket - nem úgy, mint a nyomorúságokat.
A "tisztaság" az apostol őszinte, átlátszó, erkölcsileg feddhetetlen életére utal. Semmi nincs, ami megütközésre adna okot. A "türelem", "jóság", "szeretet" további jellemvonások, amelyek a Krisztusban való élet gyümölcsei. Jelenlétük jelzi, hogy az apostol valóban Krisztussal jár.
"Szent Lélekben, … Isten erejével. az igazság … fegyvereivel". Pál szolgálataiban nemcsak a krisztusi ember vonásai jelentek meg, hanem Isten is, a maga erejével.
Mindezeket éppen az előbb leírtak fényében kell látnunk: Pál az nyomorúságok, verések, börötn, éhség, stb. közepette maradt meg tiszta, szerető, türelmes; és ezek által körbevéve tapasztalja Isten jelenlétét. Ezt azért fontos látnunk, mert a nyomorúságokat éppen azért akarjuk kikerülni, hogy megmaradhassunk türelemben, békében, szeretetben. Amikor valami miatt meginganak életünk alapjai, könnyen oda a jóság, képmutatóvá lesz a szeretet, nem látjuk Isten erejét életünkben, és az igazság fegyverei helyett a hamisság/gonoszság fegyvereit vesszük kézbe.
A hiteles keresztyénség harmadik jellemzője: a viharok között is megmarad, sőt, még inkább kiformálódik a keresztyén jellem.
IV. Igazság, amely megoszlást kelt
Az utolsó egység (8-10. versek) szintén kilenc elemből áll. Ennek a résznek az az érdekessége, hogy kilenc ellentétes értelmű párt találunk itt.
Az ellentétpárok egy része tartalmazza mindazt a jót és mindazt a rosszat, amit az apostolról és szolgálatáról különböző személyek állítottak. A korintusi tévtanítók szerint szolgálata "gyalázat", míg ő maga "ámító", "ismeretlen senki", "halálra ítélt", mások pedig az ellenkezőjét állítják. Pál ezt is bátran a gyülekezet elé tárja. Vajon miért?
Mert tudja, hogy az igazi keresztyén szolgálat, amely Jézus Krisztus igazságát szólaltatja meg, megosztja a hallgatóságot. Éppen ezért, ha az ő szolgálata mindenkinek tetszik, mndenki által elfogadott, akkor kérdéses, hogy tényleg az evangélium szolgálata-e. Sokkal valószínűbb, hogy ez esetben vagy kompromisszumokkal él, és akkor már nem az igazságot hirdeti (vö. 4.2: "nem hamisítjuk meg az Isten Igéjét"), vagy pedig kétszínű, és más és más emberekhez más és más módon szól (vö. 1.18, 4.2: "nem járunk ravaszságban").
Jézus szolgálata nyomán is megosztottság alakult ki. (Jn.7.43: "Ellentét támadt miatta a sokaságban.") Egyesek hittek, mások elutasították. Az igazság természete, hogy elválasztjaa sötétséget a világosságtól, leleplezi, mi a hamis és mi az igaz, és így választás elé állít. Pál azzal kezdte, hogy "senkinek semmiféle megütközést nem okozunk", és ez igaz olyan értelemben, hogy valóban nincs az életében és szolgálatában megbotránkoztató. Ennek ellenére mégis megütköztet némelyeket az evangélium, amit hirdet.
Amikor a világnak ajánljuk a hitünket, mi sem lehetünk mindenkinek kedvesek. A hiteles keresztyén élet és szolgálat negyedik jellemzéje: ellentétet szít, megoszlást kelt.
Pál apostol életére és szolgálatára tekintve könnyen elbizonytalanodunk. Egyrészt látjuk bűneinket, másrészt erőtlenségünket a hiteles keresztyén élet terén. Isten mégis bennünket, a Gazdagréti Református Gyülekezetet, valamint téged és engem akar abban használni, hogy mások megismerjék szeretetét. Gondoskodott arról, hogy gyengeségeink és vétkeink ne győzzenek le minket. A mai napon úrvacsorai közösségben leszünk együtt. Jézus Krisztus az ő bocsánatát és az ő erejét kínálja nekünk. Testével és vérével táplál. A zsoltáros azt mondja: "minden forrásain tebenned vannak." Az a közösség, amelyet Jézus Krisztus táplál az örök életre, képes lesz kegyelméből hiteles életet élni. ÁMEN!

Pál apostol súlyos teológiai igazságokat fejt ki ebben a részben. Többet gyakran hallunk idézni különböző összefüggésekben ("…ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…"; "…aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk…"). Mégis fontos újra hangsúlyozni, hogy az apostol nem "teológia órát" tart a korintusiaknak, amellyel azt szeretné elérni, hogy pontosabb, világosabb legyen hitük megfogalmazása.
Ezekben a sorokban minden egy szenvedéllyel teli kérésre mutat: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" Az apostol előtt ott vannak a jól ismert korintusi arcok. Azok, akik örömmel fogadták el Jézus Krisztust, amikor hirdette nekik az evangéliumot. Lelki gyermekei, akik megteltek hálával, ragaszkodással iránta. Azok, akik közül később többen nem álltak ki Pál mellett, amikor a gyülekezetből valaki megtámadta őt - mert bűne ellen keményen lépett fel-, valamint, amikor az álapostolok próbálták tekintélyét lejáratni. Amikor e levelet írja, a nagy szomorúságból már megvígasztalódott. A gyülekezet tagjai a bűnöst megbüntették, és ezzel kifejezték azt, hogy az apostol és az általa hirdetett evangélium fontos a számukra. De vannak olyanok, akik továbbra is kételyekkel és gyanakvással tekintenek Pálra, szolgálatára és üzenetére. Őket hívja Pál: béküljetek meg az Istennel!
Vajon miért "küzd" értük ilyen szenvedélyesen? Mi motiválja abban, hogy - amennyiben rajta múlik - minden egyes korintusi keresztyén maradjon meg Jézus Krisztusban? Miért nem mondja, hogy elég; ezekkel már nem vesződik többet?
Amikor ezekre a kérdésekre keressük a választ Igénk alapján, halljuk meg, amit a Szentlélek akar nekünk mondani. Isten bennünket akar arra használni, hogy mások megismerjék az evangéliumot. Van, aki közölünk erre néha felbuzdul, azután buzgósága alábbhagy. Van, aki még egyszer sem vette komolyan, hogy Isten őt használni akarja. Jöjjetek, engedjük, hogy Isten bennünket is felbátoríthasson, azon keresztül, amit Pál vall arról, hogy ő miért hirdeti az evangéliumot!
I. Isten félelme
 Pált először is Isten félelme motiválja az új szövetség szolgálatában: "Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg…"  Miért hirdeti az evangéliumot? Miért nem akarja, hogy a vonakodók elvesszenek? Miért győz meg embereket? Az Úr félelme miatt. Az apostol nem retteg Istentől, nem valamiféle büntetéstől félve hirdeti az evangéliumot. Hogy mire gondol, azt az előző versből érthetjük meg: "Mert mindannyiunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus itélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, …akár jót, akár rosszat." Pál tudja, hogy egész élete Jézus Krisztus színe előtt zajlik. Annak jelenlétében, aki az ő hatalmas szeretetével még vele is kész volt megbékélni, aki üldözte őt és követőit. Pál szereti az ő Istenét, ugyanakkor féli őt. Másképpen fogalmazva: tiszteli, komolyan veszi. Hogyan motiválja Pált Isten félelme arra, hogy embereket győzzön meg?
Tudja, hogy egész életével oda kell állnia egykor Jézus Krisztus elé, és nem mindegy, hogy mi lesz ennek az eredménye. Nem mindegy, hogy mit kezdett életével, Jézus elhívásával, a neki adott lehetőségekkel. Az istenfélelem nem Istentől való félelem, hanem Istenért, az ő ügyéért való félelem. Éppen ezért ragad meg az apostol minden lehetőséget arra, hogy embereket győzzön meg. A rábeszélés, a meggyőzés az evangélium hirdetésének egy módját jelzi. Szemben a Korintusba érkező álapostolokkal, Pál nem arra törekszik, hogy látványos, eksztatikus dolgokkal dicsekedjen és így próbáljon embereket magának megnyerni. Az ilyeneket nem az Isten iránti tisztelet vezeti. Ő Isten és a korintusiak előtt nyíltan áll, azt tartja fontosnak, ami a szívben van (és ezért csak Isten előtt ismeretes), és a célja, hogy embereket győzzön meg Jézus Krisztus szeretetéről.
Motivál-e téged Isten félelme? A Mindenható tisztelete, aki előtt egyszer meg kell állnod? Nem ijesztgetni akarlak, sokkal inkább éreztetni annak a fájdalmát és szomorúságát, amit akkor élünk át, amikor felismerjük, hogy mennyi mindent múlasztottunk el. Mennyi lehetőségünk lett volna embereket meggyőzni Krisztusról, de nem vettük észre, nem volt fontos. Milyen könnyedén, a tisztelet, a megrendültség, a hála és odaszánás legcsekélyebb jelei nélkül tudjuk mondani, hogy mi Istenhez tartozunk, hogy Krisztusban új életünk van! Bárcsak az Úr felnyitná szemeinket hatalmára, dicsőségére, szentségére, ás ültetne ezáltal a mi szívünkb igazi istenfélelmet. Sokkal gazdagabbak lennénk, mint nélküle.
II. Krisztus szeretete
Amint már utaltam rá, az istenfélelem nem az Isten szeretete ismeretének hiányából fakad. Sőt, minél inkább ismerjük Isten szeretetének mélységét, magasságát, szélességét, csodáját, annál inkább betelik a szívünk iránta való szent tisztelettel. Ha nem így lenne, nem írna az apostol az istenfélelem után Krisztus szeretetéről: "Mert a Krisztus szeretete szorongat minket…" Ha az istenfélelelm arra indít, hogy másoknak vallást tegyünk Jézus Krisztusról, mennyivel inkább Krisztus szorongató szeretete!
Ez a szeretet ránehezedik Pálra, szinte összenyomja őt. Amikor Jézust hatalmas tömeg veszi körül, azt olvassuk, hogy a sokaság szorongatta őt (pl. Lk.8.45); ugyanaz a görög szó szerepel itt is. Képzeljük el, amint a tömegben préselődünk, összenyomódunk. Így beszél Pál a Krisztus iránta való szeretetéről, ami egész életének a legdöntőbb valósága lett a damaszkuswzi úton történt megtérés után.
Ez a szeretet Krisztus halálával függ össze. Valójában senki Krisztus szeretetét nem ismerheti anélkül, hogy az ő halálába ne tekintene, sőt, ne rendülne bele. Jézus Krisztus irántunk való szeretetéről a kereszt nélkül beszélni nem lehet.
De még ez sem elég önmagában. Mert sokan tudják, hogy a kereszthalál Jézus Krisztus irántunk való szeretetének jele, de mégsem értik meg és élik át, ami ott történt. Pált nem önmagában az indította meg, hogy Jézus meghalt a kereszten, hanem az, hogy "egy meghalt mindenkiért". Krisztus meghalt mindenki helyett, - helyetted és helyettem is -; és meghalt mindenki érdekében - érted és értem is. Neked kellett volna meghalni - és ő bűnhődött. Sőt, nem csak a helyedre lépett, hanem ezzel a felmentést is megszerezte neked. Mert megtörténhet, hogy valakit tévedésből elítélnek, de ez mégsem lesz az igazi bűnös felmentése. Krisztus halálában azonban a büntetés elhordozása, valamint a felmentő szó, az ártatlanság megszerzése együtt van.
Az apostol az "öldökléstől lihegve" üldözte Krisztus követőit, és így Krisztust magát. Tele volt iránta gyűlölettel, elvakult haraggal. És egyszercsak találkozik vele, felismeri végzetes tévedését, mert ő valóban Isten Felkentje, és ez a hatalmas Úr nem elsöpri őt, hanem szolgálatába állítja. Megérti, hogy "egy meghalt mindenkiért". Hogyne szorongatná, feszítené őt a Krisztus hihetetlen, felfoghatatlan szeretete?!
Ettől fogva ez irányítja az életét. Mert "ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, … hogy akik élnek, többé ne önmagunknak éljenek, hanem annak annak, aki értük meghalt és feltámadt." Ezért hirdeti az evangéliumot, mert nem magának él, hanem Krisztusnak. Annak, aki mindenkiért meghalt. Akit a Krisztus szeretete szorongat, az meghalt az önmagáért való életnek. Aki találkozott azzal, aki helyette és érte hordozta el Isten ítéletét, azt körülvette az Isten szeretete, és az már nem akar önmagáért élni. Ha ismered Krisztus eme felfoghatalan kegyelmét és szeretetét szíved mélyében, nem tudsz nem vallást tenni róla.
III. Az új teremtés valósága
Pál apostol következő gondolata, hogy ő már senkit sem ismer test szerint. Aki Krisztusban van - azaz aki vele együtt meghalt, hogy ne önmagának éljen, és vele együtt feltámadt egy új életre, hogy neki éljen - új teremtés lett. Minden újjá lett, többek között a többi emberrel való kapcsolata is. Erre mondja Pál, hogy ő már nem ismer senkit test szerint, azaz nem ismer senkit a régi, Krisztus nélküli módon. Aki új teremtés lett, az mindenkihez kizárólag Krisztusban, Krisztus által viszonyul.
Ezért nem adja fel a korintusi gyülekezetet, ill. azokat, akik miatt ezeket a sorokat is írja. Ha "test szerint" viszonyulna hozzájuk, azt mondaná: ti megtámadtatok, megvádoltatok engem, aki lelki atyátok vagyok, én mostantl nem törődöm veletek, majd meglátjuk, milesz ennek a következménye. Ez a régi élethez tartozó gondolkodásmód. Aki azonban új teremtés, az Krisztusban viszonyul hozzájuk: ti megvádoltatok igazságtalanul, de én mégsem mondok le rólatok, mert szeretlek benneteket. Lássátok meg, hogy miért hirdetem nektek az evangéliumot.
Ha kizárólag Krisztusban, azaz Krisztuson keresztül, Krisztus által nézzük az embereket, csodálatos motivációt kapunk az ő megvallására. Hiszen aki "test szerint" egy olyan személy, aki megbántott, sérelmeket okozott, vagy éppen nem törődött velünk, Krisztusban olyanná lesz előttünk, mint akinek ugyanolyan szüksége van az evagéliumra, mint nekünk. Ha valaki "test szerint" jelentéktelen, érdektelen, sokan észre sem veszik, hogy létezik, Krisztus által nézve Isten egy mindennél értékesebb teremtménye, aki benne van a "mindenkiben", akiért Krisztus meghalt. Ha valakivel konfliktusba keveredsz, "test szerinti" módon, valamint krisztusi módon is harcolhatsz. Az egyik a befeketítés, az alávágás, a legyőzés, a megsemmisítés, a másik az imádság, az áldásmondás, a segítés, a megbocsátás taktikája.
Pál azt írja, valamikor Krisztust is test szerint ismerte, azaz csalónak tartván üldözte őt, de mióta találkozott vele, új teremtés lett. Te, aki Krisztusban szintén új teremtés lettél, hogyan viszonyulsz másokhoz? Amikor Isten alkalmat ad, hogy bizonyságot tegyél róla, "test szerint" vagy Krisztusban cselekszel?
IV. Béküljetek meg Istennel!
Miután az apostol kifejtette, hogy milyen indíttatásból végzi ő a meggyőzés evangéliumi szolgálatát, rámutat arra, hogy mi ennek a szolgálatnak a forrása: "Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával" …"Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne."
Ahol megbékélés történik, ott elidegenedés állt fenn. Az elidegenedés távolságot, a kommunikáció hiányát, ellenségeskedést tételez fel. Ennek az oka Isten és ember között a bűn. Ahogy Ézsaiás mondja: "…a ti bűneitek választottak el titeket az Istentől" (Ézs.59.2). Ebben az állapotban Isten az, aki a megbékélést kezdeményezi. A mi világunkban általában egy harmadikra, egy békítőre van szükség; legyen szó családi perpatvarról, vagy népek közti háborúról. "Isten volt Krisztusban, aki megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…" Igen, Isten megbékélt, azáltal, hogy nem tulajdonította nekünk a vétkeket, de milyen áron történt ez? Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk. Krisztus a kereszten oly mértékben azonosult a mi Isten-ellenességünk következnényeivel, a bűnnel, hogy Pál azt mondja: bűnné lett értünk.
Isten megbékéltette a világot magával, de a megbékélés mégsem teljes. Semmi nincs az ő oldalán mostmár, ami akadálya lehetne az ő részéről annak, hogy a borzalmas elidegenedés meggyógyuljon Isten és ember között. Mégis azt írja Pál: "…nekünk adta a békéltetés szolgálatát" ; "…ránk bízta a békéltetés igéjét". Az embereknek hallani kell, hogy Isten megbékélt, ahhoz, hogy ők ezt elfogadják.
És itt jut el Pál levelében mai igénk szívéhez: Látjátok, hogy miért hirdetem az evangéliumot nektek: Isten félelme, Krisztus szerete, az új teremtés csodája miatt. Mindez azért lehetséges, mert Isten megbékélt veletek is Krisztusban. "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!"
És ti mindannyian, akik nem ismeritek az Úr félelmét, akik nem értitek és tapasztaljátok Krisztus szorongató szeretetét, akik nem Krisztusban, az új teremtés csodájában viszonyultok másokhoz, és ezért kudarccal teki az életetek: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" És ti, akik az övéi vagytok, de azt látjátok, hogy feladtátok a reményt, a hitet, az engedelmességet abban, hogy róla bizonyságot tesztek: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!"Ámen!

Az imént olvasott soraiban Pál apostol arról ír, hogyan néz szembe a halállal. Az apostol életében ez nem íróasztal mellett történő filozófálgatásban születik meg, hiszen Jézus Krisztus szolgálatában gyakran került valóságosan a halál közelébe. Van mit végiggondolnia, van miről bizonyságot tennie, amikor ezeket a mondatokat leírja a korintusi gyülekezetnek. De vajon hogyan jutott levelében ide, miért tartja fontosnak, hogy kifejtse a feltámadás reménységét?
Az előző fejezetben arról írt, hogy bár az evangélium szolgálatáért nem kap látható jutalmat, hanem sokkal inkább üldözés és megvetés az osztályrésze, ő mégsem csügged el, nem adja fel, amit Isten rábízott. Szenvedéseit, amelyek során külső embere megromlik, de belső embere magújul, nem tagadja. Mindezek vezetik oda az apostolt, hogy arról valljon a korintusiaknak, ahogyan ő a halállal néz szembe.
Pál apostol három képben fejti ki mondanivalójának lényegét, amely képek egy-egy ellentétpárt tartalmaznak. Jöjjetek, nézzünk szembe mi is az elmúlás valóságával ezeken a képeken keresztül!
I. Földi sátor vagy mennyei ház?
Pál apostol az emberi testet, ill. az ember életét egy sátorhoz hasonlítja. A hasonlat közel áll hozzá, hiszen maga is sátorkészítőként dolgozott. A sátor ideiglenes lakóhely, amely aránylag hamar elhasználódik, elkopik, összeomlik. Ugyanígy az emberi élet is. Általában hamarabb lesz semmivé, mint egy, az ember által épített ház.
Pál azt írja, "Tudjuk, hogy földi sátorunk öszeomlik." Nyilvánvaló, hogy mi is tudjuk, a halál ténye nem kérdés. Ha megkérdezünk bárkit: "Tudod, hogy meg fogsz halni?", nincs olyan ember, aki azt válaszolná: "Tényleg? Most hallom először…" Mégis érezzük, hogy Pál, amint ezeket a sorokat írja, valahogy máshogy gondol erre a tudásra. Szembe néz vele, számol vele, foglalkozik vele. Mer róla gondolkodni és beszélni.
Vannak közöttünk, akiknek ez valóságos tapasztalat, akik számára a földi sátor összeomlása reális közelségbe került. Akkor történik ez, amikor valakit a halál elszakít a közelünkből, vagy amikor magunkon érezzük, látjuk egyre inkább, hogy "külső emberünk megromlik" (4.16). Van, aki azon gondolkodik el, hogy egyre gyakrabban megy temetésre; ismerősei, barátai, kortársai elmúlóban vannak. Sokszor ilyen események, betegések, vagy éppen a megöregedés eszmélteti rá az embert: a földi sátor összeomlik. Vannak, akiknek életkoruktól és monden egyéb eseménytől függetlenül valóságos kérdés ez. Akik rendszeresen elgondolkodnak arról, hogy minden a pusztulás alá vettetett, és ez nagyon nehéz gondolatokat szül bennük.
Mások azonban úgy érzik, hogy semmit nem tudnak kezdeni e kérdéssel. Esetleg szépek, fiatalok, egészséegesek, erősek. Keresztyénként is úgy gondolják, a halál és feltámadás kérdése majd évtizedek múlva válik aktuálissá számukra.
Tudjuk, hogy földi sátorunk összeomlik, de azt is tudjuk, - folytatja Pál - hogy "…van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk." Ez az első ellentétes képpár második fele. Mert ez az életünk, testünk, mint egy sátor összeomlik, de van egy másik életünk, egy másik testünk, amit Isten készített, ami örökkévaló: a mi mennyei házunk. Senki ne gondoljon itt mennyei lakótelepre! Az Ige azt mondja el, hogy ha ez életünk össze is omlik, Isten Jézus Krisztus halála és feltámadása által egy másik, örökkévaló, elmúlhatatlan életet szerzett nekünk.
Éppen ezért az evangélium (Krisztus feltámadt!) vígasztalás mindenkinek, akit megsuhintott az elmúlás szele. Akinek fájdalmas és terhes (testileg és lelkileg egyaránt), hogy - mint mindenki más is - önmagában hordozza a pusztulást. Összeomlik a sátorod? Igen! De Isten Jézus Krisztusban mennyei házról gondoskodott részedre. "Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek…" (Jn.14)
Ugyanakkor az evangélium mindenki más részére kijózanító üzenet ma. Neked úgy tűnik, hogy a jelen a biztos, összeomolhatatlan, el nem múló épület, a jövő, a halálon túli lét pedig olyan homályos, bizonytalan, gyengécske valóság, mint egy összeomló sátor. Nem így vagyunk ezzel sokan? Nem ezt táplálja bennünk olyan sok minden ma? Rohanásban élve kinek van ideje ilyen felesleges és haszontalan dolgokkal foglakozni, minthogy "földi sátrunk összeomlik"? Tudjuk, éppen ezért hajszoljuk magunkat. Minél több minden férjen bele az életbe, ha már úgyis olyan rövid. És eközben a jelen elpusztíthatatlannak mutakozik előttünk, a halálon túli jövő pedig jelentéktelenné homályosodik a keresztyén, hívő, Krisztust követő embernek is. Ne hidd el, hogy örökké élsz! Ne hidd el, hogy mindegy, mit teszel! Ne hidd el, hogy a lényeg csak annyi, hogy minél gondtalanabbul élvezd az életet!
II. Levetkőzve vagy felöltözve?
Pál apostol a 2.v-től egy újabb képet használ; egy ruha levetésének ill. felöltésének képét. Ennek alapján úgy látja magát, és minden embert, mint akik fel vannak öltözve, de ez mégsem ad nekik megelégedést: "Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat". A "sóhajtozunk" kifejezés más jelentései: gyötrődünk, nyögünk. Ennek az agóniának okai az apostolt ért szenvedésekben, üldöztetésekben, egyéb nyomorúságokban keresendők. Hasonlóan a mi életünkben is: a fájdalmak, a csalódások, a nyomorúságok, a betegségek, amelyek miatt sóhajtozunk, mind-mind arra mutatnak, hogy még várjuk a teljes megváltást a bűnből és annak következményeiből. Ezért mondja Pál, hogy szeretné magára ölteni az eljövendő, az örök életet.
Előbb azonban le kell vetni a meglévő életet, a halálban. "Nem szeretnénk ezt levetni…" - mondja. Nem szeretünk meztelenek lenni, a halálban pedig - az itt használt kép alapján - ez történik. Lemeztelenedünk, mert levetjük, levétetik rólunk az élet. Hiába nem tökéletes, ami van, hiába sóhajtozunk benne, mégis csak élet, Isten ajándéka. És a halálban le kell vetni.
Egy idősebb barátomnál voltam egyszer a kórházban, aki hívő ember volt. Akkor már egyre világosabb volt, hogy nincs túl sok ideje már ebben a világban, ebben az "öltözetben". Azt mondta: András, tudom, hogy ha meghalok, az Úrnál leszek, de mégis: az élet! Az életet nagyon nehéz elengedni! ("Aki … nem fogta fel az élet szépségét, az nem tudja, mi a feltámadás." - Barth, Kis Dogmatika)
Pál, aki hiszi, vallja, hirdeti, hogy Isten Jézus Krisztussal együtt minket is feltámaszt a halálból, mégis azt mondja: nem akar meztelen lenni. Tart a haláltól. És ezért szeretné a meglévő ruhára felöltözni a mennyeit. Azaz: bárcsak ne halnék meg, hanem még életemben visszajönne az Úr Jézus Krisztus, és akkor egy pillanat alatt átváltozna jelenlegi, halandó testem/életem az örökkévaló, mennyei testté/életté.
A következőre hívom fel a figyelmet ennek alapján. Pál nem a testtől akar szabadulni, mint amint azt oly sok keleti vallás/meditációs gyakorlat, tanfolyam hirdeti napjainkban (Éppen Magyarországon tartott előadást a buddhizmus harmadik legfontosabb lámája). Nem a testi létből való kiszabadulásra vár Pál (és a keresztyén ember), hanem arra, hogy felöltözze azt a testet, ami nincs az elmúlásnak alávetve. Ahogy egy másik módon kifejezi ezt az apostol: [arra várunk] hogy a halandót elnyelje az élet. "Általában azt halljuk, hogy a halál nyeli el az életet, és ez így is zajlik le szemeink előtt. De ahogy a nagy hal nyeli el a kisebbet, úgy bizonyul az élet erősebbnek, mint a halál. És ezért, még ha le is kell vetkeznünk ezt az életet, erősödjünk meg abban, hogy ahogy Krisztus feltámadásában magára öltötte az elmúlhatatlan életet, úgy lesz az majd velünk is.
III. "Itthon" vagy "otthon"?
A harmadik képet Pál az otthoni életből veszi. Arra épít, hogy egy ember egyszerre egy helyen lehet. Az apostol lényegében azt mondja a 6-8.v.-ben: Vagy itthon vagyunk e testben (azaz élünk), de akkor távol vagyunk az Úrtól; vagy otthon vagyunk az Úrnál (már meghaltunk), és akkor távol vagyunk e testtől (ettől az élettől). Vagy "itthon" vagyunk, vagy "otthon" vagyunk. Az apostol azt írja, hogy "inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz". Szívesen költözne itthonról otthonra, mint ahogy szívesen öltözné fel az új életet, és mint ahogy szívesen költözne be a mennyei, örök házba.
Hogyan néz szembe az apostol a halállal? Bátor bizalommal. Ezt olvassuk mind a 6. mind a 8. versben: "mindenkor bizakodunk". Honnan van az apostolban ez a bátorság, és hogyan lehetne a miénk is ez a biztos bizakodás? Hogyan tud Pál bizalommal, a mennyei hajlékról, az új élet felöltözéséről, a hazaköltözésről szóló teljes bizonyossággal, félelem nélkül szembe nézni a halállal? Nem látja egyiket sem, "csak" hiheti. Maga is úgy fogalmaz, hogy "hitben járunk, nem látásban".
Meggyőződése, hogy Isten erre elkészített bennünket, ezt szánta nekünk. Ahhoz pedig, hogy Istennek ezt az ígéretét Pál és mi is igaznak tudjuk tartani, Isten "zálogul adta nekünk a Lelket". Nyilvánvaló, hogy Pál apsotolnak minden küzdelme, nyomorúsága, e testben való sóhajtása közepette nagy vígasztalás és bizonyosság forrása ez, hiszen már másodszor írja levelében (1.22). A Szentlelket Isten zálogként, foglalóként, garanciaként adta a szívünkbe. Ez a bizonyosság alapja.
Mert a Szentlélek az élet Lelke, ő az, aki megelevenít. Ő volt jelen a teremtéskor, ő munkálkodik, amikor Isten Jézus Krisztusban újjászül valakit, és őaz, aki felölti ránk a mennyei hajlékot. Isten az ő Lelkét belehelyezte mindazokba, akik Jézus Krisztusban elfogadták a szabadítót. A János ev.ban azt mondja róla maga Jézus: a Szentlélek veletek, sőt, bennetek lesz (14.17).
Ha Isten az ő Lelkéből adott nekünk, ha ez az összeomlófélben lévő sátor a Lélek templomává lett, hogyne adná Isten meg az örök életet? A Szentlélek jelenléte a zálog, a foglaló, a garancia arra, hogy Isten minden ígéretét, amit Pál felsorolt, meg fogja tartani.
A Szentlélek teremti bennünk a bátor bizalmat, bizonyosságot. Aki Krisztusban van, ismeri Isten Lelkének ezt a valóságos, megerősítő munkáját. Az tudja, miért volt ez olyan fontos Pálnak. Mert a Lélek nem tan, hanem Isten bennünk. A munkálkodó Isten a szívünkben. Az, aki meggyőz, bizonyossá tesz olyan dolgok felől, amelyek különben teljesen hihetetlenek lennének szémunkra.
A Lélek azonban nemcsak bizodalmat szül bennünk, akik most már bátran nézünk szembe a halállal. Hanem azt is munkálja, amit az apostol így fogalmaz meg: "Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki." Az az ember, aki előretekint az eljövendőre, Istennek kedves életre törekszik. Úgy, ahogy János apostol mondja: "Akiben megvan ez a reménység [ti. hogy látni fogja Istent], megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta." (1Jn.3.3) Az a bizonyosság, hogy nem a halál nyel el bennünket, hanem az élet nyeli a mi halandó testünket, sohasem a felelőtlen és Isten elleni életre vezet. Azért, mert aki tudja, hogy Isten az ő Lelkét adta garanciául arra, hogy magához fogja venni, tudja, hogy azon a napon megméretik élete, és el kell számoljon minden dolgával.
Jöjjetek hát, tekintsetek Jézus Krisztusra, aki halott volt, de íme, él. Ha még csak azt tudod, hogy földi sátrad összeomlik, de azt nem tudod, hogy mit öltözöl fel utána, bízzad rá magad. Engedd át életed a kezébe, amelyet teérted is átszögeztek. Ha pedig már hosszabb ideje abban a reménységben élsz, hogy ő felöltöztet téged, hogy az élet elnyeli a halandót, gondold végig, hogy vajon Istennek kedves életet élsz-e. Úgy élsz, mint aki számol az élet véges voltával, vagy úgy, amint a világ diktálja: nincs időd imádkozni, istenre figyelni, róla, az elmúlásról és a halál legyőzésének örömhíréről elmélkedni? Adja meg nekünk az Úr, hogy ne csak a fejünkkel, hanem egész életünkkel tudjuk, hogy ha földi sátorunk összeomlik is, van Istentől készített hajlékunk! ÁMEN!

Pál apostol és a korintusi gyülekezet története egyre jobban kibontakozik előttünk, ahogyan előre haladunk a második korintusi levél olvasásában. Szeretném hangsúlyozni, hogy a Biblia, és így ez a bibliai "könyv" is, amit hétről hétre olvasunk, nem száraz, steril hitigazságok gyűjteménye. A szavak mögött hús-vér emberek, valóságos események, fájdalmas konfliktusok, sokszínű érzelmek állnak. A korintusi levél egy darabja annak a valóságos történetnek, amely az apostol, az általa alapított gyülekezet, valamint a gyülekezetbe érkező álapostolok között zajlott.
Fontos ezt látnunk, mert a keresztyén élet, amiben szeretnénk növekedni e levél olvasása révén is, nem "vákumban" élt élet. Nem hitigazságok elsajátítása, nem egyéni lelki életünk támogatása, hanem a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus követése a legvalóságosabb mindennapjainkban. Ebben az életben Jézus Krisztus tanúi vagyunk, megbízatással, küldetéssel rendelkezünk. Ha életünk teljességében őt követjük, azaz akarata szerint igyekszünk élni, bemutatjuk őt másoknak. Ez a misszió: Krisztussal járva bemutatni őt annak a világnak, amelyik nem ismeri, sőt, gyűlöli őt.
Tudom, hogy tudjátok ezt - nem kell mondani. Miért mondom mégis? Azért, mert a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételbe könnyen belefáradunk. Sokan bele is fáradtunk. Elcsüggedtünk, talán feladtuk. Tudjuk, hogy "ez a dolgunk", de egyáltalán nem hiszünk abban, hogy eredménye, gyümölcse van. Sokan vannak így gyülekezetünkben.
Pál apostol ebben a fejezetben kétszer is írja: "nem csüggedünk"(v.1, v.16). Ez azonban nem a megingathatatlan misszionárius örök jelszava, hanem a vádaskodások össztüze alatt roskadozó apostol hitvallása. Akármivel is kell szembenéznie, a szolgálatot nem adja fel, a Krisztusról szóló tanúságba nem fárad bele, nem csügged el. Mondhatjátok persze, hogy ez természetes, a nagy apostol nem adhatja fel. De én nem vagyok Pál! Azonban ahogyan elgondolkoztam ezen a részen, arra jutottam, hogy neki sokkal több oka lett volna elcsüggedni, mint nekünk, mégsem tette. Jöjjetek, merítsünk hát erőt missziói életünkhöz Pál vallomásából, és könyörögjünk Isten Szentlelkének, hogy ő legyen a vezetőnk ebben!
I. Ne csüggedj, amikor erkölcsi vádak érnek
Bibliamagyarázók szerint a v.2-ben az apostol azokra a vádakra reagál, amellyel a korintusiak, ill. az odaérkező, Pált bíráló és tekintélyét romboló álapostolok támadják őt. A vádak súlyossága, valamint az, hogy lelki gyermekei felültek ezeknek a vádaknak, emberileg elégséges okot adna arra, hogy az apostol azt mondja: elég, belefáradtam. Ő azonban válaszol az őt ért vádakra.
"…elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket." A bűnnek az ereje gyakran az elrejtettségben van. A szégyenteljes titkok addig tartják hatalmukban az embert, amíg nem kerülnek a nyilvánosságra. Ez történik a bűnvallásban, amikor Isten és testvérünk előtt felfedjük a valóságot. Amilyen nehéz, olyan felszabadító a bűnvallás. Ezzel megtörik ezen bűnök hatalma, mert erejük éppen a leplezettségben, a rejtőzködésben van.
Pál apostolt azzal vádolják, hogy élete nem tiszta és egyenes, sem a korintusi gyülekezet, sem Isten előtt. Ő azonban ezt tagadja, és azt mondja, hogy mindezt elvetette, megtagadta. Éppen ezért "nem járunk ravaszágban" -mondja. A kígyó Évát a ravaszságával csalta meg, írja máshol e levélben (11:3), amiből világosan látjuk, mivel vádolták őt. Megtévesztő, félrevezető, tudatosan csapdát állító magatartással és beszéddel. Ehhez kapcsolódik az is, hogy meghamisítja az Isten Igéjét. Nem az igaz evangéliumot, üzenetet szólja, azért, hogy embereket félrevezessen, ravasz módon becsapjon. Mindezt titokban, elrejtve, szégyenteljesen teszi - állítják róla.
Nem tudom, át tudjuk-e élni az apostol fájdalmát. Az általa szeretettel plántált gyülekezet támadja személyét. Ő azonban nem csügged el.
A vádak, amelyek a keresztyéneket érik, ma is hasonlóak. Egy Krisztus ellenes világban élünk, amelyben ez az ellenségesség még nem nyílt. Nincs keresztyénüldözés, de a "levegőt" át- meg átjárja az elutasítás. Azt a levegőt, amelyet mi is magunkba szívünk. Gyakran nem tudatosítjuk magunkban, hogy bennünket, Krisztus követőit milyen vádak érnek folyamatosan, mert legtöbbször nem nyíltan, közvetve érnek el. Éppen ezért azt sem tudjuk, hogy miért csüggedünk el, és érezzük a Krisztus követő, a missziói élettel kapcsolatban: elég, belefáradtam, hiábavaló, eredménytelen.
A bennünket körülvevő világ a krisztusi értékeket kigúnyolja és megveti. Hűséges akarsz lenni? - nevetséges! Becsületesen akarsz dolgozni? - ébredj fel! Elítéled azt, amit Krisztus elítél? - Ne szólj bele más dolgába! Hiszel abban, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megváltó? - Nem vagy toleráns, sőt, primitív, beszűkült gondolkodású vagy! Gyülekezetbe jársz? - könnyen leszektáznak. Bűnnek tartod az abortuszt? - Ki vagy te, hogy beleszólj mások életébe?! Érzed, hogy micsoda támadás éri a hitbeli és erkölcsi meggyőződésedet, az egész személyedet nap mint nap? Ezért csüggedsz el, ezért fáradtál bele…Annyit hallod az ellenkezőjét, hogy már magad is elbizonytalanodsz. Lelkiismeretfurdalást érzel, ha arról van szó, hogy megvalljad a hited: tényleg egyedül ő az élet? Tovább kell ezt adnom? Bolondságnak tartod, ahogyan élsz: tényleg lehet így élni? Juthatok valamire?
Pált azzal vádolják, hogy ravasz és meghamisítja az evangéliumot. Nem tudom, hogy ti milyen gyakran taklálkoztok ugyanezzel a váddal, de nem ritka. Ez a következően hangzik ma: Az egyház, vagy a papok (sic!) a Bibliából kihagytak, elrejtettek részeket, amelyek például a reinkarnációról szólnak (és mindjárt értelmetlen a váltsághalál). Ez megjelenik egészen buta, napi szinten, és tudományos köntösben is. Meglepő a hasonlóság az akkori vádakkal.
Nekünk sem lehet más válaszunk, mint az apostolnak: "…az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt." Pál azért nem csügged, mert ápolja magában a meggyőződést, hogy ő Isten előtt áll, őt egyedül Isten ítéli meg. Éppen ezért nyílt és őszinte az igazság hirdetésében, nem tagadja nyomorúságait, kudarcait. De mivel Isten előtt áll, nem csügged. Te ki előtt állsz?
II. Ne csüggedj, amikor azt látod, hogy sokan nem fogadják el az evangéliumot
A 3. versből kiderül, hogy Pálnak nemcsak a személyét, hanem az üzenetét is bírálták. "Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk…" Azt mondhatták a Korintusba érkező hamis apostolok, hogy Pál beszéde nem elég világos, és ezért nem térnek meg többen. Pált Jézus Krisztus arra hívta el, hogy az ő evangéliumát hirdesse, és az apostol ennek odaszentelte egész életét. Ugyanakkor mégis azt kellett tapasztalnia, hogy hallgatói közül sokan, különösen szeretett népe, Izrael tagjai, bezárják a szívüket a szabadítás üzenete hallatán. Elég szomorúságot jelentett ez annak az embernek, akit szorongatott a Krisztus szeretete. És akkor azt kell hallania, hogy vele van a baj, nem világos az igehirdetése, és ezért nincs több gyümölcse munkájának. Az apostol azonban mégsem mondja: elég, feladom.
A probléma sokunknak hasonló. Mindaz, aki komolyan vette, hogy Krisztus őt a halálból mentette meg, és ezért szeretné ezt elmondani, átadni szüleinek, gyermekeinek, testvéreinek, barátainak, ismeri ezt a kételyt. Mennyi ideje imádkozom (vagy: mennyit imádkoztam), mennyiszer próbáltam elmondani, hogy mi tett velem Isten szeretete, és mégsem értik. Ugyanazokat a kérdéseket teszik fel újra és újra, pedig már hányszor megadtam a választ legjobb tudásom szerint. Van, aki nemcsak maga teszi fel a kérdést magának, hanem megkapja mástól: bolondság, amiben hiszel, értelmetlen dolog.
Pál ebben a helyzetben is a Mindenható Istenre emeli tekintetét. Ő az, aki egyedül világosságot tud gyújtani ott, ahol a sötétség uralkodik. Mert az ember szívét/gondolkodását - minden emberét - e világ istene, a Sátán megvakította. Áthatolhatatlan sötétéséget borított az ember elméjére, amit semmiféle érv, semmilyen logika, semmilyen bölcsesség vagy rábeszélés soha, de soha nem képes eloszlatni. "…Nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása." A vak nem lát semmilyen világosságot, mégha oly jól célozzuk is azt a szemébe. Akinek elméjét a Sátán megvakította, annak nem világos az evangélium, az nem látja a Názáreti Jézusban Istent magát.
Akkor hogyan lehetséges, hogy egyeseknek mégis világos az evangélium? Úgy, hogy "Isten, …aki ezt mondta: 'sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott világosságot a szívükben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán." Aki szólt a teremtés hajnalán, és szavára az őskáoszban, a sötétéségben rend és világosság lett, ugyanaz szól, és teremt világosságot az ember szívében. Mert Isten teremtő hatalmánál kevesebb nem képes újjáteremteni. Mert az, hogy a világ Isten szavára a semmiből lett, nem nagyobb csoda, mint hogy a Sátán által elvakított ember szívében világosság gyúl.
Pál tehát azt mondja, hogy bár sokan nem értik az evangéliumot, pedig számára semmi nincs, ami ennél fontosabb lenne, ő mégsem adja fel a Krisztus hirdetését. Elismeri és elfogadja, hogy ennek kulcsa a Teremtő Isten kezében van, akinek kezében ő csak egy eszköz. Kész vagy-e te is Isten kezébe tenni a bizonyságtételed eredményét? Kész vagy-e hozzá hűségesen, róla szavakkal és tettekkel bizonyságot tenni akkor is, amikor ő magának tartja meg a döntést, hogy kinek és mikor gyújt világosságot szívében? Kész vagy-e ezzel a reménységgel élni?
III. Ne csüggedj el az evangélium hirdetésére nézve akkor sem, amikor saját nyomorúságoddal nézel szembe.
A korintusba érkező szuperapostolok szívesen dicsekedtek látomásaikkal, elragadtatásaikkal, Krisztus bennük látványosan megmutatkozó erejével. Éppen ezért Pál üldöztetései, erőtlenségei, nyomorúságai jó célpontjai lehettek a támadásoknak. A levél elején olvastuk, hogy Ázsiában erején felül megterheltetett az apostol, annyira, hogy már a halára is elkészült. Azt mondtam, hogy ez valószínű az efézusi ötvöslázadással függ össze, amelynek következtében Pál elhagyta a várost. Hogyan hirdethet az apostol egy dicsőséges, győzedelmes evangéliumot, amikor ennyi nyomorúság van az életében? Bírálói rámutathatnak erre a látszólagos ellentétre. Hol van itt az áldás, Isten ereje és hatalma? Ennyi nyomorúság közepette hogyhogy nem fárad bele az evangélium hirdetésébe? Ha Isten szolgálja, miért van ennyi nehézsége, és miért nem csügged el?
"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak." Az apostol magáról beszél, és kincsnek nevezi azt a szolgálatot, amit Isten rábízott: az evangélium hirdetését, amit Isten újjáteremtő erejének kiárasztására használ fel. Ez a kincs azonban értéktelen és törékeny cserépedényben van, azaz egy elmúlás alá vettetett testben, egy üldözött, megvetett, éppen bevádolt, elutasított ember életében. De ez Isten akarata, mondja Pál, mert ha nem így lenne, elbízná magát, saját magának tulajdonítaná azt, hogy emberek elfogadják Jézus Krisztust. Ezért bár szorongatják - nem szorítják be; kétségeskedik maga is - de nem esik kétségbe; üldözik - de nem hagyja mindenki el; letiporják - de mégsem pusztul el. Magában hordozza Jézus Krisztus halálát, hogy az ő életét is magában hordozza: éppen abban, hogy nem ismer elveszett helyzetet, éppen abban, hogy soha nem adja fel. Mert amikor minden józan, emberi gondolkodás szerint, ennyi küzdelem, bírálat, sikertelenség között fel kellene adnia, egyedül a feltámadott és benne élő Krisztus a magyarázat arra, hogy mégsem csügged el.
Csodálom Pál hitét és elkötelezettségét. Össztűz alatt van, minden az ellen szól, hogy folytassa a Krisztusról szóló bizonyságtételt, és ő nem omlik össze. Ennek egyetlen magyarázata, hogy ismeri az ő Urát. Hogy igaz, amit máshol ír (Gal.2.20): "Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…" Valóban úgy látja az életet, hogy semmi jelen szenvedés, elutasítás, kritika nem mérhető ahhoz a dicsőséghez, amit a Krisztushoz való hűség szerez neki. Ő nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra.
Ezért hát te se csüggedj. Ne add fel. Ha úgy érzed belefáradtál Krisztus teljes szívvel való követésébe és az ő megvallásába, ha úgy látod, hogy csak kritikában, meg nem értésben, elutasításban van részed, végy példát az apostoltól, és szegezd tekinteted Jézus Krisztusra! ÁMEN

Pál, akit az általa alapított gyülekezetben, Korintusban álapostok kezdtek kritizálni, akinek tekintélyét és szavahihetőségét a gyülekezetben sikeresen aláásták, folytatja az apostoli szolgálat kifejtését és védelmét. Azt a feladatatot, amelyre egyedül Isten tette alkalmassá, az új szövetség szolgálatának nevezi. Mai igénkben ezt a szolgálatot fejti ki az apostol, oly módon, hogy a Mózesen keresztül adatott Sínai hegyi szövetséggel, azaz az ó szövetséggel állítja párhuzamba. Mindennek oka, hogy a hamis apostolok, akik Pál szerint más evangéliumot hirdettek, mint ő (11.4), akik büszkék voltak zsidó származásukra (11.22), nagy valószínűség szerint abban látták Krisztus szolgálatát, hogy a korintusi pogánykeresztyéneket zsidóvá teszik.
Pál apostol azt mutatja be, hogy az új szövetségben mennyivel többet hozott Jézus Krisztus. Ég és föld a különbség az ószövetségben ill. az újszövetségben élők között. Azonban mielőtt ennek a különbségnek kifejtésébe kezdenék, hadd mutassak rá arra, hogy mi a mai ige aktualitása a mi számunkra.
Keresztyén gyülekezetekben mindig is voltak és vannak olyan emberek, akik „Krisztus nélkül keresztyének”. Ilyen persze nem létezik, mert a keresztyén élet Jézus Krisztus megismerése, elfogadása és követése, de többen mégsem ismerik őt személyesen. Nincs is jelen az életükben az a „több”, amit az új szövetség szerzője, Jézus Krisztus hozott. Ahogy látni fogjuk, bizonyos értelemben olyanok, mintha az ó szövetség alatt élnének. Isten Lelke adja meg nekünk, hogy annak teljességét tudjuk hittel magunkhoz ölelni a mai napon, amit a mi Mennyei Atyánk elkészített, és az ő fiában, az Úr Jézus Krisztusban megszerzett nekünk! Mert sokan vannak úgy, mint éhezők, akiktől egy karnyújtásnyira van a megelégedés, az élet, de nem tudnak róla, és ezért kínlódva élnek, vagy pusztulnak el.
Mi az több, amit Krisztus szerzett meg az új szövetségben?
I. Halál helyett élet
"…a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít" - summázza a nagy különbséget Pál. Szemei előtt Mózes fogan meg, aki Izrael számára hozza Isten törvényét a két kőtáblára vésve. Mózesnek e szolgálatát "a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálatának" nevezi. Azt is mondja, hogy ennek is megvolt a maga dicsősége, de mégis a halál szolgálata volt. Isten Izraellel a Tízparancsolat átadásakor kötött szövetséget. Hogyan nevezheti ezt a csodálatos eseményt a halál szolgálatának az apostol? Miért mondja, hogy a betű, azaz a kőtáblákra vésett szó öl, a Lélek, a Szentlélek pedig életet ad?
A törvény, a tízparancsolat nem önmagában rossz. "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó."  - mondja az apostol (Róm.7.12.) De ugyanitt azt is írja, hogy "…éppen az életre adott parancsolat lett halálommá". (Róm.7.10) Isten életre adta a törvényt, de az ember bűnös volta miatt az halált hozott. Ezért nevezi az apostol Mózes szolgálatát a halál szolgálatának, és ezért mondja, hogy a betű megöl. Mert a törvény követel, aminek te nem tudsz eleget tenni; de ugyanakkor semmit nem segít abban, hogy követelésének eleget tégy.
Hogyan hoz halált a törvény ma a Krisztus nélkül élő egyháztag számára?
­ A törvényt nem ismerőnek. Sokan azzal ámítják magukat, hogy ők nem ütköztek bele Isten törvényébe. Ilyenkor mindjárt azt halljuk: "én nem loptam, én nem vagyok gyilkos, esetleg: én nem paráználkodom. Velem még az Istennek sem lehet baja, nem ártottam a légynek sem, nem haragszom senkire." Általában ennyivel elintézik az Isten törvényét. Mintha nem lenne ott, hogy ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem; vagy: ne tisztelj és imádj semmit istenként, azaz a Mindenható legyen az első az életedben; vagy: megszenteld az Úr napját, és folytathatnám. Mindig megdöbbent, hogy milyen vak az ember, amikor azt hallom - és gyakran hallom - hogy nem vagyok én bűnös. Az ilyen embert, aki azt állítja, hgy Isten törvénye szerint él, ugyanúgy elítéli, halálra ítéli, mint azt, aki tudja, hogy vétkezett.
­ A törvényt semmibe vevőnek. Egy másik fajta hozzáállást figyelhetünk meg azokban, akik tudják, hogy beleütköztek Isten törvényébe (itt-ott), de nem veszik ezt komolyan. Vagy azért nem, mert abban bíznak - bolond módon - hogy kis hibáikat és (saját maguk által) aprónak minősített stiklijüket kiegyenlítik erényeikkel, vagy azért nem, mert szerintük "az Isten sem gondolhatja ezt olyan komolyan." Gyakran valami hihetetlen arroganciával intézzük el a bűngyűlölő Isten szentégét, és mentjük fel magunkat könnyed vállrándítással. A törvény, mivel magunk értékelésétől függetlenül elítél, halált hoz.
­ A törvényt beteljesíteni akarónak. Ezek azok, akik nagyon komolyan veszik Istent és az ő kijelentett akaratát, és egész valójukkal megpróbálnak ennek megfelelően élni. De újra és újra kudarcot vallanak, hiába minden erőfeszítésük. Őszinték, és ezért csak így kiálthatnak fel: elvesztem!
Az ószövetség, azaz Mózes szolgálatáról azt mondja tehát Pál, hogy halált hoz, valamint: kárhoztat, azaz elítél; és végül: múlandó, azaz Isten valami többről gondoskodott, ami túlhaladta ezt. Nem látod-e te is magadat úgy, mint aki a törvény ítélete alatt vagy, akár így, akár úgy, mint aki hasonló módon küzdesz Isten törvényével, és aki mégcsak annyit tudsz, hogy a betű megöl?
Ha igen, akkor halld a jó hírt: a Lélek megelevenít. Mert a halál szolgálatával áll szemben a Szentlélek szolgálata, a kárhoztatás szolgálatával az igazság szolgálata, a múlandóval a maradandó. Ez az új szövetség, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus az ő halálával szerzett meg nekünk. ("Ez az új szövetség az én vérem által…) Amíg a törvény követel, de nem képes segíteni; ezért elítél és halált hoz, addig Jézus Krisztus maga tesz eleget a törvény követelésének. Felviszi bűneinket testében a keresztfára, és saját igazságát, tisztaságát nekünk ajándékozza. Így kínálja fel az életet. Ez a Szentlélek munkája, aki megláttatja veled: akár nem ismerted eddig a törvényt, akár nem vetted komolyan, vagy ha éppen már kétségbeestél: igen, halott vagy. A betű öl. De ő életre kelt, újjászül, Jézus Krisztus életét leheli beléd, mert eggyé tesz a megfeszítettel és feltámadottal. A Lélek megelevenít. Fogadd el a többet, nyújtsd ki kezed érte: a halál helyett az életet!
II. Értetlenség helyett világosság
Pál apostol folytatja annak bemutatását, hogy az apostoli szolgálat, az új szövetség szolgálata, felülmúlja Mózes, azaz az ó szövetség szolgálatát. Ebben a részben annak lehetünk tanúi, ahogyan a (lekcióban olvasott) IIMóz.34.29-35-öt magyarázza.
Azt olvassuk, hogy Mózes arca ragyogott, vagy sugárzott, miután lejött a hegyről, Isten jelenlétéből. Ez a sugárzás, vagy bibliai szóval dicsőség, félelmet keltett az izraelitákban. Végül mégis odajárultak Mózeshez, aki fedetlen arccal elmondta nekik mindazt, amit Isten parancsolt, majd pedig egy lepellel elfedte az arcát. Később, amikor Isten elé ment Mózes, levette a leplet, majd miután befejezte az Úr üzenetének tolmácsolását, újra arcára tette.
Pál azt mondja, hogy Mózes azért tette arcára a leplet, hogy Izrael fiai ne lássák a "múlandó dicsőség végét", azaz azt, hogy egy idő után nem sugárzott Mózes bőre. Azonban az apostol ennél továbbmegy magyarázatában. A lepel Isten dicsősége és az izraeliták között van, akik nem látják, nem ismerik fel Isten dicsőségét. "Gondolkodásuk eltompult … lepel van a szívükön" - mondja Pál mostmár az ő kortársairól, azokról a zsidókról, akik nem ismerik fel, hogy Jézus a Krisztus. Hiába olvassák az Ószövetséget, nem értik, nem látják meg, hogy Isten minden ígérete az ő fiában, Jézus Krisztusban lett igenné és ámenné (1.20). Értetlenek, vakok Isten dicsőségének felismerésére - mert a lepel ott van előttük, sőt bennük (értelmükben=szívükben).
Éppen úgy, mint ma is. Sokaknak van még mindig lepel a szívén, ami miatt nem látják Isten dicsőségét Jézus Krisztusban. Értetlenek, amikor arról van szó, hogy "Isten így meg így vezetett", vagy: "megértettem, hogy Isten azt mondta nekem az Igéjéből, hogy…", vagy: "szeretem az én Uramat, Jézus Krisztust" (egy halott személyt lehet tisztelni, de szívből szeretni csak olyan valakit lehet, akivel kapcsolatunk van). Bizonyos dolgok homályosan derengenek előtted, kezdesz megtanulni dolgokat, de valahogy nem áll ösze a kép, nem lesz mindez életté. Olyan az egész, mintha valami párás ablakon néznél kifelé, mereszted a szemed, de nem látsz. Tudod, hogy mit kellene látnod, hallod, hogy mások látják, de te nem látod. Ott van a lepel a szíveden, és ameddig ott van, hallod az igét, de nem érted, hallasz Jézusról, de nem hallod őt, tudod hogy kell lenni Istennek, de nem találkoztál vele, nincs szívbeli bizonyosságod.
"Ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel" - mondja Pál. Mózesről azt olvastuk, amikor az Úrhoz ment, levette a leplet. Ezt alkalmazza Pál apostol: amikor Jézus Krisztushoz, a Mindenható Úrhoz fordulsz teljes szívedből, akkor elvétetik a lepel. Akkor, - de csak akkor - megszűnik az értetlenség, egy pillanat alatt eloszlik a pára, összeáll a kép. Ez mindazoknak a tapasztalata, akik nem maradtak meg a kevesebbnél. Jézus neked is többet hozott a vére által szerzett új szövetségben: leveszi a leplet szívedről/elmédről, hogy értetlenség helyett világos látásod legyen!
III. Megkövesedés helyett átformálódás
Akinek szívéről elvétetik a lepel, az fedetlen arccal szemléli az Úr dicsőségét, mondja az apostol. Elvész az Isten előtti szégyen, a rejtőzködés, és helyébe lép az iránta való nyíltság, bizalom, szabadság. Micsoda ajándék a Krisztusban bízó, bocsánatot nyert ember számára ez: őszintén, bizalommal jöhet Istenhez minden időben, és a vele való kapcsolat szabadságában élhet.
De még fontosabb, hogy az Úr dicsősége szemlélése közben formálódunk át magunk is az ő képére. Nem pillanatnyi az átformálódás, hanem a Szentléleknek egy életen át tartó munkája bennünk, ami az örökkévalóságban teljesedik be. Ez az új szövetség jellegzetessége: akit Isten Jézus Krisztus által megváltott, azt a Szentlélek által meg is szenteli, azaz átformálja. Ahogyan tekintetünket az Úrra szegezzük, átformálódunk képére, azaz az óembert levetkőzzük, az új embert felöltözzük. Felismert bűneinket elvetjük, és a Krisztus szerinti jókat magunkra öltjük.
Ezt a többet is Krisztus hozta: nem kell, sőt nem is lehet azt mondanod: én már ilyen vagyok, nem változom. Mennyiszer hangzik ez el családi konfliktusokban: fogadj el, szokjad meg, ha ennyi ideig ilyen voltam, ilyen is maradok. És nem más történik, mint az, hogy ragaszkodunk a bűnhöz, belekövesedtünk már, nem akarunk változni. Milyen jól jön ilyenkor a világ bölcsessége: én ilyen típus vagyok, így születtem, ezt hoztam a génjeimben, így nőttem fel, stb. Nem igaz! Felelősek vagyunk életünkért, cselekedeteinkért, megrögzött szokásainkért. Nem kell úgy maradnod, ahogy vagy! Semmilyen bűnnel, megkötözöttséggel nem kell kibékülnöd. Ez az új szövetség többlete. Aki meghalt a bűneidért, nemcsak bocsánatot szerzett azokra, különösen nem úgy, hogy utána megmaradsz benne. Feltámadt, és az Atya jobbjára ült, neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Hogyne tudna megszabadítani? Aki a halált legyőzte, miből ne tudna megváltoztani? Hitetlenségünk mögött a bűn szeretete van. De te ezt ne engedd eluralkodni az életeden. Fedetlen arccal szemléld őt! Azaz imádságban, igeolvasásban, elcsendesedében, böjtölésben jöjj hozzá. És akkor meglátod, hogy elváltozol, átformálódsz az ő képére, a Szentlélek által.
Jézus Krisztus az új szövetség közbenjárója. Halál helyett életet, értetlenség helyett világosságot, a bűnben való megkövesedés helyett valóságos, belülről való változást kínál neked. Fogadd el őt, Isten legdrágább ajándékát! ÁMEN!

Pál az apostoli szolgálat mibenlétét kezdte kifejteni az általa alapított, és még a konfliktusok között is krisztusi szeretettel szeretett korintusi gyülekezetnek. Apológiájának hátterében az őt ért támadások, kritikák, valamint hamis apostolok megjelenése áll. Minden lehetséges módon megpróbálják a korintusiak előtt Pált lejáratni, magukat pedig igaz tekintélynek beállítani. Ehhez használják fel - már az ókorban is széles körben elterjedt - ajánlólevelek bemutatásának gyakorlatát. Úgy tűnik, hogy ezek az írások nagy hatással voltak a korintusiakra, akik - az apostol ellenfeleinek nem kis örömére - Pált megfelelő dokumentumok híján egyre jelentéktelenebbnek látják. Úgy látszik, a pecsétes papírok nemcsak a mai bürokratikus világban örvendenek nagy népszerűségnek…
Pál apostol válaszában tagadja annak szükségét, hogy ő is hasonló lapokat lobogtasson. Sőt, rámutat, hogy az ő ajánlólevele nem más, mint maga a korintusi gyülekezet. Kell-e neki önmagát ajánlania, kell-e neki hivatalos papírokkal felszerelkeznie, amikor Krisztus maga hitelesítette az ő apostoli szolgálatát, éppen azáltal, hogy lérehívta a gyülekezetet, amely most megkérdőjelezi lelki atyjának tekintélyét?
Mai igénk azt a kérdést állítja elénk, hogy bennünket vajon ki ajánl? Mi alapján méretünk meg? Kinek a "levele" vagyunk? Ki ír a mi szívünkbe?
I. Önmagunk ajánlása
Pál apostol egy költői kérdést tesz fel a gyülekezetnek: "Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló, vagy tőletek kapott ajánlólevélre?" A nyilvánvaló válasz (ezért költői a kérdés): nem! Pál apostol nem kezdi el sem önmagát ajánlgatni, sem "magasabb helyekre" járkálni, hogy megfelelő pecsétes papírral igazolja szolgálatát. Nem azért, mert az ajánlólevelek gyakorlata idegen neki, hiszen más leveleiben ő is ajánl megbízható testvéreket. Ugyanakkor ő nem kel versenyre azokkal az álapostolokkal, akik önmaguk ajánlásával próbálják meg a gyülekezetet félrevezetni, Pált pedig félreállítani. Különben is abszurd az elvárás, hogy ő, aki a gyülekezetet alapította, levelekkel bizonyítsa nekik apostoli tekintélyét.
Életünk folyamán gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy magunkat kell ajánlani, ennek azonban megvannak a maga veszélyei. A mai társadalomban egyre inkább meg kell tanulni magunkat ajánlani, önmagunkat menedzselni, önmagunkat "eladni". Sokszor ez történik egy vizsgán (nem az a lényeg, hogy mit tudok, hanem hogyan adom el magam…), vagy álláskereséskor. Sokan a szerelemben is "eladni" kívánják magukat; azaz úgy fellépni, olyan benyomást kelteni, ami egyrészt "piacképes", azaz keresett, vonzó, másrészt pedig eltakarja a valóságos tulajdonságokat (mind külsőt mind belsőt). A vizsgákon és álláskeresésben ez a magabiztos fellépést jelenti, a megfelelő mosolyt, az ellenállhatatlan, lehengerlő beszédet, az aktuális divatot (ahol már a márkanév döntő önmagunk eladásában). Amíg azonban természetes, hogy mindezekben igenis el kell igazodnunk, és valamilyen szinten képesnek kell lennünk önmagunk ajánlására, a következőkre veszélyekre hívom fel a figyelmet:
A büszkeség és felfuvalkodottság csapdája. Aki önmagát ajánlja, aki önmagát kívánja eladni, a jó, vagy jónak tartott tulajdonságaira fog koncentrálni. Idővel könnyen eltelik önmagával, saját bölcsességével, képességeivel. iskoláival, stb. Csak magát látja, csak magában bízik, és teljesen elégedett önmagával. Egy énközpontú világképet alakít ki, amelyben mindennek a mércéje, forrása, kezdete és vége ő maga. Ahogy Pál ebben a levelében egy másik részben ír az álapostolokról: "Mert nem merjük magunkat azokhoz …hasonlítani, akik önmagukat ajánlják. De ezek nem veszik észre, hogy magukhoz mérik, és magukhoz hasonlítják önmagukat." (10.12) Ezek a vonások egyre markánsabban formálódnak ki ma, úgy, ahogy Pál írja Timóteusnak: "Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők … lesznek, dicsekvők, gőgösek, …felfuvalkodottak". (IITim.3.1kk)
Elszakadás a valóságtól: mások és önmagunk becsapása. Önmagunk eladásának kényszere odavezet, hogy sohasem önmagunkat adjuk, hanem mindig azt a fantomképet, ami - úgy gondoljuk - kelendő. Ezzel pedig nemcsak másokat vezetünk félre, hanem saját magunkat is. Soha nem igazi valónk fog kibontakozni, hanem egy, a gyorsan változó elvárásokhoz szüntelen alkalmazkodó, gyökértelen kaméleontermészetet fogunk tápláni. Közben elveszítjük, hogy kik vagyunk valójában, mire hívott a Teremtő és Megváltó Isten bennünket. Mert önmagunk csak a vele való kapcsolatban lehetünk, míg önmagunkban, és magunk ajánlásában elveszítjük magunkat.
II. Pál ajánlólevele
Ahogy mondtam, az apostol nem kezdi sem önmagát ajánlgatni, sem másoktól nem hoz ajánlólevelet. Ellenben azt írja, hogy "A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe…" A korintusi gyülekezet léte az apostol evangéliumi szolgálatának, Istentől való felkenetésének, Istentől nyert alkalmasságának legfőbb bizonyítéka. Ha a gyülekezet tagjai számon kérik az apostoltól, hogy valamivel bizonyítsa alkalmas voltát, akkor nézzenek magukra: Isten nélkül, reménytelenségben és sötét bűnökben éltek a világban, most pedig Isten gyermekei, megváltozott élettel, Krisztust követve. Kell-e ennél jobb ajánlás, mondhat-e többet bárkinek a szava, mint az élő Isten csodálatos munkája, amit az apostolon keresztül végzett el? Pál hozzáteszi: Ezt a levelet ő szívébe írva hordozza, ami nem más, mint a korintusiak iránt való krisztusi szeretetének megvallása.
Amikor azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy kik vagyunk, mi alapján mérettetünk meg, mi hitelesít bennünket, túl kell látnunk önmagunk eladásának a lehetőségén, de még másoktól való ajánlások elnyerésének a lehetőségén is. A kérdés, hogy van-e életünknek, szavainknak olyan maradandó, Istentől való gyümölcse, mint amilyen az az apostol számára a korintusi gyülekezet? Nyilvánvaló, hogy legtöbben nem arra hívattunk el, hogy gyülekezetet plántáljunk az evangélium olyan helyen történő hirdetése által, ahol még ismeretlen Jézus Krisztus. Mégis az igazi kérdés az, hogy milyen gyümölcse van életünknek? Mert Pál apostol erre utal, amikor azt mondja, hogy a "mi levelünk ti vagytok".
Milyen gyümölcse van Krisztus benned lakozásának mások életében? El tudod-e fogadni, hogy ez a kérdés valóságosabban mér meg, mint az, ahogyan te önmagad próbálod eladni? Minden jó tulajdonság, készség, adottság, iskola, siker mellett meg mered-e magadat mérni ez utóbbi alapján? Így is kérdezhetem: ajnál-e téged Jézus Krisztus annak alapján, ahogy vele jársz, engedelmes vagy neki, követed őt, és így gyümőlcsőt teremsz vele és álatala? Igazolja-e az általad véghez vitt munkájával azt, hogy valóban benned él? Egy keresztyén ember nem kerülheti meg ezeket a kérdéseket!
Mindegy, hogy tinédzser, fiatal felnőtt, házas, középkorú vagy nyugdíjas vagy. Van-e ajánlóleveled, ami Krisztustól való? Hiszen Pál nemcsak azt mondja a korintusiakról, hogy a "mi levelünk vagytok", hanem azt is, hogy "a Krisztus levele vagytok". Mi lehet ilyen levél az életünkben?
Emberek, akiket megérintett Jézus Krisztus szeretete, törődése, figyelme rajtad keresztül. Örömök, amelyeket te okoztál Jézus nevében - talán tudtodon kívül. Bátorítások, vígasztalások, segítség, egy kedves és jó szó - Jézus nevében. Az evangélium igazságának átadása a kellő időben. És még sok minden más, amit felsorolni lehetetlen. Minden és mindenkivel, ami szeretetből, Jézus nevében történt, legtöbbször msok előtt elrejtve. Hidd el, ez a te ajánlóleveled. Hidd el, hogy mindez - vagy mindezek hiánya - sokkal inkább minősít, mint a látszat, amivel magunkat akarjuk eladni.
Jöjj Jézus Krisztus elé ezzel a mai napon. Tedd fel neki a kérdést: Nekem mi számít? Mit gondolok, mivel tudom magam eladni? Önmagam menedzselésébe fektetem minden energiám, vagy pedig engedem, hogy Krisztus használjon engem? Bárcsak többet érne neked az az ajánlás, amellyel Krisztus tud téged ajánlani, mint az, amivel önmagadat ajánlod!
III. Krisztus levele vagytok
A 3. versben Pál továbbviszi a képet, és a korintusi gyülekezetet Krisztus levelének, azaz Krisztus által szerzett levélnek nevezi. Pál ajánlólevelének igazi szerzője maga Jézus, aki Pált eszköznek használja abban, hogy ez a levél megszülessen. Ahogyan a korintusi gyülekezet Krisztus levele, ugyanúgy minden gyülekezet, a gazdagréti is. Mit jelent ez itt és most a mi számunkra?
Már az előző versben azt mondja erről a levélről, hogy azt minden ember ismeri és olvassa. Azaz Krisztus levele, a gyülekezet élete, nyilvános levél. Bárki beletekinthet - bele is tekint - és olvas belőle. De ez a levél nem az egyház levele, nem is elsősorban az apostol - tehát lelkipászotok, püspökök levele. Ez Jézu krisztus levele, és ezért Jézust kell abban hallani és látni. Így üzen Jézus Krisztus qz őt nem ismerőknek. "Jöjjetek olvassátok levelem - nézzétek az enyéim életét!" Lesslie Newbigin írja "Jézus nem könyvet írt, hanem egy közösséget formált." (The Gospel…,227o.) Nem egy könyvet, vagy levelet hagyott az utókorra, hanem egy "népet": az egyházat. Mi vagyunk az ő levele! Benne és érte vagyunk. A megfeszített és feltámadott Krisztus az életünk középpontja. Őt ünnepeljük magunk között, amikor halálára emlékezne megtörjük a kenyeret és kitöltjük a bort. Hogyan válhat, hogyan válik egy közösség Krisztus levelévé?
Úgy, hogy "…az élő Isten Lelkével van felírva … a szívek hústábláira". Megin lássuk, hogy nem a felszínről, nem a látszatról van szó. Nem az által leszünk Krisztus levele, hogy megváltoztatunk valamint életünk felszínén: szokásokat, időtöltést, viselkedést. A változás az egyén szívében történik. Oda ír Krisztus, oda vési be az ő szavait, az ő akaratát. A szívbe azonban az élő Isten Lelke által ír. Azaz Isteni hatalom szükségeltetik ahhoz, hogy az ember bennsőjét, az ember legigazabb valóját átprogramozza. isteni csoda kell ahhoz tényleg, hogy mi, te meg én, Krisztus levele legyünk. Az ige által, mind a hallható, mind a látható ige által, Jézus önmagát vési fel szívünk hústábláira a Szentlélek erejében. Az új szív elnyerésének, az újjászületésnek csodája ez, amiről Ezékiel próféta is beszélt: "Tiszta vizet hintek reátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktől megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket adok belétek … Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok…" (Ez.36.25-27). Csak így lehetünk Krisztus levele, amelyet ismer és olvas minden ember. De így legyünk is azok! Kérjed őt, hogy szívedben tisztítson meg minden bűnből, és kezdje oda beírni az ő akaratát. Legyen fontosabb számodra, amit ő ír beléd, amivel ő ajánl téged, mint amivel te ajánlanád önmagad! Ámen!

Az elmúlt héten olvastuk a korintusbeliekhez írt második levél bevezető részét. Röviden összefoglaltam Pál apostol és a korintusi gyülekezet kapcsolatát, ami nélkül nem érthetjük meg ezt a levelet, és abban mai textusunkat sem. Azok kedvéért, akik nem voltak itt, vagy nem olyan éles az emlékezetük, most megismétlem a legfontosabbakat.
Az apostol második missziói útján járt először Korintusban, ahol másfél évet töltött az evangélium hirdetésével; ennek nyomán alakult meg a korintusi gyülekezet. Miután Pál elhagyta a várost, részben írásban, részben egy korintusi küldöttség, részben saját követei útján tudomására jutott, hogy a gyülekezetben gondok vannak. Ezekre válaszként született az a levél, amit a Szentírásból I Korintusi levélnek ismerünk (amely az apostolnak nem első levele Korintusba.) Pál még e levél megírásának helyszínén, Efézusban tartózkodott, amikor nagyon rossz híreket kapott a korintusi gyülekezetből. Valaki súlyosan vétkezett, ami talán azt is jelentette, hogy bűnbánat és megtérés helyett nyilvánosan az apostol ellen fordult; ugyanakkor a gyülekezet tagjai nem álltak ki lelki atyjuk mellett. Pál ezért korábbi terveit megváltoztatva (IKor.16.5-7), amelyben hosszabb ott tartózkodást ígért. azonnal Korintusba utazott. Itt azt tervezte, hogy miután békességre jutnak a probléma felett, elmegy Macedóniába, majd újra visszamegy Korintusba. Erre utalnak textusunkban a 15-16. versek ("hogy kétszer is részesüljetek a kegyelemben"). Az apostol azonban újra megváltoztatja terveit, mert ez a látogatása sikertelennek, sőt, igen fájdalmasnak bizonyult, és ezt nem kívánta megismételni (1.23-2.1). A korintusiak nem enyhültek meg, a bűnöst nem intették meg, az apostolt súlyos vádakkal illetik.
A fájdalmas látogatást egy sok gyötrődés, szomorúság és könyhullatás között írt levél követte, amely nincs a kezünkben (2.3-4). Úgy tűnik azonban, hogy ez a levél elérte célját, a bűnöst megbüntették, és újra az apostol mellé álltak (2.5-8). Ugyanebben az időben Pál halálos veszedelembe került, amiből Isten minden várakozása ellenére kiszabadította őt (1.8-10). A korintusi hírek, az Ázsiában átélt szabadulás mind Pál apostol vígasztalására voltak, aki neki fog egy újabb levél írásának; és ez a Szentírás II Korintusi levele (ill. annak 1-9 fejezete).
A ma olvasott részben Pál látogatásának elhalasztását indokolja. Miközben ezt teszi, Isten Szentelke ihletése által örök tanítást ad nekünk a szavahihetőségről. Abban bízunk, hogy a Szentlélek, aki az apostolt vezette level megírásában ott és akkor, itt és most bennünket is tanítani fog a szavahihetőség kérdéseiről.
1. A kihívás: szavahihető-e a keresztyén ember?
1.         Ez volt a korintusiak kérdése is Pállal kapcsolatban, amint az textusunkból kiderül. A korintusi utazási tervek kétszeres megváltoztatása mögött meghúzódó szándék sokak számára ismeretlen volt. Többszörös vád éri az apostolt ezek miatt.
            Az első a könnyelműség vádja. Azt mondják, hogy nála az "igen" egyszersmind "nem", és viszont. Ismerjük ezt a viselkedést, és az ilyen embert. Mindig a pillanatnyi helyzet diktálta érdek győz az adott szó felett. Azt mondják a korintusiak, az apostol is éppen ilyen.
            Ebből fakad a világi, vagy testi bölcsesség vádja. V.12. "emberi bölcsesség", v. 17. "emberi módon tervezem?". Az eredeti kifejezés: "test szerinti", ami Pálnál nem mást jelent, mint az "Isten szerinti", a "Szentlélek szerinti" ellentétét. Olyan viselkedést, amelyben Istenre nem tekintve, vele nem számolva, csak saját hasznát keresi az apostol.
            Benne van ebben a szándékos kétértelműség, a manipuláció vádja is: "…nem írtunk nektek mást, mint amit olvastok és meg is értetek…". Pál védekezése mögött szinte halljuk a vádakat: a sorok közt kell olvasni…, nem azt gondolja, amit ír…, igazi szándékát elrejti…, stb.
2.         Valaki megkérdezheti: miért érdekli az apostolt a sok kritika? Ha tiszta a lelkiismerete, ahogyan írja is, hogy az, miért megy bele látszólag értelmetlen védekezésbe? Pál, a pogányok apostola, a nagy misszionárius, miért tartja ennyire fontosnak, hogy utazási terveit megmagyarázza néhány rosszindulatú embernek? Nem méltóságon aluli ez, nem nevetséges ez, úgy ahogy van?
            Ha valaki azt gondolja, hogy az apostol saját hírneve miatt védekezik, téved. Sokkal több forog kockán, mint Pál sértett önérzetének esetleges helyreállítása, vagy elégtétel az őt ért igazságtalanságért. Ha az apostol valóban megbízhatatlan, könnyelmű, szavahihetetlen, akkor az általa hirdetett üzenet is elveszti hitelességét. Pál az evangélium érdekében védekezik, Jézus Krisztus ügyéért harcol. Látszólag magyarázkodik, látszólag kisstílű dolgokkal van itt elfoglalva, de valójában a Jézus Krisztus evangéliuma a tét. Pál tudja: a szavahihetőség, az egyenesség, a tiszta szándékok a mindennapi dolgokban összefüggésben állnak a Jézus Krisztusban végbemenő örök dolgokkal. Nem mondhatja: én az evangélium kozmikus üzenetének hirdetésével vagyok megbízva, ezért mit számít hogy az apró dolgokban mennyire vagyok szavahihető.
3.         Ez a szavahihetőség kihívása a keresztyén ember életében. Mert ha tetszik, ha nem, tanúk vagyunk. Ha azéletünk Krisztusé, őt hordozzuk, az ő követei vagyunk. Ha a mi igenünk nem, és a nemünk igen, hiába valljuk meg Krisztust. Ha szánkkal igent mondunk rá, viselkedésünkkel (szavahihetőségünkkel) nemet, eltakarjuk az emberek elől az Urat. Ha családi, iskolai, vagy munkahelyi ügyeinkben, konfliktusainkban mást mondunk, mit amit gondolunk, úgy akarunk elérni valamit, hogy a másik azt ne lássa, a manipuláció bűnébe estünk. Ez emberi (testi) bölcsesség, nem az Isten kegyelme szerint való, azaz az Isten erejére hagyatkozó forgolódás. Ó, mennyi álság, hamisság, kétértelműség, félrevezetés van bennünk, és milyen csodálatos ideológiákkal leplezzük ezeket. Hányan hiszik még mindig, hogy a kegyes hazugság nem hazugság. A mindennapi apró manipulácóid, hazugságaid, elhallgatásaid, "igen-is-meg-nem-is"-eid mennyit ártanak a Krisztusnak, és mennyire szavahihetetlenné tesznek a Krisztusról való bizonyságtételben! Talán érzed is, és ezért nem is szólsz. Talán olyan mértékben foglya vagy ennek a bűnnek, hogy itt a helye a bűnbánatnak és megtérésnek, hogy végre ne emberi bölcsesség, hanem Istennek való engedelmesség alapján élj.
II. Az elkötelezés: Isten szavahihető Isten!
Az apostol védekezésében továbbmegy annál, mint hogy a vádakat elutasítja, és önmagát tisztára mossa. Miután Istent hívja saját szavahihetősége tanújának, bemutatja az ő Istene szavahihetőségét. Az a Krisztus, akit ő - és munkatársai - hirdetett, nem lett "igen" is meg "nem" is - mondja. Sőt: "…valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is…".
Isten az ígéretek Istene. A Biblia Istene szól, megszólít, kijelenti magát. De nem látjuk, nem tapinthatjuk, nem köthetjük magunkhoz. A bálványok az ember kezében vannak, az ember az élő Isten kezében. Istennek ígéretei vannak részünkre, amelyeket kimondott, és amelyeket vagy elhiszünk, és azokra építünk, vagy nem. Élet-halál kérdés számunkra, hogy Isten szavahihető, vagy nem.
Pál azt mondja, Isten minden ígérete, minden szava igenné lett, mégpedig egy valakiben: Jézus Krisztusban, a testté lett szóban. Isten ígéretei a kígyó legyőzéséről, az áldásról, az új szívről, minden nemzet üdvösségéről, a Szentlélek elnyeréséről, a nyomorultak vígasztalásról, az ostobák bölccsétételéről, stb mind-mind Jézus Krisztusban lettek igenné. Őbenne mondott Isten igent e bűnös világra, akik nemet mondtunk rá. A Fiúra a kereszten mondott Isten nemet helyettünk, hogy Jézus Isten minden ígéretét betöltse értünk.
Isten nem gondolta meg magát. Nem talált olyan megoldást, ami neki jobban megérte volna. Nem másította meg szavát látva hűtlenségünk.
Nem mondta, hogy egyesekre áll az ígéret, másokra azonban nem. Nem szelektált, hogy bizonyos ígéreteket megtart, másokat meg eltöröl. Valahány ígérete van Istennek…
 Ez Advent időszakának egyik fontos üzenete. Akit az Isten megígért, azt elküldte. Nem hiába várták a zsidók Izrael vígasztalását. Az "igen" valósult meg őbenne": És mindig Isten igenje fog megvalósulni őbenne. Ezért nem hiába hisszük és valljuk: "onnan jön el ítélni élőket és holtakat". Nem hiába mondjuk: Maranatha! Jövel, Uram Jézus! Mert eljön! Mert Isten szavahihetőségéhez nem fér semmi kétség. Sajnos a mi hitünkhöz kapcsolódik sok kétség…
Látod-e így a te Urad és megváltód, ahogyan Pál apostol láttatja őt? Hiszed-e, hogy Isten minden neked, érted is adott ígérete "igenné" lett általa? Érted és érzed-e, hogy micsoda erős elkötelezés Isten szavahihetősége arra, hogy te is szavahihető légy?
III: Az evangélium: a szavahihető Isten munkálkodik bennünk!
Jaj lenne nekünk, ha Isten csak elkötelezne a szavahihetőségre bennünket, állhatatlan, testi bölcsességgel manipuláló embereket. Az örömhír az, hogy ő maga cselekszik bennünk,és formál át minket - írja az apostol.
Ez még mindig része a gondolatmenetnek, amelyben az apostol cáfolja a korintusiak vádjait az evangélium hitelessége érdekében. Először arról beszélt, hogy Isten kegyelmével jár a világban, és sem könnyelmúséggel, sem manipulációval nem vádolható. Tiszta a lelkiismerete, mert majd az utolsó napon mindenre fény derül. Utána áttért arra, hogy Jézus Krisztus, akit hirdettek Korintusban, nem "igen-is-meg-nem is", hanem ő Isten igenje. Végül arról szól, hogy ez az Isten munkálkodik benne, a hírnökben, valamint a korintusiakban, az üzenet befogadóiban is.
"…megerősít és felken…" Isten erősíti meg az ő apostolát, azaz Isten garantálja hitelességét. Ő az, aki felkeni, felhatalmazza és kiküldi őt. Isten eme munkája nélkül az apostol nem állhatna szilárdan, biztosan a kereszttűzben
Végül a Szentlélek munkájára mutat Pál. Isten pecsétje a Szentlélek - mondja. A pecsét szerepe akkor is az volt, ma is az, hogy valamiről jelzi, ki a jogos tulajdonosa, kihez tartozik. Isten pecsétje rajtunk a Szentlélek: őhozzá tartozunk, övéi vagyunk, aki teljesen szavahihető. Más kifejezést is használ az Ige: a Lélek zálogát adta szívünkbe. A zálog szó eredeti jelentése a mai foglalónak felel meg; szerződő felek között olyan összeg kifizetése, amely a későbbi kifizetéseket garantálja. Így láttatja Isten Szentlelkét Pál velünk: ő a garanciája annak, hogy a szavahihető Isten minden ígérete beteljesedik rajtunk. Hiszen mindaz, ami Krisztusban "igenné" lett, teljességében még nem a miénk. Harcolunk még a bűnnel, szenvedünk betegségekben, szomorkodunk gyászban, előttünk a halál. Hol vannak Isten ígéretei? - kérdezhetné bárki. Honnan tudjuk, hogy Krisztuban minden ígérete igenné lett? Honnan vehetjük a hitet és bátorságot, hogy ígéreteire építsünk? Milyen alapon hívunk másokat is arra, hogy higgyenek benne? Pecsétjével eljegyzett és a Lélek zálogát adta szívünkbe.
Isten adja meg nekünk, hogy lássuk őt, az ígéretek beteljesítőjét, és legyünk mi is hűségesek; hogy a szavahihető Istennek szavahihető legyen a népe, hogy sokan mások is rá merjék bízni magukat erre az Istenre. ÁMEN!
Lovas András

A feltámadott Jézus Jeruzsálemben találkozik tanítványaival. Azt parancsolja nekik, hogy ne hagyják el a várost, hanem várják meg ígéretének beteljesedését: "Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Jézus Krisztus nemcsak elhívta a tanítványokat a követésére, nemcsak új életet adott nekik, nemcsak ismeretének áldásait árasztotta ki rájuk, hanem feladattal is megbízza őket. Tudniuk kell, hogy Krisztushoz tartozni nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Aki az övé, az tanúja lett; nem lehetősége, hanem Istentől való kötelessége megvallani, amit látott, hallott és átélt Jézussal. Akit Isten Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által elhívott, azt el is küldte; azért hívta el magához, hogy őt képviselve éljen küldetésben, misszióban. A keresztyén gyülekezet minden tagja, valamint az egész közösség együtt is, küldetésben él és jár, hiszen mindig és mindenhol Istenhez tartozik, mindig és mindenhol készen kell lennie arra, hogy Jézus tanúja legyen.
Erről a küldetésről három dolgot mond Jézus a tizenegynek. Az első, hogy mindig Jézus Krisztusra kell mutatniuk, ő a középpont, és nem azok, akik róla tanúskodnak. A második, hogy az egész világra, azaz minden népre, kultúrára kiterjed. Jeruzsálemben kezdődik, de Júdeán, Samárián keresztül tanúi eljutnak a föld végső határáig. Harmadszor ehhez az óriási feladathoz a Szentlélek ereje adatik. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv ennek a missziónak a kibontakozását követi nyomon. Az evangélium eljut Jeruzsálemből a birodalom fővárosába, Rómába, azonban nem minden nehézség nélkül.
A missziói gyülekezetről szóló sorozat utolsó részéhez értünk. Beszéltünk arról, hogy a keresztyén gyülekezet létének értelme, hogy Jézus Krisztus tanúja legyen. Ezért építünk templomot, ezért szervezünk ifjúsági klubot és számtalan más alkamat. Isten azért plántálta gyülekezetünket ide, azért ajándékoz meg szeretetével gazdagon, hogy azt át akarjuk adni a lakótelepünkön élő embereknek. Ez azonban nem megy magától. Ha pedig egy gyülekezet nem akar engedni annak, hogy Jézus Krisztus tanúja legyen a közvetlen környezetében, valamint a föld végső határáig, akkor Isten cselekekszik. Ezt követjük nyomon a felovasott részekben.
I. A jeruzsálemi gyülekezet
A tanítványok engedelmeskedtek Jézus parancsának, és együtt maradtak Jeruzsálemben, ami - többségük Galilea tartományából lévén - nem az otthonuk volt. Pünkösd napján az Atya kitöltötte rájuk a megígért Szentlelket, és valóban azonnal erővel, bátorsággal szóltak Jézus Krisztusról. Péter arról beszélt, hogy azt a Jézust, Isten küldöttét, akit a vezetők döntése alapján kivégeztek - és ezzel a jeruzsálemiek egy jelentős része egyetértett - Isten feltámasztotta, és ennek ők élő tanúi. A tanúság eredménye az lett, hogy sokan megrettentek afelett, hogy nem egészen 2 hónappal korábban ők is annak a halálát kívánták, aki Isten Fiának bizonyult, majd pedig bűnbánattal fordultak az Úrhoz. Megszületett a jeruzsálemi gyülekezet, amelynek jellemzői a gyors növekedés, a lelki-anyagi közösség és a kitartó imádság voltak. A továbbra is ellenséges vallásos vezetők fenyegetéseitől nem ijedtek meg az apostolok, akik bátran tettek tanúságot Jézusról a nép között. Jelek és csodák történtek, az evangélium terjedt, és sokan dicsérték Istent, aki meglátogatta Izraelt. Hatalmas öröm töltötte be a gyülekezetet.
Ugyanakkor ezzel még messze nem teljesítették Jézus programját. Tanúi voltak Jeruzsálemben, ahol sokan hallották és fogadták be az evangéliumot nem jeruzsálemiek is. Az úgynevezett görögök, az Izrael területén kívül, szétszórtságban élő és az akkori köznyelvet, a görögöt beszélő zsidók közül sokan Krisztus követőivé lettek. De a jeruzsálemi gyülekezet nem gondolkozott azon, hogy Samáriában, sőt, a föld végső határáig, azaz a pogányok között is tanúja legyen az Úrnak úgy, ahogy ő parancsolta nekik.
A samáriakat, akik közeli szomszédaik voltak, megvetették és messze elkerülték, mint tisztátalan népcsoportot, akik zsidó gyökerekkel rendelkeztek, de más népekkel keveredtek össze. A Római Birodalomban élő pogány népeknek pedig mi közük lenne az ő Messiásukhoz? Zsidó ember még csak be sem lép egy pogány házába. Hogy hirdethetné hát neki Jézus Krisztust? Hatalmas falak voltak már az akkori világban is, és úgy amint ma is, egyik világból nagyon nehéz volt átlépni egy másikba. Különösen nehéz ezt megtenni az evangéliummal. Vették a Szentlelket, tanúságra hívta el őket Jézus, de ez nem ment könnyen, Amint nem megy könnyen ma sem. Sok keresztyénnek már az nehéz, hogy a "templom" világából átlépjen mint Krisztus tanúja a "mindennapok világába." És akkor még nem is volt szó arról, hogy mit jelent belépni a fiatalok, vagy az éjszakai életet élők, a cigányok, vagy bármely más társadalmi csoport világába. Hogyan leszünk missziói gyülekezet egy ilyen helyzetben? Hogyan omolnak le a falak? Hogyan vezeti Isten misszióba a jeruzsálemi gyülekezetet?
II. A krízis
A virágzó, bár nem problémák nélküli jeruzsálemi gyülekezetet súlyos támadás éri. Istvánt diakónust, akit a nagytanács elé hurcoltak ellenfelei, a feldühödött vezetők megkövezték. A véres esemény a gyülekezetben súlyos helyzet kialakulását eredményezte. "Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén." A fészekmeleg fájdalmas véget ért. Senki sem volt biztonságban, ezért sokan jobbnak látták menekülni. A meglévő kapcsolatok és struktúrák felbomlottak. "Kegyes férfiak azonban eltemették Istvánt, és nagy siratást tartottak felette." A gyülekezet gyászol. Egyik fele szétszóródott, a másik fele összetört. Akik eddig örömmel magasztalták az Urat, most siratóéneket énekelnek egyik vezetőjük, István holtteste mellett. Míg a kegyesek gyászolnak, magukba roskadtan sírnak, közben az ellenség életre kap: "Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket." A Saul által vezetett üldözés, és a mögötte lévő gyűlölet intenzitására utal a következő fejezetben olvasható mondat, amely szerint Saul az "Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve" tette mindezt. (9.1) Mindezek alapján állíthatjuk, hogy a jeruzsálemi gyülekezet mély válságba került, és emberi számítások szerint nemigen számíthatott másra, mint hogy az ellenséges és pusztító erők felőrlik, és az evangélium dicsőséges terjedésének gátat vetnek. Azonban nem ez történt. A krízisből lehetőség lett, amit Jézus Krisztus ellen tettek, az az ellenkezőjére fordult. Mielőtt azonban ezzel foglakoznánk, fordítsuk figyelmünket a mai helyzetre.
Európában, és így hazánkban, nincs keresztyénüldözés, ebben tehát nem vagyunk hasonló helyzetben a jeruzsálemi gyülekezethez. Talán igazi sírás és gyász sincs, bár annál inkább találkozuk siránkozással, ami nyilvánvaló krízisünkből fakad. A keresztyén egyházak fogynak, gyülekezetek elöregednek, vidéken sokfelé elnéptelenednek. Tőlünk nyugatabbra templomokat zárnak be és adnak el vendéglőnek, kiállítóhelynek, stb., de nálunk sem sokkal jobb a helyzet. Miről beszél mindez? Meggyőződésem szerint éppen arról, hogy az egyházak nem éltek Krisztus missziói népeként, a Szentlélek erejével felruházva és általa verérelve abban, hogy az evangéliummal mindig újabb és újabb csoportok világába léptek volna be. Ezért van az, hogy a templomok világa és a mindennapok világa között sokszor 50-100 évnyi eltérést észlelünk. Sok gyülekezet megmaradt magában, befelé fordulva, missziói látás és lendület, imádság nélkül. Ez a krízis azonban lehetőség is. Lehetőség a megújulásra, a régebbi gyülekezetek átfomálódására, emberi tradíciók felülvizsgálatára és elvetésére, új utak tanulására. Istentől való kényszer a Jézusról szóló tanúság hiteles végzésére, kényszer újabb és újabb falak szeretettel és megértéssel történő átlépésére, lebontására. Isten adja meg a gazdagréti gyülekezetnek, hogy az európai idős egyházak krízisében élen járjon ezen az úton! Isten Szentlelke adja nekünk, hogy a misszióban megújulva legyünk Krisztus hiteles tanúi - szóval és tettel egyaránt!
III. Az eredmény
Bár úgy nézett ki, hogy az evangéliumot elfojtják az ellenséges erők, ennek éppen az ellenkezője történt: "Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét." Akik maguktól nem indultak el, az üldözésben Isten bölcs terve szerint tanúkká lettek. Akikben nem volt elég bátorság és odaszántság, esetleg nem tudták, hogyan kezdjék lebontani az évszázados ellentétek falait, azokat Isten elindította. Fülöp Samáriába ment, ahol sokan lettek az Úréi. Később ennek nyomán az apostolok közül is elment Péter és János, hogy kezeiket a samáriai hívőkre vetvén imádkozzanak értük. Évszázados szakadás és megvetés nyert ebben gyógyulást Jézus Krisztus által. Majd ugyanez a Fülöp egy etióp főembernek hirdeti Krisztust, és így jut el az evangélium Afrikába. A 11. fejezetben pedig azt olvassuk, hogy Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig is eljutottak azok, akik szétszóródtak az üldözések következtében. Ez már teljesen pogány vidéknek számított, és voltak, akik már nem csak a zsidóknak hirdették az evangéliumot ezen a területen. Többen megtértek, és így született meg az Antiókhiai gyülekezet, amely a föld végső határára is kiterjedő misszió központja lett. Innen ment Pál apostol missziói útjaira, amelyen bejárta a Földközi tenger medencéjét. És mindez az István mártíromsága következtében kitört üldözés következtében történt így. A mindenható Isten még az ellene és hívei ellen irányuló rosszakaratot is Országa és dicsősége építésére használja fel!
Azt látjuk tehát, hogy a tanúságtétel, a misszió mindig határátlépéssel jár, az evangéliumot az egyik világból kell eljuttatni egy másik világba. Így van ez kicsiben, amikor a szomszédunkkal beszélgetünk, és akkor is, amikor az evangéliumot egy másik földrészen hirdetjük. Gyakoriak a falak, nagy a távolság úgy kultúrális, mint lelki értelemben. A falakon pedig nehéz keresztülmenni. Inkább bizonyos embereknek nem kívánunk Jézus tanúi lenni. Ez azonban így vagy úgy válságot hoz létre a gyülekezet életében. Isten nem engedi, hogy befelé forduljunk, csak magunkkal törődjünk, elfogadjuk és megváltozhatatlannak nevezzük a meglévő szakadékokat.
Ezért hát kérjük őt. Kérjük, hogy adja nekünk Szentlekét, hogy kapjunk erőt. Kérjük, hogy ha magunktól nem mennénk, ő vigyen bele olyan helyzetekbe, ahol készek vagyunk Jézus tanúi lenni. Hogy meglássuk a falakat, amelyek elválasztanak bennünket embertársainktól, és ne fogadjuk el azokat, lépjünk ki szorításukból. És mindeközben lássuk, hogy annak a részesei vagyunk, ami kétezer évvel ezelőtt elkezdődütt, és a mai napon is tart. Halljuk meg és fogadjuk el, higgyük el Jézus szavát: "… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Ámen!