Jeremiás és az ige

A ma olvasott részben Jeremiás próféta életének általunk ismert utolsó fejezetéhez jutottunk. Sokatmondó az a tény, hogy Jeremiás könyvéből – valamint más bibliai dokumentumból – nem tudjuk meg, hogyan fejeződött be a próféta élete. Csak feltételezhetjük, hogy Egyiptomban, „a hamis istenek és megszegett ígéretek földjén” (Kidner, 118) érte a halál, egy olyan országban, ahová erőszakkal hurcolták el. Hogyan áll előttünk a próféta életének végén? Hogyan viszonyul az Úrhoz és a küldetéshez akkor, amikor az általa meghirdetett teljes összeomlás bekövetkezett, Jeruzsálem romokban áll, a templomot a földdel tették egyenlővé, szent felszerelését a babiloniak elvitték, és a nép jelentős részét Babilonba hurcolták fogságba? Már az is sokat elmond Jeremiásról, hogy miután őt magát is vasra verve vitték Babilon felé, egyenesen Nebukadneccár császártól jött a parancs a menetet irányító Nebuzaradán testőrparancsnoknak, hogy Jeremiás prófétát szabadon kell bocsátani, és maga döntheti el, hogy Babilonba menjen, ahol nyilvánvalóan gondoskodtak volna róla, vagy pedig visszatér az elpusztult városba. Jeremiás az utóbbit választotta a kényelmes babiloni nyugdíjas évek helyett.
„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid. 13.7) – hangzott a tanács az első keresztény közösségekben. Nem csak az minősít egy vezetőt, hogy mit tett életében, de különösen az, hogy hogyan fejezte azt be. Az utolsó évek, az utolsó tettek megkoronázhatják vagy hiteltelenné tehetik az előző évek munkáját az Ige szolgálatában. Ezért ma azt vizsgáljuk meg, hogyan viszonyult Jeremiás elhívásához, az Úrhoz, az ő Igéjéhez életének utolsó szakaszában. Mindezt pedig annak fényében látjuk, hogy hogyan viszonyultak az Igéhez a Jeruzsálemben maradt kevesek. A kérdést így foglalhatjuk össze, és tehetjük fel a magunk számára is: Ki hűséges az Igéhez?
I. A vezetők és az Ige: a hűség pillanatnyi szándéka
Jeruzsálemben kritikus a helyzet. Nebukadneccár Gedalját tette meg helytartónak, Júda irányítójának. Azokhoz, akiket még arra sem tartottak méltónak, hogy fogságba vigyék Babilonba, csatlakoztak azok, akik visszatértek a környező országokból, ahová korábban menekültek. Gedaljá ezekkel a szétszóratásból összegyűltekkel, valamint a maroknyi maradékkal kezdte megszervezni az életet Júdában. Azonban hamarosan meggyilkolta Gedalját Jismáél, egy királyi származású vezető, aki ellen pedig a Gedaljához hű Jóhánán kelt fel. Jóhánán elűzte Jismáélt, de mindezen polgárháborús állapotok közepette távol sem maradt meg az hit és erő, amellyel Gedaljá elkezdte megszervezni az összeomlás utáni életet. Ezekben a véres és bizonytalan napokban a hatalomra került Jóhánán és társai legfőbb félelme az volt, hogy Babilon megbosszulja az általa kinevezett helytartó meggyilkolását, és ha még maradt valami, azt is elpusztítja. Félelmükben, rettegésükben úgy döntöttek, hogy Egyiptomba mennek. Egyiptomba, ahol nincs háború, nincsenek romok, nincs éhínség, nincs fogság, ahol újat kezdhetnek biztos körülmények között. Egyiptom kiszámítható, Jeruzsálem bizonytalan. Egyiptomban rend van, Jeruzsálemben káosz. Jeruzsálemben ki vannak szolgáltatva Babilonnak, Egyiptomban szabadok.
Ugyanakkor a bizonytalanságban eszükbe jut Jeremiás próféta, és megkeresik őt, nem csak a haderő vezérei, hanem az egész nép. „Jusson eléd könyörgésünk, és imádkozz Istenedhez, az Úrhoz értünk, és ezért az egész maradékért.  … Mondja meg nekünk Istened, az Úr, hogy milyen úton kell járnunk, és mit kel tennünk.” Vajon mi áll ennek a kérésnek a hátterében? Talán csak színjáték az egész, hiszen úgyis eldöntötték, hogy mit fognak tenni? Úgy gondolom, nem. Jeremiás hiteles ember lett számukra. Ha korábban azzal vádolták, hogy megőrült, amikor a babiloni pusztulással fenyegetett, most már világos, hogy igaza volt. Ha voltak próféták, akik őt vádolták azzal, hogy hamis próféta, most már bizonyos, hogy Jeremiást valóban az Úr küldte. Ha egyesek szerint pro-babiloni áruló volt, azzal, hogy visszatért Júdába, bizonyította, hogy igazi hazafi. Jeremiás ázsiója megnövekedett, és ezért eljönnek hozzá Jóhánán, a vezetők, és az egész nép, hogy megkérdezzék, mi az Úr akarata. Hűségesek akarnak lenni az Igéhez, Isten szavához.
És bár bizonyos távolságtartás van a szavaikban, hiszen úgy fogalmaznak: imádkozz Istenedhez, az Úrhoz (kétszer is), nem kell kételkednünk a szándékaikban. Annyira elkötelezettek, hogy amikor a próféta kész imádkozni – ahogyan ő fogalmaz - „Istenetekhez, az Úrhoz”, még esküt is tesznek: „Az Úr legyen ellenünk hű és igaz tanú, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan üzeni általad Istened, az Úr. Akár jó, akár rossz, hallgatni fogunk Istenünknek, az Úrnak a szavára…” Formális ígéretet tesz a nép Jeremiás, az Úr közvetítője előtt. Esküvel megpecsételt ígéret hangzik el arra nézve, hogy hűségesek lesznek az Igéhez, azt teszik, amit az Úr mond. Arra kötelezik el magukat ünnepélyesen és nyilvánosan, hogy akár tetszik nekik az Úr szava, akár nem, engedelmeskednek az Úrnak. Ennek az ígéretnek párhuzamai Izráel történetének legkomolyabb eseményeihez kapcsolódnak (Ex. 24.3,7; Józs. 24.21, 24; 1Sám. 7.4,6,8.). Feltétlen odaadást és hűséget fogadnak, és nem cinizmus, nem megjátszás ez. Abban a pillanatban, amikor ott állnak a próféta előtt, akit olyan egyértelműen vezetett Isten, komolyan gondolják mindezt. Igen, Egyiptomba akarnak menni, vágyják végre a biztonságot, a kiszámíthatóságot, maguk mögött hagynák a romokat, a véres eseményekhez kötődő helyszíneket, a fájdalmas emlékeket. Ugyanakkor készek az Úr akaratát keresni, és bármi legyen is az, annak engedelmeskedni. Ott és akkor komolyan gondolják esküvel megerősített ígéretüket: „Az Úr legyen ellenünk hű és igaz tanú, hogy mindent úgy teszünk, ahogyan üzeni általad Istened, az Úr.”
Tíz nap telt el, és újra ott állnak a próféta előtt Jóhánán, a haderő további vezérei, valamint a nép kicsinyei és nagyjai. „Így szól az Úr, Izráel Istene, akihez küldtetek engem, hogy terjesszem eléje könyörgéseteket: Ha itt maradtok ebben az országban, akkor építelek, és nem rombollak le, elültetlek, és nem gyomlállak ki benneteket, mert megbántam, hogy veszedelmet zúdítottam rátok. Ne féljetek Babilónia királyától ... De ha az a szándékotok, hogy nem maradtok ebben az országban, és nem hallgattok Isteneteknek, az Úrnak a szavára … ha ti Egyiptomba szándékoztok menni … akkor utolér benneteket Egyiptomban a fegyver, amelytől féltek, és nyomon követ Egyiptomba az éhínség is, ami miatt aggódtok, és ott haltok meg.” Tíz nap telt el, másfél hét azóta, hogy szívük teljes komolyságával azt mondták, megtesszük, amit az Úr mond. És tíz nappal később, amikor azt hallják, ami nem tetszik nekik, csak annyit mondanak Jeremiásnak: „Hazugságot beszélsz! Nem üzente tőled Istenünk, az Úr, hogy nem menjünk Egyiptomba … Báruk, Nérijjá fia izgat téged ellenünk, hogy a káldeusok kezébe juttasson bennünket…” Szívük vágya mégis csak felülkerekedik engedelmességükön, a kiszámítható és biztos iránti vágy legyőzi a hit látszólagos bizonytalanságában élt élet alternatíváját. A hűség pillanatnyi szándékán – ami egy csodálatos, lelkesült, önfeledt pillanat volt – túllépve Jóhánán és Júda maradéka Egyiptomba menekült, magukkal hurcolva Jeremiás prófétát.
II. Jeremiás és az Ige: a próféta örök hűsége
Vizsgáljuk meg az eseményeket Jeremiás szemszögéből! Mit jelent az Igéhez való hűség az ő életében?
Jeremiás ugyanabban a válsághelyzetben él, mint a nép maradéka. A romok, a Gedáljához köthető kezdeti piciny kibontakozást követő véres események, a bizonytalanság ugyanúgy meghatározza őt is, mint a többieket. Ráadásul azt is tudjuk, hogy Jeremiás maga választotta ezt a helyzetet, a néppel való együtt szenvedést.
Az összeomlás óta a próféta „csendben van”. Gedaljá kinevezése óta nem szólalt meg nyilvánosan, de az őt követő véres események közepette sem hirdette az Úr Igéjét. Azután egyszer csak ott áll előtte Jóhánán, a nép vezetője, társai, valamint az egész nép: „Jusson eléd könyörgésünk, és imádkozz Istenedhez, az Úrhoz értünk, és ezért az egész maradékért.  … Mondja meg nekünk Istened, az Úr, hogy milyen úton kell járnunk, és mit kel tennünk.” Talán Jeremiás most először úgy érzi, megváltozott a helyzet. Eddig mindig csak ítéletet kellett hirdetnie, amiért jobb esetben csak gúny, rosszabb esetben üldözés, megverés, börtön járt. Nem kérték ki tőle az Úr szavát, de szólnia kellett, még akkor is, ha ő már rég feladta volna a prófétai hivatást. De most itt áll előtte az egész nép, és könyörögnek, hogy imádkozzon értük. Talán most végre olyan próféta lehet, aki azt éli meg, hogy népe hallgat Ura szavára. Talán most vége a rombolásnak, a pusztulásnak, az irtásnak, és végre részese lehet az építésnek, a plántálásnak. Ó, mennyire szeretné, ha az Úr akarata irányítaná az eseményeket, ha mindenki hűséges lenne az Igéhez, ha épülnének a romok.
Jeremiás visszavonul imádkozni. Nem mondja azonnal, mi az Úr üzenete, mert nem saját szívét és álmait kívánja hirdetni. Várja az Urat, várja az Igét, míg végül a tízedik napon szól hozzá az Úr Igéje. Amint az Ige kibomlik benne, Jeremiás tudja, hogy baj van. Látja, hogy az Úr irgalmas, és irgalmassá teszi Babilont, de azt is látja, hogy Jóhánán és a nép fogadkozása, fellelkesültsége csak szalmaláng volt. És ezért azt kell mondania: „Becsaptátok magatokat, amikor engem Istenetekhez, az Úrhoz küldtetek … Meg is mondtam ma nektek (amit az Úr üzen), de nem hallgattatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára semmiben, amit üzent nektek. Ezért tudjátok meg, hogy fegyver, éhínség és dögvész miatt haltok meg azon a helyen, ahová menni akartok…” Újra az ítélet egy újra engedetlen népnek, akik a maguk feje után mennek, és megvetik az Úr szavát. Majd miután azt hallja Jeremiás, hogy hazugságot beszél, és nem üzente Isten ezeket a szavakat, a kevély és keményszívű társaság magával hurcolja Egyiptomba.
A próféta élete végén felcsillan a remény, majd minden odalesz. A lázadókkal megy a pusztulás földjére. Jeremiás élete végén hűséges az Igéhez, ugyanakkor meghurcolt, meghazudtolt, megalázott és megvetett. Ez az utolsó kép: az Igét hirdeti egy olyan közösségnek, amely megveti az Igét, és Jeremiást akarata ellenére egy olyan országba viszik, amiről Isten azt mondta, ne menjenek oda, mert pusztulás vár rájuk.
III. Mi és az Ige: pillanatnyi lelkesültség vagy örök hűség?
A nép maradéka és a próféta eltérő viszonya az Igéhez felteszi nekünk a kérdést: mi hogyan viszonyulunk Istenhez, Isten szavához? A nép maradéka, élükön Jóhánánnal, igazi mai emberek. Addig mennek együtt az Igével, ameddig az nem mond ellent saját elképzeléseiknek, vélt vagy valós érdekeiknek. Végső soron önmaguk önmaguk által felismert, önmaguk által megértett érdeke áll a középpontban, és nem Isten Igéje. Isten akarata egy opció, amelyet érdemes megkérdezni, érdemes számításba venni, hogy azután – megfelelő mérlegelés után – döntsenek róla. Ezzel szöges ellentétben áll, amit mondanak: akár jót, akár rosszat mond az Úr, megtesszük. Ebben az esetben az Ige áll a középpontban, és minden Istennek rendeltetik alá.
Hányszor és hányszor jár át bennünket a fellelkesültség tüze, amikor egészen komolyan, teljes odaadással mondjuk: Uram, a tiéd vagyok, és alárendelem magam a te akaratodnak, a te igazságodnak, a te szavadnak, a te Igédnek. És eltelik tíz nap, akár csak tíz nap (akár kevesebb), és amikor Isten Igéje összeütközésbe kerül azzal, amit mi magunknak jobbnak gondolunk, azt mondjuk, hazugság. Nem ezt mondja az Úr Igéje, nem így kell érteni, nem várhatja ezt tőlem az Úr, nyilvánvaló bolondság. Az egyik pillanatban teljes szívből mondjuk, megteszem Uram, bármit is kérj, a másikban pedig készek a kifogásaink, a magyarázataink, az ellenvetéseink. Igazán veszélyes ez akkor, ha még tudatában sem vagyunk annak, ami velünk történik.
Ezen az úton, az Ige megvetése, és a látszólagos biztonság és könnyű élet útján Jóhánán és társai a pusztulásba tartanak. Egyiptom a Szentírásban jelképes üzenet: az a hely, ahonnan Isten kiszabadította az ő népét, megváltotta őket a rabszolgaságból, és ahová ez a hitetlen és elégedetlen nép újra és újra visszakívánkozott. Júda maradéka ott keresi a menekülést, ahonnan az Úr kimenekítette őket. Ott keresik a szabadságot, ahol rabszolgák voltak. És nem ugyanez történik velünk is, amikor Isten Igéjét elhagyva vélünk szabadságot, beteljesedést, bőséget, boldogságot nyerni: visszatérünk oda, ahonnan Jézus Krisztus megváltott bennünket. Megspóroljuk a hitben élt élet bizonytalanságát, kétségeit, a láthatatlan Úrra való támaszkodást, a feltétlen bizalmat, és fellélegezve, hogy biztonságba kerültünk, mert nem kell már a láthatatlanban, az Igében hinni, visszasétálunk a rabszolgaságba. A pillanatnyi fellelkesült hűség emberei örökkévaló rabságban végzik.
Jeremiás ugyanakkor a mindvégig kitartó hűség embere. És éppen ezért kellemetlen, ahogyan ennek a történetnek nincsen vége. Jeremiás hűséges mindvégig, és megalázottságban elhurcoltatik. Nincs Jeremiás történetének egy felemelő befejezése, amely azt mondatná ma velünk, hogy megérte a prófétának mindvégig hűségesnek lenni az Igéhez. Nincs Jeremiás történetében egy olyan zárás, amely azt mondatná velünk, hogy megéri hitben élni, és nem a biztonságra játszani minden körülmények között. Semmi nem bizonyítja, hogy a végén sikeres lett, és ezért ha mi is engedelmesek vagyunk, a végén sikeresek leszünk. Még csak azt sem olvashatjuk ki, hogy Jeremiás sikertelen lett, és ezért nem éri meg Istennek engedelmeskedni. A történet abbamarad, kicsit logikátlanul talán, de mindenképpen nem várt módon. Nem ezt várjuk, mert a hősök regény- és mozitörténetei nem ilyenek. Az élet azonban igen gyakran ilyen.
Az elhívás nem bizonyosságra, nem önmagunk biztonságának, boldogságának, céljainak garantálására, hanem követésre szól. Erre hívta el Isten Jeremiást ifjú korában, és ebben állt meg a próféta vénségében is. Az elhívás követésre, az Igének való feltétlen hűségre, Jézus Krisztus iránti, szeretettel és hálával teljes odaadásra szól.
Jézus ezt mondta Péternek: „Bizony, bizony mondom néked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és odamentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. … Kövess engem!” És Péter és János tudta, hogy az elhívás Péter számára az, hogy élete végén halálával dicsőítse meg az Urat. Hűségesen az Igéhez, és ugyanakkor megalázva. De Péter, még itt is, olyan, mint mi; tudni szeretné a történet végét a másik (János) életében: „Uram, hát vele mi lesz?” De a történet vége Jézusnál marad elrejtve: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!”
„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Egyszer majd a mi életünk vége is eljön. Látni és figyelni fogják. Boldogok vagyunk, ha nem a pillanatnyi lelkesedések, hanem az Igének való hűség emberének bizonyulunk azon a napon. ÁMEN!
Lovas András

Jeremiást fiatal korában szólította meg és hívta el az Úr. A következő szavakkal jelentette be rá Isten igényét: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer. 1.5) Ennek az Igének, az elhívás nagy és súlyos üzenetének dimenziói sokszorosan meghaladják ennek a júdai ifjúnak az életét. Isten már akkor ismerte, és akkor döntött felőle, mielőtt még megformálta volna az anyaméhben. Már akkor elválasztotta a magáénak, amikor Jeremiásnak ebbe semmi beleszólása nem lehetett. A másik dimenzió, ahol az elhívó szó messze túlmutat Jeremiáson, az általa hirdetendő üzenet horizontja: népek prófétájává tettelek. Nem pusztán Isten népére, Júdára nézve kell az Úr üzenetét képviselnie, hanem a népek előtt kell szólnia. E kis nép szülötte a hatalmas Egyiptomról, a félelmetes Babilonról, és még számos nemzetről jelenti ki Istentől való felhatalmazással Isten akaratát és tervét. Az Ige, amelyet szólnia kell, nemcsak Júda történelmét formálja, hanem a korabeli nemzetközi politikai helyzetre is hatással van. Jeremiás próféta könyvében hat teljes fejezetben gyűjtötték össze a népekről szóló próféciákat. Ennek olvastuk ma egy szakaszát, de kitekintést teszünk az egész nagy egységre. Hogyan van jelen Isten Igéje a népek között? Mit jelent számunkra ma Jeremiás „nemzetközi szolgálata?” Miben bátorít, miben hív új és nagyobb látásra és ezen keresztül odaadásra bennünket advent idején az „Ige a népek között?”
I. Istennek kimunkált üzenete van a népekről
Jeremiás próféta könyvének 52 fejezetéből 7 fejezet a népekről szól. Ebben a szakaszban a próféta, aki feltehetően soha nem mozdult ki szűkebb hazájából (nem számolva a könyv végén olvasható elhurcolását Egyiptomba, Jer. 43), 10 nemzetről hirdeti meg Isten üzenetét, tervét, akaratát. Ebből a tíz nemzetből a legnyugatabbra eső Egyiptom 2400 kilométerre fekszik a legkeletebben található Élámtól. Északon Damaszkusz, délen pedig Edóm határolja a tíz nemzet együttes területét, amely kb. 1200000km2, valamivel nagyobb, mint Európa területe. Feltűnő még, hogy Jeremiás micsoda földrajzi, történelmi és politikai ismeretekkel bírt mind a tíz nemzetre nézve. Próféciái nem általános beszédek az idegen népekről, hanem részletes ismeretekre támaszkodó, aktuális üzenetek pontosan kidolgozott formában, művészien megfogalmazva. Jeremiás valóban népek prófétája, aki önmagának legjavát állítja az Ige szolgálatába akkor is, amikor nem kizárólag saját népéről, saját helyzetéről van szó. A Babilonnak címzett üzenetet Szeráján, Báruk testvérén keresztül eljuttatta az országba, és elrendelte a felolvasását is. Arról nem tudunk, hogy a többi nemzetnek szóló próféciát hogyan sikerült – sikerült-e egyáltalán? - eljuttatnia nekik. Jeremiásnak ebből a szolgálatából, elkötelezettségéből, odaszánásából egyértelműen visszatükröződik az a hitvallás, hogy az Úr nemcsak Izráel Istene, de minden népnek és nemzetnek Ura.
Ez az a hitvallás, ami át- meg átszövi a Bibliát, annak kezdetétől végéig. Éppen ezért a keresztény hit mindig Isten a népekkel való munkálkodásának, terveinek a távlatában él. Annak a hitnek, amely a Szentlélek és Ige által megszületett bennünk, amely által azt valljuk, hogy Jézus Krisztus Úr, nem az én és a te életed a végcélja, a végső fókusza. Ez a hit személyes és egyéni kell hogy legyen, olyan hit, amely valóságosan a miénk, amely megtusakodott és megharcolt, és amely egészen valóságosan és gyakorlati módon befolyásolja a mindennapjainkat, és életünknek minden területét. Köze van a kapcsolatainkhoz, a pénzünkhöz, a szexualitásunkhoz, a belső boldogság- vagy elégedettség érzéshez, ahhoz a meggyőződéshez, hogy az életünk nem üres, nem hiábavaló és nem céltalan. Köze van a nyomorúságainkhoz, reménytelenségeinkhez, szavakba nem is önthető érzéseinkhez, történéseinkhez. És mégis, ugyanakkor, ez az egészen személyes, egészen egyéni hit nem pusztán a te lelki üdvösséged kérdése, még csak nem is kizárólag a családod formálódásának a kérdése, hiszen összeköt azzal, ahogy a mi Urunk munkája, terve kibontakozik a világtörténelem során, ahogyan akarata megvalósul a világtörténelem eseményei között. Az Igének helye van, szerepe van a népek között.
Adventben készülünk karácsonyra. Karácsony, Jézus eljövetelének ünnepe, sokak számára a lelki béke, a harmónia, a szeretet, a család ünnepe. Mindezekkel együtt Jézus eljövetele, a Fiú testtélétele, inkább a személyes és lelki dimenzióhoz kötődik. Karácsony ünneplésének bensőségessége mintha elhomályosítaná azt, ahogy az Ige testtélétele a világtörténelem meghatározó eseményévé lesz. Augustus császár rendeletét használja fel az Úr, hogy Mária és József Betlehembe menjen, hiszen ott kell megszületnie a Messiásnak, az utolsó idők uralkodójának. És miközben Jézus szolgálata földrajzi értelemben nem nemzetközi, nem világpolitikai, szolgálatának távlatai azok. A tanítványokat arra küldi el, hogy menjenek el, és tegyenek tanítványokká minden népeket (Mt. 28. 19). A történelem végére mutató Jelenések könyvében pedig, amikor Jézus visszajövetelével Isten új eget és új földet teremt, nem pusztán egyének, hanem népek és nemzetek dicsőítik az Urat az Új Jeruzsálemben (Jel. 21.24,26). Az, hogy Jeremiás a népek prófétája, az, hogy az Ige megszólal a népek között, a teremtő és megváltó Isten személyéből, munkájából fakad: az ő horizontja az egész világ. És éppen ezért, amikor ma azt valljuk meg, hogy Jézus Krisztuséi vagyunk, arra a Jézusra tekintünk, aki eljött, aki az egész világért megfeszíttetett, aki feltámadt és mennybe ment, aki ma is uralkodik, és aki visszajön, hogy megítélje a népeket. Hitünk nem pusztán személyes és lelki, de ugyanakkor közösségi (politikai) és történeti.
Ez ma bátorítás és vigasztalás Isten népének a föld bármely pontján. Vigasztalás azoknak, akik elnyomó és keresztényeket üldöző hatalmak alatt élnek. Vigasztalás nekünk, akik úgy érezzük, joggal, hogy Magyarország egyre inkább a szétesés, a reménytelenség, a testi-lelki depresszió küszöbére sodródik. Vigasztalás, amikor a nyugati világ kényelmében és jólétében meggyengült és sokszor korrumpálódott egyházat látjuk, és benne önmagunkat… Hatalmas bizonyosság, hogy Jézus Krisztus uralkodik a népek felett, a világtörténelem eseményei felett. És mindez nemcsak vigasztalás, hanem nekünk is erőteljes felszólítás, mindannyiunkak szóló elhívás. Ha Jézus Krisztus uralkodik, ha az Ige ma is jelen van a népek között, akkor mi tudatosan legyünk részesei az Ige munkájának. Mert nem csak Jeremiások vagy Pál apostolok, Jusztin mártírok vagy Tertulliánusok, Clairvaux-i Bernátok vagy Loyolai Ignácok, Lutherek vagy Kálvinok, Sztárai Mihályok vagy Szegedi Kis Istvánok, Jonathan Edwards-ok vagy John Wesley-k, Harris próféták vagy Billy Graham-ek vannak, akiket Isten felhasznál a világ formálásában és kormányzásában, hanem az Igének elkötelezett emberek százmilliói is részesek ebben. Ezért az Ige a népek között arra hív ma bennünket, hogy szívünk felbátorodásával, minden pesszimizmust vagy sopánkodást magunk mögött hagyva, teljes erővel szánjuk magunkat oda az Igének a magunk környezetében, a világ ránk bízott részében!
II. Hogyan használja Isten a népeket saját szolgálatában?
A népek közötti próféciák bemutatják azt is, hogyan munkálja az Úr az ő céljait a nemzeteken keresztül. A 46-51 fejezetek két nagy részre oszthatók: az első részben Babilon Isten eszköze (46-49), a másodikban Isten ellensége (50-51). Isten a babiloni birodalom hatalma által megbüntette a népeket. Jeremiás ítéletet hirdet a népeknek, részletesen kifejtve a népek bűneit. Kegyetlenségük, bálványimádásuk, gőgös és felfuvalkodott magatartásuk, hazugságaik és hamisságaik miatt az Úr megítéli őket, és ebben Babilont használja eszközül. Így fogalmazza ezt meg a mai textusunk: „Aranyserleg volt Babilon az Úr kezében, megrészegítette az egész földet. Borából ittak a népek, ezért veszítették eszüket a népek.”A hosszú ítéletes szakaszok azonban számos esetben (46.26, 48.47, 49.6, 49.39) Isten ígéretével és a jövőbeli kegyelem és szabadulás meghirdetésével zárulnak.
Ez volt az az időszak, amikor Jeremiás saját népe, Júda ellen is így beszélt. Amikor Isten Igéje az volt, hogy Babilon Isten eszköze, és a júdaiaknak alá kell vetniük magukat a babiloni igának. Jeremiás ezen üzenet következtében áruló, idegenszívű, hazafiatlan volt a kortársai szemében. Hogyan lehetséges, hogy a próféta az ellenség oldalán áll saját népe érdekeivel szemben? De az Ige erre hívta, és nem volt mit tennie. Isten Igéjével együtt szemben állt saját népével. Babilon Isten eszköze volt az ítéletben, mert a nép nem tért meg. Hasonlóan fogalmaztak a reformátorok Magyarországon a XVI. században. A mohácsi vész után, egy minden szempontból megrendült és széthulló, három részre szakadt országban, azt az Igét szólták, amely szerint Isten a bűneiért büntette a magyar nemzetet. Ezzel az alapvető gondolattal együtt hirdették Jézus Krisztus evangéliumát, és így lett Magyarország a század végére jelentő részben protestánssá. A török Isten eszköze volt abban, ahogy megítélte a népet - hirdették a reformátorok - de ez az ítélet lehetőséget adott a megtérésre és az új életre. A jeremiási Ige arról, hogy Isten egyik nép által ítéli meg a másikat, részévé lett azon egyház születésének, aminek mi is a tagjai vagyunk.
Jeremiás, az Ige embere azonban nem egy pro-babiloni ideológus, aki arra használja prófétai elhívását, hogy bármit igazoljon. Jeremiás nem Babilonnak, mint Isten eszközének elkötelezett, hanem az Igéhez odakötözött ember. Nem egy politikai látásmód rabja, hanem az Úr Igéjének szolgája. Az Ige az Úrhoz köti, és nem földi hatalomhoz. Ezért amikor az Úr szól, meghirdeti mindazt, amit az 50-51. fejezetekben olvasunk, ti. hogy az Úr eszköze az Úr ellenségévé lett: „Megfizetek Babilonnak és Káldea minden lakójának azért a sok gonoszságért, amelyet a Sionon elkövettek szemetek láttára – így szól az Úr.” Ezzel együtt pedig eljön a szabadulás, a fogság vége, a helyreállítás időszaka a megbüntetett, megítélt, összetört Júdának: „Meneküljetek Babilonból, mentse mindenki az életét, ne vesszetek el az ő bűne miatt! Mert az Úr bosszúállásának ideje ez, megfizet neki tetteiért.”
Figyeljük meg azt is, hogy milyen módon érkezik el Babilon ítélete: „Hegyezzétek a nyilakat, készítsétek elő a pajzsokat! Fölindította az Úr a méd királyok lelkét, mert azt akarja, hogy feldúlják Babilont. Bizony, az Úr bosszúállása ez, bosszút áll templomáért.” Az Úr eszköze most a perzsa-méd birodalom lesz Babilonnal szemben…
A nemzetközi eseményeknek tehát, a keresztény ember számára, teológiai olvasata van. Isten felemeli a népeket, amelyek kegyetlenek és felfuvalkodottak lesznek, ezért később az Úr ledönti őket. Az Úr uralkodik. Az Úr uralkodik, amikor a Szovjetunió meggyengül és összeomlik, miközben az elnyomott kis népek örvendeznek a szabadságban. Az Úr uralkodik, amikor az Egyesült Államok marad az egyetlen szuperhatalom. Az Úr uralkodik, amikor ez a hatalom erőszakossága és igazságtalansága miatt váratlan tekintélyvesztést szenved el, elkezd meggyengülni, és feltűnik Kína, valamint India, mint a következő évtizedek erősödő hatalmai. Mindezek a folyamatok természetesen magyarázhatóak gazdasági és politikai tényezőkkel. De mindezekkel együtt mi azt valljuk meg, és arra tekintünk, hogy Isten uralkodik a népek felett, és ő tartja kezében a folyamatokat. Babilon, mint Isten eszköze, majd Babilon, mint Isten ellensége ugyanazt hirdetteti: az Úr uralkodik a népek felett, szava és Igéje szólítja és hívja a föld népeit. Mindezeknek az eseményeknek egy konkrét iránya van, amit a Jelenések könyve a Nagy Babilon bukásaként ünnepel.
III. A Nagy Babilon bukása, mint az Isten ellenes erők jelképes városának végleges összeomlása
A Jelenések könyvében olvastunk a Nagy Babilon összeomlásáról. A ma olvasott jeremiási szakasz némely verse szó szerint ismétlődik János látomásában. Míg János korában a Nagy Babilon, a parázna, utalás lehet Rómára, a Római Birodalomra, a Nagy Babilon mégsem elsősorban egy történeti, konkrét város, vagy ország. Mindazok a hatalmak, birodalmak, amelyek felemelkedtek, majd Isten döntése nyomán eltűntek, benne vannak ebben a bibliai képben. A Nagy Babilon ugyanakkor a világban jelen lévő Isten ellenes erők, és Isten ellenes rendszerek szimbóluma. Azé a lelkületé, amely testet öltött a történelmi Babilonban, de amely nem szűnt meg a babiloni birodalom bukásával. Ez a lelkület, az erőszakosság, a kegyetlenség, a felfuvalkodottság, a hatalom- és pénzimádat lelkülete újra és újra testet ölt egy birodalomban. János látomásában a történelem végéről van szó. A Nagy Babilon bukása vezeti be a másik város, a Mennyei Jeruzsálem, azaz az új teremtés elérkezését.
A Nagy Babilon bukása, a történelmi Babilonhoz hasonlóan, váratlanul és hirtelen következik be. Vele együtt sírnak és gyászolnak mindazok, akik hatalmából, hamisságából, felfuvalkodottságából, pénzimádatából, istentelenségéből éltek. Erre nézve így szól az Úr a népének: „Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesei bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket…” (Jel. 18.4) Ahogy Babilon bukása nem csak lehetőséget, de felszólítást jelentett a fogságban Izraelnek arra, hogy hagyják maguk mögött Babilont és térjenek vissza Júdába, hasonlóan Isten arra hív, hogy szakasszuk el magunkat ettől a lelkülettől, ettől a hatalomtól. A - fogalmazzunk így! – világ ördögi politikai-gazdasági hatalma és befolyása ne uralkodjon rajtunk erkölcsileg, és lelkileg. Meneküljünk, szakítsuk el magunkat attól az erőtől, attól a lelkülettől, a mammon hatalmától, amelyre a nyugati társadalom épül. Ez a hatalom kapott most sebet a gazdasági válsággal kapcsolatosan: feltűnt, lelepleződött sebezhetősége, gyengesége, és ugyanakkor kegyetlensége. Gazdagságot, még több pénzt, még több luxust ígér, majd tömegeket hagy ott az aggodalomban, a szegénységben, a kétségbeesésben. Ebből eredendően családi drámák, depressziók, felelőtlen magatartásformák terjedhetnek el, és növekedhet az öngyilkosságok száma. Gyászolunk, sírunk, jajveszékelünk, vagy pedig kimenekülünk erkölcsiségéből és lelkületéből?
Isten uralma fényében azonban mindezt láthatja a világ, és lássuk mi, megtérésre hívó szónak. Szakasszuk el magunkat a csillogástól, az anyagiakhoz kötődő álmoktól, a büszkeségtől és keményszívűségtől, és térjünk meg az Úrhoz. Megtérve pedig, advent népeként dicsérjük és magasztaljuk őt, akinek így énekelnek a mennyben:
„Halleluja,
Az üdvösség, a dicsőség és a hatalom
A mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei,
mert elítélte a nagy paráznát,
aki paráznaságával megrontotta a földet,
mert számon kérte kezéből szolgái vérét.” (Jel. 19.1)

Báruk kimerült és elcsüggedt. Elfáradt és úgy érzi, nem bírja tovább. Túl nagy volt a feszültség. Főnöke, Jeremiás próféta Istennek kemény üzenetét kapta Júdáról és Jeruzsálemről. Elmondani nem tudja, akadályozott mozgásában. Báruk, hűséges segítőtársa és írnoka lesz az, aki leírja a megtérésre hívó üzenet súlyos szavait, valamint a megtérés elmaradása következtében beálló ítéletet. Báruk írása egészen a királyig jut, aki, amikor felolvassák neki, cinikusan elégeti az Úr Igéjét. Báruknak is, Jeremiásnak is menekülnie kell.
Báruk nem erre készült. Nagyapja Jeruzsálem kormányzója volt egy szebb korban. A király hűséges embereként vett részt abban a nagy vallási és erkölcsi megújulásban, ami Jeremiás fiatalkorában történt. Azóta azonban más szelek fújnak a városban… Istentelen uralkodók, istentelen vezetők vannak hatalmon. A nagyreményű ifjú Jeremiás mellé állt. Ezzel pedig szembekerült a kormányon lévőkkel, kikerült a jó állásokat osztogatók köreiből, elvesztette ígéretes lehetőségeit. Pedig valami egész másra készült, egészen más kilátásai voltak. Családja, iskolái másra determinálták. De ő hűséges volt az Úrhoz, és most ezért menekülnie és bujdosnia kell. Mire számíthat?
Vannak reflektorfényben élő emberek, és vannak háttérben maradók. Vannak hírességek, akik neve jól ismert, és vannak névtelenek, akik nevére kevesen emlékeznek. Vannak fontosak, és vannak –látszólag - jelentéktelenek. Mintha Jeremiás az egyik oldalt képviselné, írnoka, Báruk pedig a másikat. Isten Jeremiást választotta, hogy népek prófétája legyen, de Báruk isteni elhívásáról sehol nem olvasunk. Jeremiás szavai királyokhoz szólnak, Isten rajta keresztül megszólaló Igéje világpolitikai tényező a próféta életében. Báruk, Jeremiás hűséges írnoka azonban csak egy mellékszereplő ebben a szolgálatban. És még ebben is megfáradt és elcsüggedt. Elege van, mert nem azt kapta, amire számított. De az Úr nem feledkezett meg róla…
I. Isten ismeri Báruk fájdalmát
…hiszen ismeri Báruk fájdalmát és összetörtségét. Az Úr megszólítja Jeremiást, és személyes Igét küld Bárúknak. Jeremiás, aki eddig királyoknak, uralkodóknak, népeknek hirdette Isten Igéjét, most egy személyes lelkigondozói üzenetet kap – közvetlenül Bárúknak. Isten nem feledkezik meg hűséges szolgájáról. Az Úr nem hagyja figyelmen kívül a háttérben maradót. Isten ismeri a nevét annak, akit a tömegek nem ismernek. Az Úr személyesen szólítja meg azt, aki úgy érzi, nemcsak, hogy minden ereje elhagyta, de biztos, hogy az Úr is mással van elfoglalva. Azt gondolod, Bárúk, hogy te kicsi vagy és kevés, hogyan szólíthatna meg az Úr? Azt gondolod, hogy hűséges voltál, de persze, hogy nem emlékeznek meg rólad, hiszen te csak egy „második” vagy? Hogyan lenne az Úrnak szava hozzád, személyesen és kizárólag csak hozzád? Meg sem fordult még a fejedben, hogy akinek hűségesen szolgálsz, az számon tart téged? Nem hiszed, hogy nyomon követi minden lépésed, ismeri lelked minden rezdülését?
 „Az Úr, Izráel Istene, ezt mondja rólad, Bárúk: Te így beszélsz: jaj nekem, mert az Úr kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat!” Az Úr ismer, Báruk. Ismeri szíved gondolatait, ki nem mondott sóhajtásaid. Látja, hogy sok a fájdalmad. Hogy úgy érzed, sokasodnak fájdalmaid, csalódásaid. Egyik esemény a másik után, egyik rossz hír a másik után. Megvolt a fájdalom, és kaptál rá kínt. Kínnal tetőzött fájdalmadra újabb csalódás érkezett. Elvesztetted álmaid, de még rád is támadtak. Nem elég, hogy mások elől menekülnöd kell, mert szitkozódnak és gyalázkodnak, de még családod is elutasít. Nem elég az elutasítás, úgy érzed, mindezt az Úrtól kapod. „Az Úr kínnal tetőzi fájdalmaimat.” Talán még egyetlen terhet el tudnál hordozni, Bárúk, de a második, a harmadik olyan, mint újabb sérülése egy nyílt sebnek. Az Úr tudja. Az Úr tudja, hogy belefáradtál a sóhajtozásba. Elveszett az erőd. Nem nagyon van mit mondanod, nem tudtál tenni semmit sem, csak sóhajtozni. De belefáradtál, elcsüggedtél, nem találsz nyugalmat. Nem látod a kiutat, nem látsz megoldást. Báruk, az Úr tudja, hogy összetörtél, kiégtél, nincs erőd az élethez.
Azt is tudja, úgy gondolod, igazságtalan veled. Miért adja ezt a terhet, ha te hűséges és engedelmes vagy? Miért, hogy mások szabadon járkálnak a városban, volt iskolatársaid az ítéletes próféciáknak fittyet hányva gyarapítják vagyonuk, építenek szép házakat és vezetnek nagy autókat, neked pedig még csak mutatkozni sem lehet nappal Jeruzsálemben? Ez a legnehezebb, Bárúk. Amikor olyan mélyen, olyan erősen él benned, hogy te mindent megtettél az Úrért. Te odaálltál Jeremiás mellé, vállaltad a kockázatot, veszélyeztetted jó hírneved, sőt, egészséged, életed, kizárólag és egyedül az Úrért. Egy voltál azon kevesek, nagyon kevesek közül, akik kiálltak az Úr prófétája, Jeremiás mellett, aki segítetted őt. A többiek gyalázták, megvetették, üldözték, te szolgáltad, szolgálatára bocsátottad képességeidet, tanult és képzett voltod, leírtad az üzeneteit, hogy örökre megmaradjanak. Engedelmes voltál. És most mégis itt vagy, és csak annyit tudsz mondani, jaj nekem. Jaj nekem, nem ezt vártam az Úrtól. Azt gondoltam, legalább megvéd hűségemért. Legalább egy kicsit könnyebb lesz azzal, hogy az ő oldalára állok. De minden máshogy alakult…
Bárúk, tudom, hogy így gondolsz, hogy így beszélsz. De én szólok hozzád, az Úr. Nem feledtelek el, nem hagytalak magadra, nem dobtalak el. Tudok rólad, ismerlek, és gondom van rád. Figyelj, Bárúk, a szavamra, figyelj arra, amit ma személyesen neked üzenek! Ne temetkezz be bajodba, nyisd ki a füledet, engedd, hogy beszédem eljusson hozzád!
II. Isten saját fájdalmába vonja be Bárúk fájdalmát
„Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban.” Bárúk, nézz rám. Bárúk, egy pillanatra emeld fel a fejed, emeld el szemeid saját csüggedésedről, és nézz rám. Próbálj rám nézni, és próbálj az én szemeimmel nézni. Te, aki úgy érzed, hűséges voltál, és mégis magad maradtál, próbáld megérezni, amit én érzek – mondja az Úr. Nézd ezt az országot, Bárúk. Én építettem. Én hívtam el őseiket, én adtam nekik ígéreteket. Én adtam a földet, én adtam vezetőket. Én hoztam nekik számtalanszor szabadulást. Én vezettem őket nehéz helyzetekben. Én építettem ezt az országot, és most én rombolom le. Saját kezem munkáját semmisítem meg. Nem ezért építettem. Bárúk, én ültettem ezt a népet. Mennyi törődés, mennyi gondoskodás, mennyi szeretet volt bennem. Védelmeztem, amikor még kicsiny volt és gyenge, és gyönyörködtem benne, ahogy szárba szökkent, és hatalmassá nőtt. Büszke voltam rá, amikor gyümölcsöt termett. Aggódtam, amikor ellenség támadta. És most én gyomlálom ki az országot, amit én ültettem. Kezem munkája, szemem fénye ez a nép. Minden tagját személyesen ismerem. Minden lélek számít nekem. Az én népem, szövetséges társam, de hűtlen lett hozzám. És hiába küldtem követeim, hiába hirdettettem, hogy térjenek meg, nem hallgattak rám. Kigyomlálom őket és elvesznek.
Nézz rám, Bárúk, és lásd, hogy milyen időket élünk. Te csak saját veszteségeidet siratod? Te csak saját fájdalmad ismered? Amikor az ország válságban van, amikor szívem összeszorul e nép elveszettsége, sötétsége, züllöttsége miatt, „neked nagy kívánságaid vannak?” Azt kérdezed, hogy miért nem mentelek meg, miért nem emellek fel, miért nem találhatsz nyugalmat, miért tetőzöm kínnal fájdalmad? Bárúk, ha az én oldalamon állsz, fájdalmad az én fájdalmam része. Azt látod, amit én is látok. Azt éled meg, amit én is megélek. Nyugalmat keresel, de nekem sincs nyugalmam. Könnyebb, kiszámíthatóbb életet követelsz, amikor saját kezemmel rombolom le, amit építettem? Karrierről, hivatalról, megbecsülésről, bőségről álmodsz, amikor mindezt az engem megvetők bitorolják? Jogos, Bárúk, az elvárásod, hogy hűségedért jutalmat érdemelsz? Tartozom neked azzal, hogy álmaid beteljesítsem, egy olyan korban, amikor az egész nép komoly válság elé néz? Amikor rombolok és gyomlálok, és teszem mindezt súlyos, nehéz szívvel?
Próbáld meg helyzeted mindezek fényében látni. Ne békédet sirasd, ne álmaid felett keseregj! Ne személyes ambícióid elmúlása legyen szomorúságod forrása. Ne süllyedj még mélyebbre az önsajnálat feneketlen kútjába. Ne engedd tovább növekedni szívedben irántam való haragod és sérelmed! Ne engedd, hogy az a jeges páncél egyre vastagabbra hízzon. Ne legyenek nagy kívánságaid, Bárúk!
Sokkal inkább keress engem. Fordulj hozzám. Térj meg, Bárúk. Térj meg önközpontúságodból. Térj meg irántam való elvárásaidból. Térj meg abból, hogy hűségedért jutalommal tartozom. Ne csak magadat lásd. Láss engem, és lásd a népet. Lásd az összeomlást, ami elkerülhetetlenül eljön. Lásd, hogy „veszedelmet hozok minden emberre”. Ne kimaradni akarj, hanem állj az én oldalamra. Ez a jutalmad, Bárúk. Ez az elhívásod. Légy eggyé velem, és hordozd az én fájdalmam. Nyisd meg szívedet előttem, és én eljövök, és megújítalak téged. Nehéz idők jönnek, de te az enyém vagy.
Báruk, „életedet ajándékul kapod, bárhová mégy.” Ez az ígéretem. Vannak, akik Jeruzsálemben pusztulnak el. Vannak, akik a fogságba vezető úton pusztulnak el. Vannak, akik a fogságban vesztik életüket. Vannak, akik Egyiptomba menekülnek, és ott vesznek el. De téged megőrizlek. Életed ajándékba kapod egy olyan korban, amikor sokan erőszak által vesznek el. Körbeveszlek, veled leszek, jövőt adok neked. Életed ajándék.
Életünk ajándék. Ma is ajándék. Isten ajándéka Jézus Krisztus által. Emeld fel hát a fejedet. Emeld fel tekinteted. Nézz arra, akit átszögeztek. Aki feltámadt. Aki visszajön. Akinek kezében a világtörténelem. A gazdasági válság. Családod. Életed. Nézz rá, Báruk, és korábbi panaszimád helyett tanuld meg a bizalom imádságát:
         „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem,
         Nem kevély a tekintetem.
         Nem törekszem arra, ami túl nagy
         És elérhetetlen nekem.
         Inkább csitítottam,
         Csendesítettem lelkemet.
         Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál,
         amilyen az elválasztott gyermek, olyan most a lelkem.
         Bízzál, Izráel, az Úrban
         Most és mindörökké!” (Zsolt. 131)
ÁMEN!
Lovas András

Keresztelő János az Ige által megragadott ember. Jeremiás lelki rokona, hiszen mindketten az Úr által elhívott emberek. Mindketten megtérést hirdetnek. Mindketten szemben állnak a mindennapival, a hétköznapival. Mindketten az Úr oldalán állnak a nép előtt. Mindketten próféták.
Keresztelő János megtérést hirdet. Igehirdetése nem önmagában áll. János előremutat, felkészít valami többre. Útkészítője az Úr eljövetelének. Izzik benne a bizonyosság, hogy az Úr eljön, elérkezik, meglátogatja népét, és ezért Izraelnek meg kell térnie, fel kell készülnie annak eljövetelére, aki nem pusztán vízzel, de Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd. Az Ige, amit hirdet, sokakat elér. Régen nem volt már próféta Izraelben. Tömegek mennek ki a pusztába, hogy hallgassák, majd magukra vegyék a megtérés keresztségét. A megtérés pedig konkrét formát ölt: akinek bőségesen van, ossza meg javait azzal, akinek nincsen. A vámszedő hagyjon fel azzal, hogy többet hajt be, mint ami a törvényes. A katona ne éljen vissza hatalmával, szűnjön meg az erőszaktól, és elégedjen meg azzal, amije van. És amint megtérnek, egyre erősödik szívükben a kérdés, a várakozás: Nem ő-e a Krisztus? A megtérés tisztává teszi lelki szemeiket és füleiket, érzékennyé teszi őket arra, hogy Isten ma is cselekszik, késszé teszi őket arra, hogy az Úr szabadítását várják.
Mai jeremiási történetünkben két csoport szerepel. Jeruzsálem vezetői és lakói, akik – meglepő módon – maguk is a megtérés cselekedetei mellett döntenek. Megtérnek, majd megtérnek a megtérésből… Valamint találkozunk egy furcsa közösséggel, a rékábitákkal, akik minden körülmények között kitartanak, engedelmesek. E két közösség története alapján tegye fel kérdésként a gazdagréti református gyülekezet, a mi közösségünk: mit jelent az Igének engedelmeskedni, és mit jelent nem engedelmeskedni?
I. Megtérés szorult helyzetben
Kritikus helyzetben van Jeruzsálem. Nebukadneccár babiloni király felvonult Jeruzsálem és Júda ellen. Nem az első hadjárat ez Jeruzsálem ellen, de az utolsó. 588-at írunk, és a következő évben a város elpusztul.
Az ostrom szorításában Cidkijjá király egyezséget, azaz szövetséget kötött Jeruzsálem egész népével, hogy engedjék szabadon a héber rabszolgákat, ami meg is történt. Cidkijjá kezdeményezésének hátterében Mózes törvénye állt, amely szerint ha valaki annyira eladósodott, hogy végül adósának rabszolgájává lett, a hetedik évben szabadon kellett engedni (2Móz. 21.2kk). A törvény nem engedte, hogy Izrael közösségében, Isten népében a végletekig ki lehessen szipolyozni, tönkre lehessen tenni egy elszegényedett családot. Cidkijjá tehát Mózes törvényének, az Úrral való szövetség alapjának szerez érvényt – egy válságos helyzetben.
Jeremiás próféta könyvéből világos, hogy sem Cidkijjá, sem a nép vezetői nem vették különösebben komolyan az Úr törvényét ebben az időszakban. Nem kell sokat töprengeni azon, hogy vajon mi az oka a jelenlegi buzgóságnak. Jeruzsálem ostroma halálos fenyegetettséget jelent. A kicsiny Júdának semmi esélye a kegyetlen és haragra gyúlt szuperhatalom ellen. Egyetlen reménységük lehet csak: az Úr, Izráel Istene csodát tesz. Volt már erre példa Izrael történetében, és talán Cidkijjá hasonlóban reménykedik. Ha Istenhez igazítja életüket, ha felszabadítják az elszegényedett, rabszolgává lett, a végletekig kihasznált szomszédjaikat, talán Isten is könyörületre indul. A megtérés hátterében az áll, hogy szorul a hurok.
Vajon hiteles, őszinte-e az ilyen megtérés? Hiteles, elfogadható-e, ha valaki ilyen helyzetben kezd el engedelmeskedni az Igének? Amikor az Istenhez fordulás nagy kérdéséről beszélgetünk, visszatérő gondolat, hogy miért kellene bajnak lenni ahhoz, hogy valaki elfogadja az Urat. Vannak, akik úgy látják, hogy azok térnek meg, akiknek az életében valami alapvetően nincs rendben, beállt egy krízis, és ezért fordulnak Istenhez. De ha az ő életükben minden kerek és egész, hogyan kereshetnék az Urat? Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy ha valamikor is Istenhez térnek, semmiképpen nem valami nehéz helyzetben szeretnék ezt tenni. Úgy látják, olcsó dolog, ha valaki azért kezd el hinni, mert kiment a lába alól a talaj. Hogyan gondolkozzunk minderről? Lehet-e hiteles, valódi, maradandó a megtérés a bajban? Lehetséges-e, hogy Cidkijjá és a jeruzsálemi vezetők megtérése valóságos, szívből fakadó?
Azt kell válaszolnunk, hogy lehetséges. Amennyiben a megtérés (akár abban az értelemben, amikor valaki Krisztus követője lesz, akár abban az értelemben, hogy aki már elkötelezte magát Jézusnak, az kell, hogy valamiben életét visszafordítsa Isten felé) alapvetően azt jelenti, hogy életünk felett elismerjük Isten uralmát, és ennek következtében egész lényünkkel felé fordulunk és neki élünk, a krízisnek döntő szerepe lehet ebben a fordulatban. Tudniillik a modern ember gondolkodásának a lényege, hogy életünk eseményeit és folyamatait mi kontrolláljuk, mi tartjuk a kezünkben. Sőt, azt tartjuk normális, helyénvaló, egészséges életnek, amiben miénk az irányítás, amiben előre nem látott események, betegség, pénzhiány, baleset, egyebek nem változtatják meg a dolgok általunk elképzelt menetét. A modern ember vezet és irányít, de nem szeret vezettetni és eltéríttetni az általa jónak látott útról. Keresztyénként gyakran ugyanebben a világképben élünk, azzal a különbséggel, hogy Istennek is találunk benne helyet. Ami azt jelenti számos esetben, hogy az ő feladata a problémák megoldása, hiszen így mehetünk tovább az általunk elképzelt úton. A középpont továbbra is az ember, az „ÉN” marad.
Ebben a helyzetben a bármilyen természetű válság szerepe, hogy felismerjük és elismerjük a valóságot: nem mi vagyunk az Úr. Nem mi tartjuk kezünkben a folyamatokat. Nem mi vagyunk az univerzum középpontja. Nem mi tartjuk fenn az életet. Van valaki, aki nagyobb, aki több, aki jobb, és aki még szerető is. Vannak korlátaink. Vannak rajtunk túlmutató események. Vannak dolgok, amelyekről bennünket nem kérdeznek meg. Van valaki, aki magához hív, aki szeretete és hatalma elismerésére hív. Aki előtt megtalálhatom igazi helyem. Ő a teremtő, az Úr, én pedig keze alkotása vagyok.
Hiteltelen az ilyen Istenhez fordulás? Semmiképpen sem. Minden azon áll vagy bukik, hogy mi következik akkor, amikor megszűnik a baj, hogy mi marad a megtérésből, amikor rendeződnek a dolgok. Gyenge az az ember, aki ilyenkor az Úrhoz fordul? Azt gondolom, nem. Sőt, aki ilyenkor a büszkeség helyett azt választja, hogy elismeri Isten uralmát, és alárendeli magát neki, az az alázat, a bátorság, a józanság erejéről tesz bizonyságot.
Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy Istenhez térni csak akkor lehet, ha valakinek az életében nagy probléma jelenik meg. Hiszen azt kell mondanunk, hogy minden igazi megtérésben van válság. Ha nem külső események, életkörülmények válsága, akkor a benső életünk, érzelmeink, intellektuális meggyőződésünk válsága. Lehet, hogy család, egészség, munka, anyagiak mind rendben vannak, de mégsem lehet úgy átmenni az énközpontúságból az Istenközpontúságba, hogy ne éljük meg ennek mindent megrendítő valóságát. A Biblia a meghaláshoz és feltámadáshoz hasonlítja azt, amikor valaki Krisztus uralma alatt újat kezd. Ezért keresztelte meg Keresztelő János a megtérőket, az újat kezdőket.
Cidkijjá, valamint a jeruzsálemi vezetők újat kezdtek Istennel. Megerősítették az Úrral való szövetséget. Szabadon engedték addig kisemmizett testvéreiket. Megtértek. És ez a megtérés lehetett volna hiteles, valódi, őszinte. De nem volt az…
II. A megtérés visszafordítása
„De azután visszakényszerítették a szabadon bocsátott rabszolgákat és rabnőket, és erőszakkal újra rabszolgákká és rabnőkké tették őket.” Megtértek, majd megtértek a megtérésből. A kétszer 180 fokos fordulat 360 fokos, nincs különbség az első és az utolsó állapotuk között. Hogy mi van ennek hátterében, pontosan nem tudjuk. Lehet, hogy Nebukadneccár hadseregének szorítása valamilyen okból gyengült, és úgy tűnt, mégsem elveszett a helyzet. Lehet, hogy azt ismerték fel, hogy ez a lépés nem oszt nem szoroz a háború kimenetelére nézve. Lehet, hogy csak miután szabadon engedték a rabszolgákat, ismerték fel a megtérés ezen cselekedetének sekelben (forintban) mérhető árát. Akármi is húzódjék meg a háttérben, nyilvánvaló cselekedetük: meggondolták magukat, megbánták az Úrral megújított szövetséget, kihátráltak a hitben megélt engedelmességből. A megtérésnek csak pragmatikus okai voltak, és amikor ezen okok megszűntek, gyorsan visszakoztak. Ez utóbbi döntésük által lepleződik le a bajban történt megtérésük olcsó, hamis, felszínes volta. Természetesen lehetett volna másképpen is…
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez ma sem ismeretlen. A benső, a szív Istenhez fordulása mindig konkrét cselekedetekben mutatkozik meg, mindig konkrét döntésekben ölt testet. A megtérés a benső megváltozása, az értelem megújulása, de ez megjelenik a mindennapi életvitelben. Van, amikor valaki, aki Istenhez fordul, ennek teljes világosságában kezdi el megváltoztatni életét. Hitben hallgat Isten szavára, engedelmeskedik az Igének, elindul Jézus Krisztus követésének az útján. Van, aki úgy dönt, párkapcsolatait fogja ezen túl Isten törvényéhez igazítani. Van, aki munkáját, pénzügyeit rendezi, hogy becsületesen éljen. Van, aki egy elhalófélben lévő kapcsolatra nézve ismeri fel, hogy új erővel, új reménységgel, új szeretettel kell jelen lennie. Felismered, hogy meg kell bocsátani, vagy bocsánatot kell kérni. Mindenkinek más és más formát ölt az Istenhez fordulás a mindennapok konkrét valóságában. Azután telnek a hetek, a hónapok, és úgy érzed, valami nincs rendben. Ára van Krisztus követésének. Megfogható, húsbavágó, akár forintosítható ára van. És vannak, akik ilyenkor úgy döntenek: nem folytatják. Ezen a területen – de az is lehet, hogy az egészre nézve – nem fognak Isten Igéjére hallgatva, engedelmesen, megtérésben élni. És ezért visszafordulnak. Körbejártak, visszaérkeztek oda, ahonnan elindultak. Kipróbálták Istent, most valami más jön. Tudatosan megtérnek a megtérésből. Fájdalmas történetek, amelyek itt, közöttünk is zajlanak. Isten legyen kegyelmes hozzánk!
Máskor azonban nem tudatos az elfordulás, hanem láthatatlanul sodródik el valaki. A folyamat különböző, a végeredmény azonos. Ebben a helyzetben nincs jelen egy tudatos döntés, hogy valamiben nem követem Isten Igéjét, sokkal inkább az önigazolás hamis körei jelennek meg. Nem is úgy kell érteni azt az Igét… Isten nem ilyen szigorú…, stb.
Vannak emberek és közösségek, akik hűségesek maradnak, és kitartanak. Vannak emberek és közösségek, akik hűtlenek lesznek, és visszatérnek a megtérés előtti állapothoz. Jeruzsálem vezetői nem hallgatnak az Úrra. Egy másik, különös népet azonban, mintegy a jeruzsálemiek ellentétpárjául, példaként állit elénk az Ige.
III. Akik engedelmeskednek az Igének, és akik nem
Jeremiás egy különös találkozóra invitál egy különc közösséget. A próféta, Isten vezetése alapján, meghívja őket egy előkelő helyre, ahol borral kínálja a rékábiakat. Ők azonban így feleltek: „Nem iszunk bort, mert a mi ősünk, Jónádáb, Rékáb fia ezt parancsolta nekünk: Ne igyatok bort soha, se ti, se a fiaitok!” Meg azt is parancsolta, hogy ne építsenek házat, ne műveljenek földet, ne birtokoljanak semmit, lakjanak sátorban. Hiába Jeremiás meghívása, hiába, hogy ő az Isten embere, a rékábiak engedelmeskednek ősük parancsainak. A szöveg hangsúlyozza, hogy a rékábiak hallgattak őseik parancsára, Júda azonban nem hallgatott az Úr parancsára. Nem azt értékeli Isten, hogy ez a közösség nem iszik bort, nem telepedett le, nomád életet él, hanem azt, hogy hűségesek és kitartóak tudnak lenni. Ez a hűség és kitartás élesen szemben áll a jeruzsálemiek megbánt megtérésével. Isten így szól a rékábiakhoz: „Mivel ti hallgattatok ősötöknek, Jónádábnak a parancsára … nem halnak ki Jónádábnak … az utódai, színem előtt maradnak mindenkor.” Aki hallgat, aki engedelmeskedik, annak van élete, van jövője.
Jeruzsálem vezetőihez azonban így szól: „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán, amikor szabadulást hirdettetek … most azért én hirdetek nektek szabadulást: Odaadlak titeket a fegyvernek, a dögvésznek és az éhínségnek, és elrettentő példává teszlek benneteket a föld minden országa számára.” Aki nem hallgat, aki nem engedelmeskedik, annak nincs jövője.
Vajon kinek van ma jövője? Milyen közösségek fognak életben maradni, és melyek fognak elveszni? A jeruzsálemi közösség, akik az Istennel való szövetséget alárendelték a profitnak, akik eljátszottak egy megtérést, de valójában nem engedelmeskedtek, akik azzal akarták saját jövőjüket biztosítani, hogy másokat eladósítanak, majd a végletekig kiszipolyoznak, akiknek nem számít a másik ember, csak saját hasznuk, elpusztultak. A rékábiak, akik nomád egyszerűségben éltek, akik tisztelték ősük parancsát, akik szolidaritást vállaltak a közösségben, életet nyertek.
Kísértetiesen mai a történet. Ki fog életben maradni, tehetjük fel a kérdést a gazdasági válság közepette? Kié a jövő? Nem kérdés, hogy azoké sem, akik másokat eladósítva, a népeket a végletekig kihasználva, hatalmas vagyonokra tesznek szert. Nem kérdés, hogy nem azoké a jövő, akik nem hallgatnak – nem hallgatnak Isten igazságának szavára, a szolidaritás szavára, az elszegényedettek, a nyomorban maradók fájdalmas kiáltásai hangjára. A jövő azoké, akik hallgatnak az Igére, akik engedelmeskednek, akik valóságosan megtérnek. A jövő azoké, akik a megtérés gyümölcseit termik a közösségeikben, akik felkészülnek az Úr eljövetelére. A jövő Jézus Krisztusé, aki eljött, aki Lelke által folyamatosan adja magát a benne bízóknak, és aki egy napon visszajön ítélni élőket és holtakat. Ha az ő kezében a jövő, ha egyedül benne és hozzá kapcsolódva van élet, akkor a mi feladatunk ma annyi, hogy őszintén, hitelesen, valóságosan igazítsuk életünket hozzá. Mert „kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit: minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Úr szabadítását.” Ámen!
Lovas András

Jeremiásnak kezdettől fogva halált, pusztulást, összeomlást kellett hirdetnie Júdának. Isten olyan üzenetet bízott rá, amelynek súlya alatt roskadozott. A próféta azonosult Isten Igéjével egy istentelen korban. Fájt neki, hogy amikor csak kinyitotta a száját, ítéletet kellett hirdetnie annak a népnek, amely elfordult az Úrtól. Próbált szabadulni ebből az elhívásból, keményen perlekedett Istennel, de nem volt menekülése. Újra és újra meg kellett hirdetnie a teljes pusztulást, amit Isten a babiloni hadsereg kíméletlen és kegyetlen hadjárata által hoz el Jeruzsálemre és Júdára. 598-ban bekövetkezett a nem várt katasztrófa. Nebukadneccár babiloni uralkodó elfoglalta Jeruzsálemet. A templomot kifosztották, a város előkelőségeit a királlyal együtt Babilonba hurcolták. Babilon bábkirályt ültetett a jeruzsálemi trónra, de Cidkijjá megpróbált szövetségeseket keresni, és ledobni magáról a babiloni igát. A hamis próféták azzal erősítették, hogy az első fogságba vitel ideiglenes, és hamarosan helyreáll minden. Az ezt követő 11 év a legnehezebb Jeremiás számára. Azt kell hirdetnie, hogy fogadják el a babiloni igát, mint Isten ítéletét Júdán hűtlenségük és istentelenségük miatt, miközben a megmaradt vezetők összeesküvéseket szőnek. A hamis próféták támogatják a terveket, miközben Jeremiás levelet ír a Babilonba hurcoltaknak, hogy telepedjenek le, kezdjék kialakítani a normális életkörülményeket, mert a fogság hosszú ideig tart. Jeremiás mindenki szemében áruló, és ennek megfelelően bánnak is vele. Magánzárkát, börtönt kap, sőt, emésztőgödörbe dobják.
Azután elérkezik az 587. esztendő, a teljes összeomlás ideje, a felfoghatatlan, a lehetetlen, az elképzelhetetlen. Az összeesküvésre fény derül, Egyiptom kilép a szövetségből, Júda magára marad, Babilon pedig teljes dühvel és kegyetlenséggel teszi romhalmazzá a várost és pusztítja el a templomot, Fogságba viszik a megmaradottak jelentős részét, és Júda állama a megsemmisülés küszöbére kerül.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor mondta el Jeremiás a ma olvasott szakaszt, ami az ún. Vígasztalás Könyvének (30-31 fejezetek) a része. Lehet, hogy még a teljes összeomlás beállta előtt, akkor, amikor már nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlenné vált a végzet. Lehet, hogy már a pusztulás utáni Jeruzsálemben. Egy bizonyos: ha eddig lehetetlen volt, hogy eljöjjön az ítélet, és ő lehetetlent hirdetett, most lehetetlen, hogy legyen újra reménység, és ő megint lehetetlent hirdet. A próféta szava, Isten szava az elképzelhetetlent, a lehetetlent életre hívó, teremtő szó. Lássuk, hogyan fogalmazza meg Isten az új jövő ígéretét!
I. Gyógyíthatatlan Júda
Isten kíméletlen diagnosztaként szólal meg: „Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebeid senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer nincs számodra. Szeretőid mind elfelejtettek, nem törődnek veled.” A kép megrendítő. Egy olyan, a szeretői által elhagyott, megvert nő képe jelenik meg előttünk, aki hűtlenné lett hitveséhez, majd kihasználták, elhasználták, azután eldobták, de előtte még össze is verték. Az állapota válságos. Nincs gyógyulás, nincs gyógyszer, nincs kötszer, csak nyílt sebek. A korábbi szeretőket ez nem érdekli már. Ők régen elfeledkeztek az összetört, megalázott, magára maradott betegről. Júdának vége. Egyiptom rá se tekint, Babilon összetörte. Hűtlen lett, elhagyta az Urat, és íme itt van nyomorúságosan, gyógyíthatatlanul.
„Miért kiáltozol bajodban, halálos zúzódásod miatt? Mivel sok a bűnöd és súlyos a vétked, azért bántam így veled.” A kíméletlen diagnózis után ez kegyetlen szembesítés. Miért kiáltozol? Megérdemelted, hogy összetörtél. Sőt, én törtelek össze, mondja Isten, mert elhagytál. Magadnak választottad ezt. Miért kiáltozol? Miért jajongsz? Halálos beteg lettél, gyógyíthatatlan a bajod.
Így beszél Isten? Nagyon fáj ez nekünk. Fáj, mert ha összetörtünk, legtöbbször tudjuk, miért törtünk össze. Miért kell a sebzett Júdának hallania, hogy gyógyíthatatlan? Miért kell azt hallania, hogy megérdemelte? Ha halálos a sebünk, miért kell mondogatni, hogy halálos? Ha valakinek összetört az élete, ha úgy érzi, nincs tovább számára, vajon segítünk-e neki azzal, ha szembesítjük azzal, hogy látod, ha Istenre hallgattál volna, nem itt lennél? Ne kiáltozz! (Nem ugyanezt teszik-e Jób barátai, akik mindvégig azt akarják bizonyítani, hogy Isten senkit sem tör össze ok nélkül, vallja már be Jób az ő bűnét? És végül nyomorúságos vigasztalónak találtatnak, nem segítenek Jóbnak, nem állhatnak meg az Úr előtt, nem volt igazuk.) Akkor miért beszél most így az Úr? Vagy talán csak Jeremiás az, aki úgy érzi, eljött az elégtételnek ideje? Eddig kiröhögtetek, hogy miket beszélek iszonyatról, pusztulásról, na most láthatjátok, hogy én megmondtam. Minden bekövetkezett, amit nem hittetek.
Jogosan vetnénk fel a kérdést, miért beszél így Isten, ha az egész szakasznak ez lenne a hangneme, fő üzenete. Azonban hamarosan megszólal egy egészen más hang. Hamarosan elhangzik egy újabb lehetetlen szó. És ahhoz, hogy annak súlyát, erejét, csodáját a hallgatók meghallják, látniuk kell, hogy a helyzet, amibe kerültek, valóban reménytelen. Tényleg halálos. Igaz, hogy nincs kiút. Tudod, hogy itt a történet vége. Azonosulni tudsz a kilátástalansággal. Amikor ebbe a helyzetbe jut valaki, két kísértéstől kell távol maradnia. Az egyik, hogy nem hiszi el, hogy halálos a sebe. Amikor nyilvánvaló mindenki számára, hogy nincs tovább, de az illető nem néz szembe a valósággal. Van, amikor Istennek meg kell szólalni: gyógyíthatatlan, halálos, vége. A másik oldalon az áll, amikor valaki belátja, itt van minden lehetőségének vége. Mert belehal az alkoholba, a házasságtörő kapcsolataiba, az önzésébe, a gyűlöletbe, a keserűségbe, a szegénységébe, a drogba, a hatalomvágyba, és folytathatjuk a sort… És ha Isten megszólalna ebben a helyzetben, az illető azt mondja: Ne mondj semmit, mert te nem tudod, hogy ez gyógyíthatatlan. Ne akarj bíztatni, nem tudod, hogy itt a vég? Jeremiás, ne hirdess te nekünk semmit az Úr nevében, mert eddig nem hittük, hogy ítélet jön, de most meg nem látod, hogy innen ország még nem állt helyre? Nem látod, hogy mindannyiunk életében ott vannak a háború veszteségei, hogy nincs család, aki ne gyászolna, hogy nincsen ház, ami érintetlen maradt volna, hogy nincsen Isten, aki még gondolna ránk?
Akár azt mondod, neked még nem jött el a végső stádium, akár azt mondod, az Úr nem tudja, hogy neked eljött, és vége, Isten azt mondja: „Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebeid senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer nincs számodra. Szeretőid mind elfelejtettek, nem törődnek veled.” Én tudom, én hoztam ezt rád, Júda, én voltam az Úr eddig is, és én vagyok az Úr most is. Jól figyelj hát a szavamra!
II: A gyógyulás ígérete
„De majd elpusztulnak pusztítóid, fogságba fog menni minden ellenséged. Ki fogják fosztani fosztogatóidat, prédára vetem minden prédálódat.” Ez eddig ismeretlen, új hang az Úrtól. Korábban azt mondta, én törtelek össze (Babilon által), azaz az Úr Babilon oldalán harcolt saját népe ellen. Nem szűnt meg Júda Istene lenni, de népe makacs istentelensége miatt az ellenség oldalára állt velük szemben. Most azonban az Úr visszatér népe oldalára, visszatér az összetört, elhagyott, megalázott, eldobott szerető mellé. Visszatér ahhoz, aki hűtlen lett hozzá, aki hűtlenségében halálos zúzódásokat kapott, és aki már semmire sem jó, senkinek sem kell. Odaáll Júda mellé, akinek nincs jövője, nincs élete, nincs reménysége, hiszen – az Úr is tudja – gyógyíthatatlan beteg.
És mivel ő az Úr, a mindenható Isten, így szól: „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat. … Mert eltaszítottnak hívnak téged, Sion, akivel senki sem törődik.” Ez az evangélium. Ez Isten szíve. „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked.” (Ézs. 54.6-7) Ne keresd az okát Júdában, az összetört hitvesben annak, hogy az Úr megkönyörült. Nem tett ő semmit. Az evangélium az, hogy bár nincs reménység, az Úr ígéretet ad. Bár gyógyíthatatlan vagy, az Úr bekötöz. Bár mindennek vége lett, körülvett a sötétség, az Úr világosságot gyújt. Jézus meghalt, elnyelte a halál, eltemették, de az Atya feltámasztotta őt, és újat kezdett benne az egész világ számára.
Amikor minden emberi reménység megszűnik, megszólal az ígéret. A próféta lefesti az újjászerveződő társadalmat: „Felépül a város a romok helyén, és a palota a szokott helyén terül el. Hálaének hangzik belőlük, örvendezők hangja. Megszaporítom őket, nem fogynak el, megbecsültekké teszem őket, nem lesznek lenézettek…” A következő fejezetben pedig így szól az Úr az összetört, elhagyott, hűtlenné lett asszonyhoz, Júdához: „Fölépítelek még, és fölépülsz, Izrael szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók között.” (Jer. 31.4)
Az isteni ígéret, reménység új valóságot teremt. A nagy kérdés, hogy be tudjuk-e fogadni az isteni ígéretnek ezt az új valóságát? Képesek vagyunk-e arra, amit Pál így ír Ábrahámról: „Hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket. Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: ’Ennyi lesz a te magod!’ Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt.”(Róm. 4. 17-19)
Az ígéret, a reménység kategóriája ott szólal meg, ott lesz aktívvá, ahol az emberi erőforrások és lehetőségek kimerülnek. Amíg minden rendben megy, a reménység pusztán hízelgés, vagy közhely. A reménység akkor kezd erőforrássá válni, amikor minden reménytelennek tűnik. (Peterson, 172) Amikor a gyógyíthatatlannak Isten az mondja, bekötözöm a sebeidet. Számunkra viszont az a reménység, hogy a dolgokat kézben tartjuk, irányítjuk, tudjuk, hogy életünk merre tart, és közben még Istent is segítségül hívjuk.
Az igazi reménység, amit Isten ígérete nyit meg, kitart minden elcsüggesztő látható körülmény ellenére. „A reménység azt jelenti, hogy folyamatosan, türelmesen, várakozással, kitartóan és örömmel abban a bizonyosságban élünk, hogy Isten Igéje hatékony erő.” (in: Peterson, 177)
Mindez két mozzanatot állít ma elénk, akik életünk egy területén úgy látjuk, gyógyíthatatlan a bajunk (és ezt helyesen látjuk). Az első, hogy befogadjuk a reménység ígéretét. Hogy beengedjünk életünkbe Istennek azt a szavát, amelyben azt mondja: halálos a bajod, de én bekötözöm a sebeidet. Az, aki engedte, hogy Fia, Jézus összetörjön értünk a kereszten, akinek halálos sebei és zúzódásai voltak, aki bűneinket ráhelyezve engedte, hogy Fia elpusztuljon; az, aki mégis bekötözte sebeit, meggyógyította, hiszen feltámasztotta, Jézusban fordul hozzánk. Jézus Krisztus győzelmére tekintve azt mondja, bármiben is zárt körül a sötétség, a halál, ő újat készít. Eljönnek számodra a napok, amikor nem neveznek eltaszítottnak. Eljönnek a napok, amikor megbecsült leszel, amikor hálaének száll fel ajkadról, amikor felépülsz, amikor gyönyörködsz utódaidban, amikor örömmel vallod meg, hogy te az Úré vagy, ő pedig a tiéd. Jézus Krisztusban az élet ígérete érkezik hozzád, és az első mozzanat az, hogy ezt valóságként fogadod. Elfogadod, hogy az ígéret, a reménység szava, amit az Ú kijelent, új lehetőséget nyit számodra.
A második mozzanat az ebben való megmaradás. Mit jelent reménységgel élni a reménytelen körülmények között? Amikor Jeremiás börtönben van, miközben a babiloni csapatok körbevették Júdát, és már csak hetek, napok kérdése a teljes összeomlás, miközben Istentől teljes világossággal tudja, hogy fogság jön, ami hetven évig tart, egyszer csak váratlan üzleti ajánlattal keresi meg őt egy rokona, Hanamél (32.6kk). Szántóföldet ajánl Jeremiásnak. A háború közepén, a börtönben, minden jövőbeli kilátás nélkül miért fektetne be a próféta szántóföldbe? De mivel Isten kijelenti neki, hogy Hanamél szava az Úr szava, megszületik az üzlet. „Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene: Fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban.” Reménységben élni azt is jelenti, hogy amiben hiszünk, abba befektetünk. Bármilyen bolondság is szántóföldet venni Júdában ebben a helyzetben, mivel Jeremiás az ígéret valóságában él, megteszi azt, amit mindenki értelmetlennek tart. A reménységben való megmaradáshoz tartozik az, hogy olyan lépéseket teszünk, amelyeknek egyetlen egy alapja az, hogy hisszük a láthatatlant, valóságnak éljük meg azt, amit Isten megígért, de ami még nem látható. Nem tudom, hogy kinek mit jelent ez abban az élethelyzetben, amiben a reménység Igéje eléri őt ma. Nem tudom, hogy ha azt mondja neked ma az Úr, hogy én bekötözöm a sebeidet, ez hogyan jelenik meg a mindennapi élet konkrétságában. De Isten tudja, és Lelke által megmutatja neked. És ebben az esetben fontos megtennünk az engedelmes lépéseket.
Isten ma újat cselekszik. Újat ott, ahol újnak reménysége sincsen. Felépíti a romokat, meggyógyít, bekötöz. Van, akinek nagyon személyesen szól ez az ígéret ma. Ugyanakkor a reménységnek ezt az ígéretét nem csak egyénileg érthetjük. Beszéltünk róla, hogy mennyi párhuzam adódik Júda és Magyarország helyzete között. Sokan látják úgy, Magyarország gyógyíthatatlan. Az Úr azonban kész eljönni, sebeinket bekötözni. Nagyon fontos, hogy az Ige reménységet öntsön a szívünkbe újra és újra. Hogy lássuk magunk előtt, amint ez az ország meggyógyul. Amikor hálaének hangzik, megépülnek a lelki romok, amikor eljön egy olyan nap, amelyen azok, akiknek hatalmuk van, nem magukat szolgálják. Amikor a magyar nép minden halálos bajában az Úrhoz fordul, aki megtérést és gyógyulást ad nekünk. Fogadjuk be a reménység ígéretét, és tegyünk ebből fakadó cselekedeteket! ÁMEN!
Lovas András

(I. Az ország helyzete)
Az ország krízishelyzetben van. Az összeomlás küszöbére került. A vezetők nem törődnek az országgal és a benne lakókkal (23. 1-2) Az emberek érdeke nem számít, nem érdekli őket. A vezetők veszni hagyják a népet, nyilvánvalóan fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva. Saját hasznuk, saját köreik gazdasági és politikai túlélése mindennél fontosabb számukra.
Az ország a szétesés küszöbén van. „Tele van az ország házasságtörőkkel.” Férfi és nő elkötelezettségre épülő, hűséges, holtig tartó kapcsolata már nem norma. A házasság Istentől való és szent volta kiveszni tűnik. Pillanatnyi vágyak, önző érdekek, feloldatlan konfliktusok, mások rossz példája, az egész társadalom lezüllött volta maguk alá temetik a házasság kötelékét. Közben nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is sérülnek. Van, aki apa nélkül nő fel, és szegénynek érzi magát. Van, aki úgy érzi, gazdag, hiszen két apukája és két anyukája is van. Van, aki sohasem lehet egészen biztos abban, hogy hamarosan nem lesz megint egy új apukája vagy anyukája. A szexuális szokások változása – amint ezt a jelenséget előszeretettel nevezzük – nemcsak ízlésbeli változás. A társadalom alapintézménye, a család rendült meg az országban. Az összetartozás, a szolidaritás, a szeretet legelemibb egysége. Az az egység, ahol meg kellene tanulnunk együtt élni, egymás különbözőségeit elfogadni, megbocsátani és bocsánatot kérni, a haragot megfelelő módon kifejezni, bátorítani és vigasztalni… azaz érett emberré növekedni.
         Tele van az ország átkozódással. Haraggal a fájdalom, a magány, a széttört kapcsolatok miatt, és átkozódással a harag miatt. Egy ország, amelyben átkozza egyik ember a másikat; testvér a testvért, szülő a gyermeket és gyermek a szülőt, gazdag a szegényt és szegény a gazdagot, vezető a rábízottat és beosztott a vezetőjét, és mindezzel együtt, mindezek alatt átkozza Istent. Meghidegült a szeretet, az emberek „rosszra igyekeznek és hatalmukkal visszaélnek.”
Az ország válságban van. „Hervadozik az ország, szárazak a puszta legelői.” Micsoda költői megfogalmazása a gazdasági recessziónak: hervadozik az ország, száraz, fogyaszthatatlan fű a legelőkön. Éhes, majd elpusztuló állatok, nyomában éhség és szegénység. Tönkremegy a föld, bezárnak az üzletek, ínséges idők járnak, munkanélküliség réme fenyeget. Ahol házasságtöréssel van tele az ország, ahol átkozódás hallik imádság helyett, ahol a vezetők nem törődnek a néppel, visszaélnek hatalmukkal, rosszra igyekeznek, ott hervadozik az ország. Törvényszerűen így történik.
Válságban van az ország. Válságban van Júda, Jeremiás idejében, a Krisztus előtti 7. század második felében, és válságban van Magyarország, a mi időnkben, a Krisztus utáni 21. század első évtizedében. A párhuzam nem véletlen. A vezetők önzése, az emberek magára hagyása, az értékek teljes felfordulása, a családi-társadalmi szolidaritás összeomlása, az erőszak elszabadulása mind-mind a válságba jutott társadalmak jellemzője.
(II. Az egyház helyzete)
Megdöbbentő Isten népe vallásos vezetőinek, a prófétáknak és papoknak a szerepe a válságba került országban. A próféta arra hivatott, hogy Isten szavát szólja, megtérésre hívó szót, ami az ország gyógyulását szolgálja. De ők „házasságtörők, hazugságban élnek, bátorítják a gonosztevőket.” Ahelyett, hogy Isten eszközei lennének, ők „terjesztik az elvetemültséget az egész országban.” Nem hiszünk a fülünknek. Hogyan lehetséges ez? Hogyan történhet meg? Azok, akik az Úr választott eszközei, akiknek feladata az Úr akaratának megvallása, kihirdetése, akik arra tették fel életüket, hogy a népet engedelmességre vezetik, sőt, ha kell, a politikusokkal is konfrontálódnak Isten igényét mindenek elé helyezve – házasságtörők? Úgy válnak, mint mindenki más? Úgy hazudnak, mint bárki más az országban? Hazugságban élnek? Semmi köze mindennapjaiknak hivatásukhoz? Bűnpártolók? Tudják, hogy mi a rossz, de bizonyos érdekek miatt a gonosztevők mellé álnak a tisztességgel szemben? És mindezzel az elvetemültséget terjesztik az országban. Gyógyulás helyett mélyül a válság.
Hogyan történik mindez? Mit tesznek ezek az emberek, akikről ilyen leplezetlenül szól Jeremiás? A legszembetűnőbb, hogy hihetetlenül magabiztosak. Bármi fenyegető jel tűnik fel, azonnal kész a válaszuk: „Békességetek lesz! … Nem jön rátok veszedelem!” Semmi baj, minden rendbe jön. Velünk van az Úr. Ígéretet adott, hogy mindig velünk marad. Ne féljetek, Isten nem hagy el. Isten népe vagyunk, Isten egyháza vagyunk. Nem érhet baj. Túlzott magabiztosságukhoz bőséges szószaporítás társul. Minden helyzetben meg tudnak szólalni, minden helyzetben tudnak egy Igét mondani. „Álmot láttam, álmot láttam.” Mindig van valami megnyugtató vízió, amit másoknak vagy éppen egymásnak mondanak. Egymás szájából veszik ki a szót (v. 30). Egymástól lopkodják hazug és csalárd szólamaikat. Hosszú, unalmas gyűléseiken egymásnak mondogatják legutóbbi álmaikat, illetve vágyaikat, mintha az az Úr Igéje lenne. Mindenki tudja közülük, mikor mit kell mondani, jól ismerik egymást, és erősítik egymást. Minden helyzetre van egy szó, egy téma, egy sablon Igébe burkolva. Mindeközben tényleg azt hiszik, hogy az Úr szolgálatában állnak. Tényleg azt hiszik, hogy folyamatos álmaik, vágyaik, igemondásuk az Úr szava. Tényleg azt hiszik, hogy az, amit ők tesznek, prófétaság. Nem látják azt, amit az Úr lát, nem hallják azt, amit az Úr mond róluk.
„Saját szívük látomását hirdetik, nem azt, amit az Úr adott.” És ezért azt mondja Isten: „Meddig tart még ez? Van-e valami a hazugságot prófétáló próféták szívében, akik saját szívük csalárdságát prófétálják?” És ha valakinek nem volna egyértelmű, honnan jöttek: „Nem küldtem őket, nem adtam parancsot nekik, és használni sem tudnak ennek a népnek.” Micsoda kemény szavak! Saját szívük csalárdsága. Mivel becsapottak, félrevezetettek, hiszen házasságtörők, hazugok és bűnpártolók, az Ige, amit szólnak, nem Isten szava, hanem saját vágyuk, saját csalárdságuk. Az Úr nem küldte őket.
Válságba került országban válságban lévő egyház. Júdában papok és próféták. A mi országunkban lelkészek, gondnokok, presbiterek. Esperesek, püspökök, tisztséget hordozók, tisztségekre pályázók. Ezekben a napokban választás folyik a Magyarországi Református Egyházban. A következő hat évre választják meg a gyülekezetek presbitériumai az egyházmegyék és az egyházkerületek lelkészi és világi vezetőit, valamint a következő zsinat tagjait. Több minden, ami az elmúlt időben tudomásomra jutott a választásokkal kapcsolatban, valamint egyéb, az egyházunkban zajló folyamatokkal kapcsolatban, nagyon súlyos teherként nehezedik rám. Felkavart, megrendített, elkeserített. Amit én látok, az a jéghegy csúcsa. Mégis bőven elég. Bőven elég ahhoz, hogy megterhelje a lelkem. Hatalmi harcok folynak. Nem azt a kérdést teszi fel az egyház közössége, kiknek mire van ajándéka, kiket választ ki a Szentlélek arra, hogy vezessék Isten népét. Nem. Bosszú, befolyás, politikai érdekek vannak jelen. Házasságtörés, tudatos hazudozás, a gonoszság bátorítása csakúgy, mint Júdában. Mindezek az Igére hivatkozva, bibliai szakaszokat citálva, a kegyesség mázával leöntve. Ordító a különbség a valóság és az Isten Igéje között. Nem mindenkiről szól ez, természetesen. Még csak nem is a többségről. De ugyanakkor igaz, amit az Ige mond: „Próféta és pap egyaránt elvetemült, még házamban is megtalálom gonoszságukat – így szól az Úr.”
Nagyon kérlek, most jól figyeljetek! Nem azért mondtam ezt el, hogy elkezdjetek találgatni, neveket keresni. Hogy ilyen módon, mintegy virágnyelven kifejtsem a véleményem, mert valamiféle szükség hajt. Semmiképpen nem azért, mert vannak emberek, akik előtt népszerű az egyházat kritizálni. Miért mondtam el mindezt? Amikor elővettem a mai napra eltervezett Igét, miután imádkoztam, és imádságomban azért könyörögtem, hogy a Szentlélek hozzon ébredést, megújulást országunkban, megrendítő erővel érkeztek hozzám az Ige szavai. Leírta a helyzetet, amit látok, ami fáj, ami felháborít, de amiről nem beszéltem volna nektek, ha ma nem ez az Ige kerül sorra. És ez döntés elé állított. Vagy úgy döntök, hogy nem beszélek minderről veletek, és így a többséget szent ártatlanságban tartom. Azokat, akik keresik az utat az Úrhoz, most ismerkednek Jézus Krisztussal, a gyülekezettel, az egyházzal, a hit születésének és megerősödésének ebben a törékeny időszakában megkímélem a megbotránkozástól. Ebben az esetben viszont nem szólaltatom meg ezt az Igét, nem adok neki hangot, sőt, indirekt módon békességet hirdetek, és úgy teszek mintha nem lenne baj. A másik lehetőség, amit végiggondoltam, hogy mindezt felfedem előttetek. Nem azért, mert nekem könnyebb így, sőt. Nem azért, mert indulatból cselekszem, gondolkodás nélkül. Hanem azért, mert ti vagytok a Magyarországi Református Egyház. Mert ez a ti egyházatok, a ti nagyobb közösségetek, mindannyiunké. Nem prófétáké és papoké, hanem az Isten népéé. És ha valahonnan megújulás, szabadulás, megtisztulás jön – az innen jön. Közületek, és más gyülekezetek elkötelezett, az Úrnak odaszánt, Krisztusért élő tagjai közül. Emlékezzetek, többször megvallottuk: hisszük, hogy Isten gazdagon megáld bennünket Gazdagréten, és ebből a gazdagságból az egész egyháznak juttat. Emlékezzetek, amikor februárban arról beszéltünk, hogy készülünk a jövőre. Gyülekezetünk olyan helyzetbe jutott, amikor vagy továbblépünk a misszióba, oda, ahova Isten küld bennünket, Gazdagréten és azon túl, vagy pedig élvezzük mindazt, ami eddig gazdagon megadatott, és szép lassan, láthatatlanul elindulunk a hanyatlás útján. Mivel hiszem, hogy Isten többre hív minket, ezért tártam elétek, hogy nagyon sötét erők műkődnek az egyházban, és minden ilyen erő mögött a gonosz romboló hatalma van. Nem csoda, ha nem térnek meg az emberek az országban, nem csoda, ha semmi nem hangzik, ami az ország válságából kivezető utat mutatna.
(III. Hova álljunk?)
Most halljátok és vegyétek szívetekbe Jeremiás szavait, mert egyedül ez a következő lépés számunkra: „Összetört a szívem, reszket minden csontom. Olyan vagyok, mint a részeg, és mint a bortól elázott ember, ha az Úrra és szent igéjére gondolok.” Ha szíven ütött és megterhelt mindaz, amit eddig hallottál, mert szereted az Urat és az ő népét, akkor Jeremiással együtt mondod: összetört a szívem. A kép, amelyet Jeremiás használ, megrendítő. Az Urat és szent Igéjét meggúnyoló, csalárdul és magabiztosan szájukra vevő hamis próféták ténykedése nagy súllyal nehezedik Jeremiásra. Aki az Igét szereti, tiszteli, akit Isten elhívott Igéjének hirdetésére, aki küzd az Úrral, mert az igehirdetés gyalázatot szerzett neki, nem bírja elviselni, hogy azok szívük csalárdságát Igeként hirdetik. Az Ige szent, mondja Jeremiás, azaz különáll a mindennapitól, a triviálistól, az egyértelműtől. Az Úr és az Igéje szent, tehát senki ne merje könnyen ajkára venni, felhasználni saját vágyai és álmai igazolására. De az országban éppen ez történik. Mindez pedig összetöri a próféta szívét, és úgy támolyog, roskadozik, mint egy részeg. De nem részeg, hanem beteg. Micsoda különbség! Olyan, mint amikor valaki az utcán, nyílt színen szívinfarktust kap és meghal, mert támolygását látva mindenki azt hiszi, berúgott, és ezért nem hív segítséget. Így roskadozik az, akinek fáj, aki beteg attól, ahogy Isten Igéjét meggyalázzák a hamis próféták. Engedd, hogy a Szentlélek rád terhelje ezt az országot és benne egyházad! Kérd a Lelket, láttassa veled, ahogy ő látja helyzetet!
Választások vannak az egyházban. Pártok vannak az országban. Válság van kibontakozóban. Megoldási kísérletek, sok, sokfelől. Felteheted a kérdést: Hova álljak? A válasz itt van Igénkben. „Mert ki volt oly közel az Úrhoz, hogy látta volna őt, és hallotta volna az igéjét? Ki figyelt igéjére, és ki hallgatta engedelmesen? … Ha közel álltak volna hozzám, akkor az én igéimet hirdették volna népemnek, megtérítették volna őket gonosz útjukról és gaztetteikből.” Az Úr arra hív, hogy az ő oldalára álljunk, és hozzá legyünk közel. Ő Úr a közelben, és Úr azok felett is, akik távol vannak tőle. De az övéit arra hívja, legyünk közel hozzá, hallgassuk Igéjét, keressük akaratát, éljük meg azt, amire ő hív. Hogyan tájékozódsz a mai világban, válságos időkben? Egyetlen olyan tájékozódási pont van, ami nem relatív: Isten és az ő Igéje. A politikai pártok, oldalak – relatív. A különböző érdekérvényesítő csoportok, legyenek ezek munkahelyen, egyházban: relatívak. A társadalmi helyzet, vagy éppen családi helyzet – relatív. Nem ez határozza meg, hogy ki vagyok, és mire hív Isten. Mindezeken túlmutat az, amire az Úr hív: Légy közel hozzám, figyelj Igémre engedelmesen, hallgasd, amit én mondok. És amint szívedbe veszed ezt a hívást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a válságban lévő országban és egyházban az Úr szava nem a békesség volt: „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr – vagy mint sziklazúzó pöröly?” Az Úr szava ítéletet hirdet az ország és az egyház hazug és bűnpártoló vezetőivel szemben.
Éppen ezért, amennyiben kész vagy engedni az Úr hívásának, és odaadni magadat annak, hogy Isten Lelke rajtad keresztül és megújulást és ébredést hozzon ennek az egyháznak, ás ennek az országnak, imádkozz így: Uram, kezdd velem! Uram, kezdjed rajtam! Azt olvastuk: „Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?” Péter apostol olyan keresztyéneknek ír, akiket üldöznek hitükért, akiket a „szenvedés tüze” tisztít meg. Ez az ítélet, ami elkezdődött az Úr házán, az Úr népén, mondja, mert az ítélet, a megtisztíttatás rajtunk kell hogy kezdődjön. Állj az Úr elé, és kérjed: Uram, kezdd rajtam! Add nekem Igédet és Lelkedet, mint megtisztító tűz, mint sziklazúzó pöröly. Mert az én életemben annyi mindent ki kell égetned ahhoz, hogy közel legyek hozzád, hogy hallgassalak, hogy eszközöd lehessek, hogy téged hirdesselek.
Az országban válság van. Az egyházban válság van. De az Isten Igéje nincs válságban. Sőt, egyedül az Isten Igéje, Jézus Krisztus, a megfeszített és feltámadott a győztes. Ő akarja betölteni ezt az országot igazságával, kegyelmével, együttérzésével, békességével. Téged hív erre, ezt pecsételi meg az úrvacsorai közösség. Jöjjetek, adjuk magunkat újból teljesen őneki! ÁMEN!
Lovas András

Nem könnyű olvasmány Jeremiás könyve, ezt egyre inkább érezzük, ahogy hétről hétre megszólít bennünket az istentiszteleten a „Jeremiás és az Ige” sorozatban. Vagy ítéletes Igét hirdet az Urat semmibe vevő népnek, vagy maga búsong afelett, hogy kigúnyolják, elutasítják, üldözik az Igéért. Nem csodálkoznék, ha többen azt mondanák: mindezt már halottuk, értjük. Érdekes volt szembesülni azzal, hogyan hívta el a prófétát az Úr. Hasznos volt látni, hogy Isten a szövetséghez kötött engedelmességet, törvénye szerinti életet követel a népétől, és nem elégszik meg annyival, hogy a templomban folyik az istentisztelet. Fontos volt megérteni, hogy az Igével való azonosulásnak ára van, megrendítő volt belelátni a próféta bensőjébe, lelki vívódásaiba, panaszába, az Úrral való perlekedésébe. Mindez megtörtént, jó volt, hasznos volt. De újabb ítéletes rész olvasni? Újabb konfessziót (benső küzdelmeket feltáró szakaszt) elővenni, mint a mai Ige is? Mi a haszna mindennek? Egy kis ideig elfogadjuk az ilyen nehéz igehirdetéseket, de lassan továbbléphetnénk…
Egyre inkább az ellenkezőjét gondolom. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy újra és újra szembesülnünk kell az Ige emberének életével, az Igével való azonosulás árával, tudniillik nem azért olvassuk mindezeket, hogy megismerjük, hogy erről is tudjunk. Sokkal inkább azért, hogy átformálódjunk mi is az Ige embereivé, az Ige közösségévé, népévé. Amint újra és újra megszólíttatunk az Ige egyértelműségével, amint újra és újra elgondolkozunk azon, hogy Jeremiás életében milyen ára volt az elhívásnak amint újra és újra belelátunk a próféta lelkének legsötétebb zugaiba, hihetetlen vívódásaiba, egyre jobban kirajzolódik bennünk a válasz a kérdésre: Vajon mit jelent az Ige a mi életünkben? Mit jelent az Ige, amellyel Isten elhívott, az én életemben? Mit jelent megélni Isten Igéjét egy olyan korban, amelyben az emberek többsége nem ismeri, nem fogadja el, sőt, lenézi, megveti mindazt, amit Isten életként elénk adott? Úgyhogy mindezek fényében ne csak eltűrjük, hogy az Ige ismétel, hanem vágyjunk rá! Imádkozzunk így: Uram, mi az, amit a múltkor a szívemre helyeztél, de én már elfelejtettem? Mi az, amit tanítottál, és amiben most felismerhetem, már előbb járok? Mi az, amit akkor nem értettem meg, de most megérthetek? Vágyom rád, vágyom Igéd igazságára, hiszen Igéd által formálsz át, teszel újjá, gyógyítasz meg.
Így közeledjünk Jeremiás legmélyebb, legmegrázóbb vallomásához, a Biblia egyik legmegdöbbentőbb imádságához! Aktualitását adja november 1-je, a halottak napja is, hiszen itt egy végletekig elkeseredett ember szavait olvassuk. Keserűségének oka azonban nem a gyász, hanem az a feszültség, az a fájdalom, az az elutasítás, amit az Ige szolgálata hoz az életébe. Tanítson bennünket a próféta imádkozni a mélységben
I. A panasz
„Rászedtél, Uram és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” Az elhívásból, Jeremiás értelmezésében, rászedés lett. Jelen tapasztalatai fényében nem az a megfelelő kifejezés, hogy az Úr elhívta őt, hanem az, hogy becsapta, félrevezette. Sőt, elcsábította, elszédítette. Mert a kifejezés, amit Jeremiás használ, lehet a csábítás, a szédítés, de még az erőszak cselekedete is. Semmiképpen sem tisztességes cselekedetre utal. Jeremiás nem akart az Úr szolgálatába állni, de az Úr nem tágított, Jeremiás az övé lett, de életének ezen a pontján úgy érzi, Isten legyőzte, megragadta, és becsapta. Miért?
Az imádságnak fontos a történeti összefüggése. Jeremiás igehirdetésére válaszul Pashúr főpap megverette a prófétát, majd kalodába záratta. Az összevert Jeremiás egy éjszakát töltött a kalodában, egészen addig, amíg másnap reggel Pashúr szabadon engedte. Ekkor Jeremiás így szólt hozzá:”Nem Pashúrnak nevez téged az Úr, hanem így: Iszonyat mindenütt. … Mert iszonyatot támasztok benned, és minden barátodban.”(20.3) Jeremiás gyémánt keménységgel mond ítéletet Pashúr és családja fölött, miután kikerül a kalodából. Micsoda erő, micsoda hit! Nem összetörik, amikor az Ige ellensége személyes bosszúját rajta vezeti le, hanem erősen áll az Úrban, és ragaszkodik a népszerűtlen üzenethez. És a következő pillanatban Jeremiást már nem a nyilvános szférában látjuk, hanem belső szobájában, imádságában. Ott azt látjuk, hogy a gyémánt kemény ember, az Ige tántoríthatatlan hirdetője panaszkodik az Úrnak. Szinte összeomlik. Nem elhívtál, hanem rászedtél, becsaptál. Hiszen „nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy elnyomás és erőszak uralkodik … Hallom, hogy sokan suttogják: Iszonyat mindenütt?” Az ítéletes Ige, amelyet hirdetnie kell, gúnynévvé lesz a nép ajkán. „Nézzétek, itt megy Mr. Iszonyat Mindenütt!” És hallja a nagy röhögést is…
Ez fáj. Ezért panaszkodik. Ezért érzi úgy, hogy Isten elhagyta, hiszen az emberek is elhagyták. Jóakarói, korábbi barátai is ellenségei lettek. „Ez a Jeremiás… te, figyelj, hallottad mit mondott? Hallottad, hogy Pashúr megverette? Ez már tényleg sok volt, lehet, hogy megérdemelte. Én támogattam őt, hittem is neki, de ez már túlzás. Túl komolyan veszi ezt az egészet. Fanatikus! Mondtam, hogy fanatikus. Vallási fundamentalista. Nem tudja, hol a határ…”  Ismerős mondatok? Ismerősek! Vannak, akiknek azért ismerős ez, mert kapott már ilyen kritikát, és nagyon fájt neki. Vannak, akiknek azért, mert hallott már ilyen kritikát, és soha többé nem akarja hallani. Ott van benned a félelem, hogy mi lesz, ha megint konfrontálódnod kell osztálytársakkal, munkatársakkal, családtagokkal az Ige miatt. Ott van benned a bénító, gyötrő félelem. Emiatt meg lelkiismeret furdalásod van. Hogy nem vagy olyan bátor, erős, szabad, mint valaki más, akihez hasonlítod magad. Micsoda csapdája ez a gonosznak! Félelem, hogy elutasítanak – és ugyanakkor lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagy elég bátor. És mindennek a gyökerében hasonló vád Isten felé: „Uram, te nem védtél meg. Uram, nekem is hallanom kellett, hogy kiröhögnek, hogy megszólnak. Nekem is át kellett élnem, hogy magamra maradtam.” Pedig inkább panaszkodnánk így az Úrnak, rászedtél Uram!, semmint elkezdenénk a bujkáló, kettős keresztény életet. Ha ott van a vád, a sérelem a szívedben Isten felé, ismerd el! Ismerd el, Jeremiás imádságával, és jöjj vele együtt Isten elé.
Jeremiás menekülni próbált. Azt gondolta, visszaadja a megbízatást: „Nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében.” Kilépek Isten közelségéből, felmondom az elhívást. Vannak, akik már éreztek így. Van, amikor az elkeseredésben, amit az Úrhoz való hűség egy iránta hűtlen világban megterem, az ember egyszer csak úgy érzi, inkább befejezem. De Jeremiás itt egy döntő tapasztalattal lesz gazdagabb: „De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Azaz azzal kellett szembetalálnia magát, hogy nem tudja az Igét nem hirdetni. Nem tudja az elhívást maga mögött hagyni. Nem az ő hatalma volt, hogy Isten elhívta, születése előtt megformálta, kiválasztotta, és nem az ő hatalma, hogy ezt visszamondja. Ennek fényében érthető, miért beszél „rászedésről.” Nincs menekvése az Úrtól.
Ilyen kegyetlen Isten? Vagy éppen ilyen kegyelmes? Amikor el akarsz tőle menni, amikor úgy döntesz, vége, csalódtam, magamra maradtam, és egyszer csak azt tapasztalod, hogy ez nem megoldás, hogy nem tudsz nélküle élni, hogy most már feltétlen szükséged van rá: kegyetlenség vagy kegyelem? Én azt mondom, kegyelem. Kegyelem, amikor felismered, hogy az Úr nem enged. Kegyelem, amikor megbántva, önmagadat sajnálva megpróbálsz Isten és gyülekezet nélkül élni, és egyszer csak felismered, hogy ez nem megy. Hogy te már túl mélyen érintettél meg általa, hogy elpecsételt az Úr téged Jézus Krisztusban Szentlelke által, és nem mond le rólad. Kegyelem, hatalmas, erős, valóságos kegyelem.
És ezen a ponton változik a próféta imádsága. A panaszból valami egészen más lesz. Váratlan fordulat következik a próféta lelkében.
II. A dicséret
„De az Úr velem van, mint erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem.” A fordulat meglepő. Előbb még fájdalmát, magányát panaszolja, most meg arról szól, hogy az Úr vele van. Honnan tudja ezt Jeremiás? Feltételezhetjük, hogy nem állt be valami hirtelen változás a helyzetében, a körülményeiben (pl. híreket kap, hogy Pashúr megbánta, amit tett, és az egész nép bűnbánatra jutott és az Úrhoz fordult.). Ha viszont nem változtak a körülményei, akkor azt kell mondanunk, hogy a próféta maga vetett végett a panasznak (mert a panasznak az imában helye van, de korlátjai is vannak!). Egy bizonyos ponton megáll, és minden tapasztalata és érzése ellenére megvallja bizalmát az Úrban. Felemeli tekintetét, Istenre néz, és felidézi, amit elhívásakor? rászedésekor? hallott. Tudatosan hittel cselekszik, mert a hit nem érzés, nem tapasztalat, hanem elkötelezettség, meggyőződés. Az imádságban ez a pont, ez a lépés döntő jelentőségű. Amit nem elég értenünk, hanem meg kell tanulni gyakorolnunk. Miután kiöntötted a szívedet az Úrnak, miután elé tártad panaszodat, csalódásodat, ki tudod-e mondani: de mindezek ellenére én mégis benned bízom? Beléd vetem a bizalmam, mert bár előbb még el akartam menni, mégis tudom, hogy nincs más, akihez mehetnék. A mélységben imádkozó ember áldott, ha meg tudja vallani a bizalmát az Úrban. Nem olcsó bizalom ez. Nem a „tudom minden hamarosan rendbe jön” bizalma. Hanem annak a bizalma, akit Isten egészen mélyen hívott el, ragadott meg, és aki tudja, nem menekülhet tőle, és valójában nem is akar.
A bizalom megvallását kérés követi. Kérni tudniillik csak akkor tud az imádkozó, ha újra bizalommal képes tekinteni az Úrra. Különben minek kérne, ha nem tud bízni benne? Szabadulást kér, valamint Isten büntetését azokra, akik az életére törnek. A kérés pedig dicsőítésbe csap át: „Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonosz hatalmából!” Figyeljük meg az imádság ívét: panasz, a bizalom megvallása, könyörgés szabadulásért, dicséret és magasztalás. Az összetört, küszködő, vergődő ember az imádság folyamatában eljut a reménységig, a magasztalásig. Egészen más perspektívában látja helyzetét, mint az imádság kezdetén. Nagyon gyakran ez történik az Úrral való találkozásban. Megváltozik a perspektíva, ami addig elveszettnek, reménytelennek, sötétnek tűnt, ott új reménység gyúl, új világosság ragyog fel. Bárcsak eltanulnánk az imádságnak ezt a formáját a prófétától! Magunkban való őrlődés, másoknak való panaszkodás helyett tanuljunk meg így imádkozni! Vágjunk bele, és a Szentlélek az, aki végigvezet minket ezen az íven.
Az imának azonban még mindig nincs vége. Újabb, nem várt fordulat következik, és olyan sorokat olvasunk, amelyekhez csak Jób szavai hasonlíthatók a Szentírásban.
III. Az átok
A próféta egyszer csak az elkeseredés és depresszió legmélyebb fokára jut, és átkok sorozatát fogalmazza meg. Nem is imádság ez, sokkal inkább rettenetes kifakadás: „Átkozott az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! … Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna sírom, méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből, ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, és napjaim szégyenben érnek véget?!” Hogyan lehetséges ez? És vajon hitelteleníti-e mindazt az imádságot, amelyben eljutott a megnyugvásig, reménységig, dicsőítésig? A próféta lelkiállapotát a gyászhoz lehet leginkább hasonlítani. Mindenki ismeri, aki közeli szerettét elvesztette azt, ahogyan a fájdalom és sírás hullámokban tör ránk. Van, hogy eljutunk az imádságig, a megbékélésig, a reménységig. Van, amikor a gyászban is eljutunk oda, hogy el tudjuk fogadni a veszteséget, mint Isten akaratát, és meg tudjuk vallani a bizalmunk, a kéréseink. És a következő pillanatban mégis felszakad belőlünk a zokogás, a miért?, az elhordozhatatlan fájdalom, és mindebben az Úr reménytelenül távoli volta. Nem képmutatás a korábbi megnyugvás, a hitvallás, a bizonyságtétel valaki másnak arról, hogyan van velünk Isten a gyászban, még akkor sem, ha néhány órával később úgy érezzük, mintha semmi se lenne igaz abból, amit mondtunk. Egyszerűen ilyenek vagyunk, ilyen az ember, így reagál lelkünk a legnagyobb fájdalmakra, legnagyobb veszteségekre.
Jeremiás nem kap és nem vár választ. Csak szabadon engedi legmélyebb fájdalmát – Isten előtt, Isten jelenlétében. Ugyanakkor bármilyen rettenetes is, ahogy megátkozza születése napját, ahogy azt mondja, inkább meg sem született volna, Jeremiásnak a végső elkeseredésben is vannak korlátai, amit fontos látnunk. Nem átkozza meg Istent, és nem vet véget az életének. Pedig ez az állapot, a végső elkeseredés állapota eddig juttatta a prófétát, az Ige emberét. A mélységben van, a depressziós ember szavait kiáltja, de itt megáll.
Nem kap választ, de valahol, valamikor mégis elhangzik a válasz. Nem úgy, ahogy Jeremiás gondolta volna, nem úgy, ahogy mi várnánk. A válasz, valaki más szenvedése, amelynek fényében minden végső kiáltás más perspektívába kerül.
„Szomorú az én lelkem mindhalálig” – imádkozik Jézus a Gecsemánéban, rettegve és gyötrődve. Ellene fordul népe az Isten Igéje miatt. Elhagyják barátai, akik elalszanak, amikor ő a halállal néz szembe. Vívódik, gyötrődik, a halállal birkózik. Panasz nem hagyja el az ajkát, csak kérés: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat.” Bizalma azonban még kérésén is túlmutat: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” És később, amikor gyalázzák és gúnyolják, keresztre feszítik és kivégzik, nem átkozódik, nem kíván bosszút ellenségeire.
A mélységekben, az elhagyatottságban, a gyászban, a kétségek között erre a Jézus Krisztusra tekints fel és őt hívjad bizalommal: mert ő osztozik minden nyomorúságunkban, és a szabadítást is véghezviszi! ÁMEN!
Lovas András

Egy imádságot olvastunk. Az Ige által elhívott ember imádságát. Annak az embernek a belső szobában elmondott szavait, akit Isten, még születése előtt, ismert, megszentelt, és prófétává rendelt. Amikor megszólította, bejelentette rá az igényét, azt mondta, hogy szádba adom igéimet. Jeremiás pedig elkezdte hirdetni az üzenetet. Eggyé lett Isten szavával, azonosult vele, és továbbadta. Ez a szó azonban ítéletes szó egy istentelen, hazugságokkal teli korban. Múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy Jeremiás elrettentő képeket fest a jövőről egy hamis vallásosságban és magabiztosságban élő nép előtt. A próféta romokat és pusztulást lát, miközben a többség, az Úrra hivatkozva, nem hiszi, hogy nemzeti összeomlás következhet. Ugyanakkor nem maradnak semlegesek Jeremiás üzeneteit hallgatva. Fenyegetettnek érzik magukat, ezért megpróbálják az Ige emberét ellehetetleníteni. Először csak kinevetik, majd ellene fordulnak, és terveket szőnek az elveszítésére. Aki ilyeneket mond, annak meg kell halnia!
Ez az a helyzet, amelyben bepillantást nyerünk Jeremiás belső életébe, imaéletébe. Mi az Ige útja a próféta belső emberében? Mi lesz annak következménye, hogy Isten Igéje által elhívta, és Jeremiás a rábízott kemény, fájdalmas üzenetet hűségesen és engedelmesen továbbadta? Hogyan áll Jeremiás megbízója elé ebben a helyzetben? A kérdések mindannyiunk kérdései, akik életünk egy-egy időszakában úgy látjuk, hogy hűségünk, Isten iránti engedelmességünk nem olyan következményekkel járt, mint vártuk. Mindannyiunké, akik megtapasztaltuk, hogy az Igéhez való ragaszkodásnak ára van. Az imádság két részre osztható: Jeremiás panasza és Isten válasza.
I. Jeremiás panasza
„Te ismersz, Uram!” Többféleképpen lehet ezt mondani. Lehet benne bizalom: Uram, te ismersz, és tudod jól, mi történik velem. Ha senki sem ért meg, ha senki sem ismer igazán, te igen. Ugyanakkor szemrehányás is megfogalmazódhat ebben: te ismersz, tudod, mi történik velem, körülöttem, mégsem mentesz meg. A folytatásból inkább ez utóbbira gondolhatunk. „Gondolj velem, és fogd pártomat, állj bosszút üldözőimen! Ne légy tovább türelmes, mert elfognak engem!” A próféta bajban van, az életéről van szó. Ha Isten továbbra is türelmes, azaz nem cselekszik, Jeremiás az ellenségei kezére kerül. Micsoda kezdete ez az imádságnak! Te ismersz, majd: emlékezz, fogd pártomat, állj bosszút. Semmi udvariassági formula, semmi „kötelező” hálaadás az imádság elején. Jeremiás belevág, és azt tárja az Úr elé, ami benne van. Valóságos önmagát viszi Isten elé, nem valami „vallásos” ént. Nem úgy beszél, ahogy gondolja, beszélni kell Istennel, hanem úgy beszél, ahogy valójában van. Közvetlen, tömör, meggyőző ez a beszéd. Mintha nem itt kezdődne a beszélgetésük. És valóban nem itt kezdődött. Jeremiás, az Ige embere, az imádság embere. Létezik egy mások előtt láthatatlan belső élete, amely az Úr jelenlétében, az Úrral való közösségben zajlik. Nem ezzel a bajban elmondott imával kezdődik a kapcsolatuk. Az Úr és Jeremiás számára ez folyamatos, állandó, élő, mindennapos. Ezért Jeremiás nem messziről fut neki az imádságnak, hanem egészen közvetlenül beszél az Úrral. Sőt, egészen bátran szól: „Tudd meg, érted szenvedek gyalázatot!”
És ezzel már megérkeztünk a panaszhoz, Jeremiás imádságának fő irányához. Miattad van ez, Uram. A te Igéd tette ezt velem, te tetted ezt velem. Figyeljük meg, hogyan önti ki a próféta a szívét az Úrnak!
„Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem, és szívbéli örömöt…” Jeremiás megvallja, hogy amikor az Ige elérkezett hozzá, azt lelkesedéssel, élvezettel, szívbéli örömmel vette. Az Ige meghallása, Isten megszólító jelenléte örömmel jár. Amikor egyszer csak átéljük, hogy szól az Úr, hogy megszólít engem is, határtalan izgalom és lelkesedés fog el. Lehet, hogy többször hallottad, amint valaki arról számolt be, hogy szólt hozzá az Úr. Nem értetted, hogy miről beszél. Hogyan történik ez? Milyen lehet? Hogyan lehetséges? És egy alkalommal veled is megtörtént. Megtapasztaltad, hogy szól az Úr. És hogy milyen? Édes, élvezetes, örömteli. Ujjongtál, hogy már a tiéd is az, amiről eddig csak másoktól hallottál. Isten szava eljutott hozzád, és onnantól többször is megtörtént ez. Sőt, kerested ezt a szót, az Igét, vágytál rá. Új vággyal olvastad a Bibliát, mentél házicsoportba, vagy vettél részt istentiszteleten. Tudtad már, hogy milyen az Úr szava, és kerested, éhezted, szomjaztad. Az Ige, az élő, megszólaló Ige egyre jobban az Úrhoz kötött. Ha így volt, bizonyára nem kevés öröm forrása volt… Az Ige, amikor megszólít, gyakran édes. Ez volt Jeremiás tapasztalata is.
Ugyanakkor ez az édes keserűvé lett. Mert bár Jeremiás, amint az imádságban Isten elé tárja, nem vállalt közösséget az istentelenekkel („nem ültem vigadozva a tréfálkozók körében”), Isten mégsem állt mellé. Ő ártatlannak tartja magát, mégis feltámadtak ellene népének tagjai, és az Úr nem tesz semmit. Három élménye, alapérzése van a prófétának.
Magány. „Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett…” Az Ige, amit hirdetnie kellett, magányossá tette Jeremiást. Elidegenítette a népétől, az ünneplő, bulizó, híreket begyűjtő és továbbadó társaságtól. Jeremiás számára fontosabb volt az Úr szava, az Úr szavára való várakozás, mint a zajos, hamis, elvakult társaság. Ráadásul az Ige, amit hirdetett, ellenséggé tette őt a többiek szemében. Magára maradt. Mit tegyen? Menjen vissza ezek közé az emberek közé, a felületesség, a hamisság, az elvakultság világába? Nem vágyik rá. De közben egyedül van, és még mintha Isten is megfeledkezett volna róla. Hiszen élete veszélyben forog, és csak idő kérdése, hogy elfogják.
A másik alapvető érzése a fájdalom, bánat. Jeremiás merész kifejezést használ: „bánattal töltöttél el”. Az Ige, amit számba adtál, amit örömmel fogadtam, amely édes volt, mint a méz, bánatot, szomorúságot termett, keserűvé lett. Ezzel, Uram, te töltöttél be, mert te adtad az Igét, aminek következtében magányos és bánatos lettem. Ez a szomorúság, ez a bánat, olyan, mint a nem szűnő fájdalom, mint a gyógyíthatatlan betegség. Ha Jeremiás azonosult az Igével, akkor az Ige elutasítása, kigúnyolása, megvetése fájdalmat okoz neki is. Ő törődik a néppel, szólja az Úr akaratát, azok pedig halálra keresik őt, mint veszélyes ellenséget.
A harmadik érzelem a harag, amiből Jeremiás Isten elleni vádja születik: „Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelyben nincs állandóan víz.” A kép, amellyel Jeremiás visszaadja érzéseit, nem óvatoskodó. Istenem, megbízhatatlan vagy, mint az időszakosan kiszáradó folyóvizek. Amikor az ember azt hiszi, hogy közel a szomját oltó, életet adó víz, amikor azt gondolja, hogy számíthat rád, azzal kell szembesülnie, hogy te nem vagy ott. Nem vagy megbízható. Annál élesebb Jeremiás kritikája, hogy korábban az Úr adta a próféta szájába ezt a képet: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer. 2. 13) Isten azt mondta magáról, ő a folyóvíz forrása, egyedül ő a megbízható. Jeremiás elkeseredett haragjában csalóka pataknak nevezi az Urat.
A próféta kiöntötte szívét az Úrnak. Szabadon, őszintén, keresetlen szavakkal. És mi együttérzünk vele. Akár, mert hasonlókon mentünk keresztül, akár, mint akik (éppen) kívülről szemlélik őt. Igen, ő az Ige embere, örömmel vette az Igét, hűségesen megélte az Igét, engedelmesen hirdette az Igét, miért nem áll hát mellé az Úr? Miért hagyja a magányban, a fájdalomban, a haragban? Miért nincs jó gyümölcse, jutalma ennek a hűségnek és engedelmességnek? Miért ez az Ige útja, végállomása Jeremiás életében? Vajon mit mondhat erre Isten? Mi az ő válasza?
II. A válasz
Önmagában evangélium, hogy az imádságnak itt nincs vége. Hogy azzal folytatódik, hogy az Úr megszólal. Milyen gyakran nem tapasztaljuk ezt! Milyen gyakran nincs válasz az ilyen és ehhez hasonló gondolatokra! Jeremiás választ kap Istentől. És mi? Van válasz, csak nem halljuk meg? Nincs türelmünk megvárni? Vagy nincs, hiszen nem vagyunk próféták, és ez a próféták kiváltsága?
Mi van, ha ezekig a gondolatokig már eljutottam, ha hasonlóan csalódott vagyok, mert engedelmeskedtem az Úrnak, és magányos, sebzett lettem, és nincs válasz? Szeretném hangsúlyozni újra, hogy Jeremiás az Ige embere, és ezért az imádság embere. A próféta nem itt kezdte a beszélgetést Istennel. Jeremiás az Úrra hangolt ember, akinek nemcsak ilyen gondolatai vannak, mint sokunknak, hanem aki ezeket a gondolatokat élő, őszinte, valóságos imádságban tárja az elé, akivel mindennapos életközösségben van. Jeremiás nem csak kesereg, hanem imádkozik. A válasz, amit az Úrtól kap, amit meghall az Úrtól, ebben a benső, mély és folyamatos, kitartó kapcsolatban születik. Azt hiszem, hogy a mi panaszaink, még ha hasonló érzéseket is élünk meg, a legtöbbször nem egy ilyen kapcsolat beágyazottságában születnek. Ha Jeremiás érzéseivel tudsz azonosulni, még nem biztos, hogy Jeremiás imádságával is egy lettél. Jeremiás imádsága nyitott. Aki ilyen szabadon, őszintén imádkozik, aki ilyen közeli kapcsolatban van az Úrral, annak készen kell lennie az Úrtól érkező bármilyen válasz meghallására.
Isten válasza meglepő, sőt, talán többen úgy érzik, bántó. A panaszzsoltárokban ezen a helyen általában az Úr megerősíti, jelenlétéről, hatalmáról biztosítja az imádkozót. Gyakran ígéret hangzik el az Úr szájából. Ebben az esetben azonban Isten feltételt szab a prófétának. Nem együttérez, nem gyógyítgat, nem vigasztal, nem simogat, sőt, megtérésre szólít fel: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj.” Nálad van a labda, Jeremiás. Ez az út, amelyen elindultál, téves. Fordulj meg, és én is megfordítlak, mondja Isten. Fordulj meg, - ez a megtérés képe – és meglátod, hogy ott vagyok. Fordulj meg, és látni fogsz, hogy nem csalóka patak vagyok, aki játszom veled. Ha megfordulsz, megfordítalak, és újból szolgálatomba állhatsz. De így, önmagad körül forogva, az önsajnálatban fuldokolva nem látsz engem. „Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz.” – Mire Jeremiás azt válaszolhatta magában: Hát éppen ez nem szeretnék többé lenni! Ebbe fáradtam bele. Igéd megélésébe és hirdetésébe. – De az Úr azt mondja: Jeremiás, számodra nincs más út. Így döntöttem felőled. Már anyaméhben ismertelek, kiválasztottalak és népek prófétájává adtalak. Az enyém vagy, hozzám tartozol. Nincs más élet, ami valóban a te életed, mint az, amire én téged elhívtalak és odaszántalak. Ne az egyensúlyt, ne a harmóniát keresd, nem azt ígértem neked. Természetesen azt is választhatod, hogy nem térsz meg, hogy nem fordulsz vissza hozzám. De az az út nem a tiéd, nem ezért vagy a világban, nem ezt gondoltam el felőled. Szabad vagy, Jeremiás, de nem érdemes neked hozzájuk térni, mert nekik kell tehozzád térni. Szabad vagy nem befogadni az Igémet, nem hirdetni, amit én mondok, de ez esetben te térsz ő hozzájuk. Akkor már nem az Ige vezet, nem az Ige formálja életed. Akkor nem azt az életet éled, amire én hívtalak és én választottalak. Térj hát meg!
Jeremiásnak, és mindanyiunknak meg kell látni, ha az életünk Isten Igéjének elhívása alatt zajlik, ha az Igét megéljük, feszültséget hordozunk. Az Ige megélésének, az Ige népével való közösségnek komoly ára van. A tanítványok is úgy érzik, az engedelmességért jár valami: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?”(Mt. 19.27)  Úgy tűnik, hogy az Ige megélése nem feltétlenül jár együtt a békesség, a harmónia, a megbecsülés, a tisztelet, a könnyű és nyugodt élet iránti vágyunkkal. És amikor emiatt panaszkodunk, az Úr azt mondja, hogy lépjünk ki a panaszból, forduljunk vissza az önsajnálatból, és újra kötelezzük el magunkat mellette.
És ezután elhangzik egy ígéret. Nem új ígéret, akkor hallotta ezt Jeremiás, ifjúkorában, amikor Isten elhívta őt: „Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben. Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek: megsegítlek és megmentelek. … Megmentelek a gonoszok kezéből, megszabadítlak haragjuktól.” Ez több, mint ígéret. Ez megújulás, visszatérés, gyógyulás a próféta számára. Nem visszaemlékezik csupán, hanem újra hallja az Urat, aki megerősíti a régi ígéretet. Az imádságban újra halljuk az Urat. Az imádságban újra átéljük, hogy ő ma is szól, ma is ugyanazt mondja, nem változott. Ez újítja meg Jeremiást, és ezért képes folytatni a prófétai szolgálatot. Erre a szóra van szüksége az Ige emberének újra és újra ahhoz, hogy elhagyva mindent hűségesen kövese az Urat.
Így szól ma hozzád is Jézus. Feleleveníti az időt, helyet, szót, amellyel elhívott. Magához ív, hozzáfordulásra, megtérésre, hogy megújíthasson. Ezért rendelte az úrvacsorai közösséget, hogy újra és újra ne csak halljuk, hanem testileg is átéljük, hogy az, aki értünk meghalt és feltámadt ma is számít ránk, ma is magához hív bennünket, ma is Igéit adja szánkba, hogy legyünk Igéjének megélői minden körülmények között. ÁMEN!
Lovas András

Sok szó hangzik. Sok szó, mind kívül, mind belül. Nemcsak hallunk szavakat, gondolatokat, állításokat, hanem bennünk is visszhangoznak azok. Szavak, amelyeket hallottunk, sokszor hallottunk, és a magunkévá tettük őket. Azonosultunk velük. Közülük számos a Bibliából igazolja magát. Számosat a Szentíráshoz kötünk, és ezért megingathatatlan igazságnak tartunk. De nem mind igaz. Ott és akkor és úgy, bár nyelvileg azonos az élő Isten élő szavával, de mégsem több, mint hazug szó. Bibliai gondolat – és mégis hazug szavak. Ennek feszültsége, sőt, drámája bontakozik ki előttünk.
Egy ember odaáll az Úr temploma bejárata elé, és nagyon kemény beszédet mond. Jeremiás, akire Isten benyújtotta igényét. Minden vonakodása ellenére Isten elhívta, szájába adta beszédét. A próféta élete egy lett Isten üzenetével – egy istentelen korban. Nem ateista korban, nem is szekularizációról van szó, sőt, nagyon is vallásos világban vagyunk. Papok, királyok, próféták mind Isten személyére, Isten szavára hivatkoznak. Szavaik azonban hazug szavak, az élő Ige Jeremiás ajkairól hangzik. Hogyan lesz a bibliai szóból hazug szó? Honnan ismerjük meg, mi az élő, Istentől való Ige? Hogyan feszül a kettő egymásnak? Mi ennek a tétje itt és ma, nekünk, Krisztus követőinek egy sok sebből vérző, ingatag és törékeny világban?
I. Hogyan konfrontálódik az élő Ige a hazug szavakkal?
Jeremiás híres templomi prédikációja alapján figyeljük meg, hogy mi a jeruzsálemi hatalom vallásos ideológiája! Világos, hogy nem az a probléma, hogy elhanyagolják az Úr házát, hiszen Jeremiás azokat szólítja meg, akik a templomba mennek, hogy ott leborulva imádják az Urat. A teológiájuk súlypontját így idézi a próféta: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt.” A jeruzsálemi vezetés, valamint útmutatásuk után Júda népe abban találja meg feltétlen biztonságát, hogy az Úr temploma áll Jeruzsálemben. Az Úr ott lakik közöttük, a Sion hegyén, a templomban, amit Dávid fia, Salamon épített fel. Isten pedig azt az ígéretet adta Dávidnak, hogy örökre ott lesz a neve, jelenléte a Sion hegyén, a templomban. Dávid trónja és királysága örökre megmarad. Itt áll hát az Úr háza, ezt a helyet választotta lakóhelyéül, itt folyik a templomi liturgia, az áldozatok bemutatása. Bármilyen földindulásszerű változások is vannak a nemzetközi politikában, bármilyen kétséges is legyen Júda politikai helyzete a két szuperhatalom, Babilon és Egyiptom ütközési pontján, bármilyen viharok is veszik körbe Jeruzsálemet, ők bíznak az Úr Istenben, az Úr ígéretében. Itt az otthonuk, itt van a földjük, ezt a helyet adta nekik az Úr. Mindezt így énekli meg a 132. zsoltár:
         „Mert a Siont választotta ki az Úr, azt kívánta lakóhelyéül:
         Ez lesz lakóhelyem örökre, itt fogok lakni, mert így kívánom! …
         Ott növelem meg Dávid hatalmát, gondom lesz felkentem mécsesére.
         Ellenségeire szégyent borítok, őrajta azonban ragyogni fog koronája.”
(Zsolt. 132. 13-14, 17-18)
Ebben a helyzetben szólal meg Jeremiás: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt. Mert ha csak igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amit őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” Isten valóban tett ígéreteket a templommal kapcsolatosan, de ezek hajtogatása nem más, mint hazug szavak, hirdeti a próféta. Az egyik oldalon az Úr minden veszélyt visszatartó jelenlétébe vetett bizalom áll, a másik oldalon az Úr törvényének követelései. Az a nép, és azok a vezetők, akik ezt a templomi istentiszteletet folytatják, ugyanakkor elnyomják az özvegyet, árvát, gyengét, más isteneket tisztelnek, lopnak, gyilkolnak, paráználkodnak és hamisan esküsznek. Jeremiás az Istennel való szövetség feltételére, a Tízparancsolatra hivatkozik. Isten azt mondta, ha engedelmeskedtek, a népem vagytok, én pedig a ti Istenetek vagyok. De ti, mondja Jeremiás, megvetitek ezt az Igét. Megálltok az Úr házában, drámai módon bejelentitek, hogy „megszabadultunk”, azután minden ugyanúgy megy tovább. „Vajon rablók barlangjának nézitek azt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el?”
Kinek van igaza? Isten feltétel nélküli ígérete Dávidnak és házának, hogy örökre közöttük marad, felülírja-e Isten szövetségének feltételes voltát, a törvény iránti engedelmességhez kötözöttségét? Sérthetetlen-e Jeruzsálem és Júda, bármi is történjék? Jeremiás odaáll ennek az egész vallási-politikai ideológiának a központjába, és azt vágja a képükbe: ti hazug szavakban bíztok! Jobbítsátok meg útjaitok! Ők közben nem éreznek semmi problémát. Számukra a valamikori Ige ideológiává lett, amire az egész ország élete épül. Isten valamikori ígérete szlogenné, klisévé laposodott, amit bármikor elő lehet venni. Lapos, felszínes, kvázi teológiai megjegyzések hangoznak az iskolában, az újságban, a kormányban, a templomban; üres szólamok, amelyekről azt feltételezik, Isten jelen van azokban. Olyan szavak, mint amelyek valamikor az Isten ígéreteit hordozták, de már rég nem azok. Nem Isten mondja, hogy bátorítsa népét, hanem ők hajtogatják, hogy biztosítsák hatalmuk, istentelen és erőszakos életük. Közben rég nem látják, hogy kegyes szólamaik az Úr templomáról, Isten jelenlétéről, feltétlen biztonságról felszítják az Úr haragját. Magukat csapják be, istentelen életüket Istennel igazolva végzetes csapdába kerültek.
Hazug szavak, élő Ige… Mit hallunk magunk körül, mi visszhangzik szívünkben, mibe kapaszkodunk, mivel azonosulunk? A Biblia évében vagyunk, az Ige egyháza vagyunk, mondjuk újra és újra (ezért e sorozat Jeremiás és az Ige címmel). De vajon jelen van-e Isten igaz és élő Igéje egyházunkban, vagy pedig csak szólamaink és szlogenjeink vannak? Magunkat bátorítjuk, hogy nincs nagy baj, vagy pedig meghalljuk Isten szavát, ami kibillent a hamis biztonságból, ami széttöri a kegyes frázisok által fenntartott képet?
Mennyi Ige, mennyi bibliai igazság lett üres klisévé bennünk, közöttünk! Kettőre hadd mutassak rá azzal, hogy engedjük, Isten Lelke leplezze le felszínességünk! Az egyik így hangzik: Jöjj Isten elé, úgy ahogy vagy, ő elfogad! Hatalmas örömhír ez annak az embernek, akire ránehezedett elrontott dolgainak a súlya. Bűnbánattal jöhetünk az Atyához, és ő nem utasít el. De micsoda hazugság annak a kereszténynek az ajkán, aki alapvetően engedetlen, nem Isten szerinti életében Istennek feltétlen kegyelmével próbálja mentegetni és biztosítani magát! Egy másik sokat emlegetett gondolat: Ne félj, mert én mindig veled vagyok. Ez a gondolat is számos bibliai helyen fordul elő. Micsoda vigasztalás a megalázott, összetört, vagy éppen nehézségeket átélő embernek, aki keresi az Istent! De milyen hazugság ezt hajtogatni akkor, amikor saját utunkon járunk, az Urat nem keressük, és nem követjük. A kegyelem, elfogadás, szeretet üzenetei és igéi gyakran megjelennek kitűzőkön, igés kártyákon, aláhúzva Bibliánkban, kitapétázva szobánk falára, képeslapon, sms-ben, gumikarkötőn a kezünkön, vagy éppen számítógépünkön képernyővédőként. Természetes ez, és önmagában nem baj. De ha ezekkel vesszük magunkat körbe, meghalljuk-e Isten feddő, intő, leleplező, megtérésre hívő szavát is? Nem lesznek-e az üdvüzenetek hazug szavak, és nem fogunk-e zsigerileg idegenkedni az élő Igétől, ami olykor kemény és felkavaró? Mit akarunk hallani? Jeremiást nem akarták hallani a kortársai. Ezért a templomprédikáció folytatódik, és olyan formát ölt, amit csak az elrettentő, ijesztő, borzalmas és hasonló jelzőkkel illethetünk. Szeretnénk-e hallani? Szembe akarunk-e nézni ezzel az Igével? Akarjuk-e, hogy az Ige a maga teljességében elérjen bennünket?
II. Az élő Ige elrettentő kilátásai
Mielőtt megszólalnának közöttünk Jeremiás további szavai, hadd említsem a prófétai igehirdetés néhány fontos sajátosságát. Először is a prófétai beszéd nem jó tanács megfogalmazása, hanem isteni tekintéllyel bíró kijelentés. Másodszor, a prófétai beszéd nem „politikailag korrekt”, ne csodálkozzunk, ha felkavar, felháborít, megsért. A prófétának nem az a feladata, hogy különböző igazság igényekből egy mindenki számára elfogadható kompromisszumot hozzon össze. Harmadszor, a próféta nyelvezet kitör azokból a sablonokból, klisékből és szólamokból, amelyek szürkesége magába zár minket és a valóságot, valamint amelyekbe „beleszorítottuk” Istent. A próféta nyelve szabad, nyitott, a képzeletet megragadó, asszociációkra indít, tovább él bennünk. Megrázó képeket fest, hogy legyőzze a vakságunk, ellenállásunk az élő Ige iránt. Mindez igaz a templomprédikációra is. Ami itt következik, az ijesztő, elrettentő, sőt, elviselhetetlen.
Elrettentő párhuzam: Siló és Jeruzsálem. „Menjetek csak el szent helyemre, Silóba, ahol először szereztem lakást nevemnek, és lássátok meg, hogyan bántam vele, népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt!” Mindenki tudja, hogy nincs hova elmenni, már rég nincs mit látni Silóban… De Isten nem torpan meg: „úgy bánok ezzel a házzal, amelyet nevemről neveztek el, amelyben bizakodtok, és ezzel a szent hellyel, amelyet nektek és őseiteknek adtam, ahogyan Silóval bántam. És elvetlek benneteket színem elől…” Ez a mondat lehetetlen. Tudniillik Júda éppen úgy tekintette a jeruzsálemi templomot, mint ami a silói szentély szöges ellentéte. (Vö. Zsolt. 78. 56-72) Akkor hűtlenek és engedetlenek voltak Izrael fiai, és Isten elvetette a silói szentélyt, még a szövetség ládája, Isten trónja is az ellenség kezére került. De éppen ezért választotta később lakhelyül Jeruzsálemet, amit szeret, ahol örökké ott fog lakni. Erre az ígéretre épül minden az életükben. Elrettentő, felfoghatatlan, amit Jeremiás mond, Isten-, templom- és nemzetellenes, az alapokat ingatja meg. Még a gondolat is istenkáromlás, hogy Jeruzsálemnek bármi köze lenne Silóhoz.
Elrettentő felszólítás: Isten elutasítja az imádságot és az istentiszteletet. „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, ne mondj értük esdeklő imádságot, ne is kérlelj engem, mert nem hallgatlak meg.” A mi Istenünk szava ez? Nyomatékosan, háromszor is felszólítja szolgáját, hogy ne imádkozzon, ne esdekeljen Jeruzsálemért, ne kérlelje őt, mert nem hallgatja meg? Micsoda fájdalom és elkeseredettség ez az Úr hangjában! Majd azt mondja, hogy „égőáldozataitokat rakjátok véresáldozataitok mellé, és egyétek meg a húst.” Nem kell nekem, amit készítetek. Egyétek meg ti, nekem ne áldozzatok! Az égőáldozat olyan áldozat, amit teljesen elégettek az Úrnak, de ő most azt mondja, inkább egyétek meg ti. Nem kell az istentiszteletetek, hiába én rendeltem el. „Ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” Ezután ebben a szakaszban négyszer (!) olvassuk: nem hallgattak, nem hallgattak, nem hallgattak, nem hallgattak (vv. 24, 26, 27, 28). Akkor hát ne imádkozz, Jeremiás, mert én sem hallgatok rád, mondja az Úr. Hagyják abba a vallásos cselekedeteket, semmit sem érnek!
Elrettentő jövő: hullák és romok. Ha még ez sem volt elég, az Úr még extrémebb formáját hallatja a helyzet lehetetlen voltának, és a kikerülhetetlen következményeknek. A próféta szavai, az általa használt képek dermesztően festik le azt a jövőt, ami felé az önelégült, hazug szavakban bízó, üres szólamokkal operáló vezetők és népük ellenállhatatlanul masíroznak. A nép, akik fiaikat és leányaikat idegen isteneknek bemutatott áldozatul tűzben égették el, el fog pusztulni. „E nép halottai az ég madarainak és a föld állatainak martalékává lesznek, és senki sem riasztja el őket.” Nem pusztán ítélet, de totális pusztulás képe ez. Rommá lesz az ország, megszűnik minden. Nincs ki eltemesse a hullákat, amelyek madarak és más állatok prédái lesznek. Minden örvendezés, minden élet, minden társadalmi struktúra összeomlik és megszűnik. Ott áll Jeremiás a templom kapujában, a nyüzsgő forgatagban, egy működő országban, és az istentelenségre hivatkozva elrettentő képeket fest Isten nevében.
De még ennél is tovább megy, ha ez egyáltalán lehetséges. „Abban az időben – így szól az Úr – kiszórják majd sírjukból Júda királyainak és vezéreinek csontjait, a papoknak, a prófétáknak és Jeruzsálem lakosainak a csontjait. Kiterítik azokat a nap, a hold és az ég serege elé, amelyeket szerettek, tiszteltek és követtek, amelyekhez folyamodtak, és amelyek előtt leborultak. Nem szedik össze, nem temetik el, trágyává lesznek a föld színén.” A pusztulás, az összeomlás még a valamikori rendezett múltat is semmissé teszi, lenullázza. Isten haragja kiárad, és semmi sem marad meg. Aki mégis életben marad, inkább meg akar halni. A prédikációnak itt vége, és nincs feloldás. Jeremiást megfogják, és meg akarják ölni (Jer. 26. 1-9) – nem csoda. De mi mit kezdjünk a képpel, amit lefestett előttünk?
Hazug szavak, élő Ige… Mondhatnánk, hogy nem pontosan így történt. Mert az összeomlás még Jeremiás életében bekövetkezett, a templom és a város elpusztult, de arról nem tudunk, hogy a vezérek sírját megháborgatták volna. Mondhatjuk hát, ez nem is egészen így történt, és ezzel kihúzzuk magunkat az élő Ige hatása alól. Azt is mondhatjuk, hogy ez az Ószövetség, és a mi Istenünk, akit az Újszövetségben megismertünk, nem ilyen. Ő a szeretet és kegyelem Istene, ő így nem szól, nem beszél, felejtsük hát el e sorokat. Van, aki azt érzi, gondolja, hogy ha így is beszélhet Isten, akkor köszöni, nem kéri. Eddig talán kerestél, közeledtél, de ezek a sorok elrettentenek. Sokféle módon próbáljuk magunkat kimenteni az Ige hatása alól.
De azt is választhatjuk, hogy engedjük, hadd üssön szíven az Ige. Hadd szóljon, hadd szólítson meg. Engedjük, hogy képzeletünkben megszülessen, és ezeken a képeken keresztül jobban megismerjük az Urat. Megismerjük szentségét, fájdalmát közömbösségünk felett, haragját szlogenjeink és engedetlen életünk felett. És hogy jó –e ez út? Hasznos-e, előre mutató-e? Úgy tűnik, Jézusnak jó volt. Jézus, a szeretet és kegyelem Istene nem kerülte ki kínosan ezt a prófétai Igét. Sőt, amikor 642 évvel később – már egy újjáépített templomban – Jeruzsálemben hasonló hamis biztonságtudattal, vallásos képmutatással, az Isten önző érdekekre való felhasználásával találkozik, ugyanerre a haragra robban, és ugyanezeket a szavakat idézi: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára… Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Jézus is látja és hirdeti a pusztulás képeit. Őt is meg akarják ölni a hazug szavakban bízók. És végül Jeruzsálem, és az újjáépített templom hasonlóan romba dől…
Mit hallunk meg? Milyen képeket engedünk megszületni a szívünkben, és képzeletünkben? Azt mondjuk, hogy ez túlzás? Kegyetlen? Durva? Isten nem ilyen? Közben az újságokban egyre gyakrabban ugyanezeket a képeket adják elénk azok, akik a jelen gazdaság megrendüléséről, a környezet pusztulásáról, az ivóvíz hiányról, a fosszilis energiaforrások kimerüléséről, az ebből eredő jövőbeli háborúkról vizionálnak.
Hazug szavak, vagy élő Ige? Mit szeretnénk hallani? Engedjük, hogy az élő Ige megragadjon, képzeletünket átformálja, önző és istentelen életünket leleplezze, hogy végül mindig, minden körülmények között szólhasson hozzánk, vezethessen és bátoríthasson! ÁMEN!
Lovas András

A mai nappal egy új sorozatot kezdünk, amelynek a címe: Jeremiás és az Ige. A Biblia évében, az Isten írott Igéjének az évében vagyunk. Ez az év azonban nemcsak arra való, hogy azon elmélkedjünk, micsoda győzelmet aratott Isten Igéje Magyarországon a reformáció idején. Nem pusztán arra hívatott ez az időszak, hogy felelevenítsük, hogy az első teljes magyar nyelvű bibliafordítás, a Vizsolyi Biblia Károli Gáspár gönci református prédikátor munkája. Még kevésbé arra, hogy újra és újra magunkat megerősítendő ismételgessük, hogy a Magyarországi Református Egyház az Ige egyháza, miközben ebből a szólamokon kívül gyakran oly kevés látszik… A ma kezdődő sorozattal az a célom, hogy tudatosan és még jobban figyeljünk arra, hogy Isten Igéje élő és ható. Isten Igéje Isten szava, amely a halálból életet hoz, amely leleplez, amely, ha kell, összetör, amely megsebez, de meggyógyít, amely vigasztal, amely új perspektívát ad. Jeremiás könyve különösen is alkalmas erre.
Minden próféta az Ige által megragadott ember, minden próféta az Ige embere, az Ige szószólója. Minden próféta az Igével kell hogy birkózzon. Jeremiásra ez különösen is igaz. Ő az a próféta, akinek belső élete, az Igétől való megragadottsága, az Ige embereként átélt küzdelmei és fájdalmai talán a legplasztikusabban elérhetők a számunkra. Jeremiás szolgálata 40 évet ölelt fel. Jósiás király uralkodása idején, Kr.e. 626-tól hirdette Isten Igéjét Cidkijjá uralkodásának a végéig, Júda fogságba viteléig, 587-ig. Politikailag, nemzetközileg nehéz, tumultusokkal teli időszak ez. Az asszír birodalom hanyatlása után a helyébe lépő Babilon, valamint az ugyancsak nagyhatalmi igényekkel fellépő Egyiptom összeütközésének középpontjában fekszik Júda. Ebben a veszélyes, kihívásokkal teli időszakban Jeremiás öt királynak, papoknak, és hamis prófétáknak is hirdeti Isten egyáltalán nem népszerű, ítéletes üzenetét. Mai mércével a próféta karriere abszolút sikertelen: kigúnyolják, börtönbe zárják, ciszternába dobják, elégetik írását, életére törnek, majd végül elhurcolják Egyiptomba. És mégis, mindezek közepette egyedül az ő szava Isten szava, egyedül az az igaz és hiteles, ahogyan ő magyarázza és látja az eseményeket. Isten szava ezen az emberen keresztül jelent meg a vezetőknek, a hatalmasoknak. Isten szava Jeremiáson keresztül formálta a történelem eseményeit. És a próféta, minden küzdelem ellenére, az Ige embere marad.
A következő hetekben így jövünk Isten színe elé, mint akik vágyják Igéjét, mint akik szeretnék jobban megismerni az Urat, mint akik szeretnénk sokkal inkább az Ige által megragadott emberek lenni. Hiszen ugyanaz az Ige szólított és szólít meg bennünket, ugyanannak az Úrnak a szava állított és állít bennünket az ő szolgálatába, ugyanaz az Ige formál át minket is, ugyan az a szó teremt számunkra is új lehetőségeket és új jövőt. Lássuk hát, hogyan nyújtja be Isten igényét Jeremiásra, és ma, Igéje által, mindannyiunkra!
I. Az Úr döntött
Ha Jeremiás ilyen meghatározó embere volt Istennek, valamint Jeruzsálem és Júda történelmének, szeretnék róla sokat megtudni. Ki volt, milyen családban nőtt fel, hogyan formálódott, milyen iskolába járt? Gazdag volt vagy szegény, erős vagy gyenge, átlagos képességű, vagy azon felüli? Hogyan lett azzá a különös személyiséggé, akivé lett? De hiába kíváncsiságunk, a Biblia szűkszavú. Annyit tudunk meg róla, hogy Anátótban élt, és papi családból származott, valamint az Úr fiatal korába hívta el. Ugyanakkor mégis sok mindent megtudunk a hátteréről, ha nem is a családiról, de a lelkiről.
„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Nem hallunk Jeremiás szüleiről, de hallunk az Úrról. Talán Jeremiás, az ifjú számára is megdöbbentő ez a kijelentés. Sokat tanulthatott az Úrról, az Úr háza körüli szolgálatról, Isten korábbi nagyságos dolgairól, amíg papi családjában nevelkedett. Ismerkedett az Úrral, az ő szolgálatával, tanulta Isten dolgait. Megismerkedett a történetekkel, megismerkedett a templomi liturgiával, és ifjúként talán úgy érezte, egyre többet ismer az Úrból. Készült a papi szolgálatra. Egyszer azonban megszólítja őt az Úr Igéje, korábban nem ismert elevenséggel, valósággal, erővel, és kiderül, hogy mielőtt Jeremiás bármit is kezdett volna megismerni az Úr dolgairól, az Úr már ismerte őt. Ő formálta az anyaméhben, de még mielőtt nekifogott volna Jeremiás megformálásának, már ismerte őt. Ez a kijelentés mindent a feje tetejére állít azzal kapcsolatban, ahogyan Istenről gondolkodunk. Nem az az első, hogy mi hallgatunk prédikációkat, olvasunk könyveket, kérdezősködünk másoknál, vagy éppen vitatkozunk egymással. Az életünk legmélyebb valóságára derül fény akkor, amikor megszólal az Úr Igéje. Még mielőtt az első tudatos, Istennel kapcsolatos gondolat végigszaladt volna a fejünkben, még mielőtt az első imádságot sóhajba vagy szóba öntöttük volna, mielőtt először hallottuk volna valakinek ajkáról a szót „Isten”, nem beszélve az első kérdésekről, az Úr mindent átjáró ismerete tárgyává tett minket. Mielőtt ő fontos lett volna nekünk, Isten számára fontos emberként választott magának.
Az Ige, amely így szólít meg ma bennünket, mindent megváltoztat. Isten ismer. Előbb, jobban, és mélyebben, mint ahogy én ismerem magam. Az, hogy Isten már fogantatásunk előtt ismert, túlmutat azon, ahogy mi értelmet tudunk adni annak, hogyan és miért éppen úgy formálódtunk, ahogyan az történt. Amikor életünk eseményei nem áll össze számunkra, amikor nem ismerjük, mi az egésznek az értelme, a célja, amikor nem tudjuk, hogyan is illünk  bele a családba, ahova születtünk, a munkába, amelyet végzünk, a gyülekezetbe, ahova tartozunk, amikor nem látjuk, mi a helyünk ebben a világban, egyszer csak így szól az, aki benyújtja ránk igényét: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek… Ismerlek, ismerem a káoszt, amivel harcolsz, ismerem életed egészét, annak irányát. Másképpen megfogalmazva ez azt jelenti, hogy Isten a középpont, nem én, Istennel kezdődött minden, és nem velem. Olyan világba születtünk, amit nem mi teremtettünk, olyan kapcsolatrendszerbe kerültünk születésünkkor, amelyek már akkor készen voltak, amikor mi megérkeztünk. „Ha bölcsen akarunk élni, tudatában kell lennünk annak, hogy egy olyan történet közepette élünk, amit más kezdett el és más fejez be. Ez a más pedig Isten.” (Eugene Peterson, Jeremiah) Az az Isten, aki Jeremiásnak kijelenti, hogy ismeri őt az anyaméhtől fogva. Szava, Igéje már akkor alakította az eseményeket, amikor Jeremiás még nem volt, és még akkor is élni fog, amikor Jeremiás már nem lesz. Az Ige, amely megszólít, nagyobb, hatalmasabb, mint te vagy én. És ez jó hír, az evangélium az embernek.
„Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.” Ez a kijelentés túlmutat az isteni ismereten, de túl Jeremiás választási lehetőségein is. Isten elválasztotta saját céljaira, Jeremiás az ő oldalán, az ő csapatában játszik. Az ismeret még nem feltétlen aktív Isten oldaláról, de a megszentelés, az elválasztás már az. A megszentelés, az elválasztás – fogalmazzunk így – már beavatkozás Jeremiás életébe. A próféta már születése előtt Isten oldalára került, Isten már akkor döntött felőle. Nem kapott még néhány évet arra, hogy szemlélőként gondolkodjon, mit szeretne kezdeni az életével, és vajon tényleg Isten oldalára kíván-e állni. Nem volt lehetősége időt kérni (bár, mint látni fogjuk, megpróbálta). De amikor Isten Igéje elérkezik hozzánk a Lélek erejében, amikor Isten Igéje által benyújtja igényét ránk, amikor maga az Úr szólít meg, érezzük, tudjuk, hogy nincs más. Ezzel nem azt mondom, hogy lehetetlen nemet mondani, és nincsenek, akik ellenállnak Isten hívásának. De az feltétlenül igaz, hogy amikor az Úr Igéje megragad, amikor az Úr elhív, az nem úgy hangzik: „Lenne kedved velem járni és engem szolgálni? Ezek a jogaid és kötelességeid. Gondold meg, és ha döntésre jutottál, majd válaszolj. Lehetsz az én oldalamon, és természetesen lehetsz a másik oldalon is. Szabadon döntesz. Várom a válaszod.” Nem. Hanem valahogy úgy: „Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.” Elkészített, elválasztott helyed van, amit be kell tölteni. Ha nemet mondasz, azt a helyet akkor sem tölti be más. Az a tiéd, mert én, az Úr, megszenteltelek, magaménak választottalak mielőtt a világra jöttél volna. Mielőtt jó lettél volna bármire is, én úgy határoztam, hogy jó leszel arra, amint én cselekszek. Ez az Ige megszentelő, elválasztó, Isten oldalára állító ereje – ma is!
„Népek prófétájává tettelek.” Ez a harmadik tette Istennek, amit Jeremiással megcselekedett, mielőtt Jeremiás bármit tett volna Istenért. Az eredeti szöveg szerint: Népek prófétájává adtalak. Isten ad. Isten ad, mert bőkezű, mert szerető. Isten szétosztja, odaajándékozza azt, ami az övé. Szegény Jeremiás. Ő Istené, és az Úr őt, mielőtt tudta volna, megkérdezése nélkül odaadta. Odaadta a népeknek. Ez a nyelvezet nem ismeretlen számunkra. Isten az ő egyszülött Fiát adta… (Jn. 3.16) Vele együtt mindent nekünk adott (Róm. 8. 32). Jeremiás sorsa, amint Saulé is,, hasonló. Isten odaadta őket népek prófétájának, világosságul a pogányoknak. Nem tartotta drága, jól ismert, maga számára elválasztott gyermekeit magának, a kirakatban, a múzeumba, hanem odaadta őket ebbe a világba. Jeremiást, Ezékielt, Hóseást, Keresztelő Jánost, Jézust, Pált… engem és téged. És Jeremiás már nem protestálhat elidegeníthetetlen jogai miatt. Felettébb megrázó. Bizonyos dolgokban dönthetünk, másokban pedig nem. Ilyen a világ, amibe születtünk. Isten teremtette. Isten élteti. Ezért az „adás” benne van a világmindenségben. Vagy elfogadjuk ezt, vagy szembemegyünk vele. Vagy elfogadjuk, hogy az Úr nemcsak nekünk és értünk adta egyszülött fiát, és még sokakat másokat, akiken keresztül megáldott, hanem minket is odaadott másokért, vagy pedig szembemegyünk vele. De Isten ad, mert Isten szeretet. Önmagát adja, de bennünket is ad. Odaadtalak téged családodnak, szomszédaidnak, barátaidnak, gyülekezetednek, nemzetednek. Az Ige elhív s elküld. Megajándékoz és szétoszt. Megáld és áldássá tesz. Megtarthatod magadnak az életedet, az erőforrásaidat, az anyagiakat, mindent. De az Úr másképpen döntött. „Népek prófétájává tettelek.” Az Úr ismert, és ezért nem véletlenek sora az életed. Az Úr megszentelt, és ezért nem vagy értéktelen. Az Úr odaadott, és ezért nem élhetsz csak önmagadért. Az Úr döntött. És Jeremiás ezt hallja. Az Ige hatalmasan, erővel, és világosan szólt hozzá. Az Úr bejelentette rá az igényét. Mit tehet az ifjú?
II. Jeremiás tiltakozik
Azt, amit ilyen esetben mindannyian teszünk: tiltakozik és kifogásokat keres. „Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Ez azonban nem a felháborodás szava, tudniillik hogy gondolta Isten, hogy megkérdezése nélkül mindezt eldöntötte róla, valamint nem is a vonakodás szava, hanem az alkalmatlanság érzésé és az ebből eredő félelemé. Népek prófétájává lenni – egy ifjúnak, aki magát teljesen átlagos ifjúnak tartja? Túl súlyos az Ige, amellyel az Úr megszólítja. Jeremiás képtelennek érzi magát a feladatra. Természetes, hogy tiltakozik. A próféta feladata, hogy elmondja, ki Isten, milyen ő, mit mond, és mit tesz. A próféta felébreszt az álmos közönyből, a lelketlen rutinnal élt életből, az elkényelmesedett kérgesszívűségből. Lerántja az álarcainkat, leleplezi szívtelenségünk, önzésünk. A próféta, mint az élő és eleven Ige embere, mindig az aktuális helyzetben, a jelen valós körülményei között hív teljes szenvedélyességgel Istenhez.
Persze, hogy a megszólított ember tiltakozik. Túl fiatal vagyok. Nem értek a beszédhez. Uram, nem látod, hogy milyen elvetemült ez a társadalom? Senkit nem fog érdekelni a te Igéd. Uram, én nem lelkész vagyok. Uram, én csak egyszerű ember vagyok, nem ismerem eléggé a Bibliát, a teológiát. Igen, amikor Isten bejelenti az igényét ránk, amikor az Ige megszólít, elhív, elkötelez, elküld, teljesen alkalmatlannak érezzük magunkat. Meghaladja a képességeinket, amire az Úr hív. Őt képviselni a jelenben? Ma, Magyarországon? Ideológiák egymásnak feszülése, politikai zűrzavar, pártoskodás és képmutatás közepette? Van itt ereje, hatása, érvényessége az Igének – rajtam keresztül? Ha magunkra nézünk, ha társadalmunk elesett és elvetemült voltára tekintünk, nem marad más, mint a teljes alkalmatlanság érzés.
De úgy tűnik, Istent nem győzik meg ez irányú érveink. Úgy tűnik, hogy Isten mindig többre hívja az övéit, mint amire mi képesnek tartjuk magunkat. A mi elképzeléseink legfeljebb hétköznapiak, de az Úr tervei nagyszabásúak. Jeremiást az Ige sokkal többé és hatalmasabbá teszi, mint amit ő elképzelt magának. Az ifjú elfogadna egy csendes, eseménytelen életet, hűséges szolgálatot a papi hivatásban, normális családi életet, de egyik sem adatik meg neki. Isten prófétának, az Ige emberének adta, és neki az Igét kell minden körülmények között, minden áron továbbadnia. Ezért hiába tiltakozik, Isten nem vonul vissza: „Nem mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” Isten nem azért küldi Jeremiást, mert alkalmas, hanem azért, mert így döntött, és mert alkalmassá fogja tenni a prófétát arra, amit el akar végezni. És ezért megérinti, erővel ruházza fel választott szolgáját: „Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj.” És Jeremiás ezt tette 40 éven át. Hirdette az Úr Igéjét, amely pusztulásról, halálról, ítéletről, fogságról szólt. És az Ige beteljesedett. De hirdette az új kezdet, az új élet igéjét is. S sok évtizeddel halála után az is valósággá lett. Az Ige élő és ható, megragadja az embert, és a törékeny emberen keresztül befolyásolja országok és népek sorsát.
A Biblia éve van. Az Ige egyháza vagyunk… De vajon ezé az Igéé? Isten élő Igéjéé? Vajon hisszük, hogy a mi népünknek is egyetlen esélye az Isten Igéje, megtérésre hívő és feloldozó szava? Vajon odaszánod-e magad Isten Igéjének, Isten szava képviseletének, megélésének a mai Magyarországon? Elfogadod, hogy Isten, Igéje által, itt és most bejelenti ránk az ő igényét? „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek?” Ámen!
Lovas András