Lovas András Dr.

Karácsony kérdése nem az, amit sokan feltesznek: Hogyan le(hete)tt az Isten emberré? Hogyan hihető, hogy a mindenható Isten emberi természetet ölt magára, és hogyan lehetett (volna) jelen Isten az emberben, és hogyan lehetett (volna) az ember Isten? Karácsony kérdése sokkal inkább ez: Miért lett az Isten emberré? E kérdés pedig nem maradhat elvont, teológiai kérdés, ezért így kell folytatnunk: Ha Isten emberré lett, milyen hasznom származhat ebből? Ha Isten a világ megváltása céljából lett emberré, hol és hogyan kapcsolódhat ez az én életemhez? Karácsony bibliai leírásán, amely ismerősen hangzik, a csillogó-villogó, szeretetteljes-békességes vagy éppen kimerítő-elszomorító ünneplésen túl hogyan lesz megfogható, működőképes, a mindennapokat meghatározó az, hogy Isten emberré lett?
Ezekre a kérdésekre válaszként olvastuk a 130. zsoltárt. Úgy szeretnélek meghívni benneteket ennek az ősi imádságnak végiggondolásába, végigimádkozásába, hogy közben magát az isteni gyermeket imádkozzátok be, fogadjátok be magatokba. Legyen ez a zsoltár ma számunkra olyan, mint egy kehely, amely magába foglalja a testélétel csodálatos valóságát! Ahogyan ez történik velünk, bennünk, kibontakozik előttünk az, hogyan lesz számunkra ajándékká a megváltó eljövetele. Lássuk, hogy 1. mit jelent a mélység, ahol találkozhatunk Isten Fiával; 2. mit jelent ebben a mélységben kiáltani; és végül 3. milyen bizalommal tekinthetünk arra, hogy Isten meghallott bennünket!
I. „A mélységből...”
Az emberré lett Isten csodájának befogadása a „mélységben” kezdődik. Úgy is mondhatnám, hogy vagy a mélységben fogadjuk be, vagy a mélységben kapcsolódik hozzánk, vagy egyáltalán nincs közünk hozzá. Ennek oka pedig kettős: 1. Az Úr a mélységbe érkezett, és a mélységben található meg. 2. Csak a mélységben jutunk oda, hogy igazán megnyíljunk az Úr előtt.
Karácsony lényege a mélységben történik. Az angyalok így dicsőítik Istent Karácsony éjjelén: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Isten a magasságban van, a jó hír – az embereknek békesség és Isten jóakarata, kegyelme – azonban a föld, a mindennapi élet mélységében jelenik meg. A menny oldaláról nézve a föld, valamint az, hogy Isten emberré lett, mélység. Az emberi oldalról nézve az, ahogyan a magasságos Isten elérkezik a mélységbe, még inkább mélység: kiszolgáltatva egy veszélyes utazásnak, normális szállást nem találva Betlehemben, az istállóban születik meg a megváltó. A kiszolgáltatottság, a szegénység mélységébe jön el. De mivel Isten az ember megváltása céljából lett emberré, tovább kell tekintenünk Karácsony éjjelének eseményeinél. Jézus, a testté lett Isten, küldetését a legnagyobb mélységben teljesíti. Meggyalázva, elítélve, népe által megtagadva, a keresztre kifeszítve, mennyei Atyja haragja és ítélete alatt (a mi bűneinkért) így kiált és így imádkozik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46)
A zsoltáros pedig így imádkozott, Jézus előtt sok száz évvel: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” Ki fogja keresni azt az Urat, aki a mélységbe jött értünk Isten szeretetéből? Ki fogja meglátni Isten megváltó ajándékát, amely nem hatalmas, nem ragyogó és nem dicsőséges ebben a világban, hanem elrejtett, egyszerű, a mélységeket járó? Ki fog megnyílni, mint egy virágnak kelyhe, egy ilyen Isten előtt, aki az emberi élet mindennapi mélységeit járta és járja, sőt, aki belemerült a halál és kárhozat mélységébe? Kinek lesz ez hasznos, ki hiszi, hogy amit itt talál, az működik, ki látja be, hogy az élet gazdagsága ott van, ahol csak az élet kopottas szegénysége látszik?
Csak az, egyedül az, aki a mélységből kiált az Úrhoz. A „mélység” számunkra a kétségbeesés, a kontrollvesztés, a reménytelenség helyzeteit jelenti. Akkor vagyunk mélyen, amikor dolgaink nem elvárásaink szerint alakultak. Legyen ez szerelmi csalódás, anyagi ellehetetlenedés, belső kiüresedés, legyen ez valakinek országunk erkölcsi, politikai és gazdasági helyzetéből fakadó elkeseredése, a mélység valóságos tapasztalat. De vajon mikor lesz számunkra elég mély a mélység ahhoz, hogy megnyíljunk az előtt, aki a magasságból jött hozzánk? Hadd világítsam meg ezt a kérdést a szenvedélybeteg emberekkel kapcsolatos dilemmával! Rég felismert tény, hogy egy alkohol- vagy drogfüggő embernek (ill. minden más függőség rabjának) csak akkor lehet segíteni, ha ő maga is segítséget kér. Ameddig nem jut el abba a mélységbe, amit ő maga úgy ítél meg, hogy az tarthatatlan, elhordozhatatlan, hogy vagy megváltozik és megszabadul, vagy belehal a függőségbe, addig nem elég mély a mélység ahhoz, hogy szabadulásért kiáltson. Hiába látják mások, hogy milyen mélyre jutott, hiába szerveznek erejüket megfeszítve segítséget újra és újra, az illető nem él vele. Ennek fényében kérdezem: Vajon mikor lesz számunkra elég mély a mélység ahhoz, hogy megnyíljunk az előtt, aki a magasságból jött hozzánk?
A zsoltáros azonban nem elsősorban a körülményeinkben megjelenő mélységről beszél, és nem ebből kiált az Úrhoz, hanem a bűn mélységéből. Abból a mélységből, amely nem csak azt ismeri, hogy miért nehéz, fájdalmas, rossz nekem, hanem azt is, hogy miért vagyok én mások számára nehezen elhordozható, hogyan okozok fájdalmat másoknak, és miért és hogyan választ el mindez Istentől. Aki csak arról a mélységről hajlandó tudni, amibe őt mások taszították, könnyen találja magát az önsajnálat feneketlen kútjában, amelyben nem tud igazán és valóságosan találkozni a testté lett Istennel, a megváltó Jézussal. Azért nem, mert amíg másokat vádolsz és önmagad siratod, nem fogod meglátni és elismerni a te felelősséged, a te bűneidet. Ha a názáreti Jézusban a bűn, az istenellenesség mélységébe jött el Isten, akkor csak úgy nyílhatunk meg előtte, és úgy fogadhatjuk be őt, hogy felismerjük saját elveszettségünk. Nemcsak úgy általában, dogmatikai igazságként, hanem személyesen, konkrétan, egzisztenciális megrendüléssel. Ezt történik akkor, amikor Pál apostol azt mondja, hogy a bűnösök között első vagyok én (vö. 1Tim. 1.15). Ez nem morális értékítélet, nem is a keresztény alázatnak valamiféle váratlan megnyilvánulása, hanem a legmélyebb személyes tapasztalat. Amikor a bűneim rám szakadnak, nem azért hatalmasak, mert rosszabb vagyok, mint mások, hanem azért, mert Isten jelenlétében és szentségében találom magam. Az önzésem, a keményszívűségem – amiből nem is feltétlenül látszik olyan sok, legalábbis azoknak, aki távol vannak tőlem – mégis a legnagyobb mélységet jelentik, a bűn mélységét. Amikor egyszer csak felismered, hogy mi lakik a szívedben – harag, gyűlölet, irigység, büszkeség, belerendülsz, és tudod jól: a bűnösök között első vagyok én… Ha ismerjük tehát a mélységet, amelyből a zsoltáros megszólal: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!”, akkor elkezdhetünk imádkozni, megnyílni karácsony nagy csodája, a testté lett Isten előtt. De ez az ismeret előfeltétel.
II. „Kiáltok hozzád…”
Aki a mélységben van, az kiált az Úrhoz imádságban. Nem azért kiált, mert az Úr különben nem hallja. A „kiált” kifejezés betekintést enged az imádkozó belső világába. Hiteles az imádsága, hiszen az nem langyos, nem esetleges, nem általános, nem a kívülvalóknak szól. Aki „kiált”, az hiteles, és ugyanakkor szenvedélyes is. A bajba jutott ember nem imádkozgat, hanem kiáltásával ostromolja a szabadító Istent. Az imádság, az igazi megnyílás, a testté lett Isten megnyíló kehelyként való befogadása – kiáltásban történik. Olyan vágyakozásban, olyan könyörgésben, a szükség olyan felismerésében, amit csak a kútba esett személy kétségbeesett kiáltásának képe ad vissza. Természetesen történhet ez csöndben, magunkban, közösségben, otthon, kirándulás közben… de elemi erővel tör fel az emberben. Az ilyen imádság teljesen együgyű: vagy meghallgat az Úr, vagy elvesztem.
Lássuk, hogyan szólítja meg a mélységben lévő ember az Urat! Az imádságnak három részletét emelem ki: megszólítás, az Úr bocsánatára történő hivatkozás, és bizalommal teli várakozás.
„Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!” A mélységből (ne feledjük, a bűn mélységéről van szó!) kiáltó ember nem érzékeli Isten közelségét. Magát nagyon távol érzi attól, aki a mennyei dicsőségben lakik. Pedig az Úr nincs távol, hiszen eljött a mélységbe, de ezt nem érezzük. Ezért amikor a mélységben Istenhez fordulunk, azért könyörgünk, hogy hallgasson meg, figyeljen ránk az Úr. Vajon eljut-e hozzá a szavam? Vajon felhallik-e hozzá a mélységemből? Vajon érdekli-e őt az én kiáltásom? Mindez nem magától értetődő ebben a helyzetben. Ott találjuk ezt a dilemmát a megszólításban: „Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!”
De a zsoltáros tovább lép ennél, és ez minden imádságban a fordulópont. Felemeli szemeit magáról és helyzetéről, és az Úrra tekint: „Ha bűnöket számon tartod, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek {tisztelnek} téged.” Azt az örömhírt vallja meg, hogy az Úr megbocsátó Isten. Ez a tulajdonsága pedig túlmutat az ember bűnén. Isten megbocsátó, hozzánk, a mélységünkbe lehajló szeretete nagyobb, erőteljesebb valóság, mint az Istentől elválasztó bűn mélysége. Ha Isten számon tart mindent, nincs esély; de a számontartás igazságát legyőzi megbocsátó szeretete. Az imádkozó ember szinte emlékezteti az Urat erre a tulajdonságára. Tudja, hogy magában nem állhat meg, nem maradhat meg, hiába nyílik meg Isten előtt, jogosan érné Isten ítélete; de azt is tudja, hogy Isten nem halált, hanem megtérést munkál. „Nálad van a bocsánat…” Boldog az az ember, aki bármilyen mélységben fel tud tekinteni az Úr eme tulajdonságára! Hiszen innentől bizakodik, vár és remél.
„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” Aki a mélységből kiált, itt már a bizalom megnyugvó hangján szól. Miután megszólította az Urat, legyőzte ellenállását és belépett jelenlétébe, majd megvallotta, hogy mindennek alapja, hogy Isten megbocsátó Isten, felszabadult arra, hogy Isten meg fogja hallgatni és meg fogja szabadítani. Ez a nap még nem jött el, ezért vár. „Várom az Urat, várja a lelkem, … lelkem várja az Urat…” Ahogy az őrök várják a reggelt - mert a sötétség veszélyt hordoz, mert az éjjeli őrség fárasztó - de amilyen bizonyos, hogy egyszer derengeni fog az ég alja, majd a felkelő nap első sugarai bevilágítják a tájat, olyan biztos, hogy az Úr szabadulást hoz a mélységből. A szabadulás még nem jött el, de az imádság e három lépésében a vágyódó szív teljesen kinyílt Isten csodája és szabadítása előtt, és megtelt reménységgel.
III. „Bízzál Izráel…”
A szív pedig nem hiába nyílt meg, mert ezen a ponton Isten szólal meg: „Bízzál Izráel az Úrban…” Bízzál, hiszen a gyermek megszületett. „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek…” Bízzál, hiszen Isten a magasságból a mélységbe érkezett. Bízzál, hiszen a testté lett Isten, Jézus, nincs távol tőled. „Bízzál Izráel az Úrban…
…mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” Ez Jézus Krisztus eljövetelének értelme és célja. Megmutatja az isteni kegyelem és megváltás gazdagságát. Az Úr nem fukarkodik, amikor önmagát nekünk adja. Nem számítgatja, hogy milyen nagy ár a magasságból a mélységbe ereszkedni azért, hogy bennünket a mélységből jelenlétének és országának magasságába emeljen fel a megváltás által. Azért teszi ezt meg, mert gazdag szeretetben, és gazdag kegyelemben. Minél inkább látod, milyen gazdag vagy a bűnben – azaz milyen szegény Isten dicsőségében, annál inkább látod, hogy milyen gazdag az az Isten, aki Karácsony éjszakáján egészen szegénnyé tudott lenni. Ilyen a mi Istenünk, ez a mi Urunk, Jézus Krisztus.
Ő meg tud váltani, és meg is vált minden bűnből. Nem talán, nem esetleg, nem csak másokat, hanem téged – itt és most. Ha hozzá kiáltasz ma, ha így beszélsz, hogy „a mélységből kiáltok hozzád, Uram!”, ha megnyílsz ebben és ezáltal előtte, Karácsony nagy csodája működőképes, meghatározó valósággá válik benned. Jézus Krisztus a Szentlélek által találkozik veled, megszületik benned, lakozást vesz életedben, és soha többé nem hagy el. Így lehet ma igazi Karácsonyod – a mélységben! ÁMEN

A hegytetőket és vízpartokat szeretem a legjobban. Ha lehet, kiülök egy hegytetőre vagy vízpartra, és csendben vagyok. Ezeken a helyeken tudok a legkönnyebben csendben lenni, reflektálni, imádkozni. Egy alkalommal felismertem, hogy e két helyszínben egy valami közös: messze lehet látni, nincs előttem akadály. Talán azért tudok könnyen imádkozni a hegytetőn és a vízparton, mert az imádság ugyanez: messzire nézés, távolba tekintés. Amikor Istenre nézek, amikor Jézusra emelem fel a benső szemeim, akadálytalanul messzire tekintek. Mint a vízparton, ahol semmi sem akadályozza a látást. Mint a hegytetőn, ahonnan ellátunk az alacsonyabb dombok, kisebb hegyek, egyéb akadályok felett. Az imádság erőterében megnyílik a tér, és kitárul a jövő. Jézus Krisztus közelében új perspektívák nyílnak. Ami előtte, mintha egy város falai között lennénk, akadályozott, lezárult, behatárolt volt, az az evangélium valóságában megnyílik, kitárul, lehetőséget mutat – mint a hegytetőn vagy a vízparton.
Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv látszólag sután, kicsit felemás módon és befejezetlenül végződik. Nem győzelmes, hiszen Pál fogoly, nem befejezett, hiszen azzal zárul, hogy hirdeti Isten Országát, de azt nem tudjuk meg, hogy mi lett vele később, nem egyértelmű, hiszen míg egyesek hisznek, mások nem hisznek. Az „Ige növekedését” követtük nyomon az ApCselben majdnem egy éve; és ez a sorozat talán győzedelmesebb résszel is zárulhatott volna. De a lényeg éppen az, hogy nem zárult le. A történetnek nincs vége. Az ApCsel nem úgy adja elénk az első keresztény időket, hogy lássuk a hőskort, aminek vége lett, és legyen mire emlékezni. Sokkal inkább igaz, hogy azért nincs vége a könyvnek - mert az ma is tart. Az evangélium hirdetése, az Ige növekedése, terjedése egyik kultúrából a másikba a mának ugyanúgy története, mint az ApCsel korának. Ezért a ma olvasott utolsó fejezet nem lezárja a Szentlélek hatalmas cselekedeteit, amelyeket az apostolok által hajtott végre, hanem megnyitja a jövőt. Arra hív, hogy magunk is higgyük, Jézus által részesei lettünk Isten eme történetének. Amennyiben pedig nem vagyunk még Jézuséi, meghív bennünket a vele való közösségbe, Isten munkájába. Lássuk hát, hogyan nyílik meg előttünk a tér, hogyan tárul ki a jövő az evangélium valósága által!
I. Az evangélium kitárja előtted a jövőt: minden esemény részese Isten ügyének
Az ApCsel Jézus következő szavaival kezdődik: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” (ApCsel. 1.8) Bibliamagyarázók felismerték, hogy Lukács ennek a programnak az alapján szerkeszti meg művét. Láttuk, hogyan jött el a Szentlélek, hogyan tanúskodtak Jézusról nagy erővel a tanítványok Jeruzsálemben, majd hogyan jutott el az evangélium Samáriába, és utána még távolabb, pogány városokba, hogy végül megérkezzen az akkori világ központjába, Rómába, ami Jeruzsálemből nézve a föld végső határa. A zsidó ácsmester, a megfeszített Jézus üzenete eljutott a birodalom középpontjába, és Pál apostol minden bizonnyal a császár elé állt, és bizonyságot tett Néró előtt Isten Krisztusban lehajló megváltó szeretetéről és ítélete valóságáról. Vizsgáljuk meg, hogy milyen események vezettek eddig, hogyan jutott el az evangélium – Jézus akaratával egybehangzóan – Rómába!
Ha ma keresztények összeülnék, és meggondolnánk, hogyan lehet Jézus ígéretét valósággá tenni, akkor minden bizonnyal a következő módon járnánk el. A jeruzsálemi gyülekezet presbitériuma összeülne, és megtárgyalná, hogy az evangéliumot hirdetni kell Rómában, és ha ez Urunk akarata, akkor ezt nekünk meg kell tennünk. Először felbecsülnénk az emberi és anyagi forrásokat: kik fognak Rómába utazni és miből? Rövid vita után, hogy vajon ez a lelkipásztorok feladata-e, vagy pedig a presbitereké és gyülekezeti tagoké, valószínűleg arra jutnánk, hogy egy lelkész vezetésével egy csapat induljon útnak. Talán adakozást is hirdetnénk a hosszú és költséges út támogatására, majd imádsággal kibocsátanánk őket. Elvégre így jut el az evangélium a világ egyik részéről a másikra – gondolják sokan.
A mi történetünk azonban valami egészen másról szól. Egy olyan útról, amit emberek ki nem találhattak, meg nem tervezhettek és soha véghez nem vihettek volna. Mert ki gondolta volna, hogy az a Saul nevű ifjú, aki helyeslően jelen volt Jeruzsálemben az első vértanú, István kivégzésénél, egy alkalommal maga találkozik a názáreti Jézussal? Vajon miért kellett ott lennie, és végignéznie, ahogyan István - ajkán Jézus imádságával - meghal? Ki választotta volna őt apostolnak, és milyen körülmények között, ha nem a feltámadott és megdicsőült Jézus, aki ragyogó fényességben jelent meg neki a damaszkuszi úton? Majd évekkel később, amikor a tarzuszi Pál, mert róla van szó, Antiókhiába kerül Barnabás hívására, ki tudta volna előre, hogy Antiókia lesz a pogányok közötti misszió anyagyülekezete, támogató bázisa? Ki tervezhette volna meg, hogy Pál szívében olyan bizonyos legyen harmadik missziói útján, hogy Jeruzsálembe menjen, hogy az sem változtatta meg eltökéltségét, amikor nyilvánvalóvá vált, üldözés és fogság vár rá? Több mint két évig volt fogságban Cézáreában – ki gondolta volna, hogy ez a helyzet, benne a korrupt helytartóval, része annak, ahogy az evangélium Rómába jut? Pál a császárhoz fellebbezett, és ezért fogolyként Rómába szállítják. Az úton hajótörést szenvednek, de Isten ígérete szerint mindenki megmenekül, mintegy ajándékul Pálnak, hiszen neki a császár elé kell állni. Így érkezik meg Pál apostol Rómába, hogy a birodalom szívében is hirdesse a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot. Az evangélium Jeruzsálemből Rómába tehát a legkiszámíthatatlanabb, legváratlanabb fordulatok mentén érkezik. Nem missziói programok, nem vallási hivatalnokok által, hanem a Szentlélek a mindennapi életben, számos ember életében végzett cselekedetei által. Az Ige növekedése nem missziói programok, hanem Isten uralma alatt szervesen kibontakozó életek által történik.
Így tárul fel a jövő, nyílik meg a tér annak, akinek élete összefonódott Jézus Krisztussal, az evangéliummal. Jézus követőjének lenni azt jelenti, hogy meghaltunk és feltámadtunk Jézussal együtt, ezért életünket a vele való közösségben éljük, annyira, hogy ő él bennünk. Ennek az a jelentősége, hogy a Jézussal való kapcsolat, a hit, nem csak egy dimenziója, egy rétege az életünknek, hanem a lényege. Ha ez a titok kibontakozott bennünk, ha ez gyökeret vert bennünk – és csak akkor! – éljük meg a nagy titkot: az evangélium új perspektívát nyit számunkra, hiszen felismerjük, életünk minden eseményéhez köze van. Ahogyan Isten munkája felfoghatatlan, eltervezhetetlen módon bontakozott ki Pál életén keresztül, hasonlóan elrejtett, titokzatos módon mozdul előre a mi életünk eseményein keresztül. Minden kérdés, amit felteszünk, minden helyzet, amellyel szembetaláljuk magunkat, minden öröm és fájdalom, minden kudarc és minden siker teológiai kérdés is egyben: Uram, mit cselekszel? Mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem értem, ami történik, de bízom benned, hiszen mindent kezedben tartasz. Uram, az életem a te életed, a te életed az én életem, legyen meg rajtam keresztül, általam is a te akaratod! Lesslie Newbigin így fogalmazza ezt meg: "Az, hogy hogyan értjük az emberi életet, azon múlik, milyen elképzelésünk van az emberiség történetéről. Mi az igazi/valóságos történet, aminek az én történetem része?" Ha hiszem, hogy az emberiség története Isten teremtésének és megváltásának a története, és hiszem, hogy Jézus Krisztus ebbe hívott meg, ebbe váltott meg, erre ruházott fel Szentlelkével, akkor az evangélium minden helyzetben csodálatos perspektívákat nyit.
II. Az evangélium szabaddá tesz: nem mindenki hisz, és ez nem a te felelősséged
Ugyanakkor, ha valaki élete eseményeit az evangélium fényében látja, hiszen el tudja mondani Pállal, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus (vö. Gal. 2.20), akkor ezzel nagy felelősséget és terhet vett magára. Tudniillik ha az egész élete Krisztus, nem tud könnyen továbblépni azon, hogy míg egyesek hisznek Jézusban, tehát élnek, mások nem hisznek, tehát elveszettek. Figyeljük meg, mit kezd ezzel a helyzettel az apostol!
Pál, azonnal amint Rómába érkezik, háziőrizetben lévén magához hívatja a zsidó vezetőket, tisztázza előttük fogságba kerülésének körülményeit, és hogy miért kell a császár elé állnia. Kitűznek egy napot, amelyen „Pál bizonyságot tett előttük az Isten országáról, és reggeltől estig igyekezett őket meggyőzni Jézusról Mózes törvénye és a próféták alapján.” Az egész napot felölelő tanítás, evangéliumhirdetés, beszélgetés és vita eredményét Lukács így foglalja össze: „Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.” Jézusnak, Pálnak, az apostoloknak, és azóta mindenkinek, aki az evangéliumról bizonyságot tesz másoknak hasonló a tapasztalatuk: egyesek hisznek, mások meg nem hisznek. Míg a „másoknak” ez nem különösebb probléma, annak, aki az evangéliumot élet-halál kérdésnek tartja, fájdalmas és megkerülhetetlen a kérdés: hogy lehet, hogy egyesek nem hisznek? Hogyan lehetséges, hogy elfordulnak attól a Jézustól, aki az élet? Különösen nehéz ez annak, aki szeretteinek próbál bizonyságot tenni. Jézus Krisztus lett számomra az élet – hogyan lehetséges, hogy szüleim nem értik, és nem fogadják el ezt az életet? Megnyílt a szemem saját elveszettségemre, megismertem szívem romlott voltát, és ezzel együtt felragyogott előttem és bennem Jézus Krisztus minden mocskot eltörlő, áldozatos szeretete – hogyan lehetséges, hogy vannak, akik évtizedek óta templomba járnak, és nem ismerik, miről beszélek? A barátom egészen közel került ahhoz, hogy rábízza életét az Úrra – majd egy hirtelen esemény egészen más irányba fordította. Miért? Valamit elrontottam talán? Ismerünk olyanokat, akik súlyos nehézségbe kerülve Istenhez fordultak és megtértek, de olyanokat is, akik éppen így veszítették el a hitüket… Mit kezdjünk a Pál apostol által is ismert valósággal: „Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.”
Az apostol kemény szavakkal illeti népének tagjait: „Helyesen szólt a Szentlélek Ézsaiás próféta által atyáitokról, amikor ezt mondta: Menj el ehhez a néphez, és mondd meg: Hallván halljatok, és ne értsetek, látván lássatok, és ne lássátok meg! Mert megkövéredett e nép szíve, és fülükkel nehezen hallottak, és szemüket behunyták, hogy ne lássanak szemükkel, és ne halljanak fülükkel, szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Ők pedig meg is fogják azt hallani.” A zsidó vezetők elutasítása Jézus iránt nem másból, mint szívük keménységéből fakad. Hallanak, de nem akarnak meghallani. Látnak, de nem akarnak meglátni. Mivel kemény a szívük – ez az igazi ok! – becsukják fülük és behunyják szemük. Lehet, hogy ezt nem mondják így ki, csak újabb és újabb bizonyítékot várnak, csak újabb és újabb kérdéseik támadnak, és mindegyikkel kapcsolatban azt gondolják, ha majd arra választ kapnak, hisznek. De amint megértenek valamit, ott a következő kifogás… Mert nem akarnak megtérni, és nem akarnak az Úr által meggyógyíttatni. Pál apostol ezekkel a kemény szavakkal nem önmagát kívánja igazolni. Nem hárítja a felelősséget, és nem is vádaskodik. Nem saját kudarcából, vagy frusztráltságából, esetleg sikertelenségéből szól. Nem is saját szavait használja, hanem azt a nyelvet, amit kijelentett a Szentlélek már évszázadokkal korábban, hiszen a szív keménysége, a tudatos ellenállás, a hitetlenség választása ugyanaz volt minden időben.
Az evangélium, ami kitárja előtted a jövőt, kitágítja a teret, új életet, új lehetőséget ad, nem oldja fel a mi emberi szemeink előtt Isten titkát, amelyet az Úr magának tartott meg: egyesek hisznek bizonyságtételedre, mások pedig nem. De a Pál által (előtte Jézus által is) idézett ézsaiási szavak magyarázatként érkeznek a vergődő, gyötrődő szívnek. Az Úr Igéje terjed, növekszik akkor is, ha egyesek elutasítják azt. A hivatalosak elfordulnak, de a megvetettek, a lenézettek, az utolsók befogadják az Urat. Ez a valóság az evangélium valósága, amit megtapasztalt Jézus, Pál, az apostolok, és mi is…
III. Az evangélium fényében a korlátok nem jelentenek korlátot
A befejező kép az ApCselben éppen az, ami a befejezetlenségre mutat: „Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték. Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.” Lukács az apostol teljes szabadságát hangsúlyozza abban, hogy az evangéliumot hirdeti. Nem hangsúlyozza azt, hogy Pál ebben a két évben továbbra is fogoly, és egy római katona felügyeli a háziőrizetben éjjel és nappal. Nem szól arról, hogy Pálnak egyszer a császár elé kell még állnia, akinek ítélete élet vagy halál kérdése lehet az apostol részére. Azért nem, mert mindezen korlátok ellenére az apostol szabad volt abban, amire Isten elhívta. Sőt, nem pusztán korlátai ellenére volt szabad Jézus Krisztusról bizonyságot tenni, hanem éppen azok által nyert lehetőséget. Hiszen más módon nem lett volna esély arra, hogy a birodalom uralkodója, Néró előtt tegyen bizonyságot Jézusról. Az akkori világ legrangosabb városának legrangosabb bíróságán, a legnagyobb tekintéllyel bíró ember előtt hirdette Pál a megfeszített és feltámadott Krisztust. Szabad emberként nem tehette volna.
Volt azonban az evangélium hirdetésének egy másik dimenziója is, amelyet szintén korlátainak köszönhetett. A mai napig keresztények százmilliói, milliárdjai olvassák azokat a leveleket, amelyeket Pál kényszerű helyzetéből, a fogságból írt. A három legfontosabb börtönlevél, az efézusi, a filippi és a kolossébeli gyülekezetnek írt levele. Ezeket a leveleket olvasva érezzük a Jézus Krisztusban való hit atmoszféráját, azt, ahogy a fogoly Pál újra és újra a Krisztusban való örömről tesz bizonyságot, ahogy megvallja, hogy minden hatalom felett Krisztus az Úr, ahogy békességre és megelégedettségre hívja az olvasókat. Szavait éppen az teszi elmélyültté és hitelessé, hogy valóban kiszolgáltatott helyzetben ír. Bezártságában Krisztus örömére nyílt fel az élete, a római hatóságoknak való alávetettségben mindennél világosabban meglátja, hogy Jézus a kozmikus Úr, erőtlenségében feltárul előtte az Úr ereje és hatalma. Kész szenvedni az evangéliumért, korlátok közé kerül az élete, és ez, paradox módon, annál nagyobb szabadságot nyit meg számára.
Az evangélium fényében a korlátok nem jelentenek korlátot. Amikor Krisztushoz emeled tekinteted, amikor messze nézel – hegyen, vízparton, de akár a négy fal között, bezárva – megnyílik előtted az evangélium eme nagy titka. Ahol úgy láttad, minden bezárult, egyszer csak csodás távlatok nyílnak. Ahol azt hiszed, minden elveszett, váratlanul a legtöbbet, Istent magát nyered meg. Amire nézve az látszik, hogy nincs jövő, ott, mintegy a halálból a feltámadás által, jövő nyílik. Ahol nem volt ösvény, út fakad, ahol sivatag volt, forrás buzog. Így nyílik meg előttünk a tér, így tárul ki a jövő az evangélium, Jézus Krisztus valósága által! ÁMEN!

Pál apostolt, mint foglyot, Rómába szállítják, hogy a császár (Néró) ítélkezzen ügyében. A hajóút nem mindennapi: hatalmas viharba kerülnek, majd hajótörést szenvednek. Végül mindenki megmenekül, és a fogoly Pál is eljut Rómába. Bibliamagyarázók megjegyzik, hogy Lukács leírása, aki maga is nyilvánvalóan részese volt az eseményeknek, az egyik legrészletesebb leírását adja a korabeli hajózásnak, technikai lehetőségeknek és megoldásoknak. Azonban az is bizonyos, hogy neki, aki az ApCselt megírja, más célja volt a részletes beszámolóval. Mit akar elmondani, mire akarja irányítani az olvasók figyelmét? Mi ennek a kínkeserves utazásnak, szerencsés kimenetelű katasztrófának az üzenete? Mit akar a Szentlélek az Igén keresztül kijelenteni számunkra, és miben, hogyan hív változásra? Meggyőződésem szerint ezekre a kérdésekre abban a mondatban rejlik a válasz, amit Isten angyala mond Pálnak: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Pálnak a császár elé kell állnia, és ezért meg fog érkezni Rómába. Ez a „kell” Isten „kellje”, Isten döntése, Istentől való küldetés. Pálnak jézusi küldetése van: a római császár előtt kell bizonyságot tennie. Ez az az isteni bizonyosság, ami átjárja az egész szakaszt. A történet tehát a következő kérdést veti fel nekünk: Mit jelent, ha valakinek az életét át- meg átjárja az Istentől való küldetés bizonyossága? Konkrétabban: hogyan láthatja a küldetéses ember a váratlan, nehéz eseményeket? Hogyan viselkedik a küldetéses ember ezekben a helyzetekben? Milyen hatással van a küldetéses ember másokra?
Persze ma sokan óvatosak, amikor arról esik szó, hogy valakinek küldetése, missziója van, különösen akkor, ha mindez a kereszténységhez kötődik. Sokakban fanatikus, másokon átgázoló, türelmetlen, sőt, erőszakos ember képe jelenik meg, akivel nem lehet szót érteni, vitázni. Erős gyanakvás, sőt, lenézés kíséri azokat, akik olyan mértékben azonosulnak egy üggyel, hogy az életük céljává, küldetésévé válik. A másik oldalról küszködünk az ürességgel és az értelmetlenséggel. Vannak rövid távú célok, vágyak, kiélt vagy ki nem élt szenvedélyek; de mi az, amiben minden elnyeri végső célját és tartalmát? Miközben egy idő után fárasztó rövid távú élményekért és élményekből élni, mindig újakat találni, ijesztő lehetőség egy „nagy küldetésnél” egyszer és mindenkorra lecövekelni. Lássuk, mégis, hogy milyen gyümölcse van egy „nagy küldetésnek”, a jézusi misszióval való azonosulásnak!
I. Hogyan láthatja a küldetéses ember a váratlan és nehéz helyzeteket?
Hogyan került Pál, fogolyként, katasztrófahelyzetbe, és mit tud kezdeni mindezzel? Ennek a kérdésnek két aspektusát is meg kell vizsgáljuk: az egyik saját döntésének értékelése, a másik a rajta kívül álló események értékelése.
Amikor harmadszor hallgatták ki Pált, Fesztusz római helytartó, valamint Agrippa király a következő megállapításra jutottak: „Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember. … Szabadon lehetne bocsátani … ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” Pál, a viharba került fogoly tehát szabad ember lehetne, ha korábban nem hozott volna olyan döntést, hogy – élve jogaival, mint római polgár – a császár ítélőszéke elé kéri magát. Mindez akkor történt, amikor Fesztusz először hallgatta ki, miután meghallgatta az őt vádoló jeruzsálemi zsidókat is. Fesztusz, mivel újonnan kirendelt helytartóként kedvébe akart járni a zsidóknak, lehetőséget adott Pálnak arra, hogy Jeruzsálembe vigyék, és ott ítélkezzen felette (25.9). Pál azonban átlátta a helyzetet, és valószínűleg joggal tartott attól, hogy ha Jeruzsálembe viszik, akkor könnyen születhet számára káros ítélet a római helytartó és a zsidó vezetők politikai játszmáinak következményeként, és ettől – joggal – szerette volna megkímélni magát. Ezért a császárhoz fellebbezett.
A viharban, az egyre reménytelenebb helyzetben azonban micsoda kérdések gyötörhetnék mindezek után: Elrontottam? Tévedtem? Már akár szabad is lehetnék? Lehet, hogy elveszek? Talán azért van a vihar, mert rosszul döntöttem? Persze Pál nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Mégpedig azért nem, mert tudja, hiszen Isten már korábban kijelentette neki, hogy Rómában kell bizonyságot tennie a császár előtt (23.11). A jézusi küldetés bizonyossága megvédte őt azoktól a kárhoztató, gyötrő, önmarcangoló gondolatoktól, amelyek olyan ismerősek a számunkra, amikor valami rosszra fordul. Pál, a küldetéses, vagy inkább a jézusi küldetésben élő ember teljes szabadsággal tekint múltbeli döntésére. Nem bizonytalanodik el emiatt, nem tépelődik. Tudja, hogy miért tart Rómába.
De azonnal itt vannak a következő kérdések: hogyan vezethetnek véletlen események életveszélyes helyzetbe? Mi lett volna, ha a százados hallgat Pálra, aki óvta őket útjuk folytatásától? Mi lett volna, ha Isten máshogy intézi a dolgokat, és mégsem csap le az Eurakviló? Mi lett volna, ha Pál imádkozik, a helyzet megoldódik, a vihar lecsendesül, és megmenekülnek? Emberek felelőtlenségének, pénzéhségének (a kormányos és hajótulajdonos döntése mögött ez áll), az időjárás szeszélyeinek, a meglévő technikai-műszaki élhetőségeknek van kitéve az életünk? Milyen elhordozhatatlan, amikor mások hanyagsága miatt, vagy más, rajtunk kívüli okok miatt kerülünk kritikus helyzetbe. Milyen kétségbeesett módon próbáljuk ilyenkor magunkat kiverekedni a nehézségből… Milyen elkeseredett gyűlölettel tudjuk gyűlölni azt, akinek felelőtlensége áll bajunk mögött… Milyen könnyen elfordulunk Istentől, mondván, hogy semmit nem tesz, pedig bármit megtehetne… A történet azonban arról szól, hogy minden annak fényében történik, hogy Pálnak küldetése van. Az őt elküldő Jézus nem állította meg a rossz döntést, nem térítette el a vihart, és nem is csendesítette el egy szóval, amint korábban megtette. De mégis minden véletlen, minden meggondolatlanság, minden kiszámíthatatlanság egy pontra mutat: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” És Pál ennek a bizonyosságával éli végig a kétségbeesés napjait.
Az események értelmet nyernek a küldetéses ember számára. Aki azzal a bizonyossággal éli az életét, hogy ebben a világban nemcsak céltalan ténfereg, sőt, még nem is csak neki magának vannak céljai, hanem egy hatalmasabb erő és akarat eszköze, valaki olyan szolgálatában áll, akié minden hatalom, és akiben jelen van a legteljesebb szeretet, az ennek fényében viszonyul a súlyos helyzetekhez is. E a mély, belső, mindent felülíró meggyőződés és tapasztalat szabaddá teszi, hogy úgy lássa az eseményeket, mint amelyek Isten céljait és akaratát szolgálják. Még akkor is, amikor mások hibáznak, amikor természeti csapás érkezik, amikor látszólag Isten semmit sem tesz. Ha pedig küldetéses emberként így tudunk tekinteni körülményeinkre, akkor másképpen is fogunk cselekedni. Akkor nem azon leszünk minden erőnkkel, hogy elutasítsuk magunktól a nehéz helyzetet, hogy kikerüljük vagy letagadjuk azokat. Akkor nem csak addig jutunk, hogy önmagunkat, másokat vagy Istent vádoljuk. Ha megéljük a jézusi küldetés valóságát, egészen más emberként fogunk megjeleni egy-egy helyzetben.
II. Hogyan viselkedik a küldetéses ember a nehéz helyzetekben?
Ahhoz, hogy Pál fellépésének jelentőségét és erejét igazán értékelni tudjuk, fontos, hogy átérezzük, milyen helyzet alakulhatott ki a sok napon át tartó sodródás következtében. Lukács azt írja, hogy végül elveszett a megmenekülés minden reménye. A körülményeket szemléletesen elénk adja Kenessey Béla írása:
„A hajó fenekében helyezték el a sok száz tonna búzát, általában cserépedényekben (amforákban). A raktár fölött, a fedélzet alatt volt az ún. fedélköz, egy alacsony, sötét, levegőtlen, kb. 300 nm-es helyiség, homokkal fölszórva. Itt szállásolták el az utasok túlnyomó többségét, a személyes holmijukkal együtt, a puszta földön. … Képzeljük el azt a bizonyos 300 nm-es helyiséget. Több mint 200 férfi és nő, öreg és fiatal fekszik, ül, kuporog a padlón. Vagy inkább csúszkálnak, gurulnak jobbra, balra, előre, hátra, ahogy a hullámok döntögetik a hajót. A mélyebben lévő részeken többarasznyi víz. A padlót homok helyett hányadékkal, ürülékkel, vizelettel kevert sár borítja. Még az a néhány ember, aki nem hajlamos tengeri betegségre, az is rosszul lesz a bűztől. A szellőzők lezárva, hogy legalább ott ne ömöljön be a víz. A lámpák kioltva, tűzveszély miatt. Minden nedves, minden hideg. Enni, inni senki se kíván, de még ha kívánna is, nincs ereje elvergődni a vizes hordóig, vagy kibontani a batyuját. Kiéhezett, belülről kiszáradt, kívülről tönkreázott, kihűlt élőhalottak. Egy darabig még aggódtak, hogy meddig tart ez, meddig bírja a hajó, hová vetődnek, sziklák, homokzátonyok vagy mocsarak várják-e őket? Sopánkodtak, siránkoztak, veszekedtek, káromkodtak, imádkoztak az isteneikhez. De két hét után már alig van, aki még gondolkozni képes. A legtöbben se éber, se alvó, kábult tompaságban hevernek.
A legénység a fedélzeten egy kicsit jobb helyzetben van a tengeribetegség szempontjából. Őket az állandó szivattyúzás, vízmeregetés, a lékek tömködése, a menthetők mentése merítette ki halálosan. No meg a dermesztő szél, az átcsapó hullámok, a folytonos kapaszkodás az életért. És a tudat, hogy minden hozzáértésük dacára tehetetlenül ki vannak szolgáltatva az elemeknek, fogalmuk sincs, hol járnak, és hogy mikor és hová fognak megérkezni.
A szakértők szerint tengeri katasztrófáknál három tényező számít: a) a hajó műszaki állapota, b) a rajta lévő személyek, mint egyének, és c) a személyek, mint közösség, azaz a legénység. Bármelyik meggyengül, az pusztulással fenyegeti a másik kettőt is, de ha azok jól működnek, képesek lehetnek a harmadikat is helyreállítani. A mi esetünkben egyértelműen a b) a leggyengébb láncszem. A tengeri betegség, a hideg, a félelem hatására az emberek föladták a harcot. Egy erőskezű parancsnok egy ideig még működtetheti őket, mint legénységet, de csak idő kérdése, hogy a parancsaira ne mozduljon senki, az üvöltözésére közönyös tekintetek válaszoljanak, a kérlelésére érthetetlen motyogás legyen a válasz. Ha pedig eljött ez a pont, innen már csak egy lépés, hogy maga a hajó is „föladja”, lassan megteljen vízzel és elsüllyedjen. Az egyén, majd a közösség szétesését a hajó szétesése követi.”
Mindezek fényében óriási jelentőségű az az erő és bizalom, amelyet Pál a jézusi küldetésből merít: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” Pál egy névtelen fogoly ebben a történetben. Nem híres és ismert apostol, hiszen a hajótulajdonos, a legénység, a római katonák, vagy az utazók többsége mit sem tud még arról a zsidó Jézus-követő szektáról, aminek Pál meghatározó vezetője. Talán furcsállják is, hogy korábban beleütötte az orrát utazási terveikbe. Ezen a ponton viszont ő emelkedik ki első számú vezetőként. Ő tartja a lelket a kimerült és reményvesztett emberekben. Amikor a hajósok szökni akarnak a mentőcsónakkal, ő lesz az, aki kezdeményezi ennek megakadályozását, és ezzel lényegében irányítja a római katonákat. Amikor eljön a partra vetődés ideje, Pál az, aki evésre bírja a kimerült népeket, ami nélkül biztosan elpusztulnának a kritikus órában. Azt látjuk tehát, hogyan fakad az isteni küldetésből a katasztrófa helyzetben vezetői szerep. Látjuk, hogyan állítja Isten vezetőként egy-egy helyzetbe azt, aki küldetésének bizonyosságában jár, és aki hallja az Úr hangját. Ugyanezzel találkozunk mindazok beszámolóiban, akiket Isten gyermekeiként náci koncentrációs táborba, vagy a Gulágra deportáltak: Corrie Ten Boom, Gulácsi Lajos, vagy Visky Ferenc a kommunista Románia börtönében: Isten pásztorai, az Úr vigasztalói, Jézus felkent vezetői lesznek az embertelen körülmények között. A mély meggyőződés, hogy akárhol, akármikor Isten küldöttei, felemelte őket, kiemelte a többiek közül, erőt és célt adott nekik a lehetetlenben.
Az Úrtól való mély meggyőződés, hogy ő mindeneket kezében tart, erőt ad ahhoz, hogy felülkerekedjünk a nyomorúságos helyzeteken, és világos elmével, reménységgel és békességgel éljük meg azokat. Nem saját erőfeszítésünk, önmagunk által gerjesztett hitünk áll e mögött, hanem az a csoda, ahogy Jézus megjelenik és közel jön ilyenkor a benne bízóhoz. A legjelentéktelenebb ember, aki a társadalom értékítélete szerint gyenge, bolond, együgyű és súlytalan, egyszer csak másokat meglepő békével és józansággal hordozza a legnehezebb terheket. És természetesen ez nem csak neki, hanem másoknak is sokat jelent.
III. Milyen hatással van a küldetéses ember másokra?
Isten angyala azt mondta Pálnak: „Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Az, hogy Pálnak a császár elé kell állni, hogy bizonyságot tegyen Jézusról, összekapcsolódik azzal, hogy útitársai is megmenekülnek. Pálnak életben kell maradnia, ez isteni küldetése, és ezért életben maradnak a többiek is, mintegy „ajándékul” az apostolnak. Hogyan értelmezzük ezt? Hogyan múlhat a többiek élete Pál életének megtartásán? Azt jelenti ez, hogy az Úrnak nem is fontos a többi ember, egyedül csak az ő misszionáriusa?
A korábban elhangzottak fényében tény, hogy Pál, a küldetéses ember, megmentette a hajón utazókat. Ilyen értelemben kapta őket ajándékba: szavai, cselekedetei által életek menekültek meg a biztos pusztulástól. Ugyanakkor az is tény, hogy Pált az általa megmentett százados menti meg akkor, amikor a katonák le akarják mészárolni a foglyokat. Mindez pedig gyönyörűen rámutat arra az igazságra, hogy miközben a küldetésben élő ember megment másokat, ugyanakkor rá is szorul a többiekre. Jézusi küldetéssel élni, és ezáltal mások számára áldássá, nehéz helyzetekben ajándékká lenni semmiképpen sem jelenti azt, hogy mi nem lennénk rászorulva a Jézust nem ismerő emberekre. Pogány és keresztény egymásra utaltak ebben a történetben. Életük, útjuk, gondjaik, örömeik nem választhatók el élesen egymástól. Azzal, hogy Isten kellje Pált Rómába viszi, Pál nem lett független mindazoktól, akik tudatosan még nem Istennek ebben a kelljében élik az életüket. A küldetéses ember által az Úr megmenekülést szerez másoknak, ugyanakkor nem tekinthet úgy magára, mint akinek nincs szüksége azokra, akik még nem ismerik Jézust. Ez ad a küldetéses embernek igaz alázatot; tudja, hogy Isten még az őt nem ismerőket és nem szolgálókat is használja abban, hogy őt megtartsa. Azért, mert felragyogott szívében a jézusi küldetés gyönyörű bizonyossága, még nem vétetett ki ebből a világból, és nem lett függetlenné másoktól. Egy hajón összezárva utazunk mindannyian, keresztények és nem keresztények…
A küldetésnek ez a kibontakozása Pálban nem más, mint Jézus Krisztus valóságának kibontakozása. Pálnak, a küldetéses embernek elsősorban nem küldetése, feladata van, hanem Istene és Ura: Jézus. A küldetés nem más, mint a Jézussal való igaz és hiteles kapcsolat megnyilvánulása. Ebben a kapcsolatban hallja meg újra és újra, mit cselekszik az Úr. Nincs küldetése a Jézussal való kapcsolaton túl, nem is lehet. Nem egy ügy fanatikus megszállottja, hanem a megfeszített Isten megkegyelmezettje. Egykor fanatikus volt, bízott igazában, és ezért mindenkin kész volt átgyalogolni. Most kegyelmet nyert bűnös, aki mindenben átengedte magát annak az Istennek, aki feltámadt a halálból. Ő áll ma előtted és ő beszél most veled. Legyél bármilyen ügynek fanatikus megszállottja, lángoló szívű követe; legyél céltalanul ténfergő, vagy szomjazva kereső: ő hoz célt, értelmet, tartalmat az életedbe. Legyél elveszett a súlyos körülmények között, vagy legyél éppen magabiztos, hiszen nincs vihar az életedben; legyél mások szemében lenézett és jelentéktelen, vagy legyél éppen sokak által elismert vezető; legyél olyan ember, aki csak önmagát szolgálja, vagy legyél az, aki másokért ég el, ma Jézus téged hív a maga szolgálatába, az ő küldetésébe, a vele való közösségbe. Bejelenti rád az igényét, megragadja szívedet, rád helyezi kezét. Pállal együtt neked is szól: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Ámen!

A kereszténység szíve az evangélium – de vajon mi az evangélium? Sokak szerint valamiféle dogma, amit hinni kell, hiszen a kereszténység – szemükben – nem mást, mint egy olyan hitbeli rendszer, amit gondolkodás nélkül el kell fogadni. Mások azt hangsúlyozzák, hogy az evangélium elsősorban nem merev tan, hanem megszólító üzenet; az evangélium szó jelentése is „jó hír”. Az üzenet arról szól, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia eljött ebbe a világa, meghalt, feltámadt, és aki belé veti bizalmát, bűnbocsánatot, szabadulást, örök életet kap. Ugyanakkor igaza van azoknak a fenntartásoknak, amelyek azt hangoztatják, hogy veszélyes az a hit, amely az evangélium elfogadása által azonnal bűnbocsánatot ígér mindenkinek, hiszen olyan könnyű a visszaélés ezzel: vétkezünk, megbánjuk, bocsánatot nyerünk, hogy újra vétkezzünk, megbánjuk, és bocsánatot nyerjünk, és így tovább… tehát az evangéliumnak életté kell lennie, nemcsak egy befogadott üzenetté. Az evangélium azonban még ezen is túlmegy, hiszen több, mint valamiféle erkölcsiség vagy életmód: az evangélium szíve, lényege egy személy, Jézus Krisztus, a vele való közösség. Ez a közösség megjelenik az élet átformálódásában, a bűnbocsánat, az örök élet és egyéb ajándékok feletti hálában, valamint hitünk megfogalmazásában. A mai szakasz azt mutatja be, hogyan jelenik meg az evangélium, mint életformáló erő két ember életében. Először azt látjuk, hogy mi az evangélium egy olyan személy élettörténetében, aki a Jézus Krisztussal való kapcsolatra rátette az életét, majd azt vizsgáljuk meg, hogyan találkozik az evangélium változásra hívó valósága egy olyan emberrel, akit komolyan megérint – de akit végül mégsem ér el.
I. Az evangélium életformáló valósága Pálnál
Pál apostol Milétoszban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Jeruzsálembe utazása veszélyekkel, sőt, bebörtönzéssel fog járni, így szólt: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem a futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól … kaptam.”(Apcsel. 20.24) Majd, válaszul az érte aggódóknak, kicsit később így beszélt: „én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” (Apcsel. 21.13). Mindezek alapján nem kérdés, hogy Pál feltette az életét az evangéliumra, Jézus Krisztusra. Jeruzsálemben lázadást szítanak ellene, így kerül római fogságba. Később, egy összeesküvés elől Cézáreába menekítik a foglyot, ahol Félix római helytartó lesz a bírája. Arról olvastunk a mai igében, amikor Félix kihallgatja Pált a Jeruzsálemből érkező vádlók jelenlétében. Hogyan viselkedik az apostol a kihallgatáson, a fogságban? Hogyan viszonyul ahhoz az emberhez, akinek alá van vetve? Hogyan ölt testet magatartásában, szavaiban, döntéseiben az evangélium, Jézus Krisztussal való közössége? Mit jelent a mindennapi helyzetekben (bár a fogság közel sem mindennapi!), ha valaki azt vallja, hogy az evangélium az élete, hogy Jézusért, ha kell, még meghalni is kész?
Pál apostolt nem a változtathatatlanba való belenyugvás, sem valamiféle előre elvégzett mártírsors alakítja, hiszen mindent megtesz azért, hogy megvédje önmagát. Az az ember, aki kész meghalni Jézusért, ha szükséges, nem kész arra, hogy hagyja magát, nem adja át magát passzívan és bénultan támadóinak. Amikor Tertullusz, a vádlója lázadás szítását rója fel neki, Pál apostol pontról pontra megcáfolja azt bírája, Félix előtt. Egyértelműen állítja, hogy semmilyen törvénykezésre okot adó bűnt nem követett el, ha csak az a kijelentés nem büntetendő, hogy a halottak feltámadását hirdeti (tudja jól, hogy ezért egy római helytartó sem ítélné el.) Az apostol több alkalommal él a legkülönfélébb eszközökkel, hogy önmaga ártatlanságát bizonyítsa, ill. magát megvédje. Amikor mint lázadót meg akarják korbácsolni, azonnal arra hivatkozik, hogy római polgár, és mint ilyet, bírósági ítélet nélkül nem fenyíthetik meg (Apcsel. 22.25). Kicsit később, amikor a zsidó nagytanács előtt hallgatják ki, az „oszd meg és uralkodj!” elv alapján egymásnak ugrasztja vádlóit, a szadduceusokat és farizeusokat (23.6). A szadduceusok tagadják a feltámadást és az örök életet, a farizeusok hitének viszont fontos alapköve ez. Pál bedobja, hogy a halottak feltámadása miatt vádolják (hiszen Jézust hirdeti), és azonnal kitör a régi ellenségeskedés a két párt között, aminek árnyékában Pál időt nyer. Nem sokkal ezután unokaöccse segítségével leplez le egy ellene szóló összeesküvést, és menekül meg a biztos haláltól (23.16kk). Ez a néhány példa elégséges annak bemutatására, hogy az evangéliumot megélni, Jézus Krisztust elkötelezetten követni nem jelenti azt, hogy az ember erőtlen, tehetetlen, önmaga megvédésére képtelen, saját érdekeit nem képviselheti. Pál, aki Jézus Krisztusért még meghalni is kész, nem adja magát könnyen ellenfelei kezére. Ezt a magatartást Jézus így fogalmazza meg: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mt. 10.16) Jézus is számos alkalommal megvédte önmagát, akár azzal, hogy „átment közöttük” (pl. Lk.4.30), akár oly módon, hogy fentről való bölcsességgel válaszolva kerülte ki az elveszítésére felállított szóbeli csapdákat (pl. Mt. 22.15kk). Igen, eljött az óra, amikor saját hatalmából és döntéséből átadta magát ellenségeinek és kínzóinak, de látnunk kell, hogy ez az önátadás nem gyengeség, beletörődés, valamiféle végzetbe való beletörődés volt, hanem erőből való szabad tett a világ megváltásának érdekében.
Pál evangéliumi magatartásának azonban van egy másik oldala is. Tudniillik az, hogy úgy éli meg a fogságot, a Félixnek való alávetettséget, mint ami lehetőség annak hirdetésére, akinek szolgálatára mindent feltett. Félix, aki az első meghallgatás után elnapolta az ügyet, később „magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről.” Az a Pál, aki nem adja magát passzívan és erőtlenül ellenfelei kezére, ugyanakkor a fogságban nem azzal van kizárólag elfoglalva, hogy hogyan szabaduljon meg. Lehetősége lett volna, hiszen Félix „azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, és elbeszélgetett vele.” Nem kérdés, hogy Pál, akit Félix könnyű őrizetben tartott, és így látogathatták a cézáreai keresztények, össze tudta volna szedni azt a pénzt, ami Félix megvesztegetéséhez kellett. Ő azonban nem ezt tette, és nem kiszabadulásának körülményeivel volt elfoglalva, hiszen fontosabb cél lebegett a szemei előtt. Az, amit Jézus így mondott: „helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak.” Pál tudta, hogy „jó helyen” van, hogy minden körülményt értékelhet az evangélium oldaláról nézve, és ezért Jézus Krisztust hirdeti Félixnek. Krisztus evangéliuma szabaddá tette őt arra, hogy többet lásson, minthogy saját irháját mentse minden áron. Ő Krisztust látja, Istennek hatalmas Fiát, aki alászállott érte is, az elvakult buzgó fanatikusért, aki meghalt és feltámadt érte is, aki rabja volt kemény, gyűlölködő szívének, és új szívet, új szeretetet, új életet lehelt belé. Ez Pál, az evangélium életformáló erejének hiteles tanúja.
II. Az evangélium életformáló valósága Félixnél
Miután láttuk, hogyan formálja az evangélium egy olyan személy életét, aki a Jézus Krisztussal való kapcsolatra rátette az életét, most azt vizsgáljuk meg, hogyan találkozik az evangélium változásra hívó valósága egy olyan emberrel, aki újonnan találkozik vele.
Pál nemcsak úgy általában beszélt Félixnek a Jézus Krisztusban való hitről, hanem ezzel érintette Félix életének húsbavágó kérdéseit. Nemcsak azt fejtette ki, hogy Jézus a zsidók által várt Messiás, felkent, Isten Fia, akit elítéltek, meghalt, de feltámadt, hogy mindenek bírája legyen, hanem ezzel együtt igazságról, önmegtartóztatásról és jövendő ítéletről is szólt. Nem tudott úgy beszélni a Jézusban való hitről, hogy ne beszélt volna egyúttal, akár indirekt módon is, Félix életéről. Az evangélium sohasem hangzik légüres térben, és Félix, aki érdeklődött, ezzel egy ponton szembesült. Szembe találta magát az igazság követelésével, ő, a felszabadított rabszolga, akiről Tacitus, római történetíró így ír: "Félix egy királyi hivatalt töltött be, miközben egy rabszolga természete uralkodott benne. Telve volt kegyetlenséggel, kapzsisággal, kéjvággyal." Találkoznia kellett a Krisztus arcán felragyogó igazsággal annak a Félixnek, aki korrupt hivatalnokként megvesztegetésre várt Pál szabadon engedése érdekében. Krisztusi igazság ütötte mellbe azt, aki két évig „fogságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak”, azaz bírói hatalmát saját politikai túlélése érdekében használta. A megfeszített és feltámadott Krisztusban az önmegtartóztatás erényével is szembesül – az a Félix, aki a hírhedten gyönyörű, zsidó származású Druzillát harmadik feleségeként egy zsidó mágus közreműködésével csábítja el törvényes férjétől. Önmegtartóztatásra való felhívással találkozik az a Félix, aki hírhedt volt brutális kegyetlenségéről, ami végül karrierje bukásához is vezetett. Ugyanakkor a Jézus Krisztusban való hittel, az evangéliummal találkozva nem kerülhette el azt sem, hogy a jövendő ítélettel szembesüljön. Azzal a nappal, amikor Jézus – ez a számára nem több, mint egy megfeszített zsidó, akiről a pál-félék azt állítják, hogy feltámadt – mindenható Istenként számon kéri élete minden cselekedetét, sőt, mulasztását, sőt, szíve rezdülését, hiszen teljesen lemeztelenítve, átvilágítva fog majd egy napon előtte megállni. Az evangélium változásra, megtérésre hívó szóként érte el Félixet – és hasonlóan minden időben mindenkit egészen a mai napig – és ez túl sok volt a helytartónak: „Amikor [Pál] az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” Félix talán vágyódott, talán valami mozdult a szívében, talán szomjas volt a különös békességgel teli Pál Istene iránt, de ugyanakkor túl nagynak tűnt az ár. Talán el tudott volna fogadni egy olyan „evangéliumot”, amely nem hívja radikális változásra, korábbi élete megítélésére és feladására, de ez az életformáló evangélium, ez a megváltozást követelő Jézus – még ha bocsánatot és ígért – túl nagy falat volt Félixnek. Talán többször gyötrődött, közel került, majd újra távol a két év alatt, amíg Pált fogságban tartotta, de minden alkalommal, amikor már-már majdnem közel engedte magához, sőt, beengedte életébe ezt a Jézust, kristálytisztán látta maga előtt, hogy mi mindent fog elveszíteni. Félix, a felszabadított rabszolga, akinek magasra ívelt a pályája és helytartó lett, rászolgált nevére: "termékeny, sikeres, szerencsés, boldog". Valóban az, hiszen alulról jött és magasra jutott. Ő a "sikeres" ember, aki "szerencsés csillagzat alatt" született. És mégis, amikor a „legnagyobb szerencse mosolygott rá”, amikor Isten úgy intézte, hogy találkozzon Jézus Krisztus páratlan valóságával, kudarcot vall. Hamarosan kegyvesztetté lett a császári udvarban, éppen kegyetlenségei miatt, és elfelejtett, névtelen emberként halt meg.
III. Az evangélium életformáló valósága – és te
Jézus Krisztus evangéliuma mindannyiunk életére nézve kihívás. Senki sem mondhatja, hogy megérkeztem, mert értem a hitbeli igazságot, mert egyszer meghallottam és befogadtam az üzenetet, Jézust, vagy mert bizonyos területen megváltozott az életem. Az evangélium életformáló ereje folyamatosan érkezik, újra és újra megszólít, megváltoztat, újabb és újabb helyzetekben akar kiformálódni bennünk, általunk. Lássunk konkrétan néhány ilyen helyzetet a korábban elmondottak fényében!
Először azokat szólítom meg, akik úgy érzik, hogy erőtlenek és tehetetlenek. Akik felett érzéketlen, kéjvággyal telt, vagy éppen becstelen, korrupt félixek vannak – életük bármely területén. Félix, a sikeres ember ott van a hivatalnokban, akinél nem mozdul az ügyed, amíg meg nem veszteged. Félix ott van a fiatal managerben, aki alulról küzdötte fel magát, hirtelen gazdagodott meg, és nem tekint embernek téged, a beosztottját. Félix ott lehet a főnöködben, és – fájdalom – de ott lehet még a házastársadban is. Azt éled meg, hogy erőtlen vagy, elnyomott, beosztott, kiszolgáltatott. És talán még jobban megzavar, hogy úgy érzed, bár mindened tiltakozik ez ellen e helyzet ellen, mégis, talán még Jézus is ezt várja el tőled: légy csendben, tűrj szótlanul, hiszen ez a krisztusi. Lásd hát az evangélium erejét, Jézus szavát, aki azt mondja, legyetek okosok, mint a kígyó! Bátran védd meg magad, kérjél bölcsességet, erőt, kreativitást, útmutatást abban, ahogy krisztusi módon tudj szembefeszülni azzal, ami gonosz, igaztalan, és megalázó. Jézus ereje nem elgyengít, hanem megerősít, nem meghajlít, hanem megacéloz, nem passzívvá tesz, hanem cselekvésre sarkall. Légy Krisztus bölcs és bátor képviselője ebben a helyzetben! Ne nyúlj hamis és tisztázatlan eszközökhöz, de legyél kész az evangéliumot megosztani a Félixekkel. Ne palástold félelmed azzal, hogy megvetően szólsz róla a háta mögött, hanem meríts erőt Jézusból, és szabadon vállald az evangéliumot szemtől szembe. A legtöbben beosztottak is vagyunk (nem csak vezetők) az élet különböző területein: ott is tartozunk az evangéliummal, ha az valóban az életünk.
Másodszor azokhoz szólok, akiket megütött az evangélium életformáló ereje, közel kerültek Jézushoz, majd egyre jobban megismerve őt, egy ponton megrettentek és megrémültek. Megláttad, hogy ahhoz, hogy Jézust magadhoz öleld, valami (vagy valaki?) mást el kell engedned. Félsz, hogy nem leszel rá képes – mintha neked kellene megszabadítanod magadat. Félsz, hogy ha eloldozódsz a múlttól, - hiszen mindaz, ami mocskos és pusztító már a múlttá lett – milyen örömöd vagy megelégedésed lehet majd, amikor vissza szeretnél menni. Hallgassátok Augustinus szavait, amelyeket erről a küzdelemről, a megtérés nagy harcáról írt: „Így kínlódtam és gyötrődtem és a megszokottnál keményebben vádoltam magamat. Hánytam és vetettem magamat láncaimban, míg végül is egészen elszakadnak: hiszen már alig-alig tartottak, de mégis foglyuk voltam. S te, Uram, szorongattál lelkem legmélyén: szigorú könyörületességeddel megkettőzted a szégyen és félelem fenyítékeit, nehogy ismét elernyedjek … Azt mondottam magamban: ’Most kell megtörténnie – meg kell történnie!’ és szóval már neki is indultam, hogy szándékomat megvalósítsam. Szinte már megtettem és mégsem tettem; de nem estem vissza régi állapotomba sem, hanem egészen közel álltam és lélekzetet vettem s kishíján ott voltam, már-már megérintettem és megfogtam – és nem voltam ott mégsem, nem érintettem meg, és nem fogtam meg. Haboztam, hogy vajjon haljak-e a halálnak vagy éljek az életnek és erősebben fogott a meggyökerezett rossz, mint a még ismeretlen jó. S minél inkább közelgett a perc, amelyben át kellett alakulnom, annál nagyobb félelem szorongatott; de nem szorított vissza, nem is térített el utamról, csak függőben tartott. Régi barátaim: a semmiségek semmiségei s a hívságok hívságai tartottak vissza; belekapaszkodtak a ruhámba: az eleven húsba, és halkan mormogtak: ’Eltaszítasz-e bennünket?’ ’Attól a perctől fogva örök ideig nem leszünk többé melletted’, és: ’attól a perctől fogva örök ideig nem szabad majd ezt vagy azt tenned’. S mire emlékeztettek, Istenem? Tartsa távol szolgád lelkétől mindezt a te könyörületed! Mily szennyre, minő csúfságokra emlékeztettek! Már szinte félfüllel sem hallgattam rájuk; nem szegültek szabadon ellenem, szembeállván, hanem szinte a hátam megett súgdostak s mintegy lopva rángatta, hogy hátratekintsek indultamban. De mégis késleltettek engem, aki tétováztam, vajjon kitépjem-e magamat karjaikból, és lerázzam őket s odasiessek, ahová elhívattam; mert a szenvedélyes megszokás azt kérdte tőlem: ’Gondolod-e, hogy nélkülük is megleszel?’” (Szent Ágoston Vallomásai, Parthenon, 1944. Második kötet, 158,160) És ebben a helyzetben Augustinus isteni indíttatásra, kinyitotta a Bibliát, és ahol ráesett a szeme, olvasni kezdte. Abban a szakaszban Krisztus igazsága, szeretet és tisztasága olyan erővel ragadta meg és hatolt be szívébe, hogy minden kétely és küzdelem semmivé lett, és a bizonyosság hatalmas erővel tódult a szívébe. Igen, ezt jelenti magunkhoz ölelni Krisztust, ezt munkálja mai s Jézus közöttünk, és ha úgy vagy, mint Augustinus, ne a rémület, hanem Isten szeretete és hívása legyen ma Úrrá benned! ÁMEN!

Pál búcsúbeszédének minden részlete életszagú. Messziről látszik, hogy nem a szentíró által megkomponált beszéddel találjuk magunkat szemben. Lukács, aki mindezt lejegyzi, szemtanúként van jelen Milétoszban, ahová Pál elhívja annak a gyülekezetnek a vezetőit, amelyben két éven keresztül hirdette az evangéliumot. Két év alatt a közös örömök és kudarcok, eredmények és veszteségek mély szeretetkapcsolatban forrasztották egybe az apostol és a gyülekezet tagjai szívét. Pál azonban, a Szentlélektől vezetve, sőt, kényszerítve, Jeruzsálembe tart, ahol fogság és üldöztetés vár rá. Éppen ezért a búcsú nem mentes a heves érzelmektől: könnyek, ölelések, csókok és imádság kíséri.
Egy távozó vezető a helyébe lépő vezetőknek intézett szavait olvastuk. Pál beszél arról, hogy mit tett Efézusban, hogyan volt jelen közöttük. Szól arról, ami az efézusi gyülekezetvezetőkre (presbiterekre, azaz pásztorokra) vár a jövőben. Mégis, mindaz, amit Pál kifejt, nemcsak egy gyülekezet vezetésére áll, hanem minden vezető, azaz mindenki, aki felelősséget hordoz, akire mások rábízattak, tanulhat belőle. Isten Igéje arra hív ma bennünket, hogy legyünk krisztusi vezetők. Először azt járjuk körül, hogy mit jelent krisztusi vezetőnek lenni? Majd azt vizsgáljuk meg, hogyan bontakozik ki ez a vezetés az életünkben, melyek ennek jellemzői? Végül tegyük fel a kérdést: ha minden vezetői felelősségtől megszűnünk egy napon, milyen búcsúzást álmodunk arra a napra?
I. A krisztusi vezető minden szerepében Jézust szolgálja
Milyen értelemben mondhatjuk el Pálról, hogy krisztusi vezető? Efézusi szolgálata annyira gyümölcsöző volt, hogy mind munkatársa, Lukács, mind ellenfele, Demetriosz megállapítják, hogy igehirdetése, tanítása egész Kis-Ázsiában tömegeket nyert meg. (ApCsel. 19.10, 26). Ennek az a magyarázata, hogy Efézusban, központi város lévén, sokan fordultak meg a közelebbi-távolabbi városokból, és közülük számosan Krisztus követőiként tértek haza. Az efézusi szolgálat következtében gyülekezetek születtek Kolosséban, Laodiceában, Hierapoliszban., stb. Pál nyilvánvalóan krisztusi, Jézus Krisztus szolgálatában álló vezető, mondhatjuk, hiszen hatalmas eredményességgel munkálkodott Krisztus ügyében. Mégis, amikor az efézusi presbitereknek számot ad munkásságáról, nem az eredményeket hangsúlyozza, hanem valami egészen mást: „szolgáltam az Úrnak…”, és: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem … azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól … kaptam.” Pál tehát elsősorban úgy látja a tanítását, az evangélium hirdetését, a gyülekezet alapítását és vezetését, mint ami az Úr Jézus Krisztus szolgálata. Ezzel együtt önmagát úgy látja, mint aki mindenben Jézus Krisztus (rab)szolgája, és csak ezen belül és ez után apostol, tanító, gyülekezet alapító. Vajon attól volt Pál apostol vezetői munkája Jézus szolgálata, mert gyülekezet alapított és vezetett, vagy attól, hogy amit tett, Jézus nevében, Jézus felhatalmazásával, Jézust szolgálva tette? A kérdés számunkra így éleződik ki: mi, Jézus követői, akkor vagyunk krisztusi vezetők, akkor végezzük az Úr munkáját, ha lelkészek, misszionáriusok vagyunk, vagy amikor gyülekezeti szolgálatot végzünk, - vagy akkor is, amikor életünk minden más területén, minden más szerepében vagyunk jelen? Mindannyian vezetők vagyunk az élet különböző területein, ahol felelősség és más emberek bízattak ránk. A családban vezető vagy, mint édesanya, édesapa, nagyszülő, idősebb vagy erősebb, tehetősebb testvér, stb. A munkahelyen lehetünk formális vagy nem formális értelemben vezetők. Vezető egy tanár, akire gyermekek, diákok bízattak; nyilvánvalóan vezető intézmény vagy vállalkozás igazgatója, vagy kisebb egységek irányításával megbízott személy, de vezető az is, akinek formálisan nincs ilyen szerepe, de mégis meghatározó abban, hogy milyen légkörben, stílusban, becsületességgel zajlanak a mindennapok a munka világában. Vezető vagy az iskolában az osztálytársak között, akikre hatással vagy, akik követnek, és vezetői szerepeink lehetnek a civil szférában is. Lehetséges, hogy mindezek a felelősségek, megbízások, szerepek – amelyek életünk jelentős részét teszik ki, sokkal többet, mint a gyülekezeti szolgálat – kívül állnak Jézus szolgálatán? Lehetséges, hogy ezekben nem krisztusi vezetők vagyunk, hiszen az utóbbi csak az „egyházi munkára” vonatkozik? Lehetséges, hogy valaki Jézus Krisztus követőjévé lett, de mindezeken a területeken nem Jézus, hanem valaki vagy valami más szolgája? Nem lehetséges, lehetetlen!
Jézus Krisztus megváltottjaként alapvető elhívásod, hogy amit a családban, a munkahelyen, a pihenés vagy szórakozás világában teszel, az mind Jézus szolgálata. Arra hívlak, hogy a mai napon, Pál vezetői önismerete alapján gondold végig, hogyan szolgálod, hogyan szolgálhatod Jézus Krisztust ezekben a megbízásokban! Mivel időnk legnagyobb részét a munkahelyünkön töltjük, különösen erre fogok ma fókuszálni, tudván, hogy közel sem egyértelmű, magától értetődő és könnyű ott megélni, hogy krisztusi vezető vagy. Mégis, ha téged is az feszít, ami Pál apostolt, hogy elvégezze futását és betöltse a szolgálatot, amit Jézustól kapott, nem kímélheted meg magadat attól, hogy birkózzál ezekkel a kérdésekkel.
Nem régen egy kurzus résztvevőiként többünknek lehetősége volt arra, hogy egy Budapest környéki gyülekezet négy elkötelezett tagját látogassuk meg a munkahelyükön. A látogatások célja az volt, hogy mi magunk is szembesüljünk a kérdéssel: mit jelent Jézus szolgálata a munkahelyen? Mit jelent krisztusi vezetőnek lenni ott, ahol a legtöbb keresztény ember nem tekinti magát „szolgálatban állónak?” Mindegyik testvérünktől megkérdeztük, mit jelent neki keresztény emberként jelen lenni a munka világában. Az első utunk az egyik parlamenti párt központjába vezetett, ahol az egyik meghatározó országos politikus, a párt szűkebb vezetésének tagja, országgyűlési képviselő fogadott. Az illető nagyon őszintén beszélt arról az útról, hogyan lett Krisztus követőjévé néhány évvel ezelőtt, és milyen etikai kérdéseket vet fel számára hite. Mi az, ami keresztény emberként vállalható egy kampányban? Hogyan kezelje a szembenálló politikai fél egy-egy tagja iránt alkalmanként megjelenő indulatot, gyűlöletet? Szólt arról, hogy döntéseik végső felelősségét Isten előtt kell elhordoznia. Arról a lelkiismereti feszültségről is beszélt, hogy ma Magyarországon egy politikus (még ha nem is lop, akkor is) sokkal nagyobb anyagi biztonságban él, mint az egyre jobban elszegényedő többség. Nincsenek azonnali és könnyű válaszok, de nyilvánvaló volt, hogy ez az ember krisztusi vezetőként éli meg hivatását. Utána egy nagy bankban találtuk magunkat, egy projektvezető társaságában. Feladata egy-egy projekt lebonyolításra szerveződő csoportot vezetni, irányítani a munka határidőre és jó minőségben történő elkészülése érdekében. A kérdésre, hogy keresztény emberként miben látja, hogy ebben a munkakörben az Urat szolgálja, csak annyit tudott mondani, hogy ezáltal tartja el a családját. Arról is szólt, hogy alkalmanként, amikor a projekt elakadni látszik, megoldhatatlan probléma vetődik fel, imádkozik, és Isten segítségét kéri. Vajon krisztusi vezetőként van jelen? A bankból a Harley Davidson motorszerelő műhelybe vitt az utunk. Az a keresztény testvérünk, aki itt dolgozik, megtanította a kollégáját, hogy Isten nevének gyalázása helyett Süsü a sárkány cirkalmait szórja… Beszélt arról is, hogy milyen kihívások érik keresztény emberként a Harley Davidson motoros találkozókon… Mint krisztusi vezető a családban is, úgy döntöttek hitoktató feleségével, hogy hetente három napot ő van otthon GYED-en a gyerekekkel, hogy párja is kimozduljon az állandó otthoni gyermekprogramból. A főnöke pedig elfogadta ezt a döntést. A nap utolsó látogatása egy kisebb hangstúdióba vitt, ahol az egyik tulajdonos és a munkát irányító igazgató vendégei voltunk. Munkája jelentős része reklámfilmek hangjának elkészítése, ami a megélhetésért szükséges, viszont lényegében maga is szemétnek találja a végterméket. Volt olyan megbízása, amit nem vállalt el – bár nagyon kiélezett a piaci verseny - annyira szembement alapvető meggyőződéseivel. Igaz, hogy kisebb mennyiségben olyan filmek szinkronizálását is végzi, amelyeket valóban értéknek tart, de napi 12-13 órát dolgozik, amihez ha hozzáadjuk a napi 2 óra utazást, könnyen láthatjuk, hogy alig marad ideje, ereje hétköznap a családjára, gyermekeire.
Mit jelent krisztusi vezetőnek lenni ebben a helyzetben? Mi jelent, hogy életünkkel mindenhol Jézus Krisztust szolgáljuk? Mindannyian (ha nem vagyunk lelkészek), ilyen és ehhez hasonló helyzetekben töltjük el életünk jelentős részét. Meggyőződésem, hogy nincsenek gyors, könnyű, és olcsó válaszok, de ugyanakkor az sem út, hogy nem harcoljuk meg ezeket a kérdéseket. Ha az életem teljessége Jézus Krisztus szolgálata, ha krisztusi vezető vagyok ott, ahol élem a mindennapjaimat, akkor újra és újra az Úr elé kell állnom: Uram, hogyan szolgálhatlak ma téged? Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
II. A krisztusi vezető nem uralkodik, hanem szolgál
Hogyan szolgálta Jézust Pál Efézusban? Számos dolgot felfed magáról, amelyek – ha teljes életünk Jézus szolgálata – a krisztusi vezetésben nemcsak a gyülekezetben, hanem a munka világában is követendők, még akkor is, ha szembemennek az általánosan elfogadottal és elvárttal. Három ilyen szempontot emelek ki.
A krisztusi vezető nem kizárólag az eredményeiről, hanem egész életének tisztességes voltáról ismerszik meg. Pál: „Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, amelyen Ázsia tartományába léptem, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt: szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között.” Pál azzal is kezdhetné, hogy ti látjátok, mit értem el – de nem ezt akarja rábízni a jövő vezetőire. Tudja, hogy nem pusztán az eredmény minősíti, hanem az egész élete. Ezzel az élettel pedig szabad lelkiismerettel áll a rábízottak elé: mivel átlátható volt közöttetek a viselkedésem, mivel nemcsak az eredményeimet láttátok, és nemcsak a tanításomba engedtem bepillantást, hanem ismeritek a mindennapjaimat, a viselkedésemet, azt, ahogyan a pénzzel bántam, ahogyan együtt dolgoztam másokkal, ahogyan imádkoztam a nehéz helyzetekben, ahogyan odaálltam a gyengék, erőtlenek mellé, ti is ugyanezt tegyétek. Így fogalmaz kicsit később: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra…” Azaz nemcsak a nyájra, ami, fogalmazzunk így, a munkájuk, ahol eredményeket szeretnének elérni mint vezetők, de magukra is gondot kell viselniük. Nyilvánvaló ez a családi összefüggésben: nem azt tanulják meg gyermekeink, amit mondunk, hanem azt, amit élünk. Ugyanakkor a munka világában egészen mások a szempontok: nem számít, hogy jó és hűséges férj vagy feleség vagy-e, hogy jó szülő vagy-e, hogy tisztességes és emberséges vagy-e, hogy foglalkozol-e a rád bízottak jólétével, – csak az számít, hogy hatékony, eredményes vezető légy. A piaci feltételek az eredményt várják tőled, az minősít, Krisztus azonban jóval többet vár a krisztusi vezetőtől: egy egész élet tisztességét, becsületét, egységességét. Bizonyos területeken iszonyatos nyomás helyeződik a vezetőre, és lehet, hogy Krisztus iránti hűsége azt jelenti, hogy elhagyja azt a pozíciót. Légy ebben erős, és légy bátor: nem az eredményességed, és nem is a megkeresett pénz által töltöd be szolgálatod, hanem azáltal, hogy minden körülmények között Jézust szolgálod. A krisztusi vezető élete átlátható, tiszta és igaz.
Másodszor, a krisztusi vezető szolgál, és nem uralkodik. Szókratész így tanította a vezetés nagy és igaz paradoxonját: „A legjobbak nem kívánnak pénzért uralkodni, sem megbecsülésért, sem az uralkodásból nyilvánosan fizetséget húzva zsoldosnak minősülni, sem tolvajoknak, az uralomból titkon hasznot orozva. És becsvágyból sem kívánnak uralkodni, nem lévén becsvágyók. Kényszeríteni kell őket és büntetni, hogy uralkodni akarjanak. … Azt hiszem, ha az állam csupa jó emberekből állna, az mind azért tusázna egymással, hogy ne uralkodjék; ebből világosan kitetszik, hogy az igazi vezető nem arra termett, hogy a maga javát keresse, hanem alárendeltjeinek javát. Különben minden értelmes inkább választaná, hogy más legyen az ő hasznára, semhogy ő a másért törje magát! (in: Platón, Az állam) Az igazi vezető egyetlen igaz motivációja: a szolgálat. De honnan jöhetne szívünkbe ez az egyetlen igaz és nemes motiváció? Jézus ugyanezt fogalmazza meg: „Aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk. 22.26) Ő azonban nemcsak elmondta e bölcsességet, hanem meg is élte. A legnagyobb, Isten, aki emberré lett, a legalantasabb szolgai munkát végzi el: lázadó rabszolgaként kereszthalált hal, átokhalált hal, hogy mindazokat, akiket vezet, a legteljesebb mértékig szolgálja, hiszen Jézus ezen szolgálata nélkül soha nem vezethetne bennünket az élet teljességébe, megbékélésre Istennel, a másik emberrel és magunkkal, az örök életbe. Ugyanezt képviselte és élte meg Pál Efézusban, aki könnyek, alázat és megpróbáltatások között kereste az ő hasznukat, és aki nem hogy nem gazdagodott meg az efézusi szolgálatban, de maga dolgozott, hogy nekik az evangéliumot hirdethesse (v. 34). A vezetés egyfajta hatalom, és ezért mindig óriási kísértés: a családban, az egyházban, a munkahelyen, nem formális helyzetekben. A vezető mindig, újra és újra ki van téve annak, hogy az ellenkezőjét tegye annak, amit tennie kellene: mások szolgálata helyett maga hasznát keresi, miközben a legszentebb célokat tartja a szeme előtt. De elkerülhetetlen, hogy a pénz szeretete, vagy a hiúság, vagy a becsvágy, vagy a kényelem kísértése, vagy egyszerűen csak a puszta hatalom mámora ne kísértsen meg. A krisztusi vezető újra és újra meg kell hogy vizsgálja szívének igazi motivációit: lehet, hogy tegnap még valóban az Úrért tettem, de ma már – miközben a tegnap emléke ajkaimon – valóban saját magamért cselekszem. Nincs más, mint újra és újra a legnagyobb vezető, a legalázatosabb szolga, Jézus jelenlétébe jönni, és engedni, hogy beszéljen velünk.
A krisztusi vezető harmadik tulajdonsága, hogy nem hallgatja el az evangélium nagy és dicsőséges igazságát. Pál így szól az efézusiakhoz: „Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos … bizonyságot tettem zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről.” Majd újra: „Nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” A munkahelyen, amennyire nem számít, sőt, tabu az életed átláthatósága, a családi élet egysége, tisztességes volta, az ún. privát életed erkölcsös volta, ugyanolyan mértékben „tiltott” a vallási meggyőződésről beszélni. Van-e a krisztusi vezetőnek mégis olyan felelőssége, hogy bizonyságot tegyen arról, akiben minden teremtetett, aki által egy napon mindenki megítéltetik, aki az egész világ és történelem kulcsa, középpontja, szíve? Lehet-e, kell-e, hogy szó essék Jézus Krisztusról? Vagy pedig el kell fogadnunk azt, hogy ő, legalábbis, ami a szavakat illeti, kizáratott a munka, a nyilvános élet világából? Bizonyos, hogy nem elsődleges feladatunk Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése a munkahelyünkön. De az is bizonyos, hogy Ő az Úr, és nem a szokások, az elvárások. Ha az életünk végső mércéje, hogy betöltsük a szolgálatot, amit Jézus ránk bízott, készen kell lennünk arra, hogy a megfelelő alkalommal számot adjunk a bennünk élő reménységről (1Pét.315). (Ill. Alfa vacsorán 8 kolléga egy asztalnál…)
III. A krisztusi vezető szabadon és szeretettel ér célba
Egy napon minden vezető célba ér, előbb vagy utóbb – ha más nem, halálakor – leteszi a felelősséget, amit Isten ráruházott. Vannak felelősségek, amelyek idővel múlnak el, például a szülői vezetői felelősség, egy-egy munkahelyi vagy gyülekezeti pozícióhoz kapcsolódó felelősség, és vannak, amelyek mindvégig velünk maradnak (a született vezető valahogy, valamilyen formában mindig vezető). Azt tehát nem kérdés, hogy egy napon letesszük, vagy elvétetik tőlünk a vezetés felelőssége, az azonban igen, hogy hogyan fogjuk megélni azt a napot. Pál apostol búcsúja egy ilyen napnak gyönyörű és vonzó példája. Bárcsak megragadna bennünket az, ahogyan Pált búcsúzik és ahogy őt búcsúztatják, hogy ez is erősítsen bennünket abban, hogy nem éri meg semmi, ami kevesebb annál, mint hogy Jézust szolgáljuk és krisztusi vezetők legyünk! Tegyük fel a kérdést magunknak bármilyen vezetői helyzetben is vagyunk: hogyan szeretném majd befejezni, hogyan képzelem azt a napot? Sok kép lehet bennünk a befejezésről: egyesek arra vágynak, hogy meggazdagodva, megtollasodva fejezzék be, és ez motiválja őket. Ismerünk olyanokat, aki meggazdagodva fejezték be – de közutálatnak örvendve. Vajon fellélegeznek a rám bízottak, amikor végre kiszabadulnak vezetésnek nevezett uralmam alól? Vajon azzal kell majd szembe néznem, hogy kudarcot vallottam, mert mindaz, amit egy életen át építettem, amibe mindenemet beleadtam semmivé lett? Semmivé lehet a vagyon, amit gyűjtöttem, a vállalkozás, amit építettem, a gyülekezet, amit plántáltam, a szolgálat, amit beindítottam, a munka, amiért fáradoztam… Szégyenben, erkölcsi bukásban végzem, vagy csendesen, szeretettel körülvéve? Jézust szolgáltam, vagy magamat?
Pál efézusi szolgálata befejezésének két aspektusára szeretnék rámutatni. Az egyik Pál belső szabadsága, őszintesége, megelégedettsége. „Mindenki vérétől tiszta vagyok…”, azaz betöltöttem, amit Jézus rám bízott. Pál jó lelkiismerettel búcsúzik. Nem retteg, hogy mi lesz élete nagy művével, pedig tudja, dühös farkasok, hamis tanítók jönne majd. Jézust szolgálta, és most is Isten kegyelmébe ajánlja őket, aki „felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között.” Nem fél, hogy majd kiderül, mit rontott el, vagy miben volt hamis, tisztességtelen, csaló. Az, aki Jézust szolgálta, nem fél befejezni egy-egy feladatot. Tudja, hogy hibái, kudarcai is Krisztus kegyelmének oltalma alatt vannak. Békében fekszik le, és alszik az ilyen ember. Bárcsak így tennénk le majd egy napon azt a vezetői szolgálatot, ahol ma vagyunk.
A búcsú másik oldala azok szeretete, akiket szolgált: „Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. Ekkor valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt.” A krisztusi vezetés mély szeretetkapcsolatokat szült. A könnyek, a csókok, az ölelések mind az Isten dicsőítése, a hálaadás és könyörgés összefüggésében a lehető legnagyobb gazdagságot jelentik. Micsoda kép a befejezésre! Édesapák és édesanyák! Nagyszülők és testvérek! Munkahelyi vezetők! Született, másokkal mindig hatással lévő vezetők! Mi lesz a vége? Mit szeretnél látni? Miért akarsz élni? Mindez a tiéd, ha felöltözöd a legfőbb vezetőt, a legalázatosabb szolgát, Jézus Krisztust. Mindez a tiéd, ha Pállal magadévá teszed a hitvallást: „Én mindezekkel nem gondolok, sőt, még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Ámen!

Az Ige növekedése útján Pál apostol három olyan városban hirdette az evangéliumot, amelyek az ókor „erő- és hatalomközpontjai” voltak. Athén a bölcsesség, a filozófia, az ismeret hatalmának a központja, Korintus kereskedelmi és gazdasági központ, míg Efézus vallási-spirituális értelemben az első. Egész Kis-Ázsiát meghatározta az efézusi Artemisz istennő tisztelete, akinek személyében a klasszikus görög mitológia Artemisz nevű, szűz vadászistennője forrott egybe egy ázsiai termékenység isten tiszteletével. Efézus városa nemcsak azzal dicsekedhetett, hogy Artemisz istennő az égből leszállt képének az őrizője (talán egy meteor?), hanem azzal is, hogy itt épült fel az a templom, amelyet az ókori világ hét csodái közé számlálnak. Az efézusi Artemisz-templomhoz kapcsolódóan sokféle spirituális-mágikus praktika volt jelen a városban, ami nem kevés gazdasági haszonnal is járt az ebből élők számára. Egy olyan vallási központban hirdeti tehát Pál két éven keresztül az evangéliumot, ahol az egész életet át- meg átjárta az efézusi Artemisz tisztelete. A város és lakossága büszkék a kiváltságukra, és jól is élnek belőle. Mi történik, amikor Jézus evangéliuma találkozik Efézus városával, az efézusi kultúrával? Hogyan jelenik meg az evangélium egy mind fizikai értelemben (óriási templom), mind presztízsben, kulturális és gazdasági értelemben óriási vetélytárssal szemben? Milyen esélyei vannak a Pál által hirdetett, még keveseket megragadó jézusi útnak egy hatalmas és bejáratott intézményes vallással szemben? Amint megvizsgáljuk az eseményeket, azt fogjuk látni, hogy az evangélium mindennél hatalmasabb erő, amely komoly kihívást intéz – periférikus helyzetéből is – a többségi vallásnak és kultúrának. Lássuk hát az evangéliumot, mint Isten erejét: hogyan intéz kihívást a mágikus világképnek, hogyan ütközik össze a gazdasági és politikai berendezkedéssel, és végül tegyük fel a kérdést: hol található ez a hatalmas erő ma?
I. Az evangélium, mint Isten ereje, kihívás a mágikus világképnek
„Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által…” – adja elénk Lukács Pál efézusi szolgálatának fontos jellemzőjét. Az apostol a pogány Tirannosz iskoláját bérelte, ahol két éven keresztül tanított, de tanítása nem pusztán bölcselkedés. Isten ereje megjelent az evangélium hirdetésével együtt, sokan meggyógyultak betegségekből, és számosan megszabadultak gonosz lelkek megkötöző, rabságba ejtő hatalmától. Annyira nyilvánvaló, letagadhatatlan és széles körben ismert volt az a szellemi-spirituális erő, amely Pálban működött, hogy vándorló zsidó ördögűzők is megpróbálták a módszert beemelni arzenáljukba: „Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet!” Ezen a ponton találkozunk azzal, hogy milyen kihívást jelent az evangélium az ókori hagyományos, valamint a mai modern mágikus világképnek.
Mind az a varázslás, ami az efézusi Artemisz nevéhez fűződött (vö. 19. v.), mind az, amit a zsidó ördögűzők, köztük Szkéva fiai gyakoroltak, mind a mai ezoterikus és okkult praktikák a szellemi-spirituális erők manipulálására irányul. A mágikus világképhez tartozik a természetfeletti erők létezésében való hit, amely erőket a varázsló (a jövendőmondó, a rontást levevő, az igéző, stb.) a saját hatalmába akar venni. Számára az erő feletti uralom a lényeg, és nem az, hogy ez az erő kihez kapcsolódik. A leggyakoribb, hogy személytelennek tartják, és ezért technika, módszer (titkos cselekedetek, titkos varázsigék, mágikus tárgyak, helyszínek, idők) kérdése az, hogy hogyan férnek hozzá a vágyott hatalomhoz. Így akarják használni a Pálban működő erőt Szkéva fiai, bedobva a technikát: arra a Jézusra kényszerítünk titeket – mondják a gonosz lelkeknek – akit Pál is hirdet. Függetlenül attól, hogy nem ismerik, használni akarják Jézus nevét, hogy erőt nyerjenek a varázsláshoz. A varázsló számára tehát a személytelen erő megszerzése a cél, különféle technikák által, saját maga haszna (pénz, presztízs, kontroll valami vagy valaki felett) érdekében.
A történet azonban meglepő fordulatot vesz. Kiderül, hogy az evangélium nem egy újabb technika, amely beilleszthető a mágikus világlépbe és gyakorlatba: „A gonosz lélek azonban visszafelelt, és azt mondta nekik: Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok? Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy meztelenül és sebesülten futottak ki abból a házból.” Az evangélium ereje azért lesz kihívás a spirituális erőket, megoldásokat, bölcsességet kereső emberek számára, mert nem illeszthetik bele a jézusit a már meglévőbe, mintha az egy újabb módszer, egy újabb technika lenne. Az evangélium nem úgy érkezik meg, mint amit használhatunk saját céljaink érdekében, hiszen az evangélium, miközben spirituális erő, mégis sokkal több, mint erő. „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?”  - kérdez vissza a szellemvilág. Jézus, a legfőbb erő – személyes valóság, Isten, aki emberré lett, és ezt tudja a gonosz lélek. Pált is ismeri, nem azért, mert Pál jól használta Jézus erejét, ügyes módszerrel csapolta meg a természetfeletti erőket valamiféle „Jézus formulával”, hanem sokkal inkább azért, mert Jézus használta Pált: „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által.” Az evangélium kihívása éppen ezen a ponton lesz világossá: a mágikus világképben mi akarjuk használni Jézus erejét, a benne elérhető erőket a magunk érdekében, a saját boldogulásunk fényében. Az evangélium rendjében azonban Jézus, a leghatalmasabb szellemi erő személyes forrása és birtoklója az, aki maga akar uralkodni rajtunk, és használni minket. A varázsló személytelen erőt kíván használni, a keresztény ember pedig odaadja magát Jézusnak, minden hatalom személyes Urának.
E két világ nem létezhet együtt és egymás mellett. Ezért különösen fontos az a hatás, amit Szkéva fiainak megszégyenülése váltott ki az efézusi Jézus követőkben: „Félelem szállta meg mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyen féle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették.” Varázslással, babonával, varázsigéket tartalmazó drága áron beszerezhető tekercsekkel volt tele mindaz, aki az efézusi Artemisz tisztelőjeként élte életét. Ezek közül Pál tanítása és csodás tettei által sokan Jézus követői lettek, de úgy tűnik, nem lett számukra azonnal világos, hogy mit jelent szakítani a korábbi mesterkedéseikkel. Az evangélium erejét látva azonban istenfélelem járta át szívüket, és teljesen világossá lett számukra, hogy szakítaniuk kell mindazzal, amit múltjukban a varázslás jelentett. Megvallották, azaz napvilágra hozták eddig titkolt mesterkedéseiket, és azzal tették egyértelművé teljes odaadásukat, hogy a hatalmas értéket képviselő tekercseket megsemmisítették (ötvenezer ezüstpénz egy egész vagyont jelentett!). Az evangélium ereje így találkozott a mágia világával, amely találkozásnak az lett a következménye, hogy „az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és erősödött.” Lett azonban más következmény is…
II. A evangélium, mint Isten ereje, kihívás a gazdasági és politikai berendezkedésnek
Ahol az Ige hatalmasan terjed és növekszik, ott előbb vagy utóbb gazdasági, sőt, politikai értelemben is feszültséget kelt. Az evangélium ereje nem pusztán lelki-szellemi, hanem gazdasági-politikai értelemben is összeütközést idéz elő. Ennek oka az, hogy egy gazdasági berendezkedés is mindig egy értékrend, ideológia, sőt, akár egy szellemi erő megjelenési formája. Az efézusi ötvös mesterek munkája és jóléte a helyi Artemisz kultuszra épült. Munkájukkal egyrészt szolgálták Artemisz tiszteletét, hiszen a kis Artemisz-templomok és egyéb általuk készített szent tárgyak sokaknak adtak lehetőséget a távolban is arra, hogy hódoljanak az istennőnek. Másrészt azonban éppen ez a kultusz biztosította az ő gazdagságukat és jólétüket, valamint mesterségük hírnevét messze földön. Az ötvös mesterek munkájában és gazdasági tevékenységében tehát az az Artemisz kultusz öltött testet, amit kihívás ért az evangélium részéről. Ez a kihívás pedig nem maradt pusztán lelki-szellemi, hiszen amint „mindazok, akik Ázsiában laktak meghallották az Úr igéjét” (vö. Demeter: „szinte egész Ázsiában nagy tömegeket nyert meg és vezetett félre ez a Pál”), egyre kevesebben vásárolták az ötvösök termékeit. Az ige terjedésének gazdasági következményei voltak, ami viszont Demeter felbujtása nyomán városi zavargásba, azaz politikai eseménybe torkollott.
Demeter, aki talán elsődlegesen az elmaradt anyagi haszon miatt robbantja ki a zavargást, ügyesen lép túl ezen azzal, hogy a városlakók Artemisz iránti vallásos érzületére apellál. Ha ez így megy tovább, mondja, semmibe fogják venni templomát (büszkeségünket), valamint istennőnk el fogja veszíteni dicsőségét a népek között. Sikerül felkorbácsolnia az ötvösök, majd a tömegek indulatait, amely egy fejetlen és őrjöngő népgyűlésbe torkollik a színházban (25000 fő befogadására képes, ma is látható építmény!). Egyedül a város jegyzőjének lélekjelenlétén, józanságán és ügyességén múlt, hogy sikerült lecsitítani a tömeget, akik készek lettek volna rátámadni mind a zsidókra, mind a Jézus követőkre (hiszen ezek nem imádták az efézusi Artemiszt).
Az evangélium ereje a történelem folyamán, különösen a nagy lelki ébredések alkalmával, meglepő társadalmi és gazdasági változásokat hozott. Volt, amikor egy városban bezártak a kocsmák, mert idővel már nem volt rájuk szükség. Volt, hogy visszaszorult, vagy akár meg is szűnt a bűnözés. Volt, hogy egy egész nemzet élete változott meg… Volt, hogy az efézusihoz hasonló zavargások törtek ki. A 18. században egy ilyen időszak volt az ún. metodista ébredés Angliában és Amerikában, amely megváltoztatta az egész társadalom arculatát, szociális viszonyait. „Az ébredés hatásai messze meghaladták a metodista gyülekezetek kereteit; megváltoztatták az emberek gondolkodását, nyugtalanná tették őket a szívtelen és igazságtalan társadalmi viszonyokkal szemben, az Isten- és emberszeretet magvát hintették el mindenütt, ahová eljutottak.” (Parókiám az egész világ – Wesley János naplója, előszó, 5.) Az evangéliumnak ezt a hatalmas erejét azonban heves szembenállás kísérte: „A sok szóbeszéd és vádaskodás végül is megteremte a maga gyümölcsét, veszedelmes tömegzendüléseket okozott. Ezeknek a zendüléseknek fő fészke Staffordshire … volt. 1743. október 20-án pl. csak az Isten gondviselő beavatkozásának különleges sorozata mentette meg Wesley és néhány társának az életét a megvadított, őrjöngő tömeg indulatával szemben.” Egy másik alkalommal „a feltüzelt tömeg megtámadta a metodistáknak nevezettek házait: az ablakokat bezúzták, a bútorokat összetörték, a lakásokat kifosztották; az asszonyokat nem egy esetben meggyalázták. A hatóságok nem tudták, sok esetben nem is akarták megakadályozni ezeket a jeleneteket.” (Parókiám…, 98-99) Az evangélium az Efézusban történtekhez hasonló feszültséget keltett, hiszen nem hagyta a változás igénye nélkül a társadalmi-gazdasági berendezkedést.
III. Hol van ma ez az erő?
Ha az evangélium ereje kihívás a mágikus világkép számára, ha az evangélium ereje kihívást jelent egy olyan gazdasági berendezkedés számára, ami mögött a pénz, bibliai kifejezéssel a Mammon imádata áll, és amelyet a profiton kívül nem érdekel sem a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedése, sem a teremtett világ tönkretétele, tegyük fel a kérdést: hol van ma ez az erő?
Számos ember keresi ma azt a spirituális erőt, amelytől megváltozik az élete, amely gyógyulást, szabadulást hoz egy-egy helyzetben. Sokan keresnek egy olyan lelkiséget, amely képes szembemenni a mai, fogyasztói és pénz központú szemlélettel. Szép számmal vannak olyanok, akik mindezt az ezoterikában, az okkultizmusban, vagy éppen a keleti vallásokban vélik megtalálni. Sokan vannak, akik szerint az evangélium ereje nem más, mint hierarchikus egyházi rend, amelyben megmondják, hogy mit kell hinni (dogma), hogyan kell élni (morál), és mindez a papok hatalmát biztosítja (klerikalizmus). Nem látják és nem is keresik az egyházban a szabadító, gyógyító, és a társadalmat átformáló spirituális erőt, és nem is hiszik, hogy ez létezik. Spirituális erőt várnak, de sokszor csak dogmát, moralizmust, intézményességet látnak. Valljuk be, gyakran nem is látszik az egyházon, hogy ez az erő munkálkodna bennünk.
Mégis, ha nem is látványosan és a társadalmat felforgató módon, de jelen van közöttünk az evangélium ereje. Újra és újra megmutatkozik Jézus hatalma abban, ahogy elveszett helyzetekben reménységet, megkötözöttségekben szabadulást, fájdalmakban gyógyulást hoz. Erről tesz bizonyságot az a három történet, amelyet gyülekezetünk egy-egy tagja írt le.
„Idén végeztem az egyetemen orvosként. Boldog és elégedett voltam, mikor megkaptam a diplomámat: nagy kedvvel gondoltam arra, hogy elkezdhetek dolgozni. Ahhoz azonban, hogy egyszer szakorvos legyen belőlem, részt kell vennem a rezidensképzésben. A szakra, amit választottam, idén öt helyet hirdettek meg, ami elég kevés, főleg, hogy 28-an pályáztuk meg. Nagy csalódás volt, mikor kiderült, hogy nem vettek fel. Tízedik lettem a rangsorban, így még arra sem nagyon számíthattam, hogy az egy-két mindig előforduló visszamondás miatt bekerülhetek. Úgy éreztem, mintha hirtelen kicsúszott volna a lábam alól a talaj, bizonytalan lettem még abban is, hogy egyáltalán jó pályát választottam-e… Viszont kétségbeesésemben is biztos voltam Istenben, és hittem abban, hogy Ő válaszolni fog, hiába hallok csak bizonytalan csendet, amikor szólok hozzá. Gyülekezetben, családban, barátaimtól kértem, hogy imádkozzanak értem. Elkezdtem munkát keresni a következő évre, bár orvos ismerőseim többsége nem sok jóval bíztatott. Én mégis szokatlanul hamar találtam egy olyan helyet, ahol a választott szakmámban egy forgalmas osztályon szívesen vártak volna. Megbeszéltük a szerződéskötés időpontját, én pedig hálát adtam Istennek, hogy ő válaszolt és valóban nem engedte el a kezem. Úgy értékeltem mindezt, hogy ez Isten válasza és dicsértem őt, hogy hatalmas! Pedig akkor még nem is tudtam, hogy még ennél is hatalmasabb… Épp a szerződéskötés napja előtti este felhívtak az egyetemről, hogy mégis felvennének rezidensnek! Máig sem tudtam kideríteni, hogy hogyan mondhatták vissza előttem ennyien a helyüket, hogy én tízedikként bekerülhettem. Nem tudom mással magyarázni, mint Istennel, akinek valahogy mégis ez volt az akarata.”
„Beteg voltam, voltam, vírusos fertőzés. Életemben egyszer éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül a betegségben, szinte éreztem, hogy Jézus leült az ágyam szélére. Nagyon jó érzés volt, és az elindult könnyfolyam és az azt követő megkönnyebbülés jelezte a kapott kegyelmet. Ez egy szubjektív belső érzés volt, kívülről ebből senki semmit nem láthatott. Jobb esetben egy fertőzésből meggyógyul az ember, ebben semmi csoda nincs. Ezzel az átélt élménnyel le is zárhatnám. De ennek a betegségnek a következményeként nem tudtam rágyújtani két hétig. Utána még egy darabig próbálkoztam egy-két szállal, de több nem esett jól és a végén már ez sem. Erre azt mondhatnánk, na bumm, leszoktam a cigiről. Más is megtette. Itt a minőségben van különbség, ami kívülről szintén nem látszik. Máskor is próbáltam, többször egy-egy évre abba is hagytam, de akkor minden nap meg kellett harcolnom, döntést hozni, hogy nem gyújtok rá. Most könnyed, laza volt. Kegyelmet kaptam. Különösen azért, mert előtte már a saját erőmből nem sikerült, ki is mondtam magamban, hogy soha nem fogok tudni leszokni. Isten nem így gondolta. Pont ma mondta egy rokonom, akit nagyon zavart a dohányzásom, hogy gratulál az erőmhöz. Erre azt mondtam, nem én voltam. És valóban nem. Hálásan köszönöm Istennek.”
„Évek óta fájt a vállam, mert egyszer megroppant az a porc, ahol a felkar illeszkedik a vállba. Azóta hol jobb volt, hol rosszabb. Néha szinte semmit sem éreztem, de volt olyan időszak is, mikor alig tudtam megmozdítani a karom, vagy rátámaszkodni a kezemre. Mégis, valahogy nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert hozzászoktam, hogyan mozogjak, mikor épp fájdalmas. Múlt vasárnap azonban rájöttem, én is kérhetek imádságot a vállamért. Különösen azért, mert az egyik imaszolgálatosnak épp az a válla fájdult meg, ami nekem fájni szokott. Ezt jelnek vettem. Hátha az övé csak azért fáj, hogy jelezze, valakinek fáj a válla, gyógyulásra van szüksége, s ez most éppen én vagyok. Imádkozott értem. S utána óvatosan kezdtem mozgatni a karom, vajon fáj-e. Döbbenten tapasztaltam, hogy mozog olyan irányba is, amilyenbe eddig nem tudott, és épp hogy csak érzek némi fájdalmat. Kipróbáltam és megemeltem egy széket. Nem fájt! Úgy tűnik meggyógyultam. Azóta is mindennap ezen álmélkodom, boldogan mozgatom a karom, sőt rátámaszkodom, és hálát adok, hogy ilyen csoda esett velem. Nem számítottam rá!”
Végül mire hív bennünket mindez? Először is arra, hogy higgyük: az evangéliumnak ez az ereje adatott nekünk Jézus Krisztus nevében. Pál apostol az Efézusi levélben kéri Istent arra, hogy meglássuk „milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön. Minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban, miután feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben.” (Ef. 1.19). Ez az erő munkálkodik bennünk (vö. Ef.3.20).
Másodszor az evangéliumnak ez a hatalmas ereje Jézus Krisztus iránti engedelmességre hív. Ez a hatalmas erő nem személytelen, és nem módszerek által megszerezhető. Ha eddig csak erőt kerestél, ma ismerd fel, hogy Jézus maga keres téged, és fogadd el őt, mint életed Urát. Ha már az övé vagy, és felismerted, hogy a varázslásnak milyen árnyai maradtak megbújva az életedben, állj bűnbánattal Jézus elé, és semmisítsd meg a mágiához kötődő tárgyakat. Ha azt ismerted fel, hogy szívedet és életedet is sokkal inkább irányítja a Mammon, mint Jézus szeretete, mert jól élsz imádásából, ebben is légy engedelmes. Tégy olyan lépéseket, amelyek Jézust dicsőítik meg – és megismered az evangélium hatalmas erejét.
Harmadszor, az evangélium ereje rajtad keresztül éri el a környezetedben élőket. Jézus általad szándékozik megmutatni mindent átformáló voltát. Rajtad keresztül hoz gyógyulást, szabadulást, vigasztalást, üdvösséget. Te vagy az, aki által az evangélium kihívást intéz a gazdasági-társadalmi hatalmasságoknak. Légy te, aki felszólal az igazságtalanság ellen. Légy te, aki más szempontokat is figyelembe mer venni, mint a pénz uralma, és állj ki ezekért. Jézus nevében légy emberséges, légy könyörületes, légy áldozatkész. Engedd, hogy az evangélium szabadító valósága hatással legyen ott, ahova Isten állított: a családban éppen úgy, mint a munkahelye vagy az iskolában.
„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké. Ámen.” (Ef. 3.20-21)

Minden erőmet bedobva rohantam a busz után, már a megállóban voltam – és majdnem el is értem. … Elképzelhetetlenül sokat tanultam arra a vizsgára, soha nem készültem még ilyen alaposan – csak hajszálon múlt, majdnem átmentem. … A legutolsó körig bennmaradtam az állásinterjún, az összes akadályt sikerrel vettem – és majdnem én kaptam meg a munkát… Majdnem, de ez a majdnem ég és föld kérdése: mert lekéstem a buszt, mert megbuktam a vizsgán, és mert nem én kaptam meg az állást. A végsőkig közelítettem a célhoz, de mégsem érkeztem meg oda… csak majdnem. De ez a „majdnem” nem vigasztal. Ez a „majdnem” nem elég. Nem elég közelíteni, meg kell érkezni. Nem elég a majdnem, a teljesség kell. Lehetünk-e így a kereszténységgel, Jézus Krisztussal? Vannak-e olyanok, akik egészen közel jutnak a jézusi teljességhez, akik majdnem megérkeznek, akik ezzel bátorítják és erősítik magukat – de az igazság az, hogy a teljesség, és így a lényeg hiányzik? A ma olvasott szakaszban olyan emberekkel találkozunk, akik nagyon közel kerültek a teljességhez, de nem érkeztek meg. Akik tudtak Jézusról, és hittek is benne, de nem lett még övék a Jézusban való hit nagy csodája: a mindenható Isten, Szentlelke által belép az életükbe, mindennapi valóságukba, testükbe. Lássuk hát először ezt a helyzetet: mi hiányzik abból, aki közelít, de még nem érkezett meg; majd beszéljünk arról, hogyan érkezhetünk meg a teljességbe; és végül egészen gyakorlati módon tegyük fel a kérdést, hogy milyen következményei vannak mindezeknek számunkra ma.
I. Aki közelít, de nem érkezett meg
A felolvasott rész két önálló szakaszból áll, amelyeket első látásra az köt össze, hogy mindkettő Efézus hatalmas városában történik. Az első szakaszban Apollós, és Pál apostol korábban megismert két munkatársa, Akvila és Priszcilla áll előttünk, a második részben pedig Pál, aki – már Apollós távozása után – harmadik missziói útján érkezik Efézusba, ahol majd két éven át tartózkodik. Van azonban egy másik párhuzam is a két történetben: Apollós, valamint a Pál által felfedezett tanítványok is azok közé tartoztak, akik közelítettek Jézushoz, de még nem értek el a teljességhez; valamint mind Apollós, mind az efézusi tanítványok túllépnek a „majdnem” állapotából a „megérkeztem” különleges áldásába.
Apollós alexandriai származású zsidó férfi, „aki tanítást kapott az Úr útjáról”, azaz Jézus Krisztusról. A következőket tudjuk még meg róla: „ékesen szóló”, „az Írásokban jártas”, aki „buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket.” Alexandriai tanult zsidó férfiként kora egyik legmeghatározóbb szellemi iskolájában sajátíthatta el a Szentírás ismeretét (Alexandria a hellenista zsidóság központja, itt fordították le az Ószövetséget görög nyelvre). Ez az ismeret ötvöződött azzal, ahogyan Jézus követőjeként az Ószövetséget Jézusra nézve magyarázta. Apollós azonban nemcsak tanító, aki „helyesen”, azaz pontosan, figyelmesen, gondosan tanít, hanem kiváló szónok is. Bölcs tudós, kiváló szónok, de még ennél is több: ég a szíve ügyért, hiszen „buzgó lélekkel” és „bátran kezdett beszélni.” Jézussal kapcsolatban megvan tehát az ismerete, a nyilvános beszéd professzionalizmusa, valamint a szenvedély és bátorság – mi hiányozhat még? Akvila és Priszcilla mégis, mindezekkel együtt, megérzik, hogy valami nem teljes Apollós életében, ezért „maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” Mi hiányzik? Annyit tudunk még meg, hogy Apollós „csak János keresztségét ismerte.” Keresztelő Jánosét, aki, mint Jézus útkészítője, közelített és másokat is közelíttetett Jézushoz, de nem ő volt a teljesség. Priszcilla és Akvila érezték, hogy valami még hiányzik a bölcs, kiváló szónok és buzgó tanító Apollós életéből. Hogy pontosan mi, azt megtudjuk a másik történetből.
Pál apostol Efézusban tanítványokkal találkozik. A „tanítvány” kifejezés Jézus követőjét feltételezi. Amint elbeszélget velük, feltehetően valamit érez, valami szöget üt a fejébe, hiszen a következő szokatlan kérdést teszi fel nekik: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” Amikor megértettétek, hogy Jézus a Messiás, a felkent uralkodó, hogy benne teljesednek be az írások, hogy ő az igazság, hogy ő a szabadító, és amikor elhatároztátok, hogy követői lesztek, kaptatok-e Szentlelket? „Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” – válaszolják. Nyilvánvalóan hallottak a Szentlélekről általában, de arról nem, hogy Jézus követésével kapcsolatban a Szentlélek adatik nekik. Pál tovább folytatja a kérdezősködést: „Akkor hogyan keresztelkedtetek meg?” – amivel azt is sejteti, hogy a keresztség kapcsolatban kell hogy álljon a Szentlélekkel. „A János keresztségével” – válaszolnak az efézusi tanítványok. Erre válaszában Pál megmutatja a különbséget a „majdnem” és a „célba érés” között: „János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.” És ezzel együtt még azt is mondta Keresztelő János, hogy „én ugyan vízzel keresztellek titeket, de … Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel.” (Lk. 3.16)
Mi hiányzik? A Szentlélek ereje, tüze, valósága. Ami emberileg elérhető, és csodálható, mind megvan Apollósban: fantasztikus szónok, pontosan, helyesen beszélő teológus, bátor és szenvedélyes, elkötelezett tanító. De csak János keresztségét ismeri – azt a Jézust, aki Szentlélekkel keresztel, nem. Az efézusi tanítványok, János nyomában, abszolút őszinték abban, hogy új életet akarnak. Őszinték abban, hogy felismerték életükben a bűnt, és elfordultak tőle. Eljutottak a megtéréshez, a régitől való elforduláshoz, az Úrhoz való odaforduláshoz – de Pál azonnal érzékeli, hogy a Szentlélek jelenléte, átformáló ereje, tüze hiányzik belőlük. Eljutottak Jézusig, mert tudnak róla, tudják, hogy meghalt és feltámadt, követni akarják őt, de nem jutottak el addig a teljességig, amely Jézusban adatik, ami a kereszténység nagy titka: a mindenható, teremtő, szent és tökéletes Isten lakozást vesz bennünk, közöttünk a Szentlélek által. Mindent tudtak már, és mégis csak a „majdnem”-ig jutottak: a lényeg még hátra volt. Értették Jézust, tudtak róla beszélni az írások alapján, törekedtek a neki kedves életre – de Jézus erejét és valóságát, szabadító hatalmát, vezetésében megnyilvánuló jelenlétét, az eljövendő világ bennük hatékony pecsétjét, ahogyan a Szentlélek által mindez adatik, nem ismerték.
A „majdnem”-nél történő elakadás, ha nem is üdvtörténeti vagy teológiai, de tapasztalati értelemben sokaknál igaz. Nem azért, mert csak János keresztségéig jutottunk volna, hiszen akiket közülünk megkereszteltek, azokkal az Atya, a Fiú és Szentlélek nevébe tették ezt. Mégis, ha megkérdeznénk, kaptatok-e Szentlelket, sokan azt válaszolnák, azt sem tudjuk, kicsoda vagy micsoda a Szentlélek. A Szentlélek Jézus Krisztusban kiáradó jelenléte számos keresztény és gyülekezet életéből hiányzik. Erről az állapotról így ír Victor János, református teológus: „Ha egyházi életünk itt-ott fagyos, kedvetlen, kényszeredett – egyszerűen az az oka, hogy nincs benne Szentlélek. S ha másutt van benne lelkesültség, önfeledt odaadás, csüggedhetetlen buzgóság – az a magyarázata, hogy ott van a Szentlélek … Az nem lehetséges, hogy ahol a Szentlélek előtt megnyílt az embernek szíve, és ő betölti azt, ott fásult, unott, hideg, szürke, száraz, köznapi legyen az élet.” Tudhatod a pontos igazságot – jobban, mint mások, lehetsz ékesen szóló és lelkes, lehetsz elkötelezett a bűn ellen való harcban, vagy lehetsz éppen fáradt, fásult, közömbös… de a lényeg, hogy csak közelítesz, vagy megérkeztél a célba? Kaptál-e Szentlelket?
II. Hogyan érhetjük el a teljességet?
Hogyan kaphatjuk meg a Szentlelket? Hogy Akvila és Priszcilla hogyan fejtette ki Apollósnak „még alaposabban” a Krisztus útját, az nem derül ki a szövegből. Pál viszont elmagyarázta az efézusi tanítványoknak, hogy Jézus azért jött, hogy ne pusztán vízzel, hanem Szentlélekkel kereszteljen meg, és ők, „amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.” Ezután történt, hogy „Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.” Hogyan és kinek adatik a Szentlélek?
Egészen nyilvánvaló, hogy Pál tanításában és gyakorlatában a Jézus Krisztus nevére történő keresztség és a Szentlélek vétele összekapcsolódik. Mit tanított ennek fényében Jézusról a tanítványoknak? Mit kellett még elmagyarázni a Jézusról oly sok mindent pontosan tudó Apollósnak? Azt, hogy Jézus nem pusztán, és nem elsősorban tárgya a keresztény életnek. Jézus nem tárgya a keresztény életnek, akit szolgálunk; bár Apollós őt hirdeti, és helyesen teszi, sőt, másokat is megragadó módon érvel, mindebben Jézus, az igazság számára a keresztény élet tárgya. Hasonlóan, az efézusi tanítványok törekednek Jézus szerinti életre, imitálják őt (a szó legjobb értelmében!), de ez mégsem elég – ez csak a majdnem. Nem elég, ha az igazságnak tartod, nem elég, ha életed ideáljának tartod, nem elég, ha az egyetlen olyan személynek tartod, akit érdemes követni. Azért nem, mert Jézus elsősorban nem tárgya, hanem alanya, forrása a keresztény életnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem te éled Jézus életét, hanem Jézus kell hogy élje az ő saját életét benned és általad. Nem elég, ha objektív célnak állítod magad elé, csak az vezet el a teljességre, ha ő maga behatol az életedbe, és átveszi ott az uralmat. Erről beszél a Jézus Krisztus nevébe történő keresztség, ami annak a jelképe és valósága, hogy az, aki magára veszi, belemerült Jézus Krisztus halálába, és eggyé lett vele feltámadásában. Meghalt Jézus Krisztussal együtt annak az életnek, amelyben ő az úr, és feltámadt vele együtt a Jézussal való életre. És amint Jézusra leszállt a Szentlélek akkor, amikor megkeresztelkedett, hasonlóképpen arra is leszáll a Szentlélek, aki Jézussal együtt belemerül a Szentlélek erőterébe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Szentlélek az, aki beletagol téged Jézus Krisztusba, aki eggyé tesz halálával és feltámadásával. És innentől a keresztény életnek nem tárgya, hanem alanya, forrása, eredője Jézus Krisztus. A Szentlélek által az ő ereje, valósága, jelenléte költözik be az emberbe. E nélkül a valóság nélkül csak „majdnem” keresztények lehetünk, akik az igazi nagy csodáról, az igazi nagy ajándékról mindeddig lemaradtak.
Így teljesednek be Szentlélekkel az efézusi tanítványok. Hallgatják Pál tanítását arról az életről, amelyet Jézus Krisztus él bennünk, megkeresztelkednek a nevére, azaz kifejezik a hitüket és egyetértésüket azzal, hogy teljesen az övéi legyenek, és amint Pál kézrátétellel imádkozik értük, hittel elfogadják azt, akiről eddig azt sem tudták, hogy eszik vagy isszák: a Szentlelket. Amint a Lélek leszáll rájuk, jelenléte Isten magasztalásában lesz nyilvánvaló. Ezután fog nagy erővel terjedni az evangélium Efézusban.
Ennek a találkozásnak tehát három aspektusa van: az egyik a megtérés, amire már Keresztelő János is felszólított, azaz az elfordulás attól, amit Isten rossznak és gonosznak mond, és odafordulás az Istennek kedves élethez. Ehhez kapcsolódik, elválaszthatatlanul, a hit Jézus Krisztusban, mint aki eljött, meghalt és feltámadt, bűnbocsánatot szerzett, és ezt vallja meg és éli át az ember a keresztségben. A keresztség azonban nem pusztán rituálé, ceremónia, amely által Isten népének a tagjai leszünk, hiszen elválaszthatatlan tőle a Szentlélek kiáradása, a Lélek jelenléte, aki leszáll, betölt, és valóságosan eggyé tesz Jézus Krisztussal. Befejezésül e három fényében szeretnék gyakorlati és konkrét módon szólni.
III. Következtetések
A „majdnem” és a „célba ért” közötti különbségtétellel kezdtük. Hiszem, hogy Jézus Krisztus azt munkálja ma közöttünk, hogy mindannyian, akik itt vagyunk, akár mennyire is közelítettünk (jobban vagy kevésbé), de célba érkezzünk, vegyük a Szentlélek nagy és csodálatos ajándékát. Tartsd szem előtt, hogy a fenti három aspektus, a megtérés, a hit Jézusban és a keresztség, valamint a Szentlélek vétele összetartozik.
Először azokhoz szólok, akik a megtérés oldalán akadtak el. Aki törekszel a jóra, a megváltozott életre, hiszen ismered Jézust, és méltó akarsz lenni hozzá. Újból és újból nekiálltál, hogy megváltozz, de elestél, kudarcot vallottál, megfáradtál. Úgy érzed, sohasem lehetsz elég jó – sem a magad által állított mércének, sem Istennek. Elakadtál. Talán olyan ifis vagy, aki a gyülekezetben nőttél fel; sok mindent tudsz, meg is van/volt benned a szándék, de nem volt meg az erő. Talán úgy vagy vele, hogy igaznak tartod mindazt, amit megtanultál a hitről, Jézusról, de sohasem tapasztaltad meg még Isten szeretetét, erejét, jelenlétét a Szentlélek által. Talán azzal sem találkoztál még, hogy mit jelent Krisztussal együtt meghalni és feltámadni, és hogy ez hogyan függ össze a Szentlélek vételével. De most izzik a szívedben az Úr szava, és kész vagy rá válaszolni. Kész vagy imádkozni, hogy leszálljon rád a Szentlélek Jézus Krisztusért. Ha ez van ma szívedben, legyen hited abban, hogy az Úr ma kijelenti magát neked úgy, ahogy korábban még nem ismerted őt.
Vannak, akik keresztelkedni vagy konfirmálni, keresztségüket megerősíteni szeretnék. Talán még csak keresed Istent, és úgy gondolod, hogy ha ide eljutsz, „bepótolod azt, ami elmaradt”, valami végleg megváltozik benned, és képes leszel arra, amire most még nem vagy képes: hinni fogsz, bizonyosságod lesz. Lehet, hogy te is úgy vagy, mint azok, akik nem készek szembenézni önmagukkal, nem készek súlyos és komoly döntéseket hozni a „megtérés” területén, csak tartozni akarnak Isten népéhez. Van, aki azért indul el, mert megfogta, vonzza a gyülekezet légköre, atmoszférája, és részese akar ennek lenni a keresztség vagy a konfirmáció által; van, aki a mai értékválságos időkben keres értékeket, fogódzókat magának, gyermekeinek; van, aki úgy véli, hogy egyfajta keresztény, nemzeti identitást pecsétel meg azzal, ha megkeresztelkedik, vagy konfirmál. Neked azt kell látni, hogy mindez nem lehetséges a megtérés komoly munkája nélkül, ami elvezet Jézus Krisztus személyéhez, és a Szentlélek vételéhez. Csak a keresztség vagy konfirmáció önmagában sohasem végzi el azt, amit egyedül Jézus tud elvégezni. Ha kész vagy ma megtérni abból, amit ő egyértelműen bűnnek ítélt az életedben, és magadat így kiszolgáltatni Jézusnak, hittel veheted a Szentlélek ajándékát.
Vannak, akik ismeritek, mert átéltétek a Szentlélek jelenlétét, erejét, munkáját Jézusban – és ugyanezt várjátok újra és újra. Túl vagytok a keresztségen vagy a konfirmáción, de nem vagytok készek és képesek belekapaszkodni ennek nagy igazságába és kegyelmébe, tudniillik, hogy függetlenül attól, hogy éppen hogyan érzem magam, az Úré vagyok, és ahhoz tartozom, aki értem meghalt és feltámadt. Azért nem vagytok erre készek és képesek, mert mindig az érzéseket, az élményeket keresitek. És ezért nem vagytok készek arra sem, hogy ahol Jézus továbbvezetne benneteket a megtérés útján, mélyebbre és komoly bűnbánatot, szabadulást és változást munkálva, ott engedelmeskedjetek neki. Isten szeretetét, közelségét, jelenléte átélését akarod, de a megtérés munkáját Jézussal együtt végezni nem akarod.
A Szentlélek ma szembesít: szembesít a bűnnel, hogy térj meg; szembesít Jézussal, azzal, hogy ő a keresztény élet alanya és forrása, hogy tudatosítsd a keresztség nagy igazságát; és szembesít azzal, hogy ha üres és erőtlen vagy, arra van szükséged, hogy ő leszálljon rád és betöltsön téged. Így munkálja azt, hogy ne elégedjünk meg a közelítéssel, hanem hit által fogadjuk el azt a teljességet, amit Krisztusban megszerzett nekünk. ÁMEN!

Mai istentiszteletünk első felében visszatekintettünk a templomunk felépítésére, az 5 évvel ezelőtti templomszentelési ünnepségre, valamint mindarra, ami azóta történt velünk és közöttünk. Hálával vagyunk, hiszen hatalmas dolgot tett velünk az Úr. Amikor visszatekintünk, csodáljuk hűségét, csodáljuk gazdagságát, és leborulunk előtte. De a mai napon nemcsak emlékezünk, nemcsak megemlékezünk az Úr jóságáról, hanem előre is tekintünk. Mire hív bennünket, a gazdagréti gyülekezetet? Sok imádság, gondolkodás előzte meg mindazt, amiről ma beszélni fogok. Ezeknek nagyobb része nem is új azoknak, akik figyelemmel követik gyülekezetünk életét, helyzetét, álmait. A kép, amely hitbeli látásom szerint leírja helyzetünket, és amelyen keresztül Jézus ma beszélni kíván velünk ugyanaz, amellyel a filadelfiai gyülekezetet szólítja meg: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd…” Lássuk, mit jelentett ez az első századi filadelfiai keresztényeknek, és mit jelent ma nekünk!
I. Mi a nyitott ajtó?
A filadelfiai gyülekezetnek írott levelében Jézus kizárólag dicséretet fogalmaz meg: „bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg a nevemet,” majd pedig: „megtartottad állhatatosságra intő beszédemet.” Ebből úgy tűnik, hogy a filadelfiai gyülekezet tagjai üldözést szenvedtek el, súlyos nyomás alá kerültek a többségi társadalom részéről, de nem tagadták meg a hitüket. Jézus nem inti meg őket azért, mert látszólag élnek, valójában halottak; azért, mert hamis tanítást vagy istentelen életvitelt tűrnek meg maguk között; vagy azért, mert büszkék, önelégültek – miközben valójában lelkileg szegények és nyomorultak. A Jelenések könyve hét gyülekezetéből a filadelfiai az egyetlen, amelyik pusztán dicséretet kap: kevés erőd van – talán gyenge, talán kicsi – mégis, minden nyomással szemben hűséges maradtál hozzám. És ez a legfontosabb!
 Ez a legfontosabb – de Jézus tovább megy: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Az adja a nyitott ajtót, „akinél van a Dávid kulcsa, és  amit kinyit, senki sem zárja be, és amit bezár, senki sem nyitja ki.” Az szól, akinek hatalma van ajtókat kinyitni, és ajtókat bezárni. Az azonban nem derül ki egyértelműen, hogy mi is ez a nyitott ajtó. A Szentírás egészének fényében a nyitott ajtó új lehetőséget, szolgálatra, az evangélium hirdetésére való alkalmat jelent. Pál apostol írja: „Efézusban pünkösdig maradok, mert nagy és sokat ígérő kapu nyílt előttem, de az ellenfél is sok.” (1Kor. 16.8-9) „Imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát…” (Kol. 4.3, vö. 2Kor.2.12) Mindezek alapján a következőképpen értelmezhetjük Jézus szavait a filadelfiai gyülekezetnek: megdicsérlek titeket, mert hűségesek maradtatok hozzám a nehézségekben, a rátok terhelődő nyomások, nyomorúságok alatt, annak ellenére, hogy kevesen vagytok, és gyengék vagytok. De most új lehetőséget adok elétek arra, hogy bizonyságot tegyetek rólam mindazoknak, akik az ellenségeim. Nyitott ajtót adtam elétek, olyan lehetőséget, amit csak én tudok megnyitni, és senki nem zárhat be.
Kezdjük érezni, hogy mindez nem olyan könnyű a fiadelfiaiaknak. Városukban van a „Sátán zsinagógája”, feltehetően egy olyan közösség, akik a Jézus és az evangélium iránti ellenségeskedésük miatt kapják ezt a nevet az Úrtól. Kőkemény oppozíció az evangélium hirdetésével szemben. Ugyanakkor ők kicsik, gyengék, és az sem kizárt, hogy az üldözés lángja bármikor újra fellobbanhat. Bizonyosan vannak a gyülekezetben olyanok, akik azt mondják, hogy kibírtuk a nehézségeket, most inkább erősödjünk meg, szedjük össze magunkat, mielőtt újra az evangélium hirdetésére koncentrálunk. Ennek nem most van az ideje, nem most van az alkalma, figyeljünk inkább magunkra. Ne vívjuk ki ellenségeink haragját azzal, hogy Jézust hirdetjük nekik, várjuk meg a kedvezőbb alkalmat. De Jézus nem így látja: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Sőt, éppen azokhoz küldi őket, akik szembeállnak velük: „Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából … megteszem velük, hogy eljöjjenek és leboruljanak a te lábad előtt…” Mindez pedig nem jelenti azt, hogy nem lesz nehézség az életükben: „én is megtartalak téged a kísértés órájában.” Megtartották a filadelfiaiak az Úr szavát? Igen. Akkor most hirdessék is, mondja Jézus.
II. Mit jelent a nyitott ajtó képe gyülekezetünknek?
Nyáron sokat gondolkodtam, imádkoztam gyülekezetünkkel kapcsolatban. Három nagy döntés ill. folyamat áll előttünk, amelyekről korábban már többször szó esett: a templomunk továbbépítésének a nagy feladata, egy harmadik lelkipásztor vagy gyülekezeti munkatárs szolgálatba állítása, és a vasárnaponkénti két istentisztelet bevezetése. Amikor a napi igében eljutottunk a mai szakaszhoz, azt értettem meg, hogy a nyitott ajtó képe összefoglalja azt, ahol a gyülekezetünk áll. Az ajtó lehetőség, alkalom az evangélium hirdetésére, a misszióra, amelyet ha megáld az Úr, további növekedést hoz. Csak ezért, az Isten Országa hirdetése miatt, Jézus közöttünk és általunk végzett missziója okán van szükségünk a templom továbbépítésére, harmadik munkatárs szolgálatba állítására, két istentisztelet bevezetésére. Semmi másért. Ezek önmagukban semmit sem érnek, ezek önmagukban semmi életet nem hoznak. A nyitott ajtó – így értettem meg az imádságos gondolkodásban – az alkalom, a lehetőség arra, hogy gyülekezetünk, a Szentlélek által megújulva, belépjen az evangélium hirdetésének, a missziónak, az Isten Országa növekedésének egy újabb szakaszába. Ahogy korábban is beszéltünk erről: a presbitériummal azt ismertük fel és mondtuk ki, hogy „Isten újat cselekszik” közöttünk, és elkészítette az időt és az alkalmat arra, hogy előrelépjünk.
Egy ajtót nyitott meg Jézus előttünk: az evangélium még szélesebb körben történő meghirdetésének, a gyümölcstermésnek, a missziónak az ajtaját. Ehhez a lelki-spirituális kapunyitáshoz tartozik a másik három szervezeti-infrastrukturális kérdés. De nem az utóbbiak ajtaján kell belépnünk. Nem a templomépítés ajtaján lépünk be – önmagáért. Nem léphetünk be – értelme se lenne – a két istentisztelet ajtaján önmagáért. És harmadik munkatárs sem önmagáért szükséges. Az ajtó, amit, hiszem, Jézus kinyitott, a lelki megújulás és misszió ajtaja. Jézus szolgálatának az ajtaja. Belépve ezen az ajtón nem csak hűségesek leszünk hozzá azáltal, hogy nem tagadjuk meg, hanem odaadjuk magunkat arra, hogy megismerjék az ő nevét.
„Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Ha ez így is van, nem elég ezzel egyetértenünk. Annak elismerése, hogy nyitva áll az ajtó nem azonos azzal, hogy mint gyülekezet egy szívvel és egy lélekkel be is lépünk ezen. A belépés nem azt jelenti, hogy egyetértünk a lehetőséggel, és drukkolunk néhány fanatikusnak, hogy lépjen be. A belépés munka. Mindannyiunk erőfeszítése. Ezért most arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent a gyülekezetnek belépni ezen az ajtón, amit Jézus Krisztus nyitott ki.
III. Mit jelent ezen az ajtón belépnünk?
Ahhoz, hogy egy nyitott ajtón belépjünk, először is érdemesnek kell tartanunk a belépést, majd ezáltal motiválva fel kell állnunk, el kell mennünk az ajtóig, majd belépve magunk mögött kell hagynunk valamit ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ami az ajtó túloldalán van.
Az első kérdés, amivel szembe kell néznünk az, hogy érdekel-e bennünket annyira az ajtó túloldalán lévő valóság, hogy felkeljünk a karosszékből és elinduljunk felé. Mert ha közömbös számomra, ami ott vár, akkor nem fogok elindulni. Az is világos, hogy az evangélium meghirdetésének ajtaján nem fog belépni az, akinek nem ég a szíve Jézusért. Nem fog belépni a langyos, akinek minden úgy jó, ahogy van. Ez az ajtó hidegen hagyja azt, aki sem hideg, sem forró, aki nem gyűlöli a bűnt, és nem szereti olthatatlan szeretettel Jézust. Ezen az ajtón nem fog belépni az „az a neved, hogy élsz, közben halott vagy” gyülekezet sem. Ha Isten Igéje elért, megszólított, tisztogatott minket az elmúlt hetekben, akkor talán meghalljuk Jézus szavát ma, amelyben Jézus az ő ügyét, az ő szíve dobbanását helyezi elénk: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Ha annak küszöbén vagyunk, hogy építkezzünk, tovább növekedjünk, hirdessük az evangéliumot, ezt ő hozta el. Ha vannak gyülekezetek, akik részben közöttünk is tanulni szeretnének az Úr szolgálatáról, az Úr adta ezt így. Ha egyre többen érdeklődnek az Alfa kurzus iránt más gyülekezetekből, és megnyílik a bizonyságtétel ajtaja, övé a dicsőség. Ha mindez lelkesít, mert látod, hogy nem magunkért történik, hanem Jézus Országának növekedéséért, akkor érted már: fel kell állni a karosszékből, és be kell lépni az ajtón.  Nem maradhat közömbös a szíved.
Ha el is indulunk, nem könnyű a feladatunk. Pál apostol azt írta, hogy „nagy és sokat ígérő kapu nyílt előttem, de az ellenfél is sok.” Az ajtó megnyílt, de belépni nem könnyű és nem olcsó, amint a filadelfiaik esetében is láttuk ezt. Vannak akadályok, nehéz helyzetek, hitetlenkedők, ellenkezők, csúfolódók, és mindezek mögött a Gonosz munkája, aki semmiképpen sem akarja, hogy mi egy szívvel és egy lélekkel belépjünk az ajtón. Most azonban figyeljünk még magunkra.
Természetes, ha vonakodást fedezünk fel magunkban, amikor minderről hallunk. A változás kettős értelemben is vonakodást hív elő bennünk: valamit magunk mögött hagyunk, azaz valamit elvesztünk. Ez gyakran nem könnyű. Ugyanakkor azt sem ismerjük pontosan, ami az ajtó túloldalán vár. A bizonytalanság aggodalommal tölt el. Hadd legyek egy kicsit konkrétabb ezen a ponton. A három nagy strukturális kérdéssel kapcsolatban a következő meglátásom van. A templomépítés az, amit a legtöbben érzelmileg könnyen támogatnak. Vannak persze, akik felteszik a kérdést, mit akarunk a gazdasági válságban egy kivéreztetett országban, honnan lesz erre pénzünk, de ezen túl a legtöbben lelkesek. A harmadik munkatárs, azt hiszem, kevesebb érzelmet szít. Nem is lelkesedünk nagyon erősen, nem is vonakodunk. De amikor arra terelődik a szó, hogy egy napon (és csak az Úr tudja mikor – bár felmérés hamarosan készülni fog) két istentisztelet lesz, a legtöbben érzelmileg megfagynak. Különösen a gyerekmunkások és a zenészek… és ez érthető. Itt éljük meg a legnagyobb változást: már látni sem fogjuk egymást vasárnaponként? Akarom-e, hogy többen legyünk? (De: Szeretnéd-e, hogy mások is megtérjenek?) Amíg a templomépítést támogatjuk, a két istentiszteletet sokkal nehezebb lélekkel vesszük, hiszen ez a látszólagosan sokkal kisebb léptékű döntés nagyobb változást hoz a mindennapi gyülekezeti életünkben. Jó az érzéseinket számba venni, tudatosítani, megérteni – és utána újra meggondolni, hogy mire nyitott kaput az Úr. Igen, bizonyos dolgokat magunk mögött hagyunk, elveszítünk – amint 5 éve is ez történt azzal, hogy a templomba költözünk és növekedtünk; igen, nem tudjuk elképzelni, hogyan lesz több gyermekistentiszteleti csoport, hogyan fogjuk megoldani a zenei szolgálatot, milyen lesz, ha nem futunk olyan egyértelműen össze a barátainkkal az istentiszteleten, hogyan élhetjük meg a családiasságot, stb. De miért vállaljuk mindezeket? Azért, hogy belépjünk az evangélium hirdetésének az ajtaján, amit Jézus nyitott számunkra. Jézusért ég a szívünk – vagy magunkért? Önzőek vagyunk, vagy az Urat szolgáljuk?
Van egy mélyebb vonakodás és aggodalom is bennünk, amivel magam is birkózom. Számosan vannak közöttünk, akik küszködnek az életükben: küszködnek a házasságukban, küszködnek a hitéletükben, küszködnek a múltjuk feldolgozásával, gyógyulásukkal. Vannak olyanok is, akik elakadtak, beragadtak ebbe, míg mások szépen haladnak, tisztulnak, gyógyulgatnak. A legtöbben tudjátok miről beszélek, mert vagy küszködtök, vagy másokat hordoztok imában, szeretetben, bátorításban – és dicsőség az Úrnak azért, ami történik közöttünk! – a legtöbbször láthatatlanul. De mondhatjuk-e ebben a helyzetben, amikor gyülekezetünk derékhada a fentiekkel együtt gyermekeket nevel, sokat dolgozik, hiteleket nyög, hogy most van az ideje a missziónak, a növekedésnek? Gyengék vagyunk, nem kellene-e várni? Nem fogjuk-e őket az ajtón történő belépéssel magunk mögött hagyni? Hogyan lehet még több terhet rájuk helyezni? A kérdések valósak, amint Filadelfiában is, és bennem is ott vannak. De mintha Jézus azt mondaná, ha ő kinyitott egy ajtót, az nyitva van, és senki nem zárhatja be. Nem mi nyitjuk az ajtót. És tudjátok, az is igaz, hogy ha csak a küszködéseinket látnánk, sohasem gondolnánk, hogy itt az idő. Egy idő után már csak nyalogatnánk sebeinket, miközben mások az Úr ismerete nélkül vesznének el… És ezzel együtt ahogy, mint Isten családja, belépünk az ajtón, fontos, hogy tovább hordozzuk egymást, hordozzuk az erőtleneket, a szükségben lévőket, a küszködőket.
Mit jelent tehát nekünk, a mai napon, a templomépítés 5 évfordulóján belépni az ajtón, amit Jézus nyitott meg? Először egy a szívedben megfoganó és kimondott nagy és hálás „igent”. „Uram, a te akaratod akarom én is – tedd ezt meg velem. Uram, ha ára is van, ha aggodalmaim is vannak, téged akarunk követni. Bocsásd meg minden önzésünket, és add meg, hogy egy szívvel egy lélekkel belépjünk a kapunk.” Kérlek benneteket, hordozzátok mindezt imádságban. Imádkozzatok, hogy egyre szélesebbre nyíljon az ajtó. Kérjetek bölcsességet, alázatot, világosságot a presbitériumnak mindezekben a kérdésekben: hogy felismerjük az Úr időzítését. Ne feledjétek, amikor a három strukturális kérdésről lesz szó, az evangélium meghirdetéséről van szó, amire lehívott minket Jézus. Imádkozzatok a Lélek kiáradásért, megújulásért az egyházban, ébredésért az országban. És ezzel együtt fel fog buzdulni a szívünk áldozatra. Időben, energiában, pénzben… Imádságos lélekkel, áldozatos munkával léphetünk be ezen az ajtón. Így legyen! Ámen!
Lovas András

 „Móse Teitelbaum rabbi fiatal korától a haszid tanítás ellensége volt, mert az mindig bősz és féktelen eretnekségnek tűnt előtte. Egyszer barátjánál, Jószéf Asér rabbinál vendégeskedett, aki ugyanúgy szembehelyezkedett a hitújítókkal. Azokban a napokban jelent meg nyomtatásban a tiszteletre méltó Lurja mester imakönyve; az ő igéje szolgált a haszid tanítás alapjául. Amikor megmutatták nekik a könyvet, Móse rabbi kitépte az illető kezéből a súlyos kötetet, és földhöz vágta. Jószéf Asér rabbi azonban fölemelte a padlóról, és így szólt: - Azért ez is csak imakönyv, nem szabad ilyen megvetően bánni vele. Amikor az esetről beszámoltak a lublini rabbinak, az azt mondotta: - Móse rabbiból haszid lesz, Jószéf Asér rabbi megmarad ellenfélnek. Hiszen akiben az ellenségesség tüze lángol, az lángra lobbanhat Isten iránt is; akinek viszont az ellenszenve hideg, az előtt minden út zárva van. És valóban így is történt.” (Martin Buber: Haszid történetek, Atlantisz 2006. 641. o.)
A lublini rabbi megállapítása nem áll távol Jézus szavától: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Jézus szavai, amelyeket laodiceai gyülekezetének intéz, igen kemények. Különösen, ha engedjük, hogy ennek a képnek a hatása alá kerüljünk. Olyan vagy – mondja nekik – mint a langyos ital, amit kiköp az ember. Leülsz az asztalhoz, szomjasan, várva egy jó hideg sört, és amikor belekortyolsz, kiderül, hogy langyos… és kiköpöd. Hasonló a langyos kóla, a langyos bor, a langyos kávé… (Nem tudom, kóstoltunk-e már langyos gyümölcs joghurtot – ehetetlen.) Érezzük tehát Jézus megvetését, csalódottságát, amikor az övéit langyosnak találja. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy az az élet, ami langyos, ami semmilyen, ami ilyen is és olyan is, az nem az igazi. Lássuk hát, hogy mit tudunk meg erről a langyos állapotról, mire van szüksége a langymeleg embernek, közösségnek, és végül hogyan történhet meg, hogy langyosból újra forró legyen. (A hideg jobb, mint langyos – Móse, az imakönyv tipró rabbi jobb, mint a közömbös Jószéf Asér – de azért itt még sem az a célunk, mint hogy Jézusé sem az Laodiceában, hogy a langyosból hideget, a közömbösből az evangélium ellenségét munkáljuk.)
I. Langyosság és gazdagság
Mit tudunk meg Jézus szavaiból a langyos emberről? Azt, hogy gazdag, vagy legalábbis gazdagnak tartja magát: „ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire.” Egy olyan lelkület, hozzáállás bontakozik ki előttünk, amelynek lényegi jellemzője, hogy elég vagyok. Mindenem megvan, nincs szükségem semmire, megelégedett vagyok. Ez első látásra irigylésre méltó állapot, és közel sem magától értetődő, hogy mi vele a baj. A legtöbbünknek soha nem elég, mindig van miért panaszkodni, aggódni; nem az az igazi, aki el tudja mondani, hogy nekem elég az, ami van, gazdag vagyok, nincs szükségem semmire? (Ha így gondolkoznának bizonyos politikusok és vezetők ebben az országban, nem lenne nap mint nap újabb történet az újságban arról, hogy mit loptak el…) Ugyanakkor azt kell látnunk, hogy ennek a (látszólagos) megelégedettségnek nem a hála, hanem a büszkeség van középpontjában. Az „én”, és mindaz, amit ez az „én” megszerzett: „gazdag vagyok, meggazdagodtam.” Így is fogalmazhatunk: megcsináltam, megszereztem, elértem – kire vagy mire lenne még szükségem? Az igazi „self-made man”, aki teljesen elégedett önmagával, aki az egész világot úgy szemléli és úgy éli meg, hogy annak középpontjában ő ül. Büszke, önelégült, önmagába zárt, miközben nincs hiánya semmiben, hiszen gazdagságából bármit meg tud venni. Ez az az attitűd, lelkület, amit a gazdagság könnyen kivált, bár nem feltétlenül, és ami megjelenhet akkor is, ha valaki nem gazdag az anyagiakban. Mózes így fogalmazta meg ezt az állapotot Izraelre nézve: „Meghízott Jesurún, kirúgott a hámból – meghíztál, kövér, hájas lettél! – és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját.” Az a nép, amelyet Isten „puszta földön talált … kietlen, vad sivatagban”, amit gondozott, óvott, mint a sas, amikor fiókái kirepülnek, majd szükség esetén alájuk száll és kiterjesztett szárnyára veszi őket felnőtt, meggazdagodott, meghízott, és elhagyta Istenét. Nincs szüksége semmire.
Ez a helyzet, pozíció ugyanakkor a nyugati társadalomnak az ideálja: a mi világunk középpontjában mind filozófiai értelemben, mind egészen valóságosan, mindennapi és gyakorlati módon az autonóm, szabad, független ember áll. Az egyén, az individuum, aki elsősorban nem az emberi közösség részeként (nemzet, város/település lakosa, rokonság vagy szűkebb család tagja), és nem is az Isten előtti helyzete alapján értelmezi önmagát, hanem egyedül, önmagában. Én döntöm el, hogy én mit tartok helyesnek. Csak az én dolgom, hogy miben hiszek és hogyan élek. A hit és az erkölcs kérdéseiben az öntörvényű ember áll a középpontban. Ebbe az irányba haladunk, erre törekszünk, hogy elég anyagiakkal rendelkezzünk ahhoz, hogy függetlenek, szabadok legyünk. Ennek mentén nem kötelezzük el magunkat egy másik személynek a házasságban, ennek mentén ódzkodnak számosan több gyermek vállalásától, ennek mentén lesz a karrier és pénzszerzés fontosabb számtalan más dolognál. Hajt a függetlenség és szabadság iránti vágy. Így kódol a világ, amiben élünk. Ugyanakkor, teológiailag nézve, ebbe az irányba sodor bennünket az emberi természet is, amit a Biblia megromlott, bűnös természetnek ismer. Legyünk függetlenek Istentől, legyünk függetlenek az emberektől (szeretet és elköteleződés hiánya), mert akkor leszünk végre szabadok. Közben persze egyre több kötelék és addikció hálózza be a mai ember életét. A szabadságot kergetjük, és mintha egyre kevesebb lenne belőle…
Ez a „meggazdagodtam, nincs szükségem semmire” lelkület törvényszerűen langyossá tesz. Miért tudna még lelkesedni? Miben tudna teljes szívvel és bizalommal hinni? Mibe tudná még feltétel nélkül odaadni magát? Miért hozna szívesen áldozatot? Miért lobbanna lángra? Mit ítélne el? Miért érdekelné az igazságtalanság? Miért gyűlölné a szegénységet, a nyomorúságot, a szenvedést? Én meggazdagodtam, nekem nincs szükségem semmire. Egyre inkább ilyen a társadalmunk, ilyenek vagyunk. Sem forró, sem hideg. Langyos, unalmas, középszerű. Minden lelkesedővel, minden hittel, minden elköteleződéssel, minden áldozattal, minden hősies tettel kapcsolatban közömbös, sőt, gyanakvó, cinikus, kiábrándult és kiégett. Közben belepusztul az unalomba, abba, hogy nincsenek értékek, amelyekért lángolni lehetne, és bűnök, amelyeket jeges gyűlölettel gyűlölni lehetne. Marad az ál-forróság, mint unaloműzés: extrém sportok, extrém életformák, extrém nyaralások, extrém happeningek (művészet), extrém külső, stb. hiszen valaminek lennie kell. A langyos élet elviselhetetlen – és a mai társadalomban az élet langyossá lett. Halálra szórakoztatjuk magunkat, hogy legyen már valami, ami forró – vagy hideg.
Ez a lelkület hatalmasodott el a laodiceai gyülekezetben. Koruk emberei voltak ők is, mint mi, a környezetük formálta őket is, mint bennünket is. Laodicea nagyon gazdag város volt, komoly bankrendszerrel, kelmeiparral (messze földön híres volt a laodiceai fekete gyapjú) és orvosi iskolával. A bőségben élő társadalom bőségben élő keresztényei ugyanide jutottak: „gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire.” Szavaikkal tisztelik az Urat, imádságaik, liturgiájuk, gyülekezeti életük folyamatos. Minden a helyén van, csak éppen nem függenek Jézustól. Nem mondják, hogy nincs szükségük rá, ez nem lenne illő – de valójában nincs. Az élet, a mindennapok teljesen jól elmennek nélküle is, az ő szerepe pedig az, hogy tiszteletben tartsák, megemlékezzenek róla. Elhelyezték egy szépen berendezett polcon, néha előveszik, megtörölgetik, hiszen tiszteletben tartják, visszaemlékeznek a szegény időkre – de Jézus nekik már nem élet-halál kérdés. Nem igaz, hogy nélküle semmik, nem igaz, hogy nélküle elvesztek, és nem igaz, hogy jelenlétére, szavára, erejére olyan szükségük van, mint egy falat kenyérre. Az sem igaz, hogy elutasítanák, az sem igaz, hogy nyíltan szembeszállnak vele, kritizálnák és megtagadnák. Sem forró, sem hideg. Langyos. Igen is, meg nem is. Néha igen, máskor inkább nem. Van, amire nézve igen, és megint van, amire nézve nem. Kicsit fanyalogva, mintha neki tennének szívességet, néha még szolgálják is őt. Amennyit úgy be tudnak vállalni, hogy még kényelmes. Hogy ne legyen túl sok. Hogy ne legyen túl nagy áldozat. Bölcselkedve, fenntartásokkal, van, amiben engedelmeskednek neki. És közben úgy érzik, ezért még Jézus is hálás lehet nekik. Néha nekibuzdulnak, azután újra visszasüppednek kényelmükbe. Hiszen annyi más dolguk van – fontos emberek egy nyüzsgő, gazdag városban. Langyosak. Nem lobognak, nem lángolnak, mert nincs szükségük semmire, meggazdagodtak. Nem gyűlölnek, nem ellenségeskednek, még ezt sem. Pedig legalább akkor komolyan vennék Jézust. De ez a helyzet tarthatatlan: „kiköplek a számból.”
II. Mire van szüksége a langyos embernek?
Jézus nem azonnal veti el azokat, akik a polcra tették őt. Nem is erőszakkal és hatalommal térítené őket jobb belátásra – bár nem kertel. Tanáccsal fordul a laodiceaiakhoz: „Mivel ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem” aranyat, fehér ruhát, és gyógyító írt. Valójában vak, mezítelen koldus vagy, aki azt mondod, meggazdagodtál, nincs szükséged semmire. És valóban: abban a pillanatban, amikor mélyebbre tekintünk, kiderül, hogy nincs ott semmi. Az öntörvényű, az önelégült, a büszke, a megkövéredett szívű hihetetlenül szegény és szánalmas, és ugyanakkor vak ennek felismerésére. Igen, gazdag vagy – de más értelemben mégis szegény. Mid van, ami maradandó? Végy tőle aranyat, tanácsolja, hogy meggazdagodj. Igen, gyönyörű és előkelő ruhát hordasz, de mi takarja szégyened és mezítelenséged, ha Isten elé jössz? Végy tőle fehér ruhát, tanácsolja, hogy ne lássék szégyenletes mezítelenséged. Igen, ott laksz, ahol világhírű szemkenőcsöket készítenek, de mi a valóság, vajon látod-e? Azt tanácsolja, hogy végy gyógyírt tőle, hogy újra láss.
Miért és hogyan adhat többet és maradandóbbat Jézus, mint mindaz, amit megszereztél? Nem valamiféle üres lelki bölcsesség az, ami pusztán annyit tud mondani, hogy hiába az anyagi gazdagság, ha nincs lelki, hiába a jólét, ha nincs öröm és békesség? De igen, valójában erről van szó, de szeretném, ha meglátnánk, hogy miért, mielőtt valaki túl gyorsan azt mondaná, hogy ismeri, ami itt következik. Miért és hogyan adhat Jézus többet, maradandóbbat és valóságosabbat, mint a földi javak? És mi köze ennek a langyosból való kiszabaduláshoz?
Amit Jézustól „veszel”, azt nem vásárlod, maximum „átveszed”. Talán irónia az Jézus részéről, hogy így szólítja meg őket: vásároljatok tőlem (a görögben az „agóra” . „piac” szóból származtatott igét találjuk). Talán azért beszél így, mert ezeknek a meggazdagodott laodiceai keresztényeknek az élete a pénz és a vásárlás körül forog, és szerette volna elérni, hogy eljusson hozzájuk a szava – beöltözteti hát a nekik olyan kedves és otthonos üzleti zsargonba. De amikor Jézustól vásárolsz gazdagságot, felöltözöttséget, és valóságlátást, valójában nem vásárolsz, mert nem is vásárolhatsz. És rejlik a titok: valami olyat kapsz, amit nem tudsz megvenni. Egy olyan kapcsolatba lépsz, ahol nem te és a te hatalmad, képességeid, anyagi javaid, de akár intellektuális vagy spirituális lehetőségeid a meghatározók. Nem a te gazdagságod diktál, sőt, az itt nem ér semmit. Ha tőle veszel – nem vásárolsz, mert nincs semmid, amivel ezt megvásárolhatnád. Ha tőle veszel, elismered, hogy szükségben vagy; hogy koldus vagy, sőt, abból is a mezítelen és a vak fajta. Másképpen nem tudsz tőle venni. Ezen a ponton viszont átélheted a csodát: megajándékozott vagyok. Nem önmagamba zárt, hanem szeretett, nem önelégült, hanem megelégíttetett, nem magamra utalt, hanem Jézusra szorult. És a megajándékozott ember szíve: felforrósodik. Elönti a hála, eltölti a szeretet. És utána is: amit tőle vettél - átvettél – azt nem birtoklod. A jézusi gazdagság, felöltözöttség, azaz méltóság, valóságlátás nem a tiéd. Nem lesz a kezeid között semmissé, unalmassá, elkopottá, megunttá, mint minden más, amit megszerezhetsz.
Amikor valamit uralunk, birtoklunk, abban a pillanatban vége a megajándékozottság nagy örömének. Sokan éppen ezért félnek a házasságban történő, egy életre szóló elköteleződéstől: ha biztonságban érzem magam, vagy a párom, akkor vége lesz a szerelemnek. És tudjátok mit? Igazuk van! Sokszor igen, így van. Ha a másik ember magától értetődően van ott, bármit megtesz, ha már szinte uralom, használom, akkor ő már rég nem ajándék az életemben. Akkor már rég nem ajándékként élem meg a csodát, hogy valaki megosztja velem az életét, és valakivel én is megoszthatom a magamét. Akkor már nem vagyok gazdag a megajándékozottságban, abban, hogy ő mellettem van, velem van. Gazdagnak lenni, megajándékozottnak lenni azt jelenti, hogy tiéd, ami nem a tiéd; tiéd, amit nem szerezhetsz meg; tiéd, amiről tudod, hogy nem jár és nem érdemled. És ezt a titkot nem a házassági eskü teszi semmissé, hanem a mi önző, uralkodni akaró, öntörvényűségre törekvő, hálátlan szívünk. És ezt a szívet soha le nem győzheted azzal, hogy nem házasodsz meg, vagy nem köteleződsz el bármilyen más emberi viszonylatban.
Jézus tanácsa, tehát, hogy végy tőle gazdagságot, Isten előtti felöltözöttséget, igazságot – azaz bocsánatot -, valamint a valóság látását, a legjobb kiút a langyos állapotból, újra a megajándékozottság, és így a lelkesedés, az odaadás irányába. De hogyan történik ez a „vásárlás?”
III. Hogyan lehet a miénk, amit Jézustól „vehetünk?”
Jézus válasza erre a kérdésre így hangzik: „Igyekezz tehát, és térj meg.” Igyekezz, azaz légy buzgó, légy odaadó, légy lángoló – és térj meg. Hogyan? „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Ez a kép először a következő nagyon fontos igazságra hívja fel a figyelmet: vagy Jézust magát is „bevásárolod,” vagy semmit sem nyersz meg. A tűzben izzított arany, a gazdagság Jézus jelenléte, személye; a fehér ruha, amely eltakarja Isten előtti meztelen, azaz védhetetlen voltunk, az az igazság, bocsánat, tisztaság, amit Jézus ölt fel ránk, sőt, az a titok, hogy őt magát öltözzük fel; a gyógyír, hogy lássuk a valóságot, szintén hozzá kötődik: ő a világosság. Nélküle tehát nem megy, vele pedig ennyire radikális, ennyire egzisztenciális: őt magát lehet és kell behívni, beengedni az életedbe. Ahol eddig a teljesen önelégült én trónolt, oda bekopogtat az élő Isten, Isten Fia, Jézus. Kiszorult az életedből, hiszen mint a langyos laodiceaiak a polcra tetted, és az semmiképpen sem azonos a szívvel, a belsővel, de visszatérni kész.
Holman Hunt festőművész festett egy képet ennek a bibliai szakasznak az alapján. Jézust látjuk rajta, a világ világosságát, kezében egy lámpással, aki egy sok gazzal benőtt ajtó előtt kopogtat. Egy alkalommal felvetették a művésznek, hogy hibás a kép, hiszen lemaradt az ajtóról a kilincs. Mire Holman Hunt azt válaszolta: ennek az ajtónak csak belül van kilincse. Vagy megnyitod te a szíved ajtaját belülről, vagy kívül marad Jézus. De ő nem fogja az ajtót rád törni, és nem fog erőszakkal a házadba lépni. Ha behívod, eljön, Szentlelke által beléd költözik, közösségben, kapcsolatban marad veled. Ha langyos vagy, ha üres, unalmas az élet, ha extrém dolgokban kerested az izgalmat, bármit, amiért lehet lelkesedni, érdemes élni, halld most Jézus szavát, aki keres, kopogtat, szólít, és kész belépni életedbe. Hívd be, térj meg. Ha langyos vagy, mert felismerted, hogy már rég csak szavaiddal tiszteled őt, de igazából nincs szükséged semmire: térj meg! Mondd ki: Uram, te teljes szívvel, mindent odaadtál értem azzal, hogy emberré lettél, és meghaltál helyettem a keresztem, én sem akarlak tovább fél szívvel követni. Te vagy az „Ámen, a hű és igaz tanú,” akinek minden igenje igen és nemje nem, hogyan maradhatnék én továbbra is ilyen kétszívű, hűtlen, felemás. Hívjad be azt, aki most kopogtat, hogy újból teljes szívből követhessed őt! ÁMEN!
Lovas András

Élsz vagy halsz? – ezzel a kérdéssel szembesít minket a textus, egy olyan levél, amelyet János apostol ír a szárdiszi gyülekezetnek. János, aki valamikor az első század végén száműzetésben van egy földközi-tengeri kis szigeten, Patmoszon, az ókori Szárdisz városában élő keresztény közösségnek küldi ezeket a szavakat. Szárdisz városa már többször átélte történelme során, hogy látszólag biztos, bizonyos élete váratlanul összeomlott: volt, hogy földrengés, volt, hogy hadvezér végzett vele. Hérodotosz görög történetíró elénk adja, hogy a legendásan gazdag Krőzus király által uralt, bevehetetlennek tartott Szárdiszt hogyan foglalta el meglepetésszerűen a Bibliából is ismert Cirusz, perzsa-méd fejedelem. Látszatbiztonságból valóságos halálba… Élsz vagy halsz? – de a kérdés nem pusztán Jánosé, és nem egyedül a Krőzus után 6 évszázaddal élő szárdiszi keresztény gyülekezetet illeti. A kérdés, akkor is, ma is Jézusé (János csak „szóvivő”, az üzenete tolmácsolója), illetve a miénk, akik között ma újra felhangzik. Élsz vagy halsz? És miközben azon elmélkedsz, hogy mit is jelentsen ez egy átlagos vasárnap reggel, amikor nyilvánvalóan élünk, lélegzünk, hallunk, látunk… Jézus egy drasztikus diagnózist ad: látszólag élsz, valójában nem. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Majd ezt mondja: „Ébredj fel!” Lássuk hát, hogy mi ez a látszatélet (miből kell felébredni?), hogyan ébredhetünk fel, és mi a felébredt élet igazi valósága!
I. Miből kell felébredni?
Annak az állapotnak a lényege, amelyet Jézus így jellemez, hogy „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” a látszat és a valóság között feszülő ellentét. Lehet, hogy tudatában van valaki ennek, lehet, hogy nincs. Kívülről azonban úgy tűnik, úgy látszik, hogy minden rendben van, míg a valóságban, a dolgok mélyén, a felszín alatt egészen más húzódik meg. A látszat és a lényegi, a külső és a valóságos között feszülő ellentmondás rejtett. Sokszor magunk sem tudjuk, vagy csak nem akarjuk elhinni, elismerni, hogy egészen más kép él rólunk másokban, sőt, akár magunkban is, mint akik valójában vagyunk.
Az „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” típusú élethelyzetek általában váratlanul, meglepetésszerűen, és így többeket sokkolva kerülnek a napvilágra. Bár lassan megszokjuk annak fájdalmát, ahogy egymás után hullik le a lepel a látszatéletről. Gondoljunk arra a fiatal felnőttre, aki eredményesen tanul, kitűnően diplomázik, irigylik frissen megszerzett állásáért, magabiztos, reménnyel teli hozzáállásáért. Az „előtte az egész élet” ember egyszer csak az öngyilkosságba menekül… „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Vagy gondolj arra a barátodra, aki mindig vidám, pörgős, a bulikban a legelső, igazi bevállalós, nincs olyan őrültség, amiben nem lenne benne, lüktet belőle az élet – mindenki így ismeri, és mindenki szereti. És egyszer csak kiönti neked szívét, lelkét, felfedi ürességét és magányosságát, búskomorságát, súlyos betegségét, vagy elhordozhatatlan terhét. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Vagy a boldog családapa/családanya, aki váratlanul – csak így mondják – megbolondul, és minden korábbi meggyőződését valamint a mások róla való képét felülírva otthagyja házastársát, gyermekeit, és lelép egy harmadikkal – hogy „végre boldog legyen.” „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” A látszat és a valóság közötti szakadék egy másik síkon is megjelenik a keresztények között: a külső vallásosság és a belső, megélt valóság között. Ezt nevezik képmutatásnak. Akit mindenki úgy ismer, hogy elkötelezett, odaadó követője Jézusnak, első a szolgálatban, az áldozatvállalásban, a lelkesedésben, mindig kész és képes bibliai szakaszokat idézni és azzal alátámasztani az igaz hit és a helyes élet kérdéseit, egyszer csak azt mondja: kész, vége, az egész tévedés volt, becsaptam magam (és másokat), nem megy tovább. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”
A képmutatás közöttünk, keresztények között mindig erről szól: van egy látszatéletünk, amiben azt valljuk, hogy Jézus az Úr, hiszen ő számunkra az élet, benne van az igazi élet, és közben belül élettelenek, halottak vagyunk, mert nem az ő szeretete és jelenléte éltet, vezet, motivál belülről. Sok területen kudarcot vallhatunk, de hadd beszéljek még egyről, mert attól tartok, hogy ha nem nézünk szembe vele, nem nevezzük néven, felemészt bennünket. A pornográfiáról beszélek.
Ahol Isten az életet adja, ott próbálja az ő és a mi ellenségünk becsempészni a halált: a szexualitás terén, ami a szeretet, a bensőségesség, az odaadás, az öröm és az új élet formálódásának helye. Azzal, hogy a szex kiszakad a szeretetkapcsolat intimitásából, sőt, egyre inkább elszakad egy valóságos, egy másik személytől, és a pornográfia által megvásárolható, fogyasztható, virtuális áru lesz belőle, ott válunk egyre magányosabbá és kiszolgáltatottabbá, ahol a leginkább be kellene teljesednie a kapcsolatnak. Számos embernek, különösen férfiaknak, és keresztényeknek is!, felmérhetetlenül sok ideje, energiája megy el arra, hogy a pornográfia bugyraiba tesz kirándulásokat, hogy azután küszködjön a méltatlanság, a bűntudat, a magányosság, az elhidegülő kapcsolat nyomasztó terheivel. A pornográfia életet ígér, de azzal, hogy elszigetel és önmagunkba zár, egyre inkább a halált, az elszakadást, a magára maradottságot teljesíti ki (ez utóbbiak a halott jellemzői). „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” – kétszeresen is, hiszen egyrészt Jézus életét láttatod magadon, belül pedig engedetlen vagy, másrészt pedig a pornográfia elszakít a való világtól, a valóságos embertől, az igazi szeretetettől és szerelemtől, és ezáltal megöl.
Amint mondtam, a látszatéletet gyakran addig tartjuk fenn, ameddig csak bírjuk, azaz végkimerülésig, összeomlásig. Egy ördögi kör lendül mozgásba ebben a helyzetben: amint elkezded megsejteni, hogy az életed csak látszat, megijedsz ennek lehetőségétől, és annál erősebben dolgozol azon, hogy mind magadat, mind másokat meggyőz arról, hogy jól vagy, élsz. Persze ez nem működhet (hiszen valójában halott vagy), és ezért egyre rosszabbul vagy; de minél rosszabbul vagy, annál erősebben próbálod bizonyítani, hogy élsz. És egyszer csak nincs tovább, elszakad a cérna, beüt a krízis. Az is lehet, hogy a körülötted lévők már látják egy idő után, hogy baj van, de annyira erősen kapaszkodsz a látszatéletbe, hogy üzeneteik nem érnek el hozzád.
Az is hihetetetlenül nehézzé teszi a látszatélet feladását, hogy nem hiszed vagy nem ismered a valódit. Van, aki azért tartja fenn a látszatéletet, miközben tudja, hogy az csak látszat, mert nem hiszi, nem reméli, hogy létezik más. Van, aki egyszerűen csak nem ismeri az igazi életet. Például egy keresztény nem ismeri a Jézusból fakadó, az általa hozott életet, de nagyon vágyik rá, azt gondolja, hogy az a látszat a valóság, amit ő fenntart. Ezért kapaszkodik bele, görcsösen ragaszkodik hozzá, hiszen nem ismeri, hogy a valóságos élet Jézussal, Jézusban: kegyelem, ajándék, amely éppen a látszatélet összetörésében születik. Retteg, amikor megsejti, hogy valami nincs rendjén, hiszen ha az, amit legjobb szándékából, teljes akaratából próbál megélni, felmutatni – nem azért, hogy másokat becsapjon, hanem azért, hogy elkerülje az összeomlást – hamisnak, tévesnek bizonyul, akkor mi marad? Milyen lehetőség van még? Senki sem akar összeomlani, és a mélységbe hullani. Inkább a látszatélet, mint a „nem élet”, foglalhatjuk össze érzéseit, gondolatait. Mindeközben a látszatéletre pozitív reakciókat is kap, és abba belekapaszkodva erőt merít a folytatáshoz. „Te vagy a legjobb családapa, vagy családanya, akit láttam.” … „Irigyellek azért, hogy mindig ilyen vidám tudsz lenni, és karriered is milyen jól alakul.” … „Szeretnék én is olyan elkötelezett keresztény lenni, mint te, biztosan nincsenek olyan kétségeid mint nekem…”
Így lesz egy ember, de egy közösség, gyülekezet, egyház életében is igaz Jézus diagnózisa: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” És ezért mondja nekünk: „Ébredj fel..”
II. Hogyan ébredhetünk fel?
Feltétlenül meg kell hallanunk a valóságot: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Ez először sokkol, megrémiszt, és ezért nem akarjuk, nem tudjuk meghallani. De ha az első ijedelmen túl vagyunk, rájövünk, hogy Jézus szava felszabadító, megkönnyebbülést hozó szó. Arra szabadít fel, hogy ne színészkedj tovább. Azt mondja, hogy kész, vége, nem színészkedhetsz tovább – ez félelmetes talán -, de azt is, hogy nem kell folytatnod a látszat és valóság feszültségében élt életet – ez felszabadító. Persze ennek ára van, és nem kicsi: valamilyen értelemben el kell veszni, meg kell halni. Hiszen mi mást jelenthetne elfogadni azt, amit Jézus így mond rólunk: halott vagy. Hogyan ismerhetném el, hogy halott vagyok? De hogyan is játszhatnám meg tovább az életet? Ez a dilemma. De mégis előremutat, hiszen valami változik. Nem játszom tovább, nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne, nem próbálom megvezetni a környezetemet, őszinte leszek magamhoz. Valami elkezdődött… Ez az élet nem élet… Halott vagyok… Rendben, és mi lesz most?
„Ébredj fel.” A sokk, majd a felszabadultság érzései után ez a kételyt hívja elő: hogyan ébredjek fel, hogyan támadjak fel az életre, ha éppen most ismertem el, hogy halott vagyok? Halott, tehetetlen. Akkor hogyan keljek fel? Ez nem éppen ugyanabba a látszatéletbe vezet vissza, amiről eddig szó volt? Hogyan ébredjek fel, keljek fel, támadjak fel, ha halott vagyok? Hogyan élesszek én, a halott életet a halálból?
A válasz annak a személyében rejlik, aki így szól. Ő az, „akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van.” Így látta látomásban János azt, aki szól: „Ébredj fel.” A hét csillag az egyik kezében a hét kis-ázsiai gyülekezet képviselője, akik a levelek címzettjei, köztük Szárdisz is. Az „Isten hét lelke” kifejezés kicsit megzavaró, hiszen Isten Lelkéről, a Szentlélekről tudunk, de miért lenne az hét, illetve van-e még másik hat? Természetesen nincs. A hét lélek az Isten Lelkének teljességét, sokféleségét, munkájának gazdagságát jelzi. Azaz az szól, hogy ébredj fel, akinél ott van a Lélek, Isten Lelke, aki életet, lélegzetet ad minden élőnek. Amikor Jézus azt mondja, ébredj fel (a halálból), az nem olyan parancs, olyan elvárás, ami azzal folytatódik: na lássuk, mire vagy képes! Mire lenne képes az, aki halott? Semmire. De aki szól, szólít, hogy ébredj fel, annak szavában élet van. Szól, és szavával életet áraszt rád. Ő szólt, hogy legyen világosság – és lett világosság. Ő az isteni szó, az ige, aki emberré lett, meghalt, feltámadt. Amikor ő szól, megszólít téged, aki éppen elismerted, hogy halott vagyok, hogy nem erőlködöm tovább, hogy nem tartom fenn a látszat életet, és azt mondja, hogy ébredj fel, akkor ezzel együtt fel is ébreszt. Felkelt, életre hív, életet ajándékoz. Amint hallod a szavát – és mivel halottak nem hallanak, már az a feléd közelgő élet jele, hogyha ma hallod – rád lehel az, akinél Isten hét lelke van. Rád lehel, és életet lehel beléd. Mi az akadálya annak, hogy ebben a pillanatban ezt hittel elfogadd? Mi az akadálya annak, hogy megijedésből felszabadultságba, felszabadultságból kételybe, és most kétkedésből új, valóságos, jézusi életbe lépj? Mi az akadálya annak, hogy halljad és befogadd azt a szót, amit csak ő mondhat: „Ébredj fel.”
Jézus felébresztő, életre hívó szavát így terjeszti ki: „Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg!” A gyülekezet, amely Jézusé, amelyben Jézus élete kell, hogy kibontakozzon, megjelenjen, a felébredésben az emlékezés nagy ajándékát kapja: ti már ismeritek azt, aki életet szól és lehel. Ti már egykor befogadtátok, ti már megkaptátok a Lelket, ti már megkóstoltátok az igazi életet. De elaludtatok, elsodródtatok, meghaltatok, „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” De emlékezz, és amikor emlékezel, jól figyelj arra, mit teszel. Mert van, aki úgy emlékezik, hogy azt mondja: az az élet, amit akkor kaptam – nem volt igazi. Nem volt valóságos, nem volt több, mint érzelmi fellángolás. Nem az volt a valóság, hanem az, ami ma van: a nem-élet. Így torzítja el a Sátán az Isten ajándékát. Emlékezz vissza, emlékezz, amikor az élet, Jézus élete lüktetett benned, amikor betöltött szeretettel, elkötelezett a szent és tiszta életre (és hogy örvendeztél ebben a tisztaságban!) felszabadított kreativitásra. Emlékezz, aki emlékezhetsz, emlékezz, aki ébredezel, és engedd, hogy az, aki tegnap, és ma és mindörökké ugyanaz megtérésre hívjon igaz beszédével!
III. Mi a felébredt élet?
Két kiváltság és egy küldetés, amit textusunkban olvasunk. A kiváltságok: egy ruha, és egy név. A feladat így hangzik: „erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.”
„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába.” Akiknek az volt a neve, hogy „élsz, de halott vagy”, azok beszennyezték ruhájukat. A látszatélet fenntartása sok mocskos dologgal jár együtt. A látszatélet önmagában szennyez, hiszen gyakran abban keresi az örömet, a megelégedettséget, ami távol áll az élet és tisztaság forrásától, Jézustól. Ezért nem ritka, hogy aki ott áll, hogy halott vagyok, és várom az életre hívó szót, nem is annyira halott volta, hanem beszennyezett, elhasznált, tisztátalan volta miatt aggódik. Olyan, mintha a „ruhánkat” az évek, évtizedek során egyre több folt és piszok érné, és legjobb esetben annyit tudunk tenni, hogy ezeket a részeit visszahajtjuk, ráfoltozunk, sikálgatjuk, de mégis egyre kopottabb és egyre szürkébb. Hiszen ez a ruha nem cserélhető, ez a ruha mi vagyunk, a lelkünk, az Isten színe előtt megálló valónk. De aki felébred, azt fehér ruhába öltöztetik. Öltöztetik – azaz a felébredéssel együtt kapja az új ruhát, és nem magára veszi, hanem ráadják. Jézus, aki ébreszt, aki életre kelt, ezzel együtt egészen megújít, egészen megtisztít. Eltörli a múlt szennyét, és tisztává mos. Mindez nem pusztán szimbolikus, hanem valóságos. Emberek Jézus erőterében újat kezdenek, újjá lesznek. Mindaz, aminek piszkát sehogy sem tudták lemosni magukról, amik kísértették őket, bárhová is mentek, amik visszaköszöntek félelmek vagy önvád vagy önutálat formájában újra és újra, egyszer csak megszűntek, semmissé lettek, erejüket vesztették. A tisztaságot sokan cinikusan kigúnyolják, mert nem ismerik, és nem mernek már hinni benne. De aki felébredt, az ismeri, és örvendezhet benne. Ennek valóságáról beszél ez a kép: „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába.”
„Annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből.” Aki Jézus által él, Isten számára él. Az „élet könyve” kép arról a valóságról beszél, hogy az Úr név szerint ismer és tart számon. Akinek jól hangzó, de semmit mondó neve volt (az a neved, hogy élsz, de halott vagy), annak nevét Jézus megvallja az Atya előtt. Minden egyes személy neve ismert és számon tartott; az isteni élet valósága egészen személyes valóság, amelyben nem feloldódik a személyiségünk, igazi énünk, önazonosságunk, hanem ígéretet kapunk arra, hogy még a halál sem bomlasztja fel. Ha a fehér ruha a jelenben hoz egészen újat, a számon tartott név a jövőre nézve ad bizonyosságot azoknak, akik felébredtek a látszatéletből.
És végül egy feladat: „erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” Aki fehér ruhában jár Jézussal együtt, miközben tudja, hogy neve beíratott az élet könyvébe, aki él, akiben lüktet Jézus élete, és látja maga körül mindazokat, akiknek talán a nevük, hogy élnek, de valójában halottak, nem tudnak közömbösek maradni. Az a valóság, az az élet, amit a ruha és a név jelképez, túlcsordul rajtuk. Erősítsd azokat, akik halófélben vannak. Ez Isten népének, ez egy felébredt gyülekezetnek a küldetése. Erősíteni, bátorítani azokat, akik csak nevükben élni, látszatéletet élnek. Ezért ébreszt bennünket Jézus. Ébreszt, hogy ébresszünk. Felkelt, kihív a halálból, hogy erősítsük a halófélben lévőket… keresztényeket, gyülekezeteket, az egyházat, az országot, a népünket. Adjon Isten ébredést nekünk – és általunk! ÁMEN!
Lovas András