Lovas András Dr.

A „Hegedűs a háztetőn” c. musicalban Tevje, a zsidó tejesember, a hagyományról szóló ismert jelenet bevezetésében így beszél: „Hagyomány által maradhatunk fenn. Itt nálunk, Anatevkában, mindennek hagyománya van. Megvan a hagyománya az alvásnak, az evésnek, a munkának, az öltözködésnek. Például mindig befedjük a fejünket. És mindig van egy kis imasálunk, ami Isten iránti odaadásunk jelképe. Kérdezhetik, hogy hogyan kezdődött. Megmondom: nem tudom! De van hagyományunk. És mert van hagyományunk, mindenki tudja, hogy ki kicsoda és micsoda, és mit vár tőle az Isten.” És ezután kezdődik az ének: Hagyomány! Hagyomány! Az apa szava számít. Hagyomány! Hagyomány! Tevje kapaszkodik, mert leányai, jövendőbelijük választásakor, nem a hagyomány szerint járnak el. Változik a világ, megrendülnek a korábban biztosnak hitt értékek és szokások. A szívére hallgasson, amely azt súgja, hogy szereti a lányait, és ezért adja áldását a frigyükre? Ősei hagyományát kövesse, amely alapján ki kellene őket tagadni? Tevje őrlődik, miközben magasra emeli a hagyomány zászlaját.
Az a benyomásom, hogy sokan hasonlóan képzelik el Jézus követőit, a keresztényeket is. Mintha alig-alig lenne más az ajkukon, mint „hagyomány”. Elmennek a templomba, hogy – még ha más szavakkal is – de azt énekeljék együtt, hogy „hagyomány!”. Abban a városi milliőben, ahol élünk, a kereszténység a konzervativizmus és tradicionalizmus bástyájaként tűnik fel. Igaz ez mind politikai, mind kulturális, mind erkölcsi értelemben. Sokan vélekednek úgy, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül kereszténydemokrata pártra szavazunk; kizárólag népi-nemzeti és konzervatív ihletésű művészeti alkotásokat tartunk elfogadhatónak; meggyőződésünk, hogy mindenkinek hittant kellene tanulni az iskolákban; és azt gondoljuk, hogy a legideálisabb családmodell az, amely szerint a férfi dolgozik, a nő pedig otthon neveli a gyerekeket. Ha így van, keresztény vagy, ha pedig nem így gondolkodsz, nem lehetsz az.
Azonban nem a hagyomány tesz kereszténnyé. A ma olvasott szakaszban nem egy hagyományőrző Jézussal találkozunk, hanem egy olyan személlyel, aki keményen ütközik a tradícióval. Ha a konzervatív ember számára a tradíció eredendően jó, a liberális számára pedig eredendően rossz (hiszen gátolja a fejlődést), akkor Jézus se nem konzervatív, se nem liberális. Jézust valami egészen más mozgatja, mint ezek a megoszlások. És ezért vállalja azt a konfliktust a vallásos vezetőkkel, amely egyre biztosabban kijelöli számára a pusztulás útját. Arról kívánok ma szólni, hogy 1. Mi a hagyomány kísértése, hogyan válik éltető erő helyett élettelen, sőt elnyomó valósággá? 2. Miért lesz elnyomóvá a hagyomány? 3. Mi Jézus radikális válasza a problémára?
I. Mi a hagyomány kísértése?
Jeruzsálemből érkező írástudók és farizeusok gyűlnek Jézus köré, akiről a megelőző sorokban azt mondta el Márk evangélista, hogy akármerre járt, tömegek mentek hozzá, vitték a betegeiket, és várták gyógyulásukat – nem hiába. Jézus körül élet fakad, reménység árad. Nem vagyunk túlzottan gyanakvóak, ha azt mondjuk, hogy a Jézust körbeálló „baráti kör” valójában nem más, mint egy vallási vizsgálóbizottság, amely nem azért érkezett, hogy tanuljon Jézustól. Az ürügyet, amellyel beleköthetnek, hamar megtalálják: „Miért nem élnek a te tanítványaid a vének hagyományai szerint, és miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Márk evangélista elmagyarázza a (feltehetően nem zsidó) olvasóinak, hogy a farizeusok és általában a zsidók nem ettek addig, amíg meg nem mosták a kezüket. Rituális mosakodásról volt szó, amelynek szerepe az lehetett, hogy fenntartsák az Isten előtti szentség, tisztaság tudatát. A „vének hagyományai” az Isten által kijelentett törvényre épülő, azt „körülvevő” magyarázatokat, szokásokat foglalja össze, amelyek közül egy a kézmosás. Isten nem parancsolta ezeket a vallási hagyományokat, szokásokat, amelyek generációk alatt formálódtak ki és adattak tovább, de követői úgy tekintettek rájuk, mint amelyek gyakorlása az Isten iránti odaadás megtestesülése.
Próbáljuk magunk elé képzelni a helyzetet! Tömegek kísérik Jézust, aki Isten uralmát hirdeti, betegeket gyógyít, megkötözötteket tesz szabaddá, a vallási vezetők pedig azzal vannak elfoglalva, hogy tanítványai nem tartják meg a vallási hagyományt. Mintha nem látnák, mi történik. Öröm, hála, helyreálló reménység, Istent dicsőítő lelkesültség, kiáradó élet az egyik oldalon, kínos precizitás, halott betűhöz ragaszkodó számonkérés, élettelen vallásoskodás a másikon… Az élő Isten és a halott tradíció egymás mellett. Hogyan történhet ez meg?
Jézus összeütközik a vallásos vezetőkkel. Rámutat arra a különbségre, amely Isten akarata és az emberi szabályok, hagyományok között van: „Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok.” Majd: „Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát azért, hogy a helyébe állítsátok a magatok hagyományait.” Végül bemutatja ezt az ún. korbán gyakorlat példáján. Az esküvel Istennek szánt adományt kijátsszátok a szülők tiszteletével szemben. Az elsőt nem kérte Isten, a másodikat igen, de mindent úgy tesztek, ahogy az nektek tetszik. Ezért: „érvénytelenné teszitek az Isten igéjét hagyományotokkal, amelyet továbbadtatok…” Ez az élettelen, önmagáért való, sőt elnyomó és pusztító hagyomány. Istenre hivatkozik, miközben önmagáért cselekszik, és elnémítja, megveti, lenullázza Isten szándékát, magát Istent. Az Úr nevében felhasználják az Úr ügyének hiteltelenítésére.
Sajnos, nem kell bemutatnunk, miről van szó – a keresztény egyház történelmében újra és újra előáll ez a helyzet. Két területen szeretnék erre rámutatni.
Az első, amit egyházi kultúrának nevezek. Ez alatt azon szokások, viselkedési formák, istentiszteleti formák, nyelvezet, öltözet, gyülekezeti programok és struktúrák összességét értem, amelyek minden korban ki kell hogy alakuljanak, de amelyek vonatkozásában Isten igéje nem beszél egyértelműen. Mindezekre szükség van ahhoz, hogy egy adott korban egy adott helyen egy gyülekezet közösségében Isten tudjuk imádni és az evangéliumot tudjuk hirdetni. De egy másik korban vagy egy másik helyen más kultúra fogja megfelelően hordozni és szolgálni az evangéliumot. Afrikai gyülekezeteknek nem kell angolszász énekeket énekelni, mint ahogy ma nem ugyanazokat a gyülekezeti programokat kell szervezni, mint száz éve. Tudjuk jól, hogy az egyházi kultúrából hagyomány lesz: generációk adják át egymásnak az énekeket, az öltözetet, a nyelvezetet, a struktúrákat. A hagyomány egyre jobban megmerevedik és szentté válik a bentlévők számára. Így éltek az őseink, ebben jártak a szüleink, ha jó volt nekik, miért nem jó nekünk? – kérdezik. Miért? Azért, mert akadályává lett Isten magasztalásának és az az evangélium hirdetésének. Az egyház, ami nem változik, hagyományőrző klubbá lesz. Az egyház, ami az evangéliumot nem kész a mai kultúrában megtestesíteni, ami mindig csak a múlt dicsőségén mereng, miközben a mai világ züllött és erkölcstelen voltáról sopánkodik, és így igazolja önmagát (és az őt körülvevő érdektelenséget), nem az az egyház, ami azt a Jézust követi, akit ma magunk előtt látunk. Tudom, hogy vannak többen, akik a mai napig nem értik, hogy miért énekelünk mai, modern énekeket az istentiszteletünkön, és miért nem használunk orgonát gitár, dob, és egyéb hangszerek helyett. A válasz az eddig elmondottakban rejlik. Akármi is legyen a személyes, zenei ízlésünk, a múltunk, a hagyományunk, egy bizonyos: a mai ember zenei nyelve nem az orgona. Ezzel együtt a zene nagyon fontos abban, ahogyan találkozunk Istennel; meg merem kockáztatni, hogy a mai fiatalabb generációk számára fontosabb, mint az korábban volt. Emberi (református) hagyományok nem lehetnek fontosabbak, mint Isten szándéka, hogy magasztaljuk és imádjuk őt, valamint hirdessük az evangéliumot minden népnek. (Nem arról van szó, hogy gitárral hitelesebb Isten imádni, mint orgonával, hiszen nem a hangszer, hanem a szív a döntő; de arról egyértelműen igen, hogy ma a többség nem az orgona nyelvén, hanem a gitárén ért. És a mi feladatunk nem az, hogy megtanítsuk nekik az orgona nyelvét, hanem az, hogy elmondjuk nekik az örömhírt).
A másik terület, amiről szó kell essék, a Szentírás értelmezésének kérdése. Jézus azzal szembesíti a vallási vezetőket, hogy hagyományaikkal érvénytelenné teszik Isten igéjét. Figyelmen kívül hagyják, kiüresítik, elveszik az erejét. Isten igéje Isten szava, ami élő és ható, olyan, mint a sziklazúzó pöröly, mint a tűz (Jer. 23.29). És mit teszünk vele? Fogjuk a Szentírást, és magyarázzuk. A magyarázat szükséges, hiszen meg kell érteni, meg kell szólaltatni, Isten az emberi szóhoz kötötte magát – titokzatos módon. De a magyarázataink hagyományt építenek fel; egyikünk sem mentes ettől. Ahogyan nekünk magyarázták az igét, úgy magyarázzuk mi is azt magunknak, és úgy adjuk azt tovább másoknak. Kialakul egy magyarázási hagyomány – amely nem feltétlenül és nem teljességében, de bizonyos helyzetekben eltakarhatja Isten eredeti üzenetét. A reformáció korában Isten igéje újra megszólalhatott tisztán, világosan, evangélium központúan, erővel – de erre azért volt szükség, mert előtte félretétetett Isten igazsága az emberi hagyományok miatt. De ne feledjük, hogy nem sokkal később a Szentírásból igazolták a rabszolgaságot, majd jóval később a nácizmust, a kommunizmust, a dél-afrikai apartheid rendszert, és folytathatnánk a sort. Ezért újra és újra fel kell tennünk a kérdést: hogyan olvassuk az igét? Meg tud-e szólalni számunkra abból Isten élő és ható szava? Egyénileg és közösségileg is, vajon mit akar mondani Jézus, amit a hagyományainkkal érvénytelenítünk, elutasítunk? Vajon át tudja-e törni szent meggyőződéseink és igazságunk falát, hogy újból őt, és egyedül őt halljuk? Az élettelen, pusztító hagyomány egyetlen ellenszere Jézus élő és átformáló beszéde.
II. Miért lesz elnyomóvá, az élet ellenségévé a hagyomány?
Amikor Tevje, a tejesember elmondja, hogy náluk Anatevkában mindennek hagyománya van, és ezért mindenki tudja, hogy ki kicsoda és micsoda, és mit vár tőle Isten, a hagyomány pozitív oldalát foglalja össze. A hagyomány közösségi identitást formál, együvé köti a generációkat, és biztonságot, eligazodást nyújt az élet számos kérdésében. A hagyomány nem rossz és nem elvetendő önmagában, mint ahogy nem is szent és érinthetetlen. De miért üresedik ki mégis olyan könnyen? A farizeusok legjobb szándéka ellenére miért jutottak oda, amit látunk? Miért lesz a hagyomány elnyomóvá, kirekesztővé? Miért olyan vonzó a városi élet sokaknak a hagyományos, vidéki életmóddal szemben? Miért menekülnek sokan mindattól, amit a tradíció jelent? Miért élik meg számosan hatalmas felszabadulásként, amikor kilépnek egy tradicionális közösségből?
Érezzük, hogy a farizeusok körül megfagyott a hagyomány. Míg Tevje birkózik szíve leányai iránt való indulatával és a hagyomány szavával, míg imádkozik és az Úrral beszélget, alkudozik, a farizeusokban és írástudókban éppen ebből nem látunk semmit. Semmi küzdelem, semmi keresés, semmi bizonytalanság. Számukra hamis biztonságérzetet nyújt a hagyomány ismerete és követése, valamint egy olyan pozíciót, amelyből másokat elítélhetnek, és magukat különbnek tarthatják. Hol a hiba? Jézus ajkáról a mennydörgés erejével érkezik a válasz: „Találóan prófétált Ézsaiás rólatok, ti képmutatók, amint meg van írva: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem.” Hol a hiba? A szívben. Mert mindegy, hogy mi van az ajkakon, az határoz meg, ami a szívben lakozik. Hiába mondják, hogy mindez az Úr tisztelete – nem az, hanem a saját hatalmuk biztosítása és igazolása. Hiába beszélnek Istenről, a szívükben sem Isten-imádat, sem emberszeretet nincs. A hiba nem a hagyománnyal van, hanem az emberi szívvel. Pedig nem így kezdődött. Nem azért jött létre a vének hagyománya, hogy Istent elnémítsák, sőt, éppen azért, hogy Isten akaratát egészen pontosan betarthassák. Őszintén és teljes odaadással ezt akarták. De a kezeik között végül a legjobb szándékú hagyomány is halálossá vált. Nem az életet szolgálja – sem mások, sem az ő életükben.
Ez mindannyiunk baja. Bármi, ami szépen és igaz módon indul, meglepően gyorsan elnyomóvá és mások számára gyűlöletessé válik. Mégpedig azért, mert nyomorúságos és önző, elismerésre szomjas szívünk arra fogja azt használni, hogy magának szerezzen dicsőséget, vagy hatalmat, kontrollt vagy biztonságot, identitást vagy értékességet. A legjobb és legéltetőbb hagyomány is bálvánnyá lesz kezeink között, mert – ahogy Kálvin mondja – az ember szíve bálványgyár. És ahol bálványok jelennek meg, ott halál és pusztulás követi őket. És ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy konzervatív vagy liberális hagyományról beszélünk – az emberi szív ugyanaz. A „tolerancia”, az „antidiszkrimináció”, az „egyenlőség”, a „progresszió” hagyománya éppen olyan türelmetlenné és élettelenné lett, mint az ún. konzervatív hagyomány.
III. Mi Jézus radikális válasza a problémára?
Ha a probléma a szívben van, akkor a vallásos embernek (a farizeusoknak) ugyanarra van szüksége, mint a nem vallásos embereknek: a szív megváltozására. Mert a vallásos az, aki az ajkával tiszteli Istent, de a szívével nem. A nem vallásos pedig sem az ajkával nem tiszteli, sem a szívével (és igen, vegyük észre, jobb helyzetben van, hiszen nem képmutató, és azzal nem csapja be önmagát, hogy rendben van Istennel.). Neki összhangban van az ajka és a szíve, de ez az összhang mégsem elég, mégsem menekvés, mégsem szabadság. Mert szabadság egyedül abban adatik, ha a szív megváltozik, és elkezdi Istent magasztalni, elkezd Istenért élni.
Miért? Azért, mert az Istent magasztaló benső vagy szív, mivel a legnagyobb szeretettel és teremtőjével került közösségbe, megszabadul attól, hogy mindenből bálványt gyártson. Az élő Istennel való kapcsolatban élve sem biztonságot, sem hatalmat, sem identitást nem kell már ott keresnie, ahol azt korábban tette. A hagyomány nem lesz szent és sérthetetlen, mert egyedül a szívében élő Isten az. Ő maga nem lesz szent és tévedhetetlen, mert tudja, egyedül Istene az.
Végül fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan változik meg a szív? A válasz, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus életet szóló szava által. Jézus válasza az élettelen, elnyomó hagyományra kétszeresen is radikális, azaz a gyökerekig hatoló. Először is, ő nem hagyományt formálni jött, hanem az életét adta oda az emberekért. Nem hagyományt teremtett, hanem a kereszten feláldozta önmagát. Nem valamiféle tudást örökített át, hanem önmagát adta oda. A hideg szívű farizeus bűnéért ugyanúgy meghalt, mint az életet nagykanállal habzsoló vámszedőért. A képmutató vallásosért ugyanúgy, mint a nyíltan istentagadóért. Másodszor, és éppen ezért, ő nem egy újabb hagyomány felvételére és gyakorlására hív, hanem arra, hogy boruljunk le előtte, és hívjuk őt szívünkbe. A megfeszített és feltámadott Jézus akar lakozni benned. Így, és csak így változik meg a szív. Istent dicséretében otthonra talál, és elkezd gyógyulni. Gyógyul azokból a sebekből, amelyeket éppen a vallásos hagyomány képviselői ejtettek rajta. Megítéltek, kritizáltak, elutasítottak, visszaéltek az igével – de Jézus ma gyógyít. És gyógyul azokból a sebekből, amelyek éppen a megtartó hagyomány hiányában megélt hajléktalanság évei között értek el. Nem tartoztál sehova, nem volt közösséged, nem voltak fogódzóid, sem múltad sem jövőd – de Jézus ma mindezzel szeretettel és szelíden megajándékoz. Így lesz életünkben igazi összhang: szívünk és szánk teljes egyetértésben tiszteli az Urat. ÁMEN!

Huszonöt éve történt. Néhány 18-20 éves fiú rohan keresztül a sárral teli gödrökkel tarkított mezőn. Lábukon surranó, rajtuk zöld –méreten aluli vagy felüli – ruházat, fejükön rohamsisak, oldalukon szimatszatyor (a beavatatlanok kedvéért: gázálarctáska), hátukon az AMD 65 (automata típusú desszantfegyver, azaz géppisztoly – természetesen csak a súly kedvéért, hiszen éles lövedék nincs benne), hátukon hátizsák. Egyszer csak hangos üvöltés hallik: atomvillanás jobbról! A srácok rögvest a földre vetik magukat, fejükkel – ha jól emlékszem – az atomcsapással ellentétes irányba, és magukra húzzák a VV köpenyt (vegyvédelmi köpeny), ami természetesen védelmet nyújt a nukleárisan szennyezett portól, a sugárzásról nem is beszélve. Komoly honvédelmi kiképzés zajlik. Mesterkélt körülmények között, mesterkélt problémákra, mesterkélt megoldásokat nyújtva. A mai napig csak nevetünk, amikor felidézzük a Magyar Honvédségben szerzett kiképzési tapasztalatainkat…
Jézus folytatja a tanítványok felkészítését, kiképzését. Az első misszión eredményesen túl vannak. Örömmel és lelkesedve mondták el Jézusnak, hogy mi mindent tettek és tanítottak. Látták, amint betegek meggyógyultak, megkötözettek megszabadultak, és hirdették az evangéliumot, hogy Isten uralkodik. Kicsit el is fáradtak, és ezért nagyon jól esett nekik Jézus figyelme és törődése: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” El is hajóztak egy csendes helyre, egy gyülekezeti hétvégére, de sajnos a körülmények közbeszóltak. A tömeg nem engedte őket magukban lenni. „Amikor Jézus kiszállt [a hajóból], és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani.” És ezzel a csalódással, hiánnyal, nélkülözéssel elkezdődött a kiképzés egy másik szakasza. Nem mesterséges és nem mesterkélt, hanem életszerű, sőt, húsbavágó volt. Lássuk hát, hogy hogyan készít fel Jézus a követésre. 1. Milyen helyzetben történik ez? 2. Hogyan végzi Jézus a felkészítés munkáját? 3. Mi a felkészítés végső célja?
I. Milyen helyzetben készít fel Jézus?
Jézus – Márk evangélista elbeszélése alapján – két valós és nehéz helyzetbe viszi a tanítványokat. A két helyzetet, az ötezer megvendégelése valamint az éjszakai evezés történetét, a mai szakasz befejező verse köti össze. Az egyik a tehetetlenség, a másik a kimerültség állapota. Nézzük sorban!
A tanítványok – talán várva a Jézus által felcsillantott pihenést – egy ideig a háttérbe húzódnak, de amint látják, hogy csak telik az idő, és nem történik semmi, kezdeményeznek: „Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy … ennivalót vegyenek maguknak.” Mennyi minden van ebben a néhány szóban! Először talán felelősségteljes, komoly viselkedést feltételezünk. Valóban késő van, valóban nincs mit enni a tömegnek itt a semmi közepén, nem lesz ennek jó vége. Tanácsot adnak Jézusnak, aki – mintha – kicsit túlzottan is belefeledkezett volna a „pásztor nélkül való juhok” pásztorolásába. Talán magával ragadta Jézust a szeretete, együttérzése, de mindannyian tudjuk, hogy a segítő hivatásban élőknek is szüksége van határokra. Továbbá mintha benne lenne a tanítványok bölcs tanácsában azoknak a magabiztossága is, akik nemrégiben győzedelmesen tértek vissza az első kiküldetésből. Elvégre ők is pásztorok már, nem? Amit Jézus tesz, azt ők is ismerik már. Különben is, holnap is lesz nap. Természetesen ott van mindezek mögött a fáradtságuk is. Annyira vágyunk már egyedül, csendben lenni Jézussal, kicsit megpihenni, feltöltődni, és mindig, mindenhol csak emberek vannak körülöttünk… Kimerültek a forrásaink, nem nagyon van már miből adni. Jó dolog szolgálni, de semmit sem szabad túlzásba vinni. Jézus, „lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy … ennivalót vegyenek maguknak.”
Jézus válasza azonban sokkoló: „Ti adjatok nekik enni!” Micsoda? „Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret?” Mi menjünk el a városba, és vásároljunk egy félévnyi kereset értékű kenyeret? Induljunk el egy ilyen nap után? Miközben közel sincs ennyi pénzünk, és még soha nem is volt ennyi pénzünk egy összegben? Tehetetlenek, frusztráltak, és talán dühösek is.
A másik helyzet hasonlóan küzdelmes. Jézus nagyon tudatosan úgy intézi az eseményeket, hogy a tanítványok egyedül indulnak el hajóval a túlsó partra, Betsaida felé. Még este elindulnak, de hajnali három órakor is csak valahol a Genezáreti tó közepén küszködnek, mert erős szembeszél fújt. Sötét van, egész éjjel eveztek és alig haladnak, többszörösen kimerültek, Jézus nincs velük, talán azt sem tudják, miért kell Betsaidába menniük, azt pedig bizonyosan nem, hogy mi vár ott rájuk. Ha az este közeledtével fáradtak voltak, és tehetetlenek a tömeg élelmezési szükségeivel szemben, ebben a helyzetben teljesen kimerültek, reménytelenek, kétségbeesettek lehetnek. Hol van már a győzelmes misszióból való visszatérés önfeledt lelkesedése, és hol van már a Jézussal eltöltendő megpihenés, feltöltődés reményteli ígérete… Az élet minden hiábavalósága, küzdelmes és kemény volta benne van abban, ahogy ezen az éjszakán küszködnek az elemekkel. (Mezőségi népdal: Ez a világ olyan világ / Mint a mogyorófa virág / Sokat ígér keveset ád / Amit ád is keserűt ád…) A tanítványok megélik azt, ami minden tanítvány tapasztalata: egyszer lelkesen, erősen, közel Jézushoz „fent” - majd váratlanul, hirtelen Jézustól távol, sötétségben, hiábavalóan küszködnek „lent.”
Figyeljük jól meg, hogy mindkét helyzetet Jézus idézte elő. Mindkét helyzet annak a helyszíne lesz, ahol a felkészítés folyik. Mindkét helyzet valóságos és ismerős. A tehetetlenség és a kimerültség helyszínei. A korlátainkkal való szembesülés és a hiábavalóság-érzés órái, napjai… Mindkettőre igaz, hogy Jézus egészen máshova visz, mint ahova szeretnénk menni, ill. amit a felkészülés legjobb helyeinek tartunk. Jézus nem hagyja a tanítványokat abban, amit eddig megismertek. Pedig menyire szeretnénk! Kiküldött, elmentünk, hirdettük nevét, szembeszálltunk a sötétség erőivel, együttérzéssel és szeretettel imádkoztunk a testi-lelki betegekkel, és működött. Most jön a pihenés, hogy azután újra végezzük a munkát. És kész, belaktuk az életet – most már keresztény módon. Megvan a szolgálatunk, megvan a pihenésünk, kerek az életünk. És Jézus azt mondja, hogy nem. Én máshova, mindezeken túl viszlek titeket. Elhozom a tehetetlenség és a kimerültség idejét, hogy ott képezzelek ki titeket, ott formáljalak, ott tanítsalak benneteket.
II. Hogyan készít fel Jézus?
A „helyszínt” körbejártuk. De mit tesz Jézus ezeken a helyeken? Hogyan folytatja a felkészítést?
Az első helyzetben, amint láttuk, visszadobja a tanítványoknak a labdát. Problémával találjátok magatokat szemben? Oldjátok meg! „Ti adjatok nekik enni!” Visszafordítja rájuk a felelősséget. A tanítványok meg levegőt kapkodva hápognak: nonszensz, Jézus, amit beszélsz. Honnan vennénk ennyi pénzt, ennyi kenyeret? És valljuk be, tényleg az, hiszen nincsen elegendő forrásuk ahhoz, hogy az óriási szükséget megelégítsék. Jézus viszont ezt is nagyon jól tudja. De nem akarja a tanítványokat abban meghagyni, amit a korábbi kiküldetésben átéltek, pedig az sem volt kevés. Azzal, hogy visszafordítja rájuk a felelősséget, szembesíti őket a tehetetlenségükkel, feltárja hamis motivációikat, és megnyitja előttük a lehetőséget a növekedésre. Ha nem szembesülsz a korlátaiddal, soha nem fogsz megnyílni mindarra, ami előtted van. Ha nem éled át a tehetetlenségeddel való találkozás félelmes és elerőtlenítő voltát, nem fogsz belépni mindabba, amit Isten cselekedni akar általad. Ha nem ismered meg gyengeségedet, nem fogod megismerni Isten erejét!
Vajon végül a tanítványok adnak enni a sokaságnak, vagy Jézus? Ki oldja meg a helyzetet, kinél történik a csoda? Két mozzanatra szeretnék rámutatni, amelyek abszolút döntőek a tanítványok kiképzésében. Az első, hogy nem az történik, hogy Jézus megszaporítja a kenyeret, beleteszi kosarakba, hogy a tanítványok kiosszák. Ez tetszene nekünk! Ugyanakkor nem is ülteti le a tanítványokat, hogy nézzék végig, amint ő kiosztja az öt kenyeret és a két halat, amelyek közben megsokasodnak. Így is készségesek lennénk a tanulásra. Jézus azonban veszi, ami van, hálát ad az Atyának, megtöri kenyeret, a tanítványoknak adja, akik továbbosztják. A lényeg, hogy Jézus általuk viszi végbe a kenyér és hal megszaporítását. Úgy lesznek részesei a csodának, hogy közben nem látják azt. A csoda a kezeik között zajlik, de úgy, hogy csak a végén szembesülnek megtörténtével, amikor összeszedik a maradékot. A csoda úgy bontakozik ki, Isten erejét úgy tapasztalják meg, hogy engedelmeskednek, hogy cselekednek. Jó tanáccsal kezdték – csodát átélve végezték.
Vajon hányszor van, hogy mi imádságainkban „tanácsoljuk” Jézust, amikor korlátainkkal szembesülünk, és nem ismerjük fel, hogy ő azért hozott egy bizonyos helyzetbe, hogy rátekintve, hittel, szinte együgyű engedelmességgel, magunk oldjuk meg? Mibe nem mersz belevágni, mert nem látod a forrásokat felsorakoztatva, vagy mert tehetetlenséged lebénít? Imádkozz és hittel cselekedj!
Hogyan és mire tanítja Jézus a tanítványokat az éjszakai küszködésben, abban a helyzetben, ahol a legkevésbé számítanak a jelenlétére? (Ne feledjük, eddig a tanítványok tapasztalatai szerint senki sem járt vízen, Jézus sem!) Jézusnak a korabeli körülmények között lehetetlen volt egyszer csak megjelenni a tanítványok mellett (nincs repülő, motorcsónak, stb.). Nem csoda tehát, hogy amikor meglátják, azt hitték, hogy kísértet, és rettegésükben kiáltozni kezdtek. Jézus pedig ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt a hajóba, és elállt szél.
Ez a helyzet a következő két kérdésre ad választ. Az első, hogy amikor kimerültek vagyunk, magányosak, a sötétségben vagyunk, és Jézustól távol érezzük magunkat, vajon hol van ő? Amikor a tanítványt körbeveszi a hiábavalóság és a reménytelenség, vajon olyan helyzetbe került, ami Jézus számára is áthatolhatatlan és elérhetetlen? Jézus válasza egyértelmű: nincs olyan helyzet, ahol én nem jelennék meg. Nincs olyan sötétség, amelyen ne hatolnék át, nincs olyan küszködés, amibe nem jönnék el; nincs olyan szembeszél, ami ellen ne segítenélek meg. A másik kérdés viszont, amit a tanítványoknak meg kell tanulni, így hangzik: Hol lehet Jézussal találkozni? Hol jelenik meg, hogy kijelentse magát nekünk? Mi van, amikor nem adatik pihenés és csend, csak hajtás és küzdelem?
Az elmúlt időszakban a legnagyobb lecke, amit Jézustól tanultam, hogy a felkészülés, a formálódás, a feltöltődés nem kizárólag a csendben és a pihenésben zajlik. Két éve több hónapon keresztül arra vágytam, arra készültem, hogy elmenjek és néhány napot magányban, csendben, Jézussal tölthessek. Többször is megterveztem, előkészítettem az elmenetelt, de minden alkalommal meghiúsult valamiért. Sokszor morgolódtam magamban, hogy Uram, látod, hogy mennyire szeretnék „elvonulni veled egy lakatlan helyre”, és sohasem sikerül. Mindaddig küszködtem ezzel a kérdéssel, amíg egyszer csak rám nem szállt a sötétség és rettegés, a hiábavalóság és kiszolgáltatottság feleségem súlyos betegsége képében. És amikor megérkezett a rettenet, megérkezett Jézus. Világosan, szeretettel, erővel, és magához ölelően. Felfrissített és betöltött.
III. Mi a felkészítés végső célja?
Márk evangélista, miután lejegyzi, hogy a tanítványok szerfölött csodálkoztak, amikor látták, hogy a szél elült, a következőt teszi hozzá a történtekhez: „Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” A tanítványok valamit még nem ismertek fel, nem sajátítottak egyik helyzetben sem. Valamiről lemaradtak mind a kenyérszaporítás csodájánál, mind akkor, amikor Jézussal találkoztak a tavon. Azok, akik legközelebb vannak Jézushoz, keményszívűek. Azok nem értenek, akik Isten országát hirdették, akiknek szavára emberek gyógyultak és szabadultak meg. Vajon mit nem értettek meg? Miért vezette be őket Jézus ezekbe a helyzetekbe? Mire szeretne felkészíteni, mit akar átadni, mi az, amit Jézus ki akar jelenteni nekik? Mit nem értettek meg a kenyérszaporításnál, aminek következtében csodálkoznak azon, hogy Jézus a tengeren jár, és amikor belép hozzájuk a hajóba, elül a szél?
Jézust nem látják. Jézust nem látják annak, aki ő valójában. Jézusra nem nyílt még fel a szemük, Jézusnak nem nyílt még meg a szívük. Néznek, de nem látnak. Hallanak, de nem hallják meg. Részesei a csodáknak, és mégis értetlen a szívük. Nem látják, ki vette kézbe az életüket.
Nem látják, hogy az a Jézus, aki pihenés helyett odafordul a megviselt, megfáradt, sok nyomorúságtól gyötört sokasághoz, az egész emberiséghez, a jó pásztor, az utolsó idők irálya. Nem értik, hogy aki „asztalt terít a pusztában” (Zsolt. 78.19), a mindenható Isten az. Nem fedezik fel, hogy a kenyér és hal, amely kezeik között szaporodik meg, és amelynek ízét maguk is kóstolják, az eljövendő világ előíze. Nem értik, hogy ami általuk is történik, annak jele, hogy az áll közöttük, aki minden hiányt, minden szükséget betölt, aki újjáteremti a világot egy napon, amely nap egy hatalmas lakomáról, a Bárány menyegzőjéről szól. Nem nyílik meg lelki szemük arra, hogy aki a hegyről érkezik, aki áthatol a káosz vizein, majd így szól: „én vagyok”, nem más, mint a mindenható Úr, aki meglátogatott minket.
Kemény a szívünk. Kemény arra, hogy minden tehetetlenségünk és frusztrációnk között meglássuk azt, akit tehetetlenül lógott kifeszítve a fára – értünk. Értetlen és vak annak felismerésére, hogy tőle azért vétetett el minden - minden! - a kereszten, hogy előttünk megnyíljanak Isten forrásai. Kemény a szívünk. Kemény arra, hogy a magunk sötétségében, küszködésében és hiábavalóságában felnézzünk Jézus Krisztusra, és meglássuk azt a kimerültséget, elveszettséget, amibe ő lépett be – értünk. És most mégis itt van, hogy megnyissa a szemünk és meglágyítsa a szívünk. Itt van, hogy tanítson és formáljon. Itt van, hogy mind tehetetlenségünkben, mind küszködésünkben önmagát adja nekünk. Ámen!

A kereszténység nem szemlélődés. Jézus követése nem az egyre teljesebb megvilágosodás keresése vagy várása. Krisztusinak lenni vagy krisztusivá válni nem belső spirituális kaland, amely érintetlenül hagyja a mindennapi valóságot. A keresztény ember nem az elvont filozófia embere. A kereszténység követés, Jézus követése. Azé a Jézusé, aki nem spirituális alapelv, nem megvilágosodásra vezető guru, nem szenvtelen vallásos tanító. Hús-vér ember, aki be- és bejárja a városokat és falvakat. Tanít, de gyógyít is: megérinti az embereket, helyreállítja testüket, szabadulást hoz azoktól az erőktől, amelyek megkötöznek. Bemegy mások házába, vendégeskedik előkelőknél és egyszerű emberek között, Isten országát hirdeti a megszállottnak a lakatlan helyen, éppen úgy, mint a tömegnek a piacon, vagy éppen a templomban. Megalszik ott, ahol befogadják, de van, amikor nem fogadják be, és akkor a szabad ég alatt tölti az éjszakát. Isten országa evangéliumával szólítja meg az adószedőt hivatalában, a vallási vezetőt a templomban, a prostituáltat az utcán, a leprást a tereken. Van, hogy egyedül van, és imádkozik, keresi a mennyei Atya közelségét és akaratát; van hogy teológiai vitát folytat másokkal, vagy éppen istentiszteleten vesz részt, de legalább ennyit van úton az emberek között. A kereszténység nem szemlélődés, hanem követés. Jézus követése.
 Már pedig Jézust szemlélni könnyebb, mint utánozni (a követés egyik értelme ez!). Morpheus a Mátrixban így fogalmazza ezt meg: „Más dolog ismerni az utat, és járni rajta.” E kettő határán találjuk a mai bibliai részben a tanítványokat. Márk evangélista tudatosan szerkeszti úgy könyvét, hogy bemutatja ezt a határt. Korábban ezt olvastuk: Jézus „tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” (3.14-15) Mindeddig „vele voltak”, figyelték, látták szolgálatát, szembesültek a Jézus iránti lelkesedéssel és ellenségességgel is. Most azonban új szakasz nyílik számukra: „kiküldte őket kettesével.” Eddig figyeltek – most el kell kezdeni cselekedni. (Tévétorna: „Egy kicsi mozgás mindenkinek kell, a karosszékből álljanak most fel…” … „Ez a kis torna néhány percen át, ne tessék félni senkinek sem árt!" – ezt már nem mondhatjuk a tanítványságról). Milyen lehetett a kiküldés a tanítványoknak? Izgalmas, felemelő? Félelmetes, rémisztő? Azt gondolom, mindkettő. Krisztus követésének jutalmáról, ígéretéről, valamint annak áráról szólok ma. Jézus kihívása egyszerre vonzó és félelmetes, egyszerre meggazdagító és áldozatot követelő, egyszerre gyümölcsöző és – látszólag – kudarcra ítélt. A kérdés, hogy ezek közül melyik kerekedik bennünk felül. Mi ragad meg, mi irányít, mi sodor magával? A kibontakozó csodák – és ezért belevágunk; vagy mindennek az ára - és ezért megmaradunk szemlélőnek?
I. A tanítvány jutalma/A követés áldása
Jézus konkrét, gyakorlatias módon készíti fel a tizenkettőt a küldetésükre. Kettesével beosztja őket, instrukciókat ad arról, hogy mit vigyenek magukkal, és mit ne, hol és hogyan szálljanak meg, ill. mit tegyenek, ha elutasítják őket. Egészen gyakorlati, egészen földhözragadt iránymutatás. A tanítványok pedig elindultak, - vajon volt-e más választásuk? – „és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.” Majd a történet végén azt olvassuk, hogy „az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak.” (v. 30) El tudjuk képzelni ezt a jelenetet? Tudod már, hogy mi a követés, a tanítványság jutalma, kiváltsága, ígérete vagy áldása? Gondolj arra, amikor szülőként átélted, hogy gyermeked hatalmas mosollyal az arcán megjelenik, és elkezdi mesélni, mesélni, mesélni, hogy hogyan is történt az, amitől egyébként annyira tartott! Ez az öröm volt ott a tanítványok és Jézus öröme. A tanítványokból „apostolok” lettek (először Mk. evangéliumában), amint a kisgyerekből is azonnal bicikliversenyző lesz, amikor először sikerül öt métert gurulnia két keréken… És ez így van rendjén! Ez a tanulás öröme. Figyelj, Jézus – mondják egymás szavába vágva, hiszen tizenketten vannak, - beszéltünk az özvegyasszonynak Isten országa reménységéről, és ő vigasztalást nyert. Megkentük olajjal a lábát, imádkoztunk érte, és táncolt, amikor búcsút vettünk tőle… Jézus! Parancsoltunk a sötétség erőinek, és azok engedelmeskedtek nekünk… Minket pedig egy helyen elüldöztek, de levertük a port a lábainkról, ahogy mondtad, és bátran mentünk tovább, és az összes többi helyen örömmel fogadtak... Jézus! Nem volt mit ennünk, késő este volt már, és egyszer csak behívott egy férfi a házába, és olyan vacsorát adott, amit elképzelni sem tudtunk volna… Tudjátok, mi a jutalom, mi az áldás annak, aki elindul? Az, amit megtapasztal: az evangélium élő és ható, életeket formál át ma is. Az Úr használ, bevon az ő munkájába, ezzel a legmélyebb szinten értelmet és méltóságot adva az életünknek.
Mit jelent a tanítványok kiküldése – mind az instrukciók, mind az, amit tettek – a mi számunkra? Hogyan állunk fel, és indulunk el, ha nem a karosszékből szeretnénk szemlélni Jézust? Röviden szeretnék reflektálni ezekre.
A tanítványok szolgálata három részből állt: megtérés hirdetése, ördögök űzése, betegek gyógyítása. Ha azt mondom, hogy ez elég világos, induljunk hát el Jézus követésében (cselekedetei cselekvésében), valószínű kissé alulmotiváltak lesztek… Elképzeled, amint valakit megtérésre hívsz a munkahelyen, vagy ördögöt űzöl a konditeremben, esetleg gyógyítasz az iskolában… inkább ijesztő, mint vonzó. De próbálj most másképpen tekinteni minderre: vajon hogyan küld téged Jézus ezzel a felhatalmazással ma? Gondolj arra, hogy a megtérés hirdetése nem azt jelenti, hogy valakinek a fejére olvasod a bűnét, hanem azt, hogy szavaiddal, beszélgetésekben azt mutatod meg neki, hogy odafordulhat a szeretet Istene, az élet Istene felé. A megtérés elfordulás a régi, Isten-nélküli, ezért bűnös élettől, és odafordulás ahhoz, aki feltétel nélkül szeret, és önmagát adta értünk. Az iskolában, a konditeremben és a munkahelyen számosan szabadon hirdetik az asztrológiát, különféle ezoterikus és okkult tapasztalatokról számolnak be – éppen csak az evangéliumot nem merjük megszólaltatni? A megtérés hirdetése a bennünket mindennél jobban szerető Isten hirdetése. Isten hozzánk fordulásának jó híre, amelyre válaszul mi is odafordulhatunk hozzá, akiben életet találunk. Ha elindulsz, ezt vállalod – bátran, szabadon, szeretettel és tapintatosan.
Másodszor, valóban óvlak attól, hogy kijelentsed valakinek, ördög van benned, de te kiűzöd. Jézus és a tanítványok idejében ez nem volt olyan bizarr, mint ahogy ma hangzik. A sötét erőkkel való szembesülést, sőt, összeütközést ugyanakkor a mai tanítvány sem kerülheti el – és hidd el, Jézus hatalmat adott erre nekünk, akik az övéi vagyunk. Milyen formában találkozunk az ördögökkel, akiket Jézus nevében kiűzhetsz? Korunk bálványai jelenítik meg e démoni erőket: a szex, a pénz, a hatalom. Úton-útfélen beléjük ütközöl abban, ahogy körülötted gondolkodnak, beszélnek, döntéseket hoznak, ahogy élnek. Amikor azt hallod, hogy házas kollégád kalandokkal büszkélkedik; amikor nőket tárgyiasító mocskos viccek mennek; amikor egy flört kellős közepén találod magad; amikor a szexuális juttatás az előremenetel eszközévé válik vagy annak megtagadása éppen akadályozza azt: a szex démonával találod magad szemben. Amikor körülötted egyre több mindent elborít mások becsapása és félrevezetése; amikor tudod, hogy azt várják tőled, hogy a nagyobb bevétel érdekében hazudj; amikor rágalmazni kell a konkurenciát; amikor trükkök sokaságát vetik be: a pénz ördöge vigyorog rád. Amikor nem számít a másik ember méltósága; amikor az előbbre jutás érdekében mindenki letaposható; amikor másokat megosztó játszmák közepette találod magadat; amikor presztízstermékek határozzák meg egy-egy ember értékét és megítélését; amikor mindent elborít az erőszak és a gyűlölet: a hatalom bálványa működik a háttérben. Mi történik ilyenkor? Magunk is kiszolgálóivá leszünk a sötétség erőinek? Esetleg emberi bölcsességgel csendben visszavonulunk? („Ne szólj szám, nem fáj fejem…”) Otthon, vagy éppen a gyülekezetben keserűen – és kicsit önigazultan - panaszkodunk a bűn mélységeiről? Vagy pedig, mint akik hatalmat kaptak Jézustól, szembeszállunk a sötétség erőivel? Vagy imádsággal, testvéreink támogatásával, az igazság iránti kiállással, az igazság cselekedeteivel szembeszállunk a gonosz erőivel és kiűzzük az ördögöt onnan, ahová Isten helyezett bennünket? Micsoda ajándék látni, ahogy csendben megváltozik a légkör, a stílus, az értékrend – mert mi Krisztus erejével Krisztust visszük oda, ahol addig a gonoszság volt az úr. (Az árról majd később…)
Harmadszor, a tanítványok „sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak.” Mi kéretik ebben tőlünk, Jézus mai követőitől? Álljunk ki, hogy tudunk gyógyítani, és bárki jöhet? Nem tehetjük, mert nem tudunk gyógyítani. De vajon Jézus tanítványai tudtak gyógyítani? Vajon úgy indultak neki ennek az útnak, hogy a „zsebükben” volt a gyógyulás, mint bármi más, és adandó alkalommal csak „elő kellett venni”? Nyilvánvaló, hogy nem. Mivel rendelkeztek tehát? Egyrészt látták, amint Jézus sokakat meggyógyított, és ezért volt hitük. Másrészt azt is látták, hogy Jézus milyen szeretettel, együttérzéssel fordult a szenvedőkhöz. Együttérzés, szeretet, hittel teli imádság – olyan sokat kér tőlünk az, aki elküld, hogy legyünk gyógyítása eszközei egy összetört, sebzett világban? Fel akarsz állni a karosszékből? Kész vagy átlépni a szemlélés és a cselekvés közötti határt? Állj a testi-lelki beteg, nyomorult mellé, együttérzéssel, szeretettel, imádsággal, és meglátod, hogy Jézus él! Meglátod, hogy meghallgat, hogy enyhülést, vigasztalást, gyógyulást ad, hogy cselekszik.
Két erősen elbizonytalanító tényező velünk marad még mindig. Vajon mi kell mindehhez? Mire van szükségem, hogy képes legyek rá? Valamint: de mi van, ha elutasítanak? Ha nem kell, amit viszek? Jézus instrukciói éppen ezeket a kérdéseket érintik. Az első eligazítás arról, hogy mit vigyenek és mit ne vigyenek magukkal, úgy fordítható le, hogy a tanítvány ne az eszközeiben bízzon. Nem kell külön lelkészi állás Jézus követéséhez. Sőt, nem kellenek biztos anyagiak, nem szükséges autó, ház, nyaraló; nem várhatunk arra, hogy majd ha túl leszek a jelen nyomasztó pénzügyi nehézségein, akkor belevágok. Ne várj még több tanulásra, célirányos diplomára, és ne gondold, hogy csak akkor lehetsz tanítvány, ha még többet könyvet olvasol, vagy ha még jobban feldolgoztad a múltadat, vagy még jobbá vált a házasságod, vagy már túl vagy a vizsgaidőszakon… Egyszerűen csak indulj el. A végső felelősség pedig, hogy elutasítják-e az üzenetet, vagy befogadják, nem a tiétek, mondja Jézus.
Hirdették a megtérést, kiűzték az ördögöket, gyógyították a betegeket – hiszen Jézus ugyanezt tette. Szeretnéd látni a csodát? Szeretnéd látni, amint Jézus veled jár és cselekszik? Vágyod az apostolok és Jézus örömét, amint elmondják, mi minden történt? Indulj el!
II. A tanítványság ára
Érezzük, természetesen, hogy Jézus követésének nem csak áldása, jutalma, hanem ára is van. Márk evangélista pedig nem szándékozik ezt elrejteni az olvasói elől, sőt, elég sajátos módját választja a bemutatásnak. Tudniillik úgy szerkeszti az evangéliumot, hogy a tanítványok kiküldése és lelkes visszatérése közé beilleszti Heródes és Keresztelő János történetét. Hogyan kerül ide ez a hollywoodi filmekbe illő történet egy borgőzös dorbézolásról, gyáva és jellemtelen királyról, erotikától nem mentes táncról, egy tálcán felszolgált emberi főről, és a háttérben mindent kezében tartó „végzet asszonyáról”?
Márk azt mutatja be, hogy a tanítványok által is kiterjedő, sikeres Jézus-mozgalom híre eljut Heródes negyedes fejedelem palotájáig, és nem kis nyugtalanságot kelt a rossz lelkiismerettel küszködő uralkodóban. Keresztelő János kivégzése már jóval korábban megtörtént, de Márk ehhez a mozzanathoz kapcsolva beszéli el nekünk. Teszi ezt azért, hogy eloszlasson minden kétséget a tanítványi lét felől.
Fájdalmasan realista az evangélista mondanivalója. Itt vannak az örömmel teli, lelkesedő tanítványok, akik megtérést hirdetnek, ugyanakkor – mintegy árnyékként – ott van Keresztelő János története, aki szintén megtérést sürgetett (megtérésre hívta az uralkodót házasságtörő kapcsolata miatt). A tanítványok örvendeznek a követés jutalmában, és még semmit sem tudnak arról, mi a követés ára, amit Keresztelő János már megfizetett. Márk az általa többször alkalmazott ún. szendvicstechnikával egybeszövi a két történetet. A tanítványok részesei Jézus hatalmas és csodálatos munkájának, Isten uralma hirdetésének, miközben másokban egy súlyos kérdés fogalmazódik meg: mit jelent Jézust egy olyan világban követni, ahol egy jellemtelen, kisstílű uralkodó részegen tett esküje, egy gyerekleány tánca, és egy vérszomjas, bosszúra éhes asszony haragja elpusztítja Isten hűséges tanúját? Lehet-e Jézus követni, ha ez megtörténhet? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a követés jutalma és ára?
Márk azonban semmi kétséget nem hagy az események kibontakozása felől. Jelzi ezt az is, hogy Keresztelő János halála leírásával előremutat a másik küldött, Jézus halálára is. Mindkét esetben megjelenik a háttérben az, aki már tudja, hogy Isten emberének meg kell halnia: Heródiás (v.19) ill. a farizeusok és írástudók (14.1) Mindkettőjüket egy olyan politikus ítéli el, aki tudja, hogy ártatlanok, fél attól, amit tesz, de nem bír ellenállni a nyomásnak: Heródes (6.20) ill. Pilátus (15.1-15). Mindkettőjük holttestéért eljönnek a tanítványai, hogy elvigyék és elhelyezzék egy sírboltban (6.29 vö. 15.43-46). Keresztelő Jánost, ebben az értelemben, követni fogja Jézus, Jézust pedig – majd csak feltámadása után – követni fogják a tanítványai. De itt még ebből semmit sem tudnak. Kiküldte őket Jézus, és ők lelkesedve tértek vissza. Megkóstolják a jutalmat, de nem ismerik még az árat. A következő fejezetek arról szólnak, hogy azok, akik elindultak, akik látták és cselekedték Jézus hatalmas csodáit, milyen éretlenek és értetlenek voltak még, és hogyan vezeti őket tovább Jézus a követés útján. Ezen az úton azonban meg fogják ismerni azt a Jézust, aki megfeszíttetik, aki feltámad, aki újat kezd bennünk, és aki velük van, amint hirdetik az Isten Országát.
Továbbvezetni csak azt lehet, aki elindult. Aki nem jár az úton, nem is ismeri azt. Mert az egész út nem belátható a kiinduló ponttól. Ismered Jézust, sokat hallottál róla. Tanulsz róla, imádkozol hozzá, értelmezed a Bibliát, keresed a vele való közösséget. Ez a Jézus ma téged kérdez: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Előtted a választás. Szemlélés vagy elindulás? A jutalom, az áldás ragad magával, vagy az esetleges ár, amit fizetni kell, tart vissza? Válaszoljunk az Úr Jézus Krisztusnak Ézsaiás szavaival: „Itt vagyok, engem küldj!” Ámen!

Mi a legújabb botrány, amiről hallottál? És megbotránkoztál-e rajta, úgy igazán?
A világ, amelyben élünk, botrányoktól hangos. Mindennapra jut legalább egy új botrány, azzal együtt, hogy közben a már meglévők is újabb és újabb zaftos fejezetekkel bővülnek. Naponta robbannak a politikus-botrányok, a korrupciós ügyek. Mindannyiunk fejébe beeszik magukat a kifejezések: BKV botrány, érettségi botrány, szex botrány, pedofil botrány, Kulcsár botrány, Tocsik botrány… Csúcsra jár a botránypolitizálás: minél nagyobb disznóságot tudunk mondani az ellenfélről, annál hiteltelenebb lesz, és ezért nő a mi esélyünk. A botrány tehát egyrészt arra való, hogy hiteltelenítsen; amire nézve megbotránkozunk, abban többé nincs bizalmunk. Aki megbotránkozik, az nem hisz többé. Persze ugyanakkor a botrányok izgalmasak is, ki lehet benne teregetni az érintettek szennyesét. A legtöbben szívesen olvassák, hallgatják és nézik mindezeket, ezért mesterségesen is kelteni kell a botrányokat. Botránymédiánk van, amely futószalagon szállítja a robbanó bombákat. Mindeközben persze egyre közömbösebbek leszünk, és ezért lassan akármilyen botrányt is tálalnak nekünk, mélyen nem rendülünk meg, igazán nem ütközünk meg, maximum előadunk egy kis szokásos műfelháborodást. A botrány műfajjá, színházzá, kommunikációs eszközzé lett. Nem felháborít, hanem vagy kéjes izgalommal tölt el, vagy undorít. Vajon fel tudunk-e még indulni a műbotrányok és műmegbotránkozások világában? Van-e valami, ami olyan megütközést okoz, ami számít, aminek jelentősége van?
Az imént olvasott történetben Jézus a botrány tárgya. Benne ütköznek meg, rajta akadnak fenn. Ő az igazi botrány – nemcsak akkor, hanem ma is. Lássuk meg, mi az ő botránya, és milyen válaszokat adhatunk erre!
I. Akik megbotránkoznak Jézusban
Jézust saját hazájában, Názáretben találjuk. Még nyilvános munkálkodása elején van, de már hatalmas rajongó tábor veszi körül, amint esküdt ellenségekre is szert tett. Galileát, sőt, az azon túli vidékeket is bejárva hirdeti, hogy elérkezett az Isten országa. Tanítja, hogy Isten uralkodik, ugyanakkor gyógyításaival, szabadító tetteivel meg is jeleníti Isten országa valóságát. Szokásához híven elment a zsinagógába, ahol tanítani kezdett. „Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak?” Jézus beszédének két vonása ejti álmélkodásba a hallgatókat: a bölcsessége és az ereje (a csodák, melyek a tanításhoz kapcsolódnak). Bölcs és erővel, hatalommal felkent. Hallottak már sok bölcsességet eddig is – elvégre minden tanító bölcsességet hivatott átadni – de Jézusé egészen más. Nem azért, mert olyan filozófiai magaslatokra hág, amelyet csak a legtanultabbak érthetnek, sőt, éppen azért más, mert egyszerű, világos, tiszta és igaz. Ezzel együtt – vagy talán éppen ezért! – hatalommal teljes. Isten jelenléte, szeretete, ereje árad rajta keresztül. Hallgatják Jézust, nézik őt, és közben elcsodálkoznak, elámulnak, megdöbbennek. Hogyan lehet ez? Honnan van mindez? És egyszer csak nem az számít már, amit maguk is tapasztalnak és átélnek, a bölcsesség és az erő, hanem valami egészen más: honnan veszi ezt ez az ember? Hiszen ismerjük. Ismerjük őt és a családját, elég jól ismerjük! Túl jól ismerjük: „Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk a húgai is?” Ez a Jézus egy ács. Tehát nem tanító, nem írástudó, nem rabbi, nincs is megfelelő iskolája. „Mária fia” - egyes írásmagyarázók szerint az, hogy nem „József fiát” olvasunk, annak a Jézus születése körüli pletykának a továbbélése, hogy Máriának törvénytelen gyermeke. Szinte érezzük, magunk előtt látjuk, ahogyan összesúgnak a názáreti szomszédok: „tudjuk mi ezt”. Itt nőtt fel, itt vannak a testvérei, közülünk való, mit képzel ez magáról? Minek gondolja magát, hogy így beszél, és ezeket cselekszi? Mit akar, hogy mit higgyünk róla? „És megbotránkoztak benne.” Ámulatból botránkozásba jutottak. Az első csodálattal teli döbbenetből haraggal teli elutasítás lett. Jézus botránnyá lett szemükben, és nem hittek benne.
Hatalmas feszültséget kellett átélniük. Saját szemükkel hallották és látták a bölcsességet és az erőt, de ezt nem tudták összeegyeztetni azzal, hogy Jézus közöttük nőtt fel. Nem kevés bátorság és alázat kell ahhoz, hogy elismerd, az utcádban felnőtt kiskölyök Isten küldötte, akin keresztül téged keres. Mert lényegében ezt élték át a názáretiek, ezen botránkoztak meg, ezen akadtak fent. Ezért nem hittek Jézusban.
A probléma, vagy inkább a botrány, azóta is fennáll. Ha teológiailag szeretnénk megközelíteni, akkor Isten kijelentésének a nagy paradoxonjával találjuk magunkat szemben. Hogyan jöhet közel hozzánk, hús-vér emberekhez a mindenható és teremtő Isten? Hogyan jelentheti ki magát, hogyan ismertetheti meg magát teremtője azzal az emberrel, aki tőle elszakadt, aki ellene fellázadt? Be kell látnunk, ha Isten kommunikálni akar velünk, alkalmazkodnia kell hozzánk. Nem az ő eszközei a végesek, hanem a mieink korlátozottak. Talán van, aki azt mondja (és ez a kísértés mindig is fennállt), hogy mutassa meg magát úgy, ahogy van, és akkor majd eldöntjük, hogy akarunk-e vele valamit. Számosan várnak valami hatalmasat, égzengést, földindulást, erőt, ragyogást – és ha majd ezt átéljük, gondolják, tudjuk, hogy van Isten. De aki így szól, nem tudja, mit beszél. Ha Isten valóban Isten – és az ember valóban ember, mi történne, amikor Isten lénye teljességében jelentené ki magát? Vajon fel tudnánk fogni, meg tudnánk érteni? Vajon be bírnánk fogadni, képesek lennénk elhordozni? Nem rogynánk össze, nem semmisülnénk meg az igaz és tökéletes isteni súlyától? A Szentírás újra és újra azt a választ adja erre a kérdésre, hogy nem, nem láthatjuk őt színről színre. Ezért Isten alkalmazkodik az emberhez abban, ahogy hozzánk közeledik: szól események által, szól megragadott és felhatalmazott emberek által (próféták), szól szabadító tetteinek írásba foglalása által (Szentírás), és végül szól azáltal, hogy ő maga lesz emberré a Názáreti Jézusban. Alkalmazkodik, közel jön, elérhetővé lesz. És mit mond erre az ember? „Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk a húgai is?” Nemde egy öreg könyvből olvastak fel itt ma is? Nem egy előadáson ülünk, ahol egy ember beszél? Nemde ugyanaz a gitár szólal meg ugyanazzal az énekhanggal, mint bárhol máshol? Hol van itt az Isten? És megbotránkoznak benne…
De tovább megyek, hiszen ennél még sokkal súlyosabb Isten kijelentésének, Jézusnak a botránya. Názáretben még csak elutasítják, de hamarosan egy másik városban, Jeruzsálemben – hasonló megfontolásból – kivégzik. Pál apostol nagyon világosan látta és írta le az evangélium botrányát: egy olyan üzenet, egy olyan hit, amelynek a középpontjában egy keresztrefeszített zsidó ács áll, megbotránkoztat mindenkit. A bölcsességet kereső és nagyra értékelő értelmiségi világ számra ez teljes nonszensz. Akik a legnagyobb görög filozófusok és rétorok munkáiból tanultak, hogyan fogadhatnák be azt a kereszténységet, sőt, azt az Istent, akit arról lehet megismerni, hogy a saját Fiát engedte keresztre feszíttetni? A zsidóság szintén megbotránkozik és áthatolhatatlan falba ütközik: hogyan fejezhetné be Isten választottja, a megígért Messiás, az utolsó idők irálya életét egy éppen az ő Istenük által megátkozott kivégzési forma, a kereszthalál által? Mindkét csoport – azaz minden ember – beleütközik a kereszt botrányába.
Hogy lehet, hogy mégis voltak Názáretben egy kevesen, akik hittek? Hogy lehet, hogy a kereszténység mégis terjedt a Római Birodalomban? Hogy lehet, hogy ma sem csak megbotránkozik mindenki, hanem vannak, akik Jézus követőivé lesznek? Őket így nevelték? Ebben nőttek fel? Nekik könnyű, mert mindig is ezt hallották? Higgyük el, nem így van. A botrány nekik is botrány – zsidóknak (vallásosoknak) és görögöknek (vallástalanoknak) egyaránt. De Márk ezt írja: „Nem tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve – meggyógyított. Csodálkozott is a hitetlenségükön.” Néhány beteg. Ez nagyon fontos. Tudniillik a beteget nem érdekli, hogy honnan veszi Jézus ezeket. A betegnek, a rászorultnak nem adatik meg az a kényelem, az a luxus, az a magabiztosság, hogy bennfentesen mérlegelje, kritizálja azt, amiben bölcsesség, erő, azaz élet jön a világba. Ő éppen rászorultsága, összetörtsége miatt hisz, és mert hisz, átéli a csodát. Valami hasonlóról beszél Pál apostol is: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak … az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” Majd utána rátér arra, hogy kik ezek az elhívottak a világ szemében: bolondok erőtlenek, lenézettek, és semmik – azaz nem a hatalmasok, a bölcsek, az előkelők, a valakik. Kik lesznek elég kicsik, alázatosak ahhoz, hogy a kicsivé lett, magát megalázó, földre lehajoló Istent megismerjék, hogy az életét odaáldozó Jézusban Isten erejét lássák és magukhoz öleljék? A kicsik, a betegek, az alázatosok, a semmik. Ahhoz, hogy valaki ne botránkozzon meg abban a Jézus Krisztusban, akit keresztre feszítettek és aki feltámadt, és aki ma is gyakran csendben, emberi utakon és módokon érkezik hozzánk, elég nagy kell hogy legyen ahhoz, hogy elég alázatos merjen lenni. (Ne felejtsük: az igazán nagy emberek alázatosak!) Mert ha valaki nem elég nagy ahhoz, hogy alázatos tudjon lenni, soha nem fogja felismerni az az Istent, aki az elrejtettben, a mindennapiban, sőt, a megalázottban szól hozzánk.
II. Akik megbotránkoztatnak Jézus által
Másodszor szeretnék rátekinteni a történetre egy másik oldalról, a megbotránkoztatók oldaláról. Mert miközben természetesen nem léphetünk valami magától értetődő egyszerűséggel Jézus helyébe, félünk és tiltakozunk, az evangélium botrányához az is hozzátartozik, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus az ő követőire, azaz ránk bízta az ő ügyét. Azaz amikor Jézusban hitre jutottunk és követőivé lettünk, annak a közösségnek is a részeseivé lettünk, amely az ő titkát hordozza ebben a világban. Ezért nevezi az Újszövetség az egyházat Krisztus testének – és ez nemcsak a kívülállóknak ijesztő (ti. hogy mi valamilyen titokzatos módon részesei vagyunk annak, ahogy ők Krisztussal találkoznak), hanem – valljuk be – gyakran a számunkra is rémisztő. Rémisztő, és nem ritkán fájdalmas, mert beteljesedik rajtunk a Jézus által mondott korabeli közmondás: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában” (azaz családjában).
Számosan vannak a gyülekezetünkben, akik az elmúlt években lettek Jézus követőivé, és ez nem kis értetlenséget szült a családjukban, rokonságukban, esetleg barátaik között. Többen élitek át újra és újra a jézusi mondást: senki sem próféta a maga hazájában. Az első és legfontosabb dolog ebben a helyzetben, hogy különbséget tudjunk tenni a valóságos megbotránkoztatás és az ál-megbotránkozás között. Valóságos megbotránkoztatás alatt azt értem, hogy miután kimondtuk, hogy Jézus követői lettünk, és erről akár bizonyságot tettünk a hozzánk közel állóknak, valóban bűnös cselekedetünkkel megütközést okozunk bennük. Jogosan botránkoznak meg szeretteink: amit mondunk és amit teszünk, az nincs összhangban. Az a Jézus, aki erre tanít, nem kell nekik. Ál-megbotránkozásról akkor beszélünk, amikor valaki mondva csinált ürügyet keres, amellyel vádolhat, amellyel kritizálhat, de valójában nem velünk van az elsődleges baja, hanem az Úr Jézussal, akivel rajtunk keresztül kénytelen szembesülni. De vajon hogyan tudjuk ezt a kettőt elválasztani, megkülönböztetni? Saját életünk bukdácsolásai, szeretteink értetlensége, esetleg elutasítása és az ebből eredő fájdalom bonyolult szövevényében hogyan bogozhatjuk ki, mi az igazság?
Néhány szempontot kívánok adni ehhez. Az első egy tipikus kettősség, amivel ha találkozol, tudd, ál-megbotránkozás zajlik körülötted. Ez egyrészt valahogy így hangzik: mit szenteskedik ez, most, hogy, keresztény lett, mindig a templomba jár és azt hiszi, hogy jobb nálunk? Azaz minden olyan törekvésed, amit az Istennek kedves élet alakítására vonatkozik, „szenteskedés” lesz, kritika alá esik. Másrészt viszont ugyanezek a személyek a legkisebb hibát észlelve nem haboznak, hogy így beszéljenek: na tessék, és még ő mondja, hogy megtért! Ha jól teszel valamit, szenteskedsz, ha hibázol, akkor képmutató ájtatoskodó vagy. Kérlek, ne vedd be, akármilyen erővel is zúdul ez rád (mert tudjuk, hatalmas ereje van a vádolásnak, a kárhoztatásnak). Bármilyen nehéz is ez, neked az Úr Jézus Krisztusban kell megállnod, mondván, Uram, te vagy az én igazságom, te vagy az én bölcsességem, te vagy az én erőm, őrizz meg a vádoló támadásaitól. És mindeközben imádkoznod kell a téged vádolókért, akik nem tudják, mit beszélnek. Imádkozz értük, hogy ne keseredj meg irántuk, ne mérgezhesse meg szíved az elutasítás, a felgyülemlő harag.
Egy másik szempont az, hogy tudd: mindazok, akik életedet figyelik, valójában nem tökéletességet, hanem hitelességet és őszinteséget várnak tőled. Maga az Úr Jézus sem gondolja, hogy hibátlan leszel, de arra váltott meg, hogy őt hűségesen kövesd és hitelesen jelenítsd meg szavaiddal és tetteiddel. Hidd el, hogy valójában a szeretteid, barátaid sem tökéletességet várnak tőled, hanem őszinteséget. Ha hibáztál, ismerd el, kérjél bocsánatot - tőlük is! Légy alázatos, hiszen csak így tudsz megmaradni olyan embernek, aki Jézus kegyelméből és bocsánatából él minden nap. Ha tudod, hogy egyedül az ő kegyelméből élsz, szabad lehetsz minden képmutatástól, minden gőgtől, és minden térítő erőszakosságtól. Ez utóbbiakkal érthető módon botránkoztatunk meg bárkit is!
Ne feledkezz meg az idő faktorról! Az a hatalmas öröm, túlcsorduló szeretet, frissen kóstolt szabadság, amit többen a megtérésükkor átélnek, gyakran hatalmas lendületet ad. Hogyan élhettem eddig Jézus nélkül? Nem is volt élet, ami nélküle telt… És hogyan élhetnek mások Jézus nélkül? Azonnal, mindenkinek, mindent! A nagy felindultságban pedig megfeledkezel arról, hogy másoknak is idő kell. Figyelnek téged, kíváncsian, vajon meddig tart ki ez a nagy lelkesedés. Vajon mit fogsz tenni, amikor nehézségek jönnek? Vajon a lelkesedésen túl lesz-e számukra is kézzel fogható gyümölcse annak, ami veled történt? Vajon jobban fogod-e szeretni a körülötted élőket?
Mindez persze nem garancia arra, hogy egy napon megnyered szeretteidet Jézusnak. És talán ez a legnehezebb, a legfájóbb. De kérlek, soha ne add fel! Soha nem tudod, kinek mi zajlik a szívében, miközben a felszínen elutasító. Soha ne gondold, hogy az ő Istennel való kapcsolatuk végérvényesen a te kezedben van. Hidd el, számosan vannak, akik utolsó pillanatukban, haláluk óráján békülnek meg az Úrral. Nem egyszer, nem kétszer történt meg, hogy egy testvérünk „nem hívőnek” mondott családtagja halálos ágya mellett voltam jelen, amikor az illető megbékélt az Úr Jézus Krisztussal. Hatalmas, gazdag, és gyönyörűséges az ő kegyelme! Végy erőt!
A történet így zárul: „Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.” Földijei, rokonsága hitetlensége és megbotránkozása nem botránkoztatta meg Jézust. Csodálkozott hitetlenségükön, de ő maga „nem tért ki hitéből”, nem adta fel Isten országa hirdetését, hanem továbbállt. Bárcsak ne kellene tovább állnia ma közülünk hasonló csodálkozással! Bárcsak egy sem lenne közülünk, aki megütközik ő benne – bármiért is. Bárcsak mindannyian – akár hívők, akár nem hívők – éreznénk azt a teljes rászorultságot és felismernénk azt is isteni bölcsességet és erőt, amely a keresztre feszített és feltámadt Úrhoz ellenállhatatlan erővel vonz! ÁMEN!

Csalódhatunk-e Jézusban? Kóstolgasd a kérdést… lehet-e benne csalódni? Adj magadban választ a kérdésre: igen? Nem? ….  Csalódhatunk-e Jézusban? Igen, mert más történik, mit amit elvárunk… Mást történt, mit amit hittem, vártam, reméltem! … Nem! Hogyan mondhatnék ilyet róla?! Már a gondolat is blaszfémia!  --- Ha őszinte vagy, ez a kettő vetekszik benned. Birkóznak egymással. Mert vannak tapasztalataid, mert előtted van Jézus, és hiszel benne – és a tapasztalatid és a hited nem mindig vannak összhangban. Ez pedig egyfajta válságot okoz. Ma, Isten Lelke segítségül hívásával, szeretnénk e válsággal szembenézni. Keresztelő János kérdése és Jézus neki adott válasza lesz segítségünkre.
I. (Jánossal együtt) Ismerd el a helyzetedet!
János börtönben van. Isten elhívott és hűséges szolgája az istentelen uralkodó, Heródes börtönében van. Az, akit a Lélek megszólított, aki tömegeknek hirdette a megtérésre hívó üzenetet, most egyedül van. Nemrégen sokak mentek hozzá, hogy hallgassák a prófétát, akihez hasonló évszázadok óta nem volt Izraelben, most azonban mindenektől elszakítva tengeti napjait. Az, aki a pusztában élt, a szabad ég alatt lakott, akit csak és egyedül Isten akarata irányított, most bezárva, másoknak alávetve, bizonytalan jövővel várja holnapot. Vajon énekli-e Dáviddal a megtörtek énekét: „Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem?” (Zsolt. 42.3-6)
János, aki az Úr hűséges követeként megintette Heródest erkölcstelensége miatt, cserébe fogdát kapott. Engedelmes volt, és most fizeti az árát. Mozgalma alábbhagyni látszik. Követői fogyatkoznak, és egy új vezető, a názáreti Jézus mellett sorakoznak fel. Igen, ismeri őt, igen, mivel Jézus követelte, megkeresztelte a bűnbánat keresztségével. Igen, látta, amint leszállt rá a Szentlélek galamb formájában, és hallotta a mennyei szózatot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt. 3.17) Igen, tudja, hogy azt kellett hirdetnie, hogy utána jön, aki nagyobb nála, akinek saruja szíját sem méltó megoldani…
De János börtönben van. Kérdések és kételyek motoszkálnak benne. Félelmek és rémképek gyötrik. Hallja a híreket Jézusról. De már nem találkozott vele, hiszen éppen akkor került börtönbe, amikor Jézus elkezdte a szolgálatát (Mt. 4.12). Híreket hall, de nem látja, amit Jézus cselekszik. Nem találkozik vele. Távol van, és elbizonytalanodik: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?” Mondd meg, hogy reménykedhetem-e benned? Mondd, hogy tényleg tovább megy benned az Úr ügye, vagy célt tévesztettünk? Mondd, hogy jól tettem-e, amit tettem, bízhatom-e benned, vagy nem?
Érzitek János bátorságát e kérdés mögött? Elismeri a kétségeit. Nem letagadja a küzdelmeit, a gyötrelmeit, hanem a követei által Jézusnak intézi. De sokan képtelenek erre. Egy alkalommal egy fiatalasszony keresett meg. Kissé feszengve mondta el, hogy teljesen elbizonytalanodott Isten vezetésében. Több mint két éve született meg első gyermekük, és azóta nincs egy átaludt éjszakája sem. Súlyos konfliktusok alakultak ki anyósával, amelynek következtében feszültség van a házasságában. Szülei korábbi rossz döntéseinek következtében kezelhetetlen mértékű adósság súlyosbítja helyzetüket. Dolgozni szeretne, de nincs állás a szakmájában. Teljesen kimerült, testileg-lelkileg. Teljesen kétségbeesett. Megrendült a hite. Hol van az Úr? Hogyan került ebbe a helyzetbe? És hogyan lehetnek ilyen gondolatai? – Miután végighallgattam, az első reakcióm az volt, hogy teljesen normális, hogy így érzi magát. – Később, amikor beszélgettünk, egy kicsit jobb helyzetben (javuló kommunikáció a férjével, álláslehetőség kilátásban) elmondta, mennyire tartott attól, hogy mit fogok mondani mindezekre – és mennyire felszabadította, hogy azzal kezdtem: ez normális.
Teljesen normális Keresztelő János elbizonytalanodása. És Jézus ezt érti és elfogadja. El tudod-e ismerni a saját küzdelmeid, kételyeid, csalódásaid az Úr előtt? Ismered-e azt a szeretetet az ő oldaláról, amely szabaddá tesz arra, hogy elmondd neki: Uram, talajt vesztettem? Uram, úgy érzem, csalódtam... Nem téged gyalázlak, de látod a helyzetem, az érzéseim, a gondolataim. Itt vagyok most. Itt tartok ma. Ez a valóság, és én ezt a valóságot, önmagamat hozom teeléd. Nem akarom szégyellni – hogy inkább ne is keresselek vele téged. Nem akarom elnyomni, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, hogy lelkesen ismételgessem a nagy teológiai igazságokat, miközben a lelkem elemésztődik, meghal. Légy őszinte Jézussal! Ismerd el, ha elvárásaid és tettei nem találkoztak! Légy alázatos, de légy őszinte!
II. (Jánossal együtt) Nézz újra Jézusra!
Jézus nem azzal válaszol, hogy mentőcsapatokat indít János kiszabadítására, vagy aláírásgyűjtésbe kezd, hogy nyomás alá helyezze a heródesi kormányzatot. Nem tesz semmit, csak annyit, hogy üzen Jánosnak. De Jézus szava – lélek és élet, ahogyan máshol olvassuk (Jn. 6.63). Legyen szava lélek és élet nekünk is, akik elismerjük, hogy elbizonytalanodtunk, hogy kérdéseink, sőt, kétségeink vannak, hogy csalódtunk benne – pedig tudjuk, hogy ő nem csap be…
„Menjetek el, és mondjátok meg Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium…” Mintha Jézus nem mondana semmi újat Jánosnak. Ezeket a híreket hallja a börtönben. Semmi személyes, semmi vigasztaló, semmi bíztatás? Nem mondja neki, hogy ki fog szabadulni hamarosan – mert nem fog. Nem mondja neki, hogy minden szebbre fordul – mert nem fordul. Nem áltatja azzal, ami nem történik meg. De mire megy János ezzel az üzenettel? Mire gondol Jézus? Miért ezt mondja neki?
Figyeljük meg, hogy János nem szabadulást vár („Ha te vagy az Úr, mentsél meg”), hanem bizonyosságot keres: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Te vagy-e az, akiben újjá lesz minden, vagy más valaki? Bízhatok-e benned teljes bizonyossággal, vagy még nem tudjuk, ki az, akiben Isten országa eljön, Isten uralma megvalósul? Te vagy-e a válasz minden nyomorúságra, te vagy-e a garanciája annak, hogy egy nap minden erőszakos és istentelen uralkodó, minden elnyomó kormány elveszti hatalmát? Te vagy-e az, akiben minden kimerültség, minden családi konfliktus, minden anyagi nehézség megoldódik, te vagy-e az, aki elhozod azt az országot, ahol nem lesz többé fájdalom, betegség, halál és jajkiáltás? Te vagy-e?
Mondjátok meg Jánosnak, a vakok látnak. Akik eddig sötétségbe zárva ültek, az út szélén koldultak, most Isten dicsőítik a teremtett világ színeiért, szépségéért. Tágra nyílt szemmel néznek arra, aki világosságra hozta őket… Mondjátok meg Jánosnak, hogy a bénák járnak. Eldobják mankóik, kilépnek a tolószékből. Lábra állnak, szökdécselnek, ujjongva szaladnak… Mondjátok meg Jánosnak, hogy leprások tisztulnak meg… Azok, akik kitaszíttattak a közösségből, a családjukból, akik táblával a nyakukban messziről tartoztak kiáltani, hogy leprás, most újra családjuk ölelő karjaiban találnak vigasztalást... Mondjátok meg Jánosnak, a süketek hallanak. Akik nem hallották soha gyermekeik hangját, a szél zúgását, a víz morajlását, az örömének lelkesültségét, ámulva hallgatnak és fogadják be az új világ harmóniáit… Mondjátok meg Jánosnak, hogy halottak támadnak fel. Az örök alvás sötét börtönének ajtói megnyílnak, a halál bilincsei leszakadnak, a hideg testek átmelegednek, ott, ahol én vagyok, élet fakad… Mondjátok meg neki, hogy a szegényeknek hirdettetik az evangélium. A kivetettek, a lenézettek, a semmik, a semmivel bírók örvendeznek abban, hogy ők is Isten szeretett gyermekei, hogy fontosak az Úrnak, és részesei uralmának. Hallod, János, az új idők jeleit, amiről a próféták beszéltek? Látod, János, mindazt, amit kezdettől fogva hirdettek? Hogy beköszöntött az a kor, amelyben az Úr eljön, hogy helyreállítsa népét. János, nem hiába voltál hűséges az Úrhoz! János, nem felejtett téged el az Úr, ott, a börtönben. János, ma még szenvedsz Isten igazságáért, ma még szenvedsz a nehézségek, küzdelmek, konfliktusok, kimerültség, elkeseredés, reménytelenség miatt, de nézz Jézusra: egy új nap ragyogott ránk. Bárhol is vagy most, bármilyen csalódást, kételyt is hoztál elé, Jézus eléd áll: nézz rám! Lásd az újat, ami elkezdődött! Lásd, hogy az evangélium hirdettetik ma is! Lásd ott a börtönben! Bízz bennem!
III. (Jánossal együtt) Ne botránkozz meg Jézusban!
„És boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” – zárja Jézus az üzenetét. Igen, boldog, áldott, mert könnyű Jézusban megbotránkozni. Mikor ütközne meg János Jézusban? Ha az előbbiekre annyit válaszolna: Mit érdekel engem az a reménység, ami benned van, Istennek az az uralma, amit elkezdtél, és ami be fog teljesedni – engem egy valami érdekel: ki akarok kerülni innen! Az ütközik meg, akinek fontosabb Jézus ajándéka, mint Jézus személye. Akinek fontosabbak azok a dolgok, amelyeket Istentől vár, elvár – mint maga az Atya, az ő szeretete és közelsége. Akinek fontosabb önmaga helyzete, békessége, nyugalma, anyagi biztonsága, mint az a Jézus, aki életét adta érte – és akinek ő életét ajánlotta.
A megbotránkozás csalódással és frusztrációval teljes elfordulás. A csalódás, a küszködés kifejezése, Jézus elé tárása nem megbotránkozás, de ha ezek következtében elhagyjuk őt, az igen. És az az ember, aki az elvárásai és a Jézus által megadott kegyelem közötti különbséget nem képes bizalommal, alázattal elhordozni, könnyen megütközik. Aki összekeveri azt, amit Jézustól vár Jézussal magával, azzal, hogy magát Jézust kapta, kudarcot vall.
Csak hát nagyon nehéz nekünk elkülönítenünk magunkban Jézus ajándékait magától Jézustól. Mert amikor először magunkhoz öleljük őt, olyan sok mindent kapunk tőle. Szerelmesek vagyunk belé, és gyakran úgy vagyunk, mint a szerelmesek: minden ragyogó, gyönyörű, sugárzó, boldog. Annyi minden adatik, annyi minden jóra fordul. Azután jönnek a nehezebb napok. Kopik a ragyogás, foszlik a gyönyörűség… Már nem vagyunk fiatal szerelmesek, már nehézségek vannak a gyerekekkel, küszködünk az anyagiakkal…. Megütközünk, csalódtunk, szétmegyünk? Vagy szeretjük még egymást? Igen. De telnek az évek. Itt fáj, ott fáj, ráncosodunk, betegeskedünk – megbotránkozunk? Vagy szeretjük még egymást? Igen, még jobban! Azután eljön a nap, amikor egyikük már nem tud felkelni az ágyból, a másikuk ápolására szorul. Megbotránkozik a másik? Azt mondja, hogy tehetsz ilyet velem? Vagy szereti, még mindig, egyre jobban szereti?
Meddig csupaszodhat le számodra Isten szeretet, a bizalom, a hit? József a börtönben miután testvérei eladják, Potifárné meghazudtolja – bízhat-e még? „De az Úr Józseffel volt…”. Jeremiás, amikor ciszternába vetik; panaszkodik Istennek, de megmarad nála. Sidrák, Misák és Abednégó a tüzes kemencében… „de még ha nem tenné is”. Dániel az oroszlánok vermében… Keresztelő János a börtönben… Jézus Krisztus a kereszten… Boldog, aki nem botránkozik meg akkor, amikor lemeztelenedik a hit. Amikor nincsenek megfogható anyagi áldások, amikor nincsen szabadság, amikor nincsen igazságuk, amikor halál közelében vannak – de bíznak és hisznek.
A nehézség, a küszködés, a csalódás vagy megbotránkoztat, megütköztet – vagy leegyszerűsít, megpróbál, megtisztít. Kiderül, hogy valóban az Urat szeretjük, őhozzá ragaszkodunk, vagy inkább csak az ajándékaival együtt tudunk bízni benne? Kiderülhet, hogy mi az, ami valójában szükséges, és mi az, ami nem szükséges? Annál inkább megláthatjuk a tiszta kegyelmet. Hogy még ez sem kell… hogy még ez sem kell… hogy még ez sem azonos vele… még a szabadságunk sem azonos vele, hiszen a börtönben is jelen van… Ez a helyzet megnyitja a szemed Isten uralmára. A körülményeid nem tartják hatalmukban. Sőt, azokban is megláthatod, átélheted, ujjonghatsz benne.
Így születik a börtönben bizalom és odaadás. Megújuló és megelevenedő hit. Így lelkigondoz Jézus. János, „boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” ÁMEN!
Lovas András

Négy csodatörténetet olvastunk, amelyeket Márk evangélista négy példázat (a magvető, a lámpás, a magától növekedő vetés és a mustármag) után ír le. Amint a négy példázat összetartozik, és együtt beszélnek Isten országa titkáról, hasonlóképpen egymáshoz kapcsolódik a négy csodatörténet is, amelyek Jézus hatalmát mutatják be. De amíg a példázatok azt a problémát vetik fel, hogy vajon miért beszél Jézus rejtett módon, és megértjük-e, amit mondani akar, csodái egészen más kihívás elé állítják a mai embert. Hogyan viszonyuljunk a csodákhoz? A vihar Jézus parancsára lecsendesedik, a gadarai megszállott megszabadul, a vérfolyásos asszony meggyógyul, a halott kislány életre kel. Valóban így kell ezt érteni? Fontos ez egyáltalán Jézus személyének megismeréséhez? Mennyiben tartoznak hozzá és követéséhez ezek az események, amelyeket csodáknak nevezünk? Nem kényelmetlen és kínos kissé mindez? Nem lehetne átsiklani ezen történetek felett? Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az evangéliumoknak nem valami periférikus rétegét alkotják a csodatörténetek. Márk evangéliuma pedig az a négy evangélium közül, amelyben a csodatörténetek arányukban a legnagyobb részt teszik ki. Ha kihúznák ezeket a leírásokat, alig-alig maradna valami. Ma arra tekintünk, hogyan viszonyulhatunk Jézus csodáihoz, és mi ezek jelentősége. Először három gyakori megközelítést veszünk szemügyre, hogy utána meglássuk a jézusi csodák valós jelentőségét.
I. A csodák racionalista magyarázata
David Hume filozófus, Tanulmány az emberi értelemről c. művében írott gondolatai összefoglalják a Felvilágosodás és modernizmus viszonyát a csodához: „A csoda a természet törvényeinek megszegése, s mivel e törvényeket szilárd és változatlan tapasztalat szentesíti, ezért a csodával szembeni bizonyíték … a lehető legnyomósabb, amit tapasztalati bizonyítékként egyáltalán elképzelhetünk.” Azaz mivel tapasztalatunk szerint nem történnek csodák, valamint a csodákról szóló beszámolók a legjobb esetben is erősen kétesek (hiszen a világ távoli pontjain keletkeztek, és gyakran tanulatlan emberek tollából származnak, így Hume), a csodák nem hogy nem bizonyítják a kereszténység állításait, nem hogy nem segítik a hitet, hanem kifejezetten a hiszékenységhez tartoznak. A természettudományos világkép szerint a világ egy zárt rendszer, ezért elfogadhatatlan az a feltevés, hogy a csodák olyan események, amelyek által Isten beavatkozna a természet rendjébe. Mindennek alapján az a hozzáállás alakult ki, hogy amennyiben sikerül racionális magyarázatot találni a bibliai és ezen belül a jézusi csodatörténetekhez, annyiban jó szolgálatot tettünk a hitnek. Bibliamagyarázatok hosszú sora született ebben a szellemben, és ezek közül számos velünk él ma is.
A vihar lecsendesítése történetének egy ilyen magyarázata szerint Jézus és a tanítványok hajója egy szélárnyékolt helyre érkezett éppen abban a pillanatban, amikor Jézus azt mondta a szélnek és a tengernek: „hallgass el, némulj meg!” Egy másik bibliamagyarázó a következőképpen fogalmaz: „A dorgálás, amelyet Jézus egy bőbeszédű és gyáva tanítványhoz intézett, történetesen éppen egybeesett a vihar lecsendesedésével. Csodaváró tanítványai ezt úgy értelmezték, mintha magát a vihart dorgálta volna meg.” (quoted in: The Interpreter’s Bible, vol. 7. 709). Ugyanez a törekvés, ti. hogy a csodák magyarázatával a keresztény hit hihetővé legyen, vezet oda, hogy a gadarai megszállott történetében ősi népmesei elemeket találva a korabeli babonás világképről, vagy éppen különféle elmebetegségekről értekeznek. A vérfolyásos asszony gyógyulásával kapcsolatban egy hatvan évvel ezelőtt íródott kommentár a következő sokat mondó kijelentést teszi: „aligha vagyunk abban a helyzetben, hogy leírjuk azokat a lélektani feltételeket, amelyek között ilyen gyógyulások történnek.” (Interpreter’s, 721) És végül, mondani sem kell, hogy egészen kézenfekvő a magyarázat, amely szerint Jézus, amikor azt mondja a kislányról, hogy „nem halt meg, csak alszik”, ritka mélyalvásos állapotot diagnosztizál, és abból ébreszt fel, feltámadásról szó sincs.
A racionalista magyarázat tehát minden erejével azon van, hogy a csodás rétegek, elemek kiiktatásával, magyarázatával, vagy éppen mitikus, legendás elemmé nyilvánításával hihetővé tegye a hitet egy olyan világban, amelyben zárt, természettudományos világkép uralkodik. Ez a világkép erőteljesen megrendült és változóban van az elmúlt évtizedekben, de számosan még mindig küszködnek vagy éppen kínban érzik magukat, amikor a jézusi csodákkal találják magukat szemben.
II. A csodák allegorikus és elspiritualizált magyarázata
A második megközelítés, amelyet nagyító alá veszünk, a csodatörténetek allegorikus és elspiritualizált magyarázata. A dolog iróniája az, hogy miközben így olvassák e történeteket a racionalisták, gyakran ide jutnak azok is, akik körömszakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy a csodák megtörténtek, úgy amint olvassuk. Vannak közöttük, akik azt mondják, hogy a jézusi és apostoli időkben történtek csodák, amelyek igazolták Jézus, majd az apostolok igehirdetésének érvényes voltát, de később Isten visszavonta ezeket, hiszen már nem volt rájuk szükség. A történetek viszont ott vannak az evangéliumokban, és valamit kezdeni kellett velük. Így erősödött meg ezekkel e szakaszokkal kapcsolatosan az a magyarázati megközelítés, amely allegorikusan és lelki módon, a fizikai történést a lelki folyamatokra vetítve próbálta az üzenetet megfogalmazni.
Melyikünk nem hallott még szívhez szóló igehirdetést arról, hogy ha Jézus életünk hajójában van, akármilyen „viharban” is bukdácsolunk életünk tengerén, nem kell félnünk? És igen, kaptunk ebből vigaszt, bátorítást. Lelki viharok vesznek körül? Félsz, rettegsz? Bent van-e hajódban Jézus? De vajon mond-e ez a történet Jézusról valami döntőt, meghatározót azoknak, akiknek éppen ezekben a napokban mindenét viszi az ár?
Vagy hallgassuk meg a következő, a múlt században közepén íródott magyarázatot a gadarai megszállott történetéről: „A mai világban munkálkodó egyik leghatalmasabb és legrosszindulatúbb gonosz lélek azoknak a mentalitása, akik a tegnap sírjai közt élnek. Az élő jelenre teszik rá a múlt halott kezét. Az élet minden területén a társadalmi és lelki haladás legnagyobb akadálya azok befolyása, akik a tegnap sírjai közt élnek.” (Interpreter’s, 712) Hányszor hallottad, hogy a vérfolyásos asszony hitével, bármilyen problémád, lelki betegséged is van, csak érintsd meg Jézust? Látod, mindent megpróbáltál, de mint utolsó lehetőség, jöjj Jézushoz. Jairus leánya feltámadásának története alapján leggyakrabban azt a bíztatást kapjuk, hogy higgyünk, mert Jézus nem késik (ami igaz is!). De ha a feltámadás kérdésével kell szembenézni, akkor pl. a következő magyarázat születik. A szerző rámutat az ipari forradalom Angliájának kegyetlen körülményeire, amelyek között gyerekeket, közöttük kislányokat dolgoztattak bányákban, gyárakban, majd ezekkel a szavakkal hozza ezt összefüggésbe az igével: „Hosszú idő kellett ahhoz – túl hosszú idő! – hogy a keresztény társadalmi lelkiismeret felébredjen és hatékonyan kimondja Jézus szavait: Leányka, neked mondom, ébredj fel.” (Interpreter’s, 725)
III: Az ezoterikus-gnosztikus megközelítés
A világ azonban folyamatosan változik. Ha száz évvel ezelőtt még az volt a probléma, hogyan tehetjük hihetővé a csodákat, ma egyre inkább az a kérdés, hogyan óvakodhatunk a hiszékenységtől. Mert fokozatosan erősödik egy olyan ezoterikus, New Age-es világkép, amely nem csak kritikával illeti a természettudományos világképet, de tudatosan merít a felvilágosodást megelőző forrásokból. Visszanyúl régi, pogány világképekhez, ezoterikus-gnosztikus irányzatokhoz, okkult „tudományokhoz”, és mindezzel erőteljesen nyit a természetfelettinek nevezett valóság felé. Ebben a megközelítésben az ember isteni szikra, isteni lényeg hordozója, és csak megvilágosodásra, tudásra, vagy éppen beavatásra van szüksége ahhoz, hogy ezt felismerje. Így idővel korlátlan hatalom birtokába jut, végtelen lehetőségek vannak előtte. Innentől csak technika kérdése (legyen az meditáció, összpontosítás, lelki-szellemi ismeret, egyéb vallásos technikák)– nem az, hogy létezik-e csoda, hanem az, hogy mikor teszi meg ő maga a csodát.
Ennek a szellemiségnek egy irányzata azt állítja, hogy Jézus – azokban az éveiben, amelyekről nem olvasunk az evangéliumokban – Indiában járt, ahol bölcs mesterek, szent emberek tanították neki a hindu szent iratokat, bevezették a misztikus megvilágosodásba, átadták neki a gyógyítás és csodatétel tudományát. Jézus keletről visszatérve az ott megismert módszerekkel tette csodáit. Később, amikor elítélik, valójában nem hal meg, magához tér, visszatér keletre, és Indiában éli le életét. Számos változatban létezik ez a feltevés a „guru Jézusról.” Mindegyikben a lényeg az, hogy – hasonlóan, ahogy a racionalisták egy természettudományos világképbe kívánták Jézust bezárni – ez a felfogás egy keleti-misztikus szemléletbe kívánja Jézust begyömöszölni. Azok, akik egyre jobban elmélyednek egy ezoterikus-gnosztikus világképben, Jézus csodáiban a misztikus erőit tökélyre fejlesztett jógit látják, aki elsajátította mind az önmaga, mind a környezete feletti kontroll titkát. Ez a titka annak, hogy a vízen jár, hogy a gonosz erőktől megszabadítja a szenvedőt, hogy gyógyító erő árad ki belőle, hogy feltámaszt egy halott kislányt – állítják. A következmény pedig az, hogy te is képes lehetsz minderre, ha olyan módon kapcsolatba kerülsz belső-szellemi lényeddel, hogy elkezded kibontakoztatni a benned elrejtett, kiaknázatlan potenciált.
Persze nyilvánvalóan tarthatatlan a feltevés, hogy Jézus egy keleten tanult guru lett volna. Az evangéliumokban újra és újra azon botránkoznak meg szomszédai, falubelijei, hogy hogyan lehetséges, hogy ez az ember csodákat tesz; nem az ács fia, nem ismerjük őt és testvéreit gyerekkoruk óta? Semmi utalás nem történik arra, hogy idegenként, világot megjárt bölcsként tekintettek volna rá. Jézus egy egészen más lelkiségbe és bölcsességbe ágyazódott bele, és az az Ószövetség volt.
IV. A csodák és Jézus
Mit mondjunk mindezek után? Hogyan viszonyuljunk Jézus csodáihoz? Mi a jelentőségük? A racionalisták Jézust „tehermentesítették” a csodáktól, hogy ez ne botránkoztassa meg azokat, akik hinnének benne – de így nem tudnak hinni. Annyi marad a csodátlanított Jézus után, hogy tegyünk mi is jót. Jézus egy nagyszerű ember, egy erkölcsi csoda, kövessük hát őt, és jobb lesz a világ. Az allegorikus és spirituális magyarázatok Jézusának van hatalma, de ez csak lelki hatalom. Hatalom a szívben, hatalom a lelkedben. Könnyen lesz belőle egy az egyéni léleknek békességet adó Jézus, akinek nincs túl sok megfogható válasza a világ nehéz kérdéseire. Az ezoterikusok és gnosztikusok Krisztusa csak azt tudja mondani, hogy te is képes vagy minderre, csak – így vagy úgy – bontakoztasd ki erőidet. Változtasd meg magad! Mindegyik jót akar – de egyikük sem győz meg végérvényesen, egyik sem közöl igazán jó hírt, örömhírt.
Ugyanakkor egyikük Jézusa sem az, akit a ma olvasott történetek elénk adnak. Egyikük Jézusa sem a bibliai tanúság Jézusa. Mindegyik ad valamiféle magyarázatot a csodák kérdésére, de egyik sem látja a lényeget: a történetek nem a csodáról szólnak, hanem arról, hogy kicsoda Jézus. Nem a csoda a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy ki ez az ember? Ki az a Jézus, aki meghirdette Isten uralmát, aki példázatokban jelenti ki Isten országa titkát, aki azt hirdeti, hogy benne jelen van Isten uralma? Ki az, aki bűnbánatra és megtérésre hívja az őt hallgatókat, arra, hogy forduljanak hozzá, lépjenek be ebbe az isteni uralomba? Mi ez az isteni uralom, amit Jézus meghirdet? Ki ez a Jézus?
A történet, amelyben Jézus ráparancsol a szélre és a tomboló tengerre, a természet elemi erőire, azzal záródik, hogy a tanítványokat „nagy félelem fogta el … és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Mert eddig ilyet nem láttak és nem tapasztaltak. Amikor az egész városa által ismert de megfékezni nem tudott gadarai megszállott ép elmével, értelmes tekintettel, felöltözve ült Jézus mellett, „félelem fogta el” azokat, akik látták őt. Kicsoda ez az ember? Nem tudják, de inkább arra kérik, menjen el. Veszélyes a hatalma (és költséges; marad-e disznó, ha még egy-két gyógyítás megesik…). Amikor a vérfolyásos asszony, aki mindenét orvosokra költötte, rájön, hogy érintése nem maradt elrejtve Jézus előtt (betegségéből eredendően tisztátalannak számított, és ezért nem érinthette volna Jézust a törvény szerint), akkor „félve és remegve jött elő.” Vajon csak azért félt, mert „rosszat tett” (megérintette), vagy azért, mert isteni erővel és hatalommal találkozott Jézusban? És végül, amikor felébreszti a halál álmából a kislányt, „azok azt sem tudták, hova legyenek a nagy ámulattól.” Magukon kívül vannak, mert ami történt, minden eddigi ismeretet felborít.
Kicsoda Jézus? Márk négy csodatörténete a következő választ adja: Jézusnak hatalma van a természet erői felett, Jézusnak hatalma van a démoni erők felett, Jézusnak hatalma van a betegség felett, és Jézusnak hatalma van a halál felett – azaz Jézusnak hatalma van az élet minden területe felett. Ha Jézusban valóban betört Isten uralma ebbe a világba, akkor a csodái ennek az uralomnak a jelei. Nem kínos események, amelyeket meg kell magyarázni a felvilágosult embernek, hogy hinni tudjon; nem jelképes események lelki üzenettel; és nem az ember rejtett képességeinek legtökéletesebb illusztrációja; hanem a reménység jelei. Mert kiderül, hogy ott, ahol naponta megéljük gyengeségünket, kiszolgáltatottságunkat, elesettségünket; ott, ahol úgy tűnik, végleg elveszünk (legyen ez természeti csapás, ördögi támadás, betegség és legfőképpen és visszavonhatatlanul a halál), valaki mégis uralkodik. És ha van valaki, aki valóban Úr mindezek felett, akkor meg vagyunk váltva ezen hatalmak elnyomó erejétől. Akkor a csodák egy új uralom, egy új élet, egy új valóság előhírnökei számunkra. Jézus, aki parancsol a természet tomboló erőinek, a démoni hatalmaknak, a betegségnek és a halálnak, mindenek Ura. Ha pedig nem Ura mindezeknek, akkor semminek sem Ura – de akkor nincs reménység és nincs megváltás.
Itt van előttünk ez a Jézus. Kezei és lábai átszegezve, és mégis él. Mert a ma olvasott négy csodatörténet csak jel, amit egy jóval nagyobb csoda követett. Egy olyan esemény, amely megnyitotta az ajtót neked és nekem ebbe az új világba, Isten országába: Isten Fia meghalt és feltámadt. Halott volt, és íme él. Néma volt, és ma szól és megszólít. Béna volt, tehetetlen, de ma él és cselekszik. A sötétségben volt, a kereszten elhagyva, majd a sírba bezárva, de most ragyogó világosságban ül az Atya jobbján, és magához hív. És te válaszolhatsz neki. Belé vetheted a bizalmad. Elfogadhatod, hogy mindent kezében tart. Békességet nyerhetsz, hogy minden hatalom az övé. Kérheted, hogy cselekedjen életedben hatalmával, hogy árassza ki terád erejét. Ámulattal borulhatsz le elé és dicsőítheted őt. ÁMEN!

Egy titokzatos, csendes, láthatatlan, feltartóztathatatlan forradalom zajlik. Zajlik most, ezekben a percekben is; zajlik, amikor alszol, amikor munkába mész, amikor pihensz, amikor imádkozol, amikor vétkezel, amikor eszel, amikor ünnepelsz, amikor sírsz, amikor veszekedsz, amikor megbékélsz… Megállíthatatlanul zajlik a forradalom; egy valóságos forradalom. Teljes hatalomátvétel, új berendezkedés, új rendszer, új uralkodó, új szabályok, új törvények; gyökeresen más, mint a fennállók. Minden más lesz, minden a helyére kerül. Ezt az új berendezkedést igazság és béke jellemzi majd. Nem lesz korrupció, nem végzik politikusok a börtönben, senki sem retteg a szekrényekből kihulló csontvázaktól, nem fenyeget gazdasági válság. Nem lesz vita arról, hogy valóban forradalom történt-e, vagy csak egyesek szeretnék így látni. Senki nem lesz munkanélküli, nem kell aggódnunk a hitelek miatt, és az sem számít, eltörlik-e a teljesítményvolumen korlátot az egészségügyben. (Különben egészségügy sem lesz, nem lesz rá szükség).
Forradalom zajlik. Nem véres, nem erőszakos, de mégis mindennél gyökeresebb változást hoz. Nemcsak egy nép, de az egész világ életében…
Az új berendezkedés előőrsei már itt vannak bolygónkon, itt vannak köztünk. Olyan közösségek, amelyek felismerték, látják, értik, hogy mi történik. Nem azért jönnek össze az új uralkodó nevében, hogy az akol melegében meghúzódjanak, amíg elcsendesül kint a vihar (ami sosem fog elcsendesülni…). Nem azért vannak együtt bent, az új rendszer vezetőjével, mert maguk mögött hagyják az egész világot: a politikusokat, a munkahelyi feszültségeket, a családi nehézségeket, a rémképeket, hogy hamarosan nem lesz tiszta víz, tiszta föld, tiszta levegő. Nem azért énekelnek dalokat az új világról, hogy fejüket a homokba dugva ne vegyenek tudomást a jelen világról. Nem. Hanem azért, mert tudják, hogy forradalom zajlik. Azért találkoznak újra és újra, hogy megerősítsék, hogy átéljék: semmi sem marad a régi. Hétről hétre meg akarnak újulni abban a látomásban, hogy egy új birodalom van kibontakozóban. Nincs könnyű dolguk, mert ez az új rendszer most még a többség előtt láthatatlan, elrejtett. A kétség hangjai utat találnak hozzád, és így duruzsolnak: Tényleg mássá lett minden? Tényleg történt valami? Tényleg forradalom zajlik?
(A lámpás)
És akkor megszólal az, aki a változás élén áll: „Vajon azért veszik-e elő a lámpást, hogy a véka alá tegyél, vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék? Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.” Azt gondoljátok, hogy ez a birodalom, ez az új berendezkedés, amely most láthatatlan, csendes, sokak szemei elől elrejtett, ilyen észrevehetetlen is marad? Azt gondoljátok, hogy én egy olyan forradalom élén állok, amely csak a szíveket és lelkeket forgatja fel, de ezen kívül minden ugyanúgy marad? Azt gondoljátok, hogy az én uralmam láthatatlan, megfoghatatlan, és ezért jelentéktelen? Kételyek gyötörnek, hogy csak bennetek létezik, hogy csak elhittetek valamit, ami talán nem is valóságos, hiszen mások nem látják, nem számolnak vele, nem tartják fontosnak? Attól tartasz, hogy az én uralmam csak egy értékrend, egy spiritualitás, egy vallásos hagyomány, egy szubjektív benyomás, egy lelki beállítottság, egy opció a sok közül, amely egyéneket formál, de semmi több? Nem. Nem azért jöttem, hogy olyan forradalmat indítsak, amely soha nem jut tovább a szíveken; nem azért jöttem, hogy olyan berendezkedést valósítsak meg, amelyet végül senki sem fog észrevenni, mert annyira láthatatlan. Lehet, hogy ti az ágy alá teszitek a lámpást, de én nem. Lehet, hogy te elrejted – félelmedben, gyávaságodban – azt a világosságot, amit tőlem kaptál, de én nem. Lehet, hogy te éppen úgy érvelsz, hogy ez a te legszemélyesebb magánügyed, és kinek mi köze hozzá, ezért nem mered másoknak elmondani, de én nem így cselekszem. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.” A forradalom, ami zajlik, ma még rejtett, a birodalom, ami születik, ma még titok – de ez nem marad így! Figyeljetek jól! „Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A magától növekedő vetés)
Láthatatlan, csendes forradalom zajlik. Megállíthatatlanul. Hallgassátok: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.” Magától történik. Nem ti tartjátok a kezetekben, nem ti irányítjátok propagandával, kampánnyal, tervezéssel, pénzzel vagy éppen erőszakkal, háborúval. Nem vagytok forradalmárok – miközben a forradalom bennetek, közöttetek zajlik. Ez a berendezkedés, ez az új rendszer úgy növekszik, mint az elvetett mag. Növekszik, miközben alszol; növekszik, amikor ébren vagy. Gondozod, ápolod, öntözöd – de az élete, a kibontakozása nem a te kezedben van. Nem tudod feltartóztatni – megy előre. Nem tudod felgyorsítani – úgy nő folyamatosan, mint a kalász. Magától terem.
És amint megterem, amint megszületik, amint kibontakozik ez az új rendszer, eljön az igazság és békesség korszaka: „Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.” A forradalom befejeződik, ennek jele a sarló. Nem ti veszitek kézbe a sarlót (és kalapácsot), hogy felépítsetek egy igazságos és egyenlő világot. (Mondanom sem kell, ennek a próbálkozásnak még mindig nyögitek áldatlan következményeit, álságosságát, hazug és elnyomó voltát.) A sarló az én kezemben lesz, aratni egyedül én fogok, mondja az Úr. Mert aki arat, az uralkodik. Ő a gazda, övé a föld. És ezért begyűjti azt, ami az övé, valamint halomra hányja, elégeti azt, ami nem termett. Ebben a berendezkedésben tehát minden a helyére kerül, igazság és békesség fog uralkodni. Ennek szimbóluma a sarló annak kezében, aki az igazság és békesség Ura.
De te nem állod meg, hogy ne tiltakozz: milyen igazság Ura Ő? Kinek az igazságáról van szó? Melyik igazságról beszélünk? Van-e, létezik-e igazságos forradalom? Ami az egyik oldalról igazság, a másik oldalról nézve kiáltó gazság. Erőszak, vér, halál – hol van itt teljes igazság? Nem igazság van, hanem erő, hatalom, győzelem, ill. vereség, bukás és halál. A sajátjainak igazság, de az ellenségei oldaláról nézve égbekiáltó igazságtalanság. Félünk az ilyen „igazságos” berendezkedésektől… De gondold meg, mi az Ő igazságos uralmának az alapja: az uralkodót elítélik. Nem győz, hanem elbukik. Tudják, hogy ártatlan, mégis kivégzik. És Ő – bár ellenállhatna – mindezt elhordozza. Az igazság az, hogy elszenvedi az igazságtalanságot, és ez életébe kerül. Magára veszi az igazságtalanságot, hogy egy soha nem látott, újfajta igazság érvényesüljön a világ új berendezkedésében – és ez nem a bosszú, a gyűlölet, az elégtétel igazsága. Azok lesznek részesei uralmának, akikről az uralkodó átvállalta hitványságukat, szennyesüket, gyűlölködésüket… és akikre maga ruházta rá saját igazságát, ártatlanságát, tisztaságát. Éppen azok, akik ellenségei voltak, akik elárulták, akik halálára szavaztak. Az igazság eme uralkodójától miért kellene hát félned? Ebben a forradalomban egyetlen erőszakos esemény áll a középpontban: az uralkodó, töviskoszorúval a fején, kezeiből-lábaiból vérezve, ég és föld közé egy fára kifeszítve.
 Ő a békesség Ura. De vajon beköszönthet békesség egy győztes forradalom után? Születhet-e ott békesség, ahol egy napon Ő „nekiereszti a sarlót”? Nem válik-e minden berendezkedés diktatórikussá, nem torzulnak-e el a legnemesebb eszmék, nem megy-e minden, ami igaz, szép és tiszta tönkre a kezeink között? Nem ez a történelem tanítása, ha a forradalmakra tekintünk? Nem ugyanezért folyik-e ma vita Magyarországon arról, hogy forradalom zajlott-e az elmúlt hetekben? Ki akar még, sőt, ki tud még hinni olyan rendszerekben, amelyek igazságot és békességet hirdetnek? De sokat hallottuk… de sokat csalódtunk!
De ahol annak az igazsága uralkodik, aki magára vette a mi ellenségeskedésünk, és nekünk adta az ő ártatlanságát, ott a szeretet igazsága uralkodik. Ha az igazság ára, hogy meghalt érted és értem, akkor a békesség ára is ugyanez. Ahol igazságot szerzett, ott megbékélést is szerzett. Megbékélhetsz vele, és megbékélhetsz a másik emberrel. Nem kell igazságodhoz ragaszkodni – hiszen nincs is igazságod! Amid van, azt tőle kaptad. Ami a másiknak van, az is tőle van. Ahol mindannyian Őt magasztaljuk igazságunkért, ott nem kell egymás ellen harcolnunk a saját igazságunkért. Ahol az Ő igazsága van a középpontban, ott az Ő békessége terjed ki.
Napról-napra közelebb van hozzánk ez a nap. Napról-napra - magától – növekszik, érik, formálódik a termés, hogy majd eljöjjön az aratás napja, amikor minden kiderül és minden a helyére kerül. A forradalom zajlik… „Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A mustármag)
Olyan kevesen vagyunk itt bent, vele. Olyan kicsik. Olyan hatalmasok az erők ott kint. A hatalmasok és a befolyásosok a másik oldalon vannak. Mire juthatunk? Nem szánalmas idealizmus mindez? Nem csak lelkesedünk, mert nagyon akarunk hinni valamit? Annyival könnyebb rombolni, mint építeni. Annyival gyorsabban terjed a hazugság mint az igazság, a gyalázkodás mint a dicséret. Itt, egybegyűlve álmodozhatunk a Te birodalmadról, a láthatatlan forradalom győzelméről, az igazság és békesség berendezkedéséről, de nézd, Uram, a politikai hatalmakat, az erős embereket! Kinek a kezében van a világ? Amerika, Oroszország, Kína… Nézd, Uram, a multinacionális cégek hatalmát: nemzeteket roppanthatnak meg és kényszeríthetnek térde; lásd a tőzsde spekulánsok befolyását: gombnyomásokkal irányíthatják a világ gazdasági életét és ennél fogva mindannyiunk életét. Nézd a háborúságokat, a thaiföldi erőszakot, az árvíz elsöprő erejét, gyermekek szegénységét, kiszolgáltatottságát és az ellenük feltámadó ördögi erőket… Mit remélhetünk? Kik vagyunk ezzel szemben? Illúzió az egész; hol van ehhez a láthatatlan forradalom, még ha szívünkben is zajlik, még ha minket át is formáltál, még ha újat is kezdtél?
„Mihez hasonlítsam az Isten országát, vagy milyen példázatba foglaljuk? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.” Emlékeztek Dánielre és Nebukadneccárra? Babilon hatalmas uralkodója álmot lát egy hatalmas fáról a föld közepén, amelyen madarak fészkeltek, amely minden mezei vadnak táplálékot adott, és amelyről égi szó mondta ki, hogy vágják ki? A fa a birodalom. És mi történik vele? Nem sokkal később az akkori legnagyobb hatalom legbefolyásosabb uralkodója értelem nélkül, megzavart elmével ette a füvet, amíg egy napon nem tekintett fel az égre, hogy magasztalja az Urat. Mert az Úr a király, az igazi király. Hová lett Babilon? Hová lett a Méd-Perzsa birodalom? Hová lett Nagy Sándor országa? Hová lett Róma? Hová lett a hitleri Németország? Hová lett a Szovjetunió? Hová lesz Amerika vagy Kína? Hová lesznek a ma megfellebbezhetetlennek tűnő, totális hatalmak – akár politikaiak, akár gazdaságiak, akár kulturálisak? Egyetlen olyan uralom van, ami túlél mindent. Egyetlen olyan berendezkedés, ami nem rendül meg, és nem bomlik fel. Egyetlen olyan rendszer, amely nem omlik össze azáltal, hogy túl nagyra nő, hogy imádja és csodálja önmagát, hogy bálványozza katonai erejét, luxuscikkeit, intellektuális teljesítményeit. Ez pedig az, ami olyan, mint egy mustármag. Ami láthatatlan, csendes, elrejtett, kicsiny, megmosolyogott és megvetett. Néha semminek nézik, ha egyáltalán észreveszik, máskor tépik, pusztítják, irtják, hogy megszűnjön. De sem az, hogy kinevetik, sem az, hogy eltiporni szándékozzák, nem állítja meg a növekedését. A csendes forradalom feltartóztathatatlanul zajlik, a mustárfa növekszik, és a leghatalmasabb birodalommá növekszik: Isten országává.
„Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt, ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
(A mérték)
Ti hogyan halljátok mindezt? Hogyan hallgatjátok? Vigyázzatok! Hogyan fogadjátok be? Hogyan viszonyultok ehhez a forradalomhoz? „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek…” Milyen mértékkel, milyen mértékben válaszolsz arra, aki a forradalmat elindította? Milyen mértékű az új, még láthatatlan, de valóságos berendezkedéshez való viszonyod? Melyik birodalomhoz tartozol inkább? A látható, megfogható, tervezhető, hatalmas, befolyásos, mindent irányító rendszerhez (e világ), vagy a láthatatlan, elrejtett, csendben kibontakozó, egyre előbbre nyomuló uralomhoz? Két világban élsz, de melyik gyermeke vagy? Melyiket szolgálod tetteiddel, döntéseiddel? Melyikre nézel, amikor dönteni kell – a láthatókra, vagy a láthatatlanra? Melyiknek szánod oda az erőd, az egészséged, az időd, a képzeletvilágod, a képességeid? A mérték kérdése nem az, hogy mennyire hiszed, ismered az Isten országa titkát, hanem az, hogy mennyiben élsz úgy, mint akinek élete ehhez a forradalomhoz, ehhez a berendezkedéshez, és legfőképpen annak Urához kötődik. Mennyire jár át az a szabadság, szeretet és bátorság, ami Isten országából fakad? A nagy titok az, hogy amilyen mértékben befogadod, és átértékelsz mindent, olyan mértékben jelentetik ki egyre mélyebben valósága: „Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
Egy titokzatos, csendes, láthatatlan, feltartóztathatatlan forradalom zajlik. Zajlik most, ezekben a percekben is; zajlik, amikor alszol, amikor munkába mész, amikor pihensz, amikor imádkozol, amikor vétkezel, amikor eszel, amikor ünnepelsz, amikor sírsz, amikor veszekedsz, amikor megbékélsz… Megállíthatatlanul zajlik a forradalom; egy valóságos forradalom. A kérdés, amit életeddel kell megválaszolnod, a következő: veled vagy nélküled? ÁMEN!

Pünkösdkör óriási volt a felfordulás Jeruzsálem utcáin. Az aratási ünnepre sokan érkeztek zsidók, közelről és távolról, a szétszórtságból; színes forgatag, öröm és ünnep jár át mindent. A megszokottban nem kis felbolydulást kelt az, amiről Lukács evangélista beszámolt: szélhez hasonló zúgás közepette tüzes lángnyelvek szálltak rá Jézus követőire, akik erővel és bátorsággal megtelve a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdették a tömegnek. Mindenki a maga nyelvén értette a beszédüket, és az egész valahogy annyira magával ragadó volt, hogy míg egyesek életében egészen új kezdődött, mások szerint az apostolok berúgtak. De senki sem mond(hat)ta, hogy nem történt semmi. Valami történt, valami érződik, valami hallatszik, valami látszik, valami születik. Egyeseknek ez minden, másoknak ez semmi, sőt, eltaposni való tévelygés. Pünkösd, tehát, nagyon fontos. De mit kezdjünk ezzel ma? Hogyan kapcsolódik az a határozott „valami”, amit a Szentlélek kitöltetésének neveznek a teológusok, hozzánk, akik ma konfirmációs istentiszteleten vagyunk? Tegyük fel a kérdést másik oldalról is: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, tanulatlan Jézus-tanítvány, a korábban tagadó Péter olyan beszédet mond, aminek következtében tömegek ismerik el, szíven ütődve, megrendülve, bocsánatért kiáltva, hogy ők azok, akik megfeszíttették azt a Jézust, akit Isten feltámasztott, és mindenek örök bírájává tett? Hogyan lehetséges, hogy tíz felnőtt ember lényegében ugyanerről tesz ma bizonyságot; elismerve, hogy életüket hasonlóan Isten ellenségeként élték, hogy felelősek Isten Fia halálért (pedig, megsúgom, nem voltak ott), és hogy Jézusért bűnbocsánatot kaptak, vették a Szentlelket, és minden újjá lett számukra? Hogyan lehetséges, hogy a régi bibliai történet ismétlődik ma is, és többségünk, akik együtt ünnepelünk a konfirmandusokkal, ugyanezt valljuk?
Pál apostol (aki maga is végigjárta ezt az utat) a korintusi gyülekezetnek erről a titokról ír. Rámutat a pünkösdi események és a ma történései közötti összefüggésre. Kifejti, hogy mit tesz a Szentlélek az emberben, ill. hogy a Szentlélek az, aki új emberré tesz (ezt nevezi Pál „lelki embernek” – a Szentlélek uralma alatt élő embernek). Nézzük hát, hogy 1. Hogyan születik a lelki ember? 2. Hogyan növekszik a lelki ember?
 I. Hogyan születik a lelki ember?
A korabeli világot, éppen úgy, mint a mait, intenzíven foglalkoztatta az ismeret kérdése. Sőt, az ismeretben való növekedés, a tudás megszerzése mindig is az ember sajátja volt. Úgy a technikai-tudományos ismeret, mint a vallási-filozófiai ismeretek, ígéretekkel kecsegtetnek bennünket. Az előbbiektől hatalmat, hatékonyságot, gyorsabb eligazodást, könnyebb életet várunk. A vallási-filozófiai ismeret, vagy bölcsesség, más ponton érinti meg az embert: békességet, az élet értelmét, lényünk célját, élet-halál nagy kérdéseit keressük benne. Hiába elérhető a világ minden információja ma már néhány kattintással, közben egyre kevésbé érzi az ember, hogy tudja, mi végre van a világban, és kicsoda ő benne. Létezik egyfajta kettősség, úgy tűnik: minél többet tudunk a világból és a világról, annál kevésbé érezzük magunkat otthon benne. Éppen ezért - milyen érdekes! – a tudományosságban és technológiákban legfejlettebb kor (a mai) nem a vallástalanság irányába fejlődik, amint azt a múlt század második felében sokan gondolták. Vallásos a világ, amelyben élünk, még ha másképpen is, mint korábban. Számosan keresik a bölcsességet, az elrejtett tudást, a megvilágosodást, a szellemi összefüggéseket. Egyik kézben hi-tech GPS-szel felszerelt mobil, a másikban a fáklya, amely egy pilisi barlang mélyére vezet, ahol titkos beavatási szertartás zajlik… Egyik kézben elérhető minden információ a nemzetközi űrállomás pillanatnyi helyzetétől kezdve a legújabb genetikai kutatások eredményéig (amit átlag halandó nem is ért), a másik kéz meg teljes irracionalitástól vezérelve „nyúl ki”, keresve a „szellemi tudást”, a megvilágosodást, a spirituális élményt, mert minden annyira üres.
Vajon ebben a versenyben érthetjük meg mindazt, amit Pál mond az Isten titkos bölcsességéről: „Nem e világ, sem e világ múlandó fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre.”? Vajon az, ami ma történik közöttünk, egyfajta titkos bölcsesség megismerésének, megfejtésének a gyümölcse? A konfirmandusok jó tanulók, akik most beavatást nyernek a nagy titokba? Nem. Isten bölcsessége azért titkos, azért rejtett, mert ember ki nem találhatta volna céljait: „`Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett`, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Mi is ez a titok? Mi az elrejtett bölcsesség? Az, hogy Isten az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta ebbe a világba, sőt, a leggyalázatosabb halálra, kereszthalálra, azért, hogy mindenki, aki elfogadja őt, aki rábízza magát, aki odaadja magát neki, új életet nyerjen. Miért titok ez? Nem azért, mert bárki előtt is elrejtett a tény; nincs benne semmi titok, kétezer éve mindenhol, minden körülmények között hirdetik Jézust. De mégis titok, mert ki gondolná, ki tudná befogadni, kinek nyilvánvaló, hogy Jézusban Isten mindent nekünk adott?
Ezért így folytatja Pál: „Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” Ki az, aki el tudja mondani, ki tudja jelenteni az embernek, le tudja előtte leplezni ennek a nyilvános eseménynek, Jézus megfeszítésének, valós jelentőségét? A Szentlélek. Pál egy példát is hoz: „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik.” Ki látja, hogy mit érzek, hogy mire gondolok, hogy mi zajlik bennem? Ki tudja ezt? Egyedül csak én – hiszen igazán senki sem lát belénk. „Vagyok: mint minden ember: fenség,/ Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény / Lidérces, messze fény.” (Szeretném, ha szeretnének) – írja Ady Endre. Ki látja Isten fenségét? Ki ismeri Isten terveit? Ki lát bele az Ő szívébe? Ki érti meg az Ő szerelmét? A Lélek az, aki kijelenti – a te lelkedben. A Szentlélek az, aki leleplezi Isten szívét – a te szívedben. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus halálát és feltámadását, ami másnak bolondság és botrány, neked és nekem bölcsességgé, erővé, életté teszi. Így születik a lelki ember. Ugyanaz a Lélek, ugyanaz a Krisztus – más és más módon.
Ez a jeruzsálemiek története – és ez ma a konfirmandusok története. Van, aki hosszú évtizedek harcos ateizmusa után, ürességétől kergetve, a konyhában hajnalban a Bibliát olvasva kiált fel: „tudsz-e még valamit velem kezdeni hibáim, bűneim ellenére?” És ekkor olyan melegség és szeretet öntött el, hogy negyvenéves fejjel úgy zokogtam ott a konyhában, mint egy kisgyerek. Akkor éreztem, tudtam meg, hogy nekem ezt az utat kell járnom.” – írja. Más valaki az utcán élve, szenvedélybetegségben tette fel ugyanezt a kérdést, és kapta ugyanezt a választ. Az egyik konfirmandus az istentiszteleten találkozott Jézussal: „2006 karácsonyán látogatóban volt nálam a nagynéném és megbeszéltük, hogy december 25.-én elmegyünk istentiszteletre. Azon az istentiszteleten találkoztam Jézussal! A betegségem miatt csak a gondolatra emlékszem, ami megfogalmazódott bennem azon az alkalmon: Ide máskor is eljövök, még egyedül is.” Megint más így beszél a titokról: „Eltelt 28 év, tele fájdalommal, meneküléssel, önutálattal, céltalansággal, reménytelenséggel, megválaszolatlan kérdésekkel… és 2007 őszén egy szerda este Gazdagréten benyitottam a templomba és „hazataláltam”. Már vártak rám, a nevemen szólítottak. Jézus annyi sok éven át türelmesen várt rám, ez olyan mély boldogsággal tölt el ma is. … Elindultam egy rendkívül szép és nehéz úton, a gyógyulás és szabadulás útján. Ismerkedni kezdtem Jézussal, a Bibliával, az Igazsággal, az emberekkel, önmagammal. Alfa, béta, gamma (sokáig így hívtam a házicsoportot) követték egymást, ajándékba kaptam mindent. Hihetetlen gazdag és színes volt az elmúlt négy év. Újjászülettem, megnyíltak szemeim, figyelek, tanulok, szeretek, jövök-megyek, táncolok és dicsőítem az én Megváltómat.” Ezek a bizonyságtételek ismeretről szólnak. Titkos, és elrejtett, mert mindannyian vallják, egyszer csak adatott; de nyílt, és mindenkinek elérhető, mert ez a történet szól, és hív, invitál mindannyiunkat ma is.
II. Hogyan növekszik a lelki ember?
Pál elénk adta, hogyan születik a lelki ember – hogyan cselekszik a Szentlélek, Jézus Lelke. A következőkben két, az előbbiekből fakadó felhívásra figyeljünk. Az első Isten ajándékának megismerésével kapcsolatos.
„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” A megismerésről szólt az apostol eddig, arról, hogy a Lélek által kijelentette Isten nekünk a titkot, amit elkészített. Ugyanakkor ez a kijelentés semmiképpen nem jelenti azt, hogy a megismerés befejeződött, lezárult, teljessé lett. Mert igaz, hogy Jézus Krisztusban a Lélek által a teljességet ismertük meg (hiszen nincs semmi rajta túl, nála több), de őt közel sem teljesen ismertük meg, sőt. Éppen ezért halljátok meg, amit Isten mond: a Szentlelket azért kaptuk, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Hatalmas ajándékcsomagot kaptatok, de még éppen csak hogy elkezdtétek megnézni, mi van benne. Bontsátok ki, fedezzétek fel, ismerjétek meg az Úr ajándékát, ami a tietek! Hogyan? Hadd világítsam meg a választ egy képpel!
Az angliai Cambridge-ben, a Robinson College kápolnájában jártam néhány éve. Az épület egyik falát majdnem teljes egészében egy hatalmas és gyönyörű ólomüveg ablak alkotja. A kép a teremtéstörténetre utal, és legmeghatározóbb eleme a világosságot vagy Isten dicsőségét jelképező nap, ahonnan a fény árad a különben zöld és kék színekben pompázó alkotásra. Van azonban egy különlegessége ennek a kápolnának. Az ülőhelyek jelentős részéről a gyönyörű üvegablaknak csak egy kisebb része látszik, mert az ablak előtt néhány méterre egy másik fal ereszkedik alá a mennyezetről. Meglepő, hogy pont a világossárga, az Isten dicsőségét jelképező rész az, ami a leginkább a takarásban van. Vajon mi ennek a magyarázata? Egészen bizonyosan nem lehet tudni, de az egyik elképzelés szerint az építész tudatos döntése következtében bújik meg a fal mögött a műalkotás. A következő üzenetet hordozza ez: csak az látja Isten dicsőségét, aki mozgásban van. Aki egy helyben ül a kápolnában, az nem látja, aki elindul, az megcsodálhatja.
A mai nappal megérkeztetek, de útra is keltek. Amint az esküvő napján megérkezünk a házasságba, de egyúttal el is indulunk az eggyélétel nagy, szép és kihívásokkal teli útján, ti is hasonlóan vagytok. Felragyogott szívetekben Krisztus ismerete a Lélek által, de ez csak a kezdet. Mindannyian úton vagyunk, és csak ahogyan engedelmeskedünk Jézusnak, ahogy megharcoljuk vele a harcokat, ahogy vállaljuk vele követésének árát, bomlik ki előttünk mindaz, amit Isten ajándékozott nekünk. Az ismeret nem statikus információ, hanem engedelmes úton járás. Ahogy jártok ezen az úton, úgy ismeritek meg egyre jobban, egyre mélyebben annak kegyelmét, aki megbocsát, amikor elestek, aki hűséges marad, amikor rettegtek, aki erőt ad, amikor elvész az erőtök, aki szeret titeket akkor is, amikor ti teljesen össze vagytok zavarodva.
A lelki ember növekedésének még egy feltételéről így ír Pál: „A lelki azonban ember mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.” Ez a különbségtétel képessége. A lelki ember a benne lakó Szentlélek által ismeri meg mindennek az Isten szerinti helyét és értékét. Tudja, hogy mi fontos Isten előtt, és mi nem. Az ige nem azt mondja, hogy „mindent elítél”, azaz a lelki ember mindent rossznak tart. De akit a Szentlélek újjászült, az új emberré lett, és ezért mindenhez új módon viszonyul. Mintha egy szemüveget kaptatok volna, a Lélek szemüvegét, aki által mindent megvizsgáltok, mindenre rákérdeztek, mindent mérlegre tesztek, mindent az Úr elé hoztok. Nem választjátok szét a „vallásost” a „nem vallásostól”, hiszen egész életeteket váltotta meg, egész életetekkel az övéi vagytok. Isten élő – és bennetek élő – Lelke folyamatosan munkál, cselekszik; ő az, aki mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is, ahogy az apostol írta. Mindent bejár, mindent átjár, mindent a jézusi mércére tesz. Engedjétek, kérjétek, vágyjátok ezt; tanuljátok meg a zsoltáros imádságát: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (Zsolt. 139. 23-24)
„De őt senki sem ítéli meg.” Hogy lehet ez? Milyen kijelentés ez? Mi az, hogy ő mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg? Neki már mindent lehet? A lelki ember, akinek a Szentlélek kijelentette Jézus titkát, hihetetlen szabadságban és békességben él. A Heidelbergi Káté így fogalmazza ezt meg: „mindennemű háborúság és üldöztetés közepette felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett…” (HK. 52. kérdés-felet) Senki sem ítéli meg, mert ő már megítéltetett. Ítélete elvégeztetett. Ott, a kereszten, kétezer éve – és a Lélek által ez ma is valóság, ma is érvényes. A Szentlélekkel teljes ember ebben a szabadságban és ebben a békességben él. Ezt pecsételi el ma Isten Lelke bennetek a keresztségben, a keresztségetek megerősítésében, és az úrvacsorában. ÁMEN!
Lovas András

Andrew Walls missziológus egy cikkében képzeletbeli utazásra hív. Képzeljünk el egy hosszú életű tudóst, egy űrből érkező látogatót – nevezzük őt a bolygóközi vallások összehasonlító tudománya professzorának – aki képes arra, hogy a föld egy vallását, a kereszténységet tanulmányozza néhány évszázadonként. Első látogatása Kr. u. 37-ben történik, amikor a jeruzsálemi keresztények egy csoportját tanulmányozza. Feljegyzi, hogy mindannyian zsidók, megfigyeli, hogy a jeruzsálemi templomban találkoznak, hogy állatáldozatokat mutatnak be, valamint szigorúan megtartják a szombatnapot a zsidó hagyományoknak megfelelően. Ezek a keresztények körülmetélik fiúgyermekeiket, és gyönyörűséggel olvassák a törvény könyveit. Olyanok, mint a zsidó vallás egy irányzata, akik a názáreti Jézust a megígért Messiásnak vallják. Professzorunk következő látogatására Kr. u. 325-ben kerül sor, Níceában, ahol egyházi vezetők egy nagy zsinatán vesz részt. A jelenlévők nagy része a Földközi tenger medencéjének környékéről érkezett, nincsen közöttük zsidó, sőt, mintha ellenségesek lennének a zsidósággal szemben. Elrettennek, ha állatáldozatról hallanak, és amikor áldozat bemutatásról beszélnek, akkor a kenyérre és borra gondolnak. Nincsenek gyermekeik, sőt, az egyházi vezetők nem is házasodnak; a házasságot alacsonyabb rendű állapotnak tartják. Szombaton dolgoznak, vasárnap pihennek. A jeruzsálemi keresztények által tisztelt törvénytekercsek mellett egy másik könyvgyűjteménynek is nagy jelentőséget tulajdonítanak, amit Újszövetségnek neveznek. Arról vitáznak, hogy Jézus egylényegű-e az Atyával, vagy hasonló lényegű-e hozzá. Minden erejükkel azon vannak, hogy pontos fogalmakkal írják körül, amit hisznek; úgy tűnik, az abszolút döntő része hitüknek. Professzorunk néhány száz évvel később tér vissza, ez alkalommal Írországba. Szerzeteseket talál egy sziklás tengerparton, akik közül többen a jéghideg vízben állnak nyakig, miközben zsoltárokat imádkoznak. Mások néhány gyönyörű kézirattal felszerelkezve kis hajókon indulnak útnak a viharos tengeren, hogy a szigetlakókat arra hívják, hogy adják fel a természet isteneinek imádását, és a mennyei királyságban keressék az örömüket. Közben megint mások elszigetelt barlangokban töltik életüket imádkozva, nem keresve más emberek közösségét. Professzorunk feljegyzi, hogy a kéziratokban a görög atyák által is használt szent iratok verziói találhatók, valamint ugyanazt a formulát használják Jézus említésekor, amit Niceában elfogadtak. Űrbéli kutatónk legközelebb Londonba érkezik, az 1840-es években. Egy nagy és láthatóan izgatott emberekből álló gyűlésen találja magát, akik arról vitatkoznak, hogy a kereszténységet, a kereskedelmet és a civilizációt el kell juttatni Afrikába. Azt javasolják, hogy ennek érdekében küldjenek ki misszionáriusokat, felszerelkezve Bibliával és gyapjú magokkal, több ezer kilométerre fekvő távoli országokba. Ezzel együtt határozat születik arról, hogy az angol kormánytól követeljék a rabszolgakereskedelem felszámolását. Professzorunk megfigyeli, hogy a gyűlést egy angol nyelvű könyv olvasásával nyitják meg, amely megegyezik az ír szerzetesek, a görög atyák, valamint a jeruzsálemi keresztények által használt írásokkal (utóbbiak esetében annak egy részével). Elgondolkozik azon, hogy ezek a láthatóan jól szituált emberek milyen elszántan részt akarnak venni a társadalom formálásában, miközben az ír szerzetesek közül sokan megelégedtek azzal, hogy egy barlangban imádkoztak. Azt is megtudta, hogy egyetértenek a Niceában megfogalmazott gondolatokkal. Az utolsó földi látogatásra 1980-ban kerül sor, ez alkalommal Afrikában, a nigériai Lagos városában. Egy fehér ruhába öltözött csoport halad a templomuk felé, miközben táncolnak és énekelnek az utcán. Arra hívják az embereket, hogy jöjjenek velük, és tapasztalják meg Isten erejét. Állítják, hogy Isten különleges üzeneteket ad egyeseknek, és hogy megtapasztalható istentiszteleteiken a gyógyulás. Ugyanazt a könyvet viszik magukkal és idézik, mint a londoni férfiak. Azt mondják, elfogadják a Niceai hitvallást, de a pontos megfogalmazások nem tűnnek olyan fontosnak számukra. A legfőbb jellemzőjük, amit a professzor megállapít, hogy az igehirdetésben, a gyógyulásban, és a személyes látásban megmutatkozó isteni erő foglalkoztatja őket.
„A magvető az igét veti” – mondja Jézus a példázat magyarázatában. Micsoda mag, micsoda életerő, micsoda sokszínűség! – kiálthatunk fel a képzeletbeli professzorral. Ugyanaz a mag, ugyanaz az Ige, ugyanaz az Isten országa bontakozik ki, növekszik, terjed, újabb és újabb formában. Ugyanaz a kereszténység, ugyanaz a Jézus követés, ugyanaz a Biblia, ugyanaz a meggyőződés – más és más történelmi, kulturális, politikai és gazdasági helyzetben. Mi ennek a magnak a természete? Mi a befogadó föld jelentősége? Mi a növekedés feltétele? A mai szakaszban Jézus Isten országa titkára mutat rá. Hogyan gyökerezik meg közöttünk és hogyan növekszik? Ezt a titkot három gondolat köré szervezve járjuk körül: 1. Aki hallja, és mégsem hallja; 2. Aki meghallotta, de végül mégsem maradt meg benne; 3. Aki meghallotta, és gyümölcsöt terem.
I: Aki hallja és mégsem hallja
„Halljátok!” – vezeti be Jézus a sokaság tanítása közepette a magvető példázatát. „Akinek van füle a hallásra, hallja!” – fejezi be ugyanazt a példázatot. Amit Jézus mond, meg kell hallani. Meg kell hallani, azaz be kell fogadni, magukévá kell tenni, sőt, meg kell cselekedni. A „halld!” nem biológiai funkció, nem is pusztán információ befogadás. A Biblia nyelvében a szív hallását, a benső egyetértését és megértését, az engedelmességet és a cselekvést feltételezi. Azonban amint elmondja Jézus e kicsit talán fenyegető „halljátok”-ba csomagolt példázatot, ott találjuk őt a tanítványok belső körében, szemben a sokasággal, akik kívül vannak. Kiderül, hogy még a tanítványok sem értik, azaz nem hallják Jézus példázatát. Ez pedig bizonyosan nyugtalanító: meg kell hallanunk, és nem hallunk benne semmit? Meg kell értenünk, és értjük a szavakat, de nem értjük a lényeget? Hiába hallják, nem hallják meg. Jézus pedig a következőt mondja (ami nem feltétlenül oldja a nyugtalanságot): „Nektek megadatott az Isten országának a titka, de a kívülvalóknak minden példázatokban adatik; hogy akik néznek, nézzenek ugyan, de ne lássanak, és akik hallanak, halljanak ugyan, de ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és bűneik meg ne bocsáttassanak.” Ez pedig nemcsak nyugtalanít, de fel is háborít minket: azért beszél Jézus példázatokban, hogy ne értsék meg, hogy ne térjenek meg, miközben egyeseknek meg mégis kijelenti a titkot? Létezik egy közhelyszerű válasz arra, hogy miért tanított Jézus példázatokban, tudniillik az, hogy a képes beszédet sokkal könnyebb volt megérteni, és megjegyezni, mint a dogmatikus, száraz előadásokat. De ez egyáltalán nem áll meg az itt olvasottak alapján. „A kívülállóknak minden példázatokban adatik…” –hát igazságos ez? Direkt elzárja Jézus a megértést? Miért nem egyértelmű és világos? Miért használ olyan képes beszédet, ami a felszín mögé nézést, behatolást, elmélyülést, odafigyelést kíván? És miért az a szándéka, hogy ennek következtében egyesek ne halljanak, ne lássanak, ne térjenek meg, és ne nyerjenek bocsánatot?
A válasz abban rejlik, hogy a példázatok nem okai, hanem megvilágítói annak a megosztottságnak, amit Jézus az Isten országa hirdetésével hozott (vö. 3.20-35 – a megoszlás világossá vált: akik kint vannak, és akik bent). Isten nyilvánvalóan bizonyságot tett Jézus mellett a jelek, csodák, szabadulások, gyógyulások által. Egyesek készek voltak elindulni, és mindennek a mélyére tekinteni, míg mások vagy szembekerültek Jézussal, vagy csak addig jutottak, ameddig nekik közvetlen hasznuk támadt Jézus szolgálatából. Ebben a helyzetben pedig a legalkalmasabb beszéd a példázat, ami valójában meghívás: meghívás a figyelemre, a keresésre, az elmélyülésre. Akinek van erre készsége és nyitottsága, akinek szíve kész, az elindul, aki pedig érdektelen, az értetlenül, közömbösen vagy éppen felháborodva továbblép. A példázat felszínre hozza a megosztottságot, amit Jézus jelenléte, szava, szolgálata idéz elő.
Jézus minden hallgatója jól ismerte a „magvető történetét”, hiszen egy olyan világban éltek, amelyben mindennapos volt a vetés, a gabona szárbaszökkenése, elhalása vagy gyomosodása, valamint mindannyiuk élete a harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termésen függött. A kép, amelyet Jézus elmondott, velük maradt. Bizonyára voltak olyanok, akiknek beugrottak Jézus szavai később, amint vetettek, amint figyelemmel kísérték a növekvő kalászt, amint arattak. Biztosan voltak, akiknek egyszer csak megadatott a titok, és voltak olyanok, akik hallották a történetet, de nem hallottak meg semmit. Hasonlóan Jézus idejéhez, akkor, amikor Márk evangélista leírta ezeket a sorokat néhány évtizeddel később, voltak akikben meggyökereztek Jézus szavai, és voltak, akikről minden további nélkül lepergett. Professzorunk minden korban ugyanezzel találhatta szembe magát: egyeseket megragad, nem hagy nyugodni Jézus szava, mélyebb keresésre, megértésre, szívükbe zárásra hívja őket, míg másokat ugyanaz a szó, ugyanaz a történet közömbösen hagy. És nem ugyanez játszódik le közöttünk, itt is, ma is, most is? Vannak, akiket „eltalál” a példázat, szíven üt, magukra ismernek, birkóznak vele, és vannak, akiket mindez hidegen hagy. Nem vagy ellenséges, csak úgy véled, annak, ami itt zajlik semmi jelentősége nincs a te szempontodból. Hogy lehet, hogy az egyikünket megráz, megindít a szó, másikunkat elkerül, sőt, esetleg megkeményít? Az egyiket felkavarja, keresővé teszi, a másikat megerősíti abban, hogy nincs itt semmi... Az Isten országa titkához tartozik ez a jelenség – mindig, minden időben. Jézus meghív, de meghívása megoszt. Isten országa misztérium, titok, mondja Jézus.
II. Aki meghallotta, de végül mégsem maradt meg benne
A bent lévőknek, akiknek megadatott a titok, Jézus kész közvetlen magyarázatot adni. Jegyezzük meg, hogy a „titok megadatása” nem azonos a titok megfejtésével, a titok feltörésével, minden megértésével: „ Nem értitek azt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többit?” – mondja Jézus. Akik bent vannak, készek Jézusban hinni, és vele továbbhaladni. Ez nem azonos azzal, hogy előttük megszűnt volna Isten országának titka. Sőt, kiderül, amíg ezt a példázatot nem hallják meg, nem fogadják el és be, addig nem tudnak tovább lépni. Mit akar Jézus elmondani azoknak, akik meghallották az üzenetet? Mit kell a bent lévőknek megérteni? A példázat egyszerre hordoz vigasztalást, bátorítást, valamint intést, figyelmeztetést.
Vannak azok, akik hallanak és mégsem hallanak – az ő esetük olyan, mint az a mag, amely az útszélre esett, és elkapkodták a madarak, azaz „amikor meghallják, azonnal jön a Sátán, és kiragadja a beléjük vetett igét.” Vannak azonban olyanok is, akik „meghallottak” és mégsem hallottak meg – két csoportban is. Mert az Isten országa titok, misztérium, és az is marad. A példázat elénk adja ezt a titkot, és ezzel először is vigasztalja és bátorítja azokat, akik bent vannak.
Ismersz olyanokat, akikben nyilvánvalóan elplántáltatott a mag és növekedésnek indult, azaz akik meghallották Jézus szavát és befogadták azt, élni kezdtek vele és benne, és azután egyszer csak elhalt ez a szárba szökkent kalász, semmissé lett az újonnan talált hit? Ha igen, tudod, hogy miért vigasztalás az, amit a példázatban hallunk. Igen, a magok egy része sziklás talajra esett, nem volt mély gyökere, kinőtt, de hamar elszáradt. Nagy volt az öröm, a lelkesedés, de felületes, és amint kiderült, hogy ára van Jézus követésének (nyomorúság vagy üldözés), azonnal vége lett. Igen, a magok egy másik hányada tövisek közé hullt, és a tövisek megfojtották a kalászt. Az élet gondjai, aggodalmai, hiábavalóságai szép fokozatosan megfojtották a hitet. Mindannyiunk számára, akik láttunk szeretett testvéreket elindulni Jézussal, majd akár hirtelen, akár fokozatosan elfordultak tőle, fontos ez a tanítás. Nem azért, mert ennek a fényében már meg is szűnt a szomorúság, az aggodalom, a fájdalom, amit átéltünk, ami velünk maradt. Nem is azért, mert a magyarázat felejtette velünk a drámát (mert valljuk be, ez nekünk dráma!). Hanem azért, mert Jézustól magától tudjuk, hogy ez megtörténik. És amikor ezzel szembesülünk, nem szükséges dogmatikai magyarázatokkal biztosítani magunkat (nem is voltak igazi hívők, vagy „na látod, hogy ki lehet esni a kegyelemből”), nem szükséges előre eldöntenünk, hogy mi lesz ezen testvéreink sorsa. Márk evangélista közvetlen környezetében, ugyanúgy, mint a niceai atyák, az ír szerzetesek, a londoni misszionáriusok vagy az afrikai keresztények idejében és közösségében újra és újra megismétlődött a magvető története. Isten országa titok.
A titoknak ez a részlete ugyanakkor inti, óvja és figyelmezteti azt, akinek van füle a hallásra. Nem ijesztget, de komolyan figyelmeztet: mélyre eresztetted a gyökereid? Kibírja elköteleződésed a gúnyt, a mellőzést, a betegséget, a munkanélküliséget, a házassági nehézségeid vagy éppen társtalanságból fakadó gyötrelmeid? Kigyomlálgatod aggodalmaid? Kitéped szívedből hiábavaló vágyaid? Felismered, amikor jobban szereted álmaid és vágyaid, mint Jézus Krisztust, megváltó és szabadító Istened? Kész vagy elismerni, hogy a te történeted sem automatikusan előre lejátszott történet? Tudunk arról, hogy a házasságnak vannak kritikus időszakaszai, olyan életszakaszai, amelyek különösen is nehezek. Az első ilyen az, amikor megszületik az első gyermek és alapvetően változik a feleség és férj kapcsolata, ami gyakran nem kevés nehézséget okoz. Kevés alvás, sok fáradtság, a feleségnek sokszor küzdelemmel jár, ahogy változik az alakja, a férjnek meg nem ritkán a szexuális életük változása okoz frusztrációt. (De jó, ha mindezzel Istenhez tudnak fordulni türelemért, erőért, szeretetért!) Hasonlóan vannak válságidőszakok az Istennel való kapcsolatban (házasságban). Egyre inkább azt látom, hogy a megtérés után egy-három évvel a legtöbben keresztül mennek egyfajta kiábránduláson, amikor elmúlik a Jézussal való első szerelem, amikor világossá válik, hogy bizonyos problémák és nehézségek továbbra is megmaradnak, és Isten nem elvette, nem oldotta meg egy pillanat alatt, hanem együtt jön velünk a nyomorúságok közepette. Ez az első olyan időszak, amelyben eldől, kiszárad, megfullad a szárba szökkent kalász, vagy megmarad, és bőséges termést hoz. A példázat vigasztal, és ugyanakkor figyelmeztet: ne legyünk azok, akik meghallották, és mégsem maradtak meg. Mindez része Isten országa titkának.
III. Aki meghallotta és gyümölcsöt terem
Mi lesz azzal a mozgalommal, amely kicsinyként indul, és azonnal heves ellenállást, véres üldözést vált ki? Mit várhatnak azok mozgalmuk jövőjétől, akik egy globalizálódó, erőszakra épülő, ugyanakkor a tudományt tisztelő világban egy olyan Istent hirdetnek, aki ennek a világnak egyik jelentéktelen szegletéből származó férfi, akit ráadásul kivégeztek egy kereszten? Mi a lehetősége egy megfeszített zsidó ács mozgalmának a hatalmas és büszke Római Birodalomban? Sokan meg sem hallják, számosan csak ideig-óráig lelkesednek, üldözések indulnak, és a világ telve van fantasztikus lehetőségekkel. Mi az esélye a Jézus mozgalomnak? Azt kell mondanunk, hogy semmi. Semmi, hacsak nincs ebben a magban, ebben az igében isteni életerő. Semmi, hacsak nem történik valami hasonló a teremtett világ csodájához: egyetlen mag sokszoros termést hoz.
Nézz rá erre a magra! A magvető az igét veti… A magvető – Jézus. Az ige, az üzenet, Jézus. Ahogy ő a főpap és ő az áldozati bárány is, hasonlóan ő a magvető, de ő a mag is. Egy mag, egy Istentől való mag, amelyben élet, isteni élet van, elplántáltatott. Csak egy mag – Jézus anyja, Mária méhében. Egy olyan mag, amelynek életereje legyőzhetetlen. A mag, a sejt osztódni kezdett, az élet kibontakozott. Kilenc hónap után megszületett, majd növekedett. A mag emberré formálódott, hirdette Isten országát, tanított, gyógyított, szabadított. Egy nap megfogták, hogy kiirtsák. Jézus, az élet, az isteni élet hordozója meghalt. Meghalt, de nem veszett el. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” – mondta. Így lett, visszanyerte az életet, és azóta is növekszik.
Az Isten országának titka, hogy növekszik. Igen, a nyugati világban ma hetente 53.000 fővel fogy a keresztények száma, de ez ne tévesszen meg bennünket; az egész világon soha nem látott mértékben növekszik. Növekedett a 30-as években Jeruzsálemben, majd az első három évszázadban a mediterrán térségben, hogy később megerősödjön Európában, hogy utána tovább folytassa diadalútját Amerikában, majd napjainkban Ázsiában, Latin- és Dél-Amerikában, és Afrikában. Az Isten országa titka, hogy amint egyik helyen hanyatlani kezd a keresztény egyház, egy másik helyen új formában bukkan fel, és növekszik tovább. Ez Isten országa növekedésének a titka, amely arra hív ma minket, hogy ámulattal és bizakodással teljes csodálattal dicsőítsük urunkat, a királyt.
Ugyanakkor mindez alázatra hív bennünket, akik meghallottuk, befogadtuk az igét, és akiknek életben gyümölcsöt terem. Mert minden nyomorúság, hiba, gyengeség, elbukás, értetlenség ellenére az a növekedés itt is történik, közöttünk is történik, sőt, általunk is történik. Alázattal valljuk ezt meg, nem feledve, titokkal állunk szemben. És alázattal – szórjuk a magot! Beszélj Jézusról! Dicsekedd el hatalmas tetteit! Bátran képviseld igazságát! Merjél vele, általa és érte nagy és erős lenni! Mert a magvető most is az igét veti… ÁMEN!

Kint vagy bent? Ki van kint, és ki van bent? Mi bent vagyunk egy templomban, mások kint vannak az utcán – vasárnap délelőtt. Egy másik olvasat szerint azonban ők vannak bent – hiszen a társadalom többsége nincs templomban vasárnap délelőtt – mi pedig kívül, hiszen kiléptünk azok közül, aki vasárnap soha sincsenek templomban. Mi Isten országában bent vagyunk, mondjuk; ők kint, de az is igaz, hogy ők vannak bent, mi kint. Minden nézőpont kérdése.
Hasonló kérdéseket vet fel számunkra – akik bent vagyunk – Márk evangéliuma Jézussal kapcsolatosan. Jézus bent van egy házban – vitázik az írástudókkal -, majd családjával szemben – akik kívül vannak – a vele bennlévőkről mondja, hogy ők anyja és testvérei. Hová tartozik Jézus – és vele együtt mindazok, akik követik őt? Hogyan viszonyul a társadalomhoz és a családhoz? Milyen szempontból nézve van – és vagyunk vele mi is – kint, ill. bent? Mi az a mérce, ami igazán számít? Hiszen van, amiből kívülre szorultunk, és ez bánt; van, amiből kint vagyunk, de ez jó; van, amiben bent vagyunk, pedig inkább kint lennénk; és van, amiben bent vagyunk – és bent is szeretnénk maradni. Ugyanakkor mindezek nem ritkán feszültségben állnak egymással, hiszen ha az egyik oldalon célhoz érünk, lehet, hogy a másik oldalon elvesztünk valamit. Mi az, tehát, a mi igazán számít? Mi a szilárd pont, az a mérce, amihez lehet – és főleg érdemes! – viszonyítani, hogy mi van kint és mi van bent? A mai szakasz ebbe a kérdésbe ad bepillantást: mi az, ami Jézust – és azokat, akik vele vannak - meghatározza? Hogyan helyezi el Jézus önmagát? Hol van az a szilárd, biztos pont, amire felépíti, hogy kicsoda, mit tesz, hogyan viszonyul másokhoz, miből marad ki, és mibe lép be? Jézus válasza: az egyedüli, ami számít, amire érdemes építeni, az Atya akaratának cselekvése. Az igazi mérce az engedelmesség Isten akaratának. Ez jelöli ki Jézus és követői helyét, ez határozza meg a kint és a bent határait; 1. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az konfliktusba kerül (kint lesz), 2. Mert aki Isten akaratát cselekszi, új családot nyer (bent lesz). 3. Hogyan lehet Isten akaratát cselekedni?
I. Aki Isten akaratát cselekszi, az konfliktusba kerül (kint lesz)
A felolvasott szakasz két eseményből áll: Jézus és hozzátartozói (családja), valamint Jézus és az írástudók konfrontációja. A család nem érti, hogy mi zajlik Jézussal. Hatalmas tömeg követi minden lépését, bármerre jár, gyógyulások, szabadulások történnek, és úgy látják, hogy mindez fiuk, testvérük kárára megy: „még enni sem tudtak emiatt.” Egy igazi édesanyát, rokonságot mi ijeszt meg annál jobban, minthogy arra, amit szerettük csinál, az egészsége mehet rá? Persze ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen amikor ezek a hírek Jézusról eljutottak a családjához, azok „elindultak, hogy elfogják, mivel azt mondták: magán kívül van.” Ez azért nem jelentéktelen vád, még akkor sem, ha az aggodalmat, a féltést, a meg nem értést érezzük mögötte. Lényegében mégis csak azt állítják, hogy őrült. A jelenet azzal végződik, hogy Jézus anyja és testvérei megérkeznek, megállnak a házon kívül, beküldenek Jézusért, aki – körbenézve a vele bent ülőkön - igen kemény választ ad: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?”
Ez a családi konfliktus súlyos, hiszen egyik oldalról az a feltételezés hajtja, hogy a fiú – akiről mi tudjuk, hogy Isten országát hirdeti - elvesztette az eszét, a másik oldalról meg úgy tűnik, hogy megtagadja a családját, ami a korabeli, a miénknél sokkal tekintélytisztelőbb világban óriási botránynak számított. Márk evangélista azonban – azzal, hogy Jézus családi összeütközését párhuzamba állítja az írástudókkal való vitával - gondoskodik arról, hogy még ijesztőbbnek lássuk a helyzetet. Először is az ún. szendvics technikával szétválaszthatatlanul összefűzi a két jelenetet, hiszen a családi történetbe ékeli be a jeruzsálemi írástudók érkezését. Másodszor pedig a Jézus elleni vádakat is párhuzamba állítja: az írástudók azzal magyarázzák Jézus letagadhatatlan csodáit, hogy démon, sőt, maga a Sátán van benne, és innen az erő, márpedig a korabeli gondolkodás szerint a „magán kívül van” és az „ördög van benne” nem állnak messze egymástól. Azaz hiába próbálnánk szépíteni a helyzetet, a családi konfliktus párhuzamba került azzal az igen súlyos összeütközéssel, amelyben Jézust ördögi, okkult manipulációval vádolják, és amely vádra válaszul Jézus odajut, hogy az egyetlen megbocsáthatatlan bűnről, a Szentlélek káromlásáról szól.
Jézus menthetetlenül kívülre került. Annak következményeként, hogy hirdette Isten országát, konfliktusban, és ezzel együtt a családján és a vallási tradíción kívül találta magát. A családja, ha nem is formálisan, de kiveti, hiszen az ellenségei oldalán áll, az egyháza pedig teljesen egyértelműen elutasítja. Kint van, és kívül lenni – valljuk meg! – nem jó, sőt, nehéz és keserves. Különösen akkor, ha ez a Jézus iránti engedelmességből fakad. Egyszer beszéltem egy testvérünkkel, aki – Isten Lelke által felbuzdulva, megelevenítve – saját gyülekezetében a lelkipásztora beleegyezésével kezdett el egy Alpha kurzust. Voltak, akik megtértek, voltak, akik megújultak hitükben, elkezdtek istentiszteletre járni, de a lelkipásztor mintha megijedt volna: mit fognak mondani mások, hova vezet ez az út? Ezért megvonta a támogatását. Ismerősöm – ha nem is így fogalmazott – de azt élte meg: kívül van, nem kell a szolgálata, pedig egyértelműen áldást hozott. Sok keserűség és csalódás volt a hangjában. Mindez azért, mert Jézust szeretné hirdetni, az ő akaratát cselekedni.
Talán még fájdalmasabb a család, a szeretteink értetlensége, közömbössége, többek esetében szembenállása, gúnyolódása. Újra és újra átélik ezt azok, akik Jézushoz fordulnak, és új módon kezdenek el élni. Amikor a családtagok azt látják, hogy a hited miatt egészen máshogyan intézed az anyagi ügyeidet, másképpen viszonyulsz a pénzhez, azt mondják, megőrültél, mi lesz így veled. Amikor Isten szerinti módon akarod formálni a kapcsolatodat, azt hallod, bolond vagy, ebben a világban ki látott már ilyet? Amikor szolgálni kezdesz a gyülekezetben, ingyen adsz az idődből, az energiádból, azt mondják, hogy ez már túlzás, miért nem a családoddal törődsz… Ha cselekszed Isten akaratát, azaz döntéseidben megjelenik a hited, a barátaid, a családod – talán éppen aggodalomba csomagolva – neked esnek. Konfliktus születik, és egyszer csak ki kell mondanod, néven kell nevezned a valóságot: kívülre kerültél, Jézussal együtt kint vagy. Ez nem azt jelenti, hogy nincs kapcsolatod a családdal, hogy ott hagyod őket; sokszor csak egy benső, lelki kívülre kerülést jelent. Jézus követésének lehet a családdal való meghasonlás a következménye, de semmiképpen sem a feltétele. Nem keressük ezt a konfliktust, és nem is akarjuk a magunk hitét ezzel igazolni. De ha létrejön, fel kell tenni a kérdést: hol vagyok? Kint vagy bent? És akármilyen fájdalmas is, meg kell adni a választ: Jézus kívülre került, és vele együtt te is. Miért fontos ezt látni? Azért, mert Jézus követése nem „kint is vagyok, bent is vagyok”. Sokan pedig éppen ezt a bújócskát játsszák, mert félnek. A munkahelyen vagy a családban is bent akarnak lenni, hasonulnak, de az Isten népében, az Isten országában is bent akarnak lenni. Nem az Isten akaratának cselekvése motiválja őket, hanem az, hogy mindenhol bent legyenek. Hiszen olyan jó lenne mindenhol bent lenni! De sajnos ez nem lehetséges –Jézus is kívülre szorult. Az egyik újszövetségi elnevezés az egyházra görögül „ekklésia”, a kihívottak közössége. Természetesen az a Jézus, aki valahonnan kihívott valamibe be is hívott; az, hogy valaki kívül került nem jelenti azt, hogy sehol nem lenne bent, azaz nem lenne otthon. De a „kint is vagyok bent is vagyok” vonzó megoldása nem megoldás, nem boldogság, hanem gyávaság és nyomorúság. Ezért fontos, hogy így lásd Jézust, és azt a mércét, ami őt vezérli: aki nem az Isten akaratát cselekszi, azokkal Jézus nincs bent. Mert a bent az ő számára, és az őt szeretők számára az Atyának való engedelmességhez tartozik.
Ugyanakkor kintről mindig van út befelé Jézushoz és az ő közösségéhez. Ezt hirdeti meg Jézus mondata az írástudóknak: „minden bűn meg fog bocsáttatni az emberek fiainak…” Jézus oldaláról nézve a bűn rekeszt ki az Istennel való közösségből, és éppen ezért döntő, hogy a kívülre szorulás nem végleges, nem menthetetlen. Minden bűnre van bocsánat, kivéve az egyetlenre, amikor valaki semmiképpen nem akarja felismerni és elismerni Isten munkáját, hiszen ő nem is látja be, hogy bocsánatra van szüksége. Ez az írástudók tragédiája. Ugyanakkor Jézus családjának tagjait később a Jézusban hívők között találjuk (vö. ApCsel. 1.14) Mindezzel meg is érkeztünk a következő állításhoz:
II. Aki Isten akaratát cselekszi, az új családot nyer (bent lesz)
Jézus a kettős elutasítás vagy kivettetés után bent ül a házban az őt követő sokasággal, és így szól: „Íme, az én anyám és az én testvéreim.” Hogyan értsük ezt? Vajon mennyire valóságos Jézusnak, hogy ezek az ő új családja? Nem csak kínjában, magányában, egyfajta csökönyösségben mondja ezt, nem csak valami pótlék az igazi helyett, nem csak valami gyenge önigazolás, maga-bizonygatás egy ilyen kijelentés? Arról, hogyan lesz családdá Isten népe, hallgassunk meg egy bizonyságtételt Gyura Gábortól és Anikótól! …
A jézusi családhoz az tartozik, aki cselekszi Isten akaratát. Az Atya akaratának való engedelmesség erősebb kötelék, mint a vér szerinti családi, mondja Jézus. És ez odatartozást, bent-létet hoz létre. Gyönyörűen ír erről Visky Ferenc: „Ahol Atya van, ott család van. Ahol család van, ott otthon van. Ahol pedig igazi otthon van, ott melegség van. Egyedül ebben az otthonban szűnhet meg idegenségünk. Itt nem vagyunk többé béresek, szolgák, zsellérek. … Annak a kegyelme, Aki bennünket elhívott, lerontotta a válaszfalakat, és polgárságot ajándékozott nekünk a mennyei poliszban, ahová az Ő neve által befogadtatunk. Csodálatos valóban ez az atyai ház, ennek a háznak a melege, tüze!” (Méz a sziklából, ápr. 24)
Ezzel együtt fontos azt is hangsúlyozni, hogy ez a család – amint egyetlen család sem! – nem tökéletes. A legnagyobb testvér, Jézus, igen, ő tökéletes, és teljesen cselekszi az Atya akaratát. De ne éljen bennünk egy olyan álomkép a gyülekezetről, hogy itt tökéletes emberek tökéletes szeretettel vesznek körül, mert akkor hamar és nagyot fogunk csalódni. Amint egy család élete nem arról szól, hogy valami rózsaszín ködben lebegünk a határtalan harmóniában, úgy Jézus családjában sem így van. A családban mindig vannak terhek, van feladat, fáradtság, küzdelem, bántás és megbocsátás – nálunk is. De mégis új családot kaptunk, egy új otthon, egy új középpont adatott nekünk Krisztusban és egymásban. Bent vagyunk, Jézus családja vagyunk. A kérdés, hogy mennyire határoz meg ez a bent? Mennyire nyújt az a bent lét olyan örömöt, hálát, elégedettséget, aminek tudatában vállalni és elhordozni tudjuk a Jézus követéséből esetlegesen fakadó kint létet? Eljut-e hozzánk, megragad-e minket a csoda, hogy Jézus ma is itt van velünk, körbenéz, és ezt mondja: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” Ti vagytok az én családom, és én a tietek. Hozzátok tartozom, és ti hozzám. Velem vagytok, bent vagytok, és éljetek ebben teljes szabadsággal – nem kell többé bújócskázni!
III. Hogyan lehet Isten akaratát cselekedni?
Mindez persze csak akkor igaz, ha Jézus akaratát cselekesszük – de ez hogyan lenne lehetséges? Van egy kép Jézus az írástudóknak adott válaszában, ami nagyon sokat elárul erről a kérdésről: „Senki sincs, aki egy erős ember házába hatolva el tudná rabolni annak javait, ha csak előbb meg nem kötözi azt az erős embert; akkor kirabolhatja a házát.” Ez a példázat, ez a történet a mi történetünk, ha tetszik, az akaratunk története. Mert tudjuk, hogy az akaratunk – fogoly. Valami, valaki erősebbnek a foglya. Hiszen gyakran nincs meg bennünk a jó akarása, vagy ha meg is van, nincs bennünk erő Isten akaratának a cselekvésére. Az erős ember házában voltunk/vagyunk mindannyian, bezárva, megkötözve, megbénítva. Ézsaiással együtt kérdezzük gyakran: „El lehet-e venni a zsákmányt a hőstől, megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól?” És hangzik a válasz, az örömhír, az evangélium: „Igen! – mondja az Úr. A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól is megmenekülhet a zsákmánya.” Hogyan? – kérdezzük, de mindjárt itt a válasz Jézus szavaiban: van valaki, aki megkötözte az erős embert, mert még erősebb, aki lefegyverezte és kirabolta azt, aki megkötözte az akaratunkat, aki fogságban és halálban tartott minket. Igen, Jézus eljött, hogy megszabadítson és kimentsen téged. Hogyan tette?
Hatalmas csodával… Hagyta magát ő, az erősebb hős, az erős ember által megkötöztetni. Hagyta magát a fára feszíttetni, kezeit és lábait szögekkel átütni. Engedte magát legyőzni, hogy az erős ember, a Sátán, azt higgye, ő a legerősebb, hiszen megint győzött. Újabb zsákmányt szerzett, hiszen megint bevitt valakit – nem is akárkit, Isten Fiát! – saját házába, hatalmába, a halál és kárhozat világába. Oda, ahol – azt gondolta – egyedül neki van hatalma.
Három napig Jézus ott volt, megkötözve, leláncolva, holtan, vesztesen. De a harmadik napon az Atya szavára felkelt, újra élt, legyőzte a halált, és ez által megkötözte az erős embert. Kijött a sírból, hogy kihozzon téged, és akaratodat, a fogságból. Hogyan teheted az ő akaratát? Hogyan lehetsz boldogan, hálás szívvel bent? Hogyan lehetsz szabad a vágytól, hogy újra kint akarj bent lenni? Úgy, hogy Jézust, a leghatalmasabbat, a testté lett isteni akaratot behívod, beengeded, magadba fogadod, imádságban újra és újra azt mondod: élj bennem, és legyen meg a te akaratod! Ámen!