Lovas András Dr.

Jeremiásnak kezdettől fogva halált, pusztulást, összeomlást kellett hirdetnie Júdának. Isten olyan üzenetet bízott rá, amelynek súlya alatt roskadozott. A próféta azonosult Isten Igéjével egy istentelen korban. Fájt neki, hogy amikor csak kinyitotta a száját, ítéletet kellett hirdetnie annak a népnek, amely elfordult az Úrtól. Próbált szabadulni ebből az elhívásból, keményen perlekedett Istennel, de nem volt menekülése. Újra és újra meg kellett hirdetnie a teljes pusztulást, amit Isten a babiloni hadsereg kíméletlen és kegyetlen hadjárata által hoz el Jeruzsálemre és Júdára. 598-ban bekövetkezett a nem várt katasztrófa. Nebukadneccár babiloni uralkodó elfoglalta Jeruzsálemet. A templomot kifosztották, a város előkelőségeit a királlyal együtt Babilonba hurcolták. Babilon bábkirályt ültetett a jeruzsálemi trónra, de Cidkijjá megpróbált szövetségeseket keresni, és ledobni magáról a babiloni igát. A hamis próféták azzal erősítették, hogy az első fogságba vitel ideiglenes, és hamarosan helyreáll minden. Az ezt követő 11 év a legnehezebb Jeremiás számára. Azt kell hirdetnie, hogy fogadják el a babiloni igát, mint Isten ítéletét Júdán hűtlenségük és istentelenségük miatt, miközben a megmaradt vezetők összeesküvéseket szőnek. A hamis próféták támogatják a terveket, miközben Jeremiás levelet ír a Babilonba hurcoltaknak, hogy telepedjenek le, kezdjék kialakítani a normális életkörülményeket, mert a fogság hosszú ideig tart. Jeremiás mindenki szemében áruló, és ennek megfelelően bánnak is vele. Magánzárkát, börtönt kap, sőt, emésztőgödörbe dobják.
Azután elérkezik az 587. esztendő, a teljes összeomlás ideje, a felfoghatatlan, a lehetetlen, az elképzelhetetlen. Az összeesküvésre fény derül, Egyiptom kilép a szövetségből, Júda magára marad, Babilon pedig teljes dühvel és kegyetlenséggel teszi romhalmazzá a várost és pusztítja el a templomot, Fogságba viszik a megmaradottak jelentős részét, és Júda állama a megsemmisülés küszöbére kerül.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor mondta el Jeremiás a ma olvasott szakaszt, ami az ún. Vígasztalás Könyvének (30-31 fejezetek) a része. Lehet, hogy még a teljes összeomlás beállta előtt, akkor, amikor már nyilvánvaló volt, hogy elkerülhetetlenné vált a végzet. Lehet, hogy már a pusztulás utáni Jeruzsálemben. Egy bizonyos: ha eddig lehetetlen volt, hogy eljöjjön az ítélet, és ő lehetetlent hirdetett, most lehetetlen, hogy legyen újra reménység, és ő megint lehetetlent hirdet. A próféta szava, Isten szava az elképzelhetetlent, a lehetetlent életre hívó, teremtő szó. Lássuk, hogyan fogalmazza meg Isten az új jövő ígéretét!
I. Gyógyíthatatlan Júda
Isten kíméletlen diagnosztaként szólal meg: „Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebeid senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer nincs számodra. Szeretőid mind elfelejtettek, nem törődnek veled.” A kép megrendítő. Egy olyan, a szeretői által elhagyott, megvert nő képe jelenik meg előttünk, aki hűtlenné lett hitveséhez, majd kihasználták, elhasználták, azután eldobták, de előtte még össze is verték. Az állapota válságos. Nincs gyógyulás, nincs gyógyszer, nincs kötszer, csak nyílt sebek. A korábbi szeretőket ez nem érdekli már. Ők régen elfeledkeztek az összetört, megalázott, magára maradott betegről. Júdának vége. Egyiptom rá se tekint, Babilon összetörte. Hűtlen lett, elhagyta az Urat, és íme itt van nyomorúságosan, gyógyíthatatlanul.
„Miért kiáltozol bajodban, halálos zúzódásod miatt? Mivel sok a bűnöd és súlyos a vétked, azért bántam így veled.” A kíméletlen diagnózis után ez kegyetlen szembesítés. Miért kiáltozol? Megérdemelted, hogy összetörtél. Sőt, én törtelek össze, mondja Isten, mert elhagytál. Magadnak választottad ezt. Miért kiáltozol? Miért jajongsz? Halálos beteg lettél, gyógyíthatatlan a bajod.
Így beszél Isten? Nagyon fáj ez nekünk. Fáj, mert ha összetörtünk, legtöbbször tudjuk, miért törtünk össze. Miért kell a sebzett Júdának hallania, hogy gyógyíthatatlan? Miért kell azt hallania, hogy megérdemelte? Ha halálos a sebünk, miért kell mondogatni, hogy halálos? Ha valakinek összetört az élete, ha úgy érzi, nincs tovább számára, vajon segítünk-e neki azzal, ha szembesítjük azzal, hogy látod, ha Istenre hallgattál volna, nem itt lennél? Ne kiáltozz! (Nem ugyanezt teszik-e Jób barátai, akik mindvégig azt akarják bizonyítani, hogy Isten senkit sem tör össze ok nélkül, vallja már be Jób az ő bűnét? És végül nyomorúságos vigasztalónak találtatnak, nem segítenek Jóbnak, nem állhatnak meg az Úr előtt, nem volt igazuk.) Akkor miért beszél most így az Úr? Vagy talán csak Jeremiás az, aki úgy érzi, eljött az elégtételnek ideje? Eddig kiröhögtetek, hogy miket beszélek iszonyatról, pusztulásról, na most láthatjátok, hogy én megmondtam. Minden bekövetkezett, amit nem hittetek.
Jogosan vetnénk fel a kérdést, miért beszél így Isten, ha az egész szakasznak ez lenne a hangneme, fő üzenete. Azonban hamarosan megszólal egy egészen más hang. Hamarosan elhangzik egy újabb lehetetlen szó. És ahhoz, hogy annak súlyát, erejét, csodáját a hallgatók meghallják, látniuk kell, hogy a helyzet, amibe kerültek, valóban reménytelen. Tényleg halálos. Igaz, hogy nincs kiút. Tudod, hogy itt a történet vége. Azonosulni tudsz a kilátástalansággal. Amikor ebbe a helyzetbe jut valaki, két kísértéstől kell távol maradnia. Az egyik, hogy nem hiszi el, hogy halálos a sebe. Amikor nyilvánvaló mindenki számára, hogy nincs tovább, de az illető nem néz szembe a valósággal. Van, amikor Istennek meg kell szólalni: gyógyíthatatlan, halálos, vége. A másik oldalon az áll, amikor valaki belátja, itt van minden lehetőségének vége. Mert belehal az alkoholba, a házasságtörő kapcsolataiba, az önzésébe, a gyűlöletbe, a keserűségbe, a szegénységébe, a drogba, a hatalomvágyba, és folytathatjuk a sort… És ha Isten megszólalna ebben a helyzetben, az illető azt mondja: Ne mondj semmit, mert te nem tudod, hogy ez gyógyíthatatlan. Ne akarj bíztatni, nem tudod, hogy itt a vég? Jeremiás, ne hirdess te nekünk semmit az Úr nevében, mert eddig nem hittük, hogy ítélet jön, de most meg nem látod, hogy innen ország még nem állt helyre? Nem látod, hogy mindannyiunk életében ott vannak a háború veszteségei, hogy nincs család, aki ne gyászolna, hogy nincsen ház, ami érintetlen maradt volna, hogy nincsen Isten, aki még gondolna ránk?
Akár azt mondod, neked még nem jött el a végső stádium, akár azt mondod, az Úr nem tudja, hogy neked eljött, és vége, Isten azt mondja: „Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebeid senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer nincs számodra. Szeretőid mind elfelejtettek, nem törődnek veled.” Én tudom, én hoztam ezt rád, Júda, én voltam az Úr eddig is, és én vagyok az Úr most is. Jól figyelj hát a szavamra!
II: A gyógyulás ígérete
„De majd elpusztulnak pusztítóid, fogságba fog menni minden ellenséged. Ki fogják fosztani fosztogatóidat, prédára vetem minden prédálódat.” Ez eddig ismeretlen, új hang az Úrtól. Korábban azt mondta, én törtelek össze (Babilon által), azaz az Úr Babilon oldalán harcolt saját népe ellen. Nem szűnt meg Júda Istene lenni, de népe makacs istentelensége miatt az ellenség oldalára állt velük szemben. Most azonban az Úr visszatér népe oldalára, visszatér az összetört, elhagyott, megalázott, eldobott szerető mellé. Visszatér ahhoz, aki hűtlen lett hozzá, aki hűtlenségében halálos zúzódásokat kapott, és aki már semmire sem jó, senkinek sem kell. Odaáll Júda mellé, akinek nincs jövője, nincs élete, nincs reménysége, hiszen – az Úr is tudja – gyógyíthatatlan beteg.
És mivel ő az Úr, a mindenható Isten, így szól: „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat. … Mert eltaszítottnak hívnak téged, Sion, akivel senki sem törődik.” Ez az evangélium. Ez Isten szíve. „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked.” (Ézs. 54.6-7) Ne keresd az okát Júdában, az összetört hitvesben annak, hogy az Úr megkönyörült. Nem tett ő semmit. Az evangélium az, hogy bár nincs reménység, az Úr ígéretet ad. Bár gyógyíthatatlan vagy, az Úr bekötöz. Bár mindennek vége lett, körülvett a sötétség, az Úr világosságot gyújt. Jézus meghalt, elnyelte a halál, eltemették, de az Atya feltámasztotta őt, és újat kezdett benne az egész világ számára.
Amikor minden emberi reménység megszűnik, megszólal az ígéret. A próféta lefesti az újjászerveződő társadalmat: „Felépül a város a romok helyén, és a palota a szokott helyén terül el. Hálaének hangzik belőlük, örvendezők hangja. Megszaporítom őket, nem fogynak el, megbecsültekké teszem őket, nem lesznek lenézettek…” A következő fejezetben pedig így szól az Úr az összetört, elhagyott, hűtlenné lett asszonyhoz, Júdához: „Fölépítelek még, és fölépülsz, Izrael szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók között.” (Jer. 31.4)
Az isteni ígéret, reménység új valóságot teremt. A nagy kérdés, hogy be tudjuk-e fogadni az isteni ígéretnek ezt az új valóságát? Képesek vagyunk-e arra, amit Pál így ír Ábrahámról: „Hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket. Reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz, ahogyan megmondatott: ’Ennyi lesz a te magod!’ Mert hitében nem gyengült meg, amikor arra gondolt, hogy százesztendős lévén, elhalt már saját teste, és Sára méhe is elhalt.”(Róm. 4. 17-19)
Az ígéret, a reménység kategóriája ott szólal meg, ott lesz aktívvá, ahol az emberi erőforrások és lehetőségek kimerülnek. Amíg minden rendben megy, a reménység pusztán hízelgés, vagy közhely. A reménység akkor kezd erőforrássá válni, amikor minden reménytelennek tűnik. (Peterson, 172) Amikor a gyógyíthatatlannak Isten az mondja, bekötözöm a sebeidet. Számunkra viszont az a reménység, hogy a dolgokat kézben tartjuk, irányítjuk, tudjuk, hogy életünk merre tart, és közben még Istent is segítségül hívjuk.
Az igazi reménység, amit Isten ígérete nyit meg, kitart minden elcsüggesztő látható körülmény ellenére. „A reménység azt jelenti, hogy folyamatosan, türelmesen, várakozással, kitartóan és örömmel abban a bizonyosságban élünk, hogy Isten Igéje hatékony erő.” (in: Peterson, 177)
Mindez két mozzanatot állít ma elénk, akik életünk egy területén úgy látjuk, gyógyíthatatlan a bajunk (és ezt helyesen látjuk). Az első, hogy befogadjuk a reménység ígéretét. Hogy beengedjünk életünkbe Istennek azt a szavát, amelyben azt mondja: halálos a bajod, de én bekötözöm a sebeidet. Az, aki engedte, hogy Fia, Jézus összetörjön értünk a kereszten, akinek halálos sebei és zúzódásai voltak, aki bűneinket ráhelyezve engedte, hogy Fia elpusztuljon; az, aki mégis bekötözte sebeit, meggyógyította, hiszen feltámasztotta, Jézusban fordul hozzánk. Jézus Krisztus győzelmére tekintve azt mondja, bármiben is zárt körül a sötétség, a halál, ő újat készít. Eljönnek számodra a napok, amikor nem neveznek eltaszítottnak. Eljönnek a napok, amikor megbecsült leszel, amikor hálaének száll fel ajkadról, amikor felépülsz, amikor gyönyörködsz utódaidban, amikor örömmel vallod meg, hogy te az Úré vagy, ő pedig a tiéd. Jézus Krisztusban az élet ígérete érkezik hozzád, és az első mozzanat az, hogy ezt valóságként fogadod. Elfogadod, hogy az ígéret, a reménység szava, amit az Ú kijelent, új lehetőséget nyit számodra.
A második mozzanat az ebben való megmaradás. Mit jelent reménységgel élni a reménytelen körülmények között? Amikor Jeremiás börtönben van, miközben a babiloni csapatok körbevették Júdát, és már csak hetek, napok kérdése a teljes összeomlás, miközben Istentől teljes világossággal tudja, hogy fogság jön, ami hetven évig tart, egyszer csak váratlan üzleti ajánlattal keresi meg őt egy rokona, Hanamél (32.6kk). Szántóföldet ajánl Jeremiásnak. A háború közepén, a börtönben, minden jövőbeli kilátás nélkül miért fektetne be a próféta szántóföldbe? De mivel Isten kijelenti neki, hogy Hanamél szava az Úr szava, megszületik az üzlet. „Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene: Fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban.” Reménységben élni azt is jelenti, hogy amiben hiszünk, abba befektetünk. Bármilyen bolondság is szántóföldet venni Júdában ebben a helyzetben, mivel Jeremiás az ígéret valóságában él, megteszi azt, amit mindenki értelmetlennek tart. A reménységben való megmaradáshoz tartozik az, hogy olyan lépéseket teszünk, amelyeknek egyetlen egy alapja az, hogy hisszük a láthatatlant, valóságnak éljük meg azt, amit Isten megígért, de ami még nem látható. Nem tudom, hogy kinek mit jelent ez abban az élethelyzetben, amiben a reménység Igéje eléri őt ma. Nem tudom, hogy ha azt mondja neked ma az Úr, hogy én bekötözöm a sebeidet, ez hogyan jelenik meg a mindennapi élet konkrétságában. De Isten tudja, és Lelke által megmutatja neked. És ebben az esetben fontos megtennünk az engedelmes lépéseket.
Isten ma újat cselekszik. Újat ott, ahol újnak reménysége sincsen. Felépíti a romokat, meggyógyít, bekötöz. Van, akinek nagyon személyesen szól ez az ígéret ma. Ugyanakkor a reménységnek ezt az ígéretét nem csak egyénileg érthetjük. Beszéltünk róla, hogy mennyi párhuzam adódik Júda és Magyarország helyzete között. Sokan látják úgy, Magyarország gyógyíthatatlan. Az Úr azonban kész eljönni, sebeinket bekötözni. Nagyon fontos, hogy az Ige reménységet öntsön a szívünkbe újra és újra. Hogy lássuk magunk előtt, amint ez az ország meggyógyul. Amikor hálaének hangzik, megépülnek a lelki romok, amikor eljön egy olyan nap, amelyen azok, akiknek hatalmuk van, nem magukat szolgálják. Amikor a magyar nép minden halálos bajában az Úrhoz fordul, aki megtérést és gyógyulást ad nekünk. Fogadjuk be a reménység ígéretét, és tegyünk ebből fakadó cselekedeteket! ÁMEN!
Lovas András

(I. Az ország helyzete)
Az ország krízishelyzetben van. Az összeomlás küszöbére került. A vezetők nem törődnek az országgal és a benne lakókkal (23. 1-2) Az emberek érdeke nem számít, nem érdekli őket. A vezetők veszni hagyják a népet, nyilvánvalóan fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva. Saját hasznuk, saját köreik gazdasági és politikai túlélése mindennél fontosabb számukra.
Az ország a szétesés küszöbén van. „Tele van az ország házasságtörőkkel.” Férfi és nő elkötelezettségre épülő, hűséges, holtig tartó kapcsolata már nem norma. A házasság Istentől való és szent volta kiveszni tűnik. Pillanatnyi vágyak, önző érdekek, feloldatlan konfliktusok, mások rossz példája, az egész társadalom lezüllött volta maguk alá temetik a házasság kötelékét. Közben nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is sérülnek. Van, aki apa nélkül nő fel, és szegénynek érzi magát. Van, aki úgy érzi, gazdag, hiszen két apukája és két anyukája is van. Van, aki sohasem lehet egészen biztos abban, hogy hamarosan nem lesz megint egy új apukája vagy anyukája. A szexuális szokások változása – amint ezt a jelenséget előszeretettel nevezzük – nemcsak ízlésbeli változás. A társadalom alapintézménye, a család rendült meg az országban. Az összetartozás, a szolidaritás, a szeretet legelemibb egysége. Az az egység, ahol meg kellene tanulnunk együtt élni, egymás különbözőségeit elfogadni, megbocsátani és bocsánatot kérni, a haragot megfelelő módon kifejezni, bátorítani és vigasztalni… azaz érett emberré növekedni.
         Tele van az ország átkozódással. Haraggal a fájdalom, a magány, a széttört kapcsolatok miatt, és átkozódással a harag miatt. Egy ország, amelyben átkozza egyik ember a másikat; testvér a testvért, szülő a gyermeket és gyermek a szülőt, gazdag a szegényt és szegény a gazdagot, vezető a rábízottat és beosztott a vezetőjét, és mindezzel együtt, mindezek alatt átkozza Istent. Meghidegült a szeretet, az emberek „rosszra igyekeznek és hatalmukkal visszaélnek.”
Az ország válságban van. „Hervadozik az ország, szárazak a puszta legelői.” Micsoda költői megfogalmazása a gazdasági recessziónak: hervadozik az ország, száraz, fogyaszthatatlan fű a legelőkön. Éhes, majd elpusztuló állatok, nyomában éhség és szegénység. Tönkremegy a föld, bezárnak az üzletek, ínséges idők járnak, munkanélküliség réme fenyeget. Ahol házasságtöréssel van tele az ország, ahol átkozódás hallik imádság helyett, ahol a vezetők nem törődnek a néppel, visszaélnek hatalmukkal, rosszra igyekeznek, ott hervadozik az ország. Törvényszerűen így történik.
Válságban van az ország. Válságban van Júda, Jeremiás idejében, a Krisztus előtti 7. század második felében, és válságban van Magyarország, a mi időnkben, a Krisztus utáni 21. század első évtizedében. A párhuzam nem véletlen. A vezetők önzése, az emberek magára hagyása, az értékek teljes felfordulása, a családi-társadalmi szolidaritás összeomlása, az erőszak elszabadulása mind-mind a válságba jutott társadalmak jellemzője.
(II. Az egyház helyzete)
Megdöbbentő Isten népe vallásos vezetőinek, a prófétáknak és papoknak a szerepe a válságba került országban. A próféta arra hivatott, hogy Isten szavát szólja, megtérésre hívó szót, ami az ország gyógyulását szolgálja. De ők „házasságtörők, hazugságban élnek, bátorítják a gonosztevőket.” Ahelyett, hogy Isten eszközei lennének, ők „terjesztik az elvetemültséget az egész országban.” Nem hiszünk a fülünknek. Hogyan lehetséges ez? Hogyan történhet meg? Azok, akik az Úr választott eszközei, akiknek feladata az Úr akaratának megvallása, kihirdetése, akik arra tették fel életüket, hogy a népet engedelmességre vezetik, sőt, ha kell, a politikusokkal is konfrontálódnak Isten igényét mindenek elé helyezve – házasságtörők? Úgy válnak, mint mindenki más? Úgy hazudnak, mint bárki más az országban? Hazugságban élnek? Semmi köze mindennapjaiknak hivatásukhoz? Bűnpártolók? Tudják, hogy mi a rossz, de bizonyos érdekek miatt a gonosztevők mellé álnak a tisztességgel szemben? És mindezzel az elvetemültséget terjesztik az országban. Gyógyulás helyett mélyül a válság.
Hogyan történik mindez? Mit tesznek ezek az emberek, akikről ilyen leplezetlenül szól Jeremiás? A legszembetűnőbb, hogy hihetetlenül magabiztosak. Bármi fenyegető jel tűnik fel, azonnal kész a válaszuk: „Békességetek lesz! … Nem jön rátok veszedelem!” Semmi baj, minden rendbe jön. Velünk van az Úr. Ígéretet adott, hogy mindig velünk marad. Ne féljetek, Isten nem hagy el. Isten népe vagyunk, Isten egyháza vagyunk. Nem érhet baj. Túlzott magabiztosságukhoz bőséges szószaporítás társul. Minden helyzetben meg tudnak szólalni, minden helyzetben tudnak egy Igét mondani. „Álmot láttam, álmot láttam.” Mindig van valami megnyugtató vízió, amit másoknak vagy éppen egymásnak mondanak. Egymás szájából veszik ki a szót (v. 30). Egymástól lopkodják hazug és csalárd szólamaikat. Hosszú, unalmas gyűléseiken egymásnak mondogatják legutóbbi álmaikat, illetve vágyaikat, mintha az az Úr Igéje lenne. Mindenki tudja közülük, mikor mit kell mondani, jól ismerik egymást, és erősítik egymást. Minden helyzetre van egy szó, egy téma, egy sablon Igébe burkolva. Mindeközben tényleg azt hiszik, hogy az Úr szolgálatában állnak. Tényleg azt hiszik, hogy folyamatos álmaik, vágyaik, igemondásuk az Úr szava. Tényleg azt hiszik, hogy az, amit ők tesznek, prófétaság. Nem látják azt, amit az Úr lát, nem hallják azt, amit az Úr mond róluk.
„Saját szívük látomását hirdetik, nem azt, amit az Úr adott.” És ezért azt mondja Isten: „Meddig tart még ez? Van-e valami a hazugságot prófétáló próféták szívében, akik saját szívük csalárdságát prófétálják?” És ha valakinek nem volna egyértelmű, honnan jöttek: „Nem küldtem őket, nem adtam parancsot nekik, és használni sem tudnak ennek a népnek.” Micsoda kemény szavak! Saját szívük csalárdsága. Mivel becsapottak, félrevezetettek, hiszen házasságtörők, hazugok és bűnpártolók, az Ige, amit szólnak, nem Isten szava, hanem saját vágyuk, saját csalárdságuk. Az Úr nem küldte őket.
Válságba került országban válságban lévő egyház. Júdában papok és próféták. A mi országunkban lelkészek, gondnokok, presbiterek. Esperesek, püspökök, tisztséget hordozók, tisztségekre pályázók. Ezekben a napokban választás folyik a Magyarországi Református Egyházban. A következő hat évre választják meg a gyülekezetek presbitériumai az egyházmegyék és az egyházkerületek lelkészi és világi vezetőit, valamint a következő zsinat tagjait. Több minden, ami az elmúlt időben tudomásomra jutott a választásokkal kapcsolatban, valamint egyéb, az egyházunkban zajló folyamatokkal kapcsolatban, nagyon súlyos teherként nehezedik rám. Felkavart, megrendített, elkeserített. Amit én látok, az a jéghegy csúcsa. Mégis bőven elég. Bőven elég ahhoz, hogy megterhelje a lelkem. Hatalmi harcok folynak. Nem azt a kérdést teszi fel az egyház közössége, kiknek mire van ajándéka, kiket választ ki a Szentlélek arra, hogy vezessék Isten népét. Nem. Bosszú, befolyás, politikai érdekek vannak jelen. Házasságtörés, tudatos hazudozás, a gonoszság bátorítása csakúgy, mint Júdában. Mindezek az Igére hivatkozva, bibliai szakaszokat citálva, a kegyesség mázával leöntve. Ordító a különbség a valóság és az Isten Igéje között. Nem mindenkiről szól ez, természetesen. Még csak nem is a többségről. De ugyanakkor igaz, amit az Ige mond: „Próféta és pap egyaránt elvetemült, még házamban is megtalálom gonoszságukat – így szól az Úr.”
Nagyon kérlek, most jól figyeljetek! Nem azért mondtam ezt el, hogy elkezdjetek találgatni, neveket keresni. Hogy ilyen módon, mintegy virágnyelven kifejtsem a véleményem, mert valamiféle szükség hajt. Semmiképpen nem azért, mert vannak emberek, akik előtt népszerű az egyházat kritizálni. Miért mondtam el mindezt? Amikor elővettem a mai napra eltervezett Igét, miután imádkoztam, és imádságomban azért könyörögtem, hogy a Szentlélek hozzon ébredést, megújulást országunkban, megrendítő erővel érkeztek hozzám az Ige szavai. Leírta a helyzetet, amit látok, ami fáj, ami felháborít, de amiről nem beszéltem volna nektek, ha ma nem ez az Ige kerül sorra. És ez döntés elé állított. Vagy úgy döntök, hogy nem beszélek minderről veletek, és így a többséget szent ártatlanságban tartom. Azokat, akik keresik az utat az Úrhoz, most ismerkednek Jézus Krisztussal, a gyülekezettel, az egyházzal, a hit születésének és megerősödésének ebben a törékeny időszakában megkímélem a megbotránkozástól. Ebben az esetben viszont nem szólaltatom meg ezt az Igét, nem adok neki hangot, sőt, indirekt módon békességet hirdetek, és úgy teszek mintha nem lenne baj. A másik lehetőség, amit végiggondoltam, hogy mindezt felfedem előttetek. Nem azért, mert nekem könnyebb így, sőt. Nem azért, mert indulatból cselekszem, gondolkodás nélkül. Hanem azért, mert ti vagytok a Magyarországi Református Egyház. Mert ez a ti egyházatok, a ti nagyobb közösségetek, mindannyiunké. Nem prófétáké és papoké, hanem az Isten népéé. És ha valahonnan megújulás, szabadulás, megtisztulás jön – az innen jön. Közületek, és más gyülekezetek elkötelezett, az Úrnak odaszánt, Krisztusért élő tagjai közül. Emlékezzetek, többször megvallottuk: hisszük, hogy Isten gazdagon megáld bennünket Gazdagréten, és ebből a gazdagságból az egész egyháznak juttat. Emlékezzetek, amikor februárban arról beszéltünk, hogy készülünk a jövőre. Gyülekezetünk olyan helyzetbe jutott, amikor vagy továbblépünk a misszióba, oda, ahova Isten küld bennünket, Gazdagréten és azon túl, vagy pedig élvezzük mindazt, ami eddig gazdagon megadatott, és szép lassan, láthatatlanul elindulunk a hanyatlás útján. Mivel hiszem, hogy Isten többre hív minket, ezért tártam elétek, hogy nagyon sötét erők műkődnek az egyházban, és minden ilyen erő mögött a gonosz romboló hatalma van. Nem csoda, ha nem térnek meg az emberek az országban, nem csoda, ha semmi nem hangzik, ami az ország válságából kivezető utat mutatna.
(III. Hova álljunk?)
Most halljátok és vegyétek szívetekbe Jeremiás szavait, mert egyedül ez a következő lépés számunkra: „Összetört a szívem, reszket minden csontom. Olyan vagyok, mint a részeg, és mint a bortól elázott ember, ha az Úrra és szent igéjére gondolok.” Ha szíven ütött és megterhelt mindaz, amit eddig hallottál, mert szereted az Urat és az ő népét, akkor Jeremiással együtt mondod: összetört a szívem. A kép, amelyet Jeremiás használ, megrendítő. Az Urat és szent Igéjét meggúnyoló, csalárdul és magabiztosan szájukra vevő hamis próféták ténykedése nagy súllyal nehezedik Jeremiásra. Aki az Igét szereti, tiszteli, akit Isten elhívott Igéjének hirdetésére, aki küzd az Úrral, mert az igehirdetés gyalázatot szerzett neki, nem bírja elviselni, hogy azok szívük csalárdságát Igeként hirdetik. Az Ige szent, mondja Jeremiás, azaz különáll a mindennapitól, a triviálistól, az egyértelműtől. Az Úr és az Igéje szent, tehát senki ne merje könnyen ajkára venni, felhasználni saját vágyai és álmai igazolására. De az országban éppen ez történik. Mindez pedig összetöri a próféta szívét, és úgy támolyog, roskadozik, mint egy részeg. De nem részeg, hanem beteg. Micsoda különbség! Olyan, mint amikor valaki az utcán, nyílt színen szívinfarktust kap és meghal, mert támolygását látva mindenki azt hiszi, berúgott, és ezért nem hív segítséget. Így roskadozik az, akinek fáj, aki beteg attól, ahogy Isten Igéjét meggyalázzák a hamis próféták. Engedd, hogy a Szentlélek rád terhelje ezt az országot és benne egyházad! Kérd a Lelket, láttassa veled, ahogy ő látja helyzetet!
Választások vannak az egyházban. Pártok vannak az országban. Válság van kibontakozóban. Megoldási kísérletek, sok, sokfelől. Felteheted a kérdést: Hova álljak? A válasz itt van Igénkben. „Mert ki volt oly közel az Úrhoz, hogy látta volna őt, és hallotta volna az igéjét? Ki figyelt igéjére, és ki hallgatta engedelmesen? … Ha közel álltak volna hozzám, akkor az én igéimet hirdették volna népemnek, megtérítették volna őket gonosz útjukról és gaztetteikből.” Az Úr arra hív, hogy az ő oldalára álljunk, és hozzá legyünk közel. Ő Úr a közelben, és Úr azok felett is, akik távol vannak tőle. De az övéit arra hívja, legyünk közel hozzá, hallgassuk Igéjét, keressük akaratát, éljük meg azt, amire ő hív. Hogyan tájékozódsz a mai világban, válságos időkben? Egyetlen olyan tájékozódási pont van, ami nem relatív: Isten és az ő Igéje. A politikai pártok, oldalak – relatív. A különböző érdekérvényesítő csoportok, legyenek ezek munkahelyen, egyházban: relatívak. A társadalmi helyzet, vagy éppen családi helyzet – relatív. Nem ez határozza meg, hogy ki vagyok, és mire hív Isten. Mindezeken túlmutat az, amire az Úr hív: Légy közel hozzám, figyelj Igémre engedelmesen, hallgasd, amit én mondok. És amint szívedbe veszed ezt a hívást, azt sem szabad elfelejteni, hogy a válságban lévő országban és egyházban az Úr szava nem a békesség volt: „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz – így szól az Úr – vagy mint sziklazúzó pöröly?” Az Úr szava ítéletet hirdet az ország és az egyház hazug és bűnpártoló vezetőivel szemben.
Éppen ezért, amennyiben kész vagy engedni az Úr hívásának, és odaadni magadat annak, hogy Isten Lelke rajtad keresztül és megújulást és ébredést hozzon ennek az egyháznak, ás ennek az országnak, imádkozz így: Uram, kezdd velem! Uram, kezdjed rajtam! Azt olvastuk: „Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?” Péter apostol olyan keresztyéneknek ír, akiket üldöznek hitükért, akiket a „szenvedés tüze” tisztít meg. Ez az ítélet, ami elkezdődött az Úr házán, az Úr népén, mondja, mert az ítélet, a megtisztíttatás rajtunk kell hogy kezdődjön. Állj az Úr elé, és kérjed: Uram, kezdd rajtam! Add nekem Igédet és Lelkedet, mint megtisztító tűz, mint sziklazúzó pöröly. Mert az én életemben annyi mindent ki kell égetned ahhoz, hogy közel legyek hozzád, hogy hallgassalak, hogy eszközöd lehessek, hogy téged hirdesselek.
Az országban válság van. Az egyházban válság van. De az Isten Igéje nincs válságban. Sőt, egyedül az Isten Igéje, Jézus Krisztus, a megfeszített és feltámadott a győztes. Ő akarja betölteni ezt az országot igazságával, kegyelmével, együttérzésével, békességével. Téged hív erre, ezt pecsételi meg az úrvacsorai közösség. Jöjjetek, adjuk magunkat újból teljesen őneki! ÁMEN!
Lovas András

Nem könnyű olvasmány Jeremiás könyve, ezt egyre inkább érezzük, ahogy hétről hétre megszólít bennünket az istentiszteleten a „Jeremiás és az Ige” sorozatban. Vagy ítéletes Igét hirdet az Urat semmibe vevő népnek, vagy maga búsong afelett, hogy kigúnyolják, elutasítják, üldözik az Igéért. Nem csodálkoznék, ha többen azt mondanák: mindezt már halottuk, értjük. Érdekes volt szembesülni azzal, hogyan hívta el a prófétát az Úr. Hasznos volt látni, hogy Isten a szövetséghez kötött engedelmességet, törvénye szerinti életet követel a népétől, és nem elégszik meg annyival, hogy a templomban folyik az istentisztelet. Fontos volt megérteni, hogy az Igével való azonosulásnak ára van, megrendítő volt belelátni a próféta bensőjébe, lelki vívódásaiba, panaszába, az Úrral való perlekedésébe. Mindez megtörtént, jó volt, hasznos volt. De újabb ítéletes rész olvasni? Újabb konfessziót (benső küzdelmeket feltáró szakaszt) elővenni, mint a mai Ige is? Mi a haszna mindennek? Egy kis ideig elfogadjuk az ilyen nehéz igehirdetéseket, de lassan továbbléphetnénk…
Egyre inkább az ellenkezőjét gondolom. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy újra és újra szembesülnünk kell az Ige emberének életével, az Igével való azonosulás árával, tudniillik nem azért olvassuk mindezeket, hogy megismerjük, hogy erről is tudjunk. Sokkal inkább azért, hogy átformálódjunk mi is az Ige embereivé, az Ige közösségévé, népévé. Amint újra és újra megszólíttatunk az Ige egyértelműségével, amint újra és újra elgondolkozunk azon, hogy Jeremiás életében milyen ára volt az elhívásnak amint újra és újra belelátunk a próféta lelkének legsötétebb zugaiba, hihetetlen vívódásaiba, egyre jobban kirajzolódik bennünk a válasz a kérdésre: Vajon mit jelent az Ige a mi életünkben? Mit jelent az Ige, amellyel Isten elhívott, az én életemben? Mit jelent megélni Isten Igéjét egy olyan korban, amelyben az emberek többsége nem ismeri, nem fogadja el, sőt, lenézi, megveti mindazt, amit Isten életként elénk adott? Úgyhogy mindezek fényében ne csak eltűrjük, hogy az Ige ismétel, hanem vágyjunk rá! Imádkozzunk így: Uram, mi az, amit a múltkor a szívemre helyeztél, de én már elfelejtettem? Mi az, amit tanítottál, és amiben most felismerhetem, már előbb járok? Mi az, amit akkor nem értettem meg, de most megérthetek? Vágyom rád, vágyom Igéd igazságára, hiszen Igéd által formálsz át, teszel újjá, gyógyítasz meg.
Így közeledjünk Jeremiás legmélyebb, legmegrázóbb vallomásához, a Biblia egyik legmegdöbbentőbb imádságához! Aktualitását adja november 1-je, a halottak napja is, hiszen itt egy végletekig elkeseredett ember szavait olvassuk. Keserűségének oka azonban nem a gyász, hanem az a feszültség, az a fájdalom, az az elutasítás, amit az Ige szolgálata hoz az életébe. Tanítson bennünket a próféta imádkozni a mélységben
I. A panasz
„Rászedtél, Uram és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél!” Az elhívásból, Jeremiás értelmezésében, rászedés lett. Jelen tapasztalatai fényében nem az a megfelelő kifejezés, hogy az Úr elhívta őt, hanem az, hogy becsapta, félrevezette. Sőt, elcsábította, elszédítette. Mert a kifejezés, amit Jeremiás használ, lehet a csábítás, a szédítés, de még az erőszak cselekedete is. Semmiképpen sem tisztességes cselekedetre utal. Jeremiás nem akart az Úr szolgálatába állni, de az Úr nem tágított, Jeremiás az övé lett, de életének ezen a pontján úgy érzi, Isten legyőzte, megragadta, és becsapta. Miért?
Az imádságnak fontos a történeti összefüggése. Jeremiás igehirdetésére válaszul Pashúr főpap megverette a prófétát, majd kalodába záratta. Az összevert Jeremiás egy éjszakát töltött a kalodában, egészen addig, amíg másnap reggel Pashúr szabadon engedte. Ekkor Jeremiás így szólt hozzá:”Nem Pashúrnak nevez téged az Úr, hanem így: Iszonyat mindenütt. … Mert iszonyatot támasztok benned, és minden barátodban.”(20.3) Jeremiás gyémánt keménységgel mond ítéletet Pashúr és családja fölött, miután kikerül a kalodából. Micsoda erő, micsoda hit! Nem összetörik, amikor az Ige ellensége személyes bosszúját rajta vezeti le, hanem erősen áll az Úrban, és ragaszkodik a népszerűtlen üzenethez. És a következő pillanatban Jeremiást már nem a nyilvános szférában látjuk, hanem belső szobájában, imádságában. Ott azt látjuk, hogy a gyémánt kemény ember, az Ige tántoríthatatlan hirdetője panaszkodik az Úrnak. Szinte összeomlik. Nem elhívtál, hanem rászedtél, becsaptál. Hiszen „nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy elnyomás és erőszak uralkodik … Hallom, hogy sokan suttogják: Iszonyat mindenütt?” Az ítéletes Ige, amelyet hirdetnie kell, gúnynévvé lesz a nép ajkán. „Nézzétek, itt megy Mr. Iszonyat Mindenütt!” És hallja a nagy röhögést is…
Ez fáj. Ezért panaszkodik. Ezért érzi úgy, hogy Isten elhagyta, hiszen az emberek is elhagyták. Jóakarói, korábbi barátai is ellenségei lettek. „Ez a Jeremiás… te, figyelj, hallottad mit mondott? Hallottad, hogy Pashúr megverette? Ez már tényleg sok volt, lehet, hogy megérdemelte. Én támogattam őt, hittem is neki, de ez már túlzás. Túl komolyan veszi ezt az egészet. Fanatikus! Mondtam, hogy fanatikus. Vallási fundamentalista. Nem tudja, hol a határ…”  Ismerős mondatok? Ismerősek! Vannak, akiknek azért ismerős ez, mert kapott már ilyen kritikát, és nagyon fájt neki. Vannak, akiknek azért, mert hallott már ilyen kritikát, és soha többé nem akarja hallani. Ott van benned a félelem, hogy mi lesz, ha megint konfrontálódnod kell osztálytársakkal, munkatársakkal, családtagokkal az Ige miatt. Ott van benned a bénító, gyötrő félelem. Emiatt meg lelkiismeret furdalásod van. Hogy nem vagy olyan bátor, erős, szabad, mint valaki más, akihez hasonlítod magad. Micsoda csapdája ez a gonosznak! Félelem, hogy elutasítanak – és ugyanakkor lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagy elég bátor. És mindennek a gyökerében hasonló vád Isten felé: „Uram, te nem védtél meg. Uram, nekem is hallanom kellett, hogy kiröhögnek, hogy megszólnak. Nekem is át kellett élnem, hogy magamra maradtam.” Pedig inkább panaszkodnánk így az Úrnak, rászedtél Uram!, semmint elkezdenénk a bujkáló, kettős keresztény életet. Ha ott van a vád, a sérelem a szívedben Isten felé, ismerd el! Ismerd el, Jeremiás imádságával, és jöjj vele együtt Isten elé.
Jeremiás menekülni próbált. Azt gondolta, visszaadja a megbízatást: „Nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében.” Kilépek Isten közelségéből, felmondom az elhívást. Vannak, akik már éreztek így. Van, amikor az elkeseredésben, amit az Úrhoz való hűség egy iránta hűtlen világban megterem, az ember egyszer csak úgy érzi, inkább befejezem. De Jeremiás itt egy döntő tapasztalattal lesz gazdagabb: „De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” Azaz azzal kellett szembetalálnia magát, hogy nem tudja az Igét nem hirdetni. Nem tudja az elhívást maga mögött hagyni. Nem az ő hatalma volt, hogy Isten elhívta, születése előtt megformálta, kiválasztotta, és nem az ő hatalma, hogy ezt visszamondja. Ennek fényében érthető, miért beszél „rászedésről.” Nincs menekvése az Úrtól.
Ilyen kegyetlen Isten? Vagy éppen ilyen kegyelmes? Amikor el akarsz tőle menni, amikor úgy döntesz, vége, csalódtam, magamra maradtam, és egyszer csak azt tapasztalod, hogy ez nem megoldás, hogy nem tudsz nélküle élni, hogy most már feltétlen szükséged van rá: kegyetlenség vagy kegyelem? Én azt mondom, kegyelem. Kegyelem, amikor felismered, hogy az Úr nem enged. Kegyelem, amikor megbántva, önmagadat sajnálva megpróbálsz Isten és gyülekezet nélkül élni, és egyszer csak felismered, hogy ez nem megy. Hogy te már túl mélyen érintettél meg általa, hogy elpecsételt az Úr téged Jézus Krisztusban Szentlelke által, és nem mond le rólad. Kegyelem, hatalmas, erős, valóságos kegyelem.
És ezen a ponton változik a próféta imádsága. A panaszból valami egészen más lesz. Váratlan fordulat következik a próféta lelkében.
II. A dicséret
„De az Úr velem van, mint erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem.” A fordulat meglepő. Előbb még fájdalmát, magányát panaszolja, most meg arról szól, hogy az Úr vele van. Honnan tudja ezt Jeremiás? Feltételezhetjük, hogy nem állt be valami hirtelen változás a helyzetében, a körülményeiben (pl. híreket kap, hogy Pashúr megbánta, amit tett, és az egész nép bűnbánatra jutott és az Úrhoz fordult.). Ha viszont nem változtak a körülményei, akkor azt kell mondanunk, hogy a próféta maga vetett végett a panasznak (mert a panasznak az imában helye van, de korlátjai is vannak!). Egy bizonyos ponton megáll, és minden tapasztalata és érzése ellenére megvallja bizalmát az Úrban. Felemeli tekintetét, Istenre néz, és felidézi, amit elhívásakor? rászedésekor? hallott. Tudatosan hittel cselekszik, mert a hit nem érzés, nem tapasztalat, hanem elkötelezettség, meggyőződés. Az imádságban ez a pont, ez a lépés döntő jelentőségű. Amit nem elég értenünk, hanem meg kell tanulni gyakorolnunk. Miután kiöntötted a szívedet az Úrnak, miután elé tártad panaszodat, csalódásodat, ki tudod-e mondani: de mindezek ellenére én mégis benned bízom? Beléd vetem a bizalmam, mert bár előbb még el akartam menni, mégis tudom, hogy nincs más, akihez mehetnék. A mélységben imádkozó ember áldott, ha meg tudja vallani a bizalmát az Úrban. Nem olcsó bizalom ez. Nem a „tudom minden hamarosan rendbe jön” bizalma. Hanem annak a bizalma, akit Isten egészen mélyen hívott el, ragadott meg, és aki tudja, nem menekülhet tőle, és valójában nem is akar.
A bizalom megvallását kérés követi. Kérni tudniillik csak akkor tud az imádkozó, ha újra bizalommal képes tekinteni az Úrra. Különben minek kérne, ha nem tud bízni benne? Szabadulást kér, valamint Isten büntetését azokra, akik az életére törnek. A kérés pedig dicsőítésbe csap át: „Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonosz hatalmából!” Figyeljük meg az imádság ívét: panasz, a bizalom megvallása, könyörgés szabadulásért, dicséret és magasztalás. Az összetört, küszködő, vergődő ember az imádság folyamatában eljut a reménységig, a magasztalásig. Egészen más perspektívában látja helyzetét, mint az imádság kezdetén. Nagyon gyakran ez történik az Úrral való találkozásban. Megváltozik a perspektíva, ami addig elveszettnek, reménytelennek, sötétnek tűnt, ott új reménység gyúl, új világosság ragyog fel. Bárcsak eltanulnánk az imádságnak ezt a formáját a prófétától! Magunkban való őrlődés, másoknak való panaszkodás helyett tanuljunk meg így imádkozni! Vágjunk bele, és a Szentlélek az, aki végigvezet minket ezen az íven.
Az imának azonban még mindig nincs vége. Újabb, nem várt fordulat következik, és olyan sorokat olvasunk, amelyekhez csak Jób szavai hasonlíthatók a Szentírásban.
III. Az átok
A próféta egyszer csak az elkeseredés és depresszió legmélyebb fokára jut, és átkok sorozatát fogalmazza meg. Nem is imádság ez, sokkal inkább rettenetes kifakadás: „Átkozott az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! … Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna sírom, méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből, ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, és napjaim szégyenben érnek véget?!” Hogyan lehetséges ez? És vajon hitelteleníti-e mindazt az imádságot, amelyben eljutott a megnyugvásig, reménységig, dicsőítésig? A próféta lelkiállapotát a gyászhoz lehet leginkább hasonlítani. Mindenki ismeri, aki közeli szerettét elvesztette azt, ahogyan a fájdalom és sírás hullámokban tör ránk. Van, hogy eljutunk az imádságig, a megbékélésig, a reménységig. Van, amikor a gyászban is eljutunk oda, hogy el tudjuk fogadni a veszteséget, mint Isten akaratát, és meg tudjuk vallani a bizalmunk, a kéréseink. És a következő pillanatban mégis felszakad belőlünk a zokogás, a miért?, az elhordozhatatlan fájdalom, és mindebben az Úr reménytelenül távoli volta. Nem képmutatás a korábbi megnyugvás, a hitvallás, a bizonyságtétel valaki másnak arról, hogyan van velünk Isten a gyászban, még akkor sem, ha néhány órával később úgy érezzük, mintha semmi se lenne igaz abból, amit mondtunk. Egyszerűen ilyenek vagyunk, ilyen az ember, így reagál lelkünk a legnagyobb fájdalmakra, legnagyobb veszteségekre.
Jeremiás nem kap és nem vár választ. Csak szabadon engedi legmélyebb fájdalmát – Isten előtt, Isten jelenlétében. Ugyanakkor bármilyen rettenetes is, ahogy megátkozza születése napját, ahogy azt mondja, inkább meg sem született volna, Jeremiásnak a végső elkeseredésben is vannak korlátai, amit fontos látnunk. Nem átkozza meg Istent, és nem vet véget az életének. Pedig ez az állapot, a végső elkeseredés állapota eddig juttatta a prófétát, az Ige emberét. A mélységben van, a depressziós ember szavait kiáltja, de itt megáll.
Nem kap választ, de valahol, valamikor mégis elhangzik a válasz. Nem úgy, ahogy Jeremiás gondolta volna, nem úgy, ahogy mi várnánk. A válasz, valaki más szenvedése, amelynek fényében minden végső kiáltás más perspektívába kerül.
„Szomorú az én lelkem mindhalálig” – imádkozik Jézus a Gecsemánéban, rettegve és gyötrődve. Ellene fordul népe az Isten Igéje miatt. Elhagyják barátai, akik elalszanak, amikor ő a halállal néz szembe. Vívódik, gyötrődik, a halállal birkózik. Panasz nem hagyja el az ajkát, csak kérés: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat.” Bizalma azonban még kérésén is túlmutat: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” És később, amikor gyalázzák és gúnyolják, keresztre feszítik és kivégzik, nem átkozódik, nem kíván bosszút ellenségeire.
A mélységekben, az elhagyatottságban, a gyászban, a kétségek között erre a Jézus Krisztusra tekints fel és őt hívjad bizalommal: mert ő osztozik minden nyomorúságunkban, és a szabadítást is véghezviszi! ÁMEN!
Lovas András

Egy imádságot olvastunk. Az Ige által elhívott ember imádságát. Annak az embernek a belső szobában elmondott szavait, akit Isten, még születése előtt, ismert, megszentelt, és prófétává rendelt. Amikor megszólította, bejelentette rá az igényét, azt mondta, hogy szádba adom igéimet. Jeremiás pedig elkezdte hirdetni az üzenetet. Eggyé lett Isten szavával, azonosult vele, és továbbadta. Ez a szó azonban ítéletes szó egy istentelen, hazugságokkal teli korban. Múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy Jeremiás elrettentő képeket fest a jövőről egy hamis vallásosságban és magabiztosságban élő nép előtt. A próféta romokat és pusztulást lát, miközben a többség, az Úrra hivatkozva, nem hiszi, hogy nemzeti összeomlás következhet. Ugyanakkor nem maradnak semlegesek Jeremiás üzeneteit hallgatva. Fenyegetettnek érzik magukat, ezért megpróbálják az Ige emberét ellehetetleníteni. Először csak kinevetik, majd ellene fordulnak, és terveket szőnek az elveszítésére. Aki ilyeneket mond, annak meg kell halnia!
Ez az a helyzet, amelyben bepillantást nyerünk Jeremiás belső életébe, imaéletébe. Mi az Ige útja a próféta belső emberében? Mi lesz annak következménye, hogy Isten Igéje által elhívta, és Jeremiás a rábízott kemény, fájdalmas üzenetet hűségesen és engedelmesen továbbadta? Hogyan áll Jeremiás megbízója elé ebben a helyzetben? A kérdések mindannyiunk kérdései, akik életünk egy-egy időszakában úgy látjuk, hogy hűségünk, Isten iránti engedelmességünk nem olyan következményekkel járt, mint vártuk. Mindannyiunké, akik megtapasztaltuk, hogy az Igéhez való ragaszkodásnak ára van. Az imádság két részre osztható: Jeremiás panasza és Isten válasza.
I. Jeremiás panasza
„Te ismersz, Uram!” Többféleképpen lehet ezt mondani. Lehet benne bizalom: Uram, te ismersz, és tudod jól, mi történik velem. Ha senki sem ért meg, ha senki sem ismer igazán, te igen. Ugyanakkor szemrehányás is megfogalmazódhat ebben: te ismersz, tudod, mi történik velem, körülöttem, mégsem mentesz meg. A folytatásból inkább ez utóbbira gondolhatunk. „Gondolj velem, és fogd pártomat, állj bosszút üldözőimen! Ne légy tovább türelmes, mert elfognak engem!” A próféta bajban van, az életéről van szó. Ha Isten továbbra is türelmes, azaz nem cselekszik, Jeremiás az ellenségei kezére kerül. Micsoda kezdete ez az imádságnak! Te ismersz, majd: emlékezz, fogd pártomat, állj bosszút. Semmi udvariassági formula, semmi „kötelező” hálaadás az imádság elején. Jeremiás belevág, és azt tárja az Úr elé, ami benne van. Valóságos önmagát viszi Isten elé, nem valami „vallásos” ént. Nem úgy beszél, ahogy gondolja, beszélni kell Istennel, hanem úgy beszél, ahogy valójában van. Közvetlen, tömör, meggyőző ez a beszéd. Mintha nem itt kezdődne a beszélgetésük. És valóban nem itt kezdődött. Jeremiás, az Ige embere, az imádság embere. Létezik egy mások előtt láthatatlan belső élete, amely az Úr jelenlétében, az Úrral való közösségben zajlik. Nem ezzel a bajban elmondott imával kezdődik a kapcsolatuk. Az Úr és Jeremiás számára ez folyamatos, állandó, élő, mindennapos. Ezért Jeremiás nem messziről fut neki az imádságnak, hanem egészen közvetlenül beszél az Úrral. Sőt, egészen bátran szól: „Tudd meg, érted szenvedek gyalázatot!”
És ezzel már megérkeztünk a panaszhoz, Jeremiás imádságának fő irányához. Miattad van ez, Uram. A te Igéd tette ezt velem, te tetted ezt velem. Figyeljük meg, hogyan önti ki a próféta a szívét az Úrnak!
„Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem, és szívbéli örömöt…” Jeremiás megvallja, hogy amikor az Ige elérkezett hozzá, azt lelkesedéssel, élvezettel, szívbéli örömmel vette. Az Ige meghallása, Isten megszólító jelenléte örömmel jár. Amikor egyszer csak átéljük, hogy szól az Úr, hogy megszólít engem is, határtalan izgalom és lelkesedés fog el. Lehet, hogy többször hallottad, amint valaki arról számolt be, hogy szólt hozzá az Úr. Nem értetted, hogy miről beszél. Hogyan történik ez? Milyen lehet? Hogyan lehetséges? És egy alkalommal veled is megtörtént. Megtapasztaltad, hogy szól az Úr. És hogy milyen? Édes, élvezetes, örömteli. Ujjongtál, hogy már a tiéd is az, amiről eddig csak másoktól hallottál. Isten szava eljutott hozzád, és onnantól többször is megtörtént ez. Sőt, kerested ezt a szót, az Igét, vágytál rá. Új vággyal olvastad a Bibliát, mentél házicsoportba, vagy vettél részt istentiszteleten. Tudtad már, hogy milyen az Úr szava, és kerested, éhezted, szomjaztad. Az Ige, az élő, megszólaló Ige egyre jobban az Úrhoz kötött. Ha így volt, bizonyára nem kevés öröm forrása volt… Az Ige, amikor megszólít, gyakran édes. Ez volt Jeremiás tapasztalata is.
Ugyanakkor ez az édes keserűvé lett. Mert bár Jeremiás, amint az imádságban Isten elé tárja, nem vállalt közösséget az istentelenekkel („nem ültem vigadozva a tréfálkozók körében”), Isten mégsem állt mellé. Ő ártatlannak tartja magát, mégis feltámadtak ellene népének tagjai, és az Úr nem tesz semmit. Három élménye, alapérzése van a prófétának.
Magány. „Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett…” Az Ige, amit hirdetnie kellett, magányossá tette Jeremiást. Elidegenítette a népétől, az ünneplő, bulizó, híreket begyűjtő és továbbadó társaságtól. Jeremiás számára fontosabb volt az Úr szava, az Úr szavára való várakozás, mint a zajos, hamis, elvakult társaság. Ráadásul az Ige, amit hirdetett, ellenséggé tette őt a többiek szemében. Magára maradt. Mit tegyen? Menjen vissza ezek közé az emberek közé, a felületesség, a hamisság, az elvakultság világába? Nem vágyik rá. De közben egyedül van, és még mintha Isten is megfeledkezett volna róla. Hiszen élete veszélyben forog, és csak idő kérdése, hogy elfogják.
A másik alapvető érzése a fájdalom, bánat. Jeremiás merész kifejezést használ: „bánattal töltöttél el”. Az Ige, amit számba adtál, amit örömmel fogadtam, amely édes volt, mint a méz, bánatot, szomorúságot termett, keserűvé lett. Ezzel, Uram, te töltöttél be, mert te adtad az Igét, aminek következtében magányos és bánatos lettem. Ez a szomorúság, ez a bánat, olyan, mint a nem szűnő fájdalom, mint a gyógyíthatatlan betegség. Ha Jeremiás azonosult az Igével, akkor az Ige elutasítása, kigúnyolása, megvetése fájdalmat okoz neki is. Ő törődik a néppel, szólja az Úr akaratát, azok pedig halálra keresik őt, mint veszélyes ellenséget.
A harmadik érzelem a harag, amiből Jeremiás Isten elleni vádja születik: „Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelyben nincs állandóan víz.” A kép, amellyel Jeremiás visszaadja érzéseit, nem óvatoskodó. Istenem, megbízhatatlan vagy, mint az időszakosan kiszáradó folyóvizek. Amikor az ember azt hiszi, hogy közel a szomját oltó, életet adó víz, amikor azt gondolja, hogy számíthat rád, azzal kell szembesülnie, hogy te nem vagy ott. Nem vagy megbízható. Annál élesebb Jeremiás kritikája, hogy korábban az Úr adta a próféta szájába ezt a képet: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer. 2. 13) Isten azt mondta magáról, ő a folyóvíz forrása, egyedül ő a megbízható. Jeremiás elkeseredett haragjában csalóka pataknak nevezi az Urat.
A próféta kiöntötte szívét az Úrnak. Szabadon, őszintén, keresetlen szavakkal. És mi együttérzünk vele. Akár, mert hasonlókon mentünk keresztül, akár, mint akik (éppen) kívülről szemlélik őt. Igen, ő az Ige embere, örömmel vette az Igét, hűségesen megélte az Igét, engedelmesen hirdette az Igét, miért nem áll hát mellé az Úr? Miért hagyja a magányban, a fájdalomban, a haragban? Miért nincs jó gyümölcse, jutalma ennek a hűségnek és engedelmességnek? Miért ez az Ige útja, végállomása Jeremiás életében? Vajon mit mondhat erre Isten? Mi az ő válasza?
II. A válasz
Önmagában evangélium, hogy az imádságnak itt nincs vége. Hogy azzal folytatódik, hogy az Úr megszólal. Milyen gyakran nem tapasztaljuk ezt! Milyen gyakran nincs válasz az ilyen és ehhez hasonló gondolatokra! Jeremiás választ kap Istentől. És mi? Van válasz, csak nem halljuk meg? Nincs türelmünk megvárni? Vagy nincs, hiszen nem vagyunk próféták, és ez a próféták kiváltsága?
Mi van, ha ezekig a gondolatokig már eljutottam, ha hasonlóan csalódott vagyok, mert engedelmeskedtem az Úrnak, és magányos, sebzett lettem, és nincs válasz? Szeretném hangsúlyozni újra, hogy Jeremiás az Ige embere, és ezért az imádság embere. A próféta nem itt kezdte a beszélgetést Istennel. Jeremiás az Úrra hangolt ember, akinek nemcsak ilyen gondolatai vannak, mint sokunknak, hanem aki ezeket a gondolatokat élő, őszinte, valóságos imádságban tárja az elé, akivel mindennapos életközösségben van. Jeremiás nem csak kesereg, hanem imádkozik. A válasz, amit az Úrtól kap, amit meghall az Úrtól, ebben a benső, mély és folyamatos, kitartó kapcsolatban születik. Azt hiszem, hogy a mi panaszaink, még ha hasonló érzéseket is élünk meg, a legtöbbször nem egy ilyen kapcsolat beágyazottságában születnek. Ha Jeremiás érzéseivel tudsz azonosulni, még nem biztos, hogy Jeremiás imádságával is egy lettél. Jeremiás imádsága nyitott. Aki ilyen szabadon, őszintén imádkozik, aki ilyen közeli kapcsolatban van az Úrral, annak készen kell lennie az Úrtól érkező bármilyen válasz meghallására.
Isten válasza meglepő, sőt, talán többen úgy érzik, bántó. A panaszzsoltárokban ezen a helyen általában az Úr megerősíti, jelenlétéről, hatalmáról biztosítja az imádkozót. Gyakran ígéret hangzik el az Úr szájából. Ebben az esetben azonban Isten feltételt szab a prófétának. Nem együttérez, nem gyógyítgat, nem vigasztal, nem simogat, sőt, megtérésre szólít fel: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj.” Nálad van a labda, Jeremiás. Ez az út, amelyen elindultál, téves. Fordulj meg, és én is megfordítlak, mondja Isten. Fordulj meg, - ez a megtérés képe – és meglátod, hogy ott vagyok. Fordulj meg, és látni fogsz, hogy nem csalóka patak vagyok, aki játszom veled. Ha megfordulsz, megfordítalak, és újból szolgálatomba állhatsz. De így, önmagad körül forogva, az önsajnálatban fuldokolva nem látsz engem. „Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz.” – Mire Jeremiás azt válaszolhatta magában: Hát éppen ez nem szeretnék többé lenni! Ebbe fáradtam bele. Igéd megélésébe és hirdetésébe. – De az Úr azt mondja: Jeremiás, számodra nincs más út. Így döntöttem felőled. Már anyaméhben ismertelek, kiválasztottalak és népek prófétájává adtalak. Az enyém vagy, hozzám tartozol. Nincs más élet, ami valóban a te életed, mint az, amire én téged elhívtalak és odaszántalak. Ne az egyensúlyt, ne a harmóniát keresd, nem azt ígértem neked. Természetesen azt is választhatod, hogy nem térsz meg, hogy nem fordulsz vissza hozzám. De az az út nem a tiéd, nem ezért vagy a világban, nem ezt gondoltam el felőled. Szabad vagy, Jeremiás, de nem érdemes neked hozzájuk térni, mert nekik kell tehozzád térni. Szabad vagy nem befogadni az Igémet, nem hirdetni, amit én mondok, de ez esetben te térsz ő hozzájuk. Akkor már nem az Ige vezet, nem az Ige formálja életed. Akkor nem azt az életet éled, amire én hívtalak és én választottalak. Térj hát meg!
Jeremiásnak, és mindanyiunknak meg kell látni, ha az életünk Isten Igéjének elhívása alatt zajlik, ha az Igét megéljük, feszültséget hordozunk. Az Ige megélésének, az Ige népével való közösségnek komoly ára van. A tanítványok is úgy érzik, az engedelmességért jár valami: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?”(Mt. 19.27)  Úgy tűnik, hogy az Ige megélése nem feltétlenül jár együtt a békesség, a harmónia, a megbecsülés, a tisztelet, a könnyű és nyugodt élet iránti vágyunkkal. És amikor emiatt panaszkodunk, az Úr azt mondja, hogy lépjünk ki a panaszból, forduljunk vissza az önsajnálatból, és újra kötelezzük el magunkat mellette.
És ezután elhangzik egy ígéret. Nem új ígéret, akkor hallotta ezt Jeremiás, ifjúkorában, amikor Isten elhívta őt: „Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben. Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek: megsegítlek és megmentelek. … Megmentelek a gonoszok kezéből, megszabadítlak haragjuktól.” Ez több, mint ígéret. Ez megújulás, visszatérés, gyógyulás a próféta számára. Nem visszaemlékezik csupán, hanem újra hallja az Urat, aki megerősíti a régi ígéretet. Az imádságban újra halljuk az Urat. Az imádságban újra átéljük, hogy ő ma is szól, ma is ugyanazt mondja, nem változott. Ez újítja meg Jeremiást, és ezért képes folytatni a prófétai szolgálatot. Erre a szóra van szüksége az Ige emberének újra és újra ahhoz, hogy elhagyva mindent hűségesen kövese az Urat.
Így szól ma hozzád is Jézus. Feleleveníti az időt, helyet, szót, amellyel elhívott. Magához ív, hozzáfordulásra, megtérésre, hogy megújíthasson. Ezért rendelte az úrvacsorai közösséget, hogy újra és újra ne csak halljuk, hanem testileg is átéljük, hogy az, aki értünk meghalt és feltámadt ma is számít ránk, ma is magához hív bennünket, ma is Igéit adja szánkba, hogy legyünk Igéjének megélői minden körülmények között. ÁMEN!
Lovas András

Sok szó hangzik. Sok szó, mind kívül, mind belül. Nemcsak hallunk szavakat, gondolatokat, állításokat, hanem bennünk is visszhangoznak azok. Szavak, amelyeket hallottunk, sokszor hallottunk, és a magunkévá tettük őket. Azonosultunk velük. Közülük számos a Bibliából igazolja magát. Számosat a Szentíráshoz kötünk, és ezért megingathatatlan igazságnak tartunk. De nem mind igaz. Ott és akkor és úgy, bár nyelvileg azonos az élő Isten élő szavával, de mégsem több, mint hazug szó. Bibliai gondolat – és mégis hazug szavak. Ennek feszültsége, sőt, drámája bontakozik ki előttünk.
Egy ember odaáll az Úr temploma bejárata elé, és nagyon kemény beszédet mond. Jeremiás, akire Isten benyújtotta igényét. Minden vonakodása ellenére Isten elhívta, szájába adta beszédét. A próféta élete egy lett Isten üzenetével – egy istentelen korban. Nem ateista korban, nem is szekularizációról van szó, sőt, nagyon is vallásos világban vagyunk. Papok, királyok, próféták mind Isten személyére, Isten szavára hivatkoznak. Szavaik azonban hazug szavak, az élő Ige Jeremiás ajkairól hangzik. Hogyan lesz a bibliai szóból hazug szó? Honnan ismerjük meg, mi az élő, Istentől való Ige? Hogyan feszül a kettő egymásnak? Mi ennek a tétje itt és ma, nekünk, Krisztus követőinek egy sok sebből vérző, ingatag és törékeny világban?
I. Hogyan konfrontálódik az élő Ige a hazug szavakkal?
Jeremiás híres templomi prédikációja alapján figyeljük meg, hogy mi a jeruzsálemi hatalom vallásos ideológiája! Világos, hogy nem az a probléma, hogy elhanyagolják az Úr házát, hiszen Jeremiás azokat szólítja meg, akik a templomba mennek, hogy ott leborulva imádják az Urat. A teológiájuk súlypontját így idézi a próféta: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt.” A jeruzsálemi vezetés, valamint útmutatásuk után Júda népe abban találja meg feltétlen biztonságát, hogy az Úr temploma áll Jeruzsálemben. Az Úr ott lakik közöttük, a Sion hegyén, a templomban, amit Dávid fia, Salamon épített fel. Isten pedig azt az ígéretet adta Dávidnak, hogy örökre ott lesz a neve, jelenléte a Sion hegyén, a templomban. Dávid trónja és királysága örökre megmarad. Itt áll hát az Úr háza, ezt a helyet választotta lakóhelyéül, itt folyik a templomi liturgia, az áldozatok bemutatása. Bármilyen földindulásszerű változások is vannak a nemzetközi politikában, bármilyen kétséges is legyen Júda politikai helyzete a két szuperhatalom, Babilon és Egyiptom ütközési pontján, bármilyen viharok is veszik körbe Jeruzsálemet, ők bíznak az Úr Istenben, az Úr ígéretében. Itt az otthonuk, itt van a földjük, ezt a helyet adta nekik az Úr. Mindezt így énekli meg a 132. zsoltár:
         „Mert a Siont választotta ki az Úr, azt kívánta lakóhelyéül:
         Ez lesz lakóhelyem örökre, itt fogok lakni, mert így kívánom! …
         Ott növelem meg Dávid hatalmát, gondom lesz felkentem mécsesére.
         Ellenségeire szégyent borítok, őrajta azonban ragyogni fog koronája.”
(Zsolt. 132. 13-14, 17-18)
Ebben a helyzetben szólal meg Jeremiás: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt. Mert ha csak igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amit őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” Isten valóban tett ígéreteket a templommal kapcsolatosan, de ezek hajtogatása nem más, mint hazug szavak, hirdeti a próféta. Az egyik oldalon az Úr minden veszélyt visszatartó jelenlétébe vetett bizalom áll, a másik oldalon az Úr törvényének követelései. Az a nép, és azok a vezetők, akik ezt a templomi istentiszteletet folytatják, ugyanakkor elnyomják az özvegyet, árvát, gyengét, más isteneket tisztelnek, lopnak, gyilkolnak, paráználkodnak és hamisan esküsznek. Jeremiás az Istennel való szövetség feltételére, a Tízparancsolatra hivatkozik. Isten azt mondta, ha engedelmeskedtek, a népem vagytok, én pedig a ti Istenetek vagyok. De ti, mondja Jeremiás, megvetitek ezt az Igét. Megálltok az Úr házában, drámai módon bejelentitek, hogy „megszabadultunk”, azután minden ugyanúgy megy tovább. „Vajon rablók barlangjának nézitek azt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el?”
Kinek van igaza? Isten feltétel nélküli ígérete Dávidnak és házának, hogy örökre közöttük marad, felülírja-e Isten szövetségének feltételes voltát, a törvény iránti engedelmességhez kötözöttségét? Sérthetetlen-e Jeruzsálem és Júda, bármi is történjék? Jeremiás odaáll ennek az egész vallási-politikai ideológiának a központjába, és azt vágja a képükbe: ti hazug szavakban bíztok! Jobbítsátok meg útjaitok! Ők közben nem éreznek semmi problémát. Számukra a valamikori Ige ideológiává lett, amire az egész ország élete épül. Isten valamikori ígérete szlogenné, klisévé laposodott, amit bármikor elő lehet venni. Lapos, felszínes, kvázi teológiai megjegyzések hangoznak az iskolában, az újságban, a kormányban, a templomban; üres szólamok, amelyekről azt feltételezik, Isten jelen van azokban. Olyan szavak, mint amelyek valamikor az Isten ígéreteit hordozták, de már rég nem azok. Nem Isten mondja, hogy bátorítsa népét, hanem ők hajtogatják, hogy biztosítsák hatalmuk, istentelen és erőszakos életük. Közben rég nem látják, hogy kegyes szólamaik az Úr templomáról, Isten jelenlétéről, feltétlen biztonságról felszítják az Úr haragját. Magukat csapják be, istentelen életüket Istennel igazolva végzetes csapdába kerültek.
Hazug szavak, élő Ige… Mit hallunk magunk körül, mi visszhangzik szívünkben, mibe kapaszkodunk, mivel azonosulunk? A Biblia évében vagyunk, az Ige egyháza vagyunk, mondjuk újra és újra (ezért e sorozat Jeremiás és az Ige címmel). De vajon jelen van-e Isten igaz és élő Igéje egyházunkban, vagy pedig csak szólamaink és szlogenjeink vannak? Magunkat bátorítjuk, hogy nincs nagy baj, vagy pedig meghalljuk Isten szavát, ami kibillent a hamis biztonságból, ami széttöri a kegyes frázisok által fenntartott képet?
Mennyi Ige, mennyi bibliai igazság lett üres klisévé bennünk, közöttünk! Kettőre hadd mutassak rá azzal, hogy engedjük, Isten Lelke leplezze le felszínességünk! Az egyik így hangzik: Jöjj Isten elé, úgy ahogy vagy, ő elfogad! Hatalmas örömhír ez annak az embernek, akire ránehezedett elrontott dolgainak a súlya. Bűnbánattal jöhetünk az Atyához, és ő nem utasít el. De micsoda hazugság annak a kereszténynek az ajkán, aki alapvetően engedetlen, nem Isten szerinti életében Istennek feltétlen kegyelmével próbálja mentegetni és biztosítani magát! Egy másik sokat emlegetett gondolat: Ne félj, mert én mindig veled vagyok. Ez a gondolat is számos bibliai helyen fordul elő. Micsoda vigasztalás a megalázott, összetört, vagy éppen nehézségeket átélő embernek, aki keresi az Istent! De milyen hazugság ezt hajtogatni akkor, amikor saját utunkon járunk, az Urat nem keressük, és nem követjük. A kegyelem, elfogadás, szeretet üzenetei és igéi gyakran megjelennek kitűzőkön, igés kártyákon, aláhúzva Bibliánkban, kitapétázva szobánk falára, képeslapon, sms-ben, gumikarkötőn a kezünkön, vagy éppen számítógépünkön képernyővédőként. Természetes ez, és önmagában nem baj. De ha ezekkel vesszük magunkat körbe, meghalljuk-e Isten feddő, intő, leleplező, megtérésre hívő szavát is? Nem lesznek-e az üdvüzenetek hazug szavak, és nem fogunk-e zsigerileg idegenkedni az élő Igétől, ami olykor kemény és felkavaró? Mit akarunk hallani? Jeremiást nem akarták hallani a kortársai. Ezért a templomprédikáció folytatódik, és olyan formát ölt, amit csak az elrettentő, ijesztő, borzalmas és hasonló jelzőkkel illethetünk. Szeretnénk-e hallani? Szembe akarunk-e nézni ezzel az Igével? Akarjuk-e, hogy az Ige a maga teljességében elérjen bennünket?
II. Az élő Ige elrettentő kilátásai
Mielőtt megszólalnának közöttünk Jeremiás további szavai, hadd említsem a prófétai igehirdetés néhány fontos sajátosságát. Először is a prófétai beszéd nem jó tanács megfogalmazása, hanem isteni tekintéllyel bíró kijelentés. Másodszor, a prófétai beszéd nem „politikailag korrekt”, ne csodálkozzunk, ha felkavar, felháborít, megsért. A prófétának nem az a feladata, hogy különböző igazság igényekből egy mindenki számára elfogadható kompromisszumot hozzon össze. Harmadszor, a próféta nyelvezet kitör azokból a sablonokból, klisékből és szólamokból, amelyek szürkesége magába zár minket és a valóságot, valamint amelyekbe „beleszorítottuk” Istent. A próféta nyelve szabad, nyitott, a képzeletet megragadó, asszociációkra indít, tovább él bennünk. Megrázó képeket fest, hogy legyőzze a vakságunk, ellenállásunk az élő Ige iránt. Mindez igaz a templomprédikációra is. Ami itt következik, az ijesztő, elrettentő, sőt, elviselhetetlen.
Elrettentő párhuzam: Siló és Jeruzsálem. „Menjetek csak el szent helyemre, Silóba, ahol először szereztem lakást nevemnek, és lássátok meg, hogyan bántam vele, népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt!” Mindenki tudja, hogy nincs hova elmenni, már rég nincs mit látni Silóban… De Isten nem torpan meg: „úgy bánok ezzel a házzal, amelyet nevemről neveztek el, amelyben bizakodtok, és ezzel a szent hellyel, amelyet nektek és őseiteknek adtam, ahogyan Silóval bántam. És elvetlek benneteket színem elől…” Ez a mondat lehetetlen. Tudniillik Júda éppen úgy tekintette a jeruzsálemi templomot, mint ami a silói szentély szöges ellentéte. (Vö. Zsolt. 78. 56-72) Akkor hűtlenek és engedetlenek voltak Izrael fiai, és Isten elvetette a silói szentélyt, még a szövetség ládája, Isten trónja is az ellenség kezére került. De éppen ezért választotta később lakhelyül Jeruzsálemet, amit szeret, ahol örökké ott fog lakni. Erre az ígéretre épül minden az életükben. Elrettentő, felfoghatatlan, amit Jeremiás mond, Isten-, templom- és nemzetellenes, az alapokat ingatja meg. Még a gondolat is istenkáromlás, hogy Jeruzsálemnek bármi köze lenne Silóhoz.
Elrettentő felszólítás: Isten elutasítja az imádságot és az istentiszteletet. „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, ne mondj értük esdeklő imádságot, ne is kérlelj engem, mert nem hallgatlak meg.” A mi Istenünk szava ez? Nyomatékosan, háromszor is felszólítja szolgáját, hogy ne imádkozzon, ne esdekeljen Jeruzsálemért, ne kérlelje őt, mert nem hallgatja meg? Micsoda fájdalom és elkeseredettség ez az Úr hangjában! Majd azt mondja, hogy „égőáldozataitokat rakjátok véresáldozataitok mellé, és egyétek meg a húst.” Nem kell nekem, amit készítetek. Egyétek meg ti, nekem ne áldozzatok! Az égőáldozat olyan áldozat, amit teljesen elégettek az Úrnak, de ő most azt mondja, inkább egyétek meg ti. Nem kell az istentiszteletetek, hiába én rendeltem el. „Ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek.” Ezután ebben a szakaszban négyszer (!) olvassuk: nem hallgattak, nem hallgattak, nem hallgattak, nem hallgattak (vv. 24, 26, 27, 28). Akkor hát ne imádkozz, Jeremiás, mert én sem hallgatok rád, mondja az Úr. Hagyják abba a vallásos cselekedeteket, semmit sem érnek!
Elrettentő jövő: hullák és romok. Ha még ez sem volt elég, az Úr még extrémebb formáját hallatja a helyzet lehetetlen voltának, és a kikerülhetetlen következményeknek. A próféta szavai, az általa használt képek dermesztően festik le azt a jövőt, ami felé az önelégült, hazug szavakban bízó, üres szólamokkal operáló vezetők és népük ellenállhatatlanul masíroznak. A nép, akik fiaikat és leányaikat idegen isteneknek bemutatott áldozatul tűzben égették el, el fog pusztulni. „E nép halottai az ég madarainak és a föld állatainak martalékává lesznek, és senki sem riasztja el őket.” Nem pusztán ítélet, de totális pusztulás képe ez. Rommá lesz az ország, megszűnik minden. Nincs ki eltemesse a hullákat, amelyek madarak és más állatok prédái lesznek. Minden örvendezés, minden élet, minden társadalmi struktúra összeomlik és megszűnik. Ott áll Jeremiás a templom kapujában, a nyüzsgő forgatagban, egy működő országban, és az istentelenségre hivatkozva elrettentő képeket fest Isten nevében.
De még ennél is tovább megy, ha ez egyáltalán lehetséges. „Abban az időben – így szól az Úr – kiszórják majd sírjukból Júda királyainak és vezéreinek csontjait, a papoknak, a prófétáknak és Jeruzsálem lakosainak a csontjait. Kiterítik azokat a nap, a hold és az ég serege elé, amelyeket szerettek, tiszteltek és követtek, amelyekhez folyamodtak, és amelyek előtt leborultak. Nem szedik össze, nem temetik el, trágyává lesznek a föld színén.” A pusztulás, az összeomlás még a valamikori rendezett múltat is semmissé teszi, lenullázza. Isten haragja kiárad, és semmi sem marad meg. Aki mégis életben marad, inkább meg akar halni. A prédikációnak itt vége, és nincs feloldás. Jeremiást megfogják, és meg akarják ölni (Jer. 26. 1-9) – nem csoda. De mi mit kezdjünk a képpel, amit lefestett előttünk?
Hazug szavak, élő Ige… Mondhatnánk, hogy nem pontosan így történt. Mert az összeomlás még Jeremiás életében bekövetkezett, a templom és a város elpusztult, de arról nem tudunk, hogy a vezérek sírját megháborgatták volna. Mondhatjuk hát, ez nem is egészen így történt, és ezzel kihúzzuk magunkat az élő Ige hatása alól. Azt is mondhatjuk, hogy ez az Ószövetség, és a mi Istenünk, akit az Újszövetségben megismertünk, nem ilyen. Ő a szeretet és kegyelem Istene, ő így nem szól, nem beszél, felejtsük hát el e sorokat. Van, aki azt érzi, gondolja, hogy ha így is beszélhet Isten, akkor köszöni, nem kéri. Eddig talán kerestél, közeledtél, de ezek a sorok elrettentenek. Sokféle módon próbáljuk magunkat kimenteni az Ige hatása alól.
De azt is választhatjuk, hogy engedjük, hadd üssön szíven az Ige. Hadd szóljon, hadd szólítson meg. Engedjük, hogy képzeletünkben megszülessen, és ezeken a képeken keresztül jobban megismerjük az Urat. Megismerjük szentségét, fájdalmát közömbösségünk felett, haragját szlogenjeink és engedetlen életünk felett. És hogy jó –e ez út? Hasznos-e, előre mutató-e? Úgy tűnik, Jézusnak jó volt. Jézus, a szeretet és kegyelem Istene nem kerülte ki kínosan ezt a prófétai Igét. Sőt, amikor 642 évvel később – már egy újjáépített templomban – Jeruzsálemben hasonló hamis biztonságtudattal, vallásos képmutatással, az Isten önző érdekekre való felhasználásával találkozik, ugyanerre a haragra robban, és ugyanezeket a szavakat idézi: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára… Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Jézus is látja és hirdeti a pusztulás képeit. Őt is meg akarják ölni a hazug szavakban bízók. És végül Jeruzsálem, és az újjáépített templom hasonlóan romba dől…
Mit hallunk meg? Milyen képeket engedünk megszületni a szívünkben, és képzeletünkben? Azt mondjuk, hogy ez túlzás? Kegyetlen? Durva? Isten nem ilyen? Közben az újságokban egyre gyakrabban ugyanezeket a képeket adják elénk azok, akik a jelen gazdaság megrendüléséről, a környezet pusztulásáról, az ivóvíz hiányról, a fosszilis energiaforrások kimerüléséről, az ebből eredő jövőbeli háborúkról vizionálnak.
Hazug szavak, vagy élő Ige? Mit szeretnénk hallani? Engedjük, hogy az élő Ige megragadjon, képzeletünket átformálja, önző és istentelen életünket leleplezze, hogy végül mindig, minden körülmények között szólhasson hozzánk, vezethessen és bátoríthasson! ÁMEN!
Lovas András

A mai nappal egy új sorozatot kezdünk, amelynek a címe: Jeremiás és az Ige. A Biblia évében, az Isten írott Igéjének az évében vagyunk. Ez az év azonban nemcsak arra való, hogy azon elmélkedjünk, micsoda győzelmet aratott Isten Igéje Magyarországon a reformáció idején. Nem pusztán arra hívatott ez az időszak, hogy felelevenítsük, hogy az első teljes magyar nyelvű bibliafordítás, a Vizsolyi Biblia Károli Gáspár gönci református prédikátor munkája. Még kevésbé arra, hogy újra és újra magunkat megerősítendő ismételgessük, hogy a Magyarországi Református Egyház az Ige egyháza, miközben ebből a szólamokon kívül gyakran oly kevés látszik… A ma kezdődő sorozattal az a célom, hogy tudatosan és még jobban figyeljünk arra, hogy Isten Igéje élő és ható. Isten Igéje Isten szava, amely a halálból életet hoz, amely leleplez, amely, ha kell, összetör, amely megsebez, de meggyógyít, amely vigasztal, amely új perspektívát ad. Jeremiás könyve különösen is alkalmas erre.
Minden próféta az Ige által megragadott ember, minden próféta az Ige embere, az Ige szószólója. Minden próféta az Igével kell hogy birkózzon. Jeremiásra ez különösen is igaz. Ő az a próféta, akinek belső élete, az Igétől való megragadottsága, az Ige embereként átélt küzdelmei és fájdalmai talán a legplasztikusabban elérhetők a számunkra. Jeremiás szolgálata 40 évet ölelt fel. Jósiás király uralkodása idején, Kr.e. 626-tól hirdette Isten Igéjét Cidkijjá uralkodásának a végéig, Júda fogságba viteléig, 587-ig. Politikailag, nemzetközileg nehéz, tumultusokkal teli időszak ez. Az asszír birodalom hanyatlása után a helyébe lépő Babilon, valamint az ugyancsak nagyhatalmi igényekkel fellépő Egyiptom összeütközésének középpontjában fekszik Júda. Ebben a veszélyes, kihívásokkal teli időszakban Jeremiás öt királynak, papoknak, és hamis prófétáknak is hirdeti Isten egyáltalán nem népszerű, ítéletes üzenetét. Mai mércével a próféta karriere abszolút sikertelen: kigúnyolják, börtönbe zárják, ciszternába dobják, elégetik írását, életére törnek, majd végül elhurcolják Egyiptomba. És mégis, mindezek közepette egyedül az ő szava Isten szava, egyedül az az igaz és hiteles, ahogyan ő magyarázza és látja az eseményeket. Isten szava ezen az emberen keresztül jelent meg a vezetőknek, a hatalmasoknak. Isten szava Jeremiáson keresztül formálta a történelem eseményeit. És a próféta, minden küzdelem ellenére, az Ige embere marad.
A következő hetekben így jövünk Isten színe elé, mint akik vágyják Igéjét, mint akik szeretnék jobban megismerni az Urat, mint akik szeretnénk sokkal inkább az Ige által megragadott emberek lenni. Hiszen ugyanaz az Ige szólított és szólít meg bennünket, ugyanannak az Úrnak a szava állított és állít bennünket az ő szolgálatába, ugyanaz az Ige formál át minket is, ugyan az a szó teremt számunkra is új lehetőségeket és új jövőt. Lássuk hát, hogyan nyújtja be Isten igényét Jeremiásra, és ma, Igéje által, mindannyiunkra!
I. Az Úr döntött
Ha Jeremiás ilyen meghatározó embere volt Istennek, valamint Jeruzsálem és Júda történelmének, szeretnék róla sokat megtudni. Ki volt, milyen családban nőtt fel, hogyan formálódott, milyen iskolába járt? Gazdag volt vagy szegény, erős vagy gyenge, átlagos képességű, vagy azon felüli? Hogyan lett azzá a különös személyiséggé, akivé lett? De hiába kíváncsiságunk, a Biblia szűkszavú. Annyit tudunk meg róla, hogy Anátótban élt, és papi családból származott, valamint az Úr fiatal korába hívta el. Ugyanakkor mégis sok mindent megtudunk a hátteréről, ha nem is a családiról, de a lelkiről.
„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Nem hallunk Jeremiás szüleiről, de hallunk az Úrról. Talán Jeremiás, az ifjú számára is megdöbbentő ez a kijelentés. Sokat tanulthatott az Úrról, az Úr háza körüli szolgálatról, Isten korábbi nagyságos dolgairól, amíg papi családjában nevelkedett. Ismerkedett az Úrral, az ő szolgálatával, tanulta Isten dolgait. Megismerkedett a történetekkel, megismerkedett a templomi liturgiával, és ifjúként talán úgy érezte, egyre többet ismer az Úrból. Készült a papi szolgálatra. Egyszer azonban megszólítja őt az Úr Igéje, korábban nem ismert elevenséggel, valósággal, erővel, és kiderül, hogy mielőtt Jeremiás bármit is kezdett volna megismerni az Úr dolgairól, az Úr már ismerte őt. Ő formálta az anyaméhben, de még mielőtt nekifogott volna Jeremiás megformálásának, már ismerte őt. Ez a kijelentés mindent a feje tetejére állít azzal kapcsolatban, ahogyan Istenről gondolkodunk. Nem az az első, hogy mi hallgatunk prédikációkat, olvasunk könyveket, kérdezősködünk másoknál, vagy éppen vitatkozunk egymással. Az életünk legmélyebb valóságára derül fény akkor, amikor megszólal az Úr Igéje. Még mielőtt az első tudatos, Istennel kapcsolatos gondolat végigszaladt volna a fejünkben, még mielőtt az első imádságot sóhajba vagy szóba öntöttük volna, mielőtt először hallottuk volna valakinek ajkáról a szót „Isten”, nem beszélve az első kérdésekről, az Úr mindent átjáró ismerete tárgyává tett minket. Mielőtt ő fontos lett volna nekünk, Isten számára fontos emberként választott magának.
Az Ige, amely így szólít meg ma bennünket, mindent megváltoztat. Isten ismer. Előbb, jobban, és mélyebben, mint ahogy én ismerem magam. Az, hogy Isten már fogantatásunk előtt ismert, túlmutat azon, ahogy mi értelmet tudunk adni annak, hogyan és miért éppen úgy formálódtunk, ahogyan az történt. Amikor életünk eseményei nem áll össze számunkra, amikor nem ismerjük, mi az egésznek az értelme, a célja, amikor nem tudjuk, hogyan is illünk  bele a családba, ahova születtünk, a munkába, amelyet végzünk, a gyülekezetbe, ahova tartozunk, amikor nem látjuk, mi a helyünk ebben a világban, egyszer csak így szól az, aki benyújtja ránk igényét: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek… Ismerlek, ismerem a káoszt, amivel harcolsz, ismerem életed egészét, annak irányát. Másképpen megfogalmazva ez azt jelenti, hogy Isten a középpont, nem én, Istennel kezdődött minden, és nem velem. Olyan világba születtünk, amit nem mi teremtettünk, olyan kapcsolatrendszerbe kerültünk születésünkkor, amelyek már akkor készen voltak, amikor mi megérkeztünk. „Ha bölcsen akarunk élni, tudatában kell lennünk annak, hogy egy olyan történet közepette élünk, amit más kezdett el és más fejez be. Ez a más pedig Isten.” (Eugene Peterson, Jeremiah) Az az Isten, aki Jeremiásnak kijelenti, hogy ismeri őt az anyaméhtől fogva. Szava, Igéje már akkor alakította az eseményeket, amikor Jeremiás még nem volt, és még akkor is élni fog, amikor Jeremiás már nem lesz. Az Ige, amely megszólít, nagyobb, hatalmasabb, mint te vagy én. És ez jó hír, az evangélium az embernek.
„Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.” Ez a kijelentés túlmutat az isteni ismereten, de túl Jeremiás választási lehetőségein is. Isten elválasztotta saját céljaira, Jeremiás az ő oldalán, az ő csapatában játszik. Az ismeret még nem feltétlen aktív Isten oldaláról, de a megszentelés, az elválasztás már az. A megszentelés, az elválasztás – fogalmazzunk így – már beavatkozás Jeremiás életébe. A próféta már születése előtt Isten oldalára került, Isten már akkor döntött felőle. Nem kapott még néhány évet arra, hogy szemlélőként gondolkodjon, mit szeretne kezdeni az életével, és vajon tényleg Isten oldalára kíván-e állni. Nem volt lehetősége időt kérni (bár, mint látni fogjuk, megpróbálta). De amikor Isten Igéje elérkezik hozzánk a Lélek erejében, amikor Isten Igéje által benyújtja igényét ránk, amikor maga az Úr szólít meg, érezzük, tudjuk, hogy nincs más. Ezzel nem azt mondom, hogy lehetetlen nemet mondani, és nincsenek, akik ellenállnak Isten hívásának. De az feltétlenül igaz, hogy amikor az Úr Igéje megragad, amikor az Úr elhív, az nem úgy hangzik: „Lenne kedved velem járni és engem szolgálni? Ezek a jogaid és kötelességeid. Gondold meg, és ha döntésre jutottál, majd válaszolj. Lehetsz az én oldalamon, és természetesen lehetsz a másik oldalon is. Szabadon döntesz. Várom a válaszod.” Nem. Hanem valahogy úgy: „Mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek.” Elkészített, elválasztott helyed van, amit be kell tölteni. Ha nemet mondasz, azt a helyet akkor sem tölti be más. Az a tiéd, mert én, az Úr, megszenteltelek, magaménak választottalak mielőtt a világra jöttél volna. Mielőtt jó lettél volna bármire is, én úgy határoztam, hogy jó leszel arra, amint én cselekszek. Ez az Ige megszentelő, elválasztó, Isten oldalára állító ereje – ma is!
„Népek prófétájává tettelek.” Ez a harmadik tette Istennek, amit Jeremiással megcselekedett, mielőtt Jeremiás bármit tett volna Istenért. Az eredeti szöveg szerint: Népek prófétájává adtalak. Isten ad. Isten ad, mert bőkezű, mert szerető. Isten szétosztja, odaajándékozza azt, ami az övé. Szegény Jeremiás. Ő Istené, és az Úr őt, mielőtt tudta volna, megkérdezése nélkül odaadta. Odaadta a népeknek. Ez a nyelvezet nem ismeretlen számunkra. Isten az ő egyszülött Fiát adta… (Jn. 3.16) Vele együtt mindent nekünk adott (Róm. 8. 32). Jeremiás sorsa, amint Saulé is,, hasonló. Isten odaadta őket népek prófétájának, világosságul a pogányoknak. Nem tartotta drága, jól ismert, maga számára elválasztott gyermekeit magának, a kirakatban, a múzeumba, hanem odaadta őket ebbe a világba. Jeremiást, Ezékielt, Hóseást, Keresztelő Jánost, Jézust, Pált… engem és téged. És Jeremiás már nem protestálhat elidegeníthetetlen jogai miatt. Felettébb megrázó. Bizonyos dolgokban dönthetünk, másokban pedig nem. Ilyen a világ, amibe születtünk. Isten teremtette. Isten élteti. Ezért az „adás” benne van a világmindenségben. Vagy elfogadjuk ezt, vagy szembemegyünk vele. Vagy elfogadjuk, hogy az Úr nemcsak nekünk és értünk adta egyszülött fiát, és még sokakat másokat, akiken keresztül megáldott, hanem minket is odaadott másokért, vagy pedig szembemegyünk vele. De Isten ad, mert Isten szeretet. Önmagát adja, de bennünket is ad. Odaadtalak téged családodnak, szomszédaidnak, barátaidnak, gyülekezetednek, nemzetednek. Az Ige elhív s elküld. Megajándékoz és szétoszt. Megáld és áldássá tesz. Megtarthatod magadnak az életedet, az erőforrásaidat, az anyagiakat, mindent. De az Úr másképpen döntött. „Népek prófétájává tettelek.” Az Úr ismert, és ezért nem véletlenek sora az életed. Az Úr megszentelt, és ezért nem vagy értéktelen. Az Úr odaadott, és ezért nem élhetsz csak önmagadért. Az Úr döntött. És Jeremiás ezt hallja. Az Ige hatalmasan, erővel, és világosan szólt hozzá. Az Úr bejelentette rá az igényét. Mit tehet az ifjú?
II. Jeremiás tiltakozik
Azt, amit ilyen esetben mindannyian teszünk: tiltakozik és kifogásokat keres. „Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Ez azonban nem a felháborodás szava, tudniillik hogy gondolta Isten, hogy megkérdezése nélkül mindezt eldöntötte róla, valamint nem is a vonakodás szava, hanem az alkalmatlanság érzésé és az ebből eredő félelemé. Népek prófétájává lenni – egy ifjúnak, aki magát teljesen átlagos ifjúnak tartja? Túl súlyos az Ige, amellyel az Úr megszólítja. Jeremiás képtelennek érzi magát a feladatra. Természetes, hogy tiltakozik. A próféta feladata, hogy elmondja, ki Isten, milyen ő, mit mond, és mit tesz. A próféta felébreszt az álmos közönyből, a lelketlen rutinnal élt életből, az elkényelmesedett kérgesszívűségből. Lerántja az álarcainkat, leleplezi szívtelenségünk, önzésünk. A próféta, mint az élő és eleven Ige embere, mindig az aktuális helyzetben, a jelen valós körülményei között hív teljes szenvedélyességgel Istenhez.
Persze, hogy a megszólított ember tiltakozik. Túl fiatal vagyok. Nem értek a beszédhez. Uram, nem látod, hogy milyen elvetemült ez a társadalom? Senkit nem fog érdekelni a te Igéd. Uram, én nem lelkész vagyok. Uram, én csak egyszerű ember vagyok, nem ismerem eléggé a Bibliát, a teológiát. Igen, amikor Isten bejelenti az igényét ránk, amikor az Ige megszólít, elhív, elkötelez, elküld, teljesen alkalmatlannak érezzük magunkat. Meghaladja a képességeinket, amire az Úr hív. Őt képviselni a jelenben? Ma, Magyarországon? Ideológiák egymásnak feszülése, politikai zűrzavar, pártoskodás és képmutatás közepette? Van itt ereje, hatása, érvényessége az Igének – rajtam keresztül? Ha magunkra nézünk, ha társadalmunk elesett és elvetemült voltára tekintünk, nem marad más, mint a teljes alkalmatlanság érzés.
De úgy tűnik, Istent nem győzik meg ez irányú érveink. Úgy tűnik, hogy Isten mindig többre hívja az övéit, mint amire mi képesnek tartjuk magunkat. A mi elképzeléseink legfeljebb hétköznapiak, de az Úr tervei nagyszabásúak. Jeremiást az Ige sokkal többé és hatalmasabbá teszi, mint amit ő elképzelt magának. Az ifjú elfogadna egy csendes, eseménytelen életet, hűséges szolgálatot a papi hivatásban, normális családi életet, de egyik sem adatik meg neki. Isten prófétának, az Ige emberének adta, és neki az Igét kell minden körülmények között, minden áron továbbadnia. Ezért hiába tiltakozik, Isten nem vonul vissza: „Nem mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” Isten nem azért küldi Jeremiást, mert alkalmas, hanem azért, mert így döntött, és mert alkalmassá fogja tenni a prófétát arra, amit el akar végezni. És ezért megérinti, erővel ruházza fel választott szolgáját: „Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj.” És Jeremiás ezt tette 40 éven át. Hirdette az Úr Igéjét, amely pusztulásról, halálról, ítéletről, fogságról szólt. És az Ige beteljesedett. De hirdette az új kezdet, az új élet igéjét is. S sok évtizeddel halála után az is valósággá lett. Az Ige élő és ható, megragadja az embert, és a törékeny emberen keresztül befolyásolja országok és népek sorsát.
A Biblia éve van. Az Ige egyháza vagyunk… De vajon ezé az Igéé? Isten élő Igéjéé? Vajon hisszük, hogy a mi népünknek is egyetlen esélye az Isten Igéje, megtérésre hívő és feloldozó szava? Vajon odaszánod-e magad Isten Igéjének, Isten szava képviseletének, megélésének a mai Magyarországon? Elfogadod, hogy Isten, Igéje által, itt és most bejelenti ránk az ő igényét? „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek?” Ámen!
Lovas András

Zákeus és Jézus életre szóló találkozásának története ez. A Jézussal való találkozásban minden megváltozik, minden újjá lesz. Ez minden Jézussal való találkozásnak a tétje.
Jézus és Zákeus találkozásának történetét kezdjük Jézus befejező szavaival: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” A találkozás Jézus útján történik. Azon az úton, amelyen hamarosan megérkezik Jeruzsálembe. Abba a városba, ahol ünneplő tömeg fogadja: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban.” (19. 37) Mindeközben Jézus arcáról könnyek folynak le. Amíg a tömeg ünnepel, ünnepli a Messiás bevonulását, Jézus megsiratja a várost, amely hamarosan elvész. Elvész, elveszett lesz, mert nem ismerte fel a Jézussal való találkozás nagy lehetőségét: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”(v. 44) Jeruzsálem lemaradt a találkozásról, és ezért el fog veszni, mondja Jézus. A találkozásnak tétje van!
De mielőtt Jeruzsálem elveszne, Jézus útjának végén ő maga vész el. A kereszten maga Jézus lesz elveszett. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Ezen az úton találkozik Jézus Zákeussal, ezen az úton keres bennünket, itt kíván találkozni velünk. Most és ma kiált nekünk: bárcsak felismernénk a meglátogatás idejét. Bárcsak találkozni tudna velünk minden elveszettségünkben, mindenhol, ahol elveszettnek érezzük magunkat…
Zákeus, az elveszett ember
Ki ez a Zákeus? „Gazdag ember, aki fővámszedő volt” - adja tudtunkra az evangélista. Sikeres, eredményes, magas pozícióval bír, és ugyanakkor mégis kudarcot vallott, megkötözött és elveszett. A vámszedőket – akik közül Zákeus kiemelkedett, fővámszedő lévén – megvetik és gyűlölik közösségükben. A vámszedők a megszálló római hatalom szolgálatában állnak – ezért minden rendes nemzeti érzelmű zsidó szemében árulók.  A vámszedők rendszeresen visszaéltek befolyásukkal, és az emberektől többet hajtottak be, mint kellett volna – a maguk számlájára. Ezért közönséges gonosztevőként gondoltak rájuk. A vámszedők nem tartották meg a szombatot, a szombatnapi nyugalmat, ezért vallásilag is megbélyegzettek voltak. Nem számítottak igazi zsidónak. Egy korabeli rabbi mondta: „Ne egyél együtt vámszedővel!” Ne vállalj vele közösséget.
Zákeus gazdag, sikeres – és ugyanakkor az emberi kapcsolataira nézve elveszett. Mindenki lenézi, ha találkozik vele, átmegy az utca másik oldalára. Köszönését nem fogadják (nem is köszön senkinek már régóta), gyerekkori játszótársai megvetéssel fordítják el a fejüket. Ez a pici, apró termetű ember valamit megnyert: hatalom, pozíció, gazdagság. Valószínű, hogy így kompenzált, így próbált valakivé lenni. Ha tovább engedjük fantáziánkat, azt is elképzelhetjük, hogy Zákeusnak soha sem voltak egészséges kapcsolatai. Könnyen lehet, hogy gyerekkorában gúnyolták apró termete miatt. Mindig lemaradt, mindig gyenge volt, mindig kiröhögték. Ő volt az, akit soha nem vettek be a focicsapatba. Ha megszólalt az osztályban (a zsinagógában), lehurrogták a többiek. Egyre több fájdalom és gyűlölet gyűlt benne, és egyre elszigeteltebbé lett.
Tovább álmodhatjuk Zákeus történetét azzal, hogy nem kapott annyi szeretetet otthonról, ami túlsegítette volna ezen. Nem volt kinek elmondania, amit érez. Nem volt, aki meghallgassa, megértse, kifejezze iránta szeretetét és megbecsülését.   Amikor nem kapunk feltétlen szeretetet, megbecsülést, elismerést, különösen gyermekkorunkban, értéktelennek érezzük magunkat. Hatalmas űr tátong Zákeus bensőjében, a te bensődben, az én bensőmben, és ezt valamivel be kell tölteni. Az értékesség érzést, a szeretetet valahogy meg kell nyerni. A bennünket kínzóknak valahogy vissza kell fizetni. Ó, mennyi fájdalom és mennyi harag gyűlik össze bennünk gyermekkorunkban. Mennyi fájdalmat, mennyi haragot, mennyi csalódást hordoz ez a kisgyermek bennünk. Mennyi mindent csak azért teszünk, hogy megmutassuk másoknak és magunknak, mi is vagyunk valakik. Zákeus az állásával hatalmat szerez mások felett, gazdagságával talán szeretetet is próbált vásárolni. Hajtotta a vágy, hogy betöltse az űrt, az egész életét ez határozta meg. Keményen küzdötte fel magát a ranglétrán, míg fővámszedő nem lett, sikeres, befolyásos, gazdag ember. Megszokta, hogy az van, amit ő mond. Hozzászokott, hogy mindig ő mondja ki az utolsó szót. Idővel minden lelkiismeret furdalás nélkül szedte el a szegényektől azt, ami törvény szerint nem járt neki. Amit akart, azt megvásárolt. A többieket lenézte. Elégedetten látta, mennyivel többre vitte. És hogy közben mi mindent vesztett el? Hosszú ideig nem látta, nem érezte. Hogy nem tud igazán szeretni, és őt sem szereti igazán senki – nem tudta. Hogy a szíve egyre keményebb, vastag jégpáncél hízott rajta – nem tudta. Hogy mindenben azt hajtja, hogy gyerekkori sérelmeit visszafizesse – soha nem gondolta. Hogy rabja lett múltjának, az elszenvedett sérelmeknek, szíve, lelke ürességének – nem értette. Hogy élete iránya céltévesztett – nem látta. Hogy lehetőségei és karrierje csúcsán teljesen elveszett – meg sem fordult a fejében.
Zákeus elveszett. És nemcsak mások számára veszett el, nemcsak önmagában veszett el, de Isten előtt is elveszett. Amikor a többi embert becsapja, megrabolja, elsősorban Isten ellen vétkezik, aki a szegények, gyengék, özvegyek védelmezője. Zákeus, mint minden zsidó ember, jól ismerte az ószövetség kemény passzusait, amelyek a gyengék kisemmizése miatt hirdetnek ítéletet a hatalmasokon. Lehet, hogy voltak magyarázatai. Lehet, hogy valahogyan megpróbálta megnyugtatni magát. De szíve mélyén tudta, hogy nem állhat meg az élő Isten előtt. Tudta, hogy bemocskolta magát, hogy egész életével Istentől távol él. Szíve, amelyet jégpáncél vett körül, Isten felé sem tudott megnyílni. Kemény volt az emberek iránt, kemény volt az Úr iránt. Nem volt sok lehetősége, ha komolyan vette a Tórát. A törvény elítélte. Ezért talán megpróbálta nem komolyan venni. Lehet, hogy egyáltalán nem érdekelte már, amit az Úrról tanult gyerekkorában. A felszínen ez segített neki, de a mélyben tudta, hogy bajban van. Zákeus elveszett ember. Az ellene elkövetett vétkek, az általa elkövetettekkel együtt a teljes elveszettségbe sodorták. És ahogyan teltek, múltak az évek, ezt egyre jobban érezte. Egyre kevéssé tudta elnyomni az űrt, a nagy hiányt, a mindig jelenlévő tompa, alkalmanként azonban élesen felerősödő fájdalmat. Hiába volt meg minden, érezte, valójában nincsen meg semmi. Minden elveszett.
„Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” – mondta Szent Ágoston. És ez a nyugtalanság hajtja Zákeust. Egy idő után olyan erősen hajtja, hogy olyat tesz, amit maga sem gondolt volna. „Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus.” Zákeus hallja a hírt, hogy Jézus Jerikón halad át, és látni akarja. Vajon miért? Milyen hírei vannak Jézusról? Az, hogy ő egy vándorpróféta, akit szegények, betegek követnek. Jeleket, csodákat tesz. Az a hír járja, hogy ő a Messiás, Izrael reménysége. Ha Zákeust nem hajtaná szíve üressége, ha nem szomjazna, nem keresné látni Jézust. Sőt, talán nem tenné ki magát mindazok pillantásainak, megjegyzéseinek, akik jelen vannak, amikor ez a pici, de hatalmas ember elegáns és drága ruhájában felmászik a vadfügefára. Zákeust ez azonban nem érdekli. Most nem. Jön Jézus, és ő látni akarja. Talán maga sem tudja miért, nem tudja szavakba önteni gondolatait, érzéseit, csak tudja, ott kell lennie, ahol ő elhalad. Látnia kell, azt, akit oly sokan szeretnek. Aki sokakat, még prostituáltakat és vámszedőket is szeret. Olyannyira szeretné látni, hogy nem érdekli, ki mit gondol róla.
Jézus, az elveszettek megtartója
Zákeus fenn a fán, Jézus pedig közeledik. Hatalmas tömeg veszi körül, tolonganak körülötte. A hangzavar sem kicsi: könyörgő kiáltások, ünneplő kijelentések, jól értesült megjegyzések szavai keverednek össze. Mindenki érinteni, vagy ha nem, legalább látni akarja őt. Jön Jézus, az Isten Fia, a Messiás, a felkent, telve az Atya szeretetével és könyörületével. Közeledik azon az úton, amelyen megkeresi és megtartja az elveszetteket. A másik oldalon ott kuporog a fán az elveszett. Az egyiket mindenki ünnepli, a másikat megveti. Az egyik telve szeretettel, a másik keserűséggel, gyűlölettel, rablásvággyal. Mi fog itt történni?
„Amikor Jézus odaért, felnézett…” Jézus váratlanul megáll, felnéz, és elkapja Zákeus tekintetét. És amint szemébe néz, nem fordítja el fejét, hanem megszólítja.
Zákeus csak éppen látni akarta Jézust. Még álmaiban sem gondolt arra, hogy Jézus is meglátja őt. Jézus azonban észrevette, rátekintett, és azonnal mindent tudott. Rögtön ismerte Zákeust. Tekintete a szívéig hatolt, és látta minden vétkét, gonoszságát, elveszettségét. De látta ezek mögött békétlenségét, ürességét, szomjúságát. Látta, hogy Zákeus vágyakozik valami más után. Jézus azonnal ismerte Zákeus szégyenét és elveszettségét.
És Zákeus ezt érzi. Képzeljétek magatokat a helyébe! Izgalommal teli várakozással felmászik a fára, és várja, hogy odaérjen Jézus. Meglátja távolról, rászögezi tekintetét, és nézi, nézi, ahogy közeledik. És amint Jézus éppen alatta van, megáll, felnéz rá. Zákeus összerezzen Jézus tiszta és mindenen áthatoló tekintetére. De ennél még több, még ijesztőbb történik. Miután összeért tekintetük, a következő pillanatban saját nevét hallja annak a Jézusnak ajkairól, aki nem ismerte, nem ismerhette őt: Zákeus!
Zákeus megremeg: Ismer? Jézus ismer engem? Tudja, hogy mi a nevem, tudja, hogy ki vagyok? Zákeus fél – és örül. Megijed, mert leleplezve érzi magát. Átéli, hogy Jézus előtt lemeztelenítettek vagyunk. Előtte semmi sincs rejtve. Én nem akartam, hogy megszólíts. Elég lett volna annyi, hogy lássalak. Hogy gondolkozzam, mérlegeljem a lehetőségeket. Mi lesz most? És örül. Örül, mert régen nem mondta már ki így senki az ő nevét. Törődéssel, figyelemmel, szeretettel. Örül, mert ez a néven szólítás egészen személyes, egészen mély. Örül, mert – bár ezt még nem érti – de hosszú idő óta ez az első szó, amelynek melegsége, sugara áthatolt szívének kemény páncélján. Valami megmozdult, valamit érez. Örül, de mégis fél. Mert mi jön ezután? Mit fog mondani Jézus az első szó után? Zákeusban végigperegnek az ítéletnek, a kárhoztatásnak a gondolatai. Tudja, hogy mi az igazság. Tudja, hogy jogosak a gondolatok. Úgy tudja, hogy ő nem érdemel szeretetet, törődést Jézustól. Ő nem szerethető; ezt a lehetőséget már eljátszotta.
Zákeus - mondja Jézus. És azonnal csend lesz. Mindenki elnémul és figyel. Megáll a levegő. Minden feszült. Mit akar a Mester ettől? – gondolják magukban számosan. Miért állt meg? Miért szólította meg? Nem tudja kicsoda ez az ember? Vajon mi lesz a következő szó? Dorgálást vár Zákeus. Ítéletet a jelenlévők. De Jézus valami egészen mást mond.
„Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Micsoda? A rabbik azt mondják, vámszedővel még csak együtt se egyél. Jézus pedig nála akar megszállni? És mi az, hogy „kell”? Kinek a „kellje” ez? Miért kellene éppen az ő házában megszállnia? Nincs itt számos sokkal tiszteletreméltóbb ember?  Számosan jobban megérdemelnék, hogy ebben a megtiszteltetésben legyen részük. „Bűnös embernél szállt meg.”
De Jézus tudja, hogy ez a „kell” az Atyától való. Ő vezette a Fiút abban, hogy éppen arra menjen, hogy megálljon, felnézzen, néven szólítson. Ő, aki ismerte és szerette Zákeust öröktől fogva. Ezért Jézus közösséget vállal Zákeussal. Közösséget vállal azzal, akivel senki sem vállal közösséget, akit mindenki megvet és elutasít.
„Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.” Ez természetes, nem? Mondjuk ki: nem! Nem. A Jézussal való találkozás elől, amit ő kezdeményez, amiben ő jön közel, amiben ő szólít meg, el lehet menekülni. Jézus érkezik, rádnéz, ismer, és néven szólít. Ma hozzád jövök. Ma veled szeretnék lenni. Ma benned kívánok munkálkodni. Ma a te házadban kívánok megszállni. Ott, ahol annyi sérelem fájdalom, harag, keserűség van. Ott, ahol nagyon nagy hiányok vannak. Ma hozzád jöttem. Zákeus sietve leszállt, és örömmel befogadta. Pedig elkezdhetett volna mentegetődzni, ahogy gyakran szoktuk: Uram, méltatlan vagyok – menjél inkább valaki máshoz. Mennyiszer küldjük el Jézust ezzel. Méltatlan vagyok, nem szerethetsz, nem érdemlem. Uram, én csak éppen hogy látni akartalak, de nem vagyok még felkészülve többre. Majd később, majd máskor… majd legközelebb, ha újra erre jársz. Tudod, itt leszek ugyanezen a fán, és te majd ugyanígy megszólítasz, és akkorra már késze leszek. Rendet rakok otthon, rendbe rakom az életem, és jöhetsz. De nem most… Uram, mit gondolnak a többiek, hogy éppen hozzám jössz. Neked sem jó, vannak méltóbbak… Uram, még nem gondoltam át a múltamat. Nem vagyok kész szembenézni a dolgaimmal…
A találkozás váratlan. Jézus készíti elő, Jézus kezdeményezi, Jézus diktálja a tempót. Ő határozza meg az időt, a helyet, a formát. Ő mondja ma nekünk, bárhol is legyen az a fa, amin érdeklődve lessük őt: „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” És Zákeus azt az egyetlen választ adta, amit az ad, aki nem marad le a találkozásról: „Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.”
A Jézussal való találkozásnak pedig gyógyító és szabadító következményei lettek: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Miért mondja ezt Zákeus? Ezt tanulta gyermekkorában a Tórában: „Ha vétkezik valaki, és hűtlenséget követ el az Úr ellen azzal, hogy eltagadja honfitársának a rábízott, vagy kezébe adott, vagy attól elrabolt holmiját, vagy zsarolja honfitársát, vagy ha elveszett holmit talált, és eltagadja azt, sőt hamisan esküszik csak egyre is mindezek közül, amelyeknek az elkövetésével vétkezik az ember, ez történjék: Mivel vétkezett és adóssá lett, térítse meg a rablott holmit, amit elrabolt, vagy a zsarolt összeget, amit kizsarolt, vagy a rábízottat, amit rábíztak, vagy az elveszett holmit, amit talált, vagy amire nézve hamisan esküdött, mindazt fizesse meg teljes értéke szerint, de tegye hozzá az ötödrészét, és adja oda annak, akit megillet, a jóvátételi áldozat napján.” (Lev. 5.22-24) Zákeus tudta, hogy igaz bűnbánat nincs jóvátétel nélkül. Ugyanakkor felajánlása messze túlmutat a törvény által követelt 20%-on. Ez nem a törvénynek fogcsikorgatva engedelmeskedő ember szava.
Nem, mert Zákeust nem a törvény iránti megfelelés motiválja. Zákeus új emberré lett a találkozásban. A sorrend ebben a történetben nagyon fontos, mert mindig ez az evangélium sorrendje. Ez a Jézussal való találkozás sorrendje. Ez a kegyelem sorrendje. Nem Zákeussal kezdődik, aki jobb belátásra tér, és szétosztja vagyona egy részét. Nem, mert ez képtelenség. Hanem Jézussal, aki közösséget vállal vele. Hogyan lett az elveszett Zákeus szabad a megtérés cselekedeteire, a jóvátételre? Miért tud többet adni? Hogyan tanult meg szeretni? Mi lett a jégpáncéllal szíve körül?
Jézus találkozott vele. „Ma lett üdvössége e háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” Ezt élte át Zákeus a találkozásban. Új ember lett, új identitást nyert. Ábrahám fia. A választott nép gyermeke. Az ígéret gyermeke. Isten gyermeke. Ez az igazság tört be oda, ahol korábban múltbeli sérelmei, keserűsége, haragja volt jelen. Amikor Isten szeretete beáradt életébe azzal, hogy Jézus közösséget vállalt vele, kifejezve azt, hogy még őt is szereti, és hogy Isten országa szempontjából még ő is értékes, képes volt elengedni a hiábavalóságokat. Lehulltak béklyói, megolvadt szíve, minden újjá lett. Megtört felette a pénzszeretet, a hatalomfüggés és a gyűlölet ördögi ereje, és gyermekké lett. Gyermekké, aki fürdik Isten szeretetében, és aki bolond nagylelkűséggel szeret másokat. A találkozásban Zákeus új ember lett.
Befejezésül a történet egy mozzanatára hadd hívjam fel újra a figyelmet. Az eredeti szöveg szerint Zákeus kereste látni Jézust, míg Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Amit az ember keres, az sokkal kevesebb, mint amit Jézus keres. Az ember látni akar, Jézus azonban helyreállítani. Megtartani, ami elveszett, meggyógyítani, ami tönkrement, ami összetört, ami széthullott. Ezért van most itt. Ami elveszett: kapcsolatainkban, álmainkban, önmagunkról alkotott képben, Istennel való járásunkban…. Mindannyian tudjuk, hol vagyunk sebzettek, összetörtek. Jézus azt mondja: Ma a te házadban kell megszállnom. És Zákeus sietve leszállt, és örömmel befogadta őt. Mi a te válaszod?

Drámai fejezethez érkeztünk Isten népe történetében. Egy olyan eseményhez, amelynek egyetlen párhuzama van a Bibliában: Ádám és Éva bűnbeesése. Izrael bűnbeesése az, ami itt történik, az ártatlanság elvesztése. Mindaz, ami eddig történt, mindaz, amit Isten népe vágyott kezdettől fogva, mindaz, amit Isten megcselekedett és megígért veszélybe kerül.
Izrael, a megszabadított, az egyiptomi rabszolgaságból kiváltott nép most lépett be az Istentől felkínált szövetségbe. Utolsó szavuk a Sínai hegy tövében ez volt: „Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr rendelt.” (2Móz. 24. 7) Megismerték az őket megszabadító Isten félelmetes jelenlétét, és elkötelezték magukat mellette. Isten népe lettek, az Úr pedig az ő Istenük lett. Éppen csak, hogy beléptek ebbe a kapcsolatba, ünnepélyesen ígéretet tettek, megkötötték a szövetséget állatok levágásával, és a vér az oltárra ill. a népre való hintésével. Isten újra magához hívta Mózest, a közbenjárót, aki a hegyen instrukciókat kap a szent sátor elkészítésére vonatkozólag. Isten arra készíti ezzel Mózest, és Izraelt, hogy majd amint továbbhaladnak a Sínai hegytől, jelenléte velük legyen folyamatosan. A szövetséges népnek abban a kiváltságban lesz része, hogy Isten közöttük lakozik. Minden ideálisan, csodálatosan alakult eddig, minden kész arra, hogy Isten és népe mindkét fél számára örömet és elégedettséget nyújtó kapcsolatban éljenek.
A mai szakaszban ez az ideális helyzet váratlanul felborul, a szövetség összetörik, felbomlik, Isten jelenléte kérdésessé válik, mindaz, ami eddig történt, szinte lenullázódik. Hogyan törhet össze a szövetség, amelyet Isten olyan nagy gonddal épített fel? És milyen lehetőségek maradnak ezután? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a mai igében.
I. A várakozás kísértései
Az utolsó kép, amit a nép Mózeshez köt, hogy Mózes eltűnik a hegy tetején a felhőben és a tűzben, Isten dicsőségének a kiábrázolódásában. Negyven nap és negyven éj telik el, és hiába várják Mózest, nem jön vissza. Negyven nap túl hosszú idő… Korábban jelen volt Isten, és különösen is az ő közbenjárója, Mózes. Mindent ő intézett, ő vezetett ki bennünket Egyiptomból, ő ment fel a hegyre az Úrhoz, általa beszélt velünk az Úr, és benne bíztunk, hogy tovább fog vezetni új hazánk felé. De Mózes nincs sehol, senki sem tudja, mi lett vele, valószínű, hogy baleset érte. Miért időzne ennyi ideig a hegyen? „Nem tudjuk, mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” – olvassuk.
Nem az első nap mondják, nem is a másodikon, nem is a harmadikon. De ahogy várakoznak, változik a helyzet. Kezd megfakulni az emléke a szent Istennel való találkozásnak. Mindeközben egyre hatalmasabbá növekednek a kérdések, az aggodalmak, az árnyak. A feladat, ami előttük áll, nem jelentéktelen. Tovább kell haladni, eljutni Kánaánig, meg kell vívni az ellenséges népekkel, el kell foglalni az országot. Mindig tudták, hogy nem képesek erre, nem véletlenül mondták már korábban is, a pusztai vándorlás idején, hogy jobb lett volna Egyiptomban maradni. Előttük a vándorlás, előttük a harcok, a honfoglalás, a letelepedés, de nincs vezetőjük. Ahogy telnek a napok, egyre jobban elhatalmasodik rajtuk a félelem. Nincs Mózes, így Isten jelenléte is bizonytalanná vált.
A folyamatot érzékeljük, sőt, ismerjük. Az Istennel való kapcsolatban az élmény, a tapasztalás, a jelenlét átélése idővel megkopik, és az ember erősen érzi a hiányt, amelybe egyre tolakodóbban nyomul be a kétely, az aggodalom, a félelem. A legtöbben, akik Isten szeretetét és világosságát éltük át a megtérésünkkor (többen Alfa hétvégén, vagy cursillón), akik számára egyszer csak felragyogott az Istennel való kapcsolat tisztán, világosan, Isten szeretetének tapasztalásával, egy idő után egyre jobban hiányoljuk ezt. Egy nap, két nap, három nap – rendben, de negyven nap? Negyven napja már csak várakozunk, és nem történik semmi. Nem halljuk Istent, nem érezzük a szeretetét, nem tapasztaljuk a jelenlétét. Talán elfelejtett? Talán baleset történt? Talán csak káprázott a szemünk, amikor őt láttuk a hegyen? Talán Mózes is csak érzéki csalódás áldozatává vált? Csak belelovaltuk magunkat ebbe az egészbe?
Az egész helyzetben a legfájóbb, hogy míg a népen eluralkodik a kétely a szövetséges Isten jelenlétével kapcsolatban, közben Isten és Mózes éppen azon „dolgoznak”, hogyan fog az Úr közöttük lakozni. Miközben szívükre leszállnak a félelem és elbizonytalanodás árnyai, az Úr nem feledkezett meg róluk. Hogy feledkezett volna meg? Hiszen szövetséget kötött velük! Hiszen ígéretet tett nekik, hogy Izrael az Úr népe, az Úr pedig Izrael Istene. Mit gondol a nép a szövetségről? A vérről, amely összeköti őket, hiszen részben az oltárra (Isten képviseletében), részben rájuk hintetett? Hol van a hitük, a bizalmuk abban, hogy Isten megtartja azt, amit a szövetségben ígért? Hol van a meggyőződés, hogy Isten hozta ki őket Egyiptomból szolgája, Mózes által, de mégis csak az Úr az, aki itt cselekedett? Ennyire törékeny, ennyire gyenge lábakon áll a hitük?
A várakozás negyven napjának a kísértése, a veszélye ez. Mert ha ezekben az időszakokban, amelyek jelen vannak mindannyiunk életében, nem tudunk a szövetséges Isten ígéreteibe kapaszkodni, ha nem tudunk bízni abban, aki számára élet-halál kérdés a velünk kötött szövetség (hiszen Jézus Krisztus halála a szövetség ára!), akkor győz a kétely. Ha a hitnek, a bizalomnak az elkötelezettsége, az állhatatos kitartása nem tud felülkerekedni az aggodalom, az előttünk álló feladatok nagysága, nehézsége miatti félelem miatt, azt tesszük, amit Izrael. A várakozásban felülkerekedő sötétség borzalmas tettre indítja a népet.
II. A jelenlét hamis formái
 „Jöjj, és készíts nekünk Istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” Mit tett velük a várakozás, valamint az, hogy nem kapaszkodtak bele Isten szavába, Isten ígéretébe! A nép, amelynek utolsó szava az volt, hogy mindent megteszünk, pontosan úgy, ahogy az Úr parancsolta nekünk, most istent követel, aki előtte jár. Az Úr azt ígérte a Szövetség Könyvében, hogy angyala előttük fog járni, de a nép most maga fogja pótolni az Úr jelenlétének látszólagos hiányát. Az aranyborjú hamar megszületik: a nép készséggel adja vagyonát, önkéntes adományát arra, hogy pótolja az isteni jelenlétet. Az aranyborjú elkészítésének leírása, nem véletlenül, ellentétes a szent sátor elkészítésére adott instrukciókkal. A szent sátor, az igaz isteni jelenlét helyének elkészítését az Úr kezdeményezik, az aranyborjú, a hamis isteni jelenlét felállítása a nép ad hoc ötlete. A szent sátor készítését hosszas és részletes felkészülés előzi meg, az aranyborjút meg összedobják, ahogy jön (v. 4. Áron „vésővel mintát készített és borjúszobrot öntött” - elég rövid megfogalmazás.) Izrael szentje a sátorban a mindenki elől elrejtett szövetség ládán trónol, az aranyborjút semmilyen szentség nem veszi körül. A láthatatlan, érinthetetlen Isten helyett egy látható, megfogható bálvány születik. A személyes, megszólaló Úr helyett egy néma és halott tárgyat készítenek. Az igazi irónia, hogy a nép elhagyja a valóságos isteni jelenlétet, és annak ígéretét, hogy istenét ilyen formában kösse magához. Majd így kiáltanak, egy, az Urat is megvető ellenhitvallással: „Ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjéről.”
Ebben a tettben Izrael egyértelműen megtörte az Úrral való szövetséget. Olyan ez, mintha valaki az esküvője másnapján lenne hűtlenné választottjához. Az egyik mondata a szövetségkötéskor: mindent megteszünk, amit parancsoltál (ne legyen idegen istened, ne készíts magadnak faragott képet), a másik pedig: készíts nekünk istent, aki előttünk jár. Másnap hatalmas ünneplés kezdődik, amit nem átallnak az Úr ünnepének nevezni. Áldozatokat mutatnak be az aranyborjúnak, „azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” Az istenség jenlétében való evés a vele való közösség megélése, a mulatság pedig szintén az istentisztelethez kapcsolódó elem. Hogy erről a „mulatságról” képünk legyen, vegyük figyelembe, hogy amikor Mózes Józsuéval közeledik a táborhoz, már messziről hallják azt, amiről Józsué azt gondolja, hogy harci lárma. A táncnak, az éneklésnek, a mulatozásnak szexuális fennhangjai is lehettek a „mulatozik” szó jelentései alapján, így nem járunk messze az igazságtól ha azt állítjuk, az aranyborjú istentisztelete orgiába csapott át, amely egyáltalán nem volt ritka a legkülönfélébb pogány vallásokban a legkülönfélébb korokban.
Az igazi, valóságos jelenlétet felváltotta a hamis jelenlét. Akik nem tudtak hitben várakozni, akik nem tanultak meg hitben élni és járni, akik nem tudták így kötni magukat a szövetséges Isten jelenlétéhez, hamis jelenlétet kreáltak maguknak. Mert az embernek szüksége van erre a titokzatos jelenlétre. Az ember vágyik a természetfelettire, a vallásos élményre, még ha nem is így fogalmazza ezt meg. Amennyiben nem tölti be ezt a vágyat az Úr jelenléte, az ember jelenlét-pótlékot készít magának. Az aranyborjú elkészítése, az ehhez kapcsolódó ünneplés, a vad orgiába átmenő istentisztelet ennek a megnyilvánulása. A hamis isteni jelenlét, az ezáltal kialakuló közösség, a testiséget felvonultató mulatozás különböző formákban jelent és jelenik meg ma is. Keresztyén istentiszteleteken, ahol az élmény, a rajongás kerül a középpontba. Az ezotériában, okkult gyakorlatokban, ahol a valóságos isteni jelenlét helyébe a személytelen erő, energia, kozmikus tudat, megvilágosodás, stb. nevében egy másik valóságos, de nem isteni, hanem ördögi jelenlét lép. Nem vallásos formában az isteni jelenlét, az Úrral való kapcsolatban elnyert szeretettség, elrejtettség, biztonság érzéseit keresi az ember akár a pénzben, akár a szexben. A féktelen bulizás, az egyéjszakás kapcsolatok, a pénz hajszolása mind-mind egy bizonyos, nem vallásos formája annak, ahogy az ember megpróbálja pótolni a teremtő Isten jelenlétét, amelyre szomjas lelke vágyódik. Érdemes átgondolni, hogy saját, személyes életünkben milyen formákat ölt a hamis jelenlét biztosítása. Hol és miben kreálunk magunknak bálványokat, amelyek biztonságot, megelégedést, bensőségességet, közösséget, elfogadást ígérnek nekünk azokban az időszakokban, amikor Isten jelenlétére várakoznunk kell. Amikor ő valamit cselekszik, valamit készít, valamire készül, de hiába. A negyvenedik napon kézbe besszük a sorsunkat, és istent faragunk magunknak. Ott táncolunk körülötte, ott borulunk le előtte, és ott kiáltjuk, vagy mondjuk magunkban: látod, ez az, ami megment, ami életet ad, ami megelégít; ezért érdemes élni…
III. A közbenjáró lehetősége
Ebben a helyzetben olvassuk Mózes és Isten első párbeszédét, amelyet majd számos követ még a 33. és 34. fejezetben. Mózesnek, mint az Úr és a nép közötti közbenjárónak az alakja ezekben a részekben bontakozik ki előttünk hihetetlen mélységben. Mire készül az Úr, amikor tudomást szerez a nép hűtlenségéről? Hogyan áll Mózes az Úr elé a nép oldalán, majd a nép elé, az Urat képviselve? Mi lesz a vége a szövetségtörésnek? Az első párbeszédet vizsgáljuk ma.
Az Úr, mivel ő az Úr, tudja mi történt: „Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letért arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjéről.” Mennyi fájdalom van az Úr szinte minden szavában! Mennyi fájdalom, mennyi harag! A te néped, Mózes (tehát nem az enyém már…). Aki te hoztál ki Egyiptomból (tehát nem én, mondják…) Milyen pátosszal mondhatja Isten, borjúszobrot készítettek és ott hajlonganak előtte. Mintha nem én könyörültem volna meg rajtuk, mintha nem én adtam volna a fáraóra a tíz csapást, mintha nem én nyitottam volna szét a Vörös-tengert, mintha nem én vesztettem volna el a fáraót és seregét, mintha nem én vezettem volna őket a pusztában mannával gondoskodva róluk, mintha nem én jelentem volna meg nekik a Sínain, mintha nem én ajánlottam volna szövetséget nekik… De nekik a borjú kell. „Most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.” Ez a mondat félelmetes. Félelmetes – de jogos. Istenek az a szándéka, hogy mindent újra kezd. Újra kezdi megváltó tervét – de nem ezzel a néppel, aki mindent lenullázott. Újra kezdi, amit megígért Ábrahámnak – Mózessel. De ez a nép nem az ő népe már, kikerültek az ő látóköréből. Akikkel sokra szövetkezett, azok nagyon mélyen bántották meg. De még Mózesnek is szava lehet, amint erre rámutat az Úr „most hagyd” bevezető formulája.
Mózes azonban nem hagyja. Mert Isten haragja nem jutott még a megváltoztathatatlanig. „Mózes … esedezett Istenéhez, az Úrhoz, és ezt mondta: Miért gerjedsz haragra, Uram, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból?”  A te néped, akit te hoztál ki, ragaszkodik a valósághoz Mózes. Majd Isten következetességére apellál: „Ne mondhassák az egyiptomiak: vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről.” Mi értelme lenne ennek? Mi értelme lenne sok munkádnak, hatalmas tetteidnek, Uram, ha most vége lenne? És mit beszélnének rólad az egyiptomiak, a népek, a pogányok, ha megtudnák mindezt? Majd egy másik érvet is bevet: „Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izraelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: úgy megsokasítom utódaidat, mint igen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld…” Mózes emlékezteti Istent az ígéretre, amit Isten esküvel erősített meg. Micsoda kapcsolatot feltételez ez a beszéd, ez a közbenjárás Mózes és az Úr között! Direkt, őszinte, egyértelmű. És a közbenjárás eredményes: „Az Úr szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit mondott.” Talán ezen a ponton többen meglepődünk: Milyen Isten az, aki néhány érv alapján megváltozatja a szándékát? Ha nem gondolta komolyan, miért mondta? Ha komolyan gondolta, miért ilyen gyenge? És míg látszólag mindez Istent és a (keresztény) hitet hitelteleníti, hiszen olyan emberi, olyan túl egyszerű, olyan gyerekes, ami Isten és Mózes között történt, valójában mindez megerősít engem. Mert nem arról van szó, hogy Mózes sarokba szorított egy gyenge Istent érveivel, hanem arról, hogy az Úr komolyan veszi a kapcsolatot. Mózes szavainak, a közbenjáró imádságának jelentősége van. Nem kell megtagadnunk az értelmünk, ha hiszünk, ha közbenjárunk, ha imádkozunk; nem kell megtagadni az emberi mivoltunk, aminek fontos része a párbeszéd. Isten megváltoztatja a döntését, és ebben felsejlik a változhatatlan: haragja mögött megbúvó örök szeretete. Isten nem törli el a népet, aminek sorsa még ezután is kérdéses. A közbenjáró menekülést szerzett, de a megtört szövetség jeleként, a hegyről lejőve, összetöri a kőtáblákat. Hogy Isten jelenléte milyen formát ölt Izrael népe között a jövőben, az még mindig kérdés.
Befejezésül egyetlen egy dologra szeretném a figyelmünket felhívni. Mózes és Isten párbeszédéről, a közbenjárás tényéről és eredményéről a nép semmit sem tud. Ők még teli torokból kántálják a borjú énekeket, magukból kivetkőzve buliznak, miközben nemcsak elítélésük, hanem megmenekülésük is eldőlt. Ahogy nem tudtak semmit arról, hogy az Úr olyan instrukciókat ad Mózesnek, amely jelenlétét biztosítja, miközben ők a jelenlét hiányában hamis jelenlétet kreáltak maguknak, arról sem tudtak, hogy a hegyen milyen drámai párbeszéd zajlik az általuk elhagyott Isten és a közbenjáró között. A harc zajlik értünk, miközben mi azt hisszük, magunk vagyunk.
Hasonlóképpen: „Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”(Róm. 5.8) ÁMEN!

A mai társadalomban mindennek kialakul a technikája. A technika, ebben az értelemben, a folyamatok szabályozott, egységesített és leegyszerűsített véghezvitele. Ha valamit a megfelelő technikával végzünk, sokkal hatékonyabbak vagyunk, mint ha más utat választanánk. (Ezért nevezte a XX. századi társadalmat Jacques Ellul technológiai társadalomnak…) A technika elsajátítása a hatékonyság, az eredményesség záloga az élet legkülönbözőbb területein. Megszoktuk, hogy megfelelő technikával tudjuk a céljainkat elérni, a feladatokat elvégezni. Technika nélkül alkalmatlannak, tehetetlennek érezzük magunkat. Míg a technika bizonyos területeken szükséges és hasznos, más összefüggésekben megkérdőjelezhető. Van-e az Istennel való kapcsolatnak technikája? Van-e az imádságnak technikája? Módszerek-e a meghatározók abban, hogyan formálódik az Úrral való kapcsolatunk? Részben igaz, hogy vannak elemek, bibliai szövegek, hagyományok, amelyek segítenek bennünket az imádságban. A másik oldalról azonban azt is érezzük, hogy a személyes kapcsolatok, az Istennel való is, nem épülhetnek technikára. Nem válhat fontosabbá a módszer, amely hatékonyságot ígér, de leegyszerűsít, formalizál, sematizál. A szeretetkapcsolatok mélységét, életszerűségét, misztériumát laposítja el, ha pusztán technikának tekintjük, mint oly sok mindent a mai életünkben. Az Istennel való kapcsolat is könnyen válik felszínessé, olcsóvá, triviálissá, banálissá egy ilyen világban. „Hidd el ezt és ezt a néhány pontot, mondd el ezt és ezt az imádságot, innentől cselekedd minden nap ezt és ezt, és Isten gyermeke vagy…” A kapcsolatban megfakul a személyesség, háttérbe kerül a szenvedélyes szeretet, túlteng a technika.
Mai igénk az Istennel való kapcsolat természetét, mélységét, lényegét mutatja be. Az előbbiek fényében szeretném, ha beletekintenénk az Úrral való kapcsolat, a szövetség lényegébe, mélységeibe. Mit mond el az előttünk álló ősi szövetségkötés Isten és Izrael között a kapcsolat lényegéről?
A 24. fejezet Mózes második könyvében egy nagyobb egység lezárása, sőt megkoronázása. Isten kiszabadította Izraelt a rabszolgaságból, Egyiptomból, majd vezette és táplálta őket a pusztában, a sivatagban, amint új hazájuk felé vándorolnak. Így jutottak el a Sínai hegyhez, ahol Isten eljön a néphez, hogy szövetséget kössön vele. A 19. fejezetben Isten eljöveteléről olvastunk. Miután a nép felkészül az Úrral való találkozásra, megszentelve magát, az Úr leszállt a hegyre, sűrű felhőben, villámlásban, földrengésben. Isten eljövetele, a szövetségkötésre való készülődés félelmetes körülmények között zajlik. A 20. fejezetben, a Tízparancsolatban, Isten annak az életnek az alapjait közli népével, amely a vele való szövetséghez tartozik, amely életre ő a rabszolgaságból megváltotta Izraelt. Mindeközben a nép arra kéri Mózest, hogy ő közvetítse nekik Isten szavát, mert Isten eljövetele és jelenléte félelemmel és reszketéssel töltötte el őket. A 21-23 fejezetekben Mózes ismerteti az ún. Szövetség könyvét, a Tízparancsolat általános követeléseinek alkalmazását a mindennapi élethelyzetekre, valamint Isten ígéreteit Izraelnek. Istennek mindezek a különleges kijelentései a ma olvasott részben, a 24. fejezetben találnak teljes elfogadásra és megerősítésre Izraelben. Itt jön létre az Úr és a nép között a szövetség, itt hangzanak el az ígéretek, itt születnek meg a pecsétek. Az egész Sínai hegyi történetnek méltó betetőzése ez. A szövetség megkötése után Mózes felmegy a hegyre, még közelebb Isten jelenlétébe, hogy átvegye tőle a kőtáblákra írt törvényt. Lássuk, mit tár fel a szövetségkötés az Istennel való kapcsolat természetéről, lényegéről!
I. A szövetség kétoldalú elkötelezettséget feltételez
Az egész Sínai elbeszélés világosan bemutatja, hogy a szövetség nem két egyenrangú fél között köttetik. Az egyik a szabadító, a másik a megszabadított. Az egyik az élet eredete és Ura, a másik törékeny és gyakran kerül a pusztulás közelébe. Az egyik fél szent, igaz és hatalmas, a másik gyenge, erőtlen és bűnös. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy a szövetséget Isten ajánlja fel, ő kezdeményezi, ő hívja meg Izraelt ebbe a kapcsolatba. Korábban így vezette be a szövetséget az Úr: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek.” (2Móz. 19. 5-6) Az Úr hívja meg Izraelt a vele való kapcsolatba. Izrael pedig válaszol erre. Ugyanennek lehetünk a tanúi a ma olvasott részben is. Mózes elmondta az Úr minden igéjét és minden rendelkezését a népnek, amely „egyhangúlag így felelt: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr.” Figyeljük meg, hogy ezek után Mózes leírja a rendelkezéseket, az ún. Szövetség könyvét, amelyet a szövetség megkötésének pillanatában felolvasnak, és a nép újra mondja: megtesszük mindazt, amit az Úr rendelt.
Isten kezdeményezte a szövetséget, ő ajánlotta fel azt Izraelnek, ő hívta meg a népet ebbe a kapcsolatba, de ezzel együtt ez a szövetség kétoldalú elkötelezettséget feltételez. Amikor a nép elfogad mindent, amit Isten elrendelt, megtesz mindent, amit az Úr parancsolt, akkor ebben a kifejezésben nem csak törvények, hanem Istentől való ígéretek is vannak. A Szövetség könyvének végén Isten azt ígéri: „Íme, én angyalt küldök el előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amit kijelöltem. … ha engedelmesen hallgatsz a szavára, és teljesíted mindazt, amit parancsolok, akkor ellensége leszek ellenségeidnek és szorongatója szorongatóidnak…” (23.20, 22) Ígéret és törvény együtt vannak Izrael előtt, Isten ígéretei ugyanúgy része a szövetségnek, mint a nép ígérete, hogy megteszi Isten rendelkezéseit.
Ígéret és törvény hasonlóképen része számunkra is az Úrral való kapcsolatnak. A kettőt együtt kell tartanunk, és gyakran nehéz együtt tartanunk. Vannak, akik szívesen hangsúlyozzák Isten Jézus Krisztusban nekünk adott ígéreteit. Gyakran hivatkoznak arra, hogy Isten minden körülmények között velünk van, hogy mi a gyermekei lettünk, hogy megszabadított a kárhoztatástól, és mindig megbocsát. Érezzük, ha ezen ígéretek felemlegetése, azaz annak hangsúlyozása, amivel Isten tartozik a szövetségben nekünk, elszakad attól, hogy mi pedig engedelmességgel tartozunk neki, valami végzetesen félrecsúszik. Torz istenképhez és torz életfolytatáshoz vezet. Az ilyen Isten, aki (kizárólag) mindig megbocsát, mindig jelen van, mindig a sebeinket látja, mindig együttérez, de soha nem kér számon, soha nem fog ítéletet hozni, soha nem törődik azzal, hogy az övéi mit kezdenek parancsolataival, egy erőtlen, gyenge, szánalmas Isten. Az ebből fakadó élet felelőtlen, a bűnnel szemben erőtlen, a kívülállókat gyakran megbotránkoztató.
Ahogyan nem játszhatók ki Isten ígéretei az ő parancsaival szemben, fordítva is így van ez, a parancsolatot sem hangsúlyozhatjuk az ígéret rovására. Hiszen a szövetségnek része, hogy Isten Jézus Krisztusban elkötelezte magát nekünk. Ígéretei, hogy velünk marad, hogy megbocsát, hogy szabaddá tesz, hogy legyőzte a halált döntőek annak megértésében és átélésében, hogy a vele való kapcsolat, a szövetség, nem pusztán parancsoknak való megfelelés. Nem személytelen és kényszerű engedelmesség egy erkölcsi kódexnek. Sőt, éppen Isten irántunk való hűségére válaszolhatunk azzal a hűséggel, amiből az engedelmesség fakad. Amikor igent mond(t)unk arra a szövetségre, amelyet Jézusban létrehozott, és amelybe bennünket meghívott, igent mond(t)unk minden igéjére is: ígéreteire valamint parancsolataira. A szövetségben mindkét fél elkötelezi magát a másik mellett – Isten szavai alapján. A szövetségben felismerjük, hogy Isten visszavonhatatlanul elkötelezte magát mellettünk, és erre hálás válaszként mi is odaadjuk magunkat neki. Irántunk való szeretete táplálja szívünkben a viszontszeretetet és a bizalmat.
II. A szövetség élet-halál kérdés
Ha a szövetség tartalma Isten összes igéje, akkor annak formája, vagy inkább pecsétje a kiontott vér. A rítus, amely a szövetségkötéshez tartozik, azt adja hírül, hogy az Istennel való kapcsolat élet-halál kérdés.
Amikor Mózes elkészül az Úr összes igéjének leírásával, oltárt épít és felállít tizenkét oszlopot. Az oltár jelképezi Istent, képviseli Isten jelenlétét, az oszlopok pedig a népet, Izrael tizenkét törzsét. Ezután állatokat áldoznak fel égő- és békeáldozatul. A szövetség hatályba léptetésének fontos mozzanata, hogy a vér egyik felét az oltárra öntötte Mózes, a másik felét pedig – miután felolvasta a Szövetség könyvét, és a nép elfogadta azt – a népre hintette a következő szavakkal: „Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek mindezeknek az igéknek alapján.” Miért jár együtt a szövetség megkötése a vér kiontásával? Miért hintik azt az oltárra és a népre? Mit jelent a „szövetség vére”?
A vér kiontása jelezte, hogy élet-halál kérdésről van szó. A két fél vérrel való meghintése jelzi, hogy a rítus által egymáshoz kapcsolódtak, a szövetség vérrel erősíttetik meg. A vér, aminek egyik fele az oltáron van, a másik része pedig a népen, köti őket össze Istennel. A szövetségkötéshez tartozhatott az a gondolat is, hogy amennyiben nem tartják meg a felek az ígéretet, úgy járjanak, mint a leölt állatok…
Egy másik aspektusa a vérrel való meghintésnek az engesztelés, a megbékélés. A vér az élet hordozója, és mint ilyen, egyedül Istenhez tartozik. Ezért hintik meg vele az oltárt. Ugyanakkor meghintik vele a népet is, ami azt jelképezi, hogy a nép részesedik az életből, amely egyedül Istenhez tartozik. Ebből az életből azonban csak halál, azaz vérontás által részesülhet. Az engesztelés, a részvétel az Istennel való közösségben, az isteni élethez való kapcsolódás nem történhet áldozat nélkül. Nem természetes és nem automatikus már, mert Isten és ember között ott van a bűn elidegenítő és beszennyező hatalma. A vér összekapcsolja Istent és a népet, mert a kiontott élet engesztelést szerez.
Harmadszor, a vérrel való meghintés megszentelést, egy konkrét feladatra való elválasztást, elhívást is jelent. Vérrel hintették meg és választották el a szolgálatra Izraelben a papokat (vö. 2Móz. 29). Ehhez hasonló történik itt is: a vér elpecsételi azt a hivatást, megbízást, amit Isten eben a szövetségkötésben ráruház népére. „Papok királysága és szent nép lesztek.” Amikor Isten szövetséget köt az ő népével, amikor valakit meghív az ő szövetségébe, és az illető elfogadja azt, az mindig egy új identitással, egy új hivatással jár.
Ezen a ponton két mai alkalmazását szeretném megfogalmazni ennek a résznek. Az egyik fő kérdése, hogy – amennyiben ez még nem történt meg – kész vagy-e elfogadni ma Isten meghívását az Úr Jézus Krisztusban szerzett szövetségbe? Vannak közöttünk, akik hallották Isten szavait (mint a nép), és talán már ki is mondták, hogy készek engedelmeskedni, de még nem jutottak el a szövetség elfogadásáig, a szövetség magukhoz öleléséig. De szeretném, hogy világosan lássuk: különbség van a vonzódás, sőt, akár az egyetértés, valamint önmagunk elkötelezése között. Lehet, hogy valaki nyílik Isten felé, megértett különböző dolgokat, egyetért ezekkel – és közben úgy véli, „megérkezett”. Az Istennel való kapcsolat formája azonban ma is a szövetség, amelyet ő felajánl, és te elfogadhatsz. Vérrel elpecsételt szövetség, amelyben nem pusztán annyi történik, hogy Jézus Krisztus vére kiontatott a kereszt oltárán, hanem amelyben – elfogadás esetén – ez a vér kell hogy elpecsételjen téged is. Vérszerződésről, élet-halál szövetségről van szó. Az Úrral való kapcsolat soha sem lehet ennél kevesebb, nem lehet esetleges, triviális, banális. Vagy létünk legmélyén hív el és köteleződünk el, megtisztítva és új identitást kapva, vagy nem kerültünk be a szövetség valóságos erőterébe. Vagy úgy fogadod el, hogy tudod, Jézus nélkül végleg elvesztél, és testi-lelki értelemben a halál öröksége a tiéd, vagy nem tudod, nem érzed még a szövetség lényegét.
A másik alkalmazás gyülekezetünkkel kapcsolatos. Mit jelent a mi közösségünk számára a teológiai igazság, hogy a Jézus Krisztussal való szövetségben az ő vére megszentelt bennünket, elválasztott bennünket egy Istentől való hivatásra? Ugyanazt, amit akkor: „Papok királysága és szent nép lesztek.” Egy olyan közösség, akik papok, azaz közvetítők Isten és a világ között. Istentől azt kaptuk évekkel ezelőtt, hogy adjunk tovább abból a gazdagságból, amit amivel ő Gazdagréten megáld bennünket. Megfogalmaztuk, hogy missziói gyülekezet vagyunk, egy olyan közösség, amely nem magára, nem a maga szükségeire, erejére vagy éppen gyengeségére tekint, hanem arra az Istenre, aki elküldte Jézust, és arra a Jézusra, aki a Szentlélek erejében elküldött minket. Elválasztott, elhívott arra, hogy közös életünk által a sebzett, elveszett emberek közül minél többen megismerjék az Urat – és ez a szívünkön ég, ha nem felejtettük el, hogy mindannyian ugyanolyan sebzettek, reménytelenek és elveszettek voltunk. Ezzel a lelkülettel készülünk a jövőre; készülünk arra, hogy Isten Lelke még jobban kiáradjon ránk, hogy áldássá legyünk mások számára. Ehhez kell magunkat újra és újra odaszánni az áldozatra: mind anyagi értelemben (építkezés!), mind szolgálatban. Ne feledjük, hogy honnan jöttünk, ne feledjük, hogy hozzánk is úgy jutott el az evangélium, hogy mások áldozatot hoztak, és ne feledjük, hogy mit helyezett Isten a szívünkre, milyen látás van előttünk. (Most tavasszal is vannak, akik hitre jutottak az Alfán, a gyülekezetünk növekszik, és a feladataink is…) A szövetség, amelyre Isten Jézus Krisztusban elhívott minket, élet-halál kérdés – és boldog az az ember, akinek ez szíve meggyőződése és szenvedélye!
III. A szövetségben Isten jelenlétét élvezzük
A történet csúcspontja, amikor Mózes, testvére, Áron, és annak két fia, valamint a hetven kiválasztott vén, azaz vezető, látják Izrael Istenét, majd együtt esznek és isznak jelenlétében. Amikor az Úr leszállt a Sínai hegyre, megparancsolta Mózesnek, hogy vonjon határt a hegy körül, hogy ne törjön a nép előre, fel a hegyre, hogy lássa Istent, mert akkor elvesznek. Ez a rendelkezés Isten szentségére utal; saját elképzelés és szándék szerint az embernek nincs szabad útja a szent és tökéletes Isten jelenlétébe. Amikor azonban Mózes és társai felmennek a hegyre, látják az Urat, és nem vesznek el. A leírásban két, egymással szemben álló motívum van jelen.
Isten látása kimondhatatlan, leírhatatlan: „Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég.” Látják az Urat, de csak arról tudnak valami viszonylagosat mondani, ami az Úr „lába alatt” volt. Talán arra történik itt utalás, hogy leborultak előtte, és nem tudták felemelni tekintetüket a félelmetes látványra. Ugyanakkor Isten közelségében, jelenlétében örömöt, bensőségességet, barátságot ízlelnek meg. Erre mutat rá az evés és ivás. A konkrét földi valóságon keresztül az Istennel való közösségben osztoznak együtt. Az isteni mindenhatóság és az emberi barátság, bensőségesség együtt van ebben az élményben.
Hogyan van jelen a szövetség Istene népe között? Ez az egyik nagy kérdése a 2Mózesnek, amivel még foglakozunk majd. De ez a mai ember, a mi nagy kérdésünk is. Hogyan van jelen közöttünk az Úr? Hogyan tapasztalhatjuk meg mi, az ő szövetséges népe, szentségét és közelségét egyszerre? Hiszen a lényeg ugyanaz, mint ott és akkor: az életünket Istennel együtt, az ő jelenlétében élhetjük. A szövetségben ezt ajánlotta fel nekünk Jézus Krisztus által, és erre hívott el bennünket.
Ezt a titkot ünnepeljük és éljük át mint gyülekezet újra és újra az úrvacsorai közösségben. Hirdetjük benne az Úr szavait, felidézzük magunk előtt Jézus kereszthalálát, a szövetség vérét, együtt étkezünk jelenlétében, és megerősödünk abban, hogy kiválasztott minket a magáénak és azzal bízott meg, hogy közvetítői legyünk. Az istentiszteleten, az ő igéjében, és különösen az úrvacsorában, a látható pecsétekben éljük meg azt a nagy titkot mi is, amiről Izrael szövetségkötése szól. Boldog az az ember, aki tudja, része ennek a szövetségnek. ÁMEN!

Krisztus előtt 520-ban vagyunk. 18 évvel ezelőtt hangzott el Cirrus perzsa király dekrétuma, mellyel a fogságban élő zsidóknak megadta a lehetőséget a hazatérésre, Jeruzsálembe, valamint megbízta őket azzal, hogy építsék fel a Nabukodonozor által lerombolt templomot. A hazatérők – élükön Zerubábellel, a későbbi helytartóval, valamint Jósua főpappal – nekikezdtek a templom felépítésének az elhagyott romokon. Az építkezés azonban hamar elakadt. A környező népek mindent megtettek annak érdekében, hogy elcsüggesszék a népet és meghiúsítsák szándékukat. Csellel, hazug feljelentéssel, erőszakkal akadályozták a munkát. (Ezsd.1-4) 16 éven keresztül állt Isten házának építése. De egy alkalommal az Úr megszólította Haggeus prófétát, akinek feladata az volt, hogy az élő Isten üzenetét közvetítse egy lelkileg megfáradt, közömbös és közönyös népnek, valamint vezetőinek.
Haggeus prófétáról keveset tudunk. Személyes életéről, családjáról nem beszél az Ószövetség (szemben számos más prófétával). Könyve is rövid, még az ún. kispróféták között is inkább a kicsikhez tartozik: mindössze 2 fejezet. Szolgálata pedig, legalábbis, amiről a Bibliában szó esik, mindössze 4 hónapon keresztül tart. Mégis egyes bibliamagyarázók szerint ő az egyik legsikeresebb próféta (ITC, Haggai and Zechariah, 40.). Isten arra hívja, hogy újraindítsa a templom elakadt építkezését, valamint hogy megerősítse Zerubbábelt, Júda kormányzóját. Könyvének első fejezetében szembesíti Jeruzsálem lakóit azzal, hogy Isten ügyének már csak alig-alig van helye életükben. Jeruzsálem lakói hallgattak az Úr szavára – nem pusztán Haggeuséra! – és nekiláttak az építkezésnek. Nem volt már mindegy, hogy Isten háza romokban hever. Odaszánták magukat az Úrnak. Ez pénzt, időt és energiát jelentett, de készek voltak áldozatot hozni. Az építkezés elindult.
Elindult, de azután majdnem elakadt újra. Ez a háttere a ma olvasott résznek, amelyben a próféta Istentől való bölcsességgel és világossággal bátorítja népét. Ebbe a bátorításba tekintünk be ma, miközben kérjük Isten Szentlelkét, hogy elakadt, vagy elakadóban lévő dolgainkban bátorítson, erősítsen, újítson meg.
I. Isten bátorítja az elcsüggedteket (1-9)
A prófécia tehát a munka újból való elkezdése után majdnem két hónappal hangzik el. Isten a szívükbe lát, amikor így szól: “Ki van köztetek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?” Az épülő templomot a Salamon által építettel hasonlítják össze. Úgy tűnik, annak pompáját, hihetetlen gazdagságát meg sem fogja közelíteni. Az ország is sokkal nehezebb gazdasági helyzetben van. De ha nem lesz olyan, mint amit Nebukadneccár lerombolt, érdemes egyáltalán dolgozni rajta? Érdemes pénzt, munkát, időt ölni bele? Már most látszik, milyen hiábavaló… Egy hónap alatt elszállt a lelkesedés, teret nyert a csüggedés. Pedig Isten hívta őket, neki engedelmeskedtek, amikor nekikezdtek az építésnek.
A csüggedést, keserűséget csak megerősíti, hogy mindez az öröm napján hangzik el. A VII. hó 21. napja az ún. lombsátorok ünnepének az utolsó napja, amely egyrészt arra való emlékezés, hogy Isten miként táplálta Izráelt a pusztában, másrészt az őszi terménybetakarítás ünnepe. Az öröm helyett azonban keseregnek: hiába minden, az, amit mi építünk nem lesz olyan, mint amely Salamon korában épült.
A csüggedésnek ez a formája nekünk sem ismeretlen. Gondoljuk végig, mibe fogtunk bele Istentől felbátorodva, és mivé lett az elindulásunk. Előttünk van templomunk továbbépítésének és ezzel együtt az adósságunk visszafizetésének nagy feladata és ügye. Alig telt el két hét azóta, hogy együtt álmodtunk, vajon él-e még benned az a tűz, hit és lelkesedés, ami két héttel ezelőtt? Feltételezem, hogy legtöbbünkben igen – a legtöbb elakadás nem ilyen hamar szokott jönni. De lehet, hogy Isten már ebben is meg akar szólítani bennünket: hol van a szívünk? Mi van a tűzzel, a lelkesedéssel?
Most mégsem annyira a mi nagy közös ügyünkre kívánom a figyelmünket irányítani, hanem olyan egyéb tervekre, elhatározásokra, feladatokra, amelyeket kisebb közösségekben, vagy egyénileg döntöttünk el – válaszul arra, hogy Isten megszólított bennünket egy-egy helyzetben. Felsorolok néhány példát, amely segíthet minket abban, hogy Isten előtt elgondolkozzunk:
Mi az, amiben Isten hívására válaszolva elindultál, és azután elakadtál, elcsüggedtél? Lehet, hogy te is reménytelennek látod, amibe belefogtál. Egy rövid ideje még hittél benne, meg voltál arról győződve, hogy Isten hívott el rá, most pedig úgy látod: kár volt az egészbe belefogni. Összehasonlítod magad másokkal, akiknek esetleg, úgy látod, jobban megy. Olyanokkal, akiket Isten másra, talán többre hívott el, és azt mondod: ha azt nem tehetem, amit ő tesz, akkor semmi értelme az egésznek. És úgy döntesz, itt vége, nincs tovább. Egyszerűen nem érdemes. Én ezt így nem folytatom. És így, ahelyett, hogy Isten szavának engedve építenéd az ő országát úgy, amint azt ő neked adta, saját szíved kishitűségének és büszkeségének rabjává lettél. Isten azt mondta nekik, hogy építsenek, hogy ő gyönyörködjön a templomban, és az az ő dicsőségét szolgálja, de a jeruzsálemiek azt mondogatják, hogy ami itt készül, az semmi. Nem így van velünk is? Istennek kedves lenne, amire elhívott, de a te büszkeséged vagy éppen kishitűséged megfosztja őt ettől.
Ebben a helyzetben hangzik el Isten bátorító, megelevenítő, bíztató szava. „Azért most légy bátor Zerubbábel! … Légy bátor te is Jósua főpap … és legyen bátor az ország egész népe! … és dolgozzatok … – így szól az Úr.” Ez Isten szava. Ne csüggedj, légy bátor, folytasd, amit elkezdtél. Majd a következő versekben Isten érveket is ad emellett:
Isten tehát bátorítja a templomépítőket: Veletek vagyok, és annak, amit ti építetek dicsősége nagyobb lesz, mint az előző templomé.
II. Isten menet közben megtérésre hívja az ő dolgában fáradókat …
…ami igen meglepő a szövegben(10-19). Két hónappal Isten bátorító szava után (IX. 24.) Isten újra feddő, ítélő módon szólal meg Haggeuson keresztül.
Elküldi a prófétát a papokhoz két számunkra furcsa kérdéssel: ha valaki szentelt húst visz ruhája ujjában, és azzal valami más ételhez hozzáér, vajon megszentelődik-e az? A papok azt mondták, hogy nem. A másik kérdés: ha egy holttest érintése miatt tisztátalan ember ér hozzá mindezekhez, tisztátalanná lesznek-e ezek az ételek? Igen! – hangzik a válasz Mózes törvénye szerint. És ezután hangzik el Isten feddő szava: „Ilyen ez a nép, ez a nemzet előttem, és ilyen minden munkájuk, sőt, amit áldozatul hoznak ide, az is tisztátalan.” Ez kemény beszéd. A kultikus életből vett analógia lényege, hogy rámutasson: az, hogy ők szent helyen és szent ügyön munkálkodnak, még nem teszi őket szentté, ugyanakkor, ha bűnben élnek, az tisztátalanná teszi az épülő templomot, és bemutatott áldozatukat. Arról van szó, hogy a szívben lakozó bűn határozza meg az ember Isten előtti helyzetét, és nem a szent helyekkel, emberekkel való érintkezés. A szívből való bűnbánatot várja Isten még azoktól is, akik érte munkálkodnak. A szív tisztasága sokkal fontosabb minden szolgálatnál, mert minden Istenért való áldozat semmis ott, ahol nincs rendezett kapcsolat az Úrral. A jeruzsálemiek azt gondolhatták, hogy most, amikor az újjáépülő templomban dolgoznak, annak puszta jelenléte biztosítja nekik azt, hogy Isten előtt rendben vannak. Ehelyett azonban azt kell hallaniuk, hogy Isten még a munkájukat is tisztátalannak, azaz elfogadhatatlannak nyilvánítja.
Azt nehéz lenne eldönteni, hogy amikor két hónappal korábban a munkának nekifogtak, rendben voltak-e Isten előtt, és menet közben sodródtak el, vagy pedig hozzákezdtek ugyan az építéshez, de azt nem ismerték fel, hogy a szívükben van a baj, mert nem őszinték Isten előtt. Nem Istent keresték, hanem csak egy feladatot láttak el. Azt, aki Isten ügyében munkálkodik gyakran fenyegeti ugyanez: az Úrral való rendezett kapcsolat elsikkad, helyét a Krisztusért vállalt aktivitás veszi át. Ez azonban zsákutca, amit Isten felfed az övéi előtt azzal, hogy megtérésre hívja őket. Máskor pedig lehetséges, hogy mindjárt a kezdeteknél baj van: ahelyett, hogy valaki igazán megtérne, - azaz elismerné, hogy egész valójában romlott, Istennek nem lehet kedves, és ezt látva Krisztusba kapaszkodna, akiben Isten megújítja, újjáteremti –belefog mindenféle dologba, „jócselekedetbe”, Isten ügyének (gyakran félreértett módon való) képviseletébe, mert nem látja, hogy Isten először őt magát szeretné rendbe tenni.
A feddés második részében Isten rámutat arra, hogy ez az oka annak, hogy nem kísérte áldás a munkájukat, és arra hívja őket, gondolkodjanak el dolgaikon. Végül azonban az az Isten, aki a munkatársaivá tett minket, és aki rámutat szívünk tisztátalanságára, ennyit mond: „De ettől a naptól fogva áldást adok.” Ez Isten meg nem érdemelt kegyelme és jósága; igazsága felett győz irgalma! De jó ezt szívébe zárni mindenkinek, aki érte és vele akar élni!
III. Végül Isten felhatalmazza azt, aki az ő munkájában áll (20-23)
A prófécia harmadik része néhány rövid vers, amit Haggeus Zerubbábelnek, Júda helytartójának címez. Miután újra elhangzik, hogy Isten megrendíti az eget és a földet, így szól: „Azon a napon kezembe veszlek téged, Zerubbábel, Sealtiél fia, én szolgám, és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyűrű, mert téged választottalak ki!”
A pecsétgyűrű a hitelesítés eszköze, a hatalom jele. Olyan, mint ma egy aláírás egy hivatalos iraton. Egy országban a király pecsétgyűrűje a legfelsőbb tekintélyt jelezte. A király a pecsétgyűrű átadásával felhatalmazhatta alattvalóit az ő nevében eljárni. Amikor Isten kezébe veszi választott szolgáját, Zerubbábelt, hogy olyanná tegye, mint egy pecsétgyűrű, nem másról van szó, minthogy Isten felhatalmazza, felkeni őt. Saját hatalmából ruház rá. Ez lesz a garanciája annak, hogy a templom fel fog épülni.
Zerubbábel számunkra Jézus Krisztus előképe. Jézus Isten választott szolgája, akinek vér szerinti ősatyja volt a Dávid házából származó Zerubbábel. Isten Jézust az ő pecsétjével igazolta (Jn.6.27.), felhatalmazta és felkente a szolgálatra, az Atya dolgaiban való foglalatoskodásra. Számunkra Jézus annak a példája, mit jelent egész lényünkkel Isten akaratát előtérbe helyezni és az ő országát szolgálni. Jézus azonban nemcsak példa, sokkal több annál. Ő megosztja velünk felkenetését, felhatalmazását, hiszen az Atyától megnyert Szentlelket kitölti ránk.
A Heidelbergi Káté szerint felkenetésének részesei vagyunk arra, hogy nevéről vallást tegyünk, magunkat élő hálaáldozatként neki adjuk, valamint hogy a bűn és halál ellen harcoljunk. A lekcióban így olvastuk: Isten Krisztusban megerősít és felken; ő pecsétjével eljegyzett, a Lélek zálogát adta a szívünkbe. Azaz Isten felhatalmaz arra a munkára, amire elhív. A Szentlélek Isten pecsétje, hitelesítése rajtunk, a keresztyén közösségen. Ő válik garanciájává annak, hogy amire Isten elhívott, azt be is tudjuk tölteni. Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel – mondja a Seregek Ura.
Gondold végig az Úr előtt, hogy mint megváltott, új életet élő ember, miben hívott téged országa építésére. Ha elcsüggedtél, halld: Én veled vagyok. Ha besározódtál halld: a tisztátalan szív tisztátalanná teszi a munkát is, ezért térj meg! És végül: kérd és fogadd Isten Szentlelkét, akivel ő elpecsételt a magáénak, és felkent a szolgálatra. ÁMEN!