Lovas András Dr.

„Elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.” Ha bibliai nyelven fogalmazunk, az életünk Édentől keletre zajlik. Ha mai nyelven akarjuk ezt elmondani, hontalanná lettünk, elvesztettük az igazi otthont. Az „Édentől keletre” kifejezés az Isten jelenlététől való távolságra mutat. A Genezis szóhasználatában aki keletre tart, az Istentől eltávolodik (vö.: 3.24, 11.2, 13.11, 25.6). Mi történik az emberrel Édentől keletre? Mi történik vele, miután fellázadt az Úr ellen, és kiűzetett a paradicsomból? A ma olvasott szakasz azt beszéli el, hogyan bontakozik ki mindaz, amiről a teremtés és a bűneset történetében eddig hallottunk. Lássuk hát 1. A képességeink kibontakozásának, 2. A romlás elterjedésének, és 3. Az isteni kegyelem elmélyülésének történetét!
I. A képességeink kibontakozása
Ádám és Éva élete nem szűnt meg azzal, hogy engedetlenek lettek Istennek. A halál, amit az Úr összekötött a jó és rossz tudása fájával, nem azonnali nemlétet jelentett. Ugyanakkor életük minden részét elborította a küszködés, a harc (egymással, a földdel, a kígyóval), hogy majd egy napon visszatérjenek oda, ahonnan vétettek, a porba.
A szentíró elénk adja, hogyan bontakozik ki ebben a gyötrelemmel és fájdalommal teli helyzetben, azaz Édentől keletre, Isten korábbi megbízása: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.” (1.28) Először megszületik Kain és Ábel, majd egy másik leszármazotthoz, Lámekhez kapcsolódóan betekintést nyerünk abba, ahogy az Ádámtól számított hetedik generáció élete alakul.
Az emberben kibontakoznak azok a képességek, amelyekkel a teremtő felruházta a saját képére teremtett lényt (Blocher, 206). Ádám és Éva, majd Káin és felesége, valamint leszármazottaik „szaporodnak, sokasodnak”. Ezzel együtt „meghódítják a földet”, „művelik” azt; Kain földművelő, Ábel pásztor lesz. Hamarosan Kain megépíti az első várost. A város az a hely, ahol az ember védelmet, biztonságot szerez magának – és amint látjuk, az Istentől menekülő Kainnak erre igen jó oka volt. Mégis, miközben a francia szociológusnak, Jacques Ellulnek igaza van abban, hogy ez az első város nem más, mint Kain gyilkosságának és Isten oltalmát elutasító hűtlenségének direkt következménye (The Meaning of the City), a Biblia nem láttatja a városi civilizációt egyértelműen gonosznak. Kain, ha emberi biztonságot valamint igazi otthont is akar magának építeni, Istentől való alkotói készséggel teszi ezt. A Biblia nem hogy nem démonizálja a várost, hanem arról beszél, hogy a történelem végén Isten városa valósul meg földön, a mennyei Jeruzsálem.
Ebben a városban bontakozik ki a technika és a művészet, amin keresztül Isten az ember életét akarja jobbá és szebbé tenni. Lámek egyik fia ugyan a sátorlakók és pásztorok ősatyja, Júbál azonban a citerások és fuvolások ősatyja, Túbalkain pedig a réz- és vasszerszámok kovácsmestere. Természetesen művészet és kézművesség volt és van vidéken is, de nem kérdés, hogy általában a város az a hely, ahol a technológia fejlesztések és a kiemelkedő műalkotások születnek. A város a politikai, gazdasági és kulturális hatalom és befolyás helyszíne. Ha valaki érvényesülni szeretne, a mai napig a városba tart. Ugyanakkor, ami a városban történik, meghatározza egy ország egészének életét, irányát, szokásait, gondolkodásmódját, értékeit. Mindebből következik, hogy Istennek nagyon fontos, ami a városban zajlik; és tegyük hozzá, ez különösen így van ma, amikor a történelemben először az emberiség több mint fele városlakó – és ez az arány a következő évtizedekben folyamatosan növekedni fog.
Azt látjuk tehát, hogy – bár Édentől keletre – az emberiség sokasodik, épít, alkot, gazdagít, azaz betölti Istentől való hivatását abban, hogy uralkodik a világban, és műveli azt. Ugyanakkor valami más is egyre jobban kibontakozik, és ez drámai következményekkel jár…
II. A romlás kibontakozása
Két történetet olvasunk, Kainét és Lámekét. Ezeket nemcsak az köti össze, hogy Lámek Kain hatodik generációs leszármazottja, hanem az is, hogy mindketten gyilkosok. Azt látjuk a Genezis 4. fejezetében, hogy milyen módon terjed el a bűn. „A bűn együtt változik az emberiséggel: újabb és újabb arcokat ölt, ahogy az emberi élet is új irányokba fejlődik.” (Blocher, 206)
Láttuk korábban, hogy az Isten elleni lázadás következményeként megromlott a kapcsolat Ádám és Éva között, a harmónia helyébe a vádaskodás és elrejtőzés költözött. Két fiuk életében a megromlott kapcsolat testvérgyilkosságban végződik. Ugyanakkor ez sem független az Istennel való kapcsolattól: Kain dühét és keserűségét az okozza, hogy az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de rá és az ő áldozatára nem tekintett. A bibliai szakasz nem ad magyarázatot arra, hogy Isten miért így cselekszik, de az eddigiek (és az egész Szentírás) fényében bolond dolog lenne azt feltételezni, hogy csak szeszélyességből döntött így. Isten szabadon választ, dönt és cselekszik, az ember pedig – Édentől keletre – nem tűri Istennek e szabadságát. Kaint felháborítja, hogy Isten Istenként cselekszik, és ebből fakad dühe, irigysége, gyűlölete testvére iránt.
Isten azonban nem hagyja ennyiben a helyzetet, és megszólítja Kaint (törődik vele, fontos neki!), lehetőséget ad a változásra, ill. a bűn kibontakozásának megállítására: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” A bűn olyan, mint a prédára ugrani készülő vadállat, de Kain – az ember, még Édentől keletre is – arra hivatott, hogy uralkodjon.
Kain azonban nem uralkodik, hanem megöli testvérét. Mi lesz a következmény? Isten ítélete nyomán el kell hagyja a földet, ahol élt és bujdosóvá lesz (amíg nem telepszik le Édentől keletre…). Nézzétek a szerző lélektani éleslátását azzal a kapcsolatosan, hogy az erőszak okozója egész életében az erőszaktól retteg: „meggyilkolhat bárki, aki rám talál.” Vajon megszabadította őt a kóborlás, otthontalanság, védtelenség, rettegés démonaitól a város, amit épített? Nem hiszem…
Hasonlítsuk össze Lámek gyilkosságát Kain tettével, és meglátjuk, hogyan mélyül el a gonoszság, hogyan keményedik meg a szív, hogyan intézményesül a bűn. (Az UFO jelen időt és feltételest módot használ, de indokolt a múlt idő: „embert öltem, mert megsebzett, ifjút, mert megütött…”) Az első, ami szembe tűnik, hogy a megsebzésért bosszúból életet követel Lámek. Ráadásul nem „hirtelen felindulásból” elkövetett aránytalan bosszúval találjuk magunkat szemben, hiszen Lámek dicsekszik tettével: „Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! …  Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres Lámekért!”  Dicsőíti a bűnt, hősi éneket énekel magáról. Amikor Isten szembesítette Ádámot azzal, amit tett (Hol vagy? – Elbújtam), Ádám beismeri vétkét, bár hárítja a felelősséget. Amikor az Úr számon kéri Kaint (Hol van a testvéred?), Kain tagadja, amit tett (Mi közöm hozzá? Miért kellene tudnom?). Lámek történetében az Úr már meg sem jelenik. Ádám áthárítja a felelősséget, Kain letagadná tettét, Lámek pedig dicsekszik vele. Nem ugyanez történik ma is, az egyén életében is? Először tudjuk, hogy mit tettünk, de mentegetődzünk egy kicsit. Másodszor tagadunk, semmi közünk hozzá. Harmadszor már igaznak találjuk, sőt, büszkén vállaljuk. És nem ez a mi történetünk abban is, hogy ma számos dologra büszke az ember, amit régebben még szégyellt volna? Édentől keletre élünk…
Lámek a kegyetlen férfi, aki a művészetet arra használja, hogy gyűlöletet szítson (szavai a Genezis második költői része; az első Ádám szavai Éváról…), a technikát pedig arra, hogy gyilkoljon. Két feleséget vesz, ami szintén távoli attól, ami az Úr terve volt férfi és nő kapcsolatára nézve. Azt, hogy mi a messzemenő következménye annak, amit Lámek tesz, így foglalja össze Blocher: „Káin utódainak civilizációja igen hatékonynak bizonyult a bűn intézményessé szilárdítását illetően. Lámek olyan szabályt állít fel, amelyet a nemzetsége be is tart, s ez véget nem érő vérbosszúba sodorja őket. Így az erőszak törvénybe iktatódik, társadalmi tényezővé válik, sőt, időnként még a hűség és áldozatkészség erényeit is magára öltheti, hiszen Lámek utódai ezentúl kötelességüknek tartják a bosszút. A bűn szabályosan hagyományozódik…” (209)
Egyre világosabban kiformálódik előttünk a város története, a mi városunk története: egyszerre van benne jelen az isteni akarat és szándék, valamint az emberi bűn és romlás. Egyszerre bontakozik ki mindaz, amit Isten nekünk adott, és lesz az istenellenesség eszközévé a tőle való ajándék. Növekszik a hatalmunk, bővülnek a lehetőségeink – és sokasodik gonoszságunk. (Nemzetközi hír miközben ezeket írom: meghalt egy kétéves kislány, akit Pekingben elütött egymás után két mikrobusz is. A kislány elkóborolt és az út szélén játszott, amikor elütötte az egyik jármű. Véresen feküdt az út szélén, miközben – a térfigyelő kamera felvétele alapján – 18 ember ment el mellette úgy, hogy nem tett semmit. Ránézett, de nem állt meg, nem telefonált segítségért. Utána jött a másik jármű, ami szintén elgázolta. Végül egy szemetes ember húzta ki járdára. A kislány halála az egész országot megrázta és felébresztette.)
III. A kegyelem jelenléte
Az 1Móz. 1-11 fejezetek egy nagy egységet alkotnak, amelyet őstörténetnek nevezünk. A negyedik fejezetben világosan elénk tárul az örvény. Vajon van-e még lejjebb? Vajon lesz-e megállás? Létezik-e fordulat? Mit mond még el az őstörténet? Ha továbbolvassuk (ebben a sorozatban már nem fogjuk), akkor azt látjuk, hogy amint elszaporodik az emberi faj, úgy szaporodik el – mind mennyiségében, mind „minőségében” - az emberi gonoszság. Az özönvíz, majd Bábel története jelölik ki azt az irányt, amely Édentől keletre történik.
Bibliamagyarázók ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy minden bűnt követő isteni ítélettel együtt megjelenik Isten kegyelme, törődése, szeretete is. Isten ruhát készít az első emberpárnak, és felöltözteti őket (a ruha a védelem, a törődés jele). Amint láttuk, Kaint nem hagyja magára, még időben segítségére siet szavával. Amikor pedig a gyilkos arról panaszkodik, hogy menekültként bárki agyonütheti, „jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.” Isten tehát mindvégig Istene akar lenni az embernek, aki egyre távolabb kerül tőle.
Lámek történetében nem olvasunk sem ítéletről, sem a kegyelem jeléről. Ugyanakkor olvasunk egy újabb gyermek születéséről: „Adott nekem Isten más utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain.” Sét személyében pedig mintha Isten egy új vonalat plántált volna el az emberiségben. Fia született Sétnek, és „akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” Ez arra mutat, hogy létrejön a szervezett istentiszteleti kultusz, ami ellenszegül a gonoszság civilizációjának (Blocher, 217). Lámek vonala intézményesíti a gonoszságot, de Isten elindít, elplántál egy újabb magot, egy újabb életet, egy újabb lehetőséget, amelyben az emberek segítségül hívják őt. Sét utódja Noé, Noé utódja Ábrahám, akit az Újszövetség is úgy nevez, hogy minden hívők atyja.
Egy nagy bibliai igazság tárul fel előttünk akkor, amikor kibontakozik az ember kreativitása valamint romlása. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem…” (Róm. 5.21). Istennek végtelen szeretetét és teremtett világa iránti hűségét és elkötelezettségét kell látnunk ebben. Ott van ennek jele minden ponton. Ott van a jele minden fordulatnál. Ott van a jele minden –jogos! – ítéletben. Édentől keletre … Istentől távolodva nem szűnik meg irántunk való szeretete, az emberiség iránti jósága és hűsége. Sőt, amint egészen eltávolodunk tőle, ő egészen közel jön hozzánk: Jézus Krisztusban, az ő Fiában. Sét, Noé, Ábrahám, Izrael vonalát hozza el, plántálja el, terjeszti ki ebben a világban. Legyünk magyarázkodó ádámok és évák; gyűlölködéssel és irigységgel teli, tagadó kainok; a bűnnel dicsekvő lámekek – a mai napon segítségül hívhatod a nevét. Mert Pál apostol azt írja: „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja; amint meg van írva: ’aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül.’” (Róm.10.12-13)
Melyik nemzetséghez szeretnél tartozni? Melyik várost akarod szolgálni? Melyik hetvenhétszeres törvényt akarod betölteni? Kain-Lámekét vagy Sét-Jézus Krisztusét? Az örömhír az, hogy Jézus Krisztusban Isten utánunk jött, sőt, utat nyitott önmagához, az igazi otthonba. Nem tett semmi gonoszt, nem ütött meg, nem sebzett meg senki emberfiát, telve volt kegyelemmel és igazsággal, és mégis hetvenhétszeres volt a bosszú, amit rámértek. A kaini lelkületünk vitte őt a pusztulásba: ki bírta elviselni tökéletességét, igazságát, együttérzését, az Atyához visszahívó szavát? Ki bírta elhordozni, hogy azt tanította, felelősek vagyunk Isten előtt és felelősek vagyunk egymásért? Kainként ontottuk vérét, majd Lámekként dicsekedtünk vele – kinőttünk már az istenes mesékből… Közben építjük saját városunk, amiben mi vagyunk a középpontban. Megtelve haraggal, irigységgel, gyilkos indulattal mások iránt.
Most pedig ő csak annyit mond: nem akarsz valami újat? Valami egészen mást? Csak hívj engem segítségül, és fogadd el a bocsánatot. És meglátod, ahogy kiárad a kegyelem. Képes leszel másokkal megbékélni, a gyűlölet és harag köreiből kilépni. Meglátod, mit tesz a kegyelem: megérted, hogyan építheted Isten városát mindazzal, amit ajándékba kaptál tőle. ÁMEN!

Állítólag amikor az első ember, Gagarin az űrben járt, visszatértekor azt mondta, hogy nem találkozott Istennel. Mire C.S. Lewis azt mondta, hogy ez olyan, mintha Hamlet kastélyának padlásán keresné Shakespeare-t. Azaz, ha a Biblia Istene az, akinek állítja magát, nem találjuk őt meg úgy, mint a világegyetem egy részletét, személyét, akit megvizsgálhatunk, hogy azután döntsünk felőle. Sokkal inkább úgy viszonyulunk hozzá, mint egy dráma szereplői a darab írójához. És amint egy darab szerzője elrejt a művében bizonyos kulcsokat a megértéshez, sőt, gyakran magáról is feltár részleteket, hasonlóan Isten sem hagyott bennünket önmaga ismerete nélkül. Mégis, ezeknél a megsejtéseknél többre van szükségünk a bizonyossághoz. Ez a több az a nagy történet, ami a Bibliában előttünk van. Isten Lelke gondoskodott arról, hogy a történet, amelynek részesei vagyunk, megismerhető legyen számunkra. Sőt, nemcsak elénk adta a történetet, hanem részesévé is lett: Jézus Krisztus személyében belépett a történelembe. Hogyan lehet az ő története a mi történetünk, hogyan nyerhet értelmet a mi történetünk őbenne? – ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk ezekben a hetekben.
A „Kezdetekből” eddig azt hallottuk, hogy a világ nem véletlenszerű, üres és rideg valóság, hanem a teremtő Isten szeretetével teli hely. Azután arra reflektáltunk, hogy Isten a maga képére teremtett bennünket, és ez azt jelenti, hogy egyedül benne nyerjük el igazi emberi mivoltunk, hogy minden ember lényegileg egyenlő, hogy arra hívattunk, hogy alkossunk, és hogy miért is teremtettünk férfinak és nőnek. A világot azonban nem úgy ismerjük, ahogy a „kezdetek” megmutatták nekünk. Isten mindent betöltő szeretete, a másik ember tisztelete, a munka mint alkotás megelégítő öröme, nő és férfi harmonikus egysége… mind olyan valóság, ami rezonál bennünk, amire vágyunk, amit jónak találunk - de amit ugyanakkor a mindennapi tapasztalatunkban nem találunk. De jó lenne, ha így lenne – de miért nincs így? És ha nem így van, akkor miért és honnan van mégis bennünk az, ami mélyen rezonál a kezdetekre? Miért nem normális számunkra, hogy a világ sokszor üresnek és értelmetlennek tűnik, hogy az embereket osztályozzuk, hogy a munka frusztráció és a nemek harmóniája helyett a nemek harcát vívjuk? Mihez képest nem jó, ami van?
Csak egy választ tudok adni a kérdésre. A nagy történet szerzője nem hagyta, hogy elfelejtsük a történet kezdetét. Mert az a mi történetünk, ugyanúgy, mint az, amit ma átélünk. A miénk az, ami volt, és a miénk az is, amivé lett. A kettő közötti eseményt mondja el nekünk alkotónk, teremtőnk, szerető Istenünk a ma olvasott részben, amit gyakran csak úgy nevezünk, hogy a bűneset. Ma arról beszélek, hogy ez is a mi történetünk. 1. Elmondja, hogyan működünk; 2. Rámutat, hogy mi történt velünk (miért működünk úgy, ahogy); 3. Megmutatja, hogy mi lehet a reménységünk.
I. Hogyan működünk?
Az első emberpár megkísértésének, engedetlenségének, majd ezen döntésük következményeinek története mindenkinek ismerős. Ha rezonáltak bennünk az eddig hallott „kezdetek”, rezonál bennünk ez is (ami szintén a „kezdetekhez” tartozik). Nézzük úgy, mint ami leírja azt, ami velünk is megtörténik – „kicsiben” talán napról napra, de életünk egy-egy helyzetében súlyosan és drámaian.
Először is ismerünk valamit, amit igaznak és jónak tartunk. Az Úr azt mondta a férfinak, hogy az egész kert az övé, minden fájáról ehet, de a jó és rossz tudásának fájáról nem ehet, mert ha eszik, meg kell halnia (2.17). Legyetek türelemmel azzal a kérdéssel kapcsolatosan, hogy ez mit jelent, és miért mondta Isten. Most elég annyi, hogy a férfi és a nő tudják, mihez tartsák magukat. Hasonlóan mindannyian tudjuk bizonyos helyzetekről, cselekedetekről, hogy azok nem jók. Az ember morális lény, és ezért még egy olyan világban is, ahol mindenki azt tesz, amit akar, mindenkinek van egy belső mércéje arról, amit elfogadhatónak tart, és amit elítél. Jézus követőiként ezt a belső mércét, lelkiismeretet természetesen kiegészíti Isten kijelentése, Isten akarata, amelyet a Bibliából ismerünk. És egyszer csak olyan helyzetbe kerülsz, amikor megszólal a hang: valóban úgy van, ahogy Isten mondta? Valóban úgy van, ahogy eddig gondoltad? Tudod, hogy igen, még ha a hang hazudik is: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Nem ezt mondta. Bizalmatlanságot ültet el az emberben az Úr iránt. Kételyt, hogy igaz-e, amit eddig gondoltál. Látod, hogy mennyi jótól foszt meg ez a belső (vagy éppen Istentől való) mérce? Igaz-e annak forrása? Minden jóról mondjak le? (az egész kert az övé, de itt már csak egyetlen fát lát minden jó forrásának) És ugyanakkor felkel a vágy: „Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa…” Az asszony először még válaszolt a kísértőnek, de az nem adta fel. És ahogy nő a bizalmatlanság, a kétely, úgy lesz egyre erősebb a vonzalom, úgy tölti el lényedet egyre jobban az, amiről tudod, hogy nem jó. Fixálódsz, és végül minden egy pontra fut ki: semmi nem számít már, csak az az egyetlen dolog, ami valamiért tiltott.
Ki az, aki ne ismerné saját szívében ezt a folyamatot, ezt a harcot? Amikor megfogalmazódnak bennünk érvek és ellenérvek, miközben gyengül az ellenállás, és növekszik a vágy. Jakab apostol így fogalmazza meg ezt az egyetemes emberi tapasztalatot: „mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak. 1.14-15) Nézzük, hogyan bontakozik ki mindannyiunk története.
A kísértés, amely kiteljesedik és határátlépéssé, lázadássá lesz, szinte kivétel nélkül érint másokat is, nem magánügy. „Az asszony … szakított … evett, majd adott a vele lévő férjének is, és ő is evett.” Persze megtehette volna, hogy nem eszik, de nem így történt. Mi lett a következménye annak, hogy – Jakab szavaival – a kívánság megfoganva bűnt szült?
Röviden összefoglalva gyönyörűség helyett nyomorúság, kiteljesedés („olyanok lesztek, mint az Isten”) helyett csalódás és konfliktus. Miben jelentkezik ez? Észreveszik, hogy mezítelenek, ezért faleveleket aggatnak magukra, és Isten elől is elbújnak, elrejtőznek. A mezítelenség – egymás és Isten előtt – a teljes átláthatóságot, egységet, harmóniát jelentette, amit azon pillanatban elvesztettek, ahogy kiléptek az Istentől való függésből. Szégyen, menekülés, és ezzel együtt önigazolás és egymás vádolása: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, azért ettem. … A kígyó szedett rá, azért ettem.” Azóta is öröm és beteljesedés helyett milyen gyakran találjuk magunkat az elidegenedés, a szégyen, illetve az önigazolás és a hárítás, bűnbakkeresés csapdájában. Tudtad, hogy mi az igazság, de nem tudtál ellenállni; bejártad az utat, és nem azt találtad, amit vártál. Elszakadva Istentől, elszakadva egymástól, elvesztve az egységet, a harmóniát, beigazolódik, amit Jakab mond: „a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.”
Lehet ez a te történeted? Lehet ez a mi történetünk? Igaz, hogy így működünk? Nehéz elismerni, hiszen önigazolunk és vádolunk. De egy-egy őszinte pillanatban igazat adunk Istennek: így működünk… Miért?
II. Mi történt velünk?
A bűneset története nemcsak abban a mi történetünk, hogy hasonlóan működünk. Ennél sokkal súlyosabb, egyszerre felháborítóbb és reménytelibb üzenete van: elmondja, hogy mi történt velünk. Velünk, mint emberiséggel, hiszen az első emberben, Ádámban és Évában mindannyian jelen voltunk. Nézzük újra először a történet teológiai jelentését.
Isten azt mondta az embernek, hogy a kert minden fájáról ehet, kivéve a jó és a rossz tudásának a fáját. Ezen kívül még egy fa került megnevezésre, az élet fája, amely a kert közepén állt. Mit jelképez ez a két fa? Az élet fája Isten központi ajándékát jelenti, az életet. „Az élet fája az Istennel vállalt közösséget, az élet kiapadhatatlan forrását jelenti…” (Blocher, 128) Erről az ember bármikor ehet, hiszen csak egyetlen fa tiltott. Az élet élvezete, az életben való megújulás az ember kiváltsága. De mi ez a másik fa? Fontos hangsúlyozni, hogy a jó és a rossz tudásának fája nem az ember természettudományos és technikai ismeretének a fája. A bibliai gondolat nem hozható összefüggésbe Prométheusszal, aki szenvedett azért, hogy az embereknek megszerezze a tüzet, azaz útnak indítsa a technikai civilizációt. A világ megismerése, művelése, kibontása jelen volt a korábbi isteni megbízásban. Isten valami mást tilt. A jó és a rossz tudásának fája lényegében az isteni tudás fája, a tiltása annak megfogalmazása, hogy az ember nem Isten. A kertben minden az emberé, de létezik egy határ, egy korlát, amelynek lényege, hogy csak Istenen való függésben töltheti be rendeltetését. Így lett alkotva, és csak így lehet önmaga. Nem övé a végső hatalom, nem övé az arról való döntés, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ember csak a függésben lehet szabad, és ezt jelképezi a jó és a rossz tudásának fája.
Éppen azért, amikor az ember áthágja az Istentől kapott korlátot, szétszakítja a vele való közösséget. Amikor úgy dönt, hogy nem engedelmeskedik, akkor Istent elutasítva az önállóság mellett dönt. Az önállósága azonban halála; megromlik a kapcsolata Istennel, a másik emberrel, meghasonlik önmagával, és a teremtett világgal. Kifordul helyéből, kizuhan méltóságából és kiváltságából. Azt kapja, amit választott, önállóságot, de a függetlenséggel együtt halált, hiszen alkotójától, teremtőjétől, az élet Istenétől választja el magát. Minden kifordul és eltorzul, embersége, munkája, nemisége megélése.
Itt bontakozik ki előttünk az ember igazi problémája: a bűn. A bűn, ami elsősorban nem parancsolatok áthágása, hanem az Úrtól való elszakadás, függetlenség. Az a törekvés, hogy bármiben vagy bárkiben találjuk meg identitásunkat, célunkat, életünk értelmét – de nem Istenben.
Hogyan lehet hatással az első emberpár bukása minden további generációkra? Ehhez egy másik kérdést kell tisztáznunk először. Vajon a leírás, amit olvastunk, mítosz vagy történeti esemény? Mi ennek a jelentősége? Ha mítosz, akkor csak egy olyan elbeszélés, ami magyarázatot kíván adni arra az emberi tapasztalatra, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek szeretnénk. Ha mítosz, akkor csak egy történetbe sűrítése annak, hogy az ember élete, munkája, nemisége, istenkeresése mind-mind fájdalmasan nyomorúságos és küzdelmes. Ha nem történt meg a zuhanás, akkor az sem valóságos, hogy előtte minden jó volt, és az első ember engedetlensége következtében jött be a rossz a világba. Akkor nincs valósága az Istentől teremtett jónak, és nincs valóságos kezdete annak a rossznak, ami mindenre kihatott. És hogy ez mennyire központi kérdés, annak bemutatására idézzük Blocher-t: „A Genezis elbeszélése a gonosz történeti értelmezése folytán valamennyi mítosszal szemben áll. … Sehol máshol nem üldözik olyan lankadatlan dühvel, ádáz könyörtelenséggel, felháborodással a rosszat, mint a Bibliában; a rossz az ellenség műve, a rend felborítása, és nincsen rá semmilyen mentség. A bűnösség sehol másutt nem olyan központi kérdés, mint a Szentírásban. Egyedül itt fogalmazódik meg élesen a szív megtérésének szükségessége, ama szívé, amelyből a gonosz származik, és amelynek el kell tőle fordulnia. Van-e magyarázat arra, hogy sehol másutt? Máshol a rossz a dolgok eredeti létéhez tapad, máshol magának az emberinek meghatározásához tartozik, máshol megbocsáthatónak kell lennie, mint a végzetnek, és legyőzhetetlennek is, akár a végzetnek; és ezáltal elvész az ellene való tiltakozás ereje. A mítoszok és a belőlük származó filozófiák szükségképpen elfojtják a velünk született érzést, hogy nem tűrjük el az elkövetett vagy elszenvedett rosszat. A Biblia viszont föléleszti, mert vallja: kezdetben nem létezett rossz, csak a szabadság későbbi – történeti kihasználásából született. És ezzel a Biblia olyan tanítást ad Istenről, amely messze meghaladja a mítoszok lehetőségeit. Ki tud állni Isten végtelen jósága mellett…” (173-174)
Nyilvánvaló, hogy a Biblia azzal az igénnyel lép fel, hogy – még ha jelképeket is használ az elbeszélés – a Szentlélek ihletése alatt a szentíró úgy láttatja a lázadást, mint ami valóságosan megtörtént. Mint aminek következtében minden hiábavalóság alá vettetett.
Azt mondtam korábban, hogy ez a történet felháborító és reménnyel teli. Felháborítóbb, mint gondoltad, mert azt mondja el, hogy – mivel elszakadtál Istentől – a szívedben lakik a rossz, a gonosz. Mindannyiunk szívében. És még csak magyarázkodásunk, önigazolásaink is csak ennek a bizonyítéka. De reménytelibb is, mint bármikor képzelhetted. Hiszen a történet valóságos, és nincs vége.
III. Mi lehet a reménységünk?
Ha van a rossznak kezdete, és nem lényegileg tartozik a világhoz, akkor van vége is. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává.” Ádámban úrrá lett a halál, de Jézusban győzött az élet. Ádámban elszabadult az ítélet, de Jézusban megszületett a kegyelem. Sőt, mondja Pál, nem egyenlő erőkről van szó: sokkal bőségesebb a kegyelem és az élet áradása Jézusban, mint a bűn és halál munkája Ádámban. „A történeti bűnre történeti megváltás következik.” (Blocher, 176). Jézus Krisztus keresztje, a második „élet fája”, nem szimbólum. Az első Ádám megkísértetett a kertben: szakítson a fáról. A második Ádám, Jézus is megkísértetett a Getsemáné kertben: ne menjen a keresztfára, ne vállalja az Atya akaratát. Az első Ádám tudta, ha engedelmes, élni fog; a második Ádám tudta, az engedelmesség halált jelent a keresztfán. Az első ember engedetlen volt, és halált szerzett; Jézus engedelmes volt, felment a fára, meghalt – és életet szerzett. Elhordozta a büntetést, felszámolta a bűn erejét, és megnyitotta az utat az Atya jelenlétébe. Felvette testébe a te lázadásod, a te áthágásaid, a te elidegenedésed, a frusztrációd a munkában, a te kifordult nemiséged, minden gonoszságod. Felvitte a fára, ami neki a halál fája volt, hogy neked az élet fája legyen. Az Atya követeként választ adott az első történetedre, a halál történetére, hogy bevonjon egy újabb történetbe, a megváltás és megbékélés történetébe. Arra hív, hogy részesülj élete, halála és feltámadása minden gazdagságában.
Amint Jézusé leszel, amint elismered a benned élő rosszat, és elfogadod, hogy egyedül ő az, aki által bocsánatod, megtisztulásod van, új erőt kapsz a benned élő Jézus által. Szentlelke által felruház és felhatalmaz a bűn és a gonoszság ellen való harcra. Kiárasztja rád az Atya szeretetét, hogy növekedj ismeretében. A bizalmatlanság magvai helyett a bizalom magvai növekednek benned; a hiábavaló vágyak elfakulnak az Isten közelsége és szeretete iránti vágyad mellett. Az engedelmességben örömöd leled, és hálából teszed. Igen, lesz olyan, hogy megszólal a kígyó; igen, olyan is lesz, hogy nem ismered azonnal fel, és nem mondasz neki azonnal nemet, sőt el is buksz; de az életed története már akkor is újjá lett. Örömmel gyakorlod magad abban, mit is jelent az Úron függeni, benne bízni, neki engedelmeskedni. Egyre bátrabban tárod fel magad Isten előtt, és egyre igazabb, őszintébb vagy más emberek előtt is. És boldog reménységgel várod azt a napot, amikor majd színről színre állsz előtte… ÁMEN!

Még csak az első napot írták, de már érezte. Gyönyörű volt a kert, színes, ragyogó, élettel teli. Fák, gyümölcsök, virágok, illatok – csodálattal telve nézte őket, elbűvölve szívta be az illatukat. Isten közel volt hozzá, ott volt mellette, beszélgetett vele. De mégis érzett valamit különöset. Valami hiányzott, valami nem volt teljes és egész. Nem tudta, hogy mire vágyik még, nem volt rá szava, kifejezése, nem tudta elgondolni, nem élt benne egy kép arról, ami vagy aki hozzá segítheti a teljességhez. Azután Isten megszólalt, és néven nevezte amit érzett: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat…” Egyedül… Hozzám illő segítő… Kóstolgatta a szavakat, hiszen minden új volt még neki. De az Úr annyira valóságos, közeli, szerető, hogy tudta, ami tőle jön, az csak jó lehet.
Hosszú volt az első napja, lassan teltek az órák. Az Úr lázas munkába kezdett, állatokat és madarakat formált, és mind odavezette őket hozzá. Öröme telt benne, ahogy rájuk nézett, megismerte őket, lényüket, és nevet adott nekik. Telve voltak élettel, színekkel, örömmel, ahogy ott bőgtek előtte, repkedtek a feje felett, vagy éppen csendben bámulták a világot. Reménykedve várta, mikor is bukkan fel a hozzáillő segítőtárs, de egyelőre csak jöttek egymás után hosszú sorokban az Úr teremtményei. Kíváncsian várt arra, hogy milyen lesz a társa; az Úr kreativitása nem ismert határt. Volt ott egészen kicsi, akkora, mint az ökle, valamint hatalmas állat. Volt furcsán hosszú nyakú, vagy olyan, amelyiknek az orra nyúlt meg valószínűtlenül. Pettyes, csíkos, foltos és egyszínű; lassan cammogó és szélsebesen száguldó. Bár örömét találta abban, hogy mindegyiket megismeri és elnevezi, a nap végére elfáradt. És újra rátört az a furcsa érzés. De társat nem talált.
Majd arra ébredt, hogy furcsa álomból ébred. Mintha érzett volna valami kellemetlent az oldalánál. De nem volt ideje ezen gondolkodni, hiszen hallotta az Úr lépteit. Ismerős léptek, amelyek örömmel és szeretettel töltötték el. Felnézett és elakadt a lélegzete. Látta, amint az Úr valakit felé vezet. Szavakkal leírhatatlan volt. Olyan volt mint ő, és mégis más. Ilyen gyönyörűséggel eddig nem találkozott. Majd megnyílt a szája, és a paradicsom zengett kitörő örömétől: „Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” (És magához ölelte… Ez már nincs benne a Bibliában, de szerintem így történt…)
Így szűnt meg a teremtésben a „nem jó”, és lett végül minden nagyon jó. Ennek a történetnek az alapján lássuk meg, hogy 1. Mi a férfi és nő? 2. Miért teremt Isten férfit és nőt? 3. Hogyan léphetünk ki a nemek harcából a nemek harmóniájába?
I. Mi a férfi és a nő?
A bibliai történet férfi és nő egymás mellé helyezésében egyszerre hangsúlyozza az egyenlőséget, és az (egymást kiegészítő) különbséget. Ezzel elhatárolja magát minden olyan ideológiától és gyakorlattól, amelyek a férfit és nőt egymás felé ill. alá rendelik – ez a tradicionális kultúrák jellemzője. Ugyanakkor a teremtéstörténet kritikus azokkal az irányzatokkal is, amelyek férfi és nő különbségét a biológiai felépítésen túl egyedül társadalmilag meghatározottnak tartják, valamint a házasság és család intézményét is opcionálisnak tekintik.
Férfi és nő egyenlőségét a legtömörebben az 1.27 adja elénk: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” Az ember Isten képmása – és ez megelőzi, hogy nő vagy férfi-e. Hiszen a nő és a férfi is Isten képmása. De ennél többet is mond ez a vers: férfi és nő együtt Isten képmása. Férfi és nő az egymással való kapcsolatban, a házasság szövetségében adja vissza a legteljesebben, hogy mit jelent az istenképűség. Erről később még lesz szó.
A férfi és nő együttes istenképűségéhez tartozik a megbízatás: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok…” (1.28). Az alapvető emberi feladat, a föld meghódítása és az uralkodás (a munka) nemcsak egyszerre és ugyanúgy adatik férfinak és nőnek, de nem is lehetséges egymás nélkül. Elég magától értetődő, hogy élet nincs nő és férfi együttműködése nélkül; innentől kezdve pedig a legalapvetőbb megbízatásban, az élet továbbadásában teljesen egyenlők. Egészen más megközelítéssel, de ugyanezt erősíti meg a második tábla elbeszélése is. A „csontomból való csont, testemből való test” arra mutat, hogy a nő a férfihoz hasonló, belőle való, vele azonos. Egyenlő a férfival, aki héberül ’ÍS’, és aki a nőt ’ÍSSÁ’-nak nevezi. Nyilvánvaló, nem ez volt az szentíró szándéka, mégis találó az angol bibliamagyarázó, Matthew Henry megjegyzése: „A teremtő azért nem a férfi fejéből formálta a nőt, hogy ne uralkodhasson a férfin, de nem is a lábából, hogy ez se tiporhassa el a nőt, hanem az oldalbordájából, hogy egyenlő legyen vele, karja védje őt, s a szíve melengesse.” (Blocher, 100) És azt is figyeljük, meg, hogy a férfi nem „ura” a feleségének; a szentíró nem használja azt a héber kifejezést, ami a tulajdonnal függ össze, és máshol megtalálható a Bibliában (pl. 1Móz. 20.3 – amint a magyar nyelvben is; vö. Goldingay, Old Testament Theology 107). Először is, tehát, a teremtéstörténet alapvető egyenlőséget hirdet a nő és a férfi között – és már itt érdemes egy pillanatra megállnod, és reflektálnod ennek fényében tapasztalataidra, meggyőződésedre, a másik nemhez ill. önmagadhoz való viszonyodra.
Ugyanakkor a Biblia elénk tárja a különbséget is. A héber „hozzáillő” kifejezést úgy is fordíthatnánk: „mint az ellentéte”. A nő és a férfi egymást kiegészítik – éppen különbségüknél fogva. És ez nem pusztán biológiai értelemben igaz, hiszen női vagy férfi mivoltunk bőven túl megy azon, hogy milyen a testi felépítésünk. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy utolsó porcikánkig férfiak ill. nők vagyunk, és ebben benne van egész lényünk, nem pusztán testünk. Az egymást kiegészítő különbséget szépen fogalmazza meg Augustinus a nő megformálására utalva: „szerinte a férfi szilárdságot jelent a nő számára (a férfiből való a csont), a nő pedig meglágyítja a férfit (Isten hússal tölti meg a kivett borda helyét.” (Blocher, 100). Mindezek a képek arra az alapvető igazságra mutatnak, hogy a férfi nem teljes a nő nélkül, és a nőnek is szüksége van arra, hogy teljessé tegye a férfi. E különbözőségből pedig nem a nemek harca kellene hogy szülessen, hanem éppen az ellenkezője: mély és alapvető harmónia.
II. Miért teremt Isten férfit és nőt?
Ahhoz, hogy jobban megértsük férfi és nő helyét, és magunk is közelebb kerüljünk az isteni rendhez, és ezzel alapvető küldetésünkhöz, valamint önmagunk mélyebb rétegeihez, nem elégedhetünk meg azzal, hogy leírjuk a nemiséget, férfi és nő egyenlőségét és különbségét. Mélyebbre kell hatolnunk azáltal, hogy feltesszük a kérdést: mi áll a mögött, hogy Isten férfivé és nővé teremtett minket? Mi ennek teológiai jelentősége?
„Nem jó az embernek egyedül…” – mondja Isten. Rendben, de miért az ellentétét adja mellé, miért nem egy ugyanolyan társat? Persze most azt mondod, hogy sokkal izgalmasabb az, aki más, de ezt azért mondod, mert így lettél alkotva, ez van beléd kódolva, és ez a normális. Henri Blocher a kérdésre adott válasza figyelemreméltó.
Blocher azt veszi kiindulópontnak, hogy az istenképűségünk magában foglalja, hogy az ember Istennel közösségre teremtett lény. Istent kell képviselnie a világban, és ezt csak akkor tudja maradéktalanul megélni, ha kapcsolatban van az Úrral, aki a saját képére alkotta. Blocher így folytatja: „Ha az a hivatása, hogy Istenével legyen, akkor helyénvaló, hogy az együtt-élés már földi létére is jellemző legyen, különben Hozzá fűződő kapcsolata úgy jelennék meg, mint a természetére kívülről ráerőltetett dolog…” (97). Az embernek kell a másik. A Másik, Isten, és a másik ember. Nem lehet önmaga. Az egész teremtéstörténet ezt hangsúlyozza: hiába a kert gyönyörűsége, az alkotás lehetősége, a világ szépsége, az ember nem lehet önmaga. Isten nélkül, szeretetközösség nélkül teljesen elveszett. És ezért Isten úgy alkotja, hogy szüksége legyen a másikra. Egy másik emberre, valakire, akire ránéz, akivel szintén meg kell élnie, hogy kapcsolatra teremtett lény. Miért ne lehetne ez a másik ugyanolyan, mint ő? És itt eljutunk a nemi identitás mélyebb diemnziójához. A válasz: „a nemiség ugyan nem szükséges az együtt-éléshez, viszont nélkülözhetetlenné teszi. … Isten rendjében a két nem jelenléte teljes közelséget, összetartozást kényszerít ki; mindenki – akár férfi, akár nő – kénytelen leszámolni azzal az önámítással, hogy egyedül van: felépítése közös életre jelöli ki.” (97-98) Lehetséges ez: beléd van írva, hogy szükséged van egy tőled különbözőre, valakire, aki más – ha férfi vagy, nőre, ha nő, férfire, - hogy teljes légy? És lehetséges, hogy ez mindig arra fog mutatni, hogy mint emberek, szükségünk van valaki MÁSra, aki tőlünk és minden teremtménytől különböző: Istenre, aki által lettünk? És nézzétek tovább a párhuzamot: amikor Pál arról beszél, hogy az ember eltéveszti, hogy Istent dicsőítse Istenként, és a valaki MÁS helyett a hozzá hasonlót, a teremtményt fogja imádni, azaz bálványimádó lesz, oda érkezik, hogy a férfi is és a nő is eltéveszti, hogy a másikra, a tőle különbözőre van a szüksége – és kiszolgáltatik homoszexuális hajlamoknak (és tegyük hozzá: minden egyéb bűnnek, amelyek semmivel sem jobbak…).
Az Istennel való életünk és a párunkkal való életünk között éppen azáltal, hogy Isten a saját képére teremtett minket, nagyon mély kapcsolat van. Mindkettő ugyanazt erősíti meg: nem jó az embernek egyedül. Sem vertikális, sem horizontális értelemben. És ez adja a házassági szövetség, egy férfi és egy nő egész életre szóló, nyilvános és törvényes elkötelezettségének az értékét, a szentségét. El tudod képzelni, hogy Ádám magához öleli azt, aki vele egyenlő és tőle különböző, hogy azután majd elfelejtse, és amikor megint rájön a hiányérzet, újra megkeresi: hol vagy Éva, látod, milyen egyedül vagyok már megint…? El tudod képzelni, hogy Éva, akit Isten odavezetett Ádámhoz, azt mondja az Úrnak: hát, jobbat is kitalálhattál volna…? Nem, hanem „a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”  Ezért áll olyan védelem alatt a Bibliában a házasság, hiszen istenképűségünk – embervoltunk – nagy titkát itt éljük meg. És ezért támadja a Sátán férfi és nő kapcsolatát minden szinten, hogy az eltorzult kapcsolatokon, kifordult szexualitáson keresztül megcsúfolja Isten eredeti tervét. Mert ott, ahol az Úr a legmélyebb egységet és harmóniát kívánta nekünk ajándékozni („lesznek ketten egy testté”), a nemek harca ütötte fel a fejét.
III. Hogyan léphetünk ki a nemek harcából a nemek harmóniájába?
A nemek harca, azaz férfi és nő egymás elleni küzdelme, értetlensége, elutasítása természetesen számos formát ölthet. Egyik oldalon találjuk a patriarchális berendezkedést, ami a férfiakat előnyben részesíti a nőkkel szemben. Ebben a helyzetben a nő definíció szerint másodrangú, arra született, hogy kiszolgálja a férfit, aki tulajdonaként tekint rá. A másik oldalon – nyilvánvalóan részben erre ellenhatásként – találjuk azt a hozzáállást, amelyben egyre erősebb és függetlenebb – mondjuk azt, hogy férfiasabb? – nők állnak szemben a lenézett és egyre bizonytalanabb férfiakkal. Az egyik oldalon összetartozás van, de alá- és felérendelő szerepek kötöttségében, a másikon a szerepek és az összetartozás meggyengül. Az elsőben mindenkinek pontos helye van, bár az igazságtalan; a másikban egyre többen elvesztik a helyüket, miközben nagy hangsúly van a jogokon és a szabadságon. Harmónia helyett a nemek harcát látjuk.
Ma inkább a függetlenedés, az elbizonytalanodás, az egymás iránt való gyanakvás korát éljük. A házasság - mint férfi és nő közösségének Istentől rendelt módja - egyre inkább csak egy letűnőben félben lévő opció sokak szemében. Miért a kizárólagosság? Hogyan lehetnék olyan önző, hogy ha a párom megkíván valaki mást, csak miattam ne legyen jó neki? – hallottátok már ezt az érvelést? Miért kellene egy ember mellett leélni az életet, amikor mindannyian megváltozunk? Ha úgyis válással végződik a házasságok több mint fele, nem lenne jobb elismerni, hogy az ember nem monogám lény, és ehhez alakítani a társadalmi elvárásokat? Egy ideig együtt vagyunk, azután intelligensen búcsút intünk egymásnak, hogy mással folytassuk. Nem ez lenne az útja, legalább részben, annak, hogy kiküszöböljük a nemek harcát? Ha teljesen nyílt és minden pillanatban szabad a párkapcsolat, akkor nincs féltékenység, nincs megcsalás, nincs ármánykodás, nincs egymás uralása, ebből fakadó feszültség, konfliktus. És, tegyük hozzá, nincs kapcsolat, közösség, ’ÍS’ és ’ÍSSÁ’ – csak saját teljességüket önmagukban kereső egyének…
Isten más irányban kezd el kihozni a nemek harcából, és gyógyítani az e területen (akár a szülők által) kapott sebekből. Ehhez két, egészen személyes kérdést kell feltennünk. El tudod-e fogadni magadat azzal a nemi identitással, amit Istentől kaptál? A kérdés, ha engedjük, mély emlékeket és félretett érzelmeket, indulatokat érint. Van, aki szülei házasságát látva arra a következtetésre jutott, hogy nőnek vagy férfinak lenni borzalmas, és ezért szinte megtagadta magában a saját nemi identitását. Van, aki azt élte meg, hogy lányt vártak és fiú lett, vagy éppen fordítva; nem fogadták el, és mélyen ő sem fogadta el magát. Van, akit később értek olyan bántalmazások, megaláztatások, ami miatt szinte „megbánta”, hogy férfi ill. nő lett. A végtelenségig folytatnánk a sort, de erre most nincs szükség, mert a Szentlélek a legnagyobb lelkigondozó, aki felhozza azt, aminek fel kell most jönni. Ha el szeretnél indulni a nemek harmóniája felé vezető úton, akár házasság előtt állsz, akár házas, akár elvált vagy, az első kérdés, amit Isten a szívedre helyez: El tudod-e fogadni magadat azzal a nemi identitással, amit Istentől kaptál? És hogy mi lehet ennek az alapja? Egy olyan mennyei Atya, aki Krisztusban téged megerősít. Aki kész megerősíteni téged férfi vagy női mivoltodban.
A másik kérdés: El tudod-e fogadni a másik nemet, mint aki arra rendeltetett, hogy hiányod betöltse? Sokan vagytok, akik akár az előbb említett okok miatt nem azt éltétek meg, hogy a magatok nemiségét utasítottátok el, hanem az ellenkező nemet vetettétek meg. Akár félelem, akár megvetés, lenézés gyűlt fel bennetek, éppen azzal próbáljátok a magatok férfi vagy női mivoltát megerősíteni, hogy lenézitek, lényegében gyűlölitek a másikat. Az Atya Jézus Krisztusban titeket ezen a ponton konfrontál: tartsatok bűnbánatot és forduljatok el ettől. Ismerd fel, hogy ez az út, a nemek harcának az útja, még ha biztonságot, védelmet is ígér, valójában önmagadba zár, és magányba taszít.
Hogyan tudnánk ezt megtenni? –kérdezhetitek. Fontos hangsúlyozni, hogy nem azt mondtam, hogy erősítsd meg magadat a nemiségedben, és változtasd meg magad a másik nemhez való hozzáállásodban. Mert ez, a harcból való kilépés és a harmónia felé indulás, Krisztus erejével, szeretetével, hatalmával történik. Ezért a következő, végső és egyetlen fontos kérdés így hangzik: Kész vagy–e megragadni és magadhoz ölelni, majd másokra kiterjeszteni azt a legmélyebb elfogadást, amellyel Isten Krisztusban téged elfogadott? Az evangélium, hogy ez megtörtént. Teljes valódban, teljes lényedben, minden kudarccal, fájdalommal, bűnnel Isten Krisztusban téged elfogadott. Legyél százszorosan visszaeső hívő, az evangéliumról sohasem hallott kereső, megrögzött szkeptikus: az, hogy Jézus Krisztus kétezer éve elszenvedte a keresztre feszítést, azért történt, hogy megbékéltesse a világot az Atyával. Az Atya Krisztusban megbékélt velünk.
Mi lenne, ha most elfogadnád a nagy titkot: Jézus kézen fog téged, és oda állít az Atya elé. Kézen fog, odavezet az Atya jelenlétébe, és azt mondja: Atyám, itt hozom neked ……-t. Meghaltam érte, Atyám, helyette és érte is átéltem, hogy elfordultál tőlem, de látod, most itt van. Itt jön hozzád, hogy megpihenjen ölelésedben, meggyógyuljon teljes elfogadásodban, megbékélhessen magával és a másik nemmel. És mi lenne, ha te most azt mondanád, jövök, Uram… ÁMEN!

A Biblia „Kezdetek” c. könyve mindenek forrásához vezet el minket, akik bizonyos értelemben itt indultunk, és innen kiindulva járunk utunkon. Isten, ember, élet, világ, kapcsolatok alapvető helye, célja, jelentése tárul fel előttünk a teremtéstörténetben. A „honnan, miért, hová” kérdésekre nem konkrét válaszokat kapunk, hanem egy olyan történetet, ami ha a sajátunkká válik, kijelöli helyünket, elénk tárja a feladatunkat, megmutatja nyomorúságunkat és ugyanakkor méltóságba öltöztet. Csak egy történet részeként érthetjük meg magunkat; és ezért kisgyerekkorunktól aggastyán korunkig nem szűnünk meg kutatni, hogy honnan jöttünk, kik és milyenek (voltak) a szüleink, mi minden történt velük - hogy megértsük, hol vagyunk a jelenben, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Közben keressük és mérlegeljük, hogyan és hova tudunk mindezek fényében eljutni. A „Nagy kép” elnevezésű sorozatunkban a Biblia nagy történetébe kapunk betekintést, sőt, meghívást, hogy részesei legyünk a teremtő Isten cselekedetének.
És hogy miért akarná Isten, hogy részesei legyünk annak, amit ő tesz? Az elmúlt héten beszéltünk arról, hogy Izrael hitvallása szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az ember éppen abban különbözik az állattól, hogy „istenképű”, hogy a teremtő különleges helyet szánt neki a világban. Arra hívta, hogy őt képviselje, jelenlétét hordozza. Az Isten képére teremtett emberről két dolgot tudunk meg a leírásból. Az egyik a feladata: „Uralkodjatok…”, a másik alapvető nemi identitása: „férfivé és nővé teremtette őket.” Az egyik ahhoz kötődik, hogy mit kezdünk az életünkkel, mit hozunk létre, mi a munkánk (ami itt sokkal tágabban értendő, mint a munkahely); a másik annak a kérdése, hogy kihez kapcsolódunk, kihez kötődünk a legmélyebben, és milyen gyümölcse lesz ennek. Munka és nemi identitás – van-e bármi más az életben, ami ilyen alapvetően meghatároz minket? Azt mondod, a szórakozás; de ez is benne van a történetben, hiszen az élet a munka és az ünnep, azaz a pihenés ritmusában zajlik. A munka és a párkapcsolat: a legnagyobb megelégedés és gyönyörűség, vagy éppen a legfájdalmasabb frusztráció és küszködés területei. Miért? Éppen azért, mert ezek istenképűségünk, embervoltunk alapvető valóságához kapcsolódnak.
Még egy bevezető megjegyzést kell tennünk. Mind a munka, mind a férfi-nő témáját a 2. fejezetben leírtakkal együtt fogom kifejteni. Magától értetődő kérdés: ha Isten megteremtette az embert a hatodik napon, majd a hetediken megpihent, hogyan lehetséges, hogy olvasunk egy más jellegű beszámolót is az ember teremtéséről? Miért van két teremtéstörténet? A rövid válasz, hogy a 2. fejezet elbeszélése más szempontból tekint a teremtés művére. Az első rész hatalmas ívelésű, kozmikus mértékű leírás, a második személyesebb, bensőségesebb, ember közelibb. Az elsőben a szuverén teremtő Istennel találkozunk, a másodikban egy olyan Úr jelenik meg, aki beszélget az emberrel, miközben a kertben sétál…
Nézzük hát meg, mit tanít a bibliai teremtéstörténet a következőkről: 1. Mi az ember dolga? 2. Hogyan bontakozik ez ki? 3. Melyek a munka korlátjai?
I. Mi az ember dolga?
A válasz elég triviális: az ember dolga a munka. De mi a munka? Áldás vagy átok? Nem kérdés, hogy ha az ember nem dolgozik, éhen hal (ha nem műveli meg a földet, nincs mit egyen; ha nincs jövedelme, szintén ez vár rá…). A munka tehát nem választás kérdése. Lássuk, mit tudunk meg a munkáról – ahogy az a kezdetben volt. Mi az, amit Izrael hitvallása fontosnak tart az ember és a munka kapcsolatában?
A különböző népek mitológiájában a munka alacsonyrendű. A sumér és akkád közel-keleti mitológiákban található az a gondolat, hogy az istenek azért teremtették az embert, hogy elvégezze a munkát, amibe az istenek belefáradtak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az istenek nem "mocskolják be a kezüket" azzal, hogy a földet túrják... Az ember azért van, hogy munkájával szolgálja az isteneket, akik szemében ez a tevékenység megvetendő. A munka tehát „szükséges rossz”, átok. Ezzel szemben a Biblia Istene maga is bepiszkolja a kezét, amikor embert formál: „megformálta az Úristen az embert a föld porából.” Neki nem kínos a munka: „ültetett az Úristen egy kertet Édenben…”. Az Úr, mint egy fazekas, embert formál az földből, majd mint egy kertész, kertet ültet az ember részére. Azzal, hogy Isten munkát végez, minden munkának méltóságot ad. A munka, a Biblia szerint, nem átok, nem szégyen, nem nyomorúság, hanem Istentől kapott megbízás.
Mi az ember feladata? A két leírásban négy, egymást kiegészítő és magyarázó kifejezést találunk: „hódítsátok meg … uralkodjatok”, „a kertet művelje és őrizze”. Az embernek hatalma van, amint Istennek, de ez a hatalom, ez az uralom az őrzés, megtartás felelősségével jár együtt. Isten uralma az ember felett nem önkényuralom; Isten nem arra alkotta az embert, hogy kifossza és kihasználja, hanem azért, hogy vele szeretetközösségben élve őt képviselje a teremtett világban. Olyan uralkodásra, a kert olyan művelésére hívatott az ember, amely által a teremtés betölti hivatását, dicsőíti teremtőjét. Mit jelent ez? Két oldalról próbáljuk meg körüljárni.
Amint Isten a teremtés folyamán a káoszból rendet hívott elő, a formátlannak alakot, az ürességnek tartalmat adott, az ember munkája is hasonló. Az ember – Istennel ellentétben – mindig csak a már meglévővel tud dolgozni, hiszen isteni értelemben nem „teremt a semmiből”, de éppen ember voltához tartozik, hogy alkot, létrehoz, formát ad. Mint fazekas, aki formál; mint kertész, aki ültet; mint pásztor, aki őriz – az ember munkája meggazdagítja a teremtett világot. Isten nem alkotott épületeket, nem készített el az embernek várost – de képességet adott neki arra, hogy tervezzen, álmodjon és építsen és városokat hozzon létre. Isten nem szervezte meg az emberi társadalmat, de felhatalmazta az embert arra, hogy társadalmi értelemben is rendet teremtsen – megszervezze önmagát. A tanár azzal dolgozik, ami a diákban van – azt kibontakoztatja, formába önti, felszabadítja. Egy vállalkozás megszervezője szintén kreatív munkát végez: a meglévő emberi, anyagi forrásokat egymáshoz kapcsolja, formát talál a szervezetnek, létrehoz valamit, ami még nem volt. Isten nem hoz létre és nem tart fenn gazdasági vállalkozást, de képessé tette az ember erre. A zenész, a képzőművész, a médiaművész, a költő, az író – mindannyian úgy hoznak létre újat, hogy formát adnak, az alaktalan meglévőből (színek, anyagok, szavak, hangok) valami szépet és tartalmasat hoznak létre. Az orvos a felborult rendet, a káoszt próbálja megfékezni, hogy a beteg újra a teremtés rendje szerint működjön. A másik szempont, amit röviden említek, a „művelje” kifejezés, ami egyrészt a termőföld megművelésének, másrészt Isten szolgálatának, a papi szolgálatnak a kifejezése. Nem véletlen az egybeesés: a teremtéstörténet minden munkát Isten szolgálatának tekint. Az ember, Isten képviselője, minden munkájával szolgálhatja az Urat.
II. Hogyan bontakozik ki mindez az életünkben?
Néhány alapvető szempontot vizsgáljunk meg: mire fontos figyelni, hogy ez az isteni elhívás kibontakozzon az életünkben?
Próbáld felismerni, hogy milyen képességet, ajándékot adott neked Isten – hiszen azzal, hogy ember vagy, ott van benned a kreativitás ajándéka. Sokaknak ezt nem olyan egyértelmű elfogadni. Olyan világban élünk, amit a „kreativitás korának” nevezhetünk. A mai világ ünnepli, sőt, gyakran bálványozza a kreativitást. Korunkban sokkal több idő és energia marad az embereknek alkotókészségük megvalósítására (nem kell naponta földet művelni, hogy legyen mit enni). A viszonylagos gazdagság olyan anyagokat, technikai lehetőségeket tett széles körben elérhetővé, amelyekről korábban senki sem álmodott. Az modern individualizmus kiteljesedésével egyre hangsúlyosabbá lett, hogy az embernek ki kell fejezni, meg kell valósítani önmagát. A számítástechnika és az internet megsokszorozta a lehetőségét mind az alkotásnak, mind a megosztásnak. Az idők szava tehát azt parancsolja, hogy alkoss, hozz létre valamit, osszad meg, tárd a nyilvánosság elé. Hozz létre valamit, ami kizárólag rólad szól, ami teljesen egyedi, amitől te te leszel. Ez a hozzáállás segít kibontakozni a művészi hajlamokkal rendelkezőknek, viszont nehézséget okoz annak, akinél nem nyilvánvaló, hogy miben megajándékozott. Aki az előbbiek fényében nem találod magad kreatívnak – és nehezen látod, mit adott neked Isten.
Az igazság az, hogy a legtöbbünknek nem adatik meg, hogy egyedül hozzon létre nagy dolgokat. Ezért amikor azt keresed, hogy mit adott neked Isten, milyen formában rejtette el benned a kreativitás ajándékát, hasznos, ha arra gondolsz, mit látsz meg ill. mit teszel meg egy-egy közösség életében. Ez lehet a családod, a barátok közössége, az iskola ill. a munkahelyi csapat, sőt, még a gyülekezet is. Vannak, akiknek hatalmas és mások szemében őrült ötletei támadnak, akik álmodnak, akik látják, hova kellene vagy hova lehet eljutni. Kreatívak abban, ahogy meglátják a lehetőséget, amit más nem vesz észre, és felvázolják úgy, hogy többek rámozdulnak. Vannak, akik azt tudják, amit az ötletelők gyakran nem: hogyan juthatunk el oda? Milyen lépéseket kell megtenni ehhez? Milyen forrásokra van szükség, és milyen akadályok várhatók? Nélkülük hiába a nagy álmok. Azután vannak, akik nem az egészet, hanem a részleteket látják. Kidolgozzák és befejezik, megvalósítják. Azért, hogy az egész kép tökéletes legyen, nekik van türelmük és képességük az apró részleteket kidolgozni. Ők nem kreatívak? Vajon Istennek csak óriási ötletei voltak? A zsoltáros szerint egészen aprólékosan formálja az embert már az anyaméhben… (Zsolt. 139.14-16) Vannak, akik a „csapat lelke”, akik bátorítanak, vigasztalnak, felüdítenek, motiválnak. Akik jó légkört teremtenek a munkához – ez nem kreativitás?
Mi az ajándékod, képességed, ill. mi a helyed a csapatban? – ezek megértése segít abban, ahogy istenképűséged megéled, ahogy Isten munkájában részt veszel. Ugyanakkor ennél tovább kell lépni. A következő kérdés, hogy amennyiben megélem a kreativitásom, akár egy csapat tagjaként, vajon hasznos vagyok-e a teremtett világban? Túlmutat-e önmagamon, önmagam megvalósításán, amit cselekszem? Amennyiben a „művelés” szó Isten szolgálatát is jelenti: szolgálom-e ezzel az embertársaimat és Istent? Miért bontakoztatom ki, ami bennem van, és mi célból vagyok részese egy csapat munkájának? Milyen történetnek vagyok a részese? Egyedül az irányít, hogy minél több pénzt keressek, vagy minél nagyobb hatalmam legyen, hogy minél jobb kapcsolatokat építsek – azaz kizárólag önmagam boldogulása vezet? Vagy létezik valami olyan történet, ami ennél nagyobb, és amiben megtalálom a helyem? Mire használod a képességeid, a kreativitásod? Mikor érzed magadat elégedettnek: amikor megszerezted a munkával, amit magadnak akartál, vagy amikor elvégeztél valamit, ami hasznos és értékes a világban? Lehet-e olyan küldetéstudatunk, ami túlmutat egyéni érdekeinken? A teremtéstörténet azt a választ adja ezekre a kérdésekre: van valaki, aki megajándékozott, és aki arra hív, hogy kincseiddel úgy gazdálkodj, hogy alkotód szolgálod és másoknak hasznos vagy.
Természetesen én is tudom, hogy ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb. Boldog az az ember, akinek az a munkája, amit szeret tenni; akit fizetnek azért, hogy olyan munkát végezzen, amiben kiteljesednek ajándékai és még másokat is szolgál. Ez azonban a mai világban csak keveseknek adatik meg. Éppen ezért nem kényelmes és egyértelmű válaszok vannak a munkával kapcsolatban, hanem nehéz és átgondolandó kérdések. Fiatalok: készek vagytok-e a megélhetési szempontokon túl mást is figyelembe venni, amikor azon gondolkodtok, merre tovább? Készek vagytok-e imádságban keresni, hogy vajon milyen helyet szánt nektek az Úr az ő nagy történetében? Ki tudjátok-e mondani, hogy őt akarjátok szolgálni mindazzal, amit ajándékba kaptatok tőle? Dolgozók: készek vagytok-e Isten elé tárni azt, amivel napjaitok nagy része telik? Fel mertek-e tenni merész kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy kit vagy mit szolgáltok ajándékaitokkal, erőtökkel, időtökkel? Tudtok-e kapcsolatot teremteni hitetek és munkátok között? Mertek-e igeneket és nemeket kimondani – amelyek mélyreható változást is előidézhetnek? Nyugdíjasok: tudjátok-e magatokat ugyanolyan értékesnek és hasznosnak találni, mint aktív korotokban? Felismeritek-e azt, amire Isten hív életetek jelen időszakában? Munkanélküliek: A munkanélküliség nem csak azért olyan romboló az emberre nézve, mert anyagilag kiszolgáltatottá válik családjával együtt, hanem azért is, mert a munkanélküli azt éli meg, hogy az ő képességei nem kellenek a társadalomnak. Azaz éppen ott, ahol Isten megajándékozta, istenképűségének és ember voltának mélységében szembesül azzal, hogy ő nem elég értékes, nem elég jó; ő nem kell senkinek. A munka ma – így vagy úgy – legalább annyira frusztráció és gyötrelem, mint kibontakozás és gyönyörűség. Hova vezet ez minket?
III. Melyek a munka korlátjai?
A munka nem minden: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.” Isten megpihent, és kijelölt egy napot pihenésre. Mi kell ahhoz, hogy valaki jól végezze munkáját? Pihenés. A hetedik nap, a nyugalom napja nem pusztán fizikai erőgyűjtés. Isten népe számára ez a nap Isten imádásának a napja is. Amikor megpihenünk a munkától, nem csak az aktuális feladatoktól nyugszunk meg, hanem annak kínzó terhétől is, hogy egész életünk a saját kezünkben van. Amikor Isten népe megáll, összejön, hogy az Urat magasztalja, akkor abban örvendezik, hogy élete forrása és élete vége nem a munkájában, hanem Istenében van. Amikor együtt vagyunk, akkor a helyünkre kerülünk: nem ér többet a sok pénzt kereső, mint a nyugdíjas; a mások szemében hivatása miatt nagyrabecsült, mint a lenézett. A másik oldalról nézve: amikor Isten előtt vagyunk, megpihenünk, mert végre nem a munkánkkal kell bizonyítani, hogy vagyunk valakik. Mert a munka, ha bálvánnyá lesz, tönkretesz és kifoszt. Rabszolgává tesz, hiszen nem enged megállást: Mi van, ha valaki jobb, mint én? Mi van, ha nem sikerül a legtöbbet kihozni magamból? Mi van, ha elfordul tőlem a közönségem? Mi történik, ha másnak adják a megrendelést? Mit tegyek, ha nem jutok fel a csúcsra, amit elterveztem? Hiába van hétvége, sokaknak belül nincs pihenés. Hogyan léphetünk be Isten nyugalmába?
A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy a szombati nyugalom még vár Isten népére. Mi ez a nyugalom? Azt mondja, azok lépnek be oda, akik hisznek az evangéliumban, Jézusban. Milyen nyugalom, milyen pihenés található Jézusban? Amint Isten mindent elvégzett a hatodik napon, hasonlóan Jézus is mindent elvégzett: a kereszten, mielőtt kilehelte a lelkét, így kiáltott fel, „elvégeztetett”. (Jn. 19.30). Mi készült el? Mi lett teljessé? Milyen nyugalomba, pihenésre nyitott ajtót? Jézus neked szerezte meg a megbékélést és pihenést. Megszabadít attól, hogy munkáddal bizonyítsd életed értelmét. Leveszi rólad annak a terhét, hogy a munkádban találd meg értékességed, és kudarc esetén semminek tartsd magad. Pihenést ad abból, hogy örökösen bizonyítanod kell – magadnak és másoknak. Hiszen mindentől függetlenül meghalt érted. Még nem is éltél, még semmit sem tettél le az asztalra, még semmit sem rontottál el, de ő már akkor úgy szeretett és olyan értékesnek tartott, hogy odaadta életét, hogy megváltson a halálból, és megnyerjen az Istennel való életnek. Még nem is éltél, amikor ő már elkezdte írni azt a történetet, amelybe most meghív és amelyben örömmel és hálával szolgálhatod őt minden ajándékoddal. ÁMEN!

Mi az értelme annak, hogy egy róka megdicsér egy hollót? A kérdést annak alapján tartjuk értelmezhetőnek vagy értelmetlennek, hogy ismerjük-e a történetet, amelynek e mozzanat része. Ami legtöbbünk szájára kedves mosolyt csal, valamint különféle emlékeket idéz, egy távoli kultúra lakói számára nem jelent semmit. Ha nincs Aesopus meséje, vagy ha csak nem ismerjük azt, teljesen értelmetlen marad a hollónak bókoló róka cselekedete. Megpróbálhatnánk talán mi magunk kitalálni valamit, ami magyarázatot ad, de nem tudhatunk semmi bizonyosat, csak tapogatózunk a sötétben. Lehet, hogy nincs ilyen történet, tehát feleslegesen próbálkozunk; lehet, hogy van, de nem tudjuk, eltaláltuk-e azt, amit a szerző leírt.
"Csak akkor tudok válaszolnia kérdésre: "Mit tegyek?", ha ismerem a választ az ezt megelőző kérdésre: Milyen történetnek vagyok része?" (Alasdaire MacIntyre, brit filofófus) "Az, hogy hogyan értjük az emberi életet, azon múlik, milyen elképzelésünk van az emberiség történetéről. Mi az igazi/valóságos történet, aminek az én történetem része?" (Lesslie Newbigin, teológus)
Létezik-e egy olyan történet, egy nagy összefüggő egység, aminek az én egyéni életem része, és amely meghatározza annak értelmét, célját, sikeres vagy kudarcos voltát? Ha létezik, ismerhetem-e, ha megismerem, van-e annak jelentősége? Ezek a kérdések a mi életünkben nem relevánsak. A mai ember számára nem kérdés, hogy ő milyen történetnek a része, honnan ered és hova vezet, amibe ő bekapcsolódik, hiszen az életet alapvetően úgy éljük meg, hogy annak mi vagyunk a középpontjában, abban egyetlen egy történet számít igazán: az én történetem. A posztmodern világ egyik alapvető tézise, hogy a nagy, összefüggő, általános és egyetemes világmagyarázó elbeszélések kora lejárt. Hogyan képzelném el magam valaki más történetének, azaz ügyének a részeként? Minden nagy történet valaki más érdekét képviseli, aki azt rám akarja erőltetni. A bibliai történet vagy világnézet annak az eszköze, ahogyan az egyház akar hatalmában tartani – mondják ennek mentén számosan. Minden vallás annak eszköze, hogy megfosszanak az önálló gondolkodástól és életstílustól – halljuk nap mint nap. Éppen ezért arra kell figyelni, hogy nekem van életem, történetem, amit én alakítok – és ha kell, lépjen ebbe be az egész világ, de én nem engedem ki a kezemből.
Persze ha kicsit őszintébbek vagyunk, tudjuk, hogy ez így biztosan nem igaz. A te történeted nem veled kezdődött, hanem apáddal és anyáddal, és mindazzal, ami őket érte, ahogy ők formálódtak. Nem választottad a nemedet, az országot és a kort, ahol és amikor születtél, és nem választottad a nevedet – amit persze megváltoztathatsz, de ettől az alapvető identitásod, személyiségjegyeid, meghatározottságaid nem változnak. A döntéseid pedig nemcsak téged, hanem másokat, sőt, az – akár még meg sem születő, és nem is tervezett – gyermekeidet is befolyásolja.
A mai igehirdetéssel egy olyan sorozatot kezdünk, aminek „A nagy kép” címet adtam. A cím arra utal, hogy a Bibliát mint egy nagy, összefüggő és egyetemes történetet kívánom bemutatni. Ez nem távoli a Biblia természetétől; sőt, éppen ez a megközelítés tesz igazságot vele. A Biblia nem lelki tanácsok, erkölcsi tanulságok, spirituális bölcsességek időtlen gyűjteménye. Azzal az igénnyel szólal meg, hogy benne az, aki mindent létrehozott, aki a történelem menetét kezében tartja, aki a világot saját céljai felé kormányozza, önmagát ebben a könyvben jelenti ki. A szerző nem hagyott minket tudatlanságban.
A Teremtés történetével kezdjük –hiszen minden történet itt kezdődik. „Kezdetben...” – olvassuk a Biblia első oldalán, első mondatában. Minden ehhez a ponthoz viszonyul, mindennek itt van az eredője, időben és térben is. A Biblia nem kíván természettudományos leírást adni – a Big Bang-ről, vagy bármilyen más a világ keletkezéséhez kapcsolódó elméletről. A sorok, amelyeket olvastam, más műfajba tartoznak. Henri Blocher francia teológus, aki meghatározó munkát közölt „Kezdetben” címmel, a következőt írja a teremtéstörténet értelmezési lehetőségeinek számbavétele után: „Az irodalmi megközelítés a teremtés művének hétnapos formáját művészi megoldásnak tekinti: nem szó szerint értendő, egyszerű antropomorfizmusnak. A szerző szándéka nem az ősidők kronológiai leírása… Ő néhány alapvető témát kíván kiemelni… a szerző célja az, hogy bemutassa mű isteni eredetét, valamint jelentőségét az emberre nézve.” (Kezdetben, 46. Harmat, 1998.) Ennek alapján ma azt járjuk körül, hogy mi a teremtés, és mi annak jelentősége számunkra. Részletesebben: 1. Mi a teremtés? 2. Hogyan történik a teremtés? 3. Ki a teremtő?
A teremtés munkája előtti helyzetet így olvassuk: „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt…” A hetedik napon egy berendezett világban találjuk magunkat, amelyben az alkotó gyönyörködik („látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”).   A teremtés munkájában tehát a kietlen (más szóval formátlan, alaktalan) és puszta (azaz üres), a mélység és sötétség kaotikus hatalmai által uralt valóságot rend, forma, nyüzsgő és továbbfakadó élet váltja fel. A teremtés munkája a bibliai hitvallás szerint nem annyira a „semmit” és a „teremtést” állítja szembe, mint amennyire „káosz” felszámolásáról, meghódításáról szól. Természetesen Isten nem kizárólag formát, alakot ad, hiszen önmagán kívül életet hív elő, létet ajándékoz a teremtett világnak.
A szentíró csodálatos tömörséggel, és ugyanakkor geometriai érzékről tanúskodó szerkesztéssel komponálja meg művét. A teremtés hat napjának elrendezésében az első három nap az „elválasztás” nagy munkáját adja elénk, a második három nap pedig a „benépesítést” írja le. Az első napon elválasztja a világosságot a sötétségtől, és ez a tett megfelel annak, hogy a negyedik napon megalkotja a Napot, a Holdat és a csillagokat (igen, geocentrikus világképben vagyunk!). A második napon kialakítja az égboltot és elválasztja a vizeket, az ötödik napon ennek megfeleltetve benépesíti az eget madarakkal, a vizeket halakkal. A harmadik napon elválasztja a szárazföldet a tengertől és megteremti a növényeket, a hatodik napon megalkotja a szárazföldi állatokat és az embert, és ennivalóul adja nekik a növényeket. A leírás fegyelmezett és pontos, ugyanakkor tömörségében is fennkölt szerkesztettsége visszatükrözi a teremtés munkájának átgondoltságát. A káosz erői visszaszorulnak, a zűrzavar megszűnik, az életterek megszületnek, a sötétséget a nappal és éjszaka rendje, az ürességet a nyüzsgő, pezsgő élet váltja fel. Minden a helyére kerül, hiszen mindennek kijelölt és meghatározott helye van. Blocher megjegyzi: „A rendnek és a szétválasztásoknak ez a szenvedélye nem a szöveg szerzőjének személyes vérmérsékletéből fakad. Ez a hév fejeződik ki másutt is, hiszen a rend a Biblia Istenének kívánsága.” (68) A későbbi mózesi törvények különbséget tesznek tiszta és tisztátalan állatok között; tiltják az egybefogott ökörrel és szamárral való szántást, két különböző vetőmag vetését ugyanabba a földbe, vagy gyapjúból és lenből vegyesen szőtt ruha hordását (3Móz 20.24-26, 3Móz. 19.19, 5Móz. 22.9-11 – vö. Blocher, 68).
Amint mindezeket halljuk, ambivalens érzéseink támadhatnak. Vannak, akik vágynak a rendre, mert káoszban érzik magukat, és vannak, akik menekülnének a rendből, mert börtönben találják magukat – legyen ez bármilyen területen való megnyilvánulása is a káosznak és a rendnek.
A káosz a mai élet egy tagadhatatlan velejárója a legtöbbek számára. A „száguldunk de hova?” érzése ismert. A globalizáció folyamata hihetetlenül felerősítette a káosz megélését, hiszen az információ soha nem látott mértékű mennyiségét nincs időnk feldolgozni; a kulturális sokszínűség és keveredés megkérdőjelezte mindazt, ami korábban egyértelműnek és magától értetődőnek számított; a változás állandóvá lett, és egyre gyorsabb. Akik mindebben azt élik meg, hogy darabokra hullik az élet, hogy elnyeli őket a káosz, azok vágynak a csendre, a nyugalomra, a harmóniára – a rendre. Akiknek lelketlenné, üressé, gépiessé lettek a mindennapok, azok vágynak az életre.
Mindeközben a mai világ alapvető iránya nem a határok meghúzása, hanem azok felszámolása. Ebbe az irányba tart a tudomány és a technika (génmódosított növények – mint a fajok megváltoztatása, férfi és nő átoperálása, klónozás kérdései); de a határok lebontása történik filozófiai-erkölcsi értelemben is (minden jóban van valami rossz, és minden rossz magában foglal jót – nincs jó és rossz, nincs sötétség és világosság, nincs igaz és hamis). Az összekeveredésből, az összemosásból mintha inkább várna az ember valami megújulást, megoldást, mint az elválasztásból, a rendből.
Ezzel együtt az is nehéz, hogy megjelent egy olyan rendpártiság, ami néha megmosolyogtató, máskor azonban ijesztő, hiszen egyik arca erőszakos és kirekesztő. Az elválasztás és a tisztaság nevében, gyakran Isten nevében kelt gyűlöletet. Lássuk meg, hogy a teremtés munkájában Isten a káoszból rendet cselekszik, de olyan rendet, amelyben élet, áldás, nyüzsgés, sokszínűség, egység és harmónia van, amely rendet az Úr elkészülte után, a hetedik napon nem korbáccsal a kezében felügyel, hanem amelyben megpihenve gyönyörködik. A teremtés munkája, amelyben Isten életre hívta a világot, sőt, fogalmazzunk így, berendezte azt a számunkra, a káoszból rendet teremt, amely rend gyönyörű, élettel teli, harmonikus – és ezért vonzó. A teremtés nem hagyja fékezetlenül a káosz erőit, de nem is hoz létre megnyomorító rendet. A káoszban élőnek a pusztító erők megfékezése sejlik fel, a megnyomorító, megkötő „rendet” megtapasztalónak az élet felfakadását ígéri.
A meghatározó kifejezés a műben: „ezt mondta Isten: Legyen … és lett…” vagy hasonlóan: „Gyűljenek … és úgy történt…”, Növesszen … és úgy történt.” Amit Isten mond, parancsol, az megtörténik. Isten szava - bibliai kifejezéssel Igéje - által teremt. Ami az ember alkotómunkájában a kéz vagy a szerszám, az Istennél a Szó, ami testet ölt. Benne van ebben az isteni hatalom hangsúlyozása, Isten szabadságának és könnyedségének bemutatása. Blocher hozzáteszi: „Az Ige általi teremtést nem csupán az eszköz és erőfeszítés nélküliség jellemzi, hanem az is, hogy benne Isten kitárja a szívét, fölfedi bölcsességét, és elkezdi önmaga megismertetését, melyet az ember megszólításával folytat majd.” (64)
A teremtés másik közreműködője – Isten Igéjén túl – Isten Lelke: „Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” A kép a fiókái felett repdeső anyamadár (sas) képe. A Lélek az életadó, Isten jelenlétének hordozója. Az élet lehelete ott mozog a semmi, a sötétség, a mélység felett, és várja a teremtő Ige felhangzását.
Isten tehát Igéje és Szentlelke által viszi végbe a temetés munkáját. Blocher megkockáztatja a végkövetkeztetést: „amiképpen a rend az Igéből származik, akképp az élet a Lélektől születik.” (74) Az Ige elválaszt, néven nevez, világossá tesz – a Lélek jelen van, életet hoz, összekapcsol, betölt.
Hadd mutassam meg gyorsan ennek gyakorlati jelentőségét, nehogy úgy érezze valaki, hogy öncélú fejtegetésekbe keveredtünk. Isten nemcsak a teremtésben, hanem azóta is – bennünk és köztünk is az Ige és Lélek egységében munkálkodik. Ezért írja Kálvin: "Mert az Úr egyfajta kölcsönös kapcsolatot létesített Igéje bizonyossága és Lelke között, hogy mélységes tisztelet hassa át szívünket az Ige iránt, úgyhogy amikor ráesik a Lélek fényessége, Isten arcát szemlélhessük benne. És ugyanakkor magunkhoz ölelhessük a Szent Lelket - nem félve attól, hogy csalódunk - amikor felismerjük Őt igazi képében, az Igében." (Kis Inst., 27) Kálvin felhívja a figyelmet arra, hogy a Lélek Ige nélkül: rajongás, tévelygés, őrület. Az Ige Lélek nélkül: holt betű, emberi okoskodás. Vannak gyülekezetek, akik mindig csak rendről beszélnek, az Ige elválasztó, megítélő, néven nevező munkáját hangsúlyozzák. Az eredmény könnyen lehet egy olyan közösség, ahol megfojt a „rend”, az „igazság”; ahol a központi kérdés az lesz, mi bűn, mi nem; mi tiszta, mi tisztátalan. Azokban a közösségekben ugyanakkor, ahol a Szentlélek „szabad áradása” elválasztásra kerül az Ige igazságától, könnyen születik káosz: legújabb benyomásaik, élményeik nyilváníttatnak Isten jelenlétének, vezetésének, és minél extrémebbek ezek a megnyilvánulások, annál inkább Istent vélik felfedezni benne. Ha az előbb említett gyülekezetek egy idő után „megfagynak”, az utóbbiak „felrobbannak.” Az egyikben hideg, lélekgyilkos hozzáállás és lelkület jelenik meg, amely az isteni rend álruhájában tetszeleg, a másikban a zűrzavar és káosz akarja elhitetni, hogy ő az isteni élet és szabadság. Isten Igéje és Lelke által teremt – és teszi ezt ma is az újjáteremtés munkájában.
Végül tegyük fel a kérdést, hogy mit tudunk meg a teremtő Istenről, és mi ennek a jelentősége számunkra. Talán azzal jutunk Isten lényéhez közelebb, ha azon gondolkozunk el, miért teremti Isten a világot, milyen viszonyban van vele. A különböző teremtésmítoszok elbeszélése szerint istenek csatáival, szerelmeivel, származásával függ össze az élet kialakulása. A bibliai hitvallás szerint mindent az egy Isten hívott létre. Azaz a világ nem valamiféle isteni baleset, vagy isteni kaland kényszerű következménye (ha már az megesett – hát lett világ), hanem az alkotó szabad döntésének a gyümölcse: „Legyen!” Nem melléktermék, hanem akarata és szíve vágya. Létre hívja a világot, amely tőle különböző, amely önálló léttel bír. Szól, és a teremtett világ felel. A teremtő Isten nem folyik be, nem árad be a világba, nem azonos vele. A bibliai hitvallás szerint a világ nem az isteni kisugárzása. Nincs benne fűben, fában, kőben, vízben – semmiben nem találod őt, semmi, amit alkotott nem azonos vele, az alkotóval. Ami körülvesz, az nem isten, hanem Isten alkotása. A másik oldalról, az, aki a hetedik napon megnyugszik és gyönyörködik alkotásában, nem fordul el a világtól. Nem csak szórakozott hat napon át, mintegy kipróbálandó erejét és hatalmát, hogy majd utána alkotását magára hagyja, eldobja. A teremtő nem azonos a világgal, de nem is vonult ki belőle. Kapcsolatban van vele.
Milyen ez a kapcsolat? Tegyük fel a kérdést: Miért van bármi is? Miért nincs semmi? Ha szól, akkor személyes Isten. Ha személy, miért hoz létre magán kívül valóságot? Vagy azért, hogy uralkodó/kihasználó viszonyban legyen azzal - tehát önzésből, vagy azért "legyen" más is, mert szeret. A szeretet túlmutat önmagán, meg akarja osztani örömét, ki akarja fejezni önmagát, szépségben, jóságban, sokszínűségben. A szeretet életet akar másoknak, hiszen nem félti önmagát; a szeretet sokszínűséget akar, hiszen nem féltékeny és irigy. Isten, aki maga a szeretet, szeretetből mondja, hogy legyen. Ha pedig ez igaz, akkor a világ Isten szeretetével teli hely. Ennek pedig mindent meghatározó következményei vannak: nem vagy (és nem vagyunk) egyedül ezen a földgolyón, ebben az irtózatos méretű kozmoszban. Isten szeretete mindent átjár, és mindenhol jelen van. Nem vagyunk véletlen – se te, se a világ. Nem csak úgy lettél - hát ilyennek sikerültél. Nem veled kezdődött minden, hogy veled végződjön minden. Sőt, te kezdődtél Isten szeretetében, történeted ma is benne van az ő szeretetében, hogy a véged is egészen bizonyosan benne legyen.
És a káosz, a széthullás, a fájdalom? Ha van szeretet, hol van? Ha van káoszból rend, hol van? Ha van szabadulás a megnyomorító rendből, hol van? Hol találom az életemet keretek közé foglaló rendet? Hol találom az engem felszabadító életet? A válasz: nem renddel vagy szabállyal kell megbékülni, ill. nem a rendet és szabályokat kell legyőzni. Ennél sokkal több kell: maga az alkotó. Hogyan kapcsolódhatunk, hiszen elszakadtunk? Úgy, hogy van egy második kezdet.
„Kezdetben” – írja János evangélista – „volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Istennél volt az Ige. … benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” – ezt tudjuk: „Legyen világosság – és lett világosság.” De János ennél tovább megy: „a saját világába jött, és az övéi nem fogadták be.” –Az Ige eljött, és nem fogadták be. Miről beszél? Kiről beszél? Hol jött el? Válaszol: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” Jézus Krisztus az Ige. Mit mond János? Nem fogadta be a világ. Nem, hiszen kivetette, kidobta, elpusztította - keresztre feszítette. De mást is mond: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek…” Akik befogadják az Igét, Jézust, a Szentlélek által Isten gyermekeivé születnek.
Amint ezt megtörténik, választ kapsz a káosszal és renddel kapcsolatos kérdésekre. Lélektani értelemben egyesek rendben élnek, kényszeresek, biztonságot a szabályokban, a dolgok ismétlődésében találnak. Amint behívják Jézust, elkezdenek felszabadulni. A teremtő gyermekeként élet fakad körülöttük. Színesedik, tágul a világuk. Élet fakad, megbátorodnak, kinyílnak. Elfogadnak másokat, hiszen az Isten gyermekeként átélt szeretet szabadságot hoz nekik. A másik oldalon, a káoszban élők között szintén kibontakozik a teremtő munkája. Ahogy Jézussal járnak, elkezdenek „rendesedni”, letisztulnak, helyükre kerülnek a dolgok az életükben.
Mit jelent Isten gyermekévé, a teremtő gyermekévé születni a Szentlélek által? Befogadod a teremtőt és a teremtő munkáját. Elfogadod, hogy nem te vagy életed középpontja – és ez az istentelenség, a bűn lényege – hanem mostantól az, aki alkotott. Boldog felszabadulással felismered, hogy az az életed értelme, célja, hogy valaki, aki nagyon szeret, meghívott a vele való közösségre, és munkájában való részvételre. Egy nagy történet részesévé lettél, amely történet nem elvesz belőled, hanem gazdaggá tesz, kibontakoztat. Hiszen végre azt éled, amire mennyei Atyád megalkotott. ÁMEN!

Vajon mi zajlik itt, most, amikor 22 felnőtt és fiatal hamarosan feláll, hogy vallást tegyen a hitéről és nyilvánosan elkötelezze magát az Úr Jézus Krisztus követése és a Református Egyház mellett? Vajon tudják-e, hogy mit tesznek? Visszamenve a pünkösdi történethez: nem részegek-e ezek? Józanok-e? Félrevezetettek – teszik fel sokan a kérdést most közöttünk – vagy éppen olyanok, akik magukhoz és magukra találtak? Vajon egy múltbeli hagyomány él tovább fekete-fehérben most is, vagy pedig esetleg valami egészen új kezdődik? Leszáll a Szentlélek és minden megváltozik, mint egykor, vagy pedig egy külső ceremónia zajlik és lényegében semmi nem változik? Mit vallanak azok, akik hitvallást tesznek? És miért teszik? Mit vállalnak ezzel? Magukat vállalják, valamit, amire rátaláltak, mert bennük született meg valami új, vagy csak valami külső dolgot vallanak meg valamiért?
Ezeket a kérdéseket folytathatnánk és sorolhatnánk, mert sokan gyűltünk össze a gyülekezetből és a vendégek közül és sokan sokfélét gondolunk mindarról, hogy mi is zajlik egy ilyen órában.
Mégis a felolvasott bibliai szakasz alapján a hit megvallásáról szeretnék beszélni, a hitvallásnak a szépségéről, sőt, a gyönyörűségéről. Ami talán egy kicsit segít nekünk jobban közeledni ahhoz, hogy mi is történik itt. Először a hitvallásnak a tartalmáról és arról, hogy ez a legnagyobb biztonság, amit kapunk, másodszor a hit megvallásának a következményéről, hogy egy közösség, egy nyitott közösség születik, harmadszor pedig ennek a lehetőségéről, amikor a külső és a belső egy csodálatos egységbe kerül.
I. A hit megvallásának tartalma
Pál apostol a most felolvasott szakaszban a római gyülekezetnek így ír „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz”. Ebben benne van mindaz, ami az első keresztények, Jézus követői számára a legfontosabb volt. A hitvallásnak a tartalma ennyi: Jézus Krisztus Úr. Ezt mondja Pál „ha Úrnak vallod Jézust… üdvözülsz”. Ebben a tömör kifejezésben nagyon sok minden benne van. Benne van az, ami mindent megváltoztat annak az életében, aki ezt valóban hiszi, hogy a názáreti Jézus Úr. Miért? Mit jelent ez a kifejezés?
Pál apostol a római gyülekezetnek írja ezt a levelet. A Római Birodalom fővárosában vagyunk, ahol megszületik egy Jézust követő közösség, amelynek tagjai két nagy társadalmi csoportból vannak. Az egyik a zsidók, az ott élő zsidó közösségnek a tagjai, akik Jézus követői lettek, a másik csoport pedig a nem zsidók, a pogányok, a rómaiak. Amikor a zsidó háttérből valóknak azt mondja Pál, hogy a názáreti Jézus az Úr, ez azt jelenti, hogy a názáreti Jézus, ez az ember, aki itt járt közöttünk, nem más, mint a mindenható Isten. Mert az Úr a mindenható, az Isten. Minden tóra felolvasásnál, minden imádságukban ezt vallották meg, hogy az Úr a mindenható. És amikor Pál azt mondja, hogy Jézus az Úr, akkor azt mondja, hogy a mindenható ebben az emberben, a názáreti Jézusban meglátogatott minket.
A római háttérből valóknak is nagyon sokat jelent, és mindenkinek, aki abban a birodalomban él, hogy Jézus Úr. Számukra, a római háttérből nézve ez egy provokatív, felforgató és politikai dimenzióktól nem mentes kijelentés. Mert Pál apostol és a keresztények által hirdetett evangélium, örömhír az ennyi volt, hogy Jézus Úr. Azonban sem az a szó, hogy evangélium, örömhír, sem az, hogy Úr nem volt vallásos kifejezés abban a világban. Sőt, nagyon is világi volt. Mert Pál apostollal itt egy olyan világban találjuk magunkat, ahol az evangélium szó – a jóhír, örömhír – akkor hangzott fel, amikor egy új uralkodó született, vagy amikor egy új császár a trónra lépett. Ez volt a jóhír, ez volt az evangélium. Ha abban a korban valaki azt a szót hallotta, hogy evangélium, akkor arra gondolt, hogy megszületett vagy trónra lépett egy új uralkodó és semmilyen keresztény dolog nem jutott eszébe. Nem is ismerte őket senki. Az uralkodó pedig, a császár ebben a nyelvezetben szintén úr volt. Küriosz: úr. Akit nemcsak politikai, hanem vallási tisztelet is körülvett. Az egész római birodalom egységét ez a hitvallás garantálta: a császár az úr. A cézár az úr. Mert ő hoz igazságot, ő hoz békességet. Ő hoz a birodalomban jólétet. Akit istenként is tiszteltek. És ahogy erősödik a császár kultusz, ez egyre hatalmasabb. Ő élet és halál ura. Tudjuk jól, a hüvelykujjával mutat és élet van, vagy halál. Ő az úr. És ha valaki abban a világban kész volt arra, hogy kimondja, hogy a császár az úr és áldozott a császárnak, onnantól már bármi mást hihetett, az belefért. Hiszen egyben van a birodalom.
Ebben a világban megjelenik Pál apostol, megjelennek Jézus első követői és azt mondják, hogy az evangélium az, hogy a názáreti Jézus az Úr. Egyszerre nyilvánvalóan nem lehet két úr. Egyszerre nem lehet két evangélium és két örömhír. De Pál nem egy vallásos tanító volt pusztán, amikor ezt hirdette, hogy Jézus az Úr, hanem politikai felforgató. Azt hirdette és a keresztények azt vallották meg, hogy csak egy Úr van és csak egy Isten van. És hogyha a názáreti Jézus az Úr, az Isten, akkor a császár, aki a leghatalmasabb, az nem lehet úr és nem lehet isten. Akkor a császár csak paródiája az igazi uralomnak, az igazi hatalomnak, annak, aki a legfőbb Úr. Ez annyira így volt, hogy amikor az első keresztényeket szembeállították azzal, hogy csak annyit kell mondaniuk, hogy a császár úr és szabadon élhetnek és még a vallásukat is gyakorolhatják, nem mondták azt, hogy a császár úr, mert ők azt mondták, hogy Jézus az Úr. És ha ennek az volt az ára, hogy az oroszlánok elé vetették őket a cirkuszban, akkor mentek az oroszlánok elé.
Látjuk tehát, hogy végső jelentőségű kérdés minden ember számára, hogy ki az úr. Ezt mi így fogalmazzuk meg: mi tartja kézben az életünket? Ki, vagy mi segít meg a nehézségben? Ki, vagy mi nyújt reménységet a jövőre nézve? Mi magunk? Könnyű belátni, hogy nem kontrolláljuk az eseményeket. A véletlen? A személytelen sors? Valami kozmikus erő? A politika? A világtörténelmet formáló erők? A pénz? A gazdasági törvényszerűség? Amiről úgy érezzük, hogy a legjobban meghatározza az életünket? Ez a végső úr? Az aktuális szuperhatalom? Vagy pusztán a nyers erő?
Mindannyian úgy élünk ebben a világban, bár nem így fogalmazzuk, hogy valami úr felettünk. Aki meghatározza azt, hogy hova jutunk, mit teszünk, hova fordulunk, ha baj van, hogyan élünk. A hitvallás gyönyörűsége a tartalmában rejlik. Mert ha valaki abban a világban vagy ebben a világban azt tudja mondani, hogy Jézus Úr, és ezt hiszi és ez valóság a számára, akkor a leghatalmasabbat – a mi hitünk szerint a leghatalmasabbat – tudja a saját élete felett. És a leghatalmasabbnak, az egyedül igaz és élő Istennek a kezében tudja az életét. És a leghatalmasabbhoz tud közvetlen módon fordulni, amikor szabadulásra van szüksége. És hálát adni, amikor Ő elhalmozza az életét minden jóval. És ezért Pál azt mondja a római keresztényeknek, akik bármikor a cirkuszban végezhetik, hogy „Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg.” Ezért mondtam, hogy ez a végső biztonság. Hogy aki hisz ebben a Jézus Krisztusban, aki halott volt és feltámadt és Úr lett, az nem szégyenülhet meg. Mert Ő az, aki soha nem hagyja el, aki soha nem csapja be, soha nem fordul el tőle. Aki halott volt és aki feltámadt. Mindent a kezében tart. És az Ő uralma beteljesedik. Ezért gyönyörűséges, ha valaki tudja, és a szívében el tudja mondani, mint ti itt és most, hogy a názáreti Jézus az Úr.
II. A hit megvallásának következménye
A hitnek a megvallása egy nagyon fontos következménnyel jár, amit átélünk és megélünk ma is és minden alkalommal, amikor találkozunk mint gyülekezet, hogy egy közösséget teremt, egy nyitott közösséget teremt. Mert a hit megvallása összeköt mindazokkal, akik ugyanazt a hitet vallják meg. Ezért a hitvallás mindig bevon egy közösségbe, mindig betagol egy meglévő közösségbe. Hogy ennek mi a jelentősége? Nézzétek, mit mond Pál! Azt írja ennek a gyülekezetnek, hogy „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindeniknek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja”. Abban a világban ez egy radikális kijelentés, amely midkét csoportot, a zsidót is és a görögöt, a pogányt is felháborítja. Mert a zsidóknak azt mondani, hogy nincs különbség köztetek, meg a pogányok között! Az Isten választott népének azt mondani, hogy nincs különbség köztetek, akik Istennel jártatok, akik Isten szövetségét és törvényét kaptátok, akik azt gondoljátok, hogy előjogotok van, mert évezredek óta Istenhez tartoztok, a szövetséghez tartoztok, hogy ti ugyanolyanok vagytok, mint a pogányok, akik csak most térnek be ebbe a történetbe, azt mondani, hogy ti egy asztalnál ültök velük, az egy zsidó ember számára felháborító. Ilyen nincs.
De a másik oldalról a klasszikus műveltségű pogánynak, a görögnek szintén felháborító, mert ők meg lenézik és megvetik ezt a furcsa szerzetet, a zsidóságot, akik ott élnek a Római Birodalom különböző városaiban kis enklávékban, ott kereskednek, különleges vallási tradíciójuk van, megtartják a szombatot, különleges módon imádkoznak és mások, mint a többiek. És a klasszikus műveltségű görög vagy pogány lenézi ezeket. Ugyanolyan vagyok, mint ő? Hát ne már! És Pál azt mondja, az evangélium, a jó hír, a hitvallás egy olyan közösséget teremt, ahol a pogány és a görög között Isten előtt nincs különbség. Egyek. Mert ez a közösség abból áll, hogy megbékélnek egymással, hogy leomlanak azok a hatalmas falak, amik közöttük vannak és kiárad közöttük a szeretet. A hitvallás egy olyan közösséget teremt, formál, hoz létre, amely mindig nyitott marad és mindig befogadó marad. És most azt ünnepeljük, hogy befogadunk benneteket. Nincs különbség, kedves testvérek azok között, akiknek az apja, nagyapja, dédapja református presbiter vagy lelkipásztor volt, és akik 30 éve a gyülekezet tagjai, és azok között, akik ma, vagy az elmúlt 1-2 évben ismerték meg Jézust és ma befogadtatnak. Ebben az értelemben nincs köztük különbség.
Miért? Mért lesz mindig befogadó az a gyülekezet, amely az evangéliumból, az örömhírből él? Azért, mert mindannyian abból élünk, hogy engem Isten Jézus Krisztusért befogadott. Hogy kerülnék én Isten közelségébe? Hogyan juthatnék ide? Gondoljátok végig, ha engem elfogadott Isten minden nyomorúságom, bűnöm, kudarcom, hűtlenségem ellenére Jézus Krisztusért, és mindannyian ezt valljuk, akkor hogyan ne fogadna el és ne fogadna be bárki mást? Aki egy cseppet sem rosszabb, mint én? Amíg a keresztény gyülekezet az evangéliumból él és a középpontjában az a Jézus Krisztus van, aki meghalt, akit megfeszítettek azért, hogy mindenkit befogadhasson és elfogadhasson, amíg egy közösséget ez a hitvallás teremt, az a közösség nyitott lesz és befogadó. Ezt ünnepeljük ma, hogy befogadunk benneteket. Ezt éltétek át, hogy befogadtátok egymást. Azt ünnepeljük, hogy mindig van út kívülről befelé az Isten népébe. Ez a hitvallás közösséget teremt ma a világ minden keresztényével, de közösséget teremt számotokra a Magyarországi Református Egyházzal és a Gazdagréti Gyülekezettel is. Vannak közöttetek négyen olyanok, akik más felekezetből jöttek. Akik már más felekezetben Krisztus követői voltak és az életük története úgy alakult, vagy esetleg megszűnt a gyülekezet, hogy aztán itt találtak otthonra. Az is az evangéliumhoz tartozik, hogy befogadjuk őket. Nem elcsábítjuk őket, nem hívunk el senkit más gyülekezetből, de aki megérkezik, aki otthonra talál azt Krisztusért befogadjuk. A hitvallás szépsége és gyönyörűsége, hogy ahol megszületik, ott nyitott, befogadó szeretetközösség születik.
III. A hit megvallásának lehetősége
A hitvallás tehát végső bizonyosságot és biztonságot ad, mert Jézus az Úr. Közösséget szül, ahova befogadtatunk, aminek részesei leszünk. De vajon lehetséges-e ez? És hogyan? Ez a 22 ember itt hamarosan olyan dolgokat mond ki, amiknek a súlya az egész életükre hatással van. Mert azt fogják megfogadni, hogy egész életükben az Úr Jézus Krisztusnak követői és az Ő gyülekezetének úrvacsorázó tagjai lesznek. A mai embernek a félelme ilyenkor az, hogy olyat mond ki, amit vagy most nem érez, vagy mi van, ha majd egy nap nem fogja úgy érezni. Sokakban különben az a feltételezés, hogy aki az egyházban nyilvános fogadalmat tesz, az igazából csak a hagyományt őrzi. Sok embernek elképzelhetetlen, hogy egy nyilvános fogadalom mögött valami valóban van. A másik oldalon meg sok ember azt mondja és úgy gondolkodik, hogy ha valaki a szívében valamit átélt, találkozott Istennel, találkozott Jézussal, volt valamilyen átélése és elindult valamerre, miért kellene azt egy ponton egy közösségben nyilvánosan kimondani és megvallani és elköteleződni. Mi van, ha holnap már nem ez lesz? Ugyanez, hogyha szerelmesek vagyunk, az jó. Megvan a szívünkben, ott ég a szerelem tüze. Menjünk anyakönyvvezetőhöz és mondjuk ki? Kötelezzük el magunkat egymásnak a házasságban? Ma szerelmes vagyok, de ki tudja, mi lesz holnap? Ugyanez történik ilyenkor itt. Minek a papír? Pecsét, Biblia, emléklap… minek?
Nézzétek meg, hogy a bibliai gondolkodásban a kettő nem zárja ki egymást. Pál így ír: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” Akkor megszabadultál. Utána így folytatja: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Azt mondja, hogy a hit az ott él, ott buzog, ott fakad fel az ember szívében. De ha csak ennyi van, hogy a hit ott van a szívetekben, akkor mi van, amikor éppen már nem érzed? Amikor éppen nehézségeken mész keresztül? Amikor éppen nem érzed azt, hogy mennyire közel van Isten hozzád? A másik oldalról, ha csak külső ígéret van és nincs ott a hitnek, a szívnek az élete, akkor az valóban csak egy külső, üres vallásosság, törvényeskedés, formaság. De a hitvallásban a kettő találkozik. A szív és a száj. A belső és a külső. A szerelem Isten felé és az ígéret, hogy én ott maradok és veled leszek. Mert te ott vagy, ott leszel és velem leszel.
Hogyan lehetséges ez? Kimondani könnyű, de hogyan születik a hit? Hogyan jutottunk el eddig? Hogyan jut el valaki oda, hogy a szíve megtelik az Úr Jézus Krisztussal és a szája megnyílik a vallástételre? Jobbak, mint mások? Erősebbek? Bátrabbak? Szentebbek? Hatalmas erőfeszítéseket tettek? Legyőzték magukat? Megkerülték az egész világot, hogy találjanak egy ilyen hitet? Úgy érzik, hogy ők soha el nem bukhatnak? Szó sincs róla!
Nézzétek meg, hogy milyen csodálatos, amit Pál apostol mond. Azt mondja, hogy dehogy te mentél, nem mentél te sehova. Ő jött hozzád. Ő van közel hozzád. Ő adta a hitet a szívedbe. Ő adja a szót a szádba. Azt mondja: „Ne mondd szívedben: Ki megy fel a mennybe? Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza.” Nem kell elmenni a világ végére, a mennybe, a magaslatokba, hogy valaki találkozzon Krisztussal. Utána azt mondja, ne mondd, hogy „Ki megy le az alvilágba? Azért tudniillik, hogy Krisztust a halálból felhozza.” Azaz a Jézussal való találkozásért nem kell lemenni a mélységek mélységébe, a feneketlen sötétségbe. Nem! Így folytatja Pál, ez az örömhír: „Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben”. Hol van Ő?
Pünkösd épp arról szól, hogy a Szentlélek által itt van, közöttünk van és Krisztusért, aki befogadja, bennük van. Ott van a szívedben. Mert akár először hallod, akár sokadszorra hallod, a Szentlélek az, aki most meggyőz belülről. Ha azt éled át ebben a pillanatban, hogy valami megindul belül, valami vágy gerjed, valami vonzalom ébred, valami hit pislákol, az nem véletlen. Ott van a szívedben. Ott munkálkodik a Szentlélek, mondja az ige. Ott munkálkodik az, aki érted is meghalt, érted is feltámadt, téged is magához akar ölelni. És amikor ott van a szívben, akkor a következő pillanat, hogy jön fel – fogalmazzunk így – a szájadba. Lehet, hogy még ma valaki imádkozni fog? Lehet, hogy valaki, aki beült ide úgy, hogy „jó, hát végignézzük”, egyszer csak bekapcsolódik majd egy énekbe? Lehet, hogy valami, még maga sem tudja, mi, elindul a szívében és megszületik a szájában? És ne féljetek, ez még nem a papír, nem az elköteleződés, nem a végső döntés, hogy egy életem, egy halálom, de történik. Mert a Szentlélek kiárad Pünkösdkor. Mert Jézus él. Mert meghalt és feltámadt. És ha ide bekerültél, akkor a vonzáskörébe kerültél. Munkálkodik a szívedben, munkálkodik a szádban, munkálkodik benned.
Nézzétek meg, hogy mi születik ebből! Hatalmas gyógyulás. Hatalmas gyógyulás, mert egység fakad. Mert jóllehet küszködünk még az életünkben sokat ezzel, de eljut az ember oda legalább alkalmanként, hogy átéli a nagy csodát, hogy azt mondja a száj, ami a szívben van. De jó lenne, ha a szívben mindig Jézus lenne és így mondaná azt a szánk, ami a szívben van, és a szívben az volna, amit a száj mond. Hogyha eggyé lett az életünk, mert Jézus van a szívünkben és Jézus van a szánkon, akkor gyógyult lett az életünk. Mindezt Isten Krisztus gazdagságában kínálja nekünk az úrvacsorai közösségben, hogy az elpecsételjen és megerősítsen, a keresztségben, ahol szintén kifejezi ezt a befogadtatást, magunkhoz ölelést, és a konfirmációs igék áldásában, amikben a megerősítésről és a befogadásról szól. Ahogy most folytatjuk az istentiszteletet először a fogadalomtétel és a keresztelő következik, utána pedig az úrvacsorai közösség. Most hívjuk Isten Szentlelkét egy énekkel. Nem mintha nem lenne itt, de amikor Isten Lelkét hívjuk, akkor Ő megmutatja jelenlétét. A Szentlélek leszáll és minden megváltozik. ÁMEN
Lovas András
Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi

A tanítványságról szóló sorozat záró részéhez érkeztünk ma. Márk evangélista azt mutatta be, hogyan készíti Jézus az általa választott tizenkét tanítványt arra, hogy halála és feltámadása után folytassák szolgálatát, hirdessék Isten uralmát. Három részben beszéltünk arról, hogy melyek az egykori és a mai Jézus-követők kísértései: az első, hogy azon veszekednek, ki a legnagyobb közülük; a második, hogy azt gondolják, hogy egyedül ők az igazi, hiteles követők, és mindenki másnak, aki Jézushoz akar tartozni hozzájuk kell tartozni; a harmadik pedig, hogy nem veszik komolyan a bűnt és az elveszettség (pokol) valóságát. Ezután három olyan szakaszt olvastunk, amelyek azt mutatják be, hogyan formálódik Jézus követőinek a társadalmi élete: máshogy viszonyulnak a házassághoz és váláshoz, hiszen Isten teremtői munkájának tartják a házasságot; másképpen viszonyulnak a gyermekekhez, a kicsikhez, a „jelentéktelenekhez”; és felismerik, hogy a pénz és vagyon milyen könnyen lesz a szív bálványa, és akadályozza meg ezáltal, hogy ők Isten uralma alatt éljenek. Nem lennék meglepődve, hogy most, amikor röviden összefoglalom mindazt, amiről az elmúlt hetekben szó volt, valaki úgy érezné, hogy Jézus követése igencsak nehéz és áldozatos. Ezzel együtt pedig, talán magának sem mondja ki, de megszületik benne a kérdés: megéri-e ez egyáltalán? Megéri-e Jézus követőjévé lenni, és a követésben megmaradni? A mai szakasz alapján a tanítványság jutalmáról beszélek. 
I. A kérdésünk: mi lesz a jutalom?
Péter kezdeményező kijelentése – „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – jelentőségteljes összefüggésben hangzik el. Péter és társai tanúi voltak, amint egy ember – érzelmileg nyilvánvalóan megindulva - felteszi Jézusnak ez élet legfontosabb kérdését: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk. 10. 17) A beszélgetés Jézus követésre szóló elhívásával zárul, de mivel ez a nagyon gazdag ember nem volt kész maga mögött hagyni a vagyonát, arra sem lehetett szabad, hogy kövesse Jézust egy egészen más életformába. Szomorú szívvel távozik, miután Jézus arról beszél a tanítványoknak, hogy gazdag embernek lehetetlen bemenni Isten országába. A tanítványok megrettennek: ha lehetetlen, akkor ki üdvözülhet, kinek lehet örök élete? Jézus pedig azzal a nem feltétlenül megnyugtató kijelentéssel válaszol, hogy ami az embereknek lehetetlen, Istennek lehetséges. És akkor jön Péter, aki szeretne tiszta vizet önteni a pohárba és bizonyosságot nyerni magukról: ha a gazdag ifjú nem is, de… „íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk.” És bár Márk evangélista nem jegyzi le, de Máténál expressis verbis kimondatik az, ami e mondat mögött meghúzódik: „mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt. 19.27)
Azaz hiábavaló mindaz az áldozat, amit hoztunk azáltal, hogy követőid lettünk, hiszen nincs biztosítva számunkra sem, hogy bemegyünk a te országodba? Bizonytalan, hogy volt-e értelme annak, hogy magunk mögött hagytuk a családunkat (és itt nem a család felelőtlen elhagyásáról van szó, hanem arról, hogy Jézust tették az első helyre, hogy itt is éppen vele vannak úton, tehát családjuk nélkülözi jelenlétüket)? Odaáldoztuk érted, a veled való közösségért, a tőled való tanulásért a szakmánkat, és lehet, hogy ezzel semmire sem jutunk? Nézd, mi követünk téged, de abban a reményben követünk, hogy mindazért, amit feladtunk, hamarosan kárpótlást nyerünk; abban bízunk, hogy amint rövid időn belül felállítod királyságodat, pozícióink lesznek (vö. 10.37) „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – oszlasd el a kétségeink, hogy vajon megéri-e ez nekünk!
Mi lesz a jutalmunk? Megéri-e Jézus követése? Aki Jézus követőjévé lett, az tudja, hogy ennek ára van. Van, amikor végigszalad bennünk a kérdés, hogy miért is tesszük mindezt. Amikor egy idő után úgy érzed, hogy sok neked a tanítványi lét, hogy belefáradtál, hogy olyan sok áldozatot hozol, de vajon hova vezet ez. Van, aki abba fárad bele, hogy úgy látja, hiába küzd, ugyanazzal a gyengeséggel találja magát szemben újra és újra, és nincs ereje, hite újra kezdeni. Megéri ez, lesz jutalom? Más arra tekint, amit hátrahagyott; mennyi időt, energiát adtál oda Jézus követésében! Van, aki gyülekezeti szolgálatban éli ezt meg, van, akinek az a lemondás van szemei előtt, ami a becsületes életből fakad. Mennyivel könnyebben boldogul, akinek nincsenek ilyen korlátai! – mondod ilyenkor. „Íme, mi elhagytunk mindent, és követőid lettünk” – sóhajtasz. (Ezen a ponton érdemes odafigyelnünk Kálvin János minket is helyreigazító megjegyzésére: „a tapasztalat [azt] mutatja, mily bőkezűséggel ítélik meg általában az emberek az Isten iránt való szolgálataikat…” Evangéliumi harmónia III. 142)
Közben persze mindezt nehéz szavakba foglalnunk, hiszen reformátusként megtanultuk, hogy az örömhír éppen azért örömhír, mert semmi érdemünk nem számíttatik bele abba, hogy Isten elfogadott minket, megbocsátott, igaznak nyilvánított, és szeretetébe ölelt. Márpedig ha mindez egyedül Jézus Krisztus áldozatáért van így – és azért van így! – akkor egész életünk nem más, mint hogy magunkat hálából adjuk oda az Úrnak. Ha pedig hálából tesszük – hol a helye jutalomnak? Miközben tehát az ember szíve szomjas a jutalomra, az elismerésre, ami nehéz helyzetekben át is lendít bennünket, úgy tűnik, csapdába kerültünk, hiszen jutalmat nem várhatunk. Éppen ezért ezen a ponton tisztáznunk kell valamit.
A jutalomról, amint hamarosan látni fogjuk, beszél Jézus, valamint az Újszövetség máshol is. Mi az a jutalom, amit kizár az, hogy a tanítvány megváltása, megmentése, szabadulása feletti hálából követi Jézust? Az, ami üzletet foglal magába. Azt a gondolkodást és lelkületet zárja ki az evangélium, ami azt mondja, hogy mivel én ezt és ezt tettem érted, ezt és ezt hagytam hátra érted, te ezzel és ezzel tartozol nekem. A kulcs az, hogy ebben az esetben nem Jézusért és az evangéliumért történt az elhagyás, hanem valójában azért a vélt jutalomért, amit ezért cserébe kapunk. Az eredményért, amit elérünk ezen az úton, tehát végső értelemben önmagunkért. Ahol a jutalom ilyen módon az üzlet világába vezet; ahol a jutalmat váró számít és mérlegel, ott megszűnik a tanítvány öröme és hálája. Ott azonban, ahol a tanítvány hűséges marad Jézusért és az evangéliumért, adatik jutalom. Hogy mi, arról beszél Jézus Péternek adott válaszában.
II. Jézus válasza: senki sem marad jutalom nélkül
Jézus kettős jutalmat mutat fel azoknak, akik követik őt; először arról szól, amiben e világban, majd arról, amiben az eljövendőben fognak részesülni. Jézus egy új közösséget valamint egy új világot is teremt, és ez ebben való részesedés a jutalom.
„Senki sincs, aki elhagyta házát, vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt…” Abban az individualista világban, amelyben mindannyian formálódtunk, kaptunk egy olyan szemüveget, amelyen keresztül Jézus kijelentéseit elsősorban egyénre szabottan értelmezzük. Ugyanakkor, amikor Jézus elhívta a gazdag ifjút, hogy vagyona szétosztása után kövesse őt, miközben személyes  kihívást intézett hozzá, a követésben mégis egy közösségbe hívta meg. A „százannyi”, amit a követő kap, nem az egyén személyes jutalma (10Ft-ért 1000Ft, egy házért egy lakótelep, egy feleség helyett egy hárem…), hanem az a gazdagság, amelyhez egy új közösség tagjaként fér hozzá.
Igen, Jézus – bátran fogalmazhatunk így – a keresztény gyülekezetről beszél, arról a közösségről, amelyet elhívása által teremt meg. Nézz körül, mert ez a jutalmad, itt a jutalmad. (Vajon most megtelik a szíved örömmel vagy legörbül a szád sarka…?) Itt kell kapnod testvért a testvér helyett, anyát az anya helyett, gyermeket a gyermek helyett, házat a házad helyett – Jézus Krisztus követésében. Hiszen számtalan esetben azt jelenti valamit elhagyni, feladni Jézusért, hogy azt elérhetővé teszed a testvérednek. Aki az EGYMÁSÉRT részére ad céladományt, azért teszi, hogy mások ne szűkölködjenek. Aki gyermekek között szolgál, vagy házicsoportot vezet, azért áldoz az idejéből, azért vonja meg magát a családjától, hogy másoknak családjává legyen – hiszen az igével együtt önmagát is adja szeretetben. Aki maga mellé vesz, hogy bátorítson, imádkozzon érted, hordozza a lelki terheidet, ezáltal ajándékká lesz számodra. Persze az a közösség, amiről Jézus beszél, sokkal több, mint a szolgálat. Hol kapjuk ezt máshol meg – még ha tudjuk, hogy oly tökéletlenek is vagyunk? Hol kapsz olyan elfogadást, szeretetet és megértést, mint Isten népében? Jézus azt mondja, hogy amint a tanítványok közössége megosztja egymással testi-lelki forrásait, úgy lesz minden tagnak hozzáférése sokkal többhöz, mint amit maga mögött hagyott Jézus követésében. Ugyanakkor Jézus nem engedi, hogy hamis illúzióban ringassuk magunkat, mondván, hogy akkor mindenünk megvan. Ez a közösség ugyanis az ő közössége, a megfeszített és feltámadt Úré, és ezért amint megtestesíti az ő életét, úgy összeütközésbe kerül a világgal. Ezért hozzáteszi, hogy mindezt „üldöztetésekkel együtt” kapják a tanítványok.
A közösség, amit Jézus a fentiek szerint formál, rámutat, sőt, kóstolót ad abból az új világból, ami a legfőbb jutalom annak, aki megmarad mellette: „senki sincs aki … ne kapna … a jövendő világban … örök életet.” Az örök életre vonatkozó kérdéssel indított a gazdag ifjú, hiszen ez a legjelentősebb kérdés egy olyan világban, amelynek a legnagyobb hibája, hogy múlandó – velünk együtt. Végül ide érkezik vissza Jézus. A jutalom az örök élet, a részesedés abban az új világban, amikor minden újjá lesz, és amikor nem lesz többé halál és gyász, fájdalom és jajkiáltás. Ennek elérése nem annak a jutalma, aki cserébe fáradozásáért ajándékot kap, hanem azé, aki mindvégig megmaradt az úton, és ezért megérkezett oda, ahova az út vezet. Aki követi Jézust, aki nem adja fel, az részesül az örök életben.
III. Néhány gyakorlati következtetés
Befejezésül néhány gyakorlati következtetést ill. iránymutatást vonok le a mai szakaszból.
Az első, hogy Jézus ezekkel a szavaival minden követőjét, mindannyiunkat az egymással megosztott életbe, közösségbe hív. Ha követed Jézust, akkor vele együtt belépsz a közösségbe, mint elfogadó, résztvevő, és vele együtt belépsz, mint másokat szolgáló, mint magadból másoknak ajándékozó. Nem teheted, hogy csak az egyik oldalról próbálsz közeledni. Vannak, akiknek könnyebb elfogadni, sőt, nem csak könnyebb elfogadni, de alig-alig képesek és készek másoknak adni. Számotokra keresztény közösség az a hely, ahol szeretetet, törődést, figyelmességet kaptok – és ezt jól ki is merítitek, amennyire csak lehet. Ha pedig valaki egy ponton azt mondja, hogy nem tud vagy nem kíván többet adni, akkor meg vagy bántódva, és könnyen az önsajnálat mocsarába süllyedsz. Téged arra hív ez az szakasz, hogy azon gondolkodj, hogyan tudnád Jézust követni a gyülekezet közösségében önmagad másoknak való odaadásában. Eddig mindig gyermek voltál, hogyan lehetnél most már anya, vagy apa, vagy testvér, akin keresztül valaki más, aki Krisztusért maga mögött hagyott mindent, jutalmat kap? Hogyan tudnál Jézussal mélyebb közösséget vállalni azáltal, hogy nem csak kapni akarsz, hanem kész vagy adni? Azután vannak közöttünk, akik abban követik Jézust a közösségbe, hogy mindig adnak, mindig áldozatot hoznak, mindig úgy érzik, ha szükség van, ha hiány mutatkozik a közösség életében, azt nekik kell magukra vállalniuk és betölteniük. Nekik nehezükre esik gyengének lenni, vállalni erőtlenségeiket és elfogadni azt, hogy Jézus másokon keresztül szereti őket. Téged arra hív Jézus, hogy légy gyermek, akit szeretnek. Neked azt jelenti Jézust követni a közösségbe, hogy megtanulsz elfogadni, és nem vagy mindig mindenkinél okosabb, jobb és erősebb. Azután vannak, akik istentiszteletre járnak, de különböző okokból nem tudtak vagy nem akartak belépni a keresztény közösségbe. Ha nem lépsz be Jézus követőjeként a közösségbe (pl. kapcsolódsz egy házicsoporton, egy szolgálati területen keresztül), magadat fosztod meg attól a jutalomtól, amit Jézus ígért. De ugyanakkor ez visszafelé is igaz: ha nem tudod magad mellett a keresztény közösség támogató, meggazdagító jelenlétét, valamint nem adsz magadból ebben a közösségben, akkor megkérdőjeleződik az, ahogyan Jézus Krisztust követed.
Másodszor, szeretném a Jézusért és az evangéliumért történő elhagyás, valamint az ez által elnyert kettős jutalom ígéretét gyülekezeti életünk jelen helyzetére alkalmazni. Óriási változásokat él meg közösségünk, és a változások, még ha jók is, mindig veszteséggel járnak, hiszen valami elmúlik, és valami új formálódik. A változás, amibe hisszük, hogy Isten vezetett be minket, a növekedés. Három évvel ezelőtt kaptuk az igét, ami azóta vezette és meghatározta döntéseinket: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok…” Ez az új akkor az volt – és ma is az – hogy az Úr tovább akar minket vezetni a misszióban, kész még jobban megáldani, hogy a közös életünk gyümölcsöt teremjen – és még sokan megismerjék Istenünk szeretetét és szabadítását. Ennek a látásnak a részeként jutottunk oda, hogy építkezés előtt állunk, és esti istentiszteletet készülünk bevezetni. Mindkét terület változást hoz ill. a változás része. Feltételezem, hogy vannak, akik fontosabbnak tartják az építkezést, mint az esti istentisztelet bevezetését, és vannak, akik fordítva látják. Vannak, akik az építkezést látják a nagy kihívásnak, és vannak, akik az esti istentisztelet beindítását. Nagyon szeretném, ha mindannyian azt látnánk, hogy az az új, amiben Jézust követjük, az egyszerre bontakozik ki az építkezésben és az újabb istentisztelet bevezetésében. Valamint hogy ugyanolyan csoda, ha most összejön 10mFt, mint ha meglesz a 30-40 fős mag, és hasonlóan az Úrtól várjuk az épület befejezését, mint egy igazi missziói mozgalom, egy lelki megújulás kibontakozását. És ha azt kérdezitek, hogy megéri-e az áldozat, megéri-e a kisebb átláthatóbb gyülekezeti életet magunk mögött hagyni, megéri-e többet szolgálni, megéri-e anyagi áldozatot hozni, akkor tudjátok a választ: amennyiben Jézusért és az evangéliumért tesszük, és tesszük ezt mindannyian, megéri. Mert erre az útra hívott Jézus, mert itt fog kibontakozni a jutalom: testvérek, akik ma még nem testvérek, gyermekek, akik ma még nem ismerik Jézust, de legfőképpen mindannyiunknak az örök élet, ahova Jézust követve, egy napon majd vele együtt lépünk be.
Ezért hát vessünk el minden félelmet, mindent csüggedést, minden keserűséget, minden önzést és kényelmet! Tegyünk úgy, ahogy Pál apostol: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil. 3.13-14) Feszüljünk hát neki együtt, és fussunk egyenest, mert így lesz miénk a jutalom! ÁMEN!

Hosszabb ideje nem folytattuk Márk evangéliuma magyarázatát, ezért röviden össze kell foglalnom, hol tartunk. Jézus tanítványait formálja, készíti halálára és feltámadására az evangélium ezen nagyobb egységében. Az elmúlt két alkalommal arról beszéltünk, hogy miben más a tanítvány, mint az őt körülvevő társadalom. Veszélyes feltenni a kérdést, hogy mi az, amiben Jézus követője különbözik a többségi társdalomtól, hiszen ez könnyen vezet egy önmagunkra fókuszáló, másokat meg méricskélő és elítélő, képmutató magatartáshoz. A tanítvány nem azért más, hogy különbözőségében büszkeség töltse el, hogy másokra úgy tekintsen, mint akiket nevelhet, hogy elégedett legyen magával. Jézus követője csak abban és azáltal különbözik, hogy engedelmeskedett annak, aki így szólt: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk. 8.34b-35) Aki Jézus megszólító és elhívó szavát meghallotta és engedelmeskedett annak, az egy nagy paradox alatt éli az életét: elenged, felad dolgokat, sőt, elveszti az életét – énközpontúságát -, és közben azt éli meg, hogy sokkal többet kap. Igazi életet, igazi szabadságot és szeretetet. Ez annak az alapja, amiről korábban beszéltünk: a tanítvány más abban, ahogy a házassághoz és váláshoz viszonyul, és Jézus követője különbözik a többségtől abban is, ahogy a gyerekekhez, a kicsikhez, a mások szemében jelentéktelenekhez fordul. Nem szex-bálvány vezeti, hanem a házasságot megtervező Isten; nem hatalom-istent imádja, hanem azt az Istent, aki önmaga is gyengévé, kicsinnyé, semmivé lett – a kereszten. A modern bálvány-triumvirátus harmadik szereplőjével találkozunk ma: a pénz, a vagyon, a gazdagság bálványával. Lássuk hát, hogy mit ígér, hogy valójában mit tesz, és hogyan lehetünk szabaddá tőle.
I. A vagyon elégtelen: életet ígér, de üresen hagy
„Amikor – Jézus – útnak indult, odafutott hozzá egy ember, és térdre borulva előtte, azt kérdezte tőle: ’Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?’” A találkozás váratlan és drámai. Jézus, miután visszaverte a farizeusok támadását, amelyben a házasság-válás kérdéssel akarták tőrbe csalni, majd miután magához fogadta, megölelte és megáldotta a kisgyermeket, és példává tette őket a bennfentes és fontos tanítványok előtt, útra kel. Felkel és elindul, de emberünk, aki a „gazdag ifjú” néven vonult be a történelembe, rájön, hogy nem maradhat le arról, hogy valamit tisztázzon ezzel a különös tanítóval. Utána fut és térdre borul előtte. Az a mód, ahogyan megközelíti Jézust, sokat elárul. Valamit hallania kellett, valamit meg kellet éreznie, sejtenie ezen az emberen keresztül, hogy ennyire kétségbeesett módon keresi vele a találkozást. Nem kimérten érkezik, még csak nem is illő, de szokásos tisztelettel; a futás és a leborulás érzékelteti, hogy számára életbevágóan fontos és egyúttal sürgető kérdésről van szó: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
De hiszen ez egy gazdag ember, nagyon gazdag ember, akinek mindene megvolt ifjúságától fogva. Egy olyan ember szalad Jézushoz az örök életre vonatkozó sürgető kérdéssel, akinek bármi megadatik, amit csak akar. Azt mondod, biztosan megcsömörlött? Nem, hiszen az is kiderül róla, hogy Isten törvényét komolyan megtartja. Nem ölt, nem követett el házasságtörést, nem lopott, nem károsított meg másokat, tisztelte szüleit. Nincs okunk abban, hogy kételkedjünk szavaiban, bár egyértelmű, hogy itt a parancsolatok betű szerinti értelméről van szó (Jézus magyarázata a Hegyi Beszédben mélyebbre megy). Jézus nem mondja neki, hogy nem így van, sőt, rátekint és megszereti, megkedveli. Egy őszintén kereső, tiszta szívű ember áll előttünk. Nem az a fajta gazdag, akiről mindenkinek megvan a véleménye („csak az első millióról ne faggassák”), aki kirívóan nagylábon él és tékozol. Nem az „újgazdag”, aki pezsgőt kortyol és kaviárt eszik arany evőeszközzel hétköznap uzsonnára, mert nem tud mit kezdeni a pénzével, hanem az a jóféle arisztokrata, aki kulturáltan, intelligensen, visszafogottan él a vagyonával.
Nem pusztán tehetős tehát, hanem erkölcsös is ez az ember. Mégis, valami szíven találta Jézus tanításából, személyéből, valami egyszer csak szembesítette azzal, hogy nem teljes az élete. Hiába, hogy a korabeli gondolkodás szerint Isten áldása van rajta, hiába irigylik számosan és van előtte fényes jövő, gazdagság és megbecsülés, ő az életet keresi. Az „örök élet”, ami ebben a szakaszban azonos az „üdvözüléssel” és az „Isten Országába való bejutással”, az Istennel való megbékélt, az Isten által elfogadott élet folytatása. Egy jó ember, egy gazdag ember, egy fényes jövővel bíró ember fut Jézushoz, olyan valaki, akire rászakad az egyetlen igaz, komoly és valós kérdés: hogyan lesz igazi életem, örök életem, életem Istennel? Hogyan lehet az enyém az, aminek ragyogását látom, jelenlétét érzékelem rajtad?
Nehéz ennek a kijelentésnek igazságát elhinnünk és súlyát átéreznünk: a vagyon életet ígér, de üresen hagy. Különösen, nehéz ezt elfogadni, ha még jó embernek is tartjuk magunkat. Egy olyan városban élünk, ahol a pénz sokak számára nyíltan az egyik legfőbb jó. A magyar ember igen kreatív a megfogalmazásaiban, és ez feltétlenül igaz arra, ahogy a „pénz nem boldogít” valamikor igaznak tartott mondás alakult: „A pénz nem boldogít, ha nincs”; „A pénz nem boldogít, de jó ha van”; „Ha a pénz nem boldogít, akkor adjátok ide!”; „A pénz nem boldogít, de ha nincs, boldogtalanná tesz”; „Nem a pénz boldogít, hanem amit veszünk rajta”. Félreértés ne essék, semmiképpen nem állítom, hogy a szegénység, a szükség önmagában jó, vagy hogy nincs szükségünk anyagiakra az élethez; egyszerűen csak azt kívánom illusztrálni, hogy mennyire a pénzben, az anyagiakban mérjük az eredményességet, mennyire itt keressük az életet. Az átlag magyar ember az elmúlt évtizedekben mindig úgy élt, mint aki naponta látja szomszédja elérhetetlen gazdagságát, mint akit folyamatosan frusztrál, hogy neki is lehetne, de még sincs. Az ún. Nyugat mindig gazdagabb volt, mint mi, és ez a bőség mindig is nagyon a szemünk előtt volt. Példává, mintává, céllá lett, és közben megtanultunk ügyeskedni, „kreatív módon” vagyonhoz jutni, sőt, még azt is mutatni, amit sohasem engedhettünk meg magunknak. Ezt a magyar hozzáállást fogalmazza meg egy blogíró is: „A jobb anyagi körülmények között élők valóban boldogabbak, de a jövedelem növekedése csak egy bizonyos pontig okoz egyre fokozódó boldogságot, utána már fokozatosan csökkenő lelkesedéssel tekintenek újabb bevételeikre – derül ki a kutatásokból. Megjegyzem, szívesen kipróbálnám ezt a gyakorlatban is, mert egy dolog olvasni róla, de egészen más lenne fásultan szemlélni sokjegyű bevételeimet, miközben az életminőségem stagnálásán elmélkedem.”
Azt kell mondani, mindezek fényében már az óriási kegyelmi pillanat, ha valaki ezek után felismeri, megérzi a lelkében, a vagyon elégtelen, hiszen életet ígér, de üresen hagy.
II. A vagyon uralkodik: szabadságot ígér, de rabbá tesz
Az ifjú tehát, mint őszinte kereső, Jézushoz fordul: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus először rámutat, hogy egyedül csak Isten jó, azaz tökéletes, és ezzel arra figyelmeztet, hogy a kérdés megválaszolását nem egy általa nagyra tartott rabbitól, hanem az élő Istentől kell várni. Dietrich Bonhoeffer, aki számára Krisztus követése azzal járt, hogy egy náci koncentrációs táborban kivégezték egy Hitler elleni összeesküvés miatt, a következőt írja: „A követő élete … nem egy jó Mester iránti rajongó tisztelet, hanem az Isten Fia iránti engedelmesség.” A rajongó tiszteletnek nem feltétlenül van ára, Jézus feltétel nélküli parancsa, válasza az ifjú kérdésére, azonban így hangzik: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” Ez (lenne) az engedelmesség útja. Az ifjú jó tanácsot, hittételt, spirituális gyakorlatot vár, valamit, amit még nagyobb odaadással kivitelezhet, ehelyett azonban Jézus követésére szóló elhívást kap. Azonban „a válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.”
Próbáljunk beleérezni ennek az embernek a helyzetébe. Őszinte komolysággal felteszi a legvalóságosabb kérdést, és egy olyan választ kap, amely alapján minden reménye szertefoszlik egy pillanat alatt. Vágyik az örök életre, vonzódik Jézushoz, nagyra tartja és tiszteli őt, de amint hallja Jézus felhívását a vagyona szétosztására és a követésre, azonnal tudja, hogy elveszett. Elborul az arca és szomorúan távozik az, aki futva és lelkesedve érkezett. Érzi, amint Jézus követésre hívó szava óriási erővel és sebészi precizitással szíven találja, és egy pillanat alatt végig fut benne, hogy nem, ez lehetetlen. Jézus szól – és a szava élete, lénye középpontjába hatol, és olyan változásra hívja, amelyet képtelen elviselni. Majd ezután jönnek az emberben a kifogások (amelyekről most nem olvasunk, de mindannyian így működünk): nem, ez fanatizmus; nem, ezt nem tehetem meg a szüleimmel; a vagyon arra van, hogy jót tegyek vele, stb. A kifogások által próbáljuk megnyugtatni, békességébe visszabillenteni a feldúlt szívet.
De vajon miért ilyen radikális Jézus? Miért kell az örök élethez mindent eladni, szétosztani, és Jézust így követni?
Azért, mert a pénz, a vagyon nagyon könnyen lesz az életünkben bálvánnyá. A bálvány pedig nem az a szobor, kép, ami előtt leborulunk, nem az a személy vagy tárgy, akiről nyíltan istenként beszélünk és úgy is tiszteljük, hanem az, amiből az identitásunkat, a biztonságunkat, az önértékelésünket, és mindezekkel együtt a világszemléletünket nyerjük, és aminek alapján az életünket irányítjuk. Jézus azt mondja: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt. 6.21) Hol van a kincsed, hol van a szíved?
A pénz akkor is lehet a bálványod, ha kevés van belőle, és akkor is, ha sok. Akkor is keresheted a biztonságod a vagyonban, ha nincs annyi, amennyi szerinted elégséges lenne – ez az örökösen aggódó életben jelentkezik -, de akkor is, ha úgy gondolod, biztonságban az életed. Ez utóbbi azért veszélyes, mert könnyen kijelented, hogy te teljesen az Úrban bízol, miközben a szíved az Úrnál mélyebben a vagyonodba kapaszkodik. Ezzel együtt a pénz, a vagyon az önértékelésed alapjává is válik. Egyszer egy lelkigondozói beszélgetésben mondta ki valaki, hogy édesapjának mindig csak az számított, hogy ki mennyi pénzt keres. Őt magát is akkor kezdte el igazán értékelni – már felnőttként – amikor anyagilag sikeres, eredményes emberré lett. Az illető imádságban ismerte fel és vallotta meg bűnbánattal, hogy mennyire fontossá lett számára a pénz, és mennyire ezen keresztül tekintett másokra. Lehet, hogy azt mondod, hogy minden ember ugyanolyan értékes, hiszen Isten teremtménye és Jézus meghalt érte, de valójában lenézed, megveted, elítéled azt, aki „képtelen volt” egyről a kettőre jutni. Gondold meg, hogy nem annak alapján értékeled-e az embereket, amennyi pénzt keresnek, vagy amennyi gazdasági hasznot hajtanak. Továbbá a pénzünkkel státuszt és befolyást nyerhetünk, bizonyos körökbe, csoportokba, klubokba kerülhetünk be. Sőt, még abban is jól érezhetjük magunkat, hogy képesek vagyunk adakozni és jótékonykodni – és ezzel pénzünkön magunknak ezt a jó érzést vásárolhatjuk meg. Hosszan folytathatnám még, hogy miben mutatkozik meg, ha a vagyon bálvánnyá lett a szívünkben, de ez már elégséges ahhoz, hogy lássuk, hogyan kötöz meg, hogyan foszt meg az igazi élettől, szabadságtól és szeretettől a pénz szeretete. Szabadságot, életet, örömöt ígér, és közben egyre jobban megkötöz, uralma alá hajt.
Ezért mutatja fel Jézus a szabadulás egyetlen útját a gazdag ifjúnak: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” És hogy mennyire igaz mindaz, amit elmondtunk arról, hogyan uralja a szívet a pénz, azt éppen az a szomorú és elborult ábrázat jelzi, amivel ez az ember elment. Őszintén kereste az életet, az örök életet, Isten uralmát, de azt hitte, hogy ezt „olcsón, biztonságosan” elnyerheti. Nem látta, micsoda erők tartják fogva, és milyen szabadságra hívja Jézus. Nem volt kész elveszteni az életét, hogy megtalálja azt; ezért megmentette életét (és vagyonát, hiszen élete, szíve, kincse vagyona volt!), hogy elveszítse azt (elborult és szomorú ábrázat - veszteség).
III. Isten elégséges: egyedül ő adhat életet
Jézus végül a tanítványokhoz fordul: „Milyen nehezen mennek Isten országába a gazdagok!” Nagyon jól tudja, hogy a tanítványok megdöbbentek. Itt ez az áldott – hiszen gazdag – erkölcsös ember, aki téged tisztel és szeret, és te elutasítod őt? De Jézus nem oldja, hanem fokozza zavarukat és értetlenségüket: „Gyermekeim, milyen nehéz az Isten országába bejutni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak Isten országába bejutni.” Ezzel Jézus még radikálisabb kijelentést tesz: a gazdagnak (általánosságban!) nemcsak nehéz, hanem lehetetlen belépni az örök életbe, az üdvösségre, az Isten országába. (A „tű foka” kifejezést próbálták úgy magyarázni, hogy Jeruzsálem falainak egy mellékajtóját jelentette, amin a teve csak térdre ereszkedve, nagy nehézségek árán juthatott keresztül, de mára ez a magyarázat tarthatatlanná vált. Egy korabeli közmondást alkalmaz Jézus – a teve a legnagyobb állat, a tű foka a legkisebb rés…)
A tanítványok, velünk együtt, egyre zavartabbak: „Akkor ki üdvözülhet?” - kérdezik. Nem tudjuk megkerülni a nyugtalanító kérdést: akkor ez azt jelenti, hogy Krisztus minden követőjének szét kell osztani a vagyonát? Nem, hiszen még az apostoloknak is volt vagyonuk, akik pedig mindent hátrahagytak Jézus követéséért (olvasunk pl. Péter házáról – 1.29, csónakjáról; a Jézust és a tanítványokat természetben támogató követőkről, stb). Akkor megnyugodhatunk abban, hogy kétszintű Jézus-követés létezik: vannak egyszerűbben követők, és radikálisabban követők, pl. a szerzetesrendek? A válasz erre is nem. De ne akarjunk ilyen könnyen és hamar megnyugvást azon kérdésektől, amelyek felkavarnak, megháborítanak. Egy bibliamagyarázó a következőt írja: „Az, hogy Jézus nem parancsolta minden követőjének, hogy minden tulajdonukat adják el csak azoknak jelent vigasztalást, akiknek ezt parancsolná.” (In: R.T. France: Mark, 400)
„Akkor ki üdvözülhet?” Ha Jézus követésre, azaz üdvösségre hívó szava szíven talál (és ez mindig így van, hiszen ha nem a pénz, akkor valami más bálványt konfrontál bennünk), amikor ezzel a lézersugárhoz hasonlítható, a szívünk bálványát leleplező és konfrontáló elhívással találkozunk, akkor kiderül, tehetetlenek vagyunk. Ezt látják meg a tanítványok. Ha ez az ember nem juthat el az örök életre, ha a gazdag nem üdvözülhet, akkor mi lesz velünk? Akkor kinek lehetséges? Jézus válasza pedig így hangzik: „Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.”
Az üdvösség, az örök élet, Jézus követése, az élet elvesztése és megtalálása mindig isteni csoda – és sohasem emberi lehetőség. Az Isten országába ő hív, engedelmességre ő hív, de végül az is ő, aki karjaiban bevisz oda. És mindezzel együtt nem kíméltetünk meg attól, hogy újra és újra birkózzunk a nyugtalanító parancs mai és ránk vonatkozó jelentésével: „Egy valami hiányzik még belőled: menj el, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” ÁMEN!

A szomszéd szobából váratlanul kétségbeesett kiáltás és sírás hangja riaszt fel. Tapasztalt szülőként tudod, hogy ez komoly, ezért azonnal ugrasz, félrelököd az útban álló széket, és rohansz a gyerekedhez. Ahogy belépsz a szobába, látod, hogy magára rántotta a polcról a vázát, és vérző fejjel fekszik a földön, sírva. Lenyúlsz érte, felemeled, magadhoz öleled és megvizsgálod. Hála Istennek nem esett komolyabb baja, ezért néhány perc után leteszed, és ő megvigasztalódva szalad tovább; mint aki előtt tágas tér nyílt, mint akinek meg kell ismernie az egész világot. Te pedig gyönyörűséggel tekintesz rá, hiszen szereted, és tele van a szíved örömmel, hiszen meg tudtad őt segíteni. – Szabadítás-történet, amit ilyen vagy más formában újra és újra átélünk. A mai reggelen háromszor tekintünk bele a szabadítás történetébe.
I. Az első: a zsoltáros története
A zsoltáros saját történetét, saját megtapasztalását adja elő, méghozzá a költészet nyelvén. Éneket zeng Istennek, aki megszabadította. Hogyan máshogy tudná ezt elmondani, mint költészetben? Hogyan tudná valaki pontosan, objektíven leírni, hogy mit élt át, hogyan tapasztalta meg Isten szabadítását? És hogyan lehetne elképzelni, hogy valaki egy ilyen helyzetben száraz előadást kíván tartani a szabadító Istenről, ahelyett hogy személyes, bensőséges és imádó éneket énekelne neki: „Szeretlek, Uram, erősségem”?
A zsoltáros énekének, imádságának három része van, amelyben feltárul története: először elénk adja a nyomorult helyzetét; majd leírja az Úr válaszát; végül elmondja a szabadítás tényét.
„Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám.” Dávid, a zsoltáros életét ellenségek fenyegették, Saul királlyal az élen életére törtek. Dávid éveken át menekült és bujdosott Júdea sivatagában, gyakorlatilag folyamatos létbizonytalanságban. Ezek a sorok feltehetőleg egy olyan helyzetet írnak le, amikor újra életveszélybe került. Mégsem pusztán az ellenségről beszél, hanem a halálról és az áradatról. A Halál és a Káosz pusztító erőit látja rátámadni mindabban, ami vele történik. Hiszen ott, ahol Sault istentelen féltékenység és gyűlölet hajtja, és ott, ahol Dávidra, mint Isten kiválasztottjára támadnak, a Halál és Káosz erői vesznek uralmat. Dávidot körbeöleli a halál bénító szorítása, és elsodorni látszik a minden isteni rendet és szándékot szétdobáló káosz munkálkodása (ezt az erőt az ókori Közel-Kelet kultúrái a háborgó víz, a tenger képével írták körül). Ő azonban nem marad néma: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez.” És ezzel elkezdődött a zsoltáros megtapasztalásának második része, hiszen „meghallgatta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott.”
A második részben azt olvassuk, hogy az Úr hatalmas erővel és dicsőséggel indul bajba jutott gyermeke szabadítására. Fenségesnél fenségesebb képekkel írja le a zsoltáros az Úr érkezését. Azt látjuk, hogy Isten felindult haraggal jön, amint tudomására jut Dávid kiáltása. Ennek a haragnak, sietségnek pedig az az oka, hogy a Halál és a Káosz erői mindig az Úr szándékait, az életet és rendet vonják kétségbe és akarják legyőzni. Az az Úr, akinek orrából füst jön ki, akinek szájából emésztő tűz fakad, aki lehajlítja az eget és leszáll, aki kérubokon ülve repül; akit mennydörgés, égzengés, villámlás kísér, nem más, mint a hős, aki harcra készül. (Ne feledjük, a költészet világában vagyunk!) Először a Halál és Káosz erőit támadja: „Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki. Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai, dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától.” Az Úr tehát megtámadja a Halál és Káosz erőit, és legyőzi azokat. (A „dorgálás” nem ejnye-bejnye, hanem az ellenség erejének megroppantása, vö. Jézus, aki megdorgálja és kiűzi a gonosz lelkeket.)
Miután pedig győzelmet aratott a pusztító erők fölött, szabadítást hoz: „Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. … Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” Az Úr, aki erősebbnek bizonyult a Halál és Káosz erőinél, egyszer csak kimenti gyermekét. Erős kézzel emeli ki az őt elnyeléssel fenyegető áradat hullámai közül, azért, hogy magához vegye. Leoldja róla a halál és a sír bénító köteleit, és tágas térre állítja, szabaddá teszi, az élet perspektíváit nyitja meg előtte. Ez a zsoltáros története, Dávid élménye és tapasztalata, és ezért énekel és vall így Isten előtt: „szeretlek, Uram, erősségem.”
De mit kezdhetünk mi egy ilyen történettel és egy ilyen az Úrnak tett vallomással ma? Igen, előttünk áll egy ember, aki elmondja, hogy mit élt át, és ezzel nem vitatkozhatunk. Nem kérdőjelezhetjük meg, hogy tényleg szabadulást élt át, hiszen miért ne az igazat mondaná? Miért örvendezne a szabadulásban, ha nem menekült volna meg az ellenségei kezéből? A kérdés nem ez, hanem az, hogy vajon tényleg az Úr cselekedte-e a szabadulást, vagy pedig csak véletlen, amiről beszámol? Sőt, még ha az Úr is cselekedte ezt, a kérdésünk, hogy vajon mi várhatunk-e hasonlót? Lehet-e a zsoltáros tapasztalata a mi tapasztalatunk is? Hiszen van, amikor meghalljuk a rászoruló kiáltását, szaladunk, rohanunk, és megmentjük, megsegítjük azt, aki bajban van. De mennyire korlátozottak vagyunk abban, hogy mi hozzunk szabadulást, vagy nekünk hozzon valaki más szabadulást! Milyen gyakran van, hogy olyan erők vesznek körbe, amelyek erősebbek nálunk. mennyire általános a zsoltáros tapasztalata? Mennyiben várhatunk mi is hasonlót, amikor nálunk erősebb ellenségek vesznek körül? Mennyiben igazságos, hogy ő ezt „megkapta”, mi pedig esetleg nem?
Továbbá az is kérdés, hogy mit ért a zsoltáros ezzel a csodás szabadulással, ha a természet rendje és törvényei szerint egyszer csak mégis újra körülvették a Halál és Káosz erői, és örökre elnyelték őt – hiszen tudjuk, Dávid halott, megközelítőleg 3000 éve halott. Talán ennyi idő alatt még a csontjai is semmivé porladtak. Mit ér tehát minden részleges szabadulás a pusztulás erőinek karmai közül, ha végül úgyis emezek győznek? Mit ér, hogy felemelem és megvigasztalom a gyermekem, ha végül ő is, én is elveszek? Mit érnek a szabadulás-történetek, ha végül úgysincs szabadulás? Persze, az élet jelen oldaláról nézve jó, ha megmenekültünk, jó, ha tovább tart az életünk, jó, ha szégyent vallanak az ellenségeink – de mennyire relatívvá válik mindez odaátról, a halál oldaláról nézve? Mit érnek a részleges szabadulások, ha végül mégis minden odavész? Igen, a zsoltáros története felkavar, és számos kérdést vet fel. Ezért nézzünk rá gondolataira másodszor is!
II. A második: Jézus Krisztus története
A második szabadulás-történet, amely ma meghirdettetik, bejelentetik közöttünk és számunkra, Jézus Krisztus szabadulása. Nézzünk rá Húsvét, azaz Jézus Krisztus történetére a zsoltáros szavai fényében!
„Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám.” Jézus Krisztus az árulói, az őt megtagadó tanítványok, a hamis ítéletet hozó hatalmasok, és a gyilkos indulattal megtelt tömeg közepette. Átadva a kínhalálnak, ég s föld közé kifeszítve, haldokol. Őt nemcsak körülvették a halál kötelei – hanem végül le is húzták a mélységbe. Nemcsak rámeredtek a halál csapdái, hanem el is nyelték őt. Nemcsak rettentette a kaotikus áradat, hanem beszippantotta és elnyelte. Ugyanakkor ő nem kiáltott szenvedései között segítségért az Úrhoz, aki nem is hallgatta meg: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46) Nem kiáltott szabadulásért, hiszen korábban már megharcolta ezt a harcot, és tudta, hogy most nincs szabadulás. Ha el akarja végezni küldetését, magára kell venni az Atya haragját és büntetését, hogy ezzel azt levegye rólunk; nincs tehát szabadulás, amikor körülveszik a halál kötelei. Segítségért való esedezés nélkül meghal, leveszik a keresztről és eltemetik.
Nem kiáltott, de az Úr mégis elérkezett. Semmi nem mondja el, hogyan; nem olvasunk égzengésről, villámokról, kérubok szárnyairól… de mégis ugyanaz történt, mint a zsoltáros tapasztalatában: az Úr megdorgálta a halált, feltárultak a világ alapjai, láthatóvá váltak a vizek medrei. Mit jelent ez? Hogy az Úr behatolt a mélységekbe, a sötétségbe, ahol a Halál az úr, feltárta a pusztulás birodalma alapjait, és legyőzte azt. Igen, lenyúlt a magasból és fölvette Jézust, a nagy vizekből kihúzta őt; tágas térre vitte ki, megmentette, mert gyönyörködik benne.
Hogy hogyan tette, nem tudjuk, de hogy megtette azt igen, hiszen Jézus történetében Húsvét reggelén megáll a tanítványok előtt, és azt mondja: „Békesség néktek!” Micsoda tágas tér, micsoda perspektíva, ami megnyílt előtte. Halott volt, és íme él; megvetett és megítélt volt, és íme ő az, aki az Atyára szerető tekintettel nézve elmondja: „megmentett, mert gyönyörködik bennem.”
Miben más ez a második szabadulás-történet, mint az első? Abban, hogy az első minden részlegességét és korlátozott voltát meghaladja. Jézus, Isten Fia valóban meghalt, az Úr egyszer és mindenkorra győzelmet aratott a halál felett, és Jézust a halál fogságából emelte fel, szabadította ki. Jézus története olyan esemény, amely egyedülálló abban, hogy semmi vissza nem fordíthatja, semmi nem teheti meg nem történtté. Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor nincsenek a Halálnak és Káosznak olyan maradék erői, amelyek végül úgyis minden evilági szabadulást visszavesznek maguknak. Sőt, akkor éppen az ellenkezője az igaz: annak, aki Jézusban van, még ha veszteségei is vannak e világban, végső értelemben teljes győzelme és szabadulása van Jézusban. De ez már a harmadik történet…
III. A harmadik: a te történeted
A harmadik történet a te történeted. A zsoltáros története elgondolkoztat, kérdéseket tesz fel, felkavar és elindít egy irányba. Jézus szabadulás-története azonban a legnagyobb és legalapvetőbb kérdéssel szembesít ma reggel: mi a te életed története?
Nézz rá Húsvét reggelén azokra, akik részesültek Jézus győzelmében, akik élete szabadulást nyert és tág térre jutott a feltámadott Jézus által. Az elmélyült gondolkodó, János, aki látja az üres sírt és hisz. Neki, aki olyan közel volt Jézushoz korábban, elég betekinteni Jézus üres sírjába, és hit fakad a szívében: az Úr legyőzte a halált, minden újjá lett! Lásd meg Máriát, az összetörtségében, fájdalmaiban, gyászában zokogó asszonyt, aki úgy gondolta, mindennek vége. Körülvették a halál kötelei, úgy érezte, a fájdalom és gyász pusztító áradata elsodorja. De Jézus elérkezik hozzá- nem mennydörgéssel és villámlással, hanem szelíd és szerető szóval – és felemeli őt, valamint tágas térre viszi. Mária örömhírrel a szívében és a száján keresi meg a tanítványokat ez új, tágas, szabaddá lett életben… Előttünk a tanítványok, akik félnek és rettegnek, csüggedtek és csalódottak. Odalett az egyetlen reménység, és ki tudja, hogy rájuk mi vár ebben a zűrös politikai helyzetben. Bezárkóznak az ajtók mögé – körülvették őket a halál kötelei. Nem kiáltanak és nem remélnek, de egyszer csak megjelenik Jézus, lenyúl értük a magasból, és felemeli őket: „Békesség néktek!” A következő személy Tamás, aki szeretné hinni a többiek által hirdetett jó hírt, de nem tudja. Elveszett és kétségbeesett, hiszen másnak sikerül, csak neki nem? Másnak van reménység, de neki nincs? Csak azért, mert nem volt ott, amikor a többiek, ő kimarad a hit lehetőségéből? Micsoda gondolatok, micsoda érzések, micsoda örvény, micsoda káosz indul itt… De Jézus érte, csak érte, újra eljön, és megszabadítja Tamást. Tamás pedig tág téren találja magát, a hit, az öröm, a csodálat szabadságában: „Én Uram és én Istenem!” Így lesz Jézus szabadulás-története a mi szabadulás-történetünkké.
Azóta is folyatódik ez a történet. Azóta is, folyamatosan, emberek ezrei, milliói, milliárdjai ismerik fel: Jézus szabadulása a halálból nekünk is szabadulást hozott. Jézus feltámadása nekünk is győzelmet hozott. Vajon mi a te életed története? Pusztán abban reménykedsz, hogy erős leszel, ha szabadítónak kell lenned –és vagy sikerül vagy nem? Egyedül abban reménykedsz, hogy majd valaki segítségül jön, amikor te vagy nehéz helyzetben? Esetleg bízol a váratlan, véletlenszerű csodákban?
A jó hír ma reggel az, hogy Jézus a te szabadítód. Ha pedig szeretnéd, hogy az ő története a tiéd is legyen, először is ismerd el, hogy – így vagy úgy – de körülvettek a halál kötelei. Körülvett a gyűlölet, az irigység, a tisztátalanság, a kivagyiság, a büszkeség. Körülvettek szenvedélybetegségeid, amelyeket nem tudsz legyőzni. Körülvettek reménytelenségeid, depressziód, kilátástalanságod. Körülvett az önsajnálat, az önigazolás, az önzés. A sír kötelei fonódtak rád, a halál csapdái merednek rád. Van, akinek ezt elismerni magától értetődő. És van, aki azt mondja, ez bolondság, ezzel nem kell foglalkozni, mindent meg lehet oldani. Mégis, ez az első lépés. Legyél most te az a gyermek, aki bajban van. Másodszor, kiálts az Úrhoz, mert meghallgat. és kiált. Kiálts Jézushoz, és lásd meg, hogy ő érkezik, hiszen mindig érkezik. Hidd el és bízd magad arra, hogy legyőzte a Halált és a Káoszt, és ez rád nézve is igaz. Lenyúl a magasból, és felemel. Tágas térre visz ki, és megment, mert gyönyörködik benned. Ámen!!

Az elmúlt hetekben a tanítványság – Jézus követése – három buktatójáról esett szó: a versengésről, az elitizmusról, valamint arról a hozzáállásról, hogy a bűn nem számít. Márk evangéliuma következő részeit sorba rendezhetjük annak alapján, hogy miben hívja Jézus követőit arra, hogy különbözzenek a többségi társadalomtól. Ezek a házassághoz ill. váláshoz, a gyermekekhez és a vagyonhoz való viszonyulásuk.
Minden második házasság válással végződik. Ez a mindenki által ismert adat különösen is élessé teszi a ma olvasottakat. Mint Jézus követői, hogyan viszonyuljunk a váláshoz? Vannak közöttünk házasságban élők, vannak elváltak, vannak, akik házasságra készülnek, és vannak, akik özveggyé lettek. Vannak, akik válás után házasodtak újra, vannak, akik éppen a fenti statisztika miatt ódzkodnak a házasságtól, és vannak, akiknek házassága hullámvölgyben van, esetleg olyan mélyen, hogy egy-egy nap a válás gondolatát forgatják szívükben. Vannak, akik – talán éppen élethelyzetükből adódóan – igazolva érzik magukat, amikor Jézus álláspontját hallják: a válás lehetetlen. Mások pedig, szintén élettapasztalatukból adódóan, sokkal szabadabbnak gondolják magukat: a válás megoldás lehet egy-egy elmérgesedett helyzetben. Próbáljuk ma meghallani, mire hív Jézus bennünket, az ő követőit, akármilyen élethelyzetben is legyünk. Először lássuk azt a társadalmi-vallási helyzetet, azt a világot, amelyben a tanítványnak különböznie kell a többségtől. Másodszor vizsgáljuk meg, hogy mi ennek a különbözőségnek az alapja. Végül arról szeretnék szólni, hogy miben, hogyan lesz más Krisztus követője.
I. Ahol más Krisztus követője: a válást törvényesítő világ
Jézus és a mi korunk között kétezer év feszül. Nagy a kísértés, hogy szavait azzal intézzük el, hogy akkor nem végződött minden második házasság válással, tehát Jézus nem igazán releváns a mi számunkra. Könnyen feltételezzük, hogy egy olyan kultúrában, amelyben a válás különösen is megbélyegzést jelentett, egészen más volt a helyzet. Ebben a társadalomban Jézus szigorú hozzáállása a meglévő értékek fenntartását, megőrzését jelentheti, amelyeknek még vallási gyökerei is vannak. Éppen ezen gondolataink miatt kell röviden kibontanunk, hogy mi volt az a helyzet, amiben Jézust „kísértették”, azaz tőrbe akarták csalni a vallás tudósai.
Két tényezőt említenek a mai kommentárok. Az egyik azzal függ össze, hogy vajon hogyan kell érteni Mózes törvényének azt a kitételét, amely a válással kapcsolatos: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenvest talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából.” (5Móz. 24.1) A kérdés tehát, hogy mit jelent a „nem kedvére való”, ill. az „ellenszenves” kitétel. Egy konzervatív rabbinikus iskola szerint itt a házassági hűtlenségről lehet szó, azonban a sokkal elterjedtebb rabbinikus nézet szerint lényegében bármilyen elégedetlenség – pl. a vacsora elrontása - okot adhat a férfinak arra, hogy elbocsássa a feleségét. A deutero-kanonikus Sirák könyvében olvassuk: „Ha ujjad vagy szemed intésére nem ad, szakíts meg vele minden kapcsolatot”. Josephus Flavius kijelentése is sokat elárul: „Ebben az időben elváltam a feleségemtől, mert nem tetszett a viselkedése.” Rabbi Akiba pedig így ír: „Elválhat tőle, ha egy másik asszonyt szebbnek talál…” (Az idézeteket lsd.: R.T. France, The Gospel of Mark, 387-388) Mindezek alapján érezhetjük, hogy a válás – ami a korabeli zsidó kultúrában kizárólag a férfi lehetősége volt a nővel szemben – közel sem volt lehetetlen. Amikor a farizeusok próbára teszik Jézust ezzel a kérdéssel, egy olyan témát nyitnak meg, amely a mindennapi életben és ugyanakkor a mindennapi írásmagyarázatban jelen volt.
A másik tényező, amit látnunk érdemes, hogy a válás ezekben az időkben érzékeny politikai téma is volt. Márk evangélista már elbeszélte az olvasóknak, hogy Keresztelő János azért került börtönbe, majd azért végezték ki, mert megintette Heródes Antipást, aki elvált feleségétől, hogy feleségül vegye féltestvérét, Heródiást. Azt a Heródiást, aki – korában soha nem hallott és egészen egyedülálló módon – elhagyta férjét, és talán – a római jog szerint – el is vált tőle. A farizeusok tudják, hogy Keresztelő János belehalt abba, hogy az uralkodó család vitatható kapcsolati manőverei ellen prófétai módon felemelte a hangját, és valószínűleg azt is sejtik, hogy mi Jézus álláspontja. A csapdát ravaszul előkészítették.
A válás tehát közel sem volt annyira tabu téma Jézus korában, mint amennyire a mai olvasó azt elsőre feltételezi. Egy olyan világban találjuk magunkat, amelyben egyrészt a legnagyobb koponyák magyarázzák, hogy milyen feltételek mellett lehet válni, másrészt az uralkodói család válási botrányaitól hangos a média. Nagy erők működnek közre abban, hogy a házassági elválást szentesítsék. Akkor a válás törvényesítése a mózesi törvény magyarázata által történt, míg napjainkban egészen más formában zajlik ugyanez. Társadalmilag elfogadott „megoldássá” lett, amely a boldogtalanságból kivezető út ígéretével kecsegtet. Az önigazolásnak és önfelmentésnek belső, lélektani erői éppen úgy felsorakoznak, mint egy a házasság értékét megkérdőjelező kultúra legkülönfélébb „bölcsességei”. Általában ezek kiindulópontja az, hogy jogunk van a boldogsághoz, és ezért, ha a házasságban ezt nem találtuk meg, vagy éppen nem éljük meg, természetes, hogy jogunk van abból kilépni. Gary Chapman szóhasználata fájdalmasan igaz: egy „eldobható társadalomban” (ahol minden elavul, és ezért lecseréljük) elfogadtuk az „eldobható házasság” eszméjét is. „Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.” – foglalja össze a mai hozzáállást Chapman (Maradjunk együtt!, 21.)
Mindannyian saját korunk gyermekei vagyunk, akár kétezer éve, akár ma kaptunk elhívást Jézus követésére. A tanítványokat annyira megdöbbentette Jézus a válást kizáró álláspontja, hogy – Máté evangélista leírása szerint – így szóltak: „ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó megházasodni.” (Mt. 19.10) Nem erre számítottak, de megértették, hogy Jézus követése arra hívja őket, hogy egészen máshogyan viszonyuljanak a házassághoz és váláshoz, mint amit koruk bölcsessége diktál. Vajon minek alapján hívja őket és bennünket Jézus erre a másra egy a válást könnyen elérhetővé tévő világban?
II. Amiért más Krisztus követője: Isten eredeti szándéka
A farizeusok és Jézus között kibontakozó párbeszéd sokatmondó. Az alapvető kérdést, hogy „szabad-e a férfinak elbocsátani feleségét” Jézus kérdéssel utalja vissza: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Zsidó emberek Isten kijelentése, a Tóra, azaz Mózes parancsai alapján tájékozódnak. A válasz – „Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást” – leleplezi a korabeli gondolkodásmódot. Megtaláltuk az isteni engedélyt a válásra, hiszen Mózes elrendelte a válólevél írását – lényegében ezt mondják. Jézus azonban felfedi, hogy egészen mást is idézhettek volna Mózestől (a zsidók az egész Tórát Mózesnek tulajdonították): „Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.”
Mit tesz Jézus? Rámutat arra, hogyan lett a Mózes által adott kármentés kifogássá. Hiszen azért kellett válólevelet írni, hogy ha már egyszer az ember szíve keménysége, azaz önzése, istentelensége miatt odajut, hogy elbocsátja házastársát, akkor legalább valami védje őt, legyen valami, ami rendezi az elbocsátott asszony helyzetét a közösségben. A kemény, önző szívű ember azonban a kármentésből kifogást fabrikált, és nem Isten eredeti szándékát és tettét tartotta szeme előtt, hanem önmaga igazolását. Jézus két dologgal szembesíti akkori és mai hallgatóit, akik a válás ilyen-olyan szentesítésével foglalatoskodnak.
Az első, hogy Isten eredeti akaratából, rendjéből a válás nem oldoz fel. Azzal, hogy Jézus visszatér a teremtéstörténethez, egyértelművé teszi nemcsak Isten szándékát, hanem munkáját is. A szándék, hogy férfi és nő, akiket a maga képére alkotott, a házasság életre szóló szövetségében éljék meg embervoltukat. Figyeljük meg, hogy mind a Szentírás, mind Jézus gondolkodásában mennyire alapvető a monogám házasság. Nem kulturális vagy úgymond evolúciós opció (azaz egy bizonyos kultúrában ill. egy bizonyos fejlődési szinten jelentkező lehetőség), hanem teremtési rend. Mindent megelőző isteni szándék és akarat, annyira, hogy erre lett alkotva, formálva az ember. Isten munkája pedig az, amint így mond a Szentírás, hogy „lesznek ketten egy testté”. Ez, Jézus szavaival, Isten egybeforrasztó, egybekötő munkája, ami felbonthatatlan, megszüntethetetlen. A házasság nem pusztán egy kölcsönös szerződés, hanem egy új ontológiai valóság kezdete. „Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ‘egy testet’ nem szabad szétválasztani, hanem arról, hogy ez nem lehetséges.” (France, 392) Hogy ez mennyire így igaz, arra mutatnak azok a kutatási eredmények, amelyek szerint az „elvált felek … sohasem heverik ki teljesen a válás okozta sebeket.” (Chapman, Maradjunk együtt!, 23) A többség élete „küzdelmesebb és bonyolultabb lesz, mint amire számítottak” – idézi a kutatási eredményeket Chapman (23).
A válás tehát nem oldoz fel Isten eredeti akaratából és munkájából – nem teszi, nem teheti minden következmény nélkül semmissé az egy test valóságát, maximum összetörheti azt - ugyanakkor, másodszor, nem oldoz fel a házasságtörés bűnéből sem. Amikor a tanítványok, nyilvánvalóan meghökkenve Jézus radikális álláspontja felett, újra előhozzák a kérdést szűkebb körben, nem kapnak megengedőbb magyarázatot: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz feleségül, házasságtörést követ el ellene; és ha asszony bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, szintén házasságtörést követ el.” (Itt jegyezzük meg, hogy bibliamagyarázók egy része a második lehetőség említését annak tulajdonítja, hogy azokban a római-hellenista hátterű gyülekezetekben, ahol Márk evangéliumát olvasták, ismert volt annak a lehetősége, hogy az asszony váljék el, ellentétben a zsidó kultúrával.) Azt is fontos említeni, hogy Máté evangéliumában a következőt is olvassuk: „aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” (Mt. 5.32) Miért köti tehát össze Jézus a válást a házasságtöréssel? Éppen azért, hogy rámutasson arra, ahogy a kármentésből (adjon válólevelet) kifogás lett (ha Mózes ezt parancsolta, van válás). Igen, újra és újra bekövetkezik egy-egy házasság felbomlása, de ez nem megoldás, nem Istentől való lehetőség, hanem az ember keményszívűségének bizonyítéka és következménye. Egyszerűen, világosan, egyértelműen ragyog minden Jézus-követő számára a bibliai igazság: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.”
III. Amiben Krisztus követője más: gyakorlati megfontolások
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Vegyünk szemügyre néhány szempontot!
Mikor lehetséges a válás? Jézus egy kitételt fogalmaz meg, és ez a paráznaság, azaz a hűtlenség; tehát amikor az egyik fél házasságtörést követ el, megmarad abban, és nem kész ebből megtérni. De milyen más helyzetben mondhatjuk ki, hogy „itt már csak a válás segíthet?” Bizonyos, hogy vannak helyzetek, amikor a házassági elválás a szükséges kisebbik rossz, mert pokollá vált a házaspár ill. a család élete. Ha rendszeres bántalmazás, erőszak, megalázás zajlik, ha bármelyik fél testi épsége veszélybe kerül, és nincs változás, szükséges lehet a válás. De vajon elégséges kitétel-e, hogy nem érzem magam boldognak, hogy úgy érzem, ez már nem az, ami volt, hogy nem igazolódtak az elvárásaim, hogy azt gondolom, mással boldogabb lehetek? Jézus, meggyőződésem szerint, az ilyen indíttatású válással, az ilyen típusú magyarázatokkal szemben hívja az ő követőit egészen más életre.
Néha azt gondolom, hogy keresztény emberek is túl könnyen feladják a küzdelmet, a reménységet, az engedelmességet, a hűséget. Mintha úgy okoskodnának magukban, hogy igen, a válás a keményszívűségünk miatt történik, ezt Jézus is megmondta – de megmondta, tehát történik. Ugyanaz a logika, mint azoké, akik Jézust itt próbára teszik. Aki így gondolkozik, nem veszi komolyan azt, hogy a keményszívűség, és az abból fakadó házasságtörés, ill. házasságtörővé tétel nem olyan dolog, amit automatikusan lerendezhet majd a válás után, hogy egy napon majd így álljon újra Isten elé áldást kérni egy újabb kapcsolatra. Tudniillik a válás félelmetes indulatokat szabadít el, hiszen lelkileg-érzelmileg, anyagilag, a családi és baráti kapcsolatokra nézve is pusztító – akkor is, ha „nagyon intelligensen és kulturáltan” viszik végig. Ez pedig azzal jár, hogy az önigazolás, önfelmentés, maga-magyarázás hatalmas erői indulnak be abban a keresztényben, aki végül a válást választja. Hogy fog majd ebből megtérni? Ha minden erejével magát kell igazolnia, ha közben új kapcsolatot létesített, hogyan tud odaállni Isten elé, mondván, hogy vétkeztem, keményszívű voltam, a magam feje után mentem, és megrontottam a házastársam, gyermekeim életét? Majd akkor, amikor a második kapcsolat is zátonyra futott? Ez elképzelhető, de nyilvánvalóan nem erre számít. A jézusi keményszívűség nem lehet kifogás, hiszen ő figyelmeztetésnek szánja. A keményszívűség, az Úrtól való elszakadás a halál útja, nem az életé. És senki nem mondhatja előre, hogy úgyis van bocsánat. Bocsánat van, de vajon te eljutsz-e oda, hogy azt alázattal, bűnbánattal elkérjed és hittel elfogadd? Ehhez óriási kegyelem és isteni csoda kell…
Szeretnék azokhoz is szólni, akiktől elvált a párjuk szándékuk ellenére. Először hadd világítsam meg Jézus szavainak jelentését, amit – gondolom – csak értetlenséggel teljes felháborodással tudnak olvasni: „aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt…” (Mt. 5.32) Elhagytak, és még házasságtörővé is tettek?! Fontos látnunk, hogy itt nem az elbocsátott fél bűnéről van szó. A „házasságtörővé teszi őt” kijelentéssel Jézus nem az elhagyott felet bélyegzi meg, hanem a válást kezdeményező fél felelősségét húzza alá. Nem csak magára nézve vétkes a házassági szövetség, Isten egybeszerkesztő munkája megrontásában, hanem abban is szembekerül Istennel, hogy a párját is házasságtörővé teszi, hiszen az egy test megrontása által a másikat is arra löki, hogy új társat keressen magának. Ezzel együtt szeretném felhívni az elhagyottak figyelmét arra, hogy a mai szakasznak nem lehet az elsődleges üzenete, hogy megerősíti őket önigazságukban, hűtlenné lett párjuk iránti gyűlöletben, valamint az önsajnálatban. Amikor Jézus igazságával melléd áll, az ő közelségébe, gyógyító, szabadító, megújító jelenlétébe hív…
Vannak közöttünk, akik elváltak és újraházasodtak, akár mindkét fél, akár csak az egyik. Őket felkavarhatják, sőt, megrendíthetik Jézus szavai. Amennyiben tudjátok, hogy úgy léptetek be a házasságba, hogy bűnbánatot tartottatok korábbi hűtlenségetek, párotok elhagyása felett, a mai napon erősödjetek meg az Úr Jézus Krisztus megbocsátó, megtisztító kegyelmében. Újra gondoljátok meg, hogy mit tett értetek a kereszten halálával, hogy milyen csodálatos az ő ajándéka, és legyetek érte nagyon hálásak. Ünnepeljétek őt, és kérjetek tőle bölcsességet és erőt, hogy az összekavarodott családi életben szeretettel és szerinte való módon tudjatok döntéseket hozni. Kérjétek, hogy folytassa gyógyító munkáját. Azok pedig, akiket Jézus szavai alapján Isten Szentlelke ma megítélt, szembesített hűtlenségükkel, önzésükkel, rossz döntésükkel, forduljanak bűnbánattal az Úr Jézus Krisztushoz. (Mivel a váláshoz kapcsolódó ügyek felettébb összetettek, egy lelkigondozó vagy lelkipásztor bevonása az élet rendezésébe hasznos lehet).
Akik pedig boldog házasságban élnek: mindent tegyetek meg az Istentől kapott legfontosabb, legértékesebb kapcsolat ápolása, megóvása, tisztántartása érdekében. Rendszeresen imádkozzatok együtt, szánjatok időt kettőtök kapcsolatára, és ne engedjétek, hogy bármi is elvonjon attól a csodától, amiről Jézus beszél: „elhagyja a férfi apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” ÁMEN!