Lovas András Dr.

„Ne ölj!” – szólítja meg Isten szövetséges népét az egyik legrövidebb, és mégis legáltalánosabb, legegyetemesebb parancsolatban. Először mindennapjaink jutnak eszembe, amelyek látszólag – egy-egy bűnügyi riport, valamint távoli háborús hír ellenére – mentesek az öléstől. Látszólag. De miért van az, hogy egy átlagos ember naponta ki tudja hány gyilkolást néz végig minden megrázkódtatás, érzelmi megindulás nélkül, amikor tv-t néz? Ne ölj! – és közben a mai ember végestelen végig bámulja a jeleneteket, amelyekben több paradicsomkonzerv fogy, mint az élelmiszerboltokban... Ne ölj! – miközben gyermekeink, sőt, fiatal felnőttjeink (!) naponta sokszoros gyilkosok, és természetesen hősök, a virtuális világban. Saját gépeiken, vagy éppen hálózatba kötve minden gyilkos ösztönüket kiélhetik, amint – a tv-ben látott filmekhez hasonlóan – itt már ők maguk a megállíthatatlan hősök, akik szitává lövik a gonoszokat. Mindez nem valóság, csak látszat, mondhatjuk. De mégis benne vagyunk. Látjuk, lőjük, öljük. Közben izgulunk, felmegy az adrenalin szintünk, azonosulunk. Mi vagyunk az igazság osztói, mi is gyűlöljük az ellenséget, akit mi is ki tudnánk végezni. Isten azt mondja, az élet alapvető törvénye, hogy ne ölj. A mi társadalmunk pedig a látszat gyilkolással pihen, az erőszakkal kapcsol ki, az öldökléssel ereszt le, az élet kioltása által szórakozik, az agónia képeiben talál élvezetet. Milyen lenne az a világ, amelyben nincsenek állandóan előttünk az ölés, az erőszakos halál, a tömegmészárlás képei? Milyenek lennénk mi, ha érintetlenek lennénk mindezektől? Vajon hogyan hallanánk akkor Isten parancsolatát, hogyan fogadnánk azt a szívünkbe, és mit tennénk, ha levetítenék előttünk valaki kivégzését? Nem tudom a választ, de elgondolkodtatnak ezek a kérdések. Továbbá érzékeltetik, hogy nincs olyan messze tőlünk az, amiről a hatodik parancsolat szól, mint ahogy sokan azt gondolják, ill. ahogy szeretnénk. Mire hívja Isten az ő népét ezzel a parancsolattal akkor és ma?
I. A hatodik parancsolat bibliai jelentése
Ne ölj! – Amint mondtam, ez az egyik legegyetemesebb parancsolat, ami az élet szentségére mutat rá, és jelen van minden világvallásban, a legtöbb kultúrában. Sokan vannak, akik nem keresztyénként komolyan veszik ezt a parancsolatot, és úgy tűnik, sokkal komolyabban, mint keresztyének, vagy mint – bármilyen furcsa is ezt mondani – a Biblia maga. Akik az élet szentségének mindent megelőző voltát hangsúlyozzák, ezt a parancsolatot kiterjesztik az állat-, sőt a növényvilágra is. Vannak, akik ilyen meggyőződés alapján választják a vegetáriánus életmódot. Mások, az élet szentségére hivatkozva, minden erőszakot elutasító, pacifista meggyőződést vallanak. Vannak keresztyén és nem keresztyén pacifisták, akik elutasítják az erőszak minden formáját, például hogy sorkatonai szolgálatban fegyvert vegyenek a kezükbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden keresztyén pacifista. Miért nem? Hogyan lehetséges ez, teszik fel a kérdést? Vannak, akik azt hozzák fel a Biblia ellen, hogy ha Isten ilyen egyetemes kijelentést tett, hogy ne ölj, akkor hogyan adhatott olyan jogrendszert Izraelnek, amelyben helye van a halálbüntetésnek, hogyan rendelhetett el háborúkat, vagy hogyan lehetséges az, hogy alkalmanként ő maga vette el egyesek életét válaszul azok istentelen tetteire. Látjuk, mennyire nem egyszerű a hatodik parancsolatnak a jelentését megragadni korunkban.
Ez az a pont, ahol meg kell próbálnunk megérteni, hogy mi a különbség a bibliai, valamint az előbb felvázolt mai gondolkodás között. A mi világunk – miközben képmutató módon teret ad a gyilkolás különféle alattomos formáinak – felháborodik azon, hogy Isten ószövetségi népe hogyan élhetett egy olyan társadalomban, ami halálbüntetést rótt ki olyan vétkekre, amelyeket a mai törvénykezésben nem is büntetnek (pl. házasságtörés). Csak annyit hangsúlyoz a korunk embere, hogy az élet szent. A bibliai gondolkodás szerint azonban az élet nem önmagában szent, hanem azért, mert a teremtő Isten ajándéka. Nem egy elvont állítással találjuk magunkat szemben a „ne ölj” parancsolatában, hanem a teremtő, és Izraelt – még a fáraó és az egyiptomiak halála árán is – megváltó, megszabadító Istennel. Az életet azért kell védeni mindenek előtt, mert Isten akarja azt oltalmazni. Izrael azonban el tudja fogadni, hogy létezik az életnek olyan elvétele, amely az élet ügyét szolgálja. Ha a közösség élete, rendje, jövője forog kockán valakinek a romboló viselkedése következtében, akkor az ölés a közösség életéért van. Izrael számára tehát nem okozott feloldhatatlan feszültséget az, ami ma sokaknak nehézség. Itt még jegyezzük meg azt, hogy ezzel a gondolatmenettel semmiképpen sem azt állítom, hogy ma keresztyénként a halálbüntetés, valamint az ún. igaz háború mellett kell állást foglalni. De ezekkel a nehéz kérdésekkel ma nem foglalkozunk.
Mit jelent hát Isten népe számára a hatodik parancsolat? Azt, hogy megerősödnek abban, hogy az élet Isten ajándéka. Éppen ezért egyik ember a másik ember életét gyűlöletből, haragból, rosszindulatból, irigységből, vagyona megkívánása miatt, akármilyen körülmények között, akármilyen módon nem olthatja ki. Isten tilt minden erőszakos tettet, amellyel az egyik ember a másik ember ellen fordulna, és amely – akár a vétkes szándéka ellenére – halált okoz. Mivel az élet Isten ajándéka, és ezért szent, senki nem léphet Isten helyébe azzal, hogy önbíráskodik, vagy más motivációból valakinek az életét kioltja. „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására teremtette az embert.” (1Móz. 9.5) Az ember Isten képmása, és mint ilyen, egyedül Istené. Isten fenntartja magának a jogot élet és halál kérdésében (és amikor Izrael halálbüntetést gyakorol, Isten nevében jár el).
Ezzel a Biblia realistának bizonyul. Elismeri, hogy egy bűnös világban élünk, ahol igen gyakran nincs abszolút jó, tökéletes megoldás egy-egy helyzetben. Nem lehet a „ne ölj”-t kategorikus törvényként kezelni, hiszen gyakran csak a rossz és a még rosszabb között lehet választani. Ilyen esetben sem jó az ölés, de lehet, hogy sok száz, vagy ezer másik ember életét kíméli meg. A világ, amelyben élünk, megromlott. Ugyanakkor Izraelt folyamatosan emlékezteti Isten arra, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek ő kezdetben szánta. Isten ószövetségi népe rendszeresen bemutatja az áldozatokat, amelynek során állatokat ölnek meg. Ez a gyakorlat emlékezteti őket arra, hogy megváltásra szorulnak. A bűn miatt az élet kiváltásra szorul. Az embernek folyamatosan vért kell ontani az áldozatban ahhoz, hogy élhessen. Nem mehet minden további nélkül a szent Isten jelenlétébe. A világ megromlott, Isten az életet parancsolja, óvja, de készíti a teljes megváltást és szabadulást is. A „ne ölj” parancsolatot ezeknek a bibliai hangsúlyoknak a fényében kell megértenünk.
II. A hatodik parancsolat aktuális vonatkozásai
A hatodik parancsolat magyarázatához a következő témák tartoznak hagyományosan: gyilkosság, halálbüntetés, háború, abortusz, eutanázia, öngyilkosság. Feltűnő, hogy etikailag a legnehezebbé és legvitatottabbá azok váltak, amelyek az élet határeseteinél, két végpontjánál, a születésnél és a halálnál vetődnek fel. Különösen az ember tudományos és technikai lehetőségeinek a kitágulása vet fel újabb és újabb kérdéseket. Ma egyetlen témáról szeretnél szólni, és ez az abortusz.
A művi terhesség-megszakítás jogi és filozófiai problémái azon a ponton vetődnek fel, hogy honnantól tekinthetünk úgy egy magzatra, mint aki nem pusztán anyja része, hanem önálló személy. Ha Isten Igéje alapján tájékozódunk, azt kell mondanunk, hogy a fogantatástól kezdve. Isten újra és újra úgy szólal meg, mint aki anyaméhtől fogva ismeri, megformálja, kiválasztja, elhívja az övéit (Jer. 1.5, Zsolt. 139.13-18, Lk. 1.4, 46). Már pedig ha az Úr egy formálódó magzatról így beszél, akkor mi sem tagadhatjuk meg tőle, hogy egy valóságosan létező, ha biológiai értelemben nem is, de mégis önálló lény.
Ma Magyarországon évente átlag 60.000 terhességnek vetnek véget mesterséges módon. Valaki azt az igaz, és ugyanakkor megdöbbentő állítást tette: ma Magyarországon a legveszélyesebb hely az édesanyák méhe. A „ne ölj” parancsolat fényében próbáljunk szembenézni ezzel a sokszor agyonhallgatott, sok fájdalommal, titokkal együtt járó, mérhetetlen szenvedést okozó kérdéssel, ami nem csak egyének, hanem egész társadalmunk egy égető ügye.
A mindennapi gyakorlatban három indíték szerepel a művi terhesség-megszakítások mögött: az egyik az anya életére, a második a születendő gyermek egészségére, a harmadik a szociális körülményekre tekint. Az első dilemmát egy olyan terhesség veti fel, amelyben az anya egészsége, esetleg élete súlyos veszélyben van. Esetleg több meglévő gyermek nevelése fényében felvetődik a kérdés, hogy nem kell-e az megszakítani azt a terhességet, amely az orvosi álláspont szerint veszélyezteti az anya életét? A születendő gyermek egészségére vonatkozó kérdés, az ebből fakadó dilemma jól ismert. Testi vagy szellemi károsodás lehetősége, valószínűsége, esetleg bizonyossága elégséges alap-e a terhesség megszakításához. Sokan vannak, akiknek szembe kellett nézni ezzel a kínzó helyzettel, és nehéz döntést kellett hozni. Van, aki elvetette a gyermeket, van, akinek egészséges gyermeke született, és van, aki sérült gyermeket nevel. Vajon kinek a joga a felelős döntés egy elindult élettel kapcsolatban? Megfigyelhető, hogy az orvosok nagyobb része annyira a „biztosra megy”, hogy a legkisebb gyanú esetén is az abortuszt javasolja. Ezt javasolják talán a legtöbben a környezetünkben is. De a döntés végül mégis csak a szülőké, sokszor, sajnos, egyedül csak az édesanyáé. A harmadik indíték a szociális, és ez a legtágabban és legnehezebben értelmezhető. A lakáshelyzet, az anyagi helyzet, a párkapcsolat bizonytalansága, a nem várt terhesség a meglévő életritmust felforgató volta mind-mind ebbe a kategóriába tartozik. Ezekkel kapcsolatban a leggyakrabban rá lehet és kell mutatni arra, hogy lehetetlen, hogy az életet az életszínvonallal tegyük egy mérlegre, és szülessenek olyan döntések, amelyekben az életszínvonal súlyosabbnak találtatik, mint az élet.
Mindezekben a helyzetekben érezzük a kérdés súlyát: Kinek a joga a felelős döntés egy elindult élettel kapcsolatban? Nekünk, Isten népének, világosan kell látnunk, hogy mire mutat a „ne ölj” parancsolat ebben az összefüggésben: itt csak Istennek vannak jogai. Elfogadhatatlan, hogy minden további nélkül évente 60.000 abortusz történhet, amelyek java részében kényelmi, anyagi szempontok érvényesülnek. Fájdalmas, hogy sokan félelemből, mások rábeszélésére, Isten iránti bizalmatlanságból, anyagi megfontolásból az élet elvetését választották az élet megtartása helyett. Es sohasem igazolható, magyarázható. Láttuk, hogy egyes speciális helyzetekben, a korábban említettek szerint, nincs jó döntés. Istennek kegyelmét és szeretetét azonban ismerjük, és még itt is elfogadhatjuk. De nagy általánosságban kijelenthetjük: a művi terhességmegszakítás beleütközik a teremtő Istennek abba a szándékába, amit a hatodik parancsolatban ad népe elé.
Határterületen próbáltuk megérteni, hogy Isten az élet ura, teremtője és megváltója, és őrzi, védi az életet. Határterület, amely többünk életét érinti. Van, akinek súlyos bűntudata van – esetleg évek óta! – mert elvettetett egy gyermeket. A megoldás nem a magyarázkodás, hanem a bűnbánat és bocsánatkérés. Ismerd el az Úr előtt, hogy vétkeztél ellene, és áthágtad a „ne ölj” parancsolatát. Amit megtettünk, nem tudjuk meg nem történtté tenni, de Isten kész bocsánatát, kegyelmét, szeretetét kiárasztani rád Jézus Krisztusban. Esetleg van, aki most találja magát szemben a döntés felelősségével. Az Úr kész melléd állni, sőt, melletted van, mindent tud, és mindent ismer. Rád tekint, és keresi, vajon bizalommal fordulsz-e hozzá.
Jöjjünk mindezzel ahhoz az Istenhez, aki azt mondta: „ne ölj.” De elküldte a Fiát, Jézust, aki különleges módon megfogant anyja méhében, és megmaradt, megszületett. De arra maradt meg, hogy kereszthalálában engesztelő áldozat legyen mindannyiunk bűneiért. Hogy halálában magára vegye, elhordozza szenvedéseinket. Hogy megváltson bennünket annak a világnak a hatalmából, ahol az ölés gyakran kifizetődőbb, előrevivőbb, mint az élet védelme. Újítsuk meg vele, az élet fejedelmével való szövetségünket, és kötelezzük el magunkat az Istentől való élet tisztelete, fenntartása, megőrzése mellett! Ámen!
Lovas András

Jézus feltámadása után, de még Pünkösd előtt vagyunk. Jézus megszólítja a tanítványait, sőt, parancsot ad nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” A tanítványok nem egészen értik, mire kell várniuk, mire utalnak Jézus szavai. Az ő fejükben már kész program van a következő napokra, hetekre, sőt, évekre. Ők nagyon jól tudják, hogy mit várnak, mit szeretnének megvalósulni látni, miben szeretnének résztvenni. De amit Jézus mond, bár ismerős nekik, mégis mintha másképpen hangzana. Ezért nekiszegezik a kérdést: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Őket a királyság, Jézus trónralépése érdekli. Azt sem értik, hogy eddig miért nem történt még ez meg, de Jézus szavai tovább erősítik a bizonytalanságot. Ők uralmat akarnak, és ez érthető.
Jézus, emlékszel, amikor elhívtál bennünket már három éve...? Mi ott hagytunk mindent, és követtünk téged. Volt, hogy veled nélkülöztünk, máskor veszélybe kerültünk. Micsoda megrázkódtatáson kellett keresztül mennünk, amikor keresztre feszítettek! Már azt hittük, hogy hiába követtünk téged, hogy tévedtünk, és nem te vagy Izrael Messiása. És micsoda kínokat, félelmeket kellett elviselnünk, hiszen nem tudhattuk, mikor törik ránk az ajtót, hogy minket is elvigyenek. És most mégis itt vagyunk, veled vagyunk, aki feltámadtál a halálból, és győztél ellenségeid felett. Mikor állítod fel a királyságot? Mire várunk még? Mikor ragadod magadhoz a hatalmat, füstölöd ki a rómaiakat, és kapjuk meg mi is a minket illető posztot a te országodban? Állítsd vissza a királyságot az országban, és mi készek vagyunk téged szolgálni. Negyven napja, hogy feltámadtál, és még mindig csak várunk. De mire? De miért? Végre célba értünk!
 Olyan emberi a tanítványok kérdése. Túl vagyunk a zűrökön, a nagy küzdelmeken, megismertük Jézust, végre révbe élt az életünk. Többen, akik most konfirmáltok felnőttként, kacskaringós utat jártatok be, amíg eddig eljutottatok. Hallottuk mindannyiotok bizonyságtételét kedd este... De mindezeken túl vagytok. Megérkeztetek, hazataláltatok a Mennyei Atyához, megbékéltetek vele Jézus Krisztusban. „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Kész vagy a királyságra. A rendbetett, egyenesbe került, kerek és egész életre. Jöhet az uralom. Innentől már egyenes út jár nekünk. Hát nem ezért jöttünk Jézushoz minden kérdéssel, fájdalommal, ürességgel, bűnnel? Célba értünk!
„Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Nem most állítod fel a királyságot? –kérdezik a tanítványok. Nem a te dolgod – hangzik a határozott válasz. Most még ne az uralkodáson járjon az eszetek. Még nem a célba érésnél tartunk. Ne gondoljátok, hogy innentől már csak győzelmi menetelés van előttetek. Igen, ti ezt szeretnétek, beülni országomba, biztos és biztonságos helyeket elfoglalni, elfelejteni az előző hetek rettegéseit és rémképeit, a csalódásokat, a megtagadásokat, a gyávaságot, a kudarcokat. Elfelejteni a hűtlenséget, az önmarcangolást, a kilátástalanságot. És rendben: én megbocsátottam, a múltat lezártam, önmagamat kijelentettem nektek és dicsőségem megismertétek. De ne gondoljátok, hogy most, hogy megtaláltatok, hogy életeteket kezembe teszitek, valaminek vége. Ne gondoljátok, hogy innentől csak arról van szó, hogy élitek az életet, én meg biztosítom az áldásokat. Valami más tervem van veletek: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” Az Isten országában való uralkodás helyett tanúság arról. Jutalom helyett feladat. Megérkezés helyett küldetés. Jeruzsálem helyett a föld végső határa. Ezt szánom nektek, erre hívtalak el benneteket. Tanúim lesztek! Mostantól a tanúm vagy, erre hívtalak el, és erre kötelezitek el magatokat.
Ki a tanú? Mit jelent tanúnak lenni?
A tanú arról számol be, amit hallott, látott, megtapasztalt. Valóságosan részese annak az ügynek, amit előad. Aki Jézusról tanúskodik, nem a Kátét mondja fel, amit esetleg alaposan megtanult, hanem azt mondja el, hogy mit tett az ő életében az Úr. Amit ő hallott, látott, tapasztalt. Ahogyan őt megszólította Isten. Azért tesz bizonyságot, azért tanúskodik Jézus mellett, mert Jézus valóságossá lett számára. Megszólított, lehajolt hozzád, felemelt. Betöltötte szívedet korábban nem ismert örömmel és hálával. Bűnbocsánatot hozott, szabadulást adott, céllal ajándékozott meg. Felismerted Isten Országát, Isten uralmát az életedben. Amikor mindez megtörténik, a tanú nem külső, hanem egy belső kényszer hatására cselekszik. Nem teheted, hogy nem mondod el, amit hallottál és láttál. Tudod, hogy tartozol mindenkinek azzal, amit te - egyedül Isten kegyelméből, hiszen milyen más magyarázat lehetséges? – megkaptál. „Tanúim lesztek”, mondja Jézus.
A tanú azonban, amint ezt korábban is mondtuk, nem a megérkezettség, a biztonság, a kényelem világában él. Mert olyan világban lesz Jézus tanúja, Isten országának a képviselője, amely világ gyűlöli Jézust, és nem akarja Isten uralma alá helyezni magát. A tanú, aki Isten Országáról tesz bizonyságot, ami Jézusban elérkezett, köztünk van, összeütközik e világ hatalmasságaival, erőivel, szándékaival. Éppen ezért útja gyakran az elutasítás, a gúny, sőt, lehet a szenvedés és a halál útja is. Jézus világosan mondta tanítványainak: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak...” (Jn. 15.20). A tanítványok pozíciókat vártak Isten Országában, Jézus tanúnak rendelte őket egy olyan valóságról, amit sokan minden erejükkel ellenezni, gátolni, tagadni fognak. Hogyan lehetséges ez? Hogyan születik a tanú? A hősök, a legerősebbek, sőt – kockáztassuk meg – a fanatikusok ügye ez? Ki akar magának bármiféle kényelmetlenséget a tanúságból kifolyólag? Ki az, aki nem fél Jézus nevét megvallani ott, ahol ő idegennek tűnik?
„Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek...” – ígéri Jézus. Valamint ugyanígy a Szentlélekről mondta, hogy Jeruzsálemben várják meg az Atya ígéretét. A tanítványok Isten uralmának teljességét még nem kapják meg, de annak előízét, pecsétjét, garanciáját, a Szentlelket igen. Isteni erő és hatalom száll le rájuk, ígéri Jézus, és Istennek ez a csodálatos jelenléte rajtuk, sőt bennük, átformálja őket és felhatalmazza őket a tanúságra. Megragadja őket az isteni tűz, és olyan emberekké lesznek, akiknek ég a szívük Isten szeretetétől, és ennek következtében semmi sem lesz fontosabb számukra, mint hogy mások is megismerjék Isten uralmát, szeretetének valóságát, amit Jézus Krisztusban jelentett ki. Szenvedélyes tanúi lesznek Jézusnak, még akkor is, ha ezért üldözés, sőt halál jár. És hogy ez valóban így van, annak legjobb illusztrációja a pünkösdi történet, valamint az azt követő események.
Pünkösd napján az apostolok együtt vannak, amikor hirtelen hatalmas zúgás tölti be a házat, valamint lángnyelvek szállnak le rájuk. Amint megteltek Szentlélekkel, elkezdték Isten dicsőíteni és magasztalni, mégpedig különféle nyelveken. Hogy ez nem csak valami érzéki csalódás, belülről megélt képzelgés volt, bizonyítja, hogy egy nagy sokaság futott össze, kissé megzavarodva, hiszen nem értették, hogy mi a hatalmas zúgás, valamint hogyan lehetséges, hogy az ünnepre érkező különféle nyelvű népek a maguk nyelvén hallják, értik a tanítványokat. Álmélkodásukban és zavarukban feltették a kérdést, hogy mi akar ez lenni. És míg egyesek elintézték azzal, hogy az apostolok nyilvánvalóan csak jól berúgtak, Péter előáll, és hatalmas erővel, bölcsességgel és bátorsággal tanúskodik Jézus Krisztusról.
A Szentlélek hihetetlen erővel ruházta fel őt, akinek ez volt az első nagy, tömegek előtt elmondott tanúságtétele. Nyilvánvaló, hogy azt mondja, amit hallott és látott: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk.” Eddig is tudta, hogy Jézus feltámadt, hiszen találkozott vele. De ilyen bátorsággal nem tudott volna kiállni mindenki elé. Miért kellett ehhez bátorság?
Figyeljük szavait: „A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek ... ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.” A sokaságot, amely nemrég még kórusban kiáltotta a „feszítsd meg-et”, azzal szembesíti, hogy Isten küldöttét ölették meg. A sokaság mögött pedig ott áll a korabeli vallásos és politikai hatalom, akik nemcsak félretették Jézust az útból, legalábbis úgy vélik, de minden érdekük azt kívánja, hogy a Jézus ügy nehogy újra „üggyé” legyen. Azaz mindent meg fognak tenni, ami csak lehetséges, azért, hogy a kibontakozó mozgalmat elfojtsák. Talán érezzük, hogy ebben a helyzetben micsoda bátorság kell ahhoz, amit Péter cselekszik. Nem számol a következményekkel, esetleges veszélyekkel. El kell mondania, amit hallott és látott. Nem tarhatja a magáénak. Úgy van, amint Jézus mondta: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...”. Péter a Lélek kitöltetése által tanú lett.
Ez az erő azonban nemcsak bátorságában, hanem érvelése világosságában is megmutatkozott. Péter, az iskolázatlan és írástudatlan ember, a Lélek mindent megvilágosító jelenléte által úgy idézi az ószövetségi irásokat, és úgy alkalmazza azokat a megfeszített és feltámadott Jézusra, hogy mindenki csodálkozik. Amikor később, Jánossal együtt, elfogják a nagytanács tagjai, mert egy gyógyítás után az egész népnek újra hirdeti Jézust, majd kihallgatják őket, a vallásos vezetők is csodálkoznak szavainak világosságán, bölcsességén, és ilyen értelmű erején.
A Lélek tesz tanúvá. A Szentlélek az, aki részesít bennünket Jézus Krisztusban. Ő az, aki megnyitja a szíved, és megnyitja a szád, valamint olyan cselekedetekre indít, amelyek Jézusról tanúskodnak. A Szentlélek az, aki belekeresztel Krisztus halálába és feltámadásába. Ő tesz eggyé Jézus Krisztussal, és teszi ma valósággá azt, amit a keresztségben, ti konfirmandusok, ígéretben kaptatok. Hogy Isten Jézus Krisztusban eljegyzett benneteket a magáénak, és ezt már akkor megtette, amikor ti még mit sem tudtatok róla. A vízzel történő keresztség ígérete, hogy Krisztussal együt meghaltatok és feltámadtatok egy új életre, a Lélek eljövetelekor, hitetek nyilvános megvallásakor valósággá lesz. Krisztushoz tartoztok, Krisztusban vagytok elrejtve, Krisztus lakozik benneteket.
„Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...” Mi a határa a tanúságnak? Meddig terjed, amivel Jézus megbíz bennünket? Hol van, mikor van az, ahol vagy amikor már nem kell tanúnak lenni? Jézus így fogalmaz: „Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” A tanúságnak nincs határa. Sem térben, sem időben. Bárhol vagy, bármilyen helyzetben, bármikor, igaz, amit Jézus mond: Tanúim lesztek. Nem gondolom, hogy Péter, vagy a többi apostol Jézus ezen szavai hallatán azonnal elkezdte tervezni, hogyan jut el a föld végső határáig. Talán még az országukat sem hagyták el korábban sohasem. Talán is meg is lepődtek Jézus szavain. De egyet bizonyosan tudtak: az ő életük már Jézusé, és ezért mindig és mindenhol tanúi. Tanúi, amikor engedelmeskednek neki. Tanúi, amikor hirdetik Jézust. Tanúi, ahogy családi életüket élik. Tanúi a munkahelyükön. Tanúi az iskolában. Tanúi, amikor mártíromságot szenvednek. Tanúi – hiszen ez egyfajta negatív tanúság – amikor szégyent hoznak rá. Amikor letagadják az Urat. Amikor hibáznak, kudarcot vallanak. Hiszen akkor is őhozzá tartoznak.
A konfirmációban ill. a keresztségben való részesedésben ezt az elhívást kapjátok: tanúim lesztek. Az ígéret hozzá: Szentlelket és erőt kaptok. Isten adja meg nektek, akik ma hitvallást tesztek, valamint mindannyiunknak, akik az úrvacsorai közösségben megújítjuk a Jézus Krisztussal való szövetségünket, hogy mindvégig hűségesek legyünk ahhoz, aki ránk bízza az ő ügyét, országának megélését, a róla szóló tanúságot. ÁMEN!
Lovas András

A múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy ezt a parancsolatot Isten elsősorban Izrael középgenerációjának címzi. Azokat szólítja meg, és hívja a szülők tiszteletére, komolyan vételére, akiknek felmenői már nem produktív, nem aktív tagjai a népnek. Szó esett arról, hogy egy társadalom életében az idős emberek komolyan vétele, a velük való törődés, az irántuk való gondoskodás és megbecsülésük a társadalom jövőjének a záloga. Amelyik közösség figyelmen kívül hagyja az időseket, az nem fog hosszú ideig élni a földön, amit Isten kijelölt a számára. Szembenéztünk azzal is, hogy a szüleink iránti tisztelet kérdése nem ritkán mély fájdalmakat szakít fel bennünk, mert szüleink nem tettek mindig eleget ennek az Istentől való hivatásnak. Isten mégis meglátogat gyógyító, megbocsátó kegyelmével, hogy életünket terhektől megszabadítsa és úgy formálja, hogy uralmának jele és előíze legyünk a mai társadalomban.
Most gyermekeinkre nézve tekintünk bele az ötödik parancsolatba: „Tiszteld apádat és anyádat...” Mire hív ez bennünket, gyermekeket nevelő szülőket? Mi az a viselkedés, hozzáállás, ami elősegíti, hogy gyermekeink szüleiket tisztelő, valamint tágabb értelemben a felnőtteket tisztelő, más embereknek tiszteletet adó felnőtté növekedjenek? Hiszen nyilvánvaló, hogy abból, hogy valaki ezt a parancsolatot megköveteli, még nem fognak a tekintélyhez egészségesen viszonyuló gyermekek és majd felnőttek formálódni. Mint ahogy számunkra, Jézus követői számára az is egyértelmű, hogy a minden tekintély elutasítása, az ötödik parancsolat figyelmen kívül hagyása, mint ami már réges-rég csak a múlthoz tartozik, szintén nem járható út. Mint Jézus Krisztus követői, hisszük, hogy a tekintély megfelelő tisztelete, valamint az igazi szeretet és szabadság nem zárják ki, sőt inkább feltételezik egymást. Ez a meggyőződésünk pedig éppen abból a személyes és valóságos kapcsolatból fakad, amelyet hitnek nevezünk. Isten iránti tiszteletünk, tekintélyének elfogadása együtt jár azzal a kimondhatatlan szeretettel, amelyről a Szentlélek tesz bizonyságot a szívünkben.
Istennek szeretete és tisztelete szoros összefüggésben van az ötödik parancsolattal. Amikor Isten arra hívja megváltott népét, hogy a gyermekek tiszteljék szüleiket, önmaga tiszteletére is hív. A szülői hivatás Istentől való hivatás. Mint szülők, Istentől kaptuk a megbízást, hogy gyermekeink felé képviseljük atyai gondoskodását, és anyai, gyengéd szeretetét. És miközben ezt jól-rosszul megéljük – tetszik, nem tetszik – Istent képviseljük gyermekeink felé. Nem csak a szülők, vagy más tekintély egészséges tiszteletét kell, hogy gyermekeink megtanulják a családban, hanem Isten tiszteletének, szeretetének az első magjai is itt hullanak szívükbe. Mindez arra hív bennünket, hogy komolyan és őszintén Isten elé álljunk: Mit kér tőlünk, mint szülőktől az Úr akkor, amikor népe elé adja az ötödik parancsolatot: „Tiszteld apádat és anyádat...”? Hogyan lehetünk olyan szülők, akiknek gyermekeiben megérik ez a tisztelet?
I. A kihívás
Először beszéljünk a nehézségekről! Olyan korban élünk, amit Pál apostol a lekcióban olvasott szavai jól jellemeznek. Az emberek „önzők, pénzsóvárak, ... dicsekvők, gőgősek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent.” (2Tim. 3.2-4) Nem az a különbség egyik és másik kor között, hogy mindezek megjelennek-e bennünk, hiszen Jézus semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mi lakik az ember szívében (Mk. 7.20-23), és ha kicsit is őszinték vagyunk, mi ezt nagyon jól tudjuk. Az igazi kérdés az, hogy mindezeket teljesen természetesnek, helyénvalónak találjuk a társadalomban, sőt, esetleg büszkén valljuk, vagy pedig a közösség rossznak ítéli az ilyet. Míg bizonyos kultúrákban a mai napig nem kérdőjeleződik meg a szülők tisztelete, a nyugati világban ez nem magától értetődő. Ebben a helyzetben különösen is nehéz olyan szülői magatartást és gyakorlatot követni, amely a tisztetel kialakítását segíti elő. De honnan a tekintélyellenességnek e hatalmas árja?
Ross Campbell, amerikai pszichiáter gondolatmenetét követem. Campbell a következőképpen vázolja fel a társadalmunkat elborító, lassan ellehetetlenítő tekintélyvesztés és erőszak működését. A tekintélyellenes, lázadó magatartás a gyermekkorban alakul ki. Ennek legfőbb oka gyermekeink haragja, valamint az, hogy nem tanulják meg haragjukat megfelelően kezelni. A harag oka pedig nem más, mint az igazi szeretet hiánya. Mi, szülők, nem fejezzük ki megfelelő módon gyermekeink felé feltétlen szeretetünket.
Az a társadalom, amelyben élünk, látszólag nagyon gyermekcentrikus, szerető, elfogadó, toleráns, de csak látszólag. Sokkal többet engednek meg a gyerekeknek, mint korábban, sokkal többet kapnak a gyerekek anyagiakban, mint amit legtöbben kaptunk, akik ma szüleik vagyunk. Több szabadság, több lehetőség, kevesebb fegyelmezés – nem szabadabb a gyermek, nem több szeretetet kap, mint egy olyan korban, amely sokkal több korlátot állított? Azt kell, válaszoljuk, hogy nem. Az abszolút megengedő, korlátok nélküli hozzáállás a szülő részéről nem a szeretet, hanem leggyakrabban a tehetetlenség, máskor a nemtörődömség jele. Egyrészt elvétettek a fegyelmező eszközök, hiszen mindazon ideológiák következtében, amelyek szerint a gyermek személyiségét hagyni kell korlátok nélkül kibontakozni, elbizonytalanodtak a szülők. Másrészt sokkal több figyelmet és energiát követel bizonyos korlátok tudatos felállítása és következetes betartása, mint ha egyszerűen csak nem veszünk tudomást arról, amit gyermekünk mond vagy tesz (vagy éppen nem tesz). A mai társadalom, minden látszólagos vonása ellenére, nem figyel a gyerekekre, sőr, a gyerekek egyre inkább kiszorulnak életünkből. A legtöbbünk életének ritmusa nem igazodik a gyerekek szükségleteihez. Sokaknak a gyerek egyre inkább csak gond, csak nyűg, amit a legbölcsebb elkerülni. Campbell írja: „Nem igaz többé, hogy [a gyermekek] adnak értelmet életünknek, hogy bennük látjuk a jövő reménységét, hogy megédesítik az életünket, és erőt adnak a küzdelmeinkhez. Ahogy a társadalom egyre inkább a felnőttek kiváltságaira összpontosít, a gyermekek mind jobban vesztesekké válnak.” (Dühöngő ifjak, 21. o.) Csak gondoljuk végig, hogy micsoda háborút vívnak a gyerekek normális fejlődése ellen a TV, a reklámok, amelyek vágyaikat és kívánságaikat célozzák meg, az az oktatáspolitika, amely tudatosan kihátrál abból, hogy bizonyos dolgokat jónak, másokat rossznak nevezzen, és folytathatnánk a sort...
De nem azért vagyunk együtt, hogy a külvilágot egyfajta hamis önelégültséggel kritizáljuk, mintha mi nem ebben a világban élnénk, és mintha minket nem formálna nagyon erősen ez a társadalmi kontextus. Sokkal inkább azért, hogy feltegyük a kérdést: mire hív bennünket Isten ebben a helyzetben?
II. A felszólítás
A következőkben Pál apostol szavaira fogunk figyelni, aki – amikor a szülő és gyermek kapcsolatra nézve idézi az ötödik parancsolatot, a következőt teszi hozzá: „Ti apák pedig ne ingereljétek a ti gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef. 6.4)
Már maga az a tény, hogy az apostol nem csak a gyermekek, hanem a szülők kötelességét is hangsúlyozza, hatalmas jelentőségű az ő korában. A római családban az apa ég és föld ura volt, akinek gyereke haláláig engedelmességgel tartozott Az apa az egész család felett korlátlan hatalommal bírt, amely nem csak a büntetésben mutatkozott meg, de arra is joga volt, hogy az újszülött életét elvegye vagy gyermekét rabszolgának eladja. Ebben a helyzetben Pál arra inti a szülőket, akik Krisztusban új életet kaptak, hogy ne éljenek vissza ezzel a tekintéllyel, ne ingereljék, bosszantsák gyermekeiket. Az apostolnak van annyi ismerete, hogy tudja, a szülői tekintéllyel milyen könnyen össze lehet törni, meg lehet nyomorítani egy gyermeket. Irreális elvárások, megalázás, kegyetlen szigorúság, értelmetlen feladatok mind-mind kimerítik azt, amitől az apostol óvja a szülőket. Arra hívja őket, hogy a gyermekeikkel való kapcsolatra nézve is Jézus Krisztusra tekintsenek.
Ha korábban azt mondtuk, hogy a gyerekek haragja áll a tekintélyellenesség mögött, ami meg a szeretethiányból fakad, akkor most elsősorban azzal nézzünk szembe, ami a mi viselkedésünkben gyermekeink haragját kiváltja. Az egyik legnehezebb gyermekeink számára a mi feszültségünk, haragunk elhordozása. Hányszor történik az, hogy munkahelyi, vagy más helyzetből fakadó feszültségünk, haragunk gyermekeinken csattan, azokon, akik egészen védtelenek ennek kezelésében? De ha éppen ők hoztak ki a sodrunkból, akkor is igaz, amit Campbell így fogalmaz: „A felnőttek hatalmi pozícióban vannak, amikor levezetik haragjukat. A gyermekek viszont függő helyzetben kénytelenek megtenni ugyanezt, úgy, hogy közben nem is képesek fölfogni a problémát a maga teljességében. ... Mivel a gyermekek védtelenek a szülők haragjával szemben, fájdalmuk, sértődöttségük és csalódottságuk mélyen beléjük ivódik, és megmérgezi őket.” (14. és 38. o.) Nem ingerelni a gyermekeinket azt jelenti, hogy nem élünk vissza a hatalmi helyzetünkkel, hanem úgy tekintjük őket, mint akiket Isten egy időre ránk bízott, hogy őt képviseljük feléjük.
Gyermekeink ingerlése az is, ha folyamatosan elvárások alá helyezzük őket, és nem tudunk elégedettek lenni az eredményeikkel. Ha nem érzik, hogy elég, amit tesznek, valamint, hogy szeretetünket nem a teljesítményükhöz (iskolai, viselkedésbeli, sport, stb.) mérten adjuk. Ha folyamatosan azt érzik, hogy csak akkor kapnak szeretetet és elfogadást, ha jól teljesítenek, egyre több fájdalom és harag gyűlik szívükben. Ha elégedetlenségünket gúnnyal és mások összehasonlításával fejezzük ki, még súlyosabb a helyzet.
Pál azonban nem csak annyit mond, hogy ne ingereljük őket, hanem azt is, hogy neveljük őket az Úr tanítása szerint. Ha pozitívan akarjuk megfogalmazni, mire van szüksége gyermekeinknek, ahhoz, hogy ne a harag gyűljön fel bennük az elhanyagoltság érzése miatt, akkor az a szeretet. Persze minden szülő azt mondja, hoyg szereti a gyerekét. Campbell azonban felhívja a figyelmet arra, hogy míg a szülők beszéd-központúak, azaz szavakból értenek, a gyermekek viselkedés-központúak, azaz nem azt tudják, amit mondanak nekik, hanem azt, amit éreznek. „Csupán azt tudják, amit éreznek.” – fogalmaz Campbell (33). Ez pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy nem elég, hogy tudjuk, szívünk mélyéből szeretjük a gyermekeinket, ők csak akkor fogják tudni ezt, ha újra és újra átélik a velük töltött időben, a törődésben, a rájuk irányuló figyelemben. Miközben rohanunk dolgaink után, és tudjuk, nagyon szeretjük őket, és még hangot is adunk ennek, a gyermekeink mégis azt érzik, hogy nem szeretjük őket, mert nincs rájuk időnk, nem fordítunk rájuk kellő figyelmet. Az Úr tanítása szerinti nevelés alapja, hogy szeretetünket kimutatjuk, megéljük a velük való kapcsolatban. (Ezen a ponton láthatjuk, mily erősen összetartozik a nyugalom napjának megszentelése a szülők tiszteletével, hiszen a nyugalom napja éppen ennek a családdal együtt töltött időnek is teret ad.)
Mindehhez hozzátartozik a szeretetben való fegyelmezés és intés, ami elengedhetetlen ahoz, hogy a gyermekek biztonságban és tiszteletet tanulva nőjenek fel.
Mindezek bennünket, szülőket komoly bűnbánatra hívnak. Nem hiszem, hogy van köztünk olyan szülő, aki úgy érzi, hogy nem vétkezett a gyermekei ellen, ha mással nem, a múlasztásaival. És jó is, ha Isten Lelke a szívünkre terheli most a gyerekeink iránti felelősségünket, és rámutat türelmetlen, vagy erőszakos, vagy éppen túlzottan engedékeny, de mindenképpen szeretetlen magaviseletünkre. Engedjük, hogy megtörjön a szívünk, látva, hogy mennyi terhet hordoznak gyermekeink a mi bűneink, nyomorúságaink miatt. És fordítson ez bennünket az Úr Jézus Krisztushoz, hogy ő szabadítson meg, formáljon át minket, bocsásson meg nekünk, és kegyelmével pótolja ki hiányosságainkat és elrontott dolgainkat a gyermekeink életében. Kérjük, hogy adjon türelmet, önuralmat indulataink felett. Szabadítson meg a teljesítmények elvárásától. Plántálja belénk szeretetét, gyengédségét, hogy azt adjuk tovább. Adjon eltökéltséget és reménységet arra, hogy olyan apák és anyák lehessünk, akiknek gyermekei nem csak bennünket, de Istenünket is szeretni és tisztelni fogják.
Végezetül tegyük fel a kérdést: mire hívja az ötödik parancsolat jelen megközelítése azokat, akiknek nincsenek velük élő gyermekeik?
Istennek ugyanezt a kegyelmét kérjük azoknak, akiknek már felnőttek a gyermekei. Adjunk hálát, ahol az szépen történt és érezzünk együtt azokkal, akik most bűnbánatot kell, hogy tartsanak. Fedje be őket a mi Urunk bűnbocsátó kegyelme, és adjon reménységet minden körülmények között.
Akiknek nincsen gyermekük, szintén megszólíttatnak ma. Először is gondolkodj el, hol vannak körülötted kisgyermekek, akiknek az életére, fejlődésére, szeretettapasztalatára döntő hatással lehetsz. Vannak körülötted gyermekek, a tágabb családban, a gyülekezetben, vagy más barátok között. A mai társadalomban a nagycsaládi közösségek széthullóban vannak. Ennek részben oka a társadalmi mobilitás (gyakran nem ott lakunk, ahol családunk), az egyre gyorsabb élet, amely egyre kevesebb idővel jár, valamint a feloldatlan konfliktusok sokasága. Hihetetlen nagy áldás lehetsz olyan szülőknek, és gyermekeiknek, akiknek nagyon nehezére esik a kellő időt és figyelmet megadni a gyermekeiknek. Egy jó barát, egy nagynéni, egy keresztanya- vagy apa, egy „pótnagymama” áldott forrása lehet annak, hogy ezekben a családokban a gyerekek szeretetet, figyelmet kapjanak. Ha bevállalod barátaid gyermekeit egy estére, egy napra, egy hétvégére, nem csak a gyermekek kaphatnak sokat, de a megfáradt szülőket is hozzásegítheted ahhoz, hogy megújult szeretettel forduljanak gyermekeik felé. Bárcsak egyre több ilyen kapcsolat alakulna, formálódna gyülekezetünkben!
Egy másik dimenzió a generációk közötti kapcsolat kérdése. Az idősebb emberek gyakran panaszkodnak, hogy nem kapnak megfelelő tiszteletet a fiataloktól, és ez gyakran nem mindennapi alap nélkül való. Megélhetjük ezt a családban, de a gyülekezetben is. Ha úgy érzed, hogy erős benned ez az elvárás a fiatalabbak felé, sőt, akár – ha őszinte vagy – felismered, hogy haragot táplálsz a szívedben irántuk, a mai ige nem megerősíti ezt az elvárást, és nem igazolja haragodat! Sőt, inkább neked szegezi a kérdést: Te milyen lelkülettel vagy, valamint mit teszel annak érdekében, hogy a körülötted élő fiatalok tisztelettel forduljanak feléd? A szeretet lelkülete árad-e ki belőled, vagy sokkal inkább csak az elvárásoké és elégedetlenségé? Döbbenetes látni, hogy vannak nagyszülők, akik nagy szeretettel tudnak lenni kamasz unokáik iránt, akik, még ha otthon lázadnak is, nagyszüleiknél szabadságot tapasztalnak, és rajonganak értük. De az is igaz, hogy gyakran éppen ebben a viszonyban van hihetetlen meg nem értés és szeretetlenség – mind a két irányba.
Jöjjünk hát mindazzal, amire Jézus rámutatott életünkben, ő elé. Hozzuk kudarcainkat, bűnbánatunkat, megtört szívünket, és vegyünk tőle bocsánatot, gyógyulást és reménységet. Ámen!

Ha apánkra és anyánkra gondolunk, édes szüleinkre, vagy éppen nevelő szülőkre, legtöbbünkben mély érzések jelennek meg. Szülők és gyermekek kapcsolata, amit a szabadító Isten az ötödik parancsolatban Izrael elé tár, nagyon összetett kérdés. Freud óta tudjuk, hogy egész személyiségünk alakulásában milyen meghatározóak szüleink. El nem múló, mindent meghatározó lenyomatot hagytak bennünk – és mi még csak nem is kértük ezt. Mégis, bizonyos értelemben velünk vannak, bennünk vannak – ha máshogy nem, éppen hiányuk által. Ugyanakkor nemcsak az egyén, hanem a közösség, a társadalom szintjén is alapvető az 5. parancsolat témája, a generációk egymáshoz való viszonya. Egy társadalom élete, egészsége, jövője nem független attól, hogy mit kezd időseivel, és mit tanulnak meg ebből a ma még gyermekek.
I. Mit kíván Isten az ötödik parancsolatban?
„Tisztelt apádat és anyádat...” – gyakran úgy halljuk ezeket a szavakat, mint amelyek elsősorban a gyerekeket szólítják meg: legyetek engedelmes gyerekek, ne lázadjatok a szüleitek ellen. Talán apaként, anyaként egy-egy nehéz otthoni helyzetben végigfut a fejünkben: tiszteld apádat és anyádat... Közben pedig elgondolkozunk, hogy valami alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest. Mások pedig éppen hogy kritikával illetik az efféle gondolatot: miért áll Isten a szülői tekintély oldalára a gyerekekkel szemben, amikor a szülői visszaéléseknek se szeri, se száma? Egyre több szó esik a szülői – szóbeli, vagy tettleges – agresszióról, valamint a gyermekek jogairól. Nem valamilyen végzetes tradícionalizmus az ötödik parancsolatot emlegetni ma? Vagy nem éppen a gyengeség és tehetetlenség jele, hiszen ahelyett, hogy megkeresnénk a szülő-gyermeki kapcsolat nem tekintélyelvű modelljeit, egy régi, letűnt kor világát próbáljuk visszahozni, valamint a magunk tehetetlenségét palástolni ezzel a bibliai igével?
Mindezen kérdések fényében először is azt kell látnunk, hogy ez a parancsolat nem a kisgyerekeket szólítja meg elsősorban, amint az előző, valamint a következő igék sem. Izrael népének a felnőttjeit, a középgenerációt címzi Isten, hiszen ők is szüleik gyermekei. A parancsolat elsősorban nekik szól – az idős szülőkkel való összefüggésben. (Következő héten fogunk beszélni a szülő-kisgyermek kapcsolatról is ennek az igének a fényében.)
„Tisztelt apádat és anyádat...” – Pontosan és konkrétan nem írja körül a parancsolat, hogy mit ért e felszólítás alatt. A „tisztel” ige rokonságban van a „dicsőség”, valamint a „súly”, „súlyos” szavakkal. Az ellentéte valakit „könnyűnek tartani”, más szóval megvetni, figyelmen kívül hagyni, sőt, átkozni. Mit jelent „súlyosnak tartani”, tisztelni az idősödő szülőket?
Isten a nyugalom napjának megszentelése által emlékezteti Izraelt arra, hogy az ember értéke nem hasznosságán, teljesítőképességén áll. Ugyanezt erősíti meg az ötödik parancsolat: „az apák és anyák nemzedéke nem addig hasznos és értékes, amíg a közösség számára munkaképes, hanem akkor is, amikor gondoskodás illeti meg.” (Szűcs Ferenc, Etika, 194.) A gyermekek egykor teljese mértékben a szüleiken függtek, majd felnőve, szüleik élete, jóléte függ egyre inkább a felnőtt gyermekeiken. A felnőtt gyermekek tisztelettel kell, hogy viszonyuljanak szüleikhez.
Vajon ezzel Isten azt mondja, hogy minden szülő úgy töltötte be szülői hivatását, hogy tiszteletet érdemel érte? Vagy egy szülőnek mindig igaza van? Mi ennek a tiszteletnek az alapja? Miért törődjön, figyeljen, legyen tisztelettel valaki olyan szülő vagy szülők felé, akik irányába negatív érzései vannak? Miért követeli ezt meg az Úr attól a néptől, amelyet megszabadított, és amellyel szövetséget kötött? Erre a kérdésre ad választ a parancsolat másik fele: „hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” Az atyákról elfeledkező nemzedék gyökértelen, és így jövő nélküli lesz. Akik megvetik az őket megelőző generációt, maguk is hasonlóban részesednek majd. Nem valamiféle isteni igazságszolgáltatás révén, hanem a generációk egymásra utaltsága és egymásra való hatása következtében. Amennyiben a gyerekek azt látják, azt tanulják, hogy az idős emberek már mit sem érnek, felnőve maguk is így bánnak szüleikkel. Ha azt látják, hogy szüleik életét az - esetleg talán jogos - harag, bosszú indulata határozza meg a nagyszüleik iránt, maguk is így fognak tenni. Az ötödik parancsolat a társadalomban a generációk együttélését, összetartozását, és ezzel a közösség fennmaradását hivatott biztosítani.
 II. Mire hív bennünket ma az ötödik parancsolat?
A tízparancsolatnak ez az igéje sokakban egészen mélyről szakítja fel a „miért” kérdését. Tiszteljem apámat és anyámat?! De hogyan tudnám tisztelni őket, amikor soha nem éreztem, hogy igazán szeretnek és elfogadnak? Miért tiszteljem, ha nem adták meg azt, amire igazán szükségem lett volna? Fájdalmas emlékek tódulnak eléd. Hogyan tiszteljem alkoholista édesapám? Hogyan tiszteljem őket, amikor nem voltak hűségesek egymáshoz? Amikor kudarcot vallottak a gyermeknevelésben? Amikor nem vitték semmire sem? A sort a végtelenségig folytathatnánk. Mit kezdjünk ezzel a parancsolattal, ha apánk, vagy anyánk felé semmiféle tiszteletet nem tudunk még csak elképzelni sem? Ha kizárólag a harag, a düh, a keserűség, a csalódottság érzései jelennek meg bennem, amikor rájuk gondolok?
Mit kezdjünk ezzel a parancsolattal, ha már rég késő? Talán évek óta nincs kapcsolatunk, vagy a kapcsolatunk megmerevedett a maga felszínességében. Talán már rég meghalt az, akinek fájdalmas emléke most is eléd jön. Sokan érzik úgy, hogy őket nem érinti, nem érintheti ez az ige. Ilyet még Isten sem kérhet, hagyjuk meg ezt azoknak a „normális” családoknak, amelyek élete nem volt teli ilyen és hasonló rémtörténetekkel. Szeretnénk kikerülni ezt a kérdést, továbbsiklani e nehéz dolgok felett. De Isten, ezzel az igével, szembesít minket. Nem azért, hogy elítéljen, nem azért, hogy önmagáért szakítson fel sebeket, hanem hogy gyógyulást kezdjen életünkben, családunkban.
A „tiszteld” felszólítása tehát akkor is áll, ha ez különösen is nehéz, vagy lehetetlen. Hogyan fogjunk hozzá ahhoz, hogy Isten igéjének engedelmesek legyünk? Először is tudatosítsuk az érzéseinket. Sem önmagunk, sem Isten előtt ne akarjuk a haragunkat, fájdalmunkat, keserűségünket elfojtani. Mint olyan emberek, akiket Isten Jézus Krisztusban megváltott a magáénak, akik megtapasztaltuk a bűnbocsánat kegyelmének erejét, akikre az Atya kiárasztotta Szentlelkét, akik megkóstolhattuk Isten atyai szeretetét, bizalommal tárhatjuk fel neki azt, amit apánk vagy anyánk iránt érzünk. Nem kell rejtegetni, nem kell szégyellni. Ahogy Istennek feltárjuk mindezeket, úgy kezdjük is el elengedni a negatív érzéseket, a haragunkat, a keserűségünket, a vádjainkat. Kérjük, hogy szeretetével jöjjön a szívünkbe, gyógyítson, pótolja ki a hiányokat. Idővel eljön, hogy felismerjük, meg kell bocsátanunk szüleinknek. Jézus Krisztusra nézve, a bennünk lakó Szentlélek segítségével és vezetésével, egészen konkrétan mondjuk ki imádságban, hogy miért bocsátunk meg nekik. Nevezzük néven, amit tettek, vagy éppen nem tettek, és engedjük el annak a jogát, hogy ezek miatt nehezteljünk rájuk. (Mindehhez szükséges lehet egy lelkipásztor vagy lelkigondozó segítsége.)
Mindeddig még semmi konkrét lépést nem tettünk szüleink felé, de mégis elindultunk a „tiszteld apádat és anyádat...” irányába. Ugyanakkor látnunk kell, hogy Isten konkrét tetteket kíván a népétől, amelyeket a fenti belső gyógyulási, megbocsátási folyamat adott esetben meg kell hogy előzzön, de nem helyettesíthet. (Sőt, egy ponton túl a konkrét lépések lesznek a gyógyulási folyamat részei.) Mi az a tisztelet, amit a parancsolatban Isten kíván?
Nyilvánvalóan nem a kisgyermek engedelmességéről van szó, nem arról, hogy a gyermek a szülő élete végéig mindenben engedelmes kell hogy legyen. Talán akkor tudjuk leginkább körvonalazni, mit jelent az idős szülőket tisztelni, ha elgondolkozunk az idős emberek helyéről társadalmunkban.
Ha a szülők tiszteletének parancsa azt hordozza magában, hogy a munkára nézve már nem hasznos, vagy értékes ember is megbecsülést, törődést, gondoskodást kapjon, és így a társadalom értékes tagjának számítson, érezzük, hogy a kor, amelyben élünk, nincs különösebben a segítségünkre. Sokkal inkább értékeli a hatékonyságot, a gyorsaságot, sokkal inkább elvarázsolja a mindig újabb és újabb, semmint fontosnak tartaná a régi tapasztalatokat, vagy tanulni akarna a régmúlt időkből. Ennek részben az az oka, hogy olyan gyorsan változik a technika, és ezzel az egész társadalom, hogy az egymást követő generációk életmódja között sokkal nagyobb a különbség, mint évszázadokkal korábban. Akkor jó esélye volt egy fiatalnak arra, hogy ugyanazt az életet fogja leélni, mint a nagyszülei. Ma egészen biztos, hogy már a gyermekeink is egy egészen más világban lesznek felnőttek, mint amiben mi élünk. Ebben a helyzetben az idős emberek kevésbé értik az őt követő generációk életét, amely generációk pedig kevésbé akarnak építeni az idősebbek tapasztalataira. Az idős emberek sokkal inkább a perifériára szorulnak a mai társadalomban, mint korábban. A nekik adott tisztelet, megbecsülés, értékelés elfogyóban van.
Ebben a helyzetben a tisztelet sokszor nem jelent mást, mint hogy megpróbálunk szembenállni azzal, amit e világ alakít ki bennünk is. Negatívan megfogalmazva, a következőket feltétlen magába foglalja: Ne felejtsd el! Ne hanyagold el! Ne nézd le! – mondván, ő már nem tud semmit. Akiknek különösen fájdalmas szüleire gondolni: ne állj bosszút! Ne hagyd magára azért, mert egykor ő is magadra hagyott. Tisztelni, azaz súlyosnak tartani idős szüleinket, azt is jelenti, hogy elhordozzuk a terhüket. Látogatás, törődés, meghallgatás, gondoskodás mind belefoglaltatik abba, amit Isten ebben a parancsolatban kér. Ennek fényében gondoljuk át, hogyan viszonyulunk szüleinkhez, és az idős emberekhez a környezetünkben. Amiben Isten egyértelművé teszi számunkra, hogy híjjával találtatunk annak, amit az ötödik parancsolatban elvár, változtassunk. Találjuk meg a módját annak, hogyan fejezhetjük ki tiszteletünket azoknak az idős szülőknek, de nemcsak szülőknek, hanem rokonoknak, gyülekezeti tagoknak, ismerősöknek, akik talán folyamatosan abban élnek és azzal küzdenek, hogy ők már nem fontosak, nem értékesek, nem hasznosak.
Végezetül irányítsuk a figyelmünket az Úr Jézus Krisztusra. János evangélista örökíti meg azt a mozzanatot Jézus kereszthalálában, ami a szülők iránti tiszteletnek gyönyörő és sokatmondó példája. Jézus már hosszú ideje szenved a keresztre szegezve. Előtte megkorbácsolták, kigúnyolták. Erejének legvégén tart, iszonyú kínok közepette. Ugyanakkor itt viszi véghez küldetése legnagyobb tettét, az egész teremtett világ megváltását. Iszonyatos szenvedés, hatalmas cselekedet. Mindeközben meglátja a keresztet körülvevő asszonyok között anyját, Máriát. Azt, aki méhében hordozta, megszülte, táplálta, felnevelte. Anyját, aki hitt benne, bár nem volt mindig megértő azzal, amit Jézus tett (Mk. 3.31-35). Tudja, hogy Mária jövője teljesen bizonytalan a világban, mint az özvegyasszonyoké általában. Ezért gondoskodik róla. Rámutat Jánosra „Asszony, íme a te Fiad!” Majd anyjára mutatva szól Jánosnak: „Íme, a te anyád!” És ettől kezdve János viseli gondját az idősödő szülőnek, akinek elsőszülött fia meghalt.
Jézus Krisztus halála, és majd feltámadása, minden megbékélés és gyógyulás igazi forrása és lehetősége. Miközben meghal, hogy bocsánatot szerezzen minden a hivatásában kudarcot valló apának és anyának, valamint minden lázadó, szüleiket megvető és gyalázó fiúnak és leánynak, saját édesanyjáról gondoskodik. Miközben halálával megbékélést szerez Isten és ember között, valamint az egymást követő generációk között, utolsó lehelletekor is van ereje, ideje, figyelme, hogy az ötödik parancsolat szerint járjon el.
A héber Szentírás, az Ószövetség a következő mondatokkal záródik: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal. 3.24) Ezt cselekszi ma Jézus Krisztus, a Szentlélek ereje által, közöttünk. Eléd tartja az ötödik parancsolatot, majd magához hív: itt vagyok, hogy megbocsássam keményszívűséged. Eljöttem, hogy gyógyulást hozzak fájdalmaidra. Veled vagyok, hogy elmenj, és valóságos tettekkel mutasd ki tiszteleted szüleid és más idősök felé. És azért teszem mindezt, hogy áldást nyerjen benned az a világ, ami elfeledkezett törvényemről. De te „tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” ÁMEN!

Az első három parancsolatban a szabadító Isten kizárólagos igényét közölte népével, Izraellel, amelyet a rabszolgaságból és pusztulásból mentett ki. Egyedül ő az Isten, ne legyen Isten népének idegen Istene. Őt, az egyetlen Istent meg ne próbálják kiábrázolni, és így korlátozni, magukhoz kötni. És bár kijelentette önmagát, a nevét, nem élhetnek vissza ezzel az ajándékkal, nem ragaszthatják az Úr nevét mindenféle ügyek mellé – saját hasznukra. Izrael az Úrban, és egyedül az Úrban, valamint az ő hűségében kell, hogy bízzon.
A negyedik parancsolatban Isten tovább alakítja, formálja népnek életét. Megszabadította őket Egyiptomból, valamint ő vezeti Izraelt egy új otthon, egy új ország felé. Azonban Izrael életének olyanná kell formálódnia, hogy visszatükrözze annak szándékait, aki azért választotta őket a magáénak, hogy „papok királysága” legyenek. Egy olyan nép, amely Isten és a többi népek között közvetít. Isten missziói népe.
A nyugalom napjának megtartása alapvető intézmény Isten népe életében. Isten népét a sabbath (hogy miért vasárnap, és nem szombat, arra később visszatérünk) megtartása lényegileg formálja és köti az Úrhoz. Figyeljük meg, hogy az olvasott szöveg szerint is a a hetedik nap nem pusztán, vagy nem elsősorban Izraelé, hanem „az Úrnak nyugalomnapja.” Istenhez tartozik, és így ennek megtartásával Isten népe Istentől formálódik, Istenhez kötődik. A nyugalom napjának a parancsolatban követelt megtartása, mint külső intézmény vagy forma nagyon mély és lényeges jelentést hordoz. Hogyan formálja Isten az ő népét azzal, hogy a nyugalom napjának megtartására hív minket? Milyen ajándékot rejtett el Isten a vasárnapban mindannyiunk számára? Hogyan lehetünk a szó igazi, és nem pejoratív értelmében, vasárnapi keresztények, egy olyan közösség, amely arról ismerszik meg a világban, hogy legmélyebb szinten formálja, amit a nyugalom napján tesz, illetve nem tesz?
I. Mi a jelentősége a nyugalom napja megtartásának?
A tízparancsolatban a következő magyarázatot olvassuk: „Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját!” Ez a magyarázat a teremtés történethez vezet vissza bennünket. Mit tesz Isten a hetedik napon? Miért pihen meg Isten minden munkájától? Nyilvánvaló, hogy nem az a válasz, hogy azért, mert elfáradt. Nehezen lehetne ezt értelmezni az Úr vontakozásában, még akkor is, ha nagyon jól tudjuk, mi a fáradtság. Isten megpihenésében azonban ennél sokkal több van. Tekinthetünk úgy erre a napra, hogy Isten, aki minden nap végén látta, hogy jó, azaz szép, egész, amit alkotott, a hetedik nap hátralép és gyönyörködik alkotásában. Hat nap munkálkodás után eljön a hetedik, a megnyugvás, a gyönyörködés, a megelégedettség, az ünneplés napja. Az Úr ezzel a tettével a teremtett világ struktúrájába írta be a munkától való megnyugvást, a gyönyörködést, az ünneplést. Azzal, hogy a teremtés részeként ő maga is megállt, megtartóztatta magát a munkától, beírta a világ rendjébe ugyanezt. A világ életrehívásával létrehozta az időt, de azon belül rendelt egy napot, amelyen nem az idővel való versenyfutás az úr. Amikor szabadság adatik az ünnepre. „Megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.” Elválasztotta valami másra a többi naptól, és különleges életerőt kapcsolt hozzá. Az áldás mindig Isten életet adó, életet megújító erejének közlése.
A Tízparancsolatot Mózes 5. könyve megismétli. Érdekes, hogy itt egy eltérő magyarázatot találunk: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolja neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” (5Móz. 5.15) Míg előbb a teremtésre, itt a szabadításra történik utalás. A rabszolganép életében nem volt megállás, pihenés, ünneplés. Minden nap egyformán telt a robotban. A nyugalom napjának megtartása a szabadításra, az Istentől kapott új életre emlékezteti Izraelt.
„Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!” – mondja az Úr. De a hetediken állj meg! Lépj hátra, és gyönyörködj. Gyönyörködj az Úrban, az ő alkotásában, kezed munkájának gyümölcsében, családodban, embertársaidban. Nem vagy szolga, nem lehetsz a munkád, az idővel való versenyfutás, a tennivalók, elintéznivalók sokaságának a rabszolgája. Amikor Isten népe belép a nyugalom napjába, amikor megtartóztatja magát mindattól, amit hat napon át cselekszik, hogy fenntartsa életét, akkor az élet alapvető és legmélyebben rejlő valóságát éli meg és fejezi ki.
Először is kifejezi, megvallja, hogy az életét Isten tartja fent. Elismeri, hogy teljes mértékben Istenre szorul. Elismeri, hogy Isten hűsége és gondviselése nélkül nem tudná fenntartani az életét. Nem akar úgy élni, hogy nem emlékezik meg a teremtő és szabadító Istenről, akitől az életét kapta.
Az Isten nyugalmába belépő, ünneplő közösség azt is megvallja ezzel, hogy több az élet, mint a munka. Több az élet, mint az étel, a lakhatás, a ruházkodás, a vásárlás, a fogyasztás... Megvallják és megélik, hogy az ember életének a jelentése túl van azon, hogy milyen munkát végez, testhez állót, vagy éppen olyat, ami gyötrelmet jelent. Az ember életének értéke is egészen máshol keresendő, mint abban, amit anyagilag teljesített.
A vasárnapot megünneplő közösség azt is megvallja és megéli, hogy Istennel megszabadult az idő zsarnokságától. Nem rabja már annak, hogy mindig valami „hasznosat”, előremutatót, többre vezetőt kell cselekednie. Nem szolgája az elintézendőknek, hanem Isten szabad gyermeke. Meg mer állni. Van bátorsága ünnepelni. Visszatekinteni, és hálát adni. Nem tenni semmi hasznosat, produktívat. Ugyanakkor előre is tekint. Gyönyörködik abban az Isten által elkészített új teremtésben, ahol mindaz, amit az idő, azaz az elmúlás, megcsúfít és felemészt, megszabadul a hiábavalóságtól. És ezzel, belépve abba az időbe, amit Isten megáldott és megszentelt, úrrá lesz az időn. Úrrál lesz a félelmen, hogy ami most jó, az elmúlik, vagy a már elmúlt dolgok feletti fájdalmon.
A vasárnapot ünneplő közösség Jézus feltámadását ünnepli minden vasárnap. Jézus első követői nem csak a hetedik napon, szombaton jöttek össze, hanem a hét első napját is ünnepelték. Jézus feltámadása, az új teremtés kezdete olyan fontossá lett számukra, hogy az idők folyamán ez lett a nyugalom napjává a nyugati, keresztény gyökerű társadalmakban.
Mindez által pedig jellé válik a világ számára. Igazi, nyugalom napi, vasárnapi közösséggé, amely azáltal, hogy heti rendszerességgel belép a teremtő Isten rendjébe, emlékezik a szabadításra, előremutat az Úrra és Isten országának teljességére. Amint alázatosan elismeri, hogy egyedül az Úrból él, amint vallást tesz arról, hogy az Úr az Istene, és nem a pénz, az idő, a hatékonyság, a teljesítmény, ahogy teret ad családi és más, közösségi kapcsolatainak, bizonyságot tesz az Úrról. De hogyan történhetik meg mindez?
II. Mire hív mindez a gyakorlatban?
Nincs időnk! – kiáltunk fel mi is nagyon gyakran. Mi erre a válasz? Több időt kellett volna Istennek számunkra biztosítani, mint 24 órát egy napban, 7 napot egy héten, 52 hetet egy évben, 70-80 évet egy életben? Jobb időbeosztásra van szükségünk? Hatékonyabb háztartási gépekre? Jobb közlekedésre? Egy teológus a következő választ adja: „Egy olyan társadalom, amelyben az idő pénz, amely csak elhasználja vagy elpocsékolja az időt, ... nem nyerheti meg a jövendőt. Éppen ezért ma nem valamilyen akcióra, valamilyen tettre van a legégetőbb szükség, hanem az ünnepre. Egy világot átformáló, nagy ünnepre.” (Rudolf Bohren, Böjt és ünnep, 34. o.) de hogyan ünnepeljünk?
A vasárnap ünneplése alapvetően két részből áll: közösség Istennel és közösség egymással. Imádság és játék (játék: nem „hasznos”, nem hatékony együttlét). Mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy megéljük az ünnepet.
A vasárnap, a szombattal együtt, munkaszüneti nap. Nem mondhatjuk-e, hogy a mai társadalom már túl is teljesíti a negyedik parancsolatot azzal, hogy nem hogy egy, de két napot is ad a pihenésre? A korábban elmondottak fényében világos, hogy a nyugalom napjának megtartása nem azonos a pihenéssel. Sokan, keresztények is, Isten népének közösségi imádságát, az istentiszteletet a pihenés egy szabadon választható formájának tekintik. Egyik vasárnap az istentiszteletre van szükségem a pihenéshez, a másik vasárnap meg állatkertbe viszem a gyerekeket. Így kerül egymás mellé és egy szintre az istentisztelet ünnepe meg az alvás, az istentisztelet, meg a hipermarket, az istentisztelet, meg a mosogatás és főzés... Mi az, amihez éppen indíttatást érzek, ami belefér az időmbe? Ennek a kérdésnek az alapján dől el, hogy az Úr napján a templomban, Isten népe közösségében, vagy éppen a tekepályán találtatom-e meg.
Ebben a gondolkodásmódban az istentisztelet is a hasznosság, a hatékonyság mércéjén méretik meg. A legfőbb szempont nem az, hogy belépek az Úr nyugalomnapjába, résztveszek ünneplésében, magamhoz ölelem ajándékát a megáldott és megszentelt időben, hanem az, hogy mit kapok. Kapni akarunk, például békességet és megnyugvást, hogy majd annál hatékonyabban dolgozhassunk hétfőtől. Én hiszem, hogy ez is megadatik a vasárnap megünneplésében, de lássuk meg, hogy milyen felületes és téves a vasárnapi ünneplést haszonelvűen megközelíteni. A vasárnap lényegének mond ellent. Nem gondoltuk, vagy mindtuk-e már, hogy mivel ezen az istentiszteleten nem kaptunk személyes üzenetet, útmutatást, vígasztalást, ezért kidobott idő volt az egész. Megérte elmenni, ha kaptunk valamit, nem érte meg, ha nem tudjuk megfoghatóvá tenni, ami ott történt.
Az ünnepet másként is beárnyékolja az idő szorítása, nehogy véletlenül az ünneplés által uralmat gyakoroljunk rajta, belépve Isten nyugalmába. Milyen gyakran lesz a pihenés, az ünnep aggódás, feszültség, idegesség forrása, mert valamivel nem tudtunk elkészülni időben. Hasonlóan, nem keveseknek a vasárnap reggel szintén az idő szorításában telik. Egyszer akkor versenyeznek az idővel, amikor ideérkeznek, másszor meg akkor, amikor már mennének. Nemcsak az idővel állunk ilyenkor harcban, hanem a Sátánnal is. Ő mindent megtesz, hogy megfosszon az istentisztelet áldásától, és hogy ha már nem az állatkertet választottuk (pedig a gyereknek milyen nagy szüksége lenne rá...), akkor érkezzünk vagy távozzunk feszültségben, családi konfliktusban, bosszankodásban. „Álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek!” (Jk. 4.7.), mondja Jakab apostol.
Láttuk, hogy az istentiszelet nem szabadon választható része a vasárnap megszentelésének. Nem egy alternatív program, hanem részvétel abban a rendben, abban a ritmusban, amit Isten beleírt ebbe a világba. Természetesen van olyan, amikor valaki, akár munkahelyi, akár családi ügyek miatt nem képes részt venni az istentiszteleten (bár gyakran mienk a felelősség a szervezés idején, ill. abban, hogy vállaljuk-e hitünket és elkötelezettségünket a munkahelyünkön...). Ilyenkor próbáljuk meg családunkkal közös éneklés, igeolvasás, imádság formájában megélni a nyugalom napjának ezt a fontos dimenzióját. Ha egyedül vagyunk, vagy családunk más tagjai nem Jézus követői, úgy is megtalálhatjuk az elcsendesedés megfelelő formáját.
A nyugalom napjának másik elengedhetetlen összetevője az egymással való közösség, a játék. Istentisztelet után ne vágjunk bele a hazahozott munkába, lehetőleg ne akkorra tervezzük a tanulást, ne szaladgáljunk az otthonunk körüli tennivalók ügyében. Tanuljunk meg együtt lenni. Családdal, barátokkal, gyülekezetből testvérekkel. Az együttlétnek bármilyen tartalma lehet, ami elősegíti azt, hogy egymásra figyeljünk, egymás társaságát élvezzük, szerettekben, testvérekben, barátokban gyönyörködjünk. Az is pihenés, de talán kevéssé Isten tervei szerint való, hogy mindenki leül egy képernyő elé... Játsszunk társasjátékokkal, menjünk kirándulni, közösen barkácsoljunk, sportoljunk... A hangsúly itt is Isten ajándékain, egymás szeretetén, a szabad, nem hatékony, de éppen ezért szeretettel teli együttléten van. Nem vagyunk rabszolgák, Isten gyermekei vagyunk!
Van azonban a nyugalom napjának még egy vonatkozása, amelyre Jézus szombatnapi gyógyításai hívják fel a figyelmet: ez pedig a kegyetlen és embertelen törvénykezés kísértése. Jézus korában nagyon pontosan körülírták, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni szombaton. Úgy tűnik, hogy Jézus gyakran tüntetőleg hágta át – nem az Isten törvényét, hanem annak emberi magyarázatait. Mert lehet, hogy valaki résztvesz az istentiszteleten, majd pihenéssel tölti a napját, de mindezt olyan szigorú és merev formában, hogy közben elfeledkezik az Isten és emberek iránti szeretetről. Ezért, miközben igénk arra hív, hogy legyünk sokkal elkötelezettebbek és tudatosabbak a vasárnap megünneplésével kapcsolatban, Jézus emlékeztet minket: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” A vasárnap megünneplésének kialakított módja ne tartson bennünket fogva, különösen akkor ne, ha valaki iránt irgalmasságot kell gyakorolnunk, szeretetünket megélnünk, segítséget nyújtanunk.
Legyünk hát, a szó legnemesebb és legigazibb értelmében, vasárnapi keresztények! Részesüljünk hálával és rendszeresen Isten nyugalomnapjának ajándékában! Szabjuk egyre tudatosabban ehhez életünk ritmusát! És legyünk mindezek által jellé ebben az idő- és teljesítménykényszerben gyötrődő világban! Hirdessük, hogy Isten szeretettel von be minket a maga ünneplésébe, és megszabadított minket az ő dícséretére és mások szeretetére! ÁMEN!

A dolgoknak létezik egy normális, mindenki által elvárt, kiszámítható menete. Még a gyász idején is így van ez. Ezek szerint készülnek az asszonyok arra, hogy a szombat elmúltával elmenjenek, és megadják szeretett Uruknak a végtisztességet. Pontosan tudják, hogy mi vár rájuk, mire számítsanak. Előre megbeszélték a vasárnap kora hajnali találkozót a temetőbe vezető úton. Ki-ki azt hozza magával, amit elkészített erre a fájdalmas, szomorúsággal és gyötrelemmel teli, de nagyon fontos eseményre. Mindegyiküknek pontos képe van arról, hogy mit fognak látni. Még pénteken, az ő halála és sírboltba helyezése után „megnézték a sírboltot, meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét.” (Lk. 23.55) Lukács ezen szavaiból világos, hogy semmit sem bíztak a véletlenre. Tudják, hova kell menniük, még azt is felmérték, hogyan helyezték el a halott testet. Mindent elgondoltak, megszerveztek, elterveztek. Mennek hát a sírbolthoz, fájdalommal és gyásszal teli szívvel, de semmi különösre nem számítva.
Amikor megérkeznek, kizökkennek a fásultságból, korábbi szép emlékeiken, vagy éppen a halál borzalmas képein való merengésükből. Se a sírbolt, se a test nem úgy van, amint azt pénteken látták. Semmit sem úgy találnak, amint azt kellene. A sírboltot lezáró követ elhengerítve találják, a halottat pedig nem találják. Tanácstalanul állnak. Körbejárnak a szemeik, hitetlenkedve, hüledezve, hasonlóképpen a gondolataik is csaponganak.
Magam elé képzelem őket ebben a tanácstalanságban, kétségben, zavarodottságban. „Mit csináljunk a gondosan elkészített drága illatos kenetekkel?” ... „Talán valamit félreértettünk, és máshova helyezték?” ... Egymást kérdezgetik: „Mária, Johanna, tudtok erről valamit?” ... Azután az egyik kiböki: „Lehet, hogy valakik ellopták a testet? De kik, és miért?” ... „Még holtában is meggyalázzák?”
De nem elég, hogy a dolgok nem úgy vannak, amint az elvárható. Hogy nem az fogadja őket, amire számítottak, és amire két napja készülnek. Hogy kiestek az előre eltervezett programból, elakadtak, tanácstalanná, zavarodottá lettek. Egyszer csak „két férfi lépett melléjük fénylő ruhában.” Megrettennek. Honnan kerültek ezek ide kora hajnalban? Előbb még senki sem volt a környéken. És mi ez a ragyogás, ez a különleges fény, ami körülveszi ezt a két, soha nem látott idegent? Földbe gyökerezett a lábuk, rájuk sem mertek nézni. A földet bámulják maguk előtt... „Mit keresitek a holtak közt az élőt?” – hangzik el az idegenek szájából. A zűrzavar csak fokozódik. Kik ezek? Hol a test? Honnan tudják, miért vagyunk itt? És mi az, hogy élő? Tanácstalanok, kétségbeesettek, zavarodottak, mert a dolgok nem a normális rend szerint alakulnak. Ők mindent előre elkészítettek, mindent megszerveztek, elterveztek, és minden felborulni látszik. Mit jelentsen ez? Mi történik itt?
A választ azonnal megkapják a titokzatos idegenektől: „Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: Az Emberfiának bűnösök kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.” Az isteni követ üzenete hihetetlen világosságot gyújtott szívükbe. A tanácstalanság, a zavar, a dolgok mindennapi rutinból való kiesése reménységgé, örömhírré állt össze szívükben. Nincs itt, hanem feltámadt!
A tizenegy már összeverődött, kora reggel együtt voltak. Titokban, csendben osontak az utcán, lesve, nem követik-e őket. Féltek, féltették magukat. De még ennél is nagyobb volt a keserűségük és a csalódásuk. „Hogyan történhetett ez meg? Félreismertük őt? Mégsem az volt, akinek gondoltuk? Nem ő volt népünk szabadítója? De akkor hogyan értelmezzük szavait és csodáit? Mi elhittük, hogy ő Isten Fia. De ha az, akkor hogyan eshetett meg, hogy megölték? És ha róla, az egyetlen esélyről és reménységről kiderül, hogy valójában mégsem az, akkor mi marad? Mit kezdjünk magunkkal, ha feltettük valamire az életünket, és kiderül, tévedtünk? Mit kezdjünk korábbi hitünkkel, meggyőződésünkkel?” Mindeközben nem csak félnek, nem csak csalódottak, hanem dühösek is. Dühösek azokra, akik ezt az egészet elkövették. A gyilkosaira. Akik kitervelték és véghezvitték e vérlázító pert, majd a kegyetlen kivégzést. „Lehet, hogy jobb lett volna harcolni érte, hogy ne fogják el, vagy ha mégis, jobb lett volna inkább akkor meghalni? Bár ő azt mondta, hogy tegyük le a kardot. De mégis csak jobb lett volna vele meghalni.” Most hogyan tekintsenek magukra? Egymásra? Mint gyáva, rettegésben bújkáló követőkre? Az egyik megtagadta, a másik elfutott, a harmadik is lapított... És hogyan fognak mások tekinteni rájuk? Egy hete még a csúcson voltak. Amikor mindenki őt éljenezte, amint bevonult Jeruzsálembe: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Milyen büszkék voltak a tanítványok, hogy hozzá tartoznak. Ugye, nem hiába követték őt, és tartottak ki mellette, mindjárt meglesz a gyümölcse! Már osztották a helyeket, kinek milyen minisztérium jut, amikor ő majd felállítja királyságát. A nagy lelkendezésben még az egészségügyi minisztériumtól sem félt senki, hiszen megtapasztalták a mester gyógyító erejét. De egy hét, amikor a dolgok nem a rendes kerékvágásban mennek, óriási nagy idő... Mindez mostmár csak álom. Semmivé foszlott. Ott ülnek, vasárnap kora reggel, bezárkózva.
És hirtelen bevágódnak az asszonyok. Képzeljétek! – mondják kipirult arccal, az izgalomtól lihegve – képzeljétek, mi történt! Hajnalban mentünk a sírhoz, és a kő el van hengerítve, és nincs ott a test, és két ilyen ragyogó, fényárban úszó férfi egyszercsak megjelent, nagyon megijedtünk, és azt mondták, hogy feltámadt, és hogy meg is mondta, hogy a bűnösök kezébe fog adatni, megfeszítik, és a harmadik napon feltámad, és tényleg ezt mondta...
Gondolhatjátok, hogy nézett végig rajtuk a tizenegy... „Nektek teljesen elment az eszetek, össze-vissza beszéltek. Két világító ember, mi? Meg hogy feltámadt? És hogy mi ezt az egész asszonymesét higgyük el? Hát annál komolyabb férfiak vagyunk, mint hogy egy ilyen kritikus és nehéz helyzetben ilyen üres fecsegésnek üljünk fel. Kinek segít ez? Mit old meg, amit csináltok? Felejtsétek el az egészet, és jöjjön meg az eszetek! A dolgok nem szoktak csak úgy kitörni a maguk normális keretei közül. Ő meghalt.”
Péter azonban nem nyughatott. Nem volt neki elég annyi, hogy ezek csak fecsegnek. Különben is mardosta a lelkiismerete. Fülében még mindig az az átkozott kukorékolás... Fogta magát, és elfutott a sírhoz, hogy saját szemével győződjön meg az igazságról.
Azt látta, amit hallott – és amit a legkevésbé várt. A kő tényleg el van hengerítve... A teste tényleg nincs itt... csak a lepedők, amelybe becsavarták. „Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” Péter elámult, elcsodálkozott, meghökkent. Mert valami olyan történt, amire nem készült.
Tanácstalanok? Meglepettek? Kissé összezavarodottak? Igen, így látjuk magunk előtt a húsvét hajnali események szereplőit. Mert azon a napon, annak a hétnek az első napján minden megváltozott. A kő el van hengerítve... A teste nincs sehol... A mennyei követek pedig így szólnak: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.”
Igen, Jézus Krisztus feltámadt! Legyőzte a bűnt, a halált, a Sátánt, és minden seregét. És ti továbbra is a holtak közt keresitek az élőt?!
Mert az életet felfoghatjuk egy szakadatlan tartó nagy keresésnek. Nem pénzkeresésnek, bár sokan, attól tartok, erre fognak rádöbbenni halálukkor. „Mit csináltál az életeddel? – Kerestem. Pénzt kerestem.” Pénzt kerestél, amikor kicsi volt a gyermeked. Pénzt kerestél, amikor a házastársadnak szüksége lett volna rád. Pénzt kerestél, amikor ünnepelni kellett volna. Pénzt kerestél, amikor odaadtad becsületed, tisztességed. Pénzt kerestél, amikor nem volt időd Uradra és Istenedre...
Az élet egy nagy keresés. Keresünk valamit, ami megelégíti üres, vágyakozó, szeretetet és bennsőségességet éhező szívünk. Keressük ezt mindenhol... Baráti összejöveteleken. Szerelemben, szexben. Hosszú, magányos órákban a képernyő előtt. Karrierben, sportban, szenvedélyben. Utazásban, kalandban. Hatalomban, nagy teljesítményekben. Így vall erről a keresésről egy régen élt, sokat tapasztalt ember: „Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse. Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghez visznek az ég alatt egész életük során. Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálókat, voltak házamnál született szolgáim is. Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is. Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.” (Préd. 2.1-11)
Nem könnyen jut azonban ide a mai ember. Színek, hangok, formák, lehetőségek vannak előttünk – korlátlanul. Illetve csak a pénzed a korlát. Örökké kereshetsz. És mindig van új és még újabb, amit még nem próbáltál ki, nem éltél át. Egy élet nem elég ahhoz, hogy végigcsináld. Sok, erős, vonzó, szívedet meghódító, tested-lelked magáénak követelő. Csak keress, csak vágyj többre és még többre. Csak soha fel ne ismerd: a holtak között keresed az élőt. A halott dolgok közepette keresed az igazi életet. Mert akkor, ha minden így marad, ahogy van: te is így maradsz. Szüntelen keresed az életet, és közben halott vagy. Eltékozolod a heteket, a hónapokat, az éveket... és nem ismered fel az élőt.
Azt mondja mindez, azt írja szívedbe, hogy legyél kész és tervezz meg mindent. Készítsd elő magadat, a pénzedet, az idődet, tervezd be teljesen az életed. Egészen világosan építsd fel, legyen egy kép benned, hogy ki vagy, milyen vagy, milyen akarsz lenni, és mindent tegyél meg ezért. Ne várd a váratlant, ami kizökkent, ami felnyitja szemeid. Csak keresd, keresd a holtak között az élőt!
Megtorpanthat-e valami? Van-e bármi, ami elbizonytalaníthat? Az elhengerített kő? Az üres sír? Mennyei követek? Fecsegőnek tűnő asszonyok? Egy haláleset? Egy beszélgetés? Egy megváltozott barát? Egy istentisztelet? Egy betegség? Hogy valaki elhagyott...?
Milyen kevés, és mégis milyen sok! Apró, kicsiny, erőtelennek tűnő jelek, emberek, események, amelyek meg akarnak torpantani. El akarnak bizonytalanítani. Ki akarnak billenteni. És hozzá, most már Jézus szava: Te miért keresed a holtak között az élőt? Te miért nem látod, hogy ragyogó életed, felfelé ívelő pályád sehova sem visz? Te miért nem érzed, hogy a halál illata vesz körül?
Magabiztos vagy? Vagy tanácstalan? Lepereleg rólad a feltámadott Jézus szava, megrántod a vállad, és azt mondod, megyek tovább, keresem az életet, mint eddig? Vagy elbizonytalanodsz, és érzed a tanácstalanságot: mi van, ha ez mégis igaz? Ha Jézus feltámadt, ha ő az élet, én pedig nélküle, tőle távol, elszakítva keresem a holtak közt az élőt? A magabiztos, a változni nem akaró, a jelenlegi életét mindennél többre tartó – és az elbizonytalanodott, a meghökkenő vitázik benned most. Melyik a jobb? A magabiztos – ordítja az egész világ, és mögötte a halál legyőzött fejedelme. Ma a tanácstalan a jobb, súgja neked Jézus, az élet fejedelme, szerető, szelíd, benső hangon. Mert a magabiztos biztosan halad – az elveszettség útján. De aki bizonytalanná lesz, mert a dolgok megváltoztak, mert Jézus valóban feltámadt, és mert semmi sem maradhat úgy, mint eddig, az életet talál. Hiszen a tanácstalan a kezét nyújtja, Jézus azt megfogja, és továbbvezeti az élet útján. ÁMEN!
Lovas András

Amikor Jézus az Olajfák hegyén megjelenik, és szamárcsikón megindul Jeruzsálem felé, magasra csapnak az elvárások és az indulatok. Az, aki csodákat tett, az, aki halottat támasztott fel, semmiképpen sem lehet más, mint Izrael régen megígért uralkodója, királya, a Messiás. Az Úrnak az Olajfák hegyén kell megjelennie, hogy felállítsa Jeruzsálem királyságát, véghezvigye Izrael feltámadását. A váradalmak a hosszú ideje elnyomás és megaláztatás alatt élő nép központi reménységét testesítették meg. Nem csoda hát, hogy futótűzszerűen terjed a híre: érkezik a Messiás! A páskaünnep miatt a városba zarándokolt tízezrek vallási-politikai váradalmai még nagyobb hangsúlyt adnak az eseménynek. Egyre növekvő tömeg köszönti a szamárcsikón lovagló Jézust a messiási köszöntéssel: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön.” A pálmaágak lengetése is (amit Lukács nem, de a többi evangélista említ) ezt a messiáspolitikai váradalmat jeleníti meg, hiszen a pálma a Jézus korabeli Izraelben a nemzeti függetlenség és ellenállás jelképe. Ez a magyarázata a farizeusok aggodalmának is: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” Szeretnék békében, a rómaiak beavatkozása nélkül végigélni az ünnepet. De Jézus, mégha nyilvánvalóan más értelemben is, mint a legtöbben gondolják, valóban Izrael reménysége és királya: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
A virágvasárnapi ünneplő forgatagban, az éljenzések és elvárások sűrűjében, talán kevesen vették észre, hogy Jézus megsiratja a várost. Az ő arcán nem a győzelemre készülő hadvezér büszke öröme, hanem az általa szeretett nép pusztulása miatti fájdalom látható. Tekintsünk bele Jézus fájdalmába az idei nagyhét kezdetén, hogy megtanuljunk az ő szemeivel látni és az ő szívével érezni. Keressük az ő akaratát, mint az ő népe, az ő küldöttei, akiket arra választott ki, hívott el és hatalmazott fel Szentlelkével, hogy folytassuk szolgálatát társadalmunkban. Mire hív Jézus bennünket, az ő missziói népét, mai igénk által?
I. Látni és sírni
„Amint közelebb ért, meglátta a várost, és megsiratta...” Miért is sír Jézus? Nyilvánvaló, hogy azért, mert tudja, a mostani ünneplést hamarosan a kiábrándultak és csalódottak elvetése, elutasítása fogja felváltani. Jézus tudja, hogy Jeruzsálembe való bevonulása szenvedésének kezdete. Innentől minden a keresztrefeszítés felé mutat, Jézus halála felé vezet.
Jézus azonban nem saját halálát, vagy küldetésének elutasítását siratja meg. Szavaiből egyértelmű lesz, hogy azt a várost siratja, amely az ő elutasításával a halált és pusztulást választotta. Jézus nem önmaga, vagy küldetése felett sír, hanem az elvesző emberek felett. Miért sír Jézus?
Mert szereti népét, szereti az őt elvető bűnös várost. Egészen magáénak érzi Jeruzsálemet, az ott lakókat, egész Izraelt. Az Atyától jött, de nem maradt kívülálló. Népe, testvérei, vérei azok, akik a pusztulást választják. Elmondja, mert el kell mondani a fenyegető üzenetet: „Jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön...” - de míg mondja, könnyek csorognak végig az arcán. Nem elégtételt, hanem szenvedést jelent neki az, hogy az őt elvető város a pusztulását választja. Az ellenpélda az Ószövetségből Jónás próféta. Jónást Isten Ninivébe küldi, hogy ítéletét hirdesse egy istentelenné lett társadalom felett. A történet vége az, hogy Ninive megtér istentelen életéből, Isten pedig megkönyörül rajtuk, és felfüggeszti a pusztulást meghirdető prófétai szót. Jónás meg dühöng azon, hogy Isten irgalmasságot gyakorolt azon a népen. A próféta keményszívű elégtétellel nézte volna végig a város pusztulását... Nem sírt volna Ninive felett, de végül majdnem sírt küldetése „sikertelensége” felett. Jónás sohasem azonosult Ninivével és az ott lakókkal. Ő nem szerette őket úgy, ahogy a teremtő Isten szerette ezt a várost is.
Jónás elégtétellel nézné végig azok pusztulását, akikhez Isten küldte, Jézus pedig megsiratja várost, amely elutasítja őt. Ez bennünket, Jézus mai követőit azzal a kérdéssel szembesít, hogy mi mennyire azonosulunk lakóhelyünkkel, városunkkal, népünkkel? Mennyire szeretjük Gazdagrétet, Budapestet, hogyan szeretjük ezt az országot? Hogyan viszonyulunk mindahhoz, ami közöttünk történik, hogyan érzünk mindazok iránt, akik szintén itt élnek? Elgondolkodtat Jézus szeretete, ami szolgálata elején is nyilvánvaló volt: „Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt. 9.35-36) Jézus megszánta az elgyötört és elesett népet, a megalázott, függetlenségétől megfosztott népet. Miért ilyen nyomorultak? Miért olyanok, mint juhok pásztor nélkül? A „pásztor” nem a pusztán a lelkipásztort jelenti a bibliai gondolkodás szerint, hanem a vezetőt. A pásztorok a nép vezetői. Azok, akikkel Jézus újra és újra összeütközésbe került (Heródes, valamint a vallási vezetők). A hűtlen vezetők legnagyobb vétke az, hogy megnyomorítják a rájuk bízottak életét. Éppen ezért várja Izrael a Messiást, az igazi pásztort, vagy vezetőt, az utolsó idők királyát, aki majd helyreállítja Izrael dicsőségét, és elhozza a békesség és jólét idejét.
Nem tudok másképpen gondolni városunkra, országunkra, mint ezzel a képpel. Elgyötörtek és elesettek, mint a juhok pásztor nélkül. Nem így bolyonganak sokan az egészségügy útvesztőiben gyógyulást keresve betegségekre, amelyek részben önpusztító, részben elszegényedett életmódjukból következik? (Se szeri, se száma a rémtörténeteknek...) Nem egy érzelmileg, lelkileg, intellektuálisan megnyomorított nép ez, amely jövőtlenné lesz, amely most már nyilvánosan is kimondja, hogy fikarcnyit sem bízik választott vezetőiben, valamint az azok által képviselt jövőképben? Nincs motivációja, reménysége sokaknak, és nem marad más számukra, mint az, hogy még több trükközéssel, esetleg több munkával, kicsit többet szerezzen magának? Kivész ebből a népből a szolidaritás, a közösség élő és megtartó ereje helyett marad a menekülés a TV és az internet virtuális világába. Igen, elgyötörtek és elesettek, mint juhok pásztor nélkül.
Mi magunk is ebben vagyunk. Ennek az országnak a részesei, ezeknek a folyamatoknak elszenvedői, kisebb vagy nagyobb mértékben. De nem állhatunk meg a panaszkodásnál, hogy pusztán együtt panaszkodjunk másokkal. Sőt, mint Jézus követői nem ragadhatunk le egy politikai megoldás mindenhatóságába vetett hitnél. Jézus Krisztus által egészen más perspektívák és erőforrások nyíltak a számunkra. Ha panaszkodunk, együtt kesergünk, vagy éppen átkozódunk másokkal, lehet, hogy együttérzünk, de nincsen erőnk változtatni. Jézus sem azt tette, hogy együtt szidta volna a rendszert a társadalom kifosztottjaival. De még csak politikai megoldáson sem dolgozott. Nem azért, mert a politikai megoldások hiábavalóak – hiszen éppen az imént mondtam, Isten mindig is számon kérte, hogy a vezetők igazak és hűségesek legyenek, - hanem azért, mert ő sokkal többet hozott. Az Isten országát, az Isten uralmát hirdette meg és hozta el azok életébe, akik elgyötörtek és elesettek voltak. Jézus látott, és megszánt, majd amikor minden lezárult, keservesen sírt. Most azt kérdezi tőlünk: szeretjük-e őket? Szereted-e Gazdagrétet, Budapestet, az országot? Az Istentől való szeretet kicseréli-e szívedben a jónási indulatot Jézus indulatára? Kész vagy-e szeretni azokat, akik úgy panaszkodnak, bolyonganak, átkozódnak, vagy éppen pusztítják saját magukat, hogy semit sem tudnak Isten uralkodásának jó híréből? Nem ismerik az evangélium erejét és perspektíváját... És ez elvezet bennünket a következő kérdéshez: Mennyire bízunk az evangéliumban?
II. A békesség egyetlen útja
„Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” – mondja Jézus Jeruzsálem felett. A „békességre vezető út” Jeruzsálem meglátogatásának ideje, amint kitűnik Jézus szavaiból. Mi hozhatott volna a városnak, a népnek békességet, azaz megbékélést Istennel és egy megbékélt, jóléttel megáldott, igazságos és könyörületes életet? Jézus eljövetele, ami nem más, mint Isten látogatása. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyetlen békességre vezető út Jézus Krisztus maga, azaz az evangélium, hogy Jézus Krisztusban eljött az Isten országa.
Mennyire bízol az evangéliumban? Sokaknak az evangélium csak egy lelki megoldás, valami, ami nem sokkal több, mint stresszoldás. Azért járnak templomba, hogy nyugalmat kapjanak. Teljesen belefér a mai gondolkodásba, hogy az evangélium egy vallásos technika, persze egy konzervatívabb fajta technika konzervatívabb, hagyománytisztelő embereknek, de ugyanazzal az értékkel bír, mint más vallások, vagy technikák, példa jóga, reiki, agykontroll, relaxálás, asztorlógia... kinek mi „jön be”. Úgy látom, többen eddig jutnak az evangéliummal kapcsolatban: nekem jó, működik, megnyugtat, könnyebbé teszi az életem, stb., de közel sem látják és hiszik, hogy Jézus Krisztus a békesség egyetlen lehetősége egy közösség vagy társadalom jólétének és egészséges életének. Jézus Krisztus látogatása Jeruzsálem számára az egyetlen lehetőség arra, hogy megbékéljenek Istennel, megtérjenek azokból a bűnökből, amelyek szétszakítják a társadalmat, ezzel pedig táptalajt adnak azoknak a fanatikus messiás-önjelölteknek, akik közül egy Kr. u 66-ban felkelést robbantott ki a rómaiak ellen. Az ún. zsidó háború leverésekor (Kr. u. 70) kísértetiesen beteljesedtek Jézus prófétai szavai: „Jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön...” Jeruzsálem nem ismerte fel Isten látogatásának idejét, elutasította Jézust, a békességre vezető egyetlen utat, és ezzel – történetileg nyomon követhetően – a pusztulás útjára lépett. Az evangélium nem csak egyéneket, hanem közösségeket, azaz lakónegyedeket, városokat, népeket és nemzeteket formálhat át. Gyógyító, felrázó, életet adó erő Jézus Krisztus személyében. Mennyire hiszel az evangéliumban? Ez a második kérdés az utolsóhoz vezet el bennünket: Mi, mint gazdagréti gyülekezet, milyen árat vagyunk készek fizetni azért, hogy az evangélium áthassa beteg társadalmunkat?
III: Túl késő?
Jézus legmegrendítőbb szavai így hangoznak: „De most már el van rejtve a szemeid elől!” (a békességre vezető út). Akik elutasították Jézust, azok számára bezárult a kapu. Három évig hirdette Jézus az Isten országát és megtérés szükségességét, de ennek az időnek vége. Jeruzsálem, aki a látszólagos ünneplés ellenére hamarosan keresztre feszíti Isten küldöttét, már túlment azon a ponton, ahol még van megtérés. A vakságot választotta, és a vakságot is kapta. Lelki szemei bezárultak, a nagy lehetőségről, Isten kegyelmes látogatásáról lemaradt. Ezért sír Jézus a város felett.
Ha mi, mint Isten népe, szívünkbe fogadjuk, hogy Isten szeretetével szeressük városunk, ha hiszünk az evangélium mindent átformáló erejében, akkor azt is tudjuk: ma még nincs késő a megfeszített és feltámadott Krisztust közös életünkkel, tetteinkkel és szavainkkal hirdetni. Hisszük, hogy Jézus nem mondja itt és most azt Gazdagrétről, Budapestről, az országról: most már el van rejtve a szemeid elől. Sőt, sokkal inkább úgy lát minket, mint elgyötört és elesett népet, akik olyanok, mint juhok pásztor nélkül. Nem az elkerülhetetlen pusztulást, hanem a szenvedés, a nyomorúság és a bűn mélységeit látva sír népünk felett. Mire vezet ez minket?
Két képet szeretnék bemutatni, mind a kettő döntő volt abban, ahogy a templomunkról álmodoztunk, ahogy ezért a helyért imádkozunk, adakozásunkban áldozatot hoztunk évekkel ezelőtt. Az egyik, ami Lukács következő soraiban olvasható is, amikor Jézus kiűzi az árusokat a jeruzsálemi templomból, mondván „Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Mk. 11.17) Imádság háza minden népnek – milyen sokat beszéltünk arról, hogy ezért akarunk templomot építeni! Hogy minél többen megismerjék Jézust, az egyetlen békességre vezető utat. Hogy soha ne legyünk olyanok, hogy a magunk érdekei, haszna, kényelme miatt másokat kiszorítsunk abból, hogy eljussanak Jézus üdvözítő ismeretére.
A másik kép a gyümölcstermés képe. Jézus arra választott minket, hogy gyümölcsöt teremjünk – a templom azért épült, hogy sok gyümölcsöt teremjen másoknak (Jn. 15.16). Ez a két kép összefoglalja korábbi látásunkat, és azt, hogy mit jelent missziói gyülekezetnek lenni.
Ezen képek jelentését, az ebben rejlő közös elhívásunkat szeretném a szívetekre helyezni ma. Elértünk egy pontra közös életünkben. Három éve használjuk a templomot. Sokan azóta kerültek ide, számosan azóta ismerték meg Jézus Krisztust, és lettek követőivé és szolgáivá. Van, amikor úgy érezzük, ez egy kicsit sok... ez egy kicsit gyors. Körülbelül 300 ember (gyerekekkel együtt) jár rendszeresen a gyülekezetbe. Kialakult az Alfa, az I(n)Q-BÁTOR, szaporodtak a házicsoportok, megerősödött az adminisztráció, belaktuk és programokkal töltöttük meg a templomot, ez jó. De többen úgy érzik, nem ismerjük már egymást úgy, mint régen. Nem tud együtt lenni az egész gyülekezet, a nagy közösség, mert többek nem jönnek az ilyen gyülekezeti délutánokra. Nem látható úgy át a gyülekezet élete, mint korábban. És ezért azt érzitek, hogy tovább kellene stabilizálni közösségünk életét. Úgy érzitek, hogy nem kell akkora hangsúlyt fektetnünk az evangélizációra, így is annyira más lett az életünk, mint régen.
De amikor Jézus „látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” És amikor meglátta Jeruzsálemet, amikor már lejárt az idő, megsiratta a várost. Tudjátok mit jelent ez? Hogy a saját gyülekezeti kényelmünk érdekében nem zárkózhatunk be. Sőt, egy megroppantott társadalomban annál tudatosabban kell Jézus tanúinak lennünk. Nem tarthatjuk önző módon magunkak azt, amit mi már megismertünk. Mindent meg kell tennünk, hogy tovább adjuk. És akkor megtapasztaljuk a csodát: minél inkább továbbadjuk az evangéliumot, minél több áldozatot hozunk azért, hogy a növekvő gyülekezetben szolgálatokat vállaljunk, annál inkább megtapasztaljuk, hogy a Szentlélek használ, kiárad ránk, és megújítja a hitünket. És ellenkezőleg is: minál inkább arra koncentrál valaki, hogy megtartsa a hitét, hogy eleget kapjon, hogy ki ne fáradjon a szolgálatban, annál kevesebb marad neki...
Imádkozz, hogy kapj jézusi szeretetet lakóhelyed, városod, országunk iránt! Imádkozz, hogy lásd, az evangélium az egyetlen békességre vezető út – ma is, Magyarországon is! Imádkozz, hogy a tiéd legyen Isten elhívása abban, ahogy gyülekezetünket továbbvezeti a misszióban, és képes légy odaszánni magad az ő szolgálatára! Ámen!
Lovas András

Pszt... ki ne mondd! Néven ne nevezd! Súlyos beteg, tudja ő is, mi is, de ne el hangozzék, hogy rák. ... Tudjuk, mi várható, de meg ne idézzük azáltal, hogy néven nevezzük: halál.
Pszt! Ki ne mondd! Úgy örülök, lehet, hogy most végre összejön, de nem mondom ki, nehogy ne sikerüljön.
Tudja mindenki, az egész család. Mégsem beszélünk róla. Soha. Egyetlenegyszer sem. Szégyelljük. Az egész család titkos szégyene. Alig bírjuk. Belepusztulunk. De nem nevezzük néven. Nem azonosítjuk. Nem ismerjük el a létét. Mintha nem is az lenne, ami valójában van. Nincs neve, nincs is. Hallgatunk.
Micsoda hatalma van a szónak! Micsoda erő van a néven nevezésben! Sokszor rettegünk ettől az erőtől, és inkább csak kerülgetjük a dolgok néven nevezését, mint macska a forró kását.
Mi van hát Isten nevével? Közülünk a legtöbben bármikor könnyebben kimondjuk, mint bizonyos egyéb szavakat. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy vannak olyanok, általában kereső emberek, akik nem szívesen mondják ki, hogy Isten, Úr, vagy Jézus. Ez még túl személyes, túl konkrét, túl valóságos nekik. Inkább valahogy körülírják, ha már mindenképpen meg kell nevezni. Talán ők ösztönösen éreznek valamit a harmadik parancsolat súlyából? „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét...” Vizsgáljuk meg, mire hívja a szabadító Isten népét ebben a parancsolatban.
I. A név jelentősége
Az első parancsolatban Isten azt mondta Izraelnek, hogy ne legyenek idegen istenei, csak őt, az egyetlen igaz Istent, az Urat imádják. A második parancsolatban attól óvta őket, hogy miután a szabadításban megismerték az Urat, ne próbálják őt semmiféle kiábrázolással magukhoz láncolni. Nincs semmi ezen a világon, ami Istent megjeleníthetné, és így jelenlétét garantálhatná. A harmadik parancsolat logikus folytatása az előzőeknek: képet, szobrot nem birtokolhat és tisztelhet Izrael, de mégis van valamilye, ami nem kis hatalom forrása: tudja Isten nevét. Hogyan viszonyuljon ehhez?
Név és személy az ószövetségi gondolkodásban azonos. Ha ismered valakinek a nevét, ha néven tudod nevezni, akkor birtokolod őt. Akkor már nem kiismerhetetlen és félelmetes valami, amivel szemben állsz, hanem körülírt, megismert, birtokba vett valóság. Nem véletlen, hogy a teremtés történet elbeszélése szerint az ember azáltal gyakorolja a Teremtőtől kapott megbízást a teremtett világban, hogy minden állatnak nevet ad (1Móz. 2.18-20). És nem véletlen, hogy Isten mindvégig fenntartja magának a jogot, hogy az embert néven nevezze: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs. 43.1)
Isten Mózesnek jelentette ki a nevét, amikor az égő csipkebokorban megjelenve megbízta Izrael Egyiptomból való kivezetésével. Mózes az elhívással – és az Úrral – bírkózva kérdezte: „Ha majd elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?” (2Móz. 3.13) Isten így válaszolt: „Vagyok, aki vagyok.” (v.14) Isten kijelentette nevét Mózesnek, de mindeközben mégsem adta magát népe kezébe. A név, az ÚR, vagy JHVH, ezt a gondolatot hordozza magában: amint velem jöttök az úton, majd megismertek engem. De Izrael mégis ismeri az Úr nevét. Néven tudja nevezni az egyetlen igaz és szabadító Istent. Bármikor ki tudja mondani a nevét. Ez pedig erő és hatalom. Az Úr kijentette magát nekik a névben, önmagából, legvalóbb lényéből adott valamit népe szívébe és szájába. Ha nem jelentette volna ki önmagát Izraelnek, népe nem került volna kapcsolatba vele, hatalmas és szentséges erejével. Azáltal azonban, hogy lénye legmélyét fedte fel számukra, vállalja a kockázatot is: hogyan él vissza az ember ezzel az ismerettel? Hogyan „használja” az Úr nevét? Milyen cselekedetekhez fogja odaragasztani az ember az Isten nevét? Mire fogja használni az Úr erejét? Hiszen az ember Isten minden jó ajándékát képes eltorzítani és rosszra használni. Ezért olyan fontos Istennek, hogy a harmadik parancsolatban megmutassa népének a felelősséget, ami azzal jár, hogy megismerték őt.
Még mielőtt részletesebben megvizsgálnánk a parancsolat tartalmát, még egy dologra fel kell hívni a figyelmet. Isten nevének használata lényegében a misszió kérdése. Ez éppen az egyiptomi szabadításban lesz nyilvánvaló, ahol Isten így szól a keményszívű fáraóhoz: „kinyújtottam kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel ... de mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön.” (2Móz. 9.15-16) Isten célja Izrael megszabadításával az, hogy neve ismertté legyen az egész földön. Nem mindegy hát, hogy ez a megszabadított nép, aki ma már Isten népe, mit kezd a névvel.
II. A név „használata”
„Ne mondd ki hiába...”, ne vedd fel, ne emeld fel hiába, mondhatnánk a héber szöveggel. Hogyan használhatja az Úr nevét az ő népe? Érezzük, maga a kifejezés „használni” ijesztő, hiszen hogyan használhatnánk mi az Úr nevét, őt magát. Mégis erről van szó, hiszen Isten kijentette nevét. Két nagy csoportba foglalva kívánom magyarázni e parancsolat jelentését: az elsőben a „hiába” a könnyelmű, üres, felelőtlen jelentéssel bír; a másodikban viszont az ártó szándékról, a romboló használatról esik szó.
Először csak éppen az említés szintjén essen szó a káromkodásról, valamint az esküdözésről (vö. 3Móz. 19.12, 24.16). (A bibliai meggyőződés szerint esküben lehet használni az Úr nevét, de erre most nem térek ki bővebben.) A káromkodás Isten nevének profán használata, az esküdözés szintén, mégha nem is direkt gyalázása Istennek, de nem sokkal jobb. Nyilvánvaló, hogy mindkettő sérti annak szentségét és szeretetét, aki önmagát kijelentette nekünk.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy Isten neve hiábavaló használatának láthatatlanabb, alattomosabb módjaira hívjam fel a figyelmet, hiszen legtöbben ebben vallunk kudarcot. Ezen a ponton emlékezzünk vissza arra, hogy míg a keresők gyakran nagyon óvatosak Isten néven nevezésével kapcsolatban, a legtöbben, akik hosszabb ideje vagyunk Jézus követői, közel sem érezzük ennek súlyát. Imádságban, beszélgetésben, éneklésben, mások tanácsolásában, gyermekeink nevelésében, egyedül, vagy közösségben, templomban vagy valaki otthonában, folyamatosan Isten nevét hívjuk segítségül, magasztaljuk őt, vagy éppen hivatkozunk az Úrra. A kezdeti félszegség és óvatosság, a kiváltságosság és a szentség érzése elmúlt, és szabadon árad a nyelvünk, profikká lettünk ebben, különösen mi, lelkipásztorok. Emlékszel még, milyen volt kimondani az Úr nevét abban az időszakban, amikor megismerted őt? Hogyan ízlelgetted, és milyen ajándék volt, hogy ismered őt? Vajon ma van-e súlya, van-e tartalma, van-e jelentősége ezen szavainknak? Könnyen, hiába, a „semmire” vesszük fel nevét mindezen helyzetekben, vagy igenis tartalommal, Isten által hitelesítve, elfogadva, úgy, hogy ő gyönyörködik abban, hogy mi, kedves gyermekei megszólítjuk őt, vagy éppen bizonyságot teszünk róla, esetleg magasztaljuk dicsőségét? Honnan tudhatjuk?
Nyilvánvaló, hogy a mérce nem a másik ember, hogy ő mit érez, mit gondol, hanem te magad. Abban az értelemben, hogy e szavak mögött ott van-e az Istennel való hiteles és élő kapcsolat? Nem a tökéletes és hibátlan élet, nem a „győzelemről győzelemre menetelés”, hanem az Úrral való őszinte közösség, még a küzdelmek, nehézségek közepette is. Mert ha nincs, jobb, ha elnémulunk. Jobb csendben maradni, mint kegyes frázisokat puffogtatva fenntartani a látszatot, hogy velünk minden rendben. Jobb kimondani, hogy kátyúba kerültem, nem találom az Urat, hogy úgy érzem, elvesztettem a vele való közösség élő voltát, semmint nevét hajtogatva magamat becsapni. Azt hiszem, értjük, miről van szó. Legtöbben érezzük, milyen ijesztő és visszás, amikor valaki teli szájjal harsogja az Úr nevét, de közben az egész élete annak példája, aki nem veszi komolyan Isten akaratát. Ez tesz a legrosszabbat annak, hogy Isten nevét megismerjék az egész földön!
Ennek a – nevezzük néven –névleges kereszténységnek további formái, amikor családi, egyházi, vagy nemzeti ügyeket, ünnepeket öltöztetnek keresztény köntösbe. Nem mintha nem lehetne hitelesen Isten nevében szólni, vagy őt segítségül hívni ilyen alkalmakkor is! De amikor egy ügy – bármilyen ügy! – azonosítást nyer Isten nevével, akkor mindazok, akiknek az az ügy nem ügy, érthetően, elidegenednek Istentől. Ilyenkor Isten csak arra való, hogy az ember jó ügyeit (gyermekszületés, esküvő, emlékműavatás, útavatás, szőlőszüret, borkészítés, politikai kampány, stb...) nevével hitelesítse. Az ember odaragasztja Isten nevét saját ügyeihez, és gyakran nem az áldáskérés komolyságával és alázatával, ami helyén való, hanem egyszerű píárfogásként. Mert így olyan szép és hangulatos.... Mert így többeket meg lehet nyerni ügyünknek.... Stb
Sokkal súlyosabb azonban mindezeknél, amikor az ember nem a jó, vagy legalábbis közömbös ügyekhez ragasztja az Úr nevét, hanem ártó, pusztító módon él azzal. Mert ki kell mondanunk, el kell ismernünk, nem volt olyan gonoszsága és sötétsége az emberi történelemnek, amit ne próbáltak volna meg igazolni az Úr nevével. És ha valahol, itt bizonyosan áll Isten intése: „mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” Ha csak a múlt század két kegyetlen diktatórikus berendezkedésére tekintünk, sajnos, megáll ez az igazság. Mind a nácizmust, mind a kommunizmust kiszolgálták keresztény egyházak. Az is igaz, hogy olyan elkötelezett és hűséges követői is voltak Jézusnak, akik nem voltak hajlandók beállni abba, hogy Isten nevével magyarázzák az embertelenséget.
De használták és használják – elsősorban vallásos vezetők – Isten nevét és ezzel az ő hatalmát emberek megfélemlítésére, rettegésben tartására. A szekták működésének egyik alapvető dinamikája éppen ez. Ha elhagyod a közösséget, Isten ítélete, sőt, bizonyos esetekben Isten átka van rajtad, hirdetik. Az Úr nevében való hatalommal történő visszaélés ez éppen úgy, mint amikor valakik, a „név birtokosai”, azaz a vallásos vezetők haszonlesésre, vagyonuk és gazdagságuk megszerzésére használták Isten nevét. Őszintén, alázatosan és fájdalommal kell megvallanunk, hogy abban az Isten népében, amelynek Jézus Krisztus elhívása által mi is tagjai vagyunk, minden elképzelhető gonoszság és utálatosság megtörtént – felhasználva az Úr nevét. Legyünk hát alázatosak, és éberek, amint Pál apostol mondja: „Aki ... azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor. 10.12). Mert miközben esetleg elszörnyölködünk és hitetlenkedünk, hogy lehettek ilyen vakok más keresztények, magunk is, egy általunk nem látott területen, könnyen hasonló helyzetbe kerülhetünk. Gondoljuk hát nagyon meg, amikor egy ügyet, egy igazságot Isten nevében teljes erőbedobással képviselünk vagy védünk! Akármilyen nyilvánvaló is számunkra, kérdezzük meg az Urat, hogy vajon ő is így gondolja-e. Ne essünk annak vétkébe, hogy nevét lerángatjuk pitiáner, vagy éppen bolond dolgainkhoz!
III. „Szenteltessék meg a te neved!”
Talán a legjobb védelem az előbbiek ellen, ha nem állunk meg azon a ponton, hogy ne vegyük fel hiába az ő nevét. Márcsak azért sem, mert ne gondoljuk, hogy jobb az az ember, aki azért nem sérti meg ezt a parancsolatot, mert már úgysem imádkozik, úgysem tesz bizonyságot az Úrról, valamint egyáltalán nem érdeklődik iránta. Éppen ezért fordítsuk figyelmünket arra, aki így tanított minket imádkozni „Szenteltessék meg a te neved!” Jézus Krisztus rámutat arra, ami a zsoltárokból is olyan világos: Isten nevének az imádságban, a magasztalásában, a dicsőítésben van helye. Ha magam elé képzelem Jézust, amint ezt imádkozza és adja tovább a tanítványainak, érzem az erőt, a tüzet, amellyel mondja: szenteltessék meg a te neved. Mindent alárendelt annak, hogy az Urat megismerjék az egész világon. Az egészségét, a fiatalságát, az épségét, a jövőjét, a karrierjét, az életét...
És most Jézus intéz kérdést hozzád: túl azon, hogy nem kívánod hiába felvenni az ő nevét, mit adsz oda azért, hogy megszenteltessen, hogy dicsőséget nyerjen az ő neve? Hiszen Jézus Krisztus az ÚR! Ő az Isten! Az ő neve, a legdrágább név, a leghatalmasabb név, az Isten neve.
            „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
            Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek főlé, és azt a nevet adományozta neki,
            amely minden névnél nagyobb, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon,
            mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja,
            hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.’
Egyszer minden ember leborul előtte. Vagy imádva és dicsőítve őt, vagy az ítélettől rettegve. Mit ér meg neked Jézus neve dicsősége? Mit ér meg neked, hogy az ő nevét hirdessék az egész világon? Mennyire drága Jézus számodra? Tudod-e, hogy róla neveznek kereszténynek? Rajtad az ő neve!
Az apostolok, miután elnyerték a Szentlélek erejét, majd elfogták őket Jézus nevének hirdetéséért, így szóltak a hatalmasok előtt a kihallgatáson: „nincsen üdvösség senki másban, mert nemis adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” Hiszed-e ezt? Odaadod-e magad Jézus hirdetésének, az Atya dicsőítésének, a Szentlélek erejében? Tedd meg! Ámen!

A második parancsolatról beszéltünk a múlt héten. „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot...” – inti az Úr Izraelt, a népet, akit ő szabadított meg a rabszolgaságból, és ő vezetett a pusztában a Sínai hegyhez, hogy ott szövetséget kössön vele. Isten nem engedi, hogy gyermekei bármilyen módon megpróbálják kiábrázolni őt, és ezzel hamis biztonságba és torz istenképhez kormányozzák magukat. Az élő, szabad és végtelen Isten jelenléte semmilyen kiábrázolással nem garantálható, nem köthető magunkhoz. Népe ígéreteiben kell hogy bízzon, ahelyett, hogy megpróbálná biztosítani az Úr jelenlétét. Arról is szóltam, hogy egy rögzített, megmerevedett istenábrázolás hogyan torzítja el arról az Istenről való képünket, aki szól, cselekszik, életünkbe közbeavatkozik, keres minket és választ vár tőlünk. A halott képek tisztelője olyanná válik, mint keze alkotása: élettelen, néma, süket és vak az élő Isten dolgaira nézve.
A második igéhez kapcsolódik egy komoly figyelmeztetés, sőt, talán sokak számára ijesztő kijelentés is. A kérdésre, hogy miért ne ábrázoljuk ki az Urat (azzal együtt, hogy miért ne legyenek más istenei népének), a következő választ kapjuk: „mert én az Úr féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” Ezek a mondatok a későbbiekben is döntő módon meghatározták Izraelnek az Úrhoz való viszonyulását. A Biblia lapjain újból és újból visszacsengenek az Úr szavai (2Móz. 34.7,14; 4Móz. 14.18; 5Móz. 5.9, 6.15; Jer. 32.18). Harmad-, negyed-, sőt ezerízig... Ki a féltőn szerető Isten? Hogyan és miért beszél büntetésről? És ha ilyen szigorú, ki bízhat irgalmasságában?
I. A féltőn szerető Isten
Meglepő Istennek ez az újabb bemutatkozása, különösen, ha az eredeti szöveghez közelítően így fordítjuk: Én, az Úr, féltékeny Isten vagyok! Nem tudom, ki az, aki hasonló leplezetlenséggel beszélne erről: én féltékeny férj, féltékeny feleség vagyok... Persze nem véletlenül hozza a Biblia a „féltőn szerető” kifejezést; hiszen érezzük, hogy a féltékenység negatív tulajdonság, és így ez a szó könnyen félrevezet Istennel kapcsolatban. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a „féltőn szerető” kifejezés nem érzékelteti azt a lényeges elemet, amit a „féltékeny” szó igen: Isten kizárólagos kapcsolatban akar élni szövetséges népével. Az Úr nemcsak a maga szeretetét és hűségét veszi komolyan, hanem ugyanezt várja el szövetséges népétől. Ha ez a nép más istenek előtt is leborul (első parancsolat), vagy megpróbálja az élő Istent kiábrázolni, és ezzel fantáziája és művészi képességei korlátai közé szorítani, hűtlenné lett egyetlen és valóságos szövetséges társához, az Úrhoz. Isten jogos féltékeny haragja lobban fel, hasonlóan a megcsalt férjhez vagy feleséghez, ha népe, akiket magáénak választott, elhívott és akikkel szövetségre lépett, megcsalják őt.
Isten tehát hasonlóan elvárja népétől, hogy „féltőn szeretők”, „féltékenyek”, más szóval buzgók legyünk iránta (a Biblia, amikor az ember Isten iránti kizárólagos szeretetét említi, gyakran a „buzgóság” kifejezést használja). Illés próféta, amikor Izrael nagy része elhagyta az Urat és idegen isteneket szolgált, de ő mindvégig hűséges maradt, szól így: „Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért...” (1Kir. 19.10, 14). A zsoltáros pedig így ír: „házad iránti féltő szeretet emészt...” (Zsolt. 69.10). Nem véletlen, hogy ezt idézi János evangélista, amikor Jézus megtisztítja az árusoktól a jeruzsálemi templomot. Tudjuk, hogy nagy haragra gyúl, és úgy űzi ki a templomból azokat, akik tisztességtelen üzletelésükkel megfosztják az Istent keresőket attól, hogy a szent helyen valóban az Úrral találkoznak. Ezt az Úr iránti szenvedélyes szeretetet, kizárólagos és mindennél előbbre való odaadást nevezi a Biblia féltő szeretetnek, lángoló buzgóságnak.
Ez az Urat és az ő ügyét minden, még a maga élete és biztonsága elé is helyező Jézus kép mélyebbre vezet bennünket a féltőn szerető Isten és szövetséges népe kapcsolatának megértésében. Érezzük, hogy ez az oda-vissza való kizárólagosság nem pusztán törvény, vagy parancs. Nem arról van szó, hogy Isten kegyetlen keményen magánál tart, és te csak próbálj meg kilépni ebből, majd meglátod, mi következik. Ez a kizárólagosság nem a törvény, hanem a szeretet kizárólagossága. Amint egy házaspár életében is hasonlóan van ez. Köti őket egymáshoz az ígéretük, az esküjük, de ha élő a kapcsolatuk, az egymás iránti kizárólagosság a bennük élő mély szeretetből táplálkozik.
A szeretet kizárólagosságának ez a gondolata továbbvezet bennünket a már korábban többször említett kérdéshez: ki is az Isten? Milyen Isten? A magunk képére formált istenek, valamint a „minden Isten ugyanaz, csak máshogy nevezik a világ más és más kultúráiban” összefüggésében tekintsünk a féltőn szerető Istenre! Az, aki kijelenti magát a szabadításban, és aki a szeretetnek erre a kizárólagosságra hívja népét, mással össze nem téveszthető, személyes Úr. Ezt a személyes szeretetkapcsolatot összevetve a ma olyan népszerű személytelen istenképekkel, vajon melyik a több? Melyik a magasabbrendű? Melyik állhat az egész teremtett világ mögött? Kevesebb-e az Úr azzal, hogy ő féltőn szerető, és ugyanerre hív, vagy éppen több, mint az a megismerhetetlen isten, aki semmit sem követel, hanem úgy hajlik, ahogy mi spekulálunk róla? Az ember faragta a Biblia Istenét saját képére, és ezért lett az Úr féltőn szerető, vagy az Úr formálta az embert a maga képére, és ezért lett szívünk legmélyebb vágya, hogy szeretetkapcsolatokban éljünk?
Mi, akiket megszólított, akiknek kijelentette magát az Úr, örömmel valljuk, hogy ő féltőn szerető, és hálával adjuk oda magunkat neki, a szeretet kizárólagosságában!
II. Megbünteti harmad- és negyedízig
Összeférhet-e Isten szövetséges népe iránt való féltő szeretete azzal, hogy „megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem”? Büntetés és szeretet sokak számára kizárják egymást – legalábbis, ha Istenről van szó. De hogy az apák bűnéért a fiakat, unokákat, dédunokákat büntesse, az meg teljesen elfogadhatatlan, hiszen alapvetően igazságtalan. Hogyan értsük Istennek e szavait, amelyek éppen féltő szeretetéből, népe iránti kizárólagos igényéből fakadnak?
Ebben a kérdésben a bűn természeténél kell elindulnunk. Hiszen nem teljesen nyilvánvaló, hogy az apák bűnei kihatnak a fiakra, az egyik generáció vétkei vagy múlasztásai következménnyel vannak a következő generációk életére? Szeretnénk úgy látni a vétkeinket (is), hogy az a mi ügyünk, és senkinek semmi köze hozzá. Ez azonban teljességgel téves felfogás. A társadalomra, a különböző szintű közösségekre hatással van az egyén élete, jelen esetben bűne. Hat a kortársaira, és hat a későbbi generációkra. Ez a bűn természete; erősen fertőző.
Nem arról van tehát szó, hogy Isten megbüntet a szüleid, nagyszüleid bűnéért, hanem arról, hogy a bűnnek generációkon átívelő következményei vannak. Nem függetlenítheted magad attól, ami előtted történt, és tetteidnek hatása lesz akkor is, amikor már nem élsz (a harmadik-negyedik generáció az, amit egy ember általában megél). Az eredeti szövegben olvasott ige megerősíti ezt: „meglátogatom”, „megvizsgálom”, „számon kérem” az atyák vétkét a fiakban. Isten nyomon követi azt, amint a bűn hatása kibontakozik, mert igenis kibontakozik.
A második parancsolat e szigorúnak tűnő kitétele tehát nem más, mint figyelmeztetés Isten gyermekei számára. Ha engem gyűlöltök, azaz megvetitek a parancsolataimat (hiszen a 6. v. szerint azok szeretik, akik megtartják parancsolatait), akkor annak nem csak rád nézve vannak következményei. Utaltam már rá, hogy ez kisebb és nagyobb közösségekre egyaránt igaz, de mégis a legnyilvánvalóbban a családban mutatkozik meg. Mennyi fájdalmat és nyomorúságot tud hordozni egy család generációkon keresztül! Egy döntés, amelynek következtében az apa vagy az anya hűtlenné lesz, és kilép a házasságból, micsoda törést okoz a gyermekek életében. Egy alkoholista szülő ugyanúgy rossz mintákat ad át, mint egy olyan apa vagy anya, aki számára az életben a legfontosabb cél a mindegy milyen módszerekkel minél több pénz megszerzése. Kemény, erőszakos, vagy éppen hátsó szándékokkal teli, manipulatív viselkedésünk akarva-akaratlan mintát ad gyermekeinknek. A végtelenségig folytathatnánk a sort... Mennyi nyomorúságot hoztunk, és fájdalmas, sebzett valónk miatt mennyi bűnt adunk tovább! Pedig a szülők arra hivattak el, hogy egészséges példát adjanak a gyermekek elé, akik innen tanulnak meg szeretni, érzéseiket kifejezni és azokat kezelni, kommunikálni, konfliktusokat megoldani, stb. Több, mint világos Isten igéjének igaza: „megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem”. Ez a bűn természete.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez semmiképpen nem a bűn győzelme – és erről hamarosan több szó esik. Ugyanakkor nem is felmentés az egyéni felelősség alól. Mondtam, hogy Istennek ezek a szavai mélyen belevésődtek népe életébe, és a figyelmeztetés oldaláról nézve ez jól is van így. Azonban az ember ezzel is, mint mindennel, amit Isten kijelent, visszaél. Ezékiel prófétától tudjuk, hogy született Izraelben egy közmondás: „Az apák ették az egrest, és a fiak foga vásott el tőle.” (Ez. 18.2) A próféta nagyon keményen fellép az ellen, hogy korának össznemzeti tragédiáját (babiloni fogság) így magyarázzák kortársai. Tudnillik, hogy az apáink bűnei miatt van rajtunk ez a nyomorúság, hiszen Isten is megmondta, hogy megbünteti az apák vétkét a fiakban. Isten azonban nem engedi, hogy így kicsavarják szavát, és saját vétkeiket az előző generációkra háírtsák: „A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik fia bűne miatt. Az igaz azt kapja, amit igazsága érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel.” (Ez. 18.20) Mindez arra hív bennünket, hogy hordozva az előttünk élő generációk múlasztásainak, vagy éppen elkövetett vétkeinek következményeit, semmiképpen se tartsuk ezeket sem megváltoztathatatlan végzetnek, sem mentségnek a saját bűneink miatt. Isten figyelmezteti népét, felhívja figyelmünket a bűn pusztító voltára, de semmiképpen sem azt adja elénk, hogy ez a tény determinál bennünket. Nem, hiszen a szabadító Isten kegyelme mindig nagyobb, mint a bűnök, amelyeknek elszenvedői és megcselekvői vagyunk.
III. Irgalmasan bánik ezerírig
A bűn hatással van harmad-, negyedízig, de Isten irgalma és áldása ezerízig. Ez az az evangélium, örömhír, amit az Úr elrejtett számunkra a második parancsolatban, és amit szívünkbe akar oltani a mai napon.
Míg egyesek felelőtlenek a bűn pusztító természetével kapcsolatban, mások pedig, bár Jézus követői, nagyobb hatalmat tulajdonítanak a bűnnek, és Isten ítéletes meglátogatásának, mint az Úr iragalmának. Az ilyen ember annak kínzó nyomorúságában él, hogy hibáit óriásinak látja, és mindvégig retteg, hogy csak ezeket adja át gyermekeinek, környezetének. Szavakban tudja, hogy az Úr kegyelmes és irgalmas, de a szívét még soha nem járta át a Szentlélek erejében való felismerés: az Isten irgalma sokkal erőteljesebben árad át az utódainkra, mint a hibáink és nyomorúságaink. Az arány: három ill. négy az ezerhez – mondanánk, ha azt gondolnánk, hogy Isten itt számtanórát akart tartani Izraelnek. De feltételezem, hogy az ezer egyszerűen csak sokat jelent, nagyon sokat, amivel Isten azt akarta mondani az őt szeretőknek, hogy ne aggódjatok. Ne rettegjetek, hanem higgyetek! Higgyétek el, hogy nagyobb az ereje Isten áldásának és kegyelmének, mint a bűnnek! Higgyétek végre el, hogy az, hogy az Úréi vagytok és minden botladozás közepette, de szeretitek és törekedtek engedelmesen élni, hatással van a környezetetekre, a következő generációkra, a családotokra. Éljétek meg a hiteteket otthon, és éljetek tisztességes, becsületes életet. Nyilvánvaló, hogy ezzel adunk mintát a gyermekeinkek, és ez hatalmas felelősség. De lássátok, hogy sokkal többről van itt szó, mint amit ti gyermekeitek elé éltek: az Isten irgalmáról, az ő áldásának erejéről, az ő ígéretéről: „irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.”
Befejezésül a következőkre hívlak benneteket az Ige alapján:
Hálával fogadjuk el, és valljuk meg, hogy a mi Istenünk, aki az Úr Jézus Krisztusban megjelent és megváltott minket, féltőn szerető Isten. Kötelezzük el magunkat neki – először, vagy újra – a szeretet kizárólagosságával.
Tekintsünk vissza az életünkre. Megjelennek előttünk szülők, apák és anyák, más személyek, akik vétkeinek következményeit hordozzuk – ki többet, ki kevesebbet. Pál apostol írja: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem...” (Róm. 5.20). Isten szabadító kegyelme elérhető számodra: vidd elé fájdalmad, hagyj fel azzal, hogy mentségként használod a múltat, hogy Jézus Krisztus feloldozhasson és irgalmát kiáraszthassa rád.
Próbálj megemlékezni azokról, akik imádkoztak érted, akik Isten előtt hordoztak, akik hűségesek voltak az Úrhoz, és így részesei lettek annak, hogy te is benne vagy az „ezeríziglen” nagy közösségében. Köszönd meg Istennek azokat a nagyszülőket, szülőket, akik talán csak egy egészen kicsiny kis magot ültettek el benned, de elültették, és amikor eljött az ideje, volt miből kinőjön és szárba szökkenjen a hited.
Végezetül pedig mindannyian vegyünk bátorítást és erőt. Fiatal gyülekezet vagyunk, sok gyermekkel. Még nem nőtt fel gyülekezetünkben egy egész generáció, akikről elmondhatnánk, hogy szüleik hitben jártak volna. Voltak ilyen családok, egy-egy, ahol felnőttek a gyermekek, de valójában ez a nagy próba még előttünk van. És ahogy nem tudjuk biztosan, mit adunk át gyermekeinknek a családban, bár szeretnénk Isten eszközei lenni, úgy azt sem tudjuk ma, hogy milyen lesz közösségünk élete tíz, húsz, harminc év múlva... De vegyünk bátorítást és vígasztalást mindannyian Isten szavából, azok is, akik nem nevelnek gyermekeket (még, vagy már...), hiszen a gyülekezet közösségében mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Erősödjünk hát meg, és zárjuk szívünkbe az Úr ígéretét: „irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” Ámen!
Lovas András

A Tízparancsolat első és második parancsolata szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az első parancsolatban azt követeli a szabadító Isten, hogy népének ne legyen más istene rajta kívül. A második parancsolatban az ellen óv, hogy Izrael bármilyen módon megpróbálja kiábrázolni őt. „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot, ... ne imádd és ne tiszteld azokat” – utalhat ez a felszólítás más istenekre, bálványokra is. Annyira így van ez, hogy amit mi, reformátusok az első és második parancsolatnak tartunk, azt a római katolikusok és az evangélikusok, valamint a zsidók, egy parancsolatnak vesznek (a katolikusok és evangélikusok a „Ne kívánd” parancsolatot osztják két részre). Mi azonban a klasszikus református felfogást követjük, amely szerint itt nem a népek bálványairól, hanem az egy, igaz és szabadító Isten, az Úr, kiábrázolásának tilalmáról esik szó. Az első két parancsolat közös vonása, hogy mind a kettő az igaz istentisztelet határait rajzolja meg.
I. Mit tilt a második parancsolat?
Izraelt Isten Egyiptomból szabadította ki, és majd a pusztai vándorlás ideje után Kánaán földjén telepíti le. Mindkét helyen körbeveszik Isten népét azok a vallásos kultuszok, amelyek isteneiket magas művészi színvonalon ábrázolják. Képek és szobrok sokasága emlékezteti Isten népét arra, hogy mi az istenek tiszteletének a bevett és népszerű módja. A szobrok és képek a földöntúli, láthatatlan valóságot hordozzák és jelenítik meg annak az embernek a számára, aki így tud kapcsolatba kerülni a mennyeiek láthatatlan világával. El tudja képzelni isteneit, vonzóvá tudja tenni azokat, állandó jelenlétükről biztosítja magát az istenek megjelenítésével, kiábrázolásával. A zsidó, az iszlám és a keresztény vallások kivételével az istenek kiábrázolása a mai napig hozzátartozik a legtöbb vallási kultuszhoz. Gondoljunk a hatalmas, többemeletnyi magas Buddha-szobrokra, vagy a sok száz, sőt, ezer istent hordozó hindu templomokra, a „gyönyörű Krishnára”, akit kezünkbe adott brossúrákból a legtöbben el tudnak képzelni. Szintén jól ismerjük a görög istenek ábrázolásait, míg alig-alig az afrikai törzsi vallások isteneit. De mindezekben a vallásokban, hasonlóan a pusztában vándorló Izrael szomszédjaihoz, az istenek kiábrázolása a legtermészetesebb és legmindennapibb része az életnek. Miért mondja hát az Úr az ő népének, hogy „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot...”? Miért nem élheti meg Izrael hitét a szomszédaihoz hasonlóan? Halljuk meg a választ a zsoltáros szavaival:
„Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük?
A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!
A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai.
Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak.
Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak.
Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon.
Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak!” (Zsolt. 115.2-8).
Ebben a néhány sorban világosan benne van, miért tiltakozik Izrael, valamint Isten, bármiféle kiábrázolás ellen. Az Úr mindenek teremtője – hogyan hordozhatná őt bármi is azok közül, amit ember alkot valaminek a képére, amik „fenn az égben, lenn a földön, vagy a földön a víz alatt vannak.” A tilalom egyik oka egyszerűen az, hogy nem létezik olyan valóság a földön, ami elégséges lenne ahhoz, hogy az élő Istent reprezentálja. Készüljön bármilyen odaadással is egy emberi alkotás, a végeredmény mégha gyönyörű is, de akkor is egy néma, süket, vak, érzéketlen, tehetetlen tárgy. Isten lényegi természetének mond ellen minden kiábrázolás, minden emberi megjelenítés, hiszen ő él, cselekszik, megszólít, meghallgat – és mindezt szeretetéből teszi.
Isten nem engedi, hogy Izrael bármilyen módon megpróbálja őt magához kötni, jelenlétét így garantálni, személyét uralni és manipulálni. A statikus kép vagy szobor tisztelete, mégha fenn is tartjuk, hogy a népek nem azonosították a tárgyat az istenséggel, akkor is hamis képzetet és hamis biztonságérzetet ad. Sugallja a gondolatot, hogy Isten is statikus, kézbe vehető, irányítható, magunkkal cipelhető. Isten azonban nem kíméli meg népét a hit és bizalom nagy ajándékától, amelynek lényege, hogy akkor is, úgy is ragaszkodjanak hozzá, amikor nem tudják pontosan a jövőjüket, amikor nem tudják, Isten mit fog tenni. Nem köthetik magukhoz annak jelenlétét, aki puszta szeretetből adta magát nekik, és aki megígérte, hogy velük marad, ha megtartják szövetségét. Végezetül az a megmerevedett, rögzített istenkép, amit egy ilyen ábrázolás feltételez, döntő hatással lesz az azt megalkotó emberre: „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak!” Elvész az élő hit, a bizalom, hogy Isten megszólít, kijelenti magát és cselekszik, hiszen leképeztük őt, kiismertük és rögzítettük őt. A kép megalkotásával elveszett kiismerhetetlen, rejtélyes volta, csorbult szabadsága, végtelen és mindenen túl lévő volta, hiszen megfoghatóvá, elképzelhetővé tettük őt.
Talán érezzük, hogy a kísértés hatalmas Isten népe számára minden korban: kössük őt magunkhoz, szelidítsük őt ahhoz, ahogy el tudjuk képzelni, szorítsuk be egy szoborba, képbe, sémába, és akkor megszabadultunk a hit és bizalom kockázatától, az Istennek való kiszolgáltatottság érzésétől. Kiszolgáltatottá tettük őt a kiábrázolásban, hogy a magunk kiszolgáltatottságát megszüntessük. Ez ellen tiltakozik a szabadító és népével szövetséget kötő Isten a második parancsolatban.
Hogyan halljuk ezt a parancsolatot mi, 21. századi keresztények? A kereszténység protestáns ágában nincsenek képek, szobrok ábrázolások. A reformátorok éppen a fentiek miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy a templomokból mindaz, ami elvonja a figyelmet Isten szavától, kikerüljön. De, Kálvin János szavaival élve, az ember szelleme bálványgyár, és ezért nem gondolhatjuk, hogy azzal, hogy templomainkban nincsenek ábrázolások, magától értetődően szabadok vagyunk mindattól, amit Isten e parancsolatban tilt. Mert ha nincsenek is képeink, vannak képzeteink. Olyan mentális képeink, amelyekbe hasonlóképpen bekényszerítjük az Urat, mint a fa-, fém-, vagy kőszobrokba. Olyan bálványképek, amelyek hasonlóan tehetetlenek, mint amiről a zsoltáros írt, amelyekkel hasonlóan a hit és bizalom hozzáállását akarjuk megspórolni, és amelyek hasonlóan a maguk képére formálnak minket.
Az első és legnyilvánvalóbb a „magam elképzelése szerinti Isten” a „hiszek, de saját elgondolásom szerint” élők nagy táborában. Hallatlanul vonzó, felvilágosult, nyitott és rugalmas az az ember, aki a maga elképzelése szerint hisz, más szóval maga készíti saját istenképét. Nem begyepesedett, aki egy elavult egyház régi tanait hiszi, nem tömegember, akinek azonos hitvallása lenne sok másik embertársával, neki saját, mai, személyesen rászabott istenképe van (amint személyesen rászabott a képernyővédője, a mobil csengőhangja, előlapja, és oly sok minden a mai kultúránkban.) Nem tudom, bántó-e, ha Jeremiás próféta szavaival illetjük az ilyen, az emberi fantázia, megsejtés, válogatás által megcsinált istent: madárijesztő uborkaföldön (Jer. 10.3-5). A próféta ezt a mesterember keze által készített bálványról mondja, de azt gondolom, hogy találó a „magunk elképzelése” szerinti istenre is. Még pedig azért, mert rámutat arra a hihetetlen vakságra és arroganciára, amely úgy ragad ránk, hogy észre sem vesszük: mindenkinél okosabbnak, különlegesebbnek és egyedibbnek hisszük magunkat. És közben sokan olyanok lesznek, mint a saját elképzelt istenük: zavarosak, elveszettek és tehetetlenek. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy külső hitvallásos életünknek egy belső, titkos zugában nem húzódik-e meg egy ilyen madárijesztő, akinek nem sok köze van az élő és szabadító Istenhez, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát!
Bizonyos hamis képeket, képzeteket jobban is körül lehet írni. Egy gyakori kép, jobbára azokban, akik vallásos háttérből jöttek, az erkölcsi igazságosztó és rendrakó isten képe. Számukra Isten teljesen belefér a „jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti” leegyszerűsített képbe. Mások baját, nyomorúságát látván nem restek az „Isten nem ver bottal” kegyetlen és látszólagos bölcsességét hangoztatni, míg ha őket éri baj, nem jutnak a tovább a „miért ver Isten, mit vétettem?” gondolatán. Gyorsak az ítélkezésben, önigazultak, és keményszívűek - hasonlóan a képzeletükben élő istenhez, aki nem ismeri a kegyelmet, valamint nem ad teret titkoknak. Jézus korbalei formáját jól szemlélteti tanítványok kérdése, amikor egy vakon született emberrel találkoznak: „Ki vétkezett: ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn. 9.2) Nagyon kemény, merev kép ez sokakban, amibe megpróbálják beszorítani azt az Istent, aki a bűnösök barátja, minden kegyelem és szeretet forrása.
De mindjárt itt a másik torz kép is, a jóságos és tehetetlen öregapó képe. Isten mindig kész mindent elnézni, feladata, hogy szeretetével simogasson, gondokban megsegítsen. Azután félre lehet tenni, mint egy öreg papát, aki akkor sem szól semmit, ha észre sem veszik. Hogy gyűlöli és megítéli a bűnt? Ez semmiképpen sem fér be ebbe a képbe. A legjobb esetben egy „bocsi” szintű és értékű (azaz értékelhetetlen) elnézést kérésre telik tisztelőjének. Ebbe a képbe teljesen jól belesimul a karácsonyi jézuska is, aki szintén nem jelent többet egy kis vallásos érzületnél.
Ha tetszik, ha nem, mindannyiunkban él egy kép Istenről. Ez nem feltétlen vizuális, de jól körülhatárolható, annak mentén, hogy mit tudunk elképzelni és mit nem vele kapcsolatban. Nevezhetjük ezt egy sémának is, amibe Istent beszorítjuk, amellyel őt korlátozzuk. Megmondjuk neki, mit tehet, vagy mit nem tehet. Minden ilyen rögzült kép az Úrral való élő kapcsolatát hiányára mutat rá, illetve abból fakad. Ameddig Isten Igéje meg tud szólítani, amíg élő imádságban válaszolsz neki, amíg hittel és bizalommal jársz vele, nem merevedett a vele való kapcsolatod egy képpé, képzetté. De amint az élő hit elvész, már csak egy képzetet azonosítunk az élő Úrral, és elindultunk a némává, süketté, tehetetlenné válás útján... „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot, ... ne imádd és ne tiszteld azokat”. Miután láttuk, mit tilt a második parancsolat, gondolkozzunk el azon, hogy mire hív.
II. Mire hív a második parancsolat?
Istennek semmiféle kiábrázolása nem megengedhető, mondtuk. Semmi nincs a teremtett világban, ami elégséges módon visszatükrözhetné őt. Ezen a ponton mégis el kell gondolkoznunk azon, amit így mond a Biblia: „Megteremtett Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette.” (Gen. 1.27) Istennek, saját döntéséből és teremtői tettéből kifolyólag, mégis van egy képmása a földön: az ember, a férfi és a nő. Semmilyen kultikus kiábrázolás nem elégséges, de az ember arra hivatott, hogy mindennapi életében, azáltal, hogy hűséges teremtő Istenének akaratához, képviselje az Urat, sőt, kiábrázolja őt. Ez az egyetlen kiábrázolás, amit Isten eltűr, sőt, amit elvár. Isten népe, akit Isten arra szabadított meg, és azért kötött vele szövetséget, hogy királyi papság legyen, arra hivatott, hogy bemutassa Istent az egész világnak. Ezért adja nekik Isten a szövetséget, annak dokumentumát, a Tízparancsolatot, hogy hűségesen és engedelmesen élve kiformálódjon Isten képe a népek és nemzetek előtt.
Tudjuk jól, hogy ez az istenképűségünk a bűnesetben összetört. Hogy nem képviseljük mi úgy az Urat, ahogyan szeretnénk. Hogy az ember, mindjárt a kezdet kezdetén, kudarcot vallott e nagy elhívás teljesítésében. De Isten nem hagyta annyiban az embert, és a világot, nem hagyta képviselője nélkül alkotását. Elküldte fiát, Jézus Krisztust, aki azt mondja magáról: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn. 14.9). Pál apostol pedig így vall róla: „Ő a láthatatlan Isten képe.” (Kol. 1.15) Őbenne, aki tökéletes és igaz, látjuk az Isten igazi kiábrázolását. Él, szól, beszél, hallgat, cselekszik, nem úgy, mint a bálványok. Együttérez és gyógyít, hatalommal tanít, erővel megszabadít, kegyelemmel életeket változtat meg. Sőt, mindezeket nemcsak akkor végezte, amikor testben itt járt, hanem azóta is teszi azok közösségében, akiket kiszabadított egy hiábavaló életből, és elhívott a vele való közösségbe. Igen, a mi elhívásunk, hogy Isten képe legyünk a világban. A tiéd, és az enyém, akik Krisztust magunkénak valljuk, akik az úrvacsorában őt magunkhoz vesszük. Arra hívott el, és azt akarja cselekedni bennünk, hogy egyre inkább elváltozzuk az ő ábrázatára, hogy egyre világosabban, láthatóbban, élesebben legyünk Isten kiábrázolása a világban.
Ha Isten népére néznek ma Magyarországon, kevesen látják meg az Urat. Nagyon homályos, elmosódott, maszatos az a kép, amit mi visszatükrözünk. De nem kell ennek így lennie, és nem kell ennek így maradnia! Ha könyörgünk Isten Szentlelkéért, mert felgerjed szívünk szeretete az iránt, aki megváltott minket, ha hittel vesszük magunkhoz a megfeszített Krisztus testének és vérének jegyeit, megtörténik a csoda: az Isten népe, és benne te és én, leszünk egyre inkább Isten képmása. Nem azért, hogy minket imádjanak, hanem azért, hogy velünk együtt minél többen magasztalják a teremtő és megváltó Istent. Szabaduljunk meg hát hamis képzeteinktől, és szánjuk magunkat oda, hogy kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus. Ámen!