Lovas András Dr.

Jézus szavai elrettentőek, megrázóak, sőt, felháborítóak, miközben egy drámai, de nem is annyira ritka helyzetet emel be tanításába: az életmentő műtét, az életmentő amputáció képét. Bármennyire is felkavaró egy testrész elvesztése, ha azáltal valaki, akit szeretünk, életben marad, hálásak vagyunk az életéért, és azt mondjuk, megérte. Biztosan láttunk már olyan katasztrófa filmet is, amelyben a főhős hihetetlen bátorsággal és lélekjelenléttel, felfoghatatlan fájdalmat elhordozva magát csonkítja meg, hogy megszabaduljon az üszkösödő tagtól, és így megmentse életét. Nem kelt mindez jó érzéseket, de az átjön, hogy az élet többet ér, mint egész-voltunk. Miért botránkozunk meg akkor Jézus szavain?
Azért, mert nem testi, biológiai életveszélyre kínálja a receptet, hanem a bűnre. Azért, mert azt állítja, ha nem vágjuk le, vájjuk ki testrészeink, pokolra jutunk. Néhány kérdést sikerült tisztáznunk a múlt héten, amit most röviden összefoglalok, hogy utána szó essen a fennmaradó nehézségekről.
Jézus azt tanítja ebben a szakaszban az őt követőknek, hogy a bűnnek örökkévaló következményei vannak, és ezért a helytelen vágyakkal és cselekedetekkel szemben radikális fellépésre van szükség. Ezzel szemben korunk alapfeltételezése, hogy bármilyen vágyat magunkban elnyomni egyrészt egészségtelen, tehát betegséghez vezet, de legalábbis aláássa a személyiségünk kibontakozását; másrészt lehetetlen is, ezért szükségképpen képmutatáshoz vezet. Ugyanakkor, amennyiben a bibliai gondolkodás szerint a bűn elsősorban és lényegében az alkotó által rendelt használati utasítástól való eltérés, akkor a vele szemben történő fellépés nem elnyomás, önmagunk elfojtása és korlátozása, hanem éppen a rendeltetésünk szerinti élet érdekében tett fontos lépés. A harmadik alapvető fenntartás Jézus gondolataival szemben, hogy hogyan lenne lehetséges, hogy a bűnnek örökkévaló következménye van (ez lenne a pokol), hogyan lenne hihető, hogy egy szerető Isten rossz dolgokért örökkévaló büntetésre küldene? Szó esett arról, hogy a pokol nem az a tüzes kemence, ahova Isten küld, hanem annak az énközpontú, önmagát felszámoló és elszigetelő életnek a kiteljesedése, amit magunk választunk „Végső soron kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: ’Legyen meg a te akaratod!’, és azok, akiknek végül Isten mondja azt: ’Legyen meg a te akaratod!’. Akik a pokolban vannak, azért vannak ott mert így döntöttek. Enélkül a saját döntés nélkül nem is létezne pokol. Minden lélek, aki komolyan, állhatatosan vágyik az örömre, megkapja. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” – foglalja össze C.S. Lewis (A nagy válás, 85).
Ma arról lesz szó, hogy – mivel a bűnnek örökkévaló következményei vannak – Jézus radikális fellépést sürget ellene. Ha a bűn teljes szétesést, felbomlást, elszigeteltséget nemz, és ez a halálon túl is valóság marad, akkor világos, hogy az élet, az örök élet érdekében érdemes még fájdalmas beavatkozásokat is tenni. Lássuk hát, hogy 1. Mire nem kér Jézus?; 2. Mi Jézus kérésének az előfeltétele?; 3. Hogyan éljük ezt meg a gyakorlatban?
I. Mit nem kér Jézus?
A keresztény gyülekezetek nincsenek tele öncsonkított emberekkel. Ennek három oka lehet. Az egyik lehetőség, hogy senkit sem botránkoztatott meg keze, lába, szeme (azaz senkit sem jutott abba a helyzetbe vágyai, indulatai, cselekedetei miatt, hogy Jézus követésében végleges kudarcot szenvedjen) – ami nyilvánvalóan nem igaz. Számtalan dolog jelenik meg a tanítványok életében, amelyek azzal fenyegetnek, hogy elválasztanak minket Jézus követésétől. A második lehetőség, hogy felhígítottuk Jézus szavait, egyszerűen nem vesszük komolyan, tulajdonképpen elárultuk a nagy ügyet, és már rég nem az a kereszténység, aminek Jézus gondolta. A harmadik lehetőség pedig, hogy míg a helyzet, amit Jézus néven nevez itt teljesen valóságos, éles, mindennapos, a felhívás képes beszéd, amit nem szó szerint kell értenünk. Amikor azt mondom, hogy nem kell szó szerint érteni, semmiképpen nem arra gondolok, hogy nem kell halálosan komolyan venni. Sőt, éppen a helyzet komolysága miatt használ Jézus ennyire sokkoló képet - hasonlóan ahhoz, amint ugyanebben a szakaszban a pokolról is képekben beszél. Azért óriási jelentőségű ez a felismerés, mert kaput nyit arra, hogy kellő súllyal nézzünk szembe Jézus mondanivalójával. Hiszen ha a pokol tüzes kemence, kinevetjük, és túllépünk rajta. Ha Jézus valóban fizikai öncsonkításra hív, értelmezhetetlennek tartjuk, és nem foglalkozunk vele. Mindeközben pedig a lényeg elvész.
Miért állítom, hogy Jézus itt képes nyelvet használ? Először is az ószövetségi háttér miatt, ami Jézus Bibliája volt, amely át- és átjárta gondolkodását. Jézus, az ószövetségi bölcsességirodalom szellemében, igen képletesen beszél arról, ahogy felindulunk a gonoszságra: „ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” A Példabeszédek könyvének egy szakasza jobban megvilágosítja előttünk Jézus gondolkodását: „Hat dolgot gyűlöl az Úr, sőt hét dolog utálatos előtte: a nagyravágyó szemek, a hazug nyelv, az ártatlan vért ontó kezek, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra sietve futó lábak, a hazugságot beszélő hamis tanú és a testvérek között viszályt szító ember” (6.16-19). Jób így vall: „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy ne tekintsen a szüzekre … Ha hamisan jártam, és lábam csalásra sietett, mérjen meg engem Isten igaz mérleggel… Ha lépésem letért a jó útról, ha szívem a szememet követte, vagy kezemhez szenny tapad, más egye meg, amit vetettem, és ami nekem sarjadt, tépjék ki gyökerestül! (Jób 31.1, 5-8) Kéz, láb, szem, száj, ami gonoszságra indul és gonoszságot cselekszik ezekben a szakaszokban. Ugyanakkor csonkításról nem esik szó. De hol van az igazi probléma, és mi a valós megoldás? Vajon Jézus radikálisabb, mint az Ószövetség, és végletes megoldást javasol, vagy úgy radikálisabb, mint az Ószövetség, hogy közben képes nyelvet használ?
Azért kell ez utóbbi mellett letennünk a voksot, mert mind az Ószövetség tanítása, mind Jézus teljesen egyértelműen beszél arról, hogy az igazi probléma nem a testrészekben van, hanem az ember megromlott bensőjében, bibliai kifejezéssel szívében. (Vö. Mk. 7.17kk: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről jut belé, hanem az, ami belülről megy ki, hiszen a szívéből származik minden gyűlölet, irigység, paráznaság, csalás, hazugság, stb.) Szerintetek ezek után Jézus azt gondolja, hogy ha valakinek problémája van a szexuális tisztátalansággal, egyik szemét eldobva szabad lesz? Ha valaki mocskos beszédű, vagy pletykás, vágja ki a nyelvét, és minden rendben? Ha valaki nem tudja megállni, hogy ne menjen oda, ahol biztosan bűnbe esik, vágja le a lábát? Az ezzel a baj, hogy a maradék egy szem, egy láb is elég ahhoz, hogy vétkezzen, hiszen a szív nagy úr. Valamint mi van, ha valakinek a szemével, a kezével, a lábával is gondja van: mind levágja? És meddig tart a csonkítás, hol van vége? Ha valaki ezt az utat őszintén, kíméletlenül és irgalmatlanul őszintén járja, egyetlen egy végállomáshoz érkezhet csak meg: ha magamat nem ölöm meg, a bűnt sem irtottam ki. Nem elég a kéz, nem elég szem, nem elég a láb eldobása. Hogyan dobjam el a szívemet? Hogyan változtassam meg azt, ami miatt rosszra indul a kéz, a láb, a szem, a száj? A külsővel a belsőt nem lehet megfékezni, megváltoztatni, és ezt Jézus tudja a legjobban. Ezen a ponton viszont eljutottunk egy másik alapvető kérdéshez: ha Jézus képes beszédet is használ, kiket szólít meg? Mi kérésének az alapja?
II. Mi Jézus kérésének az alapja?
Az öncsonkítástól tehát önmagunk elvesztéséig vezet az út, ha pusztán külsődleges eszközökkel akarunk véget vetni az én-központúságnak és az ebből fakadó minden az embert felszámoló és elszigetelő cselekedetnek. Ezen a ponton pedig nem tehetjük, hogy nem emlékszünk Jézus egy másik képes beszédére, ami követésének lényegét foglalja össze: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” Jézus követése éppen az, ahova elérkeztünk: meghalás és feltámadás. Önmagunk elvesztése – az én-központúság halálba adása – és egy új élet megnyerése, Jézus élete bennünk. Erről beszélt Jézus a tanítványoknak, mielőtt eljutott volna oda, hogy a szem, a kéz, a láb csonkolásáról tanít. Először arra van szükség, hogy Krisztussal együtt meghaljunk és feltámadjunk, hogy a szívünk, a bensőnk megújuljon, és csak utána lehetséges értelmeznünk és megélnünk azt, amit Jézus a kezünk, lábunk levágásáról, a szemünk kivájásáról mond.
Nézzétek, hogyan fogalmazza ezt meg Pál apostol. Arról beszél a kolossébelieknek, hogy ők Krisztussal együtt meghaltak és vele együtt feltámadtak, vele együtt el lettek temetve, hogy vele együtt életre keljenek. Majd így hívja őket arra az életre, amit Krisztusban kaptak: „Öljétek meg tehát tagjaitokban mindazt, ami csak erre a földre irányul….” Tehát ti, akik megismertétek az Úr Jézus Krisztusban az új életet, az igazi életet, az Isten-központú élet gyönyörűségét kóstoltátok, akik nem magatokat csonkoltátok vagy öltétek meg, hanem az újjászületés csodája által szabadultatok meg a bűn uralmától, úgy járjatok ebben az új életben, hogy szembeszálltok mindazzal, ami ettől, illetve Jézus Krisztustól elválasztana. Ez a harc kemény és komoly, ez a gonoszság megöldöklése a tagjainkban, vagy egy másik képpel élve a kéz, a láb levágása, a szem kivájása.
Kinek szólnak tehát Jézus szavai? Mi felhívásának az alapja? Azokat szólítja meg, akik már az övéi lettek. Azok tudnak - és csak azok akarnak – radikálisan szembeszállni a bűnnel, akik befogadták Jézust lényük közepébe, akik elfordultak ez által én-központú életükből, és odaadták magukat egy olyan életre, amelyben Isten a középpont. Ebben új szívet kaptak, és nagyon jól tudják, hogy ez a változás nem a külső megfékezéséből, hanem a Szentlélek bensőnket megújító munkájából fakad. Egyedül ezek a tanítványok, Jézus-követők azok, akik készek lesznek engedelmeskedni Jézus szavainak, akik meg fogják érteni és meg fogják cselekedni azt, amit Jézus követel. Miért? Azért, mert csak az veti magát alá amputációnak, aki hiszi, hogy neki ez megéri, mert csak így maradhat életben. A semmiért senki nem fog drága árat fizetni. Hasonlóan csak az fog ezzel a jézusi radikalizmussal fellépni mindaz ellen, amit elválasztaná őt Jézustól, aki tudja, hogy Jézus az élet. Aki szembesült azzal, hogy nem tudja magát megváltoztatni, valamint felismerte, hogy én-központú, önző személyisége nem csak ebben az életben keseríti meg mindennapjait, hanem ennek örökkévaló következménye van.
Ha tehát valaki megtérés és újjászületés nélkül közeledik ehhez a jézusi felhíváshoz, vagy azonnal megbotránkozik benne, vagy ha elkezdi megcselekedni, egyre nagyobb mélységbe és kétségbeesésbe kerül. Jézus azokat szólítja meg, akik már követői lettek, hisznek benne, és mindabban, amit ő ígér.
III. Hogyan éljük meg Jézus felhívását a gyakorlatban?
Mit jelentenek a gyakorlatban Jézus szavai? „Ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” A képes beszéd segít konkretizálni, néven nevezni azt, ami elválaszthat Jézustól. A „kéz” azt a kérdést teszi fel, hogy mit csinálsz, milyen tevékenységeid vannak, mivel foglalatoskodsz, milyen tárgyakat szereztél meg és tartasz a birtokodban, hogyan kezeled a pénzt, stb. A „láb” rámutat arra, hogy hová mész, hová tartasz, milyen utakon jársz, merre haladsz, mi irányít. A „szem” felteszi a kérdést, mit nézel, mire vágyódsz, miről álmodozol, stb. Mindezek lehetnek teljes egyértelműséggel rossznak nevezhető dolgok: más házastársának kívánása, hazug és rágalmazó levelek írása, olyan helyekre történő titkos utak, amelyekről semmiképpen sem szeretnéd, hogy kiderüljenek. De lehetnek olyan tevékenységek, utak, elképzelések, vágyak, lehetőségek, amelyek nem önmagukban gonoszak, de te tudod, hogy annyira fontossá válnak számodra, olyan mértékben eluralják a szívedet, hogy az a veszély fenyeget, végül elválasztanak Jézus Krisztustól. Ha akár így akár úgy olyan irányba haladsz, ahol megrendül Jézussal való közösséged, engedelmes követésed, hálatelt ragaszkodásod, akkor baj van. Akkor a kezed, lábad, szemed megbotránkoztat, azaz hamarosan a bukásodat, az elesésed, az összetörésed idézi elő. És ezt, általában, a keresztény ember nagyon jól tudja – csak nem hiszi. Már régen ott van benne, hogy rossz úton jár, hogy veszélyes, ami vele történik, de nem cselekszik. Nem számol azzal, hogy örökkévaló következménye van mindannak, ami ilyenkor történik.
Jézus azonban igen, és ezért ilyen kemény: „vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre … vágd le, mert jobb, ha sántán mész be az életre … vájd ki, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába…” Mit jelent ez? Radikális megszakítását, kigyomlálását annak, ami veszélyezteti a Jézussal való kapcsolatot. Három kifejezéssel kívánom körülírni ezt.
Azonnali. Amikor felismered magadban, hogy rossz úton jársz, kezed nem ártatlan, szemed nem tiszta, azonnal kell cselekedned – Jézus nevében, Jézus erejével. Kérlek, ne várj arra, amikor egyszer csak majd nem akar a lábad arra menni, amikor majd váratlanul elmúlik belőled az az indulat, ami rossz irányba visz. Ne várj arra, hogy az érzéseid megváltozzanak, mert mire eszmélsz, késő lesz. Itt is élhetünk az amputáció analógiájával: minél később történik a beavatkozás, annál nagyobb az ár. Ha időben kivágod magadból a gonoszságot, kisebb lesz a sebhely, és hamarabb gyógyul. Ha elhatalmasodik, annál nehezebb lesz a gyógyulás, ha egyáltalán nem túl késő…
Konkrét. Ha a kezed botránkoztat meg, akkor ne okoskodj azon, mit tehetne a láb. A bibliai képes beszéd egyik jelentősége, hogy azzal, hogy „lokalizálja” a bűnt (nyilvánvalóan nem teológiailag, hanem a képzelet számára), konkretizálja is azt. Ha olyan dolgokat gyűjtesz, ami nem a tiéd (tárgy, pénz…), akkor ne érintsd többet. Aki alkoholista volt, tudja miről beszélek. Ne vegye a kezébe a poharat – radikális szakítás. Ha tudod, hogy egy bizonyos társaságban nagy valószínűséggel belekerülsz valamibe, amit szeretnél elkerülni, ne menj oda. Nem azt mondja Jézus, hogy menj oda és légy erősebb, hanem azt, hogy vágd le az egyik lábad. Ha irigy és sóvárgó, kapzsi szemed botránkoztat meg, mert szinte belepusztulsz, hogy valamit, ami (vagy aki) a másé, vagy csak elérhetetlen neked, megszerezz, akkor ne kezdj el arról magyarázni vagy magadban sajnálkozni, hogy mert milyen szegénységben is éltetek gyermekkorodban. Irtsd ki magadból a szándékot, hogy azt a konkrét dolgot te megszerzed.
Fájdalmas. Az amputáció fájdalmas. Akármit vágsz is le, ott marad a fájdalom, vagy a hiány érzése – egy darabig bizonyosan. Előtted a népszerűség, egy óriási üzlet, hatalmas siker, de közben tudod, hogy ennek az ára az, hogy megtagadod Krisztust. Óriási lehetőség, erre vártál mindig is, és csak egy kicsit kellene hűtlennek lenni Jézushoz. Többet ér-e Jézus, mint az, ami felcsillant előtted? Van életmentő amputáció, de ezt csak akkor vállalod be, ha Jézus és az élet fontosabb. És amikor megteszed, lehet, hogy elfog a szomorúság, a veszteség érzése, az önsajnálat. Ne engedd! (Az egyik legfájdalmasabb „amputáció”, amit láttam megtörténni, az, amikor valaki egy olyan szerelemből lép ki, amely nem Isten törvénye szerint való – pl. házasságtörő kapcsolat. Jézus jelenlétében, Jézusért, bűnbánatot tartva miközben szerelmes vagy, kitépve szívedből, amit kincsként fogadtál oda be, halálba adva és gonosznak nevezve az emlékeket, amelyek kedvesek voltak… és mégis, hadd mondjam, nincs más út az életre, az örök életre. Talán már értjük, miért mondtam, hogy akkor lesz igazán súlyos Jézus szava, ha megértjük, hogy képes beszéd.) Még egy fontos megjegyzést hadd tegyek ezen a ponton: ez az amputáció a te feladatod. A testvéred, a lelkipásztorod, a lelkigondozód, de mégis Isten sem amputál helyetted. Van, hogy beleszól – fájdalmasan – az ember életébe, hogy észhez térítsen, máskor meg nem teszi. De ami a te feladatod, az a te feladatod.
Kemény? Elrettentő? Fájdalmas? Igen. Manipulatív? Hazug? Félrevezető? Nem. Azért nem, mert mindannyian érezzük, akik e testben élünk, a valóság ilyen. Mindannyian értjük az amputáció életmentő jelentőségét a biológia törvényei alapján. Tényleg olyan elképzelhetetlen vagy lehetetlen, hogy hasonló törvények munkálkodjanak a spirituális világban is? Nem. Annyira nem, hogy Isten maga lépett be ebbe a világba, hogy szabadulást és gyógyulást hozzon. Csonkolták a kereszten. Szögekkel verték át a csuklóit és bokáit. Dárdát döftek az oldalába. De nem életmentő beavatkozás volt, hanem professzionális kivégzés. Nem amputáció által vásárolt meg a magáénak, hanem élete, halála és feltámadása által. Ezért, ha a bűnnel szemben való harc néha kimerítő, máskor úgy tűnik, reménytelen, alkalmanként pedig iszonyú fájdalmat hordoz, te mindig nézz fel őrá, akiben meglátod életed, üdvösséged, gyógyulásod, beteljesedésed. És most „vedd” szemedet, kezedet, lábadat, szádat, füledet, egész testedet, és szánd magad oda teljesen őneki! ÁMEN!

Évekkel ezelőtt egy gyülekezetnövekedéssel foglakozó szakkönyvben a szerző azt a tanácsot adta, hogy a lelkipásztorok – amennyiben szeretnék, ha gyülekezetük növekedjen – jól teszik, ha az igehirdetésben kerülik az ellentmondásos, az embereket megosztó és negatív témákat. Ezért fogok ma a bűnről és a pokolról szólni…
Félreértés ne essék, nem valamiféle szent tűz izzik bennem, az önigazságnak valami nagy tüze, ami arra sarkall, hogy „jól megmondjam.” Sőt, két fontos dologgal szembesültem, miközben Jézus ma olvasott szavain gondolkoztam. Az egyik, hogy amióta ebben a gyülekezetben lelkipásztor vagyok, még egyszer sem prédikáltam kifejezetten a pokolról. Erre nem vagyok büszke, hiszen Jézus egyértelműen beszél róla – nem is éppen csak el- elvétve. Lehet, hogy ezen a ponton – minden ellenkezésem ellenére – mégis csak hatása alá kerültem az említett „szakembernek”? Talán éreztem én ezt, és senkit sem akartam elrémiszteni, hiszen a mai világban a bűn gondolatánál már csak a pokol felvetése az, ami nagyobb elutasítást vált ki? A másik dolog, amivel szembesültem, hogy most sem „szívesen” teszem, és nem örömmel teszem mindezt. Nem lelem örömöm abban a tényben, amiről Jézus beszél. Ugyanakkor átérzem igazságát, súlyát és felelősségét, és ezért őszintén, egyértelműen és nyíltan kívánok beszélni bűnről és pokolról.
A nagyobb összefüggés az, amint Jézus a tanítványokat próbálja felkészíteni annak elfogadására és megértésére, hogy őt, a régen várt Messiást, az utolsó idők királyát, keresztre fogják feszíteni, de a harmadik napon fel fog támadni. Miközben Jézus a szolgálat és szenvedés eme titkát akarja kijelenteni, a tanítványok azzal vannak elfoglalva, hogy ki közülük a legnagyobb, majd kik azok, akiket eltiltanak Jézus nevének felvételétől – csak mert nem követik őket. A versengés és az elitizmus úgy jelenik meg Jézus követői életében, mint ami végleg tönkreteheti mindazt, amire Jézus elhívta őket. A tanítványság, Jézus követése e két buktatója mellé egy harmadik kerül: a megbotránkoztatás. Két irányban is felveti ezt Jézus, az egyik a „kicsinyek” megbotránkoztatása (erről most nem beszélek), a másik önmagunk megbotránkoztatása. Miről van szó, mit jelent megbotránkoztatni? A szó alapvető jelentésében a „beleütközik, megbotlik, elesik, leesik” gondolata van. Úgy tűnik, hogy Márk abban az értelemben használja ezt a kifejezést, hogy valaki „elesik” Jézus követésében, azaz végleg kudarcot vall tanítványságban (vö. Mk. 4.17, 14.27,29). Ha a kezed, a lábad, vagy a szemed bűnbe visz – megbotránkoztat – inkább vágd le, vájd ki, mint hogy a gyehennára, a pokolra kerülj. A kihívás tehát az, hogy vegyük komolyan a bűnt, míg a kísértés az, hogy ne törődjünk vele. Figyeljük meg Jézus gondolatmenetének összefüggését és igazságát: ahol egy csoportban elhatalmasodik a legelső helyért folyó harc, azaz a hatalom és befolyás kerül a középpontba, valamint ahol megjelenik ezzel együtt a paranoiás féltékenység, hogy aki nem esküszik hűséget, az biztosan ellenség, ott felüti a fejét egy harmadik rossz is: a bűn nem számít. A hatalom és befolyás elhiteti az ilyen emberrel, hogy neki mindent szabad, mindent lehet, hogy semmi sem kerülhet céljai és vágyai útjába, hogy amit ő tesz, az nem rossz. Jézus azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűn kérdése abszolút fontos, mert örökkévaló következménye van. És mivel örökké tartó következménye van, a lehető legradikálisabb fellépést követeli. A tanítvány, Jézus követője vagy megharcolja ezt a harcot, vagy örökre elvész. Lássuk, hogy 1. Miért olyan teljességgel elfogadhatatlan ez a gondolat a mai világban?; 2. Miért van teljességgel összhangban az evangélium igazságával?Arról, hogy gyakorlatban mit jelentenek Jézus szavai, a következő alkalommal esik szó.
I. Miért teljességgel elfogadhatatlan ma a bűn és a pokol gondolata?
Kezdjük a bűn kérdésével, ami még mindig a kisebb botrány – de nem azért, mert sokan nem ütköznek bele, hanem azért, mert a pokol kérdését olyan elutasítás övezi, ami minden mást meghalad. Jézus, az ószövetségi bölcsességirodalom szellemében, igen képletesen beszél arról, ahogy felindulunk a gonoszságra: „ha megbotránkoztat téged az egyik kezed … és ha az egyik lábad botránkoztat meg téged … és ha az egyik szemed botránkoztat meg téged….” Két olyan alapvető - bár gyakran ki nem mondott – előfeltételezés van jelen a mai társadalomban, amelyek Jézus szavainak merev elutasításához vezetnek.
Az egyik azt mondja, hogy nem egészséges a vágyaidat korlátozni. A modern világ középpontjában a független egyén áll, valamint az, hogy ez az egyén minden lehetőségét minél jobban kibontakoztathassa. Mindent megelőző céllá válik önmagunk megvalósítása, mindannak a teljes kibontakozása, felfedezése, ami – mondják – el van rejtve bennünk. Vannak vágyaink, indulataink, ösztöneink, és ha ezeket korlátozzuk, akkor a saját fejlődésünknek, kiteljesedésünknek szabunk határt. Ez sem lélektanilag, de még fizikailag sem egészséges, hiszen biztos, hogy frusztrációhoz, elnyomáshoz vezet, ami majd más módon fog kirobbanni belőlünk. Ezért például ha a cölibátusról esik szó (amit mi reformátusok természetesen nem tartunk elengedhetetlennek a lelkészi szolgálathoz), azonnal arról hallunk, hogy az beteg dolog, lehetetlen, és ezért van a pedofília botrány. Azaz a szexuális vágyat nem megélni beteg dolog, mondják, és ez akkor is igaz, ha valaki nem pap, hanem egyedülálló, özvegy, beteg, vagy a párja beteg, stb. Vagy ha te „ami a szíveden az a szádon” ember vagy, az őszinteséggé vedlik át a magad szemében, pedig lehet, hogy egyszerűen csak képtelen vagy fékezni az indulataidat, nincs benned tapintat és figyelem a másik iránt. De korlátozni azt, amit gondolsz a másikra való tekintettel – nem őszinte, és nem egészséges, mondják. Miért kellene tehát bármit is megvonni magadtól, amire bensőd felindult, legyen az egy férfi vagy egy nő, legyen az befolyás mások felett vagy akármilyen extrémnek minősülő tapasztalat? Ha elnyomod e vágyat, beteg leszel, ha belemész, még inkább önmagad lehetsz, egy tapasztalattal gazdagabb leszel – így korunk bölcsessége.
A másik előfeltevés szerint nem csak egészségtelen e vágyakat, cselekedeteket megvonni magunktól, hanem lehetetlen is. Ha pedig lehetetlen, akkor minden olyan beszéd, ami arról szól, hogy léteznek bűnös vágyak és célok, cselekedetek, egészen bizonyosan képmutatáshoz vezet, aminél meg nincs rosszabb (és tényleg nincs!).
Mindezek figyelembevételével nem csoda, ha Jézus szavai nem találnak különösebb pozitív fogadtatásra. De van valami, ami nem csak közömbösséget vagy elutasítást kelt ma, hanem a legmaróbb gúnyt és a legnyíltabb ellenkezést, amivel – ha igaznak tartjuk – magunkra hozzuk a „művelt és kifinomult, felvilágosodott világ” minden dühét és gyűlöletét: „jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára, ahol férgük nem pusztul és a tűz nem alszik el.” Először is a gyehenna, a pokol eme gondolata inkább vicces és nevetséges ma, semmint ijesztő lenne. Nem igazán tudjuk komolyan venni, hogy a pokol egy olyan hely lenne, ahol szarvacskás ördögök tűzben pirítgatják a bűnösöket, akik örök kínok között jajveszékelnek. De ha valaki ezen – különben jogos – kifogások ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus szerint a bűnnek örökkévaló következménye van, két súlyos kérdés ill. kifogás köré csoportosítva fogja magára vonni a tiltakozó kijelentések záporát. Hogyan lehetne igazságos, hogy Isten az ez életben elkövetett kisebb-nagyobb bűnökért valakit örök kárhozatra, gyötrelemre a pokolba küldene? Nem aránytalanság-e ez? Valamint ha Isten tényleg szerető Isten, hogyan lenne lehetséges, hogy bárkinek is ezt a gyötrelmet szánja? Miért ítélne meg, küldene a pokolba bárkit is egy szerető Isten? Márpedig ha bármilyen Istenben hiszünk, akkor a szerető Istenben hiszünk…
II. Hogyan állnak teljességgel összhangban a szeretet és kegyelem Istenével Jézus e szavai?
A bibliai gondolkodás – és Jézus gondolkodása – kiindulópontja, hogy – egy képpel fogalmazva – a bűn az alkotó által előírt használati utasítástól való eltérés. Isten teremtette az embert, vele, a másik emberrel és a teremtett világgal való harmonikus közösségre, szeretetkapcsolatra. A bűn annak ténye, hogy ez a közösség, ez a harmónia alapvetően megroppant, és az Isten-központúság szépségéből és egészséges voltából az én-központúság rettenetébe estünk. Azaz nem az eredeti terv szerint élünk, hanem egy sérült, torz „programot követünk”. Jézus a vágyakat, a célokat, a cselekedeteket ennek fényében látja – ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden bennünk lévő vágy rossz lenne. Amikor a kezünk, a szemünk, a lábunk kimozdít, elszakít, elragad attól, hogy az Istennel való közösségben éljünk, akkor a pusztulás útjára lépünk. Ezért óv halálosan komolyan és teljes felelősséggel attól, amit „megbotránkozásnak” nevez.
Mert mit tesz az én-központúság, ami a korlátlan önmegvalósítás felé lök, és korlátlan beteljesedést ígér? Alapvetően két következménye van az életünkben: az egyik a növekvő szétesés, széthullás, önmagunk felszámolása, a másik meg a az egyre erősödő elszigeteltség. Mindkettő a bűn sajátja. Miért?
Aminek nem tartjuk be a gyártó által előírt használati utasítását, az nagy valószínűséggel el fog romlani, tönkre fog menni. Még akkor is, ha a legjobb szándékkal, vagy egyszerűen csak a tudatlanságunk miatt hagytuk figyelmen kívül az tervező és alkotó útmutatását. Az én-központúság, az önzés, az ebből fakadó élet (a nagyravágyó szem, a hazug nyelv, a gyűlölettel teli, gonoszt tervező szív, a mindig hiábavalóság után futó lábak, a mindenféle gonosztettel bemocskolt kéz, stb.) felszámolja az ember kapcsolatait, lelki egészségét, ép személyiségét. Gyűlölet, beteges irigység, súlyos szorongások, kényszeres gondolatok járnak a nyomában. Az ember a széthullás útjára lépett. És ezzel együtt elszigetelődik, hiszen széttörnek a kapcsolatai, hiszen állandóan önmagát igazolja azzal, hogy másokat vádol, egyre inkább belesüllyed az önsajnálatba és mások okolásába, egyre inkább bezárul saját magába. A bibliai gondolkodás szerint ennek az az oka, hogy egyre jobban elszakadunk Istentől, aki minden életnek, szeretetnek, józanságnak, igazságnak a forrása. Egészség helyett betegség vár, szabadság helyett kiszolgáltatottság és rabság, józanság helyett tagadás. Ezen az úton, ha nem állunk meg, egyre jobban elveszítjük a józan ítélőképességünket, erkölcsi érzékünket, egyre jobban elvakulunk. Bizonyos helyzetekben ezt könnyebb elismerni, mint más alkalmakkor. Egy szenvedélybeteg életpályája világosan illusztrálja mindezek igazát, de ki ne találkozott volna olyan történetekkel, emberekkel, akiknek életét a zabolázatlan szexuális vágy, a pénz és vagyon iránti sóvárgás, vagy éppen az feltétlen kívánság számolta fel, hogy mindenki felett uralkodjon. Ez a bűn valósága és természete, amelynek, sajnos, egyre markánsabb és brutálisabb illusztrációit adja számos kortársunk életének szomorú megroppanása.
Tegyük fel magunknak a kérdést: mi van, ha mindaz, ami az előbb vázoltak szerint történik az emberi lélekkel, örökkévaló röppályára állítja? Mi van, ha az én-központúságnak vagy Isten-központúságnak örökkévaló következményei vannak? Ha nincs mindennek vége a halállal?A válasz: ez a pokol. Jézus, valamint a Biblia, metaforikus nyelvet használ, amikor erről beszél, de a képi nyelv nem szabad, hogy elterelje a figyelmünket a jelentéstől. A gyehenna elnevezése a Jeruzsálem melletti Hinnom völgyéből jött (Gé Hinnom), ahol Jézus idejében is folyamatosan égett a szemét. A tűz és a férgek a megsemmisülést, a felbomlást, a széthullást jelképezik. A pokol az az állapot, ahol Isten jelenlétéből végleg kizárva, a felbomlás állapotában, és teljes elszigeteltségben van az emberi lélek.
És hogy miért küld ide egy igazságos és szerető Isten bárkit is? Érdemes meggondolni C.S Lewis szavainak igazságát: „Végső soron kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: ’Legyen meg a te akaratod!’, és azok, akiknek végül Isten mondja azt: ’Legyen meg a te akaratod!’. Akik a pokolban vannak, azért vannak ott mert így döntöttek. Enélkül a saját döntés nélkül nem is létezne pokol. Minden lélek, aki komolyan, állhatatosan vágyik az örömre, megkapja. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (A nagy válás, 85) Továbbá: „Nem arról van szó, hogy Isten a pokolra küld bennünket. Mindegyikünkben növekszik valami, ami maga lesz a pokol, ha csírájában ki nem szakítják. A helyzet igen komoly: adjuk magunkat az Ő kezére –még ma, még ebben az órában.” (Viták és vallomások, 390) A legnagyobb és legrettenetesebb büntetés tehát, amiről a Bibliában olvasunk, nem más, mint hogy Isten átad bennünket annak, amit magunk választottunk (vö. Róm. 1.24) „Röviden, a pokol egyszerűen az a szabadon választott Isten nélküli identitás, amely az örökkévalóság röppályájára került.” (Keller, The Reason for God, 78) Igazságtalan-e ez? Igazságtalan-e Isten?
De mégis, hol van szeretete? Emlékezzünk, hogy amikor Jézus ezeket a súlyos gondolatokat elmondja, az egész nagyobb egységet át- meg átjáró kérdés az, hogy miért kell meghalnia Messiásnak. Jézus a szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról és mindennek jelentőségéről tanítja a tizenkettőt. Vajon ellentmond-e a pokol Isten szeretetének, vagy sokkal inkább felragyogtatja azt?
Jézus a kereszten így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46) Ő, aki mindévig egy volt az Atyával, most a maga lényében hordozza el az Atya minden jogos haragját és ítéletét a bűn miatt. Lelke, ami mindvégig egybeforrt az Atyával, át kell hogy élje, el kell hogy hordozza a teljes elhagyatottságot, a tökéletes elvettetést, a halálban, a kárhozatban való totális szétbomlást, magát a poklot. Amit testében elhordozott kínokban, semmi sem volt ahhoz képest, amit lelkében kellett megélnie. Ha nem ragadjuk meg a bűn és pokol valóságát, fogalmunk sincs annak mélységéről, csodálatos voltáról, amit Jézus tett értünk a kereszten. Ha valaki a szeretet Istenét akarja, de ebbe nem „fér bele” neki a bűn és annak örökké tartó következménye, soha életében nem fogja megérteni azt a csodálatos isteni szeretetet és kegyelmet, amellyel ő elénk sietett Jézus Krisztusban, végigjárta a halál és kárhozat útját, hogy bennünket megmentsen. És, milyen irónikus!, amikor Istent szeretőbbnek kívánjuk látni azáltal, hogy a bűn és pokol valóságát a középkori tudatlanság világába száműzzük, a végeredmény egy kevésbé szerető Isten. Hiszen a kérdés, hogy mit tett a te Istened annak érdekében, hogy teljesen és feltétel nélkül magához öleljen és kiterjessze rád elfogadását. És ha valakinek a „maga elképzelése szerinti istene” úgy is szerető, hogy nem kellett önmagát feláldoznia, az is biztos, hogy az illető ezt az istent nem szereti szívből, nem adja magát neki feltétel nélkül hálából, és nem dicsőíti, magasztalja és áldja nevét. Miért tenné?
És ezzel együtt, ha nincs bűn és a bűnnek örökkévaló következménye, amit Jézus magára vett, sohasem fogjuk megérteni, hogy milyen hatalmas és kimondhatatlan érték minden egyes ember a Teremtőnek. Ézsaiás könyvében azt olvassuk a szenvedő szolgáról: „Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” (Ézs. 10b-11) Micsoda igazság! Jézus, aki mindenkinél végtelenül többet szenvedett az örök pokolban, ránéz a benne bízókra, és azt mondja: megérte. Mi az, ami több szeretetet, több értéket közvetít neked, mint ő maga?
C.S. Lewis soraival zárom: „Végső soron kérdéssel válaszolhatok mindazoknak, akik elutasítják a pokolról szóló tanítást: ’Mit kívánnak Istentől, mit tegyen?’ Törölje el a gonoszok bűneit, és bármi áron adjon nekik új kezdési lehetőséget, simítson el minden nehézséget, és kínáljon fel nekik csodálatos segítséget? De hiszen ezt tette meg a Kálvárián. Bocsásson meg nekik? A kárhozottak nem fogadják el a megbocsátást. Hagyja őket magukra? Félek tőle, hogy pontosan ezt teszi velük.” (Viták és vallomások, 287)
Arról, hogy mit jelent a gyakorlatban Jézus radikális felhívása a bűn ellen való harcra, jövő héten beszélünk. De már most egyértelmű két következtetés. Mivel a helyzet igazán komoly, „adjuk magunkat az Ő kezére –még ma, még ebben az órában.” És mivel a bűnnek örökkévaló következményei vannak, harcoljunk ellene Jézus iránti teljes odaszánással! ÁMEN!

Nem tudom, éreztél-e már úgy, hogy azt hitted, valamit nagyon jól tettél, büszke voltál magadra, lelkesen jelentetted a főnöknek, a házastársnak, a barátoknak várva az elismerő szavakat (miután persze magadat képzeletben már hátba is veregetted), amikor a dolog számodra teljesen meglepően és váratlanul visszafelé sült el. Hideg zuhany… „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” – Szegény János… Milyen lelkes és elégedett lehetett, csak sajnos melléfogott.
A tanítványság, azaz Jézus követése, második nagy kihívásáról szól a mai szakasz. Az elmúlt alkalommal a versengésről adott Jézus leckét az általa választottaknak, ma pedig a szűkkeblűség, a kizárólagosság, az elitizmus magabiztos elvakultságáról rántja le a leplet. Lássuk hát, hogy mi ez a veszélyes kór, ami Jézus követőit (is) fenyegeti; miért fontos és aktuális ez a kérdés számunkra ma; valamint hogyan szabadulhatunk tőle, mire hív Jézus ezzel kapcsolatban?
I. A helyzet feltárása: mi az elitizmus és mi Jézus válasza?
„Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” Elvégre mi vagyunk a hivatalosok, vagy nem? Hiszen, Jézus, bennünket erre választottál ki (olvastuk: Mk. 3.15), bennünket külön felhatalmaztál és kiküldtél a gonosz lelkek kiűzésére (láthatjuk: Mk. 6.7). Ez a mi feladatunk, sőt, a mi kiváltságunk, mi vagyunk azok, akik veled járunk és akik ezt tőled kaptuk. Ezt a névtelen idegent pedig nem ismerjük. És mégis használja a te nevedet, amit jogszerűen – és ezt mindenkinek tudnia kell!- csak mi használhatnánk. Ez az ember nem követ minket, Mester… eltiltottuk hát a további szolgálattól. Mintha azt mondanák, ha minket követne, még használhatná is Jézus nevét. Mintha azt gondolnák, azzal, amit Jézustól kaptak, letéteményesei lettek Jézus nevének, rendelkeznek vele, és ők döntenek, hogy kinek mire van felhatalmazása Jézus nevében. Egészen felháborodnak, hogy más is mer Jézus nevében ördögöket űzni, úgy tűnik ráadásul, hogy eredményesen, miközben ők nem is olyan régen óriási kudarcot vallottak, amikor nem tudták kiűzni a néma lelket egy fiúból (Mk. 9.14-29 – ezt nem olvasták…). De az elitizmust nem az eredményesség érdekli, nem az, hogy Isten Országa növekszik és terjed, csak a saját fontossága. Annyira, hogy összekeverik Jézus követését azzal, hogy őket követi-e valaki. Sőt, összetévesztik magukat Jézussal – hiszen önmagukat, saját tapasztalataikat azonosították Jézussal: aki minket nem követ, téged sem követhet, aki hozzánk nem tartozik, hozzád sem tartozhat, tehát eltiltottuk őt.
Ijesztő látlelet a tanítványokról, de ne forduljunk el, hanem nézzünk bele a tükörbe! Ez ugyanannak az énközpontú, versengő lelkületnek a megnyilvánulása, amivel korábban találkoztunk („Ki a nagyobb?”). Azt kell mondanunk, hogy miközben sok bűn és botrány övezte Jézus követőit az keresztény egyház kétezer éves története során, az egyik legfájdalmasabb éppen ez. Viták, szakadások, kiátkozások a keresztény egyházon belül, Krisztus testét megszaggatva. Irigység, féltékenység és versengés, hogy ki az igazán jézusi, és ki nem. Klikkek és szekták, nyilatkozatok és zsinatok, ítéletek és eltiltások. Ez része a történetünknek, sőt, sajnos gyakran a jelenünkek is, amint része volt a tanítványok életének.
Mégis, mielőtt valakit ez abban erősítene meg, hogy éppen ezt gondolta a kereszténységről, ill. éppen ez az, ami hiteltelenné teszi előtte a Jézusba vetett hitet, hadd jegyezzek meg valamit. Tudniillik olcsó dolog lenne azt állítani, hogy a kereszténység hordozza magában ezt az elitista lelkületet – és erre legalább két érvem van. Az egyik, hogy képmutató, aki azt állítja, hogy ez a gyakran elitista, a másikat kizáró hozzáállás a kereszténység sajátja, hiszen minden ember sajátja. Nem a kereszténység hozza magával, hanem az ember igazi természete, megromlott szíve, ami klikkeket épít már az óvodában, hogy majd ezt folytassa élete minden napján. Pártoskodik, fontoskodik, bennfenteskedik, rivalizál, féltékenykedik. Keresztény és ateista, muszlim és hindu, New Age-es és zsidó… Ami nem menti Jézus tanítványait, mint ahogy nem ment bennünket sem, akik őt követjük. De a valós képhez ez hozzátartozik.
A másik érv amellett, hogy a kereszténységnek nem sajátja a klikkesedés, a kiszorítósdi, éppen Jézus válasza János lelkes bejelentésére: „Ne tiltsátok el, mert nincs senki, aki csodát tesz az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” Jézus talán sokaknak meglepően nyitott és ökumenikus ezen a ponton. A magyarázat nem az, hogy ismerte az ismeretlen ördögűzőt, és titokban felhatalmazta volna. Nem tudjuk, hogy az illetőnek milyen ismerete volt Jézusról. Abban a korban voltak vándorló ördögűzők, akik mindent bedobtak a gyógyulás érdekében, és feltehetően így kezdte el ez az ember használni Jézus nevét. Jézus szavai nem az illető hitéről mondanak bármit is, hanem a tanítványok szűklátókörűségére válaszolnak. Eléjük tesz egy tesztet: ha valaki az ő nevében tesz csodát, az nem gyalázza őt. Aki nincs a mi táborunkban, de Jézus nevében jót tesz, az nem ellenség. Sőt, „aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel a Krisztuséi vagytok … nem marad el a jutalma.” Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondja Jézus akkor, amikor erről az idegenről hall. Az Isten Országa nyitott és sokkal hatalmasabb, mint akár a Jézus által választott tizenkettő csoportja. (Szükséges megjegyezni, hogy amikor Jézus éppen ellenkező értelmű kijelentést tesz – „aki nincs velem, ellenem van” – akkor nem egy támogató kívülállóval áll szemben, hanem az őt ördögi erők használatával vádoló ellenségekkel!, vö. Mt. 12.30. Amikor valakinek döntenie kell, hogy Jézus mellett vagy ellene foglal állást, akkor ez utóbbi állítás igaz.) Mi ennek az aktualitása számunkra ma?
II. A helyzet aktualitása: miért fontos ez ma?
Két szempontból kívánom az elitizmus kérdését magunk elé állítani és megvilágítani. Az egyik, amint mi viszonyulunk más keresztényekhez, a másik szempont pedig a nem-keresztényekhez való hozzáállás.
Az egyik kommentátor találóan fogalmaz: „A klikkesedés, amely oly könnyen befolyásolja a küldetéstudattal bíró csoportokat, azon világi értékek közé tartozik, amelyeknek Isten Országa nevében ellen kell szegülni.” (R.T. France, The Gospel of Mark, 378) A szerző világosan látja, hogy éppen azok a közösségek hajlamosak az elitizmusra, amelyek tagjai meg vannak győződve arról, hogy valami alapvetően fontos és meghatározó történt velük, ill. valami csodálatos és hatalmas ügy részeseivé lettek. Már pedig, Istennek hála, éppen ez az, ami jellemzi gyülekezetünket. Számosan élték át az elmúlt években, hogy Jézus Krisztus valami egészen újat kezdett az életükben. Találkoztatok vele, befogadtátok őt, megtértetek, új életet kaptatok, és egy új közösség részeként, új küldetéstudattal élitek az életet. A gyülekezet folyamatosan veszi Isten áldásait, és azt éljük meg, hogy az Úr növekedést ad, megújít, vezet. Hisszük, hogy küldetésünk van, és látásunk is van arról, merre szeretne az Úr továbbvezetni bennünket. Építkezésre készülünk, esti istentiszteletet vezetünk be, mert hisszük, hogy az evangélium életeket változtat meg, közösségeket formál, és hatással van a világra, amelyben élünk. És tudjátok, hogy mindezek közepette mi a nagy kísértés? Hol vagyunk sebezhetőek? Hol bukhatunk el, mint egyének, és mint közösség? Éppen ott, ahol a tanítványok: azt gondoljuk, hogy Jézus csak itt és csak így munkálkodik. És amikor egy tradicionálisabb református gyülekezetről hallasz, azt gondolod, ott nem „annyira” munkálkodik Jézus. Amikor arról hallasz, hogy valaki hogyan találkozott Jézussal, és az egészen más, mint a te tapasztalatod, az jár a fejedben, hogy azért csak Gazdagrétre kellene jönnie, hogy igazán „rendben legyen”. Amikor abban kezdünk tetszelegni és büszkélkedni, hogy milyen jó a gyülekezet, és ez a lelkület felszámolja az igazi, őszinte és mély hálát azért, hogy Isten ilyen kegyelmes hozzánk, akik méltatlanok vagyunk erre, akkor az elitizmus foglyai lettünk, és elindultunk a szakadás, a széthúzás, a kritika, a halál útján…
Mindezen túl is milyen fájdalmasan református bűn, hogy a katolikusokat sokan elintézik azzal, hogy „pápisták”, a kisegyházakat meg azzal, hogy „szektások”. Milyen gyorsan kimondjuk az ítéleteket azokról, akik nem a „mi csapatunkban” követik Jézust, akiknek a mieinktől eltérő gyakorlatuk és tanításaik vannak. Higgyük el, ez a város elég nagy ahhoz, hogy Jézusnak sokféle munkája legyen benne jelen – áldjuk testvéreinket, ne tiltsuk!
Tekintsünk az ismeretlen ördögűzőre egy másik szempontból is, amikor a maga ismeretlenségében nem a tőlünk különböző keresztényeket, hanem más vallású vagy éppen magukat nem vallásosnak mondó embereket testesít meg. Tudniillik felvetődik a kérdés, hogy mit jelent, hogy ő Jézus nevében tesz csodát – azaz hol az a határ, aminek alapján valakiről kimondhatjuk, hogy „velünk van.” Ha Jézus sokkal nyitottabb, megengedőbb, mint a tanítványok, van-e ennek határa, és ha igen, hol? Beszélhetünk-e olyan „anonim keresztényekről”, akik bár nem ismerik Jézust, más vallás követőiként, a maguk módján vallásosként, vagy éppen nem vallásosként jót tesznek, és ennek alapján az „aki nincs ellenünk, velünk van” értelmében üdvösségük van? Éppen ezért pedig, amint e gondolatmenet képviselői tartják, nincs is szükség arra, hogy ők megtérjenek Jézushoz, hiszen pusztán a jó cselekedeteik által már „vele vannak.” Ma, a pluralizmus világában igen népszerű ez a felfogás, ami ennek a textusnak az alapján is felvetődhet.
Ezzel együtt, amikor arról beszélünk, hogy egyedül Jézus Krisztusban van üdvösség, a leggyakoribb azonnal és elsőként felmerülő kérdés az, hogy akkor mi lesz más vallások követőivel, azokkal, akik nem hallottak Jézus Krisztusról. Vajon az, hogy azt állítjuk a Biblia szavaival, hogy nincsen más névben üdvösség, csak Jézus Krisztusban, azt jelenti, hogy mindenki, aki nem keresztény Isten számára örökre elveszett? Sokan azért tartják nehéznek elfogadni Jézus egyedülálló voltát, mert éppen ez utóbbit tarthatatlannak vélik - jogosan. Alapvetően három pozíció létezik a kérdésben. Az egyik a szigorú kizárólagosságé, amely szerint a fenti kérdésre a válasz: igen. Egy másik válasz a pluralizmusé és relativizmusé, amely azt képviseli, hogy Jézusra a keresztény vagy nyugati kultúrkörben van szükség, de egy hindunak, buddhistának nincs szüksége rá az üdvösséghez. Az első azt mondaná, hogy az ismeretlen ördögűző, aki Jézus nevében szolgált, ismerte Jézust és hitt benne teljes szívvel. A második megközelítés híve átsiklik az „én nevemben” jézusi kitétele felett; neki elég, hogy jót tett. David Bosch rámutat arra, hogy a kényelmes kizárólagosság és az önkényes pluralizmus közös tulajdonsága, hogy mindkét modell túl kerek, túl jól működik, amelyek alapján végül mindenki megtalálja a helyét. „Sehol egy elvarratlan szál, sehol egy kis hely valami meglepetésnek, megoldatlan titoknak.” (Pradigmaváltások a misszió teológiájában, 441) Talán éppen ez mutatja, hogy ezek a modellek túllépnek a Szentírás igazságán, és az emberi értelem bizonyosságát keresik.
A harmadik megközelítést Lesslie Newbigin úgy mutatja be, mint amelyben gondolkodásunk két ellentétes pólus között zajlik: „A Golgota Isten végtelen szeretetének megnyilatkozása, s ugyanakkor a bűn borzalmas sötétségének leleplezése …[gondolkodásunknak] Isten csodálatos kegyelme és a világ megdöbbentő bűne közti mágneses térben kell zajlania.” (Evangélium a pluralista világban, 207) Ebben az erőtérben élni, írja, egyszerre megterhelő és mégis megerősítő. Együtt kell tartani, hogy „egyszerre vagyunk Isten ellenségei és Isten szeretett gyermekei.” De a feszültséget csökkenteni akarjuk, ezért elindulunk, hogy egyik vagy másik pólustól távolabb húzódjunk. Elindulunk Isten szeretete felé: nem lehet, hogy bárki is elvesszen; nem lehet az ember ennyire gonosz, biztos mindenkinek úgy lesz jó, ahogy van. Nem kell Jézushoz hívni az embereket. Vagy elindulunk a másik irányba: a bűn annyira szörnyű valóság, és abból csak Krisztus kegyelme szabadíthat meg, és aki ezzel így nem találkozik, az biztos elvész. Ezzel szemben az evangéliumi álláspont, hogy mindenkinek tartozunk Jézus Krisztus tanúi lenni, miközben az üdvösség kérdése nem a mi kezünkben van, hiszen ezt egyedül Istennek áll jogában eldönteni, akinek kegyelme túlmutat minden mi megértésünkön. „Az üdvösségnek nem mutathatunk egyéb útjára, mint Jézus Krisztusra; ugyanakkor nem korlátozhatjuk Isten üdvözítő hatalmát. … Elfogadjuk ezt a feszültséget, és nem törekszünk arra, hogy feloldjuk” – idézi Bosch (446).
III. A helyzet alkalmazása: mire hív Jézus?
Összefoglalásul és befejezésül tegyük fel a kérdést: milyen konkrét lépésekre hív Jézus bennünket az elitizmussal kapcsolatban? Hogyan lehetünk hűségesebb és hitelesebb tanítványok?
Vizsgáljuk meg szívünket, beszédünket é cselekedeteinket: miben hív Jézus bűnbánatra és megtérésre? Vajon megszomorítottuk-e Isten Szentlelkét azáltal, ahogy akár más felekezetű keresztényekhez viszonyultunk, akár saját gyülekezeti testvéreinkhez fordultunk? Milyen ítéleteket hordozunk a szívünkben arról, hogy kinek kellene szolgálni és kinek nem kellene? Tekints úgy Jézusban testvéreidre, mint akikért ugyanúgy meghalt, mint érted, és mint akiknek ugyanúgy adta Szentlelkét, mint teneked.
Ugyanennek van egy másik oldala is, amellyel szintén szembe kell nézni az érintetteteknek. Tudniillik nem csak abban szólít meg ez az ige, hogy ne „tiltsunk le”, „írjunk le” más keresztényeket, hanem abban is, amikor velünk tették ezt meg mások. A keresztény gyülekezetben szerzett sebek a legfájdalmasabbak közül valók, hiszen azoktól kaptuk, akiktől a legkevésbé vártuk. Többen vannak, akik más gyülekezetekből kényszerültetek eljönni, ami mögött az húzódott meg, hogy valamiért „eltiltottak”. Hiteltelennek nyilvánították a szolgálatod, a személyed, megvonták a bizalmat, sőt, szélsőséges esetben lehet, hogy azt mondták, a gonosztól való vagy. Fontos, hogy sebzettségeddel, megbántottságoddal, esetleges gyűlöleteddel Jézus elé jöjj, akinek jelenlétében megbocsátasz, bocsánatot kérsz, hogy így léphess előbbre a gyógyulás útján.
Végül, hogyan szabadulhatunk meg elitista hozzáállásunktól? Csak Jézus Krisztus által. Csak benne és általa lehetsz egyszerre alázatos és mégis hihetetlenül bátor. Benne lehetsz teljesen elkötelezett saját meggyőződésed, hited iránt, és ugyanakkor végtelenül nyitott és előzékeny a másik ember iránt. Mégpedig azért, mert Krisztusban az érted önmagát odaadó, keresztre feszített Istent imádod. Ha ezzel a Jézussal teljesedsz be, ha ebben a Jézusban maradsz meg, ha ez a Jézus formálja képzeleted, szíved indulatait, gondolkodásod és tetteid, akkor úgy élsz teljes bizonyosságban és biztonságban, hogy nem kell másokat leírnod. Egyszerre vagy alázatos és bátor. Az evangélium által úgy erősödhetsz meg identitásodban, hogy közben teljes szabadságot és nyitottságot találsz, hiszen tudod, hogy az a Jézus, akit szeretett téged, sokkal hatalmasabb, sokkal nagyobb, sokkal több, mint amennyire te bármikor is megismerted őt. Így jöjjünk most elé, szegezzük rá tekintetünket, és imádjuk őt! ÁMEN!

Jézus úton van a tanítványokkal. Galileán mennek keresztül, majd Jeruzsálembe érkeznek. Márk evangélista szerkesztésében ez az út annak az alkalma, hogy Jézus két másik útról tanítsa a tizenkettőt. Két olyan útról, amelyek szorosan összefüggenek, és amelyekből Jézus követői nagyon keveset látnak. Az egyik az az út, amelyet Jézusnak kell bejárnia ahhoz, hogy elvégezze küldetését, Isten országának hirdetését, Isten és az emberek kapcsolatának, sőt, az egész világnak a gyógyulását. Ez a kereszt útja, amelyről háromszor beszél ebben a nagyobb egységben. A másik út, amelyről Jézus beszél, azoknak az útja, akik követik őt; a tanítványok útja. Három dologtól világosan elhatárol az, hogy a kereszténység követés, azaz út (vö. ApCsel. 9.2, 18.25-26, 19. 9,23, stb – a kereszténység út). Az egyik, hogy a kereszténység kizárólag és elsősorban dogma lenne. A másik, hogy a kereszténység kizárólag és egyedül lelkesedés, spirituális élmény vagy tapasztalat. A harmadik, hogy a kereszténység vallásos tradíció, konzervatív hagyomány- és értékmegőrzés. A kereszténység út, mégpedig Jézus útja, Jézus követése.
A következő hetekben azt a kérdést járjuk körül, hogy mit foglal magába Jézus követése, mit jelent tanítványnak lenni. Először a tanítványság három csapdáját, majd három megkülönböztető jegyét vizsgáljuk meg. Az első csapda szembeötlő a ma olvasott szakaszban: miközben Jézus arról beszél, hogy emberek kezébe adatik, megölik, majd feltámad, a tanítványok azon vitatkoznak, hogy „ki a legnagyobb?” Ennek alapján szeretnék ma arról beszélni, hogy Jézus arra hívott el: legyünk az elsők!
I. A világ útja: ki a legnagyobb?
Hogyan legyünk elsők? A legtermészetesebb válasz: azáltal, hogy kiharcoljuk, ki a legnagyobb. Ez elég hamar elkezdődik, mindjárt a homokozóban, ahol a vitát az hívatott eldönteni, hogy kinek az apukája az erősebb, vagy hogy ki tud két marékkal, jól célzottan több homokot küldeni a rivális szemébe. És még mielőtt valaki azt mondaná, hogy az ilyen típusú nyers agresszió igazából a kompetitív férfiak sajátja, gyorsan tegyük hozzá, hogy természetesen, de a hölgyeknek is megvan a módszere. „Az én barátnőm hallotta, amikor a te barátnőd azt mondta, hogy én nem is vagyok igazi barátnője, csak azért tesz úgy, hogy meg ne bántson” – semmi konfrontáció, csak ártatlan csacsogás… A meglepő a történetben az, hogy a tanítványok – bár férfi módon versengenek – cseppet sem állnak a homokozós szint felett. Jézus megkérdezi őket: „Miről vitatkoztatok útközben?” – „Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymással, hogy ki a legnagyobb.” A jelenet megrázó, ha arra gondolok, itt felnőtt férfiakról van szó. Amikor rajtakapják őket, elnémulnak. Lesütik a szemüket. Éppen hogy azt nem olvassuk csak, hogy elkezdenek magyarázkodni: „nem én kezdtem”. Tényleg kínos, hogy arról vitáznak, ki a nagyobb. Lehet persze, hogy ezt az váltotta ki, hogy Jézus csak három tanítványát vitte magával a megdicsőülés hegyére (megelőző szakasz: 9.2-13). Miért pont őket? Csak nem nagyobbak? Az is lehet, hogy bár sokat nem értenek még abból, hogy Jézusnak meg kell halnia, de ennyi éppen elég nekik ahhoz, hogy megpróbálják eldönteni a vezetői utódlást.
A versengés tehát zajlik, a kezdetektől fogva az utolsó napokig (kinek van nagyobb és drágább síremléke?). Akár „férfias”, konfrontatív, nyílt formában, akár rejtetten, manipulatív módon, de a versengés mindannyiunké, egészen mélyről fakad. De mi ezzel a probléma – kérdezheti valaki? A gyerekes versengésen lépjünk túl; ugyanakkor azonban nem igaz, hogy a verseny következtében hatalmas dolgok történtek a világban? Ha nem lenne verseny, mi mozgatná a gazdagságot? Nem a verseny, sőt, a versengés a nagy feltalálások és felfedezések bölcsője? Megszülettek volna-e az emberiséget előbbre vivő nagy felfedezések, ha egy-egy kutatót vagy felfedezőt nem hajt az „első akarok lenni”, a „legjobb, leggyorsabb akarok lenni” szenvedélye? Sőt, nem szükséges-e ez a szenvedélyes versengés ahhoz, hogy egyesek embert próbáló, életveszélyes kísérletekbe fogjanak? (pl. a norvég Amundsen és a brit Scott versenye, hogy ki éri el előbb a Déli-sarkot...) A „ki a legnagyobb” szenvedélyének hiányában vajon lenne-e elég motivációja az embernek arra, hogy hihetetlen fizikai vagy szellemi teljesítményeket érjen el? Nem jelenthetjük-e ki azt, hogy a versengés, a verseny a fejlődés motorja?
Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy a versengés könnyen az őrületbe vagy a pusztulásba hajt (Scott, bár eléri a Déli-sarkot, visszafelé elpusztul. Egyes történetírók szerint ebben az a lélektani erőtlenség is szerepet játszhatott, ami csalódottságából fakadt, hiszen Amundsen pár nappal megelőzte őt.) A megszállott győzni akarás, amely heroikus eredményeket terem, a másik oldalon nem ritkán fájdalmat, frusztrációt, gyűlöletet, pusztulást hoz. A modern világi vezetéselmélet is felismerte, hogy a „ki a legnagyobb?” szenvedélye nem feltétlenül vezet eredményre: „A versengés stresszt vált ki, gyengíti a testi és lelki egészséget, aláássa az emberek önbecsülését, rontja motivációjukat, megmérgezi a vállalkozás levegőjét, szétzilálja a személyes kapcsolatokat, és alkalmatlan arra, hogy munkacsoportokat építsünk fel. Az energia negatív módon az ellenfelünk kikapcsolására irányul, ahelyett, hogy ugyanezt az energiát pozitív módon arra használnánk, hogy kielégítsük munkatársaink, beszállítóink és ügyfeleink szükségleteit, és ezzel magasabb értéket teremtenénk számunkra. … A vállalkozó feladata az lenne, hogy szeretetet ébresszen a lelkünkben, nem pedig másokat felmorzsoló és tönkretevő, ellenséges érzelmeket. … Ha egy vállalkozás háborús kategóriákban gondolkodik, növelni fogja maga körül az agresszivitást, hideg és ellenséges légkört teremt.” (L. Secretan in: Anselm Grün, Életet fakasztó vezetés, 72-3)
Azt hiszem, idealizáljuk a versengést. Annyira hozzászoktunk, hogy a világ így működik, hogy nehezen tudjuk elképzelni, hogy más motiváció is lehet(ne) nagyszerű teljesítmény mögött (amint számos ilyen is van a történelemben). Olyan mértékben győztes-vesztes kategóriákban gondolkozunk, mind társadalmi (gazdaság, politika), mind egyéni értelemben, hogy fel sem tűnik, mennyi negatív energia, lélekölő küzdelem, elerőtlenítő ellenségesség fakad ebből. Egy pillanatra gondolj bele, mennyire a homokozó szintjén vagyunk még ma is. Mennyire mélyen ott feszül benned a kérdés, hogy ki a (leg)nagyobb. Mi játszódik le – akár csak a képzeletvilágodban? Ránézel a másik életmódjára, lakására, autójára – ki a legnagyobb? Látod szellemességét, eszességét - ki a legnagyobb? Tudod, hogy kutató munkát végző kollégádnak mennyi hivatkozása van - ki a legnagyobb? Hallod, hogy a másik család gyermekének milyen lett a félévije - ki a legnagyobb? Meglátod osztálytársad mobilját - ki a legnagyobb? Márkás cuccban jön be egy reggel - ki a legnagyobb? Elmeséli, hogy hova tervezi a nyaralást - ki a legnagyobb? Észreveszed a feleségét vagy a férjét - ki a legnagyobb? Elgondolkodsz azon, milyen szolgálatot végez a gyülekezetben - ki a legnagyobb? Ha nem is elsők akarunk lenni, de tudjuk, hogy kik azok, akik előtt akarunk lenni. Ha nem is a legnagyobbak, de az nagyon világos, hogy kinél nagyobbak. És az se vigasztaljon (egy cseppet sem), ha te az vagy, aki soha nem akar nagyobb lenni – de mindig kész magát sajnálni, hogy ő kisebb. Ez a versengésnek a fonák oldala, amely kicsit sem szebb és üdvösebb, mint a másik oldal. Amikor ugyanúgy összehasonlítod magad a másikkal, csak ahelyett, hogy (akár csak a képzeletedben) birokra kelnél vele, önmagad sajnálatába süppedsz. Ez, hasonlóan, abból fakad, hogy elsők akarunk lenni (legalább egy kicsiny körben, talán csak éppen a házasságban), mint a nyílt versengés. Hogyan legyünk elsők?
II. Jézus útja: az utolsó az első
Jézus azt mondja a homokozó megszeppent hőseinek: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” Hangsúlyozni szeretném, hogy Jézus nem azt mondja a tanítványoknak, hogy ne akarjanak elsők lenni. Légy az első! De megmutatja az utat, amely egy feje tetejére állított világba hívja őket: Az Isten Országában az utolsó és a szolga az első. Még ijesztőbb, ha egybevonjuk e két kifejezést: az utolsó szolga a legnagyobb, nagyobb, mint ti, akik már most felfelé helyezkedtek. Innentől ez a tanítványság útja, ez a követés. Ha Jézus követői vagyunk, arra hívattunk, hogy elsők legyünk azáltal, hogy mindenki között az utolsók és mindenki szolgái vagyunk.
Életszerű-e Jézusnak ez a hívása? Korunk a nyers erő és a puszta hatalom világa. Ötven, vagy száz évvel ezelőtt legalább létezett valamiféle általános közmegegyezés arról, hogy a másik embert szolgálni, szeretni helyes, valamint az alázat erénynek számított. Ma azonban nem létezik ilyen közmegegyezés; egyre kevésbé létezik bármilyen általánosan elfogadott morális igazság arról, hogy valami értékesebb, mint az egyén érdeke, mint a hatalom (hiszen a posztmodern teória szerint minden ún. igazság csak valakinek ill. egy csoportnak a részleges igazsága, amelynek szerepe, hogy az ő hatalmát erősítse meg). Innentől viszont zsigerileg idegen tőlünk az utolsó és a szolga szerepe, hiszen egyre kevesebb olyan ember van a társadalomban, aki úgy nőtt fel, hogy az alázat és a szolgálat értékeiről hallott volna. Praktikusan pedig mit jelent utolsó szolgának lenni? Hogyan közeledjünk ehhez?
Rögtön itt a válasz. Jézus „kézenfogva egy kisgyermeket, a tanítványok közé állította, átölelte, majd ezt mondta nekik: Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be…” A Jézus korabeli világban a gyermek jelenítette meg a legalacsonyabb társadalmi státuszt. Mások alá vettetett, gondoskodásra szorul, és nincsen önrendelkezési joga. Amikor a párhuzamos helyen Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy „ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába” (Mt. 18.3), akkor Jézus arra hívja a tanítványokat, hogy felejtsék el a státuszt, a rangot, a hatalmat, és fogadják el a legkisebbek helyét. Befogadni egy kisgyermeket azt jelenti, hogy a jelentéktelennek, a kicsinek, a semminek tulajdonítanak igazi jelentőséget és értéket. Nem a fontos emberek barátságát keresik, hogy onnan tovább lépve még feljebb meneteljenek, hanem észreveszik és előnyben részesítik a kicsit, a jelentéktelent, a lenézettet, a szegényt. Így lesznek majd elsők.
Hogy Jézusnak mennyire igaza van, még a keresztény hit határain túl is, annak számtalan példáját említhetném, az egyik közülük Teréz anya. Teréz anya, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, aki sohasem akart első lenni, hanem a szegények legszegényebbjeihez fordult Jézus nevében. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”.(Wikipédia) A Kalkutta utcáin haldokló betegekben egyedül azt a Jézust látta és szolgálta szeretettel, aki azt mondta, hogy ha valaki egy kisgyermeket befogad, őt fogadja be. Teréz anya Nobel díjat, és egyéb kitüntetéseket kapott, az egész emberiség elismerte. Felnéznek rá, tisztelik, példának tekintik – nem keresztények is. Első lett, miközben mindenki között az utolsó és mindenki szolgája volt. És miközben első lett, mégis utolsó maradt: „Tudja … ezek a kitüntetések nem nekem szólnak, hanem népemnek. Ezért nem is érintenek. Tudom, hogy nem az enyémek, hanem a szegényeké, akiket kezdenek elismerni…” (Teréz anya – Istenért, 119). Még egy adat a „ki a legnagyobb?” kérdésének fényében: „halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100000 önkéntes ápoló dolgozott.” (Wikipédia)
Legyünk elsők! „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.”
III. Hogyan lehetünk elsők?
Hogyan lehetünk elsők? Ha Jézus megragadott, ha számít, amit itt elénk adott, ha Isten Lelke megadta, hogy felhevüljön a szíved és azt mondod, igen, Uram, követni akarlak, utolsó szolgaként akarok dicsőséget szerezni a nevednek, mit tegyünk? Kulcsfontosságú ponthoz érkeztél ebben az esetben, mert könnyen azt mondod (vagy mondják neked), hogy indulj el az úton, és légy olyan (legalább egy kicsit) mint Teréz anya. Szedd össze magad, próbáld meg, fegyelmezd bensőd! (Illusztráció: Szőnyi Ferenc, a komáromi ultramaraton sportoló, aki húszszorosan teljesítette az ún. vasember teljesítményt kevesebb, mint három hét alatt: 76 kilométer úszást, 3600 kilométer kerékpározást, 844 kilométer futás. Most 46 éves, és meglepően későn kezdett sportolni. Számos internetes hozzászólásból derült ki, hogy mennyi embernek adott erőt, hogy elkezdjenek valamit sportolni. De vajon meddig tarthat a lelkesedés?)
A „próbáld meg magad is” nem az evangélium, nem a szabadság útja, hanem a törvénykezésé, ami kudarcra vezet. Mert szükséges, de nem elégséges az egyetértés, a belátás, sőt, akár a szándék, hogy igen, Uram, követlek. De szükség van valami többre, mégpedig egy olyan erőre, amely megszabadít attól a szíved mélyében felismert parancstól, hogy neked többnek kell lenned. Szükség van egy olyan erőre, ami megtöri a hatalmát a bensőd követelésének, miszerint neked kell az elsőnek lenni. Egy olyan erő, egy olyan hatalom kell, amely átformál, mert – fogalmazzunk így - csak egy feje tetejére állított szív gondolkodik és cselekszik úgy, mint Teréz anya. Ez az erő pedig nem benned van, nem a tiéd. Milyen ironikus, hogy a tanítványok éppen akkor versengenek, miután Jézus „arról beszélt nekik, hogy az Emberfia az emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad.” Mit tett Jézus? Ő, az első, a dicsőséges, az Isten Fia a kereszten utolsó szolgává lett. Sőt, nemcsak szolgává, hanem bolondsággá és botránnyá (1Kor.1.23), átokká (Gal. 3.13), bűnné (2Kor. 5.21), és gyalázattá (Zsid. 13.13). Mivé lett Jézus, az első, a kereszten? Kicsivé, utálatossággá, semmivé – meghalt. Ő az első, mindenek előtt és felett, övé minden hatalom, hiszen feltámasztotta az Atya. Ő benne van az erő, hogy te is első légy. Hogyan?
Hogyan lesz közöd hozzá? Amikor Húsvét közeledtével együtt volt a tanítványokkal, Jézus felkelt az asztaltól, levette felső ruháját, körülkötötte magát egy kendővel, és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Utolsó szolgai cselekedet. És amikor odaér Péterhez, mit mond Péter? „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Egy normális világban a Mester nem mossa meg a tanítvány lábát, az első nem végzi a szolga munkáját – de Isten Országában igen. Péter, „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Az első, aki öröktől fogva az első, aki meghalt és feltámadt, akié minden hatalom mennyen és földön, hozzád lép, hogy megmossa a lábad. Tiltakozol? Tiltakozol, hogy elfogadd, hogy érted halt meg? Tiltakozik a büszkeséged, hogy elismerd, ez az egyetlen út számodra a bűnbocsánathoz és az Atyával való szeretetkapcsolatra? Tiltakozol az ellen, hogy szíved szomjas arra, hogy első légy, a legnagyobb légy, és ezt semmi nem tudja megzabolázni, csak az, aki szolgaként érkezik, hogy engedd, megérintsen és meggyógyítson? „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” – mondja Jézus.
Vagy mondjuk el ugyanezt egy másik képpel. Kész vagy-e gyermek lenni, jelentéktelenné lenni Jézus jelenlétében? Engeded-e, hogy kézenfogjon, mások elé állítson és átöleljen? El mered-e engedni magad annak jelenlétében és ölelő karjaiban, aki, mikor karjait szegekkel kifeszítették, még arra sem volt képes, még annyiban sem rendelkezhetett magáról, mint egy gyermek – és ez egyedül érted történt? Ki mered-e magad szolgáltatni annak, aki kiszolgáltatta magát érted? Mert csak, amikor ezt engeded, csak, amikor ezt elfogadod, kapod meg az erőt, amely egészen újjá tehet.
És utána van mit (mert van mit!) begyakorolni. Utána már tudatosan gyakorolhatod, hogy mit jelent elengedni a harcot, a versengést, és örömmel, hálával szolgának lenni. Tiéd annak lehetősége, hogy Jézus egyre jobban kiformálódjon benned. Nem megy azonnal, nem megy magától. De ha Krisztust követed, megérted, hogy mit jelent ez akkor, ha munkahelyi vezető vagy. Ha Krisztusra nézel, megérted, mit jelent ez a házasságodban, a családodban, a gyülekezetben. Első leszel, azáltal, hogy az utolsó vagy. Egyre többen szeretnek és csodálnak, miközben te egyre kevésbé vagy tudatában ennek. Egyre kevéssé vagy tudatában nagyságodnak, hiszen egyre inkább Jézus szeretetének és jóságának tudatában telnek napjaid. A homokozó hőséből Isten Országa hősévé lettél – ez a tanítvány! ÁMEN!

A történet nagyobb összefüggése az, amint Jézus formálja, kiképzi, felkészíti a tanítványait. Természetesen nem valamiféle jól megszervezett vezetőképzésről van szó, amely során a tizenkettő lépésről lépésre sajátítja el mindazt az ismeretet és készséget, hogy majd Jézus helyébe lépjenek és maguk is hirdessék Isten uralma beköszöntét. Sokkal inkább egy olyan felkészülésről van szó – ha használhatjuk egyáltalán ezt a kifejezést – amely minden pontján „rezeg a léc.” Vagy a Jézus által kitűzött cél túl nehéz, vagy az általa választottak alkalmatlanok a feladatra, de egy biztos: ezek a tanítványok eddig is sokkal több kudarcot vallottak, mint amennyi eredményt produkáltak. Az előző szakaszokban azzal szembesül az olvasó, hogy értetlenek, vakok és keményszívűek mindannak felismerésére és gyakorlására, ami Jézusban előttük áll. A mai szakaszban azonban még arra nézve is csődöt mondanak, ami eddig ment nekik, tudniillik nem tudják kiűzni a gonosz lelket, és ezáltal meggyógyítani a szerencsétlen fiút. Senki sem szeretne közülünk a helyükben lenni – és mégis, milyen gyakran találjuk magunkat hasonló helyzetben. Amikor már az sem megy, ami korábban működött. Amikor a hit teljes válságba kerül. És amikor kiderül, mindez nem más, mint egy újabb lehetőség arra, hogy Jézus követésében előbbre lépjünk…
I. Amikor a hit válságba kerül
Lássuk közelebbről a helyzetet! Jézus és három tanítványa, Péter, Jakab és János éppen visszatérőben vannak a hegyről, ahol Péter és társai egy rendkívüli eseménynek, Jézus dicsőséges elváltozásának és az Atya kijelentésének voltak a tanúi. A másik kilenc tanítványt egy jókora tömeg közepén találják, ahol parázs vita zajlik. Írástudók (vallásos vezetők), Jézus tanítványai, egy megkötözött fiú, egy kétségbeesett apa, és egy okoskodó sokaság… minden adott a teljes káoszhoz. Jézus kérdésére előlép egy férfi, és elmondja, mi történt: „Mester, elhoztam a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Próbáljuk elképzelni a tanítványok szemszögéből ezt a helyzetet. Először is, miután Jézus hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek fölött (6.7), számtalanszor megtapasztalták, hogy ez működik, és hogy eredményesen megszabadítottak és meggyógyítottak embereket (6.13; 30). Most azonban nem sikerül az, ami eddig sikerült. Ráadásul nyilvánvaló, hogy nem az történt, hogy ránéztek a fiúra, és egyszer csak elszállt a hitük, álltak ott némán és bénán, hanem megpróbálták a gyógyítást, talán többször is nekifutottak, de nem ment. Mindeközben ott vannak az írástudók, ott van a tömeg az ilyenkor elmaradhatatlan jó tanácsokkal, gúnyos megjegyzésekkel, nem beszélve a kétségbeesett apáról. Ugyanakkor tudják, hogy nekik képesnek kellene erre lenniük, és nem értik, hogy mi a probléma. A helyzet percről percre, óráról órára kínosabb és egyre elhordozhatatlanabb. Jézus nincs sehol, és már ők sem értenek semmit. Mindaz, amit a szerencsétlen fiú produkál, ijesztő és rettenetes, de nem tudnak úrrá lenni a helyzeten. Nem írja a szöveg, de feltételezhetjük, hogy amint megpróbálták kiűzni a néma és pusztító lelket, az már akkor is meggyötörte a fiút. Elvárták volna maguktól, hogy Jézus nevében és hatalmával szabadulást hozzanak, de nem jártak eredménnyel. Maradt a vitatkozás: érvek és ellenérvek, magyarázkodások és okoskodások, vádak és védekezések. Mindeközben szívükben az értetlenség, az önvád, a kétely: hogyan lehetséges, hogy már az sem működik, ami eddig rendben volt? Ez a hit válsága.
Maga Jézus is hasonlóan értékeli a helyzetet, hiszen amikor megtudja a felfordulás okát, így kiált fel: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” Ki akarja tanítványként ezt hallani Jézustól?! Nem elég a magukban megélt kudarc, még Jézus is ezt erősíti?! De Jézus megerősíti, hogy valóban olyan helyzetben mondtak csődöt, amelyben erősebb hittel helyt állhatnának.
Nem egy boldog állapot. Olyan, mintha váratlanul egy falnak csapódnál. Eddig megküzdöttél a különböző problémákkal, kihívásokkal a Jézustól kapott hit erejével, és éppen azt élted át, hogy ez csodálatos. Olyan feladatok, élethelyzetek, amelyekben korábban elakadtál, tehetetlen voltál, miután megismerted Jézust, a benne való hit segítségével vagy legyőzhetőek lettek, vagy erőt kaptál arra, hogy elhordozd azokat (ami szintén a hit győzelmének egy formája). Azt élted meg, hogy a hit működik, hegyeket mozdít el, félelmeket oszlat el, aggodalmak szűnnek meg, kapuk tárulnak ki, korábban lehetetlennek vélt dolgok lesznek lehetségessé, és Jézus követésében lépésről lépésre haladsz előre. Azután eléd hoznak egy beteg fiút – jön egy helyzet, ami talán elsőre hasonló kihívás, mint a korábbiak. De hiába feszülsz neki hittel, a dolog nem mozdul. Sőt, megjelennek a kételyek, az önvád, önmagad kárhoztatása, és rájössz, hogy Jézus messze van… Nem érted, mi történt: ami eddig jól ment, most miért nem megy? Marad az okoskodás, a magyarázkodás, az érvek és ellenérvek, de ez nem változtat a helyzeten. A hit válságba került.
A válság viszont egy különleges „hely”. David Bosch, a néhai dél-afrikai missziológus hívja fel a figyelmet arra, hogy a japán írásban két másik jel kombinációjából áll a „válság” szó. Az egyik a „veszedelem”, a másik a „lehetőség.” „A válság tehát nem a lehetőség vége, hanem valójában a kezdete: az a pont, ahol a veszély és az alkalom találkozik, ahol a jövő egyensúlyban van, és az események többféleképpen alakulhatnak.” (Bosch, Paradigmaváltások a misszió teológiájában, 2. o.) Ezért jó reménységgel tekinthetünk a hit válságának állapotára, és tehetjük fel a kérdést: mi ennek az oka a tanítványok életében?
II. Miért került válságba a hit?
Amikor a tanítványok megkérdezik Jézust, hogy ők miért nem tudták kiűzni a tisztátalan lelket, Jézus azt mondta: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.” A tanítványok látszólag azzal találták magukat szemben, mint már korábban is, de Jézus rámutat arra, hogy ez itt egy „más fajta.” A más fajtához pedig más módszerek, ez esetben több hit, több erő, és így imádság kell. Azaz a tanítványok egy olyan feladattal kell hogy megbirkózzanak, amivel korábban még nem találkoztak, de ezt nem ismerték fel. Próbálták alkalmazni azt, ami eddig működött, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy rutinból akarták megoldani a feladatot. De mindaz, ami sikeresnek volt az előzőekben, kevésnek és alkalmatlannak bizonyult a jelen helyzetben. Ez vezetett a hit válságához.
Másképpen megfogalmazva azt látjuk, hogy a hit mértéke válik kérdéssé. Mert a hit nem csak valamiféle általános ismeret ill. az, hogy valamit igaznak tartunk, amit nem látunk. A hit, amit Jézus itt számon kér, és amelynek meglétét az imádsággal köti össze, nem az, hogy elfogadjuk és igaznak tekintjük a kereszténység tanítását, vagy valamelyik bibliai igazságot. Érezzük, hogy ez a fajta hit nem követel túl nagy merészséget, hiszen amennyiben nem kötődik egy-egy konkrét élethelyzethez, nem tűnik úgy, hogy nagy a tétje. Nincs túl nagy tétje számunkra annak a hitnek, hogy Jézus képes megszabadítani az embert minden megkötözöttségéből, amíg saját magunk, vagy egy családtagunk, vagy egy testvérünk életében nem találjuk magunkat azzal szemben, hogy ezt nekünk kellene meghirdetni, nekünk kellene az illető felé képviselni, ill. még pontosabban nekünk kellene Jézus eszközévé lenni abban, hogy ez az kedves ismerősünk megszabadul. Abban a pillanatban viszont, amikor „éles helyzetbe” kerülünk, a hit nem pusztán ismeret, hanem bizalom, bátorság és erő kérdése. Ebben az értelemben igaz, hogy a tanítványok hitetlenek voltak; nem elvben adták fel a fiút, hanem nem volt elég hitük, azaz erejük, lelki-szellemi hatalmuk ahhoz, hogy „ezt a fajtát” is kiűzzék, mert „ez a fajta” nyilvánvalóan erősebb volt azoknál, akikkel korábban találkoztak. (Illusztráció: Blondin, az artista – 1860-as évek, a Niagara vízesés felett…)
A hit válsága tehát, amit a keresztény ember megtapasztal, nem elvi és általános, hanem nagyon is gyakorlati és konkrét. A kérdés mindig az, hogy azzal a problémával, kihívással szemben, ami megjelent az életedben, találsz-e elégséges bizalmat, hogy békességben légy és ne omolj össze; tudsz-e meríteni elégséges erőt, hogy szembeszállj a gonoszsággal és meggyőzzed azt. Lehet, hogy Isten hív valamire, eléd adott egy látást, egy álmot, a szívedben felindított valamire, de te azt mondod, nem, ez lehetetlen. Persze, elvben tudod, hogy Jézus számára nincs lehetetlen, de amikor neked kell engedelmeskedned és elindulnod a lehetetlen irányába, és csak jönnek az akadályok egymás után, oda jutsz, hogy ez nem megy, neked nincs ehhez elég hited, elég erőd. Lehet, hogy elég erőd és bizalmad volt mindahhoz, amivel eddig találkoztál, de ez most más helyzet, ez válsághelyzet. De a válság az, ahol veszély és lehetőség találkozik. És ezért vizsgáljuk meg, hogy mire és miért hív Jézus a hit válságában.
III. Jézus imádságra hív
„Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal” – mondja Jézus a tanítványoknak. Nincsen elég erőtök – Istentől kell ezt elkérnetek, mert egyedül ő adhatja meg. Egyedül Isten tud betölteni azzal a hittel, bizalommal és erővel, amire „ehhez a fajtához” szükségetek van. Akármennyire is hatalmas „ez a fajta,” a Szentlélek ereje, amit elkérhettek az Atyától, végtelenül hatalmasabb. Keressétek hát az Urat, imádkozzatok, teljesedjetek be Szentlélekkel, mert ezzel a problémával sohasem fogtok megbirkózni emberi erővel. Imádkozzatok kitartóan, várjátok az Urat, keressétek az ő erejét, egészen addig, amíg meg nem kapjátok. És amikor megkapjátok, tudni fogtok róla, és akkor erővel és hatalommal szállhattok szembe „ezzel a fajtával.”
Persze tudjuk mi ezt jól… Tudjuk, csak nem igazán hisszük. Mert a hit és az imádság között szoros, elválaszthatatlan kapcsolat van, amit így írhatunk le: ahogy imádkozol, egyre jobban hiszel; és amint egyre erősebb a hited, egyre jobban imádkozol. Megfogalmazhatjuk ezt negatív formában is: nem imádkozunk, mert nem hiszünk; és nincs hitünk, mert nem imádkozunk. Hol tudunk kilépni ebből a csapádból? Hol tudunk kimozdulni a rutinos hitetlenségből? Hadd állítsam mindannyiunk elé a fiú apjának Jézushoz intézett kérését – azaz imádságát.
Az apa így kéri Jézust: „Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk! – Ha lehet valamit tennem? Minden lehetséges annak, aki hisz.” – válaszolja Jézus. Mire az édesapa így kiált: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Mielőtt valaki azt mondaná, hogy kérdéses számára, milyen mértékű ez a hit, ami ugyanakkor hitetlen, vegyük észre, hogy minden olyan imádság, amelynek tétje van, itt kezdődik. Ebben az őszinteségben és ebben a kiszolgáltatottságban. Mert lehet, hogy ez az apa ismeri a hitetlenségét („képtelen vagyok elhinni, hogy a fiam ennyi év után, ilyen súlyos állapotban, a tanítványok kudarca után mégis éppé legyen”), de az is biztos, hogy minden erejével, teljes lényével „felteszi magát” erre a kérésre („hiszek!”). Meg vagyok arról győződve, hogy amíg ennek az édesapának a tehetetlenségéből és fájdalmából fakadó teljes kétségbeesése és szíve mélyéről való kiáltása nem a miénk, nem törünk ki az imádságtalanság-erőtlenség-hitetlenség köréből. Amíg „ennek a fajtának” a jelenléte - bármi is legyen az számunkra – nem fáj nekünk annyira, mint amikor szeretett gyermekünk beteg, addig nem fogjuk kitenni magunkat annak az imádságnak, amit éppen ezen a veszélyes, de sok lehetőséggel teli helyen tanulhatunk meg. Az elkeseredett, reménytelen és lehetetlen helyzet megtanít imádkozni.
Az imádság definíció szerint a teljes elismerése annak, hogy az Úron függünk, és mindent az ő kezéből várunk. Annak elismerése, hogy semmink sincs nélküle, és semmit sem tehetünk nélküle. Ez azonban nem valami hideg, távoli hatalom kényszerű, vagy legalábbis érzelemmentes elismerése, amely alapján félve és rettegve várjuk a felettünk hatalommal bíró döntéseit. Az imádság abban való megerősödés, elmélyülés, hogy Isten nemcsak hatalmas, hanem személyesen ismer és szeret minket. Abban való megállás, hogy az Atya úgy szeret bennünket, ahogy ez az édesapa szereti a fiát… sőt, sokkal-sokkal jobban. Sokkal jobban, hiszen minden imádságunk alapja az a felfoghatatlan tette, hogy a saját Fiát is odaadta értünk. „Minden lehetséges annak, aki hisz” – mondta Jézus. Nemcsak az, hogy szabadulást hozzon a megkötözött fiúnak, de az is, hogy önmagát ne szabadítsa meg. Neki még az a hit, az az erő, az a bátorság, az a bizalom és engedelmesség is megadatott, hogy végigmenjen a keresztrefeszítés útján. A keresztény imádság ennek valóságában, ennek erőterében történik. Előtted vagyok Uram, mert Jézus eléd állított. Megváltott, megtisztított, újjá teremtett; mit akarsz, hogy cselekedjem? Az ilyen imádságban egyre inkább eggyé válunk az Atyával, és az ő szándékaival. Egyre erősebben megéljük, hogy mit jelent, hogy Jézus Krisztus által az ő gyermekei lettünk. Egyre inkább megerősödik a szívünkben, hogy tenyerén hordoz, hogy törődik velünk. Egyre inkább úgy látunk, ahogy ő lát; úgy érzünk, ahogy ő érez; úgy örülünk, ahogy ő örül, és úgy sírunk, ahogy ő sír. Egyre valóságosabban eggyé leszünk vele.
Így lesz a hit válsága a hit növekedésének kapujává. Akármi is legyen most előtted az eddig ismeretlen „ez a fajta”, az úrvacsorában Jézus szeretetét kóstold, és Jézus hatalmát lásd. Ő jön közel, ő táplál, ő erősít, hogy vele együtt el tudjad mondani: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” Ámen!

Karácsonykor gyakran határokat lépünk át. Megtörténik, hogy felülemelkedünk magunkon, önnön határainkon, korlátainkon. Milyen jó, amikor egy konfliktus határait sikerül átlépni, sikerül megbékélni valakivel. Milyen jó, amikor valakit felkeresünk, meglátogatunk, akitől régóta elválasztott a távolság… az elfoglaltság… a félreértés… a megbántódás. Milyen jó, ha sikerült a másikért tennünk, és valóságos szeretettel túllépni önzésünkön. Számosan ilyenkor Isten felé is átlépnek egy határt. Karácsony nyitogatja a határokat; és ezért vannak, akik ilyenkor átlépik a templom küszöbét. Lehet, hogy csak egy szerettünk kérésének engedve tesszük ezt (és ne érezd magad leleplezve, ez is jó!), de az is igaz, hogy vannak, akiknek a szívében is megnyílik valami Isten felé, akik belülről megközelítenek egy határt. Érezzük, jó dolgok ezek a határátlépések! Ugyanakkor azonban sokszor félelmetesek is. Mi lesz velünk, ha meglépjük? Gyakran csalódást élünk meg: átléptem önzésem határait, de erre nem kaptam hasonló választ. Vagy szerettem volna túlmenni a határaimon, de nem sikerült. Mindent megpróbáltam, de kudarcot vallottam. Sőt, vannak, aki azt élik meg Karácsonykor, hogy ilyenkor a legelszigeteltebbek. Vagy mert magányosak, vagy mert a „szeretet ünnepe” még jobban kidomborítja azt, hogy mennyire nem a szeretet határok nélküliségében élünk. Ebben az esetben nem hogy eltűnnek a határok, hanem azt éljük meg, hogy csak növekednek a falak.
Hogyan is vagyunk a határokkal? Az élet telve van velük. Akadályok, korlátok, falak – minden téren. Erkölcsi, anyagi, kapcsolati, ideológiai. Sokat topogunk körülöttük. Nézzük jobbról, nézzük balról… elölről, hátulról… Miért vannak itt ezek a sorompók? Honnan vannak itt ezek a korlátok? Ha arra vannak, hogy átmásszunk rajtuk, rendben. De ha azért vannak itt, hogy valamitől elválasszanak – felejtsük el. Nem szeretjük a határokat. Alapvetően nem keltenek bennünk jó érzéseket. Zsigerileg ellenszenvesek. Akadályoznak, elveszik szabadságunkat. Ezért éljük meg sikerként, ha átléptünk egy-egy határt, és kudarcként vagy frusztrációként, ha ez nem sikerült. Ma Isten határairól kívánok szólni. Sőt, nem csak szólni, hanem az az imádságom, hogy találkozásunk legyen a határok Istenével. Találkozásunk - először, másodszor, majd harmadszor… Isten határai először, másodszor, harmadszor. Mit is jelent ez?
I. Isten határai először: nem szeretjük azokat
Olyan világban élünk, amely a határok lebontásában az élen jár. Egyik jelképe lett a leomló berlini fal. Másik a határok nélküli Európa. Harmadik – a multinacionális vállalatokat szimbolizáló – McDonalds. De folytathatnánk a sort a technológiai fejlesztésekkel: internet, böngésző, mobiltelefon, chat, skype… Nincsenek határok, semmi nem választ el másoktól. A világ – legalábbis, ami és aki számít benne – nem határok által övezett nemzetek összessége, hanem globális falu. Vagy bent vagy, „fent vagy”, vagy véglegesen kimaradtál, lemaradtál. A kulcsszó a kapcsolódás, a személyesen testreszabott, a mobil, az állandó elérhetőség. (Ha vidékre mész, az első, hogy van-e térerő. Ha nincs, olyan, mintha meztelenek lennénk…) Ha online éljük az életünk – megszűnnek a határok. Azután ahogy összement a világ egy globális faluvá, úgy ismertük meg, hogy milyen sokféle módon lehet élni és milyen sokféle módon lehet hinni. Körbehatárolhatja-e bárki a kérdést, hogy hogyan éljünk? Mindenki másképpen gondolja, és ez jól is van így; mindenkinek magának kell kialakítania a saját életstílusát. És van-e, lehet-e határa annak, hogy mit higgyünk? Hiszen annyi féle hit, vallás van körülöttünk; ki az, aki meghúzhatná a határt, hogy melyik igaz és melyik nem? Az egyetlen határ te magad vagy, halljuk, semmit se tégy külső tekintély kedvéért; minden legyen a te személyes, benső meggyőződésedből. Élj úgy, ahogy neked jó, és hidd azt, ami neked működik, és soha, semmilyen módon ne akard ráerőltetni a magad meggyőződését valaki másra. Tudnod kell, hogy mindenkinek saját útja van; a legnagyobb érték a tolerancia, a nyitottság.
Mit akar Isten az ő határaival egy ilyen módon határtalanná váló világban? Hogyan viszonyuljunk mi a határok Istenéhez és Isten határaihoz, amikor mindez olyan idegennek, idejétmúltnak, merevnek tűnik? Hiszen Bibliával a kezünkben nem tagadhatjuk, hogy az az Isten, aki a Szentírásban kijelenti magát, határokat szab. Amint arról esett szó, határokat szab mindjárt a „kezdetben”. A teremtés története nemcsak annyi, hogy legyen, buzogjon, forrjon az élet úgy ahogy akar. Nem, hiszen a káoszban Isten világosságot szól, és a világosságot elválasztja a sötétségtől. Meghatározza a nap, a hold, a csillagok seregének járását, elválasztja egymástól a nappalt és az éjszakát, határt szab a vizeknek és létrehozza a szárazföldet, megkülönbözteti egymástól a növényeket, a különböző állatokat, az embert. Határt szab, amikor férfit és nőt formál, különbséget tesz, amikor egy napot megáld és megszentel, és korlátot állít, amikor azt mondja, egy fáról nem ehettek. És a mai világ ezt nem szereti. Küszködik vele, mert nem tagadhatja, hogy ez ember cselekvése következtében felborult a rend, és egyre inkább tartunk attól, hogy mi lesz, ha eltűnnek a határok… ha megemelkedik a tengerszint, ha tovább melegszik a légkör, ha pusztító viharok, áradások vagy éppen aszályok törnek ránk. De a határokat még mindig nem szeretjük.
Különösen nem azt, hogy Isten arra nézve is határokat szabott, hogy hogyan éljünk és mit higgyünk. Törvényt adott. Útmutatást, parancsolatot, rendelkezést – a tízparancsolatot. Határ határ hátán a mai embernek. Csak egyetlen Isten? Csak egyetlen társ – és kizárólag a házastárs? Egy nap, ami egészen más? Ne kívánd a másét? Ne lopj? Ne ölj – ne legyen benned gyűlölet sem? Ne, ne, ne…? Isten határai. Még ha van, amivel egyet is értünk, miért ilyen határokkal terhes ez az Isten? Hát nem éppen szabadságot vágyunk végre benne? Hát nem ő az, aki bizonyosan nagyobb, mint a mi korlátozott elképzelésünk arról, hogyan kell őt szeretni, tisztelni, és hogyan kell neki kedvesen élni?
Nem szeretjük a határokat, Isten határait sem. Ezért megmagyarázzuk, és így lesz a világosságból sötétség, a sötétségből világosság, az igazból hamis, a hamisból igaz. Az életet halálnak mondjuk, a halál választását pedig életnek és szabadságnak állítjuk be. A férfit nőnek, és a nőt férfinak – ha nekünk éppen úgy tetszik. A lopás élelmesség, a kizárólagos házasság elavult, meghaladott intézmény. Lehet, hogy azt mondod, ez nem te vagy, de hadd szorongassalak egy kicsit a találkozás felé: biztos, hogy van olyan terület az életedben, ahol te is leráznád/lerázod Isten határait. Ahol megmagyarázod, vagy elhallgatod, figyelmen kívül hagyod, és megtaposod. Nézz szembe, állj elé ennek a Teremtő és útmutatást adó Istennek! Találkozz azzal, aki – hiába a relativista korszellem, a politikai korrektség feltétel nélküli parancsa, önmagunk felmentésének ezer és ezer kifinomult technikája – minden szégyen és magyarázkodás nélkül ma is azt mondja, én vagyok az Úr, a teremtő, az alkotó, a szabadító; nincs más Isten rajtam kívül.
II. Isten határai másodszor: az Ige testté lett
Mindaz, amit eddig mondtam, igaz, de nem a teljes igazság. Nézzünk rá Isten határaira másodszor is, egy másik szemszögből! János evangélista könyvének bevezetőjében, az ún. prológban így ír Istenről: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. … Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” Az Ige, az isteni szó és tett, aki öröktől fogva van, aki ott van a teremtéskor, amikor Isten az Ige által teremt, elválasztja a világosságot a sötétségtől. Az Ige, amely megszólal és kőtáblába íratik, az isteni szó, a törvény, ami Isten életét és szeretetét volt hivatott hozni az embernek. Ez az isteni Ige, Isten maga, akiről ezt vallja János: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét...” A határok Istene Isten határai között! Mert lehet, hogy ma nehéz bevenni a gondolatot, hogy az abszolút létező, Isten határokat húz, de azt állítani, hogy Isten ezeknek a határoknak alávetette volna magát, képtelenség és lehetetlenség. Pedig János evangélista nem kevesebbet állít akkor, amikor a Názáreti Jézusra néz: Az Ige, Isten maga testté lett. Nézzük, melyek Isten határai, korlátai, amelyekkel önmagát korlátozta!
„Az Ige testté lett, közöttünk lakott.” – Teremtményi lét. Isten korlátozza magát: belép az általa teremtett világba, egy lesz a teremtmények közül. Megszületik emberként, kiszolgáltatott csecsemő, aki anyja gondoskodására szorul, felnövekszik, él, tanul, dolgozik, tanul, ennie és innia kell, elfárad, haragszik, gyászol, örvendez… Térhez és időhöz kötött, kitéve az időjárásnak, az elemeknek, a víznek, a szélnek. Az Ige, aki által minden lett, és nélküle semmi sem lett, egyszer csak alárendeli magát mindazon erőknek, a teremtett világ erőinek, amit önmaga alkotott. Nem szükségből, nem kényszerből, hanem egészen más okból. Isten, aki határokat húz, önmagát korlátozta Jézusban.
Hasonlóan alárendelte magát saját törvényeinek. A törvénynek alárendelt lét. Jézus megtartja a Tórát, minden részletét Istentől valónak és el nem múlónak tartja. Körülmetélték őt nyolc nap után, bemutatták a templomban, tisztelte apját és anyját, megtartotta a szombatnapot, Atyját imádta egyedül, és mindenben betöltötte Isten törvényét. Nem lépett a törvény felé vagy mellé, mondván, ő Isten Fia, ő a testté lett Ige, ő sokkal nagyobb, mint a leírt szó – pedig így volt. Az egész Írás róla tesz bizonyságot, és ő mégis alárendelte magát ennek az Írásnak. Isten, a testté lett Ige nem húzta ki magát a törvény követelése alól.
De még ennél is sokkal messzebb ment önmaga korlátozásában. A kivetett, elutasított, keresztre feszített lét. János ezt írja róla: „Ő jött el a világba … A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be.” Ezek a sorok az elmondhatatlanra mutatnak rá. Isten, a testté lett Ige, odaadta magát arra a kereszten arra, hogy korlátozzák a szabadságát, hogy megfosszák méltóságától és igazságától, hogy megfosszák egészségétől és fiatalságától, hogy megfosszák mindentől, aki és ami, hogy megfosszák az élettől. Isten határai… Amikor nem pusztán az általa alkotott teremtettségnek és az általa kimondott törvénynek, de még az általa kimondott ítéletnek és kárhozatnak is alárendeli magát.
Isten határai – határátlépések sorozata, amelyek során önmaga szab határokat önmagának, amely a végsőkig megy: a halálig, a pusztulásig. Isteni határátlépés a mennyből a földre, a lelki valóságból az anyagiba, a teremtőiből a teremtményibe, az igazságból a kegyelembe, az életből a halálba. Szabad-e a testté lett Ige, Jézus, e határok között? Aki ismeri, látja őt, csak azt válaszolhatja, igen, szabad. Ellentmondanak-e a határok a szabadságnak? Ha Jézusra nézünk, azt kell mondanunk, nem. Miért? Mert a szabadság a szeretetben van, és nem a függetlenségben és az öntörvényűségben. Mert a határok Istene a szeretet Istene. Mert Isten határai a szeretet és élet határai. Mert az öntörvényűség, a függetlenség, a teljes magunkra maradás – azaz a korlát és határ nélküliség – nem más, mint a pokol. Az élet, a szeretet pedig nem más, mint az, ahogy Isten odaadja magát nekünk, értünk, hogy bennünket Jézusban magához öleljen, és szeretetében szabaddá tegyen. Mert amíg a határtalan szabadság felszámolja az életet, a minden határokkal teli szeretet létesíti azt. Ezért jöjjetek, és találkozzunk Isten határaival harmadszor is!
III. Isten határai harmadszor: nálad, előtted és benned
Hol a határ? – tegyük fel a kérdést újra! Ha a testté lett Igében, Jézusban Isten határtalan – hiszen minden határt áthidaló – szeretete jelent meg, akkor a határ, most már, nálad, előtted ill. benned van. Akkor azzal találkozol, aki „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be”, de akiről azt is megtudjuk, hogy „akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” A határ azok között van, mondja a határtalan szeretet Istene, akik befogadják ill. nem fogadják be őt.
Az a világ, amely nem fogadja be alkotóját, saját lététől idegenedik el. Szert tehet függetlenségre, tudásra, ismeretre, és közben ezzel felszámolja magát. A következő történet, egy ősi indiai mese, amit Henry Nouwen, lelkiségi író ad elő, nagyon jól mutatja be korunk elveszettségét (korábban már elmondtam a történetet, de a jó és igaz történeteket nem elég egyszer hallani!):
„Egy király négy fia azon tanakodott, milyen mesterséget válasszon magának. ’Járjuk be a földet, és tanuljunk meg egy különleges tudományt’ – egyeztek meg egymás között. Így szólt döntésük, s miután megállapodtak következő találkozójuk helyszínében, a négy testvér nekiindult a szélrózsa négy különböző irányába.
Telt-múlt az idő, s a testvérek újra összetalálkoztak a kitűzött helyen, és megkérdezték egymástól, ki mit tanult. ’Én elsajátítottam egy tudományt – szólt az első, amelynek segítségével, ha csak egy csontom is van egy teremtményből, azonnal a húsát is rá tudom varázsolni.” A második folytatta: ’Én pedig bőrt és szőrt tudok növeszteni rá, ha hús van a csontjain.’ ’Én képes vagyok megteremteni a végtagjait, ha már rajta a hús, a bőr és a szőr.’ – tette hozzá a harmadik. ’Én pedig tudom, hogyan leheljek belé életet, ha megvannak a végtagjai’ – fejezte be a negyedik.
Ezzel a négy testvér bement az őserdőbe egy darab csontért, hogy bemutathassák tudományukat. A sors úgy akarta, hogy egy oroszlán csontjára találjanak rá, ám ők, mit sem tudván erről, felvették a földről. Az első húst tett rá, a második bőrt és szőrt növesztett rá, a harmadik megfelelő végtagokat illesztett hozzá, a negyedik pedig életre keltette az oroszlánt. Dús sörényét megrázva felkelt a vérengző vadállat, s félelmetes szájával, éles fogaival és kegyetlen állkapcsával rávetette magát a teremtőire. Mindegyiküket felfalta, majd elégedetten eltűnt a dzsungelben.” (Henry Nouwen, A sebzett gyógyító. Ursus Libris, Budapest, 2006. 18-19.)
Ez a történet a mi történetünk. Globálisan, mind gazdasági, mind ökológiai értelemben, de ugyanakkor személyesen, egyénileg is. Aki nem fogadja be az Igét, Jézust, mert félti szabadságát, félti önmagát a határoktól, felemészti léte alapját, felemészti önmagát. Ezzel szemben János elénk ad egy másik lehetőséget: befogadni Jézust. Befogadni őt, és ezáltal belépni az istengyermekség szeretettapasztalatába és szabadságába. Felhatalmazást nyerni arra, hogy az Atya szeretett gyermekeiként éljünk. Ebben a szeretetkapcsolatban örömmel korlátozhatjuk magunkat, miközben a legteljesebb szabadságban élünk.
Hol vannak Isten határai? Itt, előtted, sőt, benned. Mert az egyetlen egy igazán döntő határ az, hogy benned él-e határtalan szeretet Istene, a teremtő, a törvényadó, az önmagát korlátozó, a megfeszített Isten, vagy pedig nélküle, csak magadra utaltan létezel? Isten határai nem a kozmoszban vannak – Isten határai nálad, előtted, benned vannak. És akár sikerként, akár kudarcként élted meg a karácsonyi határátlépéseket, most tedd meg a nagy határátlépést: Uram, jöjj az életembe, és én teljes szívvel követlek téged. ÁMEN!
Lovas András

„Látsz-e valamit?” – tette fel a kérdést Jézus a vaknak, miután egyszer rátette kezeit, hogy meggyógyítsa őt. Ő csak félig látott, ezért Jézus másodszor is imádkozott érte. Márk evangélista szerkesztésében ez a gyógyítás több mint egy vak helyreállítása: annak jelképes kifejezése, hogy a tanítványok lelki szemei csak lassan, fokozatosan nyílnak meg arra, hogy kicsoda Jézus valójában. A vak meggyógyításának története egy olyan szakaszt nyit meg az evangéliumban, amelynek középpontjában Jézus küldetése, ill. a tanítványok értetlensége áll. Péter, miután kimondja, hogy Jézus a Messiás, nyomban vaknak bizonyul, amikor Jézus közelgő szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról beszél. Jézus háromszor is megteszi ugyanezt, és tudjuk jól, hogy látszólag eredménytelen. A tanítványok csak a feltámadás után értik meg, hogy miért kellett a Messiásnak meghalnia. Nem véletlen, hogy Márk evangélista ezt a nagyobb egységet egy másik vak meggyógyítása történetével zárja (10.46-52).
A központi kérdés tehát továbbra is: látsz-e valamit? A mai szakasz elbeszélése szerint Jézus olyat láttat három tanítványával, amit emberi szem nem láthat. Megmutatja dicsőségét, isteni lényét. Egy pillantást enged a színfalak mögé, egy pillantást abba, ahogy a dolgok a mennyei, isteni valóság szerint vannak, és ami az élet mindennapjaiban el van rejtve a szemünk elől. Ez azonban nem csak egy látás. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy Péter, Jakab és János látnak valami csodálatosat a hegyen, és azt kívülről, mintegy objektív módon szemlélik. Az isteni dicsőséget nem úgy látjuk, mint egy filmet, egy képet, egy szép tájat. Amikor Isten megengedi, hogy dicsőségéből valamit meglássunk, az sokkal inkább egész lényünket megragadó tapasztalat, mély átélés, mint pusztán valaminek megtekintése. Talán jobban kifejezi ezt az érzékelést az ízlelés képe. A tanítványok a hegyen kóstolják, ízlelik Jézus isteni dicsőségét. Ma arról szeretnék szólni, hogy mi is a „dicsőség íze.” Hogyan és miért adja Jézus három tanítványának ezt a különös „vallásos élményt”? Mi az ilyen élmény, tapasztalat szerepe abban, ahogy megnyílik a Jézust keresők szeme – egykor és most? Mi az, amit megad, és mi az, amit nem a lelki élmény, a dicsőség érzékelése?
I. A „dicsőség íze” a tanítványok számára
Hogyan tapasztalják Péter, Jakab és János az isteni dicsőséget a hegyen? Először meg kell jegyeznünk azt, hogy a történetnek számos olyan motívuma van, amely visszavezethető arra, amikor Isten dicsősége leszállt a Sínai hegyre az Egyiptomból való kivonulás után (2Móz. 24). A hegy, Jézus ragyogó elváltozása, a felhő, amelyben megjelenik az Úr és amiből megszólal, mind mind erősítik a párhuzamot. Isten dicsőségének megjelenése nem ismeretlen a tanítványok előtt. Nyilvánvaló, hogy amikor átélik Jézus elváltozását, azt, hogy tündöklő fehérré válik ruhája, hogy megjelenik Illés és Mózes (aki ott volt a Sínain), valamint felhő támad, amiből hang hallatszik, tudják hova kötni azt, amit tapasztalnak. Egyszer csak azt élik át, hogy ami eddig bibliaismeret volt számukra, Isten csodálatos munkája a múltban, annak váratlanul a közepébe csöppentek. Nem is akárhogyan, hanem éppen Jézus, a Messiás által. A dicsőség nem pusztán fényesség, tűz, ragyogás, mint egykor a Sínain; az isteni dicsőség Jézusból sugárzik. Úgy látják Jézust, ahogy Jézust soha senki sem láthatja testi szemeivel. Benső, mindenki szemei előtt elrejtett isteni dicsősége ebben a különös pillanatban mintegy „átizzik” rajta, egy pillanat erejéig lehull a lepel, ami takarja szent isteni lényét. Ugyanakkor, még egyszer, beléjük van írva, hogy ez a megjelenés Isten dicsőségének a megjelenése az Írások szerint, ezért tudják hova kötni a tapasztalatot (és nem kezdenek el pl. UFÓkról értekezni…).
Másodszor, amint Jézus elváltozik, és Isten dicsősége megjelenik, egy pillanatra élet, halál és örökkévalóság kérdéseiről is lehull a lepel: megjelennek Illés és Mózes. Mintha e világ korlátai félretétetnének, hogy felragyogjon szemeik előtt Isten uralmának valósága: akik az Úrban mentek el, még mindig élnek. Mózes, aki által Isten a törvényt adta, Illés, aki az Ószövetség legnagyobb csodáit tette, és nem meghalt, hanem elragadtatott, nem enyésztek el, hanem Isten dicsőségében élnek, és beszélgetnek Jézussal, aki mindegyiknél hatalmasabb.
Hogyan hatott a tanítványokra ez a különleges tapasztalat? Péter így szólt: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet Illésnek.” Bár Márk hozzáteszi, hogy „mert nem tudta, mit mondjon, annyira megrettentek”, ami nem különösebben meglepő, mégis nem járunk távol a valóságtól, ha azt mondjuk, Péter szerette volna megörökíteni a pillanatot. Akár arra vonatkozik a javaslat, hogy lakozzanak ott a hegyen Jézus, Illés és Mózes, akár csak – amint egyes bibliamagyarázók gondolják – egyfajta emlékmű készítési szándék volt Péterben, akár a messiási idők beköszöntését akarta aláhúzni azzal, hogy sátrakban laknak, mint egykor, a pusztai vándorlás idején, Péter azt mondja erről a vallásos tapasztalatról, a dicsőség ízéről: „jó nekünk itt.” A legjobb lenne itt maradni, és örökké élvezni az isteni dicsőséget. A legjobb lenne soha vissza nem térni oda, ahol nem látunk téged és ezt a világot leplezetlenül, ahol még minden alá van vetve a hiábavalóságnak és nyomorúságnak. Aki kóstolja Isten dicsőségének ízét, tudja, hogy igazából erre, és nem másra vágyik. Ugyanakkor, milyen érdekes, amilyen váratlanul jött, ugyanolyan hirtelen el is múlt a különleges látás: „hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.” Ők szerettek volna berendezkedni, de Jézus csak egy múló pillantást engedett nekik.
Miért éri a tanítványokat ez a tapasztalat? Nyilvánvaló, de mégis fontos megjegyeznünk, azért, mert Jézus ezt készítette számukra elő: „maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte őket külön egy magas hegyre…” Jézus részéről mindenképpen céltudatosságot szükséges feltételeznünk. Nem véletlenül „szaladtak bele” a tanítványok ebbe az élménybe, hanem Jézus maga látta fontosnak, hogy megtörténjen velük. Nem kétséges, mindez része annak, ahogy majd megnyílik a szemük, és felismerik, hogy az, aki szenvedni fog, meghal és feltámad, nem más, mint a mindenható Isten az ő dicsőségében.
Továbbá, a dicsőség tapasztalásával, látásával, átélésével egy üzenetet is kapnak az Atyától, amely megerősíti, hogyan viszonyuljanak Jézushoz: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!” Gondoljunk bele, milyen hatással lehet egy ilyen körülmények között elhangzó felszólítás a tanítványokra! Megerősíti őket, és engedelmességre hívja őket. Ennek kifejtésére még visszatérek.
Látnunk kell még a dicsőség megtapasztalásának a korlátjait is. A már említett korlát az, hogy csak egy pillantást enged a leplezetlen isteni valóságba, de hirtelen elmúlik. A másik korlát, hogy nem ad teljes megértést a tanítványoknak. Jézus megparancsolja nekik, hogy „senkinek el ne mondják, amit láttak, hanem csak akkor, amikor már az Emberfia feltámadt a halottak közül.”Márk hozzáteszi: „ Meg is jegyezték jól ezt az igét, de tanakodtak maguk között: mit jelent feltámadni a halottak közül.” Ez, valamint a következő beszélgetés Illés eljövetelének ószövetségi megjövendöléséről, valamint arról, hogy Jézus szerint ez Keresztelő Jánosban megtörtént, mind arra mutat rá, a tanítványok bár kóstolták a dicsőség ízét, még közel sem értenek és látnak mindent. Jézus azonban továbbra is tanítja őket.
II. A „dicsőség íze” ma
A kérdés, hogy Péter, Jakab és János tapasztalata egyedülálló-e, vagy ahhoz hasonlót átéltek, átélnek mások is? Ha nem is a testben jelen lévő Jézussal, de a Szentlélek munkája által más újszövetségi szereplők is kóstolták a „dicsőség ízét.” Pál apostol beszél arról, hogy egy alkalommal elragadtatott a harmadik égig, amely alkalmával kimondhatatlan beszédeket hallott (2Kor. 12.1-4). Nyilvánvalóan olyan különleges vallásos tapasztalatról beszél az apostol nagyon szűkszavúan, amely során rendkívüli módon érzékelte Isten dicsőségét. János apostol Patmosz szigetén történt elragadtatásáról többet tudunk (Jel. 1.9kk). Ő a ragyogó, fenséges, dicsőséges Jézust látja maga előtt, aki hatalmas és erőteljes hanggal szólítja meg, és bízza meg üzenetének leírásával. Említhetjük még István vértanút is, akinek arca úgy ragyogott, mint egy angyalé (Apcsel. 6.15), és látta az eget megnyílva, és az Atya és Jézus dicsőségét – halála órájában (Apcsel. 7.55-56).
Mégis, szeretném, ha egy nagyot lépnénk az egyháztörténelemben, és meghallhatnánk Jonathan Edwards (1703-1758) tapasztalatát majd néhány gondolatát az isteni dicsőség modern kori megtapasztalásáról. Jonathan Edwardsra, az amerikai puritán lelkipásztorra és tudósra a következők miatt esett a választásom: 1. Edwards Amerika mai napig egyik legnagyobb filozófusa és gondolkodója, aki semmiképpen nem vádolható sekélyes rajongással; 2. Edwards maga is átélte azt, amit a teológusok lelki ébredésnek neveznek, és amely időket úgy lehet jellemezni, hogy „a menny lejön a földre” (saját gyülekezetében, Northamptomban 1734-35 között, majd az ún. Nagy Ébredés aktív részese); 3. Edwards tudományos igényű munkát írt azokról a különleges lelki tapasztalatokról, amelyek az ébredéseket jellemzik, azzal a céllal, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól („A Faithful Narrative of the Surprising Work of God); 4. végezetül Edwards a református teológia örökségében állt.
Jonathan Edwards nem csak megfigyelte, leírta és elemezte, hogyan élték át gyülekezetében többen is Krisztus dicsőségének megjelenését, hanem saját tapasztalatáról is beszél: „Egyszer, még 1737-ben kilovagoltam az erdőbe, és miután, szokásomhoz híven egy csendes helyen a lóról leszállván magasztos elmélkedés és imádság céljából sétálni indultam, csodálatos látomásom volt az Isten és ember között közvetítő Fiú dicsőségéről, valamint az ő csodálatos, nagyszerű, teljes, tiszta és édes kegyelméről és szeretetéről, önfeladó és gyengéd oltalmazásáról. Ez a kegyelem, mely oly nyugodtnak és édesnek látszott ugyanakkor egek felett valónak is tűnt. Krisztus személye leírhatatlanul tökéletesnek érződött, mely tökéletesség elég nagy volt ahhoz, hogy minden gondolatot és elképzelést magába szippantson. Mindez megítélésem szerint egy óráig tarthatott, mely időt nagyrészt könnyek árjában és hangos zokogással töltöttem el. A lélek felbuzdulását éreztem, ami olyan, mint kiürülten és leigázottan a porban feküdni, és egyedül Krisztussal megtelni, szent, tiszta szeretettel szeretni őt, bízni benne, benne élni, szolgálni, követni őt, és megszenteltetni, megtisztíttatni egy isteni és mennyei tisztaság által. Számos más alkalommal is támadt ilyetén látomásom és ezek minden esetben hasonló hatással voltak rám.” (www.graceonlinelibrary.org Jonathan Edwards and the Crucial Importance of Revival by Dr. Martyn Lloyd-Jones)
Mi a jelentősége a dicsőség íze kóstolásának? Vajon miért adja Jézus dicsőségének átélését egy-egy pillanatra ma is? Miért „megy fel a függöny” Isten csodálatos világossága, hihetetlen kegyelme és szeretete előtt egy-egy pillanatra, amely pillanatok mégis az örökkévalóság előízét hordozzák számunkra? Jonathan Edwards gondolatai alapján a következőket fogalmazhatjuk meg (Sermon: A Divine and Supernatural Light).
Először is létezik egy olyan természetfeletti és lelki világosság, amit Isten közvetlenül közöl az ember lelkével, és ez a világosság vagy ismeret teljesen más, mint amit természetes eszközök útján elnyerhetünk. Aki lelkileg megvilágosíttatott, az nem pusztán értelmében hiszi, hogy Isten dicsőséges, de Isten dicsőségének érzete, érzése megjelenik a szívében. Az ilyen ember nemcsak racionálisan tudja, hogy Isten szent, és a szentség jó dolog, de érzékeli Isten szentségének csodálatos voltát. Nem pusztán spekulatív módon tudja, hogy Isten kegyelmes, de betölti szívét az a felett való gyönyörűség, hogy az Úr ilyen kegyelmes. Kétféle tudás van tehát Isten jóságáról, mondja Edwards, amelyre ő az embert képessé tette. Az egyik a fogalmi ismeret, amit megtanulunk, a másik a szív észlelése, amikor az gyönyörködik Isten jósága jelenlétében. Ebben az utóbbi – és elengedhetetlen – ismeretben Isten a tapasztalaton keresztül részeltet. Ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy ez az ismeret független lenne Isten igéjétől, annak igazságától. Sőt, csak Isten igéje által lehet lelki világosságunk. Isten igéjéből tudjuk, hogy Krisztus kegyelmes, megbocsátó, szabadító, ugyanakkor csak ha ezek a gondolatok már ott vannak bennünk, tudnak megelevenedni úgy, amint Edwards példájából is láttuk. És meg kell, hogy elevenedjenek! Ez a megelevenedés pedig nem más, mint a Léleknek az a csodálatos munkája, amikor egyszer csak felragyogtatja előttünk Krisztus dicsőségét, megkóstoltatja velünk a dicsőség ízét. Utána már nem puszta fogalom Krisztus dicsősége, hanem olyan érzet, ami meghatározza a szívet.
Miért olyan döntő ez a „kóstoló”? Azért, mert egyedül ez a tapasztalat az, ami képes legyőzni az emberben lévő mindenféle istenellenes előítéletet, elhárítja az akadályokat. Amikor megváltozik a szív, mert az ember kóstolta Jézus dicsőségét, mint a tanítványok a hegyen, bár még sok mindent nem ért, de már kész alázatosan megnyílni és elfogadni az Isten igéje igazságát. Milyen gyakran találjuk magunkat szemben azzal, hogy valaki tele van kérdésekkel az evangéliummal kapcsolatosan, és úgy tűnik, nem tud megnyugtató választ kapni, de amikor egyszer csak megérinti Isten Lelke, amikor átjárja a szívét Jézus dicsősége, amikor megtapasztalja az Úr szeretetét és kegyelmét, semmivé foszlanak a kérdései és kétségei. (Ill. Alpha hétvége – „összeáll a kép”)
Jézus dicsőségének megtapasztalása szomjúságot is kelt. Innentől az, aki eddig csak akadékoskodott, Isten igazságának és a Bibliának buzgó kutatója és tanulmányozója lesz. Nem ritka, hogy a „dicsőség íze” kóstolása után az értelme is tisztul, elevenedik, és amit eddig nem értett, azt immáron megérti, és nagy gyönyörűségére van. Ami eddig érdektelen volt, az mindennél fontosabbá válik. Az értelme és a szíve is vágyik Jézus után. A tanítványok még a hegyről lefelé még nem értik, hogy milyen feltámadásról beszél Jézus, de az biztos, hogy érzékelik ennek fontosságát, és minden erejükkel meg akarják őt érteni és ismerni.
Jézus dicsőségének tapasztalása azt is megadja, hogy tudod, mi az az egyetlen igaz valóság, az az egyetlen igaz szeretet, amire szíved szomjazik – hiszen szomjazik, mert a csodálatos tapasztalás elmúlik. De mi marad a szívedben a „dicsőség íze kóstolása” után? Mire vágysz innentől? Aki megkóstolta, ha csak egy pillanatra is, Jézus dicsőségének édes, gyönyörűséges és megelégítő voltát, az egy óriási ajándékkal lett gazdagabb: különbséget tud tenni szíve hiábavaló, hamis és valóságos, igaz vágyai között. Az igaz jelenlétében a hamis lelepleződik. A valóságos kóstolásakor megérzed, hogy milyen silány a pótszer, és erőt kapsz arra, hogy elvesd magadtól azt. Ha tudod, hogy milyen gyönyörűséges és megelégítő jelenlétében lenni, hogy milyen világosan elválik akkor az érték a szeméttől, az igaz a bűnöstől, óriási segítséget kapsz ahhoz, hogy nemet mondj a bűnnek. Látod annak szánalmas és hazug, ugyanakkor Krisztus csodálatos és valóságos voltát. Segít az engedelmességben, hiszen neked is szól: „Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!”
Végezetül pedig, mintegy buzdításul most, amikor Isten dicsőítésében és magasztalásában leszünk együtt, álljon itt egy másik idézet Edwardstól, egy olyan személyről, akinek megadatott Jézus dicsőségének lelki látása: „Különösképpen erőteljesen kívánt két dolgot: hogy az alázatban és imádatban egyre tökéletesebb legyen. Teste és lelke gyakran mintegy azért kiáltott, hogy Isten előtt magát megalázhassa, és őt imádhassa nagyobb szeretettel és alázattal. A testet gyakran lenyűgözte és zaklatottá tette az a gondolat, hogy a szentek a mennyben tökéletes alázatosságban és az ő trónusa előtt leborulva imádják Istent. A személy nagy gyönyörűségben magasztalta énekben Istent és Jézus Krisztust, azzal a kívánsággal, vajha lehetne ez az élet egy Istent magasztaló, szakadatlan dicsőítő ének.” Ámen!

„Látsz-e valamit?” – kérdezi Jézus a vakot, miután szemére köpve rátette a kezét. „Úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnának.” – válaszolja. Nem kis eredmény ez, hiszen aki eddig vaksötétségben élt, már homályosan lát. De Jézus azért jött, hogy teljes és világos látást nyújtson: „Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.” A múlt alkalommal beszéltem arról, hogy Márk evangélista nem pusztán egy gyógyítás történetet kíván elénk adni ebben a szakaszban. A megelőző, valamint a következő részek központi kérdése, hogy Jézus tanítványai látnak-e bármit is? Látják-e a szívükkel, értik-e bensőjükben, hogy ki az a Jézus, aki elhívta őket, és mi vár rájuk, akik követik őt? A rövid és summás válasz: nem látnak, és nem értenek. Menthetetlenül vakok, amint mindenki más is menthetetlenül vak Jézus titokzatos voltára és az isteni valóságra. A vak ember meggyógyításának története azonban reményt kelt: vakok vagyunk, de létezik gyógyulás. Ő kézen fog, kivezet a mindennapi helyzetekből, majd megnyitja a szemünk.
 Márk azonban ennél többet is elmond. Azt, hogy a tanítványok látása nem egyből, nem azonnal jön meg. Hasonlóan a vakhoz, akiért Jézus kétszer imádkozik a teljes gyógyulás érdekében, a tanítványoknak is időre és több érintésre van szüksége ahhoz, hogy egy nap majd tisztán lássanak. Mi az, amit meglátnak Jézusból, és mi az amit nem? Mi ez a „homályosan bár, de már látunk” helyzet, és mi ennek a jelentősége Márk korabeli és mai olvasói számára? Mit a legnehezebb „látni”, és milyen összefüggésben van ez azzal, ahogy az életünk és a világ eseményeit látjuk és megéljük? Ezekre a kérdésekre keressük ma a választ textusunk alapján.
I. Aki lát is meg nem is
A tanítványok szemei részleges megnyílására Péter egymást követő kijelentései világítanak rá. Amikor Jézus megkérdezi őket (és ez része felkészítésüknek), hogy kinek mondják őt az emberek, azt válaszolják, hogy a nép körében lényegében prófétának tartják Jézust. Olyan Isten által elhívott és felruházott embernek, aki Isten akaratát hirdeti, az Istenhez fordulásra hív, és aki isteni erőkkel csodákat tesz. Amikor azonban Jézus a tanítványait szembesíti ugyanezzel a kérdéssel, Péter így válaszol: „Te vagy a Krisztus.” Ez pedig csodálatos látást jelent.
Számunkra Péter pusztán Jézus nevét mondja, de látnunk kell, hogy valójában mit jelentett ez a mondat. A „Krisztus” Jézusnak nem neve volt, hanem címe, ami héberül így hangzott: Messiás. Amikor Péter ott áll Jézus előtt, és azt mondja, te nem pusztán próféta vagy, nem csak Istennek egy küldötte, akikről olvastunk a Szentírásban, hanem te vagy a Messiás, az egyetlen, a rég várt, akkor olyat állít, aminél zsidó ember magasztosabbat, csodálatosabbat nem jelenthet ki. Mindaz a szomjúság, vágyakozás és várakozás, ami évszázadok óta jelen volt Izrael életében beteljesedésre jutott a tanítványok szeme láttára, ha Jézus a Messiás, a Krisztus. Izrael hitében az élt, hogy a Messiás eljövetelével minden helyére kerül ebben a világban – mindaz, ami nemcsak a zsidóság, hanem minden ember számára fontos. Annak a gyönyörű látomásnak a megvalósulásáról van szó, amit Ézsaiás próféta írt le. (11. fej.) A Messiás uralma beköszöntével megszületik végre az igazság, a békesség, ami az egész teremtett világra kiterjed, miközben mindent és mindenkit beborít Istenünk ismerete. Egy csodálatos új világ születik.
N.T. Wright, angol teológus négy olyan területet ismertet, amelyeken a mai emberben valami „visszhangzik” az eljövendő világból (vagy éppen csak szívének álmaiból – ez hit kérdése). Az egyik az igazságosság iránti mély és egyetemes vágyunk; valamikor valahogyan kell lennie igazságnak, a dolgoknak (és embereknek) helyükre kell kerülnie. Egy másik szomjúság az emberben a spiritualitás iránti vágy. N.T. Wright szerint ez egy másik jelzőoszlop, amely túlmutat mindazon, amit a modernizmus kínált, és abba az irányba fordítja az embert, hogy talán többre lett alkotva, mint az anyagi javak, amelyek nem elégítettek meg. A harmadik jelzőoszlop, vagy visszhang annak felismerése és megélése, hogy kapcsolatra született lények vagyunk. Hogyan lehetséges, hogy olyan erővel vágyunk szeretetkapcsolatokra, és ugyanakkor olyan sok kudarcunk és fájdalmunk kapcsolódik ezekhez? A legbensőségesebb kapcsolattól (szerelem-házasság) a nagyobb közösségek együttéléséig (város, ország) tudjuk, hogy egymásra vagyunk utalva, de ennek megélése borzalmasan nehéz. És még két valószínűtlen terület, ahol a kapcsolatok paradoxonját (szépségét és fájdalmát, elengedhetetlen és nehéz voltát) megéljük: a szex és a halál. Az egyik, ahelyett, hogy azt a gyönyörűséget hozná, ahogyan azt a Teremtő adta, gyakran fájdalmat, megaláztatást, torzulást hordoz; a másik (a halál) pedig végzetesen beárnyékol minden kapcsolatot. A negyedik jelzőoszlop a szépség, a maga törékeny és illékony valóságában. Ránk ragyog a természetben, a művészetekben, a másik emberben, de csak azért, hogy egy pillanat alatt tovatűnjön, és maradjon a gyakran szürke, brutális valóság. Megörökítjük képen, videón, hangfelvételen, de közben olyan világosan tudjuk, hogy – a szó valós értelmében - semmit sem örökíthetünk meg. Amikor Péter azt mondja a Názáreti Jézusnak, hogy te vagy a Krisztus, akkor azt vallja meg, hogy mindezen egyetemes emberi szomjúság megelégítése a küszöbön van. A Messiás király uralkodása alatt minden megváltozik, beköszönt Isten uralma, és helyére kerül minden. Péter a lehető legtöbbet állítja, Péter lát. Olyat lát Jézusban, olyan titkot ismer fel, olyan igazságról győződött meg, amelyet „emberi szemmel”, azaz emberi értelemmel, érveléssel, gondolkodással nem ismerhet fel (ezért mondja neki Jézus Máté evangélista szerint: „Boldog vagy … mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám” (Mt. 16.17). Ha valaki Jézusban, akkor vagy ma, felismeri, hogy benne és általa gyógyul meg az élete és gyógyul meg, újul meg ez az egész világ, az már nem vak. Az lát, és ez a látás Isten Lelke gyógyító érintésének az ajándéka.
És ekkor jön a meglepetés. Amint kimondta Péter ezt a nagy titkot, ezt a nagy igazságot, amint megnyílt a szeme arra, hogy Jézusban Isten válaszol az emberiség minden sóvárgására, Jézus „tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.” Akkor, amikor megnyílik a tanítványok szeme, Jézus elkezd arról beszélni, hogy mi vár rá, és minek kell bekövetkeznie. A következő fejezetekben Jézus háromszor beszél haláláról és feltámadásáról, de a tanítványok nem értenek. Péter, aki lát, annyira nem lát semmit, hogy „meg akarta Jézust dorgálni.” Jézus, most mondtam, hogy te vagy a Messiás, most vallottam meg, hogy te vagy az utolsó idők királya, most fejeztem ki beléd vetett bizalmam, hogy az életem és a népünk élete minden kérdését te fogod megoldani – hogyan halhatnál meg? Hogyan beszélhetsz ilyeneket? Mire Jézus csak ennyit mond: „Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Magyarul semmit sem látsz.
Milyen ez az állapot? Mint amikor a vak azt mondja, „úgy látom az embereket, mintha fákat látnék, amint járkálnának.” A tanítványok látnak – de még nem teljesen. Márk nagyon jól ismeri ezt, és erre akarja felhívni az olvasói figyelmét: vannak közöttetek, akik csak részlegesen látnak. Látjátok Jézus, de homályosan. Megragadott az evangélium, hálás vagy Jézusnak, imádkozol hozzá, megújulást találtál benne a lelkednek, és közben valami mégis hiányzik. Te is érzed, hogy valamit nem látsz. És talán azt is érzékeled, hogy ez a valami Jézus halálával van összefüggésben. Az igazi nehézség, az igazi botrány Jézus szenvedése és halála. Miért olyan nehéz „meglátni” a megfeszített Messiást?
II. Miért olyan nehéz „meglátni” a megfeszített Messiást?
Kérdés-e egyáltalán, hogy miért nehéz megismerni, meglátni, magunkhoz ölelni a Messiást a kereszten? Nem azon kellene-e csodálkozni, hogy egyáltalán van olyan, hogy valaki felismeri a megfeszített Jézusban a mindenható Istent, a szabadítót és gyógyítót? Hiszen az, aki a fán függ, mindenben totálisan ellentéte annak, amit a tanítványok a Messiásban vártak, vagy amit ma bárki Istenre, igazságra, szépségre, egészséges kapcsolatokra szomjazva keres. Lényünk legmélye tiltakozik az ellen, hogy mindazt, amire szomjazunk, azt a jobb, igazabb, teljesebb világot, amelyről álmodunk egy összetört, kificamodott, meggyötört testben lássuk beteljesedettnek. Mindez a teljes feje tetejére állítása annak, ahogy a dolgokat elképzeljük. Lássunk közelebbről néhány olyan tényezőt, amelyek akadályozzák látásunkat!
Az első és legfontosabb, hogy igazságtalannak tartjuk azt, ami a Messiással történik. Számosan vannak, akik hisznek Jézusban, szeretik őt, de lényük legmélyén valami elemi tiltakozás támad fel, amikor arról van szó, hogy Jézus kínhalált szenvedett. Lehet, hogy el tudják mondani, hogy mit tanít a Biblia ennek szükségéről, ki tudják fejteni, hogy Jézus a bűnök büntetését hordozta el halálában – helyettünk -, de zsigerileg ellenkeznek, sőt, ha őszinték, be kell ismerjék, hogy gyűlölik ezt a gondolatot. És ezért inkább távol tartják magukat a kereszt nagy titkától, esetleg arra hivatkoznak, hogy még időre van szükségük Jézus megismerésére és önmaguk teljes odaadására. Vannak, akik esetében ez utóbbi igaz is; de vannak, akik egyszerűen csak nem akarnak szembenézni azzal a Jézussal, akit keresztfára szegeztek, és mindazzal, ami ennek következménye. Félig látnak már, de talán nem is akarnak egészen látni; túl drámai a következmény. És hogy miért mondtam, hogy valójában gyűlölik a keresztet? Azért, mert legszívesebben kitennék az egész Jézus-hitből a megfeszítést. Sokkal jobban éreznék magukat enélkül, és sokkal követhetőbbnek tartanák a kereszténységet. Mi az ilyen emberek igazi és legnagyobb problémája, vakságuk oka? Az, hogy büszkék. Büszkék, és ezért gyűlölik azt az igazságot, hogy Isten megítéli a bűnt. Ők mindig, hamisan és tévesen, a szeretet Istene után kiáltanak (mintha nem az lenne a legnagyobb szeretet, hogy önmagát áldozza értük). Büszkék, és ezért elfogadhatatlannak tartják azt, hogy ők is – mint mindannyian – annyira elveszettek és menthetetlenek, hogy az ítéletük halál, amit a mi kegyelmes és szerető Atyánk Jézusra helyezett, és amit önfeláldozó Messiásunk szabadon és tudatosan magára felvett. Nem akarunk beletekinteni a megfeszített Jézus titkába – mert büszke szívünk utálja Isten igazságát.
Másodszor mélységesen értelmetlennek tartjuk, hogy megújulás fakad a pusztulásból, élet forrásozik a halálból. Akkor is, ha utána – amint Jézus is mondta Péternek és a tanítványoknak – harmadnapon fel fog támadni. Mivel azonban elakadunk már a halálához vezető úton, a feltámadásának öröméhez sem jutunk el. A korabeli zsidó számára annyira értelmetlen és lehetetlen volt, hogy a Messiás király szenvedjen, hogy Péter minden erejével tiltakozik. És bár Jézus háromszor is nyíltan beszél velük haláláról és feltámadásáról, ebből nyilvánvalóan semmit sem hittek el. Lehet, hogy azt gondolták, ez is egy példázat… Amint ma sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint egy időtlen mítoszhoz. Ugyanakkor mind a tanítványok, mind a mi értetlenségünk teljesen érthető. Hogyan győzheti le az igazságtalanság az igazságtalanságot? A kivégzés csúfos, gyalázatos volta ez élet rútságait? A halál a halált? Mindaz, ahogy a világot ismerjük és tapasztaljuk születésünk óta ellentmond annak, hogy a kivégzésből bármi jó és haszon fakadhat. Egészséges és normális ember nem néz bele úgy valaki kínhalálába, hogy ott szörnyűségen, kárörömön, vérszomjon, sopánkodáson, undoron kívül bármi mást várjon. Nem csoda, ha csak félig lát…
Harmadszor pedig szó kell essék a természetes és ösztönös félelemről. Vajon milyen következményekkel jár egy olyan Messiás követése, akit e világ hatalmasai kivágnak népéből? Vajon mit jelent egy olyan Istent imádni, aki világot megszabadító tettének középpontjában egy megfeszített ember áll? Nyilvánvaló, hogy ha nem is fogalmazzuk meg, érzékeljük, bennünk feszül a gondolat: ez a Messiás nem pusztán gyógyít, megbocsát, helyreállít, segít, békét hoz, vezet úgy, hogy közben az élet alapja nem változik meg. Nem, a keresztre szegzett Messiás, ha valóban az, nem pusztán vágyainkat teljesíti be, de mindent feje tetejére állít. Válságot, krízist hoz az életünkbe, ha meglátjuk és követjük őt. Annyira valóságosan felfordít mindent, hogy csak egyetlen kép, egyetlen szimbólum fejezheti ki azt, ami azzal történik, aki követi őt: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.”
A kérdés újra nekünk feszül: „Látsz-e valamit?”
III. Mi a jelentősége a világos látásnak?
A teljes és világos látást egyedül az adhatja meg, aki rátette kezeit a vak szemekre. A vak nem nyithatja meg saját szemét, csak Jézus teheti meg a csodát. Ha csak részlegesen látunk, igaz, hogy szemeinket a megfeszített Messiásra, a belőle fakadó életre csak a Szentlélek nyithatja fel. Tehetünk-e mégis valamit? A meggyőződésem, hogy igen. Jézus így szól a tanítványaihoz: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A keresztfelvétel és Jézus követése összekapcsolásának az a jelentősége, hogy ha nem látod Jézust a kereszten, azaz nem érted, hogy miért kellett meghalnia, nem fogsz tudni mit kezdeni azzal, hogy Jézus követése nem egyenes út a problémamentességhez. Akkor nem tudod elhordozni azt a feszültséget, hogy Jézust megismerve sem teljesedik be maradéktalanul mindaz, amire oly mélyen, oly elementáris erővel vágyódunk: igazságosság, megbékélés, szépség és spiritualitás. Akkor nem érted, hogy Jézust követni nem azt jelenti, hogy már itt és most eljött a Messiási korszak gyönyörűséges világa. Éppen ezért a kereszt nélküli Jézus közelében nem lehet sokáig megmaradni, mert ez a világ telve van hiányokkal, bűnökkel, fájdalommal, igazságtalansággal – a Jézust követőknek is. És ezért van az, hogy számosan, akik fellelkesedve elindulnak Jézus útján, akik látnak, de csak félig, elhidegülnek tőle és gyülekezetétől, amikor nehézségek jelennek meg az életükben. Hiszen kimondva ki nem mondva azt várták, hogy minden alapvető problémájuk megoldódik, és nem ezt kapták. Mit jelent ebben a helyzetben felvenni a keresztet?
A kereszt, amit a keresztre feszített Jézust követő tanítványnak fel kell vennie, elsősorban mindaz az ellenségesség, megvetés, gyalázat, bizonyos időkben üldözés és akár mártírhalál, ami Isten uralma és e világ rendje összeütközésében születik. Ha valaki megvallja, és következesen képviseli és megéli Jézusba vetett hitét, bizonyosan része lesz elutasításban, gúnyban, sőt hátratételben. Ez a kereszt elsősorban. Másodszor idesorolhatjuk mindazt a hiányt, szenvedést, nyomorúságot, ami abból fakad, hogy egy bukott világban élünk. Kapcsolatok megromlanak, betegségek, balesetek történnek. Hogyan lehetséges ez, ha a Messiás király uralkodik? De hogy ne lenne lehetséges, ha a Messiás király keresztre megy? Jézus a kereszten annak a jele, hogy ez az egész teremtett világ a bűn, a hiábavalóság alá vettetett. De Jézus feltámadása azt hirdeti, hogy elkezdődött mindennek helyreállítása. A Messiás király győzött, és csak idő kérdése, hogy megvalósuljon Ézsaiás látomása.
Addig azonban azt jelenti őt követni, hogy felvesszük a keresztet. Hogyan? Először is, engedd a szíved, lelked, értelmed, hogy a megfeszített Jézusra koncentráljon. Ne fordítsd el a fejed. Ne zárd be a szíved háborogva, hogy ez nem igazság. Ismerd el, ha nem érted. Ismerd el, ha nem tudod elfogadni. De újból és újból térj vissza imádságban, bibliaolvasásban, az úrvacsora gyakorlásában a lényegre: azt imádjuk, aki meghalt és feltámadt. Másodszor, ismerd el vétkeid, hiányaid, küzdelmeid. Azok valóságosak és léteznek. Ne magyarázd meg, ne mentegesd magad, és ne hárítsd ezeket. Majd mindezt kösd össze a megfeszített és feltámadt Krisztussal. Egyik oldalon a megfeszített Jézus, a másik oldalon a téged körülvevő értetlenség, a küszködések, a beteljesületlenségeid. Kösd össze ezeket, más szóval, hozd a megfeszített Jézus jelenlétébe azt, ami nehéz. Majd vedd fel a keresztet, azaz öleld magadhoz – Jézust és a nyomorúságot együtt. Mivel látod és szereted Jézust, reménységgel veheted fel azt a keresztet, ami jelen van az életedben. És akkor kezd el megtörténni a csoda: amint Jézussal felveszed a terhet, könnyebb lesz, mint amíg el akartad utasítani, vagy le akartad tagadni. Mert egyszer csak olyan közösségbe kerülsz a megfeszített Krisztussal, amit sohasem éltél át addig, amíg a dolgok rendben mentek. Kibomlik a nagy paradoxon: „aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” Lehet, hogy nem érted, de már látod. És ha megkérdezik tőled: „Látsz-e valamit?”, azt mondod: nem tudom, hogyan lehetséges, nem tudom, hogyan adjak eléggé hálát érte, és nem tudom magamban tartani a kitörő örömet, mert el tudom mondani: igen, már látok. ÁMEN!

Ki az, aki lát, és ki, aki nem lát? Gyakran a legelvakultabb az, aki a leginkább meg van győződve arról, hogy ő látja a valóságot (neki van igaza), és a legvilágosabb az, aki tudatában van annak, hogy részben, vagy egészen vak. Ki az, aki a teljes valóságot ismeri? És nem az ismeri-e a legtöbbet, aki elismeri, hogy oly keveset lát és ért? A világos látással alázat jár, az erőszakos magabiztosság meg mintha vakságot rejtene.
A ma olvasott bibliai rész tartalmilag központi kérdése így hangzik: „Látsz-e valamit?” Amint hallottuk, Jézus egy vaknak teszi fel ezt a kérdést, akinek gyógyítását megkezdte. Ugyanakkor Márk evangéliumának nagyobb összefüggésében többről van szó, mint a vak meggyógyításáról. Márk kérdése: ki érti meg, ki ismeri fel, ki látja – láthatja – Jézust? A tanítványok kiképzése, felkészítése zajlik. De egyre inkább úgy tűnik, hogy reménytelen esetnek számítanak. Mintha nem látnának semmit. Kemény és értetlen a szívük, süket a fülük, nehéz a lelkük. Mit jelent a vakságuk? Van-e esélye annak, hogy látni fognak? Milyen lépcsői vannak a megnyílásnak? Ezekkel és hasonló kérdésekkel foglalkozunk ma, valamint a következő alkalommal is.
I. A megrázó tény: akiknek látniuk kellene, vakok
Elgondolkoztató, hogy hogyan lehetséges a tanítványok értetlenségének, keményszívűségének, vakságának ilyen leplezetlen bemutatása egy olyan könyvben (egy evangéliumban), amely a későbbi keresztények számára alapmű lesz. Márk evangélista ahelyett, hogy kicsit lekerekítené a történteket, vagy próbálná menteni a későbbi apostolokat, akik tanúságára az egyház épült, minden eszközzel azon van, hogy ha lehet, még sarkosabbá tegye a vállalhatatlant: akik Jézussal vannak, akiket magáénak választott, akiknek Isten országa titka megadatott (Mk. 4.11), azok reménytelenül alkalmatlanok erre. A tanítványokat Jézus választotta, hogy vele legyenek, és hogy majd elküldje őket, hogy hirdessék Isten uralmának jó hírét. Ez meg is történt, és sikerrel is jártak (6.12). Mindeközben Márk nem vonakodik bemutatni azt, hogy Jézus valami felfoghatatlan vaksággal találja magát szemben legbenső munkatársi körében. Először az ötezer ember megvendégelése, majd az azt követő éjszakai galileai tengeri kaland után jegyzi meg Márk: „Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” (6.52). Amikor Jézus szembekerült a vallási vezetőkkel abban a vitában, hogy mi teszi tisztátalanná az embert, majd azt mondja a tömegnek, hogy nem az, amit megeszünk, hanem az, ami a szívből jön ki, meglepődve így szól a magyarázatért folyamodó tizenkettőhöz: „Ti i is ennyire értetlenek vagytok?” (7.18). De mindez semmi ahhoz képest, ahova a jelen szakaszban érkeztünk el.
Az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor Jézus, látva a nagy tömeget, amely napok óta velük volt, felveti, hogy meg kellene őket etetni: „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton…” A tanítványok válasza elképesztő: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni a pusztában?” Mintha nem azt tanulnák Jézustól, hogy Isten valóságos, jelenvaló, cselekvő – és nemcsak egyszer lakatta jól népét mannával a pusztában Mózes idejében (mindegyik tanítvány ezen a történeten nőtt fel), hanem ma is cselekszik. De az még hagyján, hogy hitetlenül ismétlik a Szentírás szavait, ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Még természetes is lenne ez a mondat – még a jószándékot is kihallhatnánk belőle (tényleg, miből?) – ha nem lettek volna részesei az ötezer ember megvendégelése csodájának. Hiszen pontosan úgy beszélnek, mint akik még sohasem láttak ilyet. De láttak – és mégsem látnak. Vakok…
Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy még ez is semmi ahhoz képest, ami következik. Jézus megvendégeli a sokaságot, mindnyájan esznek és jóllaknak. A csoda megismétlődik, tele kosarakban áll a kenyér és a hal. Nem sokkal később, amikor Jézus hajóba száll a tanítványokkal, kiderül, hogy mindössze egy kenyeret vittek magukkal. Jézus a tavon adatott kivételes nyugalmat arra szeretné használni, hogy felhívja a tanítványai figyelmét arra, hogy a farizeusok lelkülete veszélyes lehet rájuk nézve is: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától…”. És mi a reakció? „Erre tanakodni kezdtek arról, hogy nincs kenyerük.” Nincs kenyerük! Az ötezer után… a négyezer után… a legnagyobb probléma, hogy nincs kenyér (miközben egy még van is!) Kik ezek? Milyenek ezek? Hogyan lehetnek ilyenek? Azt hiszem, megértjük Jézust, még ha kemény is: „Hát még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?”
Hogyan lehetnek ilyen vakok, értetlenek, mondjuk, akár hívők vagyunk, akár nem. Ha valaki valamit átélt, kétszer is, akkor hogyan lehetséges, hogy semmit sem fog fel belőle, semmit sem épít be abból az életébe? Ugyanakkor ezzel a felháborodással vagy éppen azzal, ha nevetségesnek tartjuk Jézus tanítványait, valójában magukat ítéljük el. Mert ez a vakság alapvetően része mindannyiunknak életének.
Tudniillik könnyű belátnunk, hogy mi, akik kívülről nézzük a tanítványok életét, egészen másképpen ítéljük meg azt, mint akik benne vannak. Mi ismerjük az egész történetet, ők még nem. Mi tudjuk, hogy ki az a Jézus, mi fog történni vele, és mi lesz a tanítványokkal – ők nem. Mi tudjuk, hogy ő Isten Fia, aki meghal és feltámad, és ezzel a létező legnagyobb csoda történik meg, hiszen nem pusztán a betegség, nem az éhség, nem a szükség oldódik meg, hanem a legnagyobb ellenség, a halál győzetik le. Mi egyben látjuk azt, amiben ők benne élnek. Kívülről pedig könnyű látni a bennlévők vakságát.
Próbáld elmagyarázni a halnak, hogy bár ő a vízben él, a vízhez kötött, de a vízen túl csodálatos és fantasztikus élet van. És amikor azt mondja, hogy nem, az lehetetlen, akkor hiába mondod neki, hogy vak vagy, nem tudod, mi van a vízen túl; vaksága éppen azt jelenti, hogy nem láthatja és nem tudhatja (ha tudná, hogy van valami a vízen túl, csak nem ismeri, már nem lenne vak). Hiába magyarázod neki, hogy nincs igaza, és nyissa meg a szemét, ez lehetetlen. Amiben benne vagyunk, amire nézve vakok vagyunk, az definíció szerint az, amit nem láthatunk. És innen csak egy lépés, hogy elismerjük: a valóság egy jelentős részét nem látjuk. A valóság egy jelentős részére nézve mindannyian vakok vagyunk. Annyira nevetségesen, felháborítóan, értelmetlenül vakok, mint ezek a tanítványok. A megrázó tény, hogy mindazok, akik Jézus közelében vannak, akiknek látni kellene, vakok. „Látsz-e valamit?”
II. Az ok: hitetlenség
A vakság, tehát, bizonyos értelemben egyetemes. Mindannyian vakok vagyunk arra, amiben élünk, amiben lélegzünk, amit az anyatejjel szívtunk magunkba, hiszen mindezt magától értetődőnek tartjuk. Nem kérdezünk rá az alapokra, és nem is vagyunk tudatában annak, hogy mindezek léteznek – és nem feltétlenül magától értetődőek. Van egy megkérdőjelezhetetlen alapja az életünknek, a gondolkodásunknak, a kultúránknak, a világunknak, amelynek alapján minden eseményt, személyest vagy közösségit, elhelyezünk és értékelünk. Mindennek valóságára gyakran csak akkor derül fény számunkra, ha egy egészen más kultúrában hosszabb időt töltünk. Meglátjuk, hogy ami számunkra magától értetődő, az mások számára nem az, és viszont. Megnyílik a szemünk, és most már látunk. Új nézőpontot kaptunk, és onnan magunkat is másképpen látjuk. Vagy amikor egy krízis áll be valakinek az életében. Egy súlyos betegség vagy veszteség leleplezi és megrendíti az addig láthatatlan és megkérdőjelezhetetlen alapokat. Pl. eddig a pénzért rohantam, de most már tudom, hogy valami egészen másról szól az élet…
 Mindez érvényes a világnézeti és hitbeli meggyőződésre is. Vizsgáljuk meg, hogy mit nem látnak a tanítványok, és mi ennek az oka? „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!” – mondja Jézus. Vajon mi ez a kovász, mi az, ami a tanítványok gondolkodását, lelkületét is könnyen eléri, hogy azután – amint a kovász megkeleszti a tésztát – átjárja és átformálja őket? A megelőző szakaszban Márk megválaszolja a kérdést. A farizeusok és írástudók mennyei jelt követelnek Jézustól, és mindezt azért, hogy kísértsék, azaz próbára tegyék őt. Ha valóban Istentől jött, ha valóban próféta, tegyen jelt, csodát, ami igazolja állításait. De hogyan lehetnek ilyen vakok? Hogy-hogy nem látják a csodákat, a gyógyulásokat, a szabadulásokat, a kenyérszaporításokat, Isten országa jeleit, amelyeket mindenki lát? Nem látnak, mert nem akarnak látni. Nem értenek, mert nem akarnak érteni. És ezért ezt olvassuk: „Jézus lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” Mi a hitetlenség lényege? Hogy nem akarnak látni! A hitetlenséget nem lehet megszüntetni: ha valakire rá akarnánk erőltetni a bizonyíték elfogadását, ez önmagában lehetetlenné tenné a hit szabad válaszát. Másrészt azonban a hitetlent semmilyen érv és bizonyíték nem győzi meg, mindig fog okot találni arra, hogy hitetlen maradjon. De vajon miért nem akarnak látni? Azért, mert ez túl súlyos következményekkel járna számukra. Minden mássá lenne – hiszen Jézus alapjaiban rendítené meg pozíciójukat, életmódjukat, tanításukat, vallásukat. Ez pedig túl nagy változást követel, túl nagy ár – ennél kevesebbnek tűnik őt eltenni láb alól…
A vallásos vezetők vakok és keményszívűek – de Jézus tanítványai ugyanezen az úton járnak! Ugyanennek a veszélynek vannak kitéve. Látják a csodákat, de nem értik a lényegét. Látták a több kosár megmaradt kenyeret és halat, kétszer is, de nem értették meg, hogy mindez miről szól. Látták az eredményt, de nem nyílt meg bensőjük a lényegre, a következményre. Nem arra nézve hitetlenek a tanítványok, hogy megtörtént a csoda, hanem azt nem látják, hogy az, akiben a csoda történik, alapjaiban fordítja ki számukra a világot. Ha Jézus valóban Isten, aki közöttük jár, aki megszólítja és elhívja őket, akkor mindennek mássá kell lenni. Akkor a csónakban nem az a kérdés, hogy van-e kenyér, hanem az, hogy mit jelent mindent Isten Jézusban beköszönő uralma fényében látni és megélni. Nem az a kérdés, hogy mi van ma, vagy mi lesz holnap, hanem az, hogy minek és kinek szánják oda minden pillanatuk, minden lélegzetvételük, egész életük. Nem az a kérdés, hogy mit fognak lépni a vallási vezetők, hanem az hogy hogyan lesznek Isten országa tanúi, hogyan élik és hirdetik meg a reménységet, hogy Isten mindent újjá tesz. Nem az a kérdés, hogy miben nyerünk segítséget Jézustól, hogy a meglévő alapokon építsünk valami kicsit mást, hanem az, hogy mit jelent, hogy egy új alap vettetett, amely szerint „mind életemben mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”.
A tanítványok ezt nem értik, ezt nem látják. Hisznek Jézusban – nem úgy, mint a vezetők. Hisznek a csodáiban, hiszen látják, sőt, részesei azoknak. De nem látnak. Nem látják, hogy az, akivel szemben találják magukat, mindent átformál, mindent újjá tesz. Nem értik, hogy vagy egészen újjá lesz számukra is minden – az alapvető és legmélyebb meggyőződések, beidegződések szintjén - vagy vakok maradnak. Hitetlenek, keményszívűek, mert ezt az óriási változást nem is tudják, nem is akarják befogadni.
De vajon honnan jöhet a szemek megnyílása? Honnan fakad a látás? Hol érhetjük el azt az objektív nézőpontot, azt a „külső” pontot, ahonnan rálátunk a valóságra? Hogyan ismerhetjük fel Jézusban a valóságot, újra és újra, egyre teljesebben? Ki vagy mi ismeri az egész valóságot, a nagy történetet, aminek a mi életünk is része? A nyugati világ válasza erre a kérdésre, hogy az a valós, ami az értelem számára belátható, ami tudományos alapon bizonyítható. Minden más csak vélemény, opció. A Biblia válasza erre a kérdésre, hogy csak az jelentheti ki nekünk a valóságot, csak az nyithatja meg a szemünket a valóságra, aki maga irányítja és tartja kézben az egész világ menetét. Jézus, az emberré lett Isten, aki ott jár az értetlen és keményszívű tanítványok között. És ezért fordul Márk a vak meggyógyításának elbeszéléséhez.
III. A csoda: Jézus gyógyító érintése
Egyetlen esély és egyetlen remény létezik csak: a gyógyító érintés. Az evangéliumból eddig a pontig úgy tűnik, minél közelebb kerülnek a tanítványok Jézushoz, annál nyilvánvalóbb lesz a vakságuk, annál jobban elmélyül válságuk. Nem azt látjuk, hogy egyre többet értenek, hanem azt, hogy egyre világosabbá lesz, mennyire reménytelenül vakok. Minél több csodát tesz Jézus, minél több jel részesei ők maguk, annál jobban lelepleződik értetlenségük és keményszívűségük. Nem több tanításra, nem több gondolkodásra, nem több erőfeszítésre van szükségük, hanem gyógyulásra.
Amint korábban utaltam rá, teljesen egyértelmű, hogy Márk éppen a fentiek miatt helyezte el ezen a ponton a vak meggyógyításának történetét. Figyeljük meg, mit tesz Jézus, és hogyan lesz ez gyógyulássá számunkra, mindannyiunk számára itt és most: „Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette a kezét, és megkérdezte: Látsz-e valamit?”
A látás ott kezdődik, hogy elismerjük: vakok vagyunk. Elismerjük, hogy semmit sem látunk, semmit sem értünk, menthetetlenül sötétségben vagyunk. Megtesszük ezt úgy, mint akik még sohasem látták meg Jézust, mint szeretettel teljes szabadítót és megváltót. De megtesszük ezt úgy is, mint akik Jézus követői vagyunk, és megláttuk őt – de tudjuk, hogy ez oly kevés. Tudjuk, hogy még ha követői is lettünk, még ha magunkhoz is öleltük, még ha az övéi is lettünk (és ez a legtöbb), még mindig szükségünk van őrá, hogy még teljesebben megnyíljon a szemünk, hogy ne legyünk hitetlenek és keményszívűek.
Amint elismertük, hogy vakok vagyunk, másodszor rá kell bíznunk magunkat – és ez ijesztő. Kezébe helyezni a kezünket. Vajon hogyan érezte magát a vak, amint Jézus kézen fogta és kivezette a faluból? Mit fog tenni? Hova vezet? Miért megyünk ilyen messzire? Miért nem kezd neki itt a faluban? Mi van, ha nem történik semmi? Azt gondolom, hogy ennek a bizalomnak a megélése abszolút döntő. Vak vagyok – és ezért engedem, hogy kézen fogj és vezess. Még nem látok, de már nem vakon tapogatódzom, fogod a kezem. Amint Sault is, miután találkozott a fényességgel, úgy vezették be Damaszkuszba. Elismerte, hogy nem lát, sem lelkileg, sem testileg. Kellett neki a három nap a sötétségben. Iszonyúan nehéz lehetett. Ez az az időszak, amikor elismered, tudod, hogy keményszívű vagy, vak vagy, elveszett vagy. Rábízod magad Jézusra, de még nem látsz világosan. Ebben a bizalommal teli ráhagyatkozásban megkérdőjeleződnek korábbi meggyőződéseid, alapvető beállítottságaid. Egyre jobban látod, mennyire vak voltál korábban, megkeseredik felette szíved, fáj mindaz, amit vakságodban tettél vagy éppen nem tettél, elmélyül a bűnbánat. Az irányvesztés időszaka ez, miközben mégis tudod egy mély, benső békességgel: Jézus kezét fogod, ő vezet. Időnként még hallod a kemény és értetlen szív sugalmait: mi lesz így veled, hogy fogsz megélni, megbolondultál, inkább vedd kézbe újra az életed. De közben tudod, nem tudod hogyan, de mégis tudod, hogy minden látszat ellenére a legjobb helyen vagy (új alapok kezdenek épülni.)
Egészen addig, amíg egy nap megnyílik a szemed. Jézus a vak szemére köpött és rátette a kezét. Egészen konkrét érintés. Egészen személyes, egészen bensőséges. Teljes alázatot követel. De utána beárad a fény, megnyílik a vak szeme. Saul szeméről mintha pikkelyek esnének le. A tanítványok, bár végzetes vakságban szenvedtek, majd látni kezdenek.
„Látsz-e valamit?” Boldog ember vagy, ha el tudod mondani: volt idő, amikor azt hittem, hogy látok, pedig nem láttam; de most már tudom, hogy vak voltam, és Jézus által egészen máshogy látok. ÁMEN!

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket, amelynek a címe: „Van egy jó hírem: bűnös vagy!” A szerző az evangélium sztereotip hirdetésének visszáságára mutat rá. Hogyan lehetséges, hogy amikor örömhírt szándékozunk hirdetni, azzal kezdjük, hogy az illetőt minden figyelmeztetés nélkül fejbe verjük: bűnös vagy? És miért csodálkozunk, hogy ezt nem kitörő ujjongással veszik körülöttünk, hanem legtöbbször egy vállrándítással, és azzal, hogy te meg bolond van? Ezeket a gondolatokat a ma olvasott bibliai rész elevenítette fel bennem. Jézus lényegében oda jut el, hogy az ember szíve alapvetően mocskos és romlott. Mit kezdjünk ezzel? Hol van ebben evangélium, örömhír? Releváns-e mondanivalója a mai világban, vagy egy vállrándítással elintézhető, és lépjünk tovább? Arról szeretnék ma beszélni, hogy miért és hogyan lesz örömhír az a rossz hír, amit Jézus kijelent.
I. Jó vagy rossz az emberi szív?
Jézus vitában van a farizeusokkal és írástudókkal, akik azt vetik a szemére, hogy tanítványai – nem megtartva a vének hagyományait – mosdatlan, azaz tisztátalan kézzel esznek. Rituális mosakodásról volt szó, amelynek szerepe az lehetett, hogy fenntartsák az Isten előtti szentség, tisztaság tudatát. Korábban Jézus rámutatott arra, hogy az emberi hagyományok, köztük a kézmosás, hogyan kerülnek szembe Isten szándékaival. Ebben a részben a tisztaság kérdésére irányítja figyelmünk. Mit jelent tisztának lenni?
Minden tradicionális közösség ismeri a rituális tisztaság fontosságát. A tiszta és tisztátalan (helyzet, cselekedet, állapot) megkülönböztetése azért volt szükséges, mert ez szabályozta a közösség életét. Miért jelent tisztátalanságot halotthoz érni Izraelben? Miért voltak tisztátalanok a leprások? Miért voltak tisztátalanok bizonyos állatok? Alapvetően egészségügyi okok miatt. A közösség így védi meg önmagát. Nem természettudományos magyarázatot ad, hanem szokásokat alakít ki. Ez a fajta rituális vagy kultikus tisztaság a modern ember számára értelmezhetetlen. Mi nem tudjuk átélni annak a súlyát, amit a korabeli ember átélt: ha valaki tisztátalant érint, tisztátlanná válik. Nem tudjuk, milyen lehetett egy olyan világban élni, ahol mindent meghatározott a tiszta-tisztátalan kategorizálás. És ezért nehezen értjük meg Jézus szavai váratlan és meglepő voltát: „Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná.” Jézus ezt a tömegnek mondja. Mindenki gondolkodik, hogy vajon mire gondol. Ha nem az tesz tisztátalanná, amit megeszünk, vagy amihez hozzáérünk, akkor mit az, ami beszennyez? Mi az, ami belülről kifelé mocskol be, amikor mindenki abban nőtt fel, arra figyel, hogy kívülről belülre ne jusson tisztátalan. Mi a tisztátalanság fő helye? Kicsit később a tanítványok megkérdezik, hogy mit jelent ez a mondat. Jézus kifakad: „Ti is ennyire értetlenek vagytok? Nem értitek, hogy ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül. … Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…” A tisztátalanság helye tehát, Jézus szerint, az ember bensője, az ember szíve. És ezzel szembekerül mindazzal, amit a farizeusok képviselnek. Hiszen a farizeusok és írástudók azért ütköznek meg a rituális mosakodás hiányán, mert úgy látják a környezetet, mint ami alapvetően bűnös, szennyes, és úgy látják az embert, mint akit a környezete szennyez be. Jézus azonban megfordítja a helyzetet: nem a környezet, hanem az ember bensője a szennyes.
A vita azóta is tart. Az nem kérdés, hogy az emberből „jön elő” mindaz, ami rossz – és Jézus nem kertel, hanem néven nevezi a dolgokat: „paráznaságok, lopások, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség.” Senki nem mondhatja közülünk, hogy mindig csak valaki más kényszerítette őt ezekbe, és neki semmi köze hozzá. Tudjuk, hogy mindez bennünk lakozik. A kérdés azonban az, hogy miért? Alapvetően szennyes, romlott az ember szíve, vagy alapvetően jó – csak a környezet rossz hatására gyökeredznek meg ezek a dolgok bennünk? Beszennyez a világ mocska? Mintha Jézus azt mondaná, hogy nem „kint” van a romlottság forrása, hanem „bent.” Ez pedig nem pusztán rossz hír, hanem felháborító állítás.
Vegyük észre, hogy senki nem hirdeti, hogy az ember alapvetően megromlott, csak Jézus és a biblikus kereszténység. Az ezoterikusok, a humanisták, a keleti vallások követői mind azt tanítják, hogy benned alapvetően jó lakik, a szíved, a bensőd alapvetően jó, csak fel kell ismerned, el kell hinned, ki kell bontakoztatnod. A Biblia, valamint Jézus, egyedülálló abban, hogy az ember szíve alapvetően romlott. Persze, kérdezheted, hogy nem kellene-e abban kiegyeznünk, hogy az ember bensője, szíve is olyan, mint oly sok minden a világban: sem nem fekete, sem nem fehér. Ezt így szeretjük ma; ha népszerűek kívánunk lenni, jobb ha elkerüljük a kategorikus igeneket és nemeket. De gondold végig: a szív vagy jó, vagy rossz. Vagy igaz és tiszta, és ezt nevezném jónak; vagy előjön belőle mindaz, amit Jézus mond, és ezt nevezem rossznak. Mert az nem igaz, hogy jó – csak rossz. Hogy alapvetően jó, csak hát a környezet, meg a gyerekkorom, meg a stressz, meg az internet, meg… Igen, mindez – de ha mindezt nem tudja az ember bensője meggyőzni – már pedig úgy tűnik, nem tudja – akkor a szívvel baj van. Akkor a bensőnk romlott. Akkor, ami kijön, az azért jön ki, mert ott van. Mert nem tudjuk megakadályozni, hogy előjöjjön. Pedig jobb lenne a világ gyilkosság, irigység, házasságtörés, csalás és a többi nélkül…
Ha így is lenne, mi ebben a jó? Mi az örömhír abban, hogy a szív romlott?
II. Miért jó hír a rossz hír?
Először is nem kell tovább hárítani és magyarázkodni. A világnak azon része, akik számára fontos az, amit nevezzünk erkölcsös életnek, valamint azok, akiket bánt mindaz az indulat, amivel önmagukban szembesülnek, óriási energiákat fordítanak arra, hogy tisztán tartsák magukat, ill. megtisztítsák magukat. Önmagunk erkölcsi értelemben való tisztántartásával az a gond, hogy nem megy. Ha elismered, hogy a szív, a benső romlott, azt is elfogadod, hogy nem tudod megváltoztatni. Hiszen ha az ember középpontja romlott, gyenge, honnan máshonnan meríthetne erőt arra, hogy azt megváltoztassa? Milyen erőforrásunk lehetne magunkban, amivel meg tudjuk változtatni azt, ami lényünk középpontja? Az értelmünk, az akaratunk, a testünk (aszkézis) elégtelenek erre. Egyedül Münchausen báró volt képes saját magát hajánál fogva kihúzni a mocsárból… Ennek elismerése szabadságot hoz: nem kell többé képmutató életet élned. Nem kell annak mutatnod magad, ami nem vagy. Nem kell álarcokat feltenni újra és újra, és a legkülönbözőbb szerepekkel eljátszanod, hogy veled minden rendben van.
Ezzel együtt nem kell többé állandóan mosakodni. Ha a képmutatás a tisztaság látszatát akarja fenntartani, és ezzel gyűr maga alá, a mosakodás által a tisztátalanságot akarjuk lemosni, és ez hasonlóan kikészít. A legtöbb ember tudja, mi az, ami beszennyezi őt. Morálisan beszennyezettnek lenni azt jelenti, hogy rossz a lelkiismereted, bűntudattal küszködsz, mert vétkeztél. Ezen a szinten szinte mindegy, hogy Istennek nem feleltél meg, valaki más elvárásának nem feleltél meg, vagy a magad elvárásának nem feleltél meg. Mivel nem értél fel a mércéhez, amit magadnak elfogadtál, vagy állítottál, bűntudatod van, tisztátalan vagy. Ez azonban nem maradhat így, ezért elkezdünk mosakodni: kritizálunk és kibeszélünk másokat, vagy éppen mindig mindenkinek jót teszünk (ha nem akarja, akkor is – hiszen nekünk van szükségünk rá), esetleg minden erőnkkel kidomborítjuk azt, amiben nem vallottunk kudarcot. (Vö. Jézus listája: pl. telve vagy irigységgel és gyűlölettel, de azzal dicsekszel, hogy nem vagy házasságtörő…) Amikor Jézus azt mondja, hogy az ember szíve alapvetően mocskos, akkor ezzel azt is mondja, hogy nyugodtan felhagyhatsz a mosakodással, mert csak magadat csapod be és másokat őrjítesz meg vele, esetleg összeomlasz, mert végkimerülésig minden erről szól már az életedben.
Még egy harmadik szempontból is szeretném bemutatni, hogy miért jó a rossz hír, tudniillik, hogy az ember szíve romlott. Amennyiben alapvetően bánt, hogy a környezet, a világ, amiben élünk hideg és szeretetlen, gyűlölködő és erőszakos, igazságtalan és gonosz (és folytathatnánk a sort), és amennyiben fontos számodra, hogy változást hozz ebbe a világba, felismered, hogy a változás nem valahol kint, hanem benned kezdődhet el. Ahol a probléma van, ott kell kezdődnie a megoldásnak is. A saját részed a világ formálásában, a világ gyógyulásában egészen konkrét és megfogható, hiszen közel van. Ha valamit tenni akarsz azért, hogy jobb legyen a világ, először hagyod, hogy veled, benned történjen valami. És ezzel már rá is tértünk arra, hogy azért jó hír, hogy a szív rossz, mert megnyitja az ajtót valami egészen új, egészen más megoldás előtt.
III. Hogyan tisztul meg a szív?
Ha a szív nem tisztíthatja meg önmagát, vagy úgy marad, ahogy van, vagy kívülről nyer segítséget. Az örömhír, ami azzal kezdődik, hogy a benső romlott, azzal folyatódik, hogy van megtisztíttatás. A változás kívülről jön befelé. De miért is szennyeződik be a szív? Miért jelennek meg bennünk – sokszor a legszentebb pillanatok után – tisztátalan indulatok, mocskos képek, gonosz vágyak? Miért jön elő a szívből, újra és újra, mindaz a rossz, amit Jézus felsorol? Azért mert a szív éhes, szomjas, üres. Mert kiéhezett, és mert életért kiált. Keres, fáradhatatlanul, kíméletlenül, elkeseredetten keres. Követeli a szeretetet, szomjazza az elismerést, megpusztul a bensőségesség iránt, fontos akar lenni. Vagy éppen el akarja nyomni a fájdalmát, hogy mindezt nem találja, pedig erre teremtetett. Innen, ebből az űrből fakad mindaz, ami azután úgy jön elő, mint gonosz, bemocskolva az embert. Innen a kapzsiság, mert nem elég, ami van; az irigység, mert másiknak miért adatott több; a házasságtörés, a gyűlölet, a kicsapongás…
A megtisztult szív nem pusztán az, amiből mindez hiányzik, amiből mindez a rossz kiirtatott. A megtisztult szív az, amelyik megelégedett, amelyik betöltekezett, és ezért nincs már kiszolgáltatva a bűnnek. Ami nem sóvárog már hamis és tisztátalan vágyakkal és tettekkel mindarra, amit azokban soha meg nem lel. A megtisztult szív túlcsordul. A tisztaság nem a szenny hiánya, hanem a szív túlcsordulása.
Mivel? Vagy inkább kivel? Teremtőjével és alkotójával. Az a szív tisztul meg, amely végre újra egybefonódik azzal, aki úgy alkotta az embert, hogy vele örökké tartó boldogságban éljen és őt élvezze. Hogyan tisztít meg Isten?
A szívből előjövő gonosz gondolatok és cselekedetek igazságért kiáltanak, és ezért ítéletet vonnak ránk. Ugyanakkor a szívből kiinduló gonoszság káoszt, fájdalmat, nyomorúságot is hoz – mind nekünk, mind másoknak. Ez a szeretet Istene együttérzését váltja ki. Egymás mellett ítélete az igazsága miatt, és együttérzése a káoszunk és szenvedéseink következtében. Melyik kerekedik felül? Igazsága győzi le szeretetét? Szeretete vesz hatalmat igazsága felett? Megtörténik az elképzelhetetlen: úgy győz szeretete, hogy nem csorbul igazsága; úgy teljesedik be igazsága, hogy nem vész el szeretete: Fia, Jézus Krisztus hal meg a kereszten. Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban megtisztul a szív. Először is azért, mert azzal, hogy magára veszi az ítéletet, eltávolítja az akadályt, a falat, a barikádot, ami a Teremtő és szomjas szívünk között épült fel. Az Atya magához engedi, magához öleli a szívünket, hogy betöltse kegyelmével, jelenlétével. A bensőd nyugalmat talál, megelégszik, és megszabadul. Szabad lesz a gonosz gondolatoktól – mert a legszebb, legyönyörűségesebb tölti be. Elkezd élni, töltődni, gazdagodni. Hogyan valósul ez meg?
Először is, amikor megnyitod a szíved, és bűnbánattal valamint feltétel nélkül rábízod magadat Jézus Krisztusra, amikor hittel elfogadod azt, hogy miattad és érted is meghalt, elfogadod azt a hatalmas nagy igazságot, hogy tiszta vagy, teljesen és száz százalékosan tiszta vagy az Atya szemében. Ez a státuszod, hiszen Isten Jézus Krisztus áldozatáért fogadott el téged és bocsátott meg neked. Ami azt jelenti, hogy teljesen elfogadott és minden megbocsátott. Gondolod, hogy Jézusban csak 50%-ban vagy akár 98%-ban vagy tiszta? És Istennek jó ez a részeredmény? És Jézus nem tudott teljes és tökéletes tisztaságot szerezni nekünk? Ha nehéz megérteni és elfogadni a tanítványoknak, amit Jézus az ember bensőjéről mond, legalább olyan nehéz magunkévá tenni az evangélium nagy igazságát: tiszta vagy! Az ő szemében száz százalékosan tiszta vagy!
Másodszor, ez az értelemmel és hittel megragadható és megragadandó tisztaság át is élhető. Amikor méltatlanul és szennyesen, szinte tapinthatóan bemocskolt lélekkel és szennyes fantáziával jössz hozzá, át fogod élni, hogy valóságosan megtisztít. (Imádság egy alkalommal vmi tisztátalanság felett – az imádság alatt az illető szinte „látta” ahogy megtisztul). Tehát a bűnbocsánat nagy csodájában nemcsak egy teológiai igazság lép érvénybe, hanem a Szentlélek által egy tapasztalati, egy érzelmi-lelki változás is beáll: átéled, ahogy megmosatsz. Átéled, egészen valóságosan, hogy úgy, hogy nem mosakodsz többé, hogy nem erőlködsz, hogy nem görcsölsz, mégis megszabadul a lelked, felszabadul a szíved.
Harmadszor, miközben tiszta vagy Isten szemében, és átéled szabadítását, a megtisztulás mégis egy folyamat az életedben, amely halálod napjáig tart – kitérőkkel, bukásokkal és besározódással, felkelésekkel és megtisztulásokkal. János evangélista így ír: „Tudjuk, hogy amikor ez [hogy Isten gyermekei vagyunk] nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen ő valójában. Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” Az a bizonyosság, mondja János, hogy egy nap szemtől szemben fogjuk látni őt, arra indít minket, hogy tisztán tartsuk a szívünket. Kétszeres az indíték: az első, hogy ő tisztának nyilvánított, a második, hogy egy nap szemtől szembe látjuk őt. Az erőt pedig a harmadik nagy igazság adja: hogy ő benned él. Igen, a szívünk romlott. De Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa és megtisztítsa. Fogadd hát el őt, hidd el, hogy megbocsát, éld át szabadítását, és túlcsorduló szívvel kövesd őt! ÁMEN!