Lovas András Dr.

A Tízparancsolat Isten bemutatkozásával kezdődik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” A szabadító Isten szólítja meg népét, és adja elé az életnek azt a keretét, amelyen belül választott népe megmaradhat a vele való kapcsolatban, a szövetségben. A törvényadás a szabadítással együtt nyeri el valós értelmét; az Úr annak a népnek életére nyújtja be igényét, akit kihozott a rabszolgaságból, a pusztulásból. Azt is hangsúlyoztuk korábban, hogy minden jelenlegi fenntartás, kétely és bizalmatlanság ellenére, mint Jézus Krisztus követői, bátran a magunkénak vallhatjuk a Tízparancsolatot. Ez nem kell, hogy kirekesztővé, mások iránt türelmetlenné, képmutatóvá, önhitté, egy letűnt kor embereivé tegyen bennünket. Sőt, maga Jézus is azt mondja, azért jött, hogy betöltse a törvényt. Azt a törvényt, amelynek egyik haszna, hogy bűneinket felmutatva a szabadító Jézus Krisztushoz vezet bennünket, másik haszna pedig az, hogy a Krisztustól kegyelemből kapott szabadságban belső útmutatássá legyen számunkra is.
Mai igénk a Tízparancsolat első kőtáblájának első parancsolata. Valójában minden további parancsolat erre épül, ezt teljesíti ki. Fontos, hogy ezt világosan lássuk és értsük. Nem tudom, másokkal is megesett-e már az, hogy amint kiderül, hogy keresztények, Krisztus követői vagyunk, egyesek úgy érzik, azonnal bizonyítaniuk kell, hogy ők sem elveszett pogányok. Van olyan, aki ilyenkor arra hivatkozik, hogy rendszeresen szokott bérmálkozni, mások azonban egyből a Tízparancsolatra hivatkoznak. Minden különösebb gátlás nélkül állítják, hogy ők betartják a Tízparancsolatot, egyesek jó nagy kacsintással hozzáteszik, hogy „kivéve azt az egyet.” Ezen barátaink számára a Tízparancsolat azonos azzal, hogy „ne ölj”, „ne lopj”, „ne paráználkodj”. A legritkább esetben fordul meg a fejükben, hogy azzal kezdődik: „Ne legyen más istened rajtam kívül.” A legritkább esetben világos számukra, de sok keresztény számára is, hogy a törvény első kőtáblája a szövetséges nép Isten iránti elkötelezettségéről szól, míg a másik kőtábla tartalmazza a másik ember iránti kötelezettségeket. Ahogy Jézus összefoglalta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! ... Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt. 22.37-39). Az első kőtábla nem valami kevésbé fontos része Isten törvényének, mondván, úgyis csak a második számít. A bibliai gondolkodás szerint Isten szeretete és tisztelete mindennek az alapja. Kálvin János így ír: „Az istenfélelem nélkül élő emberek sem az igazságot, sem a szeretetet maguk között nem gyakorolják” (Inst. I. 357.) Azt is hozzáteszi, hogy Isten előtt haszontalan és hiábavaló minden más, ha őt nem ismerjük el. De visszafelé nézve is felismerhetjük a két kőtábla elválaszthatatlan voltát. Tudniillik, ha gondunk van a haraggal, a gyűlölettel, a hazug beszéddel, a tisztátalansággal, vezessen mindez bennünket Istenhez. A szabadítóhoz, ahhoz, aki így szólít meg mindannyiunkat a mai napon: „„Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” Vizsgáljuk meg, mire hív bennünket az Úr az első parancsolatban, hogyan értsük igéjét a mai világban, és hogyan lesz ez minden további parancsolatnak az alapja!
I. Amit az első parancsolat tilt
„Ne legyen más istened rajtam kívül.” – mondja az Úr annak az Izraelnek, akit Egyiptomból megszabadított, a pusztában vezetett, saját tulajdonának választott. A parancsolat feltételezi más istenek létét, amelyek jelen vannak a környező népek életében. A vándorló nép jól ismerte Egyiptom isteneinek nevét, sőt, Egyiptom mágusainak a hatalmát is. De Izrael találkozni fog más népekkel, és azok isteneivel a pusztai vándorlás során éppen úgy, mint akkor, amikor otthonául kapja Kánaán földjét. Isten megváltott népe életét mindvégig idegen népek és idegen istenek gyűrűjétől körülvéve kell hogy éljen. Az idegen istenek újra és újra meg fognak jelenni, mindig más néven, mindig más formában. Találkoznak az emberáldozatot követelő Molokkal, a haltestű filiszteus Dágónnal, a bővérű Astartével, valamint a kultikus prostitúcióra hívó Baállal. A fogságban megkísértik őket Babilon csillagistenei, a nap, a hold és az ég minden seregének tisztelete. Az idegen istenek vonzóak, csábítóak. Titokzatosak, és mert tiltottak, annál kívánatosabbak. Ha kell, gyönyörű nőkben, ha kell, kőkemény, harcos férfi alakban, máskor kegyetlen vérszomjban, megint máskor elrejtett bölcsességben, a kozmikus és a mikro-világ titokzatos egymásra hatásában jelennek meg. Létükkel, megjelenésükkel újdonságot, gyönyört, szellemi kalandokat, újabb lehetőséget, termékenységet, biztonságot, védelmet, különleges ismeretet, dús javakat kínálnak. Miért ne lehetne nekik is valamennyi tiszteletet adni, úgy, hogy az Urat sem tagadjuk meg? De az idegen istenek félelmetesek is; mi lesz, ha nem hódolunk, nem áldozunk ezeknek a hatalmas befolyással bíró isteneknek, mi lesz, ha felgerjed haragjuk? Nem bölcsebb az az ember, aki semmit nem bíz a véletlenre? Izrael számára az idegen istenek jelenléte nem kérdés. A parancsolat nem is létükről vagy nemlétükről filozófál. De azt állítja, hogy neked, én szövetséges népem, nem lesznek, nem lehetnek idegen isteneid. Semmi közöd hozzájuk, azokhoz, akik meglopnák azt a szabadságot, amelyre én, az Úr szabadítottalak meg téged. Tudom, hogy csábítani fognak, tudom, hogy rettentenek, de te az enyém vagy, és ne legyen más istened rajtam kívül. Tűlem kaptad az életed, és én nem osztozom rajtad senkivel és semmivel.
Ami Izrael számára egyértelmű, az sokkal bonyolultabbnak tűnik ma. Kik azok a más istenek a 21. század elején?
Többen hajlamosak úgy érvelni, hogy más istenek nincsenek, nem léteznek. Azok az idők már elmúltak, amikor minden népnek megvoltak a maguk bálványai, de a felvilágosodás óta tudjuk, hogy ezek nem léteznek. A modern, felvilágosodott ember nem hisz „más istenben”, és ha keresztény, bátran állítja, egyetlen Isten van, az, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát. Minden más csak különböző kultúrák, vallások megnyilvánulása, de nem igazi isten. Ez a keresztény ember ezért „más isten” alatt a modern világ sokféle jelenségét, kötöttségét, megkötő, szívet ejtő elemét nevezi meg e parancsolat tükrében. Ne legyen istened a pénz, ne legyen istened a tested, az egészséged, a hatalom, a befolyás, a munkád, a karriered, holmi ideológia, szenvedélyek, egyéb javak, stb. És míg, tudjuk jól, bármi lehet istenné számunkra, azaz elfoglalhatja szívünk teljességét, mégis gondolkozzunk tovább az első parancsolat tiltása felől, és annak mai értelméről.
A szintén felvilágosult, de magát nem kereszténynek valló ember az előzőhez hasonlóan nem hisz más istenben. Ő azt állítja, hogy minden isten-név ugyanannak a valóságnak egy-egy néven nevezése, leírása, és bolond dolog azt feltételezni, hogy több istenség létezik, amint azt is, hogy alapvető különbség van e vallások között. Ugyanaz a valóság van, ha egyáltalán van, a különféle istennevek mögött. Allah vagy Síva, Buddha vagy Jahve, teljesen mindegy. Esetleg annyit mond, hogy minden kultúra maradjon meg a maga vallásánál, az indiai maradjon hindu, az arab iszlám, az európai és amerikai keresztény, a japán buddhista... Ha e tipikusan modern gondolat igaz, akkor már el is vesztettük az első parancsolat jelentőségét. Hiszen nincs más isten, nem lehet más istent imádni, nem lehet az „idegen isten” kifejezést értelmezni.
Úgy látom, hogy aki még mindig így érvel és így gondolkozik, nagyon keveset érzékel abból, hogy milyen irányban halad a világ, miben nőnek fel a mai fiatalok. Egyre több ember számára világos, hogy sok isten van. Megint nem elvi-filozófiai kijentésről szólok, nem arról, hogy a fiatalok vitát nyitnának a sokistenhit mellett az egyistenhittel szemben. Szokásokról, hitekről, gyakorlatról, életmódról beszélek. Ha csak az ősi kánaánita istenek neveit beütjük egy internetes keresőbe, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogyan keltek életre ezek az istenek. Nem kizárólag múzeumi és régészeti képeket, cikkeket találunk, hanem legalább ekkora számban olyan internetes közösségeket, akik ezen istenek misztikus világában élnek, rajongók, hódolók, odaadók az ősi istenek mai, stílusosan szólva „updated” verziói tiszteletében. És nem gondolom, hogy mindezek az emberek - kötődésekkel, mintákkal, spirituális tapasztalatokkal - különösen izgalomba jönnének egy monoteizmus-politeizmus vita hallatán. De gyakorlati értelemben egyre inkább egy politeista kultúrában találjuk magunkat, hasonlóan az ősi Izraelhez. És akkor nem szóltunk még mindazokról a nagy világvallásokról, amelyek ahelyett, hogy – a felvilágosodás modernista hite szerint – elgyengültek, kikoptak volna, köszönik jól vannak, élnek, nem ritkán növekednek, és híveket gyűjtenek. Ebben a világban újra elemi erővel szólal meg az Úr parancsa: „Ne legyen más istened rajtam kívül.” Vannak más istenek; izgalmasak, vonzóak, csábítóak, de nem a tiéid. Neked ne legyenek mások az életedben.
És ezen a ponton szólni kel azokról a „más istenekről”, akik nagyon erősen koncentrálnak arra, hogy ne istenként jelenjenek meg előttünk. Egyesek tudományos köntösbe bújnak, és ragaszkodnak ahhoz, hogy nyugodtan lehetsz keresztény, és mégis hódolhatsz nekik. A leghangosabb és legbefolyásosabb az asztrológia névre hallgat, persze szigorúan csak tudomány. Ő tudomány, aki megmondja, ki vagy, milyen vagy, kihez passzolsz, minek van ideje az életedben, mikor házasodj, mikor cselekedj, és mikor jobb, ha nem teszel semmit, ki sem lépsz az utcára. Vonzereje abban (is) rejlik, hogy sokan követik őt. Azután itt vannak az ezoterikusok, akik szintén nem (feltétlenül) neveznek néven isteneket. Bízzál bennük, tudakozzál a jövőd felől, keressél testi-lelki gyógyulást, harmóniát. Nem, ez nem vallás, mondják, emellett nyugodtan hihetsz Jézusban. Ők is emlegetik, kirakják a képeit, csak hogy tudd, egy úton jártok. És akkor még nem beszéltünk azokról a szellemi praktikákról, amelyet mind az „istenhit” alatt ajánlanak: szellemidézés, halottidézés, varázslás és jóslás mindenféle formái. Ezek a „más istenek” rejtőzködnek, de rabul ejtik a szívedet, a gondolkodásodat, a pénztárcádat, a kapcsolataidat, a jövődet. Oda a szabadság, amire Jézus Krisztus szabadított meg.
„Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” Nem kell folytatni a felsorolását, a néven nevezését az isteneknek, nem kell érvelnem amellett, hogy az első parancsolat nagyon is időszerű ma. Isten nem vitára hívja az övéit más istenek létéről, vagy nem létéről, nem arról szól, hogy a szellemi megtapasztalások, az alkalmi gyógyulások, asztrológiai útmutatások igazak, vagy nem, működnek, vagy nem, hanem annyit mond: számodra, én népem, ezek nem léteznek, és neked semmi közöd ne legyen ezekhez.
II: Amire az első parancsolat hív
Mindeddig arról szóltam, amit az első parancsolat tilt. Azonban fontos látnunk, hogy ennek a parancsolatnak a jelentése nem merül ki ennyiben. Isten nem pusztán arra hívja az övéit, hogy senki másnak ne adjanak helyet a szívükben, hanem nyilvánvalóan arra is, hogy egészen az övéi legyünk, hogy szeressük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből. Az első parancsolatban Isten, aki önmagát ajándékozta népének, nem valamit kér a vele szövetségben élő embertől, hanem magát a teljes embert kéri. Az idegen istenek elkerülése nem elég, ha nincs bennünk teljes odaadás az Úr felé, ha ő nem tölti be szívünket, be fogja tölteni valami más. Éppen ez a teljes odaadás - szemben a félszívűséggel, a közömbössé válással, a csak alkalmanként felszikrázó, máskor lelohadó Isten iránti szeretettel - az, ami kiűzi szívünkből a szekuláris világ isteneit, a munkát, a pénzt, stb. amelyek nem istenként jelennek meg. Az, aki teljes szívvel az Úré, nem lesz sem a pénz, sem a karrier, sem a befolyás, sem a testiség, sem valamely szenvedély, de még csak a magáról másokban kialakított kép rabja sem.
Kálvin János négy pontban foglalja össze, hogy mire hív bennünket az első parancsolat, miben ölt testet az Isten iránti teljes odaadás (Inst. I. 361-362). Ezek a következők: imádás, bizalom, segítségül hívás, és hálaadás. Úgy vélem, hogy ezek gyakorlása valóban segít bennünket abban, hogy az Úr legyen és maradjon első helyen a szívünkben.
Az imádás alatt Kálvin azt a tiszteletet és szolgálatot érti, ami abból fakad, hogy „dicső felségének alárendeljük magunkat.” Az imádás tehát nem pusztán a szavakban, imádságban, az istentiszteleten vagy az egyéni csendességünkben történik. Szolgálatról is szó van, azaz olyan cselekedetekről, amelyek Isten uralma elismerésével, Isten dicsőségére mutatnak. Ha nincsenek más isteneink, ha szívünk telve van Isten iránti hűséggel, szeretettel és elkötelezettséggel, mindent Isten dicsőségére teszünk. Benső vágytól hajtva akarjuk azt tenni, ami neki kedves, ami őt magasztalja. Ezen a ponton értjük meg, hogy miért lesz ez a parancslat minden továbbinak az alapja. Ha dicsőségére élünk, akkor nem gyártunk bálványokat, nem vesszük fel hiába nevét, megszenteljük a nyugalom napját, tiszteljük a szülőket, nem ölünk, és így tovább. Azért nem, mert mindenben dicsőségét keressük. Az első, mondja Kálvin, az imádás.
Az Isten iránti kizárólagos viszony második eleme a bizalom. Ez, Kálvin szavaival, a szív szilárd és nyugodt bátorsága, amely abból fakad, hogy megismerjük Isten erejét. Őbenne látjuk az igaz  bölcsességet, igazságot, hatalmat, tisztaságot és jóságot, és ezért a vele való közösségre vágyunk. Minden bizalmunkat belé vetjük.
A harmadik elem Isten segítségül hívása. Ha benne bízunk, és egyedül ő az Istenünk, akkor őt, és nem mást fogunk segítségül hívni a nyomorúság idején. Ez szívünk Isten hűségéhez és segítségéhez, mint egyedüli oltalomhoz való odafordulása, mondja Kálvin.
A hálaadásban minden jóért való dícséretet egyedül Istennek tulajdonítunk. Békességben zajló életünk, éppen úgy, mint nehézségeink megoldódása, nyomorúságaink megszűnése sohasem a véletlen műve, mindezeket a mi Urunknak tulajdonítjuk.
„Ne legyen más istened rajtam kívül” – szólít meg az Úr az első parancsolatban. Ennek alapján, láttuk, „nem elég tartózkodnod idegen istentől, hanem ő benne magában kell megnyugodnod” – mondja Kálvin (362). Befejezésül pedig, amint hívására válaszolva újra odaszánjuk magunkat, egész valónkat annak az Istennek, aki az Úr Jézus Krisztusban megváltott minket a magáénak, lássuk meg, hogy ez az odaadás az Úr iránt nem hatalmi arroganciát, hanem nagyobb nyitottságot, szeretetet, igazi alázatot és sebezhetőséget kell hogy teremjen az életünkben. Mert „sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala.” (1Kor. 8.5-6) Ámen!
Lovas András

„Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket” – olvassuk mintegy bevezetőként egy olyan bibliai szakasz kezdetén, amely az egyik legmeghatározóbb és legismertebb szerte a világon. Elevenítsük fel magunkban, mikor, azaz milyen körülmények között adta Isten Izraelnek a Tízparancsolatot! Mi az a történet, amibe beleékelve olvassuk azt a tíz igét, amelyre a zsidó-keresztény erkölcs mind a mai napig épül? Izrael megérkezett Mózes vezetésével a Sínai hegyhez, ahol Isten szövetséget köt népével. Miután bejelenti rájuk igényét, mennydörgés, villámlás, földrengés és kürtzengés közepette leszáll a hegyre, hogy kijelentse magát Mózesen keresztül a népnek, és átadja nekik a szövetség dokumentumát, a Tízparancsolatot. Figyelmeztette Mózest és a népet, hogy senki sem mehet fel a hegyre, sőt, még csak a hegy szélét sem érinthetik. Izrael meg kell hogy tanulja, hogy Isten szent. Az Úr félelmetes megjelenése után a nép számára nem kérdés Mózes közvetítő és vezető szerepe. Ő felment a felhőbe, hogy Istennel szemtől szembe beszéljen, és akaratát közvetítse Izraelnek.
A mai vasárnappal kezdődően a Tízparancsolat magyarázásába kezdünk. Mielőtt azonban az egyes parancsolatokat vizsgálnák, a szakasz bevezető sorai alapján keressük a választ az először talán meglepő, ám – titokban, vagy nyíltan - mégis sokakban megfogalmazódó kérdésre: mit kezdjünk a Tízparancsolattal? Hogyan viszonyuljunk mi, 21. századi keresztények ehhez az ősi dokumentumhoz?
I. Ellenvetések és félreértések
Számos ellenvetés, kérdés, kétely és bizonytalanság fogalmazódik meg Jézus követőiben is. Vegyük számba ezek közül a legelterjedtebbeket, legyakoriabbakat!
Nyilvánvaló, hogy a Tízparancsolat Európában ma már nem magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen, általánosan elfogadott alapja sem az egyéni erkölcsnek, sem a társadalmi együttélésnek, mint egykor. Ugyanakkor számosan érvelnek amellett, hogy ez jól is van így. Számukra a Tízparancsolat – és minden hasonló, isteni igényű vallási és erkölcsi rend – elnyomó, kirekesztő, és éppen ezért félelmetes, valamint elutasítandó. Mi van azokkal, akik nem akarják az Urat imádni? Mi legyen azokkal, akik úgy döntenek, hogy bálványisteneket imádnak? Miért kellene és lehetne bárkinek is megtiltani, hogy a nyugalom napján dolgozzon, ha neki úgy tetszik? Hogyan jelenthetnénk ki ma, hogy két felnőtt együttélésének a férfi és nő közötti házasság az Isten szerint megkívánt formája? A parancsolatok egy jelentős része egyáltalán nem magától értetődő, és úgy tűnik, elboldogul a világ nélkülük is. Nem veszélyes-e, nem káros-e egy ilyen pluralista világban a Tízparancsolatot mint Isten kijelentett törvényét emlegetni? Nem vezet ez a legrosszabb fajta vallási intoleranciához, nem bélyegez ez meg, nem rekeszt ki embereket, akik még jószándékúak is lehetnek, csak éppen másképpen gondolkodnak? Nem kiskorúsít azáltal, hogy látszólag mindenről megmondja, mit gondoljunk, mit tegyünk, mit ne tegyünk, és, úgy tűnik, teret sem hagy a gondolkodásnak, önálló döntésnek? Nem a szabadság és a béke egyik legnagyobb ellensége minden isteni igénnyel fellépő rend vagy törvény, hiszen lényegéből adódóan nem adhat felmentést, ezért csak erőszakos és intoleráns lehet?
A másik – kimondott vagy éppen magunkba fojtott fenntartás – hogy a Tízparancsolat elavult, idejét múlt, irreleváns. Eljárt felette az idő, és ez nem csoda, hiszen több mint háromezer év alatt minden megváltozott. És miközben létezik ma egyfajta szellemi keresés, amelybe belefér ősi bölcsességek előásása, kortársaink inkább vágynak olyan bölcsességre, ami nem sokra kötelez, semmint olyan egyértelmű, gyakorlati, húsba-, sőt életbevágó útmutatásra, mint amit a Tízparancsolatban olvasunk. Megváltozott a világ, hogyan lehetne hát aktuális egy ókori útmutatás az életre? Egyszerűen nem tűnik élhetőnek: hogyan szenteljük meg a nyugalom napját egy olyan társadalomban, egy olyan világban, ahol mindannyiunk élete folyamatosan függ gépek, rendszerek, emberek megállás nélküli munkájától? Hogyan tartsuk élhetőnek a „ne kívánd” parancsolatát, amikor gazdaságunk alapjai a megkívánásra, és az ebből eredő túlzott és fenntarthatatlan fogyasztásra épülnek? Mit kezdjünk a „ne ölj” parancsával egy olyan világban, ahol a kereszténynek mondott népek jártak és járnak élen a háborúban?
És ezzel eljutunk a következő ellenvetésig. Tudniillik nemcsak elavultak, idejétmúltak Isten tízparancsolatbeli elvárásai, de betarthatatlanok is. Ki az, aki azt meri állítani, hogy teljességében megfelel ennek a magasra állított isteni mércének? Ki az, aki soha nem hágott át még egy szabályt sem? Márpedig ha ez így van, és senki sem tökéletes, hangoztatják a szkeptikusok, akkor hogyan meri bárki is venni annak felelősségét, hogy másokat akar a Tízparancsolatra tanítani, annak betartására rávenni? Hát nem színtiszta képmutatás és hazugság ez már a kezdetetitől fogva? Ha a Tízparancsolat betarthatatlan, akkor vagy képmutatásba, vagy végzetes önhittségbe, esetleg kétségbeesésbe vezet. A képmutató, aki tudja hogy nem felel meg neki, de úgy tesz mások előtt, mintha ő erkölcsösebb lenne. A végzetesen önhitt az, aki nem látja, hogy nem tud megfelelni az isteni elvárásnak, önmagát is becsapja, és ezért visszataszító vallásos gőggel viszonyul embertársaihoz. A kétségbeesett pedig az, aki tudja, hogy nem felel meg az isteni rendnek, de ezt a helyzetet nem bírja sem feloldani, sem elhordozni, hiszen tiszta lelkiismerettel, teljes szívből akarna engedelmeskedni Istenének. Mindezek alapján, ha a Tízparancsolat valóban nem tartható meg maradéktalanul, nem lenne jobb inkább az őszinteség nevében csendben hallgatni és lemondani róla? Ha úgysem tudjuk megélni, talán inkább ne is akarjuk. Keressünk mást, jobbat....
Végezetül, ennyi ellenvetéssel megtámogatva többen teológiai érveket is hoznak a Tízparancsolat félretétele mellett. Hát nem a szeretet vallása a miénk, amire Jézus Krisztus tanított? Sokan úgy tekintenek, teljesen tévesen, az Ószövetségre, mint a törvény, az Újszövetségre, pedig, mint a megbocsátás és kegyelem könyvére. Azt mondják, hogy az Ószövetség Istene a törvény Istene, kemény, szigorú, sőt, kegyetlen, haragja kiárad azokra, akik nem tartják be parancsolatait, míg az Újszövetség Istene a szeretet Istene. Eljött Jézus Krisztus, meghalt és feltámadt, megváltott minket a törvény ítéletétől, a törvény átkától, nekünk ajándékozta az örök élet ígéretét és elhozza majd azt a napot, azt a világot, amiben semmi gonosz nem lesz, csak szeretet. Nem kellene mindezek fényében elfeledni a Tízparancsolatot? Nem valamiféle visszalépés a Tízparancsolat tanulmányozása és megfontolása az újszövetségi kijelentéshez képest? Nem zuhanunk vissza egyfajta törvényeskedésbe ahelyett, hogy megamradnánk krisztusi szabadságunkban?
Látjuk hát, hogy nincs könnyű dolga annak ma, aki megpróbálja a Tízparancsolatot komolyan venni, és Isten ma is élő és aktuális Igéjeként megérteni és annak engedelmeskedni. Minden oldalról támadások, ellenvélemények, kételyek. Mindeközben azonban még egy jelenségre rá kell mutatnunk. Tudniillik mindezek a kételyek, tiltakozások, jó- vagy kevésbé jószándékú megközelítések valaminek egyértelmű jelét adják. Nevezetesen annak, hogy nincs mérce, nincs rend, nincsenek állandó és biztos értékek a mai nyugati társadalmakban. És ezt sokan érzik, sőt, sokan, megkockáztatom, egyre többen hiányolják. Egy hihetetlenül gyorsan változó, már a tegnapit is réginek, ósdinak mondó, széthulló világban megnövekszik a vágy valami biztos rend iránt. Részben ez az oka annak, hogy Nyugat Európában hódít az iszlám. Törvényeivel egyértelmű rendet követel. Ilyesfajta rendet, biztonságérést hozhat egy diktatúra is. De mennyivel jobb, ha ezek helyett a kegyelmes Isten életre szóló útmutatása, a Tízparancsolat jelöli ki azt a teret, amely védelmében igaz szabadságot találhat az ember!
II. Isten törvénye Isten történetében
Ahhoz, hogy a fenti ellenvetésekre és félelmekre valós és kielégítő választ kapjunk, meg kell hallanunk a Tízparancsolat bevezető sorát: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Az, aki a törvényt adja, azonos azzal, aki Izraelt megszabadította rabszolgaságból. Isten szabadítást véghezvivő történetének része a szövetségkötés és a törvényadás. A Tízparancsolatot úgy olvassuk, mint ami része annak a nagyobb történetnek, ahogyan Isten kihozta népét Egyiptom hatalmából, vezeti őket a pusztában az általa ígért cél, egy önálló ország felé. Isten törvénye Isten történetének keretében adatik, és ez az összekapcsolás teljesen egyedi a korabeli társadalmak életében. Mi ennek a jelentősége?
A Tízparancsolat, hasonlóan Isten szabadító tettéhez, Isten kegyelmének ajándéka. Amint Isten kegyelme mutatkozott meg a szabadításban, hasonlóan Isten irgalma jelenik meg abban, hogy útmutatást ad megszabadított népének az életre. Magának váltotta meg őket a halálból, kegyelemből, eléjük adja hát – szintén kegyelemből - hogy hogyan éljenek ebben az ajándékba kapott, új szabadságban. A Tízparancsolat, formája szerint, nem is igazán törvénykönyv, hiszen nincsen benne kifejtve, hogy mi történik, ha valaki áthágja a parancsolatokat, mint ahogy a parancsolatok sincsenek lebontva az élet minden helyzetére. Sokkal inkább útmutatásról van szó, amely minden korban és helyzetben újabb és újabb magyarázatot igényel. Védelem, amelyet a szabadító Istentől kap a megszabadított nép, hogy megmaradjon az Isten szerinti új életben. Éppen ezért sohasem idejétmúlt, vagy irreleváns. Nem ajánl olyan magabiztosságot, amelynek fényében Isten népe mindig minden helyzetben pontosan tudja, mit kell tennie. De egyértelműen kijelöli és mutatja az utat, amely az Istentől való élet megtartására vezet.
Ez a megközelítés azt is megerősíti, hogy a törvénynek (Tízparancsolatnak) mindig személyes vonatkozása van. Isten nem arra hívja a népét, hogy az vakon engedelmeskedjen egy törvénykönyvnek, amely személytelen, sőt, egy idő után az élet felé kerül, és elnyomóvá, megnyomorítóvá válik. Sajnos ez újra és újra megtörtént Isten törvényével az ember kezei között, de meg kell látnunk, hogy Isten a Tízparancsolaton keresztül önmaga iránti engedelmességre hív, és nem a halott betű önmagáért való betartására. Az engedelmesség elsősorban arra a szabadításra adott válasz, amit Isten elvégzett népe életében.
A történet, amelynek részeként a törvényadásról olvasunk azt is világossá teszi, hogy nem a Tízparancsolat által lesz valaki Isten népének, a szabadítás közösségének a tagjává. A törvény annak adatik, akit Isten megváltott. Éppen ezért Isten megszabadító tette nélkül valóban teljesíthetetlen, személytelen és könnyen elnyomóvá lesz. Isten népének fontos tudni, hogy Isten megváltó, szabadító cselekedet által hívja életre és tartja fent az ő népét. A törvénynek mindig ebben a szabadításban kell gyökereznie. Így – Isten nagyságos dolgainak hirdetésével párhuzamosan – a Tízparancsolat által formált élet is bizonyságtétel lesz a szabadító Istenről. Megszabadított a bűn és halál hatalmából, hálából élünk hát akarata szerint, és ezzel az élettel bemutatjuk a szabadító Isten ennek a rendet és biztonságot szomjazó világnak.
„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Ha meghalljuk és megértjük a Tízparancsolat e bevezető mondatának jelentőségét, ha Isten törvényét a fentiek fényében Isten szabadítása történetének a szerves részeként látjuk, világossá lesz, hogy a Tízparancsolat sem nem kirekesztő – hiszen azokat szólítja, akik átélték a szabadítást; sem nem elavult – hiszen ha a Tízparancsolat a teremtő útmutatása az életre, akkor ez mérhetetlenül több, mint ha pusztán egy háromezer éves dokumentum lenne előttünk; és nem is képmutatásra, vagy önhittségre sarkalló, hiszen – még ha valóban nem is felelünk meg elvárásainak maradéktalanul – a szabadító Isten szabadságot is ad az útmutatáshoz. Végezetül azt kell megvizsgálnunk, hogyan viszonyoljunk a Tízparancsolathoz mint Jézus Krisztus megváltottjai és követői? Még ha nem is kell tartanunk mindattól, amit sokan ellenvetésként megfogalmaznak, de vajon szükségünk van-e nekünk keresztényeknek a Tízparancsolatra?
III. Isten törvénye Krisztus népében
Jézus szavai egyértelművé teszik, hogy eljövetele nem függeszti fel, nem szünteti meg a Tízparancsolat érvényességét. Nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy betöltse a törvényt, mondja. Sőt, követőinek azt mondja, hogy az ő igazságuk messze felül kell hogy múlja az írástudók és farizeusok igazságát, azokét, akik a törvény tanulmányozásával és tanításával töltik minden idejüket. Hogy ez mit jelent, kiderül abból, ahogyan Jézus magyarázza a Tízparancsolatot a Hegyi Beszédben: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! ...  Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette.” (Mt. 5.21-22) „Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.” (Mt. 5.27-28). Jézusnak e szavai világossá teszik, hogy mit ért az alatt, hogy nem jött a törvényt eltörölni, hanem betölteni. Nem a törvény betűje, hanem a lelke az, amit tanítványai elé ad. Igen, mondhatjuk, hogy mindez összefoglalható és benne is van a szeretet nagy parancsában: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! ... Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt. 22.37-39). És igaz, amit Augustinus egyházatya mondott: Szeress, és tégy, amit akarsz. Mert a törvény betöltése valóban a szeretet. De az Isten akarata nem oldódik fel egy rosszul, hamisan értelmezett szeretetben. Nem mondhatja azt például egy házasságban élő ember, hogy most már mást szeretek, és ezért hűtlen lehetek a páromhoz. A szeretet nagy parancsolatára elhívott krisztusi ember úgy kell tekintse a Tízparancsolatot, mint ami utat mutat neki abban, hogyan éljen a megváltott életben, amit Jézus Krisztusban kapott. A Tízparancsolat útmutató számunkra Krisztus követésében. Ezen a ponton kell meglátnunk a Tízparancsolat másik hasznát az életünkben.
Amennyiben Isten szeretetparancsát, vagy Jézus Tízparancsolat magyarázatát olvassuk, és őszintén odaállunk ezek mércéje elé, szembesülnünk kell azzal, hogy a törvény megítél. Ezen a ponton lesz számunkra, Pál apostol szavaival élve, „Krisztusra vezérlő mester” (Gal. 3.24, Károli). A törvény, azzal hogy elítél bennünket, azaz bűneink miatt ítéletet és kárhozatot hirdet felettünk, elvezet az Úr Jézus Krisztushoz. Ahhoz a Jézushoz, ártatlan és tökéletes lévén, helyettünk elhordozta a törvény ítéletét a kereszthalálában, hogy számunkra az ítélet alóli felmentést, a bocsánatot és a szabadságot megszerezze. Hasonlóan Isten tettéhez Izraellel, számunkra is első Isten szabadításának elfogadása, átélése, hogy azután a megszabadított életben útmutató legyen számunkra a törvény. De útmutató csak akkor lesz, ha előtte elítélt, valamint Jézus Krisztus szabadításához vezetette el minket.
Adjunk hát hálát Istennek a Tízparancsolatért, kijelentett akaratáért, a benne megnyilvánuló kegyelemért és szeretetért. Valljuk bátran a magunk örökségének az Istentől származó tíz igét! Ámen!
Lovas András

Tizenöt éve történt. Mégis emlékszem rá. Ez egy nagyon fontos emlék számomra a mai napon. Hétről-hétre beszéltem el Ábrahám történetét elsős gyerekeknek hittanórán. Elmondtam, hogyan szólította meg Isten az idős Ábrahámot, és meddő feleségét: hagyjátok ott a várost, ahol éltek, és kövessetek engem. Nagy néppé teszlek, országot adok nektek, megáldalak és áldás leszel. Bemutattam a gyerekeknek Ábrahám hitét és engedelmességét, éppen úgy, mint botlásait és küzdelmeit. Beszéltem nekik arról, hogy Ábrahámnak gyermeke született felesége szolgálójától, Hágártól, de nem ő volt az, akit Isten megígért. Elolvastuk, amint Isten angyala megjelent neki a Mamré tölgyesében, és azt ígérte, hogy egy év múlva beteljesedik az ígéret, fia fog születni. Majd csodálattal és örömmel hallgatták, hogy Isten megtartotta ígéreteit, és végül Sára életet adott az ígéret gyermekének, Izsáknak. A történetnek azonban, amint tudjuk, itt nincs vége. A következő órán folytattuk Ábrahám hitének és életének megismerését: „Fogd a te fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul...” – szólt Isten. És amint elbeszéltem, hogyan fogta Ábrahám a fiát, hogyan készítette össze a szamarát, a szolgáit, a fiát és a tűzifát, megakadt a szemem az egyik kisfiún. Tátott szájjal, feszülten figyelt, miközben hatalmas könnyek csordultak ki a szeméből, és folytak lefelé az arcán... Egy apa hogyan adhatná oda régen várt, szeretett gyermekét?
„Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
Bárcsak Karácsony története megragadná a szívünket. Bárcsak gyermekivé, egyszerűvé tudnánk lenni Isten csodálatos szeretete előtt. Bárcsak kicsordulna ma a könnyünk afelett, akit ezekben a napokban ünnepelünk. Bárcsak miénk lehetne Antal Peti gyermeki szíve, amely megnyílt a féltőn szerető Isten hatalmas szava előtt. Nem tiltakozott, nem okoskodott, csak válaszolt. Válaszolt a szívével, megdöbbenésével, könnyeivel. Bárcsak megadatna nekünk, hogy úgy halljuk a karácsonyi örömhírt, mint a gyermek: mintha még sohasem hallottuk volna!
„Aki tulajdon fiát nem kímélte...”
Sokat számolunk az évnek ebben az időszakában. Számoljuk a pénzünket. Mi az, ami belefér, és mi az, ami már nem? Számoljuk az időnket. Mi az, amit meg tudunk tenni, és mi az, amit le kell mondanunk, el kell engednünk. Nehéz ez a folyamatos számolás. Van, amikor sokkal többet szeretnénk. Több időt, több pénzt, szeretnénk többet adni. Nehéz, ha nem tudjuk odaadni, amit szeretnénk. De még nehezebb ennek a számolásnak egy másik oldala. Ne legyünk képmutatók, és boldog az az ember, akinek a szíve tiszta attól, amit most mondok. Azt is számítjuk, hogy mennyi az a legkevesebb, amit mégis oda kell adni. Mert illik. Mert elvárják. Mert nem maradhatunk le. Mert überelni kell a másikat. Több, kevesebb, mennyibe kerül, mit igen, mit nem, mi fér bele, mi nem... ezek a fogalmak, ez a nyelvezet, ez a lelkület elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik ahhoz, ami mára a Karácsonyból lett.
Mindeközben Karácsony mégis csak annak a tettéről szól, aki tulajdon Fiát nem kímélte. Isten tettéből éppen a józan számítgatás, a racionális beosztás hiányzik. Ki adhatna többet saját gyermekénél? Mi másban mutathatta volna meg a teremtő Isten e világ iránti szeretetét, mint hogy a legdrágábbat, a pótolhatatlant, az egyetlent nem tartja meg magának, nem őrzi meg mindattól a nyomorúságtól és fájdalomtól, ami eljövetelével együtt jár? Isten, amint elküldi Fiát ebbe a világba, nem kíméli meg a pénztárcáját, nem kíméli meg az idejét, nem kíméli meg legnagyobb kincsét, nem kíméli meg önmaga szívét. Nem kíméli meg azt, akit szeret, nem teszi.
Persze megfordulhat a gondolatunkban, hogy vajon nem kegyetlen-e az Atya ebben? Mint aki kidobja Fiát a mennyei dicsőségből erre a sáros bolygóra, nem kíméli, nem ad neki választási lehetőséget, hanem rákényszeríti arra, hogy eljöjjön. Hogy fogadhatnánk ezt az Atya szeretetének jeléül? Ezért fontos ma azt is meglátnunk, hogy a Fiú az Atyához hasonlóan részes volt abban a döntésben, hogy emberré lesz és közénk jön. Így beszél a Fiú döntéséről más helyütt a Biblia: „Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel...” (Fil. 2.6-7) Amikor tehát ma arra emlékeztet minket az Ige, hogy Isten tulajdon Fiát nem kímélte, nem tartotta meg önmagának, nem óvta meg a nyomorúságtól, akkor előttünk van az Atya és a Fiú, amint tökéletes egyetértésben és szeretetközösségben döntenek arról, hogy a Fiú eljön ebbe a világba. Az isteni szeretet árad ránk ebben a semmit sem számolgató, mindent odaadó szeretetben.
„Mindnyájunkért odaadta...”
Nem kímélte, hanem odaadta. Járjuk körül, fogadjuk be a karácsonyi örömhírt Pál apostol e két szavának fényében: mindnyájunkért odaadta.
Az „odaadta” kifejezés az átadás, kiszolgáltatás, elárulás szava. Az evangéliumokban Jézussal kapcsolatban leggyakrabban Júdás árulásával függ össze. Júdás odaadta, azaz átadta, elárulta Mesterét, Jézust. Többször jelenik még meg a „börtönbe vet” értelemben. A szónak ez a jelentésárnyalata visszatükröződik a karácsonyi történetben is, ha megpróbáljuk lefejteni róla a pásztoros-angyalos romantikát, és szeretnénk meghallani a történteket a maguk valóságában.
Hova adta? Hogyan adta? A karácsonyi történet, egyik oldalról vizsgálva, egy reménytelen és kegyetlen történet, olyan, ami azóta is ismétlődik, és csak a fájdalom és az együttérzés hangján szólhatunk ezekről az eseményekről. Ne engedjük, hogy az angyali ének, valamint a pásztorok öröme eltakarják előlünk Isten Fia érkezésének valóságos és nyomorúságos körülményeit.
József kilencedik hónapban lévő jegyesével, Máriával nem jó szándékából indul útnak Betlehembe. Több várandós édesanya van a gyülekezetben, valamint többen vannak, akik nemrég adtak életet gyermeküknek. Ők még erősebben átérzik, amit mindannyian tudunk: a gyermek érkezésének közeledtével az édesanya békességre, nyugalomra vágyik. De Józsefnek és Máriának nem adatik meg ez a nyugalom: Augusztus császár népszámlálási rendelete kényszeríti őket arra, hogy nekivágjanak egy hosszú és veszélyes útnak. Adminisztratív erőszaknak vannak kitéve, az állam döntései nem vesznek figyelembe egyéni sorsokat, várandósságot, felmentő körülményeket. Józsefnek és Máriának pakolni és menni kell.
A felbolydult Betlehemben nem találnak normális szálláshelyet. Vajon hogyan érezhette magát József, aki látja, hogy közeledik Mária órája, feltehetően mindent megtesz, hogy megfelelő helyre juttassa, és mégis azzal kell szembesülnie, hogy tehetetlen. Hiába minden, nem tud megfelelő helyet biztosítani jegyesének. Így kerül Mária elsőszülöttje, Jézus, az Isten Fia egy jászolba.
Isten „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem...  odaadta...” Átadta – nem a börtönnek – de egy sokszor brutális politikai hatalom által vezérelt, nyomorúságokkal teli, önző és embertelen világnak. Tulajdon Fiát kiszolgáltatta az ellenség erőinek, a bűnnek, a halálnak. És hogy miért kellett ilyen kegyetlennek, embertelennek lennie Isten Fia születése történetének? Miért nem született „normális” körülmények között? Azért, hogy mindazokra is sugározzon Isten végtelen szeretete, akik ki vannak téve a gonosz erőinek. Akik kiszolgáltatottak, akik tehetetlenek, akik testi vagy érzelmi értelemben otthontalanok, menekültek.
Ebben a sötétségben ragyoghat fel igazán Isten szeretetének világossága, amit Pál apostol másik kifejezése foglal össze: odaadta mindnyájunkért. A karácsonyi események másik oldala éppen erre mutat rá. A nagy dicsőségben és ragyogásban a pásztoroknak megjelenő angyal éppen ezt fogalmazza meg: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, mely ez egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.” Amikor Isten nem kíméli tulajdon Fiát, hanem odaadja, kiszolgáltatja őt, azt az egész népért, sőt, minden emberért teszi. A szabadító Jézus jött el, mindnyájunkért. Isten e világra lehajló szeretetében ott van mindenki, ott vagy te, és ott vagyok én. Az Atya és a Fiú döntésében, hogy a Fiú emberré lesz és eljön ebbe a világba, ahol majd életét adja oda önként a világ bűnéért, ott vagy te, és ott vagyok én. Felfoghatatlan és kikutathatatlan szeretet! Valóban a gyermeki szív egyszerűsége és bizalma kell ahhoz, hogy meghalljuk, elhiggyük, befogadjuk,: „Aki tulajdon fiát nem kímélte...  mindnyájunkért odaadta.” És valóban igaz, hogy akit átjár annak bizonyossága, hogy ő is ott van a „mindnyájunkért odaadta” nagy titkában, annak szíve nem marad közömbös, és talán még szeme sem marad száraz. Isten atyai szeretetében fürdeti meg mindazokat, akik Jézust szívükbe fogadják, mint Urukat és szabadítójukat.
„Hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
Pál apostol azonban nem fejezi be gondolatát ezen a ponton: „Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” – Azaz nemcsak tulajdon Fiát adta oda mindnyájunkért, hanem vele együtt mindent nekünk ajándékoz. Ajándékozásában Isten bőkezűségét és jóakaratát, kegyelmét gyakorolja irántunk. A kérdés, mi az a „minden”, amit Jézussal együtt nekünk ajándékoz az Úr?
A „mindent” mi úgy halljuk és értjük a legszívesebben, mint egy Jolly Joker-t. Vagy mint egy kitöltetlen, bianco csekket. Valami, amibe bármit bármikor behelyettesíthetünk, és akkor az bizonyosan meglesz. Ha Jézussal együtt Isten mindent nekünk ajándékozott, és a „minden” bármit jelent, amit elgondolunk, az annyira jó, hogy már Jézus sem kell. Mert nekünk inkább kell mindaz, amit magunk belehelyezkedünk a „mindenbe”, semmint az a „minden”, amit Isten Jézussal együtt nekünk ajándékoz. Akkor lehet, hogy inkább választunk anyagi javakat, vagy betegségben egészséget, zaklatottságban békességet, magányban társat, robotolás helyett szerethető munkát, semmint Jézus Krisztust és vele együtt mindent. Vagy Jézust csak addig, és azért, mert ez a „minden” vele együtt adatik, elfogadjuk hát Jézust is, de valójában csak árukapcsolásként a „mindenért”, amit elképzelünk magunknak. Mindebből nyilvánvaló, hogy az a „minden”, amit Isten tulajdon Fiával nekünk ajándékoz, nem a Jolly Joker.
Amikor Isten tulajdon Fiát odaadta értünk, mindent odaadott. Mindent odaadott, mert nem volt többje, amit adhatott volna, nincs semmije, amit visszatartott volna. De van a „minden”-nek egy másik értelme is. Tudniillik az, hogy Jézusban áll fenn a mindenség. „általa van a mindenség, és mi is őáltala” – írja Pál a korintusiaknak (1Kor. 8.6). „Benne [Jézusban] teremtetett minden a mennyen és a földön... minden általa és ránézve teremtetett.” – olvassuk a kolossébeliekhez írott levélben (Kol. 1.16-17). „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” – írja János evangéliuma kezdetén az Igéről, aki testté lett (Jn. 1.3).
Figyeljük meg, mennyire másképpen szól ezek után az apostol szava: „Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Azon az éjszakán, egy odaadott, kiszolgáltatott csecsemőben sűrítve a mindenható Isten mindent, önmagát és a szeretetet elhozta ebbe a világba. Röpke három évtizeddel később a felnőtt gyermek szintén odaadott mindent, egész életét, teljes önmagát a kereszthalálban. Ez a „minden” ma teljesen a tiéd lehet. Összesűrítve a térben és időben, itt és most kínálja neked a legtöbbet, amit adhat. Ő ma is tékozlóan árasztja ránk szeretetét. Mi még az Úrral is számítgatnánk, méricskélnék, mit adnánk neki, mit tartanánk inkább magunknak. Az Atya viszont neked adta tulajdon Fiát, és vele együtt mindent. Szeretetét árasztja rád.
Vajon lesz-e köztünk olyan, lesz-e csak egy is, akinek nem kérdései, nem kifogásai, nem okoskodásai és nem fenntartásai vannak? Lesz-e olyan, és te az leszel-e, akinek Isten mindene előtt megnyílik szíve, és akinek örömében a könny kicsordul a szeméből?
Lovas András

„Csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek.” Nincsen számukra semmi, ami szent, érinthetetlen, tiszteletet követelő lenne. Nem maradt semmi érték, amit a gúny és cinizmus szavai ne szednének ízekre.
Néhány napja bejött a templomba egy fiatalember, és hozott közel 10.000Ft-ot. Az utcán találta, és nem érzi magát felhatalmazva arra, hogy eltegye. Becsületes vagy bolond? Idealista, gyengeelméjű, képmutató, vagy tisztességes? Ki tudja ma már? Mindenki gondoljon, amit akar. Minden így marad?
Az igazságot hazugságnak mondják, a hazugságot igazságnak. Honnan is tudnánk, hogy mi az egyik, és mi a másik? Minden nézőpont pusztán egy bizonyos pontból való nézet. Csak próbálja valaki azt mondani, hogy létezik igazság és hazugság. Hogy létezik egy objektív nézőpont. A csúfolódók mindenből gúnyt űznek. Minden így marad?
Isten a maga képmására férfivá és nővé teremtette az embert. Megáldotta őket: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Az Isten által megszentelt szexualitás folyamatos kigúnyolása történik a társadalmunkban. Nincs igaz és tiszta szex, pusztán preferenciák vannak. Minden így marad?
Egy barátom nemrégiben afelett kesergett, hogy ma Magyarországon nem lehet elképzelni, hogy egy erkölcsileg hiteles, igaz és tiszta személy meghatározó példaképpé emelkedjen, mert mielőtt ez megtörténhetne, a média úgyis ízekre szedi, nevetségessé teszi, vagy éppen démonizálja, mai kifejezéssel élve „kilövi.” Minden így marad?
„Csúfolódók támadnak, ... akik saját kívánságaik szerint élnek.” Olyanok, akik mindenki mást figyelmen kívül hagynak. Akiknek csak az számít, hogy ők mit érnek el, nekik éppen mi a jó, a hasznos, a kellemes. Mivel egyedül saját kívánságaik, ösztöneik vezérlik őket, semmi korlátjuk nincs. Ha kell, romlott ételekkel mérgeznek tízezreket. Ha úgy érzik, maguk mögött hagynak házastársat, családot, csak hogy megvalósítsák önmagukat. Kigúnyolnak mindent, ami morális mércét tartana eléjük, hiszen csak saját kívánságaik kielégítése lebeg szemeik előtt. Nem tűrhetik még a gondolatát sem annak, hogy létezik olyan mérce, amelynek alapján cselekedeteik elítéltetnének.
Minden így marad? Úgy tűnik, igen. Hol van Jézus Krisztus és az ő ígérete? Hol látszik Krisztus jelenléte és győzelme ebben a világban? Miközben a többség mintha csak a saját kívánságai szerint élne, miközben szinte semmi nincs, ami ne lehetne nevetség és gúny tárgyává, miközben sem a világ-, sem a belpolitikában nem látunk reménységet alapvető változásra, talán nem is kérdésként, hanem beletörődve, egyfajta közönnyel fogalmazzuk meg: minden így marad. Nem változik semmi ebben a világban. Ilyen volt, és ilyen is marad. Nem várunk semmit, nem várunk változást, mert megszoktuk, hogy ez a világ rendje. Ilyen a világ, amelyben élünk. És ha a hitvallásban meg is valljuk, hogy Jézus Krisztus „eljön ítélni élőket és holtakat”, nem úgy tekintünk erre az eseményre, mint ami a történelem része. Talán magunkban azzal azonosultunk, amit a gúnyolódók fennhangon mondanak: „Hol van az ő eljövetelének az ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Ha pedig minden így maradt, ha a teremtés kezdetétől fogva semmi sem változott, és ez így is marad, akkor éljünk úgy, ahogy tetszik. Akkor azt csinálunk, amit akarunk, úgy teszünk, ahogy jólesik. És ha körülöttünk egyre inkább a farakastörvények érvényesülnek, és úgy tűnik, csak így lehet egyről a kettőre jutni, sőt, minél gátlástalanabb valaki, annál többre jut, akkor mi keresztyének is megbarátkozunk a gondolattal: minden így marad, és – tudjátok mit? - maradjon is így, hiszen mi magunk is megalkudtunk ezzel a világgal. Belesimultunk, belefeledkeztünk, beleragadtunk posványába. Ha már úgyis minden így marad...
Rejtve marad előttük...
De nem, nem, ne higgyétek, hogy minden így marad, ébredjetek fel! „Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla...” Tudniillik arról, hogy minden megváltozik. Az ő szemeik elhomályosultak. A csúfolódók, a saját kívánságaiknak kiszolgáltatottak nem tudják, de nem is akarják látni Istennek hatalmát. Milyen korlátoltak, milyen vakok, milyen keményszívűek. Minél inkább csak saját vágyaikat hajszolják, annál gátlástalanabbul tesznek félre mindenféle morális meggondolást vagy gátat és annál cinikusabbá válnak. Szándékosan elkerülik az igazságot, hogy azután teljesen bezáruljon értelmük, megkeményedjen a szívük. Magabiztosságuk elhatalmasodik felettük, minden gondolatuknak önmaguk a kiindulópontja, végcélja, és mércéje. Rejtve marad előttük az igazság.
Minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van? Azt gondolják, minden véletlen és esetleges? Hogy csak úgy történnek a dolgok, és csak úgy élnek egy mozdulatlan, változhatatlan, gazdátlan, erkölcsileg relatív és céltalan világban? „Rejtve van előttük ... hogy egek régóta voltak, és föld is, amely a vízből és víz által állt elő az Isten szavára.” Nem tudják, nem akarják tudni, hogy a káosz vizeiből Isten szavára állt elő a teremtés rendje. Elfelejtették az Úr szavának hatalmát. Rejtve van előttük, hogy valamikor nem volt minden úgy, amint most van, mert Isten szava hívta elő a nem láthatókból a láthatót. Szándékosan elfeledkeztek arról, hogy Isten munkája az, hogy dobog a szívük, hogy lélegeznek, hogy gondolkoznak, hogy élnek.
Az is rejtve van előttük – vagy inkább szándékosan feledkeztek meg róla? – hogy „ezáltal az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult.” Minden nép tudja, minden nép emlékeiben ott él a víztől való pusztulás nagy története. A Teremtőnek hatalmában áll megítélni alkotását, ha az nem az általa rendelt cél szerint él. Az özönvíz idején is, hasonlóan a jelenhez, azt hitték, hogy „minden úgy marad.” Nem törődtek az erőszakkal, a mindent elárasztó gonoszsággal és istentelenséggel, azt gondolták, a világ megmásíthatatlan, és azt tesznek, amit jólesik. Szívük minden szándéka és gondolata szüntelenül gonosz volt (1Móz. 6.5), és rejtve maradt előttük, hogy Isten megelégelte mindezt. Jézus így beszélt érzéketlenségükről, vakságukról: „azokban a napokban, az özönvíz előtt [is] ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta...” (Mt. 24.38-39). Rejtve volt előttük, hogy Isten szava tartja fenn az életet.
És végül az is rejtve van a csúfolódók és saját kívánságaik szerint élők előtt, hogy ugyanez az isteni szó kímélte meg és tartotta meg a világot mind a mai napig. Hogy nem véletlen, hogy minden úgy van, amint van, és hogy ez nem mindig marad így. Megkeményedett szívük nem látja Isten szavának valóságát: „a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára.” Pedig ha kicsit is meggondolnák, belátnák, hogy a világ közel sem olyan stabil és biztos, mint amilyennek gondolják. Néhány gombnyomással bármikor tűztengerré tehető. Ha elkerüljük a globális háború fenyegető rémét, még mindig előttünk a környezet válsága. Meddig marad minden úgy, ahogy ma ismerjük? Meddig mondhatják cinikusan: hol van Isten? Mit ér a Krisztusban való hit? „Hol van az ő eljövetelének ígérete?”
De ti előttetek ne legyen rejtve!
Igen, a többség előtt rejtve van Isten szavának hatalma. Sokan azt mondják, minden így marad. Isten nem jön el, nem cselekszik, nem menti vagy éppen nem ítéli meg ezt a világot. Ha van is, távol és messze van. De ti előttetek ne legyen rejtve, hogy „nem késlekedik az Úr az ígérettel.” Ti előttetek ne legyen rejtve, hogy Isten másképpen méri az időt, mint az ember. Nem elkésett, nem elszámolta magát, de „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” Gondoljatok a gyerekekre! Milyen soknak tűnik még nekik az a hét nap, amit várniuk kell Karácsonyig. És gondoljatok időseitekre! Milyen gyorsan elszállt az a hetven, nyolcvan esztendő, sóhajtják. Egy egészen más nézőpont. Az idő relatív. Istennek van ideje, és egészen más a perspektívája. Ne feledjétek, a hitetek az örökkévalóság embereivé tett benneteket. Csak a gúnyolódók és saját vágyaiknak kiszolgáltatottak rabjai az időnek.
Ugyanakkor Istennek célja is van a várakozással: „türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” Isten céljai se legyenek előttetek rejtve. Ő késedelmes a haragra és kegyelmes. Nem arra hív, hogy megvessétek és gyűlöljétek a gúnyolódókat, a pillanatnyi kívánságaik beteljesedéséért élőket. Sőt, éppen miattuk vár az Úr az ő eljövetelével. Vár, hogy ne vesszenek el, hanem megtérjenek. Időt ad nekik arra, hogy ami ma rejtve van előttük, arra megnyíljanak lelki szemeik. Azt kéri tőletek, hogy ugyanaz legyen szívetekben, mint az övében. Legyetek türelmesek, irgalmasok, kegyelemmel teljesek, és imádkozzatok, hogy minél többen megtérjenek. Hirdessétek, hogy az Úr azért nem jött még vissza, hogy azért van még minden úgy, mint régen, hogy megtérjenek a gúnyolódásból, minden szent és igaz megvetéséből, a cinizmusból, saját önző kívánságaik gátlástalan hajszolásából. Az Úr visszajövetelének késése ne közömbösségre, még kevésbé gyűlöletre, hanem igazi evangelizációra indítson benneteket. Most van a kegyelem ideje, most van az Úrhoz fordulás lehetősége.
Ugyanakkor az se legyen rejtve előttetek, hogy bizonyosan „el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj.” Váratlanul, hirtelen, kiszámíthatatlanul. El fog jönni az Úr ítélete, és „az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások megégnek.” A világ nem marad olyan, amilyennek most ismeritek. Ami hiábavaló, az semmivé lesz, de nem önmagáért való ez a pusztulás. A történelem vége nem a tűz és az ítélet, és semmiképpen nem azt akarom, hogy a gúnyolódók közül önigazultan visszahúzódjatok, mondván, ellenségeitek majd mind elpusztulnak. Valami másról, sokkal többről van szó: „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” Nem marad minden így, ahogy most van, de nem is a pusztulás mindenek vége, még ha Isten szava az ítélet tüzét és a világ teljes megrendülését is hozza majd magával. A megítélt romjain az Úr újat teremt, egy olyan világot, amelyben igazság lakozik, amelyben az igazság uralkodik. Ahol nem kell már senkinek hazugságnak mondani az igazságot, és igazságnak a hamisságot, ahol nem kell manipulálni az embereket, hogy azt tegyék, amit nem akarnának tenni, ahol nem leszünk kiszolgáltatva elemi ösztöneinknek és vágyainknak, mert helyreáll az az ember, akit Isten a maga képére tökéletesnek alkotott, és a vele való kapcsolatban igaz boldogságra talál. Ne legyen rejtve előttetek, szeretett testvéreim, hogy bármily valószerűtlennek is tűnjen most, hogy nem marad minden így, az Úr valóban visszajön és megváltozik az egész teremtett világ, hiszen minden újjá lesz.
És éppen ezért „milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét.” Ha nincs ennek a világnak célja, ha nem tart sehová, ha minden így marad – akkor nincs más lehetőség, mint a hedonizmus vagy a kétségbeesés. A semmiből jöttünk, a semmibe tartunk, hát akkor együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk! – mondja a hedonista. Nincs értelme semminek, nem tartunk sehova, hiába minden, elvesztünk – szól a kétségbeesett. De ha az Úr napja közeledik, és ő új eget és új földet teremt, akkor éljünk szentül és kegyesen, azaz tisztán és élő kapcsolatban az Úrral! Akkor készen várjuk, sőt, siettetjük eljövetelét imádsággal, megszentelt élettel, és bizonyságtétellel. Ne legyen formális az imátok, amit az Úrtól tanultatok: „Jöjjön el a te országod!” Imádkozzatok, és várjátok, sőt, kívánjátok az Úr eljövetelét. És meglátjátok, amint visszanyeritek ezt a perspektívát, az Úr visszajövetelének várását, örömmel tisztítjátok meg magatokat minden tisztátalanságtól. Kiemelkedtek e világ mocsarából, hiszen magatok is az igazság uralmát várjátok. Ha nem marad minden úgy, amint van, ti sem maradhattok meg úgy, ahogy most vagytok: közömbösségben, megalkuvásban, bűneitekben. Advent hatalmas felszólítás mindannyiotoknak: „igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” ÁMEN!
Lovas András

Advent első vasárnapjával elkezdődik az ún. egyházi év. Hétről hétre követjük nyomon a Jézus Krisztus történetének eseményeit, hogy közösen újra átéljük az evangélium csodáját, amely formálja életünket, gyülekezetünket, és megtart, életben tart bennünket. Advent négy vasárnapja az eljövetelre irányítja figyelmünk. Az Úr megtartotta ígéreteteit, és eljött ebbe a világba, emberré lett, testté lett a Názáreti Jézus személyében. Karácsonykor Istennek ezt a csodálatos eljövetelét ünnepeljük, hogy majd azután belépjünk Jézus szenvedéseibe is. Erre készít a böjti időszak, amely Jézus nagyheti szenvedéseibe, nagypénteki megfeszítéséhez vezet el. Húsvétkor együtt örvendezünk annak, hogy Jézussal együtt mi is feltámadunk a halálból, míg a mennybemenetel arról biztosít, hogy ő minket is magához fog venni. Pünkösdkor megünnepeljük, hogy Jézus elküldte maga helyett a Pártfogót, a Szentlelket, aki által erővel ruház fel szolgálatának folytatására. Egészen addig hívattunk mi, Isten népe, az egyház bizonyságot tenni Jézusról, amíg ő el nem újra. Jézus visszajövetelére tekintünk előre, várjuk az új eget és az új földet, a mennyei Jeruzsálemet, ahol nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem könnyek. Az egyházi év abban segít, hogy Istennek ezt a csodálatos történetét, az evangélium valóságát ne csak egy-egy istentiszteleten éljük át újra, hanem életünk nagyobb egységeit is ez alakítsa. A mai nappal belépünk hát advent időszakába, az Úr eljövetelének, Isten testtélételének ünneplésébe.
A ma olvasott ige is Isten eljövetelét adja elénk, az Úr legmeghatározóbb és legfontosabb megjelenését (teofánia) az Ószövetségben. Az Úr Sínai hegyi megjelenését megelőzte, hogy benyújotta igényét az általa megszabadított népre: “Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon… Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül… Papok királysága és szent nép lesztek.” (19.4-6) Izrael azt válaszolta Istennek, hogy megteszi mindazt, amit kér tőle, elfogadja a felkínált szövetséget, és ragaszkodik az Úrhoz, hogy akarata és céljai szerint éljen. Az Úr eljövetele, megjelenése a Sínai hegyen a szövetségkötés része. A mai ige ennek a külső körülményeit adja elénk. A szövetség tartalmát, Isten törvényét, a tízparancsolatot a későbbiekben fogjuk tanulmányozni. A szövetség középpontjában az ige, Isten törvénye áll. Ugyanakkor az is jelentős, hogy milyen körülmények között kapja Izrael a tíz igét, hogyan készíti fel őket erre Isten. Ezt vizsgáljuk meg a mai napon.
I. Szentség és istenfélelem a Sínain
Isten így szól Mózeshez: “Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor.” E bevezető után Isten először arra utasítja Mózes által a népet, hogy készüljenek fel a vele való találkozásra, azaz szenteljék meg magukat. Mózesnek határt kell vonnia a nép köré, hogy azok nehogy felmenjenek, vagy akár csak érintsék a hegyet, ahol Isten megjelenik. Ha valaki megérinti a hegyet, meg kell halnia. Ezek a rendelkezések Isten szentségére, a vele való találkozás komoly és súlyos voltára emlékeztetnek.
Ugyanezt erősíti meg Isten megjelenésének a módja is: “A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban.” Erőteljes természeti jelenségek, mint vulkáni kitörés, földrengés, égzengés, villámlás követi, amint Isten leszáll a Sínai hegyre. Isten jelenléte, dicsősége félelmet és rettegést kelt a népben. Izrael látja, hogy Mózes Istennel beszél, majd felmegy a hegy csúcsára.
A tízparancsolat átadása után, amint lejön a hegyről, a nép azt kéri Mózestől, hogy ő beszéljen hozzájuk, de Isten ne szólítsa meg őket, mert akkor meghalnak. Mózes így válaszol a megrettent Izraelhez: “Ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!” Isten eljött, átadta igéit Mózesnek, de ez nem mindennapi körülmények között zajlott. Nem az történt, hogy Mózes elköszönt a néptől, felment a hegyre, majd néhány nap múlva egyszer csak megjelent hóna alatt a két kőtáblával. Ebben az esetben össze kellett volna hívnia a népet, és el kellett volna magyaráznia nekik, hogy amit látnak, az Isten útmutatása az életükre nézve. Utána végighallgathatta volna a kérdéseket: Honnan hoztad ezeket? Ki az az Úr, és honnan tudhatjuk, hogy ez tényleg az ő akarata – és nem te találtad ki? Bárki mondhatja, hogy az Úr adta neki a kőtáblákat. Miért kellene éppen ezek szerint az igék szerint élnünk, ha mi másképpen gondoljuk? Miért fogadjuk el minden részletét, nekem az egyik fele tetszik, de a másik, úgy érzem, nem én vagyok? Miért tíz, és nem hét, vagy tizenkettő – szerintem dolgozzuk át egy kicsit… Értjük, ugye? Közel sem véletlenszerű, hogy Isten milyen módon készíti elő Izraelt, valamint milyen körülmények között adja át törvényét. Az Úr eljövetele, Isten félelmetes jelenléte, a teofánia előkészíti, megalapozza, hogyan fogadja Izrael az Úr törvényét. Három dologra szeretném felhívni a figyelmet.
Először is, a történtek után nem kérdés számukra, hogy Mózes valóban az Úr követe, és nem saját nevében jár el. Senki sem kérdőjelezheti meg Isten parancsolatainak a tekintélyét. Isten szentségének átélése, az ebből fakadó istenfélelem megtermi életükben azt a gyümölcsöt, hogy soha nem tartják emberi eredetűnek a szövetségben kapott parancsolatokat. Semmi kétség, hogy az élő Istennel találkoztak. Minden porcikájukban érzik dicsősége rettenetét.
Másodszor, azt is fontos látnunk, hogy a nép, amely találkozott Isten dicsőségével és szentségével, ebből fakadóan fog engedelmességre törekedni. Amikor szembe találja magát Isten parancsolataival, akkor nem egy száraz, személytelen, esetleges törvénygyűjteményt lát maga előtt, hanem az élő Istent, akitől a parancsolatok származnak. Személyes istentélményük van, nem pusztán élettelen törvényeik. Az engedelmesség innentől kezdve az élő Istennel való viszonyhoz tartozik.
Harmadszor, vegyük észre, hogy Isten jelenlétének e félelmetes átélése nem önmagáért való. Talán sokan vannak ma, akik újra és újra visszavágynának a Sínaihoz, mert félni, borzongani, rettegni jó. És ahogy napjainkban szereti előidézni ezt az érzelmileg elsivárosodó ember (pl. horrorfilmek, bizonyos extrém sportok, katasztrófa turizmus), hasonlóan vágynak újabb és újabb istentapasztalatra a keresztyének is. Megalakulna a „Sínai Borzongás és Rettenet” szektája, vagy éppen egy keresztyén zarándok vállalkozás hasonló néven, hogy az istenfélelem e rettenetes, de legalább még izgató érzését fenntartsa. Isten azonban nem kizárólag az érzésben, az átélésben, a tapasztalatban érdekelt. Sínai hegyi eljövetele, dicsőségének kijelentése a tízparancsolat igéire mutat. Az istenfélelem nem szubjektív rettegés, hanem Isten parancsolatainak komolyan vétele, engedelmesség Isten törvényének: „azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!”
Hogyan jelenik meg az istenfélelem a mi életünkben, akik adventben Jézus Krisztus eljövetelére fordítjuk tekintetünk? Hogyan viszonyuljunk Isten jelenlétének ehhez a megfogható, félelmetes, elrettentő valóságához? Van-e az Úr most olvasott eljövetelének bármilyen köze, aktualitása mi életünkhöz? Ezekre a kérdésekre a Zsidókhoz írt levél szerzője válaszol.
II. Szentség és istenfélelem Jézusban
A Zsidókhoz írt levél szerzőjének a kérdései a következők: Miért tartsunk ki, maradjunk meg a hitben? Honnan vegyük az erőt, hogy amikor semmi sem úgy alakul, amint várnánk, ne adjuk fel? Mi van, ha keresztyén hitünk miatt összeütközésbe kerülünk a családunkkal, a szomszédainkkal, a társadalom értékítéletével? Mit kezdjünk, ha anyagi veszteség ér? Hogyan ragaszkodjunk Krisztushoz, ha sokkal egyszerűbb és ígéretesebb lenne elfeledkezni róla? Miért ne adjuk fel?
Ezekkel a kérdésekkel néznek szembe a levél címzettjei. Egyesek már nem járnak a gyülekezetbe a rájuk nehezedő nyomás miatt. Meghidegült a szívük, közömbössé lett a hitük. Úgy érzik, csalódtak. Ha Krisztusnak adták az életüket, miért nem védi meg őket a gyalázkodóktól, ellenségeiktől? Elbátortalanodtak, elerőtlenedtek, visszaestek korábbi, Isten nélküli életükbe.
A szentíró egy komoly figyelmeztetést intéz hozzájuk. Nem ijesztget, de őszintén és egyértelműen beszél arról, hogy mit jelent Krisztushoz tartozni – és mivel játszik az, aki ezt feladni készül. A témája az istenfélelem, és ennek kifejtéséhez a Sínai hegyi teofániához nyúl vissza, amit minden olvasója jól ismer.
Gondoljátok át, hogy mi történt veletek, amikor Krisztushoz jöttetek, és vele szövetséget kötöttetek, mondja nekik. Emlékezzetek, hogy Isten Jézus Krisztusban szövetséget kötött veletek. Ezt vettétek magatokra a keresztségben, és ezt ünneplitek, újítjátok meg minden úrvacsorában.
Milyen volt a Sínai hegyi szövetség? Félelmetes! Tapintható hegy, lángoló tűz, homály, sötétség, földrengés, égzengés. Isten megjelenése félemetes természeti jelenségekkel párosult. Annyira, hogy “akik ezt hallották, kérték, hogy ne szóljon hozzájuk.” Olyan félelmetes volt mindez, emlékezteti címzettjeit, hogy még Mózes is így szólt: félelem fogott el, és remegés. Ilyen volt az első szövetség, az, amely a Sínai hegyen adatott. De ti nem ehhez a hegyhez járultatok, hangsúlyozza a levél szerzője.
Akkor milyenhez? – tehetjük fel a kérdést. Mi jutott nekünk? Mit válaszolunk mi, mai keresztyének? Mi nem járultunk semmihez… Velünk nem történt semmi különös, semmi rendkívüli… Sem földrengés, sem égzengés, sem borzongás, sem rettegés. Sőt, sokan úgy gondolkodnak, éreznek, hogy az, hogy nekünk egy szerető mennyei Atyánk van, azt jelenti, hogy ő azt is jóságosan elnézi, ha elfordulunk tőle, amikor túl nagy ára lenne hűségesnek lenni. Ezért figyelmeztet a szentíró: “Ti ugyanis nem tapintható hegyhez és lángoló tűzhöz járultatok … Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez…az elsőszülöttek ünnepi seregéhez, … mindenek bírájához, Istenhez … az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez…” Igen, félelmetes volt Isten eljövetele a Sínain, istenfélelem töltötte be azok szívét, akik parancsolatainak való engedelmességet fogadtak. De ami veletek történt, akik Jézus Krisztushoz járultatok, az ennél nem kevesebb, hanem több.
Ti angyalok ezreihez járultatok, akik Isten dicsőségét zengték Karácsony éjjelén Betlehem mezején, úgy, mint előtte sohasem: hiszen ilyen csoda, mint hogy Isten emberré lett, eddig nem történt. Félelmetes Isten eljövetele a Sínain, de még csodálatosabb megjelenése a törékeny és kiszolgáltatott gyermekben.
Ti az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez járultatok, akik fel vannak jegyezve a mennyekben. Azokhoz, akik kitartottak Jézus mellett és vértanúként életüket adták érte. Jézusba vetett hitetek által egy közösségbe tartoztok mindazokkal, akik Krisztus iránti hűségük következtében gyalázatot, sőt, halált szenvedtek. Nézzetek azokra, akik hűségesek voltak, nézzetek azokra, akik ma szenvednek az evangéliumért szerte a világban! És ti egy kis nehézség, küzdelem, próba miatt már meg is tagadnátok Krisztust, és az ő népét?
Ti mindenek bírájához járultatok Jézus Krisztus által, hiszen az, akit Atyátoknak neveztek a legfőbb bíró. Egyszer megáll előtte minden teremtmény. Ti nem Mózeshez, hanem Jézushoz, az új szövetség közbenjárójához, a meghintés véréhez járultatok, aki élete odaadásával, ártatlan vére kiontásával tisztított meg benneteket minden bűntől. Ezért : “Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól!” Vigyázzatok, mert nem kevesebb történt veletek, mint Izraellel a Sínain. És ha akkor az, aki ellenállt, elveszett, ez most sincs ez másképp.
És befejezésül jól figyeljetek: “Az ő hangja akkor csak a földet rendítette meg, most azonban ezt ígéri: ‘Még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is.’" Akkor rengett a föld Isten hangjától, de eljön az idő, amikor nemcsak a föld, hanem a menny is megrendül majd. Ez a rengés pedig mindent megítél: ami hiábavaló, az semmivé lesz… Azaz mindaz, amiért most elhagynátok őt, amit megnyertek azzal, hogy elutasítjátok azt, aki szól – mindaz semmivé lesz. Hiszen akkor csak egy rendíthetetlen ország marad meg: Krisztus uralma. Ezt az országot kaptátok. Tiétek az egyedüli rendíthetetelen, az egyedül el nem múló. Hálaadással szolgáljatok hát vele: tisztelettel és félelemmel.
Adventba lépünk be. Láttuk, amint az Úr eljött a Sínain kijelentve dicsőségét Izraelnek. Hamarosan azt ünnepeljük, hogy az Úr eljött Jézusban, elrejtve dicsőségét egy gyermekben, szegénységben, nélkülözésben. De mindeközben arra tekintünk, hogy ez a Jézus, aki a mi Urunk és királyunk, a Sínaihoz hasonló módon fog újra megjelenni. Erősödjünk hát meg a vele való szövetségben, maradjunk meg minden körülmények között őbenne. Ámen!

A ma olvasott versek bemutatják az Úr szándékát azzal a néppel, amelyet megszabadított a fáraó halálos öleléséből. Láttuk, hogyan vezette őket a pusztában, hogyan mutatta meg hűségét újra és újra az elégedetlenkedő, lázadó, a rabszolgaságba visszavágyó népnek. Hallottunk Jetróról, aki Mózes bizonyságtételére figyelve maga is megvallotta hitét Izrael Istenében, majd pedig bölcs tanáccsal segítette Mózes feladatát. Izrael tovább vándorolt a pusztában, és megérkezett a Sínai hegyhez. Ezzel a fejezettel egy új szakasz veszi kezdetét Mózes 2. könyvében. A pusztai vándorlás folytatásáról legközelebb csak Mózes 4. könyvében olvasunk majd. Az Egyiptomból való szabadulás, majd a pusztai vándorlás történetét felváltja a szövetségkötés és a törvényadás leírása. Isten korábban nem tapasztalt módon jelenti ki magát a rabszolgaságból megszabadult népnek a Sínai hegyen, majd szövetséget köt Izraellel. Itt bomlik ki előttünk, hogy mire szabadította meg Isten Izraelt. Miért választ ki magának egy népet a sok közül? Mi a célja velük, mi lesz a jövőjük? Mit jelent Isten népének lenni ma? Miért vannak Istennek parancsolatai – egy olyan világban, amely figyelmen kívül hagyja, ha nem éppen nyíltan gúnyolja, sőt, gyalázza Isten törvényét? Hogyan tekintsünk magunkra, kik vagyunk mi, akik Jézus Krisztusról neveztetünk keresztyénnek? Mire mutat a keresztség sákramentuma, pecsétje rajtunk, és mire táplál bennünket az úrvacsora? Kik vagyunk, hol a helyünk a világban? Mi Isten célja azzal a közösséggel, amely átélte a szabadulást? A mai bibliai rész alapján három mozzanatról kívánok szólni, amelyek együttesen ezekre a kérdésekre adják meg a választ – nemcsak ott és akkor, hanem itt is, és ma is.
I. Amit Isten tett: sasszárnyon hordozott
Az első mozzanat Isten szabadításának felemlegetése. Mielőtt Isten bármilyen parancsolatot adna népének, rámutat arra, ami eddig történt: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon, és hogyan hoztalak ide benneteket.” A megtett út Isten munkája. A jelen élet, az hogy Izrael még mindig él, hogy szabad, egyedül Isten tetteivel magyarázható. Nincs más magyarázata, nincs más oka annak, hogy ez a nemrég még elnyomásban, szolgaságban, fiúcsecsemőinek halálos ítélete alatt élő, hét napon át robotoló, az ünnepet nem ismerő nép most itt áll Isten hegyénél, arra készülve, hogy életreszóló találkozása legyen az Úrral.
Isten, mint anyamadár jelenik meg ebben a megfogalmazásban. A képet még jobban kibontja az 5Móz. 32.10-11, amely a következőképpen szól Isten és a pusztában vándorló nép kapcsolatáról:
„Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban.
Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét,
mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes,
kiterjesztett szárnyára veszi, evező-tollán hordozza őket.
A védelem, a növekedés, az érés képe ez. Isten úgy támogatja, segíti népe életének kibontakozását, megszilárdulását, amint anyamadár óvja, őrzi, segíti szárnyaikat próbálgató fiókáit. Ha kell feléjük száll, hogy megvédje őket, ha szükséges, alájuk repül, hogy megóvja őket a zuhanástól. Isten szárnyainak árnyéka, mint a védelem és oltalom képe visszatérő motívuma a zsoltároknak is (Zsolt. 91.)
Az eddig megtett útról Istennek különös és erőteljes olvasata van: sasszárnyon hordoztalak benneteket. Vajon így emlékszik-e erre, így élte-e meg ezt Izrael? A csodákat, a szabadítást, a vörös-tengeri átkelést, a vándorlást, az éhezést, a szomjúságot, a fáradtságot, a rettegést… Vajon nincsenek-e közöttük olyanok, akik azt mondják: „Sasszárnyon hordoztál? Akkor miért e sok nyomorúság? Igen, szabadok vagyunk, de nem tudjuk, megérte-e ez nekünk. Itt vagyunk a puszta közepén, bizonytalan a jövőnk, nincs országunk, nincs vagyonunk, még csak házaink sincsenek.” És Isten azt mondja megfáradt népének: Sasszárnyon hordoztalak benneteket. Úgy gondoskodtam rólatok, mint anyamadár fiókáiról. Igen, a fiókákat is ki kell tuszkolni a fészekből, ha eljön az ideje. Először ijesztő, küzdelmes, fárasztó és nehéz. De én mindvégig veletek voltam. Én hordoztalak titeket, én hoztalak benneteket erre a helyre. És ti mindezt láttátok – átéltétek, ennek részesei voltatok. És most meglátjátok azt is, hogy mi célból cselekedtem mindezt. Itt és most valami új következik.
II. Amit Isten ígér: tulajdonom lesztek
„Most azért ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld.” A második mozzanat így kezdődik: most azért. Láttátok mit tettem eddig, most azért jól figyeljetek arra, amit mondok nektek. Isten bejelenti igényét Izraelre: az én tulajdonom lesztek valamennyi nép közül – ha megtartjátok szövetségem. Egy feltételes ígéret van előttünk. Nézzük először az ígéretet.
Tulajdonom lesztek, papok királysága és szent nép lesztek, mondja az Úr az Egyiptomból kiszabadított népnek. Bár az egész föld az enyém, ti az én értékes, különleges tulajdonom lesztek a népek között. Bár minden népnek Isten az alkotója és a gazdája, egyet kiválaszt magának, és ezt saját tulajdonának, különleges értékének, drága kincsének tartja. Mire szabadította meg őket? Mi a célja velük? Mi az értelme, a magyarázata egy kiválasztásának, ha minden az övé? Mit kezdjünk azzal a kérdéssel, hogy csak nem gondoljátok, hogy egyesek fontosabbak Istennek, mint mások? Nem jogos-e azok felháborodása, aki tiltakoznak az ellen, hogy Isten egyesekkel kivételez, egyesekkel másképpen bánik?
Papok királysága, szent nép lesztek – folytatja az Úr. Mint királyság, mint ország papjaim lesztek. Az a feladatotok, hogy közöttem és a népek között közvetítők, közbenjárók legyetek. Az enyéim vagytok, drága tulajdonom, de enyém az egész föld. És éppen ezért lesztek képviselőim, közvetítőim, közbenjáróim minden nép felé. Szent nép lesztek. Elválasztva – nemcsak a többi néptől, mint akik hozzám tartoztok elsődlegesen, hanem elválasztva az én céljaimra. Enyém az egész föld, szeretem a népeket, kezemben tartom az egész világot, és célom van velük. Te leszel az eszközöm, Izrael, ti lesztek papjaim, ti lesztek a követeim, a küldötteim. Erre szabadítottalak meg benneteket, és ezért hordoztalak benneteket sasszárnyon a pusztában, és ezért hoztalak téged ide, a Sínai hegyhez, hogy szövetséget kössek veled. De ehhez egy valami elengedhetetlenül szükséges:
„Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet...” ezzel az én vágyam és célom megvalósul. Izrael, én népem, nem üzletről van szó, nem cseréről. Nem arról, hogy ha engedelmesek lesztek és megtartjátok parancsolataimat, cserébe az én tulajdonom lesztek, ennek minden kiváltságával és áldásával. Szövetségem nem üzleti szerződés, egyfajta „win-win” megállapodás, amellyel mindenki jól jár. Arra hívtalak el, hogy velem élő közösségben élj, hogy életedet útmutatásaim szerint rendezd, hogy szövetségemben megmaradj, hogy „hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságába hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” Ne próbálj jogot formálni rám úgy, hogy abból bárkit kizárnál. Ne gondold, hogy ha szövetségemet nem tartod meg, ha útmutatásaim, parancsolataim áthágod, semmibe veszed és lábbal tiprod, akkor is magabiztosan ismételgetheted, hogy az Úr tulajdona vagy.
Láttátok, hogyan hordoztalak sasszárnyon. Most azért halljátok ígéretem és céljaim, valamint vegyétek komolyan a feltételt. Vajon mi válaszol erre a nép? Mit mondanak az Úrnak, Mózes, követe által? Mit jelent elfogadni az ígéretet és belépni a szövetségbe?
III. Amit a nép válaszolt: megtesszük
Isten missziói népe formálódásának harmadik mozzanata a nép válasza. Miután Mózes tolmácsolta a vezetőknek Isten igéit, azt olvassuk: „Az egész nép egy akarattal felelte: megtesszük mindazt, amit az Úr mondott.” Igen, az Úr szabadított meg bennünket az elnyomás hatalmából. Igen, ő hordozott minket sasszárnyon – még ha az eddig megtett út küzdelmes is volt gyakran. Igen, az Úr vezetett minket eddig, nem véletlenül bolyongunk az élet útvesztőiben. Igen, látjuk hatalmát és keze munkáját mindenben, ami velünk történt, és igen, akarunk tulajdona, papok királysága, szent nép lenni. Nehéz elhinni, hogy minket választott, hogy nem talált nálunk jobbat, hűségesebbet, erősebbet, bölcsebbet, de nem tette. Megszólított, és készek vagyunk neki válaszolni. Szövetséget kínál, engedelmességet követel, és mi hálatelt szívvel mondjuk neki: megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Készek vagyunk belépni szövetségébe, belévetni bizalmunkat, rábízni az életünket. Hálával és örömmel adjuk át magunkat az Úr egész világot szem előtt tartó céljainak.
Most, hogy az Úr szólt, igent mondunk arra, amit egy teológus így fogalmazott meg: „Jézus Krisztusban kiválasztottnak lenni ...  azt jelenti, hogy betagolódtunk Krisztus világmissziójába; hordozói lettünk Isten egész világra kiterjedő üdvözítő akaratának; jelei és eszközei, első zsengéi az Isten által megáldott országnak, amely mindenki számára adott. ... Azt jelenti, hogy ... ez a sajátságos emberi közösség... ez a furcsa, gyakran nevetséges közösség, amely olyan gyarló, olyan ostoba, és olyan végzetesen megalkuvó a világgal szemben ... hordozza Isten országának titkát a történelemben.” (Lesslie Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban, 109-110)
Igen, kedves testvérek, ezek vagyunk mi. Sőt, elsősorban és mindent megelőzően vagyunk ezek, Isten választottai, akiket megszabadított, sasszárnyon hordozott, akikkel szövetséget kötött Jézus Krisztusban, akiktől azt várja, hogy engedelmességünkkel kapcsolódjunk bele üdvözítő munkájába. Mit jelent ma betölteni ezt az elhívásunkat? Mit jelent királyi papságként, szent nemzetként, Isten missziói népeként élni ma Magyarországon? Három területet kívánok megnevezni, amelyek meglátásom szerint döntő kihívást jelentenek számunkra.
Az egyik a felekezeti megoszlás és identitás kérdése. Ha Isten missziói népének vagyunk tagjai, elsődleges identitásunk nem lehet a felekezeti szembeállítva egy másik felekezettel. Elsősorban vagyunk krisztusiak, azaz keresztyének, elküldve minden emberhez és néphez, akik még nem ismerik az Urat, és csak másodsorban reformátusok. Ma Magyarországon nem lehet az elsődleges kérdés, hogy református, római katolikus, evangélikus, baptista, pünkösdista-e valaki, csak az, hogy Krisztusé-e, vagy pedig nem az övé. Ha a felekezeti identitás az elsőrendű gondolkodásunkban és cselekvésünkben, akkor a többi felekezethez való viszonyunkra nézve, és nem az Istentől elidegenedett táradalom iránti küldetésünk fényében határozzuk meg önazonosságunkat. Azaz könnyen szem elől tévesztjük elsődleges küldetésünk. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne értékelnénk örökségünket, vagy nem ragaszkodnánk református hitvallásainkhoz. De Isten először hívott el bennünket papok királyságává és szent néppé a Krisztusban, és csak másodszor történt mindez esetünkben a Magyarországi Református Egyházban.
A másik terület, ahol Isten népe – minden felekezet együtt! – hatalmas kihívás elé állíttatik, az napjaink hihetetlenül éles és jelenleg feloldhatatlannak tűnő politikai megosztottsága. A jobboldal és baloldal közötti megosztottságban semmiképpen sem egyfajta politikai semlegességre, közömbösségre buzdítok bárkit is. De akár nagyon erős meggyőződéssel vagyunk, akár megpróbálunk nem tudomást venni a politikai eseményekről (lehet ilyen?), világosan kell látnunk, hogy ez az ige arra hív, hogy jobboldali vagy baloldali identitásunkat előzze meg és haladja meg az, hogy Krisztuséi vagyunk. Nem ragadhatunk le egyik oldal propagandájánál, nyelvezeténél, érveinél sem, mégoly jogos is legyen álláspontunk. Krisztusi identitásunkat, missziói elhívásunkat nem emésztheti fel, nem ölelheti magába a jelenlévő politikai erőtér egyik oldala sem. (Ill. internetes fórum, amelyben a kormánnyal nem szimpatizáló, indulatos hangvételű hozzászólót azonnal rendre utasítanak annak nevében, hogy ha jobboldali, akkor keresztyén, ez esetben meg miért nem szelíd...). Hasonlóképpen krisztusi identitásunk, Isten parancsolatainak ismerete nem is lehet következmények nélkül politikai meggyőződésünkre nézve. Tegyük fel magunknak a kérdést: mit jelent számunkra Isten képvielőinek lenni egy politikailag megosztott világban? Hogyan lehetnénk itt és most Krisztus hiteles tanúi, az igazság és a megbékélés eszközei? Mit jelent ez a mindennapi kapcsolataimra nézve a munkahelyemen? Hogyan állok Isten és a másik ember elé indulataimmal? Nem lettem-e foglya a jelen világ érveinek, magyarázatának, és nem vesztettem el a lehetőségét annak, hogy Krisztust képviseljem mindenki előtt?
A harmadik terület, ahol át kell gondolni, hogy kik vagyunk, mint papok királysága, szent nép, az társadalmunk pénz-, karrier- és sikerközpontú volta. Vajon a mi életünk is feloldódik-e az ezek által megformált célokban? Vajon – bár segítségül hívtuk Jézus Krisztus, a szabadító nevét, bár megvalljuk, hogy sassszárnyon hordozott, bár hűséget fogadtunk szövetségéhez – életünk mozgatórugóit és irányát Isten kiválasztása, útmutatásai és céljai, vagy pedig e világ értékei adják? Egy mérce, amelyen megmérhetjük magunkat az, hogy mire neveljük gyermekeinket, mi a legfőbb vágyunk, ahova szeretnénk, hogy felnőve eljussanak? Megjelenik-e folyamatosan gondolkodásunkban, beszédünkben, hogy azért kell folyamatosan maximálisan teljesíteni már a kisiskolában is, hogy majd jó állása, sok pénze legyen? Elgondolkodhatunk azon, hogy életünk előrehaladását, növekedését vagyonunk, anyagi helyzetünk erősödésével mérjük-e (ha igen, most legtöbben bajban leszünk...)? Vagy pedig sokkal inkább arra tekintünk, hogy milyen emberek lesznek a gyermekeink, hogy milyen minőségű a házasságunk, mennyire hitelesek az emberi kapcsolataink, mennyire hűen sáfárkodunk időnkkel, készségeinkkel, pénzünkkel – amit Istentől kaptunk? Ha papok királysága, Isten missziói népe vagyunk, életünket nem szívja fel, nem emészti magába a fogyasztói, az anyagi szemlélet. Ehelyett tudatosan beállunk Isten missziójába.
Láttátok, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyon. Halottátok, hogy az én választottaim vagytok, hogy engem éljetek bele ebbe a világba. Bejelentettem igényemet rátok, igen, éppen tirátok. Válaszoljatok hát a kérdésre: megteszitek-e mindazt, amit én parancsolok nektek? Ámen!

Néhány évvel ezelőtt került a kezembe - magam sem tudom már, milyen úton-módon – „A tökéletes lelkész” fejléccel bíró, enyhén irónikus írás. Íme:
A tökéletes lelkész 10 percig predikál. Elítéli a bűnöket, de senkinek sem okoz fájdalmat. Reggel negyed nyolctól éjfélig dolgozik, és ő takarítja a templomot is.
A tökéletes lelkész 1.000.- forintot keres havonta, jól öltözött, új autót vezet, jó könyveket vesz, es minden héten 500.- forintot eladományoz. Templomot renovál, gyülekezeti házat épít, szolgálati autót vesz az egyháznak, de soha nem hirdet adakozást a gyülekezetben. Az egyházi épületek körül minden munkát saját kezűleg végez el, óvja, védi a presbitereket a segitő szolgálattól.
A tökéletes lelkész lelkész 29 éves és 40 éves tapasztalata van. Egyaránt ért a földműveléshez és az atomfizikához. Ő az értelmiségi parasztember. Ezenkívül pénztáros, főkönyvelő és bérszámfejtő, ugyanakkor adószakértő és jogtanácsos is.
A tökéletes lelkész minden erejét a fiatalok összegyűjtésére szenteli, de a legtöbb idejét az idősekkel tölti. Mindig komoly arccal mosolyog, jó humora van, mindenekelőtt azonban jól néz ki.
Naponta 1-5 otthont látogat meg, 6 hittanórát tart, temet és esket, ha kell, és mindig elerhető a hivatalában, ha szükség van rá.
A tökéletes lelkésznek mindig van ideje a személyes beszélgetésekre és a lelkigondozásra, minden egyházi gyűlésen ott van, ugyanakkor minden lépését megvitatja a presbiterekkel.
A tökéletes lelkész nagycsaládos ember, aki mindent megbeszél élete társával, naponta legalabb 4 órat tölt a gyermekeivel, és rendszeresen kirándulni viszi a családját. Odaadásával és áldozatkészségével mindenki számára példamutató családi életet él.
A tökéletes lelkész feladatot vállal a lakóhely közéletében, jótékonykodik és nem hiányzik egyetlen egyesület vagy szövetség gyűléséről sem. Teljes erejével és idejével azon munkálkodik, hogy a körülötte élőket az üdvösség útjára vezesse.
A tökéletes lelkészt mindig a szomszédos gyülekezetnek sikerül megválasztania.
Mózes úgy áll apósa, Jetró előtt, mint a „tökéletes lelkész” gyülekezete előtt. Reggeltől-estig intézi népe ügyes-bajos dolgait. Izrael egész nap sorban áll, míg vezetőjük egész nap – mások által pótolhatatlan személyként – szolgál. A végére mindenki kimerül, és – feltehetőleg – senki sem igazán elégedett.
Jetró, Midján papja, egy idegen nép gyermeke azért jött a pusztába, hogy saját szemeivel lássa a népet, amelyet Isten megszabadított Egyiptom hatalmából, a fáraó kezéből. Láttuk, milyen módon tett bizonyságot Mózes az Úr szabadításáról, valamint hogy hogyan nyílt meg Jetró szíve Izrael Istene iránt, és hogyan jutott el ő maga is addig, hogy megvallja: „Most már tudom, nagyobb az Úr minden Istennél...” (18.11). Áronnal és Izrael véneivel együtt mutatott be áldozatot az Úrnak.
Az Úr szabadításában örvendezve, megerősödött és az Úrnak elkötelezett hittel nézi Jetró, hogyan zajlanak e csodálatos szabadulást megélt nép mindennapjai. Meglepődve tapasztalja, hogy mennyire rosszul szervezett a nép vezetése, igazgatása. Isten megszabadította Izraelt a rabszolgaságból, de az új életet fenntartó, tápláló struktúrák még nem alakultak ki. Miután Jetró bátran hangot ad annak, hogy Mózes nem jól cselekszik ebben, így szól: „Most azért hallgass a szavamra, tanácsot adok neked, és Isten is veled lesz.” Jetró, Midján papja lesz az, akin keresztül Isten újat hoz népében. Ráadásul mindezt mindennapi tapasztalatai, természetes bölcsessége alapján tanácsolja Mózesnek. Lássuk, milyen tanácsot ad Jetró Mózesnek, a „tökéletes lelkésznek”, és miben formál ez bennünket, Isten népét a Gazdagréti Református Gyülekezetben!
I. Életet adó struktúrák
Mózes Isten szabadításának rendkívüli és páratlan eszköze. Nincs hozzá fogható a földön (vö. 4Móz. 12.6-8). És most mégis úgy tűnik, hogy Istennek ez a különleges szolgája nem tud megbírkózni az előtte álló feladattal. Itt áll Isten népe a pusztában, mögöttük a Vörös-tengeri átkelés, zúgolódás étel, ital miatt, csodálatos szabadítások, győzelem Amálék felett, de az élet mégsem működik úgy, ahogy kellene. Mindenki fáradt és kimerült. Világossá válik, hogy az új, a szabad életben fel kell építeni azokat a társadalmi-vallási struktúrákat, amelyek mederben tartják, megőrzik, sőt, táplálják ezt az új életet. Ezt látja meg Jetró, aki világos tanáccsal mind Mózes, mind az egész nép segítségére siet.
„Légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük.” Mózes feladata az imádság és a tanítás. Ő képviseli a népet Isten előtt, és ő tolmácsolja a népnek Isten akaratát. Mózes az, akin keresztül Isten vezeti Izraelt, és az ő feladata, hogy Izrael ismerje Isten akaratát, rendelkezéseit és törvényeit. De ha minden egyéb ügyben neki kell eljárni, ha reggeltől estig ítélkeznie kell az ügyes-bajos dolgokban, éppen az imádságra és a tanításra nem lesz sem ideje, sem ereje. Jetró biztos érzékkel mutat rá a vezető feladatára. Sok száz évvel később, amikor Jézus apostolai hasonló helyzetbe kerültek, és úgy tűnt, hogy felőröli őket az első gyülekezet rengeteg megszervezni és elintézni valója, azért állítanak diakónusokat szolgálatba, hogy ők meg tudjanak maradni „az imádság és az ige szolgálata mellett.” (Ap. Csel. 6.1-4)
Mózes csak akkor lesz az imádság és a tanítás embere, ha azt is elfogadja, amit Jetró így fogalmaz: „Szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben.” Jetró tanácsa arra épül, hogy vannak ún. vezető emberek a népben. Olyan személyek, akik képesek másokat vezetni, és akiket mások készek elfogadni. Minden közösségben, legyen az a hit közössége, vagy egy egészen más csoport, vannak vezetők. Ez a teremtett világ rendjéhez tartozik. Jetró azonban nem elégszik meg azzal, hogy a vezető személyiségeket találja meg Mózes, hiszen egyéb kritériumokat is megnevez: derék, istenfélő, hűséges, nem megvesztegethető. Isten népében az istenfélelem, a hűség, a becsület legalább olyan elengedthetetlen egy vezető részéről, mint egyéb vezetőinek mondott tulajdonságok. Hiába tehetséges valaki, hiába követik sokan, hiába a nyilvánvaló ajándékai, ha Isten előtt nem jár őszinteségben, nem alkalmas arra, hogy Isten népében vezető legyen. (máshol sem... lsd. országunk jelen válságát!)
Végül Jetró azt is elmondja, hogy mire vezetnek tanácsai, amennyiben Mózes megfogadja azokat: „... Te is helyt tudsz állni, meg az egész nép is békességben mehet vissza a helyére.” A kulcsfontosságú kifejezés a „békesség”, a héber „sálóm”, ami sokkal többet jelent, mint a háborúság, civakodás vagy stressz hiányát. Jetró tanácsa az egész nép békességét, azaz javát, jólétét, egészségét szolgálja. A struktúrák, amelyeket Mózes apósa javasol, minőségi javulást hoznak Mózes és a nép életébe: életet adó struktúrák.
Mózes megfogadja Jetró tanácsát. Kész megtenni azt, amit eddig nem tett. Amikor Jetró megkérdezi, hogy miért egyedül végzi a munkáját a nép között reggeltől estig, azt válaszolta, hogy azért, „mert hozzám jön a nép, hogy megkérdezze Istent. ... és tudtul adom nekik az Isten rendelkezéseit és utasításait”. Lássuk be, nem egy olyan feladatkör ez, amit az ember oly könnyen átad másoknak, akik még kezdők, akikkel úgy soha nem beszélt Isten, mint Mózessel tette. Mózesben ott lehetett az aggodalom, ami sok vezetőben jelen van: mi van, ha az, akinek átadom a feladatot, rosszabbul fogja azt végezni, mint én? Es a „tökéletes lelkész” örök dilemmája. De Mózes végül jó döntést hoz, és az új szervezés meghozza gyümölcsét. A kisebb súlyú ügyeket elrendezik az elöljárók, a nehezebb gondokkal Mózeshez fordulnak. Izrael békét talál.
II. Struktúrák a Gazdagréti gyülekezetben
Jetró tanácsa áttekintése után forduljunk saját gyülekezetünkhöz. Ma elsősorban gyülekezetünk elkötelezett tagjaihoz kívánok szólni: Melyek azok a gyülekezeti struktúrák, amelyek, hitünk szerint, elősegítik, mederben tartják, táplálják és gondozzák azt az életet, amelyre Isten Jézus Krisztusban szabadított meg bennünket? Mi, miért és hogyan történik gyülekezeti életünkben?
A „tökéletes lelkészt” a szomszéd gyülekezetnek sikerült megválasztania, ezért Gazdagréten hosszú ideje már arra törekszünk, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amelyben a gyülekezet lelkipásztorai szolgálnak, tagjai pedig elfogadják, fogyasztják a szolgálatot. Lassan tíz éve, hogy megfogalmaztuk gyülekezetünk „alappilléreit”, őt kifejezéssel körbe írtuk, hogy milyen gyülekezet szeretnénk lenni. Ezek a következők: tanítványság, dicsőítés, közösség, szolgálat, misszió. A mai témánk elsőrenden a „szolgálat” területét érintik. Így foglaltuk össze: „Szolgálat alatt azt értjük, hogy mindannyian a nekünk adott lelki ajándékok felismerése alapján megtaláljuk helyünket a Krisztus testében az egész test épülésére (Ef. 4.7-16.)” A kezdetektől fogva hangsúlyos volt számunkra, hogy szolgálatba állítsuk a testvéreket, kinek-kinek lelki ajándékai szerint feladata legyen a gyülekezet közösségében. Az a meggyőződésünk, hogy Isten kijelölte mindannyiunk helyét a gyülekezetben, Krisztus testében, és a ajándékokat adott, hogy az egész test épülésére legyünk. Mi lelkipásztorok, de mások is, folyamatosan keressük a szolgálókat/vezetőket, folyamatosan kell ezért imádkoznunk, és gondolkoznunk az életet adó struktúrákon. Követtünk el, és sajnos még a jövőben is fogunk elkövetni hibákat: vannak, akiket túl sok szolgálatra kértünk meg, vannak, akiket nem támogattunk megfelelő módon, vannak – talán – akiket nem vettünk észre, volt, amikor nem helyes módon kértünk valakit szolgálatra, vagy nem segítettük a megfelelő embert a megfelelő szolgálatba... De szeretném ha látnánk a mai ige alapján: gyülekezetünkben véglegesen elköteleztük magunkat arra, hogy – amennyiben rajtunk áll – minden gyülekezeti tag szolgálóvá legyen a maga helyén. És azt is elmondhatom, nagy hálával a mi Urunknak, aki szolgálatra elhív és felhatalmaz, hogy sokan beálltak a testvérek közül Krisztus szolgálatába, a gyülekezet épülésére.
Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy vannak, akik nem azért nem vállalnak állandó szolgálatot a gyülekezeten belül, mert kevésbé elkötelezettek. Tudom, hogy vannak, akik azért táplálkoznak itt az Isten Igéjével, hogy annak erejével megéljék Krisztus követését és szolgálatát a munkahelyülön, a családjukban, egyéb helyzetekben.
Beszéltem arról, hogy mennyire fontos számunkra a szolgálat. Szeretnék még említeni két olyan struktúrát, amelyek gyülekezetünkben a Krisztusi életet táplálják és segítik. Az egyik az ún. szolgálati csoportok, a másik a házicsoportok rendszere.
A szolgálati csoportokban történik a különböző szolgálati területeken végzett munka koordinálása, tervezése, közös imádság, alkalmanként képzés. Ilyen területek: baba-mama kör, gyermekmunka három csoportban, ifjúsági munka, lakótelepi fiatalok közötti misszió, házicsoportok, nyugdíjasklub, zenei szolgálat, Egymásért csoport, házigazda szolgálat, Alfa kurzus, imaháromszögek... A különböző csoportok változó időközönként találkoznak. Van, amelyeket lelkipásztor vezet, de nagyobb részük önállóan működik a szolgálati vezetők irányításával. Az egész gyülekezet, a Krisztus test javára szolgálnak ezek a csoportok.
A másik nagy és fontos struktúra a házicsoportok ill. egyéb kiscsoportok rendszere. Ezek a csoportok általában heti rendszerességgel találkoznak. Ebben szemlélhető a jetrói iránymutatás megvalósulása. Az a pásztori gondoskodás, személyes számontartás és törődés, amire mindannyiunknak szükségünk van, akik Krisztus kívánjuk követni egy ellenséges világban, a házicsoportokban élhető meg. A mindennapi ügyeinket, kérdéseinket, gondjainkat és örömeinket ezekben a csoportokban oszthatjuk meg, és itt hordozhatjuk egymást. Szeretnénk a házicsoport vezetőket abban erősíteni, támogatni, hogy pásztori felelősséggel forduljanak a csoport tagjai felé. Természetesen a csoporttagok egymás pásztorai is, egymásért felelősek. De az elmúlt hetekben a vezetők találkozóján éppen arról esett szó, hogy mi lelkipásztorok erősítsük, támogassuk a pásztori szerepüket. Jetró tanácsához hasonlóan bizonyos nehezebb helyzetekkel, ügyekkel fordulhatunk és forduljunk is a lelkipásztorokhoz. De van a pásztori gondoskodásnak egy olyan szintje, intenzitása, amit mi lelkipásztorok nem tudunk megadni mindenkinek. Bízom benne, és imádkozom azért, hogy a házicsoportjaink egyre inkább úgy működjenek, hogy a gyülekezet békéjét, jólétét, sálómját szolgálják.
Nyilvánvaló, hogy ebben a két nagy struktúrában a legnagyobb felelősség a szolgálati ill. a házicsoport vezetőké, akik között jelen vannak a presbitérium tagjai is. Úgy ismerjük ezeket a vezetőket, mint derék, istenfélő, hűséges és becsületes embereket. Hisszük, hogy Isten használja őket. Fogadjuk hát el szolgálatukat, támogassuk őket, imádkozzunk értünk! És ti magatok is lássátok, és vegyétek bátorításként a mai ige alapján, hogy Isten népének jólétét szolgájátok.
Azt láttuk a mai igénkben, hogy a jó szervezés, a megfelelő struktúrák életet adnak. Fontos megtalálni a megfelelő embereket, átadni nekik feladatokat, és felszabadítani őket arra, hogy éljenek mindazzal, amit Isten nekik ajándékozott. Mégis hangsúlyozni kell, hogy semmilyen szervezés és semmilyen szervezet nem nélkülözheti a Lélek lehelletét, és az Isten népének élete alapvetően a Krisztus titka marad, és sohasem lesz jó „menedzsment” függvénye. Ezért szeretném figyelmeteket a lekcióban olvasottakra irányítani. Miután Pál apostol eligazítja Timóteust abban, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzenek a vezetők, azaz a püspökök és diakónusok, meglepő módon a kegyesség, azaz az Isten szerinti élet titkáról szól:
„Aki megjelent testben,
igaznak bizonyult lélekben,
megjelent az angyaloknak,
hirdették a pogányok között,
hittek benne a világon,
felvitetett dicsőségben.”
Ez a korai Krisztus himnusz emlékeztessen minket: bár a jó szervezés és struktúrák szükségesek Isten népének békességéhez, jólétéhez, de semmilyen szervezés és struktúra nem léphet az a vele való közösségünk helyére. Egyedül Jézus Krisztus az, aki titokzatos, de valóságos jelenlétével összefogja és egyben tartja az ő testét – a mi gyülekezetünket is. Ezért most jöjjetek, magasztaljuk őt, és őrá tekintve imádkozzunk jó vezetőkért, és valós békességért! ÁMEN!

Jetró, Midján népének papja, Mózes apósa meglátogatja Isten emberét, aki a pusztában vezeti Izraelt. Magával viszi Mózes feleségét és két fiát is, akik ki tudja mióta nem találkoztak a család fejével. A nagycsaládos találkozónál azonban sokkal több történik itt. Először lehetünk tanúi annak, hogy egy idegen néphez tartozó személy hogyan osztozik Isten népének hitében. A történet végén Jetró, Midján papja áldozatot mutat be Izrael Istenének. Vajon mi indítja Jetrót arra, hogy meglátogassa az Egyiptomból kiszabadított népet, Isten szabadításának közösségét? Mit tesz vagy mond Mózes ebben a helyzetben? Milyen folyamatok játszanak le Jetróban?
Soha ne veszítsük szem elől, hogy Isten mindig azért választott ki és választ ki, valamint hív el egyeseket és közösségeket magának, hogy rajtuk keresztül mások is megismerjék őt. Izrael szabadulása Egyiptomból nem csak Izraelért való. Azért teszi ezt, hogy hirdessék nevét az egész földön (2Móz. 9.16). Amint a Heidelbergi Káté fogalmazza, Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig Igéje és Szentlelke által magának egy kiválasztott gyülekezetet, közösséget gyűjt egybe. Létezik egy sokszor láthatatlan, titokzatos, de nagyon valóságos kívülről belülre tartó mozgás Isten népében. Ő ma is embereket szólít meg, hív el, és von be az őt magasztalók közösségébe. Ez történik közöttünk is, velünk is, itt is és most is. Vannak, akik régebben, vannak, akik a közelmúltban járták be Jetró útját. Vannak, akik magukra ismernek az út egy-egy szakaszán. Jöjjetek hát, a ma olvasottak alapján tekintsünk bele abba, hogyan jut Jetró addig, hogy nyilvános hitvallást tegyen, majd Izraellel együtt áldozzon az Úrnak!
I. Az előzmények
Jetró „meghallotta mindazt, amit Isten tett Mózessel és népével, Izraellel...” Mindent megelőz Isten tette, Isten szabadítása. Jetrónak azért volt mit meghallania, mert Isten nem néma és nem béna. Az Úr kihozta Izraelt Egyiptomból, és ennek híre ment. Hallják és beszélik a népek, hogyan sikerült a nyomorult kis Izraelnek nemcsak megszabadulnia a rabszolgaságból, hanem döntő csapást mérni a fáraóra és a kor szuperhadseregére. Mindenki arról beszél, hogy Izrael szabad lett, az egyiptomiak pedig belevesztek a Vörös-tengerbe. Izrael Istenének neve – Jahve, az Úr – ismertté lett a népek között. A hír eljut Jetróhoz is.
Nem azt hallja, hogy Mózes és Izrael felépítik a szent sátort és mindenkit meghívnak az istentiszteletre. Nem az ragadja meg, hogy generációkkal korábban Ábrahám engedelmeskedett az Úr hívó szavának, és erre emlékezve Mózes és Izrael emlékünnepet tart. Nem azért indul el Mózeshez, mert érdeklődik a szociális programjaik iránt. Hanem azért, mert szabadulás történetet hallott. Mert valami olyanról értesült, ami nem szokott történni. Mert megérezte, hogy ha Izrael kijött Egyiptomból, ha megtörtént a lehetetlen, akkor ott valaki olyan Istennek kellett cselekednie, akit ő is ismerni akar. Igen, bizonyosan lehet magyarázni Jetró útját azzal is, hogy családfőként kötelességének érezte, hogy Mózes viszontláthassa az övéit. De biztos vagyok benne, hogy egyéb indokai is voltak: „Mi igaz abból, amit hallottam? Szeretném látni a megszabadított népet, ezt az új közösséget, amely Isten közbeavatkozása következtében él. Saját szemeimmel akarok meggyőződni az igazságról...”
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” – írja Pál apostol a Római gyülekezetnek. Jetró hallott Isten tetteiről. Nem bizonyosság ez még, nem megérlelt hit, de arra elég, hogy elinduljon. Nem az, amit „üdvözítő hitnek” nevezünk, de mégis egyfajta hit, amely keresésre késztet.
Vajon hol és hogyan történik ez ma? Kik indulnak el Isten népét megismerni, az egyházzal közösséget keresni? Hol hangzanak – ha egyáltalán hangzanak - szabadítástörténetek, olyan bizonyságtételek, amelyek Jézus Krisztus életet megváltoztató, szabadító munkájáról szólnak? Milyen hírek terjednek, milyen kép formálódik társadalmunkban Isten népéről, az egyházról, a szabadulás közösségéről? A legtöbben tudjuk a választ. A kívülállók jelentős része nem olyan híreket hall, nem úgy tekint ránk, az egyházra, mint ami kiváncsivá, vágyódóvá teszi őket. Nem Isten nagy tetteiről hallanak híreket – és ezért nemcsak a hírek gyártói a felelősek. Az egyház ünnepei, hagyományai, kultúrális programja, sőt, pénzügyei sokkal nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint Isten hatalmas csodái. És, újra mondom, nemcsak a gyakran nem barátságos hírszerkesztők miatt. Hanem az egyház erőtlensége és nyomorúsága miatt. Sokszor nekünk magunknak sincs más hírünk... Éppen ezért kell, hogy a ti hangotok érvényesüljön. Egyéni és közös történetünk, hogy az Úr mi mindent cselekedett velünk és köztünk, eljusson másokhoz. Vállaljuk bátran mindazt, amit az Úr velünk tett! Ha sugárzik rólunk Krisztus szabadításának és feltámadásának valósága, „meghallják” és „eljönnek”. Így indul Jetró Izraelhez, Mózeshez. Isten tette, az erről való hírek meghallása, a döntés, hogy elindul – ezek az előzményei Jetró és Mózes találkozásának.
II. A találkozás
Jetró és Mózes találkozását először Mózes oldaláról tekintjük. Mózes a korabeli szokásokhoz híven minden tiszteletet megad apósának, amit a szövegben négy mozzanat tesz hangsúlyossá: kiment elé, leborult előtte, megcsókolta, és bevezette sátrába. Lehet, hogy a korabeli helyzetet tekintve nem időszerű megállapítani, de mégis meg kell jegyeznem: Mózes, Isten népének a vezetője, aki által az egyiptomi szabadulás történt, aki botjának felemelésével vizet fakasztott a sziklából, vagy éppen győzelmet imádkozott a háborúban Amálek ellen, figyelmes, tisztelettudó, normális emberként cselekszik. Nem küldi ki maga helyett szószólóját, Áront, nem hivatkozik elfoglaltságaira, nem várakoztatja meg apósát. Se nem büszke, gőgös, öntelt, se nem passzív, közömbös. Készséges, tisztelettudó, előzékeny, vendégszerető. Ez a hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy Jetró, aki hallott Isten nagy tetteiről, továbbra is nyitott és vágyódó maradjon. Hiszen aki Istent keresi egy közösségben, az nagyon érzékeny a közösség tagjainak hozzáállására, lelkiségére, emberi vonásaira.
Ennél azonban sokkal fontosabb, amit így olvasunk: „Mózes elbeszélte apósának mindazt, amit az Úr a fáraóval és Egyiptommal cselekedett Izraelért; mindazt a sok gyötrelmet is, ami útközben érte őket, de azt is, hogyan mentette meg őket az Úr.” Ezek a sorok alkotják az egész szakasz szívét. Mózes elbeszéli, más fordításban „hirdeti” mindazt, amit Isten tett, jó hírt hirdet. Később így szólít fel ugyanerre a zsoltáros: „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!” (Zsolt. 96.2-3). Mózes „elbeszélése” a sátorban nem más, mint Isten nagy tetteinek hirdetése, bizonyságtétel az Úr szabadításáról. Jetrónak korábban is fülébe jutott a hír, de most személyesen Mózestől hallja, Mózes hirdeti neki az Isten uralkodásáról és győzelméről szóló örömhírt.
Figyeljük meg, hogy Mózes az Úrról beszél, és nem önmagáról. Mindvégig Isten szabadító tette marad a középpontban, és nem Mózes cselekedetei. Valamint azt is szükséges megállapítanunk, hogy nem csak szabadulásról, de gyötrelemről is szó esik. Isten népének, Izrael gyülekezetének élete nem győzelemről győzelemre menetelés, hanem olyan úton létel, követés, amelyben a megfáradás, a megroskadás, sőt, az elesés is benne foglaltatik. Az a közösség, amely valóban meggyőződött arról, hogy Istennek köszönheti életét, szabadságát, és az Úr hordozza őt, képes a gyötrelmek beismerésére akkor is, amikor az Úr hatalmas tetteit hirdeti. Aki a maga nagyságát beszéli el, el kell hogy hallgassa saját gyengeségeit és kudarcait. Aki az Urat kívánja megdicsőíteni, még gyengeségei bevallásán keresztül is az Úr hűségét és kegyelmét énekli. Márpedig aki hallott az Úr hatalmas tetteiről, és elindult, hogy megismerje őt, nem ránk kiváncsi. Isten népének, mindannyiunknak, meg kell tanulnunk úgy „elbeszélni”, azaz hirdetni az Úr Jézus Krisztus szabadítását, hogy ebben őszinték és hitelesek legyünk.
A történet figyelme visszatér Jetróra ezen a ponton. Mózes bizonyságot tett, Jetró már nem csak távoli hírekből, hanem közvetlen közelről hallott arról, hogyan mentette meg Isten Izraelt Egyiptom hatalmából. Ott ül annak sátrában, aki a leghitelesebben bizonyságot tehet neki az Úrról. Mi lesz Mózes apósának, Midján papjának a válasza? Mi történik benne a jó hír (evangélium!) meghirdetése nyomán?
 „És örült Jetró...” Szívében örömmel párosult Mózes szava. Hallgatta, és közben megmelegedett a szíve (Vö. Lk. 24. 32). Más szóval részese lett Mózes hitének: Izrael szabadulása valóban az Úr munkája. Nem kételkedett, nem fordult el a történtektől ellenségesen, vagy irigyen, nem maradt közömbös. Az érzelmi azonosulás egy döntő lépés abban a folyamatban, amelyben valaki kívülről Isten népébe befelé tart, azonosul Isten népének hitével, és maga is hitvallást tesz.
Jetró azonban nemcsak örült, hanem meg is szólalt: „Áldott az Úr, aki megmentett benneteket az egyiptomiak és a fáraó kezéből, aki megmentette a népet Egyiptom hatalmából.” Figyeljük meg, hogy Midján papja éppen ugyanúgy fogalmazza meg az eseményeket ebben az imádságban, amint azt Mózes is teszi. Szavai Mózes szavai, hite Mózes hite. És ezzel együtt kimondja azokat a szavakat, amelyek végérvényessé és egyértelművé teszik az Úr, Izrael Istene iránti elkötelezettségét: „Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden istennél…” Jetró maga is megvallja a szabadulás közösségének hitét.
„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” Pál apostol sorai világosan mutatnak rá arra, ami Jetróban lejátszódott. Hallgatta Isten szabadításának jó hírét (Mózes „elbeszélése”), szívvel hitt ebben („örült”), valamint szájjal vallást tett („Most már tudom…”). Jetró egy korai példája annak, ahogy valaki Isten népének a tagjává lesz, újszövetségi kifejezéssel üdvözül.
Aki hitvallást tett, az részesedik is a szabadulás közösségének istentiszteletében: „Jetró azután égőáldozatot és véresáldozatot vitt Istennek. Áron pedig és Izrael vénei bementek Mózes apósához, hogy együtt egyenek vele Isten színe előtt.” Az idegen Jetró, Midján papja, Izrael véneivel együtt áldoz az úrnak. Immár nemcsak a családi kapcsolat fűzi Jetrót Isten népéhez, de nemrég megnyert hite alapján is osztozik Isten magasztalásában és Izrael közösségében. Mózes bizonyságtétele nyomán Isten népe egy újabb személlyel gyarapodott.
Érdeklődéstől, kiváncsiságtól a gyülekezet úrvacsorázó közösségéig. Ez az az út, amelyet ilyen vagy olyan formában mindannyian bejártunk, vagy amelyen most is tartunk. Akik hallottak Isten dolgairól, tartsanak ki az Ige hallgatása mellett. Akik szívében örömmel és hittel párosul Krisztus beszéde, vegyék a bátorságot hitük megvallásához, kimondásához – először talán csak egy imádságban, majd valakivel megosztva, nyilvánosan is. Akik vallást tettek hitükről, készüljenek az Úr Jézus Krisztussal és az ő népével való szent közösségre, az Isten színe előtt történő úrvacsorára. Akik az úrvacsorával rendszeresen élnek, erősödjenek meg és kötelezzék el magukat arra, hogy a szabadulás történetének elbeszélése, hirdetése ne szűnjön meg, hanem minél hitelesebben, világosabban és erősebben szóljon ebben az országban! ÁMEN!

Isten népe a pusztában nem hiába vándorol. Nem azért találja magát szemben újra meg újra az élet alapvető feltételeinek hiányával, mert akadozik az ellátás. Nem arról van szó, hogy a szabadító Isten a szabadításra még csak-csak képes volt, de a nép folyamatos táplálása, megtartása már gondokat okoz neki. A puszta a tanulás, a formálódás, az érés helye. Isten vezeti Izraelt a pusztába és a pusztában, hogy mindeközben saját népévé formálja a rabszolgaságot éppen csak maga mögött hagyó közösséget. Láttuk, hogyan tanulja Izrael Isten követését, a tanítványságot keserves próbák és Isten hűséges közbeavatkozásai között. Ivóvíz vagy élelem hiánya, zúgolódás, visszavágyás Egyiptomba, Mózes és Isten gyalázása, majd Isten újra és újra megérkező szabadítása adja ezeknek a történeteknek a keretét. A ma olvasott szakasz azonban egy új kihívásról számol be. Talán még el sem ültek a hullámok, amelyeket a víz hiányában az Istent megkísértő, próbára tevő nép lázadása vetett, talán még hatása alatt voltak az újabb csodának, amikor Mózes botjával a sziklára ütött és abból víz fakadt, amikor váratlan próbával kell szembesülniük: „Eljött Amálek, és megtámadta Izráelt Refídímben.” A Fáraó és serege elpusztult a Vörös tengerben, de az ellenség nem szűnt meg. A káosz és pusztulás erői, amelyek Isten népére törnek, mindig újabb és újabb történelmi formákban jelennek meg. Ezek az erők újra és újra megjelennek, hogy Isten alkotását semmissé tegyék. Lássuk, hogyan harcol Izrael a pusztában az ellenség erőivel!
I. Isten népének harcba kell szállnia az ellenséggel
A támadás láttán Mózes így szól Józsuéhoz: „Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg Amálékkal!” Látszólag nincs ebben semmi különös: mi mást tehetne Izrael ebben a helyzetben? Két dolog azonban nem kerüli el annak figyelmét, aki az elejétől fogva olvassa Mózes 2. könyvét. Az egyik, hogy ez lesz Izrael első háborúja. Amióta Isten kihozta őket Egyiptomból, nem kellett még megütközniük ellenséggel. A másik ehhez kapcsolódik: nem ez az első eset, hogy rájuk támadnak. A tizedik csapás és az Egyiptomból való kivonulás után a Fáraó és egész serege rátámadt Isten népére. Akkor azonban Mózes így szólt a rettegő és segítségért kiáltó népnek: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! ... Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz. 14.13-14) Izrael tehát eddig egy alkalommal találta magát szemben az ellenséggel, de akkor azt a parancsot kapta, hogy ne tegyen semmit, várjon bizalommal, és az Úr majd harcol érte, harcol helyette. Így is történt. A nép úgy szabadult meg, hogy semmit sem kellett tennie, nem ütközött meg az egyiptomiakkal. Mózes kinyújtotta botját a Vörös tenger felé, amely szétnyílt, majd amikor átkeltek, ismét kinyújtotta a kezét, és a tenger maga alá temette az ellenség minden erejét. Isten szabadulást szerzett Izraelnek!
Isten ez alkalommal is szabadulást szerez, most az amálékitáktól. Ez azonban másképpen történik, hiszen Izrael nem azt a parancsot kapja, hogy maradjon veszteg, hogy passzívan várja, hogy Isten megharcolja az ő harcukat, hanem meg kell ütköznie az ellenséggel. Egy egész napon keresztül harcolnak Józsué vezetésével. Semmi sem kíméli meg őket a háború valóságától. Harci zaj, elrettentő látvány, megölt ellenség, elhulló barátok, ismerősök, küzdelem a végkimerülésig, gyakran változó hadiszerencse, a nyerésre állás öröme, a kudarc lehetőségének rettenete – nem adatik meg nekik, hogy mindettől megkíméljék magukat. Pedig biztos, ha választhatnak, az egyiptomi ellenség legyőzésének forgatókönyvét választják. Mert jó nekünk, amikor Isten egy mozdulattal megszünteti az ellenséget, elsöpri a bennünket fenyegető pusztító erőket. Csodálkozunk és örvendezünk, amikor egyszer csak megdől egy gonosz és elnyomó politikai hatalom. Ezt élték meg milliók, amikor 1989-90-ben összeomlottak a diktatúrák térségünkben. De hasonlóan dicsőítjük Istent, amikor szabadulást hoz a valaki felé táplált fájdalmunkból, vagy éppen valamilyen szokásunkból, nyomorúságunkból egy egyszerű imádság vagy istentisztelet nyomán. Magasztaljuk, amikor egyszercsak falak omlanak le házastársak között, és a meghidegült kapcsolat érzelmileg megújul. Szabadításként élhetjük meg, hogy Isten elveszi az egyedüllét kínzó magányát, az aggodalmat, hogy mi lesz ha egyedül maradok, és teljes békességgel tölti be szívünk. Izraellel együtt szívesen választanánk az egyiptomi forgatókönyvet: Én harcolok, ti pedig maradjatok veszteg!
De az Úr most mást választott: menjetek, dolgozzatok, izzadjatok, harcoljatok, küzdjetek meg a szabadításért. Sorakozzanak fel vezető férfiaitok szemtől-szembe az amálékitákkal, és ütközzenek meg velük. Vajon mi ennek a magyarázata? Miért küldi Isten harcba népét, ha korábban ettől megkímélve szerzett nekik szabadulást? Talán már nem szereti őket annyira? Talán megorrolt rájuk a sok zúgolódás és lázadozás miatt? Talán Mózes értette félre az Urat, és ezért kellett életükben először harcba menniük? Mindezeket a kérdéseket felteszi Isten népe, amikor nem jön csodálatos módon és hirtelen a szabadulás. Gyötör bennünket a kétség: ha korábban Isten azonnali szabadulást hozott, ha ma is vannak, akik minden erőfeszítés, küzdelem, harc nélkül átélik Isten szabadító munkáját, akkor velünk mi történt?
Isten meg akar tanítani arra, hogy az ellenséggel fel kell venni a harcot. Van, amikor azt mondja, várj, és meglátod az Úr szabadítását. Ilyenkor hitetlenség lenne kapálódzni, ügyeskedni, erőlködni. Várni kell. Máskor azonban azt mondja, indulj, dolgozz azon a kapcsolaton, tégy meg mindent azért a házasságért, küzdjél meg az igazságért, harcolj a hazugsággal, a bűnnel, a gonosszal, a sötétség erőivel. Ne várd, hogy az ellenség erői hirtelen visszavonulót fújnak, vagy váratlanul összeomlanak. De ne is engedj magadnak kibúvót a harc alól. Ilyenkor engedetlenség lenne az Úrra fogni a helyzetet, mondván: miért nem oldod meg azonnal, egy mozdulattal? Engedetlenség nem felvenni a harcot az ellenséges erőkkel. Isten arra tanítja népét a pusztában, hogy dolgozzon, harcoljon, szembeszálljon az ellenséggel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy magára hagyta volna népét.
II. Isten népének imádkoznia kell
Az a tény, hogy Izraelnek harcolnia kell, nem azt jelenti, hogy Isten magára hagyta volna népét, valamint azt sem, hogy a győzelem nem Isten ereje és szabadítása által történik meg. Harc és imádság, munka és imádság nem állnak egymással ellentmondásban, és nem zárják ki egymást, amint erre olyan egyértelműen rámutat a történet másik mozzanata.
„Mózes, Áron és Húr pedig fölment a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte a kezét, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálék volt az erősebb.” Mózes kezében botja van, amely a történet kezdete óta Isten erejének, Isten jelenlétének a szimbóluma. Nem egyszer kap Mózes parancsot Istentől arra, hogy botjával cselekedjen, és ilyenkor mindig Isten erejét látjuk megnyilvánulni. A mozdulat, amint Mózes kezét (és botját) Istenhez emeli, az Istentől való függés elismerésének, Isten ereje várásának a mozdulata. Nincs utalás arra a szövegben, hogy Mózes imádkozott a harcoló népért, de a kezeit felemelő Mózest mégis az imádság egy példájának tekintik sokan, és meggyőződésem szerint ezt helyesen teszik. Izrael harcol, Mózes imádkozik.
Bár nem ritkán hallom, hogy nem imádkozni kell, hanem dolgozni (hiszen az imádságból nem lesz pénz), és ezen „bölcsesség” alapján Mózes is megvádolható azzal, hogy ő a könnyebbik részt választotta, hiszen mennyivel egyszerűbb imádkozni, mint az életét kockára téve csatát vívni, valamint úgy is lehet érvelni, hogy egyedül Józsuén és a nép hősiességén múlott a végeredmény, a szentíró egészen másképpen láttatja a történteket. Azt mondja, hogy amikor Mózes imádkozott, eredményes volt a küzdelem, de amint meglankadt az imádságban, Izrael vereségre állt. Számára Mózes, Áron és Húr a magaslaton, valamint Józsué és a nép egy csapat, amelyben mindenki a maga eszközeivel ütközik meg az ellenséggel. Sőt, mindezeken keresztül Isten ereje és szabadítása nyilvánul meg, az Úr harcol Amálék ellen (vö. 15-16 versek). Mindezt megerősíti, hogy Józsué győzelme csak akkor születik meg, amikor Mózesnek két keze felemelve marad naplementéig. Az imádság és a harc együtt győzött.
Amennyire hajlamos Isten népe arra, hogy Istentől úgy várja a segítséget, hogy maga nem kész beszállni a harcba, ugyanannyira máskor meg az jellemző ránk, hogy úgy véljük megoldani a gondjainkat, hogy abban Istennek, az ő erejének, és így az imádságnak nem tulajdonítunk igazi szerepet. A munka és az imádság, a hazugság elleni harc és az imádság, a gonosz elleni küzdelem és az imádság szétválik az életünkben. Vagy önmagunkban bízunk, és ezért nem imádkozunk, vagy semminek tartjuk magunkat, és nem harcolunk. Vagy magunk akarunk cselekedni, és nem hisszük, hogy szükségünk van Istenre, vagy tőle várjuk a megoldást, és nem hisszük, hogy tennünk kellene vagy lehetne valamit. De a kitartó, imádsággal átitatott, cselekvő tenniakarás, küzdelem a bűn ellen igen ritka. Általában valamelyik oldalra kerülünk, és ezzel kilépünk abból, amire Isten hívja az ő népét.
Még egy mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Imádság nélkül nem lesz győzelem, de Mózes nem bírja végigimádkozni az egész napot, nem képes karjait felemelve tartani reggeltől estig. Senki ne tegye fel a kérdést, hogy miért nem jó Istennek, ha leengedett kézzel imádkozik, hiszen nem erről van szó. A pusztában vagyunk, ahol Isten népe formálódik, tanítvánnyá lesz, meg kell hogy érjen. Az imádság és a harc szoros összefüggésének láthatóvá kell lennie. A felemelt bot jelzi, hogy Isten ereje velük van. Mózes tehát elfárad, karjai meglankadnak, térdei megrogyadoznak, le kell ülnie. Áron és Húr sietnek Isten embere segítségére: követ helyeztek alája, hogy ráüljön, majd pedig egyik és másik oldalról tartották a kezét. Ez a mozzanat két dologra hívja fel erőteljesen a figyelmünket: kitartás és közösség.
Az imádságnak folyamatosnak kell lennie. Nem elég, hogy Mózes felemeli a kezét reggel, délben és este: folyamatosan szükség van az Úr erejére. Ezt azonban nem tudja megcselekedni egyedül, és ezen megbukhat Izrael háborúja. Aki egyedül van, könnyen jut el oda, hogy elfáradtam, nem bírom tovább, nincs értelme, feladom. Éppen ezért döntő jelentőségű, hogy Áron és Húr segít Mózesnek, hogy kezeit felemelve tartsa. Mind a kitartásról, mind a közösségről sokat mond el ez a mozzanat. Áron és Húr segíti Mózest, aki felemelt kezeivel segíti a harcoló népet. Úgy vélem, hogy ebben Isten egy fontos mondanivalót helyez gyülekezetünk szívére.
Mózes keze meglankad, térdei rogyadoznak. Izrael harcosai szintén meginognak, hiszen nincsen velük az Úr ereje. Mózesnek, a vezetőnek kellene hordozni őket, de már nem megy. És ebben a helyzetben ketten segítségére lesznek, és mind Mózesnek, mind Irael egész harcoló népének megerősödnek kezei és lábai.
A kép végigvonul az Ószövetségen, egészen az Újszövetségig (Jób 4.3-4, Ézs. 35.3, Zsid. 12.12.). A súlyos nehézségekkel szembenéző, hitük miatt üldözést és gyalázkodást szenvedő, harcoló keresztényeknek ezt írja a Zsidókhoz írt levél szerzője: „... a lankad kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanme inkább meggyógyuljon.” (Zsid. 12.12-13) Hogyan történik ez velünk? Úgy, hogy közösen odaszánjuk magunkat a harcra és az imádságra. Kellenek Mózesek, akiket Isten arra választott, hogy imádkozzanak azokért a testvérekért, akik a legnehezebb frontokon vívják a harcot. Kellenek Áronok és Húrok, akik készek megtámogatni azokat, akik megfáradnak az imádságban. Kellenek Józsuék, akik teljes bátorsággal odaállnak a harcban az egész nép élére, tudván, hogy imádkoznak értük.
Szánjuk hát magunkat oda erre. A harcra, az imádságra, egymás megerősítésére. Figyeljünk egymásra a házicsoportokban, a szolgálati csoportokban, az istentisztelet utáni beszélgetésekben, a gyülekezeti hétvégén. És ha Isten megmutatja nekünk, hogy hol a helyünk, ha indít bennünket szolgálatra az imádságban, bátran tegyük meg, amire hív. ÁMEN!

„Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni...” éneklik gyakran gyülekezetekben. Azután az éneket követi az imádság: „köszönjük, hogy itt vagy velünk, hiszen megígérted, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a te nevedben, jelen vagy közöttük, mi pedig mennyivel többen vagyunk itt...” A szavakban Isten jelenléte bizonyosságáról van szó. Ugyanakkor a valóságban, nem egyszer, semmi nem mutat arra, hogy Isten valóban jelen lenne. Emberek élete nem változik meg, gyülekezeti tagok évtizedek óta haragban vannak, az egymással való szeretetközösség helyett fagyos és formális a légkör. Jelen van-e Isten, akit fenti kliséinkkel automatikusan jelenvalónak vallunk, sőt, azt gondoljuk, ha ezek a mágikus klisék elhangoznak, valamilyen mód biztosan megidéztük őt?
Vannak, akik számára Isten jelenléte ezért vagy azért nem kérdés. Ha valaki amellett érvel, hogy Isten mindenütt jelenvaló, hiszen éppen ezért Isten, talán nehezen tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy Isten vagy jelen van, vagy nincs egy-egy helyzetben, korszakban népe életében. Ha számára Isten jelenléte pusztán egy elméleti kategória, az istenség lényegéhez tartozó tulajdonság, talán nem érzi annak súlyát, hogy Isten jelenléte, közelsége, erejének kiáradása cseppet sem másodrangú a benne bízók részére. Másoknak meg azért nem kérdés Isten jelenléte, mert nem hisznek benne. Nincs Isten, nincs is jelen, hiszen ha jelen lenne, minden más lenne ebben a világban.
Izrael számára azonban nem elméleti probléma, hogy „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” Számukra egzisztenciális kérdés ez, különösen a pusztai vándorlás idején. A pusztában, ahol Isten népe napról-napra él, ahol az alapvető életfeltételek hiányoznak, Isten jelenléte élet-halál kérdéssé lesz. Ez a jelenlét azonban nem olyan triviális, és nem olyan tét nélküli, mint amikor csak megszokásból kántáljuk: „Itt van Isten köztünk, gyertek őt imádni...” Nem mindig magától értetődő és gyakran nehezen hihető. Éppen ebben a hitben és bizalomban kell magát gyakorolnia az úton lévő népnek. Isten arra hív, hogy teljes szívvel bízzunk abban, hogy ő jelen van és gondoskodik.
I. A probléma: Isten vezetése, a nép szomjúsága
Szín pusztájában lázadozott a nép Mózes és Isten ellen, mert éhesek voltak. Isten gondoskodott róluk, megismertette őket a mannával. A mannát ette Izrael egészen addig, amíg be nem lépett az ígéret földjére. „Ezután útnak indult Izrael fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az Úr parancsa szerint.” Ezekből a sorokból nyilvánvalóvá válik, hogy Isten vezeti a népet a pusztában, ők pedig engedelmesen követik az Urat. Isten vezetése nemcsak engedelmességre hív, tudniillik a vezetést el kell fogadni, hanem biztonságot is jelent. Jó tudni, hogy nem csak vakon haladnak előre, hanem az Úr jár előttük. Izrael fiai feltételezhetik, hogy amíg engedelmesen követik Istent, addig nem fognak hiányt szenvedni semmiben. Az ember így gondolkozik. A meglepetés azonban nem marad el: „tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek.” Az egész napos menetelés után olyan helyen letáborozni, ahol nincs víz, embert és állatot egyaránt megpróbáló dolog. Az Úr vezetett, mi engedelmeskedtünk és követtük őt, miért van hát hiányunk a legalapvetőbb szükségben, a vízben? Hol van Isten? Hogyan van jelen, hogyan higgyük, hogy jelen van, ha nélkülöznünk kell?
Mi azt várjuk, hogy ha Istennek egy adott helyzetben engedelmeskedtünk, például abban, hogy elfogadtuk vezetését egy bizonyos irányba, akkor ő majd elvezet egy magaslatra, ahol már nem kell az engedelmességnek ebben a függésében, kiszolgáltatottságában élni. Ha az Úr vezet, akkor oázisban kell letáborozni, véljük. Az engedelmességért jutalmat várunk, de lehet-e ez a jutalom az, hogy már nem kell bízni és nem kell engedelmeskedni, mert magunktól is megy? A puszta az Isten népévé formálódás, az igazi tanítványság elsajátításának helye. Az Úr vezet, Izrael engedelmeskedik, ez azonban nem oda vezet, hogy már nem kell bízni az Úrban, hanem egy olyan helyzetbe, amikor újra alkalom születik a hit és az engedelmesség gyakorlására. Az engedelmesség alkalmat szül az újabb engedelmességre. Ezt cselekszi Isten népével. A kérdés, hogy mi történik most, hogy „nem volt ivóvize a népnek.”?
Feltételezhetnénk, hogy a pusztában vándorló népnek, a súlyos krízis ellenére, könnyebb a dolga, mint korábban. Hiszen egyszer már átélték, hogy nincsen víz, ill. rossz és keserű a víz, amit Márában találtak, zúgolódtak, de Mózes az Úr parancsára meggyógyította a vizet. Azt is megélték, hogy éhesek voltak, ismét zúgolódni kezdtek, és Isten fürjekkel és mannával lakatta jól őket. Talán azért cselekedett így eddig, hogy most cserbenhagyja őket? Tudhatnák már, hogy amikor nincs víz, mi következik: majd Isten gondoskodik. De ami a történet olvasójának magától értetődőnek tűnik (hát nem volt elég a sok csoda eddig?), az a történet résztvevőinek cseppet sem ilyen egyértelmű. Isten népe még nem tanult meg az Úrban bízni. A hit és a bizalom életformája nem születik meg ilyen hamar. Ezért is kellett, hogy a nép újra a hiánnyal találja szembe magát. Krízis nélkül nincs hitben való növekedés.
II. Izrael válasza: perlekedés és istenkísértés
Isten népének válasza a hiányra két kifejezésben foglalható össze: perlekedés és istenkísértés.
„A nép ismét perbe szállt Mózessel...” Haragjuk Mózes, a vezető ellen fordul, tőle követelik a vizet. Hasonlóan a korábbiakhoz, azzal vádolják, hogy Mózes (!) azért hozta ki a népet Egyiptomból, hogy itt a pusztában szomjúsággal ölje meg őket, gyermekeiket és jószágaikat. Mózes azonban rámutat a valóságra és a perlekedők igazi helyzetére: „Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az Urat?” A Mózessel való perlekedés valójában istenkísértés. Sokkal többről van szó, mint egy vezetővel való elkeseredett vita. Nem pusztán Mózesnek mennek neki és fenyegetik őt lincseléssel. A fennállóval való elégedetlenség, az Isten által kiválasztott vezető gyalázása nem más, mint az Úr próbára tétele. Így summázza ezt a történet végén a szentíró: „Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izrael fiainak a perlekedése miatt, mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” (A „Massza” szó az istenkísértés, a „Meríba” a perlekedés szava az eredeti nyelvben.) Mózest vádolják és támadják, de valójában az Úrral állnak hadilábon.
Az istenkísértés fókusza, hogy vajon jelen van-e Isten? Ez a kérdés természetesen nem istenkísértés önmagában. Istenkísértésről akkor beszélünk, ha valaki meg akarja próbálni az Úr hűségét. Valóban Isten tette-e mindazt, ami idáig vezetett az Egyiptomból való szabadulás óta, vagy csak az önjelölt Mózes nagyravágyó terveinek lettünk elszenvedői? Úgy tűnik mostanra, hogy a szomjúság sokkal valóságosabb, mint az Egyiptomból való szabadulás, a Vörös tengeren való átkelés, a fürjek, a manna... Vagy ha mégis köze van ehhez az Úrnak, hát mutassa meg! Bizonyítsa be! Adjon vizet, és akkor elhisszük, hogy közöttünk van! – Az istenkísértés azon való munkálkodás, hogy Istent rávegyük arra, mutassa meg magát, cselekedjen úgy, ahogy mi elvárjuk tőle egy adott helyzetben. Megpróbálja kicsikarni Istenből, hogy megmutassa, hogy jelen van. Ahhoz, hogy higgyünk benne, cselekednie kell. Ha pedig nem cselekszik, megvonjuk tőle a bizalmunk.
Egy világos példája ennek Jézus Krisztus megkísértése a pusztában. Az ördög próbálkozása az volt, hogy Jézust a templom párkányára állította, mondván: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: ‘Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.’ Jézus ezt mondta neki: ‘Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!’” Jézus nem lép be egy olyan helyzetbe, ami nyomást gyakorolna Istenre, hogy jelenlétét és hatalmát demonstrálja.
Hittel várjuk, hogy Isten cselekszik egy-egy nehéz helyzetben, de soha ne akarjuk manipulálni őt. Ne akarjuk próbára tenni, kényszeríteni, zsarolni. Elégedetlenségünkkel, keserűségünkkel vagy fájdalmunkkal soha ne forduljunk úgy hozzá, hogy most cselekszel, vagy pedig semmi közöm hozzád. A perlekedés istenkísértésbe vezetett. Isten népe elvesztette valóságlátását; szomjúsága Isten minden korábbi tetténél valóságosabbnak tűnt számára. A pillanatnyi súlyos hiány feledtette velük az Úr korábbi hatalmas tetteit.
III. Isten válasza: élet a kősziklából
Vajon hogyan válaszol Isten a perlekedő és őt kísértő népnek? Vajon mit tesz a hitetlen és erőszakos kérdés fényében: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” Mózes segítségért kiált, és Isten cselekszik. Azt az utasítást adja neki, hogy botjával, amellyel a Nílusra ütött (2Móz.7.17-18), menjen a Hórebhez és üssön a sziklára. Amikor Mózes ugyanezzel a bottal a Nílusra ütött, elkezdődött az egyiptomi tíz csapás. A Nílus vérré változott, a halak elpusztultak, a víz büdös és ihatatlan lett. Az életet adó víz, amelyre az egyiptomi civilizáció és kultúra épült, megszűnt; helyét átvette a halál. Most azonban éppen az ellenkezője fog történni: „Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” A sziklából, Isten jelenlétéből fakad az életet adó víz. Bebizonyosodik, hogy Isten jelen van népe között, a pusztában, a sivatagban életet adó vízzel gondoskodik róluk. Az élet Istenből fakad.
De vajon meddig kísérthető Isten? Meddig kész valami minden emberi értelmet meghaladó hűséggel és szeretettel hitetlen és lázadó népe segítségére sietni? Ebben a szakaszban nincs jele Isten rosszallásának. A történet azonban nem végződik annyival, hogy Isten újra hűséges volt. Utóélete lett, amelyben Massza és Meríba örökre a hitetlenség, a bizalomvesztés, a keményszívűség, az istenkísértés helyeként maradt meg Isten népe emlékezetében.
A Jézus által idézett Ószövetségi rész így hangzik: „Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat, ahogyan kísértettétek Masszában.”(5Móz. 6.16) Isten népe következő generációi sem felejthették el a szégyenteljes eseményeket. Ászáf, a 78. zsoltár szerzője Izrael történetét énekli meg egy tanítóköltemény formájában.
„Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket.
De továbbra is vétkeztek ellene,
Lázongtak a Felséges ellen a pusztában.
Próbára tették Istent vágyaikkal,
Ennivalót kérve kívánságaik szerint...” (Zsolt. 78.16-18; vö. 40-41)
A zsoltárban visszatérő motívum, hogy Izrael a pusztában lázongott és kísértette az Urat.
A 95. zsoltár szerzője, amikor Isten dicséretére és magasztalására szólítja a népet, szintén ezt a történetet hozza fel figyelmeztetéséként:
„Most, amikor halljátok szavát,
ne keményítsétek meg szíveteket,
mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában,
ahol megkísértettek engem őseitek,
próbára tettek, bár látták tetteimet.” (Zsolt. 95.7-9)
Végezetül sokatmondó az is, hogy az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél szerzője is, a 95. zsoltár idézésével, a Massza és Meríba hagyományhoz nyúl vissza, amikor a korai gyülekezetek tagjait figyelmezteti, hogy legyenek engedelmesek az Úrnak, tartsanak ki a hitben a nehéz körülmények között is, és ne legyen kemény, makacs a szívük (Zsid. 3.7kk): „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” (v.12) Mert Isten itt van köztünk, akkor is és úgy is, amikor jelenléte nem tapasztalható. Ilyenkor pedig arra hívattunk, hogy kitartóan bízzunk benne, és attól óvakodjunk, hogy őt próbára tévén akarjunk hűségéről megbizonyosodni. ÁMEN!