Missziói gyülekezet

A feltámadott Jézus Jeruzsálemben találkozik tanítványaival. Azt parancsolja nekik, hogy ne hagyják el a várost, hanem várják meg ígéretének beteljesedését: "Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Jézus Krisztus nemcsak elhívta a tanítványokat a követésére, nemcsak új életet adott nekik, nemcsak ismeretének áldásait árasztotta ki rájuk, hanem feladattal is megbízza őket. Tudniuk kell, hogy Krisztushoz tartozni nemcsak kiváltság, hanem felelősség is. Aki az övé, az tanúja lett; nem lehetősége, hanem Istentől való kötelessége megvallani, amit látott, hallott és átélt Jézussal. Akit Isten Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által elhívott, azt el is küldte; azért hívta el magához, hogy őt képviselve éljen küldetésben, misszióban. A keresztyén gyülekezet minden tagja, valamint az egész közösség együtt is, küldetésben él és jár, hiszen mindig és mindenhol Istenhez tartozik, mindig és mindenhol készen kell lennie arra, hogy Jézus tanúja legyen.
Erről a küldetésről három dolgot mond Jézus a tizenegynek. Az első, hogy mindig Jézus Krisztusra kell mutatniuk, ő a középpont, és nem azok, akik róla tanúskodnak. A második, hogy az egész világra, azaz minden népre, kultúrára kiterjed. Jeruzsálemben kezdődik, de Júdeán, Samárián keresztül tanúi eljutnak a föld végső határáig. Harmadszor ehhez az óriási feladathoz a Szentlélek ereje adatik. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv ennek a missziónak a kibontakozását követi nyomon. Az evangélium eljut Jeruzsálemből a birodalom fővárosába, Rómába, azonban nem minden nehézség nélkül.
A missziói gyülekezetről szóló sorozat utolsó részéhez értünk. Beszéltünk arról, hogy a keresztyén gyülekezet létének értelme, hogy Jézus Krisztus tanúja legyen. Ezért építünk templomot, ezért szervezünk ifjúsági klubot és számtalan más alkamat. Isten azért plántálta gyülekezetünket ide, azért ajándékoz meg szeretetével gazdagon, hogy azt át akarjuk adni a lakótelepünkön élő embereknek. Ez azonban nem megy magától. Ha pedig egy gyülekezet nem akar engedni annak, hogy Jézus Krisztus tanúja legyen a közvetlen környezetében, valamint a föld végső határáig, akkor Isten cselekekszik. Ezt követjük nyomon a felovasott részekben.
I. A jeruzsálemi gyülekezet
A tanítványok engedelmeskedtek Jézus parancsának, és együtt maradtak Jeruzsálemben, ami - többségük Galilea tartományából lévén - nem az otthonuk volt. Pünkösd napján az Atya kitöltötte rájuk a megígért Szentlelket, és valóban azonnal erővel, bátorsággal szóltak Jézus Krisztusról. Péter arról beszélt, hogy azt a Jézust, Isten küldöttét, akit a vezetők döntése alapján kivégeztek - és ezzel a jeruzsálemiek egy jelentős része egyetértett - Isten feltámasztotta, és ennek ők élő tanúi. A tanúság eredménye az lett, hogy sokan megrettentek afelett, hogy nem egészen 2 hónappal korábban ők is annak a halálát kívánták, aki Isten Fiának bizonyult, majd pedig bűnbánattal fordultak az Úrhoz. Megszületett a jeruzsálemi gyülekezet, amelynek jellemzői a gyors növekedés, a lelki-anyagi közösség és a kitartó imádság voltak. A továbbra is ellenséges vallásos vezetők fenyegetéseitől nem ijedtek meg az apostolok, akik bátran tettek tanúságot Jézusról a nép között. Jelek és csodák történtek, az evangélium terjedt, és sokan dicsérték Istent, aki meglátogatta Izraelt. Hatalmas öröm töltötte be a gyülekezetet.
Ugyanakkor ezzel még messze nem teljesítették Jézus programját. Tanúi voltak Jeruzsálemben, ahol sokan hallották és fogadták be az evangéliumot nem jeruzsálemiek is. Az úgynevezett görögök, az Izrael területén kívül, szétszórtságban élő és az akkori köznyelvet, a görögöt beszélő zsidók közül sokan Krisztus követőivé lettek. De a jeruzsálemi gyülekezet nem gondolkozott azon, hogy Samáriában, sőt, a föld végső határáig, azaz a pogányok között is tanúja legyen az Úrnak úgy, ahogy ő parancsolta nekik.
A samáriakat, akik közeli szomszédaik voltak, megvetették és messze elkerülték, mint tisztátalan népcsoportot, akik zsidó gyökerekkel rendelkeztek, de más népekkel keveredtek össze. A Római Birodalomban élő pogány népeknek pedig mi közük lenne az ő Messiásukhoz? Zsidó ember még csak be sem lép egy pogány házába. Hogy hirdethetné hát neki Jézus Krisztust? Hatalmas falak voltak már az akkori világban is, és úgy amint ma is, egyik világból nagyon nehéz volt átlépni egy másikba. Különösen nehéz ezt megtenni az evangéliummal. Vették a Szentlelket, tanúságra hívta el őket Jézus, de ez nem ment könnyen, Amint nem megy könnyen ma sem. Sok keresztyénnek már az nehéz, hogy a "templom" világából átlépjen mint Krisztus tanúja a "mindennapok világába." És akkor még nem is volt szó arról, hogy mit jelent belépni a fiatalok, vagy az éjszakai életet élők, a cigányok, vagy bármely más társadalmi csoport világába. Hogyan leszünk missziói gyülekezet egy ilyen helyzetben? Hogyan omolnak le a falak? Hogyan vezeti Isten misszióba a jeruzsálemi gyülekezetet?
II. A krízis
A virágzó, bár nem problémák nélküli jeruzsálemi gyülekezetet súlyos támadás éri. Istvánt diakónust, akit a nagytanács elé hurcoltak ellenfelei, a feldühödött vezetők megkövezték. A véres esemény a gyülekezetben súlyos helyzet kialakulását eredményezte. "Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén." A fészekmeleg fájdalmas véget ért. Senki sem volt biztonságban, ezért sokan jobbnak látták menekülni. A meglévő kapcsolatok és struktúrák felbomlottak. "Kegyes férfiak azonban eltemették Istvánt, és nagy siratást tartottak felette." A gyülekezet gyászol. Egyik fele szétszóródott, a másik fele összetört. Akik eddig örömmel magasztalták az Urat, most siratóéneket énekelnek egyik vezetőjük, István holtteste mellett. Míg a kegyesek gyászolnak, magukba roskadtan sírnak, közben az ellenség életre kap: "Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket." A Saul által vezetett üldözés, és a mögötte lévő gyűlölet intenzitására utal a következő fejezetben olvasható mondat, amely szerint Saul az "Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve" tette mindezt. (9.1) Mindezek alapján állíthatjuk, hogy a jeruzsálemi gyülekezet mély válságba került, és emberi számítások szerint nemigen számíthatott másra, mint hogy az ellenséges és pusztító erők felőrlik, és az evangélium dicsőséges terjedésének gátat vetnek. Azonban nem ez történt. A krízisből lehetőség lett, amit Jézus Krisztus ellen tettek, az az ellenkezőjére fordult. Mielőtt azonban ezzel foglakoznánk, fordítsuk figyelmünket a mai helyzetre.
Európában, és így hazánkban, nincs keresztyénüldözés, ebben tehát nem vagyunk hasonló helyzetben a jeruzsálemi gyülekezethez. Talán igazi sírás és gyász sincs, bár annál inkább találkozuk siránkozással, ami nyilvánvaló krízisünkből fakad. A keresztyén egyházak fogynak, gyülekezetek elöregednek, vidéken sokfelé elnéptelenednek. Tőlünk nyugatabbra templomokat zárnak be és adnak el vendéglőnek, kiállítóhelynek, stb., de nálunk sem sokkal jobb a helyzet. Miről beszél mindez? Meggyőződésem szerint éppen arról, hogy az egyházak nem éltek Krisztus missziói népeként, a Szentlélek erejével felruházva és általa verérelve abban, hogy az evangéliummal mindig újabb és újabb csoportok világába léptek volna be. Ezért van az, hogy a templomok világa és a mindennapok világa között sokszor 50-100 évnyi eltérést észlelünk. Sok gyülekezet megmaradt magában, befelé fordulva, missziói látás és lendület, imádság nélkül. Ez a krízis azonban lehetőség is. Lehetőség a megújulásra, a régebbi gyülekezetek átfomálódására, emberi tradíciók felülvizsgálatára és elvetésére, új utak tanulására. Istentől való kényszer a Jézusról szóló tanúság hiteles végzésére, kényszer újabb és újabb falak szeretettel és megértéssel történő átlépésére, lebontására. Isten adja meg a gazdagréti gyülekezetnek, hogy az európai idős egyházak krízisében élen járjon ezen az úton! Isten Szentlelke adja nekünk, hogy a misszióban megújulva legyünk Krisztus hiteles tanúi - szóval és tettel egyaránt!
III. Az eredmény
Bár úgy nézett ki, hogy az evangéliumot elfojtják az ellenséges erők, ennek éppen az ellenkezője történt: "Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét." Akik maguktól nem indultak el, az üldözésben Isten bölcs terve szerint tanúkká lettek. Akikben nem volt elég bátorság és odaszántság, esetleg nem tudták, hogyan kezdjék lebontani az évszázados ellentétek falait, azokat Isten elindította. Fülöp Samáriába ment, ahol sokan lettek az Úréi. Később ennek nyomán az apostolok közül is elment Péter és János, hogy kezeiket a samáriai hívőkre vetvén imádkozzanak értük. Évszázados szakadás és megvetés nyert ebben gyógyulást Jézus Krisztus által. Majd ugyanez a Fülöp egy etióp főembernek hirdeti Krisztust, és így jut el az evangélium Afrikába. A 11. fejezetben pedig azt olvassuk, hogy Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig is eljutottak azok, akik szétszóródtak az üldözések következtében. Ez már teljesen pogány vidéknek számított, és voltak, akik már nem csak a zsidóknak hirdették az evangéliumot ezen a területen. Többen megtértek, és így született meg az Antiókhiai gyülekezet, amely a föld végső határára is kiterjedő misszió központja lett. Innen ment Pál apostol missziói útjaira, amelyen bejárta a Földközi tenger medencéjét. És mindez az István mártíromsága következtében kitört üldözés következtében történt így. A mindenható Isten még az ellene és hívei ellen irányuló rosszakaratot is Országa és dicsősége építésére használja fel!
Azt látjuk tehát, hogy a tanúságtétel, a misszió mindig határátlépéssel jár, az evangéliumot az egyik világból kell eljuttatni egy másik világba. Így van ez kicsiben, amikor a szomszédunkkal beszélgetünk, és akkor is, amikor az evangéliumot egy másik földrészen hirdetjük. Gyakoriak a falak, nagy a távolság úgy kultúrális, mint lelki értelemben. A falakon pedig nehéz keresztülmenni. Inkább bizonyos embereknek nem kívánunk Jézus tanúi lenni. Ez azonban így vagy úgy válságot hoz létre a gyülekezet életében. Isten nem engedi, hogy befelé forduljunk, csak magunkkal törődjünk, elfogadjuk és megváltozhatatlannak nevezzük a meglévő szakadékokat.
Ezért hát kérjük őt. Kérjük, hogy adja nekünk Szentlekét, hogy kapjunk erőt. Kérjük, hogy ha magunktól nem mennénk, ő vigyen bele olyan helyzetekbe, ahol készek vagyunk Jézus tanúi lenni. Hogy meglássuk a falakat, amelyek elválasztanak bennünket embertársainktól, és ne fogadjuk el azokat, lépjünk ki szorításukból. És mindeközben lássuk, hogy annak a részesei vagyunk, ami kétezer évvel ezelőtt elkezdődütt, és a mai napon is tart. Halljuk meg és fogadjuk el, higgyük el Jézus szavát: "… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." Ámen!

Az elmúlt alkalommal a gyülekezeti közösségről beszéltünk a missziói gyülekezetről szóló sorozatban. Örömmel vallottuk meg, hogy Krisztus nemcsak az Atyával, hanem egymással is összeköt bennünket. Egymás szeretete, a keresztyének közötti egység annyira fontos Jézus számára, hogy a halála előtti imádságában is ezért könyörög. Ha a benne hívők egyek, meglátja a világ, hogy kicsoda Jézus, és megnyílik arra, hogy higgyen benne. Az egység hangsúlyozása ugyanakkor rossz érzéseket is kelthet sokakban. Nem ismeretlenek előttünk azok a próbálkozások, amelyek ugyanolyanná, azonossá akarták vagy akarják formálni az embereket. Egységre, szeretetre vágyunk, azonban önállóságunkat, önazonosságunkat, egyedi, mindenkitől különböző voltunkat is meg akarjuk őrizni. Lehetünk-e egységben - ha sokfélék vagyunk? Sőt, különbözőségünk elfogadása segítheti-e egységünket? Ezeket a kérdéseket is érintik Pál apostol sorai.
Egy a hitünk, egy a reménységünk, egy az Urunk és Istenünk - mégsem vagyunk azonosak. Közösségre hívott bennünket az Úr - de a közösségben más és más helyünk, feladatunk, szolgálatunk van. Egység és sokféleség. Ennek a kettősségnek az alapján gyülekezetünk 5 meghatározó pontja közül ma a negyedikről, a szolgálatról lesz szó.
Szolgálat alatt azt értjük, hogy mindannyian a nekünk adott lelki ajándékok felismerése alapján megtaláljuk helyünket a Krisztus testében az egész test épülésére.
I. Egység a sokféleségben: a gyülekezet, mint Krisztus teste
A test egysége
Pál apostol a keresztyén gyülekezetet egy testhez hasonlítja. A test képe arra utal, hogy a gyülekezet közössége az apostol szerint élő szervezet. Szemben a ház vagy épület képével (amely szintén ismert az Újszövetségből) a test képe a tagok folyamatos, közeli egymásrautaltságát, élő kapcsolatát hangsúlyozza. Miből született ez a test? "Egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk…" Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel. Ő az, aki bemerít a Szentlélekbe, aki kiárasztja a benne hívőre a Szentlelket, aki megitat a Szentlélekkel (v.13). Mi tehát a keresztyén gyülekezet? Azok közössége, akikre kiáradt a Lélek, úgy, ahogy Mózes vágyta azt, de akkor még nem adatott meg (4Móz.11.29). A kiáradó Lélek egy testté tesz. Az akkori világban lebonthatatlannak tűnő falakat is lebont, hiszen egységbe, szeretetbe, harmóniába forraszt zsidót és görögöt, rabszolgát és szabadot, férfit és nőt, jobboldalit és baloldalit…
A Szentlélek eme munkája tehát az egységet hozza létre, és erre utal a "test" kifejezés. A keresztyén gyülekezet azonban nemcsak olyan, mint egy test, hanem valóságosan is az: Krisztus teste, amely egy, mondja Pál.
A test egy, azonban sok tagja van, folytatja a kép kibontását az apostol. A Szentlélek újat hoz létre, eggyé tesz, de Isten Lelke nem uniformizál. Nem lesz mindenki fül… vagy láb… vagy száj. Nem formál ezer kis fület - mert az nem test, nem működőképes. Miben van hát a különbség? Miben más egyik gyülekezeti tag a másiktól, amint különbözik egyik testrész a másiktól? A Szentlélek egy másik munkája által, az által, hogy a Lélek nemcsak eggyé tesz, de különböző képességekkel szerel fel különböző feladatok elvégzésére a testben. Pál apostol a lelki ajándékokban és az ezekhez igazodó szolgálatokban fogalmazza meg a különbséget.
A test tagjainak különbözősége: A lelki ajándékok
Ahhoz, hogy világosan megértsük, amit Pál apostol ír a korintusi gyülekezetnek, ismernünk kell a címzettek helyzetét. A korintusiak bővölködnek midenféle lelki ajándékban, különösen a látványosakban: a prófétálás, a gyógyítás, a nyelveken szólás bizonyosan előkelő helyet foglalt el a fontossági listájukon. Ugyanakkor erkölcsileg nagyon mélyen vannak; a gyülekezetben pártoskodás, szexuális bűnök és pereskedések rontják az evangélium hitelét. Miközben az életük egyáltalán nincs Isten dicsőségére, ők a lelki ajándékokkal vannak elfoglalva, vélhetőleg egymással versenyeznek, másokat lenéznek, esetleg irigykednek. Úgy tűnik, hogy a nyelvekenszólás ajándékának felértékelésével összejöveteleik gyakran kaotikussá, zűrzavarossá váltak. A keresztyén érettséget abban mérik, hogy ki milyen ajándékkal rendelkezik, miközben a nyilvánvaló bűnökkel nem foglalkoznak. Ez az a helyzet, amelyben az apostol - miután a levél ezt megelőző részében foglalkozik a felsorolt bűnökkel - a lelki ajándékok kérdésében is eligazítást ad.
"A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz." Mi a lelki ajándék, vagy más néven kegyelmi ajándék? Olyan képességek, amelyeket a Szentlélek ad, amelyek ingyen való, nem megszerzett, nem elért képességek, ezért a kegyelmi ajándék, vagy görögül a karizma elnevezés. Egyazon Szentlélek osztogat kinek-kinek különböző ajándékokat, hangsúlyozza Pál azoknak, akik az ajándékok rangsorolása alapján elválasztották az embereket, talán különböző kategóriákat létrehozva.
"Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz." Az a Jézus, aki a szolgálatra hív az ajándék alapján. Ezzel Pál elmondja mire való a lelki ajándék: nem magamutogatásra, nem versengésre, nem egy csoportba való bekerülésre, nem a másokkal való összehasonlításra, hanem szolgálatra. "A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele." Más szóval: a másik ember, így az egész közösség épülésére. Jézus, akit Isten Lelke erővel és hatalommal kent fel mindig másoknak szolgált. Ő a példája annak, hogy a lelki ajándék mások építésére van.
"És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásában is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz." Az erőmegnyilvánulás a keresztyén szolgálatra mutat. Abban Isten ereje mutatkozik meg, nem az ember ügyessége, vagy talpraesettsége. Figyeljük meg, hogy Pál a teljes Szentháromságról beszél ezekben a versekben, hangsúlyozva az egymással vetélkedő korintusiaknak, hogy egy Isten áll a sokféle ajándék, szolgálat, erőmegnyilvánulás mögött. Mintha a Szentháromság Isten munkájának sokféleségét és istenségének egységét és példának állítaná ezzel.
II. Gyakorlati következtetések
Mire hív bennünket az Egyház Ura mindezek által? Mi jelentenek Pál sorai ma a mi számunkra, akik egészen más helyzetben vagyunk, mint a korintusiak. Ők rosszul éltek az ajándékokkal, a karizmákkal; önzőek, kaotikusak, versengők voltak. Egy zűrzavaros, eksztatikus gyülekezet képe bontakozik ki előttünk, ahol az apostol úgy tanít, hogy a rendet, az egységet és a józanságot hangsúlyozza. A mai református gyülekezetek problémája azonban ennek éppen az ellenkezője: nem túlzottan karizmatikusok, hanem túlzottan intézményesek vagyunk. Nem az a probléma, hogy mindenki össze-vissza él a maga valós vagy vélt lelki ajándékával, hanem inkább az, hogy sokan passzívak.
Nekünk azt kell meglátni, hogy a gyülekezet elsősorban a Szentlélektől létrehozott és karizmákkal felruházott közösség, és csak ezután intézmény. A karizmatikus gyülekezeti modell ismertetőjegyei a következők: erősen közösségi, a tagok egymással való kapcsolatára épül; kölcsönösség és egymásrautaltság jellemzi. Rugalmas és helyet ad a spontaneitásnak. Ezzel szemben az intézményi modell a hierarchiára épül, személytelenség, ridegség jellemzi. A karizmatikus modellben a tagok lelki ajándékai kibontakoznak és az egész közöséget gazdagítják, építik. Az intézményes modell ennek nem tud helyt adni.
Gyülekezetünk tehát a Szentlélek által létrehozott közösség, amelyben ő gazdagon osztotta ki az ajándékait. Mindenkinek jutott, bár más és más ajándékaink vannak. Isten gazdagsága, mindaz, ami szükséges a Krisztus testének egészséges működéséhez és épüléséhez, itt van közöttünk. De a test csak akkor működik épen, ha a tagok a helyükön vannak, és funkcionálnak. Azaz azt teszik, ami a dolguk. A test két betegségére hívja fel a figyelmet az apostol:
"Ha ezt mondaná a láb: Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon azért nem a test része-e?" Amikor ránézel valakire, akinek nyilvánvalóan ajándéka van, aki esetleg nagyon is látható szolgálatot végez, és azt mondod, hogy bárcsak én is olyan lennék, de mivel arra nem vagyok képes, nem vagyok jó semmire - akkor ez a betegség jelenik meg a testben. Soha nem mondhatod, hogy te nem vagy jó semmire. Van helyed, van ajándékod, és amíg azt nem használod, nem élsz vele - a test nem működik úgy, ahogy Isten az eltervezte. Isten rádbízott valamit a Krisztus testében, és erre szükségünk van - mindannyiunknak. A gyülekezetben sokan úgy tekintenek azokra, akik látható szolgálatot végeznek, mint ha ők a test egy külön része lennének. Talán nem tudják, hogyan használják az ajándékaikat sokan mások, amint ez nem látható egy vasárnapi istentiszteleten. Fogadd el: van ajándékod és szükség van rád a testben!
"Nem mondhatja a szem a kéznek: Nincs rád szükségem…." mutat rá a másik betegségre az apostol. Nézzétek, milyen gyógyító valóság a gyülekezet karizmatikus természete! Miközben nem engedi, hogy bárki fölöslegesnek, jelentéktelennek érezze magát, annak sem ad teret, hogy valaki többet tartsa magát a többieknél.
Milyen ajándékok vannak? Hol és hogyan használhatjuk őket? Minderről csak röviden, vázlatosan szólhatok most. Először álljon itt egy (nem teljes) felsorolás olyan karizmákról, amelyet az igénk, ill. az újszövetség más helyei megneveznek.
Pál felsorolása kilenc ajándékot említ, amit három csoportba oszthatunk. A cselekvéssel összefüggő lelki ajándékok: hit, gyógyítás, csodatévő erők. A Szentlélek ereje mutatkozik meg abban, amikor valakinek egy konkrét helyzetre, eseményre nézve hit ill. bizonyosság adatik. Például amikor nem tudjuk, hogy belekezdjünk egy építkezésbe, mert nincs elég pénz, de egy valaki, vagy a közösség bizonyosságot kap Istentől, hogy lesz elég, kezdjék el. A gyógyítás ajándéka az, hogy valakinek az imádságára emberek egészsége helyreáll. A másik csoport az ismerettel összefüggő ajándékok: a lelkek megkülönböztetése, az ismeret beszéde, a bölcsesség beszéde. Gondoljunk Jézusra, amikor felismerte, hogy miről súgdolóznak az ellenfelei, vagy amikor álságos kérdéseikre olyan választ adott, ami elnémította őket. A harmadik csoportba a szóval, beszéddel összefüggő karizmák tartoznak: prófécia, nyelvekenszólás, nyelvek magyarázata.
Korintusban ezek körül a látványos karizmák körül voltak a problémák, mert a korintusiak azt gondolták, hogy minél csodásabb, eksztatikusabb ajándékot gyakorol valaki, annál érettebb keresztyén. Ez a magyarázata annak, hogy ebben a felsorolásban ezeket találjuk. Hadd említsek meg néhány más karizmát, amiről az újszövetség beszél: vezetés, könyörületesség, adakozás, bátorítás/buzdítás, vígasztalás, vendégszeretet, evangélizáció, tanítás, közbenjárás…
Hol és hogyan használjuk ezeket? A lelki ajándékainkat használhatjuk a gyülekezeten belül a Krisztus test épülésére, valamint a gyülekezeten kívül is, a mindennapjainkban. Bizonyos ajándékok inkább az egyik oldalra korlátozódnak (evangélizáció inkább gyülekezeten kívül), míg másokra mindkét oldalon szükség van. Ha valaki meghallgatja és vígasztalja kollégáit, az ugyanúgy a Krisztus testének szolgálata, mintha a testvéreit bátorítaná. Ha valaki bölcsen vezet egy céget, ugyanazzal az ajándékkal élhet, amellyel a gyülekezet kormányzásában is résztvesz. Ha valakit Isten könyörületességre és adakozásra hívott, ugyanúgy ad a hajléktalannak, mint rászoruló testvérének.
Mindezeket az ajándékokat használhatjuk rendszeresen, szervezett keretek között, vagy alkalmanként, spontán módon. Lehet, hogy felismered, hogy Isten a könyörületesség ajándékát adtta neked, és egy idő után nemcsak alkamanként élsz vele, hanem formát adsz ennek a szolgálatnak pl. egy gyülekezeti diakóniai csoport, vagy egy városi hajléktalanok közötti szolgálat formájában. Talán felismered, hogy Isten megáldja szavaid, amikor a Biblia üzenetét magyarázod el valakinek, és ezért idővel elkzdesz vezetni egy bibliatanulmányozó csoportot. Talán Isten nemcsak az adakozás karizmáját adta neked, hanem sok pénzt is, ezért létrehozol egy alapítványt, amely átgondolt és szervezet módon támogat bizonyos célokat.
Mi a legfontosabb? Hogy törekedj lelki ajándékokra! Miért? Azért, mert szereted Krisztust és az embertársaidat és ez a szeretet szorongat, hogy tegyél valamit értük. Ugyanakkor tudod, hogy ehhez eszközre van szükséged, hiszen Isten erejével akarsz szolgálni. Imádkozol tehát, hogy felismerd, milyen ajándékot kaptál, és elkzdesz azzal élni.
Ha a Szentlélek indít - élj vele. Nem azon kell gondolkodnod először, hogy néven nevezd a lelki ajándékot, hanem abban kell engedned Isten Lelkének, amiben ő indít, amit ő a szívedre helyez. Ha Szentlélekkel beteljesedve, Krisztussal szerelemben járunk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mire hív és neked csak cselekedni kell. Ha valamit erősen a szívdre helyez Jézus, ha valaminek a hiánya - akár a gyülekezetben - szinte már fájó módon előtted van, és úgy érzed, hogy te valamit tudnál tenni a változás érdekében, kezdeményezz. (példa: imádság istentisztelet után….)
A karizmád úgy fog erősödni és növekedni, ahogyan használod azt. Idővel kibontakozik, tanulással, képzéssel megerősödik és még hatékonyabb lesz Isten Országa építésében. Mindeközben pedig a Krisztus test a Lélek egységében és sokszínűségében egyre egészségesebben működik, egyre hitelesebben tesz bizonyságot arról, hogy Jézus Krisztusban van gyógyulás a világ számára, amely éppen a különbözőség és azonosság kérdéseiben szenved a legfájdalmasabban. ÁMEN!

A missziói gyülekezetről szóló sorozatot folytatjuk a mai napon. Missziói gyülekezet alatt arra gondolok, hogy megértjük, elfogadjuk és mindannyian egyre inkább törekszünk annak megélésére, hogy Isten népe misszióban, Jézus Krisztustól való küldetésben él. Ahogyan az Atya elküldte Jézust a világ megváltására, úgy küldte el a feltámadott Jézus az ő tanítványait munkájának folytatására. Az egyháznak nem egy programja a misszió - amelyet talán azért tesz, hogy ne szűnjön meg - hanem a lényege, a szíve. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk - szokták mondani. Nem azért van misszió, mert van gyülekezet, amely ezzel is foglalkozhat, hanem azért van gyülekezet, hogy a Szentlélek erejében Krisztus munkáját folytassa a földön.
Gyülekezetünkben öt kifejezés köré csoportosítva fogalmaztuk meg, hogy mire hív bennünket Isten, milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Készülve arra az áldásra, Istentől való ajándékra, és ugyanakkor kihívásra, amelyet a közeljövőben templomunk használatbavétele fog jelenteni, elkezdtük áttekinteni ezt az öt témát: tanítványság, dicsőítés - Isten magasztalása, közösség, szolgálat, misszió. Ma a közösségről fogok szólni.
Közösség alatt azt értjük, hogy őszinte szeretetkapcsolatok kiépülésén munkálkodunk annak alapján, hogy Jézus Krisztus nemcsak az Atyával, hanem egymással is összeköt bennünket.
Azt kell mondanunk, nagy hálával a mi Mindenható Urunknak, és nagy alázattal előtte, hogy ezen a területen 12 év alatt sok áldást tapasztaltunk meg. Többen a gazdagréti gyülekezet egyik legmeghatározóbb tulajdonságának éppen közösségi voltát tartják. Sokan tudják elmondani közöttünk  - a lelkipásztorral együtt - Isten iránti hálával, hogy mennyi szeretetet kaptak a gyülekezeti közösségben. Ez a szeretet mindig más és más formában nyilvánult meg. Figyelemben, meghallgatásban, konkrét segítségben, imádságban, anyagiakban, és folytathatnánk a sort. Az egyik kulcsszó gyülekezeti önazonosságunkban, hogy Isten családja vagyunk. A közelmúltban készítettem négy interjút négy fiatallal a templomépítés kapcsán. Mindegyik interjúban végigvonult a párhuzam az épület családias jellege és gyülekezetünk családias légköre között. Isten ajándéka ez számunkra.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy soha sem hibáztunk, nem bántottunk meg egymást akarva-akaratlanul, nem voltunk esetenként nagyon is figyelmetlenek. Mindez nem jelenti azt, hogy nem hív Isten bennünket növekedésre ezen a területen két vonatkozásban is. Mennyiségileg, azaz hogy azok, akik nem vesznek részt a közösség életében, egyre jobban bevonódjanak abba. De minőségileg is: növekedve az egymás iránti szeretetben.
A mai igehirdetésben nem egy bibliai részt fogok magyarázni, hanem egy átfogó képet kívánok adni, mit tanít az Újszövetség a közösségről. Először ennek szükségességéről, majd megélésének mikéntjéről fogok szólni.
I. A keresztyén közösség szükségessége
Sokan és gyakran mondják, hogy ők hívők, de ahhoz, hogy imádkozzanak, nem szükséges templomba járni. Egyedül is lehetnek jó keresztyének, nem beszélve arról, hogy mindig ismernek olyanokat, akik járnak templomba, mégis rongy emberek. Sajnos, ebben van igazság. De vajon mi az, amit ezen emberek többsége nem ért, nem lát, és nem is kap meg, amíg nem vesz részt a hívők közösségében? Miért szükséges a keresztyén közösség?
Isten Krisztus testén, azaz az Egyházon keresztül teszi magát valóságossá számunkra: "Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk." (1Jn.4.12) Hús és vér teremtmények vagyunk, akiknek arra van szükségük, hogy Isten szeretetét, kegyelmét, bocsánatát, szentségét megfogható módon is tapasztaljuk. Isten testté lett Jézus Krisztusban 2000 éve, és folyamatosan "testet kell hogy öltsön" az ő követői által. Ezért nevezi az egyházat Krisztus testének Pál apostol. Hívő testvéreink gyakran Isten "keze", "lába", "szeme", "szája" a számunkra, amint mi is számukra. Nagyon nagy felelősség kimondani, de mindez azt jelenti, hogy sokszor rajtunk múlik, hogy valaki megtapasztalja-e Isten segítő kezét…
Csak együtt lehetünk azzá, ami Isten célja velünk. A keresztyén közösség alapja a teremtéstörténetben keresendő. A Szentháromság Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert - férfivé és nővé. Istenképűségünk elsődleges jelentése, hogy kapcsolatra teremtett lények vagyunk. Kapcsolatra Istennel és kapcsolatra egymással. Olyan kapcsolatra, szeretetközösségre, egységre, amelynek mintája a Szentháromság titkos szeretetközössége. A bűn lényege, hogy a kapcsolatok megromlottak, míg Jézus azért jött, hogy helyreállítson minket. Megdöbbentő, hogy ezért így imádkozik: "hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk." Jézus imádságában a mi egymással való szeretetközösségünk forrása és mintája az ő Atyával való kapcsolata. Ebből táplálkozik, de ez a mércéje is a mi egységünknek. Mindez azt jelenti, hogy senki nem lehet teljes - egyedül. Ez persze általánosan emberi, és nem specifikusan a keresztyén közösségre vonatkozik, de egy szétzilált világban, amely a kapcsolatok válságát éli, Krisztusban felszabadulunk, gyógyulunk és gyógyulást munkálhatunk.
­Egységünk és szeretetünk talán a két legnagyobb bizonyítéka az evangéliumnak a világ előtt. "Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" - mondja Jézus. (Jn.13.35) A János evangéliumából olvasott igénk is megvilágítja, hogy szeretetközösség és misszió összetartozik. Éppen ezért imádkozik Jézus halála előtt az ő benne hívők egységéért: "…hogy felismerje a világ, hogy te küldtél engem". Jézus Krisztus szeretetre szabadított meg bennünket; szeretetre a Mennyei Atya iránt és szeretetre minden ember iránt. Minden ember egységre, közösségre, szeretetre vágyik. Ha mi szeretjük egymást, ami a nekünk adatott Szentlélek által lehetséges, akkor mások vonzódni fognak - először hozzánk, de hamarosan a szeretet forrásához, Mennyei Atyánkhoz.
­A keresztyén embernek keresztyén környezetre is szüksége van, hogy egészséges keresztyén életet éljen. Mindazok élete, gondolkodása, értékei, akikkel folyamatosan együtt vagyunk, erősen formál bennünket. A keresztyén közösségben egészséges modelleket kell(ene) látnunk.
Isten azt akarja, hogy belépjünk az egymással megosztott élet örömébe és áldásaiba. Krisztus arra hív minket, hogy gyakoroljuk magunkat abban, hogy megosztjuk mindazt, amit tőle kaptunk: anyagiakat éppúgy, mint nem megfogható áldásait. Adunk egymásnak az időnkből, az energiánkból, és közben megtapasztaljuk azt a csodát, hogy a gazdagság nem az, hogy mindent magamnak tartok meg, hanem az, hogy másoknak van miből adnom. Az Isten Országának a titka és a csodája az, hogy nem akkor van több, ha kevesebbet adok, hanem akkor, ha többet szétosztok. Így gazdagodik meg az életünk, ha együtt követjük Krisztust.
A közösségi életben Istent valóságosan megtapasztaljuk azáltal, hogy Krisztust látjuk a testvéreinkben, egyre inkább elváltozunk hasonlatosságára és közben az ő Országát éljük a világ elé. Ez a válasz a keresztyén közösség miértjére.
II. Hogyan éljük meg a keresztyén közösséget?
Ha valaki végigolvassa az újszövetségi leveleket, amelyek javarészt gyülekezeteknek, azaz keresztyén közösségeknek íródtak, észreveszi, hogy milyen sok olyan buzdítás, felszólítás található benne, amely az "egymás" kifejezést tartalmazza. Ezeket próbáltam csoportosítani. Mindenek felett, és mindenek összefoglalásaként áll, amit Jézus mond: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." (Jn.13.34) Minden más, amit a közösséggel kapcsolatban olvasunk, ezen parancsolat "alatt" hangzik el. A következőkben foglalhatjuk össze a keresztyén közösség, egymás szeretetének újszövetségi megélését.
Szolgáljátok egymást! Gondoljunk a lekcióban felolvasott Krisztus Himnuszra! Jézus, aki nem tekinette zsákmánynak - megtartani való gazdagságnak - isteni dicsőségét, ezért önmagát megüresítve, megalázva emberré lett, majd a keresztre ment. Miért? Hogy szolgáljon az emberiségnek. Szeretete szoláglatra vezette: értünk adta oda önmagát. Ne felejtsük el, hogy Pál apostol éppen a kersztyén közösségnek és közösségről ír, amikor ezt említi: az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt! Szolgálod-e Jézus módjára a testvéred? Különbnek tartod-e magadnál a másikat? A szeretet szogál - nem a kényszer. A szeretet nem önző, nem hiú, nem büszke. Meglátja a másik ember érzelmi, fizikai, anyagi stb. terhét - és segít. Sok gyönyörű példája volt és van ennek a gyülekezetben - de legyünk még szeretőbbek és készségesek a szolgálatra!
­"Építse egyik a másikat" (1Thessz.5.11) Az épülés képe gyakran kapcsolódik őssze a gyülekezettel (Ef.4.12-16, 1Pét.2.4kk). Aki Krisztushoz fordul, az növekedni is akar benne; ennek a növekedésnek, az együttes növekedésnek a képe az épülés. Mert a növekedés nem magányos, hanem közösségi ügy a keresztyén ember életében (hiszen nem önmagamban, hanem az Isten és az egymás irátni szeretetben kell növekedni).Éppen ezért nem azt mondja az Ige, hogy építsd fel magad, hanem építsd a másikat, építsétek egymást. Hogyan?
Tanítsátok egymást! (Róm.15.14) Bibliai meglátások megosztása által. Egészen más egy kiscsoportban beszélgetni az Isten Igéjéről, mint egy igehirdetésre figyelni. Mind a kettőnek fontos szerepe van az épülésben. A tanítás nem a lelkipásztor privilégiuma.
Intsétek egymást! (Kol.3.16) Az egymás iránti szeretet és felelősség magában hordozza egymás megintését is, ha az szükséges. Szeretetben kell, hogy történjen, nem az összetörés, hanem a megjobbítás szándékával. Elkerülése azonban az egymás iránti szeretet és felelősség elutasítását jelenti - csak azért, mert könnyebb egymást nem konfrontálni bűnökkel.
­Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dícséreteket és lelki énekeket! (Ef.5.19). Szintén az építéshez tartozik.
A kegyelem gyakorlása (amelyben egymáson keresztül Krisztussal találkozunk) Az egymásnak történő bűnvallást és a bocsánatkérést ill. megbocsátást foglaltam össze ezzel a címmel.
­"…valljátok meg egymásnak bűneiteket… " (Jk.5.16) Amikor ezt cselekesszük, leleplezzük magunkat, sebezhetővé, gyengévé leszünk, levesszük az álarcunkat és nem rejtegetjük valós magunkat. Nagyon nehéz!, de így tanulhatunk igazi alázatot és a másik ember szeretét. Természetesen ez a legritkább esetben történik más előtt, mint egy-két hozzánk legközelebb álló testvér (pl. akkor, ha egy nagyobb közösség ellen vétkezünk). Az a gyülekezet, ahol az embereknek van szabadságuk bűneiket megvallani egymásnak, sokkal kevésbé valószínű, hogy ítélkező, büszke, törvényeskedő közösséggé válik, mint ahol nem merik gyakorolni ezt. Idetartozik a bocsánatkérés is, ha a másik ellen vétkeztem.
"Bocsássatok meg egymásnak" (Ef. 4.32, Kol. 3.13). A meg nem bocsájtás, a harag, a keserűség megtöri a kapcsolatot, halált hoz az élet helyébe. A gyülekezet közösségében a sértődés, a visszavonulás, az elrejtőzés, a megkeményedés: a Krisztus teste egységének a megtörése, Jézus imádsága ellen való cselekvés, a közösség megrontása, a misszió ellehetetlenítése. Fontos, hogy lássuk; itt nemcsak konkrét bántó cselekedetekről vagy szavakról van szó, hanem a gyülekezet lelkületéről. Érződik, ha valahol egység és szeretet van, mint ahogy az is, ha mindez nincs jelen. Egy közösségben mindig lesz bűn; a kérdés, hogy elég engedelmesek vagyunk-e ahhoz, hogy ne engedjük a keserűséget és a sértődést felnőni, és ezért Jézus Krisztusra tekintve gyakoroljuk a megbocsájtást, Isten kegyelmének a kiterjesztését a másik emberre (tudván, hogy mi is ebből a kegyelemből élünk). Ez is a "szeressétek egymást" elengedhetetlen része.
A missziói gyülekezet tagjai tehát egyrészt élvezik mindazokat az áldásokat, amit a Krisztusi közösségben kapnak, másrészt szembe kell nézzenek saját bűnös és töredékes voltukkal, amire igazán akkor derül fény, amikor mélyebb kapcsolatba kerülünk egymással. Ennek fájdalmát átélve azonban Krisztus kegyelme kiterjesztésének és elfogadásának a lehetősége is adódik, amellyel hálás szívvel élhetünk, és ami által a kapcsolatok - ahelyett, hogy megromlanának - még meg is erősödnek. Isten adja meg nekünk, hogy úgy szeressük egymást egyre jobban, őszintébben és figyelmesebben, hogy ez a szeretet valóban az Úr Jézus Krisztust tükrözze vissza e szeretetre éhes világban! Ámen!

Két oka is vannak, hogy a felolvasott bibliai részt nem halljuk úgy, amint azt Máté evangélista szerette volna. Vannak, akik számára ez a néhány vers mint missziói parancs, mások számára pedig mint a keresztelés szereztetése kelt önálló életre. Ha olvassuk, vagy egyikre, vagy másikra gondolunk, és azonnal megszólal bennünk mindaz, amit már sokszor hallottunk erről a néhány versről. Természetesen missziói parancs ez - de nem állhat külön mindattól, amit ebben az evangéliumban olvasunk, és különösen veszélyes, ha semmi mást nem jelent egy egyénnek vagy közösségnek, mint a meglévő missziói munkájuk igazolását, sokszor hangoztatott szlogent. Hasonlóképpen természetesen helyesen tekintünk úgy erre a részre, mint amelyben Jézus Krisztus elrendeli a keresztség gyakorlását, de ez nem meríti ki a szöveg jelentését.
A missziói parancs Máté evangéliumának a summája, a csúcspontja. Összefoglalja és megerősíti mindazt, ami előtte olvasható. Máté sűrítve megismétli mindazt, ami számára fontos. Ha ezt meg akarjuk érteni, fel kell tennünk a kérdést: Kiknek és miért írta evangéliumát?
Máté evangélista elsődleges célja nem az volt, hogy írjon egy "Jézus élete" feljegyzést. Szemei előtt az lebegett, hogy egy átmeneti helyzetben és válságban lévő gyülekezetnek úgy mutassa be Jézus Krisztus születését, szolgálatát, halálát és feltámadását, hogy ez a közösség megtalálja ebben Istentől való elhívását. Bibliamagyarázók szerint olyan zsidókeresztyéneknek ír Máté, akik nem Júdeában, hanem pogányok között élnek. Abban az időszakban vagyunk, amikor a zsidóság és a Jézus-követők mozgalma kezd egyre jobban elválni egymástól. Fokozatosan kell szembenézniük azzal, hogy kik ők. Hogyan tekintsenek magukra? Mi az elhívásuk és a feladatuk? A zsidóság elfordul tőlük, ők viszont nem pogányok. Elszakíttatnak a gyökereiktől. Mi az identitásuk ebben az új helyzetben? Ezen nehéz körülmények között Máté evangéliuma választ ad nekik: ők Isten missziói népe, akik meg kell hogy lássák a a bizonyságtételre és a szolgálatra vonatkozó lehetőségeket. A válságban lévő keresztyének ebben ismerhetik fel igazi elhívásukat és küldetésüket. Ez a gondolat vonul végig az evangéliumon, és erre ad megbízást Jézus, amikor tanítványainak azt parancsolja, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket. Tanítványság és misszió szorosan összetartozik Máté evangéliumában. A missziói gyülekezetről szóló sorozatunkban gyülekezetünk öt pontjából ma a "tanítványság" témájában várjuk, hogy Isten szóljon hozzánk.
I. A tanítványság kezdete: "megkeresztelve őket…"
Ki a tanítvány? Mivel kezdődik a tanítványság? Mi a feladata azoknak, akiknek a minden hatalommal bíró Jézus azt mondja, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket? A felolvasott rész a tanítvánnyá tételhez két másik kifejezést rendel: megkeresztelvén és tanítván. De vajon tényleg a keresztséggel kezdődik Jézus követése?
Jézus Krisztus követése az ő hívásával kezdődik: "Jöjjetek utánam és én emberhalászokká teszlek titeket. - Ők pedig azonnal ott hagyták a hálóikat, és követték őt." (Mt. 4.19-20). Jézus idejében a tanítványság, egy idősebb, érettebb mesterhez való kötődés nem volt ritka. Azonban míg a tanítvány volt az, aki jelentkezett a rabbinál, Jézus esetében az ellenkezőjét látjuk. Aki magát ajánlja, azt van, hogy elutasítja. Aki pedig egészen valószínűtlen, mint ezek a galileai halászok, azokat elhívja. De nem csak ez a különbség a korabeli tanítványság és Jézus gyakorlata között.
Mindmáig gyakran felvetődik a kérdés bennünk, hogy hogyan lehetséges, hogy Jézus csak megszólítja a halászokat, és azok hálóikat hátrahagyva követik őt. Hogyan lehetséges, hogy Jézus csak annyit mond a vám mellett ülő Máténak, hogy kövess engem, és az felkel és követi őt? Semmi egyezkedés, semmi mérlegelés, semmi előzetes ügyintézés, csak azonnali engedelmesség. Mi történik a tanítvánnyá hívásban? Mivel kezdődik a jézusi tanítványság?
Nem kevesebb, mint egy új élet. Amikor valaki felkel és követi Jézust, az a Jézusban jelen lévő Isten Országa valóságára válaszol. Jézus azt hirdeti, hogy térjetek meg, mert elközelített az Isten Országa. Isten uralkodik - őbenne, őáltala. Ennek az uralomnak a megnyilvánulása, hogy a betegek meggyógyulnak, a megkötözöttek megszabadulnak. Amikor Jézus ezzel az Istentől való felkenetéssel megszólít, elhív valakit, amikor az illető felkel és mindent maga mögött hagyva követi őt, nem más történik, mint hogy magához öleli Isten uralmát. Úgy is fogalmazhatunk, hogy átadja az életét, hinni kezd, rábízza magát Krisztusra. Aki Jézus Krisztust Úrnak ismeri el maga felett, az ezzel azt is elismeri, hogy korábban saját értékei szerint élt. A követésre hívás Isten uralmába való hívás, és Istentől való ajándék az ember számára.
Ezzel a hívással kezdődik a tanítványság és erre az isteni ajándékra utal a "megkeresztelvén". A keresztség a bűnbocsánat valóságát hirdeti, azt, hogy Krisztussal együtt meghaltunk és vele együtt feltámadtunk. Soha nem szabad elválasztani a hittől, és úgy tekinteni rá, mint ami puszta cselekedetként tanítvánnyá tesz.
Mindezek alapján a missziói gyülekezetben a hangsúly nem lehet a gyülekezethez csatlakozáson úgy, hogy ne esne szó a tantíványságra való elhívásról, az Isten Országába való belépésről. Nem az a cél, hogy sokan legyünk, hanem az, hogy minél többen hallják meg, ismerjék fel, amint Jézus Krisztus ma is megszólít: Kövess engem! Az legyen az imádságunk, hogy minél többen legyenek, akik amikor Jézus hívása elhangzik, nem ingadoznak, nem magyarázkodnak, hanem örömmel engedelmeskednek. És az legyen még az imádságunk, hogy mindannyiunkon keresztül meg tudjon szólni Jézusnak ez a szava újra és újra, hiszen ilyen valóságosan megszólítani egyedül ő tud.
II. A tanítványság folyamata: "tanítva őket…"
Mire tanítja Jézus az övéit, és mit kell a mindenkori tanítványoknak átadni azoknak, akik tanítványokká lesznek? Ezen a ponton is először tekintsünk a korabeli rabbik és Jézus gyakorlata különbségére. A rabbi és tanítványa a Törvényt, azaz a Tórát tanulmányozza. A tanítványt az vezeti a rabbihoz, hogy őt a Tóra igazi ismerőjének tarja. Addig tanítvány, amíg maga is tanítóvá nem válik. Jézus tanítványi munkájában ugyanakkor nem a Tóra, hanem önmaga áll a középpontban. Személye a legfőbb tekintély. Tanítványai pedig nem a függetlenség felé haladnak, hogy egyszer majd elhagyják mesterük és maguk is tanítókká legyenek. Számukra a tanítványság nem eszköz az úton, hanem maga a végcél. Ők sohasem fognak Jézus helyébe lépni.
Mit tanított Jézus a tanítványoknak? Mi a misszió tartalma? A tanításról nekünk az ismeret jut eszünkbe, még pedig az intellektuális, információ jellegű ismeret. Jézus tanítása azonban nem kizárólag az észre, sokkal inkább a hallgatók akaratára irányult. Arra hívta a tanítványokat, hogy rendeljék alá magukat az Isten akaratának, Isten akarata szerint éljenek. A tanulás nem tanteremben, nem templomban, hanem az életben történt. Lényege a Jézushoz kapcsolódás volt. A tanítványokat Jézus arra hívta el, hogy vele legyenek (Mk. 3.14). Együtt mentek az úton, együtt ettek és ittak, együtt voltak, amikor Jézus Isten Országáról tanított, amikor gyógyított és szabadított. A tanítványoknak nem nagy dolgokat kellett tenni, hanem Jézussal kellett lenniük. Jézus volt számukra a modell, a követendő példa. Ezen keresztül sajátíthatták el, mi az Isten akarata, mit jelent az Isten uralma alatt élni, Krisztust követni.
Isten akarata pedig az, amit a következő módon foglalt össze: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mt. 22.37-38) A tanítványság szíve, hogy Jézus követésében, az adott helyzetben cselekedeteinkkel szeretjük az Urat és a másik embert. Nem véletlenül mondja: "Tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…", hiszen máshol meg így szól: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei atyám akaratá." (Mt. 7.21)
A missziói gyülekezetben a tanítványok közösségének tagjai egymást kell hogy segítsék abban, hogy ez a szeretet kiteljesedjék bennük. Azoknak, akik hosszabb ideje követik Jézust fontos segíteni azok számára, akik a közelmúltban lettek követők. Vannak erre nagyon jó példák a gyülekezetben, amikor valaki "maga mellé vett" egy-két testvért, hogy rendszeressen találkozzanak, beszélgessenek, Igét olvassanak, imádkozzanak. Akkor igazán jó ez, ha az életüket is megosztják egymással, nemcsak bibliai témákról beszélgetnek. Tanítvánnyá tétel történik a házicsoportban is - sokszor nem egy, hanem oda-vissza irányban. Mindez misszió, hiszen a misszió - Máté szerint - tanítvánnyátétel tanítás által. És mindenben megerősödik az, hogy kik vagyunk, mire hívott bennünket Isten. Hadd buzdítsam azokat, akik régebben követik Jézust, hogy álljanak Isten elé a kérdéssel: Hívsz-e Uram engem arra, hogy tudatosabban, nagyobb elkötelezettséggel részt vegyek a tanítvánnyá tétel szolgálatban? Kik azok a testvéreim, akiknek az életem - ha mégoly tökéletlen - mintája lehet Jézus követésének? Egyáltalán alkalmas-e az életünk erre? Ha tanítványok vagyunk - a tanítvánnyá tétel missziójában állunk. Hűségesen követjük-e őt? Vele vagyunk-e? Töltünk-e időt Jézussal, imádságban, elcsendesedésben, a Biblia olvasásában? A tanítvánnyátétel nem technika, hanem jézusi jellem kérdése. Méltó vagy-e arra, alkalmas vagy-e arra, hogy másokat "magad mellé végy"?
III. A tanítványság lehetősége: "És, íme, én veletek vagyok minden napon…"
Hogyan tudnának a tanítványok, hogyan tudnánk mi bárkit is Jézus tanítványává tenni? Hogyan rendelhetett Jézus ilyen missziót az övéinek - akkoriaknak és maiaknak? Hogyan találhatják meg e misszió végzésében identitásukat a Máté féle gyülekezet tagjai?
Máté bátorítja őket és minket is azzal, hogy a tizenegy, aki először kapta feladatot, szintén nem volt erőtlenség nélkül való: "Amikor meglátták [Jézust], leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket." Az, hogy valóban megtették, amire Jézus elküldte őket, elősorban tehát nem egyéni alkalmasságukra épült. A misszió nem önbizalomból, hanem Jézus iránti bizalomból fakad. Jézus hatalmára és ígéretére tekintő bizalomból.
Jézus azt hirdeti nekik, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Minden hatalom. Gondoljunk bele a szavak jelentésébe! Nincs olyan erő, amely Jézus felett van. "Menjetek el tehát…" - folytatja. A tanítvánnyá tétel logikus következménye annak, hogy Jézusé minden hatalom. Ha övé a királyi uralom, akkor ezt lehet és kell hirdetni.
Az ígéret pedig így hangzik: ""És, íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Csodálatos, hogy Máté evangéliuma azzal végződik, amivel kezdődik: "Íme, a szűz fogan a méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek - ami azt jelenti: Velünk az Isten" Jézus folyamatos jelenlétéről biztosítja azokat, akik tantíványaiként mindeddig vele voltak, és akik tanítványaiként mostantól fogva abban a misszióban élnek, hogy tanítvánnyá tegyenek minden népeket - szintén ővele. Mert való és igaz, hogy ma is azok a tanítványok tapasztalják meg Jézus vezetését és jelenlétét, akik odaszánják magukat a misszióra a mindennapokban.
Amikor nem vonakodsz bizonyságot tenni arról, hogyan cselekszik az életedben, amikor nem vonod meg idődet, figyelmedet és energiádat attól, akit felebarátként eléd hoz a szükségében, amikor az igazságot képviseled a hazugsággal szemben, amikor együttérzéssel cselekszel a közömbösséggel szemben, amikor Jézust helyezed a középpontba önmagaddal szemben, megtapasztalod, hogy ma is igaz az ígérete. Ha nem rettegsz attól, hogy általad is követésre hívjon másokat, bátran nyisd meg a szádat. Ha egy munkahelyen nyilvánosan lehet reikizni, ha emberek egymást "gyógyítják" mindenféle erőkkel, ha egymást hívják újabb és újabb asztrológia, reiki és hasonló tanfolyamokra, mi miért szégyelljük a hitünket? Jézust követve tanítványként, azonosulva elhívásunkkal, hogy mi is tegyünk tanítványokká másokat, miénk az ő ígérete: "Én veletek vagyik minden napon a világ végezetéig." ÁMEN.

Múlt héten a missziói gyülekezet istentiszteletéről volt szó. Láttuk, hogy Isten népének istentisztelete, Isten előtti hódolása az élet istentiszteletének középpontja. Amikor együtt vagyunk és ő megszólal közöttünk, Igéje és Szentlelke által önmagát adja nekünk, a válaszunk, hogy dícsérjük és imádjuk őt, és magunkat újra odaszánjuk Jézus Krisztusnak. Ő találkozik velünk újra és újra, táplál, kiigazít, bátorít, vígasztal, megerősít és elígazít bennünket, akiket arra hívott el, hogy egész életünkkel ővéi legyünk.
A ma olvasott példázatban Jézus az istentiszteletről tanít bennünket továbbra is.
I. A példázat
Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, írja Lukács, Jézus egy példázatot mondott. Elhangzik egy történet, amely távoli tőlünk. Más kor, más helyszín, más nép, egészen más emberek. A történetek, a példázatok azonban veszélyesek. Mert egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy a távoli történet közelivé lesz, a mások története ami történetünkké lesz. Jézusnak ez is a célja. Azt akarja, hogy a hallgatók - akkor is, ma is - azonosuljanak egy személlyel vagy egy csoporttal és így maguk is a történet részévé váljanak. Ezen keresztül kapunk indíttatásokat, formálódik jellemünk, jobban megismerjük megunkat és az Urat. Vajon mi kivel azonosulunk a példázatból?
A farizeussal? Egyértelműen nem. Ez a kifejezés mára szitokszóvá vált. Ha valaki sohasem olvasott a Bibiliából, és nem tudja, hogy kik voltak a farizeusok, akkor is ismeri ezt a kifejezést, ami igen rosszul hangzik. Jézus ellenfeleivel, gyűlőlőivel, a képmutatókkal, a törvényeskedőkkel - hogyan tudnánk azonosulni?
A vámszedővel? Igaz, hogy ő a szimpatikusabb a történetben, különösen hogy ő nyeri el Jézus dícséretét, és ezt automatikusan magunknak tulajdonítjuk, de ugyanakkor mi közösségünk nekünk egy vámszedővel? Ők a korabeli pénzügyi maffia. Erőszakosak, pénzéhesek, könyörtelenek. Az ellenséget kiszolgálják, ezért megvetik őket népük tagjai. A mi vámszedőnk mindezzel együtt még teljesen öszetörten jelenik meg Isten házában. Ez sem igazán mi vagyunk…
Hát akkor kik vagyunk? Valahol a félúton? A kettő között? Ki ez, ki az? - Ne válaszoljuk meg a kérdést! Nézzünk bele Jézus példázatába. "Néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
II. A farizeus
Kik ezek az emberek? Kik a farizeusok? Mi jellemző rájuk?
Isten iránti buzgóságban égnek. Mindenük a Törvény betartása, amit ennek érdekében ezer és ezer konkrét helyzetre lebontva szabályok sokaságát alkották. Fontos számukra a személyes élet tisztasága, az tized, a böjt, stb. Minden kétségen kívül magasabb erkölcsi szinten álltak, mint sokan kortársaik közül.
A farizeusok nem tartották magukat hibátlannak. Tudták jól, hogy Isten előtt bűnösök. Különben nem mutatták volna be azokat az áldozatokat, amelyeket minden zsidó ember. Ugyanakkor szívük mélyén azt gondolták, hogy mégis közelebb állnak Istenhez, mint sokan mások. Úgy vélték, hogy tiszta, rendes életükkel előjogokat szereztek Isten előtt. Úgy érezték, hogy ha valaki igazán odaszánt, elkötelezett, érett és komoly, akkor ők azok. Éppen ezért másokat lenéztek. Sőt, minél inkább megvetették a "közönséges hívőket", annál igazabbnak érezték magukat. És minél inkább úgy érezték, hogy nekik különleges helyük van az Isten színe előtt, annál kevesebbre tartották a többieket. Ezért hát Jézus "néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
Talán nekünk is szól? Akik Isten törvényével olyan ügyesen tudunk élni. Kiválasztjuk belőle azt, amibe - úgy véljük - mi nem ütközünk bele. Ez tesz bennünket - látszólag - igazzá. Közben jól látjuk, hogy bezzeg mások nem felelnek meg ennek. Ez még igazabbá tesz minket a magunk szemében. És bár tudjuk a leckét, hogy hogyan kell imádságban vagy istentiszteleten illően megszólalnunk, a szívünk mégis úgy szól, hogy "Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…".
Talán nekünk is szól? Akik vasárnapról vasárnapra összegyűlünk, hogy az Urat dícsérjük és hálát adjunk neki. "Istenem, én nem vagyok olyan, mint aki csak nagy ünnepeken jön ide…."
Talán nekünk is szól? Akik másokat tanítunk vagy a gyülekezetben szolgálunk, akik sokaknál többet tanultunk, vagy komoly áldozatokat hoztunk. Ami Isten ajándéka és elhívása volt számunkra - tanulás, szolgálat és áldozat - az lett igazságunk, Isten előtti jogunk? Istentiszteletünk és imádságunk pedig egybecseng a farizeus szavaival: hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…
Talán nekünk is szól? Akik adakozunk, böjtölünk és imádkozunk - és közben megmelegszik a szívünk, ha minderre gondolunk. "Én nem vagyok olyan, mint …"
 Aki saját igazságát építi így Isten előtt, akinek imádsága és istentisztelete az önigazság gyakorlására épül, elveszti a kapcsolatát Istennel is, emberrel is. Az ilyen gyülekezet keménnyé, ítélkezővé, törvényeskedővé lesz. A másik ember eszköz csupán. Eszköz arra, hogy saját igazságát építse. Őszinte szeretetetkapcsolatok nem létezhetnek. Senki nem lehet önmaga az ilyen helyen. Nincs megértés, segítség, talpraállítás, egymás terhének hordozása. De nemcsak a gyülekezeten belül, hanem azon kívül is halottak az ilyen ember kapcsolatai. A nem-hívő ember csak arra való, hogy elborzadva lehessen róla beszélni - csak azért, hogy közben magát igazolja. Ahol az emberek önigazságot kergetnek, ott elszakadnak egymástól.
Hasonlóképpen azonban Istent is kizárják az életükből. Ha mi ismerünk saját igazságot, előjogokat Isten előtt önerőből, akkor feleslegesnek nyilvánítottuk Jézus Krisztus eljövetelét és értünk való engesztelő áldozatát. Akkor nem ér el bennünket gyógyító jelenléte, bűntől szabadító kegyelme és bocsánata. A farizeus, Jézus szavai szerint, nem megigazulva, azaz az Atya bocsánatát és közelségét átélve, vele való találkozás után ment haza. Úgy ment, ahogy jött: önigazultan, büszkén, kemény szívűen, magányosan - Isten és ember nélkül. Jézus "néhány elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…"
III. A vámszedő
A vámszedő is imádkozik. Az, hogy valaki imádkozik, még semmit sem döntött el - derül ki a példázatból. Két ember imádkozik, de csak egy megy el úgy, hogy találkozott Istennel. A vámszedő. A farizeus talán nem is tudja, hogy neki nincs válasz. Észre sem veszi, amit Jézus mond, hogy ő nem nyerte le Isten igazságát. Csak a sajátját…
Egy vámszedő nem mondhatja el azt a sok szépet magáról, mint a farizeus. Mindaz, ami az ő életében meghatározó, inkább szégyellnivaló. Nincs mire építeni az önigazságot. Nem is beszél sokat, fele annyit szól, mint imádkozó társa. Azt is távol állva, szemlesütve teszi: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek."  A távol való megállás jelképezi a vámszedő Istentől való távolságát. Ez nem mindennapos imádság. Egy vámszedő nem mehetett be a templomba rendszeresen, hogy elmondja ezt az imádságot. Ezt az imát csak egyszer mondhatja el. Mert ha elmondta, többet már nem vámszedő. Nem vallhatja meg, hogy a vámszedői hivatal elfoglalása és kegyetlen gyakorlása rossz döntés volt, nem tarthat e felett bűnbánatot csak azért, hogy a következő nap minden menjen tovább a régiben. A vámszedő istentisztelete az élet istentisztelete. Az, amit Isten elé hoz, szoros összefüggésben áll azzal, ami történik vele. Isten az ő istentiszteletét fogadta el, ő ment haza megigazultan.
Jézus körül a vámszedők megtérő, újat kezdő emberek. Az újat kezdők imádságát olvassuk itt. De vajon lehet-e újra és újra, még évek múltán is így kiáltani Istenhez? Talán valamikor még a farizeus is tudott hasonló őszinteséggel, alázattal fordulni Istenhez. Tud-e egy gyülekezet így fordulni Jézus Krisztushoz az istentiszteleten, a házicsoportban, az egyéni csendességekben?
Ha nem is ezekből a szavakból áll minden imádságunk és istentiszteletünk, annak szíve mégis ez az alázat, összetörettetés, Istenre hagyatkozás kell hogy legyen. Ha valóban Jézus Krisztus az egyetlen közbenjárók, aki által az Atyához mehetünk, ha őt ünnepeljük, mint aki összetöretett bűneink miatt és feltámadt a halálból, akkor minden istentiszteletünk és imádságunk alapja csak ez lehet: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Ha valami a bennünk újra és újra feltámadó kegyetlen és romboló önigazság, hívő gőg és büszkeség ellenszere, akkor az ez az imádság.
Ennek az imádságnak az elsajátításában, begyakorlásában oldódik fel az önigazolás kényszere. Ha a szíved mélyén tiéd ez az ima életed minden idejében - ami nem azt jelenti, hogy nem örvendezel hálásan Isten téged körülvevő szeretetében, mint az ő megváltott gyermeke - akkor megharcolod a harcot a mindannyiunkat elborítani kész önigazsággal szemben. Ha imádságaid lelkületét, alapját a rövid imádság adja, ha időnként mást nem is tudsz mondani az Úrnak, de ezt a rövid imát igen, akkor megigazulva jársz előtte.
Aki gyakorolja lelke mélyén, hogy "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek", és közben mégis Isten szereretetének bizonyosságában él, az már nem kell, hogy magát mással hasonlítsa össze, másokat eszközként használva saját igazsága felépítéséhez. Aki ezzel a lelkülettel jön az Úrhoz, az nem retteg elismerni gyengeségét a testvérének, mint ahogy nem is kényszerül már arra, hogy testvérét elítélje. Együttérzően tud mellé állni, legyen akármilyen kudarcról is szó, hogy együtt jöjjenek Jézus Krisztushoz. A missziói gyülekezetben egészséges testvéri kapcsolatok épülnek.
Az ilyen istentisztelet azonban túlmutat a gyülekezeten is. Amikor Isten népe azzal borul az Úr elé, hogy irgalmazzon nekünk, bűnösöknek, elismerjük, hogy nem vagyunk különbek, mint azok, akik még nem ismerik az ő kegyelmét. Büszkeségnek, gőgnek helye nincs a szívünkben, amikor nem keresztyén családtagjainkra, kollégáinkra, iskolatársainkra gondolunk. Sőt, megerősödünk reménységünkben: ha Ő kész volt könyörülni rajtunk, akkor hogyan ne tenné ugyanezt meg azokkal, akiknél semmivel sem vagyunk jobbak.
Az alázat, amiről Jézus beszél, bizalommal jár együtt. Aki a megbocsájtó Istent szólítja meg a vámszedő imájával, még ha először távol is áll és lesüti szemét, a szerető mennyei Atyához jön. Úgy érkezik haza hozzá, amint a csecsemő bújik megbékélve, lecsendesedve az ő anyjához. A háborgó lélek lecsendesedik és hazatalál a vámszedő imájában: Uram, irgalmaz nekem, bűnösnek. Bárcsak Isten mélyítené ennek a csodálatos imádságnak a jelentését és a jelenlétét missziói gyülekezetünk egyéni és közösségi istentiszteletein! Ámen!

Az elmúlt héten elkezdett témánkat kívánom folytatni a mai napon. Arról beszéltünk, hogy a keresztyén egyház lényege szerint missziói. Az Atya elküldte a Fiút a világba, majd a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus hasonlóképpen elküldte az egyházat. Hangsúlyoztuk, hogy a misszió nem az egyház egyik programja, hanem létének értelme. Azért választottam ezt a témát ez év őszére, valamint azért imádkozom, hogy gyülekezetünk missziói tudatában megerősödve, a Szentlélek által megújulva és felébresztve költözzön be az új templomba - ha Isten megadja nekünk - ez év Karácsonyán. Legyünk készek betölteni azt a küldetést, amiért Isten itt plántált egy gyülekezetet - aminek mi mindannyian részei vagyunk - és amely küldetés részeként templomot építünk!
Évekkel ezelőtt öt kifejezéssel írtuk körül, hogy mire hív bennünket az Úr, milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Ezek a következők: tanítványság, dicsőítés - Isten magasztalása, közösség, szolgálat, misszió. Az elkövetkezendő hetekben ezekről fogok szólni abban a reményben, hogy Isten megerősíti közös látásunkat, és formálja missziói közösségünket. Ma a dicsőítésről, Isten magasztalásáról kívánok szólni. A meghatározásunk így hangzik:
Dicsőítés, azaz hogy önmagunkat Istennek ajánljuk hivatásunkban, családi életünkben, pihenésünkben, valamint, hogy Istent magasztaljuk énekkel és zenével istentiszteleteinken. (IKor. 10.31.)
Pál apostol a felolvasott bibliai részben Isten kiválasztásának a titkáról és csodájáról szól. Valójában egy Istent magasztaló imádság a levélnek ez a része, amelyben azért dicsőíti a Mindenható Urat, mert Jézus Krisztusban kiválasztott bennünket a magáénak. A v.12-ben azt olvassuk, hogy azért hívott el minket, azért lettünk az övéi, hogy dicsőségének magasztalására legyünk. Az apostol persze nemcsak imádságban tesz eleget ennek, hanem egész életével és szolgálatával Isten dicsőségére kíván lenni (1Kor.10.31, Róm. 12.1-3).
Az egész élet istentiszteletének középpontja, erőforrása a gyülekezeti istentiszteletünk. Isten dicsőítése, az ő imádása, előtte való hódolás az, amiért együtt vagyunk. Ez missziói életünk szíve.
Kicsoda áll istentiszteletünk középpontjában?
A válaszunk általában az, hogy természetesen az Úr. Ki más lehetne a középpontban? Azonban gondoljuk meg, hogy tényleg így van-e ez. Hadd idézzek néhány visszatérő gondolatot - saját magunktól. "Elmegyek meghallgatni a prédikációt." Rosszabb esetben XY-t. - Ez az istentisztelet? "Hát ebből nem kaptam semmit." - Jogos elvárás? "Semmi izgalmas vagy új nem volt az istentiszteleten, unalmas volt." - Vajon szórakozni megyünk? Ezek a megjegyzések arról árulkodnak, hogy bár azt gondoljuk, hogy az istentisztelet középpontjában Isten áll, valójában ezt a helyet mi magunk foglaltuk el.
Nem meglepő ez. Vajon tudjuk-e, hogy milyenné formál bennünket a fogyasztói társadalom? Emberek sokasága azon dolgozik, hogy megvizsgálja szokásainkat, kikutassa értékeinket, megismerje ízlésvilágunkat. Amikor elkészül a leírás, gondosan célbaveszik legmélyebb szükségeinket, kimondatlan vágyainkat, felöltöztetik terméküket ennek megfelelően és közben hangsúlyozzák, hogy minden értünk van. Természetesen minden a fogyasztás érdekében, valamint az ebből származó haszon érdekében történik, de mi ahhoz szokunk hozzá, hogy mi vagyunk mindennek a középpontjában. És ha valami kisebb kellemetlenséggel jár, ha egy áruház előtt nem találunk parkolóhelyet, ha valahol a kiszolgálás nem elég gyors, ha valahol szórakoztatás helyett untatnak, akkor oda nem megyünk vissza. Nem, mert nem ehhez szoktunk, és elvárjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy az a legkényelmesebb nekünk. Vajon van ennek köze ahhoz, hogy "ebből nem kaptam semmit", vagy "az istentisztelet nem volt elég izgalmas"? Úgy tűnik, mintha - akarva-akaratlanul - fogyasztói közönségként jelennék meg istentiszteleteken, és nem azért, hogy Isten elé borulva imádjuk őt és hálát adjunk neki.
Eugene Peterson ezt a mai kor baálizmusának tartja (Five Smooth Stones…. 180kk). Baál tisztelete és imádása volt a nagy kihívás Isten népének, Izraelnek Kánaánban. A kánaáni Baál kultusz és az Úr, Jahveh imádása évszázadokon át egymás mellett jelentkezett és egymás versenytársa volt. Baál tiszteletének a lényege az őt imádó érzéseiben, szenvedélyében és átélésében volt, mondja Peterson. A bikafejű Isten, a bor istene, a termékenység istene mindig az aktualitás istene volt. Az azonnali szükségeket elégítette meg. Ha valakit csapás ért, áldozatot mutatott be. Ha valaki aggódott a termés miatt, meglátogatta a templomi prostituáltat. Ha valakinek öröme volt, a bor istenének hódolt. Az tette, amit érzett, hogy tennie kell, akkor, amikor úgy érezte, hogy szükséges. A hangsúly az átélésen, a megelégedésen, az eksztázison volt.
A próféták ezt a vallásosságot paráznaságnak nevezték. Nemcsak azért, mert Izrael, amikor a Baálhoz fordult, hűtlen lett az Úrhoz, egyetlen hitveséhez, hanem azért is, mert ez a vallásosság azt mondta: "Megelégítlek. Vallásos érzéseket akarsz? Megadom. A szükségeid betöltését keresed? Olyan formában kapod meg tőlem, ahogy az a legvonzóbb számodra." Az istentisztelet alapjává a hódoló érzései, tapasztalatai, vágyai és szenvedélyei lettek.
Ezzel szemben Jahveh imádata középpontjában az ő Igéje, az ő szava áll. Az istentisztelet az Isten Igéjére adott válasz Isten népének a közösségében. Az istentisztelet nem az, amit tapasztalunk, hanem az, amit cselekszünk - függetlenül attól, hogyan éreztünk magunkat. Természetesen ebben is van szerepe az érzéseinknek, a szükségeinknek, Isten elé visszük a vágyaink, de mindez az ő szava kontrollja alatt marad. A cél akaratának elfogadása, engedelmesség és önmagunk odaszánása. Nem az minősíti az istentiszteletet, hogy most fáradtan jöttem ki, mert hosszú volt, vagy nyűgősen, mert nem hallottam újat. El tudod képzelni, hogy Isten e szerint minősíti azt, hogy te istentiszteleten voltál? Már pedig ha ő van a középpontban, és nem te, akkor ő minősít.
A kérdés tehát az istentisztelet "iránya". Kapni jössz vagy adni? Magadért vagy Istenért? Szórakozni vagy őt magasztalni? Tudom, hogy ezeket nem lehet állandóan és kíméletlenül szembeállítani egymással, de ma az a kérdés, hogy fogyasztói mentalitással jössz, Istent szólítva de önmagadadat szolgálva, vagy Isten Országáért veszel részt istentiszteleten? Feltöltődni, megnyugodni, a viharfelhőket elhárítani, vagy pedig az Urat az ő népe közösségében imádni jössz ide? Azt várod, hogy Isten szolgáljon neked, vagy te vagy kész szolgálni őt? Ki van a középpontban?
Sokaknak kell valóságosan megtérni ezen a ponton. Mert nem megtérés az, ha azt mondod, hogy befogadtad a szívedbe Krisztust, de az életed iránya, amint az az istentiszteleten megmutatkozik, nem változott meg. Mert nem megtérés az, ha el tudod mondani, hogy Krisztus meghalt a bűneidért, de az életed továbbra is saját céljaidról, saját vágyaidról, saját elképzeléseidről szól. Amilyen az istentiszteleted, olyan az életed. Ha ide kizárólag kapni jössz, akkor a mindennapokban is te vagy a középpont. Akkor pedig nem tértél meg, nem ismerted meg Krisztust, még akkor sem, ha megérintett, ha meghallottad a hangját, ha szíven ütött, hogy meghalt érted. Nem tértél meg, mert a megtérés nem más, mint megfordulás, irányváltoztatás, a gondolkozás megváltozása, már pedig ez a te esetedben nem történhetett meg, ha még mindig minden magad körül forog. A megtérés az élet radikális irányváltozása, amikor minden, ami eddig kizárólag rád mutatott mostantól kizárólag Istenre mutat, aki teremtett és megváltott Jézus Krisztusban.
Mit az istentisztelet helye a missziói gyülekezet életében?( ha nem egyéni szükségeink, vágyaink kielégítése)
Először is Isten missziói népének egyik legfőbb jellemzője. A keresztyén közösség megkülönböztető tulajdonsága, hogy Isten dicséretének közössége. Az őszinte ünneplés és dicséret nagyon ritka a mai társadalomban. A tisztelet, az a hozzáállás, ami valami nála nagyobbra és jobbra csodálattal és szeretettel tekint, méltatlannak és nevetségesnek tűnik sokak számára. Ugyanakkor a gyülekezet dícsérete magába foglalja a hálaadást is. A keresztyén gyülekezet olyan közösségként találkozik, amely elismeri, hogy Isten határtalan jóságából és kegyelméből él. Istent szeretetéért, bűnbocsátó és új életet adó kegyelméért magasztaljuk, és mindent ajándékának ismerünk el. Ennek ismételt átéléséből, ennek öröméből fakad a misszió.
De gondolkodjunk tovább az istentiszteletről, Isten magasztalásáról és dicsőítéséről. Talán van valami igazság abban, hogy olyanok leszünk, mint amire szemeinket és gondolatainkat gyakran és folyamatosan irányítjuk. A sok erőszak a televízióban közömbössé, majd ebből fakadóan erőszakossá tesz. Egy-egy bálványkép meghatározza, hogyan értelmezi önmagát az a közösség, amelyik tiszteli és imádja. A közelmúltban hallottam arról, hogy a letelepedő magyar törzsek világában hogyan változott át a szökellő szarvas képe a megnyugvó szarvaséra. A kép, amelyet magunk elé állítunk, hatással van ránk. Hasonlóan meghatározó bálványok ma akár a pop-, akár a médiasztárok. Aki ezekre mereszti a tekintetét (itt természetesen nem kizárólag szószerinti értelemről van szó), az maga is átváltozik az ő képükre. Az istentisztelet az a hely, ahol együtt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust "szemléljük", a keresztségben, az úrvacsorában, az igehirdetésben, az éneklésben és az imádságban. Őt szemlélve (vö. 2Kor.3.18) elváltozunk és erőt merítünk. Hatalmára és dicsőségére rácsodálkozva, őt ünnepelve kapunk erőt arra, hogy a látható világban a láthatatlan Isten Országának valóságában éljünk.
Isten Országának a törvényei, az értékei, a céljai, a módszerei ellentétesek az Isten nélküli társadalomban találhatóktól. Az Ige folyamatos megszólalásán keresztül, a megtört kenyér és kitöltött bor magunkhoz vétele által, az énekeinkben való válasz által ezekben a más törvényekben, célokban, módszerekben erősödünk meg. Hiszen tudjuk jól, hogy Jézus egészen másként élt, mint a világ diktálta volna. Az ügyeskedés és manipuláció helyett mindig nyíltan és őszintén szólt és cselekedett. Önmaga megelégítése helyett az Atya akaratának véghezvitele volt a célja. Vagyongyarapodás helyett mások meggazdagítására törekedett. A hatalom megragadása helyett letette az életét a kereszten. Isten magasztalásában, dicsőítésében közösen szemléljük ezt a Jézust, hogy magunk is az ő képére formálódjunk át.
De miért változzunk el az ő képére és hasonlatosságára? Azért, hogy vasárnaponként gyönyörködjünk egymásban? Nem, hanem azért, hogy így átformálódva, őt visszatükrözve folytassuk az élet istentiszteletét hétfőn. Isten magasztalása a gyülekezetben ünneplés, amikor megszűnünk a munkánktól, hogy kizárólag Istenre figyeljünk. Kilépünk a munkából, belépünk az ünnepbe, majd visszatérünk a munkába. Munka és ünnep között azonban nincsen elválasztó fal. Nem két külön világról van szó. Egy világhoz tartozik a kettő. Azért jövünk össze ünnepelni hogy megújulva térjünk vissza az élet istentiszteletébe, a mindennapok világába. Isten összegyűjti az ő missziói népét, megszólítja Igéjével. Az Igében eligazítást, megerősítést, bűnbánatra hívást, megbocsájtást, vígasztalást közöl velünk. Mi elé jövünk dicséretünkkel, hálaadásunkkal, bűnbánatunkkal és kéréseinkkel, imádjuk őt. Együtt örvendezünk és egymást bátorítjuk. Mindezt azért, mert az Úr már küld is vissza a nem hívő családtagok, a kollégák, az iskolatársak közé: legyetek nekem tanúim! Azután egy héttel később, sikerekkel és kudarcokkal, örömben és bánatban mi, Iste missziói népe újra összegyűlünk, hogy imádjuk őt. Ő pedig ismét önmagát adja, majd megint elküld, hogy tanúi legyünk. Egész héten élünk Isten Országának a valóságában. Majd eljön a következő vasárnap, az Úr napja, amikor összegyűjt…
Ha így látod Isten magasztalását, egészen más vagy, mint amikor csak önmagad szükségeire figyelsz. Ha az istentisztelet középpontjában az Úr áll, az életedben is Őt szolgálod. Ha hétfőtől szombatig magadért hajtasz, vasárnap is magadért jössz.
Megtértünk-e hát? Megtértünk-e már önmagunk kereséséből Jézus Krisztus imádására és szolgálatára? Istentiszteletre járó individualista fogyasztók vagyunk, vagy Isten missziói népe aki az egész élet istentisztelete közepében együtt boruluk az Úr elé? Isten Szentlelke végeze a folyamatos megtérést közös életünkben! ÁMEN!