Lovas András Dr.

Isten a pusztában gondoskodik népéről, amelyet megszabadított az egyiptomi rabszolgaságból, a fáraó halálos uralmától. A nép zúgolódott, elégedetlenkedett, visszavágyott a képzeletében megszépült Egyiptomba, de az Úr fürjekkel és mannával lakatta jól őket. Izrael Istene újra hűségesnek mutatkozik, aki ajándékot, ételt, sőt, életet ad. Hiszen a manna és a fürjek nem pusztán élelem a népnek, hanem élet a pusztaságban. Isten nem pusztán jóllakatja hűtlen gyermekeit, de mindeközben tanítja, formálja őket. A rabszolgahadból népet formál magának, akikkel a pusztai vándorlás után szövetséget köt, törvényét adva nekik. Izrael, az egyiptomi fáraó egykor halálra hajszolt rabszolgái, a pusztában Isten ellen lázadó nép lesz Isten szent népe, királyi papsága, akiket arra választott ki, hogy általuk ismertté tegye magát a föld minden népével. Ehhez pedig sokat kell még változnia a pusztában vándorló közösségnek.
Izrael közössége megismerte a mannát. De hogyan éljenek vele? Mit jelent annak a tudatában élni, hogy napról napra Isten hűségéből élnek – ha élnek? Hogyan fogja megtanulni ez a közösség azt, hogy önmagát teljesen rá merje bízni arra, aki kihozta őt a káosz és halál hatalmából? Erről szól a jelen bibliai rész, amelyben a mannával kapcsolatos rendelkezésekről, ill. a nyugalom napjának intézményéről olvasunk. Isten nagy, életformáló üzenetét így fogalmazza meg számunkra is: „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”Amely közösség ezt látja, sőt, ezt gyakorolja, ebben benne él, azt Isten erőteljesen formálja, alakítja egy olyan néppé, amely őt tükrözi vissza a világban. Az a közösség a missziói Isten missziói népeként él.
I. A nyugalom napjának megtartásásával Isten segít legyőzni a félelmet
Isten azt parancsolta, hogy mindenki egy ómer mannát szedjen, annyit, amennyit meg tud enni. Különös módon nem is maradt senkinek fölöslege, de éhen sem maradt senki. Isten azt mutatta meg ezzel, hogy amikor ő látja el a népet, akkor mindenki megelégszik. Az egész nép jóllakott mannával.
Egyesek azonban így gondolkodtak: ma jóllaktam, de mi lesz holnap? Isten ma gondoskodott az ennivalóról, de mi lesz, ha holnap elfelejti? Vagy meggondolja magát... Vagy valami más történik, esetleg éppen nekem nem marad... Elalszom, és mire felkelek, már elolvad a melegben. És bár Mózes egyértelműen átadta az Úr rendelkezését, hogy senki se próbáljon bespájzolni másnapra a mannából, egyesek nem hallgattak rá. Biztos, ami biztos – gondolták. Ki fogja látni azt a keveset, amit elrejtek? A manna azonban büdös és kukacos lett másnapra. Nem lehetett bebiztosítani előre a másnapi adagot. Izrael nem tudta előre „kivédeni” Isten esetleges hűtlenségét, vagy kudarcát. Megpróbálta, de nem ment. Nem adatott meg neki a pusztában, hogy úgy várja Isten gondviselését, hogy közben azt gondolja magában: bízom benned Uram, de ha nem jön be, akkor sincs baj. Isten gondviselése, hűsége élet-halál kérdéssé lett Izrael számára. Azáltal formálódik Isten népévé, hogy meg kell tanulnia hitben, bizalomban élni. Vagy hűséges Isten, és Izrael bízik benne, vagy elpusztul.
A manna megbüdösödik másnapra, kivéve a nyugalom napján. Pénteken kétszeres adagot szedhetnek, hogy másnap szabadon pihenjenek. A félelem, a bizalmatlanság azonban nem hagy nyugodni. Hiába mondja Mózes, hogy azt egyék, amit előző nap eltettek, mert szombaton semmit sem találnak a mezőn, „mégis voltak olyanok, akik a hetedik napon is kimentek a nép közül, hogy szedjenek, de nem találtak.” Talán amikor szombat hajnalban felébredtek, és látták, hogy ez alkalommal nem büdösödött meg az előző napi manna, azt gondolták, hogy végre, itt a lehetőség a feltankolásra. Egy plusz adag megvan, kimegyünk, és szedünk még. Mert az ember alapvetően bizalmatlan. Ma van, de mi a biztosíték, hogy holnap is lesz? A félelem, az aggodalom rabszolgaságban tart.
Ma van mit enni, az igaz, sőt, még holnap is lesz. De mi van, ha lebetegszem? Ha elveszítem a munkahelyem? Ha nyugdíjba megyek? Ha már nem tartanak el a szüleim? A félelmek iszonyatos erővel tudnak megjelenni. Hogyan taníttatom majd a gyermekeim? Sikerül-e megszerezni a diplomát, hogy majd jól kereső munkahelyhez jussak? Miből fogom tudni fizetni a lakás vagy az autó hitelét? Ma megvan, de holnap mi lesz? Az aggodalom szolgává tesz, persze, bízol az Istenben, de... valójában mégis rettegsz. A bizalmatlanság kezdettől fogva velünk van, részünkké lett ebben a világban. A félelem, hogy nem lesz elég, hogy becsapnak, hogy elhagynak, hogy Isten nem ad eleget - nagyon valóságos.
Isten azonban formálja népét. Türelemmel tanítgatja, építgeti benne a hitet és a bizalmat. Azért teszi, hogy megszabadítson a rabszolgák kiszolgáltatottságból fakadó félelmétől. A nyugalom napjának megtartásával a benne való teljes bizalom szabadságába hív hétről hétre. Nézzétek, ha duplát szedtek, másnapra megbüdösödik, kivéve szombaton. Ugyanakkor mindig ki kell menni szedegetni, dolgozni, kivéve a nyugalom napján. Aznap hiába kerestek, nem találtok. Át kell élnetek, egészen valóságosan szembe kell néznetek azzal, hogy az Úrból éltek. Hat napon át várnotok kell, hogy újból rátok árassza a mannát, a hetediken pedig el kell hinnetek, hogy akkor is van élet, ha nem robotoltok. A hetedik napon kell megemlékeznetek arról, hogy ki adta a munkát és az életet az előző napokon. Erre van a nyugalom napja. „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”
II. A nyugalom napjának megtartásával bekapcsolódunk Isten nyugalmába
A szombat megtartása nem önmagáért való. Korának törvényeskedő, az emberek életét feleslegesen megterhelő szombathoz kapcsolódó rendelkezései miatt Jézus hangsúlyozza: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk. 2.27) Az isteni rendelkezés nem öncélú, hanem Izrael népének legjobb érdekeit szem előtt tartó. Isten célja, hogy a nép felismerje a munkától való megnyugvás, a pihenés értékét és jelentőségét. És ha valaki azt kérdezi, hogy nem magától értetődő-e a pihenés szüksége, válaszoljuk, hogy nem. Hányan és hányan nem tudnak megállni, egy egész napot nem munkával, hanem pihenéssel tölteni. Kimennek a nyugalom napjának reggelén is szedegetni… De mi is a pihenés?
A pihenés a teremtett világ alapvető és meghatározó dimenziója: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája során.” (1Móz. 2.2-3) Mit csinált Isten a hetedik napon? Vajon elfáradt a teremtés nagy munkájában? Talán sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy azért vonult vissza az alkotó munkától, hogy élvezze, gyönyörködjön abban, amit létrehozott. Ez is a pihenés dimenziója. A hetedik nap, mint egy különválasztott, Istentől megáldott, megszentelt nap ritmusa be van építve a világba. A nyugalom napjának megszentelése nem kizárólag Izrael kiváltsága és vallásos feladata, hanem az egész teremtett világ szerkezetéhez tartozó láthatatlan valóság. Isten megáldotta és megszentelte ezt a napot, ami azt jelenti, hogy arra különítette el a többi naptól, hogy életet megújító erőt hordozzon. A nyugalom napjának megtartása az Úr nyugalmába való belépés. „Együttpihenés” és „együttörvendezés” azzal, aki életre hívta világunkat, és fenn is tartja azt. Ezen a napon Isten népe gyönyörködhet Urában, hálás lehet a világért, és keze munkája gyümölcséért.
Ebben a pihenésben részt vesz a teremtett világ is. A teremtett világ pihen, ha az azt művelő, abból élő ember is megszűnik munkájától egy napra. Nemcsak az embernek, hanem az egész világnak szüksége van a megújulásra. Izrael fiai nem dolgoztatják a háziállataikat, nem művelik földjüket a nyugalom napján. Nemigen érezzük a szombat megtartásának ezt a dimenzióját mai, bonyolult és összetett világunkban. Pedig ha gyakorolnánk a nyugalom napját, kevésbé terhelnénk a környezetet káros anyagok kibocsátásával, kevesebbet termelne ki és fogyasztana el az emberiség mindazokból a természeti forrásokból, amelyek végesek. Velünk együtt a teremtett világ is fellélegezne, belépve Isten nyugalmába. És ez fontos eleme egy bibliai alapvetésű, környezettudatos lelkiségnek. Mindez persze utópia, mondhatják. Úgysem lesz így. A gyárak nem állhatnak le, a szupermarketek nem zárhatnak be, a közlekedés nem szűnhet meg, áramszolgáltatás nélkül nem tudunk élni még rövid ideig sem… Mi értelme a nyugalom napjának?
A nyugalom napi pihenés egy újabb dimenziójának jelentőségét éppen itt ragadhatjuk meg. Az Isten nyugalmába való belépés előremutat. Előremutat arra a napra, amikor végleg megpihenhetünk a fáradalmaktól, a hiábavalóságtól, a gyötrelmektől. Arra, amikor Isten megújítja az egész teremtett világot, és végleg megszünteti a bűnt, a fájdalmat, a halált. Ezért az Isten nyugalmába belépő, a nyugalom napját megtartó közösség jellé válik a világban: Isten újat cselekszik, újjáteremti ezt a bizalmatlansággal, éhezéssel, szegénységgel, természeti pusztulással teli világot. „Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.”
III. A nyugalom napja – gyakorlati megfontolások
„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.” Azért adta, hogy ezáltal is formálja népe életét. Hogy megszabadítson a félelemtől, hogy nem lesz elég... Hogy emlékeztessen arra, hogy mindenünk tőle és általa van, és megtanítson bizalomban élni... Hogy megtanítson pihenni és gyönyörködni alkotásában... Hogy emlékeztessen arra, hogy Jézus Krisztusban újjáteremti ezt az egész világot, véget vetve minden nyomorúságnak... Hogyan éljünk a nyugalom napjával? Hogyan terevezzük a vasárnapot, hiszen számunkra Krisztus feltámadásának a napja a nyugalom napja?
A nyugalom napjának bibliai tanítása fényében gondoljuk végig jelen gyakorlatunkat. Mivel jobbára csak maguktól alakulnak vasárnapjaink, vagy megszokott családi ritmust követnek, ritkán tudatosítjuk, hogy mire adta az Úr ezt a napot. Gondoljuk végig, hogy meglévő gyakorlatunkban mi az, ami Isten szerint való, és mi az, ami nem nem.
Az előbbiek fényében tervezzük meg, miben szeretnénk változtatni. Nem elfeledve, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért, nem egy újabb, immár vallásos feladatot kiadva magunknak vagy családunknak, de igazítsuk vasárnapi programjainkat, terveinket Isten ajándékához. Kezdjük el gyakorolni, nem feledve, hogy nagyon nehéz a régi beidegződésekben változást elérni.
Tudatosan kössük össze a nyugalom napjának megtartását az anyagi helyzetünkre való reflektálással. A fogyasztói társadalom, amelyben élünk, folyamatosan fenntartja bennünk a „nem elég”, a „mindig újabb, nagyobb és több kell” érzését. A pusztában vándorló népet a Isten a mannával arra tanította, hogy a minden egyes napot bizalommal és ajándékként éljen meg. Jézus sem mutat mást, amikor így tanít minket imádkozni: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt. 6.11), vagy amikor így szól: „Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” A nyugalom napjának megszentelését kössük össze azzal, hogy tudatosan hálát adunk azért, amink van, és lefegyverezzük az elégedetlenség és aggodalmaskodás gondolatait.
„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját.” Éljünk hát hálával és örömmel az Úr rendelkezései szerint, és engedjük, hogy ezen keresztül formáljon bennünket egyre inkább az ő missziói népévé! Ámen!

Izrael két nagy esemény között vándorol a pusztában, a kietlenben. Mögöttük az Egyiptomból való szabadítás és a Vörös tengeri átkelés nagy élménye, előttük az Úrral való találkozás, a törvényadás és a szövetségkötés a Sínai hegyen. Már nem rabszolgák, még nem saját földdel, törvényekkel, intézményekkel rendelkező nép. Izrael közössége úton van, vándorol a pusztában. Ez a helyzet pedig nem más, mint a megpróbáltatás, valamint a formálódás, az Istentől való tanulás helye.
I. A szabadulás örömébe a pusztai vándorlás fárasztó rutinja lépett
Élímben, utolsó táborhelyükön tizenkét vízforrás volt és hetven pálmafa – de  Izrael nem maradhatott a gyönyörű sivatagi oázisban. Útnak kellett indulniuk, és eljutottak Szín pusztájába. Itt már távoli emlék az Egyiptomból való szabadulás éjszakája, amikor bárány vérével kenték meg ajtófélfájukat, hogy elkerülje őket a pusztító angyal. Álomszerű, amint gyors szedelőzködés után hirtelen elhagyták rabszolgaságuk nyomorúságos földjét – talán igaz sem volt... Már nem cseng fülükbe, nem lelkesíti őket Mirjám az Urat dicsőítő éneke, amelyben hírül adta, hogyan veszítette el az Úr a Fáraót és seregét a Vörös tengerben, amelyet Mózes botjával ketté választott. Egy ideig maguk is énekelték, dicsőítették az Urat, de most már minek énekeljenek? Mit számít a dicsőítés? Izrael népének évszázadokon, sőt, évezredeken át legmaradandóbb és legmeghatározóbb élménye Szín pusztájában megfakult, és az Úr hatalmas tetteinél sokkal valóságosabbnak tűnik mindaz, ami körülveszi őket. Kopár táj, bizonytalan cél. Csak menni, menni és menni, egyik nap olyan, mint a másik. Ki tudja, hova tartanak, miért kelnek fel egyik nap a másik után? Alapvető szükségleteik hiányoznak; mind a vízhez, mind az élelelemhez jutás bizonytalanná lett. Hamarosan ellenséggel is találkoznak... Megszabadultak, kijöttek Egyiptomból, odaveszett az ellenség – de a pusztai vándorlás fárasztó rutinja elviselhetetlennek tűnik.
Igen, a szabadulás örömét felváltotta a mindennapok fárasztó rutinja. Énekeltél és ujjongtál, amikor átélted az Úr jelenlétét és szabadítását. Kedvenc énekeiddel dícsérted őt, és a korábban sivatagszerű, egyhangú mindennapok kiszinesedtek. Mindenhol megtaláltad, fellelted Istent, izgalmassá lett, ahogy szólt, ahogy vezetett, ahogy bátorított. Másoknak örömmel mondtad el élményeid, és ők irigykedve néztek rád. Titokban még jól is esett... Iskolai próbák és igazságtalanságok semmivé lettek. A nehézségek tengere kettényílt, és te győztesen vonult keresztül rajta. A gyerekek angyalnak tűntek, ha mégsem, korábban nem ismert nyugalommal hordoztad el a gondokat. Még a házastársad is mintha sokkal megértőbbé, türelmesebbé, törődőbbé lett volna. Egyszerűen csak kivirágzott, megszépült az élet. Beragyogta a szabadító Isten jelenléte és dicsősége. Vége a szolgaságnak, az ellenség a tenger mélyén, Isten győztes Úr!
És az történt, amit akkor elképzelni sem tudtál volna. Idővel megerőtlenedett szívedben az Urat magasztaló ének. Nem nyílt már mindig ketté a tenger. Az iskola, a házasság, a gyermeknevelés, a munkahely, vagy az időskor fárasztó rutinja felükerekedni látszott az Úrban való örvendezésen. Pusztává lettek a mindennapok, ahol alapvető hiányokkal kell szembenézned. Tanulmányaidban áthatolhatatlannak tűnő falakhoz jutottál. Gyermeked leküzdhetetlen kihívást jelent, gyakran csak a kétségbeesés marad. Házastársadat nem annak az aranyos, kedves, megértő és csodálatos személynek látod, mint amikor Isten színe előtt fogadtatok örök hűséget egymásnak. Úgy érzed, Isten nincs jelen. Hogy egyik nap megy a másik után, de nem jutsz egyről a kettőre. Semmi sem mozdul, semmi sem változik. Kevés a pénz, kevés a szeretet, nincs megoldás. Isten népének életében a szabadulás öröme helyébe a pusztai vándorlás fárasztó rutinja lépett.
II. A nép zúgolódik
„És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában.” A puszta és sivár mindennapok „éneke” a zúgolódás lett. A szívek és a szájak, amelyek az Úr magasztalására teremtettek, az elégedetlenség szavaival és lelkületével telnek meg. Egész Izráel zúgolódik vezetői, Mózes és Áron ellen. Az étel hiánya a hit hiányához vezet. Izráel szem elől téveszti Istent, szabadítóját, és csak a hiányos körülményeket látja. Arra összpontosít, ami nincs, a hiánnyal, az aggodalommal, majd ebből fakadó keserűséggel és ellenségeskedéssel telik meg szíve.
A téves fókusz torz látáshoz vezet: „Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret.” A zúgolódó számára eltorzul a valóság. Milyen jól éltünk Egyiptomban! Minden nap jóllaktunk hússal és kenyérrel. Semmiben sem volt hiányunk. Rabszolgák voltunk, de csak névleg, valójában a fáraó szeretete és gondoskodása vett körbe bennünket. Milyen áldott jó ember volt! Minden jobb volt akkor, mint most; minden gazdagabb volt ott, mint itt. Hogy sanyargatott minket? Kiadta a parancsot, hogy minden újszülött fiúgyermeket öljenek meg? Megnehezítette a munkát, és ki akart irtani bennünket? Nem, szó sincs róla. Nem így volt, nem ezt mondta, ezt csak az ellenségeink mondják. Minden sokkal jobb volt Egyiptomban, mint itt a pusztában. Ott, jóllakottan, milyen szépen meg lehetetett halni az „az Úr kezétől”! De hogy itt mit keresünk, ezen a nyomorult helyen, azt csak Mózes meg Áron tudja: „Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?” Figyeljük meg jól szavaik: Az Úr kezétől való halál Egyiptomban adatik, ha maradnak, itt azonban Mózes és Áron kezétől fognak elveszni. Az Úr Egyiptomban van, de nem a pusztában. Az Urat bezárják a múltba, a rabszolgaság, a fáraó, a gonoszság és életellenes erők világába, mert elégedetlenségükkel kiszorították a jelenből, a nélkülözésből, a pusztából.
Ez a zúgolódás természetes velejárója. Megszépít mindent, csak hogy a jelenlévőt pocskondiázza. Ha kell, szépnek mondja – és látja is! – a rabszolgaságot, vonzónak a másik lehetőségeit, gyermekét, feleségét... mindent, ami nem az, ami a fennálló, a meglévő, a jelenlévő. Eltorzítja a valóságot, igaznak mondja a hamisat és hamisnak az igazat, meghazudtolja korábbi önmagát vagy bárki mást, csak hogy igazolja, van oka és van joga zúgolódni, elégedetlenkedni. Olyan, mint egy lavina, elindul és semmi meg nem állítja. Egyre éhesebb, egyre elégedetlenebb, egyre elviselhetetlenebb, míg végül mindent elnyel. Felemészti az igaz és hamis közti különbséget, felemészti a barátságokat, a házasságokat, a közösségeket. És végül felszámolja a hitet.
Mert miközben Izrael zúgolódó gyermekei hamis nosztalgiával gondolnak Egyiptomra, és arra, hogy milyen szép is lenne jóllakottan meghalni az Úr kezétől, valójában nincsenek tudatában annak, hogy nem Mózes és Áron, hanem Isten ellen zúgolódnak: „Nem ellenünk zúgolódtok ti, hanem az Úr ellen”, mondja Mózes háromszor is. Más szóval nem Mózest, Áront, a vezetőket, a pusztát, a körülményeket, a rendszert, a szomszédot, a gazdaságot, az iskolát gyalázzák, hanem az Urat, aki megszabadította őket, és aki itt is és most is vezeti őket, akinek terve és célja van ezzel a néppel. A zúgolódás azért igazán ördögi, mert Istent gyalázza – de alattomos, rejtett módon. Az Istentől való forrásokat, a tőle kirendelt helyet és helyzetet veti el, Istent magát vádolja azzal, hogy nem ad eleget, hogy nem törődik vele, hogy nem tartja meg ígéreteit... Ördögi kör, amibe Isten népe belelépett, és annál ördögibb, minél kevésbé tűnik annak. Így lett az étel kríziséből a hit krízise. Az elégedetlenségből Isten megvetése.
III. Isten hűséges válasza
Bár Izrael fiai Mózes és Áron ellen beszélnek, nem ők azok, akik először megszólalnak a hitvány beszédet hallván, hanem az Úr. Így szól Mózeshez: „Majd én hullatok kenyeret a mennyből.” Majd így szól újra: „Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” Izrael számára rutinná vált a panasz és zúgolódás, Isten azonban felfoghatatlan hűséggel van hűtlen népe iránt. Van, amikor felgerjed haragja a zúgolódó nép ellen (4Móz. 11), itt azonban erre nem történik utalás. Szolgái által bejelenti, hogyan fog gondoskodni a népről, amelyet kihozott a rabszolgaságból. Jóllakatja őket a pusztában, de nemcsak azért, hogy ne korogjon a gyomruk, hanem azért is, hogy megtudják, hogy Isten hozta ki őket Egyiptomból, és hogy újra találkozzanak vele – most a pusztai vándorlás fárasztó rutinja közepette. Isten türelmesen formálja, neveli pusztában vándorló népét. Ennek a türelemnek egyetlen forrása az Úr hűsége. Nem adja fel, hanem azon dolgozik, hogy gyermekei megtérjenek a zúgolódásból, kitisztuljon látásuk, és minden nehézség között bízzanak benne, tudják, hogy tőle kaptak életet. És még ha ez az élet nincs is küzdelmek, hiányok, fájdalmak nélkül, soha ne vágyjunk vissza oda, ahonnan az Úr kihívott és kiszabadított. Hidd el, hogy vele minden újjá lett, és ha a pusztai vándorlás néha keményebbnek is tűnik a rabszolgasorsnál, ez az élet az, amelyet az Úrtól kaptál, és amelyben be fog érni az ő tökéletes akarata.
Isten hűsége jeleként estére fürjek szálltak a nép közé, és ellepték a tábort, reggelre pedig megismerték a mannát, amivel az Úr csodálatosan táplálta népét a pusztában. Istennek eme hűséges cselekedete azonban sokszáz év múlva így nyer említést Jézus ajkáról: „Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon: Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” Ámen!

Az év utolsó napja van, az ünneplés, a jókívánságok, a mulatozás ideje. Az óévi istentiszteleten visszatekintünk és mérleget készítünk: hálát adunk Isten ajándékaiért, és kegyelmébe ajánljuk magunkat az elmúlasztott, az elrontott dolgok miatt. Így ünnepeljük Krisztus jelenlétét az úrvacsorában, bűnbocsánat feletti örömben véve megunkhoz a szent jegyeket.
Jób keserves panasza nem illik ide. Nem illik az óévi ünnepléshez, hálaadáshoz, de még csak önmagunk megvizsgálásához sem. Olyan keserves fájdalom és panasz tör fel lelke mélyéből, hogy soraival csak akkor tudunk azonosulni, ha mi is hasonlóan érzünk. Miért választottam? Mert Jóbot olvasunk ezekben a napokban… Mert vannak köztünk, akiket elért a fájdalom, szenvedés az elmúlt évben… és ezt fontos tudatosítani egy testvéri közösségben… Mert tükröt tart elénk azokról a mélységekről, amiket ez az istenfélő ember járt be – és ez talán kijózanít, és egészséges távlatokat nyit számunkra, óévet búcsúztató keresztyének számára… Talán igen, ezekért is választottam. De inkább úgy érzem, hogy a textus választott minket. Erről kell beszélni. Engedjük, hogy megszólaljon és megszólítson – és maradjon Isten titka és hatalma az, hogy miért és hogyan!
Előttünk áll hát egy keserves panaszének az év utolsó napján. Az első bibliai reflexióm erre a helyzetre a Prédikátortól ered: „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen így lesz vége minden embernek. Szívlelje ezt meg, aki él! … A bölcsek a gyászolók házára gondolnak, az ostobák pedig a vigadozók házára.” A Prédikátor szerint a múlandósággal való szembenézés bölccsé tesz. Megmutatja, hogyan lesz vége minden embernek, és ez nyilvánvaló nem elkeseredésre kell hogy vezessen, hanem értelmes, bölcs, azaz Isten előtt élt életre. Ezért mondja: a bölcs a gyászolók házára gondol, az ostoba pedig a vigadozók házára. Életszemléletről van szó. Nem arra hív, hogy ne tudj örülni, ünnepelni, mulatni (akér ma este is), hanem azon gondolkoztat el, hogy mire irányulnak a gondolataink, a bensőnk, az életünk. A múlandóság, az idő rövidsége felelős életre hív, amely élet nem azonos azzal, amiben igazán csak a vigadozás számít. A „vigadozás” behelyettesíthető a következő fogalmakkal: a kényelem mindenek elé helyezése, az élvezetek által vezérelt élet, a folyamatos bulik világa, stb.
Mózes imádságában, a 90. zsoltárban találjuk ezt az összefüggést kifejtve: „Elmúlunk haragod miatt… úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás… életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb érszük hiábavaló fáradság…” Mi következik ebből? Hova jut a bölcs, aki szembenéz ezzel? „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Legyen hát most, az ünneplés óráján a szenvedő és keserű Jób az, aki tanít minket, lépjünk be az ő fájdalmába, együtt azokkal, akik hasonló elveszettnek érezték/érzik magukat 2005-ben: hadd tanítsanak minket. Hadd jussunk bölcs szívhez, legyünk készek osztozni mások szomorúságában, és visszatekintve ismerjük fel Isten hűséges jelenlétét az év minden napján.
Jób, az igaz és istenfélő ember, akinek hűségét Isten is nagyra és példamutatónak értékelte, szörnyű csapásokban elvesztette mindenét. Először vagyonát és gyermekeit, majd az egészségét is. Így van előttünk, egy cseréppel vakargatva keléseit, perelve Istennel. Nem átkozza meg az Urat, de perel vele és perel azokkal is, akik jó vallásos válaszokkal próbálják magyarázni a magyarázhatatlant, vigasztalni a vigasztalhatatlant.
Jób ma olvasott panaszában hasonlóan fogalmaz a zsoltároshoz: „Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosnak! Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért, úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem.” Ami azonban annak kifejezésével indul, hogy sokszor milyen hiábavalónak tűnik, hogy egyik nap jő a másik után, hogy lényegében az egyik ugyanolyan, mint a másik, egészen máshova érkezik. A Mózes énekében olvasott bölcsesség Jóbnál az elven seb fájdalmába ágyazva tör elő. Ezért ő nem kér bölcs szívet, nem imádkozik értelmes életért, nem kér semmit. Sőt, halni készül: „…szemem nem lát többé jót. A rám néző szem nem pillant meg. Szemed felém fordítod, de már nem vagyok.” Nem lát már semmit, amit érdemes lenne nézni. Nincs már reménysége arra, hogy bármire is érdemes legyen majd még rátekintenie; nem maradt semmije sem. De rá se nézzen senki. Isten se, mert ha ránéz, mondja Jób, már nem fog látni semmit. Csak annyi idő, amíg egy felhőt elfúj a szél, és már nincs többé.
Jób nem kér semmit Istentől, de nem is marad néma. „Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel.” Perelni kezd az Úrral, keservesen perelni. Mi az Istennel való per?
Hadd idézzek egy fájdalmas, talán elsőre megmosolyogtató cikkből:
„Beperelte Istent egy temesvári elítélt, mert nem tudta megmenteni őt a gonosztól, Pavel M., aki 20 éves börtönbüntetését tölti Temesváron gyilkosság elkövetése miatt, a következőkkel vádolja a Mindenhatót: csalás, tények elhallgatása, az emberek kihasználása, megvesztegethetőség, hatalommal való visszaélés. A rab szerint a keresztség szerződés Istennel, melyben azt vállalja, hogy megóvja őt a bajoktól, és távol tartja a gonosztól. A „sértett” viszont úgy véli, szerződésszegés történt, és Isten cserbenhagyta őt. Ezért keresetet nyújtott be ellene a temesvári bíróságon, Kellemetlenül érintette az eset a temesvári rendőrparancsnokságot, ahol kiderült, hogy a feljelentést átvevő rendőr – mielőtt még elolvasta volna azt – hivatalosan iktatta az anyagot. Ezek után viszont a feljelentésnek meg kell tennie a jogi utat, nem lehet magyarázat nélkül lezárni az ügyet. Végül is a hatóságok „a feljelentett személy tartózkodási helyének felderítése hiányában és az előállítás meghiúsulása miatt” zárták le az idővel tekintélyesre duzzadt iratcsomót.”(Kis Tükör, 2005. december, 36.o)
Nem tudjuk, mi volt a rab indítéka: valóban pere volt Istennel, vagy csak a hatóságokkal szórakozott, stb…, de valamit jól éreztet abból, amikor az ember Isten elé áll az ügyével.
Így perel Jób keserűségében Istennel: „Mikor azt gondolom, hogy megvigasztal nyoszolyám, hordozza panaszomat fekhelyem, akkor álmokkal rémítesz, látomásokkal rettentesz engem.” Még az alvásban sem hagysz pihenést, vagy megnyugvást. Ott is az elveszettek emléke kisért. Ott is az aggodalmam és félelmem jön elő. Ott is a sötétéséggel és kilátástalansággal szembesülök. Miért teszed ezt? Majd jön a konklúzió: „Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet!”
Jób panaszának harmadik, befejező részére térünk át. A szenvedő férfi csodálatos isteni tulajdonságokat fogalmaz meg: „Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed.” A bibliaolvasó ember nem tudja nem meghallani a a 8. zsoltárt éneklő, Istent magasztaló Dávid hangját ebben: „Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! … Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdakat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt. 8.1,4) Mi történt Jóbbal? Jobb belátásra jutott, és egyszer csak átváltott dicsőítésbe, Isten magasztalásába? Nem ritka, hogy a zsoltáros egyszer csak magasztalni kezdi Istent, amikor előtte még szabadulásért kiáltott a mélységből, a nyomorúságból. Jeremiás próféta is legsúlyosabb helyzetében váratlanul dicsérni kezdi az Urat (Jer. 20. 11-13). Talán Jób elővételezi itt Isten szabadítását, kilép a perlő helyzetéből, és megvallja, hogy Isten törődik vele, ismeri, és eljön majd a szabadulás? Talán azzal, hogy Istennek kimondta, meghalni kíván, túl is lett a nagy mélységen, és egyszercsak megadatott neki, hogy felemelje tekintetét a reménytelenségből? Lehetne így is, de azt kell mondanunk, hogy ebben az esetben nem erről van szó.
Mert Jób így folytatja: „Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? Ha vétkeztem, mit követtem el, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok?” Nem, Jób – itt még, és majd hosszú ideig – nem lép ki az Istent perelő ember magatartásából. Sőt, valami félelmeteset tesz. Amit Dávid Isten magasztalására mond, azt Jób keserűen és fájdalmas vágja az Úr szemébe. Dávidot lenyűgözi, hogy Isten, aki teremtette az egész világegyetemet, törődik az emberrel. Dávid beleborzong annak szépségébe, hogy a mindenható Isten ismeri, szereti alkotását, az embert, ezt a piciny kis porlényt. Dávid csodálkozik azon a titkon, hogy Isten az embert alig tette kisebbé önmagánál, hiszen minden teremtménye felé rendelte. Micsoda az ember, hogy törödsz vele? – sóhajt fel.
„Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele?” – kéri számon Istent Jób. Miért nem hagysz már békén? Miért nem állsz már egy kicsit arrébb? Még azt sem hagyod, hogy a nyálamat úgy nyeljem le, hogy nem tudsz róla? – Ami Dávid ajkán magasztalás, az Jób ajkán elkeseredett vád. Ami Dávidot lenyűgözi, az Jóbot iszonyattal tölti el. Ha nem is Dávid zsoltárát, de a bibliai gondolatot kellett hogy ismerje Jób is. Talán ő is imádkozta egykor ezeket a sorokat. Talán ő is beleborzongott szép napjaiban, hogy milyen csodálatos Istennek közelsége, szeretete, törődése. Nem felejtette el. De most gúnyosan, fájdalmasan, keserűen mondja a jól ismert szavakat. Pere van az Úrral.
„Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, mire keresel, már nem leszek.” – hangzik el a panasz utolsó sora. Nézzétek mindazt, amit Jób megfogalmaz a panaszban. Bibliai igazságokat mond el Istennek: múlandó napok, Isten személyes törődése, a bűnbocsánat szükségessége. Mindezt Jób tudta már korábban is. Mindezt Jób egyszer újra megvallotta, amikor Isten megújította életét. És mindez szavakat adott Jóbnak a szenvedésben, a mélységben. Volt mit mondani az Úrnak. Ismerte a nyelvet, ismerte az imádságot, sőt, ismerte az Urat. Nem értett semmit, perelt a mindenhatóval, de tudta, hogyan tegye ezt.
Ki a bölcs ember? Mire tanít minket Jób? Hogyan állít téged maga elé Isten az év utolsó napján, a mulatság óráiban egy keserű panasz szavai által?
Mit tanulsz most az elmúlt évről? Mire hív Isten a következőre nézve?
Mit jelent az Isten népének közösségében élni? Krisztusban egy testté lenni azokkal, akik mélységeket jártak és járnak meg?
A kérdésekkel állj az elé, aki mindent elvesztett, majd mindent megnyert. Hadd tanítson téged személyesen ő az úrvacsorai közösség által. Ámen!
Lovas András

Karácsonykor megjelent az élet. Isten, az élet, meglátogatta a földet, eljött közénk. Erről tesz bizonyságot Máté evangélista leírása. Amikor József megtudja, hogy jegyese, Mária áldott állapotban van, az Úr angyalától értesül, hogy a gyermek a Szentlélektől fogant. Élet – Istentől. Az Isteni élet betör a mi világunkba. Amikor a gyermek megszületik, Jézusnak nevezik el az angyal szava szerint – „mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Aki a bűntől megszabadít, az életet hoz. Mert a bűn halál. Pogány bölcsek jönnek Jézust imádni – mert látták az ő csillagát. Az egész teremtett világ arra mutat, hogy Isten elküldi Fiát. Az egész élő világ, teremtett világ Jézusra néz. Lukács beszámolója szerint angyalok jönnek a földre, és dicsőítik Istent. Mindenki ünnepel. Az élet a földre szállt. Isten emberré lett. A legnagyobb csoda megtörtént. Karácsonykor az Isten szeretetéből fakadó életet ünnepeljük.
De Karácsonykor megjelent a halál is. Nem olyan értelemben, mintha előtte nem lett volna itt. Itt volt, hiszen emberek bűnben és reménytelenségben tengették életüket akkor is. Itt volt, hiszen súlyos betegségeket hordoztak ők is. Itt volt a halál, hiszen ismerték a gyászt ők is. De Karácsonykor mégis megjelent – nemcsak az élet, hanem a halál is. Megjelent, azaz mozgásba lendült, mozgosította erőit. És amint olvastuk, Jézus körül összecsapnak a legnagyobb erők, az élet és a halál. Jézus körül itt is, most is az élet és halál csap össze – hiszen minkettő jelen van ebben a házban. Itt hordozzuk magunkkal a halál erőit, és meghívtuk az élet erőit – a Lélek és az Ige által. A tét: hol állunk mi? Ki győzedelmeskedik benned? Kihez tartozol te? Az élet és halál erőinek ezt az összeütközését figyeljük meg igénkben – azért, hogy a harc bennünk az élet, a testté lett ige, az élet királya, Jézus oldalára dőljön el.
I. Heródes gyilkos terve – Isten életmentő tette
Az élet megjelent Jézusban, a halál összeszedi erőit és támadást intéz ellene: Heródesben. Heródes retteg annak hallatán, hogy Dávid házából való uralkodó született, aki trónjára törhet. Edomita lévén, valamint a római hatóságok iránt hűséget mutatván nem népszerű a nép körében. Heródes messze ismert féltékenységéről, ravaszságáról és kegyetlenségéről. Amint tudomást szerez a bölcsek érkezésének céljáról, azonnal kész benne a gyilkos terv. Ezt leplezendő így szól: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt.”
Ha más nem is, de Isten tudja, mi van a király szavai mögött. Ezért hiába tervezi Heródes Jézus megtalálását és megölését, Isten közbeavatkozik. Nem halhat meg az Isten Fia a bölcsőben. Hiába tör életére a gonosz már az első pillanatban, nem taposhatja el az élet fejedelmét. Jézus nem pusztulhat el időnek előtte. Isten tervét nem rombolhatja le az ördög. A gyermek védelemre szorul: kiszolgálatott, törékeny, gyenge. De ott vannak, akikre Isten ezt az életet bízta: József és Mária.
„Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.” József pedig azt cselekszi, amit Isten mond: engedelmeskedik az álomban kapott kijelentésnek. „Még éjnek idején” elindult – azaz nem várakozott, nem mondta: megyünk, megyünk – de csak ha majd reggel lesz. Azt sem mondta: mi ez a rossz álom? – ha a gyermek az Úrtól van, majd ő vigyáz rá. Azzal sem állt elő, hogy Egyiptom messze van – találjunk valami rejtekhelyet közelebb. Nem perlekedett Istennel: Miért engeded, hogy ez a gaz Heródes ezt tegye a te küldötteddel? Nem tekintett drága ajándékaira, az aranyra, tömjénre, mirhára, mondván: ezen a pénzen még egy Heródest is megveszek, vagy ha nem, őrző-védő szolgálatot fogadok. Nem. József azonnal vette a gyermeket és az anyját, és elmenekült Egyitpomba. Engedelmességéből kifolyólag vitte az életet, az Istentől jött életet, az élet fejedelmét; vitte, menekült vele a feltámadó halál, az ördög tomboló gyűlölete elől.
Ahol megjelenik az élet, ahol megszületik Krisztus, ott mozgolódnak, támadásba lendülnek a halál erői is. A Karácsony nem egy kedves mesetörténet, hanem élet és halál harcának, a mi megváltásunknak és szabadításunknak a története. Hálásak vagyunk Istennek, hogy többen vannak közöttünk úgy ezen a Karácsonyon, hogy azt ünneplik: Az elmúlt évben Jézus Krisztus megszületett – megszületett az ő szívükben, az ő életükben is. Lehet, hogy egy éve még senki sem volt számodra… lehet, hogy csak egy vallásos tisztelet övezte személy… lehet, hogy egy erkölcsi rendszer alapja volt... lehet, hogy az volt, akire féltékeny voltál, mert házastársad vagy barátod, ismerősöd lelkesen szerette őt… de ma már minden másképpen van. Megjelent az élet – benned. Megszületett Jézus – szívedben. Új életre születtél meg vele. – Ti tudjátok igazán, hogy ahol megszületik Krisztus, ott feltámadnak azok az erők, amelyek elpusztítására törekednek.
Nem tudják ezt a lelkileg halottak. Nem értik, nem érzik azok, akik számára Karácsony csak egy régi, kedves és szent történet. Őket nem támadja az ördög, ott nem kell semmit eltaposni és elpusztítani: hiszen ott nincs jelen az új élet, bennük nincs jelen Jézus élete. Ők nem ismerik azt a küzdelmet, ami azoké, akik Jézuséi, és akiké Jézus – ők még a halál fogvatartottjai.
De értitek és érzitek ezt ti mind, akik Krisztuséi vagytok – régtől, vagy nem olyan régóta. Amikor a Lélek és az Ige életet munkál bennünk – akkor az ördög feltámad, hogy Isten munkáját lerontsa bennünk. Nem állhatja, hogy Isten ügye előre megy, és mozgósítja erőit, hogy lerombolja az életet. Megjelent benned az élet, megszületett Jézus – majd jöttek a kételyek. Valóban befogadtam az Urat? Igaz, hogy minden újjá lett? Jöttek a problémák, a nehézségek – hol van az Úr? Tudok még benne bízni? Kísértések támadtak rád nagy erővel… talán el is buktál bennük. És a gonosz a füledbe súgta: Na, látod már? Látod, milyen keresztyén vagy? Te komolyan gondolod, hogy ezek után van még bocsánat?
Bármit is munkál Isten Lelke, akár új életet, akár egy régebbi hívőnek megújulást, akár valami szolgálatra hívott és belevágtál: a Sátán az élet, a gyermek ellen támad. Istennek azonban, mint láttuk, terve van arra, hogy megtartsa azt, ami az övé. Szólítja Józsefet, szólítja a bölcseket, és keresztülhúzza Heródes számításait.
Ebben pedig döntő az engedelmesség. József engedelmessége. Hogy bízik az Úrban, és úgy cselekszik, amint ő parancsolja. Akkor is engedelmes, amikor számos érve, magyarázata lehetne, hogy miért szeretne máshogy tenni. Meghallja szavát, és nem akadékoskodik. Isten Igéje az, ami eligazít, ami vezet azon az úton, amelyen az élet győz a halál ellen. Legyen hát Isten terve, valamint József engedelmessége bátorítás számunkra, hogy amit ő elkezdett, be is végzi. Hogy a gonosz nem tudja elpusztítani az élő Isten megváltó munkáját!
II. Heródes gyilkos tette – Isten passzivitása?
Látszólag minden megoldódott. A megváltó biztonságban, Heródes pedig biztosan és megállíthatatlanul öregszik, csak idő kérdése, hogy meghaljon, és „tiszta legyen a levegő” József, Mária és Jézus számára. Isten munkája megállíthatatlanul megy előre akkor is, ha az üdvőzítőnek Egyiptomban kell lennie.
A történet azonban nem ilyen békésen folytatódik, sőt. Mintha Isten terve mégsem lett volna tökéletes. Heródes rájött, hogy a bölcsek becsapták, és eszeveszett harag fogja el. A szentíró egy rövid versben adja elénk azt, ami a karácsonyi történetet, de minden karácsonyi ünneplést is beárnyékoz: Heródes „elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket...”
Isten megmentette a saját Fiát, de nem mentette meg a betlehemi kisfiúkat? Nem tudott ellenállni Heródes gyermekgyilkos, népírtó, eszeveszett dühének? Nem tudta megállítani azt, aki saját féltékenységből három fiát is kivégeztette? Nem tudta volna elejét venni annak a hatalmas sírásnak és jajgatásnak, ami az anyákból szakadt fel – a karácsonyi eseményekkel összefüggésben?
Hogyan lesz vigasztalóvá, hogyan lesz életté a gyermek Jézus megmenekülése, ha ugyanakkor más gyermekek pusztulnak el? Miatta… érte… helyette… Mielőtt Jézus meghalna a világ bűneiért, a világ gyermekeiért is – gyermekek halnak meg érte, miatta. Őt akarja elveszíteni a kegyetlen király, de mások pusztulnak el. Mire mutat ez az elrettentő szakasz a karácsonyi történetben? És ha már így volt, miért nem hallgatta el Máté, az evangélista? Miért írja be azt is könyvébe, ami ünnepet rontó, sőt, ami Istenre vethet rossz fényt? Miért kell ezt olvasnunk Karácsony reggelén?
Először azért, hogy ne felejtsük el: a világ, amibe Jézus eljött erőszakos és kegyetlen – ma is. Ugyanabban a világban élünk, mint amelybe Jézus eljött. A napokban állnak Hágában bíróság elé azok, akiket a szomszéd országokban, a volt Jugoszlávia elkövetett népirtással vádolnak. Brutalitásban, vérengzésben, megalázásban –bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nem így van – nem különb a világ ma, mint 2000 évvel ezelőtt. Sőt, technikánk révén még módszeresebben, kegyetlenebbül, és ha szabad ezt a szót használni, hatékonyabban tudunk ölni, mint egykor.
Ne feledjük, hogy ma, mint Jézus idejében is, gyermekek halnak meg a felnőttek bűnei miatt. Vannak, aki HIV fertőzötten, mások kábítószerfüggően születnek. Megint mások rabszolgaként dolgoznak egy profitéhes világban, vagy prostitultak lesznek egy magából kifordult világban. Számosan halnak éhen – ma is, ebben az órában is. Ezért jön el Jézus ebbe a világba. A karácsonyi történet árnyoldala emlékeztet minket arra, hogy a világ ma sem más – és ez fontos szolgálata. Emlékeztet minket arra, hogy abban a világban, amit meglátogatott az élet, jelen van a sírás, a fájdalom. Ugyanakkor, bármilyen fontos is minderre emlékezni, ez nem ad megelégítő választ a kérdésre, ami feszít bennünket.
A szörnyű események arra is rámutatnak, hogy az Isten megváltó munkája fokozatosan bontakozik ki. Ha valaki ott fejezné be Jézus történetét, ahol mi tettük ezen az istentiszteleten, mondhatná: Isten terve beteljesedett, saját fiát megkímélte, megmentette, de mások fiaival nem tette meg ugyanezt. És ez a gondolat megállná a helyét, nem lenne folytatás. De tudjuk, hogy Isten azért őrizte meg Jézust, a csecsemőt, hogy majd odaadhassa Jézust, az életerős férfit. Mi tudjuk, hogy Isten „tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta…” (Róm. 8.32). Isten nem önző módon mentette a magáét – mintha azok a kisfiúk nem lettek volna ugyanannyira az övéi! – hanem fokozatosan bontakoztatta ki az élet tervét a halállal szemben. Eljött a nap, amikor az, aki megmenekült, nem az ellenség győzelme, hanem az Atyának való engelmessége és saját döntése alapján kereszthalált halt. Meghalt az érte meghalt gyermekekért, odaadta életét mindazokért, akiket gyermekkorukban megaláztak, kizsákmányolnak, rabszolgákká tesznek… Meghalt mindazokért, akik ezt elkövetik: a Heródesekért, a Mladicokért, a Karadzsicokért…
Karácsonykor eljött az élet. Megindultak a halál erői is. És mintha semmit sem változott volna azóta. Ma is megtörténik mindez. Mit mondjunk hát? Mit ünnepelhetünk ma? Miben reménykedhetünk?
Abban, hogy élő Urunk van. Aki nemcsak eljött ebbe a világba, nemcsak meghalt, hanem feltámadt és uralkodik mindenek felett. Ő legyőzhetetlenül, letagadhatatlanul jelen van ebben a világban. Jelen van általad és általam. Jelen van azok által, akik szívében megszületett, akiket újra és újra bevon a maga munkájába. Jelen van általunk, hogy együtt sírjunk a sírókkal. Jelen van általunk, hogy vigasztaljuk a megtört szívűeket. Jelen van, hogy gyógyulást hozzunk a sebesülteknek. Jelen van, hogy reménységgel legyünk mindvégig: amit elkezdett, azt be is fejezi: az élet végzetes győzelmet aratott a halál felett. ÁMEN!
Lovas András

Kedves Testvérek, ez a mai vasárnap számunkra sok mindenben a gyülekezet ünnepe, annak az ünnepe, hogy Isten összegyűjti az ő népét. Egyrészt a konfirmáció miatt, hiszen arról tesznek ma vallást többen, hogy Isten hogyan szólította meg őket, hogyan vonta be őket az ő népébe. Másrészt ma mutatjuk be azokat, akik ennek a gyülekezetnek a tagjaivá lettek ebben az évben. Délután pedig gyülekezeti délutánon leszünk együtt.
Mégis nem annyira az Isten népéről és egyházáról fogok szólni ennek az igének az alapján, mert nem is erről szól. Sokkal inkább ennek a közösségnek, Isten népének a titkáról, hogy mitől más ez, mint minden közösség. Ebben az igében ez úgy fogalmazódik meg, hogy csodálatos felszólítást kapunk, hogy: lépjünk be a Szentek szentjébe! Lépjünk be az Isten közösségébe! Egy közösség van az egész világon, amelyikre igaz ez, akik az Isten színe előtt kell, hogy éljenek, akik arra kapnak felhívást, hogy újra és újra belépjenek az Isten jelenlétébe. Ez az Isten népe, Isten egyháza az egész világon.
Hadd mondjam azt, hogy nem magától értetődő belépni Isten jelenlétébe. Ne gondolja senki azt, hogy azért, mert itt vagyunk vasárnapról vasárnapra, azért mert a kifejezések, hogy: „imádkozunk, Isten elé jövünk, belépünk a jelenlétébe” újra és újra elhangoznak, vagy azért, mert megköszönjük, hogy Isten jelen van közöttünk, azért ez olyan magától értetődő, automatikus vagy egyszerű dolog lenne. Pont arról szól ez az ige, hogy mennyire nem magától értetődő dolog ez. Ugyanakkor azonban elengedhetetlenül fontos. Úgy mondanám, hogy miközben egyáltalán nem triviális, a másik oldalról semmi nincs, ami felérne ezzel, fontosabb lenne, minthogy az Isten jelenlétében, Isten közelségében éljünk.
Éppen ezért tehát – ki járulhat Isten színe elé? Mit jelent Isten jelenlétébe belépni? Mi ennek az ára? Mi ennek a jelentősége? A zsidókhoz írt levél szerzője erről beszél. Mindezt pedig úgy teszi, hogy az ószövetségi áldozati, istentiszteleti kultuszt ismétli el a levél olvasóinak, és ennek fényében magyarázza el, hogy mit jelent őnekik Jézus Krisztus által belépni Isten színe elé. A mostani igében pedig bátorítja őket. Bátorítja ezeket a keresztényeket, akikre különböző nagy nyomások nehezednek: felhagynák már a hitüket, üldöztetés van, félreteszik őket, az életükkel játszanak. Bátorítja őket, hogy: maradjatok meg a hitben, járuljatok az Isten színe elé, lépjetek be az Ő jelenlétébe.
A konfirmandusok számára hadd mondjam, ez az örömhír! Hogy bármikor szabad utatok van Isten színe elé, hogy teljes bizalommal jöhettek, megnyílt az út.  Erről tesztek ma bizonyságot, erről kaptok ma ígéretet. Az egész gyülekezetnek mondom, hogy erősítsen ez bennünket, amit a zsidókhoz írt levél szerzője mond.
Nézzük tehát, hogyan fejti ki ezt a nagy és csodálatos titkot a szentíró. A most olvasott részek előtt a 9. és a 10. részben az ószövetségi áldozatokról ír. Különös tekintettel van az évenként bemutatott nagy engesztelő, a nagy bűnért való áldozatra. A bűnökért újra ás újra bemutatott áldozatokat hasonlítja össze Jézus Krisztus áldozatával, kereszthalálával, amely egyszer és mindenkorra megtörtént, és amely tökéletes. Ennek alapján járulhatunk mi Isten színe elé.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szólnom kell a szent sátornak, majd később a templomnak a beosztásáról. A szent sátor volt az istentisztelet helye, amikor még a pusztában vándorolt Mózes vezetésével Isten népe. Aztán eljött az az idő, amikor Kánaánban letelepedve templomot építettek. A sátornak, majd a templomnak a beosztása ugyanolyan volt, mindkettő két nagy részre oszlott. Az egyik volt a szentély az épületen belül, a másik meg a Szentek szentje. Ezt a szentélytől egy hatalmas nagy kárpit vagy függöny választotta el. A Szentek szentjében volt a Szövetség ládája. Benne voltak a Szövetség táblái, a Tízparancsolat két táblája. Benne volt Áron kivirágzott vesszeje, benne volt egy aranyedény, amelyben a mannából volt, amit a pusztai vándorlás alatt ettek. Mindez emlékeztette Isten népét, hogy Isten velük van, velük jár, őhozzá tartoznak. A Szövetségláda tetején két angyal volt kifaragva, ezek a dicsőség kérubjai, dicsőség angyalai. A két angyalon, ill. közöttük lakott – az ő hitük szerint – Isten dicsősége, Isten jelenléte. Amikor Mózes megépíttette a szent sátort, akkor leszállt arra Isten dicsősége, Isten jelenléte betöltötte. Ezért Mózes – azt olvassuk – nem tudott bemenni a sátorba. Amikor Salamon megépíttette a templomát és felszentelték, imádkoztak, akkor Isten dicsősége, Isten jelenléte szállt le a templomra, és nem tudtak belépni oda. Tehát a Szentek szentjében Isten különleges, megfoghatatlan módon jelen van. Az az Isten, aki azt mondja, hogy nem lakik kézzel csinált templomokban, mégis az ószövetségi gondolkodásban Isten jelen van az ő népe között. Ott trónol a Szövetségláda tetején. Erre a helyre, Szentek szentjébe senki nem mehetett be, csak Izrael főpapja, egy évben egyszer. Ezért volt ott a kárpit. A főpap egy évben egyszer, amikor bemutatta a nagy bűnért való áldozatot az egész nép nevében, miután először önmagáért mutatott áldozatot, belépett Szentek szentjébe. Egyedül a főpap, egy évben egyszer, néhány rövid pillanatra állhatott meg Isten jelenlétében, Isten színe előtt. Érezzük ennek a helyzetnek a feszültségét, hogy egyrészt jelen van Isten az ő népe között, ott van Szentek szentjében, másrészt az ő népe, a zsidók nem mehetnek be elé, nem léphetnek be oda, javarészük az életében soha nem.
Miért nem? Azt mondja a zsidókhoz írt levél szerzője, azért nem, mert az ószövetségi áldozat sohasem tudta lelkiismeretükben tökéletessé tenni az oda járulókat. Ezért kellett évről évre bemutatni az áldozatot, mert a lelkiismeretük sohasem lehetett tiszta. Azt, hogy Isten megbocsájtott nekik, abban a mélységben és szabadságban és állandóságban, hogy bármikor odamehessenek elé, nem élhették át. Kaptak bocsánatot, de az ismétlődő áldozatok újra és újra bizonyságot tettek arról, hogy ez a bocsánat korlátozott. A múlt bűnei lehet, hogy el lettek rendezve, de ők nem lettek mások még Isten szemében. Továbbra is bűnösök, továbbra is bizonytalan, hogy mikor állhatnak meg Őelőtte. Sohasem érezhették magukat arra alkalmasnak és arra méltónak, hogy a szent Isten jelenlétébe belépjenek, hogy megálljanak Isten előtt, mert mi van, ha a szent Isten a maga szentségéből ítélettel válaszol az ő bűnös életükre nézve. Ezt jelképezte a kárpit, hogy nem nyílt meg az út Isten jelenlétébe, Isten színe elé a maga teljességében. Ez az érzés, amit ők érezhettek, ez a fal, hogy van Istennel kapcsolat, de nincsen egy egészen mély bizonyosság és közelség vele.
Ez az érzés ott van ma is nagyon sokatok szívében. Ahogy a zsidókhoz írt levél szerzője mondja, hogy az az áldozat nem tudta lelkiismeretében tisztává vagy tökéletessé tenni az odajárulókat. Igazából Isten jelenlétébe, Isten színe elé az kívánkozik, az jut el az imádságaiban ide, az találkozik Isten jelenlétével egy istentiszteleten, akit a saját szíve nem tart vissza. Akit a saját rossz lelkiismerete nem tart távol. Annyira sok ember van, aki vágyna az Isten jelenlétébe, Isten színe elé, hogy találkozzon vele, de ott van a fal, mint ahogy ott volt az ószövetségben a kárpit. Nem tud belépni, mert nem szabad és nem tiszta lelkiismerete. Ha így érzel, akkor azt halld meg, hogy amiről a felolvasott ige beszél, hogy nekünk is teljes bizalmunk van belépni a Szentek szentjébe. Járuljunk hozzá! Lépjünk be! Valami olyanra hív a zsidókhoz írt levél szerzője, ami soha korábban meg nem adatott az Isten népének az ószövetségben, ill. teneked.
Mielőtt arra hívnálak benneteket, hogy akkor lépjünk be, azért gondolkozzunk el, miért nem léphettek be az ószövetség népének tagjai. Miért volt ott a kárpit? Hogyan nyílik meg az út?
Azt mondja a zsidókhoz írt levél szerzője, hogy Jézus Krisztus által, az ő vére által a kárpiton, azaz ő testén keresztül nyílt meg az út. Mit jelent ez? Az írja korábban a zsidókhoz írt levél szerzője, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Ez egy alapvető törvény. Az van emögött, hogy Isten az ő népének az ószövetségben nem bocsáthat meg csak úgy. Ez ugyanígy van most is. Isten nem mondhatja azt az ő népének, hogy: „Vétkeztetek, áthágtátok az én akaratomat, az én törvényemet, nem számít, megbocsájtok.” Az egész ószövetségi áldozati kultuszba az volt beírva, azért kellett újra és újra állatokat áldozniuk, hogy emlékezzenek arra, hogy a bűnért halál jár. De Isten életet akar. Nem mintha Istennek kellettek volna azok az állatok, Isten nem azért bocsájtott meg, mert bikákat, meg tulkokat vágatak neki és áldoztak. Ahogy a zsidókhoz írt levél szerzője mondja. ez csak emlékeztette a népet, földi mása volt az igazinak, a mennyeinek, annak, amikor majd Jézus eljön, és bemutatja az áldozatot. Az egész gondolkodásban ott van az, hogy ahhoz, hogy valaki belépjen Isten jelenlétébe, hogy megtisztuljon, hogy képes legyen, joga legyen belépni Isten jelenlétébe, áldozatra van szükség. Ahhoz egy életnek oda kel adatnia. Ahhoz valaki vérének ki kell ontatnia. Mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.
Miért Jézus vére által lépünk be Isten jelenlétébe? Azért mert azt az áldozatot, amely ismétlődött évről évre, újra és újra, felváltotta Jézus egyszeri és tökéletes áldozata. Amikor Ő, mint az igazi Főpap, bement a mennyei Szentek szentjébe, hogy bemutassa az áldozatot. Mi ez az áldozat? Magán mutatja be, önmagát áldozza oda. Ahogy a kárpit takarta Isten dicsőségét, úgy rejtette el Jézus teste az Isten dicsőségét sokak számára. De aztán eljött az a nap, amit Márk evangéliumában olvastunk, amikor Jézust elítélik, megfeszítik, és amikor Jézus kileheli a lelkét, felkiáltott, és meghalt, akkor a templom kárpitja kettéhasadt. Ami azt hirdette, hogy szabad az út Isten jelenlétébe. Kedves testvérek, nézzetek mindig úgy erre a falra, ami itt mögöttem van, hogy ez ezt jelképezi, és ma ezért lett így díszítve. Emlékeztessen ez bennünket mindig arra, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, hogy Jézus halála által ledőlt az a fal, ami Isten, a szent Isten és a bűnös ember között van. Szabad az út az Ő jelenlétébe. Az Ő vére által, az Ő halála által beléphetünk oda.
Azt mondja erről az útról a zsidókhoz írt levél szerzője, hogy ez egy új és élő út. Jézus egy élő út az Atyához. Hogyan értsük ezt? Szemben az évenkénti áldozatokkal – ami egy holt cselekedet volt -, nincs meg az élő kapcsolat, a szabad és tiszta lelkiismeret, amivel Isten színe elé állhattak. Élő út – de sokak számára halott dolog a kereszténység. Akik mennek, imádkoznak, valami működik, de nem él.Nincs ott a szabadság: belépni Isten jelenlétébe, találkozni Vele. Nincs a bizonyosság a szívedben, hogy megtisztultál a rossz, a gonosz lelkiismerettől – akkor ez egy halott dolog. Amikor ezt hirdeti számunkra ez az ige, hogy megnyílt az út, szabad és élő út van, akkor arról van szó, hogy a kereszténység nem vallásgyakorlás. Ez az öt ember sem erre tesz ma fogadalmat, hanem, hogy a Krisztussal való élő kapcsolatban élnek, és vele járnak, hogy Őt követik. Hogy szabad az út Isten jelenlétébe.
Hogyan és miért mehetünk be? Amikor ezen az úton megyünk, ami Krisztus halála által nyílt meg a számunkra, akkor Jézuson keresztül megyünk. Amikor Jézuson keresztül, az Ő nevében, az Ő bocsánatát elfogadva, az Ő kegyelme által átmosva megyünk Isten színe elé, akkor nem úgy érkezünk meg, ahogy indultunk. Azaz Isten, az Atya Krisztusban tekint ránk. Amikor rádnéz, akkor közted és maga között ott látja Jézust, és az Ő keresztjét, az Ő bűneinkért való helyettes áldozatát. Ezért amikor elémegyünk Jézusban, akkor Jézus, a Főpap úgy ad az Atya színe elé: „Atyám, itt vannak azok, akiket én megtisztítottam, akikért a véremet kiontottam, akik számára a bocsánatot, az igazságot, a megigazulást megszereztem. Nézd, Atyám, az én nevemen keresztül mennek ők hozzád, énbennem mennek ők Teeléd:” És az Atya, amikor ránknéz, akkor az Ő Fiát látja, az Ő tökéletes igazságát, engedelmességét és tisztaságát. Nem azért, mert magunkban azzá lettünk, hanem azért, mert hitünkben a Lélek munkája által Krisztussal eggyé lettünk.
Most jött el a pillanat,hogy meghirdessem: Szabad az út! Szabad az út mindenkinek, aki itt van, akár először, akár újra. Ha Jézusban, ha Jézuson keresztül tudsz jönni, szabad az út Isten jelenlétébe! Ő megszabadít rossz lelkiismerettől, az Ő megbocsájtó szava formálhatja az életedet, a lelkedet. A kétely, a bizonytalanság, a fal, ami ott van közötted és közte - egyszer és mindenkorra ledőlhet. Ezért mondja hát a szerző, hogy teljes bizalommal járulhatsz Isten elé, „mivel pedig atyámfiaiteljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, járuljunk azért oda igaz szívvel, és teljes hittel.” Teljes bizalom – azt mondják a bibliamagyarázók, hogy ez a szó a görög városállamokban a polgár demokratikus jogára utal, arra a kiváltságra, ahogy nyíltan, bizalommal, szabadon szólhat. Elmondhatja a véleményét. Akinek nem volt polgárjoga, az nem szólalhatott meg, de akinek igan, az teljes bizalommal és szabadsággal szólhatott.
De talán jobb, ha máshogy próbáljuk megérteni ezt. Amikor valaki igazán bízik bennünk, és szeret minket, amikor teljes bizalommal jön (talán azoknál láthatjuk ezt, akiknél még nem sikerült lerombolni, a pici gyerekeinkben). Ez az a bizalom, amiről beszél, hogy így mehetsz Istenhez, ez a te kiváltságod, hogy szabadon, bizalommal, megtisztított lelkiismerettel, őszinte lélekkel mehetsz az Isten jelenlétébe. Ez az egyház titka, mert egyedül ez az, ami bennünket összetart. Ez az a láthatatlan titok, ami miatt az Isten népe más minden közösségtől, hogy Krisztusban, Vele találkozunk újra és újra, és ez visszasugározhat egymásra.
Tehát az Atya bennünket, benneteket vár. Az út megnyílt. Az út szabad. Innentől már csak a tiéd a döntés, hogy belépsz-e az Isten jelenlétébe. Nektek, akik ma konfirmáltok, illetve keresztelkedsz, írja a Szentlélek a ti szívetekbe ezt, hogy akármi történik a következő években és évtizedekben, teljes bizalmatok lehet az Isten színe elé járulni. Örömben és bajban, küzdelemben és nehézségben, sikerekben, teljes bizalommal mehettek az Ő színe elé, mert a Krisztusban tökéletesen eleget tett minden bűnötökért. Így jöjjünk hát, és buzdítsuk egymást a következő énekkel, jöjjünk a Szentek szentjébe, lépjünk be az Ő jelenlétébe, hogy aztán majd az Isten jelenlétében legyünk mindannyian, amikor fogadalmat és hitvallást tesznek a mi testvéreink. Ámen.
Lovas András - Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra
 

 
Jézus úton van Jeruzsálembe, a szent város felé. Hallgatói arra készültek, hogy azonnal meg fog jelenni Isten Országa. Számukra nem kétség, hogy Jézus az Isten megígért Messiása, a végidők uralkodója, az, aki helyreállítja Isten uralmát Izraelen, és népén keresztül az egész világban. Így mennek vele az úton sokan, akik Jeruzsálembe kísérik őt.
Közben pedig kalkulálnak. Mint minden rendszer- vagy kormányváltás alkalmával, ők is azon gondolkodnak, vajon nekik milyen pozíció jut ebben az új világrendben. Jézus uralkodni fog, ő a király – ez eddig rendben. De az, hogy kinek mi jut majd Jézus közelében, nem mellékes. „… közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten Országa.”
Jézus egy történetet mond. Olyan történetet, amely felnyitja a szemeiket: még nem az uralkodás ideje jön. Jeruzsálemben szenvedés és halál vár rá – ő, a végidők királya, egyelőre távozni készül. „Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza.” Eljön majd az uralkodás ideje, megjelenik majd az Isten Országa – de még nem. Jézus, a király visszajön, amint a nemes ember is – de még várni kell. Adventben vagyunk. Köztes időben vagyunk. A két eljövetel között éljük az életünk.
MIT mond Jézus erről a köztes időről? Mi tölti ki az életet, amíg uralma, visszajövetelével, ki nem teljesedik? Mire hívja azokat, akik már lelkesen beülnének vele együtt az uralkodásba, akik legszívesebben magunk mögött hagynánk ezt a világot? Ezt a világot, ahol még várni kell... Mire hív minket, akiknek várni kell - várni kell, mert jelen van a bűn, a betegség, az erőszak, a halál… Várni kell a király visszajövetelére, mert igazságtalanság és jogtalanság vesz körül. A szegénység és a sötétség démoni erői szabadon szedik áldozataikat. A csalók és az erőszakosok boldogulnak. Kicsik és hatalmasok mind álnokságban bíznak. A hívőknek várni kell – mert az Isten Országa nem azonnal jelent meg. Mire hívja az Úr az övéit? Mi a feladatunk, amíg vissza nem jön?
„Hivatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” A király az övéből, a sajátjából ad szolgáinak, hogy azok megszaporítsák vagyonát. Egyértelmű az elvárás: kaptatok valamit, éljetek vele, amíg vissza nem érkezem a királyi méltóság teljességével. Élj az időddel, az erőddel, a tudásoddal, az értelmeddel - tőlem kaptad mind. Amíg vártok rám, nem tétlenkedhettek. Várjatok, mert visszajövök – de használjátok, amit rátok hagytam. Szerezz nekem hasznot mindazzal, amit kaptál.
Nem mindenkinek fog ez tetszeni, vannak ellenségeim: „Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk.” És? Akkor azt gondoljátok, hogy felszabadultatok attól, ti szolgák, hogy kereskedjetek a tíz minával? Igen, ellenséges világban éltek. A szomszédaitok, egyes családtagjaitok, a főnökötök, a barátotok – sokan - nem várják a király visszajövetelét, és mindent megtesznek ellene. De rád bízott valamit, a sajátjából adott, és használnod kell azt, amíg vissza nem jön. Mert visszajön, bizonyosan visszajön, és elhozza királyságát. Nem hiába élünk adventi reménységgel.
„Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hivatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert.” A szolga értette a feladatot. Tudta, hogy az, amit az ura neki adott, hogy használja, éljen vele: az nem kizárólag az övé. Elszámolással tartozik. És boldogan áll az uralkodásába visszatérő király elé. Boldogan, büszkén, és szeretettel – hiszen neki dolgozott távollétében, és ez nem volt hiábavaló munka. A hűségnek pedig jutalma van: „Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött.” Büszkén, gazdagon, dicsőségben léphetsz be az Isten Országába.
„Azután jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert… Uralkodj te is öt városon.” A szolga és az úr elégedett.
„Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg?” Mit gondoltál gonosz szolga? Tényleg féltél, hogy rosszat teszel, hogy elrontod? Miután megismerted Krisztus hatalmát és szeretetét, miután elé álltál egykor és átadtad neki az életedet, félsz tőle? Azért nem tettél semmit érte, mert féltél, hogy hibázol és ő ezt számonkéri? És valóban úgy gondoltad, hogy ő „ott is arat, ahol nem vetett” – azaz úgy várja el tőled, hogy szerezz neki hasznot, hogy nem adott neked semmit? Nem adott neked eleget, hogy azt megforgassad, befektessed az ő szempontjai, az Isten Országa érdekében? Biztos, hogy megállnak magyarázkodásaid, kibúvóid, mentegetődzéseid? Nem csak arról van szó, hogy lusta, hanyag szolga vagy, aki megfeledkezett arról, hogy a király, aki távolra ment, egyszer visszajön, és maga elé állít? Nem csak arról van szó, hogy fontosabb volt kényelmed, semmint hogy az urad ügyében munkálkodj, hogy inkább foglalkoztál a magad dolgával, semmint a Krisztuséval?
„Vegyétek el tőle a minát, és adjátok oda annak, akinek tíz minája van!” – „Uram, annak tíz minája van!” – Milyen igazságtalan! – mordulnak fel értetlenkedve. Elvenni az egyet, hogy azután nincstelenné legyen, és odaadni éppen annak, akinek már tíz van – nemcsak minája, hanem egész városa?! Elvenni a lehetőségek, a képességek, az egészség, az értelem, a népszerűség morzsáit attól, aki nem az Úrért használta ezeket, és odaadni annak, akinek sokkal több van… Igen! ”Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” - mondja a király. Mert amit kaptál, az addig a tiéd, amíg érte élsz vele…
Mit kezdesz a mináiddal? Hadd beszélgessek ma veled, én, az eljövendő király. Beszélgessünk a mulasztásaidról. Mert amint Jakab apostol mondja: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.”
Oly gyakran szóltok ebben a házban a bűneitekről. Megvalljátok egyénileg, közösségileg, mi mindent követtetek el, ami sértette felségemet. És jól teszitek – örömöm lelem ebben. Gyönyörködöm az alázatos, a bűnbánó szívben, és örömmel árasztom rátok, ígéretem szerint, kegyelmemet újra és újra.
De úgy látom, keveset gondolkodtok a mulasztásaitokról. Az elszalasztott lehetőségekről. A köténybe kötött mináról. Három területen szeretnélek elgondolkoztatni erről: a tett, a szó, és az imádság területén.
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” Mit nem cselekedtél meg, amit meg kellett volna tenned? Azért neveztetsz rólam keresztyénnek, hogy a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcolj. Harcolsz-e a gonosz ellen?
Tudom, hogy ez nem tetszik neked. Hallom, amint azt mondod, hogy te nem segíthetsz a világ összes hajléktalanán és szegényén, te nem tudod megváltoztatni azokat, akiknek hatalma lenne olyan döntéseket hozni, amelyekkel megvédik földgolyónkat a további pusztulástól, hogy te nem tudsz gazdasági rendszereket megváltoztatni, és így tovább… Ki tud ebben a világban jót tenni? Amit pedig meg tudsz tenni – gondolod tovább – az csak egy csepp a tengerben, és úgysem változtat meg semmit. Valamint ott vannak a segélyszervezetek, a kormány, az egyházak… mi is lenne még a te dolgod?
De nem erről van szó. Hanem a minádról… Arról, amit te – és egyedül te – kaptál. Azokról a helyzetekről, amelyeket számodra készítettem el. Emlékeztetni szeretnélek. Emlékezz, amikor választás előtt voltál: megteszed, vagy nem teszed? Amikor tudtad, hogy meg tudnád tenni… Tudnád a jót tenni. Nem a nagyvilágban, hanem a közvetlen környezetedben. A családban, a szomszédoddal, a testvéreddel, a munkahelyeden. Választhattad volna az igazságot, a könyörületességet, a segítés, a szolgálat cselekedeteit, – de nem tetted.
Emlékezz, amikor nem szálltál szembe a közömbösség gonoszságával. Ott voltam, és arra hívtalak, hogy nyújtsd ki a kezed, hogy adjál abból, amid van, állj fel a karosszékből…  ajánld fel segítségedet,– erődet, idődet, képességeid – de te nem hallgattál rám. Csak annyit mondtál: „Uram, itt a minád…”
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” Mit nem mondtál ki, amit ki kellett volna mondanod?
Azért neveztetsz rólam keresztyénnek, hogy vallás tegyél az én nevemről.
Észrevetted, hogy mi minden hangzik el körülötted? Egyesek minden gátlás nélkül hirdetik isteneik nevét. Ha valaki Krisnáról, Buddháról, boszorkányságról, horoszkópokról, ezotériáról, okkultizmusról beszél, oly ritkán hallani tiltakozást. Kevesen mondják, hogy „tartsd meg a hitedet magadnak”, hogy „ne akarj engem megtéríteni”. Kevesen háborodnak fel úgy, mint amikor az én nevemet hallják. Miért van az, hogy sokféle hitről annak elkötelezettjei szabadon mernek beszélni, de az én nevemet nem meritek kimondani? Miért van, hogy amikor más isteneket hirdetnek, ti csendben elfordultok, esetleg később egymásnak panaszkodtok, de engem nem vallotok meg? Mitől féltek?
Akik tőlem tanultátok az imádságot, „szenteltessék meg a te neved”, akik ajkán naponta megfordul ez a szó, miért nem szóltok, amikor nevemet káromolják és gyalázzák? Amikor gúnyt űznek belőle, vagy csak töltelékszónak használják?
Hányszor és hányszor szólhattál volna, hogy a neked adott minát megforgassad, azaz élj a lehetőségeddel, hogy értem tegyél vmit? Emberek közé juttattalak, ahol kenyered keresed… Megadtam, hogy ott tanulj, ahol szeretted volna… Gyermekeket adtam neked… Vallást teszel-e rólam? Vagy csak annyit mondasz majd nekem, hogy féltél… Hogy azt is kértem, amit nem én adtam… Hogy kegyetlen és könyörtelen vagyok, hogy számon kérem, ami az enyém. Csak annyit mondasz majd, „Uram, itt a minád…?”
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” Miért nem imádkoztál, amikor imádkoznod kellett volna? Hiszen azért neveznek téged rólam keresztyénnek, hogy hozzám hasonlóan közbenjárj, esedezz azokért, akiket rád bíztam. Ó, ha tudnád, milyen sokat jelentenek az imáid…
Gyakran hivatkozol az elfoglaltságodra… úgy peregnek az események, nem tudsz megállni, hogy imádkozz. Máskor pedig fáradt vagy, annyira kimerült, hogy azért nem tudsz imádkozni. Várlak nappal, várlak éjjel, de hiába. Várom, hogy terheidet, amelyeket hordozol, elém tárd, hogy együtt cipeljem veled… de te inkább magad maradsz. Várom, hogy bevonj, hogy erőmet kérjed, hogy imáid felszabadítsák cselekedeteim, de te nem hívsz engem segítségül. Várok, várok rád.
Látlak, amint hordozod a nehézségeket. Hadd kérdezzelek meg (nem mintha nem tudnám a választ): Imádkozol a családodért? Gyermekeidért? Házastársadért? Szüleidért? Főnöködért? Válófélben lévőkért? Gyászolókért? Idősekért? Betegekért? Tudod, hogy ezeket mind én adtam melléd, vagy én hoztam utadba. Tudod, hogy nem véletlenül vannak melletted, hiszen én intéztem így a dolgokat. Hordozzad őket imádságban, ahogy én is hordozlak téged.
Ugye kész vagy a szívedben teret engedni nekik – azaz nekem? Ugye kész vagy megnyitni szívedben a helyet számukra? Én lágyítottam meg szívedet, én újítottalak meg, ugye nem fogod azt mondani, hogy nem férnek el? Ugye nem hozod vissza az egy minát….
A mulasztásaidról esett szó. Tudom, hogy nem könnyű ez – nekem sem. De, tudod, éppen azért szólok hozzád most, hogy majd, amikor eljövök országomban, ne kelljen haragra lobbannom miattad, egy gonosz szolga miatt. Ma még van idő, van lehetőség megváltozni, kegyelmemet megragadni. Ha ma meghallod a szavam, gyorsan dönhetsz, hogy kiveszed a minád a kötényből. Ma elkötelezheted magad arra, hogy mindent ami vagy és amit kaptál, tudatosan felém fordulva, engem keresve használsz. És vedd észre, hogy nem nagy dolgokról van szó. A kevesen kívánok hűséget. Gondozd a gyerekeket, légy apa, anya, tudjál csöndben lenni, vedd észre, aki szomorú vagy bajban van melletted, nyújtsk ki a kezed, imádkozz… Éld az életed – velem. És akkor meglátod, hűséged milyen lavinát indíthat el. Egy minából lett tíz mina, tíz minából tíz város… Így szeretnélek téged is magamhoz ölelni azon a napon, amikor majd szemtől szemben látjuk egymást: „Jól van, jó és hű szolgám…” De pedig, meglátod, még sohasem hallottál e gyönyörű szavakhoz foghatót. Tudod, hogy minden, de minden amit értem tettél, értem áldoztál, bőségesen megérte… Ámen!
Lovas András

A történet első részében arról olvastunk, hogy Jézushoz érkezik a hír: Lázár, akit szeret, beteg. Jézus azonban két napig nem mozdul el arról a helyről, ahol ezt megtudja – és közben Lázár meghal. Majd azt mondja tanítávnyainak: Lázár meghalt, menjünk el hozzá. Így látjuk Jézust mai igénkben. Mit tesz és hogyan cselekszik akkor, amikor az emberi élet legsötétebb, és ugyanakkor legáltalánosabb eseményével, a halállal néz szembe? Három részletben adja ezt elénk János evangélista. Először beszél Jézus és Márta találkozásáról, majd Jézus és Mária találkozásáról. A végén pedig azt írja le, ami a sírnál történt.
I. Jézus és Márta
Amikor Jézus közeledik Betániához, ahhoz a helyhez, ahol Lázár és két nővére lakik, Márta Jézus elébe megy. Találkozásukkor hangjában szemrehányás és hit fogalmazódik meg: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Ez a szemrehányás. "De most is tudom, amit csak kérsz Istentől, megadja neked az Isten." Ez pedig a hit. Én nem gondolom, hogy ez bármiféle feltámadásban való hit lenne itt - már az ő testvérére nézve -, hanem pusztán az, hogy Jézusnak azt mondja, nem jöttél időben, és ezért meghalt a testvérem. Nem értem, hogy miért történt így. De mégsem mondja azt, hogy ezért megvonom tőled a bizalmam. Hiszek Benned és tudom, hogy Isten meg tud hallgatni, mert már korábban is láttam és hallottam, hogy mik történtek rajtad keresztül.
Jézus röviden válaszol: "Feltámad a te testvéred." És figyeljük, hogy mit válaszol erre Márta: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Amit itt Márta megfogalmaz a korabeli zsidó ember hite. A korabeli zsidó hit részét alkotta , hogy az utolsó napon, az Isten által kijelölt időben fel fognak támadni a halottak. Ez az a hit, amelyet Márta ismétel. Egy teológiai igazságot, egy tant fogalmaz meg. “Igen Jézus, tudom hogy feltámad az utolsó napon. Hiszen én is megtanultam úgy, ahogy Te is megtanultad zsidó létedre ezt, amit a zsidók tanítanak. Igen, szép és jó ez a hittétel… De Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem..." A fájdalomban, a szomorúságban mit ér nekem az igaz tan?! Hiszen nem releváns. Egy tantétel, egy doktrina nem vigasztal meg. És ez az a valóság, mellyel nekünk is szembe kell nézni. Igen, a keresztyének azt mondják van feltámadás. Az egyház hitéhez tartozik ez a tantétel. De igazából mit jelent ez nekünk? Jelenthet ez bármit, valóságosat és személyeset, amikor az elmúlással találom magam szemben?!
Mert az elmúlással újra és újra szemben találjuk magunkat. Minden elválás, kapcsolatban történő szakadás, már erre utal. A nagy elválásra. Egy barátságban, vagy egy szerelemben, vagy egy házasságban történő szakadás már az elmúlást hordozza magában. Egy-egy életszakasz lezárulását sokszor így éljük meg. Egyfajta gyásszal. Jó volt a gyermekkorom, nehezebb késõbb. Vagy esetleg annyira jó volt középiskolában lenni. Vagy annyira jó volt diáknak lenni és egyetemistának lenni. Valami már elmúlt, valami már nincsen. Komolyabb betegségeket szintén így élünk meg. A testünkben valami nem úgy működik, mint akkor, amikor még minden jó volt és szép volt. Amikor egészek, egészségesek voltunk. Ez is az elmúlás része, amelyet a lényünkben hordozunk, úgy, hogy közben itt élünk ebben a világban. Mit jelent ezzel szemben egy tan, egy hittétel? Vajon Jézus pusztán ennyit tud mondani Mártának? Vajon Ő, Isten Fia aki eljön ebbe a világba, csak egy tantételt, egy doktrinát állít szembe azokkal, akik az elmúlás valóságát magukénak érzik? Csak erre képes?
Nem. Jézus válaszát - "Feltámad a te testvéred" - kétféleképpen lehet érteni. Márta úgy érti, hogy “persze Uram, feltámad majd az utolsó napon.” Ez a doktrina. Na de mit jelent ez most nekem? Mi tudjuk, hogy Jézus egészen máshogy érti: Feltámad a te testvéred még ma. Vajon miért nem érti Jézus kijelentését Márta? Miért nem úgy hallja, ahogy azt Jézus gondolja? Azért, mert csak annyit fogad el Jézusból, amennyit már korábban megismert belőle. Jézus szavait a saját ismeretén, és a saját tapasztalatain keresztül szűri meg. Azt tudja, hogy Jézus meggyógyított betegeket. De arra nem volt példa előtte, hogy a halálból valaki visszajött volna. Amikor az új érkezik, akkor annak annyi mindenen kell keresztül menni, hogy igazán a miénk legyen, hogy sokszor közben éppen az újsága, a valósága szűnik meg. "Feltámad még a te testvéred. Igen Uram, majd az utolsó napon.” Csak a lényegéről marad le annak, amit Jézus mond neki.
Ez így van minden korban, minden emberrel. Kommunikáció elméleti igazság, hogy azokat a gondolatokat, azokat az információkat fogadjuk be elsősorban, amelyek megerősítik a bennünk már meglévőt. Ami a már meglévő ismereteinket és tapasztalatainkat alátámasztja. Azokat az információkat és azokat a gondolatokat, amelyek alapvetően ellentmondanak annak, amiről úgy gondoljuk, hogy igazán miénk és hozzánk tartozik, elhárítjuk. Meg sem értjük, vagy ha megértjük is, elutasítjuk azzal, hogy ez nem az igazság, ez nem nekünk szól. Nagyobb a hajlandóságunk arra, hogy elutasítsuk azt, ami nem igazán jó, vagy nem igazán érthető a számunkra. Ez ugyanígy van akkor, amikor Jézus kommunikál velünk. Az általa elénk adni kívánt valóságot ugyanígy megszűrhetjük egészen addig, amíg a végén már semmi sincs abból, amit mondani akar, amit tenni akar. Mert ez az egészen más valóság még fenyegetőbb, és méginkább összeütközésbe kerül azzal, ami bennünk van, azzal amik mi vagyunk, mint amit egymásnak mondunk. Hiszen az ember, ahogy János evangéliuma elején elénk adta, természetétől fogva hajlamos arra, hogy ne ismerje fel és ne fogadja be azt, aki Istentől jön. Hányszor és hányszor történik ugyanez velünk?
Éppen ezért most szeretném, hogy itt egy pillanatra magában mindenki megállna és elgondolkozna azon, hogy vajon kész-e lehetőséget adni az újnak? Így is fogalmazhatom, nem döntöttük-e el előre, akár tudatosan, akár csak véletlenül, hogy bennünket semmi új nem érhet? Hogy számunkra Jézus és az Ő valósága nem lehet, és nem hozhat semmi újat. Hiszen vannak ilyen emberek, akiket semmi módon nem lehet kimozdítani abból, amiben vannak, mert már előre elhatározzák, hogy azt úgysem fogják meghallani. Mondhat-e neked Jézus újat? Kimozdíthat-e minket fásult hitetlenségből, vagy adhat-e növekedést megállapodott hitünkben? Mondhat-e újat az elmúlás, a halál, a gyász valóságában?
Mert Jézus azt válaszolja Mártának: "Én vagyok a feltámadás és az élet. És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Márta, a feltámadás elsősorban nem tan. Nem doktrina. Nem hittétel, amelyet igaznak kell tartani. Nem információ elfogadás. A feltámadás egy személy. Én vagyok a feltámadás, én vagyok az élet. A feltámadás információ elfogadás helyett találkozás. A feltámadásnak és az életnek neve és arca, emberi valósága van: Jézus Krisztus, a testté lett Isten.
“És aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él és hisz énbennem, nem hal meg soha.” Azt mondja Jézus, hogy aki velem összeköti magát, hisz, annak számára az elmúlás egészen mássá lesz. Arra nem pusztulás vár , hanem örök élet, örök valóság. Annyira igaz ez az örökkévalóság vele a jövőben, hogy azt mondja, aki bennem hisz nem hal meg soha. Hiszen vele közösségben van. Hadd hangsúlyozzam, hogy az örök élet nem természetes, és nem automatikus a Biblia szerint. Nem hallhatatlanságról van szó, arról, hogy az ember lelke örök lenne. Nem ezt tanítja Jézus. Nagyon komolyan veszi a halálnak, a megsemmisülésnek és a pusztulásnak a valóságát. Az ember Istentől távol az elmúlásnak, a pusztulásnak vettetett alá.
Ha tehát a feltámadás tana elégtelen számodra, ha úgy érzed nem tudsz hinni, nem ad választ, nem hozott sohasem vigasztalást, lásd: nem a feltámadás tanát kell hinned, hanem Jézus Krisztussal kell találkoznod. Ez a találkozás von be az új és örök, a halál felett győzdelmeskedő életbe. “Hiszed-e ezt?” – kérdi Jézus Mártát. Hiszel-e abban, aki a feltámadás és az élet, mert ha igen, akkor ő itt és most feltámadásoddá és életeddé válik. Márta így válaszolt: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten fia, akinek el kell jönnie a világba.”
II. Jézus és Mária
Márta közvetítésével Jézus találkozik Máriával is. Mária egészen más természet, mint Márta, máshogy is viselkedik a gyászban. Amikor hirtelken feláll a házban, és elindul kifelé a faluból, az őt vígasztaló zsidók azt hiszik, hogy a sírhoz megy, hogy ott sírjon. Mária egészen összetört, sírás kerülgeti, könnyek között van. Amikor Jézushoz ér, leborul a lába elé, és sírva ugyanazt mondja, amit korábban nővére: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." De Jézus nem úgy válaszol neki, mint Mártának. Igazából semmi jelentőset nem mond. Annyit kérdez, hová helyeztétek őt? És azt olvassuk - ami ennél sokkal fontosabb - hogy Jézus mindezt látva és hallva megrendült a lelkében és maga is könnyekre fakadt.
Szeretném, ha ezt nagyon világosan látnánk és megértenénk. Jézus, Isten Fia, a feltámadás és az élet megrendül. Amikor azt gondolnánk, hogy Ő már mindent elmondott, amit lehetett, tudniillik, hogy a halál, a szenvedés eltöröltetik, mert Ő Úr felettük, akkor egyszercsak egy egészen más módon szembesül az elmúlással és a halállal. Az igazságot egy másik oldalról tárja fel. Az, aki a feltámadás és az élet, a halál gyötrelmét, fájdalmát és valóságát együtt siratja velünk. Az aki előbb, mint az isteni élet forrása jelentette ki magát, most mint emberi barát jön Máriához. Az, aki a feltámadás, tud sírni és gyászolni. Az, aki az életet adja és minden életet magában bír, nemsokára a halált szenvedi el. Az, aki szinte parancsolja és kijelenti magát, hogy én vagyok az élet és a feltámadás számodra is, most a könnyeket és a gyászt megosztva hajol közel az emberhez. Együtt sír, együttérez. Tudja, hogy mi az a valóság, amelyen mindannyian keresztül megyünk valamilyen formában. Ezt így fogalmazták meg az ősi keresztyén hitvallások: valóságos Isten és valóságos Ember. Isten, aki emberré lett.
Jézus azonban nemcsak együttérez és sír, hanem azt olvassuk, hogy haragszik is. Megrendült lélekben és háborgott. Az a szó, hogy “háborgás” itt haragot jelent. Miért haragszik Jézus? Kire, vagy mire haragszik? Mártára, Máriára? Az ott lévő emberekre? Egyik sem elfogadható megoldás. Jézus látja a gyászt, a szomorúságot és a könnyeket, ami az ember válasza az elmúlásra és a halálra. Ezzel szembe találja magát a halállal, a bűnnel, és ez kelti fel a haragját. Fontos, hogy Jézusban együtt lássuk az Ő isteni és emberi természetét. Az, hogy Jézus Isten Fia, nem tette Őt érzéketlenné irántunk. Hiszen velünk együtt sír. Emberi együttérzése azonban nem merült ki könnyes szentimentalizmusban, sopánkodásban, tehetetlenségben, vagy tanácstalanságban, és ezért megy a síró sokasággal Lázár sírjához.
III. Jézus és Lázár
A sírnál az élet és a halál, Jézus és Lázár találkoznak. Jézus parancsol: "vegyétek el a követ." (A sír egy barlang volt, az elején egy kő volt.) Megszólal Márta: "Uram, már negyednapos, szaga van." Ez az ember, ez a test már bomlik. És ezt mindenki tudja. Ezt mindenki érzi. A hulla bűze betölti a helyet. A hivatásos siratók, valamint a gyászolva könnyezők elnémulnak. Jézus visszautal arra, amit még mondott Mártának: "Nem megmondtam, hogyha hiszel meglátod Isten dicsőségét?"  Egy fohászt mond és utána így szól: Lázár, jöjj ki! És a halott kijött, kezei összekötve és bepólyálva, ahogy eltemették az emberek
Jézusról azt olvastuk, hogy Ő az Ige, az isteni teremtő szó, és ezzel a hatalommal hívja életre azt, aki hallja az Ő szavát. Ez az esemény, ami itt történik, JEL. Jel, ami valamire mutat. Arra, amit Jézus mondott önmagáról: Én vagyok az élet és a feltámadás. Megerősíti ezt. Aki az élet és a feltámadás, annak hatalma van a halál felett. De ez az esemény csak jel.
Mert Lázár feltámadásának van egy gyengéje: tudniillik, hogy később újra beteg lett és meghalt. E világban a betegség és a halál volt előtte. De azért fontos ez a jel, mert mindenkit odafordíthat ahhoz, aki az élet és a feltámadás. Ahhoz, aki letette az életét, és aki feltámadt a halálból, az örök valóságra. Aki isteni szóval szól – és aki együtt könnyezik veled. Ő szólít meg jelen koposónkban, bármi is legyen annak a neve: Lázár, jöjj ki! Én vagyok a feltámadás és az élet. Ámen!
Lovas András

Kedves Testvérek, ennek az igének az alapján Jézust két dologgal lehet vádolni. Az egyik az, hogy Jézus mulasztott, a másik szerint Jézus felelőtlen és vakmerő volt. Emberi szemmel nézve, emberi gondolkodás szerint mind a két vád megállja a helyét, miközben – a történetből az derül ki, hogy – a hit szemével nézve egyik sem.
Nézzük hát ezeket!
„Uram, íme, akit szeretsz beteg”. János evangélista nagyon tudatosan elénk adja, hogy Jézust milyen mély szálak fűzték Lázárhoz és családjához. Elmondja, hogy ő annak a Máriának a testvére, aki megkente Jézust kenettel. Aki az Ő lábára drága kenetet öntött, és a hajával törölte meg az Ő lábát. Igaz, hogy ez később történt, de Jánosban ott van, hogy akik most olvassák ezt a történetet, tudják mi fog majd következni. Evvel is rámutat arra, hogy Jézus és Lázár, Márta és Mária között nagyon mély kapcsolat van. Hangsúlyozza, hogy Jézus szerette Mártát, ennek testvérét, Máriát és Lázárt. Aztán amikor olvasva a történetet odajutunk, hogy Jézus azt mondja: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja”, akkor az olvasó megkönnyebbül, és fellélegzik: „Hát persze, Jézus cselekedni fog!” Utána az következik, hogy: Amikor meghallotta Jézus, hogy Lázár beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt. Közben Lázár meghalt.
Mi történt? Jézus már nem szereti őket? Talán megváltozott benne, amit a család iránt érzett? Talán Jézus időzavarba került, és ezért kellett ott maradnia még két napot azon a helyen, ahol volt? Vagy lehet, hogy Jézus megfutamodott ez elől a kihívás elől? Valamiért talán túl nehéznek tűnt ez a számára? Talán rosszul mérte fel a helyzetet?
Mindenesetre, mivel két napig ott maradt, ahol volt, jött a sürgős hír, hogy: „akit szeretsz, az beteg”. Jézus két napig nem mozdul. Ez arra mutat, mintha Jézus mulasztott volna, hibázott volna. Szerette Mártát, Lázárt és Máriát, szerette a családot, időben tudott a bajról, mégsem tett időben semmit. Ő mulasztott – a történet elakadt. Mindannyiunknak van egy történetünk, ahol előjönnek ezek a helyzetek. Amikor egyszer csak beüt egy betegség, vagy valakit elveszítünk, amikor valaki elveszti az állását, vagy súlyos munkahelyi konfliktusokba kerül. Amikor családi gondok jönnek, anyagi nehézségek,… folytathatnánk. A kérdés, hogy a mi történetünk is eddig tart-e, elakad-e? Vagy pedig úgy folytatódik, ahogy az elolvasott történet? Nagyon sok ember csak eddig jut el: „Kiáltottam Jézushoz, kerestem Isten segítségét, odafordultam hozzá, vártam a szabadítását - és nem történt semmi. Nem hallgatott meg, mintha elfeledkezett volna rólam.” Talán adódik egy olyan helyzet, amikor azt érzed, hogy most már késő, nem is lehet megoldani azt, amit még egy pár nappal, héttel, évvel, korábban meg tudott volna Jézus oldani. Mulasztott, hibázott, és ezért elakadt sokaknak a hite. Uram, akit szeretsz, beteg. És Jézus két napig azon a helyen maradt.
Hogy tudjuk ezt elhordozni? Mit kezdjünk azzal az Istennel, aki ezt teszi velünk?
Persze vannak közöttünk olyanok is, akik most talán nem is értik, hogy miről is van itt szó. Vannak, akik nem akadtak el, úgy élnek ma is, hogy Isten válaszol a kérdéseikre. Vannak, akik annak örvendeznek a mai napon, hogy: „Eléálltam, segítségét, szabadítását kértem - és Ő válaszolt. Ő éppen időben válaszolt, kihozott a bajból, nehézségekből, megoldotta a problémákat, segítséget adott a konfliktusokban.” Vannak, akik számára nehezen fogható fel, hogy mi történik itt. Talán azt mondják: „Biztos Lázár, vagy Márta vagy Mária bűnös volt. Biztos nem voltak elég jó keresztények, mert ha azok vagyunk, akkor Jézus segít, megszabadít, nagy dolgokat tesz.” Valóban sokan átélik Isten szabadításait, de azt kell látnunk, hogy ez nem mindig van így.
C. S. Lewis írja a következőt ezzel kapcsolatban: „Sok megdöbbentő, néhány csodálatos imameghallgatást láttam. De rendszerint az elején történtek, a megtérés előtt, vagy közvetlenül utána. Ahogyan a keresztyén élet előrehalad, egyre ritkulnak az ilyen esetek. És a visszautasítás nemcsak gyakoribbá válik, hanem egyre félreérthetetlenebbé, egyre nyomatékosabbá.” Kemény sorok ezek. Nem arról szólnak, hogy ne imádkozzunk, hogy ne bízzunk egy szabadító Istenben, hogy ne várjuk az Ő közbeavatkozását, de arról szólnak, hogy a keresztény élet nem olyan, hogy Jézust követve a bajban újra és újra megoldás jön. Hanem olyan, hogy sokszor úgy tűnik, mintha Ő mulasztana, nem lenne jelen, elfeledkezett volna rólunk.
Fontos azt látnunk, hogy hogyan visz Isten bennünket tovább ezzel a történettel. Akár elakadt a mi hitünk története, mert azt mondjuk, hogy Isten nem jött el, akár azt mondjuk, hogy Ő mindig eljön. Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt, amikor tehát ezért meghallotta, hogy beteg, két napig ott maradt, ahol volt. Nagyon érdekes ez a mondat. Nem azt mondja János, hogy Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, és mégis ottmaradt. (Nem indult el időben, szerette őket, de mégis ott maradt, ahol volt.) Hanem: szerette, tehát amikor ezt meghallotta, ott maradt, ahol volt. Jézus nagyon tudatosan maradt azon a helyen még két napig. Mint ahogy Jézus mindent nagyon tudatosan tett. Mint mondja: „Én azt teszem, amit látom, hogy az én mennyei atyám tesz”. Jézust az ő szeretete indítja arra, hogy erre a kérdésre nem válaszol azonnal. És ezt támasztja alá a megelőző mondata: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” Jézus kijelentése kétszeresen is igaznak bizonyul. Lázár feltámasztása majd valóban Jézus dicsőségét mutatja meg. Ez lesz János evangéliumában az utolsó, a legnagyobb jel, ami arra mutat, hogy Jézus valóban Isten küldötte, Isten Fia, az élet forrása. De nem csak így szerez dicsőséget azzal, hogy nem indul el időben. Lázár feltámasztása valami másra is mutat, mégpedig Jézus halálára. E történet után olvassuk azt, hogy egészen bizonyossá teszik a vezetők, hogy Jézusnak el kell pusztulnia, meg kell halnia. Jézus halála vezet feltámadásához és megdicsőüléséhez. Jézust szeretete indítja. Szeretete Márta, Mária, Lázár iránt, és a tanítványok iránt. Hogy meglássák, hogy kicsoda ő, hogy azon keresztül ami mulasztásnak tűnik, sokkal többet ajándékozzon majd az egész világnak.
Azt hiszem, hogy ez az a dolog, amivel mi mindnyájan - akik Jézust követjük, Jézust akarjuk követni – küzdünk. Hogyan éljük azt meg, hogy minden esemény alkalmat adhat Jézus megdicsőülésére? Minden esemény alkalom arra, hogy a hitünk mélyüljön és növekedjen, hogy Jézussal való közösségünk mélyüljön és erősödjön.
Minden látszólagos mulasztás mögött ott áll Isten szerete, bölcsessége, terve. De hogyan tudjuk ezt megélni? Hogy egy elveszített álláson keresztül - amikor Isten nem lép, pedig léphetne - hogyan fogja ezt kimunkálni a szívünkben, hogy mássá legyünk. Hogy egy súlyos munkahelyi igazságtalanságon, konfliktuson keresztül vajon el tudja-e bennünk végezni azt, hogy Krisztus békességét megtapasztaljuk. Hogy sérelmekben megismerjük Jézust, a mi Urunkat. Hogy a betegségeinkben, gyengeségeinkben odafordít-e minket önmagához az imádságban. Hogy képesek vagyunk a mulasztásokat - a látszólagos isteni mulasztásokat - elfogadni, és engedni, hogy hasson ránk. Hogy eljutunk-e oda, hogy mindez azért van, hogy az Isten Fia megdicsőüljön rajtunk keresztül.
Mert vagy ezen az úton indulunk tovább, hogy akármilyen küzdelmes és nehéz, de megharcoljuk, és eljutunk oda, hogy kimondjuk ezt. Vagy pedig megszakad a történetünk, nem megyünk tovább Jézussal, meghidegül a szívünkben a szeretet, megfakul benne a hit. Valami meghal bennünk, nincs már élő reménységünk és élő bizalmunk. Azt látjuk tehát, hogy egy érthetetlen mulasztásból, amivel tele van az életünk (annyi minden érthetetlen, amit Isten tesz vagy enged), egy Krisztus dicsőségét, és a mi javunkat szolgáló esemény válik. Kivárjuk-e? Kiimádkozzuk-e? Megmaradunk-e Jézussal, és a vele való élő kapcsolatban mindvégig? Ami emberi szemmel nézve végzetes mulasztás, az a hit látásával nézve Krisztus dicsősége és a mi javunk.
Van azonban ebben a szakaszban egy másik dolog is, ami emberi szemmel nézve értelmetlen. Jézus itt a tanítványokkal is konfliktusba kerül. A tanítványok úgy látják, hogy Jézus felelőtlen, vakmerő. Miután Jézus két napot eltölt ezen a helyen, utána azt mondja, hogy: „Menjünk ismét Júdeába!” Tudniillik ott van Lázár. A tanítványok egyből azt mondják: „Mester, most akartak  megkövezni a zsidók, és te ismét oda mégy?” Az előző fejezet azzal zárult, hogy Jézus azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk. Én azonos vagyok az Atyával, Isten vagyok.” Ezért istenkáromlásért meg akarták kövezni. A tanítványok valószínűleg nagyon boldogok voltak, hogy otthagyták azt a veszélyes helyet. A tanítványok aggódtak Jézusért, de sokkal inkább önmagukért. „Micsoda felelőtlen és vakmerő dolog a halálba menni, és ha veled baj lesz Jézus, mi jut majd nekünk?” Jézust azonban az Atya vezeti, és Jézus tudja már – mert az Atya kijelentette neki -, hogy Lázár meghalt. Jézus nem feledkezett el róla, így szólt a tanítványokhoz: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Amikor a tanítványok ezt hallják, fellélegeznek. „Uram, ha elaludt, akkor meggyógyul. Akkor nem kell elmenni Judeába, ahol baj van.”
Ez így van velünk is. Valamit Jézus a szívünkre helyez, érezzük, hogy valamire hív minket, de ez felelőtlennek és vakmerőnak tűnik. Ismerjük Zimányi József nevét, aki kárpátaljai lelkipásztor volt a 40-es években. ’47 -’48 körül, a diktatúra alatt többször arról beszélgettek a lelkészkörben, hogy a Szovjetunió vezetése felé kellene bizonyságot tenniük. Azon gondolkodtak, hogy egy levelet kéne írniuk Sztálinnak, hogy aki Istenné teszi magát, azt Isten megalázza. Ez Zimányi József szívében is munkált. Leírta a könyvében, hogy egyszer több napra összejöttek egy lelkészkörben. Eldöntötte, hogy ő ezt a kérdést nem fogja előhozni, mert tudja jól, hogy az életével játszik. De ha Isten akarja, hogy ez a levél megszülessen, akkor ebben a pár napban valaki más hozza elő ezt a kérdést. Eljött az utolsó nap, de senki nem hozta elő. Már egészen szabad volt. Aztán amikor az utolsó ember is becsukta maga mögött az ajtót, akkor fellélegzett, de a következő pillanatban az illető benyitott, és visszaszólt: „És mi van a levéllel?” Utána nyolc évet töltött Zimányi József a Gulágon – emiatt a levél miatt.
Ezt most csak azért mondtam el, hogy ha azt látjuk, hogy Jézus minket valamire indít vagy hív, ami felelőtlenség, vakmerőség, a halálba való bemenetel. Ha valami kicsi engedmény is jön, azonnal fellélegzünk, hogy: mégsem. Mint a tanítványok: „Lázár elaludt. Ó, nem kell menni. Meggyógyul.” Utána Jézus azt mondja, hogy: „Lázár meghalt, gyerünk, menjünk el.”
Amikor Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el”, akkor bennünket szólít meg ezzel. Isten Szentlelke az, aki ezt most nekünk valósággá teheti. Mi az, amiben küzdünk? Mi az, amire úgy gondolod, hogy Jézus valamire indított, valamire hívott? Valamilyen áldozatot hozzál, valakivel beszéljél, valakinek bizonyságot kellene tenni, el kellene menni valakihez imádkozni. Vagy ott kéne hagyni azt a munkahelyet, ahol vagy. Ki kéne lépni egy elrontott kapcsolatból, ami nem helyénvaló. A másik feleddel azt mondod, hogy hiába forgatja bennem Isten ezt a kérdést, ez bolondság, ez felelőtlenség, ez vakmerőség. „Mi lesz ott velünk, ha visszamegyünk Júdeába, ahol meg akartak kövezni?” Erre Jézus azt mondja, hogy: „Gyerünk, menjünk el! Lázár meghalt, de menjünk el hozzá!” Téged hív most. Menj el Jézussal oda, abba, ahova hívott! Legyen ez bármi is, ha ő szól hozzád. Ami emberi szemmel nézve felelőtlenség, az a hit látásával nézve élet. Az az az út, ahol Jézussal együtt mész. És ne úgy menj, ahogy Tamás szól a történet végén fatalistán: „Menjünk el, aztán haljunk meg mi is vele együtt.” Nem tudja Tamás, hogy mit beszél. Hanem úgy, ahogy Jézus beszél Isten gondviseléséről. „Nem tizenkét órája van-e  a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát.De ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága.” Azaz Jézus azt mondja, hogy amikor ő elmegy oda, ami emberi szemmel nézve felelőtlen, értelmetlen és vakmerő, akkor nem a semmibe megy. Hanem abban a bizonyosságban, hogy nappal lehet járni, nem botlik meg, aki nappal jár. Isten megadta mindennek az idejét. Ha most még nincs meg annak az ideje, hogy Jézusnak meg kell halnia, akkor elmegy Júdeába, és még nem fog meghalni. Jézus ezt az Isten bizalmában tette. „Jöjj el velem oda, ahova én hívlak.” – akkor ebben a bizonyosságban akar elhívni.
Befejezésül és összefoglalásul két dolog van még előttünk, mind a kettőt láthatjuk józan ésszel, és láthatjuk a hit szemével. Az egyik, hogy mulasztott-e Isten? Harcold meg vele, mulasztott-e, cserbenhagyott-e, elfelejtett-e? Emberi szemmel lehet, a hit szemével az ő dicsőségét munkálja ki. Megragadod-e ezt?
A másik: Hova hív Jézus? Felelelőtlen, vakmerő ez a dolog emberi szemmel, és mégis a hit szemével, amit a Szentlélek gerjeszt a szívünkben - ez a Jézus útja, ez az élet útja. Ez, ahol meg akar áldani, és meg akar gazdagítani. Kérjük Őt, hogy minden hitbeli küzdelmünkben engedjük el saját magunkat, és mondjunk igent Őrá. Fogadjuk el azt a hitet, amit ad nekünk. És annak a hitnek az alapján cselekedjünk, lépjünk, és éljünk bátran, mert erre hívott el minket, az ő népét az Úr Jézus Krisztus. Ámen.
Lovas András
 Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra

Kedves Testvérek, az előző fejezetben – néhány héttel ezelőtt – arról olvastunk, hogy Jézus meggyógyított egy születése óta vak embert. Aztán ez az ember a Jézussal való beszélgetés és az események végére megvallja, hogy Jézus nem csak egy gyógyító, hanem valóban Ő az Isten Fia, Ő a Szabadító, Ő az, akit Izrael vár. Ugyanakkor azzal együtt, ahogy ő megismeri Jézust és kimondja ezt a hitvallást, kiközösítik őt a farizeusok, a nép vallásos vezetői, a nép pásztorai a zsinagógából. Hiszen olyan erős már a szembenállás Jézus és a vezetők között, hogy egyszerűen nem bírják elfogadni és elismerni, hogy Jézus mit tett.
E történet után olvassuk Jézus példázatát, ami a jó pásztorról szól. Összefüggés van a kettő között. Amikor a nép vezetői, a farizeusok és az írástudók, akik azzal vannak megbízva, hogy Izrael népét pásztorolják, kiközösítenek valakit Jézus miatt, akkor Jézus elkezd arról beszélni, hogy milyen az igazi pásztor, hogyan gondoskodik azokról, akiket éppen őmiatta vetnek el, közösítenek ki, majd az életét feláldozva egy nyájba gyűjti a hozzá tartozókat.
A felolvasott résznek az első öt verse egy példabeszéd, egy példázat. Elénk adja a juhok és a pásztor életét úgy, ahogy az akkor Palesztinában szokásos volt. A juhok egy karámban vannak éjjel, amelynek egy ajtaja van. A pásztor az ajtón keresztül megy be a juhokhoz. Nyilvánvaló, hogy aki a karámon átmászik, az nem jó szándékkal jön: ölni, pusztítani, kárt tenni akar. Az is fontos, amit Jézus mond – mert ez állítólag valóban így volt abban a világban -, hogy a juhok az ilyet nem követik, tényleg megismerik a pásztor hangját. Az akkori pásztorok Palesztinában - állítólag - név szerint ismerték a juhaikat. Úgy vezették őket, hogy elöl mentek, és a nyáj ment utánuk. Jézus tehát elmondja ezt a példázatot, de a hallgatói nem értik. Arra rájöttek, hogy Jézus valószínűleg nem az állattartásról értekezik, de nem értik, kiről vagy miről van szó valójában. Hamar kiderül, hogy Jézus önmagát állítja szembe a korabeli vezetőkkel és a korabeli pásztorokkal.
Ennek a példázatnak a jelentése többrétegű. (Ma csak az egyik felével foglalkozunk, ahol Jézus azt mondja, hogy: „én vagyok az ajtó”, mert a másik felében – amit nem is olvastam föl – Jézus azt mondja, hogy: „én vagyok a jó pásztor”. Ez a két kép ellent is mond egymásnak, több rétegben mondja el Jézus az üzenetet, amit ebből ki akar hozni.) Tehát ma arról van szó, hogy én vagyok a juhok ajtaja, „én vagyok az ajtó”. Mit jelent ez? Nyilvánvaló - ahogy a felolvasott lekcióban is hallottuk -, hogy a bibliai hagyományban a juhok, a nyáj Isten népét jelentik. Isten népe ez, amelyet Isten összegyűjt, és amelyben megbíz embereket azzal, hogy gondoskodjanak róla. A nyáj bent van egy karámban, aki nem az ajtón megy be - mondja Jézus - az tolvaj és rabló. Jézus az ajtó – azaz azt mondja, hogy aki nem Jézuson keresztül közelít az Isten népéhez, az tolvaj és rabló. Az kárt okoz. Aki énelőttem jött – mondja – az mind tolvaj és rabló. Akik nem Jézus nevében, vagy nem jézusi módon, Jézus lelkületével akarják vezetni az Isten népét, azok hűtlen pásztorok, hűtlen vezetők. Az Ószövetségben egy másik helyen nagyon keményen így szól Ezékiel próféta: „ Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették. Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak? A tejet megittátok, a gyapjúval ruházkodtatatok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk.” Ez az ószövetségi háttér, ami újra és újra elhangzik. Jézus idejében ugyanígy az ál-Messiások, a hűtlen vallási vezetők, akik a saját zsebükre dolgoznak, akiknek a fölényük, a befolyásuk, az erkölcsi tekintélyük fontosabb, mint a nép, akiket Isten rájuk bízott. Ezért is ütköznek össze Jézussal.
Mit jelent mindez ma a számunkra? Nehéz erről beszélni egy lelkipásztornak, hiszen a gyülekezet egyből visszadobja a labdát. Itt állok, milyen pásztor vagyok mindezekenek a fényében? Fogok beszélni most magamról, de ne gondoljuk, hogy Isten igéje csak rám vonatkozik, hiszen az Isten egész népében mindenki valamilyen módon pásztor, felelősek vagyunk egymásért. De így van: minden olyan pásztor, akiknek a nyáj eszköz saját hatalma, saját ambíciói kiépítéséhez, kudarcot vall. Hadd mondjam ezt most azoknak, akik idetartoznak a gyülekezethez, hogy most, amikor ez a templom másfél éve megépült, amikor egyre több ember jön ide, mióta a gyülekezet neve a református egyházban azt jelenti sokaknak, hogy egy lakótelepen valami új dolog történik - ez valóban nagyon nagy kísértés. Meghívnak, beszéljek erről-arról lelkészek előtt. Micsoda kísértés van ebben, hogy a gyülekezetet, a nyájat használjam önmagam igazolására, vagy a saját ambícióim kielégítésére. A gyülekezet felelőssége, hogy imádkozzon a lelkipásztoraiért: Eszterért és értem, hogy ami természetes kísértés mindenki számára, hogy büszkévé váljon, azt ne történjen meg. Akár meg is kérdezi időnként: Mikor beszéltél utoljára a gyülekezetről, hol és milyen lelkülettel? Alapvetően fontos, hogy jézusi módon, Jézus nevében lehessünk lelkipásztorok, de ez nem csak a mi felelősségünk. Az egész gyülekezet felelőssége, hogy hogyan imádkozunk egymásért.
Ez nemcsak a lelkipásztorakra igaz egy gyülekezetben. Egy gyülekezetben vannak emberek, akiket Isten megbíz és elhív pásztori felelősséggel. Ennek az egyik aktualitása a presbiterválasztás. Vannak presbiterek, vezetők, gyülekezeti elöljárók. Vannak szolgálati vezetők, akik gyerekek között szolgálnak, akik a zenei szolgálatban szolgálnak, akik az ifjúsági munkában vesznek részt, akik házicsoportokat vezetnek, akik az „Egymásért”-ban vesznek részt, és folytathatnám… Jézus nevében és jézusi módon végezzük-e a szolgálatunkat? Vagy pedig egy gyülekezeten belül is ambícióvá válik, hogy milyen vezető vagyok, milyen tisztségem, szolgálatom van. Miközben folyamatosan azért imádkozunk, hogy minél több ember találja meg, Isten hova, milyen ajándék alapján állítja őt szolgálatba, közben állandóan ott kell lennie ennek a kérdésnak, hogy: mi van a szívemben? Amikor vezetek másokat, Isten kiállít mások elé, hogyan teszem ezt? A saját ambícióimat elégítem ki, önigazolok, vagy pedig valóban Jézus nevében és jézusi módon akarok szolgálni?
De az se vonja ki magát ez alól, akinek a gyülekezetben nincs feladata vagy szolgálata. Nemrégiben felkeresett egy politikus – a választások közeledtével a politikusok mozgolódnak -, hosszan beszélgettünk. Éppen erre a gondolatra jutottunk el. Elmondtam neki, hogy az én kísértésem az, hogy esetleg a hatalommal visszaélve önmagamat akarjam építeni - de nem éppen ez egy politikus kísértése is? Szolgálni akarja az embereket, mert Isten rábíz valamit (azt mondjuk, hogy a politikában a hatalom is Istentől van), vagy pedig használja a hatalmat önmaga építésére. Gondoljuk át, hogy mi hol vagyunk megbízva és hol vannak ránkbízva emberek! A családunkban, a munkahelyünkön, döntésekben, felelősségben. Nem csak szigorúan az Isten népére igaz ez. Ha valaki Krisztushoz tartozik, és Ő a jó pásztor, akkor újra és újra gondolkodnunk kell ezen, hogy ahol Isten embereket ránkbíz, ott uralkodunk, kihasználni akarunk dolgokat, önmagunkat építjük, előre akarunk vele jutni, vagy pedig készek vagyunk jézusi módon másokat szolgálni és másokat támogatni. Mert aki nem Jézus nevében és nem Jézus módján jön (vagy megy oda, ahová Isten helyezte), az tolvaj, az rabló, az pusztítani akar.
Itt meg kell emlékeznünk a reformációról, és adódik is, hiszen holnap van a Reformáció ünnepe. A reformáció szíve éppen az, hogy a középkori egyházban – nem véletlenül nem mondok katolikus egyházat! - valóban Jézus Krisztus az ajtó. Ez valahol nagyon elveszett. Ahogy a vezetők Isten népéhez hozzáálltak, az sokkal inkább volt a tolvajok, rablók, pusztítók egyháza. De Isten szent Lelke elhozta a reformátorokon keresztül, hogy újra Jézus Krisztus legyen az ajtó, hogy Jézus nevében és Jézus módján történjék minden Jézus egyházában. Újra Krisztus került a középpontba, az Ő megváltó halála és feltámadása. Nem lehet már azzal uralkodni embereken, hogy kontroll alatt tartják őket, hogy elhitetik: az egyháznak való engedelmességért adatik az üdvösség: Hanem Krisztusban hit által, Isten kegyelme miatt. Ha valaki hittel elfogadja ezt, Isten megbocsát és üdvösséget ad. Ez felszabadítja az embert. A reformáció nem egy egyszer befejezett folyamat, még a reformátorok szerint sem. Nem mondhatjuk tehát, hogy mi vagyunk az ajtó, és mindenki más el van veszve. Hanem – erre hív minket Isten igéje újra és újra – újuljunk meg, hogy valóban Jézus legyen a középpont!
Egy másik dologról is beszélnünk kell. Kik azok, akik nem Jézus módján jönnek, a tolvajok és rablók? Nagyon sok különböző szekta terjed és van jelen. Most nem a kisegyházakról beszélek, hanem olyan szektákról, melyek esetleg Jézus nevét használva, de alapvetően nem keresztény módon, nem a Biblia Jézusának a nevében jönnek: a Jehova tanúi, a mormonok, vagy akár az Egyesítő Egyház. Az Egyesítő Egyháznak van egy aktualitása, ez egy koreai gyökerű szekta, házaspárokat adnak össze hatalmas megapartykon. Előre kiválasztott, hogy kinek ki legyen a párja. Félelmetes dolgaik vannak, de közben úgy jelennek meg az egész világon, mint akik a békét szolgálják. A vezetőjük tegnap délután itt volt Magyarországon a Hilton Szállóban, és most először meghívták a történelmi egyházak lelkipásztorait, mi is kaptunk meghívót. Vallásközi és nemzetközi egyesület a világbékéért- ezen a néven.
Hogyan ismerjük fel? Miről van szó? Jézus azt mondja, hogy aki rajta kívül jön, az mind tolvaj és rabló, de a juhok nem hallgatnak rájuk. Az a tragédia, hogy mégis sokan hallgatnak rájuk. Két dolog miatt, egyrészt, mert a szekták közösséget adnak az elidegenedett embernek. Nagyon sok református gyülekezet nem közösségi gyülekezet még ma sem. Ahol megértenek, ahol elfogadnak, ahol törődnek veled, oda elindulsz. A másik oldala pedig, amiért egyes szekták pedig esetleg éppen a református egyházból tudnak táplálkozni, az az, hogy aki egy szektához tartozik, az tudja, hogy mit hisz. Nagyon sok református egyháztag nem tudja, hogy mit hisz. Én is hallottam sokszor, hogy valaki meséli, ha leáll vele beszélgetni egy Jehova tanúja vagy mormon, hát megmondja neki, hogy nekem is megvan a magam hite. Ez egyrészt nagyon jó, megvéd valamitől. Másrészt, miközben ők abszolút megindokolják a maguk hitét pillanatokon belül, összevissza lapozgatva, mert csak 30 igehelyet tudnak a Bibliából, de azt jól forgatják. Vajon mi tudunk-e ennyit a Bibliából? Mi is elmondjuk, hogy mi mit hiszünk, és miért nem igaz, amit ő mond? Azt kell mondanunk, hogy nagyon sok református, vagy más történelmi egyházhoz tartozó ember nem tudja. Nem véletlen, amikor Jézus azt mondja, hogy a juhok nem hallgatnak rá, mert felismerik, hogy idegen a hang. Sokan nem ismerik fel, és nem tudják. Nem tudnak különbséget tenni, hogy ki az, aki tényleg Jézusé, ha más is, mint mi, de ugyanabban a Krisztusban hisz, és a testvérünk Krisztusban. És ki az, aki pedig szekta, amely alatt azt értjük, hogy a gondolkodásmódjában, a hitvallásában a keresztények nagy családjához nem tartozik. Nyilvánvaló, hogy Jézus szándáka az, hogy mi különbséget tudjunk tenni. Meghalljuk, hogy melyik Jézus hangja, és meghalljuk, hogy mi idegen. Ha valaki úgy érzi, hogy teljesen képtelen erre, akkor ez a két dolog jöjjön elé: a közösség és a tanítás. (Ebben sok szekta erősebb, mint egy átlagos református gyülekezet.) Nem véletlenül vannak a mi gyülekezetünkben házicsoportok, ahol az a cél, hogy mindenki, aki a gyülekezet tagjává lesz, aki ide jár, kapcsolódjon be egy kisebb közösségbe. Aminek a fennhatósága legyen Jézus alatt, aminek a vezetője, pásztora szolgáljon Jézus módján és Jézus nevében. Visszaemlékezhetünk rá, hogy régen úgy voltunk egy család, hogy átláttuk egymást, mindenki ismert mindenkit – ez az állapot megszűnik, elmúlik. Ez részben jó, hiszen újabb és újabb emberek ismerik meg Jézus Krisztus kegyelmét, valóságát, szabadítását. De közben ott van sokakban az érzés, hogy elveszek, hogy a lelkészek nem tudnak úgy odafigyelni az egyes emberekre. Sokkal több emberben sokkal több kérdés, tényleg nem tűnik úgy fel egy-egy ember. Csak úgy történhet, hogy valaki kapjon pásztorlást, törődést, gondoskodást, amire vágyik, hogy egy kisebb közösség részévé lesz. Ha itt hat lelkipásztor lenne, azok sem pótolhatnák, amit Isten a keresztény közösségbe rejtett el: hogy együtt egymás terhét hordozzuk, hogy egymásért imádkozunk, tudunk egymásról. Ugyanakkor a közösségben növekedjünk és tanuljunk. A lelkipásztorok feladata az, hogy legyenek vezetők, és a többi vezető tudja végezni a munkáját a házicsoportokban vagy más szolgálatokban. A lelkipásztorok feladata az, hogy bizonyos helyzetekben elérhetők legyenek, és elérhetők is vagyunk egy-egy komolyabb helyzetben, nehézségben, krízisben. Keressenek is meg bennünket a testvérek! De hogy valaki folyamatosan érezhesse azt, hogy Jézussal jár, az Isten népének a tagja, az nehezen elképzelhető úgy, ha nem tartozik egy kisebb közösséghez. Közösség és tanítás az alapja annak, hogy Jézus módján és Jézus nevében történjen a munka, a szolgálat, a felépülés a keresztény gyülekezetben.
A másik nagyobb dolog, hogy Jézus nemcsak azt mondja, hogy Ő a juhokhoz vezető ajtó, és mindenki, aki máshonnan megy, az tolvaj és rabló, és pusztít ,hanem egy másik mondatban így mondja: én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. Tehát Ő az ajtó a juhok számára is. Az ajtó mindig két egymástól különálló teret összekötő nyílás. Két világot választ el egymástól. Jézus azt mondja, hogy valami van őrajta, mint ajtón belül és kívül. Mi van az ajtón belül? Azt mondja Jézus, hogy ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik. A megtartatás van Jézus ajtaján belül. A megtartatás szó a Bibliának az egyik legfontosabb és legmélyebb értelmet hordozó kifelezése. Ebből a szóból származnak a szabadító, szabadítás, üdvözítő, az üdvösség szavak. Ez a szó Jézus neve maga. A héber Jésua név azt jelenti: Isten, a szabadító. Jézus tehát azt mondja, hogy aki őrajta, mint ajtón keresztük belép, az szabadulást, üdvösséget, megtartatást nyer.
Mit jelent ez? Nézzük, hogy mi van ezen kívül! Ennek az ellentéte az elvész, elkárhozik vagy elpusztul. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Az emberi élet tönkretétele, elvesztése – ez a tolvaj célja. Tudniiillik Jézuson kívül az van, ami egy Istentől elszakadt világban van. Az élet alapvetően szétesik, a hiábavalóság alá, a bűn alá, a halál alá van rekesztve. A megtartatás pedig mindannak, ami elromlott ebben a világban, az ellentéte. Jézusban elkezd az életünk helyreállni, hogy aki belép, az Jézusban életet, egy új életet talál. Amikor valaki belép, akkor ott letesz terheket, kétségeket, a múlthoz tartozó dolgokat. Leteszi a haláltól való félelmet, nem az életnek a szeretetét, de a végső rettegést. Aki belép ezen az ajtón, az megtapasztalja Isten vigasztalását, az máshogy tudja elkezdeni feldolgozni a gyászt, a közeli szeretteinek az elvesztését, akár most történt, akár pedig évekkel ezelőtti dolgokra emlékezik a mai napon.
Az bejár és kijár, és legelőre talál-mondja Jézus. De mi az, hogy bejár és kijár? Bemegyünk az üdvösségbe, a megtartatásba, aztán kimegyünk az elveszettségbe? Semmiképpen nem! Hanem arról beszél Jézus, hogy – ez egy hebraizmus, amit így kell fordítani – az jártában-keltében legelőt talál. Az jön megy az élet különböző részein, és valahol mindig legelőt talál. Azaz az élete minden fordulatában jelen van Jézus, az élete minden fordulatában megtalálhatja Őt, úgy a nehézségekben, mint az örömökben. Úgy a munkahelyén, mint a családjában. Úgy a hobbivilágában, mint az istentiszteleten is. Az élet egy egész, ahol fel-alá járunk, és bármerre is visz az utunk, ott Jézus elérhető. Ez az üdvösségnek az evilági, jelen vonatkozása, hogy itt van velünk, és hogy itt éljük az életünket Ővele. Ami az ajtón belül van, azt Jézus így foglalja össze: Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Istennek nagy ajándéka Jézus Krisztusban ez a bőséges élet. A bőség az az, hogy mindig van táplálék, hogy Istennek mindig van szava. Isten közössége, Isten népe, a gyülekezet mindig ott van, hogy (majdnem) mindig vannak testvéreink, ebben a bőségben élhetünk.
Jézus tehát az ajtó, és arra hív ma bennünket, hogy őbenne, őrajta keresztük lépjünk be a vele való közösségbe. Ha bármilyen szolgálatunk van a gyülekezetben, vagy emberek vannak ránkbízva a gyülekezeten kívül, tegyük azt Jézus nevében és Jézus módján. Kérjük azt, hogy ne uralkodni akarjunk, hanem magtanuljunk szolgálni, és ebben az életben találjiuk meg azt a bőséget, azt az áldást, amit elkészített a számunkra. Ámen.
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Fejérvári Nóra