Lovas András Dr.

Meg lehet-e erősödni úgy a keresztény hitben, hogy az ember több alázattal, mélyebb szeretettel, és erősebb küldetéstudattal éljen ennek következtében? Nem az a keresztény a jó keresztény, aki alázatos, szeretettel teli – de éppen ezért nem túlzottan küldetéses ember, nem akar másokat rábírni saját meggyőződésére? És nem úgy látjuk-e, hogy a nagy küldetéstudattal bíró ember az, akiben kevés az alázat, aki nehézkes mások meghallgatásában és szeretettel teli elfogadásában? Nem mindennél veszélyesebb-e a mai világban a kiválasztottság tudata, hiszen ez vezet az öngyilkos merényletekhez, a vallási fanatizmushoz, a szélsőséges magatartáshoz? Van bennünk egy kép arról, hogy aki nagyon biztos a maga dolgában (a „fundamentalista”), az az igazán veszélyes, és ezért talán sokkal jobb, ha valaki egészséges önkritikával, sőt, öniróniával néz magára, hitére, akinek nincsenek nagy bizonyosságai, és különösen nem gondolja magát kiválasztottnak. Hiszen ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő Isten által kiválasztott valamire, akkor – mivel mindenben az általa vélt legnagyobb hatalomnak engedelmeskedik – minden más értéken és minden más személyen keresztül fog gázolni azért, hogy megfeleljen az ő Istenének. Ez pedig ijesztő…
A tizenkét apostol kiválasztásáról olvastunk. Jézus egy különleges szerepre választja ki őket az őt követők (a tanítványok egy nagyobb köre) sokaságából. A tizenkettő lesznek Isten népének a képviselői. Hasonlóan az Ószövetséghez, ahol Izrael tizenkét ősatyjáról és tizenkét törzséről olvasunk, Jézus tizenkettőt választ maga köré. Mindez annak a jele, hogy Jézusban eljött az ideje Isten népe helyreállításának, de nemcsak a meglévő helyreállítása, hanem valami új is történik. Egyszerre van jelen a folyamatosság Isten múltbeli tetteivel, valamint az az új, amit Jézusban Isten cselekszik. Ennek a tizenkét „új ősatyának” a története mindazoké is, akik ehhez a jézusi közösséghez tartoznak ma is. Igen, van, amiben ők különállnak mindenki mástól, de számos már kérdésben osztozunk velünk. Mit jelent tanítványnak lenni? Mi a kiválasztás titka? Hogyan viszonyuljunk a kiválasztottság kérdéséhez? Hogyan erősít ez meg bennünket, ma keresztényeket, a hitünkben, az identitásunkban? Ezekről beszél velünk Isten Igéje. Lássuk, hát, hogy 1. Ki az, aki kiválaszt? 2. Mire választ ki? 3. Mi a kiválasztás titka?
I. Ki az, aki (ki)választ?
A kérdés magától értetődőnek tűnhet, de annál több problémát vált ki: Jézus és a tizenkét tanítvány közös történetében kié a választás, a kezdeményezés lehetősége? Márk evangélista hangsúlyosan adja elénk, hogy Jézus az, aki szuverén módon cselekszik: „… magához hívta, akiket akart”, valamint: „tizenkettőt választott ki” (vö. újra: v.16.). Két szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy Jézus azokat választja ki, akiket ő akart – és nincsen semmi nyilvánosság e cselekedete körül. Nem hirdeti meg az álláshelyeket, nem ír ki pályázatot, nem biztosít azonos feltételeket. Sőt, „felment a hegyre”, azaz elvonult a tömegtől. Saját hatáskörben dönt, és tizenkettőt kiválaszt a maga céljaira, pedig biztos vagyok benne, hogy számos más ember is vágyott volna ebbe a körbe tartozni (vö. vv.7-10, tömegek rohanják meg). A másik megjegyzés, hogy semmit nem tudunk meg arról, mi alapján választja ki Jézus éppen ezeket. Nemcsak az zavaró számunkra, hogy ennyire nem demokratikusan cselekszik, hanem az is bosszantó, hogy még csak arról sem győz meg, hogy az arra legérdemesebbeket, legrátermettebbeket választotta, sőt, hamarosan kiderül, hogy elég jól „beválasztott” (értetlenek, megtagadók, árulók a csapatban…).
Minden fenntartásunk ellenére egy olyan Jézus áll előttünk, aki szabadon, magyarázkodás nélkül kiválasztja, akiket akar. Az egész Biblián végighúzódik az a nagy botrány, hogy Isten, élve a maga isteni szuverenitásával, egyeseket kiválaszt a magáénak, és ezzel a döntésével másokat pedig nem választ. Kiválasztja Ábrahámot, és elhívja a magáénak, hogy megáldja. De miért éppen őt? Majd Ábrahám leszármazottjai körül ugyanez a történet zajlik újra és újra. Kiválasztja Izsákot, és nem választja Izmaelt. Jóval később Isten kiválasztja a (csaló) Jákobot, és nem választja Ézsaut. Majd választ magának, saját tulajdonául egy népet, amely értelemben nem választja a többi népet. Jézus kiválaszt tizenkettőt, és nem választ a tizenkettőbe másokat. Vannak, akik közöttünk hitre jutnak, megnyílik a szívük és értelmük Jézus előtt, míg másokkal nem történik ez meg, pedig megtörténhetne. Ezt tudjuk meg Istenről, és az ő Fiáról, az isteni hatalom és szabadság igényével fellépő Jézusról. Ő dönt, választ és elhív.
Mit tudunk meg magunkról? Vajon miért olyan nehéz, sőt, gyakran felháborító nekünk szembenézni ezzel a Jézussal? És ez nem kizárólag a nem keresztények kérdése, hanem azoké is, akik Jézuséi lettek, akiket ő kiválasztott. Amint azzal találkozunk, hogy Isten kiválaszt egyeseket, az igazságérzetünkben találjuk sértve magunkat. Különösen akkor, ha nincs indoklás, hogy miért éppen azt a tizenkettőt választja Jézus. Másnak miért nem ad lehetőséget? Hogyan gondolhatja bárki is, hogy Isten ilyen személyválogató és diszkriminatív lenne? Hogyan lenne tartható, hogy a kiválasztás gondolatával korlátozzuk azt, hogy ki ismeri meg Jézust? Mennyire csak emberi lehet az a gondolkodás, amely így megoszt, egyeseket beenged, másokat meg kizár!
Van azonban egy másik, mélyebben rejlő fennakadásunk is. Az, hogy alapvető jogainkban, személyiségünkben, függetlenségünkben sért minket a kiválasztás gondolata. Mert a tizenkettő soha nem lehetett volna a tizenkettő, ha Jézus nem hívja el őket. Mert Ábrahám soha nem juthatott volna az Úr ismeretére, ha az Úr nem szólítja meg. Mert aki ma Jézus követőjének, tanítványának vallja magát, soha nem tehetné ezt, ha Jézus nem tett volna vele valamit először. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…” (Jn. 15.15) „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn. 6.65) Nagyon nehéz nekünk megemészteni azt, hogy minden – minden! – az ő döntésén múlik, és minden mi döntésünk csak másodlagos. Tényleg nem rajtam múlik elsősorban? Semmit sem tehetek nélküle? Nem én választok? Nem én vagyok az életem, dolgaim középpontja? Nem belőlem indul ki minden? Nem én irányítom az életem? A válasz, hogy végső értelemben nem. Igen, az Isten keresésünkben, Jézushoz fordulásunkban van felelősségünk, vannak nehéz és komoly döntéseink, hozunk áldozatot, de mindez nem változtat az alapigazságon: Jézus választott ki, Jézus hívott el, Jézus tette lehetővé, hogy őt válaszd –és ha ő mindezt nem teszi, mi nem ismerhetnénk őt meg. Az Úrral való kapcsolatban elsősorban nem választó vagy – hanem kiválasztott. Ha őt ma életed Urának, tulajdonosának, megváltójának vallod, tudod, hogy ennek legfőbb oka nem benned, hanem benne rejlik. Tudod, hogy nem azért választott, mert jobb vagy, mert érdemesebb vagy, mert hasznosabb vagy, mert lelkibb vagy, mert kevésbé vagy bűnös, mint bárki más. Hanem azért, mert így döntött, szeretetéből. Jézus olyan Isten, aki kiválaszt. Ezen megbotránkozhatunk, vagy alázattal elfogadhatjuk. „Kiborulsz, vagy leborulsz” – ahogy igen találóan fogalmazott valaki.
II. Mire választ ki?
Miért? Miért cselekszik Isten ezen a módon? Mire választ ki? Ha ezt megértjük, az segít abban, hogy ne megbotránkozzunk, hanem leboruljunk szeretete és hatalma előtt. Márk így ír: „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” A kiválasztás célja tehát kettős: vele lenni, majd elküldöttnek lenni. Két irányú; az egyik irányban a kiválasztás által Jézus magához hív („ők pedig odamentek hozzá” – azaz elhagyták a régi életüket), a másik irányban pedig Jézus elküld. A kettő teljes mértékben összetartozik, hiszen a tanítványok azért vannak vele, azért részesülnek közelségében, áldásaiban, hogy azután képesek legyenek ezt a Jézust képviselni, igéjét hirdetni és cselekedeteit cselekedni. Abban, ahogy és amiért Jézus kiválaszt és elhív egyeseket, nemcsak kiváltság van, hanem felelősség is. Ábrahám nem csak azt az ígéretet kapja, hogy Isten nagy néppé teszi és megáldja (azaz Ábrahám Istennel élhet), hanem azt is, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége (azaz küldetése van). Az a Jézus, aki azt mondja, hogy én választottalak ki titeket, azt is mondja, hogy „arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” Az evangéliumból kapott áldás nem választható el az evangélium által ránk ruházott küldetéstől. Igen, Jézussal lenni áldás. Áldás, ha megkóstoltad a bűnbocsánat nagy és felszabadító ajándékát, áldás, hogy tudod, a Szentlélek beléd költözött, áldás, hogy részese lettél Isten családjának, áldás, hogy bizonyosságod van, hogy Jézus szeretetétől és személyétől még a halál sem választ el, mert ő legyőzte a halált. De vajon ugyanilyen fontos-e neked a felelősség is? Vajon nem úgy ragaszkodsz az áldáshoz, a kiváltsághoz, hogy mit sem számít a felelősség, a küldetés? Nem az volt-e minden időben Isten népének egyik legnagyobb bűne, hogy úgy ragaszkodott önző és önhitt módon a kiválasztottságához, kiváltságaihoz, hogy közben nem töltötte be a felelősségét: áldássá lenni minden nép számára? Nem akarjuk-e Jézus jelenlétét úgy magunkhoz kötni – „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt. 28.20), - hogy figyelmen kívül hagyjuk, mihez kapcsolódóan tette az ígéretet – „menjetek el … tegyetek tanítvánnyá minden népet”? Nem arról van tehát szó a kiválasztásban, hogy Jézus egyeseket elrendelt a jóra, másokat a rosszra. Egyesek kiváltságosak, mások elfelejtettek. Nem, hiszen azért választja ki a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és az ő küldetését folytassák, hogy még többen legyenek vele, akik még teljesebben folytatják küldetését, hirdetik Isten országát, és teszik Jézus cselekedeteit. Lesslie Newbigin szavai nagyszerűen foglalják ezt össze: „A kiválasztás tehát nem azt jelenti, hogy a kiválasztottak üdvözülnek, a többiek pedig elkárhoznak. Jézus Krisztusban kiválasztottnak lenni – más kiválasztottság pedig nem létezik – azt jelenti, hogy betagolódtunk Krisztus világmissziójába; hordozói lettünk Isten egész világra kiterjedő üdvözítő akaratának; jelei és eszközei, első zsengéi az Isten által megáldott országnak, amely mindenki számára adott.” (Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban,109). Ha Jézusé vagy – küldetésben vagy. Ha vele egyek vagyunk, küldetésében részt veszünk. Küldetésében pedig csak azért veszünk részt, mert vele vagyunk, mert szeretjük, mert eggyé lettünk vele. Nem azért, mert miénk az igazság – Jézus az igazság. Nem azért, hogy nagyobbak legyünk, többen legyünk, több hatalmunk legyen. Nem azért, hogy másokat kioktassunk. Nem. Hanem azért, és csak azért, mert ha részesültünk Jézus áldásaiban, nem tudunk nem részesülni a mi Urunk nagy küldetésében. Ez a kiválasztottság tudat pedig nem lehet erőszakos, csak szeretettel és alázattal teli – amint Jézus maga is ilyen!
Még mindig velünk marad egy kérdés: rendben, Isten azért választ ki egyeseket, hogy általuk másokat is megáldjon és másokkal is megismertesse önmagát, de miért cselekszik így? Miért kell a tizenkettőnek elmenni és hirdetni Jézust, miért nem teszi ezt meg Jézus közvetlen módon? Miért kell nekik cselekedni Jézus cselekedeteit, miért nem hoz Jézus szabadulást maga? Miért kell egy közösség (az egyház), amely arra hívatott, hogy általa eljusson az evangélium az egész világra, miért nem teszi ezt meg Jézus azonnal, közvetlenül, és mindenhol? Miért kellene más embereket hallgatni az ő hitükről beszélni ahhoz, hogy én is hitet kapjak? Miért kellene egy kétezer éves intézményen, az egyházon keresztül megszűrt Jézus-ismeretet, Isten-ismeretet kapni, hiszen nem igaz-e, hogy ő bárhol, bármilyen kultúrában, bármikor elérhető? Miért kellene egy közösséghez, egy gyülekezethez, egy egyházhoz tartozni, csak azért, mert valaki hívő akar lenni? A kiválasztás munkálásával Istennek miért kell egy vallást, egy egyházat/közösséget a vele való kapcsolat helyévé tennie? Mi a logikája ennek?
A bibliai gondolkodás szerint az emberiség nem egyének összessége, hanem egy közösség, egy család, a nemzetek családja. Férfiak és nők, szülők és gyermekek, családok, törzsek, népek és nemzetek kölcsönös egymásrautaltsága, egymáson való függése. Newbigin így ír: „ahhoz, hogy Istent megismerjük, hogy vele közösségünk legyen, szükségünk van arra, akit ő ad nekünk e kapcsolat megtestesítőjeként, nem csupán tanítókként és kalauzunkként, hanem végső soron társunkként. Privátüdvösség, amely nem von be bennünket az egymással való összetartozásba, nincs, nem létezhet. Ezért Isten üdvözítő önkinyilatkoztatása – ha szabad így fogalmaznom – nem közvetlenül az égből hullik alá. Isten üdvözítő kijelentését csak úgy nyerhetjük el, hogy ajtót nyitunk felebarátunknak, akit elküldött” (104-105). Majd: „Mivel Isten üdvözítő szeretete minden teremtményére kiterjed, ebből fakad az, hogy egy közösséget kiválasztott és elhívott arra, hogy az ő igazságát hirdesse, és szeretetét eljuttassa minden néphez.  … sem az igazság, sem a szeretet nem közvetíthető másképp, csakis egy gondolkodó és szeretetteljes közösségbe beágyazódva.” (107).
III. A kiválasztás titka
Végezetül egy kérdés maradt velünk: a kiválasztottság e tudata nem nevel-e elrettentő felelőtlenségre? Láttuk, hogy ha Jézus kiválasztott minket, az nem pusztán kiváltsággal, hanem mások iránti felelősséggel is jár, láttuk, hogy ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nem számít a többi ember, és nem arról van szó, hogy egyesekről eleve lemondott volna. De mégis: nem elkerülhetetlen-e, hogy ebben a bizonyosságban az ember ahhoz a gondolathoz jusson, hogy ha valaki ki van választva, nem érheti baj, ill. ha valaki nincs kiválasztva, annak úgyis mindegy, az elveszett?
Meglepő, amilyen őszinteséggel vallott Márk és a korai egyház arról, hogy Jézus választotta ki „Júdás Iskáriótest, aki el is árulta őt.” Hogyhogy nem próbálták leplezni ezt a nagy „melléfogást?” Hogyhogy nem próbálták elhallgatni, hogy Jézus maga választotta ki azt, aki elárulta őt? Ekkorát tévedett volna Jézus? Nem. Jézus nyilvánvalóan tudta, mi lakik Júdásban. Akkor miért választotta ki?
Gyakran azt a választ halljuk, hogy ha Jézus nem választja őt a tizenkettőbe, akkor nem lett volna, aki elárulja. Tehát Júdásnak ez volt a sorsa, a küldetése, kezdettől fogva, hiszen ahhoz, hogy a megváltó meghaljon, valakinek el kellett végeznie az ő elárulásának „nagy szolgálatát” is. Mintha Júdás erre lett volna rendelve, és nem lett volna más lehetősége. De ez nem tartható, lett volna más személy, más mód. Akkor hogyan lehetséges, hogy Jézus kiválasztotta Júdást? Ha sem nem melléfogás, sem nem végzetszerű szükség, akkor mi?
Júdás választása rámutat a kiválasztás nagy titkára. Lett volna lehetősége az igazságra, és az életre, de ő a halált és a pusztulást választotta. Ott volt a kiválasztottak közösségében, Jézussal volt és Jézus őt is elküldte, de ő végül Jézus ellen fordult. A titkot nem kívánom és nem is tudom megválaszolni (ha meg tudnám válaszolni, nem lenne titok). Hogyan lehet, hogy Jézus kiválasztotta, és ő mégis elkárhozott (mert ezt róla kimondja a Szentírás)? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a kiválasztottság tudat, a bizonyosság, hogy az övé vagy, soha nem jelent automatikus garanciát. Jézus nélkül nincs kiválasztottság.
Befejezésül a kiválasztás hegyéről, ahol Jézus tizenkettőt választott, gyere el a Koponya-helyre, a Golgotára. – és tekints bele a kiválasztás legnagyobb titkába. Jézus nem csak a kiválasztó – ő az Atya választottja is. Ő az, aki az Atya minden áldását, szeretetét, kiváltságát magában hordozta, aki a legteljesebben mértékben vele volt, és Jézus az, aki mindenben az Atyát képviselte, és önmagát az Atya küldetésének odaadta. Ez a kiválasztottság vezette őt a Golgotára. A kiválasztott, aki az Atyával való legmélyebb kapcsolatban a legnagyobb küldetést hajtja végre. Ott, a kereszten, kiválasztottsága és küldetése legvalóságosabb tudatában. De ugyanakkor és ugyanott őbenne látod az elvetett, elkárhozott embert is. Akit az Atya elhagyott, akire az Atya nemet mondott, akit az Atya – miattunk, helyettünk, értünk – elítélt. Őbenne láthatod elveszettséged, és őbenne láthatod kárhozatod. Hogy őbenne lásd kiválasztottságod, és őbenne öleld magadhoz. Hogy ma ne megbotránkozz ebben az Istenben, Jézusban, hanem Pállal együtt dicsőítsd őt: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt … hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” ÁMEN!

Mit szabad és mit nem szabad? Ez a kérdés nem csak a most olvasott két ún. szombatnapi történetnek a kérdése, hanem sokak szerint a kereszténység központi témája is. Mit szabad tenni szombaton, a nyugalom napján, és mit nem szabad? Mit szabad, ha valaki keresztény, és mi az, ami tilos (számosan mondanák: minden, ami jó…)? Mit enged a törvény, és mit zár ki? Azon túl, hogy már a kérdés felvetése is idegen ma - hiszen miért kellene bárkinek és bárminek meghatároznia, hogy nekem mi a jó és mi nem? – már maga a törvény léte is problematikus. Kinek a törvénye? Melyik törvény? Miért éppen az? Milyen magyarázat alapján? Úgy tűnik tehát, hogy ez a bibliai szakasz nagyon távol áll a mai ember élethelyzetétől. Úgy tűnik, hogy egy régi törvényértelmezési vita van előttünk Jézus és a farizeusok között, ami nem különösebben hasznos nekünk. Azonban ennél sokkal többről van szó.
A fő kérdés nem az, hogy mit szabad és mit nem, hanem az, hogy kicsoda Jézus. Hogyan lehetséges, hogy tanítványainak egy ártatlan, hétköznapi cselekedete (kalászokat tépdesnek a mezőn), valamint Jézus egy csodája, jócselekedete (meggyógyít egy embert) oda vezet, hogy el akarják tenni láb alól? Ki az a Jézus, aki lénye legmélyét – Márk evangéliuma szerint – éppen halálában ismeri fel egy római százados? Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó ember, akit keresztre feszítenek, olyan hatással legyen egy római katonára, hogy így kiált fel: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”? (Mk. 15.39) Ha Jézus Krisztus személyéhez elengedhetetlenül hozzátartozik kivégzése, vajon jobban megérthetjük, megismerhetjük-e őt egy olyan helyzet alapján, amikor először mondják ki, hogy meg kell halnia? Lehet-e mindezek alapján ennek a két szombatnapi történetnek messzemenő következménye ma mind azoknak, akik Jézus követőinek vallják magukat, mind azoknak, akik nem így látják magukat? Az a meggyőződésem, hogy igen. Jézust úgy ismerjük meg, ő úgy jelenti ki magát, mint aki a szombat ura. Lássuk, hogy 1. Mi az a kihívás, amit Jézus ezzel megtestesít? 2. Mi a motiváció, ami Jézust vezérli? 3. Milyen jelentősége és következménye van mindennek ránk nézve?
I. A kihívás, amit Jézus megtestesít
A két történet hátterében a szombat, azaz a nyugalom napja megtartásának törvénye áll. Isten azt parancsolta népének, hogy a hét hetedik napján semmi munkát ne végezzen. Ennek indoklása kettős; egyrészt a teremtés történetben rejlik, hiszen Isten hat napos munkálkodása után megpihent és megáldotta, megszentelte a hetedik napot; másrészt viszont a szabadítás történetére is emlékeztet, hiszen mielőtt Isten kihozta Izráelt Egyiptomból, a rabszolgaságból, nem volt megállás, nem volt pihenés, nem volt ünnep. A szombat megtartása az Úrral való szövetségnek fontos jele volt, annak biztosítása, hogy Izrael nem felejti el a Teremtőjét és Szabadítóját. Olyan napnak szánta ezt Isten, amelyben imádság, hálaadás, pihenés, játék, öröm és gyönyörködés van jelen.
Jézus korára a mózesi törvényeket, közöttük a szombat törvényét is, jogi szakértők (írástudók) magyarázatai vették körül. A cél az volt, hogy – éppen a törvény betartása érdekében – pontosan definiálják, hogy mi számít munkának, és mi nem, azaz mit szabad cselekedni és mit nem szombatnapon. Ebben a helyzetben ütközik össze Jézus a vallásos vezetőkkel. Az első történet szerint Jézus egy szombaton gabonaföldeken ment át a tanítványaival, akik téptek és ettek a kalászokból (ártatlan és hétköznapi cselekedet). A farizeusok azonnal szóvá tették, hogy olyat tesznek, amit szombaton nem szabad tenni, hiszen ez aratásnak minősül, és így munkának számít. Jézus azonban nem a tanítványait igazítja helyre, hanem a farizeusokat. A másik történet élesebb helyzetben zajlik: a farizeusok figyelték Jézust, hogy vajon meggyógyítja-e a béna kezű embert a zsinagógában szombaton. Vádat akarnak emelni ellene. Jézus, aki nagyon jól tudja, mi a tét – szinte provokálva őket – látványosan meggyógyítja az embert (nyugodtan ráért volna egy nappal később is). Miért kell ezért meghalni? Milyen kihívást testesít meg Jézus ezekkel a cselekedeteivel? Látnunk kell, hogy nem ártatlan és hiábavaló törvényértelmezési vitáról van szó, hanem súlyos, életbevágó ügyekről. Jézus tetteivel kihívást intéz a vallásos-intézményi hatalomnak, bevett társadalmi szokásoknak, valamint az igazhitűséggel, az igaz spiritualitással kapcsolatos elképzeléseknek.
Az írástudók és farizeusok képviselik a vallási – egyházi – és intézményes hatalmat. Letagadhatatlan, hogy Jézus óriási befolyással rendelkező tanító, tömegek követik őt. Ez zavarja a vallásos vezetőket, ezért próbálják meg Jézust újra és újra abba az irányba terelgetni, hogy követőit az általuk képviselt rend betartására bírja (Miért eszik mesteretek bűnösökkel együtt, miért nem böjtölnek a tanítványaid, miért engeded, hogy szombaton kalászokat tépdessenek?...). Tudniillik, ha egy nyilvánvalóan erővel és hatalommal, valamint nagy befolyással bíró rabbi – aki ráadásul nem része a hivatalos vallási testületeknek – mást képvisel, mint ők, akkor az aláássa tekintélyüket és megrendíti a kialakult vallásos és intézményes rendet. Jézus szavai és cselekedetei alapvető krízist idéznek elő az egyházi hatalomban.
Másodszor, Jézus kihívást intéz a társadalmi normák ellen is. Vallásos meggyőződés és a társadalom mindennapi élete szorosan összefügg. Pontosan szabályozott, hogy milyen távolságra lehet elmenni szombatnapon úgy, hogy az nem számít munkának, vagy milyen súlyú terhet lehet vinni, ami még nem számít a törvény megtörésének. Az ilyen és ehhez hasonló szabályok meghatározzák a társadalom normális működését. (Hasonlóan ehhez: Jeruzsálemben szombatnapon – péntek estétől szombat estig – nincs tömegközlekedés. Ehhez kell mindenkinek igazítania az életét; úgy az átlagos polgároknak, mint pl. a jobbára mohamedán taxisoknak, akik ebből profitálnak…). Amikor tehát Jézus nem áll be, sőt, provokatívan szembemegy a szombattörvény korabeli értelmezésével, a kialakult társadalmi rendet is fenyegeti.
Végül Jézus kihívást intéz az igazhitűséggel, az igaz spiritualitással kapcsolatos elképzeléseknek. Tudniillik szavai és cselekedetei azt az üzenetet hordozzák bírálóinak, hogy Jézus nem veszi igazán komolyan a hitet, a hagyományokat. Hogy lazaságával, provokációjával valójában a szent Isten ellen vét, akinek nevében ugyanakkor tanít. Az igazi hívő nem fellazítja a kereteket. Milyen hit, milyen kegyesség, milyen spiritualitás az övé? Hova fog vezetni mindez, ha nem állítjuk meg minél hamarabb? Ezért hát az egyházi hatalom megóvása, a társadalmi rend biztosítása, valamint az igaz hit és vallásgyakorlás megmentése érdekében úgy döntenek, hogy végeznek vele. Jézusnak, aki kihívást intéz Isten törvénye ellen, meg kell halnia.
II. A motiváció, ami Jézust vezérli
Miért teszi mindezt Jézus? Miért vállalja azt a konfliktust, ami végül életébe kerül? Miért nem mondta azt a tanítványoknak, hogy ne tépdessék szombaton a kalászokat, miért nem nyugtatta meg a farizeusokat, hogy rendre inti majd a kövezőit – elvégre ártatlan és hétköznapi ügyről volt szó? Különösen nagy baj nem történt volna, ha nem teszik ezt. És miért gyógyította meg azt az ember a zsinagógában szombaton, amikor tudta, hogy lesbe állva vadásznak rá? Miért nem halasztotta el a gyógyítását egy nappal, ami ebben az esetben semmi kárt nem okozott volna? (Jegyezzük meg, hogy halálos betegség esetén a zsidók is engedélyezték volna a gyógyítást.) Ennyire csökönyös volt, ennyire csak a saját igazát látta? Ennyire nem volt kompromisszumképes? Rossz stratégiát követett; kevés bölcsességgel sokkal jobban jöhetett volna ki ebből a két helyzetből? Nem! Hanem ennyire központi és lényegbevágó volt, amit Jézus kinyilvánított önmagáról. Lássuk, mi vezette őt!
Jézus tetteinek egyik magyarázatát a következő kijelentése foglalja össze: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” Az Isten törvénye, rendelkezése a nyugalom napjáról az ember javát szolgálja, de az ember nem azért van, hogy a törvényt szolgálja. A törvény betartása nem önmagáért való intézmény, önmagáért való jó; Isten azért adta a rendelkezéseit, hogy az ember életét gazdagítsa meg. Nem azért parancsolta az embernek a munkától való tartózkodást a hetedik napon, hogy legyen egy hetedik nap, hogy létrejöjjön a nyugalom napjának intézménye, hanem azért, hogy az ember megtanuljon a vele való kapcsolatban boldogan és hálásan élni. Jézust először is ez a szabadság vezeti, amikor nem utasítja rendre a tanítványait. Figyeljük meg, nem arról van szó, hogy a tanítványok halálosan éhesek és kimerültek, és ezzel indokolva függesztik fel a szombatnaphoz kapcsolódó rendelkezéseket. Sokkal inkább arról, hogy Jézus tudja, a törvény szabályokra való lebontása, kíméletlenül szigorú betartatása által elvész a lényeg: Isten eredeti akarata és szándéka. A másik történet pedig Jézus együttérzéséről és szeretetéről szól: „Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” – teszi fel a kérdést, amire a lesben állók nem válaszolnak. Mert tudják, hogy jót tenni szabad, de szívük saját hatalomféltésük és hagyományaik foglya. Igen, meg lehetne az embert gyógyítani egy nappal később is; de ezzel Jézus elismerné, hogy fontosabb a törvény, mint az ember, a szabály, mint a szeretet. Jézust tehát az motiválja, hogy helyreállítsa Isten eredeti szándékát, amelyben a szeretet és a szabadság a meghatározó. Jézus rámutat a korabeli kegyetlen, embertelen, értelmét vesztett vallásosságra, és szembemegy vele. Kicsoda tehát Jézus? Mindezek alapján nevezhetnénk őt reform rabbinak. Egy olyan tanítónak, reformátornak, aki visszaállítja a korabeli Szentírás értelmezést és gyakorlatot az eredeti, isteni szándékhoz. És sokan ennek is tartják őt (pl. holland, vallását gyakorló zsidó barátom). Jézus egy nagyszerű tanító, egy páratlan reformer, aki azért jött, hogy a zsidó vallást megújítsa. Rámutat a visszásságokra, és nem hagyja annyiban; még a konfliktust is vállalja az ügy érdekében. Mindez igaz, de ennél többről is szó van.
Jézus másik kijelentése így hangzik: „az Emberfia ura a szombatnak is.” Ne feledjük, a szombat Istentől való rendelkezés. A szombatot az rendelte, aki hat nap alatt megalkotta világot, és a hetediken megpihent; az, aki lesújtott a fáraóra, kiszabadította Izraelt a rabszolgaságból, és kettéválasztotta a Vörös-tengert. A szombat, még ha az emberért is van, nem az embertől van. Hogyan lehet Jézus ura annak, aminek egyedül Isten az Ura?! Sőt, ennél még radikálisabbat is mond Jézus, azzal, hogy úgy utal magára, mint az Emberfia. Hiszen minden zsidó írástudó és farizeus ismerte Dániel könyvének idevágó részét arról a titokzatos személyről, aki eljön az ég felhőin, hogy megálljon a mindenható Isten előtt, aki hasonló az emberfiához (emberhez hasonló), és akinek hatalom, dicsőség, uralom adatik minden nép és nemzet fölött, és ez a hatalom örökkévaló. Ki ez a názáreti Jézus, ki ez a senkiházi jött-ment tanító, ki ez a provokátor törvénytipró, ki ez a ki-tudja-milyen-erővel-gyógyító, hogy így mer önmagáról beszélni? Hogyan képzeli, hogy magát ilyen isteni méltóságra emeli? Hogyan meri magát a törvény fölé emelni, Istennel egyenlővé tenni? Hogyan lehetne az övé minden uralom és minden hatalom az idők végén? Az elvakult gyűlölet („szívük keménysége”) még arra is vakká teszi hallgatóit, hogy miközben – szombaton – Jézus jót cselekszik, ők rosszat – gyilkosságot – fontolgatnak, igazukról való teljes meggyőződéssel. Jézus kijelentette magát, a vallásos vezetők pedig véglegesen állást foglaltak; már csak idő kérdése, hogy mikor szabadulnak meg tőle. Az Emberfiának meg kel halnia – ahogy Jézus újra és újra kijelentette tanítványainak.
III. Milyen jelentősége van annak, hogy Jézus a szombat ura?
Jézus kijelentette magát – de ez nem csak ott és akkor, hanem itt s most is érvényes. Látjuk, hogy önmaga kijelentése, az, hogy ő a szombat ura, hogyan vezet küldetése beteljesedéséhez, halálához, majd feltámadásához. Mi ennek a jelentősége ma számunkra?
Az ember szabálykövető lény – mondják az antropológusok. Ez annyira így van, hogy ha az öntörvényűség a szabály, ha az a szabály, hogy a szabályokat meg kell szegni, akkor az ember azt is követi. A szabályok betartása adja a közösséghez való tartozás érzését, a biztonság érzését. Gyakran ebből fakad az ember hatalma mások felett, valamint szabályok, törvények keretezik identitását is. Ma egyre inkább az a szabály, hogy nem kell szabály…
Mit hoz ebben a helyzetben elénk Jézus, a szombat ura? Először azokhoz szólok, akik Jézus követőinek valljuk magunkat. Előttünk van egy olyan Jézus, aki az Atya eredeti szándékát, szabadságát és szeretetét képviseli, az a Jézus, akinek szeretetét és szabadságát mindannyian megkóstoltuk. De nem gyártottunk-e ebből a kapcsolatból hitrendszert? Nem kezdtük-e magunkat szabályokkal keretezni és biztosítani? Nem váltottuk-e fel az evangéliumot dogmával? Nem nőtt-e nagyobbra bennünk a szabálykövetés, mint az élő és valóságos Jézus követése? Nem szeretjük-e jobban hagyományainkat, mint a másik embert? Nem azért csúszunk bele a szabad-nem szabad terméketlen vitáiba, mert elsodródtunk a Jézus iránti feltétlen szeretettől?
Hiszen a keresztény egyház története újra és újra példáját adta annak, hogyan lett az isteni szabadítás és szeretet közössége a törvényeskedés, az ítélkezés, sőt, alkalmanként az elnyomás és kegyetlenség szolgája. Már pedig ez emberekben és emberek által történt, akik nem voltak rosszabbak nálunk. A szombat ura arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Jézustól függünk, teljesen kiszolgáltatva a mindenható Istennek, vagy hagyományainkba, szabályokba, emberi magyarázatokba kapaszkodunk? Jobban szeretjük-e vallásos magunkat, mint Jézust? Jobban szeretjük-e erkölcsös magunkat, mint Jézust? Jobban szeretjük-e felekezetünket, mint Jézust? Elutasítunk, figyelmen kívül hagyunk, megvetünk-e másokat – mert a szabályaink elítélik őket?
A másik oldalról ugyanakkor a szombat ura azokhoz is szól, akik azért idegenkedtek tőle és a kereszténységtől, mert csak a szabad - nem szabad kötöttségeit, egy képmutató és erőtlen életet láttak benne. Aki azt gondoltad, hogy a kereszténység egy hitrendszer, amit miért kellene hinned, valamint egy erkölcsi rendszer, amit miért kellene betartanod. Aki attól tartasz, hogy ha keresztény leszel, akkor kirekesztővé és elnyomóvá válsz menthetetlenül. Akinek valóságos és fájdalmas tapasztalataid vannak ezzel.
A szombat ura ma mindannyiunknak kijelentette magát. Legyünk hívők, vagy nem hívők, ugyanarra van szükségünk. Nem bölcs tanácsra, nem egy nagyszerű tanítóra, nem egy reform rabbira. Nem a szabályok jobb megtartására és nem minden szabály eltörlésére. Arra az Emberfiára van szükségünk, aki ura a szombatnak, ura a törvénynek, ura a világnak. Aki eljött, hogy megtestesítse számunkra az igazi szabadságot és az igazi szeretetet. Akinek annyira fontos volt az Atya szeretete és szabadsága, hogy még saját élete kockáztatása, sőt, feláldozása árán is vállalta, hogy képviseli ezt a szabadságot és szeretetet. Aki nem emberi szabályokat követett – sem konzervatív hagyományőrzőét, sem haladó szabadelvűét, sem mindennel szembenálló, örök lázadóét -, hanem az Atya akaratát követte. Ez a Jézus, telve irgalommal, szeretettel és szabadsággal vonz ma minket magához, hogy mi is sokkal inkább megteljünk irgalommal, szeretettel és szabadsággal – vele, aki még a szombatnak is ura. ÁMEN!

A zsoltáros egy talányt ad elő. Egy titokról, egy rejtélyről szól, sőt, énekel („hárfakísérettel adom elő…”) Ez a rejtély az élet rejtélye, és mint ilyen, mindenkit érint. „Halljátok ezt mind, ti népek, figyeljen a világ minden lakója…” Megszólítja a kisembert és az előkelőt, a szegényt és a gazdagot. Bölcsességet ígér annak, aki őt hallgatja, gondolkodásra hívja az értelmest. Húsvét reggelén járjuk körül a nagy titkot, tekintsünk bele az élet rejtélyébe, gondolkodjunk el azon, ami igazán számít!
Mindezt persze nem önmagáért, nem a maga kedvtelésére, nem üres filozofálgatás okán teszi. A kérdés húsbavágó, hiszen gyakran válik kegyetlenné és kétségbeejtővé a tapasztalat, miszerint az élet igazságtalan. És minél igazságtalanabbnak látjuk az életet, annál könnyebben vetjük el a bizalmat egy igazságos Istenben. És minél inkább kivész belőlünk a remény és bizalom az Úrban, annál inkább magunkra maradunk. És minél inkább magunkra maradunk a keserves meggyőződéssel, hogy az élet igazságtalan, annál mélyebbre süllyedünk benne. Hogy végül először érzelmileg, lelkileg, majd testileg is remény nélkül vesszünk el. Lássuk hát, mit tanít a bölcs az élet rejtélyéről! 1. Gondoljuk meg, hogy mi a bajunk az igazságtalansággal, 2. Gondoljuk meg, hogy a gazdagság nem vált meg, 3. Higgyük el, hogy a feltámadt Jézus megvált.
 I. Gondold meg: mi a bajod az igazságtalansággal?
Az igazságtalanság tapasztalatát így adja elénk a zsoltáros: „Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alattomosok bűne, akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekednek?” Az élet rejtélye, hogy igazságtalan. Az előkelők és hatalmasok gazdagodnak, miközben mások filléreiket rakosgatják. A gazdagok biztonságban tudják magukat, sokukat még a törvény sem éri el – különösen, amikor ők vannak a törvényhozói és végrehajtói hatalom élén –, az egyszerűek pedig kiszolgáltatottak. Egyesek korruptak, becstelenek, alattomosok és mégis sikeresek, gazdagok, mások esetleg megpróbálnak igazak és hűségesek maradni, és közben felkopik az álluk. És még ha naponta nyilvánossá is lesz egy újabb korrupciós ügy, miközben egyesek börtönbüntetésre ítéltetnek, mégis úgy tűnik, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, és úgysem lesz igazság. Ez pedig nem pusztán politikai kérdés – hogy végül kik kerülnek és kik nem kerülnek börtönbe a lopásért -; ez sokkal súlyosabb annál. A morális kérdés így vetődik fel: van-e igazság? És abban a pillanatban teológiai kérdéssé válik: igazságos-e Isten? Hol van Isten? A teológiai kérdés pedig egzisztenciális kérdéssé lesz: Hogyan éljek? Mit keressek? Hogyan érdemes és hogyan lehet élni?
A zsoltárban megszólaló bölcs azonban továbbmegy ennél, és rámutat az e kérdések mögött meghúzódó alapvető életérzésre: félelem. („Miért féljek?”) Amikor a gazdagok lenézik és megvetik a szegényt, amikor visszaélnek hatalmukkal, amikor nekik mindent lehet, de a szegénynek semmit sem, amikor az ő oldalukon van a törvény, azaz a „gonosz napokon”, ahogy a bölcs nevezi ezeket az időket, az egyszerű ember fél, mutat rá a zsoltár. Talán ma nem a félelem az első, amit felismerünk magunkban válaszként arra, ami körülöttünk történik. Előbb vagyunk felháborodottak és haragosak. De vajon nem jelenik-e meg mindezekkel együtt az irigység: nekem miért nem adatik meg ugyanaz? Én mikor fogom ugyanannyira vinni? Nincs-e jelen bennünk a kétségbeesés: hogyan fogok megélni és egyről a kettőre jutni? Nem ugyanolyan akarsz-e lenni, mint azok, akiket ugyanakkor megvetsz, mondván, hogy lopnak? És nem mész-e te is bele mindenféle stiklikbe, hiszen ha szétlopják az országot, neked is jár valami? És mindezek fényében nem igaz-e a zsoltáros meglátása, hogy sokszor a félelem mozgatja az embert? Én úgy látom, hogy igen. Nem a gazdagság iránti hiábavaló vágyódás miatt verted magad olyan hitelekbe, amelyek miatt ma félsz és rettegsz? A bölcs, aki mindenkihez szól, arra hív, hogy gondolkozz el mélyebben azon, mi a bajod az igazságtalansággal. Valóban az igazságtalanság, vagy csak az, hogy nem te vagy a másik oldalon? Az a baj, hogy mások lopnak sokat, vagy az, hogy a lopás – akármekkora is, és akármilyen értékű is – önmagában rossz? Ne ragadj le ott, hogy – jogosan – háborogsz, hanem vizsgáld meg, hogy mindeközben mi irányít téged. Hogyan akarsz élni? Mit gondolsz életről, vagyonról, igazságról, Istenről? Vizsgáld meg mindezeket, hogy az élet rejtélyével szembenézhess! Mert a bölcs folytatja, és másodszor arra hív, gondold meg, hogy hova is vezet a gazdagság, mi szerezhető meg a gazdagsággal.
 II. Gondold meg: a gazdagság nem vált meg!
Láttuk, hogy a gazdagság könnyen válik elnyomóvá, és közben kétségbeesésbe és félelembe kerget. Hogyan léphetünk ki a szívünket fogságba ejtő hatalma alól? Hogyan lehetünk hálásak és szabadok, miközben az élet telve igazságtalansággal? Hogyan érkezhetünk el és maradhatunk meg az Úr iránti teljes bizalomban, amikor eljönnek a „gonosz napok”? A bölcs először arra hív, gondold meg, hogy a gazdagság nem vált meg: „Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.” Hiába, hogy bízik a vagyonban, hiába, hogy nagy gazdagsággal dicsekszik, hiába, hogy jól megy a sora és irigylik, hiába, hogy úszómedencés villát épít, hiába, hogy Zanzibárba jár nyaralni, hiába, hogy Ciprusra mentve fialtatja a milliókat, hiába, hogy magabiztosságában akár még feleségét is lecseréli, senki sem válthatja meg önmagát. Persze erre azt mondod, hogy nem is akarja, hiszen az élet ma nem erről szól. Mi az, hogy megváltás? Kit érdekel Isten? De az, ami a zsoltáros korában a megváltás szóval íratott körül, ma ugyanúgy jelen van, csak nem vallásos módon fogalmazzuk meg. Az élet rejtélyét, fogalmazzunk így, soha senki nem fogja vagyonnal megszerezni és megoldani. És miközben ezt tudjuk, mégsem tudjuk. Tudjuk, persze, pénzen nem vásárolható megoldás, de mégis pénzre vágyunk, mert nem elméletben, hanem gyakorlatban véljük a pénzben a megváltást. Kijelentjük, hogy nem lehet pénzért boldogságot vásárolni, de olyan céljaink és álmaink vannak, és ezek mentén olyan döntéseket hozunk, és úgy cselekszünk, mintha lehetne. Mintha az élet tartalmas és jelentőségteljes voltát megvásárolhatnánk – élménnyel, életszínvonallal pénzért. Mintha az életet megválthatnánk, megvásárolhatnánk: úgy, mint szeretetkapcsolatot, úgy, mint biztonságot, úgy, mint egészséget, úgy, mint szenvedés nélküliséget, úgy, mint halhatatlanságot. A vagyon, a hatalom, a hírnév mintha mindenhez hozzásegítene, mintha minden akadályt elhárítana, mintha minden ellenséget legyőzne. Mindez arról szól, amit a vallásos társadalmakban megváltásnak hívtak. A gazdag is érzi, hogy valamivel meg kell váltani, meg kell vásárolni az életet, és ha nincs Isten ehhez, akkor a vagyonnal véli elérni.
A rossz hír, mondja a bölcs, hogy ez teljesen céltévesztett gondolkodás: „Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.” Majd így folytatja: „Mert olyan drága az élet váltsága, hogy [a gazdagnak] végképp le kell tennie róla…” A jó hír, hogy mintha létezne váltság, bár nem megvásárolható. A bölcs tehát arra hív bennünket először, hogy gondoljuk meg, mi szerezhető meg a pénzzel. Az élet rejtélyének megoldása, az élet váltsága, amit valójában az irdatlan gazdagok ugyanúgy hajtanak, mint a félelemmel teli szegények, nem megvásárolható. És akkor a vagyonnak mindjárt nincs akkora szerepe, hogy ez határozzon meg. „Miért féljek a gonosz napokon…?”
Meghív azonban a bölcs egy másik meggondolásra is: gondold meg, mi lesz a gazdagok vége, sőt, nemcsak a gazdagok, de a szegények, de még a bölcsek, valójában minden nép, a világ minden lakója vége: „Meghalnak a bölcsek, a bolond és az ostoba is elpusztul, és másokra hagyják vagyonukat. Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk. De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.” A gazdag nem hogy nem váltja meg életét, de ugyanúgy elpusztul, mint – a szegény? – Nem! Mint az állat… (2x is, v. 13, 21) Az állat olyan élőlény, aki nem gyűjt vagyont, nem bízik a pénzben, nem dicsekszik arannyal, ezüsttel, luxussal, még csak ruhát sem hord, azaz mezítelen, nem szembesül az élet rejtélyével, a váltság titkával és lehetetlenségével. A gazdag, de a szegény is, a bölcs, de a bolond is ugyanúgy pusztul el, mint az állat. Gondold meg, hogy közted és a kutyád között ebben a kérdésben nincs különbség, hiszen hiába minden, amit felhalmoztál, megszereztél, elvégeztél, átéltél, a végén ugyanúgy a semmivel és a semmibe mész. (A híres kutyákra is emlékeznek, de hogy ez mit segít nekik, nem tudom…) A kutya nem gyűjtött kincset, és nem is visz kincset; a gazdag gyűjtött kincset, de ő sem visz kincset magával. Mit ér hát ez a kincs, ez a gazdagság, minden általa megszerzett élmény, eredmény, ha a halál úgyis semmissé teszi? Gondold meg!
Gondold meg, hogy „mint juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz pásztoruk, alakjuk eltűnik a holtak hazájában, nem lesz lakásuk.” Ennél megrázóbbat, felháborgatóbbat nehéz mondani, de a bölcs mondja, hiszen azt akarja, szabadulj ki az igazságtalanság feletti megkeseredettségedből, a gazdagság miatti félelmedből, az evilági tapasztalatok miatti hitetlenségből. És ezért beviszi az utolsó ütést: olyanok leszünk a holtak hazájában, mint a juhok, akiket a halál pásztorol… Korlátolt és szelíd állatkák - egyik olyan, mint a másik -, akiket a kegyetlen rabtartó irányít – nem gazdag rétekre és hűs legelőkre. Halál pásztor vezetgeti őket körbe-körbe a holtak hazájában, mint alaktalan, hajléktalan árnyéklényeket. Gondold meg, vajon igaz-e, amit mond? Van-e benne bölcsesség és igazság? Ne fordítsd el a füledet a bölcs szavaitól, tanítása nem fog megártani, még ha össze is zavar. Tudom, hogy nem akarod meggondolni, és nem érdekel; de a bölcs érted és miattad szól, érted és miattad szorít a sarokba. Mert azt akarja, hogy meggondolásod nyomán máshogy tekints gazdagságra és szegénységre, igazságra és igazságtalanságra. Légy értelmes, és ne légy bolond! Eddig még a saját eszed alapján is eljuthatsz, hacsak véglegesen nem ejtett fogságába a gazdagság illuzórikus csábítása. Ugyanakkor, ami itt következik, az túl van minden megfontoláson – jól figyelj hát!
 II. Hidd el: Jézus Krisztusban van megváltás!
A fenti kijózanító sorok után így szól a bölcs: De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.” Egyetlen mondat, hogy utána majd ott folytassa, ahol abbahagyta: „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik…” De ez az egyetlen mondat igen felháborító! Mit képzel ez az ember?! Miután felkavar, elbizonytalanít, megháborgat a meggondolásaival – és még igaza is van! – utána mit gondol magáról, hogy őrá nézve mindez nem igaz?! Igen, tudjuk, igaza van, józan ésszel belátható egyetemes igazságot beszélt el, de mi ez a bizonyosság, az az arrogancia, hogy magát egyszer csak kiveszi az előbbiek érvénye alól: „„De Isten engem kivált a holtak hazájából…” Mi ez a gőgös magabiztosság? Mi ez az elitizmus – különb, mint mások? Mi ez, ha nem vakhit? Honnan veszi, mi alapján állítja? Jobbnak tartja magát, mint a többiek, többnek tartja magát másoknál?
Küszködhetünk ezekkel a gondolatokkal, de a tény nem változik meg: a bölcs, aki a józan észre hivatkozva szembesített a gazdagság hiábavalóságával és a halál kikerülhetetlen és pusztító voltával, egyszer csak megvallja a hitét. Hitvallásának sem előzménye, sem utóélete a zsoltárban, semmi bölcsesség, semmi magyarázat, hogy ő miért gondolja, hogy Isten kiváltja őt a holtak hazájából. Arrogancia – vagy bizalom? Vakhit, tudatlanság – vagy élő reménység és hatalmas szabadság? A bölcs nem kétségbeesik, nem a sztoikus belenyugvás útját keresi, nem buddhista módon próbál elszakadni minden szenvedélytől és az élet iránti kötődéstől. Nem, hanem hitvallást tesz: „Isten engem kivált…” A hit ajándék. Isten ajándékaként megszületik a szívben. Nem magyarázkodás, nem meggondolás, nem meggyőzés műve. Az élet rejtélye, titok. Mégis, van a zsoltárban egy mozzanat, amiben felsejlik valami ebből a hitből: „olyan drága az élet váltsága…” A zsoltáros azt mondja, hogy kell lenni váltságnak. De csak olyan váltság létezik, ami túlmutat rajtunk. Ami túl van az emberen, túl van e világon, e világ minden lehetőségén.
„Miért keresitek a holtak közt az élőt?” – hangzik el a feltámadás hajnalán. Az élet rejtélyének megoldása nem e világ keretei között van. A váltság nem a mi hatalmunkban van. Drága, de létezik. Bölcsünk soha nem hallotta történetét, de mégis részesült kegyelmében. Mert az élet váltsága Jézus Krisztusban megjelent. Isten emberré lett. Azért lett emberré, hogy az élet váltságát életünk közepette szerezze meg. Azért lett emberré, hogy az ember bűnéért emberként tegyen eleget. Azért halt meg a kereszten az emberré lett Isten, hogy Isten ítéletének súlyát halálában elhordozza. Azért, hogy bennünket, halála árán, a drága váltsággal, megvásároljon a magáénak. Azért, hogy ne ott végezzük, ahova a bölcs a józan ész alapján elvezetett: juhok a halál által pásztorolva a halál országában. Ezért jött el és ezért halt meg Jézus Krisztus. De a harmadik napon feltámadt. És ma, ha a józan ész alapján eljutottál oda, hogy a gazdagság nem vált meg, hogy életet, igazi életet nem tudsz vásárolni, halljad az örömhírt: Krisztus feltámadt! És ahogy hallod az örömhírt, és amint válaszolsz rá, áradjon szét bensődben az élet nagy titka, a húsvéti hit bizonyossága: „De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.” Ámen!
Lovas András

Három ember függ a fán keresztre feszítve. Három elítélt bűnös. Középen Jézus, akinek a feje fölé azt írták: „Ez a zsidók királya”. Jobbról és balról egy-egy gonosztevő; a nevüket nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy miközben ezek a halálraítéltek utolsó óráikat élték, nem voltak némák. Nem a halál jeges csendje ölelt át mindeneket, nem a halál mozdulatlansága telepedett a Koponya-helyre. A halálraítéltek beszéltek, imádkoztak vagy éppen átkozódtak, az élő Isten munkálkodott, és élet-halál kérdések dőltek el. Ennek egyik fókusza a halálraítélt imádsága a halálraítélthez: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Ez az üdvösségért való imádság. Ez a legalapvetőbb, legfontosabb, legelemibb imádság, amit valaki elmondhat Jézusnak – és amit mindenkinek el kell mondania. De nem elég, ha azt mondod, te már elmondtad, te már túl vagy rajta. Sőt, ez a legnagyobb baj. Mert ha ma nem tudod elmondani a legalapvetőbb imádságot, akkor milyen imádságot mondasz? Érdemes-e bármit mondani, ami megelőzi ezt az imát? Vannak imádságok, kérések, vágyak, óhajok, köszönetek, amelyeket megfogalmazhatsz úgy, hogy a legelemibb imát még sohasem mondtad el. De a mai napon megláthatod, mi a lényeg, hova akar Jézus elvezetni. És létezik-e imádság, ami túl van ezen az alapvető, életbevágó kiáltáson? Mondhatod-e, hogy te ezt már elmondtad, túl vagy rajta, és ma számodra már nem ez a kérdés? A válaszom, hogy nem. Ma, Jézus Krisztus keresztre feszítésének napján egyszerűsödjünk le a legalapvetőbb imádsághoz: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Ugyanakkor ez nem könnyű: képesek leszünk-e a halálraítélt imádságával kiáltani a halálraítélthez? Ez az imádság kétszeresen is szélsőséges. Halálraítéltként halálraítélthez. És mégis, ez a legelemibb imádság. Legyen a Szentlélek könyörületes hozzánk, hogy ma – először vagy újra - megszülessen a szívünkben!
 I. Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös?
Ez az első kérdés, amellyel szembe kell néznünk. Az imádság egy halálraítélt, sőt, a halálos ítéletet annak minden testi és lelki kínjával éppen elszenvedő ember szívében fogan meg.
Ez egészen természetes, mondják többen, hiszen – amint a vicc is mondja – zuhanó repülőgépen nincs ateista. Az ellenvetők másik tábora pedig azt hangoztatja, hogy gyáva, gyenge az az ember, aki a bajban fordul Istenhez. Ha nem imádkozott, amikor jól ment dolga, legyen annyira gerinces, hogy nem imádkozik akkor sem, ha baj van. Nem az az erős ember, aki mindvégig kitart meggyőződése mellett? Különben is gyanúsak a halálos ágyukon (vagy keresztjükön) megtérők. Milyen számító, képmutató gondolkodás az, ha valaki egy életen át Isten nélkül él, de a halála óráján gyorsan beslisszol a mennyországba! Minden bűne elrendeztetik egy imában?! Ez az egész „jobb lator” történet a halálos óráján jó útra térő bűnösről annyira egyházias szagú: ha egész életében nem is, hát az utolsó pillanatban csak megnyertük őt az ügynek. Mintha előre erre számítana az egyház: ha előbb nem, legalább az utolsó percben. Nem őszintébb, hitelesebb a „bal lator”, kérdezik, aki beáll a Jézust gúnyolók közé, aki a halál pillanatában sem törik meg, aki nem esedezik valamiféle olcsó kegyelemért? Igen, egy olyan világban élünk, ahol sokkal gyorsabban lesz hős Júdásból, mint Jézusból, sokkal hamarabb lesz követendő példa az átkozódó, semmint a megtérő gonosztevőből.
Számos ellenérzés veszi tehát körbe az imádkozó halálraítéltet. A kérdés azonban, még ha egyre nehezebb is, marad: tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös? Egyrészt, mint halálraítélt, másrészt, mint bűnös. Mert ha jogi értelemben nem is vagyunk halálraítéltek, és fizikai értelemben sem közelített el halálunk órája, az üdvösségért, a szabadulásért való legalapvetőbb ima mégis csak ebben a szélsőségben születhet meg. Amikor egészen valóságossá válik számunkra, hogy Jézus nélkül elvesztünk. Ha ő nem ment meg, ha ő nem könyörül, ha ő nem szabadít meg, végünk van. Miért? Éppen a bűn miatt. A „jobb lator” így szól társához: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk...” A másik nem így látja. Nem érdekli, hogy jogos a büntetés. Nem látja a különbséget az ártatlan megfeszített, és a jogosan kivégzett között. Bizonyára mindvégig voltak mentségei és magyarázatai. „Sokkal nagyobb gazemberek juttattak ide, akik a mai napig szabadlábon vannak. Számosan elkövették ugyanezt, mégsem kerültek az ítélet alá.” Lehet, hogy a gyerekkorát, a szüleit, vagy a környezetet vádolja. Vádolja a múltját, vádolja a politikát, vádolja a vallást, vádolja Istent. Telve szemrehányással – de nem vádolja magát. Halálraítélt ő is, haldoklik, de nem lesz halálraítélt belülről. Nem fogadja el a valóságot. Nem is látja meg a valóságot – Jézust. A másik lator azonban kilép a szemrehányásból, és magára veszi büntetését. Jogos az ítélet. Jogosan veszek el embertelen kínok között ebben az órában. Igen, a gyerekkorom, a szüleim, a társaim, a politika, az egyház, mind-mind részesei annak, amivé lettem – de én lettem azzá. Én cselekedtem. Én vétkeztem. Én vagyok a halálraítélt bűnös.
Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélt bűnös? Igen, megtetted régebben, de ma ugyanott tartasz. Megismerted Jézus kegyelmét, szabadítását, bocsánatát, és mégis megfürdőztél újra a sárban. És nem bírsz kimenekedni. Megismerted és megvallottad a szeretetet Jézusban, és mégis a gyűlölködés foglya vagy. Hogyan lehetséges? Igazságot, tisztaságot fogadtál, és mégis megkötöz a szexuális tisztátalanság. Hűséget fogadtál az Úrnak, azt mondtad, az övé vagy mindörökre, és most mégis vádolod. És közben azt érzed, hogy nem tudod magad tisztává tenni, nem tudsz megszabadulni az indulataidtól, nem tudod nem vádolni és szemrehányással nem illetni az Urat. Szeretnéd, hogy ne így legyen, de nem megy. Éppen ebben a „nem tudomban” ismerheted hát fel, hogy halálraítélt vagy. Éppen ebben ismered el, hogy nem válthatod meg magad. Éppen itt látod meg, hogy nincs ennél az imádságnál fontosabb, és nincs semmi, ami túlmutatna rajta. Mert itt, csak itt születik meg a halálraítélt könyörgése: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.”
 II. Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélthez?
A halálraítélt könyörög – és tartsák ezt mások gyengeségnek, számításnak, képmutatásnak – a halálraítélt nem előttük vizsgáltatik meg. Aki bűnös és elveszett, az gyenge és alázatos; nem próbálja magát védeni. Gondoljanak bárkik bármit, engem egyedül az én Uram ítél meg, és én hozzá kiáltok. De ha el is jut a halálraítélt eddig, hogyan lesz képes egy másik halálraítélthez imádkozni? Kinek kell egy halálraítélt Isten? Egy magát megmenteni nem tudó megmentő? Ki akar ránézni, sőt, segítségül folyamodni egy véres, megfeszített, bűnösök közé sorolt üdvözítőhöz?
A szélsőség eme másik oldala is elrettentő. Már a próféta is megfogalmazta: „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja. … Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” A szenvedésbe, más valaki szenvedéseibe betekinteni nem jó. Az emberek egy része menekül azoktól, akiket valamiféle tragédia ért. Mit mondjak, mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzá? Inkább eltakarjuk az arcunkat, inkább elfordítjuk a fejünket. Lássuk, nézzük azt, ami egészséges, szép és erős. Ha valahonnan élet fakad, az az erősből, a vitalitással teliből fakad. Ugyanakkor, miközben igaz, hogy az ember elfordul a szenvedéstől, egy különös kifordulás vagy inkább kivetkőzés nyomán a mai ember szereti nézni a szenvedést. Közönnyel, sőt, kárörvendve, lenézve, megvetve, gyalázza a szenvedőt, de mintha a mai világ egyre több örömöt találna ebben. A ma embere nem elfordul a szenvedőtől, hanem kéjesen belerúg egy hatalmasat. Mert a szenvedő maga tehet a szenvedésről. Miért hozta magát ebbe a helyzetbe? „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!” Ezt akarta, nem? Csúfolják, gúnyolják, gyalázzák, mert jólesik. Ha arról van szó, hogy igaz és ártatlan szenved, elfordítjuk a fejüket; ha olyan valaki gyötrődik, akit ismerünk, inkább elkerüljük. Ha ismeretlen, akkor megérdemelte, akkor a maga baja, miért ilyen élhetetlen, miért ilyen primitív, miért ilyen szánalmas lúzer… Meg kell vetni, bele kell rúgni, el kell távolítani maguktól, nehogy kiderüljön, hogy cseppet sem rosszabb, mint mi. Különben felsejlik annak a lehetősége, hogy velünk ugyanez megtörténhet. Hogy együtt kellene érezni a szenvedővel, hogy ki kellene felé nyújtani segítő kezüket.
Tudsz-e úgy szólni Jézushoz, mint halálraítélthez? Feje felett a tábla, nem kis iróniával írva, ez a zsidók királya. Kinek kell egy ilyen király? Körülötte gúnyolódók és csúfolók serege; kórusban zengik, hogy a kereszténység a gyengék vallása, a kereszténység képmutatás, ennek a Jézusnak a követői pedofil papok. Halálraítélt vagyok, rendben, de hogyan bízhatnék e másik halálraítéltben? Hogyan hihetném, hogy ő az élet királya? Hogyan szólíthatnám meg, azt, aki magát nem tudta megmenteni, mint aki megmenekülésem egyetlen forrása?
Csak úgy, mint a „jobb lator”. Halálraítéltként a halálraítéltet. Mert a titokzatos igazság az, hogy csak a halálraítélt gonosztevő láthatja meg a halálraítélt Jézusban az eljövendő királyt. Hiszen aki maga nem tört meg, hogyan bírná szemlélni azt, aki megtört? Amíg erős vagy, amíg van reménységed, amíg van más menekülésed, vagy vélt menekülésed, hogyan bírnád elmélyülten figyelni, szemlélni és megérteni a keresztre feszített Jézust? Amíg erős vagy, vagy nem érdekel, vagy szégyennel telve elfordítod az arcod, vagy röhögsz rajta. Röhögsz, vagy megbotránkozol, amikor így imádkozik: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ilyet józan ember nem mond. De az Isten Fia, aki nem gyengeségből, hanem erőből és szeretetből függ a kereszten, ő mond. Aki maga nem ismerte meg saját elveszettségét, hogyan ismerné fel, mi a különbség az ő halálraítéltsége és Jézus halálraítéltsége között? Aki nem ismeri a maga halálos bűnösségét, hogyan ismerné fel a halálraítélt Jézus tökéletes igazságát? Ahhoz, hogy halálraítéltnek lásd magad, látnod kell a halálraítélt királyt. És ahhoz, hogy a halálraítéltben meglásd a királyt, előbb halálraítéltként kell látnod magad. Egyik sem megy a másik nélkül. Akkor hogyan üdvözülhetek, kiáltasz fel? Hogyan lássam a keresztre feszített Jézusban az élet királyát, ha nem látom? Hogyan lássam a magam elveszettségét, ha nem látom? Ne félj, mert így van ez jól. Egy alkalommal megkérdezték Jézust „Akkor ki üdvözülhet? Ő így felelt: ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.” (Lk. 18.26-27) Amit te nem tudsz megtenni, ő meg tudja és meg akarja és meg is fogja tenni. Csak szólítsd meg őt – mint aki semmit sem tehet (elvégre ezt jelenti halálraítéltnek lenni, nem?)
 III. Ha nem tudsz így szólni Jézushoz – szólítsd meg!
Egy imádságot szeretnél kimondani, a halálraítélt imádságát a halálraítélthez: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Miért nem tudod kimondani? Mert nem hiszed, hogy meghallgat? Mert nem hiszed, hogy bármi változik? Mert nem bízol magadban? Mert úgy véled, nem vagy elég őszinte, ha kimondod? Mert nem hiszed, hogy ha ma kimondod, bármi is meg fog változni? Észreveszed, hogy mindezek a kérdések még mindig arra mutatnak, hogy te magadban akarsz bízni, és magadra akarsz építeni? Felismered, hogy amíg ezek a fenntartásaid vannak, addig nem halálraítéltként kiáltasz az érted, helyetted, miattad halálraítélt királyhoz? Egyszerűen csak szólítsd meg a megfeszített királyt, és ezzel a szóval helyezd magad őbelé. Érted hal a kereszten. Téged vitt fel a fára. Halálodat teljesíti be. Tehetetlenséged tehetetlensége tartja a kereszten. Ha nem tudsz így imádkozni, imádkozz így!
„Emlékezzél meg rólam.” Rólam. Itt én vagyok, Uram. Nem az szól, aki mindig másnak akar jót tenni, vagy segíteni. Nem az szól, aki nevedben másnak szolgál. Nem a kimerült édesanya vagy édesapa. Nem a gyötrődő férj vagy feleség. Nem az aggódó nagyszülő. Nem az egész világot képmutatónak tartó, lázadó fiatal. Itt én rólam van szó. Nem rólunk, mindannyiunkról, hogy valahol közben eltűnjön az én. Nem a világról, az emberiségről, nagy megváltó álmaimról. Uram, rólam van szó. Én vagyok a halálraítélt. Itt és most, keresztedet szemlélve, egyedül csak én. Nekem fellegzett be. Nekem nincs tovább. Én vétkeztem ellened. Én feszítettelek keresztre. Én teszem ezt most is, és én fogom tenni ezt holnap. Nekem van végem.
 „Emlékezzél meg.” Mert számodra, már tudom, nincs itt mindennek vége. Hiszen te vagy a felkent, a király, aki eljössz királyságodba. Te, az ártatlanul halálraítélt, a téged gyilkolókért imádkozó nem fejezed be mindenestül a halállal. Neked jövőd van, uralmad van, és ebből a jövőből gondolhatsz majd rám. Emlékezz hát meg, ne feledkezz hát meg rólam, részeltess abban, ami egyedül a tiéd. Te, az igaz, az egyszülött Fiú nem veszhetsz el végérvényesen. Téged, az Urat, nem nyelhet el a halál mindörökre. Te vagy a király – gondolj rám. Én elvesztem, de te megtalálhatsz. Én jogosan vagyok az ítélet alatt, de te felmenthetsz. Nekem nincs tovább élet, de te mégis adhatsz. Nekem minden bezárult, de nálad minden feltárul. Jézus, emlékezzél meg rólam! Tarts meg, ments meg! Ne azzal a csodával, hogy leemelsz a keresztről, hanem azzal a csodával, hogy a tiéd lehetek mindörökké. Csak ennyi az üdvösség imádsága: emlékezzél meg rólam.
„Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Még ma velem leszel… Jól látod, hogy halálraítélt vagy. Jól látod, hogy halálraítélt vagyok. És mégis jó helyre fordultál. Nem valamikor, hanem még ma velem leszel. A halálraítélt számára van még ma. Örök élet. Üdvösség. Megmentés. Mindez létezik, mert Jézus biztosítja. Ne érd be ennél kevesebbel… és ne akarjál ennél többet, hiszen nincs több. Akármi is történik ma az életedben, legyen ez a legragyogóbb napod, vagy legyen ez a legsötétebb órád, adassék meg neked a kegyelem, hogy elmondhasd a halálraítélt imáját a halálraítéltnek. És hogy meghalljad a legnagyobb vigaszt, a reménységet, aminél kevesebbel ne elégedj meg, többet meg ne is képzelj: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Már ma az övé vagy, ma újra az övé vagy, és mindörökre az övé leszel. ÁMEN!
Lovas András

Ahogy Jézus szolgálata egyre jobban kibontakozik Márk evangéliumában, úgy jelenik meg körülötte a vallásos vezetők erősödő szembenállása. A 2. fejezetben négy egymást követő történetet olvasunk, amelyeket a farizeusok és írástudók kritikus és ellenséges megjegyzései kötnek össze. Amint újabb és újabb oldala mutatkozik meg az evangéliumnak, Isten országának Jézus szolgálatában, úgy kerülnek vele egyre jobban szembe azok, akik nem készek változni. A mai szakasz párbeszéde egy nagy lakoma alkalmával hangzik el. Jézus elhívja követésére Lévit, a vámszedőt, aki házában gazdag ünnepet szerez. Jézus együtt eszik a vámszedőkkel, más bűnösökkel (prostituáltak, vallásilag tisztátalan emberek), ami kiváltja a vallásos vezetők felháborodását. Először azt reklamálják, hogyan vállalhat Jézus ilyen alakokkal asztalközösséget. Majd elhangzik a provokatív kérdés: „Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek?” Ez a helyzet alkalmat ad Jézusnak arra, hogy néhány képben egészen világossá tegye, mit hozott ebbe a világba. Mi Isten országának a lényege? Mivel jár, ha valaki elfogadja az örömhírt, megtér, és belép Isten országába? Jézus a következő választ adja: 1. Isten országa örömet hoz; 2. Isten országa gyökeresen újat hoz; 3. Isten országának befogadása nem kímél meg a fájdalomtól.
I. Jézus mély és alapvető örömöt hoz
Jézus válasza a farizeusok böjtre vonatkozó kérdésére egy jól ismert kép: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek.” A farizeusok a hagyomány felől közelítenek. Hetente kétszer böjtölnek, és úgy vélik, minden komoly vallási tanítónak legalább ugyanezt kell elvárni követőitől. Ehelyett Jézus és tanítványai ünnepi lakomán vesznek részt egy vámszedő házában, és nyoma sincs annak, hogy Jézus böjtölni tanítaná követőit. Nekiszegezik tehát a kérdést, feltételezve, hogy zavarba hozzák általa. Jézus válasza azonban elsöprő erejű. Nem magyarázkodásba kezd, hanem egy képpel világítja meg a helyzetet. Láttatok már olyan esküvőt, ahol böjtölnek? Nincs olyan násznép, nincs olyan menyegző, ahol a vőlegény és a jelenlévők böjtölnének. Hogyan tennék ezt akkor, amikor a legnagyobb öröm ideje van? Hogyan böjtölnének akkor, amikor vőlegény és menyasszony egybekel, amikor beteljesedik, amire vártak, amikor az egymásra találás nagy örömének ünnepét ülik? Milyen böjtöt kérnek számon a farizeusok akkor, amikor az ünneplés ideje van? A menyegző nem a böjt, a megvonás, az elcsendesedés, a sírás, hanem a túláradó bőség és örvendezés ideje.
Márpedig Jézus jelenléte a vőlegény jelenléte, a nász beteljesedése. Jézus örömöt hoz, és ez az öröm nem elméleti. Nem véletlenül gyülekeznek a vámszedők és a bűnösök lakomára Lévi házában. Valami történt velük, és ezért ünnepelnek, örvendeznek. Jézus valami olyat hozott, ami szabad, spontán, benső örömöt vált ki a körülötte lévőkben. Az Isten országa, amit Jézus meghirdetett, Isten uralma, amit elhozott, örömöt fakaszt az emberben. Mindez pedig nem áll messze a farizeusok gondolkodásától, hiszen a Szentírás alapján – amelynek tanítói voltak – ők is hiszik, hogy eljön egyszer Isten uralma, ők is tudják, hogy ezt a napot a Biblia a menyegző képével festi le. Tudnak róla, tanítanak róla, de nem ismerik fel, hogy Jézusban jelen van a vőlegény. Ha valaki meg akarná cáfolni, minden erejüket megfeszítve védenék meg a nagy bibliai igazságot, de amikor arról van szó, hogy belépnek-e Isten országa örömébe, távol tartják magukat. Jézus alapvető és mély örömöt hoz – de mi – vagy így, vagy úgy – gyakran eltévesztjük ezt. Ennek a céltévesztésnek két oldalára szeretnék rámutatni. Az egyik a modern, független, magát elkötelezni nem akaró ember keresése. A másik azonban az, ahogyan Jézus mai követői vesztik szem elől az öröm valóságát.
A mai ember általában nem tudja, mi az az öröm, amit keres, miközben sok keresztény csak fejben ismeri az örömöt, amit Jézus hozott.
C.S. Lewis szavai, amelyeket megtéréséről beszámoló könyvében ír, a mai ember számára jól érthető módon közelítenek az öröm kérdéséhez: „Az Öröm nem helyettesíti a szexualitást, de a szexualitással gyakran megpróbálják helyettesíteni az Örömöt. Néha azon tűnődöm, vajon nem minden élvezet csupán az örömöt igyekszik-e pótolni.” (In: Viták és vallomások, 140) Az örömöt a fogyasztói társadalom embere a birtoklásban véli megtalálni. Hajt a vágy, az üresség, valaminek a hiánya, és úgy véljük, hogy az élvezet hiányzik. Úgy formálódtunk, hogy azt hisszük, ha megszerezzük, elérjük, magunkénak tudjuk a hőn áhított férfit vagy nőt, utazást vagy tárgyat, nehezen elérhető élményt, akkor végre majd öröm és elégedettség járja át a szívünket. Az őszinte ember hamar rájön arra, hogy ez nem így van; hiába éri el azt, amire vágyott, és okozott az neki pillanatnyi örömöt, élvezetet, mégsem ezt kereste. Az a nagy beteljesedés, amit a vőlegény és menyasszony menyegzője jelképez, valami sokkal többről beszél. Találkozásról, önátadásról, önmagunk szeretetben történő elvesztéséről és megtalálásáról. Ijesztő, ahogy a modern ember összekeveri az élvezetet az örömmel. Ijesztő, mennyire nem tudja, mi az, ami szíve-lelke mélyéről hiányzik, és hol és hogyan nyerheti azt meg. Jézus válasza az, hogy az igazi örömöt ő hozza el – hamarosan azt is látni fogjuk, hogyan.
Jó lenne azt mondani, hogy ha a mai ember nem is ismeri az örömöt, de a keresztény ember ismeri azt. És ha ismeret alatt meggyőződést értünk, elvi tudást, akkor igaz is ez a kijelentés. Ugyanakkor, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy mennyiben kóstoljuk, éljük azt az örömöt, amit Jézus hoz, hogy mennyire jár ez bennünket át, és mennyire ragyogja be a mindennapjainkat, akkor mindjárt bizonytalanabbak vagyunk. Tudjuk, hogy Jézus örömöt hoz; tudjuk, hogy Jézusban örülnünk kellene, tudjuk, hogy Isten Igéje felszólít az örvendezésre, tudjuk, hogy Isten dicsőítése örömmel teli – de vajon felfakad-e ez az öröm bensőnkből? És mivel nyilvánvaló, hogy az örömöt nem lehet magunknak létrehozni, hiszen az öröm csak szívünk, lelkünk válasza Jézus jelenlétére, ez az állapot sok mindent elmond rólunk. Ezért forduljunk most azokhoz a képekhez, amelyek arra is rávilágítanak, hogy honnan fakad az öröm, amit Jézus hoz az életünkbe.
II. Jézus gyökeresen újat hoz
Miből fakad az az öröm, amit Jézus hoz? Abból az újból, ami felváltja a régit. Két képet használ Jézus: „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” Az az új, amit Jézus hoz, egyértelműen különválik mindattól a régitől, ami megelőzte őt. Jézus nem azért jött, hogy a régi, szakadt ruhát megfoltozza, kijavítsa, és ezzel meghosszabbítsa élettartalmát. Nincs folytonosság a régi és új között; ő a régi foltozása, javítása helyett új ruhát hoz. Ő újbort kínál, és ehhez az újborhoz, új tömlő kell – a régi nem bírja befogadni, mert szétfeszíti azt. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a korabeli vallásos tradíciók – pl. a heti kétszeri böjt rendje – nem fogadhatják be, nem hordozhatják azt, amit Jézus képvisel. Ezért nem böjtölnek Jézus tanítványai. Másrészt van ennek az újnak egy személyes vetülete is, és most erre szeretnék rátérni.
Hogy ez az új mit jelent, azt láthatjuk mindazok életében, akik Jézus követői lettek. Amikor Jézus megszólította őket, „kövess engem”, ők felkeltek és követték őt. Maguk mögött hagyták azt, amit Jézus valami egészen másra, egészen újra hívó szava réginek ítélt. Jézus nem azt tanította Lévinek, a vámszedőnek, hogyan legyen jobb vámszedő (foltozgatás), hanem új életre hívta el. Amikor a bűnösöknek hirdeti Isten országát és a megtérést, nem azt tanítja, hogyan jobbítsák meg magukat lépésről lépésre, fokról fokra, hanem közösséget vállal velük, kiterjeszti rájuk bocsánatát, eltörli a múlt szennyét, és csak annyit mond: eredj el, és többet ne vétkezz. Ebben a szóban azonban szeretet, kegyelem és olyan erő van, ami valóban újat jelent annak életében, aki hittel fogadja magához. Ez a gyökeresen új, amit Jézus hoz, lesz a forrása annak az örömnek, amit a vámszedők és bűnösök megkóstolnak. Ugyanakkor éppen ez lesz az akadály azoknak a vallásos vezetőknek, akik talán készen lennének egy kis reformra, de semmiképpen sem gondolják, hogy valami egészen újra van szükségük. A régi és az új gyökeres szembenállása tehát jó hír mindazoknak, akik szívük mélyén tudják, hogy bajban vannak, hiszen szabadságot és új kezdetet kapnak; de fenyegető üzenet azoknak, akik úgy látják, alapvetően rendben vannak, és csak egy kis jobbításra szorulnak. Az utóbbiak hosszasan tudnának beszélni a keresztény örömről – de nem ismerik azt, az előbbiek tudása még korlátozott, de az öröm átragyog rajtuk. Jézus egészen újat hoz – új ruhába öltöztet, fehér ruhát ad rád, új utakra hív el – ez a vele való találkozás és közösség lényege. Amennyiben eddig csak úgy tekintettél rá, mint aki itt-ott kisegít életedben, mint akire ebben-abban szükséged van, de nem úgy, mint aki mindent újjá tesz benned és számodra, itt az ideje, hogy szembenézz a valóságos Úrral. Lehet, hogy ez örömhírként ér, hiszen felismered, akármilyen elrontott is legyen az életed, ő benned is tud újat kezdeni. Nem elkerüli azt, ami életed legszégyenteljesebb, legelveszettebb része, hogy a többit javítgassa, hanem éppen azon a ponton érkezik el hozzád megbocsátó, felszabadító kegyelmével. Az is lehet, hogy mindezt fenyegető hírként hallod ma: nem akarod magadat mindenestől kiszolgáltatni neki. De ebben az esetben azt kell látnod, hogy elveszíted őt; hiszen a régi és új között nincs átmenet. Jézus egészen újat hoz.
Számosan vagyunk, akik ezt az újat magunkhoz öleltük, akik el tudjuk mondani, hogy életünk egy pontján Jézus új életet adott, és hatalmas örömmel ajándékozott meg – de mára a jézusi új mintha régivé, a jézusi öröm ürességgé lett volna bennünk. Mit mond nekik ez a szakasz? Csak illúzió volt az akkor kóstolt újdonság és öröm? Csak pillanatnyi fellelkesedés volt, és őszintébb lenne ezt elismerni? Jézus szavai ezekre a kérdésekre is választ adnak.
III. Isten országának elérkezése nem kímél meg a fájdalomtól
Miközben az öröm és az a radikálisan új valóság, amit Jézus hoz mindenkinek osztályrésze, aki belép az Isten országába, Jézus nem mondja, hogy az újdonság és az öröm átélése folyamatos, soha el nem múló az őt követők életében. Sőt, azt mondja, hogy „eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak.” Jézus halálának napjáról beszél, amikor erőszakkal elragadják követőitől, és amikor helye lesz a böjtnek, a gyásznak, a sírásnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az az öröm és az az új, amit Jézus hozott, nyomtalanul elvész, végleg semmissé lesz, és legyőzettetik. A vőlegény elvétetik – egy időre, hogy azután újra visszaadassék – örökre. A tanítványok gyászoltak és sírtak, megrettentek és összezavarodtak a megfeszítés napján, hogy azután újra a jézusi új teremtés valósága és öröme töltse be őket – a húsvét napján. De az, ami megtörtént velük – újra és újra megtörténik velünk is.
Mert van, amikor átéljük a vőlegény jelenlétét és közelségét, megelevenít bennünket szabadítása, vagy éppen vigasztalása, újonnan szól hozzánk szava, és új engedelmességre hív bennünket Urunk. Új ének fakad fel szívünkben, hogy örvendezve dicsőítsük őt. Máskor pedig mintha elvétetne tőlünk a vőlegény, és nem a dicsőítésnek és ünneplésnek, hanem a böjtnek és a gyásznak ideje jön el számunkra. Talán azért, mert engedetlenek voltunk, megkeményítettük szívünket, saját útjainkon jártunk, fellázadtunk ellene. Ezzel elvétetett jelenléte szívünkből, hiszen mi magunk hagytuk el őt; nem halljuk mindig újat hozó igéjét, nem jár át bennünket mindig reménységet sugárzó öröme. Ha bűneiddel kizártad őt életedből, mondd ki bátran: ez most a böjtnek, önmagunk megalázásának, Jézus jelenléte sírva keresésének ideje. Ne add fel, ne hidd el a Sátán hazugságát, hogy mindez csak fellelkesedés volt, és nem valóság; lásd, hogy megmondta, annak ellenére, hogy ő alapvető örömöt hoz, és radikálisan újat tett veled, van ideje a böjtnek és sírásnak. Bárcsak hiányozna annyira a már megkóstolt öröm, bárcsak fájna annyira a már megismert új szertefoszlása a régiben, hogy ma kimondod: Uram, csak te vagy az örömöm, csak te vagy az életem, és addig böjtölök, addig sírok, addig leszek összetörve előtted bűnbánatban, ameddig nem szólsz újra, és nem látogatsz meg megint.
Hasonlóan, az új és az öröm, amit Jézus elhozott, nem jelenti azt, hogy nem érint bennünket fájdalom és szenvedés, ami nem a mi engedetlenségünk következménye. Körbevesz minket betegség, baleset, gyász, depresszió és reménytelenség – helyzetek, amelyekben azt éljük meg, hogy elvétetett a vőlegény. Igen, ez az a nap, amiről azt mondta Jézus, hogy az övéi böjtölni és sírni fognak. Böjtölve imádkozni – miközben tudjuk, hogy az új, amit a vőlegény halála és feltámadása által megszerzett, a miénk. A miénk, mert semmi sem zárhat ki bennünket arról a napról, amikor a vőlegény és a menyasszony végleg egymásra találnak, amikor Krisztus visszajön és magához veszi az egyházat. De addig a napig, amelyen teljessé lesz a vőlegény és a menyasszony egybekelése, amelyről úgy beszél a Biblia, mint a Bárány menyegzője, amikor az új ég és új föld minden régit, bűnöst, fájdalmast semmivé tesz, - addig a napig együtt van jelen az öröm és a reménység, valamint a böjt és a szomorúság. Addig egyszerre igaz, hogy a Szentlélek által jelen van a vőlegény, és mégis, a menyasszony, Jézus népe sóvárogva várja Ura visszajövetelét. Igaz, hogy Jézus örömöt hozott az életünkbe, semmi máshoz nem hasonlítható örömöt; valóság, hogy benne számunkra minden újjá lett – és mégis, ezen legmélyebb meggyőződések felett valóság a böjt és a gyász ideje is. Egyszerre lehetünk mindennél boldogabbak, minden körülmények közt reményteliek, és mégis mindenkivel együttérzők, minden fájdalmat elhordozók. Mert az Ige azt mondja: „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal.” Szabadságunk és bátorságunk van örülni, de szabadságunk és bátorságunk van sírni. Örülünk, mert Jézus újat hozott, és ezt az újat beteljesíti, és ezt senki el nem veheti tőlünk, és böjtölünk és sírunk, mert az új, ami elkezdődött, még nem teljesedett be. Ámen!

Könyvének első fejezetében Márk evangélista bemutatta az olvasó számára a nagy képet, azt, hogy minden Jézusra, az Isten Fiára mutat ebben a világban, és hogy eljövetele fordulópont a világ életében. Ezután összekötötte ezt mindennapi életünkkel: Jézus, az Isten Fia követőket hív el magának, akik feltétel nélkül engedelmesek új mesterüknek. A ma olvasott szakaszban Márk elénk adja Jézus szolgálatának a lényegét. Mit jelent részleteiben az,ˇhogy Jézus meghirdeti: „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”? Mit foglal magában Jézus küldetése? Hogyan cselekedte meg Jézus azt, amit János evangélista jóval később így foglalt össze: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa”? (1Jn. 3.8) Ezen kérdéseknek az ad jelentőséget számunkra, hogy Isten népének és gyermekeinek a küldetése, hogy ugyanazt az Isten országát hirdessék, képviseljék, amit Jézus hirdetett. Ahogy Jézus végzi Isten országa szolgálatát, az egyértelműen kijelöli, amire bennünket hívott el. Lássuk tehát, hogy: 1. Hogyan hirdeti Jézus Isten országát? 2. Hol hirdeti azt? 3. Mire hív ezáltal bennünket – egyénileg és közösségileg is?
I. Hogyan hirdeti Jézus Isten országát?
Textusunkban négy történetet találunk. Az elsőben Jézus a kapernaumi zsinagógában tanít, ahol találkozik egy megszállott emberrel, akit megszabadít. A másodikban meggyógyítja Péter anyósát. A harmadik egységben – ez nem klasszikus történet – azt látjuk, hogy tömegek mennek Jézushoz, akik gyógyulást és szabadulást keresnek, de ő tovább áll Galilea más városaiba. A negyedik történetben meggyógyít egy leprást. Ez a négy történet összefoglalja, hogy hogyan hirdette Jézus Isten uralmát. A válasz: erővel, hatalommal, tekintéllyel. Itt még nem találkozunk semmiféle ellenállással, csak azt látjuk, hogy Jézus nyomában nagyon gyorsan óriási tömeg gyűlik össze, mert mindenki részesedni akar abból a gyógyító és szabadító isteni erőből, ami Jézusból fakad. Hogyan látjuk Jézus szolgálatát közelebbről?
Először is Márk úgy mutatja be, mint aki hatalommal tanít. A kapernaumi zsinagógában „álmélkodtak tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” Mi késztette megdöbbenéssel teljes csodálkozásra a jelenlévőket? Miben más a „hatalommal való tanítás” a megszokott, az írástudók által gyakorolt tanítástól? Az írástudók tanítása, szentírás-magyarázata az adott szakaszok értelmezése, különösen annak fényében, hogyan gondolkoztak azokról a korábbi, híres tanítók. A tanító egyrészt átvette mestereitől a magyarázatot, hogy azt továbbadja másoknak; másrészt összehasonlította a különböző iskolák adott esetben eltérő magyarázatait. Hosszasan idézte az elődöket, és csak ritka alkalommal jutott addig el, hogy állást foglaljon. Jézus azonban nem az elődök magyarázatából indult ki, és tanítása tekintélyét nem emberi tekintélyre építette. Jézus elsősorban nem értelmezte az ószövetségi írásokat, nem magyarázatot fűzött azokhoz, hanem Istentől való hatalommal szólaltatta meg Isten Igéjét. Nem az volt a célja, hogy úgy ismerjék meg, mint aki különös bölcsességgel és kifinomultsággal áll be az írástudók hagyományába, hanem az, hogy az Úr valóságos akaratát, átformáló szavát, újat teremtő beszédét itt és most megszólaltassa. (Vö. a názáreti prédikáció az Ézs. 61kk alapján; „ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára”, Lk. 4.18kk). Márk később is hangsúlyozza, hogy „elment Galilea szerte a zsinagógákba, hirdette az igét…” Jézus hatalommal tanít, mert szavában Isten uralmának az ereje érkezik azokhoz, akik hallgatják. Hogy ez mennyire így van, az mutatja, hogy éppen tanítása közben kiált fel egy tisztátalan lélektől megszállt ember: „Mi közünk hozzád názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, hogy ki vagy: az Isten Szentje.” Az isteni hatalommal megszólaló ige leleplezi a gonosz jelenlétét. Jézus tanításában Isten ereje összeütközik a sötétség erejével.
Jézus válasza erre a helyzetre azt mutatja be, hogy Isten országa meghirdetése nemcsak tanításban, hanem hatalommal teljes tettekben is történik. Sőt, szó és tett együtt jár, hiszen Jézus parancsára megy ki a tisztátalan lélek a megszállott emberből. Hasonlóan hatalommal cselekszik Jézus, amikor Simon anyósának „megfogta a kezét, és talpra állította, úgyhogy az asszonyt elhagyta a láz.” Isten országának meghirdetéséhez tartozik az is, hogy megérinti a leprást, és nem ő kapja el a félelmetes betegséget, hanem a leprás „fertőződik meg Jézustól”, azaz lesz teljesen tisztává és éppé. Nem véletlen, hogy Márk a felolvasott szakaszban kétszer is summázza, hogy Jézus sokakat meggyógyított és sok ördögöt kiűzött (v. 33-34, 39). Aki hatalommal tanít, az hatalommal cselekszik is; a kettő elválaszthatatlan Isten uralma meghirdetésében.
Van azonban egy harmadik oldala is Jézus, a hatalommal felkent Isten Fia szolgálatának: az imádság. Látjuk Jézust, mint akinek tanítása ámulatba ejti a hallgatókat, látjuk őt, amint betegek és megkötözöttek sokaságát állítja helyre, és látjuk amint imádkozik: „Nagyon korán, a hajnali szürkületben felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” A hatalommal felkent ember – amint alárendeli magát Istennek, az Atyának. Jézus, aki erővel szól és cselekszik, akihez tömegek tódulnak, nem független, nem öntörvényű, hanem alázatos és alárendelt. Keresi az Atyát, ápolja vele a lelki kapcsolatot. Imádkozik, hogy mindenben felismerje és megcselekedje az Atya akaratát. Elismeri gyengeségét és azt, hogy szolgálatában, küldetésében az Atya vezetésére, erejére szorult. Talán különös, hogy az, aki hatalommal tanít és hatalommal cselekszik, alázatban és alárendeltségben esedezik az Atyához, hiszen úgy tűnik, mindene megvan. Ugyanakkor annak az erőnek, amely rajta keresztül megnyilvánul, éppen ez az imádságos lelkület és engedelmesség a titka. A hatalom és az erő az engedelmességben adatik Isten országa törvényei szerint.
Hogyan hirdeti tehát Jézus Isten országát? Hatalommal szóban és cselekedetben, valamint imádkozva. A három teljes egységében, és ennek jelentőségét hamarosan látni fogjuk.
II. Hol hirdeti Jézus Isten országát?
Márk a legkülönbözőbb helyszínekre kalauzol bennünket, ahogy nyomon követi Jézus szolgálatát. Először a kapernaumi zsinagógában találjuk magunkat a szombat napján. Jézus azonnal a zsinagógába indul, egészen tudatosan az imádság és a szentírásolvasás, a vallásgyakorlás helyén kezdi meghirdetni Isten uralmát. Szent helyen szent időben. Később is hangsúlyozza Márk, hogy Jézus Galilea-szerte a zsinagógákba ment, hogy hirdesse az igét és kiűzze az ördögöket. Mai szóval a templom, az egyház olyan hely, ahol hirdetni kell az evangéliumot, a megtérést és a hitet. Jézus nem hagyja ki szolgálatából a zsinagógát azért, mert ott mindenki úgyis „rendben van”, vagy azért, mert a halott egyházzal már nincs mit kezdeni. (Két hozzáállás ma: nem a gyülekezetet kell evangélizálni, nem őket kell megtérésre hívni; ill. a halott egyházat kár evangélizálni…) Jézus a zsinagógában, a megszentelt helyen, az istentiszteleten, a megszentelt időben találkozik egy tisztátalan lélek által megszállt emberrel. Ez azonban nem felháborítja, mondván, többet nem is megy oda; nem is éri meglepetésszerűen, viszont lehetőséget ad neki arra, hogy Isten országának szabadságával ajándékozza meg a nyomorult embert. A templom, az egyház olyan hely, ahol szükségünk van a szabadításra és gyógyulásra!
A következő képben Jézust Simon és András házában találjuk. Egy otthonban, ahol feltehetően felnőtt Simon és András, ahol egy nagycsalád együtt élte a mindennapjait. A megpihenés, a felüdülés, a biztonság világában. Ott találjuk Jézust a mindennapi örömök és mindennapi szomorúságok, a közös asztal és a közös ágy világában. A legbensőségesebb közösség helyszínén, a legmélyebb szeretet és legfájóbb veszekedések világában. Az otthonban jelenik meg, ahol egymás mellett a beteg és az egészséges, az idős és a fiatal, a könnyek és a nevetés, a halál és a születés. És Jézus itt is, ezen a bensőséges és mindennél fontosabb helyen Isten uralmát képviseli: meggyógyítja Simon anyósát, aki utána szolgál nekik, azaz az otthon felüdülést nyújtó ajándékát adja az Isten országa követének.
Éppen csak hogy lement a nap, eljött az este, és ezzel elmúlt a szombat, és a nyugalom napjához kapcsolódó rendelkezések hatálya, azonnal „hozzávittek minden beteget és megszállottat; az egész város összegyűlt az ajtó előtt.” Isten országának hirdetése az utcán folytatódott, a nyilvánosság világában. Jézus ugyanúgy tanította és cselekedte az Isten uralmát a zsinagógában, mint a városban a tereken és az utcákon. Nem várta meg a következő szombatnapi összegyülekezést, és nem nyittatta ki a zsinagógát sem. Az utca ugyanúgy megszentelt helyévé lett küldetésének, mint a templom.
Megint más „helyszín”, ha nem is földrajzi, de társadalmi értelemben a leprás meggyógyításának „helye”. Az érinthetetlen, vallási és társadalmi értelemben kitaszított ember világa, a társadalmon kívüliség, a kivetettek világa is elég jó volt Jézusnak ahhoz, hogy Isten országát hirdesse. Belép oda, ahova más nem megy, és cselekszik ott, ahol más tehetetlen. És végül Jézus Isten országát hirdeti ott is, ahol semmi sincs: „lakatlan helyeken tartózkodott, és oda mentek hozzá mindenfelől.” Jézus kiszorul a városokból, mert szinte megrohamozza őt a tömeg, és ez lehetetlenné teszi, hogy azt végezze, amire az Atya hívja. De aki Isten uralmát képviseli, annak még a leglehetetlenebb hely is alkalmassá lesz, az még a semmiben is megtalálja a helyét, látjuk Jézus példájából. Jézus tehát mindenhol meghirdeti az evangéliumot; a templomban, az otthonban, az utcán, a társadalom peremén, sőt azon kívül, de még a semmi helyén is, hogy lássuk: nincs olyan szeglete a földnek, nincs olyan elveszett élethelyzet, ahol az ő üzenete ne lenne aktuális örömhír.
III. Mire hív mindez bennünket?
Jézus mindenhol és minden módon hirdette az evangéliumot, azt, hogy Isten uralma benne elérkezett, jelen van, és abba megtéréssel és hittel be lehet lépni. Láttuk, amint teszi ezt szóval, tettel, imádsággal, a zsinagógában, az családi otthonban, az utcán, a kirekesztettek között és a „semmiben”. Isten uralma hihetetlenül nagy, tág, széles, és „otthon van” minden körülmények között. Jézus követőinek a története azonban gyakran arról szólt, hogy hogyan szűkítettük le azt, ahogyan és ahol az evangéliumot képviseljük.
Vannak egyházak, irányzatok, akik kizárólag a szó, a tett, vagy az imádság útját követik. Vannak, akik szerint az igaz tan a lényeg. Ha igaz tanítás hangzik Jézusról, minden más megoldódik és a helyére kerül, mondják. Minden erejüket megfeszítik, hogy a Jézusról szóló jó hírt eljuttassák azokhoz, akik még nem hallották. Könyvek, kiadványok, prospektusok, magazinok, traktátusok, rádió- és televízió műsorok, internetes felületek milliói születnek, hogy mindenkihez eljusson egy olyan információ-hordozó, ami bizonyságot tesz arról, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, akiben Isten uralma megjelent, és ha megtérünk és hiszünk benne, újjászületünk, üdvösséget kapunk, és minden megváltozik. Óriási pénzeket mozgatnak adományozók ezekre a célokra, mert valóban hisznek abban, hogy mindenkihez el kell juttatni az evangéliumot, a Jézusról szóló üzenetet, és ha emberek minél nagyobb számban megtérnek, a világ jobbá lesz. De ha nem is lesz jobbá, legalább nem vesznek el Jézus ismerete nélkül. Szerintük az egyház küldetése az, hogy minél többeket megmentsen a bűnbocsánatra és az örök életre.
Őket - a „szó keresztényeit” - gyakran kritizálják a „tett keresztényei”, akik azt hangsúlyozzák, hogy hiábavaló, sőt, képmutató dolog a helyes tan meghirdetése Jézusról, amíg emberek éheznek, amíg elnyomásban élnek, amíg igazságtalanság uralkodik egy közösség, egy nép, vagy akár a nemzetek világában. Nem igehirdetésre van először szükség, hanem hiteles keresztény cselekedetekre, gyógyításra és szabadításra, kórházak építésére és az elnyomás felszámolására, a szegények megsegítésére és programok kidolgozására, mert amíg a keresztények mindezeket nem cselekszik, hiába beszélnek Isten Jézusban megjelenő szeretetéről és alászállásáról. Szerintük az egyház legfontosabb küldetése, hogy szolidáris legyen a világgal, és mindent megtegyen a világ jobbá tételének érdekében.
Megint mások azt hangsúlyozzák, hogy Isten országa szolgálata elsősorban az imádság. A visszavonulás, a befelé fordulás, a szemlélődés, a világért végzett közbenjáró imádság. Azzal tesszük a legtöbbet, vallják, ha Istent keressük minden körülmények között, ha ebbe az imádságos, a világból kivonuló jelenlétbe hívunk meg többeket, ha felismerjük és átéljük, hogy Isten szeretete mindent átjár, és minden görcsös akarásunk hiábavaló és emberi. Csak Isten közelségében ismerjük fel, hogy milyen fájdalmas a világban jelenlévő megannyi megosztottság, és csak általa leszünk a megbékélés és gyógyulás közössége.
Mindezekkel együtt abban is megosztottak vagyunk, hogy hol kell hirdetni az evangéliumot. Egyesek szerint a templomban, hiszen először az Isten népének kell megújulnia, hogy azután az átterjedjen a társadalomra. Mások szerint éppen az utcán, hiszen a templomokban ülők úgyis „menthetetlenek”, valamint Jézus is az utcán végezte a szolgálatát. Vannak, akik a társadalomból kirekesztettek között való szolgálatra esküsznek, hiszen az örömhír éppen nekik szól – annyira, hogy egyesek le is mondtak már mindarról, amit egyháznak nevezünk. Megint mások szerint a megújulás csak a társadalom legkisebb alkotósejtjéből, a családból jöhet, ezért az igazi jézusi szolgálat a házasságot és családot kell, hogy érintse és gyógyítsa. A radikális szerzetesrendek szerint pedig a lakatlan hely a szolgálat helye.
Mit láthatunk mindebben? Azt, hogy mi, Jézus követői, valamilyen formában mindig korlátozzuk Jézus szolgálatát, leszűkítjük Isten uralmának hatalmas, mindent felölelő, mindenre kiterjedő valóságát. Ami Jézusnak természetes volt, átjárás az egyik világból a másikba, a szó, a tett és az imádság egysége, az számunkra igen nehézkes. Mi ennek az oka? Az egyik ok, meggyőződésem szerint, hogy az egész világ keresztényei nem mindenben ugyanarra hívattak el. Abban egyre hívattunk, hogy Jézus misszióját folytassuk a Szentlélek erejében, azaz Isten országát hirdessük szóban, tettben, és imádsággal, de abban különbség van, hogy milyen konkrét helyzetben milyen konkrét módon kell ezt tennünk. Nyilvánvaló, hogy Teréz anya arra kapott elhívást, hogy a társadalmon kívülre rekesztettek között szolgáljon, mint ahogy van, aki pedig elsősorban a jómódúak közé küldetett. De az elhívás és karizmák különbsége csak az egyik ok. A mások ok, és ez sokkal fontosabb ma nekünk, a saját kényelmünk, biztonságunk megőrzése, vagy éppen a büszkeségünk és versengésünk. Félelemből nem merjük ott és úgy képviselni Jézus Krisztust, ahol, és ahogyan eddig nem tettük, és ezért korlátozzuk azt, hogy hova való és hova nem való Isten országa.
„Menjünk máshova…” – mondja Jézus négy tanítványának, amikor azok ott akarják tartani Kapernaumban. Legyen ez a jézusi szó ma üzenet, felhívás neked: „menj vele máshova”, lépj vele tovább, oda, ahova ő megy. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy ha eddig csak abban hittél, hogy cselekedeteiddel mutatsz Jézusra, most meglátod, arra hív, hogy megnyisd a szád, és nyíltan vállald, kihez tartozol, mit hiszel. Lehet, hogy ha eddig kész voltál róla bátran beszélni, ma Jézus arra hív, hogy olyan módon hirdesd Isten országát konkrét tettekkel, amelyek megcselekvéséhez eddig nem volt bátorságod. Lehet, hogy sokat tettél, de sohasem tanultál meg imádkozni, és aktivizmusodból Jézus ma imádságra, a vele való mélyebb közösségbe hív. Lehet, hogy bátran vállaltad őt a gyülekezetben, de nem mertél bizonyságot tenni a családban. Lehet, hogy arra nézve bénított meg a félelem, hogy éppen családtagjaid előtt vállald az Isten uralmának jó hírét. Akár hol is vagyunk, biztos, hogy Jézus tovább hív: „Menjünk máshova…” Ő és te, hogy ott és meghirdesd, megéld az ő uralmát, ahol eddig nem tetted. Ő megy elől, és te követed őt ebben…
Mint gyülekezet, úgy látom, az Isten országa cselekedetei az a terület, ahol Jézus nagyobb engedelmességre hív bennünket. Szóval hirdetjük az evangéliumot, az imádságban igyekszünk növekedni, de nehézkesek vagyunk abban, ahogy tetteinkkel is a gyógyítás és szabadulás útjára lépünk. Ez alatt most elsősorban a társadalomban való jézusi jelenlétünkre gondolok, hiszen a betegekért és megkötözöttekért való imádságnak egyre inkább kiformálódik a helye gyülekezetünkben. Éppen ezért olyan fontos a lakótelepi misszió és a cigánymisszió gyülekezetünk életében, még ha ezek jelenleg kicsiny kezdeményezések is. De mindkét misszió Isten országának meghirdetése egy olyan helyen, és olyan módon, amiről Jézusnak ezt kell mondania számunkra: „Menjünk máshova…” Ne elégedjetek meg azzal, amitek van, amivel megajándékoztalak benneteket, ahova, és ahogyan eddig eljutott az evangélium; menjünk máshova!
Menjünk vele máshova, mert „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Azért tanított hatalommal, azért cselekedett erővel, azért imádkozott átadott szívvel, hogy frontális támadást indítson a gonosz uralma és hatalma ellen. Azért veszett el a kereszten, mert ez a harc valóságos harc; mert a gonosz mindent megtett, hogy hatalmát és foglyait megtartsa. De ennek a cselekedetnek volt egy másik oldala is. Jézus az Atyának való engedelmességben, „elment máshova”, elment a legvégsőkig. Elment a szenvedésbe és elment a halálba, hogy utána feltámadottként és győztesként megjelenjen. Elment helyettünk, elment értünk, elment, hogy bűneinkért eleget tegyen, elment, hogy kiszabadítson és megváltson, elment, hogy ne legyen a világon olyan mélység, ami felett Ő nem lenne Úr. Hogyne mennék el mi is, hálából, vele együtt, hogy minden módon mindenkinek hirdessük az evangéliumot! ÁMEN!

Az előző szakaszban, amelyik az „evangélium kezdetéről” szólt, Márk evangélista az olvasó elé adta, hogy kicsoda az a Jézus, akiről könyvét írja. Láttuk, hogy minden róla beszél, minden őrá mutat. Márk szerint Jézusról tesznek bizonyságot az ószövetségi írások, róla beszél a próféta, Keresztelő János, Jézusra mutat az Atya és a Szentlélek, de még a gonosz hatalma is azonnal felismeri őt. Ezután a következő szavakkal mutatja be Jézus színrelépését: „elment Jézus Galielába, és így hirdette az Isten evangéliumát: Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Mind Jézus bemutatása, mint aki az egész teremtett világ középpontjában van, mind Jézus küldetésének programszerű összefoglalása egy grandiózus bevezető része. Óriási perspektívák nyílnak, az ószövetségi írások beteljesednek, az utolsó idők elkezdődnek, hamarosan minden mássá lesz – ezt hallja Márk szavaiból a Bibliát ismerő olvasó. De mi közünk lehet mindehhez nekünk? – teheti fel a kérdést a mai hallgató. Még ha el is fogadja, sőt, akár megkapónak is tartja, hogy Jézusban eljött Isten uralma, hogy benne és általa bontakozik ki a történelemben Isten célja, mi köze ennek ahhoz a mindennapi, kicsi, gyakorlati kérdésekkel teli élethez, ami közel sem tűnik ilyen jelentősnek, de nekünk mégis mindennél fontosabb, hiszen ez a mi egyszeri életünk. Isten szédítő perspektívákat nyitó hatalmas cselekedete, amiben beteljesedik az idő, hogyan kapcsolódik az én mindennapi kis életemhez, apró-cseprő ügyes-bajos dolgaimhoz, amelyek során egyik nap követi a másikat?
A válasz erre a kérdésre a következő kifejezésben rejlik: elhívás. A nagyívű bevezetés után Jézust egy konkrét helyen és időben találjuk, amint a Galielai tó partján sétál, és mindennapi munkájukat végző, hús-vér embereket hív el követésére. Nem hitrendszert ad át nekik, nem erkölcstan órákat tart, nem vallásos tradíciókat ápol vagy elevenít fel. Követésre hív, ami egzisztenciális döntést feltételez. A Márk által elénk adott grandiózus jézusi program az élet mindennapjaiban bontakozik ki; a kapcsolópont pedig az elhívás és a követés. A mai igehirdetésben azt a kérdést járjuk körbe, hogy mit jelent elhívottnak lenni. Részletesebben: 1. Mi az elhívás „helye” – hol születik a követő? 2. Mi az elhívás eredménye – mit jelent követővé lenni? 3. Mi az elhívás titka? – az elhívó személye és tekintélye, 4. Mi az elhívás gyakorlati következménye – hívőnek és nem hívőnek?
I. Mi az elhívás „helye” – hol születik a követő?
Egy magától értetődően nem vallásos társadalomban számos elképzelés él a fejekben arról, hogy hogyan, miért és kiből lesz vallásos ember, vagy keresztény, vagy Jézus követője. A legtöbben elfogadják magyarázatként, hogy valakit úgy neveltek, de amikor látszólag váratlan, előzmények nélküli felnőtt megtéréssel találkozunk, beindul a magyarázatok keresése. Az ilyen típusú érvelések általában oda futnak ki, hogy az illetőnek valamilyen problémája, gyengesége volt. Az ilyen leegyszerűsített gondolkodás szerint tehát két táborban kellene keresni azokat, akik radikális követőkké válnak: a vallásosok és a problémások. Mindennek fényében feltűnő, hogy hol és hogyan születnek az első tanítványok; hol történik az elhívás.
Földrajzi értelemben jelentős, hogy miután Jézust megkereszteli Keresztelő János Júdeában, Jézus visszatér szűkebb hazájába, Galileába, és ott kezdi el hirdetni Isten országát. Nem Jeruzsálembe megy, a vallás középpontjába, ahova minden zsidó ember elzarándokol, hogy áldozatot mutasson be a templomban, és ahol az egy főre eső vallásos vezetők, rabbinikus iskolák száma minden más helynél magasabb. Még csak nem is Júdeában kezdi szolgálatát, hanem a Júdeához képest elmaradottnak, „Isten háta mögöttinek”, eleve gyanúsnak tartott Galileában. Abban a Galileában, amit a jeruzsálemiek lenéztek, és amellyel kapcsolatosan alapvető fenntartásaik voltak („származhat-e valami jó Názáretből?” Jn. 1.46). Galilea területére ugyanis pogányokat telepítettek az izraeli országrész pusztulása után (Jézus előtt több, mint 700 évvel), és miközben jelentős zsidó kulturális és vallási élet folyt a régióban Jézus idejében, a jeruzsálemi vallásos arisztokrácia szemében lenézett és megvetett volt a galileai népesség. Mindez nekünk most annyiban fontos, hogy lássuk, az elhívás és követés nagy csodája nem a különösen is vallásosok körében született meg – ahogy ezt ma sokan vélik.
De még mindig előttünk a második feltevés, hogy tudniillik az ilyen elhívás és gyors változások hátterében valamilyen problémát, gyengeséget kell feltételeznünk. Nézzük hát, kiket hív el Jézus. Két testvérpárról olvasunk, Simonról és Andrásról, ill. Jakabról és Jánosról. Mind a négyen halászok, és feltűnő, hogy mind a négyüket mindennapi munkájuk gyakorlása idején hívja el Jézus. Azt nehéz – és értelmetlen – lenne eleve feltételezni, hogy az a két fiútestvér pár eleve lelkileg gyenge, instabil lett volna. De talán magyarázatot találunk a társadalmi helyzetükben, különösen, ha arra jutunk, hogy halászként a Galileai tó partján semmi esélyük nem volt normális megélhetésre. Azonban ez nem így van; mert a halászok, ha nem is voltak a galileai társadalom gazdasági elitje, semmiképpen nem voltak a legalján sem. A halászat jól jövedelmező mesterség, a sóval tartósított hal ismert és keresett galileai exportcikk volt. Ezen túl feltűnő, hogy Jakab és János apja családi vállalkozásában napszámosok is dolgoztak, így reménytelenül szegényeknek semmiképpen sem tekinthetők. Be kell látnunk, hogy az elhívás egészen egészséges, normális fiatal felnőtteket (Péternek már felesége van) ért el a mindennapi életük apró-cseprő ügyei közt. Az elhívás helye semmiképpen sem korlátozott; az elhívás élménye innen nem magyarázható. A követő nem feltétlenül a szigorúan vallásosok között vagy a különösen szegények között születik.
II. Mi az elhívás eredménye – mit jelent követővé lenni?
Márk a lehető legtömörebben adja elénk a két testvérpár elhívásának történetét. „Így szólt hozzájuk Jézus: Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket. Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt.” Majd amikor meglátta a másik két fiút „azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána.” Az elhívás tehát egyetlen szó, vagy mondat Jézus részéről, amire a válasz a követés, az a követés, amelybe beletartozik az „otthagyás”. Akit Jézus elhív, és elindul utána, az otthagyja a hálókat, a hajót, apját, Zebedeust a napszámosokkal együtt. Simon és András, Jakab és János életében valami radikálisan új kezdődik azzal, hogy az elhívásra válaszul követők, azaz tanítványok lesznek. Rálépnek egy útra, Jézus követésének az útjára, és ezzel maguk mögött hagynak egy másik utat, azt az utat, amelyen a dolgok a maguk természete szerint bontakoznak ki: jó esetben növekszik az üzlet, egy idő után több hajóval halásznak, Jakab és János átveszik apjuktól a családi vállalkozás irányítását, hogy majd egy napon maguk is átadják azt gyermekeiknek. Az elhívás azonban megszakítja, semmissé teszi ezt az utat, és egy egészen más utat ad eléjük. Ők pedig vállalták ezt, ráléptek és elindultak rajta – Jézus követői lettek.
Nem értelmetlen-e, veszélyes-e ilyen végső módon elköteleződni valaki vagy valami mellett? Ha a kereszténység Jézus Krisztus követése ma is – amint az – nem elképzelhetetlen-e egy ilyen gyors és egyértelmű elköteleződés, valamint elhagyás? Érezzük az eltökéltséget és a visszavonhatatlanságot mindebben, ami nem azonos azzal, hogy ez a négy fiatal felnőtt már itt tudta volna, hogy mi vár rá Jézus követésében, vagy hogy soha nem ingott volna meg. Tudjuk, hogy ez megtörtént; hogy megtagadták, hogy elfutottak, hogy feladták, de az elhívás és követés valóságos voltát mutatja mégis az, hogy végül mind a négyen úgy haltak meg, hogy Jézus apostolai és követői voltak a haláluk pillanatában. Ugyanakkor az eltökéltség és visszavonhatatlanság megérzése azonnal felvillantja bennünk a piros lámpát: vigyázat, veszélyhelyzet! Tudniillik hogyan tennénk rá életünket egy személyre, egy irányra, egy útra, egy vallásra akkor, amikor oly sok lehetőség van előttünk? Hova lesz a nyitottságunk, a szabadságunk, a függetlenségünk, ha azt mondjuk, Jézus elhívott, és mi követjük őt? Hogyan választhatnánk egy utat, hogyan tehetnénk le a voksunkat egy Isten, egy hit, egy életforma mellett, fiatalon, lehetőségekkel telve, ha számtalan más is létezik? És miközben azt hisszük, hogy így szabadok és nyitottak maradunk – sőt, csak így maradhatunk azok – nem vesszük észre, hogy ugyanúgy letettük a voksunkat valami mellett. Tudniillik az a hozzáállás, hogy soha nem kötelezhetem el magam egy személy és egy út mellett azt jelenti, hogy elköteleztem magam egy másik út mellett, letettem a voksom egy másik életszemlélet mellett. Elkötelezted magad amellett, hogy nem kötelezed el magad semmire. Hiszel abban, hogy nem hiszel végérvényesen semmiben. Lehet, hogy ezzel – úgy érzed – megőrzöd a magad számára a lehetőséget, hogy bármikor váltsál, valamint megőrzöd magad attól, hogy egy útra rálépve esetleg csalódjál, de mindeközben kizárod annak a lehetőségét, hogy egy úton végigjárva valahova elérkezz. A dogmatikus kereszténységgel nem éppen vádolható író, Paulo Coelho mondja: „Az, hogy választunk egy utat, azt jelenti, hogy a többit elhagyjuk - aki megpróbál követni minden lehetséges utat, a végén mindegyiket elveszíti.” Mindezek fényében talán már nem is annyira ésszerűtlen, hogy az elhívásra válaszként a halászok követők lettek.
De mindjárt itt a másik kérdés. Rendben, elfogadható, hogy valaki Jézustól elhívást kap és követője lesz, és ez azzal jár, hogy a régit maga mögött hagyja, de az mégsem valóságos, hogy ez így történjen, ahogyan olvassuk. Ilyen hirtelen, ilyen váratlanul, ennyire előzmények nélkül – ez nem életszerű. Szeretnénk hallani arról, hogyan találkoztak ezek a halászok korábban Jézussal; mi mindent hallotta már tőle. Szeretnénk látni a folyamatot, szeretnénk belelátni a lelkükbe, hogy megértsük, mi is történt valójában. Miért nem hallunk arról, hogy Keresztelő János tanítványai voltak (András bizonyosan, de Simon is hatása alá kerülhetett, vö. Jn. 1.35kk), vagy hogy nem először találkoztak Jézussal? Kell lenni egy magyarázatnak, tudnunk kell, hogy milyen lélektani és spirituális folyamatok állnak a háttérben, mert ez így nem életszerű. Elhívás és azonnali követés – Márk biztosan nagyon siet írásával valahova, de nekünk ez így nem elég; túl gyors, túl hirtelen, túl radikális. Hol van a tér, hogy gondolkodjunk, hol van a lehetőség arra, hogy egyezkedjünk, mikor tudjuk meg, hogy ha igent mondunk, valójában mire is mondunk igent? Mi a magyarázat?!
III. Mi az elhívás titka? – az elhívó személye és tekintélye
Mindaddig, amíg magyarázatot keresünk, tévúton járunk, és a lényeget hagyjuk figyelmen kívül. Az elhívás titka nem a szemünk elől elrejtett előzményekben vagy lélektani-spirituális folyamatokban van. Az elvárás, hogy ezekben megértést kapjunk, csak rólunk árulkodik. A titok az elhívó személyében rejlik. Jézus, az Isten Fia eljött, és benne elérkezett az Isten uralma. Ő a Fiú, benne gyönyörködik az Atya, rajta nyugszik meg Isten Lelke. Meghirdette, hogy térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. De ő, az Isten Fia az, aki a Galielai tó partján jár. Ő az, aki a mindennapi élet apró-cseprő eseményei között jár. Ő az, aki meglát és elhív. Amikor Jézus szól, amikor Jézus elhív, akkor isteni tekintéllyel érkezik hozzánk. Éppen ezért az a magyarázat, hogy nincs magyarázat. Nincs magyarázat, mert ami itt történik, semmihez sem fogható. Jézus elhívása semmihez sem fogható, mert maga Isten van benne jelen. Magyarázd meg lélektani folyamatokkal, keresd a titkát a szociális helyzetben, találd meg a párhuzamokat más vallásokban, írd le, hogy mi történik – és már semmi sincs előtted a lényegből. Márk ezt akarja megmutatni nekünk: semmi más nem számít, mint az, aki elhív, és az, aki engedelmesen válaszol. Ez a tanítványság, ez a követés, ez a keresztény élet. Ő megszólít, te pedig feltétlen bizalommal és engedelmességgel válaszolsz szavára.
Ez a keresztény élet szíve. Igen, tudunk folyamatokról. Igen, megérthetünk lélektani, spirituális, szociális előzményeket. Igen, reflektálunk életünkre és magunkra. És tudja mindezt Márk is. De most a lényeget akarja megmutatni. Ma a lényeghez akar leegyszerűsíteni. Ezzel az Igével Jézus az alapokhoz akar visszahívni. Emlékszel? Ennyi az egész: ő megszólít, elhív, te pedig azt mondtad, igen Uram, követlek téged. Mi az, ami ennél fontosabb és meghatározóbb volt? Minden más, ami ezen túl van, csak másodlagos. A Jézussal való kapcsolat szíve az elhívás és a követés – ha régóta az övé vagy, éppen úgy, mintha csak ma válaszolnál neki. Miért bonyolítottuk túl? Hol lett fontosabb önmagad megértése, mint Jézus szava? Hol bonyolódtál bele lelked szövevényébe, múltad nyomorúságaiba, körülményeid vizsgálatába olyan mértékben, hogy már szem elől vesztetted a lényeget? Mindaz, ami másodlagos, nem hiábavaló, és nem káros – ameddig nem homályosítja el azt, ami a lényeg. De ha a másodlagos az elhívás és követés egyszerűségűnek, egyértelműségének a helyébe lépett, tévútra sodródtál. Ezért halljad ma (újra) annak a szavát, aki így szól hozzád: Kövess engem! – És ne legyen más válaszod, mint hogy magadat feltétel nélkül rá bízva mindent elhagyva követed őt.
IV. Mi az elhívás gyakorlati következménye – hívőnek és nem hívőnek?
Dietrich Bonhoeffer írása alapján szeretném az elhívás és követés jelentőségének gyakorlati következményét megosztani – egy gondolatot a hívőkkel, és egyet a keresőkkel (Bonhoeffer, Követés).
Amint leegyszerűsödünk a követéshez, a tanítványsághoz (ami közel sem fájdalom, azaz ár nélküli), meg kell látnunk, hogy milyen felmentéseket adtunk magunknak, és hogyan fosztottuk meg ezáltal magunkat Jézus igazi jelenlététől, kegyelmétől. Az történt ugyanis sokunkban, hogy a kegyelem bizonyossága kikezdte a követés, a Jézus iránti engedelmesség feltétel nélküli parancsát. Elhittük, hogy akkor is van kegyelem, akkor is jár kegyelem – ha nem engedelmeskedünk Jézus Krisztusnak. Sőt, talán az is megfordult bennünk, hogy ha mindent a kegyelem tesz, nekünk nincs mit tenni; nem lehet megtérni, elhagyni azt, ami engedetlenség, hiszen nem mi tesszük. Azt hiszem, könnyen átengedjük magunkat egy ilyen értelemben vett belenyugvásnak: amíg Isten nem teszi meg velem a csodát, amíg ő nem változtat meg, én nem tudok változni. Nem leszek szeretőbb és odaadóbb férj vagy feleség, nem fogok áldozatból, érzéseim ellenére kedvébe járni a másiknak, mert nem ott tartok. Nem fogok szakítani mindazzal, ami rossz az életemben, nincs erőm. Azaz nem követed Jézust, nem jársz szorosan a nyomában a szeretet és a kereszt útján, mert, gondolod, majd feloldoz a kegyelem. A kegyelem feloldotta a követést, az engedelmességet. Ezt a „kegyelmet” nevezi Bonhoeffer olcsó kegyelemnek: „A keresztyén tehát ne kövessen, hanem vigasztalja magát a kegyelemmel. Ez az olcsó kegyelem; a bűn igazolása, de nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat. Az olcsó kegyelem az, amit mi adunk magunknak.” (16.o) Ha te ma, Jézus szavát hallva, vissza akarsz térni az alapokhoz, vissza szeretnél egyszerűsödni ő hozzá, be akarsz lépni a drága kegyelem erőterébe, akkor ismerd el engedetlenséged, és hagyd magad mögött, amiről tudod, hogy engedetlenség. Jézus Krisztus érted való áldozatának hatalmas ajándéka úgy és akkor árad rád, ha te teljes szívvel kész vagy neki engedni és őt követni. Kegyelem és követés összetartoznak.
Az Istent és élő hitet keresők gyakran elakadnak azon a ponton, amikor azt mondják, én hinnék – de nem tudok hinni. Szeretnék hinni, de nem hiszek; és nem tudom mit tehetnék, hogy higgyek. Sok mindent értesz, sok mindennel egyetértesz, rendben, de hogy lesz ebből élő hit? Neki, Bonhoeffer szavaival, azt üzeni a tanítványok elhívása, hogy „csak az engedelmes hisz.” „Amíg Lévi a vámnál, vagy Péter a hálóknál ül, addig tisztességesen és hűségesen végezhetik hivatásukat, addig lehetnek régi vagy új felismeréseik Istenről, de ha istenhitet akarnak tanulni, akkor az emberré lett Isten Fiát kell követniük, akkor vele kell menniük. … Azt a helyzetet kell megteremteni, ahol hinni lehet Jézusban, az emberré lett Istenben, azt a lehetetlen helyzetet, amelyben mindent egy lapra tesznek fel, éspedig Jézus szavára. … Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon, egy tényleges parancsnak kell engedelmeskednie. Meg kell tennie az engedelmesség első lépését azért, hogy a hit ne kegyes öncsalás, olcsó kegyelem legyen.” (26-27) Ha ismerkedtél Jézussal, tudnod kell, miben hív konkrét engedelmessége, minek az elhagyására szólít fel. Ha hinni akarsz, indulj el utána, kövesd őt, hiszen így kerülsz közösségbe vele. Nem elmélkedhetsz tovább a hálók mellett; fel kell állnod, és el kell indulnod, hogy megtapasztald azt, ahogyan nem hagy magadra követésének útján.
Bárcsak felragyogna ma előttünk az elhívás, követés és elhagyás nagy titka, amit így fogalmaz meg az apostol: „Azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” ÁMEN!

Márk evangéliuma a négy evangélium közül a legkorábban íródott, valamint a legrövidebb, a legtömörebb. Ha valaki egyben végigolvassa, az a benyomása támad, hogy a szerző szinte végigsiet Jézus életén, hogy elmondja a számára a legfontosabbat: a megfeszített Jézus nem más, mint Isten Fia, az utolsó idők királya és uralkodója, akiben minden népeknek szabadulás és új élet adatik. Az előttünk álló időszakban Márk írása alapján fogunk beletekinteni az evangélium, az örömhír alapjaiba. Kicsoda Jézus Krisztus? Hogyan munkálkodik Isten Fia? Mit jelent követni, tanítványaivá lenni? Hogyan osztja meg mindazokat, akik találkoznak vele? Melyek a legalapvetőbb tanításai, és mire hív ezeken keresztül bennünket ma, a 21. században? Mindezzel az a célunk, hogy mélyre eresszük a gyökereinket az evangélium igazságába, hogy megerősödjünk, és hogy egyszerű és gyakorlatias módon formálódjunk, mint Krisztus népe.
A ma olvasott szakasz Márk evangéliuma bevezetője. Egy olyan nyitány, amely elénk adja azt, akiről az egész könyv szól; bemutatja Jézust, de úgy, hogy az olvasó már ezen a ponton többet tud meg róla, mint mindazok, akik vele egy időben éltek, akár követték őt, akár ellenségei voltak, és vesztére törtek. „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”, ami előttünk áll; de ez a kezdet hordozza mindazt, ami majd később kibontakozik Márk munkájában. De hogy – Márkhoz hasonlóan – ne szaporítsam a szót feleslegesen, azonnal vágjunk bele az örömhír szívébe, lényegébe! Három oldalról fogjuk körüljárni a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot: 1. Az evangélium a világ történelmébe ágyazott; 2. Az evangélium Jézus Krisztusról szól, azaz Krisztus-központú; 3. Az evangélium radikális változásra hív.
I. Az evangélium történetisége
Márk az evangélium kezdetét nem Jézus születésére teszi (amiről nem is beszél), hanem Jézus előfutárához, Keresztelő Jánoshoz kapcsolja. Keresztelő János Istentől való küldetése, prófétai fellépése tömegeket mozgat meg, akik készülnek az Úr eljövetelére. Azonban Keresztelő János sem a „semmiből” lép elő, sőt, üzenete sem előzmény nélküli szó. Márk (és az összes többi evangélista) a több száz évvel korábban élt Ézsaiás próféta szolgálatához köti az örömhír kezdetét: „amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat; kiáltó hangja szól a pusztában. Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Több száz évvel Jézus megjelenése előtt Isten megszólalt és cselekedett Izráel életében. Egy konkrét történelmi helyzetben, a babiloni fogság idején Isten szava megszólalt és bejelentette a jó hírt, az örömhírt: Isten nem felejtette el az ő népét, leteltek fogságának napjai, az Úr uralkodik és újat cselekszik, eljön hatalommal és szabadulást szerez népének. És az Úr ezt megcselekedte, Izráel megszabadult a babiloni fogságból, az örömhír valóság lett, Jeruzsálem és a templom újra felépült. És most itt vagyunk egy újabb korban, ahol ugyanez az Isten a régi szavak által újonnan megszólal, újra örömhírt hirdet, újra szabadulást készít; de mindez nem független mindattól, amit Isten korábban cselekedett. Jézust megelőzi János, Jánost Ézsaiás és sokan mások, mert Isten fokozatosan bontja ki terveit a történelem folyamán. Jézus Krisztus evangéliuma a történelembe ágyazott, részese annak a világnak, amelyben a mindennapok, a hetek, a évek, az évszázadok és évezredek követik egymást, és ezért nyilvánvaló, hogy annak, amit Isten tegnap cselekedett, jelentősége van a mában és a holnapban.
Mi ennek a jelentősége számunkra? Az, hogy az örömhír nem pusztán valamiféle lelki átélés. Számosan azzal találkoznak, arra várnak, azt élték meg, hogy Isten hatalmas szeretete, valósága Jézus Krisztus által elárasztotta életüket. Szeretetet, szabadulást, megújulást, lelkesedést vagy éppen belső békét hozott. Mindez helyén is van; mindez része annak, amiért Jézus Krisztus eljövetele valóban jó hír, örömhír. De az evangélium nem pusztán ennyi. Nem kizárólag nagyszerű tapasztalat, egzisztenciális változás, átformálódó élet. Nem valamiféle megfoghatatlan, különös lelkiállapot, amelyet az arra fogékonyak, a „vallásos típusok” átélnek, hogy mindeközben azok, akik racionális beállítottságúnak tartják magukat, azt mondhassák, nekik ehhez semmi közük. Mindaz, amit ennyire személyesen átélsz része Isten azon munkájának, amit a történelemben végez. Az evangélium nem egy lelkiállapot, nem misztikus tapasztalat, nem lelki tanácsadás, nem váratlan megvilágosodás, hanem a teremtő és szabadító Isten munkálkodása abban a világban, aminek mi is részesei vagyunk.
Mindez – a másik oldalról nézve – nem jelenti azt, hogy Ézsaiás, vagy Keresztelő János nem lettek volna a Szentlélek által megragadott emberek, mélyreható élményekkel és lelkesültséggel. Egyikük sem konzervatív hagyományőrző volt, akik Isten múltbeli tetteit örök erkölcsi értékekké formálták volna, hogy azután ezen értékek megőrzői legyenek. Az evangélium nem történelmi ismeret, hagyományápolás, konzervatív és polgári életforma, hanem az élő Isten élő cselekedete a mában.
Az evangélium nem pusztán a jelenben újít meg, változtat át, hanem meggyökereztet. Bekapcsol egy olyan folyamatba, amely évezredek óta zajlik; tiéd lesz Jézus, Keresztelő János, Ézsaiás, és a többiek. Az ő történetük, az örömhír, Isten uralkodásának története a te történeteddé lesz. Nem idegen mindez számodra, hiszen ami ott és akkor történt, abban benne vagyunk mi is, itt és most. Éppen azért az örömhír identitást formál; hiszen egy közösség, bibliai szóval egy nép, Isten népének a tagjai leszünk általa. Feltárul a múltunk, és akinek múltja van, annak identitása is van, annak jelene és jövője is van. Egy egyre inkább gyökértelenné és elidegenedetté váló társadalomban gyökereket eresztünk a szabadító Isten szabadító tetteibe, és innen merítjük az erőt, a reménységet a jelenben és a jövőre nézve, akármilyen kilátástalan legyen is a jövő. A mi történetünkben, a mi családunk (Isten népe) számtalan alkalommal volt kilátástalan helyzetben, de a mi Istenünk újra és újra megjelent és cselekedett. Dicsőség az Úrnak azért, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhír jelen van és munkálkodik a világban!
II. Az evangélium Krisztus-központú
Napjainkban a világ újra vallásossá válik. Miközben a kereszténységet általános elutasítás veszi körül, mondván, hogy az egyház dogmatikus, klerikális és intoleráns, egye többen keresnek valamiféle vallásosságot, spiritualitást. Ezekbe a keresésekbe sok minden belefér; nem ritkán még Jézus is. Jézus, és bizonyos állításai – valamint egyéb, neki tulajdonított állítások – úgy jelennek meg, mint amelyek igazolják, garantálják, hogy az éppen aktuális keresés, gondolkodásmód vagy éppen vallási tapasztalat valójában keresztény, csak éppen az egyház kontrolláló hatalma alól kivonja magát. Mindezek fényében tekintsünk arra, hogy mit jelent, hogy az evangélium Krisztus-központú, mi az a spiritualitás, vallásosság, amely valóban krisztusinak mondhatja magát.
Az evangélium kezdetéről írva Márk lényegében elénk adja mindazt, ami majd megvalósul Jézus története során. Egészen Jézus Krisztus haláláig és feltámadásáig minden Jézusra mutat. Eltéveszthetetlen, hogy Márk elképzelésében ki áll mindenek középpontjában. Négy tanú is van, aki Jézusra mutat, és aki elsősorban Őrá mutat.
Márk – és a kora kereszténység – magyarázatában Jézusra mutat az Ószövetségi Szentírás. Ézsaiás prófétát idézi, akinek szavai beteljesedtek egy konkrét történelmi helyzetben, de amely szavak mégis egészen mostanáig vártak arra, hogy beteljesedjenek abban, akinek az útját Keresztelő János készíti. Amikor „eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban”, beteljesedett mindaz, amiről Ézsaiás próféta beszélt. Jézust Krisztust ismerve felnyílik a szemünk arra, hogy Isten szava mindenhol róla tesz bizonyságot.
Hasonlóan Jézusra mutat Isten embere, a próféta, Keresztelő János is. Keresztelő János megállhatna magában is, hiszen évszázadok óta nem támadt próféta Izraelben. Hamarosan egy hatalmas és nem intézményes vallási mozgalom élén találja magát, hiszen „kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind.” János hirdeti Isten igéjét, és megkereszteli azokat, akik megvallották bűneiket, és készek újat kezdeni. Ez a János azonban nem magának épít vallási birodalmat, hanem arra mutat, akivel szemben ő, a mindenható Isten prófétája még arra sem méltó, hogy a legszolgaibb cselekedetet elvégezze, azaz megoldja saruja szíját. Az a próféta, tanító, vallási vezető, aki valóban az evangélium elkötelezettje, mindig túlmutat önmagán, hiszen az evangélium Krisztus-központú. Nem arra való Jézus, hogy igazolja a spirituális vezető, a próféta igaz voltát – ahogy ma sokan próbálkoznak ezzel -, hanem a vezető van arra, hogy minden lehetőségével önmagán túl, az Úrra mutasson. Az igaz vagy hamis lelkiség kritériuma ez.
Márk azonban ennél nagyobb dolgokról is bizonyságot tesz, hiszen még az Atya és a Szentlélek is Jézusra mutatnak: „Amikor (Jézus) jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.”  Ami a földön történik Jézusban annyira fontos, hogy megnyílik a menny, hogy még a menny is róla beszéljen, és őt helyezze a középpontba. A Szentlélek leszáll rá, mintegy pecsétként, felruházva erővel és hatalommal, az Atya pedig ugyanakkor bizonyságot tesz arról, hogy a Názáreti Jézus az ő Fia, akiben örömét találja. A Szentháromság Isten csodálatos egységében az Atya és a Lélek a Fiúra mutat, aki a vízbe való alámerülésével a halálba való bemerülését elővételezi. Az evangélium Jézus Krisztus központú, hiszen még a menny is róla beszél! Minden lelkiség kritériuma, hogy Jézust helyezi-e a középpontba.
Végül Jézusra mutat még a sötétség ereje, a Sátán is, hiszen azonnal felismeri, kivel áll szemben: Jézus „negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette őt a Sátán.” Márk evangéliumának hatalmas iróniája, hogy míg kortársai számára igen lassan, vagy egyáltalán nem világosodik meg, hogy kicsoda Jézus, és mit is jelent, hogy ő Isten Fia, a démonok az elsők, akik felismerik, és kimondják róla az igazságot. Akarva-akaratlanul, nem örömmel, hanem rettegve, ellene támadva és őt kísértve, de még a gonosz erők is Jézusra mutatnak.
Márk tehát egy olyan világot ad az olvasó elé, amely minden részletében Krisztusról szól. Róla tesznek bizonyságot a Szentírás, a próféták, maga Isten, de még a gonosz erői is. Láttuk azt is, hogy a mai mindenféle spiritualitások, próbálkozások, útkeresések között hogyan lesz az igazi örömhír megkülönböztetőjévé a Krisztus-központúság. Van azonban ennek egy másik oldala is, ami különösen fontos azoknak, akik keresik Jézus. Tudniillik egy olyan világban élünk, amelyben – igaz, hogy elrejtve - de minden Jézusra mutat, és Jézusról szól. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „Mert benne (Jézusban) teremtetett minden a mennyen és a földön … minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol. 1.16-17) és éppen ezért számos út vezet el Jézus Krisztushoz, akiben Isten teljessége van jelen. Nem azt mondom, hogy sok út vezet Istenhez, és ezek közül egy Jézus útja. Hanem azt, hogy az egyetlen út, az evangélium maga Jézus Krisztus, de számos úton vezethet el a Lélek ehhez a Krisztushoz. A magától értetődő út az Isten igéjének az útja, amely egyszer csak megelevenedik számodra, szíven üt, foglyul ejt. És ez semmiképpen nem megkerülhető, nem mellőzhető. Ugyanakkor ma számosan máshol indulnak el. Vannak, aki szembe találják magukat a Sátán megkötöző és pusztító erejével. Körbefogta életüket valamilyen területe a kísértés ereje, a gonoszság hatalma, és ebből menekülve mondják ki először: kell hogy legyen szabadulás ebből a nyomorúságból; ki szabadít meg a széthullástól? És úton vannak Jézus felé. Van, aki más vallásban indult el a keresésben, de Jézus egyszer csak közbeszólt. Ismerek egy férfit, aki jógában Jézus nevét mantrázta, és ez lett számára az út, amelyen elindult Jézus felé. Számosan vannak a muszlim világban, akik a Lélek direkt bizonyságtétele (általában álmok) által találkoznak először Jézussal. Vannak, akiket egy a természetben átélt misztikusnak nevezhető élmény vezet el Jézus felé. Megint mást egy igazán prófétikus műalkotás fog meg… Jézus nem hagyta magát bizonyság nélkül ebben a világban, hiszen minden őrá mutat, általa lett, és benne áll fenn. Ő a kezdet és a vég; ő az, aki betölti a világmindenséget –még a mai, megromlott formájában is.
III. Az evangélium alapvető változásra hív
Jézus Krisztus evangéliuma, ami történeti és Krisztus-központú, alapvető és mély változásra hív: „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Mindaz, amit az Úr megígért, előkészített, Jézusban elközelgetett, elérkezett, megjelent. Valami jelenvalóvá lett, ami eddig nem volt itt; valami elérhetővé lett, és ennek következményei vannak. Itt van Isten országa, Jézusban megjelent Isten uralma, és ez nem önmagáért való. Ha valaki be akar lépni, ha valaki be akar kapcsolódni, meg akar gyökerezni az evangéliumban, ha valaki szeretné látni, hogy minden Jézus Krisztusra mutat ebben a világban, annak két felhívást intéz Jézus: „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”  Mind a kettő teljesen személyes választ vár. Más nem térhet meg helyettem, és más nem hihet helyettem az örömhírben. Mellettem megtörténhet mindez, de az nem az enyém. Láthatom az eredményét, az áldását, a gyógyító hatását, a kihívást, amit magában foglal; de mindez rám nézve mégis semmi. Jézus szemtől szemben szól hozzád, és így hív változásra. Az Isten uralma eljött, és neked állást kell foglalni. Ha nem foglalsz állást, nemet mondasz rá. A „nem válasz” is „nem” válasz.
De mit jelent megtérni és hinni? A megtérés elfordulás mindattól, ami nem egyezik Isten uralmával, és odafordulás Jézushoz. A megtérés az, amit Keresztelő János is hirdetett: elfordulás a bűntől, elhagyása az istentelenségnek, hiszen úgy nem léphetsz be Jézus által Isten uralmának az erőterébe, hogy az életed nem változik meg. Ehhez azonban hinni kell az örömhírben. Miért másért hagynék fel a régi útjaimmal, hacsak azért nem, mert hiszem, hogy Jézus valami egészen újat és gyönyörűségeset készített? Hallgasd meg, hogyan beszél az örömhírről Ézsaiás:
„Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak,
kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek!
Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek!
Az én uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik.
Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott.
Mint pásztor, úgy legelteti nyáját,
Karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket,
Az anyajuhokat szelíden terelgeti.” (Ézs. 40.9-11)
Isten uralkodik, hatalommal jön – de nem azért, hogy elpusztítson, hanem azért, hogy a karjába vegyen. Azért jött el, azért merült bele nemcsak a Jordánba, hanem az iszonyatos kereszthalálba, és azért támadt fel, hogy téged az Atya uralmába vezessen. De milyen módon? Úgy, mint amikor a pásztor legelteti a nyáját, karjába veszi a sebzettet, ölébe veszi a beteget. Ez a jó hír, ez az örömhír. Csak az tér meg, az hagyja el gonosz útjait, aki hiszi, hogy Jézus uralma ezt az áldást hozza neki. Ugyanakkor az, aki hisz ebben a Jézusban, aki hiszi, hogy Isten uralma kegyelmes, csodálatos uralom, nem teheti, hogy ne térjen meg, ne forduljon el gonosz és hamis dolgaitól. Csak az tér meg, aki hisz az evangéliumban. Aki hisz az evangéliumban, az bizonyosan megtér. Az örömhír ma, itt és most számunkra az, hogy mindez elérhető. Minden elkészíttetett. Minden érted munkált az évszázadokon keresztül; minden Jézus felé irányít, hív, sodor téged ma. Bárcsak lenne ez most számodra az evangélium kezdete. Bárcsak azt mondanád neki, Uram, Istenem, adj most új szívet… ÁMEN!

Évente egyszer azzal kezdem az igehirdetést, hogy évente egyszer az adakozásról szólok az Ige alapján. Évente egyszer elmondom, hogy ez az igehirdetés elsősorban azoknak szól, akik Jézus követői, a gyülekezet tagjai, hiszen Isten először nem a pénzünket, hanem a szívünket keresi (ami sokkal több, és amit neki átengedni sokkal „költségesebb”, mint csak pénzünk egy részét). Évente egyszer tehát ezt mondom, de most nem mondom. Azért nem, mert – bár fogok beszélni az adakozásról is – ma elsősorban a pénzhez, vagyonhoz való viszonyunkról kívánok szólni. Két ember, a szíriai Naámán és az izraeli Géházi történetén keresztül tekintünk rá arra a hatalomra, amit a pénz jelent, és arra a hatalomra, amit a kegyelem jelenthet mindannyiunk élete felett. Naámán egy kívülálló, leprás, aki – miután óriási egzisztenciális változáson megy keresztül – bentlévővé és gyógyulttá lesz. Géházi a belül lévő, egészséges, aki a pénz hatalma által kívülvalóvá és leprássá lesz. Az egyik férfi szíve meggyógyul, és ezt tükrözi vissza a teste. A másik férfi szíve lelepleződik, megbetegszik, utat enged a romlásnak, és ez megjelenik a leprában. Lássuk, hogyan munkál a pénz, és hogyan a kegyelem!
I. Az evangélium története: Naámán és a kegyelem ereje
Naámánnak mindene megvan, ami csak lehetséges: sikeres, gazdag, befolyásos és elismert. Szíria hadseregparancsnoka, az arámok királyának első embere, aki számos Izrael elleni csatából tért vissza győztesen. „Általa szabadította meg az Úr Arámot” – olvassuk, ami nem kis bátorságot feltételez a szentírótól, hiszen azt vallja meg, hogy Izrael Istene minden nép Ura, és akkor is ő cselekszik, amikor saját népe húzza a rövidebbet. Naámán tehát az Úr eszköze volt, ha tudta, ha nem (inkább nem). A bevezetés egészen kerek és teljes lenne, ha nem így summázná a szentíró: „Ez a férfi erős vitéz volt, de bélpoklos.” És e rövid szócska minden mást felülír. Hiszen ha bélpoklos, ha leprás – és legyen ez az állapot egészen kezdeti stádiumban, mások előtt még láthatatlan –mégis a legszörnyűbb ítéletet hordozza magában. Kizárja Naámánt mindabból, ami az övé. Idővel kizárja a társadalmi megbecsülésből, hiszen nem jelenhet meg és nem érintkezhet másokkal. Kizárja a munkájából, kizárja a családjából, a házasságából, az önbecsüléséből, és végül az életből. Naámán tehát, mint mindenki más is hasonló helyzetben, kapaszkodik. Minden reménysugárba belekapaszkodik, még akkor is, ha az annyira valószínűtlen, mint egy rablócsapatok által foglyul ejtett izraeli kislány, felesége szolgálóleánya szava: „Bárcsak eljuthatna az én uram a samáriai prófétához, az majd meggyógyítaná bélpoklosságából.”
A gazdag és befolyásos Naámán éppen úgy tesz, ahogy a gazdag és befolyásos emberek szoktak. Felhasználja kapcsolatait és vagyonát. Ezért diplomáciai úton felveszi a kapcsolatot Szíria királya Izrael királyával, aki előtt hamarosan megjelenik a rettegett hadvezér mesés kincsekkel felszerelkezve. Karavánja 340 kg ezüsttel és 90 kg arannyal megrakodva érkezik Izrael királyának palotája elé. Naámán bízik a vagyonában és a diplomáciában, Izrael királya pedig megretten, látva tehetetlenségét: „Hát Isten vagyok én, aki megölhet és életre kelthet, hogy ideküld ez énhozzám egy embert, hogy meggyógyítsam bélpoklosságából?! Értsétek és lássátok meg, hogy ürügyet keres ellenem!” Izrael királya jól mérte fel a helyzetet: akármennyi pénzt is adnak neki, ő nem tud gyógyítani. A királyi adminisztráció nem a gyógyulás forrása.
A névtelen szolgálólány azonban nem tévedett, hiszen valóban van próféta Izraelben. Így érkezik meg Naámán teljes kíséretével, lovaival és kocsijaival (a katonai erő szimbólumai) Elizeus háza elé. Tisztelettel megáll előtte, nem megy be. Azonban a próféta sem jön ki, így a találkozás majdnem elmarad. Szolgáját küldi ki a következő üzenettel: „Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested.” Naámán pedig dühöng, és azonnal távozik: „Én azt hittem, hogy majd ki fog jönni, elém áll, és segítségül hívja Istenének, az Úrnak a nevét, azután végighúzza kezét a beteg helyen, és meggyógyít a bélpoklosságból. Hát nem többet érnek-e Damaszkusz folyói … Izrael minden vizénél? Megfürödhetnék azokban is, hogy megtisztuljak!” Minden bolond meg tud fürdeni a Jordánban, mi ebben a különleges? Minek jöttem ide, minden kincsekkel felpakolva, ha még csak ki sem jön hozzám? Ki vagyok én, hogy egy szolgával akar elintézni? Mit pancsikáljak a Jordánban, ha sokkal nagyobb, szebb, hatalmasabb folyók vannak az én otthonomban? Hogy képzeli, hogy nem adja meg azt a tiszteletet, amihez szoktam? Mi van ennek az embernek, ami nekem nincs? Ha úgy akarom, megvásárolom mindenestül; házastul, szolgástul, gyógyulásostul kilóra megveszem őt! - Naámán halálosan meg van sértve, mert nem azt kapja, amit várt. Nem azt kapja, ami szerinte őt illeti. Nem azt kapja, amit vagyona, tekintélye, eredményei alapján érdemel. Nem azt kapja, amiért sok pénzt fizethet. Annyit kap, amit bárki kap: bárki bármikor megfürödhet a Jordánban. Büszkesége, pénze, hatalma kizárja őt abból, hogy ezt elfogadja. Pusztítóbb a lepra a szívében, mint a bőrén. Mert lenézi és megveti a többieket, mert úgy gondolja, ő többet érdemel, neki más jár, ő mindent meg tud venni.
A névtelen kislány után a névtelen szolgák lesznek azok, akik Naámánt, a büszke és gazdag embert a gyógyulás felé segítik: „Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna. Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg, és megtisztulsz.” Ez az evangélium szava: a nagy dolgot megtennéd, a sok pénzt odaadnád, a hatalmas áldozatot meghoznád – de nem kell. Nincs rá szükség, és nem is lenne elég. Miért nem fogadod el a kicsit, az egyszerűt? Miért nem tudod elfogadni azt, ahol a csoda úgy történik, hogy nem te cselekszel? Miért nem látod, hogy a gyógyulás, a kegyelem nem úgy működik, mint a pénz és a hatalom? Nem teljesítmény és nem vásárlás. Egyszerű engedelmesség az Istentől való szónak – ennyi az egész. Ennyi az egész? És hol van a pénzem, a tekintélyem, a hatalmam, a méltóságom? Sehol. Lemész a Jordánhoz (földrajzilag alacsonyabban fekszik, de az alázat mozzanata is benne van), megmerülsz, miközben mások néznek és csodálkoznak, esetleg mosolyognak. Mit merülget ott le és fel ez az előkelő idegen? Hatodik merülés, és még mindig semmi. Kétségbeesel? Feladod? Felrobbansz a haragtól? Hogy lehettem ilyen bolond!... Vagy engedelmes vagy az isteni szónak, és hiszel. Hiszed, hogy a hetedik után úgy lesz, ahogyan a próféta mondta. Bolondság, mert miért jobb a hét, mint a hat, de érted már, hogy mi a lényeg. A bizalom, az engedelmesség, az egyszerűség. Hogy közben valami változik. Ott belül. A büszkeség és kontroll leprája tisztul. Már nem vagy különb, mint a többiek. Már nem hiszed, hogy a pénzed az úr. Már nem te tartasz a kezedben mindent. A kegyelem átáradt a szíveden, átmosott mindent.
Ezután egy kívül-belül új ember tért vissza Elizeushoz. Kívülről olyan volt a bőre, mint egy gyermeké. Belül pedig olyan volt a szíve, mint egy kisgyermeké: „Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izraelben.” Ez egy új ember szava. Gazdag volt, befolyásos, hatalmas, az Úr népétől távol, azon kívül. Leprás lett, de a lepra újat hozott az életébe. Felismerte, hogy nem tud mindent megvenni – és megismerte a kegyelem erejét. Szabadon, hálával, Istent dicsőítve tér vissza hazájába.
II. A pusztulás története: Géházi és a pénz ereje
Ha Naámán annak a példája, aki a kegyelem munkája során kívülvalóból bentlévővé és sebzettből gyógyulttá lesz, Géházi története azt adja elénk, amikor valaki, akinek bent van a helye, kívülre sodródik, aki tisztának tűnik tisztátalannak bizonyul. Ha az első a nem keresztények megtérésének története, a második a keresztények romlásának példája. Az egyikben a kegyelem munkál a gazdag pogányban, a másikban a pénz hatalma munkál a szegény hívőben.
Naámán gyógyulása után ajándékot akar adni a prófétának, aki nem fogadja azt el. Hiába unszolja, Elizeus az Úrra esküszik, hogy nem fogad el semmit. Géházi azonban nem akarja elszalasztani a nagy lehetőséget: „Lám, az én uram kímélte ezt az arámi Naámánt, és nem fogadta el tőle, amit hozott. Az élő Úrra mondom, hogy én majd utánafutok, hogy kapjak tőle valamit!” Géházi szívében hatalmas erővel tör fel a vágy: „Istenemre mondom szerzek valamit”, vagy: „Úgy éljek, hogy ezt nem hagyom ki!” Géházi futva indul (fut - 2X) Naámán után, szalad, rohan a koncért. Minden gondolata erre fókuszál; élete nagy lehetőségét nem hagyja ki. Semmi áron nem hagyja ki, ha kell, kegyes mesét mond a készséges Naámánnak a prófétatanítványok égető szükségéről; ha kell – micsoda vakmerőség! –még Isten emberének sem átall hazudni. Mindezzel Géházi az Urat veti meg, hiszen azt hiszi, hogy minden titokban marad. A szentíró elmondja a véleményét: Géházi a „dombokhoz érkezve” veszi el a két szolgától a megszerzett jusst. A kifejezés úgy is fordítható, hogy a „sötétségbe érkezve” rejti el kincseit. Szívét elborítja a sötétség és vakság, ami annak a jele, hogy bár Isten csodái között jár, mindez már nem számít neki. Az Úr valóságos jelenléte, csodái, szentsége már nem tölti be a szívét. Egy ponton otthonossá, megszokottá, magától értetődő lett mindez számára. Annyira kiüresedett, annyira pusztán hagyomány, tradíció lett, hogy meg sem fordul a fejében, hogy nem csak Naámán és Elizeus, de a mindenható Isten eszén kellene túljárnia.
Mindez persze egészen konkrét okoskodással lopja be magát a szívünkbe. Géházi azt mondja magában, hogy miért ne fogadhatnánk el ajándékot Naámántól. Neki bőségesen van, én pedig itt – urammal, Elizeussal – szűkösen élek. Az éhínség évei ezek Izraelben – talán többen válságnak is hívták. Miért ne készülhetnénk a jövőre? Miért ne fogadnánk el valamit ettől az idegentől, aki vagyona egy jelentős részét Izraeli portyázásokból szerezte? Uram szent ember, de nem elég gyakorlatias. Mi lesz, ha tényleg megjönnek a prófétatanítványok? Jobb, ha előrelátóak vagyunk...
Miért nem fogadja el az ajándékot Elizeus? Először, mert Naámán a pénz hatalmából tért meg. Még véletlenül sem gondolhatja, hogy az üdvösségért bármit fizethet. Másodszor, mert amit Naámán kínál, az túl sok. Elizeus, hasonlóan Jézushoz, el tudta fogadni azt az ajándékot, amely által Isten gondoskodott róla, étellel és szállással látta el. (Vö. a súnémi asszony, 2Kir. 4.8-10) Naámán mesés kincseinek és vagyonának azonban óriási vonzereje van, ami könnyen foglyul ejti a szívet. A nagy vagyon egész embert kíván – és miközben lehet vele Isten szerint való módon élni, könnyű általa elbukni. Ennek éppen Géházi a példája. (Lehet, hogy egy heti élelem reményében nem futott volna a sötétségbe…) Harmadszor, ezek az idők nem a meggazdagodás idői: „Hát annak az ideje van most, hogy ezüstöt szerezz, és ruhákat, olajfákat és szőlőket, juhokat és marhákat, szolgákat és szolgálókat végy?” Géházi, szíved kapzsi indulata és hazugságaid által tiéd lett Naámán kincse, jól elrejtetted. Tiéd, a bentlévőé, az Isten dolgait ismerőé lett a szívbéli istentelenség, te választottad ezt. Legyen a tiéd Naámán bélpoklossága is, hogy lásd, milyen úton jársz… Géházi története a pénz által gúzsba kötött keresztény egyén és egyház története. A pusztulás története.
III. Hogyan adakozzunk?
Mit tanít nekünk e két történet a pénzhez való viszonyunkról, közelebbről az adakozásról?
Az adakozás kérdését megelőzi az, hogy ki uralkodik a szívünkben? A leprás Naámán is tud adakozni, de nem hálából teszi. A leprás Géházi is képes erre, de ő sem örömmel teszi. A kérdés tehát nem az adakozás, hanem az, hogy a kegyelem ereje legyőzte-e már benned a pénz hatalmát? Legyen az a gazdagság büszkesége, vagy a szegénység kívánsága, vonzódása, a lepra az lepra. Lehetsz kívülálló, vagy bentlévő, a kegyelem az kegyelem. Az, hogy mire és hogyan használod a pénzed, tulajdonod, vagyonod, nem azon múlik, hogy sok van-e, vagy kevés (milyen relatív fogalmak!), hanem azon, hogy ki uralkodik a szívedben.
A gazdag Naámán leprás (kívül-belül) – tehát szegény. A szegény Elizeus is leprás (először csak belül, majd kívül) – ő is szegény. A szegény gazdag, és a szegény szegény. Együtt hallhatják meg az örömhírt Jézus ajkáról: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek.” Jézus a Szentlélek erejével felhatalmazva örömhírt hirdet: „szabadulást … a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását.” Jézus nemcsak annyit tesz, hogy megmutatja, szíved a pénz és az anyagiasság foglya. Jézus nemcsak annyit tesz, hogy elmondja, elvakított, a sötétségbe taszított a gazdagság iránti vágyódás, és az ebből fakadó cselekedeteid. Nem azért jött, hogy felhívja a figyelmed a veszélyre. Nem azért jött, hogy óvatosságra intsen. Nem azért jött, hogy tanácsokat adjon. „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára” – mondja. Itt van bennem a szabadulás. Itt van bennem szemeid megnyílása. Eljött, aki megszabadít. Eljött, aki kihoz a világosságra. Itt van, szól hozzád, aki szegény szíved megszabadítja. Jelen van, aki leprádat elmossa. Még ma olyan lehetsz, mint az újszülött csecsemő. Csak szállj alá. Csak merülj meg hétszer a Jordánban. Csak hittel fogadd be szavát. Csak meg ne botránkozz benne, hogy elkergesd azt, aki érted van ma itt. ÁMEN!

Minden év elején egy hétvégét a gyülekezet presbitereivel, vezetőivel töltünk, amelynek során visszatekintünk az előző és előretekintünk a következő évre. Azt gondoljuk végig, hogy mit tett Isten közöttünk, általunk a múlt évben, és merre vezet az előttünk álló időben. A múlt évre történő visszatekintéssel összefüggésben kezdtem el gondolkodni a 127. zsoltáron. Ennek alapján szeretnék ma arról szólni, hogyan munkálkodik Isten. Hogyan gondoljuk el Isten munkáját mi? Hogyan cselekszik ő valójában? Hogyan léphetünk be Isten csodálatos munkálkodásának erőterébe?
A zsoltárt a felirat Salamonnak tulajdonítja: „Zarándokének. Salamoné.” Két dolgot fontos megemlítenünk Izrael e királyával kapcsolatosan. Az egyik Salamon messze földön híres bölcsessége. Dávid irály fiának, Salamonnak uralkodása kezdetén egy álomban megjelent az Úr (1Kir.3), és felajánlotta neki, hogy bármit kér, azt megadja neki. Salamon azt kérte, amire minden politikusnak, vezetőnek a leginkább szüksége van: engedelmes szívet, hogy úgy tudjon kormányozni, hogy különbséget tesz a jó és a rossz között. Innen ered Salamon közmondásszerű bölcsessége. A másik nagy esemény, ami életéhez kötődik, Isten házának, a jeruzsálemi templomnak a felépítése. Isten nemcsak bölcsességgel, hanem gazdagsággal, hatalmas birodalommal ajándékozta meg a királyt, aki mindezzel - élete nagyobb részében - az Urat szolgálta. Salamon hét éven keresztül, emberek tízezreinek mozgósításával, a legnemesebb anyagok felhasználásával, a legjobb mesteremberek munkába állításával megépítette a templomot, amit igazán alázatos és Istent dicsőítő imádsággal szenteltek fel. Ezután egy másik olyan házat is épített, amelynek csodájára járt a világ, a királyi palotát. Salamon épített még városokat (1Kir. 9.15-19), megszervezett és fenntartott egy óriási birodalmat, miközben a Vörös tenger partjáról induló hajói, amelyek több éves útjaikon Afrika partjaiig jutottak, ontották Jeruzsálembe az aranyat és az egyéb luxuscikkeket (1Kir. 9.26-28). Lássuk hát, mit tanít a bölcs Salamon, a nagy építő arról, hogyan munkálkodik Isten! Mi az az imádság, amely a Jeruzsálembe ünnepre felmenő zsoltárt éneklő zarándokok ajkán volt akkor, amikor meglátták Jeruzsálem szent városát, falakkal körülvéve, valamint a lenyűgöző templomot, ahol az Úrral való találkozásra készültek?
I. Hogyan gondoljuk el mi Isten munkálkodását?
A városépítés, a város őrzése, a központi, szimbolikus épület megépítése a kezdetektől fogva része az emberi civilizációnak. Az ember gyönyörködik abban, hogy várost és templomot épít, majd pedig minden erejével fenntartja, megőrzi azt. Hihetetlenül fontos mindannyiunk számára, hogy legyen munkánknak kézzelfogható eredménye, maradandó gyümölcse. Az életünk arról szól, hogy folyamatosan építünk és fenntartunk. Építünk, egyre többet, egyre nagyobbat, egyre összetettebbet, és megpróbáljuk fenntartani, megőrizni amit felépítettünk, a várost, a civilizációt. Éjjel-nappal, a nap 24 órájában folyik az építés, és a megőrzés. Salamon idejében őrök őrizték a városfalakat, a mi korunkban informatikusok és egyéb szakemberek dolgoznak állandóan azért, hogy megőrizzék a várost, azaz hogy az alapvető szükségeinket ellátó rendszerek ne omoljanak össze. Közben tudjuk, hogy milyen sebezhetőek vagyunk, hiszen egy totális áramkimaradás következtében sem fűtés, sem élelem, sem ivóvíz nem lenne a városban. Mégis, belénk íratott, hogy minél nagyobb házakat és városokat építsünk, hogy azután azokat őrizzük és megtartsuk. Természetesen ez nemcsak városi-közösségi szinten igaz, hanem mindannyiunk személyes életére nézve is. Ha nem is templomot, vagy házat, de a legtöbben valamit építünk, szervezünk, létrehozunk, hogy azután azt fenntartsuk.
A Bibliában az első városépítő Káin volt, aki – miután megölte testvérét, Ábelt, és Isten elűzte őt otthonából, és így bujdosóvá lett – később letelepedett. Káin a saját fia nevének halhatatlanságot állítva Énóknak nevezte el az első várost (1Móz. 4.16-18). A város az a hely, ahol az ember menedéket keres Istentől való elszakítottságában, ahol függetlenné válik a természet erőinek való kiszolgáltatottságból, és ahol az örökkévalóságot keresi. Egy másik híres város építésének körülményeiben ugyanezzel találkozunk. Az emberek egy csoportja várost és tornyot épített Sineár földjén (1Móz. 11), hogy „nevet szerezzenek maguknak”, hogy „szét ne széledjenek a föld színén” – hiszen együtt, egységben, saját nevükben bízva vélnek megmaradni. Az Úr összezavarta nyelvüket, szétszórta őket, nem engedte azt az egységet, amely nevének kizárásával jönne létre. Bábel a mai napig ennek a hiábavaló építkezésnek a szimbóluma.
Természetesen a városépítésnek ez csak az egyik oldala. Érezzük ezt abban, amikor az általunk létrehozott nagyvárosi terek lelketlenek, elidegenítőek, gyakran nyomasztóak, sőt, akár bűnözést gerjesztők. Van azonban a város- és házépítésnek egy másik aspektusa is, amikor mindaz, amit az ember létrehoz, gyönyörködtet. Más alkalommal felüdít, megpihentet, inspirál, vagy éppen Isten magasztalására indít. A kettő közötti különbséget fogalmazza meg így Salamon, az istenfélő városépítő: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” Nem feltétlenül hiábavaló, üres, tartalmatlan, értelmetlen az építés és az őrzés, mindennapi tevékenységeink, amelyekkel látható eredményt és maradandóságot vágyunk elérni. A feltétel, hogy az Úr épít-e, Isten őriz-e.
Honnan tudhatjuk, benne van–e Isten a tevékenységeinkben? Hogyan gondoljuk el mi Isten munkálkodását még akkor is, ha elismerjük, nélküle minden hiábavaló? A modern ember a világot úgy látja és éli meg, mint aminek középpontjában ő és az ő cselekedetei állnak. Az számít, amit mi építünk, az marad fenn, amit mi fenntartunk. Az valósul meg, amit mi megszervezünk, az lesz maradandó, amit mi hozunk létre. Ha pedig keresztények vagyunk, sokszor úgy teszünk, mintha ehhez – amit mi cselekszünk – nekünk „le kellene hívni” Istent. Mi eltervezzük, véghezvisszük, felépítjük, őt pedig folyamatos könyörgéseinkkel meghívjuk terveinkbe és tetteinkbe. Ha eredménnyel járunk, úgy véljük, benne volt az Úr, ha nem, mással próbálkozunk. De a világ középpontjában – akár kereszténynek mondjuk magunkat, akár nem - nem mi állunk. Éppen ezért ezt a részt így fejezi be a zsoltár: „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek.” Mindenki, aki ezt a zsoltárt imádkozta az évezredek során, hallotta magában Isten szavát, amit a bűneset után mondott a férfinak: „Mivel hallgattál a feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben!” (1Móz. 3.17) Isten nélkül nem pusztán hiábavaló, hanem fáradságos, más szóval nyomorúságos, vesződséges az építés. A „fáradság” héber szó magában hordozza a fizikai és lelki-érzelmi fájdalmat, szomorúságot. Így foglalhatjuk ezt össze: „Milyen fájdalmas és elviselhetetlen, hogy hiába vesződök mindazzal, amit tennem, kell, mert vagy nem jutok egyről a kettőre, vagy pedig nem látom semmi értelmét az egésznek. Reggeltől estig robotolok, de nem jó íz, hanem keserűség jár a nyomában. Egész nap csak hajtom a nagy álmokat, talán meg is valósulnak, de az élet alapvetően üres.” Amennyiben ez a meghatározó életérzésünk, jobb elismerni, hogy Istent ehhez nem tudjuk „lerángatni”, és megpróbálni meglátni azt, hogy valójában hogyan munkálkodik az Úr.
II. Hogyan munkálkodik Isten?
Hogyan ismerhetjük fel Isten jelenlétét és munkálkodását, ha belefáradtunk a hiábavaló és fájdalmas vesződségbe, ha megláttuk, hogy hiába akarjuk, erőltetjük, nem megy? A zsoltár két gondolatot ad elénk, amelyek segítenek rácsodálkozni arra, ahogyan Isten munkálkodik.
„De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” – vallja meg Salamon, a templom-, város- és birodalomépítő. Nyilvánvalóan nem azt kívánja mondani, hogy nem kell dolgozni, hogy egyáltalán nem érdemes tervezni és építeni, elég csak aludni. Ugyanakkor segít felismerni és megélni azt, hogy a világegyetemnek még ma is az Úr az elsődleges építője és őrzője, nem pedig mi.
Amikor Salamon szájából halljuk, hogy az Úr álmában is ad annak, akit szeret, nem lehet nem gondolnunk arra, ahogyan uralkodása kezdetén, majd egy későbbi alkalommal is (a templom felszentelése után - 1Kir. 9.2) megjelent Isten álmában, és egész életét meghatározó kijelentéseket, intéseket, ígéreteket adott neki. Meg vagyok győződve arról, hogy az Úr ezen szavai sokkal inkább meghatározták Salamon eredményeit, munkája gyümölcsét, mint azt sokan gondolnák. Salamon egészen bizonyosan tudta, hiszen Isten kijelentette már apjának, Dávidnak (1Kir. 8.24), hogy ő lesz az, aki felépíti a templomot, valamint hogy Isten az, aki gazdagsággal és hatalmas birodalommal ajándékozza meg. Úgy épített, hogy az Úr is épített, és ő tudta, hogy Isten munkájában áll. Igen, Isten alkalmanként többet ad nekünk magából álomban, mint mindennapi erőfeszítéseinkben. Van, hogy álmunkban kell, hogy szóljon, megintsen, figyelmeztessen vagy éppen vigasztaljon, szeretetét öntse szívünkbe, mert amikor magunknál vagyunk, megközelíthetetlenek vagyunk. Annyira el vagyunk foglalva hiábavalóságaink kergetésével, hogy nem halljuk meg őt. Többeknek vannak olyan álmai, amelyeken keresztül Isten egy fontos igazságot jelent ki a szívükbe. Ilyenkor az ember azzal a bizonyossággal ébred, hogy Isten valamit a szívére helyezett. Ezeket az álmokat felismerjük, az Ige mérlegén megmérjük. Mindez nem azt jelenti, hogy álmaink nagyobb része „Isten-üzenet” lenne!
Van azonban egy általánosabb értelmezése is annak, ahogyan Isten álmunkban is megelégít. Azzal a képpel tudom ezt megvilágítani, amikor egy szülő lefekteti a gyermekét, elaltatja, majd miközben szeretett gyermek békében alszik, érte dolgozik. Előkészíti azt, amire másnap szüksége lesz; gondoskodó szeretettel szervezi meg, hogy semmiben se lásson hiányt, amikor felébred; sőt, ha kell telefonon elrendezi óvoda- vagy iskolatársa szüleivel az aznapi konfliktust, vagy éppen helyrehozza a hibáit. Amíg a gyermek alszik, valaki, aki szereti, munkálkodik, és minden érte történik. Hogyne kapnánk mi az Úrtól álmunkban is eleget, hiszen a világ teremtője nem alszik, sőt, miközben mi alszunk, gondviselő szeretetével nekünk készíti el mindazt, amire szükségünk van ahhoz, hogy szerető gyermekeiként éljünk!
A zsoltár rámutat Isten egy másik munkájára is: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” Hol és hogyan munkálkodik Isten? Ott, ahol megfogan egy gyermek, ahogyan megformálódik az anyaméhben, ahogyan megszületik, fejlődik és növekszik. Ott, ahol az ember semmit sem (jó, nem sokat) tehet, csak annyit, hogy rácsodálkozik a csodára: élet fakad, új élet születik, a szemei előtt, sőt benne bontakozik, mégsem ő teszi. Az álmunkban, amit nem mi idézünk elő; miközben alszunk a körülmények irányításában vagy éppen saját szívünk megváltoztatásában, amit nem mi kontrollálunk; a gyermek születésében, akit nem mi teremtünk; az elrejtettben, a mindennaposban, a kicsiben végzi hatalmas csodáit.
Amint visszatekintettem gyülekezetünk elmúlt évére, számba vehettem nagy döntéseinket, megszervezett nagyszabású programjainkat, problémákat és azok megoldását vagy hordozását – és hálás szívvel tettem mindezt, mert hiszem, hogy az Úr építi házunk (gyülekezetünk), és ő őrzi városunk. De amikor megkérdeztem, mi volt a legnagyobb csoda, nem azt láttam, amit mi terveztünk, szerveztünk, létrehoztunk, tanítottunk. Hanem két esemény jött elém, és azt kellett látnom, hogy Isten ott végzi a legnagyobb csodát, ahol mi a legkevesebbet, sőt, semmit sem te(he)ttünk. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor egy házicsoportban egy résztvevő elmondta azt, hogy kimozdultak a holtpontról, és elindultak egymás felé szeretetben feleségével. Akkor, amikor számosan küzdenek, várják az oldódást, a melegedést, sokszor csak elvárásokat fogalmaznak meg házastársuk felé, amikor többek élete az önzésünk miatt elakadt, azt hallani, hogy valahol gyógyulás történik – Isten vigasztaló és megerősítő munkája volt számomra. A másik történetben a presbitériummal együtt imádkoztunk egy testvérünkért, hogy néhány napos magzata maradjon meg – és olyan fájdalmas volt megtudni, hogy nem így történt. Az illető viszont ma boldog kismama, aki reménységgel tekint előre az Úr ajándékára, az anyaméh gyümölcsére.
Hova vezet minket a Szentlélek 2010-ben? Arra, hogy lássuk őt. Hogy ne magunkra, hanem őrá figyeljünk, hogy ne mi, hanem Ő legyen a középpontban. „Akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Károli így mondja: „Szerelmesének álmában ád eleget.” Szerelmesének – ez a kifejezés közelebb áll az eredetihez. Ki az Úr szerelmese? Akit különösen kedvel, és aki ezt viszonozza. Akiben gyönyörködik az Úr, és aki gyönyörködik Isten munkájában. Akinek szívét jobban vonzza az Úr csodálatos munkája mindabban, ahol nem ő van a középpontban, mint azok a nagy ügyek, amelyekben önmagát valósítja meg. Egy másik képpel élve arra szeretnénk a gyülekezetben figyelni, hogy olyanok legyünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely megtermi a maga gyümölcsét. Eresszük mélyre a gyökereinket, legyünk egyszerűek, együgyűek, egyszerűsödjünk vissza az Úrhoz és az ő szeretetéhez. És akkor nem hiába cselekszünk, építünk, szervezünk, dolgozunk, hiszen Isten jelenlétében járunk. De hogyan juthatunk ide? Ha valaki szívében most feltámad a vágy, hogy ő szeretné, hogy Isten legyen a középpontban, hogy ne a hiábavaló vesződség, hanem Isten csodái meglátása töltse be életét, hogyan léphet tovább? Hogyan leszünk Isten szerelmesei, hol ér el bennünket szerelme, hogy a mi szívünkben válaszszeretet gyúljon?
III. Hogyan léphetünk be Isten csodálatos munkálkodásának erőterébe?
Amikor őszinték vagyunk, könnyen belátjuk, hogy építő és fenntartó erőfeszítéseink hiábavalóság alá vettettek. Az ember minden újbóli nekiveselkedése ellenére érzi, hogy ebből a hiábavalóságból, fáradságból és fájdalomból csak egy nagyobb erő szabadíthatja meg. Valami hatalmasabb erőre van szükség ahhoz, hogy kezünk munkája maradandó legyen, és megváltást nyerjünk a hiábavaló küszködéstől. Az az érzésem, hogy ezt az egyetemes sejtést fogalmazza meg a Kőmíves Kelemen c. népballada:
Tizenkét kőmíves összetanakodék, Magos Déva várát hogy felépítenék, Hogy felépítenék fél véka ezüstér, Fél véka ezüstér, fél véka aranyér. Déva városához meg is megjelöntek, Magos Déva várhoz hozzá is kezdöttek, Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott röggelre.
A hiábavalóságra nem találnak más választ, mint hogy annak feleségét, aki először érkezik hozzájuk, feláldozzák. A ballada így folytatódik:
Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves! Neked is jó napot, Kelemen kőmíves! - Köszöne az asszony, az ura válaszolt: - Édös feleségem, neked is jó napot! Hát ide mér jöttél a veszedelmedre, Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tűzbe. Tizenkét kőmíves azt a törvényt tette: Kinek felesége hamarébb jő ide, Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tűzbe, Annak gyönge hamvát keverjük a mészbe, Avval állítsuk meg magos Déva várát, Csak így nyerhetjük el annak drága árát. -
A történet végén, bár a vár megáll, Kőműves Kelemen mindent elveszít:
Elindula sírva az ő kicsi fia, Elindula sírva magos Déva várán: - Anyám! Édösanyám! szólj bár egyet hozzám! - Nem szólhatok fiam! mert a kőfal szorít, Erős kövek közé vagyok bérakva itt. - Szíve meghasada s a föld is alatta, S az ő kicsi fia oda beléhulla.
Amikor Jézus kiűzte a kereskedőket a templomból, a tanítványok a következő zsoltárrészlettel értelmezik Jézus tettét: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” Majd amikor a zsidó vezetők számon kérik, és jelet követelnek tőle, amivel bizonyítja, hogy ő valóban Isten küldötte, akinek van felhatalmazása ezt tenni, Jézus így válaszol: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Jézus az Atya szerelmese, akiben az Atya gyönyörködik, és aki az Atya háza, jelenléte és dicsősége iránt olyan szeretettel lobog, hogy az megemészti őt. Ő maga megy és ajánlja fel magát áldozatként az Atyának. Lerombolják templomát, azaz elpusztítják. Keresztre feszítik, megtörik gyönge testét, hogy azután sírba tegyék. Bemutatja az áldozatot, hogy ő legyen az a nagyobb erő, amely megszabadít a hiábavalóságtól és az énközpontúságból. Ahogy az asszony gyenge teste tartja meg a várat, úgy a gyengévé, megalázottá lett, megfeszített Isten tartja meg a világot. És, nézzétek, szerelmesének álmában ad az Úr eleget! Mert nem hagyja a halál örök álmában, hanem a harmadik napon felébreszti őt. Kihozza az életre, megdicsőíti, majd jobbára emeli, hogy betöltse a világmindenséget. Hogy Jézus testének temploma az a hely legyen, ahol ma találkozol az Úrral. Hogy Jézus maga az a hely legyen, ahol meglátod, hogyan munkálkodik Isten és ahol megtanulsz csodái felett gyönyörködni. Hogy Jézus megtört teste az a hely legyen, ahol megszabadulsz a hiábavalóság, üresség, énközpontúság átkos örökségétől. Hogy Jézus Krisztusban felismerd, ki a te igazi szerelmed. ÁMEN!
Lovas András