Lovas András Dr.

Lekció: Jn 8,31-47 / Textus: 2Móz 20,16                                                                                                                                           2008. február 24.
Másodszor foglalkozunk a kilencedik parancsolattal. Először a parancsolatnak a nyilvános életben való jelentőségéről szóltam, ma pedig a mindennapi beszédünket helyezzük Isten törvényének a világosságába. Mindenek előtt a korábban elhangzottakat szükséges röviden összefoglalnunk.
A „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” eredeti összefüggése a bíráskodás. Ez az a helyzet, amelyben a legvilágosabban megmutatkozik az igazmondás ill. a hazugság tétje. A tanú szerepe a bírói eljárásban hasonló jelentőséggel bírt az ókorban, mint napjainkban. Hatalmába kerül a másik ember, annak jó hírneve, vagyona, szabadsága, de – az akkori világban – akár az élete is. Éppen ezért Isten népének, Izraelnek a törvénye szigorúan szabályozta, hogy csak két vagy három tanú egybefüggő vallomása fogadható el, valamint azt is, hogy milyen büntetés jár a hamis tanúzásért.
Azt is láttuk, hogy a parancsolat érvényessége nem korlátozódik kizárólag a bíráskodásra, hanem mindennemű hazugságot magában foglal. Az igaz, őszinte és megbízható beszéd egy társadalom közösségi életének alapjai közé tartozik. Ahol a szavak nem azt jelentik, amit valójában jelentenek, mai kifejezéssel élve ahol kommunikáció és manipuláció zajlik nyílt és őszinte beszéd helyett, ott a társadalmi együttélés alapjai rendülnek meg. Minden közösség jóléte, egészsége az igaz beszéden, a valóságnak megfelelő szavakon múlik. Ennek súlyos igazságát éljük meg a mai magyar társadalomban.
Mindezzel együtt azt is érzékeljük, hogy a hamis tanúság, a hazugság minden formája nem pusztán egyéni, hanem közösségi bűn. Nemcsak azért óvja népét Isten, mert önmagában rossz, ha valaki a valóságot elferdíti, hanem azért, mert ezzel a másik ember kárára van. „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” A hazugságban azt kell látnunk, amit az a másik emberrel tesz, amit rombol a közösség életében. Fontos, hogy úgy halljuk meg a kilencedik parancsolatot, mint ami a másik ember védelmében szólal meg. A hazugság nem valami önmagában való morális rossz, hanem a másik ember megrontása, megkárosítása. Éppen ezért, a Bibliai logikája szerint, abban senki sem találhat magának felmentést, hogy az ő értékrendje szerint a hazugság nem rossz, sőt, hasznos eszköz céljai eléréséhez. Isten szava újra és újra rámutat nekünk a másik emberre, a felebarátra, szomszédra, ismerősre. A másik embert, az ő méltóságát, becsületét, jólétét állítja elénk akkor, amikor elítéli a hazugságot. Lássuk hát a hamis tanúság gyakori helyzeteit, módjait, a mögötte meghúzódó indítékokat, valamint azt, hogy mire hív ebben a parancsolatban Isten bennünket, az ő missziói népét, azt a közösséget, amelyet saját nevének dícséretére formált, akik Jézus Krisztus tanúi vagyunk a világban!
I. A szó, mint átok
Az ószövetségi bölcsesség irodalom gyakran beszél arról, hogy a kimondott szó hordozhat áldást, és átkot. Lehet építő, gyógyító, megtisztító, felüdítő, és tud rombolni, ölni, pusztítani, bemocskolni. A hamis tanúság, a hazugság ilyen értelemben átkot jelent. A másik embert rombolja, pusztítja a hazugság. A szó, a beszéd arra hívatott, hogy a valóságot közvetítse, az igazság eszköze legyen. A hazugság eltorzítja a valóságot, elnyomja a másik embert. És hogy mi áll annak hátterében, hogy egy bizonyos helyzetben szavaink igazságot vagy hazugságot, áldást vagy átkot közvetítenek? Pál apostol sorai az ún. Szeretet Himnuszából leleplezik ezt: „[A szeretet] nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” (1Kor. 13. 6) A végső indíték itt keresendő: a szeretet nem hazudik a másik ember kárára, de még a maga kára árán is vállalja, keresi, vágyja az igazságot. A szeretet szava, beszéde épít, az önzésé rombol.
A hazugságok legegyértelműbb válfajai, amikor az ember teljesen tisztában van azzal, amit tesz. Amikor saját érdekünket az igazság fölé helyezzük, ill. a másik ember jó hírneve, vagyona, haszna, egészsége látja kárát annak, ahogy mi a saját érdekünkhöz ragaszkodunk. Ebben az esetben az ember nem akar direkt rosszat annak, akinek vagy akiről hamis bizonyságot tesz, de saját haszna, érdeke erősebb és fontosabb neki, mint a másik. Számtalanan vannak, akiknek a legtermészetesebb az, hogy ha önmagukról, esetleg közeli családtagjukról van szó, ha kell, feláldozzák a másik ember érdekét. Van azonban, amikor nem a saját érdek, hanem a másik iránti gyűlölet, esetleg bosszú munkál a háttérben. Irigység, versengés, versenyhelyzet, mind-mind elvezethetnek oda, hogy valaki tudatosan ártani akar a másiknak, tudatosan akarja tönkretenni a másik üzletét, munkáját, jó hírnevét. Sokszor nagyon kifinomultan tesszük ezt. „Én nem tudom, de azt hallottam…” kezdetű mondatokat alkalmazva még magunkat is meggyőzhetjük arról, hogy szinte ártatlanok vagyunk. De közben nagyon jó tudjuk, neheztelünk az illetőre, és látszólagosan véletlenszerű elszólásaink mögött a tudatos ártás szándéka bújik meg.
Mégis, azt kell mondanunk, hogy a legtöbb, a másik ember jó hírét, becsületét, érdekét romboló szó úgy hagyja el szánkat, hogy nem vagyunk tudatában annak, amit cselekszünk. Ennek két oka is van: az egyik, hogy, amint Jézus mondja a felolvasott szakaszban, „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája.” (Jn. 8. 34) Ez a jelen összefüggésében arra mutat rá, hogy a hazugságban való megmaradás érzéketlenné tesz az igazsággal szemben. Az igazság iránti érzékenységet elnyomja, lerombolja az a szenvedélyes indulat, ami a hazugságot motiválta (akár saját érdek, akár a gyűlölet, a bosszú, vagy éppen a félelem, esetleg az irigység…). A hazugság felülkerekedik a hazug emberen, körbeveszi, behálózza, gúzsba köti. Egyrészt azzal, hogy az egyik hazugságot törvényszerűen követi a másik, másrészt úgy, hogy elveszi józan ítélőképességét. Egyre többet hazudik, mond rosszat a másikról, és mindezt azért teszi, hogy igazolja magát, felmentse magát – éppen korábbi hazugságai súlya alól. Ezen a ponton bezáródik az ördögi kör: az ember saját bűne, hamissága csapdájába került. Észre sem veszi már, milyen erőknek kiszolgáltatva éli az életét. „Aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája” – nevezi néven ezt a helyzetet Jézus.
Egy másik oka annak, hogy sokszor úgy rontjuk a másik hírnevét, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk, a rágalmazás, a pletyka mindennapi és elfogadott volta. Rosszat mondani egy harmadik, nem jelen lévő személyről, egészen mindennapi. Hallani egy hírt valakiről, és látszólag ártatlanul továbbmondani, továbbfecsegni, nem tűnik súlyos dolognak. Észre sem vesszük, olyannyira a vérünkké vált. Mennyi hiábavaló megjegyzés, vagy akár csak gesztus, amikor valakinek a neve felmerül, akit nem kedvelünk, és mindez olyan semmisnek tűnik. Úgy terjesztjük a hiábavalóságot, hogy észre sem vesszük. Szokássá, habitussá válhat. Közben pedig olyan, mint a futótűz. Elindul, és egyre nagyobbá, pusztítóbbá lesz. Hányszor és hányszor mondtam rosszat valakiről, hamis tanúságot téve ezzel róla egy mindennapi helyzetben, és fel sem fogtam, milyen romboló mindez. Mert az a szó, amit kimondtam, önálló életre kelt. Amikor esetleg később elém jön, hogy milyen hiábavaló, üres, felesleges, káros volt a beszédem, nem tudok már mit tenni. A szavak szárnyra keltek, és utaznak. Elvégzik munkájukat abban, akinek mondtam, majd ki tudja, hogyan él tovább a rontó, pusztító, átkot hozó hatalmuk. Egy zsidó bölcselő szerint a rágalmazás három embert öl meg: akit rágalmaztak, a rágalmazót, és akit terjeszti a hallott rágalmazást. Mérget, feszültséget, haragot, féltékenységet, irigységet keltenek szavaink, amelyek ártanak másnak, és ártanak nekünk is.
A pletyka ráadásul önálló intézménnyé, üzletté is válik. Pletyka lapok, internetes oldalak, fórumok épülnek az embernek erre a pusztító tulajdonságára, készségére. Keresztyén körökben a „csak hogy tudd és imádkozz érte” fedőnévvel terjesztjük a pletykát, a rossz hírt, amely – még ha valós is – nem arra van, hogy továbbadjuk. Meglepően igazak Kálvin János idevágó szavai: „Csodálatos, hogy az ember e tekintetben lépten-nyomon mily nagy bátorsággal vétkezik. Hisz alig-alig találnánk olyan embert, ki ebben a betegségben szemmel láthatólag ne szenvedne, annyira édes méreg van és gyönyörűség abban, ha mások hibáit kikutathatjuk, hogy alkalmas mentségünkül szolgál, ha azt mondhatjuk, hogy nem hazudtunk.” (Kálvin János, Institutio, I. 392.) „Annyi édes méreg és gyönyörűség…” Miért olyan édes a rágalmazás, a rosszat mondás számunkra? Miért ragad ilyen édes gyönyörűségként hozzánk ez a halálos és pusztító méreg? Három dolgot szeretnék néven nevezni, ami a rágalmazás, a rossz hír keltése mögött áll.
Az első, egészen nyilvánvalóan, a kíváncsiság. Nem terjedne futótűzként a rágalmazás, ha nem lennénk olyan készségesek befogadni és továbbadni. De az információ egyfajta hatalom. Ha valakiről rosszat tudunk, úgy érezhetjük, felébe kerültünk. Azonnal idekapcsolódik a második motiváció: az önigazolás kényszere. Ha embereket megszólunk, kibeszélünk, kiteregetjük a szennyesüket, „lehúztuk” őket a magunk szintjére, sőt, más esetekben feléjük emelkedtünk. Miközben csámcsogunk mások vélt vagy való gyengeségén, kudarcán, hibáján vagy rossz tulajdonságán, azt a hamis képzetet keltjük magunkban, hogy mi rendben vagyunk. Az önigazolás nyomorúságos kényszere áll sok felesleges és átkot hozó beszéd mögött. Harmadszor, mivel az előzőek miatt a rágalmazás széles körben elterjed, egy-egy hír egy-egy közösséget hosszabb ideig is meghatározhat, a kibeszélésbe és továbbadásba bekapcsolódva egy közösségbe is bekapcsolódom. Igaz, a Biblia ezt a hazugok, hamis emberek, vérszomjasok közösségének nevezné, de természetesen mi ezt észre sem vesszük. Csak egyszerűen jó odatartozni végre a többiekhez, és sajnos gyakori, hogy valaki ebben találja meg végre a kapcsolódás nagy lehetőségét. Szállítja a híreket, fontosnak tűnik, és úgy érzi, végre megvan a közös nevező. Közösen szidni valakit, közösen – álszent módon – sopánkodni valaki felett – milyen nyomorúságos közösséget teremt ez, és mégis, milyen erővel szomjazzuk sokszor még ezt is! Édes gyönyörűsége van a halálos méregnek, és ezen édes gyönyörűséget a mindig újra vágyó, a magunkat igazolni akaró, és a másokhoz minden áron tartozni akaró gonosz szívünk szomjazza. Ez a szív az, amelyből elindulnak és életre kelnek azok a szavak, az a beszéd, amely pusztulást és átkot szór szét embertársaink között.
Engedjük, hogy Isten Lelke mindannyiunkat megítéljen ezen a területen. Leleplezze le romlott szívünket, leplezze le hiábavaló beszédünket. Ahhoz, hogy a szó, mint áldás jelenjen meg életünkben, először ismerjük el Isten Igéjének diagnózisát. A változás, a szabadulás annak elismerésével indul, hogy a hiábavaló, hazug beszéd szolgái lettünk, és szükségünk van Isten szabadítására.
II. A szó, mint áldás
Ha el is ismerjük Isten igazságát önmagunkkal szemben, azaz tudjuk, hogy mennyi hiábavaló hazugság van az életünkben, hogyan várjunk változást? Hogyan higgyük el, hogy megváltozhatunk? Jakab apostol hívja fel a figyelmet arra, hogy „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jk. 3.2) Érezzük Jakab szavainak az igazságát. Ha nem beszélünk hiábavalóságokat, ha nem kell a másikról rosszat mondanunk, ha nem vagyunk már kényszer alatt, hogy pletykáljunk, hazudjunk, valóban szabadok vagyunk. Érezzük, ha beszédünk tiszta, ha nem átkot, hanem áldást hordoz, akkor a bensőnk is az. Mert lehetetlen, hogy megfékezzük a beszédünk, ha nem tisztul meg a szívünk, ha nem szabadul meg a bensőnk. Jézus mondja: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt. 12.34) A nyelv, a beszéd, és ezen belül a hazugság is, amint láttuk, ablak a szívünkbe, ablak énünk legmélyére, ahol döntéseink megszületnek.
Amennyiben szembenéztünk pusztító szavainkkal, majd romlott, nyomorúságos megelégedést kereső szívünkkel, szembe kell néznünk a valóság egy még sokkolóbb szeletével. Azzal, tudniillik, hogy a hazugság, ami pusztít, eredendően és lényegileg sátáni princípium. Abban a vitában, amely Jézus és az őt megkérdőjelezők között zajlik, amelyben rágalmazásként elhangzik, hogy Jézus házasságtörésből született (Jn. 8.41), amely során ellenségeiben már formálódik, hogy Jézust el kell tenni az útból, Isten Fia így szól az ördögre utalva: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn. 8.44) Jézust, az ő beszédét, ami az igazság, nemhogy befogadni, de még hallani sem bírják. Ellene fordulnak, el akarják veszíteni, és ennek érdekében kezdetét veszi a hazug propaganda. Ebben a helyzetben Jézus rámutat arra, hogy – végeredményben – minden hazugság atyja, forrása, eredője a Sátán, az igazság és az élet ellentéte, aki a rombolás, pusztítás oldalán van. A hazugság nem pusztán morális gyengeség, sőt, még csak nem is a másik ember és a nagyobb közösség megrontása, hanem mindezekkel együtt és mindezeken túl az ördögi princípium, az ördögi lelkület kiárasztása. Szavainkat, szívünket a gonosz szolgálatába engedjük, ha nem menekülünk Jézushoz, aki megtisztíthatja és meggyógyíthatja bensőnket.
A változást Jézus Krisztus hozza el, amint bűnbánattal hozzá fordulunk, és tudatosan elszakítjuk magunkat a hazugságtól. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek,” ígéri mindazoknak, akik bíznak benne. A bűn szolgaságából, a hazugság elvakító, az igazságérzésünket eltorzító hatásától egyedül Jézus tud megszabadítani. Ő tud szabaddá tenni a saját érdeked mindennél előbbre helyezésétől. Ő szabadít meg a bosszú érzéstől és a gyűlölködésből. Ő hív magához, ha úgy érzed, nem fogadnak be egy-egy közösségben, ha nem állsz be a gyalázkodók közé. Ő az, aki felszabadít attól a kényszertől, hogy önmagadat kell igazolnod azáltal, hogy másokat mocskolsz. Jézus az, aki halála révén megszabadít a bűntől és bűntudattól, hogy igazságát öltözzed magadra. Ő az, aki kegyelemmel járja át és lágyítja meg szívedet, hogy ne kelljen folyamatosan rágalmaznod, ócsárolnod a másik embert. Jézus az, aki, amint hozzá jössz most, kiárasztja rád Szentlelkét, az igazság Lelkét, hogy újra érzékeny légy az igazságra. Ő az, aki által önfegyelmet tudsz gyakorolni, és egy egészen mindennapi és ártatlannak tűnő helyzetben egyszer csak megérzed: neked már nem kell ezen az úton végigmenned.
Erre hívott el bennünket Isten, mint közösséget is. Hogy legyünk az igazmondás, a szeretet, az áldás hordozói ebben a világban. Hogy kezdjük el dicsérni (nem hazug módon!) az embereket. Hogy a szitkozódás helyett mondjunk jót másokról. Amikor rosszat hallunk, fogjuk be a fülünk, vagy ha nyilvánvalóan alaptalan a vád, védjük meg az illetőt. A mindennapi helyzetekben állítsuk meg a mocskolódást, az átkot, és indítsuk útjára a másik embert építő, megbecsülő, üzeneteket, az áldást. Egészen konkrétan tegyük ezt a környezetünkben, a munkahelyünkön, az iskolában, a családunkban, a gyülekezetben. Gyülekezetünkben és lépjünk előre a dicséretben, a bátorításban, a szavakkal való építésben minden pletykával, keserű megjegyzéssel szemben. Legyünk ilyen módon is só és kovász országunkban, és készüljünk arra a jövőre, amire Isten hívott bennünket. Hiszen csak egy megújult és folyamatosan megújuló közösség az, amely meglátja Isten hatalmas cselekedeteit egy megromlott országban. ÁMEN!

A presbitériummal, a gyülekezet vezetőivel imádságban és gondolkodásban eltöltött monoszlói hétvégénken fogalmaztuk meg, hogy a 2008-as év egyik hangsúlya "készülés a jövőre", mindarra, ahogyan Isten ki akarja bontakoztatni az ő misszióját bennünk és általunk. Azért kértem hangsúlyosan, hogy legyünk jelen a mai istentiszteleten, mert ma tervezem mindazt előadni a gyülekezetnek, amiről a hétvégén beszélgettünk, amit Isten kezéből elfogadtunk, amire gyülekezetünk vezetői igent mondtak. A mai igehirdetés közösségünk életével, jelenével és jövőjével foglalkozik – de nem kizárólag a magunk érdekében.
Kiváltság, hogy a Gazdagréti Református Gyülekezet rövid életében (19 év) mindig voltak időszakok, amelyeket az álmodozás, a hit, a „közöttünk valami új történik” bizonyossága határozta meg. Így alakult meg a gyülekezet 1989 novemberében, kezdett heti rendszerességgel istentiszteleteket 1990 Pünkösdjén. Testvéreink hitték, hogy a maroknyi csapat Isten népe Gazdagréten, és hitték, hogy Isten arra hívja őket, hogy templomot építsenek a lakótelepen. A gyülekezet megszületett és élt. Azután 1996-ban, ahogy növekedett a gyülekezet, nagy döntést hoztunk: átköltöztünk istentiszteleteinkkel a közösségi házba. Tudatában voltunk, hogy Isten munkálkodik: a gyülekezet növekedett és szolgálati csoportok születtek. Ebben az időben fogalmaztuk meg célunkat, az ún. 5 pontot (Milyen gyülekezet szeretnénk lenni? Tanítványság, dicsőítés, közösség, szolgálat, misszió – lsd. brosúránk, vagy honlapunk). Teltek az évek, nagy nehezen hozzá jutottunk a telekhez, és 1999. szeptember 19-én lelkileg, hitben, áldozatra felgyúlva belevágtunk a templomépítésbe. Végül 2001 őszéig nem történt egy kapavágás sem, de a gyülekezet már adakozott, imádkozott, pályáztatott. Mindvégig azt tartottuk magunk előtt a templomépítéssel kapcsolatban, hogy nem magunknak építjük. Legyen ez „imádság háza minden népeknek”, fektessünk bele Isten ügyébe, legyünk részesei az ő missziójának, hangsúlyoztuk. Arról is beszéltünk hittel, hogy Isten áldásait tovább kell adnunk más gyülekezeteknek, más közösségeknek.
2004 Húsvétján beköltözött gyülekezetünk a templomba. Mára pedig, fogalmazhatunk így, „belaktuk.” Régi és újonnan indult programok találták meg a helyüket, miközben gyülekezetünk gyarapodott. A mai napon vasárnaponként négy csoportban vannak a gyermekeink (kettő az iskolában találkozik), hétközben két délelőtt van mama-kör, esténként is egyre gyakrabban vagyunk hely szűkében. Vannak, aki már jó ideje kérdezgetik: mikor építkezünk tovább? Válaszom: még az adósságunkat sem fizettük ki, pénzre kilátásunk sincs, majd eljön az ideje. Azt hiszem, e mögött az is állt, hogy jó volt végre nem építkezni. Többen megfáradtunk ebben.
De mára megváltozott a helyzet. Megérlelődött többek szívében, amit a mai napon ki is mondunk: itt az idő! Itt az idő, mert Isten valami újat kezd, valami újra hív bennünket. Hiszem, tudom, érzem, hogy nem mi akartuk, nem mi mozgattuk a szálakat, nem mi komponáltuk meg az eseményeket, külső szükségeket és belső, lelki történéseket, szívek felindulását, hanem maga az Úr. Isten újat cselekszik, és egy újabb időszak indul az életünkben. Ezért hívtam ma mindenkit az istentiszteletre. Először forduljunk a felolvasott igéhez!
I. Isten cselekedete mindig új!
Ha valaki Ézsaiás próféta könyvének 40. és következő fejezeteit olvassa, örömhírrel találkozik. Ezeket a fejezeteket áthatja az örömnek, a vigasztalásnak, a reménységnek a hangja. Isten szabadító ígéreteiről és tetteiről szólnak ezek a dalok. Ézsaiás örömhírt, evangéliumot hirdet a fogságban lévő népnek. Ez a jó hír nem vákumban hangzik el, hanem Izrael életének egy konkrét, történeti valóságában. A jó hír nem valamiféle ideológia, hanem az az üzenet, hogy Isten itt és most uralkodik. A Babiloni fogság idején Isten bejelenteti a prófétával ezt a jó hírt. Leteltek bűnhődésük napjai, jön az Úr, és szabadulást szerez: „A ti érdeketekben küldök Babilóniába, letörök minden zárat, a káldeusok pedig jajveszékelnek.” Izrael 70 éve a babiloni fogságban él. A helyzet, emberi szemmel nézve, reménytelen. Otthonuk és a templom romokban, generációk óta idegen országban, idegen nép között élnek. Ennek a népnek nincsenek nagy elképzelései a jövőről. Eszük ágába se jut megpróbálni lerázni a babiloni igát és megszervezni magukat, hiszen egy ilyen próbálkozás esélye a nullával egyenlő. De Isten megszólal, és az az Isten szólal meg, aki „megváltótok, Izrael szentje, Izrael teremtője, a ti királyotok.” És hiába Babilon minden hatalma, amellyel Izrael jövőjét magába szándékozik zárni, valamint nem akadály Izrael csüggedése a fogság hosszú és reménytelen évtizedei miatt, mert az, aki megszólal, új jövőt nyit mind Babilon, mind Izrael életében. A hatalmas ország erős emberei jajveszékelve fognak menekülni, Izrael számára pedig újat készít az Úr. Ehhez az újhoz azonban meg kell érteniük Isten szavát: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek!” Mi ez a régi? Mi a múlt?
Az előző versekben Isten úgy mutatkozik be, mint aki „utat készített a tengeren, ösvényt a hatalmas vízen át, aki hagyta, hogy kivonuljanak a harci kocsik és lovak, a hadsereg és a harcosok, ás most ott feküsznek, nem kelnek fel többé, elaludtak, elhamvadtak, mint a mécses”. Egyértelműen Izrael legdöntőbb tapasztalatára, az Egyiptomból való kivonulásra, a vörös-tengeri átkelésre, a fáraó ellenséges csapatainak a pusztulására történik utalás. Ne ezeket emlegessétek, ne ezeken tűnődjetek, mondja Isten. Ne tegyétek, mert én újat cselekszem.
Meglepő ez az összefüggés, hiszen Izrael hitének, a mai napig, alapvető része Isten nagy tetteinek felemlegetése, különösen is az Egyiptomból való szabadulásé a páska ünnepén. Ez a látszólagos ellentmondás feloldódik akkor, ha belegondolunk, hogyan lehet Isten nagy, szabadító tettein tűnődni a fogságban. Mindannyian ismerjük azt, amikor a múltra tekintés nem erőt ad hinni a jelenben, hanem éppen a hitetlenségben válik pótszerré. Mit ér, ha Izrael azon nosztalgiázik Babilonban, milyen hatalmas volt az ő Uruk - egykor? Mit ér, ha egy megszépített, kiszínezett múltba menekülnek a jelen kihívásai elől? Mit ér, ha azon nyavalyognak, hogy akkor még mi minden volt lehetséges, de mára minden mássá lett? Hogyan hallják így meg Isten szavát: én újat cselekszem, és ez az új nem kevesebb, mint a régi? Nem ugyanez történik a Magyarországi Református Egyházban, amikor felemlegetjük a reformáció nagy dicsőségét? Nem hasonló értelemben esik szó a háború utáni ébredés időszakáról? Nem lettünk egy a múltunkon merengő, és ennek fényében a jelenre nézve csak sopánkodó, erőtlenségünkre nézve mindig kifogásokat kereső és találó egyház? Nem bénítja le ezt az egyházat az ország mai helyzete, az emberek morális elesettsége, és az evangélium iránti látszólagos érdektelensége? „Ne a régi dolgokat emlegessétek, nem a múltakon tűnődjetek!” – szól az Úr. Igaz ez a mi gyülekezetünk nagy történeteire, közöttük a templomépítésre is. Azt hiszem, egyek vagyunk abban, hogy nem szeretnénk olyan gyülekezet lenni öt, tíz, vagy húsz év múlva, amelyben azon álmodozunk, milyenek is voltak a hősi kilencvenes és kétezres évek, amikor templomot építettünk, növekedtünk, élt a gyülekezetünk…
„Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok … hogy inni adjak választott népemnek, a népnek, amelyet magamnak formáltam, hogy hirdesse dicséretemet.” Isten cselekedete mindig új, mindig több, mint amit mi elgondolunk, vagy elképzelni tudunk. Az evangélium, az örömhír, hogy Isten uralkodik, és ez az uralom, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által szerzett meg az ördög minden hatalma felett, mindig több, mint amit népe elképzel. Ha mi Jézus követői vagyunk, az azt jelenti, hogy Jézus előttünk jár, és ő szabja meg, hogy hova megyünk, mit teszünk. Isten népének a fogságban meg kellett hallania, el kellett hinnie, hogy valami új készül, valami olyan, amire az Egyiptomból való szabadulás óta nem volt példa. Ha akkor a Vörös tengeren keresztül vezette ki népét a rabszolgaságból, akkor most a sivatagon keresztül készít biztonságos utat, ha kell, folyót fakaszt, hogy népe visszatérhessen ősei földjére. Természetesen Istennek ez az ígérete túlmutat a történeti helyzeten: Isten egész teremtett világ feletti uralmát fogalmazza meg. Szemben azzal a hittel, amely minden igazságot tud, de kizárólag a múltba tekint, az Úr az ő szavával olyan hitet kíván ébreszteni Izraelben, amely képessé teszi Isten népét arra, hogy ne csak elhiggye, hogy Isten ma is Isten, és újat cselekszik, hanem rá is merje magát erre bízni. Amikor eljön az idő, le kell győznie kishitűségét, és el kell indulnia a jövő felé, amit Isten készít nekik. Birtokba kell venniük azt a jövőt, amit Isten ígérete tesz lehetővé, és Isten hoz el azzal, hogy újat cselekszik.
II. Az „új” és a gyülekezetünk
Amikor Monoszlón azon gondolkodtunk és imádkoztunk, hogy be merünk-e lépni az építkezésbe, úgy, mint egykor, nagyon kevéssel, Isten ezt hozta elém: ő mindig előttünk jár, ő mindig többet kész megcselekedni, mint amit mi gondolunk, vagy elképzelünk. Mintha azt mondta volna: minden a ti hiteteken múlik. Ha hiszitek, ha beálltok ebbe imádsággal és áldozattal, én megmutatom nektek hatalmam. De ne gondoljuk, hogy itt csak az építkezésről van szó. Sokkal többre hív minket Isten.
A múlt év első felében, egy évvel ezelőtt, az Úr újra nagyon erősen szívemre helyezte az elveszett embereket, az evangélium hirdetésének nagy elhívását, amiről a gyülekezetben is beszéltem, és amiről sokat beszélgettünk a presbiterekkel, missziói bizottsággal, házicsoportvezetőkkel is. Ebben az időszakban olvastam a szervezetek, közöttük gyülekezek, életének szakaszairól, amely nagyon erősen megvilágította számomra azt, amiről ma beszélek. Ezen elmélet szerint egy gyülekezet életében négy fázist különböztethetünk meg. Ezek a kreatív-álmodó szakasz, a szervezés-megvalósulás szakasza, a védekező önigazolás és kudarc szakasza, majd a másokat vádoló-meghalás szakasz. A kreatív-álmodó szakasz, értelem szerint, az, amikor valami újnak a gondolata fogalmazódik meg. Ezt az időszakot a lelkesedés, a reménység, az ötletek, és gyakran egy kis káosz jellemzi. Sok minden mozdul, és kevés dolog épült még ki. A második szakasz, amikor az álom valósággá válik (pl. a templom felépül), és nagyon sok szervezésre, egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy minden megfelelően működjön, minden és mindenki megtalálja a helyét, kialakuljon a mindennapi élet stabilitása, átlátható ritmusa. Ez gyakran kemény munka, és kevésbé lelkesítő, mint az első fázis. Ennek a szakasznak nem az a végső célja, hogy innentől fogva minden ugyanúgy maradjon az idők végezetéig, hanem hogy a gyülekezet, legyőzve korábbi akadályokat, visszatérjen – eredeti elhívásának megfelelően – az álmodás szakaszához, és újabb problémákat hozzon létre, amelyeket majd megint meg kell oldani. Ha ez nem történik meg, beköszönt a harmadik szakasz: az önigazolás, a védekezés, a kudarcok időszaka. Nincsen új látás, nincsen új cél, beálltunk a mindennapokba, járjuk a kitaposott ösvényeket, végezzük a megálmodott szolgálatokat, mindezt egy hamis biztonságban élve. Ebben a hamis biztonságban, amikor már Istenre is alig kell figyelni, nyilvánvalóan elromlanak dolgok, egyre kevesebb a szolgálatra való motiváció, az előretekintés, erősödnek a kritikák, de a vezetés csak védi önmagát és magyarázza a helyzetet. Ha ebben az állapotban túl sokáig marad egy gyülekezet, elérkezik a végső, negyedik szakasz, amelyben súlyos válságba kerül, látás és cél hiány elerőtlenedik, elfogy, és meghal. Közben erősödik a vádaskodás: lelkész a gyülekezetet, presbitérium a lelkészt, lelkész és gyülekezet az egyházat, az államot, a korszellemet, a pénzhiányt és folytathatnánk a sort.
A tavaly tavaszi beszélgetéseinkben az erősödött meg bennünk, hogy valahol a második és harmadik szakasz határán vagyunk. Megvalósult a nagy álom, felépült a templom, „belaktuk”, kialakultak a szolgálatok, és megmaradhatnánk ezen ponton. Sok új család csatlakozott a gyülekezethez, és ha semmi újat nem teszünk, akkor is – és ezt alázattal mondom – jó gyülekezet, Istentől megáldott közösség vagyunk. És ezen a ponton kapcsolódott össze bennem Isten megújuló és fellobbanó elhívása a misszióra, közös beszélgetéseink, az egyre gyakrabban jelentkező szükségek, majd a később képbe kerülő építkezés gondolata. Isten újat cselekszik, ő előttünk megy, és ebbe az újba hív meg bennünket. Ez a hívás visszavezet a kreatív-álmodó szakaszba, és azoknak is lehetőséget ad bekapcsolódni gyülekezetünk egy újabb nagy munkájába, akik az elmúlt években, bizonyos értelemben, a készbe érkeztek meg.
A jövőt az Úr nyitja meg számunkra (nem a három igen! Azaz amíg nem gondoljuk, hogy a népszavazás hiábavaló, vagy felesleges, tudjuk, hogy egyedül Isten kegyelme a megoldás ebben a megkeseredett helyzetben). És ez a jövő, az új, amit az Úr cselekszik, nem az épület. Még csak nem is a gyülekezetünk. Sokkal több: az országunk, a népünk. Az elmúlt hetekben a tízparancsolat kapcsán szomorú elemzéseket kellett adnom arról, amiben élünk. Olyan ez Isten népének, mint a babiloni fogság: van reménység, ki tudunk ebből jönni, le tudja Isten törni a zárakat? Fognak inni kapni mindazok, akik lelke kiszáradt, elsorvadt abban a sok fájdalomban és bűnben, ami népünket jellemzi? Volt, hogy hangsúlyoztam, csak az Istenhez fordulás, a megtérés segíthet ennek a népnek. Isten újat cselekszik. Isten meg akar könyörülni rajtunk, és azon munkálkodik, hogy sok emberhez eljusson az evangélium szabadító hatalma. Hisszük-e ezt? Bekapcsolódunk-e ebbe? Odaszánjuk-e magunkat újra arra, hogy mint közösség, Isten missziójának a részesei legyünk? És ha kételyek és kérdések vannak bennünk, lássuk magunk előtt azt az Urat, akit Pál így dicsőít: „Aki pedig mindent megtehet, sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről-nemzedékre, örökkön örökké.” A hitünk, az engedelmességünk és az áldozatunk a korlátja, a mértéke annak, amit Isten meg tud tenni közöttünk és bennünk. Arra hívlak ma benneteket, hogy szívünkben együtt mondjunk igent arra, amit Isten meg akar cselekedni általunk.
III. Konkrét lépések
Melyek azok a konkrét lépések, amelyek előttünk állnak a jövőre készülve? Ahhoz, hogy gyülekezetünk élete egészségesen fejlődjön tovább, szükséges, hogy vezetők, munkatársak formálódjanak közöttünk. Olyan testvérek, akik - mint eddig is oly sokan – odaszánják a szívüket, az idejüket, az imádságukat a szolgálatra. Akik szolgálnak a gyerekek között, akik vezetik a házicsoportokat, az ifit, akik gondoskodnak az elesettekről, akik belépnek az Alfába, akik segítenek a szervezésben, a gyakorlati dolgok elintézésében, és hosszan folytathatnám a sort. A lelkipásztorok elsődleges feladata, a bibliai modell szerint, a testvéreket felkészíteni és támogatni a szolgálatban, azokat, akik a szolgálatok egy jelentős részét maguk végzik a Krisztus testében. Nyilvánvaló az is, hogy hosszabb távon újabb lelkipásztort is alkalmaznunk kell. És ide tartozik az építkezés ügye is, hiszen megfelelő helyre van szükségünk a gyerekeknek, az ifiknek, az egyéb programjainknak.
Mindez azt jelenti, hogy a következő 2-4 évben különösen is áldozatot kell hoznunk, ha szeretnénk ezt megvalósulni látni. Ahogy a templomépítés első ütemével kapcsolatosan is tettük, először nekünk kell áldozatot hozni, mielőtt azt várjuk, hogy bárki segítségünkre legyen – és Isten is úgy lássa, mi tényleg részt akarunk venni az ő tervében, hiszünk abban.
Köszönöm mindazoknak, akik Isten előtt végiggondolták, és leadták a 2008. évi felajánlásaikat. Talán van, aki úgy érzi, hogy miután ezt megtette, a mai nappal nehéz helyzetbe került. Többet kérünk tőle. De fontos, hogy megértsük: minden család, ha egy nagyobb vállalkozásba kezd, először a mindennapi szükségleteit biztosítja, és utána gondolkozik azon, mit tud még mozgósítani. Isten, meg vagyok győződve, vezetni fog bennünket, amint korábban is megette.
Az első lépés, amely előttünk áll, nagyon konkrét. Még 4mFt-tal adósságunk van a Zsinat felé abból a 10mFt-os kölcsönből, amit felvettünk. Ebből az összegből 1,5mFt-ot – a testvérek adományaiból – összegyűjtöttünk, és lekötöttünk. A presbitériummal megbeszélve és egyetértésben a következőre hívom a gyülekezetet: hosszabban tartó áldozatunk első konkrét lépéseként gyűjtsük, vagy inkább adakozzuk össze a maradék 2,5mFt-ot az elkövetkezendő három hónapban. Ha van közöttünk 100 olyan személy, ill. család, aki márciustól májusig minden hónapban az eddigi felajánlásain túl 8000Ft áldozatot kész hozni, akkor ez sikerül. Természetesen lehet ennél többet, vagy kevesebbet is adni – de ez egy lehetséges cél. Az egyenlő áldozat elvét szeretnénk követni, és nem az egyenlő összegét. Van, aki többet tud adni, van, aki kevesebbet, ugyanazzal a mértékű áldozattal. És Isten a szívünket, a készségünket, az áldozatunkat nézi. A 100x8x3 képlete egy irány, valamint annak a megfogalmazása, láttatása, hogy lehetséges az, amiről beszélünk.
Május 18-án, három hónap múlva, az istentiszteteket keretében megbeszéljük, mire jutottunk – én hiszem, hogy hálaadó istentisztelet fogunk tartani, mert Isten megadta nekünk ezt az összeget. Hiszem, hogy felindítja a szívünket, és önként és örömmel fogunk erőnk felett is adakozni. Ezen a napon bemutatjuk reménység szerint a módosított terveket is, és elkérjük Istentől, hogyan tovább. Ez az első lépésünk, a hit lépése és pecsétje arra nézve, hogy Isten újat cselekszik, és mi, közösen, egy szívvel és örömmel, igent mondok az Úrnak.
Befejezésül újra hangsúlyozom: sokkal többről van szó, mint a pénzről, és kölcsön törlesztésről, sőt, többről, mint az építkezésről. Monoszló előtt kértük a testvérek véleményét és imádságait. És Isten két dolgot hozott elénk: éljük meg az Igét, forduljunk oda a rászorultakhoz, növekedjünk a szeretetetszolgálatban, valamint készüljünk a jövőre. Kapcsolódjunk úgy bele az ő missziójába, hogy miközben gyülekezetünkben növekedik azok száma, akik „inni kaptak a sivatagban”, mindazok szeretetben és biztonságban érezhessék magukat, akik régebb óta itt vannak, és nehézségeket hordoznak. Hisszük, hogy Isten abban hív minket a mai igével és üzenettel előre, amit így fogalmaztunk meg – válaszként a mi a célunk kérdésre: „Istent kívánjuk magasztalni azáltal, hogy olyan közösséggé válunk, amely Őt szereti teljes szívéből, teljes elméjéből és teljes erejéből. Szeretnénk olyan gyülekezetté lenni, ahol a sebzett és elveszett ember az Ige hirdetése, a törődő közösség, valamint a társadalomban való tudatos jelenlét által találkozik Jézus Krisztussal, aki a gyógyulás és a bocsánat igazi forrása az összetört ember számára.” Mert Isten újat cselekszik, inni ad népének a sivatagban, gyógyítja a bűnös és megtört embereket, és közben olyan népet formál belőlünk magának, akik hirdetik az ő dicséretét. Jöjjetek, dicsőítsük őt, szánjuk magunkat oda, ajánljuk fel magunkat neki, hogy részesei legyünk annak az újnak, amit itt és most is végez, közöttünk és általunk is megcselekszik! Így legyen! Ámen!
Lovas András

Az elmúlt héten szóltunk a Tízparancsolat záró részéről, a „ne kívánd”-ról. Láttuk, hogy abban a dokumentumban, amely az alapja Isten az ő népével, Izraellel kötött szövetségének, az Úr nemcsak a külső viselkedést, hanem a szív belső indulatát is maga elé állítja. Megváltott népe tagjaitól nem csak azt követeli meg a másik emberrel való kapcsolatában, hogy tisztelje a szülőket, ne öljön, ne lopjon, ne legyen házasságtörő, hanem azt is, hogy ne legyen gonosz, irigy indulat a szívében. Ha a parancsolatok java része a tettekre vonatkozik, befejező része pedig a kívánságra, e kettő között láthatjuk a kilencedik parancsolatot, ami a beszédet illeti. Amint az Istenhez fűződő kötelességek közül egy a beszédet érintette (nevét hiába fel ne vedd), úgy a másik emberhez fűződő kapcsolatunkban is döntő szerepe van a szónak.
A kilencedik parancsolatot így szokták összefoglalni, summázni: „Ne hazudj!” Ha nehéz volt megszólalni a mai Magyarországon a „ne lopj” parancsolatáról – hiszen mindennapos és gátlástalan „lopás” zajlik az országban – mit mondhatunk a „ne hazudj”-ról? A hazugságnak csak ott van (elítélendő) jelentése, ahol elismerik az igazság létét, és ez az utóbbi egyre gyengébb alapokon áll. Létezik-e olyan morál ma Magyarországon, amelynek alapján az igazmondás felébe kerülhet a hazugságnak? Vannak-e olyan emberek, léteznek-e olyan közösségek, akik hiszik, hogy tőlük függetlenül van igazság és hamisság, létezik jó és rossz, és ezt a világot, valamint a benne élőket nemcsak egyedül az érdek irányítja? Mert ha nem létezik más, csak érdek, akkor nincs jelentősége sem igazságnak, sem hazugságnak, akkor az igaz beszéd elkopik, feloldódik, semmivé, de legalábbis nevetséges és felesleges kategóriává válik. Bizonyos vagyok abban, hogy léteznek közösségek és emberek, akiknek van morális tartásuk, mégis azt érezzük, hogy mintha egyre inkább egy olyan világban élnénk, amelyben borulnak az evidenciák…
I. A parancsolat bibliai kifejtése
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” A megfogalmazás egyértelműen a bíráskodás helyzetére mutat. A tanú szerepe a bírói eljárásban hasonló jelentőséggel bírt az ókorban, mint napjainkban. A tanú hatalmába kerül a másik ember, annak jó hírneve, vagyona, szabadsága, de – az akkori világban – akár az élete is. Ezért kellett, hogy minden bírósági ügyben két vagy három tanú egybehangzóan valljon Izraelben (5Móz. 17.6, 19.15). A törvény azt is tartalmazta, hogy amennyiben halálos ítélet született, a tanúknak kellett elsőként részt venni a kivégzésben (5Móz.17.17), hiszen ők azok, akik személyesen meggyőződhettek az elítélt bűnös voltáról. A tanúság intézményét védte az a törvény is, amely szerint ha egy tanúról kiderült, hogy hazudott, az lett a büntetése, ami a szóban forgó ügyben a gyanúsítottra várt volna (5Móz.19.16-21). Mózes törvénye nagyon jól ismerte az ember szívét, bűnös természetét, amelynek következtében könnyen beleesik a hamis tanúzás bűnébe. Felhívja a figyelmet arra, hogy se a hazug többség nyomására, se azért, mert ellenségedről van szó, se anyagi haszon – azaz megvesztegetés – reményében ne ferdítsd el az igazságot (2Móz.23.1-9). A tanú kezében van a másik ember jó hírneve, vagyona, szabadsága, élete, ugyanakkor a tanú Isten kezében van. Az élő Isten előtt kell, hogy elszámoljon azzal, amit mond. Erre figyelmezteti Isten Izraelt a kilencedik parancsolatban. Amennyiben Istent nem veszik komolyan, és a hamis tanúzást megtűrik egy közösség életében, a közösség élete ellehetetlenül. A kilencedik parancsolat ettől a kártól, rombolástól, pusztulástól akarja megőrizni Isten népének a közösségét, és annak intézményeit. Ahol megtűrik a hazugságot, ott nem virágozhat igazságosság és béke.
A kilencedik parancsolat értelmezése és alkalmazása azonban nem marad meg az ítélkezés összefüggésében, még ha elsődlegesen oda is tartozik. Hamar megtörténik kiterjesztése a hazugság más helyzeteire, formáira is. Hiszen nem csak tanúként tudjuk hazugsággal elnyomni, megkárosítani a másik embert, hanem az élet számtalan más helyzetében is. A parancsolat így tilt minden félrevezető, rágalmazó, üres és hazug beszédet, hangozzék az formális vagy informális helyzetben, tudatosan vagy úgy, hogy észre sem vesszük, valójában mit teszünk. Pozitívan fogalmazva pedig: az élő Isten, aki maga az igazság, igaz, tiszta és őszinte beszédet követel népétől, olyan beszédet, amely a másik ember javát szolgálja. Mindennek a jelentőségét és komolyságát egy teológustól vett idézettel kívánom összefoglalni: „Amikor az emberek úgy csűrik és csavarják a nyelvet, hogy az saját céljaikat szolgálja, az emberi társadalmi létezés legfőbb forrását szennyezik. A nyelv a kultúra, az emberi közösség elsődleges alapja. Amikor többé nem bízhatunk a beszédben, amikor a szavakat félrevezetésre használják és már nem fedik normál jelentésüket, az egész közösség a legsúlyosabb veszéllyel néz szembe. … Ez az oka annak, hogy egy propagandisztikus, vagy soviniszta, vagy ideologikusan kontrollált sajtó olyan nagy veszélyt jelent a társadalom minden intézményére nézve.” (W. Harrelson: The Ten Commandments and Human Rights, 146)
Ezekkel a mondatokkal megérkeztünk a mába. Nyilvános, avagy közéletünk tele van hamis beszéddel, tele van eltorzított igazságokkal, féligazságokkal, a szavak csűrésével-csavarásával. Harrelson szavaival élve: a társadalmi együttélés ezen alapvető forrása, a nyelv, a beszéd súlyosan elszennyeződött. Természetesen nem magától, hanem tőlünk, hazug emberektől. És míg ennek a parancsolatnak bőséges mondanivalója van mindannyiunk számára egyéni életünk és személyes valóságunk szintjén – amivel egy másik alkalommal foglalkozunk majd – a mai napon a nyilvános beszédre, annak befogadására és továbbadására fogunk koncentrálni.
II. A nyilvános beszéd és a kilencedik parancsolat
Hatalmas erők vannak, amelyek eltorzíttatják velünk az igazságot. Ilyenek az érdek, a nyereség- és hatalomvágy, a gyűlölet, a bosszú, a félelem. Ugyanakkor mindezek hatására nemcsak az igazságot torzítjuk el, hanem mi magunk is eltorzulunk; képtelenek leszünk felismerni az igazságot. Nem csak annyi történik, hogy egy bizonyos helyzetben az ember jól felfogott érdekében hazugságot állít a másikról, hanem arról is, hogy ezzel együtt elveszít valamit az igazság felismerésének és kimondásának kegyelméből. A másik oldalról nézve: azon, aki a hazugságot választja saját érdekei miatt, erőt és hatalmat vesz a hazugság. Szolgájává lesz, és a következőkben már nem meri, vagy nem képes vállalni az igaz beszédet. Nem meri, mert kiderül korábbi hazugsága – és ez a szolgaság -, vagy nem képes, mert a hazugság elvakította, megrontotta a bensőjét, képtelenné tette az igazság felismerésére. Ha egy társadalomban elszabadulnak ezek az erők, felborul a társadalmi közösség, a kapcsolatok normális működése, a társadalmi intézményekben való bizalom. Az elveszett bizalom helyébe még erőteljesebben benyomul az érdek, az erőszak, az önzés, és így a hazugság, és az ördögi spirál folytatódik.
A mai magyar társadalom egy ilyen spirálban vergődik – hosszú-hosszú ideje, de különösen az elmúlt másfél évben. Természetesen jelen van a hamis beszéd az élet számos területén, de nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy mit jelent a kilencedik parancsolat nekünk, Isten megváltott népének, a mai politikai és média viszonyok között. Aktuális a parancsolat a gazdasági életben is. A múlt héten tárgyalt „ne kívánd” összefüggésében a „ne hazudj felebarátodnak” komoly kérdéseket fogalmaz meg a reklámszakembereknek, kommunikációs szakembereknek, nemkülönben a kereskedőknek. Mit és milyen stratégiával, kommunikációval kívánunk eladni? Igazat állítunk-e, és ha nem, mit tehetünk? Hogyan viszonyuljunk a konkurenciához, aki esetleg még nagyobbat hazudik? Siker-e, ha embereket sikerül félrevezetni, és ezzel több profithoz jutni? De mivel elsősorban nem reklám- és kommunikációs szakemberek, valamint kereskedők vagyunk, a kilencedik parancsolat nyilvános életben való jelentőségét egy olyan területen kívánom tárgyalni, amely mindannyiunkat érint, és ez a politika és a hozzá kapcsolódó média világa. Mindannyian tisztában vagyunk, sőt, elszenvedői vagyunk annak a szennyezésnek, bizalomvesztésnek, pestisként terjedő kórnak, ami elárasztja nemzetünket.
A célom a mai napon nem az, hogy kikiáltsuk, milyen hazug és romlott a politika, esetleg arról vitatkozzunk, hogy különösen melyik oldala, és az azt kiszolgáló média. A kilencedik parancsolatot (amint a másik kilencet sem) nem az államon, hanem saját népén kéri számon Isten. Ne felejtsük: a bennünket megváltó Istennel való szövetség dokumentuma a tízparancsolat. Az a kérdés, hogy mit jelent nekünk a „ne tanúskodj hamisan” parancsolata, nekünk, akik állampolgárként élünk, ugyanakkor Krisztus követői vagyunk, sőt, arra hívattunk, hogy Krisztus nagy történetének részeseiként őt hordozzuk, róla tegyünk (igaz) bizonyságot e világban?
E kérdés megválaszolásához a XX. századi francia szociológus és teológus, Jacques Ellul elemzését hívjuk segítségül a propagandáról. Mi a propaganda? Ellul értelmezésében „politikai propagandáról akkor beszélünk, amikor egy kormány, párt, nyomásgyakorló csoport stb. befolyásoló technikákat alkalmaz azért, hogy a saját szempontjai szerint változtassa meg a közönség viselkedését. Az eszközök alkalmazása ennek megfelelően akaratlagos és kiszámított.” (Kiss Balázs: Missziótól marketingig, http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_01_tavasz/01_missziotol_marketingig…, 2008. február 9.) Ellul gondolatmenetének meghatározó eleme, hogy nem pusztán a hatalomnak van szüksége a propagandára, hogy befolyásolja a véleményünket, gondolkodásunkat, megnyerjen minket magának. Erre különben is azt mondjuk, hogy nevetséges, velünk ez nem történik meg, szabad é önálló emberek vagyunk. Ellul szerint a propagáltaknak, nekünk, szükségünk van a propagandára, ellenkező esetben az nem működne. Létezik olyan lélektani szükség a modern tömegtársadalom emberében, amit ha a propaganda kielégít, akkor hatásos. Sőt, csak akkor lehet a propaganda sikeres, ha találkozik ezzel a bennünk lévő szükséggel. Ez a szükség több mindenből tevődik össze, amely tényezők a modern társadalom sajátságai. Első az a vágy, hogy – a szavazáson túl is – részt vegyünk a politikában, az életünk alakításában. „Kisemberek” lettünk a tömegtársadalomban, de ezt nem tudjuk, és nem is akarjuk elfogadni. Szeretnénk úgy érezni, hogy fontosak vagyunk, hogy beleszólhatunk a döntésekbe, hogy értjük, mi történik a világban, hogy számít, amit gondolunk és cselekszünk. Ezt meglovagolja a propaganda, amely elhiteti velünk, hogy ez így van: kész válaszokat, leegyszerűsített véleményeket ad a szánkba.
A modern tömegtájékoztatás két jellemzője, hogy egymással gyakran összefüggéstelen „hír darabokat” tár elénk, valamint ezek jelentős része valami rosszról, katasztrófáról szól. A bennünket naponta érő száz és száz hír eredménye, hogy egy olyan világban érezzük magunkat, amely értelmetlen, összefüggéstelen és ugyanakkor még fenyegető is. Szüksége van az embernek egy keretre, amelyben az információ rendeződik, szüksége van egy átfogó magyarázatra, értelmet adó válaszokra. Ugyanakkor minél elveszettebb az ember, annál egyszerűbb magyarázat kell, minél pusztítóbb saját értékének elvesztése, annál nagyobb a szüksége van egy büszkélkedő, dicsekvő énre. Ezt a propaganda, és csak a propaganda adja meg neki, mondja Ellul.
Egy másik lélektani szükség a negatív vágyak és indulatok területén jelentkezik. A propaganda igazol, rávesz arra, hogy jó az a rossz, amit az ember cselekszik, mert egy felsőbb cél érdekében teszi – ismerjük ennek démoni valóságát akár csak a XX. században mind a nácizmus, mind a kommunizmus történelméből. A propaganda - ma is! - mederbe tudja terelni az ember gyűlöletét, frusztrációját az által, hogy ellenségképet ad. Ellul egy megjegyzésével summázom: „A hatékony propaganda egy mindent átölelő világképet kell hogy adjon az embernek…” (Ellul, Propaganda: The Formation of Men's Attitudes, 146.)
Meggyőződésem, hogy Ellul elemzése rámutat, hogy a mai Magyarországon, a politikai küzdelmek közepette, milyen propagandának vagyunk mindannyian kitéve, ill. miért és hogyan vagyunk mi is sebezhetőek. Mi köze mindennek a kilencedik parancsolathoz? Az, hogy a politikai hazugságok és vádaskodások nem nélkülünk és nem rajtunk kívül zajlanak. Részesei vagyunk, mert ezt választottuk, meg mert akaratunkon kívül is bevonattunk ebbe a folyamatba. És ezért, mint Krisztus népe, fel kell tegyük a kérdéseket magunknak: Mi az, amit meghallunk, meghallgatunk? Hogyan hat az ránk, és milyen indulatokat, szükségeket mozgat meg bennünk? Mit és hogyan adunk tovább mindebből (indulatok, információk, stb.)?
Három magatartásra szeretnék rámutatni, ami keresztények között is megtalálható, és ami a propaganda gyümölcse – nem Jézus Krisztusé. Az első a jól értesült, a fontoskodó, az, aki mindenkinél többet tud, és mindenkinél jobban részt vesz a dolgokban. Ő mindig tudja, mi történik a színfalak mögött, és ez a tudása érezteti vele, hogy fontos, értékes, hatással van. A másik, sokszor az előzővel karöltve, akinek minden gondolata a pártpolitika. Számára, hiába tagadja, az igazi világrendező elv, mindennek a célja és értelme nem Jézus Krisztusban és az ő nagy történetében van, hanem az aktuálpolitikában. A propaganda aznapi eseményeiben helyezi el magát, és éli az életét. A harmadik a gyűlölködő. Isten szeretete és parancsa ide vagy oda, ő megengedi magának, hogy gyűlölje a másik tábort, egy csoportot, megtűri a szívében az indulatot, és nem szégyelli a gyalázatos beszédet. Krisztushoz tartozunk – és a propaganda áldozata vagyunk? Krisztuséinak mondjuk magunkat, és közben észrevesszük, hogy mit hallunk, nézünk, mit fogadunk igazságként a szívünkbe, és milyen indulatokat adunk tovább? Nem az a célom, hogy arra hívjak mindenkit, csukjuk be a szemünket, fülünket, ne is törődjünk azzal, ami körbevesz minket. De nem lettünk-e részévé a hamis tanúbizonyságnak mi is? Nem fogadjuk-e szívünkbe a propaganda eltorzított igazságait, és nem adjuk-e azt folyamatosan tovább? Nem veszítjük-e el ezzel a hamis, hazug bizonysággal azt az elsődleges elhívásunk, hogy Jézus Krisztusnak legyünk igaz tanúi? És ha valami, nem az egyetlen igazsághoz, a Jézus Krisztushoz való megtérés segíthet ennek a bizalomvesztett és hazugságaiban fuldokló országnak? Vizsgáljuk meg a szívünk!
Nem kerülhetem meg, hogy ne szóljak egy aktuális témáról, ez pedig a Magyarországi Református Egyház állásfoglalása az egészségbiztosítás ügyében. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az egyház nem lehet a propaganda részesévé, még ha nyomás is helyezkedik rá, nem állhat be semmilyen párt harcosának, vagy zsoldosának. Ha valamiért, hát ezért kerülöm, hogy a közélet témáit, szófordulatait, szlogenjeit hallassam újra és újra a szószéken. (Mintha a feladatunk a napi propaganda pro és kontra kommentálása lenne…) De valaki felteheti a kérdést: az, hogy a MRE ellenzi a nyereségérdekelt biztosítók bevonását az egészségügy finanszírozásába, az, hogy civil szervezetekkel és szakszervezetekkel összefog ebben a kérdésben, nem azt jelenti, hogy odadobja az örök evangéliumot egy napi ügyért, és azzal foglalkozik, amihez semmi köze? A propaganda erői ezt sugalmazzák újra és újra. Ezzel szemben a biblikus meggyőződés az, hogy az Isten népének igenis hallatnia kell a hangját olyan közéleti ügyekben, amelyekkel kapcsolatban egyértelműen vetődik fel a bibliai értékek megsértése. Az egészségbiztosítási törvény jelen formáját elutasító szakemberek nagy száma, a felsorakozó civil szervezetek állásfoglalásai, mind arra engednek következtetni, hogy azok az aggodalmak, amelyek szerint szegények és gazdagok egészségügyi ellátása szétválik a jövőben, igenis megalapozottak. Ha pedig így van, jól teszi az egyház, hogy elutasítja ezt a törvényt. Ugyanakkor bizonyos, hogy történelme folyamán nem egyszer lett Isten népe a propaganda rabja, és hogy óvatosságra és bölcsességre van szüksége ezen a területen.
Egy bizalomvesztett, hazugságokkal teli, a propaganda által szétszaggatott országban élünk. Egymás megértésének, elfogadásának, az együttélésnek alapvető forrása, a nyelv, a beszéd beszennyeződött, elvesztette hitelét. A hamis tanúság, a hazugság mindennapossá, természetessé, normálissá vált. Arra hívattunk ebben a világban, hogy elsősorban Jézus Krisztusnak a tanúi legyünk. Szavainkkal, beszédünkkel, egész lényünkkel a mindennapi helyzetekben is annak az igazságnak vagyunk tagjai, amely igazságnak arca, neve, élete, halála és feltámadása van. Hamis tanúkat vonultattak fel ellene népe hatalmasai. Hiába a hitvány emberek, nem volt egységes, amit állítottak. De a vád és az ítélet így is megszületett, a Názáreti Jézusnak meg kellett halnia. Magukban azonban kevesek voltak. A vád átpolitizálásával rávették Pilátust arra, hogy mondja ki a halálos ítéletet. De még ez sem sikerült volna, ha nem tudják a népet a maguk oldalára állítani. A propaganda sikeres volt, és hamarosan a tömeg kórusban kiáltotta Pilátus előtt: feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus, bár tudta, hogy ártatlan, kiszolgáltatta őt neki. Az isteni igazságot a gyűlölködés hazugságának. Isten szeretetének ajándékát a hazug propagandának. Megéri Krisztushoz és az ő igazságához kötni magunkat? Van-e esélye annak, hogy az igazság szeretete felébe kerekedik a hazugságnak?
Nekünk, akiket Krisztus, az igazság megragadott, nincs más választásunk, mint Krisztus. Nem miénk az igazság, hanem mi vagyunk az övéi, és inkább és elébb vagyunk az övéi, mint bármilyen hazugság áldozatai és szolgái. Ebben erősödjünk meg, és így újítsuk meg az Úr Jézus Krisztussal való szövetségünket az úrvacsora ünneplésében! Ámen!

A Tízparancsolat utolsó igéjét olvastuk ma, és ezzel sorozatunkból kihagytuk a kilencedik parancsolatot. Azért döntöttem így, mert a „ne lopj!” parancsolat magyarázatához természetesen kapcsolódott múlt heti témánk, amelyben azzal kellett szembesülnünk, hogy pénzisten vagy az Úristen irányítja-e gondolatainkat és döntéseinket. Azt is láttuk, hogy gyülekezeti adakozásunk milyen módon válhat annak eszközévé, hogy tudatosítjuk, Isten az életünk Ura, és Krisztus követőiként legfőbb célunk, szívünk vágya az ő ügyében részt venni, az ő munkájába befektetni. Ezeknek a témáknak a folytatásaként beszélek ma az utolsó parancsolatról, míg a kilencedikre később fogunk visszatérni.
Ennek a döntésnek a nehézsége ugyanakkor az, hogy nem a Tízparancsolat záró igéje lesz sorozatunk befejező része, pedig nem véletlen, hogy a „ne kívánd!” lett a szövetség dokumentumának befejező eleme. Ezen bevezető megjegyzések után lássuk, hogy mit kíván Isten megváltott és eljegyzett népétől ebben a parancsolatban, hogyan szólít ez meg bennünket a mában, és végül mi az a pozitív felhívás, amellyel Isten segít nekünk, hogy szívünkben a rossz és gonosz kívánságot már csírájában elfojtsuk.
I. A parancsolat kifejtése
A „ne kívánd!” parancsolat magyarázásának egyik visszatérő kérdése, hogy hogyan kapcsolódik a „ne lopj!”-hoz, hiszen úgy tűnik, hogy mind a kettő ugyanazt a területet érinti. És valóban, az igazi különbség csak az, hogy a nyolcadik parancsolat annak eltulajdonítását tiltja, ami nem a miénk, míg a tízedik már a szándéktól, a vágytól is óv. Éppen ezen a ponton vetődik fel a következő kérdés is: hogyan lehetséges, hogy míg a megelőző parancsolatok vagy Istenre fókuszálnak, vagy egy konkrét cselekedetet tiltanak, a „ne kívánd” kizárólag az ember bensőjét, hozzáállását, vágyait vizsgálja meg? A Tízparancsolat nagyobbik része a külső, látható cselekedetekre vonatkozik (bálványszobor készítése, Isten nevének hiába felvétele, szombat megtartása, szülők tisztelete, gyilkosság, házasságtörés, lopás, hamis tanúzás), a záró passzusa azonban az ember motivációit, gondolatait, érzéseit veszi nagyító alá.
Mindez arra mutat, hogy az Istennel való szövetség lényege nem pusztán külső dolgokhoz való ragaszkodás, nem pusztán erkölcsös élet kérdése. Isten az ő népének bensőjét, szívét is uralni akarja. Valójában ugyanezt fogalmazza meg az első parancsolat is: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz. 20.2-3) Hasonlóan az utolsó parancsolathoz, az elsőben is a bensőnkre, a szívünkre nyújtja be az Úr az ő igényét. Ebből fakadnak a következő parancsolatok, amelyeket végül a „ne kívánd!” zár le. Az Úr Izrael szívét követeli, és ebben a keretben formálja az Istennel való kapcsolat és a másik emberrel való kapcsolat kérdéseit.
Megerősíti ezt a megközelítést az is, ha meglátjuk, hogy a „ne kívánd!” megtörése hogyan nyit kaput az összes többi parancsolat áthágásának. A gonosz kívánság nem látható, de hamarosan testet ölt cselekedetekben. Erre egy szemléletes példa a sok közül a lekcióban olvasott történet. A történetíró szemléletesen adja elénk a kívánság pusztító erejét. Áháb király, akié – ő legalábbis úgy véli – az országban minden, belebetegszik abba, hogy nem lehet az övé a másik ember, Nábót szőlője. Van bőven földje, de Áháb ezt kívánta meg. A megzabolázatlan és pusztító erejű kívánság hamis tanúzásba és gyilkosságba vezet. Vagy ha Dávid és Betsabé történetét elevenítjük fel magunkban. Dávid király megkívánja egy másik férfi feleségét. A kívánságból cselekedet lesz: házasságtörés, hazugság, gyilkosság. Számtalan bibliai történet rámutat arra az általunk is sokszor tapasztalt valóságra, hogy a kívánság olyan mérhetetlen erővel vehet hatalmat az emberen, hogy pusztító, mindent elsöprő, minden igazságot és tisztességet figyelmen kívül hagyó tettek forrásává lesz. Ezért olyan döntő, hogy már a Tízparancsolat is a lehető legmélyebbre megy, és nemcsak szavainkat, cselekedeteinket, hanem szándékainkat, kívánságunkat is mederben akarja tartani.
Persze fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy melyik kívánság a helytelen, a rossz. Mi a különbség kívánság és kívánság között? Ha nem lennének vágyaink, elképzeléseink, hogyan tudnánk élni? Miért rossz, ha valamit szeretnénk? (Nem vagyunk buddhisták, akik szerint a kívánság önmagában rossz, hiszen szenvedéssel jár, és az igazi szabad állapot, ha minden kívánságtól szabadok leszünk. Nem ez a zsidó-keresztény ideál, és nem ebben az irányba vezet a tízedik parancsolat.) A parancsolat megfogalmazása azzal segít e kérdések megválaszolásában, hogy behatárolja, mire vonatkozik a tiltás: „Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé.” A parancs konkretizál: ne kívánd azt, ami a másiké, más emberhez tartozik. A „háza” kifejezés mindenére vonatkozik; ezt bontja le az a felsorolás, ami a kor társadalmi és gazdasági helyzetének fényében sorolja fel a „vagyontárgyakat”: feleség, szolga, ökör, szamár… Hogy érzékeljük ennek a jelentőségét: nem biztos, hogy egészséges, ha a nyilvánvalóan dúsgazdag Áháb király szívét egy újabb gyönyörű szőlő iránti vágy tölti be, de közel sem olyan veszélyes és romboló rá, valamint az egész társadalomra nézve, mint amikor a szerencsétlenül járt Nábót szőlőjére gerjed fel ellenállhatatlan kívánsága. Hasonlóan, megelégedhetne Dávid törvényes feleségeivel, de ha nem is teszi, még mindig jobb, ha csak úgy fantáziál egy gyönyörű nőről, mintha szemet vet valaki más feleségére. A „ne kívánd!” parancsolatában Isten elsősorban, bár nem kizárólagosan, ezt a konkrét kívánságot tiltja. Nem feltétlenül rossz maga a kívánság, de feltétel nélkül gonosszá teszi az, hogy a máséra irányul.
II. A parancsolat „meghallása”
Hogyan szólít meg bennünket a tízedik parancsolat ma? Mivel szembesít bennünket, Isten megváltott népét, akiket arra választott ki és hívott el magáénak, hogy közös életünkkel az ő valóságára mutassunk egy Istent nem ismerő és nem kereső társadalomban? Hogyan vezet Jézus Krisztushoz, mint szabadítóhoz, aki átformál bennünket a saját képére?
Közhelyszerű a megállapítás, de mégis elkerülhetetlen, hogy olyan társadalomban élünk, amelynek az egyik legerőteljesebb, sőt, központi üzenete, hogy „kívánd.” Ezt azonban nemcsak mondja, hanem milliárdokat felhasználva, a legrészletesebb szociológiai, pszichológiai és kommunikációs kutatások eredményeit felsorakoztatva, hatalmas marketing birodalmakat kiépítve célozzák meg mindannyiunk értelmét és szívét. Ezzel a profi hadsereggel szemben teljesen esélytelenek vagyunk; ostoba az az ember, aki úgy ostorozza a fogyasztói társadalmat, valamint a reklámipart, mint ha őt nem érintené. Újra és újra meglepődöm azon a naivitáson, amikor valaki kritikusan és lekezelően beszél egy reklámkampányról, vagy semmit sem érő sorozatról, valóság showról, és közben azt hiszi, hogy rá mindez nincs hatással. Az ezek mögött álló erőknek ugyanis nem az a céljuk, hogy jónak találd őket, hanem az, hogy nézd, halljad, befogadjad. Mert nagyon jól tudják, hogy ők az erősebbek, és hatással vannak rád. Ne feledd, milliárdokat fektettek be abba, hogy megnyerjenek téged. Hogy mindenestül elültessék és folyamatosan fenntartsák bennünk a kívánságot. Ebben nőnek fel gyermekeink, ebben élünk mindannyian, és egyikünk sem tudja magát kivonni ennek hatása alól. Az ember szíve, az ember szeme feneketlen kút kapujává lesz, amely sohasem telik meg. Olyanokká leszünk, mint a gyerek, akire - amikor túl sokat szed a kedvenc ételéből, és végül megcsömörlik, nem bírja megenni – azt mondjuk, hogy csak a szeme kívánta. Nem tudjuk a kívánságaink, az étvágyunk csillapítani, mindenből mindig többet akarunk, és többet is szerzünk.
Ebben a környezetben, sőt, ebben a mentális állapotban szólít meg a tízedik parancsolat: Ne kívánd, ami a másiknak van. Egyrészt olyan világban élünk, ahol mindenestül belénk hatol, hogy kívánj mindig többet, másrészt azzal találjuk magunkat szemben, hogy – nyilvánvalóan ettől a fő üzenettől nem függetlenül – a szomszédnak mindig újabb vagy több lesz. Nemcsak az újságban és képernyőn látod a „cuccokat”, hanem a szomszédnál is. Ráadásul, és ez szintén nem független a reklámtevékenységtől, nem csak arról van szó, hogy mitől lesz könnyebb az életed, milyen ruha tetszik neked, hol szeretsz igazán nyaralni, stb., hanem az értékességedről és identitásodról. Az, hogy hol laksz, milyen autót vezetsz (ha egyáltalán vezetsz), milyen márkájú ruhát hordasz, hova jársz (ha jársz) nyaralni, meghatározza, hogy ki vagy a mai társadalomban. Kik azok, akik hozzád hasonlók, kik vannak feljebb, esetleg lejjebb a társadalmi ranglétrám. A kívánság tehát nem a „cuccokért” folyik csupán, hanem az identitásodért, az értékesség érzetedért. Persze ez nem véletlen; azért alakul, a marketingesek azért alakítják így, hogy sokkal erősebben és sokkal mélyebben kívánd a „cuccot”. Így vannak lakótelepiek és agglomerációsok, suzukisok és béemvések, turiból öltözködők és „énnemtudomhol” ruházkodók, telekre járók és a Karib szigeteken koktélozók, meg mindazok, akik különböző szinteken ezek között találhatók. A kategóriák nem: őszinték és hazudozók, tisztességesek és tisztességtelenek, hűségesek és házasságtörők, együttérzők és keményszívűek, szeretők és gyűlölködők… Ez nem számít. Csak az, amije a másiknak van. Látod a másik embert, és vágysz az tulajdonára. Neki van, neked nincs. Összehasonlítod magadat a másikkal, és irigység támad a szívedben. És ez a gonosz indulat megjelenik az Isten törvényének megtiprásában. Mert lehet, hogy emiatt gyűlölted meg a másikat. Lehet, hogy emiatt nem szenteled meg az Úr napját – hajtanod kell a még többért. Lehet, hogy emiatt szerzed meg, ami jogszerűen nem a tiéd. És folytathatnánk a sort. Az ilyen irigy és gonosz kívánság megrontja a szívedet, a kapcsolataidat, Istennel és a másik emberrel egyaránt. „Ne kívánd felebarátod házát! … semmit, ami a felebarátodé!”
Szeretnék azonban rátérni egy sokkal alattomosabb formájára a kívánságnak, ami különösen bennünket fenyeget, Krisztus népét. Mert mi néha szeretünk abban tetszelegni, hogy az ilyen „földi” kívánságokon túl vagyunk, nem kívánjuk mi a szomszédnak se tv-jét, se mosógépét, se feleségét, se férjét, de még a jól fizető állását sem. És mindeközben szívünk mélyében egészen más formát ölt kívánság, ugyanaz a kívánság, ugyanolyan pusztító erővel. Körbenézel a gyülekezetben, és megkívánod a másik házastársát. Na persze, nem „úgy”, semmi szerelem, semmi szex, de ha nekem is ilyen rendes, hívő férjem vagy feleségem lenne, mennyivel boldogabb lennék! Nekem miért nem ilyet adott az Isten? Azoknak meg milyen rendes gyermeke van, bezzeg én mennyit küzdök, mennyit szenvedek a nehezen kezelhető kölökkel! Hasonlóan megkívántad – mert megkívántad! – a másik lelki ajándékát és szolgálatát. Milyen könnyű neki, az Isten ilyen gazdagon megajándékozta, és mennyi szeretetet kap érte! És irigyled az ajándékát, mert neked az nincsen meg. Elirigyled testvéred szolgálatát, vagy éppen kedvességét, szívélyességét, mosolyát. Elkívánunk mi mindent, mert feneketlen űr a szívünk, a másik eszét, szépségét, Istennel való kapcsolatát, bármit! Ennyi aljas és ki nem mondott kívánság – itt, közöttünk! Ez a kívánság megfertőz, mert irigységet táplál, az irigységből pedig sértődékenység vagy éppen gyűlölet lesz. Megbántás és megbántódás, keserűség és konfliktusok, rivalizálás, és összehasonlítgatás, szurkálódás, vagy éppen „soha nem beszélek vele.” Ott a kívánság, és szétszedi, darabokra szaggatja a Krisztus testét, táptalajt adva a sötétség erőinek, hogy szétzilálja az Isten népének szeretetközösségét. Erre is vonatkozik az Úr parancsolata: „Ne kívánd felebarátod házát! … semmit, ami a felebarátodé!”
Természetesen jó dolog lelki ajándékot kívánni (1Kor. 14.1), helyes dolog jó és harmonikus kapcsolatra vágyni a házastársunkkal, örülünk, ha valaki Isten és a másik ember iránti szeretetből növekedni akar, és szolgálatot kíván vállalni, nem baj, ha valaki szeretne kedvesebb, szívélyesebb lenni, és így tovább. Azonban abban a pillanatban, amikor ezek nem Isten előtti vágyak, amelyekért tiszta szívvel könyörgünk, és amelyekért tenni akarunk, hanem a testvérünkre irányuló irigység formájában jelentkeznek, a gonosztól valók.
Amennyiben Isten szembesített bennünket azzal, ami a szívünkben lakozik, gyakoroljunk bűnbánatot, és térjünk meg. Ismerjük el, mi lakozik bennünk, engedjük, hogy meggyőzzön a Szentlélek ennek súlyos és megengedhetetlen voltáról, és megszomorodott szívvel forduljunk Jézushoz, majd testvérünkhöz. Ha valakivel rendeznünk kell a kapcsolatunkat, mert irigységünk megrontotta azt, haladéktalanul kérjünk bocsánatot, és béküljünk meg.
III. Hogyan harcoljunk a kívánság eluralkodása ellen?
Láttuk, hogy olyan világban élünk, amelyben minden a kívánságot hivatott megfoganni és fenntartani a szívünkben. Szó esett arról is, hogy egyikünk sem mentes a propagandagépezet hatásától, amely a szívünkben amúgy is meglévő bűnös természetet gerjeszti fel. Felhívást kaptunk a megtérésre gonosz kívánságainkból. Végezetül arról szólok, hogyan óvhatjuk magunkat attól, hogy a mesterségesen gerjesztett kívánság eluralkodjon életünkön.
Kálvin János a következőket írja a tízedik parancsolat magyarázatában: „A parancsolat célja az, hogy mivel Isten azt akarja, hogy a mi lelkünk a szeretet érzetétől legyen eltelve, minden kívánságot kiűzzünk a lelkekből, mely a szeretettel ellenkezik. … Szíved … üres addig a szeretettől, míg a gonosz kívánságot befogadja.” Kálvin meglátása igaz: amennyiben szeretet tölti be a szívünket, nem kívánjuk a másét; és amennyiben megkívánjuk azt, ami a másé, nem lakozik a szívünkben Isten szeretete. Ennek fényében, amikor ránk tör a gonosz kívánság, amely a leggyakrabban a másik iránti irigység, neheztelés, valamint a magunk iránti önsajnálattal együtt jelentkezik, vizsgáljuk meg, hová lett belőlünk Isten szeretete. Ha igazán szem előtt van, és nagyon irritál a másik, kezdj el érte imádkozni. Irigység helyett imádság, önmagad sajnálata helyett, annak felismerése, megélése, hogy Isten gyermeke vagy. Ha az Isten szeretete megújul szívedben a Szentlélek jelenléte által újra és újra, akkor nem fog eluralkodni rajtad a gonosz kívánság. Ha Isten szeretetének biztonságában, mint Isten értékes gyermeke éled napjaid, szabad leszel attól, hogy anyagi vonatkozásban hasonlítgasd magad másokkal. Nem véletlen, hogy az egész törvény summája, Jézus szerint is, Isten és a másik ember szeretete.
Ehhez kapcsolódik a hálaadás gyakorlata. A kívánság folyamatos mesterséges gerjesztésének csodálatos ellenszere a hálaadás. Ha ismered magadat, és tudod, hogy szíved mindenre kapható, annál tudatosabb és módszeresebb légy abban, hogy hálás életet élsz. Imádságban újra és újra sorold fel és köszönd meg Istennek azt a gazdagságot, ami körülvesz, minden testi és lelki ajándékát, amellyel megajándékozott. Az elégedetlenség ellenszere a hálaadás, a gonosz kívánság és irigység ellenszere a szeretet. Ha nem akarod, hogy a kívánság hatalmat vegyen rajtad, minden erőddel azon légy, hogy a hálaadás lelkülete és Isten szeretete vegyen hatalmat rajtad. Semleges terület lelki értelemben sincs. Valaki uralkodik benned, irányítja és érzéseid, a döntéseid, az értékrended. Legyen az Jézus Krisztus, akinek minden vágya, minden kívánsága az volt, hogy az Atya akaratát megcselekedje, és minden embert, bennünket is, váltsághalála árán az Atya szeretetével megismertessen. Ő adjon több erőt, és több szeretetet a mi éhes szívünkbe! ÁMEN!

„Ne lopj!” – szólít meg bennünket, Isten megváltott népét a nyolcadik parancsolat. Vajon mit lehet ezen magyarázni? Miért és hogyan kellene jelentését igehirdetésben kifejteni? Nem annyira egyértelmű, világos? Nem evidencia: ne vedd el a másét? Azt kell mondanunk, nem.
Az ember szíve bálványgyár – mondta Kálvin János, ami itt és most azt jelenti nekünk, hogy még az egyértelműségek sem azok, amikor a bűn feltámad a szívünkben. Mindent meg tudunk magyarázni, mindent megtanulunk igazolni, és mindeközben a legszörnyűbb az, hogy még el is hisszük, hogy igazunk van. „Ne lopj!” – szól a parancsolat, és tudjuk, érezzük, számunkra már semmi sem egyértelmű, amikor ezt halljuk. Nem olyan régen az autómban ültem egy parkolóban, amikor egyszer csak az ablakhoz lépett egy fiatalember, és bőszen integetni kezdett, hogy nyissam ki az ajtót. Miután eleget tettem a kérésnek, azon találtam magam, hogy egy parfümöt dug az orrom alá, nézzem meg és vegyem meg, nagyon jó áron adja. Mikor látta vonakodásom, a következővel próbált meggyőzni arról, hogy ilyen hatalmas üzletet nem szabad elhalasztani: „Ez nem hamisítvány, nem csempészáru, ne gondold. Ez a parfüm lopott cucc, abszolút biztos forrásból való.” Milyen bizalomgerjesztő! Azzal hirdeti, azzal próbálja eladni, azzal próbál bizalmat kelteni, hogy ő, vagy valaki más lopta. Semmi szégyen, valamint semmi logika. Miért hinnék neki, ha tolvaj, vagy orgazda? Nemcsak szégyentelenül etikátlan, de ezzel együtt irracionális is. Hol vannak az egyértelműségek egy ilyen világban?
Van azonban egy másik megfontolás is, amelyet figyelembe kell vennünk a nyolcadik parancsolat kapcsán. A szünetben megnéztük a gyerekekkel a Twist Olivér című regényből készült filmet, amely rámutat – sok más irodalmi alkotással együtt – a „ne lopj!” alkalmazásának visszáságára. Tudniillik gyakran jelent és jelenik meg úgy Istennek ez a parancsa, mint amely a gazdagokat védi a szegényekkel szemben. Amikor az éhező utcagyerekek lopnak, akár az ipari forradalom Angliájáról, akár a 21. század nagyvárosairól van szó, ahol a mélyszegénység és a luxus fényűzés egyre inkább együtt jelenik meg, a „ne lopj!”, a magántulajdon mindenek előtti védelme mintha egy igazságtalan és kegyetlen rendszer fenntartásának az érdekébe állna. Mai igehirdetésünkben a parancsolat alkalmazásának ezt a dimenzióját is szem előtt tarjuk. Lássuk hát, hogy mi volt Isten szándéka akkor, amikor az Izraellel való szövetség dokumentumának, a Tízparancsolatnak a részévé tette ezt az igét; továbbá, hogy miben szólít meg ez minket ma Magyarországon; végül pedig, hogy hogyan hív minket megtérésre, az Úr Jézus Krisztus követésére és a vele való közösségbe!
I. A parancsolat jelentése Izrael életében
Emlékezzünk, hogy Izrael, Isten megváltott népe kapta a Tízparancsolatot, és benne a „ne lopj!” felszólítását. Az a kérdés, hogy miután az Úr kihozta őket a rabszolgaságból, és a magáénak nevezte őket, hogyan formálódik e nép élete? Hogyan alakul az élet a szabadító Isten uralma alatt? Mit jelent az életükre nézve, hogy Isten uralkodik, hogy az Úr az ő királyuk? Hogyan maradhat fent e közösség szabadsága, békessége, egészsége? Hogyan fogja az ő közösségi életük bemutatni a világ népeinek, hogy az Úr az Isten, és ő uralkodik mindenek felett? Ebben az összefüggésben kell megértenünk a „ne lopj!” jelentését és jelentőségét.
Izrael életének összefüggésében a parancsolat „nem a tulajdonszerzés korlátlan jogát védi, hanem az alapvető emberi és közösségi érdekeket.” (Szűcs Ferenc, Teológiai etika, 250) A lopás egy közösség életében elfogadhatatlan, ezt egyértelművé teszi a nyolcadik parancsolat. De mindezt egy olyan környezetben teszi, amely megakadályozza, hogy a szegények és gyengék az éhhalál küszöbére kerüljenek. Izrael törvénykezése mindig gondoskodott róluk. Az aratók nem arathatták le földjük termését egészen, valamint nem szedhették fel az elhullott kalászokat azért, hogy a nincsteleneknek, a nyomorultaknak és jövevényeknek hagyjanak valamit (3Móz. 19.9-10). Ha valaki egy másik ember birtokán haladt keresztül, ehetett annak szőlőjéből, szakíthatott kalászokat gabonájából, de természetesen nem takaríthatta be azt, ami nem az övé (5Móz. 23.25-26). Egy másik intézmény így védte a szegényeket: „Hat éven át vesd be a földedet, és takarítsd be a termését! A hetedikben azonban hagyd parlagon, hagyd magára, hadd egyenek róla néped szegényei.” (2Móz. 23.10-11). Végül pedig említeni kell a nagy elengedés esztendejét, amelyre hétszer hét év után, az ötvenedik évben került sor. Aki elszegényedett, elvesztette családi birtokát, az őseinek adott földet, az ötvenedik évben visszakapta azt (3Móz. 25.8-17). Mindezek az intézmények a gyengét és szegényeket védték a hatalmasok és gazdagok esetleges visszaéléseivel szemben. Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol a tulajdon, a vagyon nem fontosabb, mint az emberi élet, az emberi méltóság.
Mindennek fényében a nyolcadik parancsolatot úgy kell értenünk, mint amely ahelyett, hogy a gazdagokat védené, akik nem válogatnak az eszközökben, amikor további gyarapodásukról van szó, éppen korlátozni kívánja őket. Egy amerikai ószövetség professzor így fogalmazta ezt meg 1980-ban (tehát nem ma, nem Magyarországon!): „A nyolcadik parancsolat sokkal többet mond annak, aki politikai szívességért kenőpénzt ad át; aki igazságtalan és nem kiérdemelt haszon érdekében a gazdasági rendszert manipulálja; aki üzleteket rombol le, hogy kedvezményes adóelőnyben részesüljön. … [Szól] annak a kormányzati személynek, aki egész vagyont szerez úgy, hogy megvesztegetéseket követel…” (Walter Harrelson, The Ten Commandments and Human Rights, 138-9)
Ennek fényében szóltak a próféták is számtalanszor Isten népe életében:
„Mert bűnösök vannak népem között, orvul leselkednek, mint a madarászok,
tőrt vetnek, hogy embereket fogjanak.
Mint a madárral teli kosár, úgy tele van házuk alattomossággal:
így lettek hatalmasok és gazdagok.
Meghíztak, kövérek, gonosz beszédükben nem ismernek határt,
nem hoznak ítéletet az árvák ügyében, hogy boldogulhassanak,
a szegények igazát nem védik meg.” (Jer. 5.26-27)
 
„Hiszen apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát,
prófétája, papja mind hamisságot művel. …
Szégyenkezniük kellene, mert utálatos, amit tettek.
De nem akarnak szégyenkezni, és már pirulni sem tudnak.
Azért elesnek az összeomláskor, elbuknak a megtorlás idején - mondta az Úr.” (Jer. 6-13-15)
 
Nyerészkednek, erőszakkal és ravaszsággal híznak, gazdagodnak a gyengék kárára, és még csak nem is szégyellik magukat. Lopnak, de mintha ez természetes és igaz állapot lenne, mintha ez járna nekik. A próféták, akik Isten szavát hirdették, a leggyakrabban ebben az összefüggésben jelenítették meg a „ne lopj!” parancsát. Természetesen ez nem hatalmazza fel a szegényt a lopásra, de az is világos lehet előttünk, hogy a nyolcadik parancsolat üzenete nem azonos a tulajdon mindenek előtt való védelmével, a magántulajdon szentségének védelmével.
II. A parancsolat aktualitása a mai társadalomban
Egy olyan társadalomban élünk, ahol – mindannyian halljuk – a „ne lopj!” parancsolat fenti magyarázata szomorú módon nagyon aktuális. Egy olyan országban élünk, amely az erkölcsi szétesés, szétzüllős állapotában van, hiszen minálunk „mindenki lop.” A szocializmus hazugságra épülő rendszerében generációk tanultak meg lopni. Mivel a közös mindenkié volt, a többség annyit vett el és vitt haza a „senkiéből” amennyit nem szégyellt. Vagyonok születtek, házak épültek, későbbi nagy üzletek alapjai születtek meg ilyen módon. A beidegződések pedig tovább éltek, az erkölcsi gátlástalanság elhatalmasodott. (Nem kicsit, nagyon. Mi az hogy!) És elérkeztünk egy olyan korba, amikor Magyarország lopások botrányaitól hangos. Privatizáció a rendszerváltás idején, amelynek egyik jelszava: valaki jókor volt jó helyen. Minden mennyiségű adótrükkök, amelyek nem voltak törvénytelenek, csak éppen erkölcstelenek, és amelyekkel kiváltságosok szereztek vagyonokat – ha kellett, még a csillárt is lízingelték. Pályázati pénzek szervezett és módszeres lenyúlása, szakértőinek nevezett anyagok kapcsán milliók kifizetése – mindennapi történések. Egy olyan országban élünk, amelyet át- meg átsző a lopás, a csalás, a lenyúlás, ez a ragacsos, nyúlós, megmagyarázós, a másikat folyamatosan sározós közeg. Egy olyan országban élünk, ahol a pénz fontosabb, mint az ember, ahol nem számít becsület és tisztesség, ahol nem számít a gyenge és szegény, csak a juss. Mindennapos, folyamatos lopásban történik az életünk.
A Kádár korból megörökölt démoni logika szerint pedig ha neki lehet milliókat, nekem miért ne lehetne ezreket. Ha ők ügyeskednek – én miért ne tenném? Ha ők trükköznek, te is trükközöl. Ha ők milliókat csalnak el, úgy érzed, egy kicsit te is lenyúlhatsz. Ha ők megrövidítenek, a kisember is megrövidít. Ha a zöldséges hamisan mér neked, te miért készíts jó minőséget? Ha szemetet sóznak rád a boltban, akkor miért ne vedd vissza valamilyen módon azt valaki mástól? Ha milliós prémiumot fizetnek ki a te pénzeden, miért fizetnéd be azt, amit be kell fizetni? Át- meg át rágja társadalmunkat, szívünket, lelkünket a csalás, a lopás. És mi nem azért vagyunk ma itt, hogy elégedetten és önigazoltan szidjuk „őket.” Nem azért, hogy sopánkodjunk azon, hova jutott országunk – miközben mi is részei vagyunk a romlásnak, a rohadásnak. Hanem azért vagyunk itt, Isten színe előtt, Isten népének közösségében Isten Igéjét hallgatva, hogy megtérjünk. Hogy kiszabaduljunk, kiszakadjunk abból a posványból, aminek magunk is részévé lettünk. Mert a bűn bennünket is megfertőzött, mert mi is elhittük, hogy ha nekik lehet sokat, nekünk is belefér egy kevés. Azért vagyunk itt, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Hogyan viszonyulunk a pénzhez? Mit szereztünk meg, ami nem a miénk, ami nem jogos? Hol lettünk ennek az általunk is megvetett nyúlós, ragadós rendszernek mégis a részévé? Kit rövidítettünk meg? Kinek nem adtuk meg, amit meg kellet volna adnunk neki? Hol éltünk vissza az erőnkkel, a hatalmunkkal, az iskolázottságunkkal, a ravaszságunkkal azért, hogy a gyengét és erőtlent a magunk javára megkárosítsuk?
Isten arra hív, tedd fel magadnak a kérdést: miben hív téged ma megtérésre a „ne lopj!” parancsolata?
III. A megtérés útja
A történetben előttünk áll egy tolvaj. Valaki, akinek fontosabb a vagyon, mint az ember. És ezért állami pozíciójával visszaélve, a gyengékkel, szegényekkel nem törődve jogtalanul, de folyamatosan és nagy mértékben gazdagodik. Zákeus nyilvánvalóan szembekerül Isten parancsolatával. De van benne valami, ami másra vágyik. Vágyik látni Jézust, a bűnösök barátját. Jézus azonban többet kíván: nemcsak látni Zákeust, hanem megtérést és új életet adni neki, megtartani őt, a pénz iránti szenvedélyben elveszett embert. És amikor Jézus megjelenik Zákeus életében, egyszer csak fontosabb lesz az ember, mint a pénz. A szeretet, az igazságosság többet ér, mint a luxus, amit összelopott magának az évek során. Ezért így szól: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” (Lk. 19.8)
Zákeus megtérésének egyik elengedhetetlen eleme a jóvátétel. Ha a lopás jelenti valaminek az elvételét, vagy visszatartását, ami nem illet meg jogosan, a megtéréshez hozzátartozik a szándékos és konkrét jóvátétel. Igazságról akkor beszélhetünk, ha visszajuttatjuk azt, ami egyértelműen és világosan nem hozzánk tartozik. Mózes törvénye is ezt követelte: „Mivel vétkezett és adóssá lett, térítse meg a rablott holmit, amit elrabolt, vagy a zsarolt összeget, amit kizsarolt, vagy a rábízottat, amit rábíztak, vagy az elveszett holmit, amit talált, vagy amire nézve hamisan esküdött, mindazt fizesse meg teljes értéke szerint, de tegye hozzá az ötödrészét, és adja oda annak, akit megillet, a jóvátételi áldozat napján.” (3Móz. 5.23-24) Jóvátétel nélkül nem beszélhetünk őszinte és igaz megtérésről. Amennyiben Isten Lelke megtérésre hív ma, gondold végig a jóvátételnek lehetséges módjait is!
A jóvátétel ugyanakkor nem elég. Zákeusnak nem azáltal lesz üdvössége, hogy visszafizeti, amit kizsarolt, hanem azáltal, hogy Jézus belépett az életébe, és ott újat kezdett. Megszabadította, meggyógyította, megbocsátott neki, új emberré tette. Jézus szabadító és megbocsátást garantáló jelenléte nélkül Zákeus, még ha vissza is fizeti, amit kihajtott, nem találhatott volna helyreállítást, nem hallotta volna meg az evangéliumot: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” Ugyanezt úgy fogalmazza meg a mózesi törvény, hogy a pénzbeli kártérítésen túl mást is kér: „Jóvátételi áldozatul pedig vigyen az Úrnak a nyájból egy hibátlan kost, fölbecsültetve, jóvátételi áldozatul a paphoz. Ha így a pap elvégzi érte az engesztelést az Úr előtt, akkor bocsánatot nyer, bármit cselekedett is, amiben vétkessé vált.” (3Móz. 5.25-26) A bűntudat eltörléséhez, az Isten előtti bűnös állapotban a bocsánat elnyeréséhez áldozatot kell bemutatnia annak, aki lopott. Az áldozat azonban nem „fizetés Istennek”, amint a jóvátétel visszafizetés a károsultnak. Az áldozat, amelyben egy állatnak el kell pusztulnia, Isten önátadásának a jele. Annak, hogy új kezdet nincsen Isten nélkül. A bűnös be kell, hogy lépjen a szent Isten jelenlétébe, hogy megtisztuljon, új lehetőséget, új gondolkodásmódot, új életet kezdhessen. Isten jelenléte, az általa adott lehetőség nélkül nincs új kezdet a bűnösnek, nincs bocsánat, gyógyulás, helyreállítás. Ehhez azonban Isten adja önmagát, és ez nem automatikus, ez nem természetes, nem magától értetődő. Ezt ünnepeljük ma is, amikor az egyszeri és tökéletes áldozatra tekintünk, amelyben Isten odaadta önmagát ennek a világnak: Jézus Krisztusra és az ő kereszthalálára. Előtte, jelenlétében tisztulunk meg. Jelenlétében ismerjük fel, hogy az élet több mint mindaz, amit megszerzünk. Előtte, szentségében látjuk meg, hogy egy tetőtől talpig csaló és tolvaj társadalomban micsoda kiváltság Isten gyermekének lenni, és becsületesen élni.
Jöjjetek hát az Úr Jézus Krisztushoz! Jöjjünk, mint megtérésre igyekvő tolvajok, akik nem maradtunk mentesek és nem maradtunk tisztán a mai magyar társadalom minden hazugságától. Jöjjünk hozzá, hogy lássuk az ő hatalmát, hogy megerősödjünk abban, hogy egy napon majd igazság és békeség fog uralkodni az utcákon és tereken. Mi pedig ennek napnak vagyunk követei és hírnökei, mert tudjuk, hogy Isten országának valóságát, annak győzelmét és reménységét senki és semmi nem tudja ellopni tőlünk! Ámen!
Lovas András

"Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat…" szól az Úr a teremtés hajnalán. Megformálta a férfit a föld porából. Életnek leheletét lehelte belé, elhelyezte egy gyönyörű kertben, de még nincs minden kész. A férfi egyedül van, és Isten tudja ezt. Egy hosszú nap áll a férfi előtt. Isten felvonultatja előtte az égi madarakat és a mezei élőlényeket, minden állatot, amit teremtett. Az ember egyen egyenként nevet ad nekik. Néven nevezi őket, uralmat gyakorol rajtuk. De ez mégsem elég neki. Nem elég, hogy minden a lába alá vettetett, hogy hatalma, befolyása van, hogy irányíthat és kiemelkedik minden más élőlény közül. Nem elég, hogy feladata, munkája van, és eredményesen elvégzi azt. Valami, vagy inkább valaki nagyon hiányzik az életéből. Eltelt egy nap, minden élőlénnyel találkozott, de a hiány nem enyhült. Nagyon vágyakozik egy társra, valakire, aki hozzá illik, aki olyan, mint ő, de mégsem azonos vele. Vágyik valakire, akivel teljes, egész lehet, akivel megoszthatja mindezt az örömet, a szépet és a jót, amit Istentől kapott. Vágyik arra, hogy szeressen, és hogy őt is szeressék. De ilyen társat a nap végéig nem talált magának. És talán már a remény is elszállt, hogy ez a nagy ő létezik.
Mély álomba zuhant, miközben Isten gondoskodott társról. Kiveszi a férfi oldalbordáját, és asszonnyá formálja. Amikor a férfi felébred, és meglátja az asszonyt, vágyakozása és sóvárgása beteljesedése jeléül így kiált fel: "Ez most már csontomból való csont, testemből való test, asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett." Zeng az Éden az ember örömkiáltásától, hiszen nincs már többé egyedül. Társat kapott Istentől, hozzáillőt, akit szerethet, és aki szereti, akivel megoszthatja az életét.
Ezután a szentíró megjegyzését olvassuk, amely mind a mai napig minden házasság bibliai alapjait foglalja össze: "Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté." Az egy testté létel férfi és nő kapcsolatának célja, a teljes közösség, egység és harmónia megélése, aminek határozott kerete van. Ez a keret a házasság, azaz a szülők társadalmilag nyilvános elhagyása, valamint a ragaszkodás, azaz az életre szóló elkötelezettség, hűség kinyilvánítása. Ezen belül lesznek ketten egy testté lelki-testi értelemben. Közösségben vannak gondolataikban, érzelmeikben, döntéseikben, valamint közösségben vannak testükben is. A szexuális együttlét kifejezi és elmélyíti az egy testté lételt, az egyedüllét feloldását, az összetartozást, de önmagában nem meríti ki azt.
I. Isten terve a házasságban
A történet elénk adja, hogy férfi és nő kizárólagos kapcsolata, a házasság Isten teremtésbeli rendje, Isten alkotása. Máshol így fogalmaz a szentíró: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz. 1.27) Isten lényéhez kapcsolódik férfi és nő egysége, szeretetkapcsolata, hiszen Isten is szeretet. A Szentháromság szeretetközösségének titkához értünk ezzel. Férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata az isteni szeretetközösség valóságából hivatott visszatükrözni valamit.
Ez a kapcsolat a Biblia nyelvében, gondolkodásmódjában szövetség. Nem véletlen egymás mellé sodródás egy időre, aminek bármikor vége lehet. Nem olyan kapcsolat, amelyben a felek azt mondják, veled vagyok, amíg nekem így jó, amíg nem unlak meg, nem vagy beteg, vagy amíg nem találok jobbat, szebbet.
 A szövetség azt jelenti, hogy ígéretet teszünk egymásnak. Jóban, rosszban együtt maradunk, erre szövetkezünk, mert a teremtő Isten erre hívott el bennünket. Ragaszkodunk egymáshoz, egy testté leszünk, azaz összenövünk, elválaszthatatlanul eggyé leszünk testileg, lelkileg. Mindebben nem pusztán a magunk elképzelése szerint cselekszünk, hanem annak az Istennek az akaratát és rendjét teljesítjük be, aki a maga képére férfivé és nővé teremtett minket. A házasság egy életre szóló szövetség férfi és nő között.
A házassági szövetség súlyát, komolyságát jelzi az is, hogy Isten ezen a nyelven beszél az ő népével való szövetségről. És hasonlóan: a házasságtörés nyelvén Izrael hűtlenségéről. Isten népe parázna, házasságtörő, amikor más Istenek után fordul. Ez rámutat arra, milyen súlyos és komoly kérdés a házasságtörés.
II. A házasságtörés súlya
„Ne paráználkodj!” – szólít meg minket a hetedik parancsolat. „Ne légy házasságtörő, ne törj házasságot!” – fordíthatjuk így is. A Tízparancsolat egy különösen nehéz, vitatott témában szólal meg ma közöttünk. Számos kérdés, ellenvetés, értetlenség és félreértés veszi körül a házasság ill. a szexualitás területét. Ugyanakkor a gyakran heves véleménynyilvánítások mögött sokszor mély fájdalom, csalódottság, összetörtség húzódik meg. Nagyon erőteljes, harsány vélemények a médiában, a bennünket körülvevő világban az egyik oldalon, fogalmazzunk így: kívül; szégyen, súlyos sebek, káosz és kiábrándultság a másik oldalon, mélyen elrejtve, belül.
Ha valaki ma látogatott meg bennünket először, mindjárt arra gondolhat, hogy a keresztények már megint a szex ellen beszélnek. Hiszen a mai napig jelen van sokakban az a benyomás, hogy a kereszténység rossznak tartja a szexualitást, szex ellenes, és ezért jobb esetben csak életidegen, prűd, rosszabb esetben pedig képmutató. Sokak fejében még mindig a szexhez, házasságtöréshez, hűtlenséghez kötődik az „igazi nagy bűn” fogalma. A Tízparancsolat pedig csak megerősíti mindezt, hiszen úgy tekintenek rá, mint valami parancs- ill. tiltásgyűjteményre, amely éppen ezért már önmagában sem tűnik időszerűnek korunkban, ahol mindenki azt hiszi, ami neki működik, és úgy él – párkapcsolataiban is – ahogyan neki tetszik. Kinek mi köze más magánéletéhez?
Ebben a helyzetben szeretném a mai napon elkezdeni kibontani a hetedik parancsolat üzenetét. Emlékezzünk arra, hogy a Tízparancsolatra úgy tekinthetünk, mint ami a Teremtő útmutatása az életre. Olyan korlát, amelyen belül biztonság és élet van, amely ugyan átléphető, de nem következmények nélkül. Nemcsak az egyén, hanem a társadalom élete is zsákutcába jut, káoszba fullad. Aki azt mondta, hogy „nem jó az embernek egyedül”, aki alkotott neki hozzáillő társat, akinek terve szerint „lesznek ketten egy testté”, az azt is mondja: „Ne légy házasságtörő!” Ne törd meg a szövetséget, amelybe beléptél, ne szakítsd szét azt, ami egybe forrott – se a saját, se valaki más életében.
Miért ne? Néhány évtizede még magától értetődő volt férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata a házasságban, ma viszont közel sem az. Több-e a bibliai kizárólagos szeretetkapcsolat modellje, mint bármilyen más felfogása a párkapcsolatnak? Több-e, igazabb-e, jobb-e ha egyhez hűséges maradok életem végéig, mint ha több partnerem van az életem folyamán, annak fényében, ahogy mind én, mind a partnereim változnak? Minden párkapcsolat leereszt egy idő után, elfárad, sőt, válságba is kerül. Nem bölcsebb, őszintébb kilépni, jó lelkiismerettel egy másikat kezdeni, mint ebben a kapcsolatban, szövetségben megmaradni, és úgy tenni, mintha boldogok lennénk? Nincs több szeretet, boldogság és szabadság egy olyan életben, amelyet nem köt le örökre egy komolyan vett házassági ígéret? Egyáltalán elképzelhető, hogy valaki élete egy pontján örök hűséget esküszik párjának, amikor fogalma sem lehet arról, hogyan fognak változni az évek során mindketten? A körülöttünk lévő hűtlenségek, válások, házasságtörések – akár családunkban, vagy barátaink közt, akár a bulvár médiában - nem arra mutatnak, hogy férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata vagy idejétmúlt vagy illúzió? Idejétmúltnak találja az, aki úgy érzi, túl sok mindenről marad le, ha egy valakihez hűséges, illúziónak, aki bár szíve mélyén vágyik rá, képtelen elhinni, hogy ez sikerülhet. Ha házasságban, családban is élünk, nincs-e jogunk megszerezni máshol azt, amit ebben a kapcsolatban nem kapunk meg? Romantikát, gyengédséget az egyik oldalon, vagy éppen kedvünkre való kalandot, szexet a másikon? Jelent-e bármit is ma a parancsolat: „Ne törj házasságot!”?
Bár a józan ész elsőre megerősíteni tűnik, hogy a házastársi hűség idejétmúlt, vagy illúzió, éppen az a káosz, valamint mérhetetlen fájdalom, ami a párkapcsolatokhoz tapad mutatnak rá arra, hogy a házassági szövetség ma is Isten érvényes akarata, amit óvni, védeni kell. Egy testté lehetünk többekkel is – de mindenkiben ott marad valami belőlünk, és mindenkiből ott marad valami bennünk. (Ragasszunk össze két papírt, majd tépjük szét. Nem fognak minden nyom nélkül szétválni…) Kihez tartozunk igazán? Ki a hozzánk illő társ? Kire tudunk úgy tekinteni, mint Isten ajándékára? Ki lesz gyermekeink apja vagy anyja? A biológiai szülő? A gondviselő? Anyám legújabb barátja? Apám aktuális felesége? Miközben önmagukat igazolva „kultúráltan”, veszekedés nélkül kilépünk egy kapcsolatból, számba vesszük, milyen sebeket okozunk? Milyen romokat hagyunk magunk után – évtizedekre, generációkon keresztül is? Ha valaki őszintén szembenéz mindezzel, eljut oda, hogy Istennek adjon igazat. Az életre vezető úton nincs letakarva a tábla: „Ne légy házasságtörő!” Isten mindig a házassági szövetség megmaradása, helyreállítása mellett van. Amikor ez mégsem sikerül, szívünk keménysége miatt történik (vö. Mt. 19.8). Összefoglalva: a házasság, férfi és nő szeretetkapcsolata, Isten rendje szerinti szövetség, amit Isten a 7. parancsolatban óv. Magunk házasságából ne törjünk ki, más házasságába – házasként, vagy egyedülállóként – ne törjünk be. A házasságtörést megelőző folyamatokról, az ebben való éberségről és felelősségről következő alkalommal lesz szó.
III. És ha már megtörtént?
Nem kerülhetjük el a kérdést: mi van, ha már megtörtént a házasságtörés, ha megrendült a szövetség, összeomlott a bizalom? Most azok szempontjából tekintünk erre, akik még benne élnek a házasságukban. Két eset lehetséges: kiderült a házasságtörés, vagy pedig titokban maradt.
Amennyiben fény derült a házasságtörésre, akár őszinte vallomás, akár lebukás következtében, a legdöntőbb, hogy milyen akarat van a házastársakban a továbbiakra nézve. Áldás a bajban, ha mind a házasságtörő, mind az azt elszenvedő fél kész az újrakezdésre. Mindenképpen súlyos válságon megy át a kapcsolat: a bizalom újraépítése, a megcsalt fél gyógyulása a megalázottságban, a szélsőséges indulatok, érzelmek nem egy könnyű utat vetítenek előre. De a házasságtörést nem követi szükségszerűen válás. Ha a vétkes fél kész őszinte bűnbánatot tartani, ha egyértelműen szakít azzal a személlyel, akivel megcsalta párját, és amennyiben párja elhatározza, hogy kész megbocsátani és újrakezdeni, elindulhatnak a gyógyulás krisztusi útján. Hosszú, gyötrelmektől nem mentes, de mégis reménnyel és Isten jelenlétével teljes ez az út, amiben szükségük lehet valakire, aki velük jár. Aki imádságban, lelkigondozásban, hitben támogatja és kíséri őket. Amennyiben a vétkes fél bűnbánatra jut, a megbántott félnek komolyan kell vennie Jézus szavait a megbocsátásról, és késznek kell lennie a visszafogadásra.
Gyakran azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem ritkán az történik, hogy az egyik fél kitartana a házasság mellett, de a másik nem akar megtérni, nem akarja felszámolni vétkes kapcsolatát. Ez az út vezethet el a válásig, amiről egy másik alkalommal részletesebben tervezek szólni. Mindenesetre most annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy ne adjuk fel a várakozást társunk megtérésére, visszatérésére túl hamar. Sajnos láttam már olyat, hogy mire a hűtlen fél észhez tért, párja – hosszú várakozás és reménykedés után - már új kapcsolatot kezdett. Nyilvánvaló, hogy minden helyzet más és más, amelybe egy igehirdetés nem mehet bele. Mindenesetre látnunk kell, hogy Isten mindvégig a házasság gyógyulása, helyreállítása mellett van, és nem egy esetben megtörtént már, hogy segítségével súlyosan megtört házasságok álltak helyre.
Végezetül lehetnek közöttünk olyanok, akik találva érzik magukat Isten Szentlelke által, megtörték a saját vagy valaki más házassági szövetségét, és nem rendezték ezt. Titokban tartogatják, rossz lelkiismerettel őrzik, vagy éppen maguk mentegetésére pazarolnak hihetetlen mennyiségű lelki energiát. Lehet, hogy csak megtörtént, és vége, az is lehet, hogy ma is benne vagy egy ilyen hazug kapcsolatban. Isten bűnbánatra és megtérésre hív, mert az út, amelyen jársz, nem az élet, hanem a pusztulás útja. Sebzett és összetört emberek vannak melletted ezen az úton. Bárcsak Isten Lelke megadná, hogy úgy érezd magad, mint a házasságtörő asszony. Senki ember rajtatok kívül nem tudja, igaz, de mégis rajtakaptak. Amint a Lélek bizonyságot tesz a szívedben, tudod, nem rejtőzhetsz el, nem halogathatod a szembenézést. Itt állsz Jézus előtt és tudod, hogy jogos lenne ítélete. Ő mégis egy új kezdet, egy őszinte és tiszta élet kezdetének jeléül szól hozzád: „Nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz.”
Amint Jézus kegyelmével, bocsánatának erejével elmész, van egy út, amit semmiképpen sem hagyhatsz ki. Ez az út a házastársadhoz vezet, ahhoz, akivel egy testté lettél, és akivel együtt akarsz élni. Nem hazugságban, nem bujkálásban, hanem igazságban, őszinteségben, bizalomban. Lehet, hogy nem tudott semmiről, de te vétkeztél ellene. Imádkozz, kérj tanácsot az Úrtól, hogy mikor és hogyan – de tőle is bocsánatot kell kérned. Ez pedig, ha megtörténik, nyilván válságot hoz kettőtök kapcsolatába. De ez a válság, akármilyen megrendítő és fájdalmas is, kezdete lehet valami újnak. Egy megújult, megtisztult, Isten Szentlelkétől megáldott házassági kapcsolatnak. Bízz az Úr vezetésében, szeretetében, hűségében. Veled van az úton, amely életed megtisztulása és házasságod meggyógyulása felé vezet. ÁMEN!
Lovas András

Jézus együtt étkezik a farizeusok egyik vezetőjével, egy nyilvánvalóan gazdag, befolyásos és fontos emberrel. A közös ebéden, amelyen nem éppen barátságosan figyelik Jézust és minden lépését, egy beteg – vízkóros - ember kerül Jézus elé. Valószínű, hogy nem véletlenül; mivel szombat van, lehetséges, hogy provokálni akarják Jézust: vajon mit fog tenni? Jézus meggyógyítja az embert, és ennek kapcsán újra szembesíti a törvény betűjéhez kínosan ragaszkodó farizeusokat és írástudókat szeretetlenségükkel.
Az étkezés azonban tovább folyik, amint Jézus is tovább tanít. Először két példázatot mond. Ezeket az váltja ki, hogy miközben a farizeusok figyelik Jézust, Jézus is figyeli a meghívottakat. Látja, hogyan válogatják az előkelő helyeket. Mindenki a lehető legtöbbet akarja kihozni a gazdag és előkelő ebédből: és ez nemcsak arra az igyekezetre vonatkozik, hogy a legjobb falatokat kapja, de arra is, hogy mások szemében jelentős embernek tűnjön, ill. minél közelebb kerüljön az igazán fontos emberekhez. Az ebéd a presztízsről szól, a bennfentességről, valamint a fontos és hasznos kapcsolatok építéséről, fenntartásáról. Jézus első felszólítása arra vonatkozik, hogy senki ne törekedjen a fő helyre, hanem várja meg, hogy a vendéglátó szólítsa, ha azzal szeretné megtisztelni, hogy fő helyre ülteti. Arról nem beszélve, hogy micsoda szégyen, ha valakit egy nagyobb tiszteletet érdemelő személy kedvéért elültetnek az önkéntesen elfoglalt főhelyről. Ezek a gondolatok azonban mindjárt egy másikat vezetnek be: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.” Miközben mindenki hálálkodik a vendéglátónak vendégszeretetéért, mindenki tudja jól, hogy itt komoly érdekek vannak jelen. A vendégséget illik viszonozni, a vezető farizeus a végén biztosan jól fog járni. Jézus szavai rámutatnak erre a hátsó szándékra, valamint egy váratlan és meglepő utat adnak az illusztris vendégek elé: azokat hívják vendégségbe, akik biztosan nem tudják azt viszonozni. Ezzel igaznak bizonyulnak Isten színe előtt is.
Az vendégség körüli magatartás kérdéseitől az Isten országához érkezett el Jézus. Talán ez tetszett meg annyira az egyik jelenlévőnek, hogy így kiáltott fel: „Boldog az, aki Isten országának a vendége!” Lehet, hogy lelkesen mondta, érezve Jézus szavaiban Isten uralmának a jelenlétét. De az is lehet, hogy csak „úgy” mondta, mintegy megszokásból, a vallásos tradíciók megerősítése céljából. Hiszen minden zsidó úgy képzelte el Isten országának az eljövetelét, Isten uralmának a beteljesedését ebben a világban, mint egy hatalmas nagy vacsorát, egy nagy lakomát. Ézsaiás próféta így szól erről: „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból. ... Véget vet a halálnak örökre! Az Én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról.” (Ézs. 25. 6,8) Jézus, az utolsó vacsora alkalmával, az úrvacsora szereztetésekor, halálára és visszajövetelére nézve mondja: „nem iszom mostantól a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt. 26.29) Jézus itt a messiási lakomára utal, amiről a Jelenések könyvében úgy olvastuk, mint a Bárány menyegzőjének lakomájáról. (Vö. még: Mt. 8.11, Lk. 13.29) Az ünnepi lakoma képe arra utal, hogy „nincsen olyan igazi, Isten által támasztott potenciális étvágy, vágy, vagy kívánság bennünk, amely nem nyerne megelégítést, sőt azok leggazdagabb és legnagyszerűbb betöltése várható.” (Gooding, Az evangélium Lukács szerint, 223) Erről a nagy vacsoráról, Isten országának a beteljesedéséről mondja a névtelen vendég: „Boldog az, aki Isten országának a vendége!”. És Jézus belekezd egy újabb példázatba, amely arról szól, hogy ki lehet, ki lesz majd ott ezen a vacsorán.
Nagy Vacsorára készülünk. Szóltam arról, hogy Jézus is együtt evett a bűnösökkel. Hallottunk a vendégszeretet, a befogadás és a misszió elengedhetetlen kapcsolatáról. Hívogatjuk a vendégeket jövő szerdára, a templomba, a Nagy Vacsorára, ami egyben az Alfa kurzus nyitóalkalma is. De sokkal többről van itt szó! A mi Nagy Vacsoránk egy kicsit előképe az Isten országa nagy lakodalmának. Sőt, a mi Nagy Vacsoránk részese szeretne lenni annak, ahogy maga Jézus elhívja és felkészíti az övéit a Bárány menyegzőjére, arra a csodálatos és szeretettel teli ünnepre, amikor szemtől szembe ott leszünk vele, ahol már nem lesz sem halál, sem gyász, sem fájdalom, sem jajkiáltás. De kik lesznek ott ezen az ünnepen, és kik nem lesznek ott? Erről szól a nagy vacsora példázata.
I. Az első meghívás és az elutasítás
 „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van.” A történetbeli vendéglátó elküldte a meghívókat korábban, és a vendégek azt üzenték, elfogadják a meghívást, és részt vesznek a vacsorán. Ezzel a reménységgel készül emberünk arra, hogy hamarosan együtt lesz barátaival. Nagy vacsorát készített, sok vendéget hívott meg. Érzékeljük, hogy nem úgy kalkulált, mint az, aki szűkös keretek között rendez vacsorát. Nem azon gondolkozik, hogy ki az, akit mindenképpen meg kell hívni, különben sértődés lesz a vége, és ki az, akit ki lehet hagyni. Nagy vacsora, sok vendég, minden kész: benne van teljes szíve, minden szeretete, a várakozás reménysége, a küszöbön álló találkozás öröme. Feltételezem, hogy amikor minden kész, több napos munka után, izgatottan küldi el szolgáit, hogy emlékeztesse a meghívottakat, jöjjenek, vár rájuk.
„De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek.” A meghívottak sorolják – az egyébként rossz – kifogásokat, hogy miért nem vesznek részt a vacsorán. Az egyik földet vett, és meg kell néznie - mintha a föld nem tudna várni a következő napig; különben sem hihető, hogy megtekintés nélkül vásárolta meg. A másiknak az ökreit kell azonnal kipróbálni, mintha nem próbálta volna ki megvásárlásuk előtt. A harmadik pedig nem tudta előre, amikor a meghívót kézhez vette, és igent mondott rá, hogy nősülni fog, és újdonsült felesége nem szereti a nagy lakomákat... A negyedik szívesen jött volna, de nem ér rá, mert angol órája van, és azt már kifizette. Az ötödik mindig azon az estén jár focizni, és ezt korábban elfelejtette, a hatodik munkahelyén több napos tréning van, a hetedik a gyerekét viszi különórára, a nyolcadik elfejtette az időpontot beírni a naptárjába, nagyon sajnálja, de más programja van, majd legközelebb, de feltétlenül... Mindenkinek van - még ha átlátszó is, de van! – mentsége. Pedig valójában csak nem érdekli őket a nagy vacsora, nem mertek nemet mondani rá korábban, nem tartják elég jónak, mindenesetre elutasították a vendéglátó gazdát – miközben talán maguk is elhiszik, hogy fontosabb dolguk támadt.
„A ház ura megharagudott...” Egyetértesz vele? Együttérzel vele? Tudsz azonosulni ezzel a visszautasított emberrel? Érzed-e fájdalmát, becsapottságát? Igent mondtak meghívásomra, készültem és elkészültem, és most nem kellek nekik. Haragszik, de ebbe a haragba fájdalom vegyül. Megsértették, megbántották, elutasították. Hiába készülgetett, hiába tekintett előre nagy várakozással az együttlétre. Nem kell nekik. Fontosabb az ökör, a ház, a vállalkozás, a karrier, a család, a szórakozás. Minden fontosabb, mint Isten országa. Azt hiszik, ott lesznek az Isten országa lakomáján, de kiderül, hogy mégsem kell ez nekik. És Isten megharagszik. Fájdalmas szeretetében nagy haragra gerjed. Nem értek rám? Nem kellek nektek, akik az enyéimnek neveztettek? Igent mondtál, és most mentegetődzöl? Krisztusról neveznek kereszténynek, a keresztség pecsétje rajtad, de minden más fontosabb, mint én? – Nem fontosabb, Uram! – mondod – Te vagy a legfontosabb! – De akkor hol voltál, amikor hívtalak? „Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak?” (Ézs. 50.2) Akkor miért van tele a szíved az ökröddel, üzleteddel, szórakozásoddal úgy, hogy nekem mindig csak a magyarázkodásod, meg a mentegetődzésed marad? Azt gondolod, hogy a végső Nagy Vacsorán, a Bárány menyegzőjének lakomáján biztos a helyed? És közben nem kellek, nem keresel, nem vagy számomra elérhető, nem válaszolsz, ha szólítalak. „A ház ura megharagudott...”
II. A második meghívás
„Ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat.” Éppen azokat, akikről Jézus azt mondta az imént, hogy őket hívjuk vendégségbe. Mert a ház Ura, az Atya, őket hívja az Isten országa asztalához. Mert a farizeusok e vezetője meghívta Jézust a házába, de közben azt figyeli, hogyan kaphatják rajta, hogyan foghatják meg. Távol tartja magát Jézustól. Ellenben „a vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.”(Lk. 15.1) A szegények, a nyomorékok, a sánták, a vakok. De a vámszedőkre ezek egyike sem áll, mondod. De igen: szegények, nyomorékok, sánták és vakok ők is, hiszen ezért igyekeznek Jézushoz. Testi-lelki szegénység és betegség az, amely éhessé tesz. A jóllakottak mentegetődznek. Az éhesek özönlenek Jézushoz. A jóllakottak lemondják a meghívást, az éhesek hitetlenkedve és örömmel lépnek be. És ha nem jönnek a meghívottak, majd jönnek a nyomorultak, mondja a ház Ura.
De még mindig marad hely: „Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely.” Az úr mindent elkészített, nagy vacsorát, sok vendégnek. Bejöttek a városból a szegények, a nyomorultak, de még van hely. Még nincs itt mindenki. Hiszen óriási a vacsora, nagyon sok vendégnek készült. „Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” A szolgának a városon kívül kell megtalálni a vacsora résztvevőit. Az utakon, a kerítések mellett, ahol meghúzódnak az elhagyottak, az elfelejtettek, az idegenek. Túl kell menni a ház Ura városán, hiszen mindenhonnan akar vendégeket asztalánál. A szolgának kényszeríteni kell azokat a bejövetelre, akiket ilyen helyeken talál. Nem fegyverrel vagy erőszakkal akaratuk ellenére, hanem azért, mert ezek az emberek nem gondolják, hogy őket a városba hívják egy nagy lakomára. Kényszeríteni, azaz rábeszélni, unszolni kell őket, hogy ez nem vicc, nem adminisztrációs tévedés, ne féljenek attól, hogy elmennek az ünnepségre, és kiderül, mást vártak helyettük. Nem fognak megszégyenülni, mert a ház Ura várja őket a nagy lakomára, a Bárány menyegzőjének a vacsorájára. „Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”
Ez a ház Urának a szíve. Ez az Atya szíve. Elküldte szolgáját, Jézust a meghívottakhoz, hogy itt van az Isten országa. Jöjjenek el a lakomára, legyenek részesei Isten országának. De a meghívottak nem értek rá. Nem kellett, amit az Atya készített. Fontosabb dolgaik voltak. Az Atya haragra lobbant, de nem engedte, hogy a messiási nagy vacsorát elrontsák azok, akik semmibe vették őt és meghívását. Jézus hívta a bűnösöket, az elveszetteket, a megvetetteket, a szegényeket, nyomorultakat. És ezek mentek hozzá. Örömmel készültek arra, hogy mint Isten országának tagjai, ott lesznek a nagy vacsorán. De az Atyának még ez sem volt elég. El kell hogy jusson hívása azokhoz, akik nagyon messze vannak házától, a városon kívül. Túl Jeruzsálemen, Júdeán, Samárián, azokat is hívja, akik föld legvégső határain élnek. Mert még van hely a nagy vacsorán.
És ebben a meghívásban ti most egy új szerepet kaptok. Meghívottakból, terekről, utcákról bekényszerítettekből szolgákká lettetek. Ez annyira igaz, hogy vagy szolgák lesztek, vagy azok, akik mentegetőznek, magyarázkodnak. Legyetek szolgái! Menjetek, hívjátok meg a népeket. Azokat, akik nem tudják viszonozni, akik távol vannak tőle, akik nem ismerik őt.
Eddig tart a mi feladatunk. Hogy ki lesz ott, nem elsősorban a mi Nagy Vacsoránkon, hanem Isten országa asztalánál, azt nem mi tartjuk kézben. Az a ház Ura és minden egyes személy saját, titokzatos, a mi szemeink elől elrejtett története. Lesznek, akik ott lesznek. És lesznek, sajnos, akik nem. Ahogy Pál apostol írja: „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.” (2Kor. 2.16) Lesznek, Akik elfogadják a meghívásunkat a Nagy Vacsorára, és ezen keresztül eljut hozzájuk Jézus hívása Isten országába. És lesznek, akik nem érnek rá, akik elfogadják a meghívást, de nem jönnek el. De ne felejtsük: mi nem a ház Ura, csak annak szolgái vagyunk. Ámen!
Lovas András

Egy gyülekezetben történt – nem nálunk, valahol messze a nagyvilágban... Arra készültek, hogy egy Nagy Vacsorára hívják meg a szomszédaikat, barátaikat, családtagjaikat. A lelkipásztor éppen meghirdette ezt az istentiszteleten, és kérte a testvéreket, jöjjenek, hívjanak meg embereket a vacsorára. Töltsük meg a templomot egy olyan közös étkezés alkalmával, ahol a meghívottak megtapasztalhatják vendégszeretetünket. Töltsünk el egy kellemes estét egy nagy asztalközösségben egy olyan világban, amely egyre inkább atomjaira hull szét. Mindezzel együtt halljunk Isten szeretetéről, amely Jézus Krisztusban jelent meg közöttünk, részben azáltal, ahogy ő együtt evett mindenféle emberekkel.
Ennek a távoli, messzi gyülekezetnek a tagjai – mondom, nem rólunk van szó – magukban sokféleképpen gondolkodtak, lelkendeztek vagy éppen puffogtak hallván a Nagy Vacsoráról. Egyesek azon örültek, hogy milyen jó lehetőség, és már maguk előtt látták, kit szeretnének meghívni; feljött bennük egy általuk nagyon szeretett ember arca, akiért sokat imádkoztak. Mások azon morgolódtak, hogy minek megint misszióval foglalkozni, kívülvalókkal törődni, hát nem vagyunk már elegen a gyülekezetben, és nincs itt elég feladat abban, hogy megtartsuk a már meglévőket? Miért kell újabb és újabb ötletekkel előállni? Mennyit kell majd szervezni, teríteni, süteményt sütni, pakolni? Ők csendes passzivitást fogadtak magukban, gondolván, majd túlélik ezt a megmozdulást is. Azután voltak, akik magukban büszkén, önelégülten így gondolkodtak: igen, ez az én gyülekezetem, ezért tartozom ide. Senki más nem tesz ilyet, de mi igen. A misszió mindenek előtt! És közben az járt a fejükben, hogy kinek fognak minderről beszámolni, és hogyan fogják azokat a közösségeket lesajnálni, ahol nem szerveznek Nagy Vacsorát. Megint mások pedig azon háborogtak, hogy nem elég, hogy nincsenek padjaink, igazi szószékünk, és orgona sem zeng, de még vacsorára is meghívunk mindenféle alakokat a templomba. Arról nem beszélve, hogy mennyi pénzbe fog kerülni ez az eszement ötlet.
Mondom, nem nálunk, hanem valahol a nagyvilágban így morfondíroztak a gyülekezet tagjai az istentiszteleten, amikor meghallották a Nagy Vacsora gondolatát. Egyszercsak kinyílt az ajtó. Valaki bepillantott, majd azon nyomban vissza is fordult, és kiment a templomból. Nem sokan vették észre, de akik igen, valahogy ismerősnek találták az idegent. Az egyik testvért valami különös, megfoghatatlan érzés járt át, amelynek engedve felállt a helyéről, kiment az ajtón, hogy lássa a már távozóban lévő titokzatos látogatót. Hirtelen átvillant az agyán: Hát persze, Jézus az! Izgatottan kiáltott be a templomtérbe a többieknek: Itt van Jézus! Itt van Jézus! Többen kiszaladtak az utcára, és kiabáltak utána: Jézus, Jézus! De Jézus csak ment tovább, céltudatosan. „Biztosan eltévesztette a címet” – hajtogatták, miközben loholtak utána. „Csak nem a katolikus templomba megy?” – kérdezte egyikük hitetlenkedve. Jézus útközben biccentett néhány testvérnek, akik kissé megkésve igyekeztek a az istentiszteletre, de nem elegyedett szóba velük.
Kissé megzavarodva, immár szótlanul, de kitartóan követték a testvérek Jézust, mert nagyon kiváncsiak voltak arra, hogy hova tart és mire készül. Tisztes távolból látták, amint először, egy, majd kettő-három, végül négy-öt személy van körülötte, akikkel az Úr beszélget. De micsoda emberek! Az egyik égnek álló hajú fiatal, telis tele tetoválásokkal és piercingekkel. A két asszony pedig igen csak gyanús külsejű volt... Láttak még mellette egy jól ismert hajléktalant, meg a környék egyik hírhedt italboltjának mélyen elítélt, de igen gazdag tulajdonosát. Mindannyiuk arcáról komolyság, őszinteség, valami titokzatos belső szomorúság, és mégis derű sugárzott.
Csak nem oda mennek? – kérdezték a testvérek, amint látták, hogy Jézus a katolikus templom mellett is elhaladt. De igen, kétség nem fér hozzá, hogy kétes hírű társaságával együtt betért az italboltba. A testvérek, felháborodva és egyre értetlenebbül egyszer csak ott álltak az ajtóban, és Jézussal találták magukat szemben. Kirobbant belőlük, ami végig a szívükön volt, és amit már semmi önuralom nem tudott visszatartani: Hogyan kerülsz ezek közé? „Miért eszik [ez az ember] bűnösökkel együtt?”
És Jézus így válaszol nekünk: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”
Hasonló lehetett a felovasott történetben szereplő farizeusok érzése, értetlensége és botránkozása, amikor látták, hogy Jézus elfogadja Máté meghívását és volt kollégáival, valamint más bűnösökkel eszik együtt, mint e távoli, messzi gyülekezet tagjaié – akik, valljuk be, akár mi is lehetnénk...
Mi történik Jézus és farizeusok között? Mi az, amiért ennek a Jézus korabeli zsidó pártnak a tagjai szembekerülnek Jézussal? Miért nem bírják elfogadni a Máté házában rendezett nagy, ünnepi vacsora tényét? De azt is kérdezhetnénk (velük együtt): Jézus miért eszik együtt mindenféle alakokkal? Miért fontos neki az asztalközösség? Miért nem elég neki, hogy elhívta Mátét, a megvetett vámszedőt, és az tanítványává lett?
 
I. A farizeusok kérdése
A farizeusok, mégha a kifejezés legtöbbünknek azonos a képmutató, hazug, gonosz emberrel, Isten iránti buzgóságban éltek. Szenvedélyesen égtek az Isten ügyéért, az Isten törvényéért. Annyira fontos volt számukra a tiszta, Isten szerinti élet, hogy pártjukban az idők során sok száz szabály és rendelet született arra, hogy mit jelent Isten törvénye szerint cselekedni egy-egy konkrét helyzetben. E mögött az szándék állt, hogy még véletlenül se vétkezzenek. Fontos számukra a személyes élet tisztasága. Rendszeresen böjtölnek és tizedet adnak. Kétségkívül magasabb erkölcsi szinten álltak, mint kortársaik. Ugyanakkor nem tartották magukat hibátlannak. Ők is bemutatták a bűnért való áldozatokat, mint más zsidó emberek. De mindeközben azt gondolták, hogy mégis közelebb vannak Istenhez, mint a tömegek, és különösen mint a „bűnösök”, Izrael társadalmának azon tagjai, akik az Isten törvényét nem tartották be. Úgy vélték, hogy kínosan tiszta, rendes életükkel, adakozásukkal, böjtjeikkel mindig egy kicsit lefaragnak a bűnadósságukból, amely így feltétlen kisebb, mint az adóbehajtóké, prostituáltaké, és egyéb deviáns alakoké.
A farizeusok nem bírják megérteni, felfogni, mit csinál Jézus. Ha valóban Istentől jött, ha tényleg egy istenfélő rabbi, tanító, hogyan lehetséges, hogy azok közé megy, akik tisztátalanok, akik nyilvánvalóan nem törődnek Istennel? Hogyan lehet, hogy Jézus nem veszi komolyan, hogy az étkezés, az asztalközösség a teljes azonosulás jele, és hogy a törvény szerint ezen emberek asztaltársasága rituális értelemben is tisztátalanná teszi őt? Éppen olyanná, amit a farizeusok minden áron el akarnak kerülni. Ezért hát a felháborodott és értetlenkedő kérdés, amit a tanítványokhoz intéznek: „Miért eszik a ti mesteretek bűnösökkel és vámszedőkkel együtt?”
II. Jézus válasza
Jézus válasza három részből áll. Az első általános kijelentés, korabeli közmondás: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” A válasz fényében Jézus úgy tekint magára, mint orvos, aki gyógyít (itt nem a csodás gyógyításairól van szó). Gyógyulásra viszont csak a beteg embernek van szüksége, az egészségesnek nincs. Jézus a betegekhez jön, és fontosabb számára, hogy azokat meggyógyítsa, mint a félelem attól, hogy elkapja a betegséget. De milyen betegségről van szó?
„Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” – hangzik Jézus válaszának a harmadik része (a másodikról később lesz szó), tökéletes párhuzamban a közmondással: az „egészségeseknek” az „igazak”, a „betegeknek” a „bűnösök” felel meg. Jézus, az orvos a betegeket gyógyítja, azaz a bűnösöket hívja. A bűnösök hívása, elhívása és meghívása, amint azt Mátéval, a vámszedővel is tette, az a gyógyítás, amelyért ő ebbe a világba jött. Ha Máté, aki egyetlen elhívó szóra követte őt, összehívja barátait - akik volt kollégák (vámszedők), és egyéb, nyilvánvalóan nem túl kegyes emberek, - és meghívja Jézust a házába egy lakomára, Jézus elmegy. Letelepszik velük az asztalhoz, mert ez a legjobb módja, hogy folytassa a betegek gyógyítását, a bűnösök elhívását. Hívja őket az Isten Országába, bűnbánatra, megtérésre, egy egészen új életre. És teszi ezt azért, mert bár a farizeusok lemondtak róluk, Istennek ők mégis kedves és fontos gyermekei.
Jézus szavai azonban egy kérdést vetnek fel. Úgy tűnik, mintha elismerné, hogy a farizeusoknak nincs szüksége őrá, hiszen ők igazak-egészségesek. Mintha lennének, akik nem szorulnak Jézusra, megváltó halálából fakadó bűbocsánatra és új életre, hiszen maga Jézus beszél egészségesekről és betegekről, igazakról és bűnösökről. Nyilvánvaló, hogy ez nincs így. Ebben az igaz-egészséges csak látszólag az. Nem valóságosan, és nem Isten előtt. A farizesuok igazak-egészségesek maguk előtt, és talán más emberek szemében is, és ezért nem értik, amit Jézus tesz. Nem is gondolják, hogy szükségük lehet egy ilyen Jézusra.
Jézus azonban szembesíti őket látszat-igazságukkal: „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Hóseás próféta szavait idézi, amit jól ismernek a megbotránkozó farizeusok. Jézus kihívást intéz hozzájuk: Gondolkozzatok el azon, hogy bár külsőleg makulátlanok vagytok, ezer emberi rendeletnek megfeleltek, nincs bennetek szeretet. Nem szeretitek ezeket, akikkel együtt eszem, lenézitek, megvetitek őket. Féltek tőlük, és most felháborodtok miattam. Áldozatot hoztok: adakoztok, imádkoztok, istentiszteletre jártok, szolgálataitok vannak, de a szívetek hideg. Nem éreztek együtt az elveszettekkel, a kétségbeesettekkel, akikre senki nem nyitja rá az ajtót, akiket senki nem hív meg vendégségbe. Teljes reménytelenségben, ürességben és fájdalomban élnek sokan, sátáni kötözöttségekben. Ti pedig, én népem, magatokkal vagytok elfoglalva, aggódtok a kényelmetekért és jó kis gyülekezetetekért: mi lesz, ha mindenféle népek felforgatják az életünket? Aggódtok a pénzért, a templomotok „szentségéért”, az időtök, az erőtök miatt - pedig minden tőlem van! „Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”
Egészséges vagy, vagy beteg? Igaz, vagy bűnös? Beteg voltál, bűnös voltál, amikor Jézus rád talált, megszólított, elhívott, meggyógyított. Emlékszel még, milyen voltál? Ugye nem lettél mostanra egészséges-igaz, akinek nincs már szüksége az orvosra? Úgye nem vakultál el, és nem hiszed, hogy nincs már szükséged rá – mert ez végzetes állapotot jelent. Az a beteg van a legnagyobb veszélyben, aki azt gondolja, hogy egészséges, hiszen nem fordul orvoshoz. Az a bűnös az igazán elveszett, aki nem látja, hogy elveszett, mert akkor nem keresi Jézust. Ugye neked még mindig szükséged van rá?
 Hol van Jézus? A templomban? A kocsmában? Az istentiszteleten? A Nagy Vacsorán? Az „igazak” között? A bűnösök mellett? Az a Jézus, akit megismertem, mindig úton van. Mindig úton. Úton az elveszettek, az összetörtek, a szomorúak, a reménytelenek, a nélkülözők felé. Azt mondta az övéinek: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn. 12. 26)
Ezért mi követjük őt. Ezért készítünk Nagy Vacsorát. Mert nem állhatunk meg, hiszen ő akkor is továbbmegy – nélkülünk. Legszívesebben én is megállnék, pihenjünk, mondanám, kinek kell a felfordulás – de engedi-e Jézus? Ha ma megfújom a trombitát, hogy jöjjetek utánam, hívjuk meg a betegeket egy Nagy Vacsorára, nem a magam ambíciói miatt teszem. Nem az a cél, hogy nagy legyen a gyülekezet. Nem azért tesszük, hogy mások csodáljanak minket. Nem. Hanem egyedül Jézus Krisztusért: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor. 5.14-15) Ha érte élünk, ha szeretünk és nem vallásoskodunk, akkor nemcsak benéz közénk az istentiszteletre, mint abban a messzi, távoli gyülekezetben, hanem velünk is marad. Mert akkor olyan bűnösök között találja magát, akik szeretik őt, és szeretik azokat, akikkel ő közösséget vállal az asztalnál. ÁMEN!
Lovas András

Az előző két hétben a „Ne ölj!” parancsolatról szóltunk, különösen is az abortusz, az eutanázia, valamint az öngyilkosság fényében. Próbáltuk megérteni, hogy milyen kérdéseket vet fel Istennek az életet védő, megtartó parancsolata a mai világban, az élet határterületein. Láttuk, hogy ezen kérdések által az élet elvétele, a gyilkosság, a legtöbbünkhöz közel áll. Nem rázhatjuk le magunkról a hatodik parancsolatot azzal, hogy nem vagyunk gyilkosok, semmi közünk ehhez az isteni szóhoz, nem jön közel az életünkhöz. Mégis, könnyen lehet, hogy többen úgy látják közöttünk, hogy az ő életüket nem érinti a „Ne ölj!”. Nem érintettek az abortuszban, nem találkoztak maguk körül az eutanázia, vagy az öngyilkosság valóságával. A fizikai élet valóságos kioltása, ennek dilemmái és szörnyűségei inkább távoli, elvont probléma, semmint hús-vér valóság számukra. Talán nem is értik, miért kellett eddig ennél a parancsolatnál időznünk. Talán érdekes dolgokat hallottak, úgy vélik, de mindez nem szólította meg őket.
A mai igehirdetésben a hatodik parancsolat mélyébe tekintünk. Azt a kérdést tesszük fel, hogy honnantól ölés az ölés? Hiszen a felgerjedés, a harag, a gyűlölet gyakran vezet úgy halálhoz, hogy a sértőnek nem volt szándéka megölni a sértettet. Már az ószövetségi törvénykezés ismerte azt a helyzetet, amikor valaki felgerjedésében megüt valakit, aki ennek következtében meghal (pl. Ex. 21.12). Más esetben viszont lehet, hogy ugyanaz az indulat nem vezet halálhoz. Ez az ember végül nem lesz gyilkossá, de ez egyedül Isten kegyelmének köszönhető. Vajon a gyilkos indulat, amely az ütés mögött áll, nem ütközi Isten törvényébe? Vajon akkor, ha nyomorékká lesz áldozata, de nem hal meg, nem ítéli el őt a hatodik parancsolat? Ha valaki úgy sebesül meg, hogy nem azonnal, de akár évek múlva közvetlenül mégis ezen konfliktus miatt hal meg, akkor nem gyilkos az illető? Látjuk, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy honnantól beszélhetünk a „Ne ölj!” parancsolat érvényességéről. Illetve nehéz lenne, ha maga Jézus Krisztus nem magyarázta volna ezt a parancsolatot: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” Ezekkel a szavakkal Jézus lehetetlenné teszi, hogy közülünk bárki is kivonja magát a hatodik parancsolat érvénye alól. Szeretnénk az Isten törvényével szemben magunknak igazságot találni, ahogy Jézus hallgatói is azt gondolták, hogy a gyilkosság semmiképpen sem érinti az életüket, de Jézus ezt nem engedi. Keményen szembesít minden gyilkosság gyökerével, azzal az indulattal, amely potenciálisan ott lakozik mindannyiunk szívében. Kíméletlen gyomlálásra szólítja fel azokat, akiknek szeme megnyílik az ő igazságára.
I. A gyilkos indulat és a gyilkoló szó
Jézus egyértelműen kiterjeszti és elmélyíti a hatodik parancsolatot, hogy Isten szándékaira mutasson rá. Nem kezd egyfajta kazuisztikus törvénymagyarázásba, azaz nem sorolja fel, hogy mely tettek ütköznek bele, és melyek nem a parancsolatba. Nem ezt teszi, hiszen ez éppen Isten szándékaitól lenne idegen. Jézus szívünk indulatairól, valamint szavaink hatalmáról tanít. Nem áll ez messze szavaitól: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt. 12.34) Lássuk, mi van a szívünkben, és mit szól a szánk!
„Aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette” – kezdi a hatodik parancsolat kifejtését az Úr. Van természetesen igaz, jogos harag is, erre mutat az, hogy Isten bűn ellen való haragjáról is tudunk, valamint Jézus is haragudott, amikor látta, hogy kortársai rablók barlangjává tették az imádság házát, a templomot. Itt azonban arról a megtartott, emberi haragról van szó, amely lehet a büszkeség, a hiúság, a rosszindulat, a bosszú haragja. Amikor valakivel konfliktusba kerülünk, ez haragot szül a szívünkben, és ezt a haragot engedjük növekedni, elmélyülni, kiteljesedni. Lehet, hogy kicsinyként indult, de újabb sérelem jött hozzá. A harag miatt újabb eseményeket is más fényben látunk, vagy régebben történt dolgokat értékelünk át; egyszer csak azokról is „kiderül”, hogy mind mind ellenünk irányultak. A harag, a megbántottság, a felháborodottság szűrőjén kezdjük el látni és átélni a dolgokat, és így a kisebb megbántódásból egyre nagyobb harag épül. Amikor a haragunk, a megbántottságunk csak gyűlik, gyűlik és gyűlik, végül szinte ölni is kész: így lesz gyűlöletté. Elfoglalja a szívünket, a gondolatainkat, egyre inkább hozzánk nő, mi meg ő hozzá. Más szóval saját gyűlöletünk fogságába kerülünk. A Sátán ügyesen elérte a célját, igaznak tartjuk magunkat a gyűlöletben, mint saját igazságunkhoz ragaszkodunk ahhoz, ami az életünket rontja meg, ami a halál erőinek szolgálatában áll.
A gyűlölet, amely felnőtt a szívünkben, pusztítja saját életünket. Felmérhetetlen erőket szív el a mindennapi élettől, mások szeretetétől, az Isten előtti és a vele való közösség szabadságából. A komoly és mélyen megbúvó, életünket mérgező harag, neheztelés – mint bármely más lelki megterhelés, vagy bűn – egészségünkre is romboló hatással van. Magas vérnyomás, izületi gyulladás, gyomorpanaszok, depresszió... számos betegség mögött állhat a keserűség, a meg nem bocsátás. A harag felemészti, pusztítja az életünket.
Természetesen annak is árt a szívünkben meglapuló gyilkos indulat, aki felé fenntartjuk azt. Feltehető, hogy az illető ugyanazon megy keresztül, mint mi, különösen akkor, ha hozzánk közel álló személyről van szó. Talán nem véletlenül fogalmaz Jézus úgy, hogy „aki haragszik testvérére.” Mennyire igaz, hogy az igazán nagy megbántódások, összeveszések, gyűlöletek az egymáshoz közel állók között történnek meg. Az tud igazán megsebezni, akit szeretünk. Minél jobban szerettünk valakit, annál nagyobb fájdalmat, keserűséget, végül gyűlöletet szülhet bennünk és benne is a konfliktus. A megfagyott, megtört kapcsolat a halál előszele. A halálé, azé az ellenségé, amely végül mindenkitől elválaszt bennünket – bár Jézus Krisztus feltámadása óta tudjuk, hogy csak ideiglenesen. Ne ölj! – szólt az Úr a tízparancsolatban. Aki haragszik, aki gyűlöletet táplál a szívében testvére iránt, méltó az ítéletre, mondja Jézus. Isten ítéletére méltó, ugyanúgy, mint aki gyűlöletében ölt. Az indulat, amely a másikat semminek nézi, legszívesebben elfelejtené, kitörölné az életből, megfojtaná egy kanál vízben, gyilkos indulat. Kinek a szívében nem lakozik ez az indulat? Ki nem akarta volna még, hogy valaki tűnjön el az útjából, szűnjön meg számára létezni? Mindannyian Isten ítélete alatt vagyunk!
Honnan tudom, hogy valakire haragszom, valakit gyűlölök? Ezt a látszólag értelmetlen kérdést azért kell mégis feltenni, mert bizonyos emberek bizonyos helyzetekben (különösen keresztyének és általában elég gyakran) azt mondják, ők nem haragszanak, bennük nincs gyűlölet, csak... – és itt mondanak valami szépet. Például: „amit tett, mégis csak furcsa volt”; „csak találkozni nem akarok vele”; „csak senki se akarja, hogy barátja legyek”, stb. Több, mint két éve történt, hogy valakivel konfliktusba kerültem. Elváltak útjaink, és úgy gondoltam akkor, nem haragszom rá. Fáj, ami történt, de nincs bennem gyűlölet. Az elmúlt időben egyre erősebben kellett szembesülnöm azzal, hogy ez nem igaz. Amikor hallottam róla, gúnyosan, kritikusan reagáltam. Ha véleményével találkoztam, azt mondtam, hogy bolondság. Mindeközben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy rendeznivalóm van az illetővel. Isten nem engedte, hogy becsapjam magam. Ezzel egy időben egy másik, szintén nem túl fontosnak tartott konfliktus is elém jött. Abban is azt kellett felismernem, hogy akármennyire is nem szép dolog ez, akárhogyan is tudom magyarázni az én igazságomat, valamint azt, hogy nem haragszom, igenis haragszom. A konfliktust okozó visszatérő szituációban mindig nagyon dühös vagyok. Sőt, szembesülnöm kellett azzal, hogy gyűlölet van bennem az illető felé. Olyan alattomosan meglapulnak bennünk a gyilkos indulatok addig, amíg Isten Szentlelke nem szembesít bennünket azzal, ami szívünkben lakozik. Ne hidd el magadnak, hogy nem haragszol, hogy nincs benned gyűlölet. Figyeld meg reakcióidat, és kérd Istent, hogy leplezze le szíved indulatát. Engedd, hogy a Szentlélek győzzön meg az ő igazságáról, lerombolva saját igazságodat!
„Aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” - folytatja Jézus a hatodik parancsolat kifejtését. Bibliamagyarázók szerint az „ostoba” kifejezés „üresfejűt” jelent. Valakinek a gyalázását azzal, hogy az illető „agyatlan”, „fogyatékos”, „sötét, mint az éjszaka”, „idióta”. Nem a szavak a lényeg, hanem az indulat. A „bolond” kifejezés a vallási és erkölcsi tartás hiányára vonatkozik. Amikor valakit azzal gyaláznak, hogy istentelen, hitetlen, (ezek a mai világban furcsán hangzanak, de Jézus korában komoly vádat jelentettek), lázadó, semmirekellő, gazember. Jézus tanításának lényege, hogy szavaink ölni tudnak. Hányszor és hányszor hagyják el olyan haragos és gyilkos szavak a szánkat, megint hangsúlyozzuk: szeretteink felé is! – amelyek pusztítanak, törnek-zúznak. Lehetnek ezek hangos, átgondolatlan kiabálások, de csendes, kíméletlenül és tudatosan elhelyezett mondatok is. Lehet, hogy nagyon jól tudod, hogy mi „öl”, mi semmisíti meg gyermeked vagy szüleid, házastársad vagy testvéred, esetleg valaki mást. Tudatosan hánytorgatsz fel régi bűnt, könyörtelenül nevezel néven vélt vagy valós gyengeséget, hibát a másik életében. Az is lehet, hogy csak fejedet vesztve mondasz olyanokat, amiket később magad is megbánsz. De a szó már elhangzott, önálló életre kelt, megérkezett, és elvégezte a rombolást. Gyilkos indulatainkból gyilkoló szavak, mondatok születnek, amelyek erejével, pusztításával talán tisztában sem vagyunk.
A szavakkal együtt járhatnak a „gyilkos tettek”. Olyan tettek, amelyek arra irányulnak, hogy a másikat ellehetetlenítsük, eltávolítsuk, tönkretegyük. Haragból fakadnak, és a másik ember ellen, a másik kárára irányulnak. Például úgy intézed a dolgokat a munkahelyeden, hogy az, akire haragszol, bajba kerüljön, elveszítse munkáját, leszúrják.
„Méltó a gyehenna tüzére” – mondja rólunk Jézus. Méltók vagyunk Isten ítéletére, a kárhozatra, a pokolra. Hiszen mindezekért sohasem fognak bíróság elé állítani minket. Senki nem mondja ki, hogy bűnösök vagyunk, gyilkosok vagyunk. De Isten ítélete valós felettünk, és ha megmaradunk ebben, jogos az ő ítélete, mondja Jézus. Aki a gyűlöletet nem gyomlálja ki a szívéből, elszakítja magát Isten szeretetétől, hiszen Isten szeretet és a felebarát gyűlölete nem lakhat egyszerre bennünk.
II. A gyilkos méreg azonnali kigyomlálása
Mit tegyünk hát? Mit mond Jézus, miután kifejtette, kiterjesztette a hatodik parancsolatot? Egyedüli megoldás a harag azonnali kigyomlálása a szívünkből. Két példával érzékelteti ezt. Figyeljük meg ezeket – mai átiratban.
Istentiszteleten veszel részt. Köszöntés, hosszú hirdetések, ének, lekció, imádság... és egyszer csak eszedbe jut, hogy testvéred haragszik rád. Eléd jön, mert Isten Lelke eléd hozza, hogy valakit gyűlölsz. „Hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.” Állj fel az istentisztelet közepén, és indulj, rendezd a kapcsolatot, és csak utána jöjj elém újra, mondja Jézus. Először a megbékélés, utána az istentisztelet. Vége az istentiszteletnek? Komolyan vesszük Jézus szavát? Mit számít ma, hogy mit mond ő?
Tartozol valakinek, és nem tudsz fizetni. Az illető beperel és a bíróságra citál, hogy megkapja, ami őt illeti. „Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled..” Még mielőtt tárgyalásra kerül sor, próbálj peren kívül megegyezni.
Mi a „Ne ölj!” parancsának konkrét, megfogható, Jézustól származó alkalmazása? Az, hogy azonnal, amilyen hamar csak lehet, menj, és békülj meg. Menj, és kérjél bocsánatot, ha vétkeztél. Menj, és bocsáss meg, ha ellened vétkeztek. Semmi jogod nincs a haragot és a gyűlöletet ápolni a szívedben!
Mennyire ritkán vesszük komolyan, szó szerint Jézus szavait! És milyen súlyos terheket cipelünk ennek következtében! A megbékélés helyett mi a következőket választjuk. Elkerüljük az illetőt, hogy ne kelljen szembesülni a kellemetlen helyzettel. Azt gondoljuk, ha nem találkozunk vele, meg van oldva a konfliktus. Vagy feltételeket támasztunk: jöjjön ő hozzám, és ha bocsánatot kér, megbocsátok. Kezdeményezze ő a megbékélést. Máskor, amint láttuk, magunkat mentegetjük: nem haragszom, nincs is semmi baj. Van, amikor azzal csapjuk be magunkat, hogy halogatjuk a lépést, amit meg kellene tennünk. Érezzük, hogy mit vár tőlünk Isten, nem is mondunk nemet, de majd legközelebb. És minél több idő telik el, annál nehezebb. Vagy a harag nő egyre nagyobbra, vagy egyszerűen csak úgy érezzük, hogy ennyi idő után olyan furcsa lenne, lehet, hogy a másik már nem is emlékszik, miért hozzam magam kínos helyzetbe, stb. Jönnek a magyarázatok. Hihetetlenül nehéz tud lenni az az egyszerű lépést, amit Jézus kér: azonnal menj, és békülj meg testvéreddel. Vajon miért?
Először is alázatot követel, másodszor pedig sebezhetővé tesz. Mindkettő alapvetően jézusi, de mégis, vagy éppen ezért?, mi viszolygunk ezektől. Felkeresni a másikat, és elismerni az ellenségemnek, hogy hibáztam? „Megalázkodni,” és bocsánatot kérni, amikor nyilvánvaló, hogy ő is megbántott, ő is hibázott? A természetünk tiltakozik. Ehhez igazi alázat, - amely nem megalázkodás, nem gyengeség, hanem nagyság és erő - szükséges. Az ilyen alázat képes arra, hogy úgy kérjen bocsánatot, hogy közben nem állítja a maga hibái mellé a másikét is. Nem vádol, miközben bocsánatot kér, mert az semmire sem jó. Az alázat csak annyit mond: sajnálom, amiben megbántottalak, hibáztam, bocsánatot kérek, béküljünk meg. Érezzük, hogy sebezhetővé válunk abban a pillanatban, ahogy ezt a lépést megtesszük. Ez a másik akadály. Hiszen ezzel gyengévé lettünk, kiszolgáltattuk magunkat, védekezés nélkül hoztuk magunkat a másik elé. Mi történik, ha elutasítja a megbékélésre nyújtott jobbot? Mi van, ha nem csak nem békül, hanem még belém is rúg? Ha visszaél a bocsánatkéréssel, vagy azzal, hogy kész vagyok elengedni minden sérelmemet? A megbékélés iránti elkötelezettség, ami a Jézusnak való engedelmességből fakad, alázatot követel, és sebezhetővé tesz. Amint Jézus Krisztus velünk való megbékélése ugyanezt feltételezte a részéről. Milyen alázat kellett ahhoz, hogy önmaga igazságát feladva elhordozza a mi büntetésünket! Milyen alázat kellett ahhoz, hogy engedje, hogy elítéljék és keresztre feszítsék őt, az Isten Fiát az Isten ellenségei! És milyen sebezhetővé lett mindebben! Milyen sebezhető volt, amikor gyilkosaiért imádkozott a kereszten. Hogy lehetett ezen még inkább gúnyolódni abban az órában. De Jézus Krisztus mindezt megtette, mert szeretett. Szeretett engem és téged, és meg akart szabadítani a gyűlölet és gyilkos indulatok hatalmából, hogy az Atya szeretetét plántálja a szívünkbe.
Ehhez azonban most döntened kell, és tenned kell. Erőt gyűjteni és haladéktalanul elmenni ahhoz, akit Isten mutatott neked, hogy megbékélj vele. A te részedet tedd meg. Hogy születik-e megbékélés, az a másik félen is múlik, de te tedd le a gyűlöletet, és kérj bocsánatot. Ez a te felelősséged.
Két konfliktusról ejtettem szólt korábban. Az egyikben Isten úgy rendezte, hogy magától eljött a találkozás ideje. Lépnem kellett, de tálcán adódott a lehetőség. Tisztáztuk a félreértéseket, megbocsátottunk egymásnak, megbékéltünk. A másik személlyel kapcsolatban nem történt semmi magától. Össze kellett szednem az erőmet, hogy felkeressem, bocsánatot kérjek azért, amit én rontottam el, és kimondjam, hogy elengedem azt, amiben ő hibázott. Ennek a történetnek még nincs vége. Én megtettem, ami az én feladatom volt, a megbékéléshez azonban két ember kell. Az én szívem azonban tiszta és szabad.
Isten Szentlelke szabadulást és gyógyulást készít nekünk. Járjunk engedelmességben, és legyünk a feltámadott Jézus jelei és tanúi azzal, hogy mindig haladéktalanul készek vagyunk bocsánatot kérni és megbocsátani. Legyünk a kegyelem emberei, a kegyelem közössége egy olyan világban, amely így ismerheti meg a mi Urunk mérhetetlen kegyelmét és szeretetét, és ezáltal mondhat nemet a gyilkos indulatoknak, szavaknak és tetteknek! Ámen!

Az elmúlt héten belekezdtünk a hatodik parancsolat kifejtésébe. Emlékeztetőül hadd foglaljam össze azokat a bibliai szempontokat, amelyeket szemünk előtt kell tartani.
A „ne ölj” parancsolata, amely az élet szentségét, védelmét jelenti, nem egy elvont állítás, hanem a világot teremtő és megváltó Isten szava. Az az Isten adja ezt a parancsolatot népének, aki Izraelt úgy szabadította ki Egyiptomból, a rabszolgaságból, hogy az ellenszegülő fáraó és serege elveszett. Az szól, aki saját Fiát, Jézus Krisztust adta a halálba, hogy ez által életet szerezzen mindeneknek. Izrael értette, hogy létezik olyan helyzet, amikor csak két rossz közül lehet választani. Van, hogy a közösség jövője, fennmaradása érdekében valakinek meg halnia. Ezért nem ütközött össze gondolkodásában a halálbüntetés intézménye, vagy az esetleges háborúk a hatodik parancsolattal.  Ugyanakkor megtanulták, mélyen beléjük ivódott, hogy senki sem léphet Isten helyébe az által, hogy önkényesen bosszút áll, sérelmében elveszi egy másik ember életét. Az élet szent, mert Isten ajándéka, a másik ember Isten képét hordozza, és így Istenhez tartozik. Irigység, féltékenység, harag, a másik vagyonának megkívánása, erőszak, semmiféle konfliktus nem ad felhatalmazást az embernek arra, hogy kioltsa egy másik ember életét. A múlt héten a művi terhesség-megszakítás probléma körét jártuk körbe. Az élet kioltásának kérdését ma két másik területen vizsgáljuk meg: ezek az eutanázia és az öngyilkosság.
I. Az eutanázia
Az élet végén felmerülő, gyakran nehéz kérdés az eutanázia, a „jó halál”. Az első és legfontosabb ezzel kapcsolatban az, hogy mint Jézus Krisztus követői és Isten gyermekei, nem hiszünk a halál megszépítésében, a halállal való megbarátkozásban. A halál Isten Igéje szerint ellenség, mindvégig az élet ellensége marad, még akkor is, ha hálával és örömmel elmondhatjuk, hogy Krisztusban úgy látjuk, mint legyőzött, erejét vesztett ellenséget. De a halált nem tekintjük megváltásnak, hiszen egyedül a megfeszített és feltámadott Krisztus a megváltónk.
Több minden tartozik az eutanázia témakörébe. Jelentheti a haldokló szenvedéseinek megkönnyítését különböző gyógyszerekkel, nyugtatókkal. Ez a gyakorlat teljességgel bevett, és feltehetőleg mindannyian találkoztunk vele közeli hozzátartozó, vagy más ismerős életében. Olyannyira elfogadott ez, hogy a legtöbben nem kérdőjelezzük meg, sőt, kifejezetten örülünk a lehetőségnek. Ha mindenképpen meg kell halni, történjen ez minél kevesebb szenvedéssel, fájdalommal.
Az eutanázia két másik formáját különböztetjük még meg, a passzív és az aktív eutanáziát. Az aktív eutanázia a halál beálltát elősegítő magatartás. Ebben az esetben az orvos a beteg kérésére szándékosan olyan beavatkozást hajt végre, amely a beteg életét megrövidíti. Amikor valaki úgy gondolja, hogy már eleget élt, és nem akar valamilyen betegséget hordozva tovább szenvedni, felmerül a kérdés: ne lehessen joga arra, hogy megkönnyítse sorsát azzal, hogy átsegítik őt a halálba? Az aktív eutanáziát Európában – Hollandia kivételével – minden ország törvényileg tiltja. Ennek elsődleges oka az, hogy az engedélyezéssel veszélyes folyamatok indulhatnak el. Hogy lehetne azt megakadályozni, hogy legközelebb azokon a betegeken végezzenek eutanáziát, akik nem kérik ezt, mert cselekvőképtelenek, vagy olyanokon, akikről egyesek úgy ítélhetik meg, hogy egészségügyi kezelésük teher a társadalom számára? Nekünk, keresztyéneknek azt is meg kell kérdeznünk, hogy kinek a joga a felelős döntés. A betegnek? A hozzátartozónak? Az orvosnak? Mi csak azt mondhatjuk, hogy egyedül Istennek. Az aktív eutanázia ellentmond Isten parancsának: „ne ölj”.
A passzív eutanázia nehezebb kérdéseket vet fel. Ki nem találkozott még azzal a gondolattal, vagy éppen nagyon nehéz valósággal, akár családjában vagy ismerősök között, hogy miért kell mesterségesen minden áron életben tartani egy olyan személyt, aki a különböző műszerek segítsége nélkül meghalna? Ebben az állapotában esetleg nem képes már kommunikálni, nincs magánál, csak szenvedése hosszabbíttatik meg. Mit gondoljunk keresztyénként a passzív eutanáziáról, azaz a mesterséges életben tartás felfüggesztéséről? A minden áron való életben tartás nem az élet egyfajta bálványozása-e? Nincs-e bizonyosságunk arról, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk? A bizonyosság, hogy az életünk halálunkban is az ő kezében van, nem szabadít-e fel bennünket arra, hogy ha eljött az idő, méltóságteljesen elengedjük az életet, vagy éppen szerettünket?
Vannak, idős emberek, akik – gyógyíthatatlan betegségük tudatában - egy bizonyos ponton nem kérnek több kórházi kezelést, csak azt, hogy engedjék őket békében elköltözni, ha lehet, az otthonukban. Mit mondjunk nekik? Erőszakoskodjunk? Beleegyezzünk? Érezzük, hogy óriási a felelősség. Meggyőződésem, hogy a keresztyén reménység szabaddá tesz bennünket az élet mesterséges fenntartásának szükségétől. Szabadon beszélhetünk, és kell beszélnünk, hozzátartozóinkkal, legközelebbi szeretteinkkel arról, hogy elérkezett az elköltözés ideje. Sokkal nagyobb áldás engedni őt és magunkat is felkészülni, az elintézetlen dolgokat lezárni, tudatosan vállalni a halálig tartó elkísérést, semmint magunkat is, őt is álságos módon hamis elvárásokkal kecsegtetni. Megromlott kapcsolatok, elintézetlen ügyek végére kerülhet pont, ami azt jelenti, hogy az illető nem viszi magával a halálba a konfliktusát. És micsoda áldás ez annak is, aki itt marad. Hányan és hányan szenvednek attól, hogy nem sikerült valamit lezárni, tisztázni elhunyt szüleikkel, házastársukkal, testvérükkel. És mennyire meg tud növekedni a szeretet ott, ahol még a halállal szemben is vállalni tudják ezt!
Még szomorúbb, hogy gyakran mind a súlyos beteg, mind a hozzátartozó tudja az igazságot, de egymást megóvandó, vigasztalandó egyikük sem mondja azt ki. Ebben a helyzetben hatalmas lehetőség, ha mind a ketten teljes szívvel hisznek az örök élet és a feltámadás ígéretében. Nagy ajándék, ha korábban tudtak erről beszélgetni, sőt, még jobb, ha rendszeresen együtt imádkoztak. Az imádságban megtanulták, hogy amint Isten előtt sem hazudhatnak, egymás előtt sem fedezik el az igazságot. Az ilyen házaspári, szülő-gyermeki, testvéri kapcsolatban benne rejlik a halállal való szembenézés szabadsága. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek könnyek, hogy nem fájdalmas szerettünk elvesztése, de azt igen, hogy megadatik az elköltözésre való felkészülés és az egymástól való elbúcsúzás nagy, Istentől való ajándéka. (Gyülekezetünk közelmúltjából ennek szomorúan is szép példája éppen Pásztor János testvérünk halálának körülményei.) Meggyőződésem, hogy ez a lelki-hitbeli érettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki élhessen azzal a szabadsággal, amely nem ragaszkodik a minden áron való mesterséges életben tartáshoz. Szükséges ez ahhoz, hogy ha már visszafordíthatatlan a betegség folyamata, engedjük méltóságteljesen elköltözni szerettünket, ahelyett, hogy bizonyos beavatkozásokkal hónapokig megnyújtsuk a szenvedését.
Ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmet ennek a kérdésnek egy másik oldalára is. Tudatában kell lennünk annak, hogy élet és halál kérdése mindig Istenhez tartozik, akinek szándékai, céljai sokszor el vannak rejtve szemeink elől. Az elmúlt hetekben látott napvilágot a hír egy lengyel férfiről, aki 19 évi kóma után ébredt fel. A felesége mindvégig kitartóan ápolta őt, nyilván abban a reményben, hogy felébred a férje. Miért nem engedte őt elmenni? Bálványozta az életet? Férje felébredése előtt egy nappal valószínűleg még sokan gondolhatták ezt róla. De, íme, Istennek más terve volt!
Esetleg van, aki azon gyötrődik, miért kell egy nehéz, gyógyíthatatlan betegséget hordoznia valakinek, akit szeret. Nem lenne-e jobb minél hamarabb túl lenni az elkerülhetetlenen? Az előbb elhangzottak alapján megkérdezzük: Istenem, miért nem rövidíted már meg szenvedéseit? Nem értjük, miért. De Istennek még ezekben a hónapokban, napokban, órákban is terve van, amit kimunkálhat a betegben. Még ha szabadságunk is lenne az illetőt, Istenre bízva, elengedni, el kell fogadjuk, ha ő másképpen dönt.
Mindez ahhoz a kérdéshez vezet el bennünket, hogy van-e olyan hitünk, ami az élet határterületein is él, aktív, és megtart bennünket? Van-e olyan bizonyosságunk Jézus Krisztusban a feltámadásról és az örök életről, ami szabaddá tesz bennünket valaki elengedésére, a halálba való őszinte elkísérésére? Ezt a hitet, ezt a bizalmat Jézustól tanulhatjuk, Jézus táplálhatja be a szívünkbe. Ő megmutatta, mit jelent maximális bizalomban meghalni, amikor így sóhajt fel a kereszten „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk. 23.46).
II. Az öngyilkosság
Közismert és fájdalmasan szomorú tény, hogy mi, magyarok a nemzetközi statisztikákban előkelő helyet szereztünk az öngyilkosok számának terén. És ha viszonylagos gyors javulás is tapasztalható e téren az elmúlt két évtizedben, még mindig magas az öngyilkosságot elkövetők aránya.
Miközben statisztikák elmondhatják, hogy mennyien követtek el sikeres öngyilkosságot, vagy mennyi az ismertté lett öngyilkossági kísérletek száma, nehezen megragadható az önpusztító életet élők aránya. Az eszement száguldozás az utakon, a korlátlan ivás vagy a droghasználat, illetve a halállal való flörtölésnek sok más formája mind-mind tartozhat az öngyilkosság kategóriájába.
Az öngyilkosság gondolata sokakat megkísért. Magyarország lakosainak kb. 15%-a életében legalább egyszer olyan súlyosságú depresszióban szenved, amely orvosi kezelést igényel. Az öngyilkosság szorosan kapcsolódik a depresszióhoz. Az elkövetők ill. kísérletezők 70-90%-a depressziós. A kérdés így vagy úgy a legtöbbünket érinti.
Ahelyett, hogy statisztikákat idéznék, fordítsuk a figyelmünket Jeremiás prófétához. Ő egy azok közül a bibliai személyek közül, akik az öngyilkosság küszöbéig jutottak. Figyeljük meg a próféta szavait:
„Átkozott az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! ...
Miért nem öltek meg anyám méhében, Hogy anyám lett volna sírom,
Méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből,
Ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, És napjaim szégyenben érnek véget?”
A próféta azzal kezdi panaszát, hogy Isten rászedte és becsapta őt. Elhívta, hogy egész életével őt szolgálja, az ő üzenetét hirdesse, de nem védte meg. Jeremiásnak ítéletet kell hirdetnie egy Istentől elfordult népnek, amely nép kigúnyolja, megveti, sőt, életére tör. Egyszer csak bezárult az ég, teljes sötétség vette körül, és nincs tovább. Semmi reménye, semmi értelme annak, amit tesz. Csalódott Istenben, csalódott a hivatásában, csalódott a népben. Jeremiás nem akar élni, sőt, meg akar halni. Ezek a szavak, a kemény és plasztikus képek, amelyekben az anyaméh sírként jelenik meg, éreztetik, hogy a próféta, Isten embere az élet legvégéhez jutott, a halál küszöbéhez, az ajtóhoz, amelyen legszívesebben átlépne.
De nem teszi. Az Isten által megragadott embert valami megtartja. Hasonlóan Jóbhoz, akinek még felesége is azt mondja, halj meg, vagy Illéshez, aki maga kiált úgy, hogy Isten vegye el az életét. Mindhárman eljutottak a legmélyebb pontra, de egyikük sem veszítette el önmaga életét. Talán mint Isten gyermekeibe mélyen beléjük ivódott, hogy az élet Istené, és nincs joguk ezt megtenni? Talán minden reménytelenség ellenére hitük olyan kapaszkodót jelentett számukra, amely megtartotta őket a legvégső lépéstől? Talán még itt is tudták, valahol nagyon mélyen, hogy van szabadulás, és ez a bizalom tartotta meg őket? Talán tudták, hogy Isten előtt meg kell majd állniuk, el kell számolniuk, és ezért nem tették meg, ami látszólag könnyebbséget hozott volna? Valószínűleg mindez együtt, valamint Isten felfoghatatlan kegyelme.
Vannak, akik elkeseredett helyzetükben szerelembe esnek a halállal. Akik játszanak a gondolattal egy-egy nehéz pillanatban. Akár bosszúból, hogy valakinek, aki közel áll hozzájuk, így fizessenek meg valamiért. Akár manipulációs céllal, hogy az öngyilkossággal fenyegetőzve elérjenek valamit. Vannak, akik önsajnálatba zuhanva álmodoznak arról, hogy majd hogyan fogják őket megsiratni. Mindenesetre eljuthatunk egy olyan helyzetbe, amikor szövetséget kötünk a halállal. Amikor mindig ott tartjuk magunk számára az öngyilkosságot, mint egy lehetséges kiutat. Amelyen azután el is megyünk, ha egyszer már tényleg nem látunk más megoldást. Isten arra hív, hogy mondjad fel ezt a szövetséget. Hogy Jézus Krisztusba vessed a bizalmad, akármilyen mélységben és sötétségben is vagy, és tudatosan megvalljad és megtagadjad azokat a gondolatokat, azt a beállítottságot, ami a halálhoz köt. Hogy mindenféle szégyenkezés nélkül keress segítséget, akár a gyülekezetben, akár máshol, szakemberét, lelkipásztorét, barátét, amikor úgy érzed, hogy nincs már erőd.
Mindeközben legyünk nyitottak azok felé, akik nagy mélységeket járnak meg. Álljunk melléjük, próbáljuk észrevenni a jeleit annak, ha öngyilkossági gondolatai vannak valakinek. Ha csak viccesen is beszél róla, de tudjuk, kétségbeesett helyzetben van. Ha azt látjuk, hogy teljesen képtelen megbirkózni az élet kérdéseivel. Ha már voltak az illetőnek öngyilkossági kísérletei...
Végül tegyük fel a kérdést, mi történik, amikor valaki valóban véget vet az életének? Nyilvánvaló, hogy ezzel áthágja a „ne ölj” parancsát. Az öngyilkosoktól hosszú ideig megtagadták az egyházi temetést a katolikus egyházban. Olyan bűnnek számított, amit – értelemszerűen – nem lehetett már megbánni. Mi azonban ne így álljunk hozzá! Bízzuk az ilyen embert Istenre, az ő szeretetére, az ő kegyelmére. Isten az, aki egyedül igazán ismerte, aki ismerte kínlódásait, vívódásait, kétségbeesését. Senki nem hozhat ítéletet felette, mert egyedül az élő Isten az, aki ítél.
„Ne ölj!” – mondja Isten szövetséges népének. Az életet óvja, védi, hiszen az ő ajándéka. Ugyanakkor nem engedi, hogy bálványozzuk. Az Úr Jézus Krisztusban legyőzte az élet nagy ellenségét, a halált, és megszerezte annak lehetőségét mindenki számára, legyen az élete vége felé szenvedő, vagy önmaga elpusztítását választó, hogy ne a halálé legyen az utolsó szó ebben a világban. Jézus azt mondja most nekünk: „én élek, és ti is élni fogtok.”(Jn. 14.19b)  ÁMEN.
Lovas András