Lovas András Dr.

A Római Birodalomban a Jézus Krisztusról szóló evangélium és annak követői, emberi szemmel nézve, egyáltalán nem sikerre ítélt üzenet, ill. mozgalom. A Judaea tartományból kiinduló zsidó szekta, amelynek középpontjában egy kereszten kivégzett zsidó ácsmester áll, aki követői szerint feltámadt a halálból, nem éppen meggyőző és vonzó alternatíva a politikai, gazdasági és kulturális élet csúcsán lévő számára. Athén különösen nem az a város, ahol egy ilyen vallás hirdetője túl sok sikerben reménykedhet. Ha túl is van már fénykorán, amit Krisztus előtt az 5. században élt, Pál korában még mindig Athén a pogány kultúra, oktatás, filozófia központja. Az agorán filozófusok vitatkoztak a különböző eszmékről, évszázadokkal korábban élt bölcsek tanairól és iskoláiról éppen úgy, mint a legújabb eszmékről. A város még midig büszke korábbi dicsőségére, és továbbra is messze földön híres vallásosságáról és filozófus iskoláiról. Itt élt többek között Szókratész, Platón, Arisztotelész, Epikurosz, Zénón, Hérodotosz, Thuküdidész… Van-e helye ebben a városban a Jézusról szóló evangéliumnak? Hogyan lehet a Krisztus evangéliumát az ókori Athénben képviselni? Nem kellene-e az ilyen helyet, a tudás és filozófia, a művészet és az istenek fellegvárát inkább kihagyni a missziói út állomásai közül? Nem éreznénk-e úgy Pál és Szilász helyében, hogy inkább válasszunk könnyebb terepet? Ha már az előző városból, Béreából is menekülnie kellett Pálnak az ellene fellázított sokaság miatt (17.10-15), nem kellene-e Athénban csendben meghúzódnia? Pál nem így gondolja. Ha Athénban van, Athénban hirdeti az evangéliumot, hiszen az ő üzenete, vagy inkább az ő Istene, Jézus, minden körülmények között és minden kultúrában megállja helyét. Lássuk, hogyan képviseli Pál Jézus Krisztust egy korabeli nagyvárosban, a lenyűgöző Athénban!
I. A lenyűgöző város nem lebénítja, hanem felindítja Pált
Pál, miközben várja, hogy csatlakozzanak hozzá a még Béreában időző társai, bejárta a várost. Nyilvánvalóan tudatában volt Athén jelentőségének a korabeli világban. Bizonyára érezte az athéni polgárok magabiztosságát, büszkeségét. Semmi kétség, hogy lenyűgözték a csodálatos templomok, és az egész várost uraló Akropolisz látványa. De Pál nem turista volt Athénben, és ezért nem arról olvasunk, hogyan látogatta meg a nevezetességeket, hogy fényképeken megörökítse, valamint képeslapokat küldjön haza, Tarzuszba. Nem, ha hanem azt olvassuk róla, hogy „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal.” A csodálatos athéni kultúra nem vakította el Pált az egy igazán fontos kérdésre nézve: kinek, minek szentelik oda az itt élők képességeiket, képzelőerejüket, pénzüket és idejüket? Kit és mit szolgálnak művészetükkel, filozófiájukkal? Ki vagy mi az, ami az első az életükben, akit tisztelnek és imádnak, mint önmagukon túlit? Honnan merítik a legfőbb értékeiket, erkölcsüket, életük célját és jelentését? Pál tudja, hogy olyanokká leszünk, mint amit imádunk, tisztelünk, amire fókuszálunk. Ezért látja a tömérdek bálványistent, a nekik emelt templomokat, akiket büszkén tisztelnek az athéniak. De nem úgy tekint ezekre, mint egy turista, aki izgalommal fedezi fel az idegen kultúrák vallásait. Nem is úgy, mint a helyi polgár, aki megszokta a bálványok jelenlétét, és – akár hűséges hódoló, akár közömbös eltávolodó – meg sem kérdőjelezi jelenlétüket és befolyásukat. Nem, Pál nem turista és nem helyi lakos, Pál misszionárius. Isten gyermeke, Jézus Krisztus megragadottja, zsidó, aki az Urat, szabadságát és szeretetét megismerte Krisztus arcán, és ezért a bálványok láttán háborog a lelke. Megtelt a szíve haraggal, fájdalommal, elkeseredéssel; hogyan lehet, hogy ezek az athéniak, akik Isten képmására teremtettek, a bálványokat tisztelik és szolgálják. Hogyan lehet, hogy ezeket félik, emberkéz alkotásait? Hogyan lehet, hogy a szobrok töltik be szívüket és képzeletüket, amikor azzal a vággyal kerülnek kapcsolatba, ami ott van minden emberben: vágy a transzcendens, a magunkon túli, az igazi spiritualitás iránt? Hogyan lehetséges, hogy az egyetlen igaz és szerető Isten helyett ezekben tudnak csak bízni és ezeket félik?
Pál apostolt azonban a város kulturális gazdagsága és tömény vallásossága nem bénítja le. Szíve háborgása, megindulása, a sötétség feletti haragja csak olaj a tűzre, annál inkább akarja Krisztust hirdetni ebben a városban. Ezért nap mint nap vitatkozik a zsinagógában a zsidókkal, de kijár a főtérre, az agorára is, ahol filozófusokba botlik. A epikureusok, akik iskoláját Kr. e. 270-ben alapította Epikurosz, lényegében ateisták voltak. Meggyőződésük szerint az istenek olyan távoliak, hogy nem érdemes velük foglalkozni, hiszen semmi hatással nem bírnak az emberek dolgaira. A világban a véletlen a meghatározó, nem létezik sem halál utáni élet, sem ítélet. Éppen ezért az ember feladata, hogy a gyönyört keresse. A sztoikusok Zénóntól származtak, ugyanúgy a Kr. e. 3. századból. Ők a legfőbb istent úgy képzelték, hogy mindenben jelen van, egyfajta világlélek. A világot a sors vezérli, az emberek feladata kötelességük elvégzése, és a természettel és a rációval harmóniában élni.
Pál tehát bátran vitatkozik a filozófusokkal az evangéliumról, akik sem nem értékelik nagyra Pált, sem nem értik, amit hirdet: „Mit akar ez a fecsegő mondani? … Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője – mivel Jézust és a feltámadást hirdette.” A „fecsegő”, szó szerint „magcsipegető”, nem túl tisztelettel teli megfogalmazása véleményüknek. Ma azt mondanánk, hogy mit akar ez a papagáj mondani? Arra vonatkozik, aki összeszedett minden féle gondolatot innen-onnan, és így a másokéból kialakított zűrzavaros tanait szajkózza értelem és belátás nélkül. Mindeközben, úgy tűnik, legalább két istent vélnek felfedezni Pál tanaiban: Jézust és Feltámadást.
Pál tehát azt kapja, amit várhat egy ilyen büszke, önelégült, bálványimádó városban, de ez nem szegi kedvét. Nem szegheti, hiszen a szívét a Szentlélek felindította az ott élők elveszettsége és sötétsége miatt. Ez a sem nem turista, sem nem polgár, hanem a misszionárius szíve. És ezen a ponton vizsgáltatunk meg mi, egy másik olyan nagyváros lakói, amelyet betöltenek a mai világ bálványai. Amint az utcán sétálsz, és látod a kirakatok csillogását, a bankok mindig több fogyasztásra sokalló reklámjait, mit érzel? Amint szembejönnek a felnőtt nőnek öltözött, kihívóan viselkedő tinédzserek, látsz-e valamit? Amint szemedbe néz ennek a világnak és bálványainak vesztese, kisemmizettje: a hajléktalan, az alkoholba, a drogba menekülő, hogyan viszonyulsz ehhez? Turista, helyi polgár, vagy misszionárius? Azt hiszem, a legtöbben nem csodálkozunk azon, amit látunk, és nem mozgunk turistaként saját városunkban. Viszont attól tartok, hogy már rég a miénk lett a helyi lakos közömbössége. A mai világ istenei fennen reklámozzák magukat, az emberek imádják őket, hiszen követik sugallataikat és engedelmeskednek felszólításaiknak, később saját összetört életükkel fizetik az áldozatot, a mi lelkünk pedig nem háborog. Nem tölt be az Úrtól való szent harag, hogy az ő szeretetett teremtményei nem őt dicsőítik, hanem a hiábavaló bálványokat kergetik. Pedig Jézus Krisztus minden követője misszionáriusnak hivatott el a városban. Akik imádságos lélekkel járnak az utcán, utaznak a buszon, metrón, és Jézus szemével tekintik az embereket és a várost. Vágyva arra, hogy ezek az emberek is megismerjék azt, akiben életet és szeretetet találnak.
II. A lenyűgöző város kultúrája nem az evangélium ellensége, hanem a szolgája
Pált megragadják a filozófusok, és elviszik az Areopágoszra, hogy meghallgassák az új tanításról és az idegenszerű dolgokról. Valószínű, hogy nem formális kihallgatáson vett részt az areopágiták részéről, amely tanács vallási és egyéb ügyben jogosult volt ítéletet hozni.
Vajon hogyan hirdeti az apostol Jézus Krisztus evangéliumát ezen a helyen, ennek a hallgatóságnak? Korábbi missziói igehirdetéseivel összehasonlítva a legfeltűnőbb az, hogy semmit nem szól az Ószövetségről. Az Apcselben olvasott missziói beszédek zsidó hátterűeknek, vagy istenfélő, tehát a Szentírással ismerkedő pogányoknak szóltak, és ezért természetes módon abból indultak ki, ahogy Isten Izrael történetében cselekedett, ahogy a próféták által ígéreteket tett, és ahogy előre beszélt arról, hogy Felkentjének szenvednie kell. Az Areopágoszon azonban Pál hiába használná az Ószövetséget Jézus Krisztus bemutatására, az senkit sem érdekelne, hiszen senki sem ismeri. Hogyan épít tehát Pál apostol kapcsolópontot ezekkel a pogányokkal? A válasz: saját kultúrájukat úgy tekinti, mint amelyben vannak olyan elemek, amelyek az evangéliumot szolgálják. Ezt két vonatkozásban is megfigyelhetjük.
„Találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” Az athéniak, akiket Pál úgy szólít meg, mint „minden tekintetben nagyon vallásos emberek”, attól való félelmükben, hogy ha egy általuk nem ismert istent nem tisztelnek, annak katasztrófa lehet a vége, neki(k) és építettek oltárt. Pál nem ezt az istentiszteletet helyezi előtérbe, hanem sokkal inkább az athéniak vállalt és elismert tudatlanságát: igazatok van abban, hogy létezik valaki, akit tisztelet és imádat illet, és ti nem ismeritek őt. Az athéniak vállalt tudatlanságában, és ehhez kapcsolódó bálványimádásában Pál apostol felismeri a kapcsolópontot. Amikor imádságos lélekkel, misszionáriusként bejárta a várost, nem pusztán elborzadt azon, amit látott, hanem azt is kereste, hogyan szólaltathatja meg ebben a világban az evangéliumot. Ebben az a meggyőződés vezette, hogy Isten nem hagyta magát „nyomok” nélkül; és minden kultúrában ott van az Úr által előkészített lehetőség az ő neve hirdetésére. Így tekint az ismeretlen istennek emelt oltárra.
Beszéde következő részében erről az Istenről a következő, az Ószövetségi Szentírással egyező állításokat teszi: Isten az egész világ teremtője; nem szorul emberi kéz szolgálatára, sőt, ő tartja fenn az életet; Ő uralkodik a népeken és kijelölte azok helyét; végül Ő minden ember teremtője és ilyen értelemben atyja. Mindebben Pál kétszer is idéz pogány költőket állításai megerősítésére, és annak megmutatására, hogy milyen bolond dolog azt gondolni, hogy Isten, mindenek teremtője és atyja „aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló”. Sőt, inkább azt állítja, hogy ez az Isten egészen közel van hozzánk, hiszen a költő szavaival „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, valamint „bizony, az ő nemzetsége vagyunk”.
Pálnak ez a szabadsága és bölcsessége nagyon fontos azok számára, akik sem nem turistaként, sem nem polgárként, hanem misszionáriusként szeretnének élni városunkban. Akiket felindít az elveszettség, ezért imádságos lélekkel vannak jelen az utcákon, a munkahelyen, a kultúrában, más emberekkel, és keresik, hol készítette el az Úr a kapcsolópontot. Mert mindenhol jelen vannak ezek a kapcsolópontok, a művészetben, az emberek vágyódásaiban, hiányaiban, személyes történeteiben. Kreativitásunkon múlik, hogyan ismerjük fel a lehetőségeket, és hogyan élünk azokkal. Pál missziói igehirdetése megláttatja velünk, hogyan lesz a lenyűgöző, sokszor bénító nagyváros kultúrája az evangélium szolgája. Keresztény tanárok és művészek, nektek különösen is nagy lehetőségeitek vannak kilépni a helyi polgár szerepéből, és azonosulni a misszionáriussal hivatásotokban.
Azért van ma számos keresztény filmklub, mert a film kultúránk azon népszerű, sokakat megmozgató része, amelyre könnyen lehet építeni az evangélium bemutatásához. Hiába kezdenénk a Szentírással, egy olyan világban élünk, amelyben a felnövekvő emberek többségének fogalma sincs a Bibliáról. Könnyebb a Mátrixból kiindulni, mint a tékozló fiú történetéből, a Gyűrűk Urából, mint Mózes történetéből, Harry Potterből, mint Jézus példázataiból. Ami nem azt jelenti, hogy az evangélium történeteit felválthatják egyéb történetek, hiszen azok ugyanúgy az igazságot képviselik. Nem, hanem arról van szó, hogy mindezek a történetek hordoznak valami olyan, többek által ismert igazságot, amely igazság az evangélium szolgája lesz a misszionárius számára. Mindezeket az igazságokat fontos meglátnunk és értékelnünk, hiszen minden igazság, még a pogányok gondolkodásában és alkotásaiban is, a Teremtő Isten igazsága!
III. A lenyűgöző városnak is megtérésre van szüksége
Ez pedig tovább vezet bennünket Pál beszédének a befejező részére, ami felhívás a megtérésre: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” Pál tehát nem oda érkezett meg, amit ma sokan sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadnának, hogy azt mondja, akit ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek, de természetesen tiszteljétek tovább is ismeretlenül, vagy adjatok neki saját nevet, hiszen semmiképpen sem szeretném a meggyőződésemet rátok kényszeríteni. Nem, Pál Krisztus elhívottjaként azt mondja, hogy az (ismeretlen) Isten eddig elnézte a tudatlanságot, de most, hogy halljátok az igazságot, erre nem számíthattok többé. Bátran vállalja, hogy az Areopágoszon összegyűlt filozófusok és érdeklődők minden bölcsességükkel együtt Isten dolgaira nézve végső sorban tudatlanok, hiszen őt csak abban a férfiben lehet megismerni, aki eljött, meghalt és feltámadt, és aki által Isten egy napon majd megítél minden egyes embert.
A feltámadás meghirdetése kiütötte a biztosítékot a bölcsek között: „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is.” Pál ezzel eltávozott az Areopágoszról, látszólag eredménytelenül. De végül azt olvassuk, hogy ”néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett, közöttük az areopágita Dioniziosz is, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások.”
Az evangélium megállta a helyét a filozófiák piacán. A korabeli Athén lenyűgöző város volt. Lenyűgöző volt a filozófiája, az építészete, a vallásossága, a művészete. Turisták nézhették álmélkodva és gyönyörűséggel teli csodálattal, ha arra jártak. A lakói büszkén és önelégülten vallották magukat Athén polgárainak. De Pált valami ill. valaki egészen más nyűgözte le, ejtette rabul, olyan erővel, aminek következtében ő többé már sehol sem lehetett pusztán turista, vagy helyi lakos, kizárólag csak misszionárius. Jézus Krisztus ragadta meg lénye legmélyén, ellenállhatatlan erővel. Az a Jézus, akiről így írt: „Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége.  … Az ő munkája, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá…” Boruljunk le előtte, és imádjuk őt! ÁMEN!

Ki nem ismeri a halálosan unalmas és semmitmondó céges értekezleteket, munkahelyi megbeszéléseket? Amikor úgy érzed, hiába vagy jelen, nem mozdul semmi előre, teljesen értelmetlen az egész. Szerintem ennél már csak az unalmas egyházi értekezletek, semmitmondó gyűlések okoznak nagyobb szenvedést. Mert Isten nevében untatni, az ő ügyéből fárasztó és értelmetlen zsinatolást létrehozni - bűn. De akkor mit kezdhetünk a most olvasott bibliai résszel, valamiféle nehezen érthető vitáról, farizeusokról, apostolokról, Dávid leomlott sátorának felépítéséről, megfulladt állatról, stb? Ha azt mondom, ez volt az első egyházi zsinat, korabeli összegyházi tanácskozás, nem biztos, hogy mindenki lelkesedni fog közöttünk. Ha még azt is hozzáteszem, hogy ez az „értekezlet” nemcsak, hogy a mai napig kiható, az egész keresztény mozgalmat és egyházat meghatározó döntést hozott, hanem még azt is állítom, hogy mindez hallatlanul izgalmas – nem vagyok benne biztos, hogy hasonlóan lázban égtek. (Mint ahogy én sem, ha egy a cserebogarak első lábának utolsó ízét kutató tudóscsoport hatalmas, soha nem látott, új felfedezést jelent be…). Mindenesetre mégis bízom benne, hogy az első jeruzsálemi zsinat vagy tanács jelentőségteljes üzenetet hordoz mindannyiunk számára a mai konfirmációs istentiszteleten, és meghalljuk, mit üzen a Szentlélek nekünk.
Amint Jézus megmondta, azért árasztotta ki Szentlelkét mennybemenetele után a tanítványokra, hogy tanúi legyenek – de ne csak otthonukban, a hasonszőrűek között, hanem a föld végső határáig. A Szentlélek Pünkösd napján betöltötte az apostolokat, és felhatalmazta őket erővel, bátorsággal, bölcsességgel, hogy meghirdessék: Jézus Krisztus, akit keresztre feszítettek, feltámadt, és ő lett minden népek megváltója. Az elmúlt hetekben láttuk, hogy az evangélium hogyan jut el az egyik világból a másikba, a zsidó kultúrából a nem zsidók, a pogányok közé. Pál és Barnabás missziói útján számos városban alakultak gyülekezetek, amelyeknek tagjai közül többen pogány háttérből jöttek. Ők Jézus nevére megkeresztelkedtek, és úgy lettek Jézus követőivé, és ezzel együtt Isten népe tagjaivá, hogy nem lettek előtte zsidóvá, nem a zsidó hiten, valláson, kultúrán keresztül ismerték meg Jézust. Saját népüknek, nemzetiségüknek, kultúrájuknak a részesei maradtak. Ezen a ponton jelenik meg a feszültség. Júdeából, a zsidó hátterű Jézus-követő gyülekezetekből egyesek elmennek Antiókhiába, a pogánykeresztény gyülekezetbe (ahonnan kiküldték Pált és Barnabást a pogányok közötti misszióra, hogy azután örömmel hallgassák meg beszámolójukat Isten nagy tetteiről a népek között, 14.27), és így tanítottak: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.” Azaz, ha nem lesznek zsidóvá, nem lehetnek Jézus, a Messiás népének a tagjai. Pálnak és Barnabásnak ugyanakkor „nem kis viszálya és vitája támadt velük” ebben a kérdésben, és ezért döntenek úgy, hogy felmennek Jeruzsálembe, hogy az ottani apostolokkal és vezetőkkel tisztázzák a kérdést. A probléma tehát így fogalmazódik meg: Hogyan lehet valaki Isten népének a tagjává? Mi kell ahhoz, hogy valaki betagolódjon Krisztus közösségébe? Szükséges-e ehhez elhagynia korábbi életét és kultúráját, azt a világot, amiben élt? Kiszakad-e ezáltal népéből, kapcsolataiból? Zsidóvá kell-e lennie a mózesi törvények betartása által? A válasz: nem, hiszen az evangélium minden népeké, és nem kell a pogányoknak zsidóvá lenni ahhoz, hogy Isten népébe tagolódjanak. Vizsgáljuk meg, hogyan jutottak erre a döntésre a jeruzsálemi zsinat résztvevői, és milyen érveket hoznak a judaizálók ellen.
I. Ugyanaz a kegyelem
Amint összeült az apostoli gyűlés, hamarosan nagy vita támadt. Péter az, aki ebben a helyzetben először emelkedik szólásra. Egy olyan eseményre emlékezteti a jelenlévőket, amely megközelítőleg tíz évvel korábban történt. Elmondja, hogyan vezette őt a Szentlélek arra, hogy felismerje, Isten nem személyválogató. Az Úr elkészítette, hogy ő zsidó emberként olyat tegyen, amit soha nem tett volna: bement egy pogány ember, Kornéliusz római százados házába, együtt evett vele, és hirdette neki Jézus Krisztust. Ez azért jelentőségteljes, mert a korabeli világban hatalmas szakadék tátongott a zsidók és pogányok között. Amint Péter beszélt, Isten Lelke leszállt Kornéliuszra és háza népére, és ebből az apostol megértette, hogy a pogányoknak Isten ugyanúgy adja önmagát, mint a zsidóknak. A beszédét ezzel fejezi be a jeruzsálemi vezetők előtt: „Abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” Mi is, jeruzsálemi és júdeai zsidók, ugyanúgy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk, mint ők, a távoli részeken élő pogányok. Mi éppen úgy, mint ők. Mert sokfélék vagyunk, eltérő kultúrával, eltérő vallási háttérrel (bár igaz, hogy a Jézus, a Messiás a zsidó népből támadt), eltérő nemzeti identitással és karakterrel, de mindannyiunkra ugyanaz az isteni kegyelem ragyogott rá, és mindannyian ugyanannak a közösségnek, Isten népének a tagjai lettünk.
Kiket hív hát el az Úr az övéinek? Kik tartoznak őhozzá? A legkülönbözőbb emberek, akiket a legkülönbözőbb módon szólít meg, de akikben ugyanaz a kegyelem munkálkodik, és akiket ugyanaz a Szentlélek tölt be. Ezt ünnepeljük a mai napon, a Szent Lélek ünnepén, az egyház ünnepén a konfirmandusokkal együtt. Megdöbbentő személyes történeteket hallgattunk meg a presbitériummal kedd este, amikor testvéreink vallást tettek hitükről, arról, hogyan vezette őket Isten, hogyan üdvözültek ugyanazon kegyelem által, mint mi mindannyian, és hogyan vezette őket Isten a Gazdagréti Református Gyülekezetbe. Vannak, akik ún. kisegyházban jutottak élő hitre, tartoztak oda és szolgáltak évekig, majd megsebződtek, végigélték az elszakadás-elköszönés minden fájdalmát, és találtak otthonra közöttünk. Van, akinek édesanyja a Hit Gyülekezetébe tartozik, a barátja pedig hívő római katolikus, és ő szintén ebben a gyülekezetben találta meg lelki otthonát. Van, aki keresztény családban nőtt fel, nem emlékszik arra, hogy valamikor is nem hitt Istenben, van, aki különböző családi veszteségek következtében kezdte keresni az Urat. Van, aki teljesen ateista nevelést kapott, zsidó édesapával és nem zsidó édesanyával nőtt fel, nehéz körülmények között, aki félszegen tette be először a lábát templomunkba, és most kész vallást tenni Jézus Krisztusról, mint Uráról és megváltójáról. Van, aki katolikusként nőtt fel, és Írországban egy presbitériánus gyülekezetben tért meg, és jutott el oda, hogy konfirmáljon. Van, aki a protestáns etikát gyermekkorában szívta magába, a kereszténység esztétikájával irodalmi munkássága kapcsán folyamatosan foglalkozott, de élő hit csak – maga sem tudja, hogyan, miért? - az elmúlt időszakban született benne, és most ismerte fel, hogy korábbi erkölcse, esztétikai élményei megtérés nélkül, a hit szempontjából semmit sem jelentenek. Van, akinek családjában soha nem esett szó hitről, de valami mégis élt benne, hogy azután – fájdalmak, bűnök és buktatók után - elmondhassa: én is az Úr Jézus ugyanazon kegyelme által nyertem üdvösséget, mint ők. Mi is, ők is. Mindez arról beszél, amit Péter is megvallott: „Isten éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogy nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük…” Igaz ez ott és akkor a pogányokra és zsidókra, itt és most mindenkire, aki Jézus Krisztusé. Dicsőítsük az Urat azért, hogy nem személyválogató, hogy megszólított, elhívott titeket a magáénak!
II. Isten népet szerez magának a pogányok közül
Péter beszéde után a vita heve lecsendesedik, majd meghallgatják Barnabást és Pált, akik elbeszélik, milyen csodákat tett az Úr általuk a pogányok között. Utánuk emelkedik szólásra a nagytekintélyű Jakab (Jézus testvére), aki a jeruzsálemi gyülekezet meghatározó vezetője volt. Jakab, látván, hogyan szerez Isten népet saját nevének a pogányok közül, egy ószövetségi szakaszt idéz, amelyet most új fényben lát: „Felépítem Dávid leomlott sátorát … és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem.” Igen, az Úr mindig is szeme előtt tartotta, szívén hordozta a népeket, hiszen minden nép az ő alkotása. Ő az, aki előre ment, aki elhívta az övéit a népek közül Pál és Barnabás missziói útján, és nekünk hozzá kell szabni magunkat. Látjuk, hogy Isten ezt előre megmondta a próféták által. Ezért Jakab a következő javaslatot teszi: „ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez…”. Más szóval: ne tegyük rájuk a mózesi rituális törvény terhét, ne kelljen körülmetélkedniük, ne kelljen zsidóvá lenniük.
Ez a keresztény egyház és misszió kibontakozása szempontjából óriási jelentőségű. Arra a kérdésre válaszol, hogy vajon a Jézusról szóló üzenet egy reform mozgalom csupán a zsidóságon belül, vagy örömhír minden népeknek? Ha minden pogánynak zsidóvá kellette volna lennie, akkor Jézus elfogadásával és azzal, hogy Krisztus népnek a tagjaivá lettek, kiléptek volna korábbi világukból, kultúrájukból. Ebben az esetben az evangélium nem kezdte volna átjárni a nem zsidó világot, nem születhettek volna olyan közösségek, egyházak mind a mai napig, amelyek a saját világukban teszik fel a kérdést újra és újra: mit jelent itt és most, hogy Jézus Krisztus Úr, milyen tanúságra, szavakra és tettekre hív ez bennünket? Nem jöhetett volna létre az a keresztény egyház, amely az egész világon jelen van, amely soknyelvű, sokkultúrájú, és mégis egy Isten előtt. A különböző népek és kultúrák megtérésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy mindenki abban a helyzetben, abban a hivatásban, abban a népben legyen Krisztus követője és tanúja, amelyben elhívását kapta.
Akik ma hitvallást tesztek, és elkötelezitek magatokat Jézus Krisztus követésére és a Magyar Református Egyház tagjának, nem kijöttök a világból, nem elmenekültök, mert gyengék és bizonytalanak vagytok, hogy egy másik, egy református kultúra és világ tagjaiként éljetek tovább. Miközben nagyra értékeljük Isten Igéjének a munkáját a XVI. századi reformációban, amelynek során megszületett az, ami ma az immár újra egyesült Magyar Református Egyház a Kárpát-medencében; miközben örömmel vállaljuk lelki-hitbeli, kulturális és történelmi örökségünket; miközben nem mondhatjuk, hogy semmi közünk egyházunk nem folt nélküli történetéhez a kommunista diktatúra alatt, azt kell mondanunk: az Úr arra hívott el bennünket, mint gyülekezetet, és ma különösen titeket, akik hitvallást tesztek, hogy Jézus Krisztus tanúi legyünk a világban, ott, ahová helyezett titeket. Abban erősít meg titeket, mint Jézus követőit, hogy bekapcsolódva az ő missziójába, jellé, világossággá, az átformálódás eszközeivé legyetek ott, ahova állított benneteket. Arra hatalmaz fel Lelkének rátok árasztásával, hogy Jézus Krisztus uralmát és szeretetét képviseljétek – az iskolában, az óvodában, az egyetemen a diákok közt az angol irodalomban, a Magyar Televízióban, az ügyfelek között a pénz világában, a szomszédok és gyermekeik között, stb. Krisztusnak és a református egyházának elköteleződve nem kijöttök a világból, hanem erőt kaptok arra, hogy a világ Krisztushoz fordulásáért munkálkodjatok és imádkozzatok. Hiszen Isten népet szerez magának mindezen emberek közül.
III. Egy test vagyunk Krisztusban
Míg Jakab azt mondja, hogy ne terheljék meg a pogányokat a körülmetélkedéssel, az apostoli gyűlés mégis azzal ér véget, hogy Jakab javaslatára határozat születik, amely értelmében azt kérik, hogy a pogánykeresztények „tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől.” Az erről szóló határozatot levélbe foglalták, majd jeruzsálemi vezető emberekkel együtt elküldték Antiókhiába, ahol hangsúlyozták, hogy nem kell a pogányoknak zsidóvá lenniük, de kérik a fentiek megtartását. Mindezt az antiókhiai gyülekezet tagjai örömmel fogadták. Vizsgáljuk meg, mi ezen kérések jelentősége?
A „bálvány okozta tisztátalanság” a bálványáldozatok során levágott állatok húsának fogyasztását jelenti nagy valószínűség szerint. A „paráznaság” ebben a határozatban nem az általában vett „bárminemű szexuális erkölcstelenségre” vonatkozik, hanem sokkal inkább azokra a mózesi kitételekre, amelyek szigorúan tiltják a rokonházasság különböző szintjeit, és egyéb a családi élet tisztaságával kapcsolatos dolgokat (3Móz. 18). A „megfulladt állat” és a vértől való tartózkodás összetartoznak: a zsidó emberek nem ehettek vért, a fulladással leölt állatot viszont nem véreztették ki. Ezeknek a kéréseknek a jelentősége nem az, hogy ezek betartása által lehetne üdvössége a pogányoknak, hiszen éppen az az evangélium szíve, hogy Jézus Krisztus kegyelme által van üdvösségük mind a pogányoknak, mind a zsidóknak. Ugyanakkor, mivel minden városban, ahol az evangéliumot hirdették, voltak olyan zsidók, akik a pogányokkal együtt Jézus követőivé lettek, ezen kérések megtartása adott lehetőséget arra, hogy a zsidó és pogány Jézus-követők asztalközösségben, úrvacsorai közösségben, egységben éljenek egymással.
Az apostoli tanács határozata tehát megőrizte az evangélium igazságát, egyetemességét, ugyanakkor megőrizte az egyház egységét, a testvéri közösséget is. Egy nagyon nehéz helyzetben találta magát a kibontakozó keresztény misszió, amely helyzet éppen az Ige növekedése, terjedése következtében állt elő. Majdnem szétszakadt Krisztus teste, majdnem eltorzult a kegyelem evangéliumának igazsága és világossága. Az érintett vezetők vállalták a konfliktust, meggondolták, mit cselekedett Isten közöttük, új fényben érették a Szentírást, és olyan határozatot hoztak, amely további lehetőséget biztosított a Jézus Krisztusról való tanúság további növekedésének. Ma, amikor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük, amikor testvéreink megvallják hitüket és elkötelezik magukat Jézus követésére, mint a református egyház tagjai, legyen előttünk és legyünk mindannyiunké az apostolok látása és vágya: hadd jusson el az evangélium mindazokhoz, akiket Isten kiválasztott, és hadd éljünk egységben mindazokkal, akik megvallják a Szentháromság Istenbe vetett hitüket. Ámen!

Az Ige növekedését, terjedését, az első keresztények misszióját követjük nyomon az Apcselben. Mindez nem más, mint a feltámadott Jézus akaratának kibomlása: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet! Arról hallottunk eddig, hogyan lesznek az apostolok, és Jézus névtelen követői Jézus tanúi a föld végső határáig. Láttuk, hogyan jutott el az evangélium – a Szentlélek egyértelmű vezetése mellett – a nem zsidókhoz, és hogyan lettek közülük is Isten népének tagjaivá. A múlt héten egy nagyvárosi missziói gyülekezetről, az antiókhiai gyülekezetről volt szó. Innen indul ki az a Barnabás és Pál által vezetett misszió, amelynek nyomán számos helyen születtek gyülekezetek a Földközi tenger medencéjében. A ma olvasott szakasz ennek a missziónak az első lépéseiről szólnak.
Mi történik tehát a Szentlélektől kiküldött tanítványokkal? Az első kép, amelyet Lukács elénk állít nem túl kellemes, bár győzelemmel végződik: Pál összeütközésbe kerül a sötétség erőivel. Pál és Barnabás bejárták Ciprust, hirdették az igét számos helyen. Bizonyára több minden történt ezekben napokban, akár siker, akár kudarc, de Lukács nem ezeket tartotta fontosnak megemlíteni. A pogányok között kibontakozó misszió első története, első képe az összeütközés a gonosz erejével. A mai napon ennek alapján a lelki-szellemi harcról fogok szólni. Miért kikerülhetetlen a lelki harc? Mi a varázslás természete, és hogyan jelenik meg ez a mai világban? Hogyan válik az erők összeütközése a Jézusról való tanúságtétel részévé, az Ige növekedésének, terjedésének alkalmává? Mindezekkel együtt a megszokottnál sokkal több gyakorlati példával fogom megvilágítani e történet ma is aktuális voltát.
I. A lelki harc kikerülhetetlen!
Az előző szakaszban olvastuk, hogy amint a Szentlélek azt mondta az antiókhiai gyülekezetnek, hogy válasszák ki Barnabást és Sault (Pált) arra a munkára, amire elhívta őket, böjtölés, imádság és kézrátétel után elbocsátották őket. A következő mondatban Lukács újra hangsúlyozza, hogy ők a „Szentlélektől kiküldve” mentek le Szeleukiába, majd elhajóztak Ciprusba. A Szentlélektől kiküldött tanúk pedig azonnal összeütközésbe kerülnek egy ördögi lélekkel munkálkodó emberrel. Ez a szentírói szerkesztés, hangsúly, minta máshol is megjelenik Lukács munkáiban. Jézus, megkeresztelkedése után, „Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott, negyven napon át, miközben kísértette az ördög.” (Lk. 4. 1-2). Az Apcsel elején pedig azt olvassuk, hogy a gyülekezet tagjai beteltek Szentlélekkel, bátran szólták Isten igéjét, a hívők egész gyülekezete szívében és lelkében egy volt (4.31kk) – és rögtön utána megjelenik Anániás és Szafira, akiknek a gonosz szállta meg a szívét (ezért akartak hazudni a Szentléleknek, vö. 5.1kk). A minta egészen egyértelmű: ahol Isten Szentlelke kiárad, betölt, elhív és cselekszik, legyen szó Jézusról, Péterről, vagy Pálról, ott egyszer csak megjelenik, vagy lelepleződik a gonosz, aki minden erejével ellen kíván állni Isten Országa munkájának. A Lélek által ihletett, felkent kezdeményezés, szolgálat a sötétség erőinek az érdekeit sérti. Az összeütközés elkerülhetetlen. Különösen nyilvánvalóvá lesz ez akkor, amikor valami új kezdődik. Ha Pál és Barnabás kudarcot vallanak Cipruson a helytartóval, hátha megrendülnek, hátha nem próbálják majd hatalmasoknak hirdetni az igét, hátha megtorpannak. A Lélektől kiküldött apostolok Jézus hirdetésével a sötétség erőit fenyegetik.
A Jézus Krisztus valóságában élő és járó embernek tudatában kell lennie ennek a harcnak, és fel kell ismernie a kísértő ellenállását ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhasson vele. Ugyanakkor élnie kell józansággal és a megkülönböztetés ajándékával is, mert az is a gonosznak tetszik, ha túlzottan vele foglalatoskodunk. Ahogy C.S. Lewis fogalmazott:„Az emberiség két egyenlő súlyú, de egymással ellentétes tévedésbe eshet az ördöggel kapcsolatban. Az egyik az, hogy nem hisz a létezésében. A másik az, hogy hisz benne, és túlzott, egészségtelen érdeklődéssel fordul felé. A démonoknak mindkét tévedés tetszik, és egyforma örömöt jelentenek a materialisták és a varázslók.”
Vannak általánosan felismerhető, sőt, szinte elvárható helyzetek, minták. Egy-egy Isten Lelkétől ihletett időszak, alkalom, megújulás, elhatározás, elhívás után gyakran tapasztalnak a keresztények szembenállást. Hirtelen megjelenik egy gondolat a fejedben, hogy ez az egész hülyeség, és nem valóság, csak beképzeled magadnak, hogy te valóban az Úrral találkoztál, őt hallottad, ő cselekedett benned. Más esetleg ilyenkor hihetetlen erős kísértést él meg, életének egy már rendezett, Jézus világosságára vitt területe újult erővel jelenik meg. Vannak, akiket megmagyarázhatatlan félelem fog el, pl. hogy valakit el fognak veszíteni. Egyszer csak ott van az agyában ez a gondolat, és nem tudja honnan. Vannak, akiknek családjában egy ilyen Istentől megáldott alkalom után tör ki – rendszeresen – a viszály, a veszekedés. Mégis, mindezzel együtt fontos, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára: nem minden viszály, nem minden kísértés, nem minden félelem, aggodalom, nem minden rossz gondolat a gonosz támadása. Ezt azért is szükséges hangsúlyozni, mert a józanság és megkülönböztetés nélkül könnyen kialakulhat egy olyan lelki hozzállás, amelyben újra és újra áthelyezzük a felelősséget a Sátánra, és ezért nem vizsgáljuk meg – a Szentlélek világosságában – ezeket a helyzeteket, érzéseinket, önmagunkat. A következő két történet egyértelmű ördögi támadást mutat be.
Néhány héttel ezelőtt egy hétvégén, amint arról már többször beszéltem, cursillón szolgáltam (a cursillo egy három napos, intenzív evangélizációs program, amelynek során – Isten kegyelméből – számosan jutnak hitre, vagy újulnak meg megerőtlenedett hitükben). Egyik este, éppen az elalvás után, álmodtam, és álmomban – csak így tudom fogalmazni – a gonosz jelenlétével találkoztam. Amikor Jézus Krisztus nevében ellene mondtam, azt éltem át, hogy megtámad, hatalmas erővel megbénít, és meg akar ölni. Amint felébredtem, a félelem bénító érzése vett körül. Alig hallhatóan kezdtem el Jézus nevében imádkozni, oltalmát kérni, megvallani, hogy az övé vagyok, és kérni védelmét, jelenlétét az éjszakámra. Ahogy imádkoztam, úgy oldódott a félelem, töltött be Isten békessége, és kaptam egy nyugodt és békés éjszakát. Jézus nevében oltalmunk, békességünk van.
A másik esemény a napokban történt egy testvérünk életében. Egy súlyos vírus döntötte le a lábáról a családot, aminek következtében kórházban is kellett töltenie az édesanyának néhány napot gyermekével. Ezután lett nagyon beteg ő is. A következőket írta : „Éjjel 2 körül már nagyon szerettem volna aludni, de az elkeseredéstől nem bírtam, csak feküdtem erőtlenül és egyszer csak átvillant az agyamon az a gondolat, hogy ha elalszom, meghalok, hiszen annyira gyenge vagyok, hogy nem is fogok róla tudni, hogy meghaltam. És szerettem volna imádkozni, de nem nagyon bírtam, viszont azt éreztem, hogy nincs is értelme, mert Isten nem akarhatja, hogy ennyire rosszul legyek. Ha meg ezt akarja, akkor nincs is Isten, mert Ő nem lehet ilyen, hogy ennyire sanyargasson. Itt persze eszembe jutott minden jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatos dolog, nemcsak a betegség, és azért kezdtem el dühöngeni, hogy nem elég, ami van, még ez is... Aztán hirtelen eszembe jutott Jób, hogy őt is meddig próbálta az Úr. És ekkor egy hang azt súgta, hogy mondjam ki, hogy nincs Isten. Ez egy századmásodpercnyi vívódás volt, amikor átvillant az agyamon, hogy kimondom... de ugyanilyen gyorsan ráéreztem arra is, hogy ez a gonosz. Mintha egy szakadék szélére tolt volna, a lelkemet szorongatva, hogy mondjam ki, nincs Isten. És akkor erőtlenül, de dühösen csak azt mondtam magamban, hogy "takarodj innen, Krisztus meghalt értem a kereszten és pont az ilyenektől mentett meg, mint te". Ezután pánikszerű roham tört ki rajtam elkezdtem zokogni és felébresztettem a férjem, és rövid időn belül megnyugodtam, elaludtam és jobban lettem. És akkor eszembe jutott a gyülekezet is, meg az, amit Dóra betegsége kapcsán mondtál: hogy ezek megpróbáltatások. És arra gondoltam, hogy biztos azért kapjuk mi is, mert szolgálni szeretnék, mert … mindenki, aki tenni szeretne, megkapja. … Én még sosem éltem át hasonlót, ezért volt félelmetes és hálát adok Istennek, hogy felismertem, hogy ez micsoda.” Néhány megjegyzés ehhez a történethez: 1. A betegség önmagában nem démoni támadás, de juttathat olyan gyengeségbe, elesettségbe, amit megpróbálhat kihasználni a gonosz. 2. Testvérünk a támadást a szolgálatra való elhívása fényében látta és értelmezte. 3. Életében először ismerte fel így a gonosz támadását, és élt Krisztusban való hatalmával, hogy ellenálljon az ördögnek. Ez a tapasztalat végül hitbeli megerősödéséhez, növekedéséhez vezetett. Éppen az mutatta, hogy valóban ördögi támadás volt, amit átélt, hogy amikor Jézus Krisztus nevében ellene mondott, az lényegében azonnal megszűnt. 4. Mindezt, meggyőződésem szerint helyesen, annak a nagyobb összefüggésnek részeként értelmezte, amelyben gyülekezetünk imádságban, könyörgésben keresi a Jézus nevében történő gyógyulás kegyelmi ajándékát, valamint az Ige növekedését, a misszió kibontakozását, amelynek során számos betegség, erőtlenség, támadás is ért bennünket az elmúlt időben. A lelki harc kikerülhetetlen – de bennünket azért hívnak Krisztusról kereszténynek, mert az ő felkenetésének részesei vagyunk arra, hogy a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljunk (vö. Heidelbergi Káté, 31.)
II. A varázslás akkor és ma
A sötétség erői, amelyekkel Pálék szembetalálták magukat, egy varázsló és álpróféta, a zsidó Barjézus személyében jelentek meg. Barjézus neve azt jelenti, a szabadítás fia. Ez a Barjézus, vagy görög nevén Elimás, közel állt Szergiusz Paulusz római helytartóhoz, aki viszont hallani akarta az Isten igéjét. Barjézus nem kívánta elveszíteni befolyását, ezért „szembeszállt velük, és igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől.” Vajon mi állhatott mindezek mögött?
A varázslás célja a természetfeletti erők kontrollálása, irányítása, általában valamilyen rituálén keresztül (ismétlődő szavak, kifejezések konkrét cselekedetekkel összefüggésben) egy bizonyos cél elérésének érdekében. A szerelem mágia célja valakit megszerezni, a rontás valakinek ártani, vagy valakit tönkretenni. A görög-római világot át meg átjárta a varázslás. Ennek egy meghatározó eleme volt például az, hogy az olyan emberek lelkei, akik a „kijelöltnél előbb” haltak meg, különösen házastárs, vagy gyermek nélkül, még inkább, ha erőszakos halált szenvedtek, hatalmas erővel bírnak. A varázslás során ezekkel a lelkekkel kapcsolatba kerülve még erősebb démonokat tudtak felidézni. A társadalom jelentős része félte a varázsló megkötöző, bűbájos, igéző hatalmát. Az, hogy Szergiusz Paulusz kíséretéhez tartozott egy varázsló, szintén annak jele, hogy a Római Birodalomban ez a mágikus hitvilág a társadalom középpontjában volt jelen és működött.
A varázslás célja a kontroll, az uralom, az irányítás. Nyilvánvaló, ha Pál és Barnabás Jézus Krisztust, mint a feltámadt Urat hirdetik meg, Barjézus félti az ő befolyását Szergiusz Paulusz felett. Nem tudjuk, hogy ő, mint varázsló és álpróféta mi mindent tett, és hogyan gyakorolta hatalmát, befolyását a helytartó felett (pl. jóslással?). De az bizonyos, hogy irányítani akarta őt.
Nem kell sokat kutakodni ma ahhoz, hogy igézéssel, bűbájossággal, boszorkánysággal, szerelem mágiával, rontással, rontás levétellel, jóslással találjuk magunkat szemben. Bárhol fellelhető mindez az ezoterikus piacon, és csak óvni tudunk bárkit attól, hogy magától hajtsa fejét az ezek mögött álló erők igájába. Van azonban, amikor ilyen és ehhez hasonló praktikákon keresztül egy személy, vagy közösség gondolkodásmódját, életvitelét, legmélyebb elkötelezettségeit akarják kontrollálni – és ezt jó felismerni. Két példával illusztrálom ezt.
Az egyik egy fiatal házas asszony, akinek nagyon erős küzdelme volt egy – szintén házas - férfi kollégájával, aki minden áron meg akarta szerezni őt magának. A mindennapi, emberi szinten jól kijöttek egymással, jó kollégák. A férfi életébe egyre erősebben belépett az asztrológia és a kártyavetés, és ezeken keresztül próbálja manipulálni, saját céljaira rávenni keresztény házas kolléganőjét. Az adja kitartó erejét, hogy meg van írva a sorsuk, hogy egymáséi legyenek, az van a horoszkópjában, hogy ő nem hűséges típus, valamint azt adta ki a kártya, hogy új szerelem vár rá. Mindez a meggyőződés folyamatosan megjelenik gesztusokban, elejtett megjegyzésekben, amelyek egyre jobban behálózzák az asszonyt. Az asszony úgy érzi (hónapokon át megy ez a dolog), hogy mindez „megül rajta”, „ellepi gondolatait”, „valami ragad rá”. Férjével, akinek elmondja küzdelmeit, közösen rendszeresen imádkoznak a szabadulásért. Az imádságban felismerik, hogy mindez nem pusztán a férfi flörtöléséről szól, hanem szellemi erőkkel folytatott harc, és ezért ennek fényében imádkoznak tovább. Sok imádság, hosszú harc után lesz végül teljesen szabad a fiatalasszony. Ez is a varázslás, az uralom, a kontroll egy – kevésbé direkt – formája.
Egy másik esetben ezoterikus kollégák próbálták egyre jobban a befolyásuk alá vonni egy keresztény társukat. Ilyen alkalmakkor arra törekedhetnek, hogy egyfajta lelki-szellemi szálat építsenek maguk és a másik személy között, pl. ilyen megjegyzésekkel, hogy te is olyan vagy, mint mi, hasonszőrű lelkek vagyunk, „te is boszi vagy”, stb. Ha valakinek – akár keresztény létére – van valami rendezetlen okkult múlt az életében, könnyen sebezhetővé válik (hiszen ha semmi ilyen nincs, kit érdekel, hogy badarságokat beszélnek). Azt éli meg, hogy miközben ő nem akarja, valami erő mégis húzza, vonja őt ezekbe a hatásokba, és nem bír ellenállni. Tudja, hogy ez rossz, tudja, hogy ő Krisztushoz tartozik, de könnyen megzavarodik, vagy annyira elerőtlenedik, hogy majdnem feladja. A varázslással, démoni manipulációval operáló emberek ezeken a lelki-szellemi szálakon keresztül próbálnak kontrollálni. Amikor az illető keresztény testvérünk közös imádság által szabad lett attól a befolyástól, ami benne rezonált ezoterikus kollégáira, az elsők, akik megdöbbenve érzékelték a „spirituális klíma” változását, éppen ezek az ismerősei voltak. A világ, amelyben élünk, egyre jobban hasonlít a Pál korabeli világhoz, amelyben Jézus Krisztus evangéliumát bátran, világosan, és Szentlélekkel teljes erővel kellett meghirdetni okkultisták, varázslók, különböző titkos kultuszokhoz tartozó között. Lássuk, hogyan ütközött össze Pál Barjézussal.
III. A konfrontáció és következménye
Az összeütközést így adja elénk Lukács: „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel erősen ránézett, és így szólt: Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme, az Úr keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!” Pálnak ezek a szavai nem kis megütközést kelthetnek a mai olvasóban. Hogyan lehet ilyen kemény? Hogyan tehet ilyet Jézus nevében? Miért nem hívja inkább megtérésre?
Mindezekkel kapcsolatban a következőket kell látnunk. Barjézus vaksága – ami Pálnak ismerős állapot lehet saját megtérése alkalmából – nem végleges. Igaz, hogy nem olvasunk róla többet, de ne tévesszük szem elől az „egy ideig” kitételt! A másik figyelembe veendő szempont az, hogy Barjézus folyamatosan hallgatta Pálék igehirdetését és kitartóan ellenállt annak, erre egészen egyértelműen utal Lukács. Azaz nem arról van szó, hogy valaki nem hisz, és ezért büntetésből azonnal vakká teszi őt Pál apostol. Harmadszor, itt elsősorban nem Pál cselekszik, hanem Jézus rajta keresztül, és erre mutat a „megtelve Szentlélekkel” kifejezés. Pál apostol bátor, szókimondó és erővel teli dorgálása Istentől jött, isteni felkenetés alatt történt, amit soha nem helyettesíthet emberi szándék, különösen nem emberi rossz szándék, pl. harag az ellenséggel szemben.
Ennek a mozzanatnak a megvilágosítására egy utolsó történetet mondok el. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt történt egy nagy, egyetemisták közötti evangélizáción, hogy magunkkal hívtuk egy lány barátunkat, aki nemrégiben jutott hitre. Vele jött nem keresztény barátja is, aki nem örült barátnője Istenhez fordulásának. Az előadás után álltunk egymás mellett, a leányzó, a barátja, a feleségem, és én. A fiú tajtékzott a haragtól, és telve volt erőszakkal, dőlt belőle a szitkozódó, erőszakos szó, és úgy éreztem, hogy mindjárt nekünk esik. Ahogy ott álltunk és hallgattuk, és éreztük, hogy ebből könnyen valami nagyon rossz sülhet ki, egyszer csak mintegy isteni sugallatra azt mondtam: A názáreti Jézus Krisztus nevében hagyd abba! Azt éreztem, hogy a gonosz jelenlétével állunk szemben, és – csak így tudom magyarázni – a Szentlélek megnyitotta a számat, hogy elhallgattassam. A fiú azonnal lecsendesedett, felhagyott a támadó magatartással, majd elment. Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatom 2-3 volt az elmúlt majdnem két évtizedben. Ugyanakkor ezek bepillantást engedtek abba, amiről ebben a szakaszban olvasunk. Hangsúlyozom, mindez csak a Szentlélek egyértelmű vezetése és felhatalmazása alatt történhet, és semmiképpen sem a magunk szándékából.
A történet vége, hogy a helytartó, látva Pál szavainak erejét, és a varázsló, azaz az erőkkel manipuláló elesettségét és gyengeségét, „hitt, elámulva az Úr tanításán.” Lukács elénk adta, hogy a Lélek által kiküldött tanúk kikerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek a sötét erőkkel, amikor Jézust hirdetik, de azt is bemutatta, hogy nincs olyan név, amely ne hajolna meg Jézus Krisztus neve előtt. Láttuk, hogy ez a történet nem olyan távoli tőlünk, mint az elsőre tűnik. Tekintsünk hát Jézusra, legyünk bizonyosak győzelmében, kérjük, hogy tanítson minket a harcra, és dicsőítsük őt, mert fenséges az egész földön. ÁMEN!

Az antiókhiai gyülekezet születését és életét mutatja be a ma olvasott szakasz. Az alaptételünk a következő: az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet – és mint ilyen, mércéje (de nem mintája) minden mai gyülekezetnek. Az Apcselben a misszió kibontakozásában meghatározóbbá lesz, mint a jeruzsálemi anyagyülekezet, hiszen innen indul majd Pál és Barnabás vezetésével az a pogányok közötti misszió, amire Jézus felhatalmazta a követőit: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” (ApCsel. 1.8) Az Ige növekedésének, terjedésének döntő lépcsője e gyülekezet megszületése és megerősödése.
Antókhia a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa, több mint 500 ezer fős lakossággal. Igazi kozmopolita hely, számos kultúra keveredett benne. Rómaiak, görögök, zsidók, és különböző keleti népek (Perzsiából, sőt, Indiából és Kínából is) éltek itt. Szíria római tartomány fővárosa volt, igen gazdag település. Heródes negyedes fejedelem márványlapokkal építette ki a város főútját, amelyet csodálatos oszlopsor szegélyezett. Az antiókhiai missziói gyülekezet igazi nagyvárosi környezetben született meg. Olyan sokszínű, sokkultúrájú városban, mint amilyenek a mai nagyvárosok, Budapest is. Ugyanakkor amíg egy missziói gyülekezet dinamikusan fejlődik, szaporodik egy ilyen környezetben, sőt, misszionáriusokat küld ki távoli pogány vidékekre, a református gyülekezetek jó része nehezen találja a helyét egy megváltozott világban. Nehezen kerül kapcsolatba nem egyházias emberekkel, nehezen érti, miért nem jönnek többen hittanórára, konfirmációra, istentiszteletre, nehezen gondolja át és változtatja meg évtizedes vagy évszázados missziói stratégiáit. Mindeközben kárhoztatja a globalizációt, az emberek érdektelenségét, a pénzimádatot, a szektákat, az egyházi vezetést, a politikát, stb. Ebben a helyzetben szeretnénk az Igéből meglátni, melyek a missziói gyülekezet életfunkciói, és mi a missziói gyülekezet titka, hogy mindezen keresztül az Ige és a Lélek formáljon bennünket is egyre inkább olyan közösséggé, amely Jézus Krisztus hiteles tanúja ebben a világban.
I. A missziói gyülekezet születése: evangélizáció
Az antiókhiai gyülekezet születése mögött nem álltak gyülekezetplántálási stratégia, szociológiai felmérés, felekezeti döntés, egyházi hivatalosok és pontosan megszabott költségvetés. Nincsenek nevek, akiket később úgy tisztelhettek volna, mint gyülekezetalapító atyák. Ehelyett azok vannak, akik „az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak…”. A gyülekezet alapítói névtelen menekültek. Jeruzsálemből menekülnek számosan, mert István megkövezése után, amint azt jól tudjuk Saul történetéből, beindult a Jézus-követők meghurcolása, bebörtönzése, hitük megtagadására kényszerítése. Ezek az emberek nyomorúságban vannak. Bizonytalan az otthonuk, a megélhetésük, a családjuk sorsa. Könnyen lehet, hogy szétszakadtak családok, hogy egyesek már börtönbe kerültek. Nem tudunk semmit a személyes drámákról, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, számos ilyen történet húzódik meg a háttérben. Az első tanítványok tehát szétszóródtak, és ezzel akár hatalmas és végzetes csapás érhette volna a kibontakozó jézus-mozgalmat, de nem ez történt. Amint a gomba szétszórja a spóráit, egy növény a magjait, úgy szaporodott meg a tanítványok száma, úgy terjedt az Ige. Azért, mert ezek a menekültek „hirdették az igét”, „hirdették az Úr Jézust” először csak zsidóknak, de egyesek görögöknek, azaz pogányoknak is. „És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” Azaz az Úr hitelesítette Jézusról szóló bizonyságtételüket jelekkel és csodákkal, a Szentlélek erejének kiárasztásával (vö. 4.30). Az ő Uruknak, Jézusnak kedves volt, hogy azok, akik neve miatt kerültek nyomorúságba, nem elerőtlenedtek, nem estek kétségbe, nem fordultak el csalódottan ettől az Istentől, aki hagyja őket üldözést szenvedni. Amerre mentek, ahova eljutottak, hirdették Jézust. A teher, ami rájuk nehezedett, a nyomás, hogy menekültté lettek, nem vette el szívük örömét, a megtalált Jézus jelenlétének valóságát, a hitnek azt a bizonyosságát, hogy nincs más név és nincs más út, nincs más valóság, csak Jézus. Ezért még a válságban is Jézusról tesznek bizonyságot. Nem azért, mert parancsot kaptak az evangélizációra, nem azért, mert elvárták ezt tőlük, hanem azért, mert Jézus csordult túl szívükben. Vajon mi ennek, és ezen keresztül az antiókhiai missziói gyülekezetnek a titka?
II. A missziói gyülekezet épülése: tanítás
Antiókhiában sokan megtértek az Úrhoz, megszületett a hívők közössége, de szükség volt a gyülekezet megalapozására, megerősödésére. Amikor megtudták Jeruzsálemben, hogy milyen nagyszámban megtértek pogányok Antiókhiában, elküldték Barnabást. Barnabásnál alkalmasabb embert nem könnyen találtak volna Jeruzsálemben erre a feladatra. Maga is pogány vidéken nőtt fel (ciprusi diaszpóra zsidóként), és így jól ismerhette a nem zsidók életét, szokásait. Ezen felül bőkezű adakozással tett Jeruzsálemben bizonyságot arról, hogy szíve-lelke egy az Úrral és az első gyülekezettel (4.36-37), ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az apostolok bíztak benne. De talán ennél is fontosabb személyisége, hiszen nem véletlenül kapta a Barnabás, azaz a „Vigasztalás fia” elnevezést. Bátorító, másokat erősítő, felkaroló, nagylelkű személyisége és szolgálata meghatározó volt a misszióban.
Barnabás, amikor szembetalálja magát az antiókhiai hívekkel, „látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” Felismeri és elismeri Isten munkáját valami egészen újban és különlegesben. Nem kezd el okoskodni, hogy ezeknek a pogányoknak be kell tartani a zsidó szokásokat ahhoz, hogy az Úr népéhez tartozzanak (ez ekkor még nagy kérdés, vö. Apcsel 15.), hanem örvendezik az Úr kegyelmében, és bátorítja őket.
Tudja azonban azt is, hogy a tanítványokat tanítani kell, fel kell építeni őket a hitben, és látta, hogy önmagában kevés ennek a nagy sokaságnak a tanításához. Ezért elment Tarzuszba, megkereste Sault (Pált), és magával vitte Antiókhiába. Ez szintén egy legjobb választásnak bizonyult. Ugyanakkor Saul egy idő után sokkal meghatározóbb vezető lesz, mint Barnabás. A pogányok közötti misszió, bár részben együtt végzik, mégis sokkal inkább kötődik számunkra Pál apostol, mint Barnabás nevéhez. Barnabás ismerte Sault korábbról, sőt, segítette is (9.26-28). Ismerte képességeit, és feltehetőleg tudta, hogy Saul lesz a vezető személyiség kettőjük között. De minden féltékenység nélkül megkeresi és bevonja az antiókhiai szolgálatba.
„Egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.” Vajon mit tanítottak egy éven át? Hogyan formálódik a tanítvány, mire van szüksége a nemrégiben megtért embernek? Jézus szavaival: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Mt. 28.20) Jézus tanítását, sőt, magát Jézus Krisztus személyét tanították. Nem pusztán erkölcsi vagy bibliai (ószövetség) igazságokat, hanem azt, hogy mit jelent, hogy Krisztussal együtt meghaltak, és Krisztussal együtt feltámadtak egy új életre. A tanítás úgy formálta a tanítványok életét, hogy levetkőzzék a régi, bűnös természetet, az óembert, és felöltözzék, magukra öltsék Jézus Krisztust. Ez a krisztusi tanítás, tanítványság szíve: Az életem Krisztusé, vele együtt meghaltam és feltámadtam, és ezért átformálódom Krisztus képére. A missziói gyülekezet olyan tanítványok közössége, akik értik és élik, hogy Krisztusban új emberré lettek.
III. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a testvérek iránt: diakónia
Amikor jeruzsálemi próféták vendégeskedtek az antiókhiai testvéreknél, és egyikük megjövendölte, hogy az egész birodalomra kiterjedő, nagy éhínség várható, az antiókhiai gyülekezet nem maradt tétlen. „A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” Az éhínség keményen sújtotta Júdeát; amint a Josephus Flavius megírta, halálos áldozatokat is szedett (vö. Stott, Acts, 205). Az összegyűjtött ajándékot Barnabás és Saul vitte el a jeruzsálemi gyülekezet elöljáróihoz.
A missziói gyülekezet nem önmagáért létezik. Isten családja részének tekinti magát, és nem pusztán saját érdekei, saját szükségei irányítják döntéseit. Arra gondolni, hogy antiókhiai pogányok a sajátjukból adnak és gyűjtenek júdeai zsidó emberek megsegítésére, nonszensz. Az Isten népében ugyanakkor ez a lépés természetes kell, hogy legyen. Képesség, lehetőség volt az egyik oldalon, és szükség, rászorultság a másikon. Ezzel azt is kifejezték az antiókhiai tanítványok és a gyülekezet, hogy a zsidó Jézus-követőket testvérnek tartják, egy nép, egy test velük. A missziói gyülekezet nem csak saját növekedésével, életével, egészségével van elfoglalva, hiszen Isten Országát látja a szemei előtt, amely sokkal nagyobb, mint egyetlen közösség vagy akár felekezet élete.
IV. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a távollévők iránt: misszió
Amikor a gyülekezet vezetői, próféták és tanítók a legkülönfélébb etnikai háttérből, egy alkalommal imádkoztak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Feltűnő a leírás tömör volta: „Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” Ezzel indul Pál apostol és Barnabás első missziói útja, amely során gyülekezetek születnek a népek között, és amely után Antiókhiába térnek vissza beszámolni mindarról, amit az Úr tett velük és általuk.
Vajon mennyire hiányzott az antiókhiai gyülekezetnek két kedves tanítójuk, Barnabás és Saul? Vajon mióta érlelődött már a döntés kiküldésükről, hiszen itt már csak azt olvassuk, hogy a Szentlélek arra a munkára kéri az elkülönítésüket, amelyre már elhívta őket? Vajon voltak-e olyanok, akik azt mondták, még nem jött el az ideje annak, hogy a pogányok közé menjenek, még nem jött el az ideje annak, hogy mások átvegyék a vezető helyüket, mindez a gyülekezet leépüléséhez fog vezetni? Még az is lehet, hogy voltak ilyen hangok (amelyeket kétségkívül ismerünk az egyház történetéből), de a nagy többség, akik imádkoztak, akik a Lélek szerint jártak, egy volt abban, ahogy Barnabást és Pált böjttel, imádsággal, kézrátétellel kibocsátották. Igen, biztos hiányoztak a gyülekezetből, biztosan megváltoztak dolgok, de tudták: nem csak önmagukért, hanem azokért a népekért is felelősek, akik még nem hallottak Jézusról. Mert az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet volt – nem a nevében, hanem a gondolkodásában, életvitelében, imádságában, Jézus követésében. Készek voltak áldozatot hozni a még nem hívőkért, és ezért engedelmeskedtek a Léleknek, és kiküldték két legjobb emberüket a pogányok közé. Áldozatuk, lemondásuk gazdagodást hozott Isten Országának, mert terjedt az Ige, és végül meggazdagította őket is, amikor meghallották, milyen hatalmas dolgokat tett az Úr az ő Barnabásuk és Sauluk által (14.27).
Mi jellemezte tehát az antiókhiai, ezt a nagyvárosi missziói gyülekezetet? Születése a Szentlélek munkája olyan Jézus-követők által, akik a nyomorúságban is készek és képesek voltak Jézust hirdetni. Mi a titkuk? Egy olyan vezető érkezik a formálódó közösségbe, aki nyitott az újra, sőt, képes egy nála meghatározóbb vezetőt bevonni a gyülekezet életébe. Mi Barnabás döntéseinek a titka? A pogánygyülekezet tagjai közösséget vállalnak a zsidó származású testvérekkel, és adományaikkal segítik őket, ami abban a világban elképzelhetetlen volt. Mi ennek a titka? Végül készek elbocsátani, kiküldeni két legjobb emberüket a népek közé, imával, áldással, miközben ez által ők nem keveset veszítenek. Mi a titka? Az, amiről Lukács így ír: „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” Valószínű, gúnynévként ragadt rájuk, hogy keresztyének, krisztianoi, azaz krisztusiak. Mert állandóan erről a Krisztusról beszéltek, ehhez mérték magukat, ennek szolgálatába álltak. Rájuk ragadt hát Krisztus neve. Vannak fradisok és dózsások (lehet, hogy már nincsenek…), hobósok és hungáriások, cure-osok és mode-osok, avrilesek és hannah montanások, gyurcsányisták és orbánisták, krisnások és krisztusosok – azaz keresztyének. Mindezen csoportok jellemzői, hogy rajongásig azonosulnak azzal a személlyel, bandával, akiről a nevüket kapták. Így van ez ma, de így volt akkor is. A keresztyének, a krisztusosok rajongtak Jézusért, róla beszéltek, belőle éltek, amikor fura viselkedésük miatt kérdezték őket, Krisztusról szóltak. A missziói gyülekezet titka, hogy krisztusi emberekből felépülve krisztusi gyülekezet. A krisztusi gyülekezet ugyanakkor missziói gyülekezet. Amelyik gyülekezet pedig nem missziói, nem is krisztusi. Az antiókhiai gyülekezet, a missziói gyülekezet titka, hogy Krisztus élete testesül meg általa, Krisztust öltözte magára.
V. Gyülekezetünk, mint missziói gyülekezet
Végezetül reflektáljunk együtt gyülekezetünk jelen helyzetére, és arra, hogy vajon mire hív bennünket a Szentlélek a mai igéből szólva. Mindezt pedig nem általánosságban kell megtennünk, hanem abban a konkrét helyzetben, amelyben társadalmunk és gyülekezetünk van. Éppen ezért konkrétan és gyakorlati módon vetem fel a kérdéseket.
Egyre valóságosabb, kézzelfoghatóbb az aggodalom, a reménytelenség, a kiúttalanság a mai magyar társadalomban. Félreértés ne essék: ez nem jó, és ennek nem örülünk, már csak azért sem, mert mindannyiunkat érint valamilyen módon. A baj, a nyomorúság, a lezüllés és szétesés megpróbál minket is, és felszínre hozza szívünk valóságos állapotát, igazi irányultságát. Megmutatja, hogy valóban Jézus Krisztus lett-e számunkra a legfőbb valóság, az élet, az igazság, akit olyan valóságosan magunkra öltöztünk, hogy jártunkban-keltünkben szeretete és békessége sugárzik rólunk. Fény derül, elsősorban a magunk számára, arra, hogy valóban tudjuk-e, hisszük-e, hogy Krisztussal együtt meghaltunk és feltámadtunk, és semmi el nem szakíthat szeretetétől. Átgondolhatjuk, hogy hétközben szétszóródva, munkahelyet elveszítve, anyagilag megszorongatva Jézust hirdetjük, róla teszünk-e bizonyságot. Mindez arról beszél, hogy ki az Úr életünkben, kibe vetjük a reménységünket. Megpróbáltatunk ebben, betegségekben, nyomorúságokban, hogy vajon Jézus-e az első a számunkra. Áldott legyen érte az Úr! – hiszen megtisztulásunkat és megújulásunkat végzi.
Túl azon, hogy missziói gyülekezetként arra hívattunk, hogy Krisztusról tanúskodjunk a környezetünkben, arra is hívattunk, hogy gondoskodjuk a rászorulókról. A gyülekezetben, különösen a házicsoportokon keresztül, tudjunk azokról, akik a válság kapcsán elveszítik munkájukat, és – akár ezzel összefüggésben, akár ettől függetlenül – súlyos helyzetbe kerülnek, mert nem tudják fizetni a hiteleiket. Nagyon kérem, hogy amint újabb anyagilag tarthatatlan helyzetbe kerülő testvérről tudunk, tájékoztassuk arról a Egymásért csoportot (Kocsis Viktor), a gondnokunkat, aki a gyülekezet költségvetését felügyeli (Svarci), és a lelkészeket. Nem ígérhetjük, hogy biztosan meg tudjuk oldani a problémákat, de azt igen, hogy meggondoljuk a lehetőségeket, és lelkileg is szeretnénk támogatást adni. Eddig is voltak, akik a gyülekezeti szeretetszolgálatra adakoztak, és nagyon kérem, hogy – amint kinek-kinek módjában áll – továbbra is adakozzunk erre a célra. Krisztust öltsük magunkra abban is, hogy megosztjuk testvéreinkkel azt, amink van.
Végezetül a misszióról, a növekedésről. Az Apcsel sorozat címe az Ige növekedése, de nem csak a történelmi események miatt, hanem azért is, mert hisszük, hogy az Úr Igéje továbbra is növekedik köztünk, az Úr keze velünk van, és egyre többen térnek meg az Úrhoz. Ehhez a misszióhoz, növekedéshez több olyan döntés tartozik, amelyekről az elmúlt évben többször is beszéltem. Egyrészt a misszió részeként tekintünk a templom továbbépítésére, ami a jelen helyzetben kérdéses, hogy mikor kezdődhet el (a tervek hamarosan elkészülnek). Másrészt ehhez kapcsolódik egy harmadik lelkipásztor szolgálatba állítása. A növekvő, missziói gyülekezetben növekvő szolgálati felelősségek vannak, és ezek egy részét – a sok önkéntes szolgálóval együtt – egyre nehezebben tudjuk elvégezni Eszterrel. Ebben az évben a presbitérium már betervezte a költségvetésbe szeptembertől egy harmadik lelkipásztor fizetését. Ugyanakkor még nem találtuk meg a megfelelő személyt, és abban is várom Isten vezetését, hogy a válság miatt vajon elhalasszuk-e ezt a lépést. Harmadszor, az Istentől elkészített időben be kell vezetnünk a második istentiszteletet, ami a missziói növekedés része. Mindez a misszió érdekében kell, hogy megtörténjen – és mindez áldozatot, változást, lemondást követel valamilyen értelemben mindannyiunktól. Ezért először is azt kérem, hogy gondoljátok át: vajon egy szívvel, egy lélekkel mögé álltok-e ezeknek a lépéseknek: templom, újabb lelkipásztor, két istentisztelet. És ezzel együtt hadd mondjam el, nagyon várom, hogy Isten Szentlelke úgy vezessen bennünket is mindezekben a kérdésekben, ahogyan az antiókhiai gyülekezetet. Amikor imádság és böjt közben az Úr kijelenti nekünk, hogy ő mikor, minek és hogyan hozza el az idejét. Nem akarok nélküle lépni, és nem is szeretnék lemaradni az időzítéséről. Ebben hívom a gyülekezetet imádságra, hogy a Lélek által egyre inkább missziói, azaz krisztusi gyülekezetté formálódjunk, és áldássá legyünk úgy a rászorulók, mint a Krisztustól távoliak számára. Bárcsak nevezhetnének bennünket, még ha gúnyból is, igazán keresztyénnek, krisztusinak. ÁMEN!

A ma olvasott történet Kornéliusznak és házanépének, az első pogány (nem zsidó) ember ill. közösség Jézushoz térésének a leírása. Jelentősége túlbecsülhetetlen: itt jut el az evangélium a zsidó világból a pogány világba, és ezzel kezd el beteljesedni, hogy Jézus Krisztus - aki arra hívta a követőit, hogy legyenek tanúi a föld végső határáig - minden népeknek világossága és üdvözítője. Ez a határátlépés azonban nem megy könnyen és egyáltalán nem természetes. Ha megkérdeznék tőlünk, hogy előítéletesek és személyválogatóak vagyunk-e, feltehetőleg azt mondanánk, hogy távol legyen, dehogy vagyunk azok! Ha megkérdeztük volna ugyanezt Pétertől, az itt leírt négy nap eseményei előtt, hasonlóan válaszolt volna. A négy nap végére azonban valami végleg megváltozik benne, és ennek a változásnak az egész egyháztörténelemre jelentős hatása van. Ezért azt kell mondanunk, hogy ebben a négy napban nem csupán Kornéliusz és háza népe tér meg, sőt, nem is az ő megtérésük az elsődleges, hiszen az egy másik nagy jelentőségű megtérésnek a gyümölcse. Péter apostolnak kell lénye legmélyén megtérni, odafordulni az Úr akaratához és gondolatához, önmagát egy újabb területen Jézushoz szabni: „Nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak.” Később pedig így fogalmaz: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten…” Ezek a mondatok mély és alapvető változásra mutatnak. Mindez persze nem megy saját erőforrásokból; a Szentlélek meglepő fordulatokkal teljes munkálkodása viszi végbe Péter átformálódását. Engedjük, sőt, kérjük, várjuk, hogy Isten Lelke bennünket, gyülekezetünket is szembesítse korlátainkkal, előítéleteinkkel, személyválogatásunkkal, hogy megtérve az Atya mindent átfogó szeretetéhez, Jézus mindenkiért meghozott váltsághalálához, és a Lélek minden földrajzi és kulturális határt átívelő munkájához egyre jobban azzá a néppé formálódjunk, amelynek ő elhívott bennünket!
I. Jézus lényünk legmélyén hív megtérésre
Nem hiszem, hogy Péter a kezdetében tudatában volt annak, hogy Jézus Lelke lénye legmélyén munkál benne változást. Miben kellene még Péternek megtérnie? Vessünk csak egy pillantást Jézussal való kapcsolata főbb fordulópontjaira, a hatalmas változásra, amelyen eddig keresztülment, hogy felelevenítsük magunk előtt Péter személyiségét, történetét!
Ő az a tanítvány, aki először tesz világos, tiszta hitvallást Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt. 16.16) Péter az a tanítvány, aki fájdalmasan szembesül a maga állhatatlan, gyenge, bűnös voltával, amikor háromszor megtagadja az Urat. Ő az, aki megtért ebből, hiszen sírt bűne felett, majd aki megkapja Jézus bocsánatát, és felhatalmazását arra, hogy legeltesse az ő juhait. Micsoda megtérés, micsoda változás! Azután Péter az, aki Pünkösd után is az apostolok vezetőjeként jelenik meg. Azt olvastuk róla, hogy Pünkösd napján bátran hirdeti Jézust az embereknek. Jézus nevében több alkalommal gyógyít, sőt, abban a Joppéban, ahol újabb megtérése kezdődik, feltámasztott egy asszonyt (9.36-43). Péter az, akinek Isten Lelke különleges bölcsességet, világosságot adott arra, hogy a szívekbe lásson: leleplezi Anániás és Szafira hamisságát, csalását (5.1kk), valamint néven nevezi Simon mágus ördögi motivációját is, amikor az pénzen akarja megvenni a Szentlélekkel való felhatalmazás ajándékát (8.18kk). Lukács úgy mutatta be Pétert az Apcselben, mint aki egészen megváltozott, egészen új ember lett, teljességgel Jézus szolgálatában áll, azt cselekszi, amit Jézus cselekedett, és bátran, minden fenyegetés ellenére hűséges marad ahhoz, amire Ura elhívta. Miben kellene még egy ilyen embernek megtérni?
Saját szavaival abban, hogy egyetlen embert se mondjon szentségtelennek vagy tisztátalannak, és sokkal mélyebb szinten megértse, megélje, hogy Isten nem személyválogató. Ezen a ponton nem a személyválogatás valamint az előítéletesség bűnéről kívánok szólni, hanem arra rámutatni, hogy Péter apostol lényének, személyiségének milyen szintjén munkál megtérést, megújulást, változást a Szentlélek.
Péter az anyatejjel szívta magába azt a meggyőződést, hogy Izrael Isten választott népe, és egyedül Izrael az Úr népe. Nem mintha az Ószövetségben nem lenne egyértelmű, hogy Isten kiválasztásának célja az, hogy az ő népén keresztül áldást, istenismeretet nyerjenek a többi népek és nemzetek, az ún. pogányok is. De tény, hogy a korabeli zsidóság úgy értelmezte Isten ígéreteit, köztük a messiási ígéreteket, hogy azoknak elsődleges kedvezményezettjei ők maguk. A kegyes, vallását gyakorló zsidó ember számos területen különbözött a pogányoktól, sőt, számos szabály, törvény betartása hatalmas fallal választotta el egymástól a zsidókat és pogányokat. Zsidó ember, ha nem akart tisztátalanná válni, nem evett tisztátalan ételeket, amelyeket a pogányok megettek. Éppen ezért nem evett közös asztalnál pogányokkal és nem ment be a házukba. Megtartotta a szombatnapot, ami a pogányokat nem kötötte, és nem imádta a bálványokat, amelyek a pogány világban mindenhol jelen voltak. Ezek a mindennapi élet legalapvetőbb értékei, szabályai voltak Péter számára is. Olyan a hitéből eredő, a vallásához kötődő szokások, gyakorlatok, amelyek a legtermészetesebb módon lettek mindennapi életének, értékeinek, kultúrájának a részévé. Ha ezeket figyelmen kívül hagyja, nem az többé, aki mindig is volt. Ha hűtlenné lesz ezekhez, mások szemében megtagadja atyái vallását, nemzeti identitását, saját kultúráját és értékeit. Mások szemében megbotránkoztató, szinte hitehagyott lesz.
Mindennek fényében már látjuk annak a súlyát, amit Péter felismert, és ami Péterben lezajlott ebben a négy napban. Isten nem személyválogató, előtte senki sem tisztátalan. Péter megtér, az Úrhoz szabja gondolkodását és viselkedését, hiszen bemegy a római százados, Kornéliusz házába, hirdeti nekik Jézust, majd több napot velük tölt. Ez a fordulat, ez az átformálódás azonban lénye, identitása legmélyén kell, hogy történjen. Bár úgy tűnik, egy ilyen apostolnak már nincs szüksége megtérésre, a történet arról szól, hogyan végzi benne a Szentlélek azt az elengedhetetlen munkát, ami nélkül nem terjedhetett volna el a jézus-hit a pogányok között. Hogy mennyire nehéz Péternek is magát ebben a kérdésben teljesen Jézus akaratához igazítania, az kiderül Pál apostol egy leveléből, amely szerint egy alkalommal – és ez egészen biztosan a most olvasottak után történt – meg kellett intenie Pétert. Péter ugyanis Antiókhiában (pogány város) egy látogatása alkalmával asztalközösséget vállalt a pogánykeresztényekkel, de amikor megérkeztek a jeruzsálemi zsidókeresztények, visszahúzódott és elkülönült, mert félt tőlük (Gal. 2.11.kk). Ha évekkel később egy alkalommal Péter így elbizonytalanodott abban, amire a Szentlélek őt elvezette, akkor egészen nyilvánvaló, hogy nagyon komoly súlya van mindannak, amiről ma olvasunk.
A megtérés, átformálódás életünk ilyen nagyon alapvető és mélyen megbúvó rétegeiben hosszabb folyamat. Mindez arra hív bennünket, hogy felismerjük: nem vagyunk készen. Az Úréi lettünk számosan, megtértünk, megváltoztunk, de az Úrnak ez a munkája nem fejeződött be. És ami hátravan, az talán a neheze. Azok az akadályok, bűnök, amelyek életünk, kultúránk, neveltetésünk legmélyén vannak. Olyan területeken, amelyekről nem is gondoljuk, hogy Jézus formálni akar bennünket. A mindennapi beidegződések, a számunkra egyértelmű evidenciák, a magától értetődő dolgok területén is megtérésre hívhat bennünket az Úr.
II. A megtérésünk tétje: átárad-e rajtunk Jézus kegyelme másokra?
Péter megtérésének a tétje, hogy vajon átáradhat-e rajta Krisztus kegyelme azokra, akik távol vannak az Úrtól. Akik még távolabb vannak, mint akik között Péter eddig hirdette az evangéliumot. Vajon eljut-e a Jézusról szóló jó hír a pogányokhoz, akiket tisztátalannak, Istentől távolinak, idegennek, nem népnek, Isten számára másodrendűnek tartottak a zsidók? Figyeljük meg, hogy az Istent kereső, kegyes és istenfélő Kornéliusznak nem az angyal mondja el az evangéliumot – pedig az Úr a mennyei követet is megbízhatta volna ezzel. Ellenben az ő szerepe csak annyi volt, hogy előkészítse azt, ahogyan Péter, minden előítéletességét leküzdve, megérkezik a római százados házába és hirdeti az evangéliumot. Jézus Lelke azt munkálta, hogy Péter az eddiginél még teljesebb mértékben, egy egészen új területen legyen az Úr munkatársa. Ezért kellett megtérnie.
Péter a következő módon foglalja össze azt, amit Isten végzett benne: „Nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak.” Azaz bizonyos embereket, a legtermészetesebb módon, Isten népe szempontjából tisztátalannak és szentségtelennek tartott. De meg kellett értenie azt is, hogy: „nem személyválogató az Isten…” És éppen ezért, amikor az evangéliumot hirdeti a pogányoknak, valami elképzelhetetlen történik: Kornéliusz és a jelenlévők „ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi.” (Vö. 11.15, 17: „leszállt rájuk a Szentlélek, ahogy ránk is leszállt kezdetben … ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk.”) Semmi kétség, az Úr nem személyválogató, mert ugyanazt és ugyanúgy adja a tisztátalannak tartott pogányoknak, mint Péternek és a többieknek Pünkösd napján, és azóta is.
A Szentlélek azt kérdezi most tőlünk, hogy vajon nem kell-e nekünk is megtérni – éppen ezen a területen? A személyválogatás, az előítéletesség, a magunkat különbnek tartás egészen magától értetődően épül be az életünkbe, értékeinkbe, gondolkodásunkba, zsigereinkbe. Ítéletek, vélemények, félelmek, családi történetek, mélyen belénk ivódtak, úgy, hogy fel sem merül bennünk, mindez elválaszt bennünket Jézustól és a másik embertől. Kiket tartunk „tisztátalannak”, megvetendőnek, elveszettnek, Istentől reménytelenül távolinak? Ki azok az emberek, melyik az az embercsoport, akiket „élből” elutasítunk, akik iránt szívünk mélyén – a legkülönbözőbb okok miatt – félelem, gyűlölet, vagy más hasonló indulat van? Kik azok, akiknek biztosan soha nem tennénk bizonyságot Jézus Krisztusról, Urunkról és szabadítónkról? (Jól figyeljük, mit mondok, mert nagyon érzékeny kérdésekről fogok beszélni). Vannak, akik így tekintenek azokra, akik „baloldaliak”. Az előző rendszerben meggyötörték a családjukat, tönkretették, kifosztották őket, hazugságban tartottak – és még mindig itt vannak. Zsigeri és elemi szinten utasítja el az ilyen ember mindazokat, akik ehhez a táborhoz tartoznak. Eljuthat-e Isten kegyelme rajtunk keresztül hozzájuk? Vagy éppen fordítva: valaki zsidó származású, és felmenői egy részét kiirtották. Megismerte Jézust – tartozik-e az evangéliummal azoknak, akiktől ma retteg? De menjünk tovább. Eljuthat-e rajtunk keresztül Isten kegyelme és szeretete a cigányokhoz? A homoszexuálisokhoz? Idegenekhez? Nagyon gazdagokhoz? Szegény, semmivel sem bírókhoz? Szenvedélybeteg alkoholistához vagy drogoshoz? Azért mondtam, hogy ez érzékeny kérdés, mert úgy hangzik, mintha a liberális párt kampányát ismételném. De hadd hangsúlyozzam, az a véleményem, hogy ezeket a kérdéseket ez a politikai párt, és számos ember pusztán azért teszi fel, hogy manipuláljon, hogy hatalmat nyerjen – és nem azért, mert valóban szeret és segíteni akar. Isten számára azonban egyetlen ember sem tisztátalan, mert ő nem személyválogató. Ez az evangéliumhoz tartozik, és ez az, amivel Péternek szembesülnie kellett.
Isten Lelke rámutat most, hogy kik azok, akiket zsigeri szinten elutasítasz, mint ami egészen természetes, szinte az anyatejjel magadba szívott hozzáállás. Azt mondja nekünk, ha én nem vagyok személyválogató, te miért vagy az? Ha én rajtatok keresztül akarom megáldani mindezeket, vajon ti készek lesztek-e engedelmeskedni? Az Úr megtérésre hív ma bennünket.
III. A megtérés folyamata: a Szentlélek munkája
Ezt a megtérést, Péter életében, maga az Úr végezte el, nem kis ötletességgel és nem kevés munkával. Lássuk, hogyan munkálta Jézus Lelke Péter megtérését!
A történet Kornéliusznál kezdődik, akinek megjelenik egy angyal, és azt a parancsot adja, hogy küldjön Joppéba, és hívassa magához Pétert, aki egy Simon nevű tímár házában vendégeskedik. Pontos utasítás hangzik, Kornéliusz el is küldi a követeit. Az Úr azonban sejti, hogyan reagálna Péter, ha egyszer csak megjelenne nála néhány ember, és azt mondanánk neki, hogy egy angyal jelent meg uruknak, egy római századosnak, és azt mondta, hogy küldjenek érte. Ezért az előzőekkel párhuzamosan Pétert is elkészíti a találkozásra.
Péter a háztetőn imádkozik déltájban, és közben megéhezik. Miközben az ételt készítik, révületbe esik, és látomást lát. Az Úr a hasán keresztül beszél hozzá. Péter éhes, és tisztátalan állatokkal teli lepedőt lát, majd azt hallja, hogy kelj fel, öljed és egyél. Péter tiltakozik, mondván, hogy soha nem evett semmi tisztátalant. De utána újra hallja a hangot: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Mindez háromszor ismétlődik meg egymás után, ami kellőképpen nyomatékos (már csak az éhség miatt is), ugyanakkor meg felettébb érthetetlen. De amint Péter tűnődik, egy újabb isteni lépés következik: a Szentlélek kijelenti neki, hogy három férfi keresi, és minden tétovázás és gondolkodás nélkül menjen velük. És már keresik is az ház ajtajában…
Ezután érkezik meg Kornéliusz házába, ahová a római százados számos embert összegyűjtött. Ritka evangélizációs alkalom, ahol senki nem hívogat, szórólapozik, senki sem hirdet Alfa kurzust, vagy osztogat keresztény irodalmat, senki nem reklámoz újságban, TV-ben, interneten, hiszen nincs erre szükség. Ott várnak elkészítve, lelkileg éhesen és szomjasan, hogy hallják az élet beszédét. Péter meghallgatja Kornéliuszt, majd vallást tesz arról, hogy kezdi érteni, hogy nem személyválogató az Isten, és hirdeti az összegyűlteknek Jézus Krisztust. Mindeközben váratlanul leszáll a Szentlélek a hallgatókra, és Péter és társai megértik, hogy Isten ugyanúgy befogadta a pogányokat is, mint őket. Péter megtérése azzal lesz teljessé, hogy megkereszteli Kornéliuszt és háza népét Jézus Krisztus nevében.
Mire mutat mindez az isteni koordináció, tervezettség, előkészítettség, a Szentlélek sokféle és sokszínű, egyidejű munkája több helyen és több emberben? Miért nem egy üzenet érkezik Péterhez, hogy térjen meg az előítéletességéből és menjen hirdetni az evangéliumot Kornéliusz házába? Meggyőződésem szerint azért kell az Úrnak ilyen különös módon előkészítenie az eseményeket, hogy még véletlenül se mondhassa senki, hogy itt nem az Úr cselekszik. Olyan mély és alapvető szinten kell Péternek változnia, átformálódnia, új gondolkodásra és hozzáállásra jutnia, hogy Istennek „nagyon keményen” kell dolgozni ahhoz, hogy szándéka eljusson Péterhez. A látszólagos véletlen egybeesések, az éhesen kapott értelmezhetetlen látomás, a kijelentés a három férfiről, a Kornéliusz házában összegyűlt tömeg, a Szentlélek kiáradása mind-mind része annak, ahogyan a Szentlélek Péteren és társain dolgozik, hogy eljuthasson Jézus evangéliuma a zsidó világból a pogány világba.
Legyél hát figyelmes, mert amiben Isten Lelke komoly változást akar bennünk munkálni, azzal kapcsolatosan többször is szól, jelez, vezetést ad. Gyakran számos eszközt felvonultat, hogy meggyőzze sokszor kemény és értetlen szívünk. Boldog, aki hallja és cselekszi az ő szavát! Ámen!

Saul megtérése az egyháztörténelem legismertebb, leghíresebb megtéréstörténete. Mintegy mércéjévé vált minden megtérésnek, megfordulásnak, legyen ez evangéliumi, vagy éppen teljesen profán. Pálfordulás sok mindenben lehetséges, és a kifejezés ma már nem feltétlenül jelent Jézushoz fordulást, bibliai értelemben vett megtérést. Erről a történetről, Saul megtéréséről köteteket írtak. Nem pusztán a spirituális-bibliai értelemben vett megtérést vizsgálták számosan, de a megtérés pszichológiáját is. Voltak, akik az egész sauli megtérést pusztán lélektanilag, sőt, orvosilag akarták megérteni. Lehet, hogy Pálnak epilepsziás rohama volt a damaszkuszi úton… Mások szerint az agymosás klasszikus esetével találjuk szemben magunkat. Saul megfeszített idegállapotba került, majd teljes összeomlás következett, hallucinációkkal és nagyfokú befolyásolhatósággal együtt. Ezt csak még súlyosabbá tette az étlen-szomjan töltött három nap, amely után Anániás és a damaszkuszi keresztények indoktrinálták. (Stott, Acts, 166.) Az elemzéseknek se szeri, se száma.
A kizárólag Saul személyére, megtérése belső, lelki folyamataira fókuszáló vizsgálódások helyett mi más oldalról közelítünk. Ennek lényege, hogy még ennek a történetnek sem Saul, a főszereplője, hanem a názáreti Jézus Krisztus. Jézus cselekszik Saul megtérésében, elhívásában. Ráadásul Jézusnak ez a munkája nem kizárólag egy egyént érint, hiszen Sault a pogányok apostolának hívja el. Nem egy ember pálfordulásáról van pusztán szó, hogy azt vizsgálgassuk, mi ennek a magyarázata lelkileg-testileg, hanem arról a misszióról, amit a Szentlélek erejében végeznek a tanítványok. A feltámadott Jézus azt a parancsot adta nekik, hogy várják meg, amíg kitölti Szentlelkét, aki által erőt kapnak és tanúi lesznek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a föld végső határáig. Lukács elénk adta az Apcselben, hogyan áradt ki a Szentlélek és született meg a jeruzsálemi gyülekezet. Az István megkövezésével kialakuló üldözés, amelynek Saul is részese volt, elősegítette az Ige terjedését, növekedését. Fülöp hirdette Krisztust Samáriában, majd egy afrikai embernek is. Minden egyre jobban arra mutat, azt készíti elő, hogy az evangélium eljusson a föld végső határáig, a pogányokhoz. Ebben az összefüggésben olvastuk ma azt, hogyan hívja el Jézus a pogányok apostolát, Sault. Saul megtérése Jézus munkája nemcsak Saul életében, hanem az egyház missziójának a kibontakozásában. Lássuk hát, hogy ki ez az ember, akit Jézus szolgálatába állít. Hogyan hívta el őt a misszió Ura? Mi a megtérés lényege? Hogyan cselekszik Jézus a megtérésben? Három pontban foglalom össze az Ige üzenetét: Jézus iróniája, Jézus hatalma, és Jézus iskolája a megtérésben.
I. Jézus iróniája
Jézus iróniája Saul megtérésében és elhívásában az, hogy nála reménytelenebb jelöltet nem könnyen találhatott. Ennél lehetetlenebb választást nehéz elképzelni. Lukács pontosan felépíti az olvasó számára a helyzet elképzelhetetlen voltát, és ezzel együtt Jézus iróniáját, amellyel üzen minden olyan személynek, akik üldözik a kibontakozó mozgalmat. Saulról olvassuk, hogy jelen volt István kivégzésénél, sőt, a hamis tanúk, akik a megkövezésben élen jártak, az ő lábai elé tették le felsőruháikat. Lukács azt is hangsúlyozza, hogy Saul egyetértett István kivégzésével, sőt, a meginduló üldözés élére állt, pusztítva az egyházat, férfiakat és nőket elhurcolva és börtönbe vetve (Apcsel. 7.58-8.3). A ma olvasott szakaszban pedig azzal mélyíti el a Saulról megrajzolt képet, hogy „az Úr tanítványai ellen fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” ment a főpaphoz felhatalmazást kérni a damaszkuszi Jézus-követők elleni eljárásra. Már Kálvin János megjegyzi, hogy ez a nyelvezet úgy festi le Sault, mint egy pusztító és őrjöngő vadállatot, amely áldozatát széttépi. Hogy ez mennyire nemcsak Lukács megállapítása, azt jól mutatja, hogy amikor Pál apostol mondja el (szintén az Apcselben) ugyanezt a történetet, úgy utal magára, mint aki „féktelen őrjöngésében” üldözte Krisztus követőit (Apcsel. 26.11). Azt is látnunk kell, hogy ez a vadállati indulat, féktelen őrjöngés a legteljesebb mértékben azonosult Saulban Isten iránti rajongással. Saul a híres és neves Gamáliél rabbi tanítványa volt, aki beléplántálta a tóra tiszteletét, szeretetét, a vallásos elkötelezettséget, amit Pál nevezett később Isten iránti rajongásnak (Apcsel 22.3kk). Saul tehát Isten iránti rajongásból üldözte Krisztus követőit, hiszen meg volt arról győződve, hogy ez az egész mozgalom istenkáromló. Ő istentiszteletként látta azt, ami a másik oldalról nézve vadállatias, vérgőzös őrjöngésnek bizonyult. Mindebben az valósult meg, amit Jézus így helyezett tanítványa szívére: „eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez.” (Jn. 16.2)
Miért Sault választotta és hívta el Jézus a pogányok apostolának? Meggyőződésem, hogy minden magyarázat elhomályosítja az egyetlen és igaz választ, amely Jézus fenséges hatalmára és dicsőségére mutat. Szokás azt mondani, Saullal kapcsolatosan is, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Ezzel a közmondásos bölcsességgel vajon kimerítettük-e annak kérdését, hogy Jézus a legreménytelenebbet és a legérdemtelenebbet választja? Nyilvánvalóan nem! Vagy hosszan lehetne érvelni, hogy Saul gamálieli iskoláztatása, tarzuszi, azaz diaszpórai zsidó háttere hogyan tette őt alkalmassá arra, hogy a pogányok apostola legyen. És míg mindez igaz, a lényegi kérdést mégsem válaszolja meg, sőt, csak elhomályosítja. Tudniillik azt, hogy Jézus szabad döntésből választja ki leghűségesebb munkatársának legádázabb ellenségét. Ez Jézus iróniája, humora, amit egy bibliamagyarázó így foglalt össze: „Egy üldöző farizeus áttérése a pogányok apostolává mélységes paradoxon … Saul megtérése a Gamáliel által megfogalmazott ironikus igazság (5.38-39) paradigmatikus kifejeződése: senki sem dolgozott keményebben, hogy gyökerestül kiirtsa a messiási mozgalmat, mint a főpap eme ügynöke. Saul kudarca ezen a téren, valamint átalakulása a Messiás legbátrabb szószólójává Lukács és olvasói számára a legbiztosabb jele annak, hogy a megfeszített Messiás valóban az Úr, és mozgalmuk ’Istentől való.’” (Johnson, Acts, in: Sacra Pagina, 166) Jézus iróniája Saul választásában, megtérésében, elhívásában mindenekfelett való dicsőségét munkálja.
Jézus azt választja, akit mi nem választanánk. Azt hívja el a megtérés munkálásában, akit mi nem hívnánk el munkatársnak. Azt szólítja meg, akinél mi sokkal jobbat tudnánk. Egyrészt így van ez velünk is: hogy-hogy mi vagyunk azok, hogy-hogy én vagyok az, akit elhívott? Ugye el tudod neki mondani: Uram, miért én? Milyen ellenséges voltam… Vagy milyen nyomorúságos vagyok… Milyen méltatlan, mennyire tele gyűlölettel, becsvággyal, pusztító szenvedélyekkel, csalással és hamissággal… Miért engem, Uram? A válasz: Jézus iróniája. Azon mutatja meg dicsőségét és hatalmát, akiről a legkevésbé gondolnánk. És ez nem csak veled van így, hanem a melletted ülővel is. Amikor azt mondanád magadban, büszkén, kevélyen, hogy „ezt, Uram?” Erről gondolod, hogy bármire is jó lesz a gyülekezetben – a te országodban, Uram? Nem tévedtél…? Akkor azt válaszolja, igen, ő az én választott eszközöm.
Van azonban Saul megtérésének egy másik oldala is, amely szintén fontos számunkra: Jézus hatalma a megtérésben.
II. Jézus hatalma
Eddig azt a kérdést tettük fel, hogy miért éppen Sault választotta ki Jézus, az egyház, a misszió Ura. A következő kérdés azonban az, hogy hogyan volt képes ezt a vadállati őrjöngőt megszólítani, és megváltoztatni. Tudniillik fontos kérdés a „miért?”, de legalább ilyen megkerülhetetlen kérdés a „hogyan?”.
Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert ki az közülünk, aki egy ilyen őrjöngőnek elkezdene beszélni Jézusról, abban a reményben, hogy az illető megtér? Ki az, aki hisz az evangélium erejében ma is úgy, hogy tudja, abban ugyanaz a Jézus jelenik és szólal meg, mint aki a damaszkuszi úton? Ki az közülünk, aki valóban hiszi, hogy az evangélium Isten ereje minden ember üdvösségére, aki hisz? (vö. Róm. 1.16)
Néhány héttel ezelőtt cursillón szolgáltam. A cursillo három napos, intenzív elmélyülés az evangélium valóságában és erejében, Nevezhetjük evangélizációs kurzusnak is. Volt ott egy hatvanas éveiben járó férfi is, aki nagyon ellenségesen viselkedett. Hozzászólásaival teljesen lehetetlenné tette a kiscsoportos beszélgetést, ezért kérték, hogy üljek be a csoportba egy alkalomra, és próbáljak segíteni. Láttam, hogy nagyon nehéz a helyzet. Minden gondolata valóban ellenségeskedés volt. Gyorsan elmondta, hogy miért nem akart Jézus egyházat, és a papok nem igazán valók semmire. Majd amikor valaki ajkáról elhangzott a „pálfordulás” kifejezés, Saul megtérésével kapcsolatban, azonnal hozzátette, hogy ez a jellemtelenség netovábbja. A helyzet nehéz volt, és nem volt sok remény a változásra. A munkatársak megbeszélésén, ahol foglalkoztunk a problémával, azt mondta a másik lelkipásztor, hogy milyen nagy dolog lenne, ha Jézus őt szólítaná meg,elérné a kegyelem, és megváltozott emberként menne el. Magamban csak annyit mondtam, hogy lehetetlen. Tisztán emlékeztem arra, hogy mennyire nem hittem ebben. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy ő nem kell Jézusnak, hanem azért, mert azt gondoltam, túl nehéz eset. Másnap, igen, Isten engem megszégyenítő és megalázó munkája által, éppen az én igehirdetésem alatt fordult meg. Utána majdnem három órán keresztül hallgattam, amint feltárta hihetetlen nyomorúságokkal, fájdalmakkal, küszködésekkel, jószándékkal és bűnökkel teli életét – nemcsak nekem, hanem Jézusnak is, akihez végül együtt imádkoztunk. Megváltozva, ragyogva ment haza ez a férfi.
Jézus hatalmas ereje jelenik meg a megtérésben. Saulnak az Úr különleges módon jelent meg a damaszkuszi úton, hatalmas fénnyel, ragyogással, amelynek következtében a földre esett. Ellenállhatatlan erő érte el, amely erőhöz érthető, jézusi szó kapcsolódott: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? … Ki vagy, Uram? … Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Úgy tűnhet számunkra, hogy Jézus olyan elementáris erővel ragadta meg Sault, hogy nem volt más választása, mint megtérni. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a szuverén jézusi kegyelem és jézusi hatalom, amely elérte a damaszkuszi úton, ami megtérésre vezette, amiben apostoli küldetését nyerte el, nem volt előzmények nélküli, és nem volt ellenállhatatlan abban az értelemben, hogy Saulnak nem volt más választása, mint megtérni.
Pál apostol, amikor maga számol be a megtéréséről, hozzáteszi Jézusnak egy másik mondatát is az itt leírtakhoz: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” (ApCsel. 26. 14) A kép arra enged következtetni, hogy amint a jószágot erősen kell ösztökélni újra és újra egy irányba, és hiába ellenkezése, a végén csak betörik, úgy Saul életében sem ez volt az első indíttatás a megtérésre. Bizonyosan hallott Jézusról, ha ugyan nem látta őt még Jézus jeruzsálemi szolgálata alatt. Látta azokat a Jézushoz hű férfiakat és nőket, akiket üldözött, nem beszélve arról, hogy végignézte István vértanú halálát és ezzel együtt hallotta bizonyságtételét. Nyilvánvaló, hogy ezek az események dolgoztak benne, mindezeken keresztül Jézus noszogatta, ösztökélte őt a megtérésre. Mindezek után érte el őt Jézus minden kételyt elsöprő jelenléte a damaszkuszi úton. Ez a jelenés azonban nem kényszerítette őt másra, mint hogy a földre esett, majd elvesztette látását, és így kellett bevezetni a városba. Jézus megtérésre hívő ereje és hatalma elérte a keményszívű, mindvégig ellenálló, féktelenül őrjöngő embert, de ezzel a megtérés és elhívás még nem lett teljessé. Saulnak igent kellett mondania arra a hatalmas Úrra, aki elsöprő erővel jött el hozzá. Ennek az „igen mondásnak” szeretnék egy részletére rámutatni a következőkben.
III. Jézus iskolája
A megtérés történetben addig jutottunk, hogy Jézus isteni iróniával és hatalommal eljött Saulhoz, és feltárta előtte fanatikus Isten-rajongásának elvakult, elveszett, céltévesztett, azaz bűnös voltát. Ezzel megmutatta neki, hogy életének alapvető iránya elhibázott, hiszen miközben – telve gyűlölettel – azt hiszi, hogy az Urat szolgálja, valójában Isten ügyének legnagyobb ellensége. A történetben itt két imádkozó emberrel találkozunk, akikben Jézus munkálkodik: az egyik Saul, a másik Anániás. Mindkét férfi Jézus iskolájában, a megtérés iskolájában van: imádkoznak. Jézus Saul megtérésének teljességét mindkettőjük imádságos jelenlétén keresztül teljesíti be. Ez az imádságos jelenlét az, amely sajnos gyakran hiányzik, vagy legalábbis nem kap elég hangsúlyt a mi gyakorlatunkban. Ezért is fontos, hogy ebben az évben a böjt és az imádság gyülekezeti életünk egyik hangsúlya.
Sault tehát vakon, kézen fogva vezetik be Damaszkuszba, ahol „három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.” Ebben a három napban Saul böjtölt és imádkozott. Nem elég részesévé lenni a Jézussal való találkozás ellenállhatatlan kegyelmének, ezt a találkozást be kell engednie élete, gondolkodása, akarata, érzelmei legmélyebb rétegeibe. Őt, aki igaza teljes tudatában tartott Damaszkuszba, botorkáló nem látóként vezetik be oda. Vaksága mindennél erőteljesebben beszél neki önigazult elvakultságáról, istentelen kegyetlenségéről. Hogyan lehetett ilyen vak? Hogyan okozhatta ennyi ember szenvedését? Micsoda veszteségeket okozott keményszívűsége másoknak? Hogyan szállhatott szembe magával, az Úrral? Megkönyörül-e rajta a hatalmas erejű Jézus, akivel szembeszállt, akinek korábbi jelzéseit figyelmen kívül hagyta? Fog-e még az életében látni, és jó lesz-e még valamire Istennek, aki ellen mindent megtett, amit csak tehetett? Jó-e még elrontott élete bármire is? A három nap sötétség, böjtben és imádságban, Saul megtérésének a része, a megtérés iskolája. Céltévesztettségének felismerése, átgondolása, és az új irány keresése. Az igazi bűnbánat és összetörettetés ideje. Az Úr előtt való sírás, alázat és esdeklés helye, amelyben megfogan egy egészen új látás, egy egészen új élet, egy egészen új Saul: Pál apostol. Ez az az időszak, amelyet sokan ma, amikor Jézus erejével, szeretetével, jelenlétével találkoznak, kihagynak. Nem megy végbe a megtérés, a hiábavaló élet feletti megszomorodás, a korábbi céltévesztettség és istentelenség feletti fájdalmas összetörettetés, és nem fogan meg az az új élet, amely feltétel nélkül Jézusra bízza magát és engedelmeskedik neki. Az a csendes, befelé és Isten felé forduló időszak, amelyben Jézus oly sok mindent el kell hogy végezzen az új megtérőben, elsikkad. De ez nem kizárólag a saulok, a megtérők mulasztása, hiszen ami Saulban megfogan, egy másik imádkozó ember, a megtérés iskolájában járó Anániás engedelmessége által jön életre. Isten rajta keresztül beszél hozzánk, Jézus tanítványaihoz.
Anániás imádkozó tanítvány, olyan ember, aki a Szentlélek jelenlétében és vezetésében él. Aki megtanult imádkozni a megtérése idején, és imádságban jár később is. Élő kapcsolata van az Úrral, aki megszólítja, és Saulhoz küldi. Az imádságos élő kapcsolatot aláhúzza az a mozzanat, ahogyan Anániás tiltakozni kezd, mondván, hogy ő is ismeri ezt a Sault, tudja, miért jött Damaszkuszba, és nyilván az Úr tévedett, amikor ezt a parancsot adta neki. Feltűnő, hogy Anániás nem abban bizonytalan, hogy valóban az Urat hallotta-e, hanem az a kérdése, hogy miért kér az Úr ilyen nehezen érthető dolgot. Ugyanakkor Anániás, az imádkozó tanítvány nemcsak azt tanulta meg, hogy meghallja az Úr hangját, hanem azt is, hogy engedelmeskedjen neki, ezért elmegy Saulhoz, imádkozik érte és hirdeti neki az Úr elhívását, ahogy Jézus parancsolta. Saul szemei megnyílnak, megkeresztelkedik, ami a teljes elköteleződés jele, majd eszik, erőre kap, és elkezdi Jézust hirdetni a zsidóknak.
A megtéréstörténet, amely egyben a korai egyház missziótörténetének is egy fontos és döntő lépése, magában foglalja Jézus iskoláját, az imádság iskoláját. Azt hogy a megtérő, az elhívott Jézus előtt leborulva imádkozik, hasonlóan a gyülekezethez, a tanítványok közösségéhez. Az imádságban adatik Jézus jelenléte a Lélek által, az a jelenlét, amely vezeti az első gyülekezetet a misszióban, amely által növekedik az Úr Igéje.
Jézus itt is, ma is, most is hasonlóan munkálja a megtérést közöttünk is általunk. Megszólítva és elhívva a legreménytelenebbeket, kegyelmét kiárasztva az ellenszegülőkre, miközben az imádság iskolájába, csodálatos és kegyelmes jelenlétébe hív mindannyiunkat újra és újra a Lélek által. Ámen!

Létezik reménység? Ez Jób kérdése. A válasza pedig így hangzik: nem létezik. Jób az összetört ember képeként áll előttünk. Istenfélő volt, áldott, családos és gazdag, de mindene elvétetett. A porban ül, cserépdarabbal kapargatva fekélyes bőrét, és inkább meghalna, mint élne. Mindeközben Istennel perel: miért történt ez vele? Nemkülönben meg kell küzdenie barátaival is, akik a korabeli bölcsesség szerint azt állítják, hogy ha Jóbot ilyen súlyosan sújtotta Isten, akkor bizonyára súlyos bűn van az életében.
Ennek a Jóbnak olvastuk megrendítő gondolatait ma, Húsvét reggelén. A szenvedésben összetört ember kizökken a mindennapi élet mindennapi kérdéseiből, és egészen más mélységekben nyílik meg és kezd el kutakodni. Gyakran kíméletlenül őszinte, mint Jób is ezekben a sorokban. Őszintesége félelmetes lehet azoknak, akik számára éppen kerek és egész az élet. A Szentírás költői (vers-) formában adja elénk Jób Istennel, elmúlással, halállal, reménységgel kapcsolatos gondolatait. Van, hogy sorai imádságba csapnak át, de többségében csak egy gyötrődő ember kérdéseivel, emésztődésével találkozunk. Arra hívlak benneteket, hogy engedjük magunkhoz közel Jób életérzését. Engedjük – bármilyen élethelyzetben is legyünk most – hogy kijózanító, megháborító szavai eljussanak szívünkhöz. Lépjünk be Jóbbal együtt az emberiség állapotának reménytelen voltába, hogy felismerjük, milyen reménységet ünnepelhetünk ma. Engedjük, hogy beárnyékoljon bennünket a jóbi sötétség, hogy annál valóságosabban ragyoghasson fel előttünk a jézusi világosság!
I. Az emberiség reménytelensége
Bár Jób a saját nevében perel Istennel és barátokkal, ebben a fejezetben az egész emberiségről szól. Négy szakaszra osztható a költemény, amelyben a reménytelenség megfogalmazását egy-egy kérés vagy óhaj színesíti.
Jób gondolatainak és érzéseinek az alaphangját a következő sorok adják meg: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg.” Két képpel írja le az emberi élet törékeny, múlandó voltát. Az egyik a virág, amely kihajt, pompázik, ragyog, majd napokon belül elfonnyad, semmivé lesz. Minden ember mindennapi tapasztalata, amely nem különösebben megrázó. Tavasszal szemléljük, ahogy kibújnak a nárciszok, a tulipánok, majd néhány héten belül egészen eltűnnek. Nem ráz meg, jönnek helyükre más növények, és újra kihajtanak majd egy év múlva. De amikor valaki a saját, sőt, az egész emberiség életét hasonlóan törékenynek és kicsinek látja, amikor átjárja annak fagyos valósága, hogy élete lényegében nem több, nem erőteljesebb, mint ezek a virágok (hiszen minden csak lépték kérdése), akkor ez mélyen felindítja. A másik kép hasonló: az élet olyan, mint az árnyék; egy ideig van, azután semmivé lesz.
Jób azonban nemcsak „ártatlanul” tűnődik így az ember életéről, hiszen – ne feledjük! – szenvedéseiben, múlandóságában Istennel találja magát szemben. Isten az, aki határt szabott az ember életének, Isten az, akik meghatározta napjait és számon tartja hónapjait. Ha pedig mindez így van, „még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?” - kérdezi. Ilyen múlandó, törékeny, semmi az ember, és te mégis perelsz vele? Miért követed az embert ilyen figyelemmel, miért találsz benne hibát, miért rovod fel vétkét? Miért vizsgálod és ítéled meg, te a mindenható, ha az ember ilyen törékeny, semmi, múlandó? Miért mindez, amikor az ember élete olyan, mint a reggelre elhervadó virág, a semmivé foszló árnyék? – fejezi be Jób az első szakaszt.
A következő részben Jób a fák reménységét állítja szembe az ember reménytelenségével. „Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete.” A fa reménysége valóságosabb és biztosabb, mint az emberé, elmélkedik Jób. A kivágott fában élet van, újra hajt, de a kivágott emberrel lesz-e még valami? A letarolt erdő helyén a csonkokból új hajtások indulnak, de látott-e már valaki éj életet fakadni a sírok erdejében, a temetőben? A fa, ami nem beszél, nem változtatja helyét, amit kivágunk, hogy felhasználjuk, amiből bútort, hajót készítünk, vagy amit azért nevelünk, hogy gyümölcsöt teremjen, több reménységgel lehet, mint mi magunk: „De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz?” A fa új életet hoz, de ki látott már embert, aki meghalt, lehanyatlott, és utána újra életre kelt volna? Olyan ez, folytatja egy újabb képpel Jób, mint a tenger vagy folyó, amely kiszárad. Semmivé lesz a benne lévő víz, és csak a nyoma marad, a holt meder. Marad-e több az emberből…? és ha Jóbot kérdezzük, nem késlekedek a válasszal: nem marad!
Ezen a ponton kezdődik a harmadik szakasz, amely ennek a versnek a legszebb, legszívbemarkolóbb része. Jób egy csodálatos vágyálmot fogalmaz meg. Szenvedélyes vágyódással írja körül azt, amiről tudja, hogy nem igaz, nem lehet igaz. De ki nem szokott álmodozni még olyan dolgokról is, amelyekről meg van győződve, hogy nem valósulnak meg?
„Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig.” Döbbenetes ez a mondat, amely bemutatja, hogy a bibliai ember számára nincsen más valóság, csak az élő Isten valósága. És még ha perben is áll ezzel az Istennel, nincs más lehetősége, mint hogy lehetetlen álmait is köré fonja. Jób azt vágyja, hogy bárcsak lenne számára a halál Istentől való menedék Isten haragja elől. Ebben megjelenik az a meggyőződés a halálról, amit Mózes így fogalmaz meg: „Bizony elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.” (Zsolt. 90. 7-8) Az élet múlandósága mögött Isten haragja áll vétkeink miatt – a bibliai hitvallás szerint. És most Jób mégis Istenhez szól, Istennek önti ki szíve vágyát: bárcsak elrejtenél a holtak hazájában haragod elől. Ezzel azt ismeri el, hogy az Úr nemcsak annyi, amennyit ő ebben a pillanatban tapasztal belőle. Ha van több, mint a megtapasztalt valóság, akkor az csak az Úrban van, mondja.
„Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.” –folytatja a lehetetlen álmot. Ahogy kiszabtad, Uram, az időmet, a hónapjaimat, a napjaimat ebben a világban, bárcsak úgy szabnál határt időmnek a holtak hazájában is, és utána megemlékeznél rólam. Halljuk meg Jób személyes és bensőséges vágyódását! Bárcsak, Uram, újra gondolnál rám – miközben tudja, hogy nem így van. Hadilábon áll az Úrral a szenvedés, a fájdalom, az Úr szigorú ítélete miatt, de amikor álmodozik valami egészen másról, valami egészen újról, nem tud másra tekinteni, mint erre az Istenre. Nincs más valóság, mint az Úr valósága. Ráadásul mindezt egészen személyesen teszi; itt nem általában szól az emberiség állapotáról, hanem nyomorúságos és valós önmagát tárja fel.
„Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat.” Vegyük észre, mindez feltételes módban hangzik. Ha életre tudna kelni a halott, egészen másképpen tudnék viszonyulni minden nyomorúsághoz, hiszen tudom, előttem a fordulat. Ha van reménység, végső reménység, egészen más fénybe kerül Jób küzdelmes élete, mint ha mindennek vége van a halállal. De mindennek vége van a halállal. Ez úgyis csak egy álom…
„Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.” Talán ez a legemberibb, legmegrendítőbb sora Jób elmélkedésének. Ha lenne élet a halál után, Istenem, szólnál, szólítanál – és én hogyan mulaszthatnám el a választ. Hiszen az élőket meg lehet szólítani, és az élők tudnak válaszolni. Isten azért élő Isten, mert szól, beszél, cselekszik – és amint szólít és választ vár itt, ugyanúgy megtenné ott is. Mert a kezed alkotása vagyok, vallja az összetört Jób, és ha így lenne, ha lenne reménység, te, Uram, kívánkoznál a kezed alkotása után. Hogy hagyhatnád a semminek, az enyészetnek, a holtak hazájának azt, akit olyan nagy gonddal és szeretettel formáltál meg. Jób Isten szeretetéről beszél, még akkor is, ha egyedül Isten haragja valóságos számára a jelenben. Hiszen soha senki nem jött még vissza a halálból…
„Akkor még lépteimet is megszámlálnád, de nem tartanád számon vétkemet. Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem, és eltörölnéd bűneimet.” Az, hogy az Úr számon tartja Jób lépteit, nem vigasztalás, hiszen bűneit látja és rója fel neki ennek alapján. Nem véletlenül fellebbezett korábban az Úr számontartó jelenléte ellen. De ha újra felkelne az ember a halálból, akkor már nem lenne ez sem ellenére, hiszen mindez azt jelentené, hogy Isten megbocsátott. Ha haragja miatt múlunk el, mint a virág, mint az árnyék, és egyszercsak valósággá lenne az, amiről mindenki tudja, hogy lehetetlen, akkor ezzel együtt az Úrnak el kellene intéznie a bűn kérdést is. Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem… Jób előtt egy hatalmas zsák képződik meg, amelybe belekerülne minden vétke, amely elnyelné minden hamisságát és bűnét, és amelynek száját egyszer és mindenkorra lepecsételnék… Te, Uram, így eltörölnéd bűneimet, és életre hívnál újra. Ebben az álombeli megújult kapcsolatban Isten kegyelemmel lenne az őt elfogadó Jób iránt, és nem keresné többé hibáit.
Ezzel vége a harmadik a szakasznak, és vége az elérhetetlen álomnak. Jób belemenekült valamibe, aminek semmi történeti alapja nincs. Elsorolta álmait és vágyait, de ezután visszatér a földre, a valóságba, és a negyedik szakaszban újra a reménytelenséget fogalmazza meg. Hiszen a valóság világában nincs, nem lehet reménység, csak az álomban. És ha lenne is a halandónak bármilyen reménysége életre a síron túl, olyan az, mint a hegy, ami ledől, a kőszikla, amely idővel elmozdul helyéről, a kövek, amelyeket elkoptat a víz, vagy a föld, amelyet elsodor az ár. Azaz, mondja Jób, csak idő kérdése, hogy ez a reménység erodálódik, fokozatosan elpusztul. Ezért Jób számára nem marad más, mint három utolsó, kíméletlen, de őszinte gondolat.
„Hatalmaskodol rajta szüntelen, s el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el.” Jób látott többeket meghalni, és ebben a bűneink miatt haragvó Urat látja. Ő győz, és mi elmúlunk haragja miatt, és eltorzult arccal megyünk el oda, ahonnan nincs visszatérés. „Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja. Ha semmibe veszik őket, nem veszi észre őket.” Azaz a halott arról sem tud, ami a legfontosabb volt neki, míg élt: mi lesz a legközelebbi hozzátartozóival. „Teste csak saját fájdalmát érzi, lelke csak magát gyászolja.” Jób elmélkedésének a vége a teljes bezártság, a teljes reménytelenség, a teljes önmagunkba zártság. A korabeli zsidó gondolkodás szerint a halott árnyéklétben, erőtlenségben létezik, oda megy, ahonnan nem jön vissza, ahonnan nem kel többé fel. Erről mondja Jób, hogy teste csak saját fájdalmát érzi, lelke csak magát gyászolja. Nincsenek mások, nincs szeretet, nincs kapcsolat, nincs élet, csak teljes, visszafordíthatatlan bezártság. És még ha álmaiban, vágyaiban fel is bukkan egy szerető Isten várása, aki életre szólít és bűnbocsánatot ad, maga is tudja, hogy ez hiú ábránd, ilyen még soha sem történt, halott nem támadt fel. Ezért ha megkérdezik Jóbot, létezik-e reménység, sok-sok kortársunkkal együtt válaszolna szomorúan, de őszintén: nem létezik. Csak bezártság, összezártság, egyetemes emberi reménytelenség a síron túl.
II. Jézus Krisztus reménysége
Ugyanígy volt ez azon a különös napon, a hét első napján. Ott, ahol a tanítványok összegyülekeztek „a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak.” Jób egyedül volt, ők közösségben. Jóbot csapások sorozata sújtotta, ők az általuk felismert és megvallott Urat vesztették el. Jób Istennel perel szenvedése okán, ők a zsidó vezetőktől rettegtek, vajon mikor kerül rájuk a sor. De a reménytelenség ugyanaz. A bezártság ugyanaz. A kiszolgáltatottság érzés ugyanaz. Jézus Krisztust megfeszítették. Az oldalába lándzsát döftek. Eltemették. Arca eltorzult, amint elment. Nem szól és nem beszél. Annyi volt élete, mint a virág, amely kinyílik és elhervad. Mint az árnyék, amely megnő, megnyúlik, majd semmivé lesz. És ha megkérdezted volna a tanítványokat, létezik reménység? – ugye, tudod, mi lett volna a válaszuk...? De ahol nincs emberi reménység, ott egyszer csak mégis valósággá lett Jób elképzelhetetlen álma: „bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát.”
Békesség néktek. Békesség néktek Húsvét reggelén, mert van reménység. Békesség nektek, mert Isten szeretete hatalmasabb, mint Isten haragja. Békesség nektek, mert amiről Jób álmodott, Jézusban megtörtént. Isten a halál birodalmába rejtette el Fiát, amíg újra szólította őt. Három napig a sírban volt, Isten haragja miatt – a mi bűneinkért! - de a harmadik napon szólította az Úr, és ő válaszolt. Feltámadt és megjelent közöttünk. Békesség néktek, mert benne örök életünk van! Szavában és az úrvacsorában mutatja neked kezeit és oldalát. A zsák, amelynek szája minden vétked elnyelte, Jézus Krisztus érted megtört teste és kiontott vére.
 Ha majd megkérdez egy haldokló, egy az élet értelmét kereső, egy öngyilkosságot fontolgató, egy gyermekként nyiladozó, hogy létezik-e reménység, ugye tudod, mi a válasz…? Ámen!
Lovas András

Pontius Pilátus neve visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül bevonult a világtörténelembe. Pilátus világhírű lett – Jézus Krisztus oldalán. Nem azért ismerjük ezt a római helytartót – szemben sok másik, számunkra ismeretlen római tisztségviselővel - mert kiemelkedő hadvezér, bölcs vagy államférfi lett volna. Azért nem feledkezett meg róla eddig a világ – és nem is fog, amíg világ a világ – mert bárhol bármikor vallást tesznek Jézus Krisztusról, mindig elmondják: „szenvedett Pontius Pilátus alatt”. Pilátus kitörölhetetlent alkotott, vagy inkább mulasztott. Naponta tömegek veszik ajkukra a nevét, de nem azért, hogy tisztelettel emlékezzenek meg róla. Azért nem felejtjük el Pilátus nevét, mert egy különös helyzetben találkozott Isten Fiával. Ha nem találkozott volna vele, senki sem ismerné őt. Így azonban híresebb lett a császárnál is.
A hitvallásban Pilátus több mindenkit képvisel. Képviseli az államhatalmat – a politikát – a maga fonák voltában. Képviseli a pogányokat, azaz a nem zsidókat, hogy soha ne feledjük: nem a zsidók, mint nép, felelősek Jézus haláláért. És végül képviseli az embert, minden embert, bennünket is: mi vagyunk ott Pilátus korrupt hatalomszeretetében, éppen úgy, mint a zsidó vezetők gyilkos szándékaiban és a tömeg elvakult indulatában, amely halálra juttatja Isten Fiát. Mi mindannyian ott vagyunk azok között, akik keresztre feszítették Jézust. A mai napon Pilátusra tekintünk – hogy magunkat lássuk meg. Hogyan sodródik az igazságot felismerő Pilátus? Hogyan jutott oda, hogy Jézussal való találkozása elrettentő példaként íródott be a világ történelmébe? Mit leplez le, és miben sürget bennünket a Szentlélek megtérésre ma Pilátus sodródása fényében?
I. Hogyan sodródik Pilátus?
János evangélista gyönyörű szerkesztéssel adja elénk Jézus Pilátus előtti kihallgatását. A leírás azzal kezdődik, hogy „Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. … Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.” A Jézust vádlók a helytartóságon kívül vannak, Jézus belül, Pilátus pedig ki- és bejár a két helyszín között. Hat alkalommal változtatja a helyszínt, egyszer bent beszél Jézussal, majd kint a zsidókkal. Ide-oda szaladgálása rámutat a csapdára, amibe került, és az erőkre, amelyek között döntenie kell.
Pilátus több alkalommal megpróbál kitérni a zsidó vezetők nyomása elől. Először nem akar foglalkozni az üggyel, és azt javasolja, hogy ítéljék el a saját törvényük szerint. Azonban a korabeli törvények nem adták meg a halálbüntetés jogát a zsidó nagytanácsnak, ezért ők rá kell hogy vegyék Pilátust a halálos ítélet kimondására. Pilátus bement a helytartóságra, és először áll szemtől szemben Jézussal. A kihallgatás a zsidók által hangoztatott vádról folyik: „Te vagy a zsidók királya? … Az én országom nem ebből a világból való… Akkor mégis király vagy te? … Én azért születtem, és azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való hallgat az én szavamra.” Erre Pilátus csak ennyit tud mondani. „Mi az igazság?” Még ha nem is érti Pilátus, hogy milyen országról és milyen igazságról beszél Jézus, vagy ha nem is hisz abban –kemény katona létére – hogy létezik igazság, amely meghaladja a pillanatnyi hatalmi érdekeket, egy dolog bizonyossá lesz számára: Jézus ártatlan és ártalmatlan.
Kimegy a zsidókhoz, és a következő ajánlatot teszi: „Én nem találok benne semmi bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Pilátus ezen a ponton kezd sodródni. Tudniillik látja, hogy Jézus ártatlan, de mégis bűnösként kezeli. Arra játszik, hogy ha amnesztiával engedi szabadon Jézust, azzal egyértelmű üzenetet közvetít a zsidóknak, és Jézusnak, valamint követőinek is. Szabadon engedi, tehát tiszta marad, ugyanakkor ezzel mintegy figyelmezteti, megfélemlíti Jézust és követőit, és ezzel kedvében jár a zsidóknak.
A zsidók igényeit azonban ez nem elégíti ki. Barabbást választják, aki rabló volt. Pilátus újra bemegy a helytartóságra, és parancsot ad Jézus megkorbácsolására, ami nem ritkán halálos kimenetű fenyítés volt. Ezzel együtt a katonák brutális játékot játszottak Jézussal, aki ellen a vád az volt, hogy királyságra tör: „tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá… ezt mondták: Üdvözlégy, zsidók királya – és arcul ütötték.” Pilátus az így megalázott és meggyalázott Jézust kivitte a zsidók elé, mondván: „Íme, az ember.” Újra hangsúlyozta, hogy nem talál bűnt benne. Ez volt a helytartó második próbálkozása. Amint meglátják az összetört, véres, félhalott áldozatot, hátha jobb belátásra jutnak. Íme, az ember! – hallják; hátha belátják, esély nincs arra, hogy ez a szerencsétlen, nyomorult, véres senki bármiféle királyságot, hatalmat szerezzen magának, és fenyegesse őket. De Pilátus megint elszámolta magát. Kórusban üvöltik: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Majd amikor egy erőtlen próbálkozással Pilátus azt mondja, vigyétek, feszítsétek meg ti magatok; annyit mondanak: meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.
Ezen újabb vád hallatán Pilátust valamiféle babonás félelem szállta meg, majd ismét bement a helytartóságra, és másodszor is kihallgatta Jézust. Az előző találkozó az igazságról, ez a második – az összevert Isten Fiával – a hatalomról szólt. Jézus kijelentésével végződött: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” Pilátus valamit megérzett. Megsejtette, hogy nem akármilyen közönséges, magát királynak tartó lunatikussal áll szemben. Tudta, hogy mi az igazság - Jézus ártatlan -, és valahol érezte azt is, hogy ennek tétje van.
A harmadik próbálkozás ezzel a megjegyzéssel kezdődik: „Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani…” Igyekezett. Meg volt benne a szándék. Próbálkozott a helyes irányba menni. Kísérletet tett arra, hogy szembemenjen a zsidókkal, akikkel kölcsönösen megvetették egymást. És bár látta Pilátus az igazságot, ekkorra már elsodródott. Hiába mondta, hogy ártatlan, meg akart felelni a zsidóknak, és belement abba, hogy Isten Fiát bűnösként kezelje. Hiába igyekezett a dolgokat visszájára fordítani, gyengének bizonyult. És akkor a zsidók kijátszották az aduászt: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” És ezzel Pilátus érzékeny pontjára tapintottak. Az igyekezetnek vége lett; Pilátus kiszolgáltatta Jézust, hogy megfeszítsék.
Lépésről lépésre sodródott el ez az ember. Felismerte az igazságot, még szándékozott is annak fényében eljárni, de végül kudarcot vallott. Láttuk, hogyan történt ez, most próbáljuk megérteni, hogy miért sodródott el Pilátus?
II. Miért sodródik Pilátus?
Látnunk kell, hogy az egyik ok az, hogy mindjárt az elején belement a kompromisszumba, azt gondolván, hogy így megússza a súlyosabb helyzetet. Feláldozta az igazságot a remélt politikai haszon végett. Nem állt ellen a nyomásnak, nem volt szabad arra, hogy ragaszkodjon az igazsághoz. Eltaktikázta magát, hiszen azt gondolta, hogy ha jól taktikázik, akkor felveheti a harcot a hamisság ellen. Az igazság iránti teljes elkötelezettség helyett a taktikus kompromisszumkeresést választotta – végzetére. Hányszor és hányszor tesszük ugyanezt: tudjuk, hogy mi az igazság, tudjuk, hogy mit kellene tennünk vagy szólnunk egy helyzetben, de tartunk ennek az egyszerű, egyértelmű és világos lépésnek a következményétől. Abban a pillanatban megszületik a fejünkben a taktika. Kicsit bonyolultabb, de sokkal több reménnyel kecsegtet: úgy érjük el a célt, hogy közben nem fizetünk árat. Mindenki jól jár. Az igazság iránti egyszerű, egyértelmű és teljes elkötelezettség helyett, Pilátussal együtt, a bonyolult taktikázást választjuk. Ne legyenek kétségeink: erről a bölcsességről mondja Isten Igéje azt, hogy földi, testi és ördögi (Jak. 3.15). De vajon miért választja Pilátus a taktikázást az igazság helyett?
Röviden azért, mert Pilátus lelke, szíve nem az igazság foglya, hanem sok egyéb más erő szorításában volt. Hiába igyekszik az igazság felé, ha nem az igazság uralja. Hiába ismeri fel az igazságot, ha élete nem az igazság birtokában van, hanem minden fajta hamis erő fogságában. Pilátus belülről nem szabad az igazat, a jót választani. Rabja a hazugságnak, ami körbeszőtte az egész helyzetet. Rabja a zsidók iránti gyűlöletnek. (Mint római helytartó, számos alkalommal rendezett vérfürdőt a zsidók között.) De legfőképpen rabja a karrier- és hatalomvágynak, ill. annak a félelemnek, hogy megtörhet felfelé ívelő karrierje. Pilátus, aki bírja a „császár barátja” előkelő címet, korábbi kegyetlenkedései miatt figyelmeztetést is kapott a császári udvartól. Félő, ha zavargások törnek ki a zsidók között azért, mert nem tesz eleget nekik, bajba kerül. Ezért találja teljes erővel a leggyengébb pontján a zsidók fenyegetése: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja…”
Hiába ismeri fel tehát Pilátus az igazságot, mivel bensője nem az igazságnak elkötelezett, mivel ő nem az igazság rabja, hanem saját karriervágyának és múltbeli bűneinek foglya, nem tud többet, mint igyekezni, sodródni, majd végleg elsodortatni. Milyen emberi, milyen mindennapi, milyen leleplező és milyen fájdalmasan szembesítő mindez… Ez ma, Jézus Krisztus megfeszítésének a napján a kérdés nekünk: Kinek a foglya a mi szívünk? Kinek a tulajdona vagyunk? Jézus Krisztus, az igazság uralkodik rajtunk, vagy pedig számos egyéb erő kötözi a szívünket, miközben az igazságot, Jézust felismerve erőtlen lépésekkel igyekszünk valami jóra? Jézus Krisztus uralja az életünket, vagy az anyagi biztonság iránti vágy? Jézus Krisztus ural téged, vagy az a mindent elsöprő vágy, hogy mások szeressenek és megbecsüljenek? Jézus Krisztus az Urad, vagy pedig az, hogy testi vágyaidat mindenképpen ki kell elégítened? Jézus Krisztus uralja szíved, vagy az a vágy hajt, hogy te uralj mindenki mást magad körül? Vessünk egy pillantást arra a Jézusra, aki meg tud bennünket szabadítani a sodródástól!
III. Hogyan és miért szabad Jézus?
Pilátus, akié látszólag a legtöbb hatalom Jézus kihallgatásában, sodródik - kitéve a zsidók gyűlöletének és saját szenvedélyeinek. Jézus Krisztus, aki látszólag sodródik az egymásnak feszülő hazug erők és taktikázások közepette, akit végül maga alá temetnek ezen erők, hiszen keresztre feszítik, mégis az egyetlen szabad személy a történetben, és ő az egyetlen, aki szabadságot tud hozni nekünk, sodródóknak a mai napon.
Lássuk most úgy magunk előtt a megkorbácsolt, kigúnyolt és keresztre feszített Jézust, amint Pilátusnak jelentette ki magát: ő jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, és övé minden hatalom, ő az Úr. Egyedül Jézus Krisztus az igazság, egyedül ő a valóság. Ő benne van jelen teljes mértékben az ember, te és én, valamint benne van jelen közöttünk, számunkra a legteljesebb módon Isten. Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Ez az igazság, a valóság lényege.
Jöjj, és nézd meg benne az embert! Pilátus mondja: Íme, az ember! Nem ismeri szavai jelentőségét és mélységét. Ne tudja, hogy az összevert, meggúnyolt, majd keresztre feszített Jézust bűneink miatt törték össze. Nem gondolja, hogy taktikázása és sodródása közben az igazságot mondja, amit maga nem ismer fel: Íme, az ember! Íme, az ember a maga Istentől való elszakítottságában, bűnei súlya alatt, fájdalmait és nyomorúságait hordozva, Isten ítélete alatt. Jézus Krisztus az igazság, mert benne szemlélheted a magad elveszett voltát. De benne láthatod meg az igaz Istent is, az Atya igazi képét. Íme, az Isten. Az Isten, aki igazságos, és megbünteti a bűnt, és az Isten, aki szeretetében lehajolt értünk Fiában. Az Isten, aki elhordozza a bűn súlyát, az átkot, amit maga mondott ki a bűnösre. Íme, Jézusban, itt van az értünk és velünk szenvedő Isten. Isten, az élet, aki meghal, és elpusztul. Ez az az igazság, az a valóság, az a Jézus, aki uralni akarja egész lényedet. Ez az az igazság, aki birtokba vesz, aki megszabadít a hiábavaló erőktől, aki magához kötöz, hogy ne sodródjál, hanem benne végérvényesen elköteleződjél. Ne csak felismerd ma az igazságot, hanem add magadat át neki, kérd, hogy uraljon téged!
Ezé az Istené minden hatalom. Jézus Krisztusban szemlélheted Isten hatalmát, szeretetének erejét. Hiszen, amikor úgy tűnik, a gonosz diadalt aratott, hiszen elpusztította Isten Fiát, akkor az Atya az ártatlan szenvedésével a mi megváltásunkat végezte el. Amikor úgy tűnik, a gonosz munkája megállíthatatlanul megy előre a sodródó politikus, az istentelen vallásos vezetők, az áruló tanítvány, az eszét vesztett tömeg asszisztálásával, valójában az Úr akarata bontakozik ki.
Pilátus találkozott Jézus Krisztussal, és ez a találkozás bukásává lett. Isten irgalmas hozzánk, hogy amint ma találkozunk vele az Igében és a sákramentumban, az megváltásunkká, igazságunkká, életünkké legyen! Ámen!
Lovas András

Az előző fejezetben arról olvastunk, hogy az első gyülekezetben, amelyet a testvérek teljes egysége, szeretete, az imádság lelkülete és a Szentlélek ereje jellemzett, zúgolódás és irigység ütötte fel a fejét. A görögül beszélő (diaszpóra) zsidók ellentétbe kerültek a héber ajkú zsidókkal, mert úgy látták, hogy az ő csoportjukhoz tartozó özvegyekre nem jut annyi figyelem, mint a másik csoporthoz tartozókra. A gyülekezet vezetői, az apostolok azt a megoldást javasolták, hogy válasszanak hét férfit a görögül beszélők közül, akik figyelemmel kísérik azt, hogy a feszültség oka megszűnjön. Amint a döntés megszületett, „az Isten igéje … terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben.” (6.7) Azaz a bölcs és Lélektől vezetett strukturális váltás Isten eszköze volt a misszió kibontakozásában. Az első gyülekezet azonban szinte azonnal egy újabb akadállyal találja szembe magát: az üldözéssel. Az üldözés pedig éppen az egyik kiválasztott, István vértanúságával kezdődött. Én azonban nem a vértanúságról kívánok elsősorban szólni, hanem arról, ami elvezetett a kereszténység első mártírjának halálához: A Szentlélek Jézus Krisztus képére formálta Istvánt. A Lélek olyan mértékben jézusivá formálta őt, hogy a világ minden Jézus elleni gyűlölete ellene fordult. A szuverén Isten hatalma pedig – amint később látni fogjuk – az Ige további növekedésére, terjedésére fordította az üldözést.
A mai Ige tehát azzal a kérdéssel szembesít minket, hogy kinek a képe tükröződik vissza rólunk? Kit, mit látnak, ha ránk néznek, amint bennünket figyelnek mások? Mi az a „kép”, amelyet szemlélünk, és amely formál bennünket? Erőteljes, hatásos példák vannak előttünk, amelyek a saját képükre akarnak formálni. Popsztárok, akiknek képét visszatükrözik tinédzsereink. Befolyásos, sikeresnek tartott emberek, akiknek hiteltelenségét és gátlástalanságát gyakran visszatükrözik a mi cselekedeteink is. „Megmondó emberek”, média személyiségek, akiknek bölcsességét visszhangozzák szavaink. Békétlen, panaszkodó, elégedetlen emberek, akiknek lelkülete átjár és átformál minket is.
Pál apostol valami egészen más valóságról beszél: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” Hogyan tette a Szentlélek jézusivá Istvánt, és mit jelent jézusivá lenni ma?
I. A Lélekkel teljes ember: jézusi erők
Istvánt, a Lélekkel teljes embert, jézusi erők jellemezték. Konkrétan három dologról hallunk: telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel.
Az első kettőt együtt kell látnunk: a Szentlélek által kegyelemmel és erővel teljes férfi. E kettő együtt volt jelen Jézusban is, és meggyőződésem, hogy amint a Lélek egyre inkább Jézus képére formál át bennünket, mind a kegyelem, mind az erő megjelenik az életünkben. A kegyelem a szeretet, a szívesség, a jóság, a készségesség, az előzékenység, az együttérzés. Az az ember van telve kegyelemmel, aki jézusi szeretettel fordul a többiekhez. Érzékeny és könyörületes. Ugyanakkor István erővel is telve van, amely abban mutatkozott meg, hogy „nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” Ismerte Jézus Krisztus hatalmát a bűn, a betegség, a megkötözöttség és az ördög felett, és élt ezzel az erővel. Nem saját erejéről van szó, hanem arról az erőről, felhatalmazásról, amely a Jézus Krisztussal való közeli, bensőséges és elkötelezett kapcsolatból fakad. A Szentlélekkel teljes emberben kibontakozik a kegyelem, és megjelenik az erő, mégpedig a kettő együtt, egymással összhangban és arányos mértékben. Mi ennek a jelentősége?
A kegyelem erő nélkül olyan kedvesség, jó szándék, amely lényegében tehetetlen. Ha valaki személyiségében ezeket a jegyeket hordozza, tehát alapvetően kedves, szívélyes, figyelmes, az jó, de ettől nem feltétlen Lélekkel teljes ember. Lehet kedves, és mégis erőtlen, aki nem ismeri Jézus Krisztus hatalmas erejét, szabadításának valóságát. Hasonlóan, ha valaki látszólag erővel tudja képviselni Jézus evangéliumát, de ez nem párosul jézusi kegyelemmel, szelídséggel, szeretettel, megkérdőjelezhető, hogy valóban Jézus ereje jelenik meg rajta keresztül, vagy csak saját, erőteljes, esetleg erőszakos természete. A Szentlélek Jézus kegyelmét és Jézus erejét munkálja ki bennünk.
István telve volt bölcsességgel is, ami abban mutatkozott meg, hogy hiába vitatkoztak vele, „nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” Nyilvánvalóan ez arra vonatkozik, ahogyan Jézust, mint Messiást hirdette azoknak a zsidóknak, akik szembeszálltak vele. Ez a bölcsesség a Szentléleknek egy különleges és drága ajándéka. Hadd világítsam meg egy személyes példával!
Sok évvel ezelőtt történt, hogy – Lélekkel telve, a Szentlélek által szorongatva – otthoni munkavégzés közben azért imádkoztam, hogy Isten adjon lehetőséget arra, hogy Jézusról beszéljek nem hívő embereknek. Aznap este, a Moszkva téren keresztül haladva, megláttam néhány fiatalt, akik egy kérdőívvel a kezükben megszólítottak járókelőket. Megvártam, amíg hozzám érkeznek, és a kérdőívezésből hosszan tartó beszélgetés lett. Ebben a beszélgetésben hihetetlen erővel tapasztaltam meg a Szentlélek vezetését és bölcsességét. Úgy érveltem, hogy közben magam is tudtam, ez a világosság, értelem és erő nem valami állandóan a birtokomban lévő képesség. A Lélek jelenlétének és munkájának a másik következménye az volt, hogy ezeket a fiatalokat nagyon erőteljesen megérintette az evangélium. Volt, aki keresztény lett, és voltak, akikkel utána hónapokon, sőt, éveken keresztül tartottam a kapcsolatot. Ez a tapasztalat világítja meg számomra, amit Lukács Istvánról írt: nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Nem egy általánosan meglévő bölcsesség és ismeret vezette itt Istvánt, hanem a Szentléleknek egy különleges megnyilvánulása.
A Lélek jézusi kegyelemmel, jézusi erővel, és jézusi bölcsességgel ruházta fel Istvánt. Ahogy István Jézus Krisztust helyezte élete középpontjába, ahogyan őt imádta és neki engedelmes életet élt, a Szentlélek kiáradt rá, és Jézus képére formálta. A Szentlélek ugyanígy szeretne bennünket is formálni, ahogyan Jézus Krisztust helyezzük istentiszteletünk és életünk középpontjába. A Lélek jézusi erőkkel szeretne felruházni bennünket. Tartsunk bűnbánatot a felett, hogy megoltottuk, megszomorítottuk őt! Fájlaljuk, hogy ellenálltunk annak, ahogyan a Szentlélek Jézus ábrázatára kívánt formálni bennünket! Lássuk be, milyen messzire kerültünk attól, amire az Úr elhívott és megváltott bennünket!
II. A Lélekkel teljes ember: jézusi szenvedés
István azonban nemcsak jézusi erőkkel bír. Megdöbbentő módon osztozik annak sorsában, akinek kegyelme, ereje, és bölcsessége megjelent életében. A Lélek Jézus szenvedésébe is belevezeti Istvánt. Lássuk a meglepő párhuzamokat!
A Lélek Istvánban meglévő jelenléte hasonló ellenségeskedést váltott ki, mint Jézus esetében. Amikor ellenfelei látták, hogy nem bírnak ellenállni a benne lakozó bölcsességnek, erőszakhoz folyamodtak. Fellázították a tömeget, rárohantak, elfogták, majd a nagytanács elé rángatták és hamis tanúkat állítottak ellene, akik kifordították szavait: „Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” A vád ismerős. István a nagytanács előtt, angyalhoz fogható elváltozott arccal kifejti üzenetét.
István védőbeszéde jézusi üzenet. Történeti példákon keresztül bemutatja azt, hogy az Úr szabad ott megjelenni és ott cselekedni, ahol ő akar, és ezért nincsen helyhez, a szent földhöz, a szent templomhoz, és a szokásokhoz, tradíciókhoz kötve. Ezzel együtt arra is rámutat, hogy hogyan üldözték az Úrtól küldött és ihletett prófétákat őseik, majd pedig egészen bátran így summázza beszédét: „Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek…” Ezek a szavak egybevágnak azzal, ahogy Jézus szembesítette a vallásos vezetőket keményszívűségükkel (Mt. 23.29-37). Ugyanaz a Szentlélek hatalmazza fel Istvánt a vallásos vezetők keményszívűségének és istentelenségének leleplezésére, mint aki Jézusban is ezt munkálta. István nyilvánvalóan ismeri szavai súlyát, és érzi, hogy ez még jobban felkorbácsolja az ellene feszülő indulatokat, de a Szentlélek szorongatása alatt, Jézushoz hasonlóan, prófétai módon kimondja az igazságot.
A Szentlélek ránk ruházza a Jézus nevéről való vallástétel terhét. A Heidelbergi Káté azt tanítja a keresztény ember prófétai tisztéről, hogy Jézus bennünket Szentlelkével felkent arra, hogy nevéről vallást tegyünk (HK. 32.). Ott és akkor Jézus nevéről vallást tenni azt jelentette, hogy István néven nevezi a nagytanács tagjainak keményszívűségét. De a Lélek mindig az aktuális helyzetben, a konkrét valóságban szeretne bennünket jézusivá tenni azáltal, hogy ott Jézust képviseljük, róla teszünk vallást. Ennek feszültségét mindannyian ismerjük. A konkrét helyzetben történő vallástétel Jézusról ritkán jár konfrontáció és feszültség nélkül. Érezzük, hogy ennek tétje van, és a tét az lehet, hogy bolondnak néznek, hogy elszigetelődünk, hogy félremagyarázzák és ellenük fordítják szavainkat (vagy éppen cselekedeteinket, hiszen a vallástétel ebben az értelemben nem kizárólag szó lehet). De világosan kell látnunk, hogy ezekben a helyzetekben, amelyek elkészíttetnek számunkra, két lehetőség van: vagy megvalljuk Jézust, vagy elhallgatjuk, azaz megtagadjuk őt. Az egyik a Szentlélek indítása szerint való, gyakran konfliktust okoz, de ugyanakkor mélyíti, erősíti a Jézussal való kapcsolatunk, és része annak, ahogyan őt szemlélve elváltozunk ábrázatára. A másik az emberi biztonság útja, amely ugyanakkor megoltja a Szentlélek tüzét életünkben, és figyelmünket Jézus szemléléséről önmagunk védelmére irányítja. A Lélek Jézusra irányítaná figyelmünk, Jézust állítaná a középpontba, és a Jézussal való kapcsolatunkat mélyítené el. Mi pedig oly gyakran magunkat állítjuk a középpontba, és közben panaszkodunk, hogy Jézus távoli és erőtlenek vagyunk.
A jézusi üzenet éktelen haragot vált ki István hallgatóiból, akik rárohannak, kivonszolják a városon kívülre, eszeveszett dühükben halálra kövezik. Mindeközben a Lélek továbbra is, sőt, minden eddiginél egyértelműbb és megdöbbentőbb módon formálja ki Jézus arcát Istvánon. István jézusi módon hordozza el a mártíromságot.
Három mondatáról tudósít Lukács evangélista. Az első: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.” Isten dicsőségét szemléli akkor, amikor ellenfelei acsarkodnak ellene. Hasonló szabadsággal tesz bizonyságot az Atya és Jézus jelenlétéről, mint Jézus Pilátus előtt, amikor azt mondja, hogy semmi hatalma nem volna felette, hacsak felülről nem adatott volna neki. És mégis, bár azt mondtam, hogy István, a Lélekkel teljes ember jézusi módon hordozza a szenvedést, ezen a ponton fel kell hívni a figyelmet egy jelentős és sokat mondó különbségre. Míg István, az első vértanú egy különleges mennyei látomásban részesül, amelyben Urát, Jézust látja, aki hamarosan fogadja őt, Jézus a kereszten nem látja hasonlóan az Atyát. Istvánnak megnyílik az ég és a menny dicsősége, Jézusnak pedig elsötétedik az ég, elhomályosul, sőt, eltűnik az Atya világossága, közelsége: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? (Mt. 27.46). Jézus átokhalált halt bűneinkért, István mártírhalált halt Jézusért. Jézus elszakadt az Atyától a bűn súlya alatt, István eggyé lett Jézussal teljes odaadásában és engedelmességében.
István második és harmadik mondata viszont azonos azzal, ahogyan Jézus imádkozott a kereszten: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”, majd az utolsó szó: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Az első imádság a teljes bizalom imája, amikor a halálra készülő az Úrra bízza magát, a második az ellenségért való imádság felülmúlhatatlan példája, amelyben a halálba távozó kivégzőiért könyörög. Így senki sem imádkozik saját erejéből és belátásából kivégzése pillanatában. Így csak az imádkozik, akiben a Szentlélek által Jézus formálódik ki. Így csak Jézus imádkozik – a Szentlélek által követőjében, a keresztény egyház első vértanújában, akit azóta ezrek és ezrek követtek és követnek ma is.
Előttünk egy ember, Jézus egy hús-vér követője, akinek arcán csodálatos és hihetetlen világosan rajzolódik ki Jézus képe. Annak a Jézusnak a követője, akit mi is követünk. Az a Szentlélek lakik benne, aki bennünk is lakozik. Az a Jézus várta a mennyben, aki bennünket is vár. És mégis érezzük, hogy egészen más, mint mi. Érezzük, hogy a mi arcunkról oly sok minden tükröződik vissza. Szívünk mélyén érezzük, hogy milyen maszatos, homályos, torz az a Jézus-kép, amit mi hordozunk. Pedig aki azt mondta, „sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor. 4.6), a mi szívünkben is világosságot gyújtott, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Figyeljünk hát rá, őszinte bűnbánattal szemléljük őt a dicsőítésben, könyörögjünk, hogy Szentlelkével betöltsön minket, és ragyogtassa fel Jézus képét rajtunk! Ámen!

Az ősgyülekezet imádkozik. Úgy imádkoznak, hogy belerendült a hely. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, mi történt közöttük, de az biztos, hogy sokan szeretnénk így imádkozni. Az imádság amúgy is olyan titokzatos. Van, amikor szinte kiömlik belőlünk, szárnyalunk, és van, amikor annyira szeretnénk, és mégis olyan száraz a lelkünk. Vannak, akiknek egészen természetes, mint a lélegzetvétel, valamilyen formában mindig is imádkoztak; vannak, akik maguk is csodálkoznak, mi történt, hogy évtizedek után egyszer csak elkezdtek beszélgetni Istennel, és vannak, akik számára ma is elképzelhetetlen, hogy mit is jelent az imádság, ill. miben és hogyan lehet ez több, mint - a legjobb esetben - valami relaxáló vagy meditációs technika. Abban is érdekes az olvasott beszámoló, hogy míg az imádság a mai világban a legtöbbeknek elsősorban egyéni, személyes, nagyon bensőséges, sőt, magánügy, az első keresztények együtt imádkoznak, közösen emelik fel a hangjukat. Az imádsághoz oly sokakban kapcsolódó szeméremnek nyoma nincs ebben a leírásban. Továbbá imádságuk témája nem valami belső lelki ügy, cseppet sem mentes a korabeli közélettől, politikától, sőt, az állampolgári engedetlenség egy minősített esetéhez kapcsolódik. (Ezért nem szerette soha egy diktatúra sem azokat, akik Jézust valóban követve ismerték az imádság erejét…) Figyeljük meg hát az első keresztények gyakorlatát, mikor, hogyan, miért és milyen eredménnyel imádkoznak, és engedjük, hogy amint ezekre a kérdésekre választ keresünk, mindez hatással legyen ránk, és a mi imádkozásunkra!
I. Az imádság egy konkrét helyzet feltárása Istennek
Természetesen ez az állítás nem meríti ki az imádság fogalmát, de egy fontos szempontra rámutat. Az imádságban egészen más fénybe, teljesen új összefüggésbe kerülünk, új perspektívák nyílnak.
Pétert és Jánost azzal bocsátja el a Nagytanács (a legfelsőbb bíróság) az őrizetbe vételből a kihallgatás után, hogy megfenyegetik őket, ne szóljanak többet Jézus nevében, ne hirdessék a népnek, hogy miután ők elítélték és megölték Jézust, Isten feltámasztotta, és Úrrá és királlyá tette. Az apostolok ugyanis Jézus nevében meggyógyítottak egy születése óta nyomorék embert, és ez a letagadhatatlan tény hatalmas erőt adott ahhoz, hogy azt a Jézust hirdessék a népnek, akit nem olyan régen, hitük szerint, véglegesen elhallgattattak a vallási ill. politikai vezetők. Péter és János szemükbe mondták, hogy inkább Istenre hallgatnak, és nem a vezetők parancsára, majd elmentek, és minderről beszámoltak a társaiknak.
Az első keresztény közösséget tehát saját vezetőik megfélemlítették és megfenyegették. Mindenki tudja, hogy nemrég hogyan bántak el Jézussal; senkinek sem lehetnek illúziói afelől, hogy ez a fenyegetés nem játék. A Nagytanácsnak hatalmában áll bárkit letartóztatni, kihallgatni és elítélni. Ha valaki azonosul a Jézust követőkkel, az állásával, a karrierjével játszik. Ilyenkor szokták titokban, a szomszéd faluban megkeresztelni a gyerekeket… Ezek azok az idők, amelyekről azt mondják, hogy akkor nem lehetett… Túl nagy az ára… Mindez nyilvánvalóan válságot jelent egy éppen kibontakozásban lévő, növekedésnek induló közösségben.
A megfélemlítésben az első gyülekezet imádkozni kezd. Ez egyrészt nem tűnik cseppet sem különösnek, másrészt hasonló helyzetben nekünk számos más lehetőség jutna eszünkbe: jogi tiltakozás – egy demokráciában ez lehetetlen (akkor nem volt demokrácia…); a kapcsolatok feltérképezése, hátha valakinek van ismerőse a Nagytanács tagjai között, és rá lehet venni, hogy hunyjon szemet…; elkerülő stratégiák kidolgozása – esetleg jobb lenne óvatosságból felhagyni egy kis időre Jézus hirdetésével, és majd később újra kezdeni – így több az esély a megmaradásra; vagy a teljes reménytelenség és kétségbeesés: ha a Nagytanács ellenük fordult, úgy elintéz mindannyiunkat, mint Jézust, ezért jobb, ha már most lehúzzuk a rolót… Számtalan módon lehet a válsághelyzetre reagálni, és gyakran úgy tűnik, hogy minden reakció nagyobb józanságról és valóságérzékről tesz bizonyságot, mint az, amit Jeruzsálemben választanak, hogy „amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez…”
Mennyire valóságos és józan válasz a szorongatott helyzetre az imádság? Nem a valóságtól menekülnek el azok, akik ahelyett, hogy valami hasznosat, vagy előremutatót tennének, imádkozni kezdenek? Nem a gyengeség, a tehetetlenség, a gyávaság jele ez? Ezekre a kérdésekre a válasz abban van, hogy vajon Isten olyan „tényező-e”, akire számítani lehet, valóságos szereplő-e a mindennapi helyzetek, események sodrában? Menekülés, struccpolitika bevonni őt, feltárni elé egy nehéz helyzetet, vagy éppen a legjobb megoldás, hiszen ő a leghatalmasabb „tényező”, aki feltétlenül a zsidó Nagytanács felett áll? Mindenesetre bizonyára nem véletlen, hogy az imádság Isten mindenhatóságának megvallásával kezdődik: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” Ez Isten népének meggyőződése és hitvallása, és ezért tárják fel a helyzetet az ő színe elé. Valóságosan számolnak Istennel, számolnak annak a Jézusnak a hatalmával, és számítanak annak a Jézusnak a közbeavatkozására, aki meghalt és feltámadt.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy az imádság nem a vallásgyakorlás egy formája, ami elszigetelten létezik a mindennapi, megfogható valóságtól, hanem annak elismerése, hogy az Úr a legvalóságosabb szereplő minden helyzetben. Az imádság nem varázsszer az apostolok életében, hanem annak megélése, kifejezése, hogy bármit tesznek, bármilyen helyzetben találják magukat, az nem független attól a Jézustól, akit Isten Úrrá tett mindenek felett. Az imádságban feltárják önmagukat és az eseményeket annak az Istennek, aki abszolút valósággá lett számukra, akit láttak meghalni, akit elsirattak, akivel kapcsolatban minden reményük semmivé lett, és aki egyszer csak előttük állt, és elhívta őket tanúinak, és felhatalmazta erre a küldetésre Szentlelkével. Szívük, lényük, identitásuk középpontja ez a Jézus lett. Azért imádkoznak, mert Isten abszolút valóságos lett számukra, és pillanatig sem kérdés, hogy ő az első számú „tényező”. Éppen ezért, amikor mi nem imádkozunk, azért nem tesszük, mert nem ismerjük hatalmát, szeretetét és valóságos voltát. Nem „tényező”, mert még ha szánkkal azt is mondjuk, hogy dehogynem, képtelenek vagyunk számítani rá, feltárni előtte a helyzeteket, és vele és általa egészen új perspektívát kapni. Az imádság valósága a Jézussal való találkozás valóságából fakad.
II. Hogyan imádkozzunk?
Láttuk, hogy az imádság elsősorban azon múlik, hogy milyen valóságosan tör fel bensőnkből az a bizonyosság, hogy Jézus Krisztus minden helyzet felett Úr, és mi hozzá tartozunk. Ezt a hitet semmilyen az imádsághoz kapcsolódó útmutatás, módszer, gyakorlat nem pótolhatja. Ugyanakkor az is megtörténik, hogy valakiben megszületett az imádság, de érzi, hogy nem találja a szavakat, vagy alkalmanként nehéz megérteni, hogyan imádkozzon egy-egy konkrét helyzetben. Szeretne jobban kibontakozni az Úrral való beszélgetésben, de valahogy eszköztelennek érzi magát. Ezen a ponton ad útmutatást, ahogyan a szorongatott helyzetben a jeruzsálemi keresztények imádkoztak. Ennek lényege, hogy abban, ahogy az Úr elé állnak, egy zsoltárt (a 2. zsoltárt) használnak fel. Az ószövetségi Szentírásból, Isten Igéjéből merítenek az imádsághoz. Ezzel kapcsolatban két dologra szeretném felhívni a figyelmet.
A Biblia használata meggazdagítja imádságunkat azzal, hogy megfelelő nyelvezetet ad. Gyermekként úgy tanulunk meg beszélni, hogy utánozzuk a felnőtteket, ismételjük, és egyre inkább megfelelően alkalmazzuk azt, amit tőlük hallottunk. Ilyen értelemben minden szavunk válasz vagy ismétlés. Ez persze nem vesz el közlésünk eredetiségéből, hiszen a hallott szavakat, kifejezéseket a magunk céljai szerint rendezzük össze; növekedő, fejlődő gyermekként már nem csak ismételjük a hallottakat. Hasonlóan van ez az imádsággal is. Úgy imádkozunk, ahogy másokat hallunk imádkozni (ezért van az, hogy minden közösségnek kialakul a sajátos stílusa; van, ahol kiabálnak, van, ahol elragadtattak, van, ahol tárgyilagosak, stb…). Éppen ezért, ha nem csak a körülöttünk lévőktől, de magától Istentől akarunk tanulni és gazdagodni, érdemes az Isten Igéjéből meríteni. Az ősgyülekezet megszólítása: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” ilyen bibliai-liturgiai örökségből való. Mégsem automatikus vagy személytelen, hiszen, amint láttuk, ebben a helyzetben nagyon is aktuális, hogy Istent mint szuverén Urat szólítják meg.
Ennél talán még szembetűnőbb és fontosabb, hogy Isten, Igéje alapján, tartalmában is vezeti a jeruzsálemi gyülekezet imádságát. A Szentlélek eszükbe juttat, eléjük hoz egy olyan bibliai részt, amely megvilágítja, és ezzel új fénybe helyezi az eseményeket. Az imádság alatt így idézik a 2. zsoltárt: „te mondtad atyánknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával a Szentlélek által: Miért zúdulnak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” És amint Isten Lelke eléjük hozza ezt az Igét, az hihetetlen konkrétan világítja meg szorongatott helyzetüket: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izrael népével…” Igen, Urunk, éppen az történik, amit Igédben megmondtál. Megegyeztek a te felkented, Jézus ellen, és ugyanezt teszik most is. El akarják hallgattatni az evangéliumot, meg akarnak félemlíteni bennünket, a hatalmasok hiábavalóságot terveznek, és felkeltek ellened. Nincs ebben semmi új, semmi különös. Egyedül te vagy az Úr! (A zsoltár így folytatódik: „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket…” Ezt Lukács már nem idézi, de nyilvánvalóan az egész zsoltár ott volt az imádkozók szívében és ajkain.)
Azzal, hogy az Ige az imádságban megvilágítja, értelmezi, új perspektívába állítja a mindennapi helyzeteket, motivál és erőt ad: „Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.” Nem torpannak meg, nem rettennek meg, nem adják fel, sőt, még több erőt, még több bátorságot, még több gyógyulást, és még több jelet kérnek az Úrtól. A hatalmasok és fenyegetéseik semmivé olvadnak szemükben, hiszen a Lélek és az Ige által az Úr hatalma jelenik meg előttük. A szorongatott helyzetben nem a maguk biztonságával, eddig elért eredményeik megtartásával, konzerválásával vannak elfoglalva, hanem Jézus további hirdetésével. Egy szívvel, egy lélekkel kiáltanak az Úrhoz.
A Szentlélek ma is cselekszik hasonlóképpen. Megdöbbentő módon tudja feltárni egy-egy helyzet jelentését azzal, hogy az imádságban egy bibliai szakaszt hoz az egyén vagy a közösség elé. Amikor könyörgünk, nehéz helyzetben keressük, hogyan lát bennünket Jézus, akár fel is tehetjük a kérdést: van-e olyan bibliai rész, ami megvilágosít, megerősít? Kérjük és hittel várjuk, hogy megszólaljon és megvilágosítson!
III. Az imádság eredménye és gyakorlata
A gyülekezet imádsága nem maradt észrevétlen: „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.” Az imádság meghallgatásra került, hiszen bátran hirdették az Igét, és éppen ezt kérték. Ennek a bátorságnak, szabadságnak a hátterében pedig a Szentlélekkel való újonnan történő betöltekezés állt. Talán a Léleknek ehhez a kitöltetéséhez kapcsolódik a hely megrendülése, amely kifejezés utalhat földrengésre is, de jelentősége nem ebben áll. A megrendülés, megrázkódtatás sokkal inkább azt fejezi ki, amit a Jézusról szóló bátor igehirdetés tenni fog: megrendíti, felforgatja (Apcsel. 16.20) az egész világot. A Jézus Krisztusról, mint a megfeszített és feltámadt Isten Fiáról szóló tanúság valóban megrendíti, megrázza a világot. Megrendült a föld, amikor Jézus kilehelte a lelkét, és megrázkódtatott, amikor a harmadik napon feltámadt. Megrendültek hatalmas emberek, megrendültek birodalmak, megrázattak diktatúrák Jézus Krisztus neve és ereje előtt. És még egyszer meg fog rendülni az ég és föld akkor, amikor Jézus Krisztus visszajön dicsőségben. Nem csoda hát, hogy amikor Jézus követői erőt és bátorságot kérnek az Ige szólásához, valamint jeleket és csodákat az üzenet megerősítéséhez, megrendül a hely, ahol együtt vannak. Ez az imádság meghallgattatott, az Ige terjedt és növekedett, a világ megváltozott.
Mit kezdjünk mi ezzel az imádsággal? Szeretnénk így imádkozni, és kételyeink, kétségeink vannak állhatatosságunkkal, kitartásunkkal kapcsolatban. Amint a múlt heti fórumon elmondtam, ebben az évben különösen is szeretnénk az imádságra, a böjtre hangsúlyt helyezni. Különösen is fontos, hogy Isten Lelke adassék nekünk, és vezesse gyülekezetünket tovább azon az úton, amelyen elindultunk. Különösen is fontos a Szentlélek ereje az Ige bátor szólásához most, amikor annyi bűn, gonoszság és nyomorúság van országunkban. De mi van, ha kudarcot vallunk? Mi van, ha nem sikerül megújulnunk az imádságban? Mi van, ha nem rendül meg a hely? Marad a frusztráció, hogy kellene, de nem megy?
Bátorításul egy látszólag jelentéktelen, és mégis előremutató történetet szeretnék elmondani. Amikor Monoszlón megláttuk és kimondtuk, hogy az Úr mélyebb és kitartóbb imádságra, közbenjárásra és böjtre hív, valaki közülünk őszintén megfogalmazta aggodalmát: tart tőle, hogy ez frusztrációhoz vezet majd. Néhány héttel később tudtam meg, hogy egy másik testvérünk mellé lépett, és azt javasolta, hogy találkozzanak rendszeresen, hogy közösen imádkozzanak. Azóta kéthetente egy reggel, munka előtt, megjelennek a templomban, hogy imádkozzanak. Ezt jelenti engedelmesnek lenni az Úrnak. Hogy a családunkban, a testvéreinkkel, a házicsoportban elkezdünk nagyobb figyelmet fordítani az imádságra. Hogy személyes és közösségi (országos) szorongatott helyzetünket feltárjuk az Úr elé. Hogy várjuk, Szentlelkével eljöjjön, és Igéjével megvilágosítson, új erőt adjon. Hogy kérjük, bátorítson fel minket Jézus Krisztus nevének magvallására, és nyújtsa ki kezét gyógyításra, jelek és csodák munkálására. Hogy amint sok kis közösség kezd egy szívvel és egy lélekkel így könyörögni, a kis lángocskákból hatalmasan izzó tűz születik. A Szentlélek tüze, amely megpróbál, megtisztít, és Jézus Krisztusért lángra lobbant. ÁMEN!