József élete

A kezdetek végéhez érkeztünk, Mózes első könyve, a Genezis (kezdetek) utolsó fejezetéhez. József történetének végét apja, Jákób halálra való készülődése határozta meg, míg ebben az utolsó részben nemcsak Jákób, hanem József haláláról is beszámol a szentíró. A nagy, neves pátriarkák, Ábrahám, Izsák és Jákób elhívását, életét és halálát követte végig a Genezis könyve. Mindez most lezárul, a Jákób és József haláláról szóló beszámolóval végére ér a kezdetek könyve.
Halottak napja lévén sokan emlékezünk régen vagy a közelmúltban elhunyt szeretteinkre. A legtöbben megfordulunk a temetőben ezekben a napokban. Meg nem válaszolt kérdések jönnek elő, emlékek villannak fel, fájdalmak szakadnak fel. Van, aki csendes békével, más pedig zaklatott nyugtalansággal emlékezik. Hívő vagy nem hívő, egyházközeli vagy a maga módján gondolkodó mind el kell hogy gondolkozzunk élet és halál kérdésein. Segítsen ebben bennünket a ma olvasott rész, Jákób és fia, József halálának leírása! A kezdetek könyvének végén az Isten által kiválasztott és az ő ígéreteit hordozó család gyászába tekintünk bele.
I. Temetés és gyász
Jákób tudatosan készült a halálra. Kétségbeesésnek, rettegésnek semmi jele, úgy látjuk őt magunk előtt, mint aki megbékélt, megelégedett emberként készít el mindent. Összehívja családját, hogy megossza velük testamentumát, hogy továbbadja az áldást, amit apjától, Izsáktól kapott. Tizenkét fiát egyenként szólítja meg prófétai ihlettel. Mindezek után arról intézkedik, hogy hova temessék el. Az ősei, családja mellett kíván pihenni. "Amikor befejezte Jákób a fiainak szóló parancsokat, felhúzta lábait az ágyra, azután elhunyt, és elődei mellé került."
József pedig gyászol és sír "apja arcára borult, siratta, és csókolgatta". A képletes és drámai, az Ószövetségben egyedülálló búcsú jól jelzi azt a szoros köteléket, amely Jákób és kedvenc fia, József között fennállt. A halál nem hirtelen, nem korai, nem tragikus; ennél szebb elmenetelt nehéz lenne elképzelni. József azonban siratja, csókolgatja elhunyt apját, akinek arcára borul. A szeretet és a fájdalom spontán, természetes kifejezése ez. József, az Isten sokat átélt és megpróbált embere, Egyiptom második vezetője nem kell hogy érzelmeit letagadja, elfojtsa vagy akár csak téves szégyenérzet miatt elrejtse. Isten családjában nem tilos a gyász, Isten választottjától sem áll távol a sírás. Hite nem követeli azt, hogy mindig erősnek mutassa magát és letagadja gyengeségét. Ez azért fontos ma a számunkra, mert mindig vannak olyanok, akik úgy vélik, a keresztyén hittel nem egyeztethető a sírás, a gyász: "Milyen hite van ennek, ha igazán hinne, nem siránkozna olyan nagyon! Látja, mit ért vele, hogy állandóan a templomban ült, mégis ugyanúgy kiborult, mint bárki más." Az ilyen megnyilvánulások mögött súlyosan téves elképzelések vannak. Mintha a hit elvenné az ember emberi mivoltát. Mintha a hit jelenléte akkor lenne valós valakiben, ha az a személy sohasem lenne gyenge, erőtlen; egyfajta szuperhősként élne. Ezek a félreértések pedig nem ritkán azzal a következménnyel járnak a gyászoló ember életében, hogy lelkiismeretfurdalása van hitének vélt gyengesége miatt, ami amúgy is nehéz helyzetét tovább súlyosbítja. Mindezek fényében felszabadító látni Józsefet, az Isten választottját, aki édesapja arcára borulva siratja és csókolgatja őt.
A fájdalom első hulláma után József, az elsőszámú fiú intézkedik a temetéssel kapcsolatosan. A bürokráciát, úgy tűnik, ő sem kerülhette ki, hiszen engedélyt kellett kérnie a fáraótól, hogy Kánaánba utazzon, ahol apját a családi sírboltban helyezik majd örök nyugalomra. A halottat egyiptomi módon készítik elő; orvosok balzsamozzák be negyven napon keresztül. Hetven napig siratják az egyiptomiak, majd elindul a díszes menet Kánaánba, az Isten által Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak és leszármazottaiknak ígért földre. Amikor eljutnak a Jordán folyón túlra, "nagy és mélységes gyásszal gyászoltak ott; hét napig tartó gyászünnepet rendezett apjának József." Lássuk meg, hogy József nemcsak arra szabad, hogy érzelmeit azonnal kiadja és spontán módon sirassa apját, de azt is tudja, hogyan kell ünnepélyesen, méltó és tisztességes módon búcsúzni és gyászolni. Az egész leírás elénkadja, hogy a búcsúzás és a gyász hosszú, időigényes folyamat. A siratók jelenléte, a hét napos nagy és mélységes gyász mind ezen folyamat megélésének, a búcsúzás valóságának, a veszteség tudatosulásának része. Nem sietnek, hanem készek végigélni, átélni a gyászt. Mennyire más, mint mai gyakorlatunk, amikor egy fél óra adatik az ünnepélyes búcsúzásra, és utána már csak a szűkebb család, esetleg az egyedülálló ittmaradott néz szembe a veszteség feldolgozásával. Ebben azonban nem kapnak segítséget, hiszen instans és gyakran lelketlen világunkban nincsenek már meg ennek tradíciói, formái. Olykor nem tudjuk, mit mondjunk egy gyászolónak, nem érezzük, hogyan fejezhetnénk ki együttérzésünket. Nem tudunk és nem merünk gyászolni, könnyen egyedül maradunk benne. A keresztyén gyülekezet Isten eszköze lehet ennek a magánynak a feloldásában. Istentől kapott hitünk és szeretetünk kimozdít a félelem bénultságából, hogy odahajoljunk gyászoló testvéreinkhez. Szólítsuk meg egymást, beszélgessünk egymással, látogassuk meg egymást. Hordozzuk egymás veszteségeit, mint ahogy sokan teszik is. Engedjünk helyet gyülekezetünkben úgy az örömnek, mint a sírásnak. A jézusi szeretettel és hittel erősítsük és vígasztaljuk egymást, hogy mindez része lehessen a szerettünk elvesztése feletti fájdalom feldolgozásának.
II. Konfliktus és feloldás
Jákób temetésével nem állt be a béke és nyugalom időszaka a családban: "Amikor látták József bátyjai, hogy apjuk meghalt, ezt mondták: Hátha József bosszút forral ellenünk és visszafizeti nekünk mindazt a rosszat, amit vele szemben elkövettünk." Milyen erős a bűntudat hatalma! József testvérei, akik eladták öccsüket rabszolgának, évek óta békében élnek Egyiptomban Józseffel, aki megmutatta irántuk való jószándékát, aki megvallotta, hogy a testvérek gonosz tette mögött Isten csodálatos munkáját ismerte fel. Ha ő nem kerül Egyiptomba, sok nép pusztult volna éhen, és Jákób fiai sem élnének jólétben. A testvérek szíve mégsem nyugodt. Félnek, hogy József úgy tekinti apja halálát, mint a bosszú idejének elérkezését. Hiszen a tekintélyes apa jelenléte egyfajta biztonságot jelentett; József csak nem esne testvéreinek apja szeme láttára. Mi fogja visszatartani őt ettől most, amikor Jákóbot már eltemették? A félelem, a bűntudat, a családi konfliktus, sajnos, gyakran jár együtt a halálesettel.
A szülő halála ma is sokszor kiélezi a felnőtt testvérek addig szőnyeg alá söpört konfliktusát. Legtöbbször - ismerjük el a szomorú valóságot! - az anyagiak körül robban ki a vita. De e mögött más jellegű okok is meghúzódnak. Neheztelés egymásra, mert az egyik testvér úgy érzi, hogy a másikkal megértőbbek, elnézőbbek voltak szülei. Viták, amelyek sógorok, sógornők, apósok, anyósok körül izzottak fel. Bűntudat és harag, mert az idős szülő ápolásának terhét aránytalanul hordozták a testvérek. Aki többet tett, haragszik a másikra, amelyik kevesebbet, bűntudatát próbálja enyhíteni testvére hibáinak felnagyításával. Ezer más formát is ölthetnek a konfliktusok, amelyek halálesethez kapcsolódnak. Fontos, hogy lássuk, hogy a szeretett családtag elvesztése utáni napok, hetek súlyos viták, a kapcsolatok elmérgesedésének lehetnek az időszakai. Azonban ezen pusztító erők felett lehet győzedelmeskedni.
A testvérek bűnbánó és bocsánatkérő szavaira József sírással válaszol. Mélyen érinti mindaz, amit hall, hiszen valóban oly mértékben ártottak neki, amit emberi szavakkal nehéz leírni. De Isten választottja így felel nekik: "Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én? Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa. Most tehát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket. Így vígasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük." József szavai feloldják a családi konfliktust. A bocsánatkérés és a megbocsátás életet hoz a családba. A testvérek készek voltak néven nevezni azt, amit tettek: hitszegés, vétek és rossz (azaz gonoszság). Három kifejezést is használnak a bűn néven nevezésére, ami nyilván mutatja, hogy semmi magyarázkodásnak, enyhítő körülmények felsorolásának helye nincs. Az igaz bocsánatkérésre az istenfélő József Isten szerinti választ, bocsánatot ad. Nem azt mondja, hogy nem baj, amit tettetek, hanem hogy a rosszat, a gonoszt, amit terveztetek ellenem Isten terve jóra fordította. Ez ad Józsefnek erőt a megbocsátásra. Ismeri az élő Isten szeretetét, hatalmát; átélte, hogy vezette őt a legsötétebb helyzetekben is, és ezért kész elengedni a neheztelést. Mindez pedig azt eredményezi, hogy a kapcsolatok elmérgesedése helyett Jákób halála azok megerősödését és megújulását hozza létre.
Mindezek alapján Isten arra hív, hogy őszintén gondoljuk végig, hol állunk ebben a kérdésben. Milyen családi vitáknak vagyunk részesei, amelyek esetleg éppen egy szerettünk halálához kapcsolódik? Van-e bennünk készség a kapcsolatok gyógyítására? Készek vagyunk-e Istentől erőt kérni ahhoz, hogy beismerjük vétkünket, ill. megbocsássunk az ellenünk vétkezőnek? Hisszük-e, hogy Isten a megbékélés Istene, aki nem abban gyönyörködik, ha mi még a koporsó mellett is gyilkos és keserű indulatokkal vagyunk tele, de kész velünk munkálkodni és áldását adni, ha mi a megbékélést választjuk - vele és egymással? Nincs fájdalmasabb, és csúfosabb annál, mint amikor szerettünk földi maradványai felett acsarkodunk egymásra. Isten szabadítson meg ettől és újítson meg, hogy ne legyünk indulataink rabjai!
III. Reménység és jövő
A kezdetek végéhez érkeztünk. Ez a vég azonban azonban kezdet is. Jákób, majd a fejezet legvégén József halálának feljegyzése nem ponttal, hanem kettősponttal záródik. Mindketten előre tekintenek Isten újabb munkáira, szabadítására, a következő generációk életében megvalósítandó hatalmas tetteire. Ez a halálon túlmutató reménységük Isten ígéretében gyökeredzik, és mindent átjár, amiről eddig olvastunk.
Jákób arról rendelkezik, hogy atyái mellé temessék, Makpélá barlanjába, amit még nagyapja, Ábrahám vásárolt meg egy kánaáni embertől. Ez a végrendelkezés azonban messze több annál, mint hogy az ősatya ősei mellett kíván pihenni. Kánaán földjét Isten ígérte anak a családnak, amely most Egyiptomban él. A föld ígéretével együtt Isten azt is megígérte, hogy megáldja őket, nagy néppé lesznek, és általuk nyer áldást a föld minden nemzetsége. Jákób ezért az áldásért küzdött ifjúkorában, és ebben nyugodott meg vénkorában. Halálában is Isten ígéretében bízik. Ott akar lenni, oda akar tartozni, ahol Isten ígérete egykor, jóval teste elporladása után, be fog teljesedni. Jákób számára az élet vége nem mindennek vége. Nem tudja, nem tudhatja hogyan és mikor teljesedik be Isten ígérete, de hisz benne, és rábízza magát halálában is.
Ugyanezt teszi József is: "Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd elvezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak: … Bizonyosan rátok tekint Isten, és akkor vigyétek el innen az én csontjaimat." József hiszi, hogy Isten meglátogatja ("rátok tekint" más fordítása, Ex. 3.16, 4.31) népét, és visszaviszi őket a megígért földre. Annyira bizonyos ebben, hogy megesketi családját, csontjait ne hagyják Egyiptomban. József sem látta beteljesedni az ígéretet. Nem hallott Mózesről, arról, hogy Isten valóban meglátogatta a népét annak nyomorúsága idején Egyiptomban. Elképzelni sem tudta a tíz csapást, a vörös-tengeri átkelést. a pusztai vándorlást. De hitt az Úr szavának, és halálában rábízta magát.
A kezdetek végéhez értünk, de ez a vég új kezdeteket nyit meg. Amint Jézus Krisztus mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." (Jn. 11.25-26) És ha pontosan nem is értjük, mi kezdődik a végben, ha leírni nem is tudjuk, milyen az az élet, amiről Jézus beszél, ígérete elég lehet nekünk is. Hiszen az szólít meg, az tett ígéretet nekünk, aki úgy szeretett, hogy életét áldozta értünk a kereszten azért, hogy eltörölje minden hitszegésünket, vétkünket és gonoszságunkat. Aki pedig életét odaáldozta értünk, a harmadik napon feltámadt, hogy lássuk: Istennél a kezdetek vége mindig új kezdeteket nyit meg. Ha így szeretett engem és téged, ha legyőzte a véget, azaz a halált, hogy ne bíznánk életünket az ő kezébe. "Aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" ÁMEN!

A halálra készülő Jákób, miután magáénak fogadta, majd megáldotta József két gyermekét, végezetül összehívja mind a tizenkét fiát, hogy utoljára szóljon hozzájuk. Bár általában azt a címet olvassuk mai textusunk felett, hogy Jákób megáldja tizenkét fiát, valójában ez a rész egészen más jellegű, mint a Mózes első könyvében korábban olvasott elbeszélések. Tartalmára nézve nem kizárólag áldás, sőt, jelentős részben intés, illetve átok is. Továbbá nem pusztán a tiezenkét fiút ölelik fel az ősatya szavai, hanem Izrael népének – tőle származó – tizenkét törzsét, ezen törzsek jövőjét is. Jákób prófétaként lát, isteni ihlettel szól, hogy elmondja fiainak, „mi történik veletek a messze jövőben.” A szakasz formájáról pedig azt kell elmondanunk, hogy – a bibliai próféciák többségéhez hasonlóan - nem elbeszéléssel, hanem költészettel találjuk magunkat szemben. Jákób utolsó szavai, Jákób testamentuma eme sajátossága azt hordozza magában, hogy nem nyilvánvaló a kapcsolata József történetével, amelybe beágyazva találjuk. Mindezek alapján fel kell tennünk a kérdést: hogyan halljuk meg ebben a részben Isten üzenetét a számunkra?
Jákób, a próféta, Isten Lelkétől megragadottan lát és kijelent. Izrael tizenkét törzsének ősatyja mindeneket meghatározó kijelentéseket tesz. Megfogalmazza a törzsek legfontosabb jellemvonásait, jövőjük egy-egy meghatározó eseményét, egymáshoz való viszonyukat. Prófétai látomásai és kijelentései azonban nem függetlenek apai szerepétől. Hajlamosak vagyunk arra, hogy Isten embereit steril, a személyes körülményektől érintetlen, családi életükben (ha egyáltalán van családjuk) hibátlan férfiaknak vagy nőknek tekintsük. Mondanivalójuk is mintha felülállna a mindennapok ügyes-bajos, sokszor kicsinyes, fájdalmasan bűnös valóságán. Úgy véljük, ha Isten alakítja a jövőt, az valamilyen módon érintetlen kell hogy legyen az olyan bukdácsolásokkal, kínlódásokkal teli élettől, mint amilyen a miénk. Márpedig a jövőben, amit ez a rész elénktár, benne foglaltatnak úgy az apa, mint a fiak kudarcai, gyengeségei, vétkei is. A próféta Jákób nem szenvtelenül, hanem apaként, hosszú életére visszatekintve és az eljövendő generációkra előrenézve szól. (vö. v. 18.) Bemutatja, hogy az egész élet Isten kormányzása alá tartozik, hogy a múlt eseményei hogyan formálják a jelent és a jövőt. Mindezek tükrében felismerhetjük, hogy milyenek vagyunk, hogy formálódtunk és hogyan alakítjuk mi magunk a jövő nemzedékeit.
Egy feltünő sajátossága az olvasott résznek, hogy Jákób öt fiáról beszél részletesebben (Rúben, Siemon és Lévi, Júda, József), míg a többiekről jobbára csak egy-egy mondat erejéig esik szó. Érdemes megjegyezni, hogy azok a fiúk kapnak részletesebb üzenetet, akiknek Jákób illetve József történetében fontosabb szerepük volt. Ennek alapján mi is ebben a négy részletben keressük Jákób prófétai üzenetének megértését.
I. Rúben, a lázadó elsőszülött
Jákób a büszke apa szavaival illeti elsőszülöttjét, Rúbent: „te vagy elsőszülöttem, erőm, férfierőm első termése, kiválóan hatalmas, kiválóan erős.” Minden benne van ebben, amit egy apa álmodik fiáról. A felemelő, sokat ígérő sorok azonban váratlanul meglepő fordulatot vesznek, és ezzel szerepük nem más, mint az apai fájdalom és iszonyat hangsúlyozása: „Kiáradtál, mint a víz, nem maradsz az első, mert atyád ágyába léptél, akkor meggyaláztál, nyoszolyámba léptél.” Váratlan Jákób elkeseredett indulata, hiszen Rúben tettéről teljes volt eddig a hallgatás. Egy rövid mondatot olvasunk erről, amely szerint „elment Rúben, és Bilhával, apja másodrangú feleségével hált, de Izrael meghallotta.”(Gen. 35.22) A gyalázatos tett hátterében Jákób kedves és szeretetett feleségének, Ráhelnek a halála, valamint az utána következő családi űr állhatott. Rúben, aki a megvetett Lea fia, vélhetőleg meg akarja akadályozni, hogy Ráhel halálával annak szolgálója, Bilha foglalja el a kedvenc feleség pozícióját. Ha ez valóban így van, akkor a vérfertőző tett mögött nem a szexuális kívánságot, sokkal inkább apja iránti elkeseredett haragját kell látni. Gyűlölte apját, aki nem tiszteli anyját, és ezért tettével apja tekintélye ellen lázad. Azzal, hogy apja ágyába lép, kifejezi, hogy már most, apja életében igényt tart házára és mindenére. Jákób mindezt megtudta, de semmit sem tett – talán közömbösségből, talán gyengeségből? Most viszont eljött az idő, hogy Rúben belássa tettének következményeit. Nem maradhat meg az elsőszülött kiváltságában, mert apja meggyalázásával alkalmatlanná lett erre.
Rúben, az elutasított gyermek fájdalmát, valamint ebből eredő dühét jól illusztrálja a gátat áttörő, pusztító sodrásával mindent leromboló víz képe. Bár tette mozgatórugóit megérthetjük, mindez nem menti fel a lázadó fiút, sem akkor, sem ma. Az apák bűnének gyümölcse a lázadó fiatalok generációja, amely rombolásban ill. sokszor erőszakos és törvénytelen szexuális cselekedekben éli meg minden tekintély elvetését. Hogyan lesz vezető abból, hogyan lehetne példa testvérei szemében az, aki eltékozolja az örökséget? Aki nem tud gátat szabni fájdalmának, nem tudja azt helyes mederbe vezetni, hogyan lehetne felelős vezetővé, hogyan élhet bölcsen és tisztán a hatalommal? Milyen irányt fog venni a kiválóan hatalmas és kiválóan erős fiatalok élete társadalmunkban? Hogyan formálódunk, mit kezdünk a fájdalommal és a lázadással? Hogyan alakítjuk fiainkat és leányainkat? Jákób látomása azt mutatja, hogy ezeken a kérdéseken közös jövőnk függ.
Jákób prófétai látomása az elsőszülöttség, az erő, a hatalom elvesztéséről beigazolódott. Rúben törzse nem lett meghatározó Izraelben, nem származott belőle sem próféta, sen bíra, sem király. A Jordántól keletre, a nemzet szélén kapta örökségét. Az elsőszülött, Jákób férfierejének első termése nem lett meghatározóvá Isten népében.
II. Simeon és Lévi, az erőszak és düh testvérei
Simeont és Lévit, Rúben és Júda édestestvéreit, együtt szólítja meg Jákób. Kemény szavakkal indítja mondandóját, amely haragjuk, erőszakosságuk megátkozásával zárul. „Simeon és Lévi testvérek, erőszak eszközei a fegyvereik.” Értelemszerűen testvérei ők másoknak is; a kifejezés ezért nem a vérszerinti, hanem a lelki közösségre vonatkozik. Ketten főszereplői Jákób élete egyik legvéresebb történetének, ahol gátlástalan erőszakosságuknak adtak teret (Gen. 34.) Húgukat, Dinát, megerőszakolta egy sikemi ifjú, aki később házasságot ajánlott neki. Simeon és Lévi azonban bosszút forraltak a sikemiek ellen. A házasság érdekében Sikem lakói, Jákób fiai kérésére, körülmetélkedtek. A két fiú azonban a megegyezést megszegve rátört a sebláztól legyengült férfiakra, és lemészárolta őket. Jákób - akinek közömbössége és kusza családi helyzete ehhez az eseményhez éppen úgy hozzájárult, mint az előzőhöz – most erre emlékezik, és ezt az eseményt látja úgy, mint ami meghatározza Simeon és Lévi törzsét Izraelben. Két dologra hívja fel a figyelmet.
„Közösségükbe ne menj, lelkem, gyülekezetükkel ne egyesülj dicsőségem.” Az Ószövetség visszatérő tanítása, hogy az erőszakossal ne vállaljunk közösséget. Ne vágyjunk társaságukra, bármily ünnepelt legyen is az; ne kívánjuk mindazt, amit megszereztek, bármily kívánatos is legyen az; ne gyönyörködjünk útaikban, bármily sikeresnek is mutatkozzanak azok. Az általuk megtestesített ravaszság mögött gyakran kíméletlen kegyetlenség, emberek szószerinti vagy jelképes lemészárlása áll. Az erőszak és harag számos formát ölt a mi világunkban is. Formált minket, és – sajnos – mi is alakítunk másokat saját indulatos voltunkkal, akár úgy, hogy „példaként” az ügyek erőszakos elintézését tanultuk és adjuk tovább, akár úgy, hogy családunkban tör ki az elkeseredett indulat. Jákób arra hív, hogy határoljuk el magunkat ettől, hogy egész lényünk tiltakozzék az erőszak és düh minden rejtett vagy nyílt formájától, hiszen mindez sehova sem visz. „Szétosztom őket Jákóbban, elszélesztem Izraelben”, hangzik az ítéletes szó. És valóban, bár Lévi törzsét Isten papi szolgálatra kiválasztotta (egy sokkal dicsőségesebb tettel összefüggésben), nem volt önálló területük Izraelben. Simeon törzse pedig, amely a mózesi népszámlálási adatok szerint a legkevesebb felnőtt férfival bírt (4Móz.26.12), Júda örökségén belül kapott földet, és hamar eljelentéktelenedett. Mindenben Jézus Krisztus mondása igazolódik: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt. 5.5) És bár úgy tűnik, hogy ma csak az érvényesül, az marad fent, az jut egyről a kettőre, aki nem szelíd, hanem kellően erőszakos; és a harag valamint a bosszú sokkal jobb tanácsadó a világ farkastörvényei között, mint a jézusi szelídség; valamint feszült bensőnk is inkább hajlik a kiabálásra, mint a kedves és türelmes szóra, higgyünk Jákób szavainak. Forduljunk el az erőszak és harag minden formájától, keressük a szelídséget és türelmet, hogy életet nyerjünk!
III. József, a bőséges áldások birtoklója
Jákób megáldja Józsefet, kedvenc fiát, Egyiptom uralkodóját. Áldása, a korábbiakhoz hasonlóan, József élete eseményeihez nyúlik vissza. Gazdagon termő gyümölcsfának látja őt, aki azonban nincs híjával ellenségeknek: „Termő fa ága József, termő fa ága forrás mellett, ágai átnyúlnak a kőfalon. Ezért keserítik, nyilazzák, kergetik az íjászok.” Helyesen tesszük, ha ezekben a képekben nemcsak József (Efraim és Manassé törzsei) jövőjét, hanem múltját is látjuk. József folyamatos nyílzápor, azaz támadás céltáblája volt. Először testvérei, majd az izmaeliták, akiknek eladták, Potifár felesége, aki hazugságával a börtönbe juttatta, a főpohárnok, aki ígérete ellenére megfeledkezett róla… Józsefnek sokak támadását, rágalmazását, hűtlenségét kellett kiállnia. A támadások azonban mind kudarcot vallottak, hiszen „mozdulatlan marad [József] íja, feszülnek izmos kezei.” Mindennek hátterében nem József ereje, vagy szerencséje, hanem az Úr áll, akit Jákób a következő, csodálatosan gazdag nevekkel illet: Jákób erőssége, Izrael pásztora, Izrael kősziklája, atyád Istene, a Mindenható. Benne van ebben mindaz, ahogy Jákób hosszú élete során megismerte Istent, aki menedéke volt, aki vezette, aki generációkon keresztül megmutatta hűségét a családban. Az áldás megfogalmazása hasonlóan gazdag és bőséges: “…megáld téged az ég áldásával felülről, a lent elterülő mélység áldásával, az emlők és anyaméh áldásaival. Atyád áldásai erősebbek az örök hegyek áldásainál, az örök halmok gyönyörűségeinél.” Jákób mindent “belead”, mindent belefoglal szeretett fia felett mondott utolsó szavaiba. És valóban, Efraim és Manassé törzse a legjobb földeket örökölték Kánaán területén a honfoglalás után.
A Józsefről és leszármazottairól szóló prófétai látomás gyökere Isten segítsége és jelenléte a viszontagságok idején. József valóban termő fa ágává lett, de hajlamosak vagyunk elfelejteni a harcokat, amelyek idevezettek, és könnyen szem elől tévesztjük Istent, aki mindvégig vele volt. Ezek a sorok arra hívnak minket, hogy küzdelmeinket, harcainkat, gyermekeink nehézségeit lássuk Isten gondviselő munkájának fényében. Higgyük Isten gondviselését, aki József történetében csodálatosan mutatta meg, hogyan munkálkodik népe javára úgy, ahogy mi azt elképzelni sem tudjuk. Ebben a reménységben emeljük gondviselő Atyánk elé minden harcunkat, minden küzdelmünket. Ő bőséges áldásokat készít ott, ahol mi ma csak nyomorúságot, fájdalmat, elveszettséget látunk.
IV. Júda, a messiási reménység hordozója
Utoljára szólok Júdáról, akit apja Simeon és Lévi után, de József előtt, a harmadik helyen áld meg. Ennek oka az, hogy Jákób prófétikus szavai Júda személyében nyúlnak a legtávolabbi jövőbe azáltal, hogy messiási reménységet fogalmaznak meg.
Júda elsősége testvéreivel szemben nem magától értetődő, hiszen ő sem egy eredendően „jó gyerek”. József történetében azonban fellelhetjük jellemváltozásának állomásait. Amikor a testvérek meg akarják ölni a divatos ruhájú, elkényeztetett ifjút, Júda az, aki előáll az ötlettel: adjuk el őt a kereskedőknek! Később a menyével, Támárral megesett történet (Gen. 38) úgy mutatja be őt, mint keményszívű, öntörvényű, szenvedélyei által irányított embert. József történetének vége felé azonban egy másik személy áll előttünk. Továbbra is vezető, de apja iránt együttérző, aki olyan mértékben áldozatkész, hogy önmagát hajlandó lenne az egyiptomi főember rabszolgájának átengedni, csakhogy Benjámin hazatérhessen idős apjához. (Gen. 44.14-34) Ő lesz hát az, akit magasztalnak testvérei, aki előtt leborulnak atyjának fiai.
Jákób prófétai ihletésű költészete azonban túlmutat ezen. Júdát fiatal oroszlánhoz hasonlítja, aki éppen jóllakott a zsákmányával, lehevert, és senki nem meri megközelíteni. A hatalom, az erő jelképe ez, amely végigvonul a Biblián.
A következő kép kiterjeszti Júda törzsének uralmát a testvéreken, azaz Izrael törzsein túl a népekre is. Jákób látja, amint eljönnek a népek Júda leszármazottjához, az uralkodóhoz („kormánypálca térdei közül), hogy tiszteletüket tegyék és engedelmességet fogadjanak neki.
Az uralkodás képét a bőség, sőt, a paradicsomi állapot képei váltják fel: „Szőlőtőhöz köti szamarát, nemes tőkéhez szamárcsikaját. Ruháját borban mossa, köntösét a szőlő vérében.”
A Jákób által látottak részben beteljesedtek Dávid királysága idején, aki Júda törzséből való volt. A teljes uralom, a népek hódolata, a paradicsomi bőség azonban ahhoz tartozik, aki Júda törzséből egyedül volt méltó arra, hogy feltörje a pecsétet, felnyissa a könyvet és beletekintsen abba. Az oroszlán Júda törzséből, a megöletett Bárány az, akiben Ábrahám, Izsák és Jákób minden áldása beteljesedett. Őbenne lett teljessé Izrael tizenkét törzsének a küldetése, ő az egész világ történelmének szíve, kezdete és vége. Ő a mi egyedüli reménységünk, aki népévé hívott el bennünket is. Hozzá fordulunk, amikor küzdünk a lázadás szellemével, amikor indulataink és haragunk leteperni készülnek minket, amikor az erőszak elborítani akar minket. Ő az, aki győzött hatalmasan – és mégis szelíden, akiről egyszerre mondhatjuk, hogy a Júda oroszlánja és a megöletett Bárány. Őt dícsérjük és imádjuk, hangosan kiáltva:
„Méltó a megöletett Bárány,
hogy övé legyen az erő és a gazdagság,
a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”

Elközelgett egy idős ember halálának órája, és ő tudatában van ennek. A haldokló ősatyát, Jákóbot, családja veszi körül. Fia, unokái ott állnak ágyánál, és tudják, hogy mi következik. A halálra készülődés a család jelenlétében, mindenki által tudottan zajlik. Senki nem titkolódzik, nem hangzanak olcsó és hamis vigaszok. Jákób családja körében készül a halálra.
Egyetlenegy feladata van még, minden maradék erejével egy dologra koncentrál. Áldást kell mondania utódaira, Isten áldását tovább kell adnia a következő generációknak. Lelki szemei nem saját, immár az enyészetbe vésző életére tekintenek, hanem fiakra, unokákra, dédunokákra, a következő generációkra, akik ha személyesen nem is, de hírből ismerni fogják őt. Jákób messze lát, túllát a láthatókon.
Az áldás az élet kiteljesedéséről, szaporodásról, sokasodásról szól. Jákób legfőbb vágya, hogy a hűséges Isten betartsa ígéretét, és leszármazottai népes serege Isten népeként lakjon majd azon a földön, amit az Úr ígért nekik. Mert nem mindegy, hogy élnek Izrael fiai.
Micsoda történet ez? És vajon mi közünk lehet hozzá? A mi világunkban a haldoklók intézmények biztos falai mögött adják vissza lelküket teremtőjüknek. Nem adatik lehetőségünk arra, hogy a nagycsalád (ha létezne), együtt legyen az elköltözni készülő családtaggal. És mit kezdjünk az utódok megáldásával? Sem az áldás cselekménye, sem a következő generációk iránti ilyen fokú felelősség, reménység nem sajátja "itt és most és azonnal" világunknak. És mit gondoljunk a sokasodásról, szaporodásról földünkön, amely jelentős részén éhség, szegénység és jövőtlenség szedi áldozatait?
Két lehetőség áll előttünk. Vagy - az imént mondottak alapján - "elbocsátjuk" ezt a történetet, mint ami teljességgel irreleváns számunkra, vagy pedig elismerjük, hogy Isten perspektívájától nagyon távoli a miénk, és ezzel nagyon tudatosan elé jövünk most: szólj hozzánk generációkat átölelő szövetségedről, életünket hatalmas erővel formáló áldásodról!
I. Jákób áldása forrása: személyes istenélmény és szövetségi hűség
Az aggastyán Jákób összeszedi minden erejét, felül az ágyon és így szól Józsefhez és két fiához: "A mindenható Isten megjelent nekem Lúzban, Kánaán földjén, megáldott engem…" Lúz, vagy más néven Béthel különösen fontos hely életében. Amikor családjától menekülni kényszerült testvére, Ézsau gyilkos haragja miatt, az est beálltával ezen a helyen tért pihenőre. Névtelen, ismeretlen volt a hely, szorongás és félelem járta át a magányos ifjú szívét. Isten azonban, akivel személyesen sohasem találkozott még, váratlanul megjelent, és azt ígérte, hogy vele lesz és megőrzi, bárhova megy, valamint visszaviszi majd apái földjére. (Gen. 28.10-22). Ezután Lúzt Jákób Béthelnek, Isten házának nevezte el, mondván: "Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam." Évtizedekkel később családosan és nagy vagyonnal valóban visszatért Jákób Kánaánba. Az Úr újból megjelent neki Béthelben, és megáldotta őt hasonló szavakkal, mint amelyeket ő mond most József fiainak (Gen. 35.1-12). Jákób személyesen tapasztalta Isten vezetését, szabadítását és áldását. Amit továbbad, az személyes istenélményen nyugszik. Nem erkölcsi prédikációt tart valamiről, amit soha nem tapasztalt, hanem szenvedélyesen tovább kívánja adni azt az áldást, az a hitet, azt a tapasztalatot, amit Isten hosszú és küzdelmes élete során bontott ki számára.
Az áldás azonban, amellyel fogadott fiaiként megáldja József két gyermekét, nemcsak saját élményein nyugszik. Isten Ábrahám és Izsák, azaz nagyapja és apja Istenenként mutakozott be neki, valamint utódairól, jövendő leszármazottairól is mindig beszélt vele. Nemcsak neki ígérte jelenlétét, védelmét, hanem arról biztosította, hogy gyermekeiről, unokáiról is gondoskodni fog. A haldokló, áldást mondó őasatya személyében öt generáció találkozik: Jákób ismerte nagyapját, Ábrahámot, magában hordozza apja, Izsák jelenlétét, és nemcsak fia, József, hanem unokái, Manassé és Efraim is jelen vannak. Az áldást mondó Isten szövetségét látja maga előtt, és saját istentapasztalatát is Isten családja iránti hűségében éli meg. Figyeljünk, hogyan nevezi néven az Urat ennek a jeleként: "Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom mióta csak vagyok mind a mai napig, az angyal aki a megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúkat!" Benne van Isten szövetsége őseivel éppen úgy, mint saját személyes tapasztalata.
Isten munkájának e két dimenziója ritkán van kiegyensűlyozottan jelen egy közösségben. Az ébredési, megújult, Istent személyesen megtapasztaló emberek (amilyenek legtöbben vagyunk) és gyülekezeti közösségek hajlamosak olyan mértékben hangsúlyozni ennek szükségét, hogy szem elől veszítik Isten nemzedékeken átnyúló, gyakran rejtett munkájának a valóságát. A szövetséges Isten szövetségi hűségét és ígéreteit. Olyan édes az Úr jelenlétének, szabadításának megtapasztalása ma, hogy Isten nemzedékeket átölelő munkája ízetlennek tűnik mellette. Mások meg büszke emlékezéssel szólnak presbiter nagyapáról, lelkipásztor ősökről, hitvalló reformátor felmenőkről (megint: nemcsak egyének, hanem gyülekezeti közösségek is), de Isten mai szabadítása és gondviselése ismeretlen számukra. Mindent megtesznek, hogy az unokájuk meg legyen keresztelve, és a szövetség részese legyen, de mintha maguk kevéssé élnék meg a szövetség erejét és valóságát a mindennapokban. Ez a kétpólúság, amely erősen jellemzi egyházunkat, nem maradhat fenn.
Az áldás, amit kapunk vagy továbbadunk, forrása éppen annyira a személyes tapasztalat, mint Isten nemzedékeken átnyúló munkája. Mivel legtöbben itt Isten munkáját személyesen értjük, hadd bátorítson, tanítson és emlékeztessen bennünket Isten szövetségére a következő idézet. Egy sokak által ismert keresztyén énekes, Michael Card ezekkel a szavakkal vezeti be egyik énekét: "… nagyapám az észak karolinai hegyvidék egyik prédikátora volt. Amint megtudta, hogy úton vagyok e világba, naponta imádkozott értem. Hiszem, hogy azok az imádságok meghatározták az életemet. Amikor felismertem Isten elhívását életemben, ő lett volna az első, akinek ezt elmondom, de addigra már hazaköltözött az Úrhoz. Egyszer álmodtam vele, és ebben az álomban átöleltük egymást. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon azért adatott-e ez az álom ajándékul, mert ő is annyira szeretett volna engem látni, amennyire én őt." Az ének, amely a nagyapa egy igehirdetésének bejátszásával kezdődik és zárul, visszatérő gondolata az, hogy a szerző Krisztus világosságát nagyapjában látta meg először. (Michael Card: Poiéma, érdekes és fontos még megjegyezni, hogy az egész életet felölelő album következő - és záró - dalában a szerző gyermekéről énekel). Ez a szövetség és Isten áldásának az az ereje, amit Jákób ismert, és amit Isten nekünk is ki szeretne jelenteni! Isten Krisztusban kiválasztott és elhívott bennünket, és ez azt jelenti, hogy engedelmességünkben, bukásainkban, sikereinkben, szolgálatainkban, megszentelődésünkben, harcainkban generációk vannak benne. (vö.: Az úrvacsorai liturgia záró részében mondjuk: "így éltek vele hitben elhunyt őseink…" !)
II. Jákób áldása tartalma: szaporodjatok és sokasodjatok!
A korabeli és ószövetségi gondolkodásnak megfelelően az áldás Istennek nagyon is materiális, anyagi természetű gondoskodását vetíti előre: "Szaporodjanak el és legyen sok utódjuk ezen a földön!" Nem lehet nem meghallani ebben a Teremtő Isten áldását, aki így szólt az emberhez: sokasodjatok, szaporodjatok, töltsétek be az egész földet! Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy egy család, egy nemzetség, egy nép jövője valóban az utódok létén és jólétén múlik. Ebbe a jólétbe beletartozik a gyümölcsöző, sokasodó életek száma, az élethez szükséges vagyon éppen úgy, mint Isten szövetsége, és az ezen belül biztosított jelenléte, vezetése és jóakarata. Az Ószövetség nem választja el az anyagit és a lelkit - ebben az áldásban sem. Jákób is többet ad tovább, mint szaporodó gazdagságot: "A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izraelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét!" Hogyan érthetjük és élhetjük meg ezt az áldást a mi életünkben?
Először a szülőkhöz szólok. Mindennapi küzdelmeinkben pelenkával, óvodával, iskolával, házi feladatokkal, nevelési problémákkal, valamint mindennapi örömeink közepette ismerjük fel, hogy mindennek mi az elsődleges célja és jelentése! Isten szövetséges népe tagjaiként nem mondhatunk mást, mint hogy Isten áldását és ígéreteit szeretnénk képviselni és nekik továbbadni. Életünk igazi kérdése, hogy már ma felismerjük-e annak jelentőségét, amit Jákób a halálos ágyán cselekszik: megáldja gyermekeit. Az idős emberek gyakran tudják, hogy ez az, ami igazán fontos. Talán azért is, mert lelassulnak, elcsendesednek, megállnak. Akik azonban gyermekeket nevelnek, életük közepén hordozzák az egyre szaporodó felelősségek terhét. Hiszünk-e mindezek közepette az áldásban, ami Jézus Krisztusban nemcsak a miénk, hanem a gyermekeinké is? (Ap.Csel. 2.39) Megvan e bennünk az aggastyán Jákób szenvedélyes vágya arra, hogy az áldást, a hitet, a szövetség valóságát továbbadjuk gyermekeinknek? Megáldjuk-e őket előttük és Isten előtt kimondott szóval úgy a hétköznapokban, mint az élet nagy fordulópontjain? Tudjuk-e, hogy áldást örököltünk azért, hogy áldást mondjunk? Nagyszülőként hordozzuk-e imádságban unokáinkat, akiknek szülei talán egyáltalán nem érnek rá arra, hogy gyermekeiket Krisztushoz vezessék? Éljünk úgy, mint akik számára valóságos az áldás, amely a szövetségben adatik!
A fiatal házasokon szintén sok teher van. Helytállás az első munkahelyen, az első otthon megszerzése, az együttélés megtanulása és a közös élet kereteinek, formáinak kialakítása. A pénz hiányának folyamatos szorítása, mindennapos bizonytalanság, hogy mit hoz a jövő. Az igényeket folyamatosan feljebb- és feljebb srófolja a világ, amelyben élünk. Nem csoda, hogy egyre kevesebb gyermek születik, miközben egyre többen mondják azt, hogy nem akarnak gyermeket. Bennünket társadalmi szinten fenyeget, hogy népességünk elöregszik és fogy. Belekiálthat-e ezekbe az aggodalmakba, ezekbe a félelmekbe Isten? Mondhatja-e, hogy szaporodjatok és sokasodjatok? Felnyitja-e szemeinket arra, hogy életünk meddő, ha éppen Isten ígéretét és áldását nincs kinek továbbadnunk?
És nagyon gyorsan hadd szólítsam meg azokat az idősebbeket és fiatalokat is, akik fájó szívvel hallgatják mindezt, mert nem született gyermekük. Milyen jó tudni, hogy abba az áldásba, amit Jákób Izsáktól és Árahámtól vett, valamint unokáinak ad tivább, nem csak a vér szerinti leszármazottak tartoznak! Pál apostol így világít erre rá: "Krisztus megváltott minket a törvény átkától … azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk."  Mindez pedig azt az ígéretet hordozza, hogy akiknek - Isten gondviselése révén - vér szerinti gyermekek nem adattak, nem kevésbé hívattak el az áldás továbbadására, mint mások. Ábrahám fiai lelki gyermekek, akik a ti hűséges életetek és szolgálatotok kapcsán részesülnek az Úr áldásaiban.
Ezzel a gondolattal pedig megérkeztünk Isten népéhez, a keresztyén gyülekezethez is. Gyülekezeti közösségünk összefüggésében szintén látnunk és hinnünk kell Isten szövetséges, generációkon átnyúló munkáját éppen úgy, mint közvetlen megújító, közös életünkbe beavatkozó, szabadító tetteit. Látjuk-e, hogy az áldást, amit az Úrtól akkor kapunk újta és újra, amikor együtt vagyunk, nem csak a miénk, hiszen annak hátterében ott áll más gyülekezetek hite és hűsége, úgy egykori anyagyülekezetünké, mint mindazoké, amelyek közvetve vagy közvetlenül formáltak bennünket? És hisszük-e, hogy Isten arra hív, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, a templom használatbavételével is, hogy az áldást tovább adjuk más embereknek, és majd - reménység szerint - Gazdagrét következő nemzedékeinek?
III. Jákób áldása titka: a kiválasztó Isten
Végezetül szólni kell Jákób áldásának egy furcsa, nehezen érthető vonásáról. József apja elé vezeti két fiát, Manassét, az idősebbet Jákób jobbjára, Efraimot, a fiatalabbat, annak baljára. Az áldó jobb az erő, a tiszteség, a hatalom jelképe; bár Jákób egy áldást mond a két fiúra, a jobbján lévő "többre" számíthat. József felháborodva látja, hogy apja keresztbe teszi kezeit, és így jobbjával a kisebbiket áldja meg, ami minden korabeli családi hagyománynak és rendnek ellentmond. Egy határozott mozdulattal helyreigazítja apja kezeit, valamint nyers szavakkal kommentálja a hibát, de ez Jákóbot nem akadályozza meg abban, hogy megerősítse: a kisebb testvér lesz a nagyobb.
A titokzatos cselekedet mögött nyilvánvalóan ott áll Jákób múltja. Ézsauval szemben ő, a fiatalabb testvér kapta az elsőszülöttnek járó áldást, bár esetében ez nem apja szándéka, hanem saját és anyja ügyeskedése révén történt így. Talán korábbi csalásához ragaszkodva teszi most ezt? Talán meg akarja mutatni, hogy azért is a kisebbé lesz a nagyobb áldás, és ezzel mintegy igazolná önmagát? Nem hiszem. Jákób túl van már ezeken a küzdelmeken, sok fájdalmat szenvedett el korábbi csalásaiért, nem valószínű, hogy ugyanez munkál még most is benne. A kérdésre, hogy miért cseréli meg kezeit a haldokló aggastyán, nincs válasz. Talán ő sem tudja. De egy láthatatlan erő, egy láthatatlan akarat így akarja ezt. Mert Isten, aki megáld és áldássá tesz, fenntartja magának a jogot arra, hogy ő azt válassza ki magának, akit ő akar. Ezért hát ez az esemény arra figyelmeztet bennünket, hogy miközben átéljük szabadítását újra és újra, miközben felismerjük, hogy nemzedékről nemzedékre tart hűsége és kegyelme, miközben szenvedélyesen vágyunk arra, hogy áldását továbbadjuk - ő az, aki a kegyelmez annak, akinek kegyelmez, és irgalmaz annak, akinek irgalmaz. Az áldás elnyerésének és átadásának végső titkát nem adta ki kezei közül.
Úrvacsorai közösségben vagyunk ma együtt. Akinek volt már találkozása Jézus Krisztussal találkozzon ma úgy vele, mint akiben Isten nemcsak őt, hanem utódait is kész megáldani, meggazdagítani. Kérjük, hogy nyissa meg szemeinket csodálatos voltára, a velünk kötött szövetség igazi mélységeire.
Aki úgy van ma velünk, hogy még nem találkozott vele, az legyen most hittel és reménységgel. Isten kiválasztott, megszólít és elhív, hogy részesévé tegyen nagyságos cselekedeteinek, amelyet nemzedékről nemzedékre cselekszik népével. Ámen!

József letelepítette apját, testvéreit és azok családját Egyiptomban, Gósen földjén. Ez a család azonban nem egy átlagos család. Számukra nem lehet pusztán az a kérdés, hogy mikor, hol és milyen körülmények között élhetnek jobban, vihetik többre. Ennek a családnak az őse, Ábrahám, Isten hívására indult el és hagyta maga mögött a biztos, kiszámítható és kényelmes életet. Elhitte az Úr ígéretét, aki új földet, számtalan leszármazottat és másokra is kiterjedő áldást ígért a gyermektelen és vándorló ősapának. Ez az ígéret és áldás az, ami körül az egész család élete forog. És most unokája Jákób, dédunokája József vezetésével Egyiptomban telepedik le. Hova vezet mindez? Mi lesz a föld ígéretével? Végérvényesen egyiptomivá válik a választott család? Mi lesz Isten ígéretével Egyiptomban? Egyiptomhoz vagy Kánaán ígéretéhez tartozik inkább József? Egyiptomban van, de nem lett-e túlzottan Egyiptomból való? Mint ahogy Jézus szavai szerint a tanítványok a világban vannak, de nem a világból valók. A ma olvasott részben ezzel a mindannyiunk számára valóságos feszültséggel nézünk szembe.
I. József a közéleti ember
Józsefet keménykezű, határozott állami vezetőként látjuk magunk előtt. Válságot menedzsel, az egész térségre kiható éhínség pusztító hatásait próbálja enyhíteni. Korábban láttuk, hogyan készült és készítette fel az országot erre a nehéz időre. Tervezett, adminisztrált és szervezett. Most pedig cselekszik, mint egy miniszterelnök-helyettes, vagy gazdasági miniszter. Jól végzett munkájával emberek tömegét menti meg az éhhaláltól.
Miért csinálja ezt József? Hogyan került ebbe a magas pozícióba? Meglehetősen szokatlan módon. Nem kampányolt a választásokra, sem nem járta végig a ranglétra lépcsőit. Tudjuk, hogy Isten emelte őt e befolyásos szerepbe. Ő kormányozta az eseményeket, amelyek során József Egyiptomba került, magasra emelkedett, majd a börtönben találta magát. A börtönben Isten jelentette ki neki, hogy mit jelent a fáraó álma a hét szép és kövér, majd a hét sovány és rút tehénről, a hét egészséges és kövér, valamint a hét kiaszott kalászról. Az isteni ajándék emelte őt a fáraó utáni első emberré, Isten volt az, akinek kezéből elfogadta felelősségteljes helyzetét.
József nem mondta a fáraónak, hogy neki Isten kijelentette, mit kell tenni, de tegye meg valaki más. Nem mondta, hogy ő Isten embere, az Isten által kiválasztott család tagja, és ezért nem vesz részt Egyiptom életében. Oldja meg az éhínséget, aki tudja, nem lelki dolog ez. József teljes felelősséggel vállalja, hogy Egyiptomban van, és kész Egyiptom jólétéért dolgozni.
Jézus azt mondja nekünk, hogy a világban vagyunk. Így imádkozik: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból…"  Pedig milyen gyakran tekintünk így a dolgokra. Vonakodunk tudatosan az Urat szolgálni azzal a befolyással, azzal a pozícióval, amivel az ún. szekuláris életben rendelkezünk. Persze hisszük, hogy Istentől kaptuk, de ez a hit a magánszférára korlátozódik. Annyit látunk, hogy Isten gondoskodik rólunk anyagilag ezen keresztül, de azt már kevésbé, hogy miben akar minket használni. József Egyiptomban van, ahogy mi a világban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nem vonjuk ki magunkat a környezetünk életéből, nem mondjuk, hogy azért mert Istenhez tartozunk, semmi közünk és felelősségünk a világ jóléte iránt. Pedig hajlamosak vagyunk erre. Azonban ha Istentől kaptuk befolyásunk, pozíciónk, azt a maga egészében tartozunk az ő szolgálatában megélni. Ezt jelenti a hivatás fogalma. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy Isten elhívásaként látod-e, és ennek megfelelően éled-e meg azt, ahogyan a világban vagy.
József Egyiptomban van, és ezt Isten intézte így, sőt, hihetjük, hogy ő is Isten elhívásaként éli ezt meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kísértené, ne vonzaná őt mindaz, amit Egyiptom jelképez. A fenyegetettség olyan mértékű, hogy veszélybe kerülhet a családnak adatott isteni elhívás. Egyiptomban van, oda helyezte az Úr, de nem kísértések nélkül való az államférfi pozíciója.
József messzemenőkig kitervelte, hogyan éri el a fáraó előtt, hogy testvéreit Gósen földjén, az ország legjobb részén telepítse le. A bibliai beszámoló azt sejteti, hogy Józsefet mindenek felett ez érdekli. Apjával egymás nyakába borulnak, amikor évtizedek után először látják egymást, de József meglepő gyorsasággal a föld ügyére tér át (46.29-31). Nem fiúként, hanem államférfiként viselkedik. Nem hagy túl sok időt az érzelmeknek, az emlékeknek, ami pedig elvárható lenne ebben a helyzetben. Minden úgy történik, ahogyan tervezte. A földet megkapják, és szemmel láthatólag jól élnek, József mindennel ellátja őket testvéreit, miközben az éhínség egyre súlyosabb lesz (47.12-13, 27). Az egyiptomiak jószágaiakat, majd földjüket és önmagukat is eladják a fáraónak azért, hogy élelmet kapjanak Józseftől. A család oly mértékben részesévé válik Egyiptomnak, hogy még a fáraó jószágának felügyelőivé is lesznek (47.6). A letelepedés az ország legjobb részén, az Egyiptom gazdagságához való kötődés a nyomasztó éhség idejében mintha azt érzékeltetné, hogy József túlságosan is egyiptomi lett. Nem lett-e túságosan lekötelezettje a fáraónak? Nem irányítják-e őt és gondolatait sokkal inkább a birodalmi politika és értékek, mint az isteni ígéret? József Egyiptomban van, de az isteni elhívás helyén nem lett-e túlságosan is Egyiptomból való? Eszébe jut-e mindezek közepette, Isten ígérete Kánaán földjéről és az áldásról?
A világban szolgálni Istent megkerülhetetlen elhívás mindannyiunk számára, ugyanakkor nem kísértések nélkül való. Állandóan e kettő feszültségében élünk: mit jelent, hogy a világban vagyunk, de nem a világból vagyunk? És ha a megoldás nem az, hogy kivonulunk a világból, hogyan maradjunk hűségesek Istenhez? Hogyan képviseljük őt a nyilvános életben úgy, hogy közben nem kompromittáljuk hozzá való hűségünket? Hogyan éljük meg, hogy Jézus Krisztus az urunk a munkahelyünkön? Mit tehetünk, amikor felgyorsult életünkből már-már kiszorul az Úr? Amikor olyan szinten merülünk bele e világ minden gondjába (munkahely, megélhetés, lakás, kölcsön, építkezés, gyerekek taníttatása, betegségek…),. hogy már rég tudjuk, nemcsak a világban, de teljesen a világból valók lettünk? Ami egykor isteni elhívásként indult, mára Isten nélküli projektté lett. Milyen könnyű elveszíteni Isten jelenlétét és közelségét a sok - önmagukban egyáltalán nem hibás vagy bűnös - tevékenység közepette.
Ha József körül így fel is pöröghettek az események, a fejezetet záró kép mégis azt mutatja be, hogy Isten ígéretének ereje győzedelmeskedett Egyiptom csábító alternatívája felett.
II. József, a fiú
Jákób, az apa és József, a fiú találkozása áll előttünk. József nem az uralkodó, nem a birodalom vagy saját családjának ügyintézőjeként van jelen, hanem egészen más szerepben. A keménykezű és határozott vezető most halálra készülő apjával néz szembe. Olyan helyzetbe került, amit nem tart kézben, amit nem irányíthat. Élet és halál kérdésében Egyiptomban megszerzett hatalma, zseniális szervezőképessége sem teszi az események irányítójává.
Jákób esküvel ígérteti meg Józseffel, hogy nem Egyiptomban fogja eltemetni: "Őseim mellett akarok pihenni. Vigyél el Egyiptomból, és temess az ő sírjukba!". Vajon puszta tradícióból ilyen fontos ez Jákóbnak? Azért esketi meg fiát, amiért a mai napig házastársak és családok egy helyre temetkeznek? Ha már el kell menni ebből a világból, legyünk azok mellett, akik életünkben fontosak voltak számunkra. Mindez igaz, de Jákób, valamint a kiválaszott család esetében többről van szó. Jákób Isten ígéretét tartja szeme előtt.
Volt idő, amikor ő is a javak, a vagyon, az ebből eredő biztonság embere volt. Fiatalkorában nagybátyja, Lábán házában nem annyira az áldás, mint a meggazdagodás érdekelte. El is érte, amire vágyott. És íme vénségére József által még nagyobb gazdagságra tett szert, ő és fiai. Egyiptom a bőség forrása lett az éhínség idején. Generációkra biztosított családjánmak a föld és a megélhetés. De Jákóbot már nem a javak érdeklik. Meghomályosult szemei előtt Isten ígéretei vannak. Ő nem akar Egyiptomban maradni. Nem is mert Isten engedélye nélkül idejönni. Jákób már tudja, hogy bármily vonzó és csábító is az, amit Egyiptom kínál, Isten mást tervezett neki és fiainak. Abban is tisztában van, hogy Egyiptom alternatívája megfojthatja az ígéret és áldás vonalát, ha Józsefhez nem jut el, amit Isten ennek a családnak adott. Ezért esketi meg, mondván: "Őseim mellett akarok pihenni. Vigyél el Egyiptomból, és temess az ő sírjukba!".
Talán József itt találkozik először, de felnőtt fejjel bizonyosan először azzal, hogy mire választotta ki családjukat az Úr. Az eddig leírtakban semmi sem utalt arra, hogy József tudaátban lenne a családi tradíciónak, az áldás, az ígéret, a hit történetének, ami generációkon át formálódott. Fiatalkorában elkerült otthonról, és élete jelentős részét az oly fontos családi tradíciótól távol élte. József megbocsátott testvéreinek és meglátta, hogy Isten gondviseléseként került Egyiptomba, de ez nem jelenti azt, hogy ismerné a nagyobb összefüggéseket. Ettől még egyiptomivá lehet. József Istentől felhatalmazva és megajándékozva menti meg tömegek életét az éhhaláltól, ami csak még jobban megerősítheti benne, hogy Egyiptomba tartozik, Egyiptomból való. Jákób az, aki tudja, hogy nem így van, ő kapott újra és újra ígéreteket Istentől, ő az, aki látja a láthatatlant. Ő tudja, hogy Izrael jövője Isten ígéretében van elrejtve, és Kánaán földjéhez tartozik. Azzal, hogy magához hivatja Józsefet és megesketi őt, a birodalmi kötődésű vezetőt az Isten ígéretéhez köti. Az apjának esküt tevő fiú fel kell hogy ismerje, hogy nem Egyiptom Izrael otthona. Fiúként kell megértenie, hogy ugyan Egyiptomban van, de nem Egyiptomból való. Mint államférfi, csak Egyiptomot látja. Mint apjának gyermeke, Isten ígéretei elevenednek meg benne.
A világban vagyunk, de nem a világból valók, mondja Jézus. Ennek felismerésére és megélésére nincs más mód, mint a megállás. Ki kell lépni a mindennapi helyzetből, távolabb húzódni az események forgatagától, és magunkat megvizsgálni. Isten ígérete, áldása, hogy mi az övéi vagyunk és ő a miénk lett Krisztusban, az alapja annak, hogy nem azonosulunk a világgal. Hogy nem leszünk oly mértékben a világból valók, hogy közben elveszítjük azt a különös elhívást, azt az isteni jelenlétet, amit ajándékba kaptunk. Ennek a megállásnak két módja van.
A tudatos, magunk által választott megálláshoz tartozik napi elcsendesedésünk, imádságunk. Isten színe előtt végiggondolva mindazt, amiben benne vagyunk, emlékezhetünk újra és újra Isten ígéretére, aki nemcsak ebben az életben ígérte nekünk áldását, de hűségét még ez életen túl is kiterjeszti ránk. Ugyanilyen megállást jelent a vasárnapi istentiszteleteken való részvétel, valamint csendesnapok, csendeshetek, ahol távolabb húzódunk a mindennapi rohanástól.
Van kényszerű megállás, leállíttatás is. Amikor esetleg éppen egy közelgő vagy megtörtént haláleset (lsd. József), egy betegség, vagy az életformában beálló nagy változás késztet arra, hogy feltedd a kérdést: mit teszek én itt, mire vagyok én ebben a világban, mi értelme van annak a sok mindennek, amiben elfoglalom magam?
Csendesedjünk hát el, és álljunk meg az Úr előtt. Jöjjünk elé azzal a kérdéssel, hogy úgy követjük-e Jézust, ahogyan ő imádkozott ezért: a világban, de úgy, hogy nem vagyunk a világból valók. Azaz nem vonjuk ki magunkat a környezetünk szolgálatából, gazdagításából, ugyanakkor nem is veszünk el e világ dolgaiban. Hisszük, hogy Isten többre hívott bennünket.
Egy pillanatra félretéve felelősségeinket, elengedve terveinket, nagy céljainkat, mint Isten gyermekei jöjjünk most hozzá, és csendesedjünk el nála. Hiszen az a kiváltságunk, hogy Jézus Krisztus által az Atya gyermekei lettünk, amiről a Szentlélek tesz bizonyságot a szívünkben. Ámen!

Jákób elindult Egyiptomba. Menne is, meg maradna is. De azért elindult. Valami azonban mégis Kánaánhoz köti, nem szabad a szíve. Egyiptom különben sem az a hely, ahová az ősatya könnyen menne. Egyáltalán, ki szeret költözködni? Különösen az élete vége felé, idős korban; hogyan tudná gyökereit kitépni, és vajon meg fognak-e azok még egyszer eredni az idegenben?
Ugyanakkor izgalommal és várakozással teli. Bár először nem akart hinni füleinek, amikor fiai beszámolóját hallgatta, de végül mégis felmelegedett a szíve. Hosszú évtizedekkel ezelőtt vesztette el kedvenc fiát, Józsefet. De a fiú emléke soha sem fakult meg, ahogy vígasztalanságát sem gyógyította az idő. Az elmúlt időszak különösen felkeverte a fájdalmas múltat. Az éhínség, fiai útjai Egyiptomba, az a különös és kegyetlen ember, Simeon elvesztése egy időre. Szörnyű kínokat élt át. És mindez hova vezetett? Józsefhez. József él, és Jákób számára nincs nagyobb öröm, nincs más vágy, mint újra látni őt. Nincs jobb hír, mint amit neki hoztak. Várakozó szívvel elindul Egyiptomba.
De valami még sincs rendben. Valami mélyen a szívében, lelkében idegenkedik. Egyre közelebb a határ, egyre valóságosabb a nyugtalanság. Nem tudná néven nevezni, csak érzi, hogy valami nincs rendben. Csak az idős ember idegenkedése ez? Vagy a hosszú út izgalma? Az egész nagycsalád és a jószágok összepakolásának fáradalmai? Vagy valami más?
Beérsebába érkeznek. Újabb emlékek törnek elő. Itt táborozott Ábrahám, a nagyapa. Aki hitt az Úrnak. Akiről mindenki csak úgy beszélt, mint aki különlegesen nagy hitet kapott. A családi hagyomány azonban mást is őriz. Apjának egy éjszaka itt jelent meg az Úr. Ígéretet tett neki, hogy vele lesz, megáldja és megsokasítja. És látja Jákób az oltárt is, amit apja épített, amikor segítségül hívta Istent.
Az élete sorsfordulóhoz ért. Pedig az ő korában már nem igazán vannak sorsfordulók. Most már tudja, hogy Isten elé kell állnia ezen a helyen. Állatokat hozatott, levágta őket és feláldozta az Úrnak. Jákób imádkozott - és Isten válaszolt. Amikor leszállt az éj és elaludt, egyszercsak hívást hallott: "Jákób! Jákób! - Itt vagyok! - Én vagyok az Isten, atyádnak Istene! Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott! Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd le a szemedet." Szíved azon nyomban felszabadult. De régen hallottad az Urat! Milyen régen hallottad az ígéretet. Mostmár tudod, hogy miért volt nehéz a lelked. Egyszer már el kellett hagynod az otthonod. Testvéred, Ézsau gyilkos haragja elől menekültél. Az pusztában, az éjszakában álmot láttál. Életedben először találkoztál az Úrral. Azt mondta neked, a hontalan üldözöttnek, aki becsapta apját, hogy ne félj, mert veled lesz. Veled megy, bárhova mész. Valamint azt is ígérte, hogy egyszer visszavisz arra a földre, amelyet nagyapádnak, apádnak és utódaidnak ígért oda. És valóban, szava igaznak bizonyult. Határtalan kegyelme és hűsége, hogy hosszú évek után visszatértél Kánaánba. Megtanultad, hogy ígéretei igazak, hogy ő kegyelmével és hatalmával véghezviszi, amit megfogadott. Visszavitt Kánaánba - hogyan hagyhatnád hát el azt a helyet? Ahol megáld, megsokasít, nagy néppé tesz. Akármennyire is szeretnéd látni Józsefet, akármennyire is úgy látod, hogy történteket csak Isten intézhette így, szükséged van a szavára. Akármilyen régen is hallottad őt utoljára szólni, most meg kell állnod a Fenséges előtt. A színe elé kell jönnöd, mert ismered a hangját, kóstoltad már valóságát, átjárt már jelenléte. Hiába mennél, repülnél Józsefhez, az Úr nélkül nem teheted. Isten ígérete erősebb benned, mint legtermészetesebb vágyaid.
És ő újra megmutatja hűségét: "Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott. Én megyek veled … és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd le a szemedet." Az első találkozásban Isten megerősítette és megújította ígéretét.
A második találkozás
Jákób Isten által megerősítve halad tovább Egyiptom felé. Semmi sem lett könnyebb az idős ember számára, mégis minden könnyebb. Idegen világban kell letelepednie öreg korára. Olyan erőtlen már, hogy a szekérre fiainak kell feltenniük. Mégis Isten szavával minden könnyebb. Mostmár örömmel teli várakozással készülhet a fiúval való találkozásra. A terjedelmes létszámú csapatot Júda vezeti. Az a Júda, aki József elvesztésében is élen járt… Most a család újraegyesülését vezeti. A testvérek megbékéltek.
Gósen földjéhez közeledve Jákób egyszercsak megpillantja rég nem látott fiát. Díszes kocsin érkezik, hatalma és befolyása messziről látszik rajta. Apa és fia nem váltanak szót, csak egymás nyakába borulva sírnak. A veszteség könnyei ezek? Hiszen oly sok minden veszett el számukra - örökre. Vagy az öröm könnyei?
Azután Jákób megszólal: "Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz." Milyen beszéd ez? Ki beszél itt halálról? Nem azt kellene mondania, hogy elveszett a fiam és megtaláltatott, hogy meghalt és feltámadt? Nem örömünnep kellene, hogy kövesse ezt a találkozást? Miért akarsz meghalni, Jákób?
Talán annyira beleette magát lelkébe a gyász, hogy egy pillanatnyi felsóhajtás után visszazuhan a vígasztalhatatlanságba? Nem kísértetiesen hasonlít ez a mondat most ahhoz, amit József elvesztésekor mondott: "Gyászolva megyek el a fiamhoz a halottak hazájába" (Gen. 37.35)? Jákób ebben a keserűségben élt hosszú évekig. Amikor azt az üzenetet hozták fiai az első egyiptomi út után, hogy Benjámint is magukkal kell vinniük, ha még egyszer Egyiptomba mennek, Jákób csak arra tud gondolni, hogy biztosan elveszti a második szeretett fiát is, és a bánat juttatja majd a halálba. Talán végleg beleragadt ebbe a gondolkodásba? Úrrá lett rajta a depresszió? Miért kell most megint a halálról beszélni?
"Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz." Nem az apátia, a közöny, a keserűség szava ez. Sokkal inkább a beteljesedés, a megelégedés hangja. Ennél többet nem kérhetett és nem várhatott. Hamarosan eljön az idő, többre már nem vágyik. Jákób, aki hosszú évek után találkozott Istennel, a helyén van. Isten küldte Egyiptomba és ő mondta, hogy József keze fogja le majd a szemét. Ennél nem kell több. Isten ígérete él. Vissza fogja vinni őt és utódait, akik nagy néppé lesznek Kánaánban. Van jövő. Van mire előretekinteni. És ezt a jövőt, aminek a hűséges Isten a garanciája, semmi sem veheti el. Ugyanakkor Isten nem csak a népről gondoskodik. Családja és szeretett fia mellette van. Sőt, még halála óráján is mellette lesz. Isten körbeöleli őt szeretetével, törődésével. Jákób Istenben bízik és megelégedett.
"Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak." - hangzik Jákób egy kései utódának hasonló szava. Ez sem a közöny, nem az apátia, nem a beletörődöttség hangja. Az apostol is magába roskadhatna, hiszen börtönben van. Az élete forog kockán. De ő is ígéretet kapott. Attól az Úrtól, akinek szabadító erejét sokszor átélte, akinek jelenlétét és valóságát ismeri. Ezért rábízza magát arra, aki örök életet ígért neki, és így kiált fel: "Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!"
Akinek nincs Istentől való, élő, önmagán túlmutató ígérete az életében, nem szabad és nem megelégedett ember. Vagy a vígasztalhatatlanságnak rabja, vagy az élet elvesztése feletti félelem köti gúzsba. A második talákozásban Jákób Istentől felszabadított emberként áll előttünk. Megvallja, hogy Isten ígéretéből él, amely túlmutat rajta.
A harmadik találkozás
Miután József és a testvérek megjelentek a birodalom ura előtt, hogy - a József által kidolgozott pontos koreográfia szerint - biztosítsák maguknak a földet, ahol letelepednek, József bevezette apját és odaállította a fáraó elé. Egymással szemben áll a két ember. Az egyik ereje teljében, mindenek uralkodójaként, a másik élete vége felé, bizonytalan, remegő lábakon. Az egyik saját országában, mint aki mindennel rendelkezik, a másik hontalanul, mint akinek mindenét fel lehetett pakolni néhány igavonó állatra. Az egyik teljes biztonságban, királyi méltóságban, a másik éppen ezek ellenkezőjében. Egyiptom királya és az ígéret atyja találkoznak.
Itt az alkalom a közbenjárásra. Ugyan már megtenné a fáraó, hogy gondját viseli a családnak. Itt a lehetőség a hálálkodásra. Milyen áldott jó ember, hogy Gósen földjét ajánlotta fel a jövevényeknek és jószágaiknak. Itt az alkalom a mindvégig való hűség kifejezésére. Amíg csak élek, számíthatsz rám. De Jákób nem könyörög, nem hálálkodik, és nem ajánlja fel szolgálatait a fáraónak. Mindezek helyett áldást mond rá. Amikor azután a fáraó életkora után érdeklődik, így szól: "Vándorlásom éveinek a száma százharminc esztendő. Életem rövid volt, tele rossz napokkal. Nem értem el atyáim vándorlása éveinek a számát." Az udvarias, nem túl sok jelentőséggel bíró kérdésre Jákób élete összefoglalásával válaszol. Élete nem volt sem könnyű, sem boldog. Fiatalon menekül otthonról, nagybátyja becsapja, majd meggazdagodik, de rettegve tér haza, szeretett felesége meghal, amikor legkisebb fia születik, elveszti kedvenc fiát… rossz és fájdalmas napok, semmi kétség. Majd újra áldást mond a fáraóra és eltávozik tőle.
Összetört, legyengült emberként áll Jákób a fáraó előtt. Semmije sincs - és mégis ő mond áldást. Miből mondja ezt, miből ad, miből fakad lelki ereje? Hogyan lehetséges, hogy mintha megfordult volna a helyzet: nem Jákób áll a fáraó előtt - hanem inkább a fáraó Jákób előtt?
Az Isten által megújított, a Jákób által befogadott, megvallott ígéret teszi ezt. Mert csak látszólag nincs semmije ennek az idős embernek. Csak látszólag gazdagabb, életrevalóbb a fáraó. Csak a látszat, hogy a gazdag uralkodó szebb jövővel bír, mint az ígéret atyja. Az élet, az áldás, a jövő - Isten maga - ehhez az erőtelen öregemberhez tartozik, aki küzdelmes és keserves életet élt, tele hibákkal, bűnökkel, csalásokkal, hamisságokkal. Mégis övé lett a hűséges és kegyelme Isten áldása , és ő az, akinek ezt az áldást tovább kell adni. És valóban, Egyiptom csak József által vészeli át az éhínséget. Az áldás megfogható módon vált valóra. A harmadik találkozás az ígéret megcselekvése.
Isten ígéreteket adó, azokat megtartó és - ha kell - felelevenítő Istenként mutatkozott be. Úgy, mint aki ma is él, és akinek szava egy életen át irányítja, formálja és meggazdagítja az életet. Sőt, túlmutat életünkön. Nemcsak azáltal, hogy szava formálta nagyszüleinket, szüleinket, és általunk formálja gyermekeink és unokáink életét is. Hanem azáltal is, hogy ígéretét még a halál sem semmisítheti meg. Hiszen a megígért gyermek eljött, a kereszten meghalt, majd a harmadik napon feltámadt. Azért, hogy mindannyian elmondhassuk egykor: Nekem az élet Krisztus - a meghalás nyereség! Ámen.

(A helyzet)
"Azt pedig, tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott."
Hosszú ideje kínlódik keservesen a kiválasztott család. Úgy tűnik, hogy miközben a feszültség egyre jobban fokozódik, a helyzet egyre drámaibbá válik, nem lesz megoldás. Mindhárom félben felszakadtak, a felszínre törtek az évtizedekig szunnyadó indulatok, és bizonytalan, hogy ez milyen következményekkel jár.
Jákób retteg, hogy József feletti gyásza után most Benjámin kapcsán is meg kell járnia a szeretett fiú elvesztése feletti mélységet. Semmi másra nem tud gondolni, mint arra, akit már rég elvesztett,valamint arra, aki éppen elveszőben van. Szinte érzi, hogy megállíthatatlanul közeledik felé az újabb csapás. Akinek élete nem más, mint az évtizedes veszteség siratása, nem képes másra készülni, mint egy újabb veszteségre.
A testvéreket az elkövetett bűn súlya nyomasztja már-már elviselhetetlenül. Valami megfoghatatlan erő a napvilágra hozta azt, amit mindig rejtegettek. Isten jogos bosszúja ez, úgy érzik, mert nem hallgatták meg azt, aki kegyelemért könyörgött nekik. Júda önmagát ajánlja rabszolgának Benjámin helyett, mert menteni akarja, ami még menthető. De kit tudja, hogy mi lesz a válasza ennek a különös embernek, aki egyszer keményen vádolja, máskor gazdagon vendégül látja őket?
És József? Vajon továbbra is keserűséged és a bosszú által vezérelve fogsz testvéreid felett uralkodni? Vajon tovább szövöd lehelletfinom hálódat, amellyel kegyetlenül körbezártad őket? De mit tehetnél még azon túl, hogy úgy intézted, éljék át újra a húsz évvel korábbi helyzetet, amikor eggyel kevesebben - nélküled - tértek haza az apjukhoz? Tudsz ennél fájdalmasabbat kiötölni a már úgyis kétségbeesett társaságnak?
Nem számítottál rá, hogy mindeközben te is újraéled az eseményeket. Nem számítottál rá, hogy megtudod, milyen hazugsággal érkeztek tesvéreid apád házába. Nem számítottál rá, hogy felidézik előtted apád képzeletbeli halálod feletti bánatát. Nem számítottál rá, hogy keserűséged és a bosszú nem akadályoz meg abban, hogy apád és testvéreid, egész családod nyomorúságos állapota megérintse a szívedet.
Mi következik most? Mi következhet ezek után? A bosszú, a bűntudat és a gyász kimondhatatlan módon feszülnek egymásnak a családban. Van kiút? Létezik még jövő? Jöhet még valami új? A feszültség elhordozhatatlan, valaminek történnie kell. Vajon pusztulást és pusztítást hoznak ezek az erők? Nem ritka, hogy ilyenkor valaki meghal. Az elviselhetetlenné lett helyzet tragédiába torkollva oldódik fel. Te sem bírod már tovább, nem tudsz magadon uralkodni. Őszintének kell lenned, és le kell leplezned magadat, feladva ezzel a pozíciót, amelyből az eseményeket - láthatatlanul - akaratod szerint irányítottad. "Ekkor József már nem tudott tovább uralkodni magán az ott álló sok ember előtt, és felkiáltott: Küldjetek ki előlem mindenkit." Majd hangosan sírva mondta: "Én vagyok József! Él-e még az én apám? A tiéid a rettegéstől bénultan és némán merednek rád. "Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba!" - magyarázod, de ez semmi jót sem sejtet számukra. Még mindig kétes, hogy mi lesz a dolgok kimenetele. De mintha készülne valami új...
(A fordulat)
"Azt pedig, tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott." - mondják neked mások az általad is jól ismert igazságot. "Hidd ezt el, Isten majd mindent jóra fordít. És bocsáss meg." Ezt is ismered. "Tudod, mit mond az Úr… Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan én is megbocsátok tinektek." -  mondják megint. Ó, milyen könnyedek és magabiztosak! Ó, azok a csillogó szemek! Csakhogy ők nem értenek semmit, úgy érzed. Most, hogy nem másoknak kell tanácsot adni, most, hogy az elmúlt évtizedek megaláztatásairól, kínjairól, a hozzád legközelebb állók hűtlenségről van szó, mindez ezerszer súlyosabb, mint bármikor korábban gondoltad. Érzed, hogy döntéseden és szavaidon mindannyiótok jövője függ. Élet és halál kérdése ez. Tudod, hogy mit kell elengedned. De nincs erőd. Emlékként ott él benned a sok szenvedés. Hogy tudnád ezt feledni? Hogyan tudnád elfogadni? Hogyan tudnál a múlttal megbékülni? Igen, látod, hogy ők is szenvednek, sebeket hordoznak. Hogy el kellene mindezt engedned. El is akarod engedni. Tudod, hogy másképpen sehova sem juttok. Nincs jövő, nincs újabb lehetőség, nincs élet. Csak gyűlölet, vádaskodás, félreértések, nagy családi félrebeszélések. Mindenki tudja, mi a lényeg, de senki sem beszél róla. Soha nem mondtátok ki, mégis megegyeztetek, erről nem beszélünk. Közben együtt vagytok, de távol egymástól. El kellene hát engedni. De képtelenség! Ilyen gonoszságot… a saját testvérükkel szemben. És … miért engedte ezt Isten? Hogyan történhetett meg, ha ő van? Hol volt Isten akkor?
Az újabb kérdésre váratlan választ kapsz. Csak nem?! Istenem… Nem, ez nem lehet igaz. Ilyet nem tehetett! Ezért nem! Eladtak, hogy a családunk ne haljon éhen?! Azért, hogy megmeneküljünk és életben maradjunk? Mert ha én nem vagyok ebben a helyzetben, minden másképpen alakul? Hogy idős édesapám méltóképpen haljon meg?
Nem is tudod, mennyi idő telt el e gondolatokkal. Néhány másodperc, néhány perc… Felnézel és újra látod őket, amint ott állnak előtted, a rég halottnak hitt József előtt, zavarodottan és bénultan. És megszólalsz. Sírva, a fájdalomtól és az örömtől sírva mondod ki végül a megbékélés szavait: "De most ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide eladtatok, mert azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok." - Mit beszélsz, testvér? - néznek rád dermedten. "Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással." Kicsoda? És mit csinált? József! Mondd még egyszer, ha ez az evangélium! "Tehát nem ti küldtetek ide, hanem Isten, aki engem a fáraó első emberévé, egész házának urává és egész Egyiptom uralkodójává tett."
Érzed, mekkora bolondság mások szemében, amit beszélsz, de tudod, hogy helyesen szólsz. Soha ilyen békességet nem tapasztaltál az elmúlt időben. Soha ennyire nem élted át Isten titokzatos elhívását és terveit, mint most. Soha ilyen közel nem érezted magad az Úrhoz. Soha nem voltál ennyire bizonyos, hogy terve van veled, és nem esetlegesek a veled történő dolgok. Nem tudod szavakba önteni, másoknak magyarázni, hogyan lehetséges ez. Hogyan gondolod, hogy Isten küldetésében jártál, miközben eladtak, megaláztak, börtönbe kerültél… De nem is akarod magyarázni. Ismered őt és szíved legmélyén meggyőződtél affelől, hogy amit veled tettek, az Isten előtt volt mindvégig. Nem, azt sem gondolod, hogy testvéreid jól döntöttek, amikor álmaid miatt meggyűlölve ellened fordultak. De mostmár szabad vagy. Szabad arra, hogy megöleld és megcsókold őket, és leülj velük beszélgetni. Sohasem beszélgettél még velük. Mindig viszály volt otthon, amióta csak az eszedet tudod. De most mindannyiótok életében valami történt. Valami új kezdődött. Valami megváltozott.
Ez a felismerés órája. Nemcsak ők ismerik fel, hogy kivel állnak szemben, hanem te is. Istennel állsz szemben. Mindig és mindenhol, ott is és akkor is, ahol és amikor ez a legkevésbé tűnik valószínűnek. És amint ezt mostmár nem általános igazságként, hanem saját megszenvedett, megharcolt és élő hitvallásodként megvallod, megszabadulsz. Ahogy kimondod a szavakat "Isten küldött el engem előttetek", hatalmas súlyok szakadnak le rólad, és ott, ahol eddig nem volt jövő, nem volt valami újnak, az életnek lehetősége, élet fakad.
(A jövő)
"Azt pedig, tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott."
Isten tervei kezdenek kibontakozni körülötted. Először az a legfontosabb, ami közvetlen a családodban történik. József testvéreivel megbékélve beszélget, de van valaki, aki mindenkinél fontosabb számára. Alig várja, hogy apja megtudja a hírt: elveszettnek hitt fia megtaláltatott. És bár a hír hallatán először "szíve hideg maradt, nem hitt nekik", a testvérek elbeszélése, valamint az ajándékok meggyőzték őt, és hosszú évtizedek után"fölélénkült apjuknak, Jákóbnak a lelke". Csodálatos átélni, hogy ott, ahol nem volt remény, megújulnak az emberek. De ne várd ezt azonnal. Jákób először nem hisz azoknak, akik egy életen át hazugságban éltek egy fedél alatt vele. Jákób nem könnyen tudja elhinni, hogy nem csapás, hanem felfoghatatlan áldás híre érkezik hozzá. Az Úr által kezdeményezett újat néha nem könnyű befogadni. Légy türelmes és kitartó!
A testvérek felett megtört a bűntudatból táplálkozó félelem mindent átjáró valósága. Tudják, hogy vétkeztek, de József kegyelmesen bánt velük, megbocsátott nekik. Megnyíltak az ő szemeik is Isten nagyobb tervére, ahogyan elküldte előttük Józsefet. Apjuk halálakor azonban újra felmerül bennük a kétség: "Hátha József bosszút forral ellenünk, és visszafizeti nekünk mindazt a rosszat, amit vele szemben elkövettünk." (50.15) Ne szomorodj el, ne csüggedj el, hogy még mindig itt tartotok. Ne hidd, hogy nem nyílt meg az Istentől való jövő. De lásd, hogy mindig vannak erők, amelyek elcsüggesztenének. A beteges gyász, a bűntudat és a bosszú erői már a múlthoz tartoznak. Megbocsátottál és Isten előrelátását, gondviselését vallottad meg. Kezéből fogadtad mindazt, ami veled történt. Elkezdődött az új, amit ő készített számodra. Kibontakozóban van körülötted Isten terve. Ne engedd, hogy bármi elcsüggesszen és visszataszítson a keserűségbe.
Végül azt is látnod kell, hogy nemcsak rólad és szűk családodról van szó. A családi drámán túlmutat egy nagyobb történet, amelynek részévé lettél. Isten népe története a tiéd. A fáraó Egyiptom földjének legjavát ajánlja apádnak és testvéreidnek. Generációkon keresztül meghatározza majd ez néped jövőjét. Isten terve, amely életedben és családodban bontakozik ki, messze túlmutat rajtad. Túlmutat azokon, akiket ismersz. Túlmutat azokon, akik egy helyen vagy egy időben élnek veled. Túlmutat azon, amit legmerészebb álmaidban álmodtál. Mert amit ő eltervezett és előre lát, azt elképzelni sem tudjuk. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy szeretetétől soha semmi el nem választhat bennünket. Ezért nem marad más, mint hogy így magasztaljuk őt:
"Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen" (Ef. 3.20-21)

"Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék."
A felnőtté vált gyermek tudta, hogy egyszer újra előkerül a dolog. Nem, nem a több mint húsz évvel ezelőtti kegyetlenkedésére gondolt, amikor először testvére halálát kívánta, majd pedig hazug mesét szőttek apjuknak egy vérengző vadállatról. Ezen nem szokott gondolkodni, bár sötét árnyékként mindig követte, bármerre ment. Ez csak az ő és testvérei titka. Júda fejében Egyiptom erős embere járt. Látta, amint napról napra fogy az élelem, amint egyre közeledik az elkerülhetetlen. Látta, amint apja egyre jobban emészti magát, egyre inkább bezárkózik, falakat építve magának a múlt keserves emlékeiből. Érezte, hogy nem kerülheti el a szembenézést sem a kemény és szigorú főemberrel, sem apjával. Valami egyre súlyosabban nehezedett rá. Miért akarja az az ember éppen az elveszett József édestestvérét látni? Miért nem képes már apja túltenni magát gyászán? Miért kell neki mindenki előtt titkolózni? Meddig kell az apa fájdalmát látva folyamatosan szembesülnie tettével? Meddig lehet hazugságban, nagy családi titkot rejtegetve élni? Mikor lehet egyszer végleg elfelejteni a múltat?
És eljött a nap, ahogyan mindig eljön, hiába szeretnénk feltartóztatni: "Amikor mind megették az Egyiptomból hozott gabonát, ezt mondta nekik apjuk: Vásároljatok megint egy kis élelmet!" És újra megnyílt a csapda. Hogyan magyarázod meg neki, hogy engedje el a legkisebb fiút? Miközben tudod, hogy múltbeli cselekedeteiddel te döntötted romba az életét. De hogyan kerülhetnéd el ezt a kényes ügyet? Miközben csak rettegve tudsz arra gondolni, hogy ismét meg kell állnod az előtt, akinek kezében az életed. És hogyan halogathatnád a döntést? Az éhség nagy úr. Nincs menekvés. Esetleg megpróbálsz majd ügyesen manőverezni, de nincsen túl sok tered. Senkivel sem lehetsz őszinte. Sem apáddal, sem azzal a másik emberrel, aki életed szerves részévé vált. Majd mindent megteszel a fiúért, meg is ígéred apádnak, mindent magadra vállalsz. Valahogy majd csak kievickélsz ebből a csapdából, reméled, de mégis mintha nem a te kezedben lenne a dolgok menete.
Végignézed, amint apád reszkető kézzel csomagol. Összeszed mindent, ami érték, csak hogy megnyerje a távoli ember jóindulatát, és visszakapja legkisebb fiát. Semmi másra nem mer gondolni. Összeszedi a zsákotokba titokzatos módon visszakerült pénzt is, nehogy adós maradjon. Majd hallod, amint a mindenható Istenhez esedezik, de azt is, amint jól ismert letargiájába zuhan: "Ha már el kell veszítenem gyermekemet, hát elveszítem!"
Bűntudat és vendéglátás (43.15-34.)
Nem kevés kínok között érkeznek a testvérek Egyiptomba. Ki szeret visszamenni legrosszabb emlékei színhelyére? Amikor nem tudod, hogy most mi következik. Amikor eszedbe jut, ahogyan az előző alkalommal magyaráztad a váratlanul súlyos helyzetet: "Bizony, a testvérünkért bűnhődünk most, mert láttuk az ő nyomorúságát, amikor könyörgött nekünk, de nem hallgattunk rá. Emiatt ért utol bennünket ez a nyomorúság." (42.21) Vajon mi jót várhatunk ugyanezen a helyen? Ugyanabban a helyzetben. Még ha jónak tűnik is valami, az is bizonyosan csak csapda. Miért vezetnek be bennünket annak az embernek a házába? Gyanúsan előzékeny a titkára… Meg akarnak vendégelni? Nem tudod elhinni. Nem csak azért, mert ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltad korábban. A lelkiismereted nem engedi. Ez a hely a bűnhődés helyévé lett. Itt minden arra emlékeztet, amire nem akarsz emlékezni. Hogy fizetned kell, valakinek el kell számolni azzal a tettel. Vétkeztél és bűnhődnöd kell. Ezért nem vagy szabad elfogadni, hogy jó szót szóljanak hozzád. Mindent, minden kedves szót, minden barátságos mosolyt, minden őszinte szándékból való közeledést elutasítasz. Mindenhol csapdát sejtesz, és rettegsz. Félsz, hogy kiderül a titok. Képzeleted pedig a legvadabb szárnyalással festi fel a lehetséges végkifejletet: "Ránk fognak rontani, ránk fognak támadni, és szolgaságra vetnek bennünket szamarainkkal együtt."
A legjobb módszer megpróbálni megelőzni a bajt. Tisztázzuk magunkat nyomban, oszlassuk el a kételyeket, és mondjuk, hogy nem mi vagyunk azok. Mutassuk meg, milyen becsületes emberek vagyunk. "Urunk, jártunk mi már itt a múltkor is élelmet vásárolni. De amikor elérkeztünk éjjeli szállásunkra, és kinyitottuk zsákjainkat, kitűnt, hogy mindegyikünk pénze a zsákja szájában volt, ott volt a pénzünk a teljes összegében! Ezt most mi visszahoztuk magunkkal. De más pénzt is hoztunk magunkkal, hogy azon élelmet vásároljunk. Nem tudjuk, ki tette pénzünket a zsákjainkba."
De hiába mindez, magad sem hiszel a mentegetődzésnek. Mert a pénzt valóban nem loptad, de te is tudod, hogy itt valami egészen másról, sokkal mélyebb dolgokról van szó. Ezért nem vagy nyugodt, pedig udvariasan fogadnak és viszontlátod testvéredet. Nincs békességed, pedig alázatosan leborulsz a most oly nyájas és kedves főember előtt, akinek átadod az ajándékaid. Nem érted, miért érdeklődik apád felől, miért fordul különös figyelemmel a legkisebb testvéredhez. Nem tudod, miért szalad ki váratlanul hirtelen a teremből, és különösen feszélyez, hogy mindannyiotokat életkor szerinti sorrendben ültet az asztalhoz, mintha ismerné a családot. A legkisebb ötszörös adagja is mintha ismerős lenne, mint oly sok minden, ezen az ismeretlen helyen. Ez az "ismerősség-érzet" azonban cseppet sem bátorító, inkább valami megfogalmazhatatlan fenyegetést hordoz. Várod, mikor lesz vége ennek a valószínűtlen ál-békességnek. Végül a jó bor megteszi a magáét, és pattanásig feszült bensőd felenged. Talán tényleg sikerül kiszabadulni a csapdából. Talán tényleg sikerül leplezni a múltat.
Bűntudat és lelepleződés (44.1-17)
            "Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék."
De néha mégis van, gondoljuk, mint a testvérek, akik elindultak hazafelé. Eggyel többen, mint amennyien érkeztek, élelemmel megrakodva mennek apjukhoz. Milyen boldog lesz, amikor újra magához ölelheti a szeretett fiút, a legkisebbet. Júda is megkönnyebbülve sóhajt fel, eleget tett ígéretének. Most visszavisszük neki azt, akit annyira szeret. Igen, a titok még mindig titok, de most mintha jóvá tettük volna. Lazul a nagy teher szorítása, talán lassan el is múlik. A korábban kegyetlen és szigorú úr szinte a család barátja lett, a magába zárkózó édesapa hamarosan egyetlenét zárja a karjaiba. A küldetés sikerrel járt, a sikeres utak pedig hajlamossá tesznek arra, hogy megpróbáljuk elhessegetni magunktól a múlt sötét árnyait.
De hamarosan kiderül, hogy a testvérek szabadsága csak virtuális szabadság. A titkár vádjaira még magabiztosan és tiszta lekiismerettel válaszolnak: "Akinél megtalálják [az ezüst serleget] szolgáid közül. az haljon meg, mi magunk meg rabszolgái leszünk uramnak." A tények azonban ellenük vallanak. A serleg éppen a legkisebb fiú zsákjában van. És ez, szerintük, nem lehet véletlen.
Nem gondolhatod már, hogy véletlenül beszélt veled így ez az ember. Nem lehet véletlen, hogy éppen a legkisebbet akarta látni. Nem lehet véletlen, hogy az ő zsákjába került a serleg. Nem lehet véletlen, hiszen kísértetiesen hasonlít a helyzet ahhoz, amit titkolni és elrejteni igyekszel. A kérdés ma is az, hogy mi lesz apáddal, ha elveszti kedvenc fiát.
Még ha eddig nem is mertél így beszélni, most már megadod magad: "Isten hozta napvilágra szolgáid bűnét." Ezt a sok véletlent csak Isten jogos bosszújaként tudod megélni. Hiszen nem serleglopásról beszélsz, azt Isten nem hozhatta napvilágra, hiszen nem történt meg. Egészen más történik. Nem akarsz többet rejtőzködni. Nem bírod többet a hazudozást. Belefáradtál a manipulációba. Úgy érzed, nem tudsz menekülni a bűnöd elől. Utolért az égi igazságszolgáltatás. Istent is ilyennek tudod csak elképzelni; rendezetlen múltod nem engedi, hogy szeretetéről, elengedéséről, kegyeleméről ismerd őt. Elért a végzeted. Egy azonban bizonyos: "Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék."
Bűntudat és felelősségvállalás (44.18-34)
"Csak az lesz a rabszolgám, akinél a serleget megtalálták, ti pedig menjetek el apátokhoz békességgel!" Mi ez, ha nem egérút? Újabb lehetőség a menekülésre? Ígéretet tettél, de még mentheted magad. El tudod képzelni, hogy milyen lehet ennek az embernek a rabszolgájává lenni életed végéig? Apádnak meg majd mondtok valamit…
De amikor felismerjük, hogy semmi sem maradhat rejtve, amikor van bátorságunk, hogy kimondjuk, vétkeztünk, valami új születik. A felnőtté vált fiú szabaddá lett. Szabad vállalni a felelősséget. Egykor élen járt testvére eladásában és az apjának való hazugságban, de ma már nem kell ezt megismételnie. Az évtizedes titok ereje kezd megtörni, neki nem kell tovább rejtőzködni. Azonosult bűnével, és mostmár azonos lehet önmagával is.
De ennél többről van szó. Felszabadult apja szeretetére is. Az, aki azért gyűlölte testvérét, mert apja jobban szerette, mint őt, most képes abban kimutatni apja iránti szeretét, hogy elismeri, ha a legkisebb nélkül térnek vissza, apja belehal a bánatba: "Ha úgy térek most vissza apámhoz, a te szolgádhoz, hogy nem lesz velünk ez a fiú, akihez lelkéből ragaszkodik, és ha meglátja, hogy nincs meg a fiú, akkor meghal, és szolgáid a bánat miatt juttatják apánknak, a te szolgádnak ősz fejét a halottak hazájába." Erre csak akkor vagy képes, ha megbántad, amit tettél. Ha szívből fájlalod, amit okoztál a másik életében. Ha minden porcikád azt mondja, bárcsak ne tettem volna meg ezt a hatalmas gonoszságot - függetlenül attól, hogy milyen körülmények vezettek oda. A bűnbánó szív szabadul fel a szeretetre és az együttérzésre. Ismered és átéled a másik fájdalmát, mert erőidet már nem arra pazarlod, hogy önmagad védjed meg. Megnyílsz a másik ember felé, és érzed, hogy mi az, amin neki kellett végigmenni - talán miattad is. Újra - vagy talán először - tudsz szeretni, olyan szeretettel, amelyet a következő hitelesít: "Ezért hadd maradjon itt a te szolgád e fiú helyett uram rabszolgájaként, ez a fiú pedig menjen el testvéreivel!"
Közben megismerted, szívedben átélted Isten közelségét és szeretetének melegét. Így imádkozol:
"Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim,
egész nap jajgatnom kellett.
Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed,
erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.
Megvallottam neked vétkemet,
bűnömetnem takargattam.
Elhatároztam, hogy bevallom
hűtlenségemet az Úrnak,
és te megbocsátottad bűnömet,
amit vétettem." (Zsolt. 32.3-5)

Az elfojtott sérelem
Azt hitted, hogy végképp lezártad a múltat. Több, mint két évtized távolságába kerültek tőled ifjúkorod súlyos családi konfliktusai. Már-már alig emlékszel annak részleteire, ahogyan elbántak veled. Túlzottan szerető és kivételező apád, a többiektől megkülönböztető drága és divatos ruhád, hazugságaid és vadnak tűnő álmaid, tesvéreid gyilkos indulatig fajuló irigysége, a zuhanás a kútba, az ezt követő rabszolgasors, már mind-mind a múlté. Nem is igen jut eszedbe, az idő jótékony fátylat borított fájdalmas emlékeidre. Családod kudarcának következményei sem sújtanak már. Kiegyensúlyozott életed van gyönyörű és előkelő feleséged mellett. Aki olyan sokáig magányos voltál egy idegen országban, ma családod közösségében élsz. Gyermekeid napról napra növekednek és fejlődnek. De nemcsak a családi élet területén lettél sikeres.
Fontos pozíciót kaptál, hatalom és felelősség adatott neked. Emberek ezreit és tízezreit érintő élelmezési segélyprogramot vezetsz. Tudod, hogy nem hiábavaló a munkád, elismert és köztiszteletben álló ember vagy. Tudod, hogy bölcsességed és szervezői képességed, az előző évek megfeszített munkája megtermi gyümölcsét. Egyiptom felkészült az éhínségre, és ezért a természeti katasztrófa nem fogja megtizedelni a lakosságot.
Mindeközben alázatos ember vagy, aki mindezért Istennek tulajdonítja a dicsőséget. Mindig megragadod az alkalmat, hogy elmondjad, nem te, hanem Ő. Nem a te bölcsességed, hanem Istené, nem a te kezedben van a történelem, hanem az Úréban.
Emberek tömegei özönlenek hozzád, akiket te látsz el élelemmel. Életed eddigi legelfoglaltabb időszaka ez. Most méretik meg, hogy sikeres lesz-e az előző évek megfeszített szervező munkája. Az Istentől bejelentett természeti katasztrófára készültél fel. És úgy érzed, úgy látod, minden a megfelelő kerékvágásban halad. A magtárak megnyíltak, a föld minden részéről hozzád jönnek élelmet vásárolni.
Azt hitted, végképp lezártad a múltat. Hányszor mondtad, hogy nem haragszol senkire, sem apádra, sem testvéreidre. Rég eltemetted a régi sérelmeket, Isten kárpótolt mindenért. Mindennek biztos jeleként első gyermeked Manassénak nevezted el, mondván: "Elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet és atyámnak egész házát." És ezt komolyan is gondoltad, József.
A felszakadó sebek
De most itt vannak. Testvéreid, atyád házának képviselői, itt állnak előtted. Te tudod, hogy kik ők, ők nem tudják, hogy te ki vagy. A te kezedben hatalom, élet-halál ura vagy, az ő kezük üres, éheznek. Pont fordítottja a helyzet a sok évvel ezelőttinek, amikor az ő kezükben volt a te életed, és te voltál a tehetetlen. Itt vannak, József, de nemcsak a testvéreid. Velük jönnek az érzések, az emlékek, az indulatok. Feltámadt és szemben áll veled saját eltemetett, elfeledettnek hitt múltad. Azt hitted, rendezted, legyőzted, a hátad mögé vetetted, de most rádtör nyíltan, váratlanul, megállíthatatlanul. És úgy tűnik, erősebb nálad, maga alá temet.
Egyszeriben emlékszel, kristálytisztán emlékszel mindenre. Emlékeiddel együtt elborítanak a megalázottság, a tehetetlen düh, az otthon elvesztése feletti gyász érzései. Húsz év távlata semmit sem számít, olyan erővel nyomakodnak, tódulnak feléd, árasztanak el az emlékek és érzések.
Emlékszel arra, amikor drága és divatos ruháid miatt testvéreid irigységgel teli gyűlölettel taszítottak ki körükből. Amikor nem értett meg senki, sem apád, sem bátyáid.
Emlékszel arra, amikor hiába könyörögtél kegyelemért, senki nem hallotta meg az előtted állók közül kiáltásodat, senki sem törődött tehetetlen vergődéseddel.
Emlékszel arra, amikor Potifárné hazugsága börtönbe juttatott. A hosszú-hosszú várakozásra, a főpohárnokban való csalódásra, a reménytelenség óráira. Amikor ezerszer végiggondoltad, hogyan alakulhatott így az életed, amikor azon gondolkoztál, hogy vajon mi van otthon a családoddal, mit szólnának, ha tudnák, hogy élsz és egy börtönben vagy eltemetve.
És most emlékszel arra, hogy az Úr mindvégig veled volt, felemelt, családot és hivatást adott - de valami még sincs rendben. A lelked beteg. A múlt biztosan tartja rajtad a kezét. Nem vagy szabad.
Előtted a tesvéreid, arccal a földre borulva. Emlékszel az álmaidra is. A tesvéreid kévéi a mezőn leborulnak a te kévéid előtt. Majd pedig a nap, a hold és tizenegy csillag borult le előtted. Az első álom beteljesedett. Itt vannak mind a tízen. Mégsem vagy szabad és elégedett.
A lerendezetlen múlt nehéz emlékei egyszer előjőnek. A testvéredet jobban kedvelő apa. A téged mindig elhanyagoló nevelőszülő. A mindig önmagával foglalkozó, önmagát igazoló alkoholista szülő. Az érzelmi zsarolást folytató, állandóan lelkiismeretfurdalást keltő anya. A kegyetlenül gúnyolódó osztálytársak. Egy tanár, aki mindent megtett azért, hogy bebizonyítsa, mindenre alkalmatlan, értéktelen ember vagy. Nem kell más, csak egy személy, egy helyzet, egy hang, egy illat… vagy egy történet, mint a mai. És kibillentve biztosnak hitt bástyáid mögül az általad megzabolázottnak hitt múlt feltámad. Jelen van. Él. Rádtámad. Mindannak ellenére, amit Isten azóta neked ajándékozott. Nem tudod fejedből kiverni a kérdést, József: Miért tettétek ezt velem?!
Küzdelem a bosszú érzéseivel
Tiéd a hatalom. Azok, akik ellened fordultak, akik megnyomorították ifjúi éveidet, most a kezedben vannak. És te keményen szólsz hozzájuk, atyád fiaihoz, akiket évtizedek óta nem láttál: "Honnan jöttetek? - Kánaán földjéről jöttünk élelmet vásárolni." De ezt te is nagyon jól tudod.
Valami azonban nem hagyja, hogy őszinte légy. Nem feded fel valós önmagad. Manipulációs játékba kezdesz. Talán egy kis leckét is akarsz adni a tieidnek "Kémek vagytok, azért jöttetek, hogy az ország védtelen részeit megszemléljétek. - Nem, uram, élelmet vásárolni jöttek a te szolgáid. Mindnyájan egy ember fiai vagyunk. Becsületesek vagyunk, sohasem voltak kémek a te szolgáid."
Látod, hogy mennyire félnek. Teljesen kiszolgáltatottak lettek azok, akik egykor az életedre törtek. Elkezdtek az otthonról beszélni. És te még többet akarsz tudni az otthonról, múltadnak e meghatározó részéről. De nyíltan megkérdezni, mindezzel színt vallani nincs erőd. Továbbra is kemény és könyörtelen vagy. "Nem úgy van! Bizony azért jöttetek, hogy az ország védtelen részeit megszemléljétek. - Tizenketten voltak a te szolgáid, testvérek vagyunk mi, egy embernek a fiai Kánaán földjén. A legkisebb most apánknál van, egyikünk pedig nincs meg." Úgy, hát emlékeztek még? - gondolod. Egyre fájdalmasabb a helyzet. A rejtett dolgok kezdenek kiderülni. Hát akkor gyerünk, tovább, hadd lássam, mit bírtok. "Úgy van, ahogyan mondom nektek, kémek vagytok! Ezzel teszlek titeket próbára: a fáraó életére esküszöm, hogy nem távoztok innen, amíg ide nem jön legkisebb testvéretek! Küldjetek el magatok közül egyet, hogy hozza ide tesvéreteket, ti pedig fogságban maradtok."  Három nap börtön a testvéreknek. Mi ez ahhoz képest, amit neked kellett végigélni, gondolod. Legalább egy kicsit belekóstolnak abba a kenyérbe, amelyet éveken át ettél.
Három nap, három súlyos és nehéz nap után döntésre jutsz. "Ha becsületesek vagytok, maradjon fogságban egyik tesvéretek a börtönben, ti pedig menjetek, vigyetek gabonát házatok éhező népének. Hozzátok el hozzám a legkisebb testvéreteket, akkor elhiszem, amit mondotok, és nem fogtok meghalni." Ez lesz a próba. Majd kiderül, hogy mennyire fontos nekik egy testvérük abból, hogy visszajönnek-e érte, vagy nem. Én emlékezem, de teszek róla, hogy ők is emlékezzenek. Menjenek vissza másodszor is atyámhoz úgy, hogy egy fiú hiányzik. Emlékezzenek, hogy vezekeljenek! Ez a visszafizetés ideje. Kemény szívvel gyötröd azokat, akik gyötörtek téged. A múltad, a haragod, a fájdalmad foglya vagy. Tudod, hogy rossz, de vissza akarsz fizetni. Nem tudsz nemes és nagylelkű lenni.
A rettegő testvérek füled hallatára törnek meg. Nem tudják, hogy minden szavukat pontosan érted: "Bizony a testvérünkért bűnhődünk most, mert láttuk az ő nyomorúságát, amikor könyörgött nekünk, de nem hallgattunk rá. Emiatt ért utol bennünket ez a nyomorúság." Majd legidősebb testvéred, Rúben szól: "Megmondtam nektek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok rám, és most az ő vérét keresik rajtunk." De ez már túl sok neked is. Látod nemcsak saját nyomorúságodat, hanem testvéreidét is. Látod, hogy nem csak te vagy az áldozat, hanem ők maguk is azzá lettek. Felismered, hogy ugyanúgy a múlt foglyai, ahogyan te is. Kemény szíved egy pillanatra meglágyul. Egy pillanat erejéig elengeded magad. Sírás fojtogat, majd kerít a hatalmába. Valami elkezdődik, de még messze van a gyógyulás. Együttérzel azokkal, akik szörnyű titok terhével kénytelnek élni, de még nem vagy kész levetni a maszkot és megbékélni velük.
Az isteni irgalom
A történet megy tovább. Valami visszavonhatlanul elkezdődött. Többet már nem áltathatod magad azzal, hogy végleg lezártad a múltat. Nem mondhatod, hogy senkire sem haragszol. Harag és gyűlőlet kavarog benned. Fájdalom és sírás kever fel. Hosszú út van még előtted. De Isten az, aki munkálkodik. Ő fogja elhozni a családi megbékélést, a múltban szerzett sebekből való gyógyulást. Ő az, aki valóban szabaddá tesz.
Ő az, aki azt mondta, hogy "Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem az Úr, .. hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, … hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat." Ő az, aki felszakítja a sebeket. Ő az, aki szembesít mindazzal, ami mélyen elnyomva van benned. Jézus Krisztus az, aki Szentlelke által emlékeztet a régi eseményekre. Az emlékezésben újra éled vele a fájdalmas eseményeket. Kész lennél visszahúzódni, bensődet bezárni munkája előtt. De ne tedd, mert akármilyen fájdalmas is, mindeközben szeretetével ölel körül. Felszabadít arra, hogy kemény szíved meglágyuljon és tudjál sírni. Megérteti veled, hogy akinek áldozata vagy, maga is a bűn áldozata. Megbocsájtást kezd munkálni a szívdedben. Hiszen azért jött, hogy szabadulást hirdessen - a múlt rabságából. Azért halt meg a kereszten és támadt fel a halálból, hogy szabadon bocsásson, akit megkínzott az évtizedeken át elfojtott haragban élt élet.
Fogadd így ma őt múltadba. Engedd, hogy gtyógyítson, haragból, gyűlöletből, fájdalomból tisztogasson. Az út hosszú és nehéz lehet - de Jézus Krisztus, a gyógyító, kézen fogva vezet. ÁMEN!

A birodalom uralkodója bajban van. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan megszokta. Homokszem csúszott a gépezetbe, és ezen túl nem ő kezdeményez és nem ő irányít. A vezetés, amit eddig magabiztosan tartott uralma alatt, kicsúszni látszik a kezéből. Nem belső lázadás, esetleges véres rabszolgafelkelés okozza ezt. Azt kegyetlenül leverné. Nem arról van, hogy ellenséges csapatok jelentek meg a nagyhatalom féltve őrzött határainál. Mozgosítaná katonáit és megkérdőjelezhetetlen technikai fölényével legyűrné a támadókat. A fenyegetettség nem földrengés, árvíz vagy vészesen kiterjedő járvány képében jelentkezett. Valahogy elhordozná az érzékeny csapást. Más történt. Egy álom szólt közbe. A fáraó álmot látott az éjjel, és rosszul aludt. Nyugtalanság vett rajta erőt. Lehet, hogy csak túl sokat evett az előző nap? Vagy más jelentősége is van az álomnak? Mit számít egy rossz álom egy tökéletesen kiépített, hatalmas birodalom életében? Nappal csak jó híreket kap, engedelmes és hűséges alattvalók veszik körül, megszűrnek minden információt. Ez az éjjel azonban félelmetes volt; valami kontrollálhatatlan tört be a fáraó életébe.
Az adminisztráció közben nem működik. Mert hiába hívja össze az első ember legjobb tanácsadóit, országa minden bölcsét, jósát és tudósát, hiába vonultatnak fel minden technikát, hiába reménykedik. Senki nem tudja eloszlatni a borzalmas képek keltette szorongást. A megfoghatatlan, mindent körüllengő halálszagot. Jó lenne elfelejteni. Jó lenne egy nehéz ételnek betudni. De nem megy. Senki nem tudja mi következik, mit jelenthet az álom. Amit nem ismerünk azt nem is uraljuk. A birodalom vezetése már nem az uralkodó kezében van, és ezt ő is érzi.
A Nílus képe különösen érzékenyen érinti. A birodalom életének ütőeréről van szó. A termékenység, az élet, a hatékonyság, a növekedés szimbóluma. A birodalom életének forrása most halált hoz. Az elborzasztó, semmihez sem hasonlítható tehenek a saját fajtájukat falják fel. És ugyanolyanok maradnak. A kalászok, amelyek a Nílus által táplált termőföldön nőnek, szintén elemésztődnek. A birodalom már nem tud életet adni. Éhező és pusztuló gyerekek, anyák és menekültek képe kísért. Hiába a keménykezű vezető, a tanácsadók serege, az óramű pontossággal működő adminisztrációs rendszer, a modern harci technika, a mindenhova eljutó propaganda, homokszem csúszott a gépezetbe. Két egymást követő álom, két éjszakai felébredés, és a vele járó szorongás. Isten üzent, és ebbe belerendült a hatalom. A világ már nem olyan, mint korábban volt…
…sem globálisan, sem egyéni tapasztalatban. Minden birodalom kísértése, hogy magabiztos és megkérdőjelezhetetlen módon cselekedjen; és közben ne vegye észre saját gyengeségét. Minél elvakultabb a hatalom gyakorlásában, annál közelebb áll a bukáshoz. Ugyanez igaz a mi "birodalmi" életvezetésünkre is. Istennek elég egy álom ahhoz, hgy megmutassa, az eseményeknek nem vagyunk korlátlan urai, még akkor sem, ha életünkben mindig arra törekszünk, hogy mindent kontorlláljunk. De ott, ahol Isten megrendíti a bejáratott, megszokott módszerek és utak korábban rendíthetetlennek hitt rendszerét, ő valami újat készít.
II. Isten emberének áldása
Miközben a fáraó uralma alatt az életet a halál készíti felváltani, az álomról mit sem tudó József tizenhárom éve van élve eltemetve a börtönben. Várja a hajnalt, a fényt, a szabadulást. Fiatal korában nagy dolgokról álmodott, de most úgy tűnik, mindenki elfelejtette. Egyik nap olyan, mint a másik. Nem tudja, kikerül-e még innen, nem tudja, látja-e még távolban élő családját. A birodalom névtelen rabszolgája egy börtönben, és bár két évvel korábban közel került a szabaduláshoz, a fősütőmester elfelejtett említést tenni róla a fáraónak. És mintha Isten sem emlékezne meg róla… már tizenhárom éve.
Egyszercsak nagy dobogásra és kiáltozásra lesz figyelmes, közben a nevét hallja. Még fel sem eszmél, már viszik is, minden magyarázat nélkül. Látja, hogy mindenki siet, feszült és izgatott. Hamar kiderül, hogy a fáraó elé mennek. Éppen csak hogy megborotválkozik és más ruhát kap, már ott is találja magát a fáraó előtt. A régen látott főpohárnok - szinte semmit sem változott! - jelentőségteljes bólogatása közben hallgatja: "Álmot álmodtam, de senki sem tudja megfejteni. Rólad azt hallottam, hogy ha meghallod az álmot, meg tudod fejteni."  
Úgy, a főpohárnok emlékezett - villant át az agyán keserűséggel vegyes kárörömmel, látva a fáraó tanácstalanságát és reménykedését. De azonnal tudta, hogy nem a főpohárnok, hanem Isten, aki mindvégig vele volt, ő az, aki mindennek a hátterében áll: "Nem én, hanem Isten ad választ a fáraó javára." Mert birodalmi politika minden meggyőződése ellenére van van valaki, aki a fáraó felett áll. A mindeddig működő adminisztrációj Isten akasztotta meg. A fáraó magabiztos önelégültségét Isten zúzta szét. Józsefet a börtönből az Úr hozta ki. A titkokat megfejteni, a jövőt kijelenteni egyedül az ő hatalmában áll: "Azt jelentette ki Isten a fáraónak, hogy mit fog cselekedni." - mondja bátran a névtelen rabszolga. A birodalom uralkodója pedig semmit sem tehet Isten döntése ellen, ami már úton van: "Azért ismétlődött meg kétszer is a fáraó álma,  - mondja József magabiztosan - mert Isten elhatározta ezt, és hamarosan véghez is viszi Isten." Isten, Isten, Isten és Isten. A hatalom nem a fáraó kezében van, de nem is Józsefében, akit a fáraó beépíthetne a birodalmi adminisztrációba. Isten cselekszik. A hét bő esztendőt hét ínséges év, súlyos éhezés követi. Az Isten által eltervezett jövő ellen semmit sem lehet tenni birodalmi eszközökkel. Isten ezt a jövőt választottja által hozza el és tartja kézben.
Még mielőtt akár csak egy szót is szólt volna az, aki mindig mindent irányított, aki terveket és stratégiákat készített, József előállt a cselekvési programmal is. Válasszon ki a fáraó egy értelmes és bölcs embert, aki az ország élére állva begyűjti az élelmet az elkövetkező években, ami majd tartalékul szolgál az éhínség idején.
Sem József, sem a fáraó nem tudta, hogy Isten mit cselekszik. A fáraó Józsefet választja. Nemcsak a fáraó álma teljesedik be, hanem közben Józsefé is. A mindenki által elfelejtett börtönlakóból egy nap alatt Egyiptom második embere lett. A fáraó mondja ki, hogy Józsefben isteni lélek lakik. Majd kihirdeti, hogy az egész nép felügyelőjévé teszi. A rá bízott hivatalt jelzi a pecsétgyűrű. A királyi méltóságot a gyolcsruha és az aranylánc. A birodalom nyilvánossága előtt körbehordozzák, hogy mindenki elismerje hatalmát. Végül királyi nevet és magas rangú családból való feleséget kap. József előtt meghajlik az egész ország. A fáraó teszi mindezt, de közben nem tudja, mit tesz. Nem tudja, hogy József Ábrahám ígéretének örököse, amely ígéret minden népek áldását hordozza. Nem tudja, hogy Isten a választott családban végzendő munkájának a részese. Nem tudja, hogy mindezen események által Jákób leszármazottai Egyiptomban fognak letelepedni. Nem tudja, hogy amikor eljön az idő, hogy Isten megszabadítsa népét és szövetséget kössön vele, Egyiptomot tíz súlyos csapás fogja érni. Milyen uralkodó az, aki nem tudja, mit cselekszik? A fáraó és birodalmi módszerei kimerültek, nem képesek életet adni többet.
Isten közben gyermekeket ad Józsefnek. A hosszan tartó, fájdalmas évek véget érnek. "Elsőszülöttét Manassénak nevezte el József, mert ezt mondta: Elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet és atyámnak egész házát." József élete gyötrelemmel és fájdalommal volt tele. Gyermekkorában elvesztette édesanyját. Apja rosszul szerette, konfliktusba került a testvéreivel, akik úgy meggyűlölték álmai miatt, hogy meg akarták ölni. Idegen országba került rabszolgának. Isten vele volt, megáldotta, de a békességet nem élvezhette sokáig; Potifárné hazugsága a börtönbe juttatta a hűséges és igaz embert. Tiznegy év börtön után megkéri a fáraó egyik főemberét, akinek ő jelentette ki jövőjét, hogy szóljon érdekében a fáraónak. Az illető elfelejti. Temérdek szenvedés. És mindezek után József az Isten iránti hála hangján tud szólni, és kész megvallani, hogy Isten meggyógyítja. Nem keserű, nem roppant össze, nem tagadta meg Istenét. Manassé születése a gyötrelem időszakának a végét jelenti. Az Úr elhozta a felüdülés éveit. És József nem feledkezik meg Istenről, ahogy a nyomorúságban is mindvégig vele volt.
Majd egy második fia születik, akit Efraimnak nevez el, mondván: "Megszaporított engem Isten nyomorúságom földjén. Nem csak megmentette Isten az idegen földön, hanem meg is gazdagította, kiárasztotta rá áldását. József újra Istenét magasztalja. Mindeközben Isten útmutatása szerint szervezi, hogy minden városban magtárak épüljenek és élelmet halmozzanak fel.
"Amikor az éhínség kiterjedt az egész országra, József megnyitotta az összes magtárakat, és árulta a gabonát az egyiptomiaknak, mert súlyos volt az éhínség Egyiptomban. És az egész földről Egyiptomba mentek Józsefhez gabonát vásárolni, mert súlyos volt az áhínség az egész földön."
Éles ellentétben áll egymással szemben a fáraó és József. A legfelül álló uralkodó elvesztette magabiztos irányító szerepét, nem tudja fenntartani az életet Egyiptomban, hiába az udvar minden bölcsessége és technikája. A hét rút és csontváz soványságú tehén, a hét száraz kalász rémképét nem tudja eltörölni. A legalulról, a börtönből jött rabszolga Istennek tulajdonítja a jövőt, Istentől kapott bölcsességgel mutatja az élet útját a birodalom részére, és maga is Isten áldása közepette él. Isten Lelke által felkenve uralkodik, és ez az uralom életet hoz.
A hatalmi viszonyok átrendeződtek. Az erős gyengévé, tehetetlenné, szánalomra méltóvá lett. A birodalom hatalmi módszerei nem hoznak életet. Az Úrban bízó gyenge magasra emelkedett. Az isteni kormányzás életet hoz nemcsak Egyiptom lakóinak, hanem globálisan is. A föld minden népe áldást nyer az áldott József által. Éhező gyermekek, megtört anyák, gazdasági menekültek életet találnak.
Jeruzsálembe egy uralkodó vonult be - szamárháton, olvastuk. "Hozsánna! Áldott aki az Úr nevébe jön, az Izrael királya" - zúgja a tömeg. Lelkesen várják a birodalmi politika kibontakozását, a felszabadító seregek megszervezését, a szabadságharc vérfürdőjét. Csak az a szamár ne lenne! Nem illik a képbe. Az uralkodók, a fáraók soha sem ülnek szamárra.
Azután elmarad a szabadságharc. Ez az uralkodó nem a birodalom eszközeihez folyamodik. Ő csak az Atya akaratát keresi. Isten Lelke által felkent, szelíd és alázatos. Hamarosan csalódnak benne és elfordulnak tőle. Eljön a gyötrelem, a megaláztatás, a kínlódás ideje. Heródes hazudik. Pilátus korrupt. A propaganda működik. Mintha mindenki elfelejtené, elfordulna tőle. Az uralkodó kileheli a lelkét.
Azt mondta korábban: "ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz."
És az isteni kormányzás elérte a célját. Aki szenvedett, akit megfeszítettek, a harmadik napon feltámadt. Megnyitotta az élet magtárait, és a mai napig az egész földről hozzá mennek, mert súlyos az éhínség az egész földön. Ámen.

Szóval igazságtalanul kerültél a börtönbe. Nagy dolgokról álmodtál, fényes karrierről, de egyelőre nem sok látszik ebből. Átélted a nemvárt bukást. Magad sem számítottál rá. Nem gondoltad, hogy ilyen hirtelen a padlóra küldenek. Miközben Isten veled. Azt hitted, erősebb a pozíciód. A zuhanás úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. A biztosból a bizonytalanba, a kiszámíthatóból a kiszámíthatatlanba vezetett az utad. Ezerszer lepergett előtted, hogy mi történt; a partvonalon kívül van időd gondolkodni. Állásodat elvesztetted - kirúgtak, mert megfúrt a kollégád. Családod válságba került - hűtlenné lett, akihez hűséges voltál. A hirtelen beállt betegség elrabolta szabadságodat, látszólagos függetlenséged. Börtönben vagy, álmaid összetörtek, veled együtt. A tisztelet és becsület, ami körbevett - már a múlté. Nyugalom, békesség - nincs többé. Nem sokra tartanak. Börtöntölteléknek, bukott embernek úgysincs igaza. "Tartsuk magunkat távol tőle!" - mondják rólad.
"De az Úr Józseffel volt, hűséges maradt hozzá…" Egyedül ebbe kapaszkodsz. Túl vagy már az első kétségbeesésen: "nem, ez nem lehet igaz, biztos csak álmodok!" De nem ébredtél fel. Ilyen hosszú csak a valóság lehet… A felháborodás, a lázadás már erőtlen, lecsengőben van. Évekig nem bírsz dühöngeni. Az Istennel való háború nem alternatíva már. Nem maradt más, mint hogy bízol az Úrban. Erős hittel ragaszkodsz ahhoz, aki a mélységbe taszított, de ott is veled van. És vársz. Teszed a dolgodat, hűségesen újra - magad sem tudod honnan az erő - és vársz. Várod a jobb napokat. Megfeszülve várod a változást. A börtönfalak leomlását. Nap mint nap kémleled a jeleket. A reménység halvány jeleit. Reggel és este imádkozol: "Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt." (Zsolt.130.5-6) És az egyik nap mégis ugyanolyan, mint a másik. A börtönfalak nem omlanak le, amnesztiáról mégcsak pletykákban sem hallani. A börtönparancsnok rádbízta a foglyokat, az Úr eredményessé tett itt is, de te szabadulni akarsz.
Egyszercsak váratlanul megnyílik börtönöd ajtaja. Behasít a fény, nem látod mi történik, de szívedet izgalom járja át. Valami történik, ez a nap más, mint az ezt megelőző ezrek. Nyitva az ajtó! De még éppen csak, hogy megdobbant a szíved, máris újra csapódik az ajtó. Nem neked nyílt ki, hanem más mögött záródott be. Két ember érkezett börtönödbe. "Ezek után történt, hogy az egyiptomi király pohárnoka és sütőmestere vétkezett uruk, az egyiptomi király ellen. Megharagudott azért a fáraó a két főemberre, a főpohárnokra és a fősütőmesterre. Őrizetbe vétette őket a testőrparancsnok házában, abban a börtönben, ahol Józsefet fogva tartották".
Befolyásos embereket bíznak rád. Államtitkárok, akik hozzád hasonlóan felülről, nagyon magasról buktak. Nem ismeretlen számodra arcukra kiülő aggodalmuk és zavaruk. Vajon én is ilyen szánalomraméltóan néztem ki? - gondolkodsz. Te is hasonlóan elveszett voltál, amikor idekerültél, mégha ma már otthonosan is mozogsz. Látod, amint rettegve tördelik kezüket, keresve a kiutat. Hallod, amint egyszer dühöngve kiáltoznak, másszor pedig halk, fojtott zokogással nézegetik feleségük és gyermekeik könnyáztatta fényképeit. Neked sem feleséged, sem gyermekeid. A családodról semmit sem tudsz, de talán nem is nagyon akarsz. Neked még a börtönajtó másik oldalán sincs senkid.
Egyik reggel még a szokottnál is feldúltabbnak, nyomorultabbnak tűnik a két kormánytag. De mi közöd hozá? A te feladatod csak annyi, hogy ellásd a dolgodat. Igen, melléd kerültek, ugyanabban a börtönben vannak, de ezen túl semmi közös nincsen. Ezek korrupt hivatalnokok. Megérdemlik, hogy itt vannak. Te ártatlan vagy. Igazságtalanul zártak be. Ezek otthon vannak. Te pedig idegen vagy. Ők most kerültek be. Te éveket húztál itt le. Mi közöd hozzájuk? Se erőd, se kedved. Vannak itt még sokan rajtuk kívül. De ezek most mégis szánnivalóan nyomorultak. Egyre inkább látod, hogy ők is emberek. Számítanak neked. Nem tudod szíved keményen távoltartani tőlük, mégha e világ börtöntörvényei ezt is diktálják. Talán azért, mert reggel-este az Úrhoz imádkozol? Lehet. Mindenesetre megkérdezed őket: "Miért olyan szomorú ma az arcotok?" És ezzel melléjük állsz, könyörületességet gyakorolsz, társuk leszel.
"Álmot álmodtunk, de nincs, aki megfejtse." Az tényleg baj. Régóta élsz már itt, tudod, hogy milyen nagy ügyet csinálnak az álomfejtésből. Amikor fent voltál még, gyakran tanúja voltál, hogy hívták az álomfejtőt. Minden reklámújságban hirdette magát. Nagy tisztelet vette körül, nemhiába, diplomás szakember volt. A legjobb privát kurzusokra járt. Tudott ingázni, reikizni, mestere volt a jóslásnak és az asztrológiának. Mintha kezében tartotta volna a jövőt. Misztikus tisztelet vette körül a sokféle technikát és mágiát felváltva és magabiztosan alkamazó embert. Tekintélyes tudós, sőt, több annál. Pap, mágus, beavatott. Az ezoterikus ismeret, az ősi bölcsesség tudója. Különösen sorsfordulók közepette adtak a szavára. Érted jól a két államtitkár aggodalmát. Álmot láttak, ami az istenek üzenete, de a börtönben nincs ilyen szolgáltatás. A fáraó házában van, a börtönben nincs. Megfelelő szakember híján nem tudják meg, mit tartogat a jövő számukra.
Ilyen végzettséged neked sincs, bár álomban van tapasztalatod. Szerinted azonban nem ezoterikus forródrótra van szükség: "Istennél van a megfejtés." Megvallod, hogy az egy Isten kezében van a jövő. Az álom az ő ajándéka. A magyarázat meg nem okkult praktiták, elrejtett lelki bölcsességek tudorának kiváltsága, hanem a Mindenható Isten kijelentése. Hiszel benne, akinek jeleit naponta várod. És látod, hogy ő nem vonult ki életedből. Valamit cselekszik, amit álomban megjelent, és a magyarázatot neked adja. Azt persze nem tudod, hogy mindez rád nézve történik. Azt még elképzelni sem tudod, hogy mi következik majd - de csak két év múlva.
De ismered azt, aki több, mint minden tudás, módszer, technika. Nem szégyelled, pedig nem ártatlan abban, hogy itt vagy a börtönben. "Beszéljétek csak el nekem". A kezébe mered tenni magadat? Újra mersz bízni benne? Pedig nem könnyű. Nincs szakértelmed. Mi van, ha semmi magyarázatot nem kapsz? Ha nem szólal meg? De te hiszed, a börtönben is hiszed, a partvonalon túl is hiszed, a hosszú várakozás ellenére is hiszed, hogy Isten használni tud. Övé a megfejtés, de te fogod elmondani. Ennyire bízol benne. És mindeközben, talán, a remény egy halvány sugara szűrődik be a falak között…
"A három vessző három nap. Három nap múlva fölelemel téged a fáraó, visszahelyez a hivatalodba, és te adod a poharat a fáraó kezébe a régi rend szerint, amikor a pohárnoka voltál." Igen, ez az! Itt nyílik az ajtó. Isten kijelentette neked, hogy a főpohárnok nemsokára annak színe előtt áll, akinek csak egy szavába kerül, és szabad vagy. Csak egyetlen szavába. És te itt vagy ettől három napnyira. Egyforma napok ezrei mögötted, és talán már csak három nap előtted. Ez a három nap egy örökkévalóság, de el fog telni. Nem hiába vártál, a küszöbön szabadulásod! "Ne feledkezz meg rólam, amikor jó dolgod lesz, és légy hozzám hűséges: említs meg engem a fáraónak, és vitess ki ebből a házból!  - mondod. "Mert galádul raboltak el engem a héberek földjéről, és itt sem csináltam semmi rosszat, mégis tömlöcbe vetettek." Igen, így van. Igazságtalanul bántak el veled. És most reménykedsz? Helyes. Befolyásos ember lett a lekötelezetted. Három nap múlva az, aki itt van a börtönben, akinek te szólod Isten üzenetét, ott áll a fáraó előtt. Három napnyira a szabadulás. "Várja az én lelkem az Urat, várja az én lelkem az Urat, jobban mint az őrök a reggelt."
Látod, a fősütőmester is izgatott lett, érez valamit kettőtök reménységéből. Figyelj rá is, ő is álmot látott. Mondd el neki is az Úr üzenetét.
"Három nap múlva fölelemel téged a fáraó, de fára akasztat, és madarak eszik le a húsodat."
Ne ijedj meg! Igen, ez is lehetséges. De ne ijedj meg. Nem tudod miért tesz Isten az egyikkel így, a másikkal úgy. Nem tudod, miért életre emeli fel a fáraó az egyiket, és halálra emeli fel a másikat. Csak azt tudod, hogy így lesz. Talán elbizonytalanodtál? Elpárolgott reménységed? Mégse olyan szélesre nyílt az ajtó? Nem tudod, mi vár rád?
A három nap eltelt, a két államtitkárt elvitték. Számolod a napokat. Számolod az órákat. Számolod a perceket. Igen, most visszahelyezték a tisztébe. Nyugalom, a fáraó születésnapjának ünneplése nem a megfelelő alkalom. A családjával is találkoznia kell. Talán várja a legkedvezőbb időt. Három nap. Három hét. Csak nem elfelejtett? Három hónap. A napok újra egyformák. A főpohárnok elfelejtett. Isten sem emlékezett meg rólad.
"De a főpohárnok nem gondolt Józsefre, megfeledkezett róla."
És ezt te is tudod. Könyörületes voltál, de nem hálálták meg. Hűséges voltál Istenhez, mégsem nyílt ki az ajtó előtted. Reménységet tápláltál, és semmivé foszlott. Ez a hajó elment. Túl sok meg nem jár erre. Ki tudja, jön-e még másik?
Nem marad más, minthogy bízol az Úrban. Bízol és imádkozol:
            "Meddig tart ez, Uram?
            Végképp megfeledkeztél rólam?
            Meddig rejted el orcádat előlem?
            Meddig kell magamban tanakodnom,
            és bánkódnom szívemben naponként?
            Meddig kerekedhetik fölém ellenségem?        
            Tekints rám, hallgass meg,
            Uram, Istenem!
            Tartsd meg szemem ragyogását,
            ne jöjjön rám halálos álom!
            Ne mondhassa ellenségem:
            Végeztem vele!
            Ne ujjonghassanak ellenfeleim,
            hogy ingadozom!
            Mert én hűségedben bízom,
            szívből ujjongok, hogy megsegítesz.
            Éneklek az Úrnak,
            mert jót tett velem. (Zsolt. 13)