Lovas András Dr.

Arról olvastunk és hallottunk az elmúlt két hétben, hogyan töltötte ki Jézus a Szentlelket, és hogyan született meg a keresztyén misszió. Láttuk, amint mindjárt az első napon háromezer ember válaszol Péter igehirdetésére azzal, hogy megtér, azaz bűnbánattal Istenhez fordul annak a felismerésnek a következtében, hogy Isten követét, Jézust, megölették. Arról is olvastunk, hogy egy új közösség született, amelyben olyan egységet éltek meg, amely páratlan volt a maga korában. Ez a közösség folyamatosan növekedett az üdvözülőkkel, azokkal, akik Jézushoz fordulva csatlakoztak hozzájuk. A keresztyén misszió megszületett és megállíthatatlanul elkezdődött.
Ez a kibontakozás ma is megmelengeti azok szívét, akiknek pozitív tapasztalatai vannak a kereszténységgel kapcsolatban, akiket akár gyermekkorában, akár felnőttként úgy ért el a Jézusról szóló üzenet, hogy az mélyreható és örömteli változást munkált bennük, valamint egy olyan közösségbe kapcsolta be őket, amely a mai napig nagyon sokat jelent számukra. Ugyanakkor a keresztyén misszió megszületése számos kérdést vet fel azokban, akiknek negatív tapasztalatai vannak az egyházzal, akik nem tudják elfeledni mindazokat az ostobaságokat vagy éppen kegyetlenségeket, amelyeket Jézus, ill. a misszió nevében követtek el keresztények. Kérdéseket vet fel azokban, akik attól tartanak, hogy ahol a misszió szó elhangzik, ott erőszakos térítés következik, amely nem tartja tiszteletben az ember szabadságát, nem vesz tudomást arról, hogy számos más vallás is van, és nem mer szembenézni olyan kérdésekkel, amelyek fényében nem könnyű elfogadni egy jó és szerető Isten létét a mai világban.
Mindezekkel együtt a keresztény misszió megszületett, kibontakozott, és azóta is jelen van a világban. Továbbá mi is részesei vagyunk, és Isten iránti mély hálával és csodálattal azonosulunk vele. Ennek a hatalmas lendülettel induló, azóta is növekvő mozgalomnak a szívéről, a lényegéről szeretnék ma szólni. Mi az a dinamit (Róm. 1.16), ami az első gyülekezet életében a hatalmas robbanást okozta? Mi az az erő, amely ott áll annak hátterében, ahogyan az Ige növekedik és terjed? Mi az a vonzerő, amely oly sokakat ragadott meg és változtatott meg egy egész életre? A választ a mai szakasz alapján így fogalmazhatjuk meg: Jézus neve. Az ő nevében történik a gyógyítás, az ő nevét hirdeti ezután Péter és János a népnek, majd az ő nevéről jelentik ki, hogy nincs más név, amelyben üdvösség lenne. Jézus Krisztus neve, azaz Jézus Krisztus személye a kulcs. Róla szeretnék ma szólni, mert minden keresztény misszió lényege ő maga. Ő az alanya, aki cselekszik, és ugyanakkor ő a tárgya, akiről tanúskodunk. Ha őt látjuk, ha őt egyre jobban megismerjük, akkor azt is megértjük, hogyan takarták el szemeink elől, hogyan torzították el előttünk az ő képét követőinek hibái, kudarcai, bűnei. Lássuk hát, mit várhatunk Jézus Krisztus nevében, mi minden van elrejtve ő benne!
I. Jézus Krisztus nevében erő van
Egy születése óta sánta, nyomorék ember ült a jeruzsálemi templom egyik kapujában. Naponta átélte, hogy otthonában megfogják, felemelik, elviszik a templomhoz, leteszik, és ott hagyják a földön, hogy kolduljon. Ha dolgozni nem tud, keresse meg kenyerét koldulással. Egy olyan világban él, és egy olyan helyen koldul, ahol különösen is fontos szerepe van a szegények megsegítésének.
Két ember haladt el mellette azon a napon, akiket szokása szerint megszólított: egy kis alamizsnát a szegénynek… Rájuk sem nézett, megszokta már, hogy a földet bámulja. „Nézz ránk!” – hallotta, és amint feltekintett, és meglátta az egyik férfi szemeit, valami különleges érzés járta át. Majd ezt hallotta: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” És ezzel együtt, amint megfogta a felé kinyújtott és őt felemelő kezet, mintha erő járta volna át az egész testét, élet áradt lábaiba, kiegyenesedtek deformálódott tagjai, felkelt, járkált, ugrándozott, és dicsérte Istent.
Gyógyulás, csoda történt Jézus Krisztus nevében. Később Péter szavaiból (v.12) világossá lesz, hogy az „amim van, azt adom neked” kifejezés nem azt jelenti, hogy ő magának tulajdonítja a csodatévő erőt, azaz bármikor bármit meg tud tenni Jézus nevében. Nem arról van szó, hogy megkapta a varázsformulát, amelynek birtokában korlátlan lehetőségei támadtak. Az, hogy a gyógyítás csodája Jézus Krisztus nevében történt, azt jelenti, hogy maga Jézus, a megfeszített és feltámadott, cselekedett Péter által.
Amikor Péter rátekintett a sántára, a Szentlélek indította őt arra a kijelentésre, amelyen keresztül Jézus gyógyító ereje megnyilvánult. Benne volt ebben Péter engedelmessége és hite (ki kellett mondania ezt a mondatot), valamint a koldusban megszülető hit is. Nem mindennapi cselekedet történt, de nem is olyan, aminek nincs párja. Az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló üzenet nem pusztán szó, hanem erő is. Ez az erő, amely megjelent gyógyításban, és egyéb jelekben és csodákban, nem volt az apostolok zsebébe zárva, nem birtokolták és irányították, de a Szentlélek vezetése és irányítása alatt újból és újból megtapasztalták.
Jézus nevében erő van. Ez olyan alapvető igazság ma is, amelynek hiányában egyrészt elképzelhetetlen lenne az Ige terjedése, növekedése, a misszió kibontakozása, másrészt azonban hiábavaló lenne elfogadni és követni Jézust. Az, hogy ereje mikor mutatkozik meg gyógyulásban, mikor mutatkozik meg megkötözöttségekből való szabadulásban, mikor mutatkozik meg teljesen elveszettnek, reménytelennek hitt kapcsolatok helyreállásában, mikor mutatkozik meg az életünkben sohasem gondolt változásban; valamint az, hogy Jézus nevének ereje mikor érkezik el hozzánk egy pillanat alatt, és mikor hoz változást egy hosszabb folyamat eredményeként, mindez az ő hatalmában áll. Nem irányítjuk, nem birtokoljuk, nincs mágikus formula a kezünkben. De ugyanakkor az evangéliumhoz kötődően mindig is jelen volt, és ma is jelen van a bizonyosság bennünk, hogy Jézus Krisztus nevében olyan erő van, ami gyógyít, ami megszabadít, ami mindent újjá tesz. Ezért keressük, kérjük, várjuk ezt az erőt személyesen, és mint gyülekezet is! Akár Jézus követői vagyunk, akár még nem, bátorítok mindenkit: kérjük, hogy Jézus Krisztus nevének ereje ilyen vagy olyan formában elérje az életünket. (Az istentisztelet utáni imaszolgálat az erő megtapasztalásának a helye: kérjük és várjuk, gyógyítását, segítségét, szabadítását, amely nevében van)
II. Jézus Krisztus nevében kegyelem van
A gyógyulás nem kis feltűnést keltett. A korábban sánta koldus, akit a templomba rendszeresen visszatérők jól ismertek, ugrálva, ujjongva dicsérte Istent. A megdöbbenés nagyszerű lehetőséget adott az apostoloknak, hogy beszéljenek arról a személyről, akinek nevében gyógyítottak. Ezért Jézus Krisztust hirdetik a népnek.
Először Jézus ereje érkezett el, majd ehhez kapcsolódóan, mintegy magyarázatként, a Jézusról szóló üzenet hangzik el. Az evangélium, ahogyan neveztük a dinamit, amely a keresztény misszió robbanásszerű növekedését hozta, nem pusztán erő. Nem személytelen erő, amely elér, nem pusztán gyógyulás, vagy szabadulás, vagy pozitív változás, amely életünk egy területén felüdülést, megkönnyebbülést hoz, hanem egy olyan üzenet, egy olyan hír, amely személyes kapcsolatba hív Istennel. Ennek a kapcsolatnak a lényege a kegyelem. Egy mindent felülíró, az egész életet más irányba fordító kapcsolat Jézus Krisztussal, az élő Istennel. Jézus nevében kegyelem van. Mit jelent ez?
Kegyelemről ott beszélhetünk, a kegyelem ott jelenik meg, ahol együtt jár a radikális igazság és a radikális szeretet. Figyeljük meg, hogyan hirdeti meg Péter a Jézus nevében való kegyelmet úgy, hogy ragaszkodik az igazsághoz, és ragaszkodik a szeretethez!
Az apostol kendőzetlenül beszél arról az igazságról, ami Jeruzsálemben történt Jézussal. Miután rámutat, hogy nem saját erejükkel vagy jóságukkal, vallásosságukkal gyógyították meg a sántát, hanem Jézus nevében, rátér arra, hogy ezt a Jézust hirdesse a népnek. Meglepően konkrétan és valósághűen beszél arról, amit a nép és vezetői nem is olyan régen tettek. A következőket olvassuk Jézussal kapcsolatban: kiszolgáltattátok, megtagadtátok Pilátus előtt, megtagadtátok a Szentet és Igazat, egy gyilkos elbocsátását kértétek, megöltétek az élet fejedelmét. Konkrét, történetileg pontos és hiteles, hiszen valóban ez történt. Ezzel együtt nem engedi a felelősség elkenését, sőt, megfogalmazásával még ki is emeli mindannyiuk felelősségét: Pilátus úgy döntött, hogy elbocsátja őt, de ti megtagadtátok. Elmélyíti ezt a következő ellentétpár: a gyilkost szabadon bocsáttattátok, az élet fejedelmét pedig megöltétek. Isten azonban megdicsőítette, feltámasztotta őt.
Péter ragaszkodik az igazsághoz. Kegyelem csak ott születik, ahol teljes szembesülés és felelősségvállalás történik. Egészen zsigeri bennünk a magunk és mások felmentése, akár azzal, hogy bagatellizáljuk a dolgokat, akár úgy, hogy másokkal hasonlítjuk össze magunkat, vagy csak egyszerűen nem akarunk tudomást venni mindazzal, ami bennünket terhel. Úgy szeretnénk Isten szeretetét és közelségét megragadni, hogy közben nem mondjuk ki a bűnről, hogy bűn volt, és nem vagyunk készek arra, hogy szakítsunk vele. Nem ez a kegyelem, mert kegyelem csak ott van, ahol ragaszkodnak az igazsághoz.
Péter, miután szembesíti hallgatóit azzal, amit ők cselekedtek Isten ellen, beszél a bűnbocsánat valóságáról: „Tartsatok tehát bűnbánatot (az igazság alapján), és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje…” Mindez azért lehetséges, mert a Krisztusnak szenvednie kellett, ahogy meg volt írva, valamint ti mindezt tudatlanságból követtétek el, mondja Péter. Ragaszkodik Isten szeretetéhez, hiszen e nélkül csak végzetesen elrontott helyzetről, végzetesen elrontott életről, és visszafordíthatatlan következményekről beszélhetne. De nézzétek Isten szeretetét: eltörli a bűneitek. Igazságában néven nevezi, majd szeretetével Jézus Krisztusért eltörli. Ez a kegyelem. Korábban ott volt a lista, amelyre minden fel volt írva, de ő most eltörli ezeket a szavakat, kitörli a listáról. Új lappal indulsz – ez a kegyelem. Ugyanakkor ez a felüdülés ideje, a megkönnyebbülés, a fellélegzés ideje. Isten célja, hogy a nyomasztó terhek alól felszabadítson, mert életet akar, nem pusztulást.
A kegyelem tehát ragaszkodás az igazsághoz, és ragaszkodás a szeretethez. A Jézussal való találkozásban ezért kíméletlen konkrétsággal neveztetnek néven a bűnök. Tudom, ez ijesztőnek és elrettentőnek hat. De nem találkoztam még olyan bűnnel, amit ha valaki néven nevezett és minden elkenés, másra hárítás nélkül elismert, ne élte volna át a kegyelmet. Számtalan esetben vallották meg emberek egy-egy lelkigondozói beszélgetésben súlyos terheiket: gyermek elvetetése, okkult praktikákban való részvétel, hűtlenség a házastársukhoz, homoszexuális cselekedetek (nem beállítottság), gyűlölet és pusztító indulatok táplálása, öngyilkossági kísérlet, perverziók, és folytathatnánk. Minden alkalommal, amikor Jézus szerető jelenlétében valaki elismerte a konkrét valóságot, amikor nem próbálta elkenni, elrejteni vagy másra hárítani, átélte, hogy Isten eltörölte bűneit, és elhozta a felüdülés, a megkönnyebbülés, a felszabadulás idejét. Jézus Krisztus nevében kegyelem van, és ez a kegyelem az, ami Jézus erejével együtt ott munkál a keresztény misszió szívében. Ez a kegyelem, amikor felismerjük és megízleljük, hatalmas erővel vonz Jézushoz.
Bár ahhoz, hogy bűnbánatot gyakoroljunk és Isten bocsánatát elfogadjuk, nincs szükség emberi közbenjáróra, jelenléte mégis nagy segítség lehet. Amint egy általunk megbízható személynek tárjuk fel, ami nyomaszt, és ő velünk imádkozik, hirdetve a szabadulást és bocsánatot, gyakran sokkal erőteljesebben és valóságosabban éljük át a kegyelmet…
III. Jézus neve: nincs más név!
Láttuk, hogy Jézus nevében erő van. Azt is, hogy Jézus Krisztusban kegyelmet kaphatunk, ami egy új kapcsolatot foglal magában. De vajon szükséges-e ehhez az erőhöz és ennek a kegyelemnek az átéléséhez az ő neve? Vajon nem lenne helyes azt mondani, hogy Jézus nevében is van erő, és Jézus nevében is van kegyelem, amint sok más névben is, amelyeket segítségül hívnak a földkerekségen? És ha Jézuson kívül is mindez megtalálható, vajon nem kellene-e felhagyni a keresztény misszióval? A kérdést azért kell így feltennünk, mert Pétert beszéde után letartóztatják Jánossal együtt, és másnap, amikor faggatják, újra bizonyságot tesz Jézus nevéről, amelyről végül ezt mondja: „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az ég alatt az embereknek más név, amely által üdvözülhetnénk.” Mennyiben tartható, hogy Jézus Krisztus személye egyedi, kizárólagos, azaz senki mással össze nem vethető, és az az üdvösség – helyreállt kapcsolat Istennel, a másik emberrel, a teremtett világgal és önmagunkkal – amelyről itt szó esik, senki másban nem adatik?
A mai világban sokkal népszerűbbek azok a gondolatok, amelyek minden vallás, minden név egyenrangúságát, felcserélhetőségét hirdetik. Lehet, hogy Péter a korabeli Jeruzsálemben kevésbé volt tisztában azzal, hogy mennyi más vallás és név létezik, mondhatják többen (egyébként helytelenül, hiszen a Római Birodalom részeként Palesztinában is volt ezer és ezer szellemi és vallási irányzat), de a 21. század elején ez a felfogás tarthatatlan, hiszen intoleráns és diszkriminatív. Nem tisztel, nem fogad el másokat, sőt, vallási meggyőződés alapján megkülönböztet. Hogyan lehetne, hogy csak egy név követőinek van igaza, és hogyan lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha egy név követőinek van egyedül igaza, akkor nem fakad-e ebből erőszakos térítés?
Filozófiai fejtegetésekbe belemenni azzal kapcsolatban, hogy a többség hite nem bizonyosan az igazság, valamint hogy a „minden vallás egyenlő” gondolata cseppet sem logikusabb és tarthatóbb, mint az „egyik igaz és a többi téved” gondolata, most nincs lehetőség. Ezért Péter kijelentését az előző két pontban kifejtettek fényében fogjuk meggondolni.
Jézus Krisztus nevében erő van. A gyógyításnak az ereje, amely megjelent a sánta életében, a feltámadott Jézus ereje. Péter, valamint a teljes Újszövetség egyértelműen arról tesz bizonyságot, hogy Jézus feltámadt a halálból, ezáltal legyőzve a bűnt, a betegséget, a szenvedést, a halált, és a Sátánt. Ha Jézust az Atya valóban feltámasztotta a halálból, ő az egyetlen, akivel ez megtörtént. Nincs még egy személy a világvallásokban, akiről azt vallanák a követői, hogy meghalt, feltámadt, és mai is él, és valóságos kapcsolatba lehet kerülni vele. Vannak különböző forrásokból származó szellemi erők, csodatevő erők, lsd. okkultisták, varázslók, boszorkányok. De az az erő, amely Jézus nevében van, egyedülálló, hiszen annak az ereje, aki feltámadt a halálból. Isten „azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké…”
Jézus Krisztus nevében kegyelem van. A radikális szeretet és a radikális igazságosság Istene csak egy olyan Isten lehet, aki kíméletlenül elítéli a bűnt, és aki az ítéletet magára veszi. Az az Isten, aki saját Fiát küldi a világba és a keresztre, azért, hogy újra közösségbe kerüljön a tőle elszakadt emberrel, nem lehet azonos azzal, aki pusztán személytelen erő, aki kozmikus világelv, vagy aki a törvény betartása által üdvözít. Amennyiben a bűn valósága tényleg olyan komoly, hogy nem létezik könnyebb, Istennek olcsóbb megoldás, mint saját Fia odaadása, és amennyiben Isten tényleg annyira szeret, hogy ezt megteszi értünk, nem csaphatnánk őt jobban arcul, mint ha azt mondjuk: köszönjük, hogy megtetted, de mi más utat is tudunk. Sajnáljuk, hogy neked ilyen sokba került, de tudod, Uram, mindez kulturálisan és földrajzilag meghatározott, és ezért relatív. Add oda a számodra legértékesebbet egy ügyért, egy személyért, és lásd meg, mi történik, amikor valaki azt mondja, kár volt, hiszen van egyszerűbb megoldás. És amikor ragaszkodsz az egyetlen megoldás igazához, akkor azt mondják, hogy intoleráns és diszkriminatív vagy. Ha Jézus Krisztusban valóban Isten kegyelme jelent meg, akkor az is igaz, hogy nincs más név, amelyben mindaz benne lenne, ami az övében.
A vezetők bosszankodtak, hogy Péter és János Jézus nevében tanítja a népet, „de azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek.” Jézus neve egyeseknek hitet és életet hozott, másoknak bosszúságot, majd szembenállást. Így volt ez akkor is, azóta is, és ma is. Adja Isten, hogy minél többek legyenek közöttünk, akik életet találnak ebben a páratlan névben! ÁMEN!

A keresztyén egyház és misszió elindulásának kezdeteiről olvastunk. Hol és hogyan indult el az a folyamat, ami kétezer év alatt eljutott a világ minden szegletébe, és aminek mi magunk is a részesei vagyunk? Milyen események, folyamatok zajlanak akkor, amikor megszületik egy olyan közösség, egy olyan mozgalom, ami az egész világtörténelemre hatással volt és van mind a mai napig?
A történet középpontjában a názáreti Jézus áll. Jézus, aki halála és feltámadása után azt mondja a tanítványainak, hogy tanúi lesznek a föld végső határáig, és ehhez a tanúsághoz várják meg, amíg kitölti rájuk a Szentlelket. Amikor a Szentlélek kiáradt a tanítványokra, a megragadó és erőt adó tapasztalat hatása alatt, Péter Jézus Krisztust hirdette a jeruzsálemi tömegnek. Amikor szembesültek azzal, hogy megölték, akit az Atya küldött, és hogy ő feltámadt és mindenek felett való Úr, bajban találták magukat: Mi tegyünk? Mit tegyünk, ha valamit – saját vakságunk, értetlenségünk, keményszívűségünk miatt - végzetesen elrontottunk? Péter azt a választ adja, ami azóta is az egyetlen válasz ebben a helyzetben: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (v. 38) A szívben megszülető bűnbánat jelenik meg a keresztség külső formájában. Háromezer ember válaszolt Péter szavaira, bűnbánatot tartva, Istenhez fordulva, a bűnbocsánat valóságát a Szentlélek által átélve.
Ezzel együtt Jeruzsálemben valami egészen új kezdődött, amiről mindenkinek tudomása volt. Egy páratlan közösség született, amelynek tagjai egészen máshogy viszonyultak Istenhez és egymáshoz, mint az szokásos volt. A Lélek kiáradása nemcsak a Jézus Krisztusról szóló bátor és erőteljes tanúságot szülte meg, hanem annak nyomán egy új közösséget, egy új mozgalmat hozott létre. Sőt, nemcsak létrehozta, hanem fenntartotta, táplálta, vezette, szaporította, megsokszorozta ezt a közösséget. A keresztyén egyház és misszió elindulásának kezdeteibe nyerünk bepillantást.
Lukács így summázza ennek az új közösségnek az életét: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Ez idealizált kép a korai egyházról. Nem jelenti, hogy nem voltak problémák, szükségek, bűnök (lsd. Anániás és Szafira; zúgolódás a gyülekezetben – 6.1.; Pál vitája Barnabással 15.37-39; ill. az újszövetségi levelek). Nem azért adja elénk a Szentírás ezt a szakaszt, hogy megpróbáljuk lemásolni, mondván ilyen az igazi gyülekezet. Nem arról fogok ma beszélni, hogy szedjük össze magunkat, és legyünk mi is hasonlók. Az első gyülekezet életében a „kitartó részvétel” ebben az új közösségben nem erőlködésből fakadt, sokkal inkább abból a mély vágyból, abból a hatalmas szeretetből, amelyet a Szentlélek az evangélium által munkált bennük. Azt szeretném ma megvilágítani, hogy melyek azok a fő irányok, jellemzők, alaptevékenységek, amelyek minden Szentlélekkel teljes közösség jellemzői. Mit munkál a Szentlélek a gyülekezetben? Hogyan formálja azt a közösséget, amely Jézus Krisztus tanúja a világban? Mit tesz azokkal, akik megtértek keményszívűségükből, és egy új közösség részeseivé lettek? Mit cselekszik a Lélek köztünk, Gazdagréten, és hogyan mélyülhet el ez a munkája? Három pontban foglalom össze a ma olvasott rész válaszát kérdéseinkre: 1. A Lélek éhséget ad az Ige iránt; 2. A Lélek elmélyíti a közösség megélését; 3. A Lélek a feltámadott Jézus jelenlétét ajándékozza az imádságban/istentiszteleten.
I. A Lélek éhséget ad az Ige iránt
Jézus első követői „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban”, akik által „sok csoda és jel történt.” Vajon mi a magyarázata annak, hogy mind a templomban, mind a házaknál (5.42) tanítottak az apostolok, és ebben kitartóan részesedtek Jézus első követői? Nehéz úgy elképzelni őket, mint akik kénytelen-kelletlen mennek az istentiszteletekre, amelyek unalmasak és élettelenek. Részben tovább élnek korábbi szokásaik, vallásos tradíciójuk, hiszen ugyanabba a jeruzsálemi templomba mennek az imádság idejére, amelybe korábban is jártak, részben azonban valami teljesen új érdeklődést, vágyat, szomjúságot vagy éhséget ismertek fel magukban: szükségük volt az apostoli tanításra. Nem titokzatos és nehezen érthető ez az új vágy az életükben. Az a Szentlélek, aki Jézus Krisztus evangéliumát valósággá tette a számukra, aki elvezette őket a bűnbánatra és az új életre, azt munkálta bennük, hogy minél többet meg akarjanak ismerni Jézus Krisztusból. Új érdeklődés, minden egyébnél fontosabb ismeretéhség született meg bennük. Fontosabb volt számukra az apostoli tanítás, az Ige, mint a jeruzsálemi hírek, a legutóbbi bestsellerek, a folytatásos TV műsorok, vagy az éjszakába vesző internetes barangolások. Nem azért, mert valaki azt mondta nekik, hogy ez Jézus követőinek tilos (hiszen nem az), hanem azért, mert közösen akarták jobban megismerni és jobban szeretni azt a Jézust, akit megölettek, aki megfeszíttetett vakságuk és gyávaságuk miatt, és aki mégis megkönyörült rajtuk. Kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, és ezért épült, növekedett, kiteljesedett a Jézussal való kapcsolatuk.
Az apostoli tanítás mindannak az átadása, amit Jézus tanított és cselekedett. Mindaz, ami ma számunkra az apostolok - Jézus szemtanúi - tanúsága és írásai nyomán az Újszövetségben előttünk van. Miért volt döntő ez a gyakorlat a korai egyház életében? Hogyan erősödik, alapozódik meg Jézus követőinek élete és közössége az Ige által?
A tanításban/Igében magát Jézust kapjuk. A Biblia egyéni olvasása, a kisebb közösségben való együttes beszélgetés az Igéről, vagy éppen az igehirdetés az istentiszteleten nem pusztán információ Jézus személyéről, cselekedeteiről és tanításáról. Az Igében, a Szentlélek különös munkája által, Jézus Krisztust magát kapjuk. Hányszor van, hogy személyes bibliaolvasás, vagy kiscsoportos beszélgetés, vagy igehirdetés után nem emlékszel arra, amit hallottál, de mégis valami megváltozott, és szíved újra felgyúlt Jézus iránti szeretetre, hited megéledt, szereteted növekedett? A tanításban, az Igében Jézus önmagát adja nekünk!
A tanítás/Ige által növekedik az ismeretünk, és így erősödik a hitünk. Az előző gondolat nem azt jelenti, hogy minden alkalommal legyünk százszázalékosan elégedettek, amikor istentisztelet után másképpen érezzük magunkat, miközben fogalmunk sincs arról, amit hallottunk. Az első keresztények nem hiszem, hogy megmaradtak a megtérés élményüknél, és amint részt vettek a tanításban, nem akartak semmi mást, csak újra élni „azokat a napokat.” Gyülekezetünkben, Istennek hála!, számosan fordultak Jézushoz az elmúlt időszakban. Ez nagy öröm. Az már inkább elgondolkoztató, hogy milyen gyakran hallom, hogy az Istennel való kapcsolatot érzésekben kívánják sokan megragadni, megtartani. Nem táplálkoznak az Igéből, nem növekszik az az ismeret, ami minden körülmények között alapja lehet annak a bizonyosságnak, hogy Jézushoz tartozom, és neki engedelmesen élek. Sokan elmúlt érzéseket keresnek és vágynak vissza, valamint pillanatnyi érzéseik mértékében elkötelezettek a Jézus iránti engedelmességre, Jézus követésére. A tanítás, az Ige, amelyben Jézust kapjuk, igaz ismeretekkel vértez fel, Isten igazságába gyökereztet bele, Isten igazságával győzi meg a gonoszt, aki temérdek hazugságot ültet(ett) el a fejünkben (2Kor. 10.3-5). Ez pedig tovább vezet a következő gondolathoz:
Az Ige, az apostoli tanítás, egész életünket igénybe veszi: engedelmességre hív. Az apostoli tanításban való részvétel az élet átformálódását is jelenti. Az Ige, amelyben Jézus magát kapjuk, amely Jézus igazságában gyökereztet meg, ugyanakkor engedelmességre, azaz megszentelt életre is hívja az új közösség, a gyülekezet tagjait. Amikor valaki, Jézus által érintetten, az ő útján éppen hogy elindulván nem szomjazik az Ige iránt, annak hátterében lehet az, hogy – akár tudatosan, akár tudat alatt – nem akarja szokásait, viselkedésmintáit megváltoztatni, elhagyni. Megérintődött, elindult, de megrekedt. Nem növekszik, nem formálódik, nem talál újabb és újabb örömöt az Istennel való közösségben, mert egy ponton elakadt, nem akar, nem mer engedelmes lenni Jézus átalakító szavának. (Két konkrét terület: együttélés házasság előtt; a múlt sebeivel és fájdalmaival való szembenézés Jézussal…)
Csak röviden utalok rá, de most nem fejtem ki: Az apostoli tanításhoz kapcsolódnak az azt követő jelek és csodák. Jézus tanításának folytatásába tartozik Jézus cselekedeteinek a folytatása is. Ahol Jézusnak, egységben, szeretetben, engedelmességben alárendeli magát egy közösség, ott kiáradnak a Szentlélek gyógyító és szabadító erői.
Az ősgyülekezetben tehát azt látjuk, hogy a Lélek éhséget ad az Ige iránt, és így az apostoli tanításban való kitartó megmaradás formálja a közösség mindent tagját és egészét is.
II. A Lélek elmélyíti a közösség megélését
Az első gyülekezet egész légkörét megragadja a kifejezés, amit így olvasunk: „egy szívvel, egy lélekkel…” Ezzel a szóval Lukács evangélista az Apcselben többször is kiemeli a gyülekezetek ill. az első keresztények egységét (számos alkalommal pedig ugyanígy jellemzi az evangélium hirdetése ellenében létrejött egységet is). Ennek az egységnek, amely Jézus Krisztusban, és a benne elnyert Szentlélek megtapasztalásában gyökerezik, fontos jellemzője, hogy az egész életre kiterjed. Nem pusztán lelki-hitbeli egységről van szó, amely alapján együtt tudnak imádkozni. Nem is pusztán intellektuális egységet látunk, annak alapján, hogy mindannyian meg vannak győződve arról, hogy a Názáreti Jézus Izrael Messiása, felkent uralkodója. Mindezekkel együtt a szeretetközösség az egymással való törődésben, a rászorulók áldozatos megsegítésében ölt testet: „Mindazok, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogy éppen szükség volt rá.”
Többekben él a kép, éppen ezen sorok alapján, hogy az első keresztények kommunában éltek, hiszen mindenüket eladták, és mindenük egy volt. Vannak olyan közösségek/szekták, amelyek erre a szakaszra hivatkozva azt mondják, Jézus követőinek kommunában kell élnie, hiszen csak így lehetséges, hogy mindenük egy legyen, valamint hogy naponta találkozzanak. Voltak olyan korabeli zsidó szekták is (az esszénusok), akikhez úgy lehetett csatlakozni, ha valaki minden vagyonát beadta a közös tulajdonba. Mindezek fényében kissé felkavaróak az első keresztények lelki és anyagi közösségét leíró sorok.
Miközben nem az a cél, hogy hárítsuk mindazt, amit ez a beszámoló felkavar bennünk, látnunk kell, hogy Jézus követése nem kizárólag és elsősorban teljes vagyonközösségben történik. Az Apcselből, a levelekből, a korai egyház gyakorlatából kiderül, hogy amiről itt olvasunk, az nem a kötelező vagyon-beszolgáltatás intézménye, hanem a Szentlélek által létrehozott és vezetett közösség megélése. Nyelvi és irodalmi megfigyelések alapján (imperfectum, valamint hasonló toposok) a bibliamagyarázók többsége egyetért abban, hogy az itt leírt adakozás önkéntes és alkalmi (de természetesen nem annyira, hogy meg sem történt…) volt. Ez pedig nem kevésbé, hanem még inkább fontossá teszi számunkra a jeruzsálemi gyülekezet gyakorlatát.
Tudniillik nem betartandó szabállyal, hanem a Jézus és egymás iránti szeretet túlcsordulásával találjuk magunkat szembe. A Krisztus központú közösség, amely Jézus tanítását hallgatja és cselekszi, a Lélek indítására egészen „bolond” módon is megéli a szolidaritást, a törődést, a szeretetet. Vannak, akiket Isten Lelke arra indít, hogy a saját vagyonukból adjanak a rászorulóknak, mert felismerik, hogy bőségben vannak másokhoz képest. Valamit vannak, akik nem túlzottan büszkék és szemérmesek ahhoz, hogy ezt az ajándékot Isten kezéből elfogadják. Ahhoz, hogy a jézusi szeretet áradjon közöttük, mindkét félre szükség volt, adományozókra és adományozottakra is. Az is lehet, hogy máskor pedig fordult a kocka…
A Lélek ezen munkájának, a Jézus iránti engedelmességnek sok szép példája van a mi gyülekezetünkben is. Vannak, akik alkoholbetegséggel és egyéb nyomorúsággal küszködő testvért hordoznak évek óta időt, áldozatot, pénzt nem kímélve. Vannak, akik rendszeresen adakoznak rászorulók részére (Egymásért csoport, tavaly 450.000Ft került szétosztásra, és ebben nem szerepel számtalan olyan adomány, segítség, amely nem folyik keresztül a gyülekezet pénztárán). A legtöbben persze nem tudnak ezekről, ami egyik oldalról helyénvaló, a másik oldalról nézve azonban nehézkessé teszi a közösség megélését (sem felajánlás nem érkezik, sem a szükségekről nem tudunk információ hiányában…).
A Szentlélek tehát a közösség anyagi, gyakorlati módon való megélését is munkálja – és ennek mi vagyunk az eszközei. Legyünk hát figyelmesek, érzékenyek, és engedelmesek, amikor ő indít bennünket, emlékeztet bennünket valakire, megláttat velünk szükséget. Különösen igaz ez ebben az évben. A presbitérium monoszlói hétvégéjén megfogalmaztuk azt, hogy mint Krisztus teste, különösen is figyelemmel és érzékenységgel kell lennünk a gyülekezet tagjai, valamint más bajbajutottak iránt ezekben a válságos időkben. Engedjük, bármely oldalon is találjuk magunkat, hogy a Lélek elmélyítse Jézus Krisztusban való közösségünket anyagi áldozatok felajánlásán és elfogadásán keresztül is!
III. A Lélek a feltámadott Jézus jelenlétét ajándékozza az imádságban/istentiszteleten.
Az első keresztények kitartóan részt vettek a kenyér megtörésében és az imádkozásban, házanként és a templomban is. Több fontos témát is felvet Lukács evangélistának ez a megjegyzése. Benne van az, hogy Jézus első követői teljes természetességgel folytatták a templomhoz kötődő imádságon - nevezzük mi istentiszteletnek – való részvételt, hiszen eszük ágában sem volt valami új vallást alapítani. Beszélhetnénk a nagy közös istentisztelet és a házankénti összegyülekezés struktúrájáról. Most mégis csak egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet: az imádság, az istentisztelet (amelynek része volt a kenyér megtörése, azaz az úrvacsora) a feltámadott Jézus jelenlétében történt.
Így olvassuk: „örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent.” Az imádság, a kenyér megtörése, a közösség megélése mind a feltámadott Jézus jelenlétében, és ezért örömmel és tiszta szívvel történt. Az úrvacsora, az imádság, és a dicsőítés akkor történik örömmel, ha Jézus Krisztussal találkozunk benne. Az öröm, amiről itt olvasunk, intenzív, sőt, extrém öröm és boldogság. Olyan ujjongás, amit a Szentlélek áraszt ki az Urat imádók szívébe, és amellyel akár még táncolás, ugrálás is jár. Kitörő, az egész lényüket átjáró örömről volt szó, arról az örömről, amit a korai egyházban húsvéti örömnek neveztek: itt van köztünk a feltámadott Jézus Krisztus! Ezzel együtt járt a tiszta szív, más szóval az őszinteség, a komolyság, az egyszerűség, az alázat. Azaz nem egy emberileg túlpörgetett, mesterségesen felkeltett és fenntartott örömről volt szó, amiben bárkinek is meg kellett volna játszania magát. Egyszerűen, természetesen, őszintén áradt ki szívükbe az öröm, hiszen a feltámadott Jézus jelenlétében imádkoztak, úrvacsoráztak, gyakorolták a közösséget, és dicsőítették Istent. Ezt a jelenlétet hitték, várták, és tapasztalták is.
A feltámadott Jézus Krisztus jelenléte adatik ma is, nekünk is. Ahogyan táplálkozunk az Igével, ahogyan megéljük a szeretetet és egységet, ahogyan imádkozunk és magasztaljuk őt, a Szentlélek újra és újra megteszi közöttünk is ugyanazt a csodát. Higgyük, várjuk, és tapasztaljuk!
Ez a közösség, a Lélekkel teljes gyülekezet, ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol minden társadalomban. Missziói gyülekezet volt, hiszen „az Úr napról napra növelte… az üdvözülőkkel.” A Lélek formálta őket, akik kitartóan részt vettek ebben a közösségben, a környezetük pedig kedvelte és csodálta ezt az új közösséget. A Szentlélek ugyanezt cselekszi ma is, ugyanígy akar formálni bennünket, és minden keresztyén közösséget az országban, mert ez a nép olyan, mint a juhok pásztor nélkül. Egyre többen megfogalmazzák, pszichológusok, szociológusok, orvosok, sőt közgazdászok is: közösségekre van szüksége Magyarországnak. Nekünk pedig abban a kiváltságban van részünk, hogy részesei vagyunk Isten népének, és nyitottak lehetünk arra, hogy amit mi megtaláltunk, azt mások is megtalálják közöttünk. ÁMEN!

Jézus mennybemenetele előtt azt parancsolta tanítványainak, hogy addig ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg meg nem kapják a megígért Szentlelket. Az apostolok pedig egy szívvel és egy lélekkel kitartóan imádkoztak, és várták, hogy Jézus ígérete beteljesedjen az életükben. Várták a Szentlelket, de nem azért, mert kicsit már megfáradt a lelki életük, és ettől az élménytől valami újat reméltek. Nem is azért várták imádkozva a Szentlelket, hogy újraéljék azokat az izgalmas és nagyszerű időket, amikor először találkoztak Jézussal. A Szentlélek iránti várakozás és vágy nem személyes benső szükségük volt, hogy újra élőbb legyen a hitük. Nem. Ők, Jézus szavaival összhangban arra vártak, hogy erőt kapjanak a Jézusról szóló tanúsághoz. Arra vártak, hogy közösségüket Isten felülről való erővel ruházza fel, hogy elindulhassanak a népek közé, és meghirdessék, hogy a názáreti Jézus, akit megfeszítettek és aki feltámadt, ő az Úr, és ő a világ megváltója és reménysége.
Tíz napot kellett imádkozva várakozniuk, és így érkezett el pünkösd ünnepe. Pünkösd az első termésért, a termés zsengéjéért való hálaadás alkalma volt Izraelben. Annak a termésnek az elismerése és megköszönése, amelyet reménység szerint majd egy teljes és gazdag aratás és betakarítás követ. Ez lett Jézus apostolai számára a soron következő pünkösd napja. Egy olyan kóstoló, amelyet majd a teljesség követ. Egy olyan kezdet, amely azóta is egyre jobban kibontakozik, egyre hatalmasabbá növekszik. Egy olyan esemény, amely kezdetévé lesz az Ige növekedésének, terjedésének és győzelmének. Egy olyan nap, amikor nemcsak megszületik a keresztény egyház, de elindul növekedése, kultúrákon és népeken átívelő missziója. Ez azonban bennünket is érint, hiszen mi is részesei vagyunk annak, ami az első pünkösd napján történt. Isten Igéje növekedett, terjedt, és eljutott hozzánk is. Isten Igéje ma is növekszik közöttünk és általunk is. A ma napon azt szeretném bemutatni, hogy miért van szükségünk arra, hogy Jézus betöltsön minket Szentlelkével? Hogyan függ össze a Szentlélekkel való beteljesedés a tanúságtétellel, az Ige növekedésével? Mindezzel, hiszem, megerősödik bennünk az imádság és várakozás a Szentlélekre, valamint egyre többen megnyílunk arra, hogy a Lélek betöltsön és erővel ruházzon fel bennünket.
Három gondolatban fejtem ki a ma olvasott szakasz üzenetét válaszul arra a kérdésre, hogyan kapcsolódik a Szentlélek szívünkbe való kitöltetése a tanúsággal, amire Jézus elhívott: 1. A Lélek kitöltetése olyan élmény, amely magával ragad; 2. A Lélek által olyan egység születik, amely minden határt átível; 3. A Lélek világosságot, bátorságot és erőt ad az Ige eredményes szólásához.
I. Élmény, amely magával ragad
A pünkösdi események nem az apostolok intellektusában, fogalmazzunk így, fejében zajlott le. Nem megértettek valamit, nem új információt kaptak. Nem is az történt, hogy felismertek volna magukban egy olyan lehetőséget, amelyet korábban nem vettek figyelembe. Nem is valamiféle csendes belső lelki folyamatról, egyfajta megvilágosodásról olvasunk. Egyáltalán nem volt csendes, és nem volt rejtett, ahogy kitöltetett a Szentlélek.
Két erőteljes fizikai jelenséggel kezdődött Jézus válasza az apostolok engedelmes várakozására és imádságára. „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.” Ezt mindannyian hallották, akik jelen voltak. „Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.” Ezt mindannyian látták és, feltehetően, érezték. Figyeljük meg, hogy nem szél fújt, és nem tűznyelvek szálltak le rájuk, hanem szélrohamhoz hasonló zúgást halottak, és tűznyelvekhez hasonló valami jelent meg és szállt le rájuk. Azaz a jelenség megfoghatatlan és magyarázhatatlan a mindennapi ismeretek alapján. Ugyanakkor félelmetes, valóságos, és teljességgel átélt. Nem hiszem, hogy amikor szélviharhoz hasonló zúgás tölt be egy helyet, valamint valami lángnyelvek szállnak le, és „mindnyájan megtelnek Szentlélekkel”, akkor azt bárki közömbösen, elemző objektivitással, és esetleg Isten iránt aggodalommal veszi (ti. hogy Uram, nem kellene kicsit óvatosabbnak lenned, hiszen ebből még rajongás is lehet, és különben is mit fognak gondolni azok a reformátusok, akik kétezer évvel később egy ilyen élményközpontú keresztyén tapasztalattal találják magukat szemben…?).
Ezen a ponton hajlamosak vagyunk a magyarázatra. Elmondhatnám, hogy hogyan és miért lett a Szentlélek jelképe már az Ószövetségben a szél és a tűz. Elemezhetnénk bibliai szakaszokat, hogy jobban megértsük, mit is jelentenek ezek a szimbólumok. De ha csak az elemzésig jutnák, súlyosan tévednénk. Ezért most, amikor a lekcióban olvasott szakasszal hozom összefüggésbe a pünkösdi történéseket, a tapasztalatra, az átélésre teszem a hangsúlyt.
Amikor Isten leszáll a Sínai hegyre, hogy szövetséget kössön a néppel, eljövetelét félelmetes természeti jelenségek kísérik: többek között zúgás (kürtzengés, mennydörgés) és villámlás (tűz). Mindezek, nyilvánvalóan, nem pusztán jelképek. A Sínai mellett Izrael számára egészen valóságos találkozás történik Isten szentségével; Isten meg is tiltja nekik, hogy a hegyet körülvevő határon túllépjenek. Isten azért jelenik meg ilyen módon a hegyen, hogy a nép átélje, érezze annak az Úrnak a hatalmát és szentségét, aki szövetségre lép velük. Izrael gyermekei pedig annyira megérezték ezt, hogy nem is akartak átlépni ezen a határon, mert félelem fogta el őket. Amikor Isten Szentlelke pünkösdkor kiárad, leszáll, akkor hasonló történik. A Szentlélekkel való megtelés az apostolok számára nem pusztán hit kérdése, mondván: vártuk, kértük, hisszük, hogy meg is kaptuk. A Lélekkel való beteljesedés, ami nem egyszeri és mindenkori, hanem többször ismétlődő esemény, mindig átélt tapasztalat Isten népében. Élmény, amely megragad.
Az Isten Lelkével való ilyen valóságos találkozás és betöltekezés nélkül soha nem indult volna el az egyház a misszió útján. Az Úrral való kapcsolat nem pusztán ismeret a fejben, hanem élmény, tapasztalat, érzés a szívben. Természetesen ez nem létezhet egyenletes és folyamatos intenzitással, de hiába tudod elmondani, hogy az Úr hatalmas, az Úr szerető, az Úr kegyelmes, az Úr szent, ha ennek valósága, tapasztalása még nem járta át megingathatatlan bizonyossággal a bensődet. Különbség van tehát a között, hogy az a véleményed, hogy Isten szent és kegyelmes, vagy pedig kóstoltad, átélted már az ő szentségét és kegyelmét. Nem ugyanaz, ha valaki tudja, hogy a méz édes, mint ha valaki ismeri, mert kóstolta már a méz édességét (Jonathan Edwards, A Divine and Supernatural Light…). Akkor is mást jelent a méz édessége e második esetben, ha az illető éppen nem mézet szopogat. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus minden igazságát kijelenti a szívünkbe, és ez nem pusztán intellektuális ismeret, hanem olyan találkozás, olyan élmény, amely egészen mélyen megragad és az Úrhoz kötöz.
A szélviharhoz hasonlítható zúgás, a kettős tüzes lángnyelvek leszállása, és ezzel együtt a Szentlélek kitöltetése olyan tapasztalat, átélt valóság az apostolok életében, amely mindörökre szívükbe írja az Úr hatalmát és szentségét, jelenlétének valóságát. Vágyjuk mi is a Léleknek bennünket mélyen megragadó, erővel felhatalmazó munkáját! Lássuk, higgyük és tapasztaljuk, hogy a kereszténység szívében ott áll a mindenható Isten érzékelhető megtapasztalása!
II. Egység, amely minden határt átível
Az apostolok nemcsak a hallásban és látványban tapasztalták a Lélek kitöltetését, hanem abban is, hogy „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogy a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” Ez nem kis megdöbbenést, ámulkodást és zavart keltett mindazok között, akik a zúgást hallván összefutottak, és a saját nyelvükön hallották az apostolokat beszélni. Pünkösd ünnepére, amely a három főünnep egyike volt, Jeruzsálembe zarándokoltak a szétszórtságban élő zsidók valamint pogányból zsidó vallásra tért ún. prozeliták is. Ez a magyarázata annak, hogy pünkösd napján a népek jelen voltak Jeruzsálemben, a korabeli világ minden részéről, Mezopotámiától Egyiptomig, Rómától Élámig. Három földrész, Ázsia, Afrika és Európa képviselői vannak jelen, és csodálkoznak, valamint összezavarodnak az érthetetlen jelenség felett: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.”
Azt is szükséges megnevezni, hogy a korabeli római birodalomban sokak által ismert és beszélt görög nyelv, valamint az arámi használatával szükségtelen volt az, hogy az apostolok mondanivalója a más nyelveken szólás által „lefordíttassék” ezen emberek anyanyelvére. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy a Szentlélekkel való beteljesedéssel együtt járó nyelvi csoda, kommunikációs csoda itt elsősorban a jel szerepét tölti be. Jézus az Úr, aki elküldte a Szentlelket, valami nagyon fontosat fejez ki ezzel, aminek jelen kell lennie már az egyház születésénél, amely nélkül lehetetlen lenne az Ige növekedése.
A „mindannyian értjük amit mondanak” csodálatos tapasztalata a bábeli zűrzavar ellentéte. Bábelben az emberiség Isten kizárva akart magának egységet és hatalmat, dicsőséget, de az Úr – éppen az ember érdekében - ezt nem engedhette, és ezért a nyelvek összezavarásával lehetetlenné tette a tervet. Pünkösdkor azonban, amikor a Szentlélek kiárad, hogy az apostolok Jézus Krisztus erővel felhatalmazott tanúi legyenek, azonnal egyértelmű lesz, hogy ez a tanúságtétel, a Jézusról szóló evangélium minden népekhez szól, valamint hogy Jézus Krisztus evangéliuma egységet, megértést, és megbékélést hoz a népeknek. (Ezen a ponton többen tiltakozhatnak, mondván, hogy a vallások, köztük a kereszténység is, mennyi vérnek, erőszaknak és háborúnak álltak a hátterében. Röviden most csak annyit tudunk erről mondani, hogy az eredeti jézusi szándék, amely itt is megjelenik, távol áll azoktól a bűnöktől, amelyeket Jézus nevében elkövettek, azaz az erőszak semmiképpen sincsen kódolva abba, hogy valaki elkötelezett követője és tanúja Jézusnak.)
A nyelvek és a megértés csodája arra is rámutat, hogy Isten nagyságos dolgait, azaz az evangéliumot, minden nyelven lehet és kell hirdetni. A kereszténységben nincs egy szent nyelv, és ezzel együtt egy szent kultúra, amely az igazi és a felsőbbrendű, amint pl. az iszlámban ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen a Koránnak csak az eredeti, arab változata a hiteles szentírás. Éppen ezért egy nyelv, egy ország, egy kultúra soha sem lehet abszolút, másokat kizáró és lenéző, hiszen Isten az összes nyelvet, az összes népet, az összes kultúrát megszenteli azzal, hogy üzenetét megszólaltatja.
Amikor betölt téged a Szentlélek, megismered – hiszen átéled! – ennek a valóságát. Amikor a Lélek kiárad, ha nem is jár feltétlenül együtt a nyelveken szólás ajándékával, a szívben megszületik a vágy, hogy az evangéliumot mindenkinek meg kell ismernie. A Léleknek ez a munkája felkészíti az egyházat a misszióra, felkészíti Isten népét az Ige növekedésére. Ez az, amiért kétezer éve mindig voltak és vannak emberek, akiknek a szíve egy másik népcsoportért lobban fel, akik Bibliát fordítanak és ezzel írásbeliséget vezetnek be egy népcsoport életébe, akik nem elégszenek meg azzal, hogy az ő körükbe már eljutott az evangélium. Ez a Szentlélek hív és szorongat, amikor valaki a cigányok közé indul, amikor gyülekezetünk együttműködik az OM-mel (emlékezzünk Borsiczky Réka missziói szolgálatára), amikor újabb és újabb embereknek szeretnénk meghirdetni az evangéliumot. A Lélek olyan egységet teremt és formál Isten népében és Isten népe által, amely minden nyelvi és kulturális határt átível. Az egyház, amely helyben él, és azért helyért él, ahová Jézus plántálta, ugyanakkor a legglobálisabb szervezet is. A régiek úgy mondták: katolikus, azaz egyetemes.
III. Világosság és bátorság az Ige szólásához
Az apostolok nyelveken szólnak, a tömeg álmélkodik és csodálkozik, egyesek meg gúnyolódnak, hogy ezek berúgtak. Voltak keresztyén gyülekezetek az egyház története során, amelyek körülbelül ezen paraméterek között meg is maradtak. Egyesek hatalmas lelki élményeket éltek át, és mindennél nagyobb hangsúlyt fektettek a(z önmagáért való) megtapasztalásra. Ilyen volt a korintusi gyülekezet, ahol a nyelveken szólás központi eseménnyé és élménnyé vált, és amivel kapcsolatban Pál annyit jegyez meg, hogy ő inkább szólna öt szót a gyülekezetben értelemmel, semmint folytatná a kívülállók szemében őrjöngésnek tűnő extatikus élménykeresést. Éppen ezért fontos látnunk, hogy mi történik az apostolokkal a pünkösdi átélés nyomán.
A Lélek erőteljes jelenléte az Ige erőteljes hirdetéséhez kapcsolódik. A Lélek kitöltetése nem marad pusztán élmény és érzés, hanem megjelenik, tovább adatik a szóban, az Igében. Az élő Isten jelenléte mindig kimondott, és a valóságot megváltoztató szóvá formálódik. (1Móz. 1.2-3 – A Lélek lebeg a vizek felett, majd Isten szól; Mk. 1.9-11 – A Lélek mint egy galamb leszáll Jézusra, majd elhangzik a szó a mennyből…) Éppen ezért Péter és a tizenegy az Ige hirdetésébe kezd. Péter igehirdetésének két jellemzőjére hívom fel a figyelmet. Mit tesz a Szentlélek velünk, bennünk, hogy az Ige terjedjen és növekedjen általunk? Világosságot és bátorságot ad.
Péter egyszerű, tanulatlan ember, mégis később meglepi az írástudókat azzal, amilyen bölcsen beszél az írások alapján (ApCsel. 4.13). Pünkösdi igehirdetésében meglepő világossággal és magabiztossággal magyarázza az ószövetségi helyeket Jézus Krisztusra mutató módon. Az ószövetségi írásokból kiindulva hirdeti Jézust annak a népnek, akik jól ismerték ezeket a szentírási szakaszokat. Péter szájából a régi és jól ismert igék aktuálisan, döntésre hívó módon, tekintéllyel szólalnak meg. A Szentlélek megeleveníti az Igét, és megvilágosítja az értelmünk. Többször hallom, hogy valaki azt mondja, ő nem is olvassa a Szentírást naponta, mert úgysem érti úgy meg, ahogyan vasárnap hallja az igemagyarázatot. Neki az eszébe sem jutna, amit itt hall. Kálvin mondja, hogy ugyanaz a Lélek kell hogy megvilágosítsa számunkra a Bibliát, amelyik azt ihlette. Kérlek, nem mondjatok le arról, hogy az Igét megértsétek. Olvassátok, vágyjátok a Szentlelket, és meglátjátok, hogy a Lélek lesz a tanítótok. Az Ige növekedésének egyik titka az, hogy a Szentlélekkel beteljesedett, Isten jóságát Krisztusban a Lélek által megtapasztalt ember számára élő és ható beszéddé válik Isten szava. Tegyük ki magunkat az Igének, kérjük a Lelket, és világosságot fogunk kapni!
A másik jellemzője Péter igehirdetésének a bátorság. Emlékezzünk, hogy Jézust nem egészen két hónappal korábban végezték ki a nép vezetői, úgy, hogy a közvélemény egy jelentős része egyetértett ezzel, sőt, követelte ezt. A tanítványok menekültek, ki merre látott, és nem akarták, hogy bárki is tudja, nekik is közük volt a kivégzett istenkáromlóhoz. Ezzel az előtörténettel Péter most a következő kijelentéseket teszi: „A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, … azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten … feltámasztotta…” Majd újra: „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” Ezek a mondatok nem pusztán vallási-teológiai kijelentések, hanem politikai-közéletiek is. Politikai és közéleti ügy volt Jézus kivégzése, és ezzel szembemenni, és feltámadását hirdetni, valamint kivégzését elítélni mint Isten elleni cselekedetet, nem pusztán olyan kijelentések, amelyekre a legrosszabb esetben azt mondják a hallgatók, hogy ez bolond (ez történhet ma velünk), hanem olyan állítások, amelyekre börtön és üldözés, elnémítás lehet a válasz (amint lett is). A Szentlélek azonban nemcsak világosságot ad, hogy értsük az Ige aktuális, prófétai üzenetét, de bátorsággal is felruház, hogy el merjük mondani.
Ha engedelmesen tanúi kívánunk lenni, ha az a vágyunk, hogy az Ige növekedjen, akkor szükségünk van a Lélekkel való beteljesedésre, aki által világosságot és bátorságot kapunk. Ha Jézust a mai magyar valóságban hűségesen követjük és képviseljük, hamar összeütközünk a fennálló hazugsággal, csalással, erőszakkal, szabadossággal, ami országunkat jellemzi. Adjon a Lélek bölcs és bátor szavakat nekünk!
Végezetül az a Szentlélek erőt is adott, hiszen a hallgatók, mintha szíven találták volna őket, így kiáltottak fel: „Mit tegyünk?” És amikor Péter megtérésre és Jézus nevében való keresztségre hívta őket, az Ige növekedett: háromezren csatlakoztak az apostolokhoz. Ezért jött el, halt meg, és támadt fel Jézus. Hogy új életet szerezzen embereknek, hogy új közösségek szülessenek. Ezért küldte el Lelkét, és ezért adja a Lélek által ma is önmagát: hogy az Ige ma is, itt is, közöttünk is, általunk is növekedjen. Ezért hát kérjük és várjuk, hogy Szentlelkével betöltsön bennünket! Ámen!

A ma olvasott Igével egy újabb sorozat indul, amelynek címe: Az Ige növekedése. A következő fél évben az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből fognak szólni az igehirdetések. Az „Apcselben”, a könyv szerkezetét tekintve stratégikus helyeken, hatszor olvasunk olyan summát, amely az egyház ill. az Ige növekedéséről, erősödéséről, terjedéséről tesz bizonyságot (6.7, 9.31, 12.24, 16.5, 28.30-31). Ennek alapján adtam a sorozatnak a címet. Nyilvánvalóan összefüggésben áll ez előző sorozatunkkal, amelyben Jeremiás próféta életében tanulmányoztuk az Ige szerepét. Jeremiásnál azt láttuk, hogy Isten Igéje fiatalon elhívja a prófétát, aki mindvégig hűséges marad az Igéhez, hirdeti Isten szavát, miközben ez gúnyt, üldözést, gyalázatot, megvetést szerez neki. Egy válságban lévő országban, egy válságban élő egyházban hirdeti az Igét – minden látszólagos eredmény nélkül. Ez az eredménytelenség, az Ige szolgálatával járó megvetés és elutasítás mély belső konfliktusokat és fájdalmat okoz a prófétának, aki Istennel is perel. Vissza akarja adni a megbízatását, nem szólni többé az Igét, de azt tapasztalja, hogy ez lehetetlen. Isten Igéje olyan, mint csontjaiba rekesztett tűz… Az Ige, a meghirdetett szó hitelessége nem annak eredményén, nem a hallgatók elfogadó vagy elutasító hozzáállásán áll vagy bukik. Mégis, úgy gondoltam, természetes folytatása lehet a jeremiási sorozatnak az ApCsel, amelyben az Ige terjedését, az Ige növekedését, győzelmét látjuk.
Az Ige terjedése és növekedése, ami azonos az egyház növekedésével, újabb és újabb emberek megtérésével és gyülekezetek születésével, a Szentlélek erejében történik. Az ApCsel nem egy gyülekezetnövekedési szakkönyv, nem „hogyan építsünk növekvő gyülekezeteket?” módszertan, hanem annak a leírása, hogy a Szentlélek hogyan vezette a misszióban Jézus első követőit. Az ApCsel a keresztyén egyház születésének és missziójának a története, missziótörténet.
Azzal a reménységgel olvassuk ezt a könyvet a következő hónapokban, hogy az Igén keresztül Isten Lelke bennünket is vezetni fog a misszióban. Azzal a reménységgel, hogy az Ige növekszik és terjed közöttünk és általunk. Egyre inkább látjuk ennek a jeleit, egyre többen érezzük, hisszük, hogy Isten Szentlelke újat kezdett. Erről beszéltem egy éve, amikor megfogalmaztuk, hogy bele kell vágnunk a templomépítés második ütemébe (mert vasárnap, de többször hétköznap sem elegendő a két kistermünk), hogy idővel szükséges egy újabb lelkipásztor szolgálatba állítása, és gondolkodnunk kell két istentisztelet bevezetésén. Ezen külső keretek és szükségek mögött áll az a növekvő hit és imádság, amelyben a gyógyító Istent keressük, az Alpha kurzuson keresztül hitre jutók növekvő száma, a Szentlélek munkájának jelei. Számosan érezzük, hogy az Úr cselekszik közöttünk, hogy az Ige egyre inkább terjed és növekszik. Ebben a helyzetben az az imádságunk, hogy a Lélek vezessen bennünket a misszióban az ApCsel alapján.
A ma olvasott szakaszban Jézus készíti a tanítványokat a hamarosan induló misszióra. Arra a misszióra, ami elsősorban az övé, és amelyben a mi elhívásunk nem több és nem kevesebb, mint hogy Jézus Krisztus tanúi legyünk. Lássuk hát, hogy mi a jelentősége annak, hogy Jézus tanúnak hívja az övéit, hogy melyek ennek a tanúságnak a földrajzi és idői határai, valamint hogy milyen felhatalmazással történik a tanúság! A ma olvasott fejezet azt mutatja be, hogy mi előzi meg az Ige növekedését és terjedését.
I. Kényelem helyett tanúság
A tanítványok szembekerülnek Jézussal. Mint oly sokszor, itt is egészen mást képzelnek és várnak, mint amire Jézus készül és Jézus hívja őket. Ők egy ártatlannak tűnő, de annál jobban átgondolt kérdést tesznek fel a feltámadott Úrnak: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” A kérdés nem ártatlan, mert saját lehetséges pozícióikról szól. Ugyanakkor a kérdés nem is légből kapott, mert a korabeli hitet és gondolkodást adja vissza. Urunk, most, hogy feltámadásod által beigazolódott, te vagy a Krisztus, a Messiás, az utolsó idők királya, aki helyreállítja Isten népét és Isten uralmát, mire vársz még? Mikor indítod el a szent háborút, szabadítod fel az országot, hozod el teljesen Isten uralmát közénk? És mi, a tizenkettő (egy persze hiányzik), akiket te választottál Izráel tizenkét törzsére tekintve, mikor foglalhatjuk el a bennünket megillető helyet a te királyságodban? Reményeik a korabeli teológia reményei, ugyanakkor személyes érdekektől sem mentesek. Mi kitartottunk melletted, Jézus, mi ma is Úrnak vallunk téged, ha felállítod a királyságot, bizonyosan miniszteri posztjaink lesznek benne…
„Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Rossz úton jártok. Ez most még nem a királyság felállításának, az Isten országa teljességének az ideje. Ne kérdezősködjetek, és ne akarjátok szétosztani a pozíciókat és biztosítani a helyeteket! „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” Az Isten országában való uralkodás helyett tanúság arról. Jutalom helyett feladat. Megérkezés helyett küldetés. Ez a keresztyén élet. Hogy mi mindannyian nemcsak az evangélium áldásait vettük (bűnbocsánat, istenfiúság, Isten családja/közösség, Isten vezetése, örök élet, stb), de részesei lettünk az evangélium elhívásának is. Nem lehetsz úgy része Krisztus áldásainak, hogy ne légy részese Krisztus képviseletének, meghirdetésének. Mint gyülekezet, nem élhetünk úgy, hogy Jézus áldásait magunkhoz öleljük, de Jézus missziójában nem veszünk részt. Ezt jelenti tanúnak lenni. Amit Jézus Krisztusból megismertünk, amit láttunk, amit hallottunk, arról bizonyságot teszünk.
Ez a tanúság megszületik: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...” Nem a mi erőlködésünk, hanem a Lélek bennünket vezető és felhatalmazó munkája nyomán történik meg a tanúskodás. Ennek példája az ősegyház missziója az ApCselben: újra és újra azt látjuk, hogy Isten cselekszik, majd a Szentlélek hatalmas tettét magyarázza a missziói igehirdetés. Így növekedik és terjed az Ige.
II. A tanúság földrajzi-kulturális és idői határai
Jézus szavai szerint a tanúság Jeruzsálem, Júdea és Samária, valamint a föld végső határáig terjed. Mindez elővetíti azt, hogy a keresztyén egyház nem egy helyben lakozó, hanem mozgásban lévő közösség. Nem lesz, és ma sincs egyetlen szent hely, egyetlen lelki és adminisztratív központ, hiszen folyamatosan újabb és újabb helyeken születnek gyülekezetek. Jézus úgy látja a tanúságot, mint ami egyre távolabb jut el a kiindulóponttól, Jeruzsálemtől. Egyetlen városból indul, de az egész földkerekségre kihat. A Szentlélek, aki erővel hatalmazza fel az apostolokat, gondoskodik az Ige növekedéséről és terjedéséről, arról, hogy Jézus Krisztus személye ismertté legyen az egész világon. Ennek kezdeteit látjuk ebben a bibliai könyvben.
Mindez azonban nem pusztán földrajzi kérdés. A misszióban az igazi nagy kihívás nem a földrajzi távolság, amit a tanúnak le kell küzdenie, hanem a kulturális sokszínűség. Hogyan jut el Jézus Krisztus evangéliuma a zsidó világból a pogányok közé? Mit jelent Jézus Krisztus követőjének lenni az első században, ha valaki nem zsidó háttérből való? Hogyan lehet megszólaltatni a Názáreti Jézus evangéliumát az efézusi Artemiszt tisztelő pogány ötvösművesek, a korintusi kikötővárosban élő szabadosságukról híres görögök, vagy éppen az athéni aeropagoszon bölcselkedő filozófusok között? A tanú, a Szentlélek vezetésével és felhatalmazásával, egyik világból, a saját világából indulva egy másik világban, egy másik kultúrában testesíti meg az Isten Igéjét.
Az Isten Igéje, az evangélium pedig, amely táptalajra talál egy újabb kultúrában, egy újabb világban, elkezdi azt megújítani, átformálni. A misszió során újabb és újabb az evangéliumból, Jézus Krisztusból élő közösségek születnek, amely gyülekezetek egyek Krisztust megvalló hitükben, de különböznek nyelvükben, amelyet beszélnek, társadalmi helyzetükben, zenéjükben, és egyéb a hitüket kifejező megnyilvánulásokban. Ezért nem mondhatjuk, hogy létezik egyetlen igaz és tökéletes egyház, vagy gyülekezet, amely az összes többinek mintája kell hogy legyen. A keresztyén egyház hihetetlenül sokszínű a mai világban!
Annak, hogy az evangélium egyik kultúrából a másikba kell hogy eljusson, ma két olyan vonatkozására szeretnék rámutatni, amelyek jelentőségteljesek gyülekezetünk életében. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy mit jelent református lakótelepi ill. nagyvárosi gyülekezetként élni és szolgálni a mai korban. A nagyváros globális, sokszínű, jobbára liberális kultúrája az, amelyben mi, mint egyének és mint közösség, Jézus Krisztus tanúinak hívattunk el. Ez a világ, nem kell különösebben érvelnem mellette, nagyban különbözik a Magyarországi Református Egyház gyülekezeteinek évszázadokon át kialakult kultúrájától (nyelvezet, öltözködés, szokások, zene, stb.). A mi gyülekezetünk felismerte, hogy ha valóban Jézus tanúi akarunk lenni, akkor egész életünknek úgy kell az evangélium által formáltatnia, hogy közben hitelesen, érthetően legyünk tanúk a mai világban (ennek nyomán születtek pl. a filmekről való hétfő esti beszélgetések, az Alpha kurzus, a korábban futott ifjúsági klub, stb.). Szeretnénk figyelemmel lenni arra továbbra is, hogyan vezet minket a Szentlélek a lakótelepi és nagyvárosi misszióba.
Egy másik területen már eddig is belekóstoltunk a kultúrák közötti tanúskodásba, misszióba. Eszter vezetésével többen részt vettek az elmúlt években Kárpátalján cigányok között gyermektáborban és evangélizációban, amint cigány gyülekezeti vezetők is meglátogattak minket, és épülhettünk hitük által. Amikor egy magyar református gyülekezetet a Szentlélek arra vezet, hogy Kárpátaljai cigányok között szolgáljon, nemcsak földrajzi, hanem kulturális távolságot is átlépünk. Az elmúlt hónapok történései, imádságai, és a presbiterek monoszlói megbeszélése alapján Eszter vezetésével gyülekezetünk egy újabb missziói munkába készül belevágni: cigányok között a VIII. kerületben. Piciben kezdjük, és várjuk, hogyan vezet a Szentlélek. Eszter heti egy napot fog ezzel a munkával tölteni. A tervek szerint hittanos cigánygyerekek szüleit kezdi látogatni, azzal a céllal, hogy ősszel egy kiscsoportos Alpha kurzust tudjunk indítani közöttük. Az az álmunk, hogy a gyülekezetből lesz egy kiscsoport, aki imádsággal, segítséggel beáll ebbe a szolgálatba. „Tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában és Samáriában…” Ha a lakótelep a mi Jeruzsálemünk, Júdea a városunk, Samária a cigányok… Imádkozzunk, hogy meglássuk, kit hív közülünk Isten ebbe a szolgálatba!
A tanúság földrajzi-kulturális határai után fordítsuk figyelmünket a tanúság, a misszió idői határa felé. Lukács leírása szerint a tanítványok az égre nézve álltak, amint Jézus felemeltetett a mennybe. Ekkor megjelent mellettük két férfi fehér ruhában, és így szóltak: „Miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogy láttátok őt felmenni a mennybe.” Jézus, aki a megbízást adja a tanúságra, felvitetik a mennybe, de egy napon vissza fog jönni. Erről a napról úgy beszél a Biblia, mint az ítélet napjáról, a jelen világkorszak végéről, Isten országa, a királyság, beteljesedéséről. A két esemény között él a tanúságra való felhívás. Jézus Krisztus uralkodik, az ő népe pedig az ő uralmáról tanúskodik szerte a világban. Tart mindez eddig a napig, amíg Jézus vissza nem jön. Ez a kor a misszió kora, annak az ideje, amikor a népek hallják az Igét, és lehetőséget kapnak a megtérésre. Ha ennek fényében látjuk életünk idejét és jelentőségét, ránk terhelődik a tanúság felelőssége. Felismerhetjük, hogy ezért hívott el bennünket az Úr, ezért adta meg a nagy kiváltságot, hogy felismerhettük őt, hogy sok áldást nyertünk őbenne. Arra hívta Egyházát, hogy tanúi legyünk, amíg be nem teljesedik Isten országa.
III. A tanúság erőforrása
Ez a tanúság Jézus Krisztusról, amely a kulturális határok átlépésével jár, amely gyakran szít ellentétet és megosztást az őt eléfogadók és elutasítók között, amely során a tanú sokszor drága árat fizet Jézus iránti hűségéért, van, hogy még az életét is odaadja, nem saját erőből történik. Jézus így igazítja el az övéit: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét … Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek.” A tanítványok pedig engedelmesek: „Valamennyien egy szívvel és egy Lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban.”
Aki tanú akar lenni, annak várnia kell a Szentlélek erejére. Az Ige növekedése és terjedése, amit az ApCselben látunk, a Szentlélek munkája. Ő hatalmaz fel, ő vezet a misszióban, ő teszi a csodákat, és ő győzi meg azokat, akik hallják a Jézusról szóló bizonyságtételt.
És a tanítványok meghallják Jézus szavait. Nem fognak bele a misszióba a Lélek eljövetele előtt; számukra a misszió nem emberi aktivizmus, nyüzsgés, pótcselekvés, mint oly gyakran azóta az Egyház történetében. Nem születnek ötéves tervek, nem gyártódnak stratégiák, nem mozgósíttatnak emberi és anyagi erőforrások, nem hirdettetnek programok a helyi médiában, nem készülnek statisztikák. Mindezek helyett várnak a Szentlélek kitöltetésére. Várnak arra, hogy felülről kapjanak erőt egy felülről irányított munkához. Nem kézbe veszik a feladatot, hanem magukat adják oda a feladatnak. Várakoznak a Szentlélekre.
De nem úgy várakoznak, hogy közben minden mással elfoglaltak. Nem úgy várakoznak, hogy közben építik a saját cégeiket, beleadják magukat a helyi politikába, elfoglalja őket teljes mértékben a gyermekek nevelése, a szabadság megszervezése, a felvételik átlátása, a munkahelyi konfliktusok… Nem úgy várakoznak a Szentlélek eljövetelére, hogy közben minden más fontosabb nekik, és a Szentlélek majd eljön egyszer, ha akar. Nem úgy vágyják és várják az Atya ígéretét, hogy a nagy hajszában néha, amikor véletlenül összetalálkoznak egy istentiszteleten vagy házicsoporton, elpanaszolják egymásnak, hogy mennyire nincs időnk megállni, csendben lenni, imádkozni, azután gyorsan imádkoznak, hogy ez megváltozzon, majd rohannak ugyanúgy tovább a következő alkalomig. Közben pedig nő a keserűség, hogy miért nem jön a Szentlélek. Ők nem így várnak.
„Valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban.” A várakozás imádság. A Szentlélekre való várakozás aktív könyörgés, hogy az Úr teljesítse be az ígéretét. Ebben a várakozásban az apostolok, másokkal együtt, kiszakították mindennapjaikból az időt, és együtt, közösen, kitartóan imádkoztak. Várakoztak és imádkoztak, mert elfogadták Jézus elhívását a tanúságra, és elhitték, hogy amit a feltámadt Úr megígért, az valóság. Ezzel a két kérdéssel kell most nekünk szembenézni: elfogadod-e Jézus elhívását, hogy tanúja légy? Fontos-e ez neked? Megszületett-e a szívedben az a hála, válaszul arra, hogy Jézus Krisztus megváltott és megszabadított, amelyből kiindulva azt mondod az Úrnak: itt vagyok, uram, és kész vagyok a te tanúd lenni? Akinek szívében mély hála és nagy szeretet van Jézus iránt, aki ég, hogy tanúja legyen, az egészen máshogyan válaszol a második kérdésre, mint a többiek: Kést vagy-e várakozva imádkozni és imádkozva várakozni a Szentlélek erejének nagyobb, mélyebb, teljesebb kiáradására?
A monoszlói presbiteri hétvégénken, érezve és érzékelve, hogy mit tett Isten közöttünk az elmúlt évben, Isten előtt beszélgetve és imádkozva, így fogalmaztuk meg gyülekezetünk egyik ez évi hangsúlyát: Az a meggyőződésünk, hogy az Úr mélyebb és kitartóbb imádságra, közbenjárásra és böjtre, mindezekkel akaratának keresésére és odaszánásra hív. Szeretnénk különösen is hangsúlyozni, hogy a gyülekezet vezetése nem az emberi aktivizmusra, hanem a Lélek vezetésére kell, hogy épüljön.
Ennek fényében ebben az évben többször fogjuk közös imádságra, csendre, böjtre hívni a testvéreket. Szeretném hangsúlyozni a személyes bibliaolvasás és imádság fontosságát is. Egy megtört, megrendült országban egyre többen fogják keresni az Urat. Az értékek a helyükre kerülnek, az emberek szomjazni fognak valami maradandó és igaz után. A helyzet egyre inkább megérik arra, hogy az Úr Igéje növekedjen, terjedjen, erősödjön Magyarországon. Ebben akkor lesz részünk, ha várunk és imádkozunk, hogy a Lélek kiáradjon ránk, és tanúvá tegyen bennünket. Ámen!

Évente egyszer, január végén, február elején a pénzről, sőt, az adakozásról szól az igehirdetés. Lehet, hogy máskor is, ha az Ige előhozza, de ilyenkor direkt erre készülök. Azt szoktuk ilyenkor mondani, hogy ez elsősorban a gyülekezet tagjainak szól, és nem a vendégeinknek, nem a keresőknek. Nem azzal lépünk be egy gyülekezetbe, hogy fizetünk. Isten országának sem az adakozás által leszünk részesei.
De vajon miért tesszük ezt? Azért, mert biztosítani kell a gyülekezet fennmaradását pénzügyileg is? Azért, mert a mi adományainkból fizetjük ki a villany-, gáz-, víz-, szemét-, internet-, telefon-, tűzátjelző díjat? Azért, mert ha nem adakozunk, akkor a lelkészeknek nincs miből fizetést adni? Azért, mert a gyermekmunka, az ifi munka, az Alfa kurzus, a táborok, a rászorulók segítése sem lehetséges pénz nélkül? És akkor még nem is említettem az előttünk álló építkezést, ami sok tízmillió forintba fog kerülni, még ha nem is egy évben…
Mondhatnám: 51 vasárnap az istentiszteleten sok mindent kapunk, 1 vasárnap halljuk, hogy mit szükséges ehhez adnunk?
Részben talán igaz lenne. De mégsem csak ezért - és hadd tegyem hozzá tiszta szívből - elsősorban nem ezért beszélek az adakozásról. Nem a vállalatvezető szól, akinek anyagilag fenn kell tartani a szervezetet, hanem a lelkipásztor, aki arra hivatott, hogy az Istennel járás útján vezessen bennünket. Mert az adakozás – amint a gyülekezet egész élete - elsősorban szív- és nem pénzkérdés. Ez az alaphozzáállás. Szív kérdés, amit nevezzünk ma lelkületi vagy lelkiségi kérdésnek. A lelkiség az egész életünkről szól. Hogyan járja át meg át mindennapjainkat a Szentlélek valósága? Hogyan lesz életünk egyre inkább Istentől való, Istenben való élet?
Ez az oka annak, hogy ma szabad szívvel beszélek az adakozásról. Megfordult a fejemben, hogy talán idén mégis ki kellene hagyni… Gazdasági bizonytalanságban élünk. Ebben az évben munkahelyek tízezreinek megszűnése várható, ami bennünket is érint. Hogyan hozzunk így áldozatot? Hogyan tegyünk felajánlásokat adományokkal kapcsolatosan, amikor minden bizonytalan? De ebben a helyzetben is Isten gyermekei vagyunk. És ebben a helyzetben még radikálisabban át kell gondolnunk Isten előtt: mi a pénz és mi az adakozás szerepe életünkben? Hogyan akar mindezeken keresztül Isten közelebb vonni magához? Hogyan akar formálni, hogyan szeretné kegyelmét és szeretetét ránk árasztani? Milyen kihívásokat helyez elénk, és hogyan vezet bennünket ezen kihívások közepette?
Kétféle hozzáállásra hívja fel Jézus tanítványainak a figyelmét. Óvja őket az írástudóktól, attól a magatartástól és lelkülettől, amit én ma a gazdagság lelkületének nevezek. Ezután felhívja a figyelmet az özvegyasszony adományára, egy olyan magatartásra és lelkiségre, amit nevezzünk most a szegénység, az egyszerűség lelkületének. E kettőt Jézus radikálisan szembeállítja egymással. Vizsgáljuk meg az írástudók, majd az özvegy lelkületét, hogy ezek alapján el tudjuk magunkat helyezni az Igében, és felismerjük, hogyan kíván Jézus bennünket formálni, és mire hív az adakozással kapcsolatban.
I. A gazdagság lelkülete
Az írástudók Mózes törvényének voltak a szakértői. Ők őrizték meg a mózesi törvényeket, ő gyűjtötték össze és adták tovább a törvényhez kapcsolódó magyarázatokat. Számos követőjük volt, akik tőlük tanulták a törvény értelmezését és alkalmazását. Tanítottak a templomban, és bár tanításuk ingyenes kellett hogy legyen, Jézus jelen szavai rámutatnak arra, hogy ez nem mindig volt így.
Mint tanult emberek, akik mások felett ítélkeztek, és anyagilag is jóval az átlag felett álltak, olyan lelkület született többségük szívében, amit a gazdagság lelkületének nevezek. Ez nem azt jelenti, hogy törvényszerűen minden gazdag emberben jelen van, de azt igen, hogy a hatalom és a vagyon könnyen formálja ilyenné az embert.
Hogyan írja körül Jézus ezt a hozzáállást a korabeli írástudókra nézve? Négy gondolatban foglalom össze azt, amitől Jézus Krisztus óvja követőit.
A gazdagok befolyásosnak, köztiszteletben állónak, és morálisan elkötelezettnek szeretnek látszani. A díszes köntös, azaz a szép, drága, márkás öltözet szeretete elengedhetetlen. A „ruha teszi az embert” talán akkor is, ma is erőteljesebb igazság volt, mint a közmondás, amely szerint „nem a ruha teszi az embert.” A megfelelő, mások felé emelő öltözethez másokat megelőző tisztelet is jár: „szívesen veszik a köszöntéseket a tereken; szeretik a főhelyeket a zsinagógákban és az asztalfőn ülni a lakomákon.” Ki nem szereti ezt? Ki nem szereti egy-egy helyzetben a megkülönböztetett figyelmet, a kitüntetett tiszteletet? Ezzel együtt a gazdag emberek, figyeljük meg, szeretnek morálisan elkötelezettnek látszani. Jézus idejében ezek a vallásos vezetők színlelésből hosszan imádkoztak, ma pedig számosan – színből vagy szívből, ki tudja – nagyon szívesen adakoznak jó ügyekre úgy, hogy arról sokan tudomást szerezzenek.
A gazdagok a látszat mögött erőszakból, kizsákmányolásból élnek. Természetesen azonnal hozzá kell tennünk, hogy ez nem minden gazdag emberrel van így, de az is igaz, hogy Jézus szavai nemcsak az írástudókat leplezik le: „felemésztik az özvegyek házát.” Az özvegy a korabeli társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb rétegei közé tartozott, nem véletlen, hogy éppen Mózes törvénye újra és újra hangsúlyozza az özvegyek és árvák jogait, valamint Isten irántuk való figyelmét és szeretetét. A törvény elkötelezett tanulói és tanítói, úgy tűnik, visszaéltek befolyásukkal és hatalmukkal. Ingyen kellett tanítaniuk, de a korabeli elgondolás szerint érdemszerző tett volt adományt adni nekik. Ez lehetett az egyik módja, ahogy – idővel – felemésztették az özvegyek házát, egyetlen vagyonát. Ráutaló magatartással. Jézus szavai arra is utalhatnak, hogy jogalkalmazási gyakorlatukban inkább kedveztek a gazdagnak és befolyásosnak, semmint kiálltak volna az elesettek igazáért. Miközben szeretnek morálisan elkötelezettnek látszani, a háttérben a gyengék durva kifosztása húzódik meg.
Ennek számtalan formája ismert azóta is, mind a mai napig. Persze egyre szisztematikusabb, egyre bonyolultabb és kifinomultabb módon történik a gyengék és erőtlenek kárára történő meggazdagodás.
A gazdagok a feleslegükből adnak. Amikor Jézus a templomban figyelte, hogyan dobják be a jelenlévők áldozati ajándékaikat az ott elhelyezett perselybe, a gazdagokról (akik immár nem csak az írástudók) azt jegyzi meg, hogy a feleslegükből adtak. Adományuk abból van, ami megmarad, azaz a bőségből, a sokból, a túláradóból. Úgyis fogalmazhatunk, hogy miután adnak, azután is sok marad meg. Nem húsbavágó a bőségből, a feleslegből adni. De adnak, mert ez hozzátartozik ahhoz a vallásos és erkölcsi látszathoz, ami oly fontos a számukra. Isten iránti odaadás azonban nincs ebben az adakozásban.
A gazdagok Isten ítélete alatt vannak. Ez Jézus utolsó megjegyzése a gazdagság lelkületéhez. Akik másokat fel- és kihasználva élnek, akik látszat szerint erkölcsösek, akik elvárják a megbecsülést és tiszteletet, Istent nem csaphatják be. Egy napon majd szembe kell nézniük azzal, hogy a látszat nem a valóság, és a valóság nem a látszat. Amit még ők is valóságnak hisznek – hiszen bizonyosan jó magyarázatuk volt az özvegyek kifosztására, pl. gazdasági szükségszerűség, és egészen meg voltak győződve igaz voltukról - arról ki fog derülni, hogy végzetes tévedés. A gazdagság lelkülete elvakította és érzéketlenné tette őket.
Jézus ettől a lelkülettől óvja a tanítványait. Azért kell felhívni erre követőinek figyelmét, mert ez a lelkület mindenhol megjelenik, ahol az ember hatalmat, befolyást, vezetői szerepet kap. Jézus látja, hogy lesznek olyanok, akik nevét emelik a magasba, és közben ugyanúgy cselekszenek, mint az írástudók. Jézus lát bennünket, akik a gazdagság lelkületével áthatott világban követni kívánjuk őt. És ezért azt mondja: „Óvakodjatok…”
II. A szegénység lelkülete
A szegénység lelkületével kapcsolatosan először is azt kell hangsúlyoznom, hogy a szegénység önmagában nem jó és nem áldott dolog. A nyomortelepek, ahol milliók élnek, az éhezés, a betegségek, a tanulatlanság, a szegénységgel együtt járó bűnözés, a prostitúció, az emberkereskedelem, a modern kori rabszolgaság mind-mind egyértelműen rámutatnak a szegénység átkára, és intve óvnak attól, hogy a szegénységgel kapcsolatosan valamilyen romantikus elképzelést tápláljunk magunkban. A szegénység mentalitás, gyakran teljes reménytelenség, generációkon átívelő tehetetlenség és kiszolgáltatottság, ami megfosztja az embert emberi méltóságától, szabad döntések lehetőségétől. A szegénység önmagában nem jó és nem áldott dolog!
A szegénység vagy rászorultság lelkülete azonban egy olyan lelkület, egy olyan hozzáállás az élethez, amely sokkal inkább megszületik az egyszerűségben, a tisztes szegénységben, mint a bőségben. Erre mutat rá Jézus az özvegyasszony adományával összefüggésben.
Az özvegyasszony, a társadalom legkisebbje, a gazdagok ajándékai után két fillért dobott a perselybe. A korabeli Palesztinában a legkisebb értékű pénzérme volt az egy fillér, amiből kettő volt az asszony birtokában. Két fillér egy napszámos órabérének az egynegyedét sem tette ki. Az asszony, a pénzügyi értéket nézve, nem adott számottevő adományt. Mégis ő adta a legtöbbet: „ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe … szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát.” Jézus megdicséri, és például állítja az özvegyet a tanítványok elé. A gazdagok sokat adtak a feleslegükből, de az asszony mindent odaadott a szegénységéből. Sőt, az eredeti megfogalmazás így szól: hiányából mindazt beledobta, amije volt. A hiányából adott, a nem létezőt adta… Hogyan lehet a hiányból adni, hogyan lehet a szükségből adni? A feleslegből lehet, ezt értjük, de a hiányból, a hiányzóból hogyan lehet? Mit lehet még odaadni a „nem elégből”? Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogy az asszony egész vagyonát odaadta, azaz nem maradt semmije. Nem felezte az összeget, kikalkulálva, hogy így jut is marad is, hanem mindent odaadott.
A szegény özvegyasszony példává lesz. De nem úgy van, hogy a szegénynek könnyebb mindent odaadni? Hiszen neki még a mindene is kevés, semmit sem ér. Nagy különbség nincsen aközött, hogy odaadja-e vagy nem… Ez a gazdag, a bőségben élő ember olvasata, azt hiszem. Vagy azért adta oda ezt a két fillért, mert ennyit úgyis megkap a következő alamizsnálkodótól... Ez is a gazdag olvasata, hiszen igazolni akarja magát, és megmagyarázni azt, amit nem ért, mert nem ismer. Nem ismeri azt, amit az asszony tud, hogy mit jelent egész életével Istenen függeni. A szegény ember rászorul az Úrban való bizalomra, tudja, hogy minden nap az ő ajándéka. Nem azért ad, mert neki már úgyis mindegy, hanem azért, mert hálás annak az Istennek, aki ha kevéssel is, de megtartja az életét.
Ezt az adakozást valóban az Úrban bízó, vele járó, egyszerű embereknél látni. Gyakran idős vagy beteg emberektől hallok hasonlót: minden nap, amely eltelt, minden út, amelyet megtettem, minden találkozó, amely még létrejött Isten ajándéka. De az anyagiakra nézve is tudok példát. Egy idős hölgy, aki súlyos beteg, ágyhoz kötött férjét folyamatosan ápolta, a nappaliban a csillár négy izzójából hármat kicsavart, de a karácsonyi házi úrvacsora alkalmával több tízezer forintot adományozott templomépítésre, amit két fillérenként gyűjtött össze hónapok alatt…
A szegénység, rászorultság lelkülete tehát az a hozzáállás, amely az Úrban bízik, mert nem bízhat másban, és ebben a bizalomban szabaddá válik arra, hogy mindenével az Urat imádja és dicsőítse. Ebben az állandó jelenlétben megtapasztalja Isten közelségét és hűségét.
III. Gyakorlati megfontolások
Jézus óvja követőit a gazdagság képmutató lelkületétől, és példaként adja eléjük az özvegyasszony lelkületét. A mi első kérdésünk ma, hogy hol tudjuk magunkat elhelyezni e két - első ránézésre úgy tűnik - szélsőség között? Hiszen az írástudók által képviselt gazdagság bizonyára nem a miénk, de nyilvánvaló, hogy az asszony szegénysége sem. Nem vagyunk a társadalom elit, befolyásos, másokat kizsákmányoló rétege, de nem vagyunk egyik napról a másikra élő szegények sem. Dolgozunk, pénzt keresünk, másokat kell eltartanunk, és inkább hiányunk van, mint feleslegünk. Éppen ezért nem az-e a válaszunk, hogy mivel egyikkel sem tudunk igazán azonosulni, kívül maradunk ezen a történeten?
Bár nagy erre a kísértés, mégis arra hívlak benneteket, hogy lássuk magunkat úgy, mint akiket a gazdagság lelkülete befolyásol, és mint akik Jézus hívására elmozdulnak a szegénység, egyszerűség, rászorultság lelkülete felé. Igaz, hogy nem vagyunk a társadalom gazdasági elitje, de egy olyan társadalomban élünk, amely az anyagiak és a vagyon felhalmozását, valamint a fogyasztás és az életszínvonal folyamatos növekedését tartja a legtermészetesebbnek. Amit egyszer elértünk, megszereztünk, ahova eljutottunk, abból nem lehet visszalépni. Az igazán sikeres, bibliai szóval áldott ember ma az, aki épen olyan, mint az írástudók Jézus jellemzésében. Senki nem kérdezi, hogy kinek és minek az árán gazdagodott meg, mert ma köztiszteletben álló üzletember, vállalkozó, politikus, stb. Ez a társadalom a felszínen a tolerancia, a szolidaritás, a szabadság értékeit hirdeti, valójában azonban gazdagsága mögött olyan kizsákmányolás áll, amely fenntarthatatlan. A mi jólétünk fenntarthatatlan, ha az egész világ ehhez szeretne felzárkózni. Felemésztjük gyermekeink és unokáink jövőjét, ahogyan azt mindannyian tudjuk.
Ebben a lelkületben élünk, és amint a rossz híreket halljuk, ösztönösen nem teszünk mást, mint hogy kapaszkodunk és reménykedünk, hogyan lehet megúszni a visszalépést. Pedig a legtöbbünk (de nem mindannyiunk!) betevő falatja, ruházata, fűtött otthona nincs veszélyben. Mi mégis rettegünk, és panaszkodunk.
Mit jelent ebből a lelkiállapotból elmozdulni az özvegyasszony lelkülete felé? Egyszerűséget, több hálaadást és több bizalmat. Megerősödő hitet és ráhagyatkozást az Úrra. A nem lényegbevágó dolgok, javak békés elengedését. Nyitott szemeket és szíveket, amelyek hálásak Isten mindennapi ajándékaiért. Annak boldog átélését, hogy az életünk és családunk az ő kezében van, és boldogságunk, egymás iránti szeretetünk nem az anyagiakon múlik. Olyan egyszerű – de mi olyan bonyolulttá váltunk.
Az adakozásunk ennek a lelkületnek a megnyilvánulása. Mennyit és hogyan adjunk? Két kifejezést szeretnék elétek tárni megfontolásra akkor, amikor a 2009-es évre vonatkozó felajánlásokon gondolkoztok és imádkoztok: áldozat és kockázat. Ezt jelenti nem a megmaradó feleslegből adunk, hanem a hiányból, a szükségből szánunk oda. Abból, ami nincs. De hát most sem jövök ki, mi lenne, ha még havonta Isten ügyére is adnék? Isten látja, hogy semmi extra luxus nincs az életemben, mégsem marad semmi. Hogyan tudnék ebből az ő ügyére felajánlani?
Egyetlen módon. Csak úgy, mint az özvegyasszony. De lásd meg, hogy a mai helyzetben az adakozás, amely áldozatot és kockázatot hordoz magában, egyfajta lelkigyakorlat. Kifejezi Isten felé az elkötelezettségünket, az értékeinket, a bizalmunkat, a ráhagyatkozásunkat. Kifejezi, hogy mit tartunk értéknek, valamint azt is, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Kifejezi, hogy mennyire együtt hordozzuk a közös életünk anyagi terheit. Valamint segít ellenállnunk a gazdagság, a fogyasztás, a „még több” lelkületének, amely hódítása nyomában örök elégedetlenség, vágyálmok kergetése, egyre feljebb srófolt igények kielégítése áll.
Illés korában komoly gazdasági válság volt. „A lisztesfazék (azonban) nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint…” Bízzunk hát benne ma is! ÁMEN!

A ma olvasott részben Jeremiás próféta életének általunk ismert utolsó fejezetéhez jutottunk. Sokatmondó az a tény, hogy Jeremiás könyvéből – valamint más bibliai dokumentumból – nem tudjuk meg, hogyan fejeződött be a próféta élete. Csak feltételezhetjük, hogy Egyiptomban, „a hamis istenek és megszegett ígéretek földjén” (Kidner, 118) érte a halál, egy olyan országban, ahová erőszakkal hurcolták el. Hogyan áll előttünk a próféta életének végén? Hogyan viszonyul az Úrhoz és a küldetéshez akkor, amikor az általa meghirdetett teljes összeomlás bekövetkezett, Jeruzsálem romokban áll, a templomot a földdel tették egyenlővé, szent felszerelését a babiloniak elvitték, és a nép jelentős részét Babilonba hurcolták fogságba? Már az is sokat elmond Jeremiásról, hogy miután őt magát is vasra verve vitték Babilon felé, egyenesen Nebukadneccár császártól jött a parancs a menetet irányító Nebuzaradán testőrparancsnoknak, hogy Jeremiás prófétát szabadon kell bocsátani, és maga döntheti el, hogy Babilonba menjen, ahol nyilvánvalóan gondoskodtak volna róla, vagy pedig visszatér az elpusztult városba. Jeremiás az utóbbit választotta a kényelmes babiloni nyugdíjas évek helyett.
„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid. 13.7) – hangzott a tanács az első keresztény közösségekben. Nem csak az minősít egy vezetőt, hogy mit tett életében, de különösen az, hogy hogyan fejezte azt be. Az utolsó évek, az utolsó tettek megkoronázhatják vagy hiteltelenné tehetik az előző évek munkáját az Ige szolgálatában. Ezért ma azt vizsgáljuk meg, hogyan viszonyult Jeremiás elhívásához, az Úrhoz, az ő Igéjéhez életének utolsó szakaszában. Mindezt pedig annak fényében látjuk, hogy hogyan viszonyultak az Igéhez a Jeruzsálemben maradt kevesek. A kérdést így foglalhatjuk össze, és tehetjük fel a magunk számára is: Ki hűséges az Igéhez?
I. A vezetők és az Ige: a hűség pillanatnyi szándéka
Jeruzsálemben kritikus a helyzet. Nebukadneccár Gedalját tette meg helytartónak, Júda irányítójának. Azokhoz, akiket még arra sem tartottak méltónak, hogy fogságba vigyék Babilonba, csatlakoztak azok, akik visszatértek a környező országokból, ahová korábban menekültek. Gedaljá ezekkel a szétszóratásból összegyűltekkel, valamint a maroknyi maradékkal kezdte megszervezni az életet Júdában. Azonban hamarosan meggyilkolta Gedalját Jismáél, egy királyi származású vezető, aki ellen pedig a Gedaljához hű Jóhánán kelt fel. Jóhánán elűzte Jismáélt, de mindezen polgárháborús állapotok közepette távol sem maradt meg az hit és erő, amellyel Gedaljá elkezdte megszervezni az összeomlás utáni életet. Ezekben a véres és bizonytalan napokban a hatalomra került Jóhánán és társai legfőbb félelme az volt, hogy Babilon megbosszulja az általa kinevezett helytartó meggyilkolását, és ha még maradt valami, azt is elpusztítja. Félelmükben, rettegésükben úgy döntöttek, hogy Egyiptomba mennek. Egyiptomba, ahol nincs háború, nincsenek romok, nincs éhínség, nincs fogság, ahol újat kezdhetnek biztos körülmények között. Egyiptom kiszámítható, Jeruzsálem bizonytalan. Egyiptomban rend van, Jeruzsálemben káosz. Jeruzsálemben ki vannak szolgáltatva Babilonnak, Egyiptomban szabadok.
Ugyanakkor a bizonytalanságban eszükbe jut Jeremiás próféta, és megkeresik őt, nem csak a haderő vezérei, hanem az egész nép. „Jusson eléd könyörgésünk, és imádkozz Istenedhez, az Úrhoz értünk, és ezért az egész maradékért.  … Mondja meg nekünk Istened, az Úr, hogy milyen úton kell járnunk, és mit kel tennünk.” Vajon mi áll ennek a kérésnek a hátterében? Talán csak színjáték az egész, hiszen úgyis eldöntötték, hogy mit fognak tenni? Úgy gondolom, nem. Jeremiás hiteles ember lett számukra. Ha korábban azzal vádolták, hogy megőrült, amikor a babiloni pusztulással fenyegetett, most már világos, hogy igaza volt. Ha voltak próféták, akik őt vádolták azzal, hogy hamis próféta, most már bizonyos, hogy Jeremiást valóban az Úr küldte. Ha egyesek szerint pro-babiloni áruló volt, azzal, hogy visszatért Júdába, bizonyította, hogy igazi hazafi. Jeremiás ázsiója megnövekedett, és ezért eljönnek hozzá Jóhánán, a vezetők, és az egész nép, hogy megkérdezzék, mi az Úr akarata. Hűségesek akarnak lenni az Igéhez, Isten szavához.
És bár bizonyos távolságtartás van a szavaikban, hiszen úgy fogalmaznak: imádkozz Istenedhez, az Úrhoz (kétszer is), nem kell kételkednünk a szándékaikban. Annyira elkötelezettek, hogy amikor a próféta kész imádkozni – ahogyan ő fogalmaz - „Istenetekhez, az Úrhoz”, még esküt is tesznek: „Az Úr legyen ellenünk hű és igaz tanú, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan üzeni általad Istened, az Úr. Akár jó, akár rossz, hallgatni fogunk Istenünknek, az Úrnak a szavára…” Formális ígéretet tesz a nép Jeremiás, az Úr közvetítője előtt. Esküvel megpecsételt ígéret hangzik el arra nézve, hogy hűségesek lesznek az Igéhez, azt teszik, amit az Úr mond. Arra kötelezik el magukat ünnepélyesen és nyilvánosan, hogy akár tetszik nekik az Úr szava, akár nem, engedelmeskednek az Úrnak. Ennek az ígéretnek párhuzamai Izráel történetének legkomolyabb eseményeihez kapcsolódnak (Ex. 24.3,7; Józs. 24.21, 24; 1Sám. 7.4,6,8.). Feltétlen odaadást és hűséget fogadnak, és nem cinizmus, nem megjátszás ez. Abban a pillanatban, amikor ott állnak a próféta előtt, akit olyan egyértelműen vezetett Isten, komolyan gondolják mindezt. Igen, Egyiptomba akarnak menni, vágyják végre a biztonságot, a kiszámíthatóságot, maguk mögött hagynák a romokat, a véres eseményekhez kötődő helyszíneket, a fájdalmas emlékeket. Ugyanakkor készek az Úr akaratát keresni, és bármi legyen is az, annak engedelmeskedni. Ott és akkor komolyan gondolják esküvel megerősített ígéretüket: „Az Úr legyen ellenünk hű és igaz tanú, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan üzeni általad Istened, az Úr.”
Tíz nap telt el, és újra ott állnak a próféta előtt Jóhánán, a haderő további vezérei, valamint a nép kicsinyei és nagyjai. „Így szól az Úr, Izráel Istene, akihez küldtetek engem, hogy terjesszem eléje könyörgéseteket: Ha itt maradtok ebben az országban, akkor építelek, és nem rombollak le, elültetlek, és nem gyomlállak ki benneteket, mert megbántam, hogy veszedelmet zúdítottam rátok. Ne féljetek Babilónia királyától ... De ha az a szándékotok, hogy nem maradtok ebben az országban, és nem hallgattok Isteneteknek, az Úrnak a szavára … ha ti Egyiptomba szándékoztok menni … akkor utolér benneteket Egyiptomban a fegyver, amelytől féltek, és nyomon követ Egyiptomba az éhínség is, ami miatt aggódtok, és ott haltok meg.” Tíz nap telt el, másfél hét azóta, hogy szívük teljes komolyságával azt mondták, megtesszük, amit az Úr mond. És tíz nappal később, amikor azt hallják, ami nem tetszik nekik, csak annyit mondanak Jeremiásnak: „Hazugságot beszélsz! Nem üzente tőled Istenünk, az Úr, hogy nem menjünk Egyiptomba … Báruk, Nérijjá fia izgat téged ellenünk, hogy a káldeusok kezébe juttasson bennünket…” Szívük vágya mégis csak felülkerekedik engedelmességükön, a kiszámítható és biztos iránti vágy legyőzi a hit látszólagos bizonytalanságában élt élet alternatíváját. A hűség pillanatnyi szándékán – ami egy csodálatos, lelkesült, önfeledt pillanat volt – túllépve Jóhánán és Júda maradéka Egyiptomba menekült, magukkal hurcolva Jeremiás prófétát.
II. Jeremiás és az Ige: a próféta örök hűsége
Vizsgáljuk meg az eseményeket Jeremiás szemszögéből! Mit jelent az Igéhez való hűség az ő életében?
Jeremiás ugyanabban a válsághelyzetben él, mint a nép maradéka. A romok, a Gedáljához köthető kezdeti piciny kibontakozást követő véres események, a bizonytalanság ugyanúgy meghatározza őt is, mint a többieket. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Jeremiás maga választotta ezt a helyzetet, a néppel való együtt szenvedést.
Az összeomlás óta a próféta „csendben van”. Gedaljá kinevezése óta nem szólalt meg nyilvánosan, de az őt követő véres események közepette sem hirdette az Úr Igéjét. Azután egyszer csak ott áll előtte Jóhánán, a nép vezetője, társai, valamint az egész nép: „Jusson eléd könyörgésünk, és imádkozz Istenedhez, az Úrhoz értünk, és ezért az egész maradékért.  … Mondja meg nekünk Istened, az Úr, hogy milyen úton kell járnunk, és mit kel tennünk.” Talán Jeremiás most először úgy érzi, megváltozott a helyzet. Eddig mindig csak ítéletet kellett hirdetnie, amiért jobb esetben csak gúny, rosszabb esetben üldözés, megverés, börtön járt. Nem kérték ki tőle az Úr szavát, de szólnia kellett, még akkor is, ha ő már rég feladta volna a prófétai hivatást. De most itt áll előtte az egész nép, és könyörögnek, hogy imádkozzon értük. Talán most végre olyan próféta lehet, aki azt éli meg, hogy népe hallgat Ura szavára. Talán most vége a rombolásnak, a pusztulásnak, az irtásnak, és végre részese lehet az építésnek, a plántálásnak. Ó, mennyire szeretné, ha az Úr akarata irányítaná az eseményeket, ha mindenki hűséges lenne az Igéhez, ha épülnének a romok.
Jeremiás visszavonul imádkozni. Nem mondja azonnal, mi az Úr üzenete, mert nem saját szívét és álmait kívánja hirdetni. Várja az Urat, várja az Igét, míg végül a tízedik napon szól hozzá az Úr Igéje. Amint az Ige kibomlik benne, Jeremiás tudja, hogy baj van. Látja, hogy az Úr irgalmas, és irgalmassá teszi Babilont, de azt is látja, hogy Jóhánán és a nép fogadkozása, fellelkesültsége csak szalmaláng volt. És ezért azt kell mondania: „Becsaptátok magatokat, amikor engem Istenetekhez, az Úrhoz küldtetek … Meg is mondtam ma nektek (amit az Úr üzen), de nem hallgattatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára semmiben, amit üzent nektek. Ezért tudjátok meg, hogy fegyver, éhínség és dögvész miatt haltok meg azon a helyen, ahová menni akartok…” Újra az ítélet egy újra engedetlen népnek, akik a maguk feje után mennek, és megvetik az Úr szavát. Majd miután azt hallja Jeremiás, hogy hazugságot beszél, és nem üzente Isten ezeket a szavakat, a kevély és keményszívű társaság magával hurcolja Egyiptomba.
A próféta élete végén felcsillan a remény, majd minden odalesz. A lázadókkal megy a pusztulás földjére. Jeremiás élete végén hűséges az Igéhez, ugyanakkor meghurcolt, meghazudtolt, megalázott és megvetett. Ez az utolsó kép: az Igét hirdeti egy olyan közösségnek, amely megveti az Igét, és Jeremiást akarata ellenére egy olyan országba viszik, amiről Isten azt mondta, ne menjenek oda, mert pusztulás vár rájuk.
III. Mi és az Ige: pillanatnyi lelkesültség vagy örök hűség?
A nép maradéka és a próféta eltérő viszonya az Igéhez felteszi nekünk a kérdést: mi hogyan viszonyulunk Istenhez, Isten szavához? A nép maradéka, élükön Jóhánánnal, igazi mai emberek. Addig mennek együtt az Igével, ameddig az nem mond ellent saját elképzeléseiknek, vélt vagy valós érdekeiknek. Végső soron önmaguk önmaguk által felismert, önmaguk által megértett érdeke áll a középpontban, és nem Isten Igéje. Isten akarata egy opció, amelyet érdemes megkérdezni, érdemes számításba venni, hogy azután – megfelelő mérlegelés után – döntsenek róla. Ezzel szöges ellentétben áll, amit mondanak: akár jót, akár rosszat mond az Úr, megtesszük. Ebben az esetben az Ige áll a középpontban, és minden Istennek rendeltetik alá.
Hányszor és hányszor jár át bennünket a fellelkesültség tüze, amikor egészen komolyan, teljes odaadással mondjuk: Uram, a tiéd vagyok, és alárendelem magam a te akaratodnak, a te igazságodnak, a te szavadnak, a te Igédnek. És eltelik tíz nap, akár csak tíz nap (akár kevesebb), és amikor Isten Igéje összeütközésbe kerül azzal, amit mi magunknak jobbnak gondolunk, azt mondjuk, hazugság. Nem ezt mondja az Úr Igéje, nem így kell érteni, nem várhatja ezt tőlem az Úr, nyilvánvaló bolondság. Az egyik pillanatban teljes szívből mondjuk, megteszem Uram, bármit is kérj, a másikban pedig készek a kifogásaink, a magyarázataink, az ellenvetéseink. Igazán veszélyes ez akkor, ha még tudatában sem vagyunk annak, ami velünk történik.
Ezen az úton, az Ige megvetése, és a látszólagos biztonság és könnyű élet útján Jóhánán és társai a pusztulásba tartanak. Egyiptom a Szentírásban jelképes üzenet: az a hely, ahonnan Isten kiszabadította az ő népét, megváltotta őket a rabszolgaságból, és ahová ez a hitetlen és elégedetlen nép újra és újra visszakívánkozott. Júda maradéka ott keresi a menekülést, ahonnan az Úr kimenekítette őket. Ott keresik a szabadságot, ahol rabszolgák voltak. És nem ugyanez történik velünk is, amikor Isten Igéjét elhagyva vélünk szabadságot, beteljesedést, bőséget, boldogságot nyerni: visszatérünk oda, ahonnan Jézus Krisztus megváltott bennünket. Megspóroljuk a hitben élt élet bizonytalanságát, kétségeit, a láthatatlan Úrra való támaszkodást, a feltétlen bizalmat, és fellélegezve, hogy biztonságba kerültünk, mert nem kell már a láthatatlanban, az Igében hinni, visszasétálunk a rabszolgaságba. A pillanatnyi fellelkesült hűség emberei örökkévaló rabságban végzik.
Jeremiás ugyanakkor a mindvégig kitartó hűség embere. És éppen ezért kellemetlen, ahogyan ennek a történetnek nincsen vége. Jeremiás hűséges mindvégig, és megalázottságban elhurcoltatik. Nincs Jeremiás történetének egy felemelő befejezése, amely azt mondatná ma velünk, hogy megérte a prófétának mindvégig hűségesnek lenni az Igéhez. Nincs Jeremiás történetében egy olyan zárás, amely azt mondatná velünk, hogy megéri hitben élni, és nem a biztonságra játszani minden körülmények között. Semmi nem bizonyítja, hogy a végén sikeres lett, és ezért ha mi is engedelmesek vagyunk, a végén sikeresek leszünk. Még csak azt sem olvashatjuk ki, hogy Jeremiás sikertelen lett, és ezért nem éri meg Istennek engedelmeskedni. A történet abbamarad, kicsit logikátlanul talán, de mindenképpen nem várt módon. Nem ezt várjuk, mert a hősök regény- és mozitörténetei nem ilyenek. Az élet azonban igen gyakran ilyen.
Az elhívás nem bizonyosságra, nem önmagunk biztonságának, boldogságának, céljainak garantálására, hanem követésre szól. Erre hívta el Isten Jeremiást ifjú korában, és ebben állt meg a próféta vénségében is. Az elhívás követésre, az Igének való feltétlen hűségre, Jézus Krisztus iránti, szeretettel és hálával teljes odaadásra szól.
Jézus ezt mondta Péternek: „Bizony, bizony mondom néked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és odamentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. … Kövess engem!” És Péter és János tudta, hogy az elhívás Péter számára az, hogy élete végén halálával dicsőítse meg az Urat. Hűségesen az Igéhez, és ugyanakkor megalázva. De Péter, még itt is, olyan, mint mi; tudni szeretné a történet végét a másik (János) életében: „Uram, hát vele mi lesz?” De a történet vége Jézusnál marad elrejtve: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!”
„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Egyszer majd a mi életünk vége is eljön. Látni és figyelni fogják. Boldogok vagyunk, ha nem a pillanatnyi lelkesedések, hanem az Igének való hűség emberének bizonyulunk azon a napon. ÁMEN!
Lovas András

Hiány. Költségvetési hiány… szeretethiány… pénzhiány… boldogsághiány… egy jóbarát hiánya…. egy szeretett személy hiánya… alváshiány… gondolathiány… a remény hiánya… az egészség hiánya… szerelemhiány… törődéshiány… békességhiány… érzelemhiány… Istenhiány… Hiány.
Valami alapvetően hiányzik, hiszen valami mindig hiányzik. Az élet nagyon ritkán teljes. Akkor is csak egy-egy pillanatig. A másodperc töredékéig, amikor elértünk valamit, amire régen vágytunk. Néhány percig, esetleg óráig, amikor a meghittség ajándéka megadatott nekünk, amikor egy-egy pillanatra átélünk valamiféle teljességet. De már ott és akkor jelen van a félelem, a szorongás: mi lesz, ha nem lesz? Már ott megszólal a hang: de valami mégis hiányzik. Még ma reggel is hiányzik, még Karácsony reggelén is bennünk kísért.
Megtanulunk a hiánnyal élni. Együttélünk vele úgy, hogy tagadjuk. Fejünkkel azt mondjuk, nincs hiányunk, nem veszünk róla tudomást. Akaratunk erős, mozgósítjuk a hiány, a fájdalom, az üresség elnyomására, de néha mégis az utóbbi győz. Felülkerekedik, és egyszer csak minden értelmetlennek, feleslegesnek, szürkének tűnik. Egyedül érzed magad, pedig nem vagy egyedül, de mégis, mintha mindenki fényévekre lenne tőled. Nem értenek meg, nem osztják érzéseid, és nem érzel mást, mint valami megfoghatatlan, néven nevezhetetlen, ugyanakkor kíméletlenül valóságos hiányt. De együtt kell élni a hiánnyal, akárhogyan is mar belülről. Ha nem megy elnémítása erős akarattal, találunk más pótszert. Pótszert, ami oldja a hiány feletti szenvedést. Mámort ad a hatalom, tompítja a fájdalmat az alkohol, a drog. Gyors és olcsó felejtést ígérnek futó kalandok, titkolt együttlétek. A folyamat vége persze az, hogy nem mi győztük le a hiányt, hanem a hiány vert rabszíjra bennünket. A bennünk lévő hiány magába szippantotta a függőséget, a hazugságot, az erőszakot, a paráznaságot. Azt hittük, hogy megszelídíthetjük a hiányt, tompíthatjuk, felülkerekedhetünk rajta, de végül ő hajtott bennünket uralma alá. És itt vagyunk, hiányok által mardosva, bűnök és szenvedélyek által megkötözve Karácsony reggelén. Leveszed-e az álarcot? Igazat adsz-e annak, aki eljött ebbe a világba? Beismered-e, hogy már régen nem te irányítod a dolgokat, hanem azok téged? Van-e valahol teljesség? Lehetőséget adsz-e mindezzel Jézus Krisztusnak, megváltódnak és szabadítódnak?
I. Hol van a teljesség?
A karácsonyi evangéliumot János evangélista nem a történeti események elbeszélésével adja elénk. Bár tud róla, nem beszél Józsefről és Máriáról, Mária a jegyesét váratlanul ért terhességéről, az angyal Józsefhez címzett üzenetéről, az utolsó napokban való kényszerű utazásról Betlehembe, a gyermek születéséről az istállóban, az angyalok és a pásztorok szerepéről Isten nagy tettében. János nem az eseményeket írja le, hanem annak jelentésére, emberi szemmel láthatatlan valóságára hívja fel figyelmet. A jól ismert történet lényegét így fogalmazza meg: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Az Ige, aki Isten maga, aki nélkül semmi sem lett, ami létrejött, aki magában hordozza az életet és a világosságot – ő lett testté, ő lett emberré a Názáreti Jézus Krisztusban. Aki mindenek teremtésénél jelen volt, aki az életet és a világosságot hordozza, az a teljesség. Ő lakozott köztünk, és mi láttuk az ő dicsőségét, írja János, aki ismerte Jézust. A dicsőség Isten önleleplezésének, önkijelentésének a látható megnyilvánulása az Ószövetségben (2Móz. 33-34). Amikor János azt mondja, hogy láttuk az ő dicsőségét, azt vallja meg, hogy Jézusban maga Isten jött el ebbe a világba. Ez az isteni dicsőség, ez az isteni természet, ez az isteni valóság itt a földön – ez a teljesség, amely itt lakozott közöttünk, mondja János.
Az apostol két másik kifejezést is használ, hogy ezt a teljességet, ami Jézusban eljött, kibontsa és közel hozza a számunkra: „telve kegyelemmel és igazsággal.” Jézus a teljességet hordozta, a kegyelem és az igazság teljességét. Mit mond el az igazi, valóságos, isteni teljességről ez a két kifejezés? Hogyan tartozik Isten lényéhez a kegyelem és az igazság teljessége?
A kegyelem Isten hozzánk vezető útjának fényében értendő. Az a szeretet irántunk, amit mi nem igényelhetünk, ami az embernek nem jár, ami nem magától értetődő. Az egész bibliai kijelentés fényében azt kell mondanunk, hogy az ember a maga istentelenségében Isten ellensége lett. Az egész emberi történelem fényében azt kell mondanunk, hogy az ember semmit sem érdemel Istentől, hiszen újra és újra az erőszakot, a gyűlöletet, az önzést választotta – mind globális, mind egyéni szinten. Az Úr irántunk való szeretete, amellyel ez ellenséges világhoz fordul, kegyelem. A mi elveszettségünket, és minden tapasztalt hiányunk végső okát így fogalmazza meg a Biblia: „Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm. 3.23)Valami alapvető hiányzik minden emberből, és ez nem más, mint Isten szeretetének és igazságának a visszatükrözése. Isten dicsősége rajtunk az lenne, ha a szeretet és igazság rabjai lennénk – más lenne a világ. De ennek híjával vagyunk, ez a dicsőség nincs meg bennünk, mert vétkeztünk. És Isten válasza: kegyelem. Ami nincs, azt nem számon kérem, hanem megadom, rátok ruházom, mondja. Ez a kegyelem. A hiányt, amit lényed legmélyén ismersz, én szeretetemmel betöltöm. Ez a kegyelem. A bűnt, ami tőlem elválaszt, ami bemocskolt, és ami hatalmába kerített, én megbocsátom és eltörlöm. Ez a kegyelem. Ez a kegyelem, amelynek teljességét láttuk a testté lett Igében, a Názáreti Jézus Krisztusban, mondja János.
Ugyanakkor a kegyelemmel együtt jár az igazság is, annyira, hogy ahol nincs igazság, ott nem beszélhetünk kegyelemről. Jézus teljességében egyszerre van jelen a kegyelem és az igazság. Ha nincs igazság, nincs igazságtól való eltérés, hiszen nincs mitől eltérni. Ha nincs igazságtól való eltérés, nincs bűn. Ha nincs bűn, nincs egyetemes hiány (Isten dicsőségének hiánya), nincs szükség bocsánatra és szabadulásra, és hiszen minden úgy jó, ahogy van. Ha minden úgy jó, ahogy van, akkor miért tapasztaljuk mégis a hiány kínzó érzését, és a kíméletlen szövetségeseinek jelenlétét? János szerint a karácsonyi örömhír minden embernek, aki hiányban és rabságban él az, hogy bár létezik a hiány, létezik a teljesség is, és ez a teljesség megjelent Jézus Krisztusban, aki telve van kegyelemmel és igazsággal. Hogyan érkezik el ez a teljesség hozzánk?
II. Hogyan kerülünk kapcsolatba a teljességgel?
János válasza így hangzik: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” János apostol saját tapasztalatáról beszél, de mégsem kizárólag csak róla van szó, hanem egy közösségről. Azok közösségéről, akikről úgy írt, hogy mi „láttuk az ő dicsőségét.”
„Az ő teljességéből kaptunk…” Először hadd hangsúlyozzam ezt a szót: kaptunk. Mennyire egyszerű, és egyszerűségében mennyire szép. Egy egészen mindennapi esemény: kaptunk. Nem vettünk, nem vásároltunk, nem kértünk, nem megszereztünk, nem kicsikartunk, nem behajtottunk, nem beváltottunk, nem kikönyörögtünk, nem loptunk… egyszerűen csak kaptunk. Nincs benne semmi erőszak, semmi furfangosság, semmi kereskedelem, semmi önsanyargatás. Mert János közössége nem a gazdagok, nem az élelmesek, nem a mindenki másnál jobbak, nem a kiváltságosak, nem a másokat megelőzők, nem szuperhívők közössége. Azok közössége, akik egy szívvel egy lélekkel együtt el tudják mondani a testté lett Igéről, a Názáreti Jézus Krisztusról, hogy mi tőle kaptunk. Gazdagabbak lettünk valamivel, amit nekünk ajándékozott.
Az ő teljességéből kaptunk. Nem teljességét kaptuk meg, hiszen egész isteni lénye, dicsősége hogyan is lehetne a miénk? De isteni teljességéből kaptunk. És az, amit belőle megkaptunk, pótolja alapvető hiányainkat. Az isteni teljességből kapni, a Názáreti Jézus Krisztus kegyelmében és igazságában részesülni, lehet-e valami ennél több? Egy szem morzsája az isteni teljességnek nem elégíti-e meg hiányos, szomjazó, éhező, vágyódó szívünk? Jézus közelségének, szeretetének, elfogadásának tapasztalása nem emel-e fel oly sok más hiányon, és nem töri-e meg függőségnek, megkötözöttségnek, bűnnek hatalmát? Igenis felemel, igenis megtöri a függőség hatalmát, igenis megtöri az eltitkolt bűnök megkötöző erejét. Annyira így van ez, hogy ma, Istennek hála, bizonyságot tehetünk arról, hogy gyülekezetünkben a mögöttünk lévő évben is számosan megtapasztalták ez evangéliumnak ezt a nagy csodáját. Kaptak abból a teljességből, amely Jézus Krisztusban jött el ebbe a világba, és újat kezdtek. Függőségben élők, kötözöttségekkel viaskodók, hosszú ideje hordozott titkolt bűnük megnyomorító terhe alatt senyvedők ismerték fel és élték át Jézus Krisztus szabadítását. Ma, Jánossal és János közösségével együtt mi is elmondhatjuk, az ő teljességéből kaptunk, és ezért hiányaink többé nem uralkodnak rajtunk.
Az örömhír azonban még ennél is többről szól: „Az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” A kifejezést, „kegyelmet kegyelemre” többféleképpen is értelmezhetjük. Lényege azonban a gazdagság, a túláradó kegyelem. Az egyik kegyelmet követi a másik kegyelem, a másikat a harmadik, a harmadikat a következő, és így tovább. Valahogy úgy, ahogyan a tengerparton egyik hullámot követi a másik, majd a harmadik... A kegyelem, amit Jézus Krisztus teljességéből vettünk, mondja János, folyamatosan és hullámokban érkezik azóta, hogy bekapcsolódtunk. A kegyelemnek egy láncreakciója indult el, amelyben a kegyelem egyik megnyilvánulása teret ad a kegyelem következő megnyilvánulásának. Amióta az Ige testté lett, amióta János és társai bizonyságot tettek arról, hogy látták az ő dicsőségét telve kegyelemmel és igazsággal, amióta kaptak ebből a teljeségből, ez a láncreakció tart, a kegyelem hullámai folyamatosan érkeznek, és egyre nagyobb területet érnek el.
Mindannyiunk tapasztalata ez, akik életünk egy pontján elfogadtuk az ajándékot, amit Jézus Krisztustól kaptunk. Beáradt a kegyelem először – majd pedig vége lett ennek? Vagy minden ugyanúgy maradt, mint amikor először fogadtad el teljességéből a kegyelmet? Biztos, hogy nem. Szemünk előtt bontakozik ki, ahogy egyének életében a kegyelem újabb és újabb hullámai érkeznek el. Amikor azt látjuk, hogy az Úr elkezdi a szabadulásnak és a gyógyulásnak a munkáját annak az életében, aki elfogadja Jézus Krisztust. Telnek-múlnak az évek, és egyszer csak olyan hiányok jelennek meg, vagy inkább bukkannak fel, amelyekről nem is gondoljuk, hogy velünk vannak. Amikor megjelennek, Jézus Krisztus kegyelme és igazsága újra elégségesnek bizonyul arra, hogy ezek a hiányok ne kezdjenek el uralkodni rajtunk. A kegyelem és gyógyulás egy újabb hulláma, a teljesség egy újabb morzsája érkezik el a Szentlélek által a szívünkbe.
Megtapasztaljuk a kegyelmet kegyelemre nagy csodáját akkor is, amikor újra vétkeztünk, amikor elestünk valamiben, amiből már az Úrhoz fordultunk, és amiből szabadulást kaptunk. Vannak, akik azért nem mernek hiányukkal és ahhoz tartozó megkötözöttségükkel Jézushoz fordulni, mert nem tudják elképzelni, hogy valóban szabadok lesznek. Attól félnek, hogy mi történik, ha elfogadják Jézust, és visszaesnek. Annyira félnek ettől, hogy inkább nem nyitják meg szívüket a Jézusban jelenlévő teljességnek. János szavai erre nézve is igazak: kegyelmet kapunk kegyelemre. Ha elestünk, van új lehetőség, van új kezdet, nem merült ki az ő teljessége.
Azután, ha életed egyik területén átélted a szabadulást, fel fogod ismerni, hogy ez a kegyelem hogyan gyűrűzik tovább életed más területeire. Fokozatosan, de határozottan elkezd megváltozni a gondolkodásmódod, az értékeid, az érzéseid, a magatartásod. Lehet, hogy egyetlen jól körülírható hiány hajt Jézushoz, de majd azt ismered fel, hogy életed más területei is átalakulnak.
Talán mondani sem kell, hogy ez a kegyelem, amely elér hozzád, rajtad keresztül elér másokhoz. Hatással lesz a házastársadra, a gyermekeidre, a szüleidre, a barátaidra, a kollégáidra. A kegyelem hullámai továbbáradnak rajtad, és így lesz még inkább valósággá, hogy az ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemre. És így hat ki a gyülekezetre, egyre több közösségre, és az egész országra. Bárcsak szívedbe írná a Szentlélek ezen a Karácsonyon azt az álmot, azt a látást, hogy ha az ő teljességéből veszünk kegyelmet kegyelemre, akkor ez a teljesség egyre jobban terjed, egyre többeket elér, és így egyre többen fogják dicsőíteni az egyszülött Istent, aki testté lett, aki közöttünk lakozott, és aki kijelentette az Atyát.
János így vall: „Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” Valamennyien. Körbenézek most, karácsony reggelén, körbenézünk magunkon, hiányokkal küszködő, terheket hordozó, kötözöttségekkel birkózó embereken. És megkérdezem: Mi valamennyien kaptunk kegyelmet? Mi valamennyien merítettünk teljességéből? Mi valamennyien ismerjük a kegyelem gyógyító és felszabadító hullámait? Mi valamennyien Úrnak valljuk Jézus Krisztust?
Isten legyen kegyelmes hozzánk, hogy így legyen. Hogy senki ne éljen hiányban – amikor a teljesség elérhető. Hogy senki ne haljon éhen koldusként – a bőséges élelem mellett. Hogy idén karácsonykor ne a hiányt próbáljuk elnyomni, elfelejteni ideig-óráig, hanem megkóstolhassuk és örvendezhessünk Jézus Krisztus teljességében. ÁMEN!
Lovas András

Jeremiást fiatal korában szólította meg és hívta el az Úr. A következő szavakkal jelentette be rá Isten igényét: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer. 1.5) Ennek az Igének, az elhívás nagy és súlyos üzenetének dimenziói sokszorosan meghaladják ennek a júdai ifjúnak az életét. Isten már akkor ismerte, és akkor döntött felőle, mielőtt még megformálta volna az anyaméhben. Már akkor elválasztotta a magáénak, amikor Jeremiásnak ebbe semmi beleszólása nem lehetett. A másik dimenzió, ahol az elhívó szó messze túlmutat Jeremiáson, az általa hirdetendő üzenet horizontja: népek prófétájává tettelek. Nem pusztán Isten népére, Júdára nézve kell az Úr üzenetét képviselnie, hanem a népek előtt kell szólnia. E kis nép szülötte a hatalmas Egyiptomról, a félelmetes Babilonról, és még számos nemzetről jelenti ki Istentől való felhatalmazással Isten akaratát és tervét. Az Ige, amelyet szólnia kell, nemcsak Júda történelmét formálja, hanem a korabeli nemzetközi politikai helyzetre is hatással van. Jeremiás próféta könyvében hat teljes fejezetben gyűjtötték össze a népekről szóló próféciákat. Ennek olvastuk ma egy szakaszát, de kitekintést teszünk az egész nagy egységre. Hogyan van jelen Isten Igéje a népek között? Mit jelent számunkra ma Jeremiás „nemzetközi szolgálata?” Miben bátorít, miben hív új és nagyobb látásra és ezen keresztül odaadásra bennünket advent idején az „Ige a népek között?”
I. Istennek kimunkált üzenete van a népekről
Jeremiás próféta könyvének 52 fejezetéből 7 fejezet a népekről szól. Ebben a szakaszban a próféta, aki feltehetően soha nem mozdult ki szűkebb hazájából (nem számolva a könyv végén olvasható elhurcolását Egyiptomba, Jer. 43), 10 nemzetről hirdeti meg Isten üzenetét, tervét, akaratát. Ebből a tíz nemzetből a legnyugatabbra eső Egyiptom 2400 kilométerre fekszik a legkeletebben található Élámtól. Északon Damaszkusz, délen pedig Edóm határolja a tíz nemzet együttes területét, amely kb. 1200000km2, valamivel nagyobb, mint Európa területe. Feltűnő még, hogy Jeremiás micsoda földrajzi, történelmi és politikai ismeretekkel bírt mind a tíz nemzetre nézve. Próféciái nem általános beszédek az idegen népekről, hanem részletes ismeretekre támaszkodó, aktuális üzenetek pontosan kidolgozott formában, művészien megfogalmazva. Jeremiás valóban népek prófétája, aki önmagának legjavát állítja az Ige szolgálatába akkor is, amikor nem kizárólag saját népéről, saját helyzetéről van szó. A Babilonnak címzett üzenetet Szeráján, Báruk testvérén keresztül eljuttatta az országba, és elrendelte a felolvasását is. Arról nem tudunk, hogy a többi nemzetnek szóló próféciát hogyan sikerült – sikerült-e egyáltalán? - eljuttatnia nekik. Jeremiásnak ebből a szolgálatából, elkötelezettségéből, odaszánásából egyértelműen visszatükröződik az a hitvallás, hogy az Úr nemcsak Izráel Istene, de minden népnek és nemzetnek Ura.
Ez az a hitvallás, ami át- meg átszövi a Bibliát, annak kezdetétől végéig. Éppen ezért a keresztény hit mindig Isten a népekkel való munkálkodásának, terveinek a távlatában él. Annak a hitnek, amely a Szentlélek és Ige által megszületett bennünk, amely által azt valljuk, hogy Jézus Krisztus Úr, nem az én és a te életed a végcélja, a végső fókusza. Ez a hit személyes és egyéni kell hogy legyen, olyan hit, amely valóságosan a miénk, amely megtusakodott és megharcolt, és amely egészen valóságosan és gyakorlati módon befolyásolja a mindennapjainkat, és életünknek minden területét. Köze van a kapcsolatainkhoz, a pénzünkhöz, a szexualitásunkhoz, a belső boldogság- vagy elégedettség érzéshez, ahhoz a meggyőződéshez, hogy az életünk nem üres, nem hiábavaló és nem céltalan. Köze van a nyomorúságainkhoz, reménytelenségeinkhez, szavakba nem is önthető érzéseinkhez, történéseinkhez. És mégis, ugyanakkor, ez az egészen személyes, egészen egyéni hit nem pusztán a te lelki üdvösséged kérdése, még csak nem is kizárólag a családod formálódásának a kérdése, hiszen összeköt azzal, ahogy a mi Urunk munkája, terve kibontakozik a világtörténelem során, ahogyan akarata megvalósul a világtörténelem eseményei között. Az Igének helye van, szerepe van a népek között.
Adventben készülünk karácsonyra. Karácsony, Jézus eljövetelének ünnepe, sokak számára a lelki béke, a harmónia, a szeretet, a család ünnepe. Mindezekkel együtt Jézus eljövetele, a Fiú testtélétele, inkább a személyes és lelki dimenzióhoz kötődik. Karácsony ünneplésének bensőségessége mintha elhomályosítaná azt, ahogy az Ige testtélétele a világtörténelem meghatározó eseményévé lesz. Augustus császár rendeletét használja fel az Úr, hogy Mária és József Betlehembe menjen, hiszen ott kell megszületnie a Messiásnak, az utolsó idők uralkodójának. És miközben Jézus szolgálata földrajzi értelemben nem nemzetközi, nem világpolitikai, szolgálatának távlatai azok. A tanítványokat arra küldi el, hogy menjenek el, és tegyenek tanítványokká minden népeket (Mt. 28. 19). A történelem végére mutató Jelenések könyvében pedig, amikor Jézus visszajövetelével Isten új eget és új földet teremt, nem pusztán egyének, hanem népek és nemzetek dicsőítik az Urat az Új Jeruzsálemben (Jel. 21.24,26). Az, hogy Jeremiás a népek prófétája, az, hogy az Ige megszólal a népek között, a teremtő és megváltó Isten személyéből, munkájából fakad: az ő horizontja az egész világ. És éppen ezért, amikor ma azt valljuk meg, hogy Jézus Krisztuséi vagyunk, arra a Jézusra tekintünk, aki eljött, aki az egész világért megfeszíttetett, aki feltámadt és mennybe ment, aki ma is uralkodik, és aki visszajön, hogy megítélje a népeket. Hitünk nem pusztán személyes és lelki, de ugyanakkor közösségi (politikai) és történeti.
Ez ma bátorítás és vigasztalás Isten népének a föld bármely pontján. Vigasztalás azoknak, akik elnyomó és keresztényeket üldöző hatalmak alatt élnek. Vigasztalás nekünk, akik úgy érezzük, joggal, hogy Magyarország egyre inkább a szétesés, a reménytelenség, a testi-lelki depresszió küszöbére sodródik. Vigasztalás, amikor a nyugati világ kényelmében és jólétében meggyengült és sokszor korrumpálódott egyházat látjuk, és benne önmagunkat… Hatalmas bizonyosság, hogy Jézus Krisztus uralkodik a népek felett, a világtörténelem eseményei felett. És mindez nemcsak vigasztalás, hanem nekünk is erőteljes felszólítás, mindannyiunkak szóló elhívás. Ha Jézus Krisztus uralkodik, ha az Ige ma is jelen van a népek között, akkor mi tudatosan legyünk részesei az Ige munkájának. Mert nem csak Jeremiások vagy Pál apostolok, Jusztin mártírok vagy Tertulliánusok, Clairvaux-i Bernátok vagy Loyolai Ignácok, Lutherek vagy Kálvinok, Sztárai Mihályok vagy Szegedi Kis Istvánok, Jonathan Edwards-ok vagy John Wesley-k, Harris próféták vagy Billy Graham-ek vannak, akiket Isten felhasznál a világ formálásában és kormányzásában, hanem az Igének elkötelezett emberek százmilliói is részesek ebben. Ezért az Ige a népek között arra hív ma bennünket, hogy szívünk felbátorodásával, minden pesszimizmust vagy sopánkodást magunk mögött hagyva, teljes erővel szánjuk magunkat oda az Igének a magunk környezetében, a világ ránk bízott részében!
II. Hogyan használja Isten a népeket saját szolgálatában?
A népek közötti próféciák bemutatják azt is, hogyan munkálja az Úr az ő céljait a nemzeteken keresztül. A 46-51 fejezetek két nagy részre oszthatók: az első részben Babilon Isten eszköze (46-49), a másodikban Isten ellensége (50-51). Isten a babiloni birodalom hatalma által megbüntette a népeket. Jeremiás ítéletet hirdet a népeknek, részletesen kifejtve a népek bűneit. Kegyetlenségük, bálványimádásuk, gőgös és felfuvalkodott magatartásuk, hazugságaik és hamisságaik miatt az Úr megítéli őket, és ebben Babilont használja eszközül. Így fogalmazza ezt meg a mai textusunk: „Aranyserleg volt Babilon az Úr kezében, megrészegítette az egész földet. Borából ittak a népek, ezért veszítették eszüket a népek.”A hosszú ítéletes szakaszok azonban számos esetben (46.26, 48.47, 49.6, 49.39) Isten ígéretével és a jövőbeli kegyelem és szabadulás meghirdetésével zárulnak.
Ez volt az az időszak, amikor Jeremiás saját népe, Júda ellen is így beszélt. Amikor Isten Igéje az volt, hogy Babilon Isten eszköze, és a júdaiaknak alá kell vetniük magukat a babiloni igának. Jeremiás ezen üzenet következtében áruló, idegenszívű, hazafiatlan volt a kortársai szemében. Hogyan lehetséges, hogy a próféta az ellenség oldalán áll saját népe érdekeivel szemben? De az Ige erre hívta, és nem volt mit tennie. Isten Igéjével együtt szemben állt saját népével. Babilon Isten eszköze volt az ítéletben, mert a nép nem tért meg. Hasonlóan fogalmaztak a reformátorok Magyarországon a XVI. században. A mohácsi vész után, egy minden szempontból megrendült és széthulló, három részre szakadt országban, azt az Igét szólták, amely szerint Isten a bűneiért büntette a magyar nemzetet. Ezzel az alapvető gondolattal együtt hirdették Jézus Krisztus evangéliumát, és így lett Magyarország a század végére jelentő részben protestánssá. A török Isten eszköze volt abban, ahogy megítélte a népet - hirdették a reformátorok - de ez az ítélet lehetőséget adott a megtérésre és az új életre. A jeremiási Ige arról, hogy Isten egyik nép által ítéli meg a másikat, részévé lett azon egyház születésének, aminek mi is a tagjai vagyunk.
Jeremiás, az Ige embere azonban nem egy pro-babiloni ideológus, aki arra használja prófétai elhívását, hogy bármit igazoljon. Jeremiás nem Babilonnak, mint Isten eszközének elkötelezett, hanem az Igéhez odakötözött ember. Nem egy politikai látásmód rabja, hanem az Úr Igéjének szolgája. Az Ige az Úrhoz köti, és nem földi hatalomhoz. Ezért amikor az Úr szól, meghirdeti mindazt, amit az 50-51. fejezetekben olvasunk, ti. hogy az Úr eszköze az Úr ellenségévé lett: „Megfizetek Babilonnak és Káldea minden lakójának azért a sok gonoszságért, amelyet a Sionon elkövettek szemetek láttára – így szól az Úr.” Ezzel együtt pedig eljön a szabadulás, a fogság vége, a helyreállítás időszaka a megbüntetett, megítélt, összetört Júdának: „Meneküljetek Babilonból, mentse mindenki az életét, ne vesszetek el az ő bűne miatt! Mert az Úr bosszúállásának ideje ez, megfizet neki tetteiért.”
Figyeljük meg azt is, hogy milyen módon érkezik el Babilon ítélete: „Hegyezzétek a nyilakat, készítsétek elő a pajzsokat! Fölindította az Úr a méd királyok lelkét, mert azt akarja, hogy feldúlják Babilont. Bizony, az Úr bosszúállása ez, bosszút áll templomáért.” Az Úr eszköze most a perzsa-méd birodalom lesz Babilonnal szemben…
A nemzetközi eseményeknek tehát, a keresztény ember számára, teológiai olvasata van. Isten felemeli a népeket, amelyek kegyetlenek és felfuvalkodottak lesznek, ezért később az Úr ledönti őket. Az Úr uralkodik. Az Úr uralkodik, amikor a Szovjetunió meggyengül és összeomlik, miközben az elnyomott kis népek örvendeznek a szabadságban. Az Úr uralkodik, amikor az Egyesült Államok marad az egyetlen szuperhatalom. Az Úr uralkodik, amikor ez a hatalom erőszakossága és igazságtalansága miatt váratlan tekintélyvesztést szenved el, elkezd meggyengülni, és feltűnik Kína, valamint India, mint a következő évtizedek erősödő hatalmai. Mindezek a folyamatok természetesen magyarázhatóak gazdasági és politikai tényezőkkel. De mindezekkel együtt mi azt valljuk meg, és arra tekintünk, hogy Isten uralkodik a népek felett, és ő tartja kezében a folyamatokat. Babilon, mint Isten eszköze, majd Babilon, mint Isten ellensége ugyanazt hirdetteti: az Úr uralkodik a népek felett, szava és Igéje szólítja és hívja a föld népeit. Mindezeknek az eseményeknek egy konkrét iránya van, amit a Jelenések könyve a Nagy Babilon bukásaként ünnepel.
III. A Nagy Babilon bukása, mint az Isten ellenes erők jelképes városának végleges összeomlása
A Jelenések könyvében olvastunk a Nagy Babilon összeomlásáról. A ma olvasott jeremiási szakasz némely verse szó szerint ismétlődik János látomásában. Míg János korában a Nagy Babilon, a parázna, utalás lehet Rómára, a Római Birodalomra, a Nagy Babilon mégsem elsősorban egy történeti, konkrét város, vagy ország. Mindazok a hatalmak, birodalmak, amelyek felemelkedtek, majd Isten döntése nyomán eltűntek, benne vannak ebben a bibliai képben. A Nagy Babilon ugyanakkor a világban jelen lévő Isten ellenes erők, és Isten ellenes rendszerek szimbóluma. Azé a lelkületé, amely testet öltött a történelmi Babilonban, de amely nem szűnt meg a babiloni birodalom bukásával. Ez a lelkület, az erőszakosság, a kegyetlenség, a felfuvalkodottság, a hatalom- és pénzimádat lelkülete újra és újra testet ölt egy birodalomban. János látomásában a történelem végéről van szó. A Nagy Babilon bukása vezeti be a másik város, a Mennyei Jeruzsálem, azaz az új teremtés elérkezését.
A Nagy Babilon bukása, a történelmi Babilonhoz hasonlóan, váratlanul és hirtelen következik be. Vele együtt sírnak és gyászolnak mindazok, akik hatalmából, hamisságából, felfuvalkodottságából, pénzimádatából, istentelenségéből éltek. Erre nézve így szól az Úr a népének: „Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesei bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket…” (Jel. 18.4) Ahogy Babilon bukása nem csak lehetőséget, de felszólítást jelentett a fogságban Izraelnek arra, hogy hagyják maguk mögött Babilont és térjenek vissza Júdába, hasonlóan Isten arra hív, hogy szakasszuk el magunkat ettől a lelkülettől, ettől a hatalomtól. A - fogalmazzunk így! – világ ördögi politikai-gazdasági hatalma és befolyása ne uralkodjon rajtunk erkölcsileg, és lelkileg. Meneküljünk, szakítsuk el magunkat attól az erőtől, attól a lelkülettől, a mammon hatalmától, amelyre a nyugati társadalom épül. Ez a hatalom kapott most sebet a gazdasági válsággal kapcsolatosan: feltűnt, lelepleződött sebezhetősége, gyengesége, és ugyanakkor kegyetlensége. Gazdagságot, még több pénzt, még több luxust ígér, majd tömegeket hagy ott az aggodalomban, a szegénységben, a kétségbeesésben. Ebből eredendően családi drámák, depressziók, felelőtlen magatartásformák terjedhetnek el, és növekedhet az öngyilkosságok száma. Gyászolunk, sírunk, jajveszékelünk, vagy pedig kimenekülünk erkölcsiségéből és lelkületéből?
Isten uralma fényében azonban mindezt láthatja a világ, és lássuk mi, megtérésre hívó szónak. Szakasszuk el magunkat a csillogástól, az anyagiakhoz kötődő álmoktól, a büszkeségtől és keményszívűségtől, és térjünk meg az Úrhoz. Megtérve pedig, advent népeként dicsérjük és magasztaljuk őt, akinek így énekelnek a mennyben:
„Halleluja,
Az üdvösség, a dicsőség és a hatalom
A mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei,
mert elítélte a nagy paráznát,
aki paráznaságával megrontotta a földet,
mert számon kérte kezéből szolgái vérét.” (Jel. 19.1)

Báruk kimerült és elcsüggedt. Elfáradt és úgy érzi, nem bírja tovább. Túl nagy volt a feszültség. Főnöke, Jeremiás próféta Istennek kemény üzenetét kapta Júdáról és Jeruzsálemről. Elmondani nem tudja, akadályozott mozgásában. Báruk, hűséges segítőtársa és írnoka lesz az, aki leírja a megtérésre hívó üzenet súlyos szavait, valamint a megtérés elmaradása következtében beálló ítéletet. Báruk írása egészen a királyig jut, aki, amikor felolvassák neki, cinikusan elégeti az Úr Igéjét. Báruknak is, Jeremiásnak is menekülnie kell.
Báruk nem erre készült. Nagyapja Jeruzsálem kormányzója volt egy szebb korban. A király hűséges embereként vett részt abban a nagy vallási és erkölcsi megújulásban, ami Jeremiás fiatalkorában történt. Azóta azonban más szelek fújnak a városban… Istentelen uralkodók, istentelen vezetők vannak hatalmon. A nagyreményű ifjú Jeremiás mellé állt. Ezzel pedig szembekerült a kormányon lévőkkel, kikerült a jó állásokat osztogatók köreiből, elvesztette ígéretes lehetőségeit. Pedig valami egész másra készült, egészen más kilátásai voltak. Családja, iskolái másra determinálták. De ő hűséges volt az Úrhoz, és most ezért menekülnie és bujdosnia kell. Mire számíthat?
Vannak reflektorfényben élő emberek, és vannak háttérben maradók. Vannak hírességek, akik neve jól ismert, és vannak névtelenek, akik nevére kevesen emlékeznek. Vannak fontosak, és vannak –látszólag - jelentéktelenek. Mintha Jeremiás az egyik oldalt képviselné, írnoka, Báruk pedig a másikat. Isten Jeremiást választotta, hogy népek prófétája legyen, de Báruk isteni elhívásáról sehol nem olvasunk. Jeremiás szavai királyokhoz szólnak, Isten rajta keresztül megszólaló Igéje világpolitikai tényező a próféta életében. Báruk, Jeremiás hűséges írnoka azonban csak egy mellékszereplő ebben a szolgálatban. És még ebben is megfáradt és elcsüggedt. Elege van, mert nem azt kapta, amire számított. De az Úr nem feledkezett meg róla…
I. Isten ismeri Báruk fájdalmát
…hiszen ismeri Báruk fájdalmát és összetörtségét. Az Úr megszólítja Jeremiást, és személyes Igét küld Bárúknak. Jeremiás, aki eddig királyoknak, uralkodóknak, népeknek hirdette Isten Igéjét, most egy személyes lelkigondozói üzenetet kap – közvetlenül Bárúknak. Isten nem feledkezik meg hűséges szolgájáról. Az Úr nem hagyja figyelmen kívül a háttérben maradót. Isten ismeri a nevét annak, akit a tömegek nem ismernek. Az Úr személyesen szólítja meg azt, aki úgy érzi, nemcsak, hogy minden ereje elhagyta, de biztos, hogy az Úr is mással van elfoglalva. Azt gondolod, Bárúk, hogy te kicsi vagy és kevés, hogyan szólíthatna meg az Úr? Azt gondolod, hogy hűséges voltál, de persze, hogy nem emlékeznek meg rólad, hiszen te csak egy „második” vagy? Hogyan lenne az Úrnak szava hozzád, személyesen és kizárólag csak hozzád? Meg sem fordult még a fejedben, hogy akinek hűségesen szolgálsz, az számon tart téged? Nem hiszed, hogy nyomon követi minden lépésed, ismeri lelked minden rezdülését?
 „Az Úr, Izráel Istene, ezt mondja rólad, Bárúk: Te így beszélsz: jaj nekem, mert az Úr kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!” Az Úr ismer, Báruk. Ismeri szíved gondolatait, ki nem mondott sóhajtásaid. Látja, hogy sok a fájdalmad. Hogy úgy érzed, sokasodnak fájdalmaid, csalódásaid. Egyik esemény a másik után, egyik rossz hír a másik után. Megvolt a fájdalom, és kaptál rá kínt. Kínnal tetőzött fájdalmadra újabb csalódás érkezett. Elvesztetted álmaid, de még rád is támadtak. Nem elég, hogy mások elől menekülnöd kell, mert szitkozódnak és gyalázkodnak, de még családod is elutasít. Nem elég az elutasítás, úgy érzed, mindezt az Úrtól kapod. „Az Úr kínnal tetőzi fájdalmaimat.” Talán még egyetlen terhet el tudnál hordozni, Bárúk, de a második, a harmadik olyan, mint újabb sérülése egy nyílt sebnek. Az Úr tudja. Az Úr tudja, hogy belefáradtál a sóhajtozásba. Elveszett az erőd. Nem nagyon van mit mondanod, nem tudtál tenni semmit sem, csak sóhajtozni. De belefáradtál, elcsüggedtél, nem találsz nyugalmat. Nem látod a kiutat, nem látsz megoldást. Báruk, az Úr tudja, hogy összetörtél, kiégtél, nincs erőd az élethez.
Azt is tudja, úgy gondolod, igazságtalan veled. Miért adja ezt a terhet, ha te hűséges és engedelmes vagy? Miért, hogy mások szabadon járkálnak a városban, volt iskolatársaid az ítéletes próféciáknak fittyet hányva gyarapítják vagyonuk, építenek szép házakat és vezetnek nagy autókat, neked pedig még csak mutatkozni sem lehet nappal Jeruzsálemben? Ez a legnehezebb, Bárúk. Amikor olyan mélyen, olyan erősen él benned, hogy te mindent megtettél az Úrért. Te odaálltál Jeremiás mellé, vállaltad a kockázatot, veszélyeztetted jó hírneved, sőt, egészséged, életed, kizárólag és egyedül az Úrért. Egy voltál azon kevesek, nagyon kevesek közül, akik kiálltak az Úr prófétája, Jeremiás mellett, aki segítetted őt. A többiek gyalázták, megvetették, üldözték, te szolgáltad, szolgálatára bocsátottad képességeidet, tanult és képzett voltod, leírtad az üzeneteit, hogy örökre megmaradjanak. Engedelmes voltál. És most mégis itt vagy, és csak annyit tudsz mondani, jaj nekem. Jaj nekem, nem ezt vártam az Úrtól. Azt gondoltam, legalább megvéd hűségemért. Legalább egy kicsit könnyebb lesz azzal, hogy az ő oldalára állok. De minden máshogy alakult…
Bárúk, tudom, hogy így gondolsz, hogy így beszélsz. De én szólok hozzád, az Úr. Nem feledtelek el, nem hagytalak magadra, nem dobtalak el. Tudok rólad, ismerlek, és gondom van rád. Figyelj, Bárúk, a szavamra, figyelj arra, amit ma személyesen neked üzenek! Ne temetkezz be bajodba, nyisd ki a füledet, engedd, hogy beszédem eljusson hozzád!
II. Isten saját fájdalmába vonja be Bárúk fájdalmát
„Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban.” Bárúk, nézz rám. Bárúk, egy pillanatra emeld fel a fejed, emeld el szemeid saját csüggedésedről, és nézz rám. Próbálj rám nézni, és próbálj az én szemeimmel nézni. Te, aki úgy érzed, hűséges voltál, és mégis magad maradtál, próbáld megérezni, amit én érzek – mondja az Úr. Nézd ezt az országot, Bárúk. Én építettem. Én hívtam el őseiket, én adtam nekik ígéreteket. Én adtam a földet, én adtam vezetőket. Én hoztam nekik számtalanszor szabadulást. Én vezettem őket nehéz helyzetekben. Én építettem ezt az országot, és most én rombolom le. Saját kezem munkáját semmisítem meg. Nem ezért építettem. Bárúk, én ültettem ezt a népet. Mennyi törődés, mennyi gondoskodás, mennyi szeretet volt bennem. Védelmeztem, amikor még kicsiny volt és gyenge, és gyönyörködtem benne, ahogy szárba szökkent, és hatalmassá nőtt. Büszke voltam rá, amikor gyümölcsöt termett. Aggódtam, amikor ellenség támadta. És most én gyomlálom ki az országot, amit én ültettem. Kezem munkája, szemem fénye ez a nép. Minden tagját személyesen ismerem. Minden lélek számít nekem. Az én népem, szövetséges társam, de hűtlen lett hozzám. És hiába küldtem követeim, hiába hirdettettem, hogy térjenek meg, nem hallgattak rám. Kigyomlálom őket és elvesznek.
Nézz rám, Bárúk, és lásd, hogy milyen időket élünk. Te csak saját veszteségeidet siratod? Te csak saját fájdalmad ismered? Amikor az ország válságban van, amikor szívem összeszorul e nép elveszettsége, sötétsége, züllöttsége miatt, „neked nagy kívánságaid vannak?” Azt kérdezed, hogy miért nem mentelek meg, miért nem emellek fel, miért nem találhatsz nyugalmat, miért tetőzöm kínnal fájdalmad? Bárúk, ha az én oldalamon állsz, fájdalmad az én fájdalmam része. Azt látod, amit én is látok. Azt éled meg, amit én is megélek. Nyugalmat keresel, de nekem sincs nyugalmam. Könnyebb, kiszámíthatóbb életet követelsz, amikor saját kezemmel rombolom le, amit építettem? Karrierről, hivatalról, megbecsülésről, bőségről álmodsz, amikor mindezt az engem megvetők bitorolják? Jogos, Bárúk, az elvárásod, hogy hűségedért jutalmat érdemelsz? Tartozom neked azzal, hogy álmaid beteljesítsem, egy olyan korban, amikor az egész nép komoly válság elé néz? Amikor rombolok és gyomlálok, és teszem mindezt súlyos, nehéz szívvel?
Próbáld meg helyzeted mindezek fényében látni. Ne békédet sirasd, ne álmaid felett keseregj! Ne személyes ambícióid elmúlása legyen szomorúságod forrása. Ne süllyedj még mélyebbre az önsajnálat feneketlen kútjába. Ne engedd tovább növekedni szívedben irántam való haragod és sérelmed! Ne engedd, hogy az a jeges páncél egyre vastagabbra hízzon. Ne legyenek nagy kívánságaid, Bárúk!
Sokkal inkább keress engem. Fordulj hozzám. Térj meg, Bárúk. Térj meg önközpontúságodból. Térj meg irántam való elvárásaidból. Térj meg abból, hogy hűségedért jutalommal tartozom. Ne csak magadat lásd. Láss engem, és lásd a népet. Lásd az összeomlást, ami elkerülhetetlenül eljön. Lásd, hogy „veszedelmet hozok minden emberre”. Ne kimaradni akarj, hanem állj az én oldalamra. Ez a jutalmad, Bárúk. Ez az elhívásod. Légy eggyé velem, és hordozd az én fájdalmam. Nyisd meg szívedet előttem, és én eljövök, és megújítalak téged. Nehéz idők jönnek, de te az enyém vagy.
Báruk, „életedet ajándékul kapod, bárhová mégy.” Ez az ígéretem. Vannak, akik Jeruzsálemben pusztulnak el. Vannak, akik a fogságba vezető úton pusztulnak el. Vannak, akik a fogságban vesztik életüket. Vannak, akik Egyiptomba menekülnek, és ott vesznek el. De téged megőrizlek. Életed ajándékba kapod egy olyan korban, amikor sokan erőszak által vesznek el. Körbeveszlek, veled leszek, jövőt adok neked. Életed ajándék.
Életünk ajándék. Ma is ajándék. Isten ajándéka Jézus Krisztus által. Emeld fel hát a fejedet. Emeld fel tekinteted. Nézz arra, akit átszögeztek. Aki feltámadt. Aki visszajön. Akinek kezében a világtörténelem. A gazdasági válság. Családod. Életed. Nézz rá, Báruk, és korábbi panaszimád helyett tanuld meg a bizalom imádságát:
         „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem,
         Nem kevély a tekintetem.
         Nem törekszem arra, ami túl nagy
         És elérhetetlen nekem.
         Inkább csitítottam,
         Csendesítettem lelkemet.
         Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál,
         amilyen az elválasztott gyermek, olyan most a lelkem.
         Bízzál, Izráel, az Úrban
         Most és mindörökké!” (Zsolt. 131)
ÁMEN!
Lovas András

Keresztelő János az Ige által megragadott ember. Jeremiás lelki rokona, hiszen mindketten az Úr által elhívott emberek. Mindketten megtérést hirdetnek. Mindketten szemben állnak a mindennapival, a hétköznapival. Mindketten az Úr oldalán állnak a nép előtt. Mindketten próféták.
Keresztelő János megtérést hirdet. Igehirdetése nem önmagában áll. János előremutat, felkészít valami többre. Útkészítője az Úr eljövetelének. Izzik benne a bizonyosság, hogy az Úr eljön, elérkezik, meglátogatja népét, és ezért Izraelnek meg kell térnie, fel kell készülnie annak eljövetelére, aki nem pusztán vízzel, de Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd. Az Ige, amit hirdet, sokakat elér. Régen nem volt már próféta Izraelben. Tömegek mennek ki a pusztába, hogy hallgassák, majd magukra vegyék a megtérés keresztségét. A megtérés pedig konkrét formát ölt: akinek bőségesen van, ossza meg javait azzal, akinek nincsen. A vámszedő hagyjon fel azzal, hogy többet hajt be, mint ami a törvényes. A katona ne éljen vissza hatalmával, szűnjön meg az erőszaktól, és elégedjen meg azzal, amije van. És amint megtérnek, egyre erősödik szívükben a kérdés, a várakozás: Nem ő-e a Krisztus? A megtérés tisztává teszi lelki szemeiket és füleiket, érzékennyé teszi őket arra, hogy Isten ma is cselekszik, késszé teszi őket arra, hogy az Úr szabadítását várják.
Mai jeremiási történetünkben két csoport szerepel. Jeruzsálem vezetői és lakói, akik – meglepő módon – maguk is a megtérés cselekedetei mellett döntenek. Megtérnek, majd megtérnek a megtérésből… Valamint találkozunk egy furcsa közösséggel, a rékábitákkal, akik minden körülmények között kitartanak, engedelmesek. E két közösség története alapján tegye fel kérdésként a gazdagréti református gyülekezet, a mi közösségünk: mit jelent az Igének engedelmeskedni, és mit jelent nem engedelmeskedni?
I. Megtérés szorult helyzetben
Kritikus helyzetben van Jeruzsálem. Nebukadneccár babiloni király felvonult Jeruzsálem és Júda ellen. Nem az első hadjárat ez Jeruzsálem ellen, de az utolsó. 588-at írunk, és a következő évben a város elpusztul.
Az ostrom szorításában Cidkijjá király egyezséget, azaz szövetséget kötött Jeruzsálem egész népével, hogy engedjék szabadon a héber rabszolgákat, ami meg is történt. Cidkijjá kezdeményezésének hátterében Mózes törvénye állt, amely szerint ha valaki annyira eladósodott, hogy végül adósának rabszolgájává lett, a hetedik évben szabadon kellett engedni (2Móz. 21.2kk). A törvény nem engedte, hogy Izrael közösségében, Isten népében a végletekig ki lehessen szipolyozni, tönkre lehessen tenni egy elszegényedett családot. Cidkijjá tehát Mózes törvényének, az Úrral való szövetség alapjának szerez érvényt – egy válságos helyzetben.
Jeremiás próféta könyvéből világos, hogy sem Cidkijjá, sem a nép vezetői nem vették különösebben komolyan az Úr törvényét ebben az időszakban. Nem kell sokat töprengeni azon, hogy vajon mi az oka a jelenlegi buzgóságnak. Jeruzsálem ostroma halálos fenyegetettséget jelent. A kicsiny Júdának semmi esélye a kegyetlen és haragra gyúlt szuperhatalom ellen. Egyetlen reménységük lehet csak: az Úr, Izráel Istene csodát tesz. Volt már erre példa Izrael történetében, és talán Cidkijjá hasonlóban reménykedik. Ha Istenhez igazítja életüket, ha felszabadítják az elszegényedett, rabszolgává lett, a végletekig kihasznált szomszédjaikat, talán Isten is könyörületre indul. A megtérés hátterében az áll, hogy szorul a hurok.
Vajon hiteles, őszinte-e az ilyen megtérés? Hiteles, elfogadható-e, ha valaki ilyen helyzetben kezd el engedelmeskedni az Igének? Amikor az Istenhez fordulás nagy kérdéséről beszélgetünk, visszatérő gondolat, hogy miért kellene bajnak lenni ahhoz, hogy valaki elfogadja az Urat. Vannak, akik úgy látják, hogy azok térnek meg, akiknek az életében valami alapvetően nincs rendben, beállt egy krízis, és ezért fordulnak Istenhez. De ha az ő életükben minden kerek és egész, hogyan kereshetnék az Urat? Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy ha valamikor is Istenhez térnek, semmiképpen nem valami nehéz helyzetben szeretnék ezt tenni. Úgy látják, olcsó dolog, ha valaki azért kezd el hinni, mert kiment a lába alól a talaj. Hogyan gondolkozzunk minderről? Lehet-e hiteles, valódi, maradandó a megtérés a bajban? Lehetséges-e, hogy Cidkijjá és a jeruzsálemi vezetők megtérése valóságos, szívből fakadó?
Azt kell válaszolnunk, hogy lehetséges. Amennyiben a megtérés (akár abban az értelemben, amikor valaki Krisztus követője lesz, akár abban az értelemben, hogy aki már elkötelezte magát Jézusnak, az kell, hogy valamiben életét visszafordítsa Isten felé) alapvetően azt jelenti, hogy életünk felett elismerjük Isten uralmát, és ennek következtében egész lényünkkel felé fordulunk és neki élünk, a krízisnek döntő szerepe lehet ebben a fordulatban. Tudniillik a modern ember gondolkodásának a lényege, hogy életünk eseményeit és folyamatait mi kontrolláljuk, mi tartjuk a kezünkben. Sőt, azt tartjuk normális, helyénvaló, egészséges életnek, amiben miénk az irányítás, amiben előre nem látott események, betegség, pénzhiány, baleset, egyebek nem változtatják meg a dolgok általunk elképzelt menetét. A modern ember vezet és irányít, de nem szeret vezettetni és eltéríttetni az általa jónak látott útról. Keresztyénként gyakran ugyanebben a világképben élünk, azzal a különbséggel, hogy Istennek is találunk benne helyet. Ami azt jelenti számos esetben, hogy az ő feladata a problémák megoldása, hiszen így mehetünk tovább az általunk elképzelt úton. A középpont továbbra is az ember, az „ÉN” marad.
Ebben a helyzetben a bármilyen természetű válság szerepe, hogy felismerjük és elismerjük a valóságot: nem mi vagyunk az Úr. Nem mi tartjuk kezünkben a folyamatokat. Nem mi vagyunk az univerzum középpontja. Nem mi tartjuk fenn az életet. Van valaki, aki nagyobb, aki több, aki jobb, és aki még szerető is. Vannak korlátaink. Vannak rajtunk túlmutató események. Vannak dolgok, amelyekről bennünket nem kérdeznek meg. Van valaki, aki magához hív, aki szeretete és hatalma elismerésére hív. Aki előtt megtalálhatom igazi helyem. Ő a teremtő, az Úr, én pedig keze alkotása vagyok.
Hiteltelen az ilyen Istenhez fordulás? Semmiképpen sem. Minden azon áll vagy bukik, hogy mi következik akkor, amikor megszűnik a baj, hogy mi marad a megtérésből, amikor rendeződnek a dolgok. Gyenge az az ember, aki ilyenkor az Úrhoz fordul? Azt gondolom, nem. Sőt, aki ilyenkor a büszkeség helyett azt választja, hogy elismeri Isten uralmát, és alárendeli magát neki, az az alázat, a bátorság, a józanság erejéről tesz bizonyságot.
Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy Istenhez térni csak akkor lehet, ha valakinek az életében nagy probléma jelenik meg. Hiszen azt kell mondanunk, hogy minden igazi megtérésben van válság. Ha nem külső események, életkörülmények válsága, akkor a benső életünk, érzelmeink, intellektuális meggyőződésünk válsága. Lehet, hogy család, egészség, munka, anyagiak mind rendben vannak, de mégsem lehet úgy átmenni az énközpontúságból az Istenközpontúságba, hogy ne éljük meg ennek mindent megrendítő valóságát. A Biblia a meghaláshoz és feltámadáshoz hasonlítja azt, amikor valaki Krisztus uralma alatt újat kezd. Ezért keresztelte meg Keresztelő János a megtérőket, az újat kezdőket.
Cidkijjá, valamint a jeruzsálemi vezetők újat kezdtek Istennel. Megerősítették az Úrral való szövetséget. Szabadon engedték addig kisemmizett testvéreiket. Megtértek. És ez a megtérés lehetett volna hiteles, valódi, őszinte. De nem volt az…
II. A megtérés visszafordítása
„De azután visszakényszerítették a szabadon bocsátott rabszolgákat és rabnőket, és erőszakkal újra rabszolgákká és rabnőkké tették őket.” Megtértek, majd megtértek a megtérésből. A kétszer 180 fokos fordulat 360 fokos, nincs különbség az első és az utolsó állapotuk között. Hogy mi van ennek hátterében, pontosan nem tudjuk. Lehet, hogy Nebukadneccár hadseregének szorítása valamilyen okból gyengült, és úgy tűnt, mégsem elveszett a helyzet. Lehet, hogy azt ismerték fel, hogy ez a lépés nem oszt nem szoroz a háború kimenetelére nézve. Lehet, hogy csak miután szabadon engedték a rabszolgákat, ismerték fel a megtérés ezen cselekedetének sekelben (forintban) mérhető árát. Akármi is húzódjék meg a háttérben, nyilvánvaló cselekedetük: meggondolták magukat, megbánták az Úrral megújított szövetséget, kihátráltak a hitben megélt engedelmességből. A megtérésnek csak pragmatikus okai voltak, és amikor ezen okok megszűntek, gyorsan visszakoztak. Ez utóbbi döntésük által lepleződik le a bajban történt megtérésük olcsó, hamis, felszínes volta. Természetesen lehetett volna másképpen is…
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez ma sem ismeretlen. A benső, a szív Istenhez fordulása mindig konkrét cselekedetekben mutatkozik meg, mindig konkrét döntésekben ölt testet. A megtérés a benső megváltozása, az értelem megújulása, de ez megjelenik a mindennapi életvitelben. Van, amikor valaki, aki Istenhez fordul, ennek teljes világosságában kezdi el megváltoztatni életét. Hitben hallgat Isten szavára, engedelmeskedik az Igének, elindul Jézus Krisztus követésének az útján. Van, aki úgy dönt, párkapcsolatait fogja ezen túl Isten törvényéhez igazítani. Van, aki munkáját, pénzügyeit rendezi, hogy becsületesen éljen. Van, aki egy elhalófélben lévő kapcsolatra nézve ismeri fel, hogy új erővel, új reménységgel, új szeretettel kell jelen lennie. Felismered, hogy meg kell bocsátani, vagy bocsánatot kell kérni. Mindenkinek más és más formát ölt az Istenhez fordulás a mindennapok konkrét valóságában. Azután telnek a hetek, a hónapok, és úgy érzed, valami nincs rendben. Ára van Krisztus követésének. Megfogható, húsbavágó, akár forintosítható ára van. És vannak, akik ilyenkor úgy döntenek: nem folytatják. Ezen a területen – de az is lehet, hogy az egészre nézve – nem fognak Isten Igéjére hallgatva, engedelmesen, megtérésben élni. És ezért visszafordulnak. Körbejártak, visszaérkeztek oda, ahonnan elindultak. Kipróbálták Istent, most valami más jön. Tudatosan megtérnek a megtérésből. Fájdalmas történetek, amelyek itt, közöttünk is zajlanak. Isten legyen kegyelmes hozzánk!
Máskor azonban nem tudatos az elfordulás, hanem láthatatlanul sodródik el valaki. A folyamat különböző, a végeredmény azonos. Ebben a helyzetben nincs jelen egy tudatos döntés, hogy valamiben nem követem Isten Igéjét, sokkal inkább az önigazolás hamis körei jelennek meg. Nem is úgy kell érteni azt az Igét… Isten nem ilyen szigorú…, stb.
Vannak emberek és közösségek, akik hűségesek maradnak, és kitartanak. Vannak emberek és közösségek, akik hűtlenek lesznek, és visszatérnek a megtérés előtti állapothoz. Jeruzsálem vezetői nem hallgatnak az Úrra. Egy másik, különös népet azonban, mintegy a jeruzsálemiek ellentétpárjául, példaként állit elénk az Ige.
III. Akik engedelmeskednek az Igének, és akik nem
Jeremiás egy különös találkozóra invitál egy különc közösséget. A próféta, Isten vezetése alapján, meghívja őket egy előkelő helyre, ahol borral kínálja a rékábiakat. Ők azonban így feleltek: „Nem iszunk bort, mert a mi ősünk, Jónádáb, Rékáb fia ezt parancsolta nekünk: Ne igyatok bort soha, se ti, se a fiaitok!” Meg azt is parancsolta, hogy ne építsenek házat, ne műveljenek földet, ne birtokoljanak semmit, lakjanak sátorban. Hiába Jeremiás meghívása, hiába, hogy ő az Isten embere, a rékábiak engedelmeskednek ősük parancsainak. A szöveg hangsúlyozza, hogy a rékábiak hallgattak őseik parancsára, Júda azonban nem hallgatott az Úr parancsára. Nem azt értékeli Isten, hogy ez a közösség nem iszik bort, nem telepedett le, nomád életet él, hanem azt, hogy hűségesek és kitartóak tudnak lenni. Ez a hűség és kitartás élesen szemben áll a jeruzsálemiek megbánt megtérésével. Isten így szól a rékábiakhoz: „Mivel ti hallgattatok ősötöknek, Jónádábnak a parancsára … nem halnak ki Jónádábnak … az utódai, színem előtt maradnak mindenkor.” Aki hallgat, aki engedelmeskedik, annak van élete, van jövője.
Jeruzsálem vezetőihez azonban így szól: „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán, amikor szabadulást hirdettetek … most azért én hirdetek nektek szabadulást: Odaadlak titeket a fegyvernek, a dögvésznek és az éhínségnek, és elrettentő példává teszlek benneteket a föld minden országa számára.” Aki nem hallgat, aki nem engedelmeskedik, annak nincs jövője.
Vajon kinek van ma jövője? Milyen közösségek fognak életben maradni, és melyek fognak elveszni? A jeruzsálemi közösség, akik az Istennel való szövetséget alárendelték a profitnak, akik eljátszottak egy megtérést, de valójában nem engedelmeskedtek, akik azzal akarták saját jövőjüket biztosítani, hogy másokat eladósítanak, majd a végletekig kiszipolyoznak, akiknek nem számít a másik ember, csak saját hasznuk, elpusztultak. A rékábiak, akik nomád egyszerűségben éltek, akik tisztelték ősük parancsát, akik szolidaritást vállaltak a közösségben, életet nyertek.
Kísértetiesen mai a történet. Ki fog életben maradni, tehetjük fel a kérdést a gazdasági válság közepette? Kié a jövő? Nem kérdés, hogy azoké sem, akik másokat eladósítva, a népeket a végletekig kihasználva, hatalmas vagyonokra tesznek szert. Nem kérdés, hogy nem azoké a jövő, akik nem hallgatnak – nem hallgatnak Isten igazságának szavára, a szolidaritás szavára, az elszegényedettek, a nyomorban maradók fájdalmas kiáltásai hangjára. A jövő azoké, akik hallgatnak az Igére, akik engedelmeskednek, akik valóságosan megtérnek. A jövő azoké, akik a megtérés gyümölcseit termik a közösségeikben, akik felkészülnek az Úr eljövetelére. A jövő Jézus Krisztusé, aki eljött, aki Lelke által folyamatosan adja magát a benne bízóknak, és aki egy napon visszajön ítélni élőket és holtakat. Ha az ő kezében a jövő, ha egyedül benne és hozzá kapcsolódva van élet, akkor a mi feladatunk ma annyi, hogy őszintén, hitelesen, valóságosan igazítsuk életünket hozzá. Mert „kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit: minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Úr szabadítását.” Ámen!
Lovas András