Lovas András Dr.

Jézus a harmadik ellenséges indíttatású kérdést kapja a halála előtti napokban. A kérdés teológiai jellegű, a feltámadásra vonatkozik, de természetesen vannak politikai áthallásai, hiszen a tét nem kevesebb, mint „fogást találni rajta”, hogy el lehessen ítélni, valamint valamilyen módon elidegeníteni az iránta még rajongó tömegtől. A szadduceusok pártja erős befolyással bírt a főpapok, valamint a zsidó nagytanács tagjai között. Világos, hogy nem „ártatlan” teologizálásra jöttek Jézushoz.
A szadduceusokról annyit kell tudnunk elöljáróban, hogy nem hittek a feltámadásban, az örök életben és az angyalokban szemben a másik meghatározó vallási párt tagjaival, a fariezusokkal. A szadduceusok csak Mózes 5 könyvét, a Tórát fogadták el érvényes tekintélynek, az Ószövetség többi részét, a prófétákat, a történeti könyveket és a bölcsességi írásokat nem.
Van egy jókora irónia abban, hogy annak a Jézusnak teszik fel a kérdést a feltámadásról, aki maga többször kijelentette, hogy hamarosan keresztre feszítik, de a harmadik napon feltámad. Ami nekik egy elvont, sőt, az abszurditás határáig kiélezett elméleti kérdés, az a halálra készülő Jézus számára életbevágó valóság. Ebben a helyzetben Jézus azt vallja meg, hogy Isten az élők Istene. Ez a szakasz központi állítása, és ennek alapján szeretném az üzenetét megfogalmazni ma közöttünk. Ha Isten az élők Istene, mit jelent ez 1. A Bibliával való viszonyunkra nézve; 2. A házassághoz való hozzáállásunkra nézve; valamint 3. Az elmúlás, a halál kérdésének összefüggésében.
I. Az élők Istene és viszonyunk Isten Igéjével
A Biblia egy könyv, látható, megfogható, olvasható. Sokak számára egy régi, valamint zavarba ejtően érthetetlen könyv – ráadásul egy olyan világban, amelyben egyre kevésbé olvasnak az emberek könyveket, különösen, ha azok vastagok. Ugyanakkor azt halljuk, hogy ez a könyv a keresztények számára Isten szava, Isten Igéje, Isten üzenete, amihez ragaszkodunk. Ezzel egy időben számos keresztény ember, miközben hiszi, hogy a Biblia Isten Igéje, küszködik annak olvasásával, tanulmányozásával, és sokkal inkább vágyik istenélményekre, mint Isten kijelentett igazságára. Miért központi és milyen értelemben központi a Biblia számunkra, akár keresők, akár Jézus követői vagyunk? Mit válaszolna erre a kérdésre Jézus?
A szadduceusok látszólag a Biblia emberei. Tudják, hogy Mózes törvénye azt parancsolta az izraeli férfiaknak, hogy ha meghal fiútestvérük, aki házas, és nem volt gyermeke, akkor vegyék feleségül az özvegyet (5Móz 25,5-10). E rendelkezés mögött egyrészt az állt, hogy ne vesszen ki a fiútestvér neve a népből, másrészt az, hogy az özvegy ne maradjon támasz nélkül. A szadduceusok ebből a bibliai szakaszból érvelnek a feltámadás ellen, amikor elmondják az abszurd történetet arról a nőről, akit hét testvér vesz feleségül, és hétszer lesz özveggyé. „A feltámadáskor, amikor majd ezek feltámadnak, melyiké lesz az asszony?” Úgy érzik, ezzel bizonyították, hogy nincs feltámadás, hiszen ha lenne, az értelmezhetetlenné tenné Mózes törvényét, ami Isten törvénye, tehát meg kell hogy álljon minden körülmények között. Jézus azonban keményen válaszol: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” – Mit mond Jézus? Ott van kezükben az írás, a tóra, az Ige, és kívülről-belülről ismerik azt. De Jézus szerint mégsem ismerik… és ez nem arra vonatkozik, hogy mennyit tudnak felmondani belőle. Nem ismerik az Igét, és nem ismerik Isten hatalmát. Mert a kettő együtt jár, a Biblia ismerete és Isten hatalmának, valóságának az ismerete összetartozik. Lássuk közelebbről!
Miért nem ismerik, amikor látszólag ismerik? Mit nem ismernek, mi hiányzik? Ott van előttük, sőt, a fejükben a betű; de nincs meg bennük, a szívükben, Isten jelenléte. Olvashatja valaki a betűt, de amíg nem társul ahhoz Isten megelevenítő, megvilágosító, megújító Szentlelke, vakok és értetlenek maradunk. A Szentlélek újjászülő hatalma nélkül az Szentírás ismerete csak gőgössé vagy éppen kétségbeesetté tesz. Lehet, hogy bizonyos dolgokat megtanulunk, megértünk, amit korábban nem láttunk, de ez kevés. Mégpedig azért, mert csak amikor megismerjük Isten hatalmát, újjászülő és bensőnket megváltoztató erejét, fakad fel bennünk az az alázat, hála és szeretet, amelyek hiányában Isten Igéjével a kezünkben is csak tévelygünk.
Ott vannak a szadduceusok, a farizeusok, az írástudók Jézus körül, kezükben az Igével. És Jézus mégis egészen máshogyan beszél az Igéről: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22). Miért tanított Jézus másképpen? Mert Isten szeretetének hatalma teljesen, maradéktalanul átjárta lényét. Aki ismeri Isten hatalmát, annak szívében másképpen szólal meg Isten Igéje, hiszen Isten ismerete nem azonos azzal, ha valaki megtanulja a Szentírást. Ennek pedig komoly jelentősége van mind a keresők, mind Jézus követői számára. Egyrészt arra hív mindenkit, hogy a Szentírást azzal az alázattal, vággyal és imádsággal olvassuk, hogy Uram, küldd el rám Lelkedet, hogy értsem, lássam akaratod, sőt, megelevenedjek beszéded által. Másrészt arra figyelmeztet, hogy ha a Szentírást arra használjuk, hogy magunkat igazoljuk és másokat kritizáljunk, ha az ismeret arra jó, hogy másokat minősítsünk, kizárjunk, elnyomjunk, akkor megtagadjuk az élők Istene hatalmát, és – Jézus szavaival – nagyon tévelygünk.
Van azonban ennek egy másik oldala is, hiszen amennyiben igaz, hogy a Szentlélek megelevenítő, újjáteremtő munkája nélkül az Ige holt betű marad, annyira igaz az is, hogy Isten Igéjének figyelembevétele nélkül veszélyes Isten hatalmáról, a Szentlélek jelenlétének átéléséről tudni. A száraz és halott ortodoxia ugyanúgy torz, mint az Ige nélküli élménykeresés. Akár keresőként, akár már Jézus követőjeként számosan istenélményt keresnek, istenélményre várnak, és azt tartják igazinak, valóságosnak, igazán szükségesnek. Sőt, miközben megveti a Bibliát, a szót, az Igét, az igazságot és az értelmet, egyfajta élménykeresésben vesztegel az ezoterikus világ is. Az átélésed, a benyomásod számít, az „ami neked működik”, és ebbe nem fér bele Isten szava és kijelentése, mint Isten akarata és igazsága. Az a Jézus, aki arról tesz bizonyságot az elvakult szadduceusoknak, hogy Isten az élők Istene, egyértelműen összekapcsolja Isten Igéjét és Isten hatalmát: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” Látod a hatalmas lehetőséget, Isten csodálatos ajándékát: adta nekünk Igéjét, kijelentését, hogy azt a Szentlélek által megelevenítse bennünk, hogy erő, hatalom, tűz legyen szívünkben az Úr ismerete. Azt akarja, hogy ne tévelyegjünk az érzések, benyomások, szubjektív átélések végetlen őserdőiben, ahogy attól is óv, hogy elvesszünk az önigazolás, a száraz racionalitás, a szőrszálhasogató magyarázkodás halott világában. Ő az élők Istene!
II. Az élők Istene és viszonyunk a házassághoz
Isten az élők Istene – és Jézusnak ez a kijelentése messzemenő következményekkel bír a párkapcsolatra ill. a házasságra nézve. A férfi és a nő kapcsolata – aminek a Biblia szerint a monogám házasság az Istentől formált kerete – az egyik személyiségünket, életünket legmélyebben érintő kérdés. Álmok, remények, csodálatos élmények és örömök éppen úgy kötődnek ehhez, mint kudarcok, fájdalmak, szégyen és bűn. Sokak szemében a legfőbb jó, vagy éppen éppen a legtöbb gyötrelem forrása, és ezért vagy így, vagy úgy élete irányítója. A szadduceusok által felvetett kérdésre Jézus azt a választ adja, hogy a feltámadás után az emberek nem házasodnak, nem mennek férjhez, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok (azaz nem angyalok lesznek, hanem abban fognak rájuk hasonlítani, hogy nem házasodnak, hiszen az örök életben az élet reprodukálása már nem releváns kérdés…). A házasság tehát ideiglenes, hiszen ehhez a világhoz tartozik, ami elmúlik. Vannak, akiknek ez jó, másoknak pedig rossz hír… De éppen itt rejlik Jézus kijelentésének a lényege.
Jézus ugyanis mind a házasságban meglévő örömöt, mind annak hiányát, sőt, a párkapcsolatból fakadó fájdalmat relativizálja. Igen, férfi és nő egymásnak teremtetett Isten képére; a házasság jó, egészséges és szép rendje Istennek, és ezért kívánatos és áldott. De amikor az örökkévalóság perspektívájába állítja az élők Istene, akkor világos lesz, hogy a házasság nem abszolút. Ez pedig mindannyiunkat érint, akik az élők Istenét keressük.
Akik számára ma a legmélyebb öröm, szeretet, bensőségesség és boldogság alapja a párjuk; akár az, hogy adhatnak neki, akár az, hogy kapnak tőle, nehezen veszik ezt az üzenetet. Hiszen az élők Istene azt mondja, hogy nem élhetsz elsősorban sem a párodért, sem a párodból. A szeretet, az értékesség, a bensőségesség, a szabadság átélése, bármennyire is adassék egy jó házasságban – mert adatik! –, nem kerülhet az életünkben Isten elé, hiszen az előzőek elmúlnak, az utóbbi kapcsolat pedig megmarad. És ahogyan mindezen ajándékok, áldások megléte nem lehet bálvánnyá, úgy a hiányuk sem. Egy özvegy életében ezen a ponton dől el, hogy a súlyos veszteség és gyász közepette is Istenhez tud fordulni, benne vigasztalást, szeretetet, törődést nyer, vagy pedig a gyász véglegesen bezárja őt abba, hogy innentől minden értelmetlen és hiábavaló. Aki válás után, vagy párkapcsolatra várva, vagy akár újraházasodni készülő özvegyként él, és naponta szembesül a szeretet megélésének hiányával, szintén el kell hogy gondolkodjon Jézus szavain. Ha az életedet legmélyebben meghatározó vágy, hogy párt találj magadnak, akkor valami olyan mozgat, ami egy nap elmúlik… Persze a hiány által szorítva erre könnyen mondjuk, hogy bánom is én. De vajon látod-e, hogyan von ki ez a „bánom is én” az élők Istene jelenlétéből, szeretete és kegyelme átéléséből, a biztonságból, amely abból fakad, hogy engedelmes szívvel követjük őt? Fokozódó nehézség, hiány és fájdalom ez sokaknak, akik egyetlen párral szeretnék leélni életüket, hiszen a világ, amelyben élünk, egészen mássá formálja az embereket. Egyre többen vannak, akik nem képesek és nem készek elkötelezni magukat egyetlen ember mellett a házasság szövetségében. És ezért egyre nehezebb azoknak párt találni, akik Isten törvénye szerint a házasság szövetségében, és kizárólag a házasság szövetségében szeretnének együtt élni párjukkal. Megpróbáltatik hűségünk, állhatatosságunk ezen a ponton, hiszen olyan könnyű belezuhanni a reménytelenségbe, a magányba, vagy éppen feladni Jézushoz való hűségünk. De Isten az élők Istene, és ez messze túlmutat mindazon, amivel most küszködünk.
Van még egy pásztori dimenziója Jézus szavainak. Miközben a keresztény reménység nagy vigasztalása, hogy szeretteinket (és így házastársunkat is) viszont láthatjuk a feltámadás után (NB: nem szeretet nem lesz, hanem házasság; de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz csodálatos elvesztett párunkkal találkozni), vannak keresztény emberek, akik számára ez nehéz kérdéseket vet fel. Egy olyan világban, ahol a válás és az újraházasodás, vagy akár az évekig történő együttélés majd szétválás mindennapos, a feltámadásban hívő ember nem tudja kikerülni a kérdést: ki lesz majd ott a párom? Kire hogyan fogok tekinteni? Elvált párom, aki újraházasodott, ott kihez fog tartozni? És ha már itt igazságtalannak tartom, hogy ha elhagyott, új kapcsolatba léphet, majd még ez is tovább él a feltámadásban? Ott is látnom kell, akiért elhagyott? Vagy ha megözvegyültem, újraházasodtam, és megadatott, hogy mindkét házasságom szeretetben ment végbe, mit kezdek azzal, hogy ott majd kit fogok jobban szeretni, vagy kihez fogok inkább tartozni? Mindezen kérdések fényében vagy azt mondjuk a szadduceusokkal, hogy na éppen ezért bolondság az örök életben hinni, vagy azt mondjuk Jézussal, hogy ott minden másképpen lesz, és ha nem is értjük most hogyan, mindezek a kérdések érvényüket vesztik: „Mert az emberek, akik amikor már feltámadtak a halálból, nem nősülnek, férjhez sem mennek…” De honnan a bizonyosság, hogy feltámadnak a halálból?
III. Az élők Istene és a halálhoz való hozzáállásunk
Hogyan érvel Jézus a szadduceusok tévelygésével szemben, ami abból fakad, hogy ismeri az Írásokat és ismeri Isten hatalmát? Jézus arra utal, amikor Isten az égő csipkebokorban megjelent Mózesnek, és elhívta, hogy általa szabadítsa ki Izraelt az egyiptomi fogságból. Isten úgy azonosította magát a vonakodó Mózesnek, mint aki a már rég elhunyt atyák, azaz Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Majd így folytatja Jézus: „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” Isten úgy jelentette ki magát Mózesnek, hogy „Vagyok, aki vagyok”. A „Vagyok”, a lét és élet maga az, aki szövetséget kötött Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, és ígéretet tett nekik. Lehetséges, hogy halálukkor elvesztek Isten számára? Lehetséges, hogy az élők Istene szövetséget köt, elhív, szabadulást szerez az életben, vezeti az övéit, majd amikor azok meghalnak, tehetetlenül, vagy éppen közömbösen elfelejti őket? Jézus Isten alapvető természetére utal: ha valakit magához ölelt az élet, ha Isten úgy mutatkozik be, mint ezek Istene, lehet, hogy a végén mégis az elmúlás győzzön? Nincs feltámadás?
Gondoljuk végig ennek a jelentőségét! Istennek definíció szerint le kell győznie számunkra a halált. Ha nem teszi, akkor a halál felett nem Úr, hiszen akkor az utolsó szót felettünk a halál mondja ki. De ha a legnagyobb ellenségünk felett nem uralkodik, akkor mit jelent, hogy ő Isten? Akkor tiszteljük és féljük a gyűlöletes halált, mint végső hatalmat és e szörnyű valóság árnyékában segítségül hívhatjuk a mindennapjainkhoz azt a kisebb valakit, akit Istennek hívunk? Egy a halálnál kisebb Istent, ha a halálé az utolsó szó, a legnagyobb hatalom. Mert halál uraság ezt megengedi, hiszen lényegében nem sok vizet zavar – ő a holtak istene. És talán ez is jobb nekünk mint a semmi? Nem ez az a helyzet, amelyről Pál apostol azt mondta: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”? (1Kor 15.19) Ha Isten Isten, akkor ő az élők Istene, és nem a holtaké; ha pedig az élőké, akkor van feltámadás és örök élet – mondja Jézus.
Jézus, aki maga az élők Istene. Aki nem „a levegőbe beszél”, aki nem elméletileg teologizál. Aki ismeri az írásokat és ismeri Isten hatalmát. Aki úgy is teljes életet élt, sőt, a legteljesebb életet élte, hogy soha nem volt párkapcsolatban. Aki mindenben az élők Istenét, az ő mennyei Atyját kereste. Aki néhány nappal ezen kijelentése után a legsúlyosabb kivégzést szenvedi el. Az élők Istene – aki kileheli a lelkét a kereszten. Gondolod, hogy csak úgy mondott valamit? Gondolod, hogy próba-szerencse tett kijelentéseket, hátha bejön? Gondolod, hogy eszébe sem jutott, hogy mindezekre a szavaira emlékezni fognak, és azok igazsága napokon belül lelepleződik? Gondolod, hogy nem érezte szavai súlyát, amikor ő maga készült a halálba, és az ő élete a tétje annak, hogy Isten vajon az élők Istene, vagy holtaké? Élő Isten vagy halott Isten?
Jézus halott volt, és íme mégis él. És életre hív mindenkit, aki hallja és befogadja őt. ÁMEN!

Nő a feszültség és záporoznak a kérdések Jézus körül: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket?” (12,28) „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” Mi lesz a feltámadás után? (12,23) A jeruzsálemi templom felett mondott ítélet óta már csak napok, órák kérdése, hogy mikor sikerül Jézust elfogni. A főpapok és az írástudók csapdában érzik magukat. Minél hamarabb el kellene takarítaniuk azt a Jézust, akinek szavára tömegek lesnek. A helyzet kénye, hiszen Jézus Messiás-királyként bevonult Jeruzsálembe, éppen az Egyiptomból való szabadulás ünnepe előtt pár nappal. A helybeliek és a több tízezer zarándok arra készül, hogy felidézze, hogyan szabadította meg Isten népüket a fáraó elnyomó hatalmától. A jelen kor elnyomói, a rómaiak nem véletlenül idegesek; könnyen lázadás törhet ki. A vallásos vezetők pedig attól félnek, hogy ha elfogják Jézust, szembekerülnek a tömegekkel, és ez felkorbácsolja az indulatokat. Ha pedig nem fogják el és nem némítják el, ki tudja, mi lesz mindennek a vége. Csapdába kerültek.
Ezért úgy döntenek, hogy éppen abból fognak előnyt kovácsolni, ami látszólag hátrányukra van: csapdát állítanak Jézusnak. A csapda kísértés, próba, amely megvizsgál. Világosságra kerül, ami a felszínen láthatatlan. meglátszik, hogy kik vagyunk valójában. Lássuk hát az olvasott szakasz alapján: mi Jézus csapdája és hogyan viselkedik, amikor tőrt vetnek neki; melyek a mi csapdáink; és milyen kiútra vezet Jézus.
I. Jézus csapdája
A vallásos vezetők tökéletes csapdát eszeltek ki, amelynek felállítását néhány farizeus és ún. Heródes-párti emberükre bízták. Alattomos és veszélyes tőrt állítottak, aminek része volt a pszichológiai hadviselés, valamint a politikai ellehetetlenítés. Ha felidézzük magunkban, hogy Jézus milyen óriási nyomásnak van kitéve ezekben a napokban, érezzük, hogy milyen alattomos a kísértő hízelkedő, simulékony közelítése: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem tartasz senkitől, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját.” Minden egyes szó igaz, és annál veszélyesebb és álnokabb a támadás, amit Jézus ellen intéznek. Ironikus, hogy a főpapok és írástudók azzal küldik embereiket, hogy „tudjuk, hogy igaz vagy”, miközben amikor Jézus visszautalja nekik a felhatalmazására vonatkozó kérdést Keresztelő Jánosra utalva, azt mondták, „nem tudjuk.” Igen, olyanok ők is, mint sokan, amikor az tűnik célravezetőnek tudnak, máskor meg mindent letagadnak.
A behízelkedő beszéd persze csak arra való, hogy elaltassa az éberséget és az áldozat gyanútlanul besétáljon a csapdába. Az igazi csapda politikai (valamint teológiai is): „Szabad-e adót fizetnünk a császárnak, vagy nem? Fizessünk-e, vagy ne fizessünk?” Halálos méreg! Miért?
Az adófizetés – és itt az ún. fejadóról esik szó a római megszálló hatalom részére - kétszeresen is fájdalmas a hithű zsidóságnak. Egyrészt emlékezteti őket arra, hogy nemzeti függetlenségüket elveszítették és Júdea római provincia lett. Annyira érzékeny ez a kérdés, hogy amikor Kr. u. 6-ban bevezették ezt az adót, azonnal lázadás tört ki a rómaiak ellen. A lázadást hamar leverték, de a nemzeti érzelmek azóta is összekapcsolódtak azzal, hogy a gyűlölt adót nem kellene fizetni. Másrészt azonban a hithű vallásos zsidóság bálványimádást is látott az adófizetésben. A pénzérme nem pusztán a császár (Tibériusz) arcképét hordozta, ami a „ne csinálj magadnak faragott képet” parancsolat megsértésének számított, de vérlázító feliratot is olvastak rajta: „Tiberius Caesar Augustus, az Isteni Augustus Fia”. Ha tehát valaki igaz hívő zsidó, elkötelezett hazafi, hisz Isten királyságában, elképzelhetetlennek tartja, hogy lehet Istent úgy imádni, hogy közben fizeti az adót. Látjuk már, miért életveszélyes a csapda. Jézus csak rosszul válaszolhat. Ha azt mondja, hogy szabad fizetni az adót, nyomban elveszíti a tömegek támogatását, akik az előbb elmondottak fényében tekintenek rá, mint Messiásra. Azt várják tőle, hogy mondjon nemet az adóra, a kiszolgáltatottságra. Ez esetben pedig már könnyen eltehetik láb alól az ellenségei, hiszen senki sem fog már lelkesedni érte. Magára hagyják, és ezzel a vallásos vezetők dilemmája megoldódik. Amennyiben pedig azt mondja, hogy nem kell adót fizetni, azon nyomban kész ellene a vád, amellyel a rómaiak elé citálják: felforgató, lázító. Tökéletes csapda.
 Mit tesz Jézus? Először is, átlátja a képmutató és alattomos hízelkedés mögött megbúvó ellenséges szándékot: „Mit kísértetek engem?” Tényleg nem embereknek akar tetszeni és megfelelni, és ezért nem tudják lépre csalni. Nem hajladozik erre majd arra, felülvén a simabeszédűeknek. Nincs szüksége erre – szabad és erős ember. Majd kétszeres választ ad a küldötteknek. „Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem. Hoztak egyet…” Ez pedig lebukás. Tudniillik éppen a zsidók érzékenysége miatt a mindennapi használatra olyan pénzérme is forgalomban volt, amelyen nem volt látható a császár arcképe és a sértő felirat. Jézus azonban leleplezi a képmutatást: nektek ott lapul a zsebetekben a császár érméje; akkor miről beszélünk? A válasz másik része a sokat idézett, híres kijelentés: „Kié ez a kép és ez a felirat? – A császáré. – Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”
Jézus válasza nem egyértelmű, és azokkal az írásmagyarázókkal tudok egyetérteni, akik szerint szándékosan nem az. Jézus nem tanítást kíván adni ezen a helyen az adóról, politikai és isteni hatalomról, hanem egyrészt isteni bölcsességgel és eleganciával „kisétál” a halálos csapdából, másrészt rámutat arra, hogy az ellenségei által felvetett dilemma hamis. Az egész alapvetés téves, tudniillik nem abban fog eldőlni, hogy valaki hűséges-e Istenhez, vagy nem, hogy fizet-e adót a császárnak, vagy nem. Nem jól kérdeznek, nem jól gondolkoznak, mert nem ezen múlik, hogy hűségesek-e Istenhez. Akár fizettek adót, akár nem – ezzel nincs lerendezve az, amivel Istennek tartoztok: „Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” Jézus tehát visszautalja a kérdést, amely szerint mindenki maga kell, hogy megbirkózzon azzal, hogy mivel tartozik a császárnak, és mivel tartozik Istennek.
II. A mi csapdánk
A Jézusnak állított csapda története rámutatott a korabeli istenkeresés zsákutcájára: ott vélték megtalálni Isten szolgálatát és dicséretét, ahol az nem dőlhet el végérvényesen. Végletesen leegyszerűsítve kapcsolták össze az adófizetést Isten szeretetével: ha fizetsz adót, hűtlen vagy, ha nem fizetsz, rendben vagy. Innen jön a kérdés: szabad-e adót fizetni a császárnak? Jézus pedig válaszában megkülönbözteti e kettőt (adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené). Mindjárt látni fogjuk, hogyan születik ebből a mi csapdánk.
A modern ember olvasata gyakran az, hogy természetes, hogy Jézus elválasztja ezeket, hiszen mi köze van Istennek adóhoz, politikához, nemzethez, közélethez, gazdasághoz… Igazolva láthatja magát Jézus szavaiban, aki mintha két külön világnak tartaná a „császár” és az Isten világát. A császár világa az állam, az adó, a vállalkozás, az oktatás, az egészségügy, a törvényhozás, a politika, a pénz, a karrier, a hatalom – azaz „realitások világa”; míg Isten világa a benső, a személyes, a lelki, a szívbeli, a vallásos, a spirituális – azaz az „idealizmus világa”. És lám, Jézus is szétválasztja ezeket. Ezzel pedig megérkeztünk a mai kereszténység csapdájához, amelyben e két rossz olvasat egyszerre jelenik meg. Hogyan?
Az egyik tábor azonosítja egy-egy ügy képviseletét Isten szeretetével, az iránta való hűséggel, miközben a másik tábor teljesen elválasztja ezeket egymástól. Az egyik oldal azt mondja, hogy csak az az igaz keresztény, aki pontosan megfizeti az adóját. A másik oldal meg néz, hiszen mi köze Istennek az én adómhoz? Az egyik oldal csak egy bizonyos politikai párt oldalán tudja elképzelni a hiteles keresztényeket; a másik oldal szerint Istennek semmi köze a politikához. Az egyik oldalon azok vannak, akik szerint ha valaki külföldre megy dolgozni, hűtlen népéhez, és így Istenhez is, aki őt elhelyezte a világ népei között, a másik oldalon még a kérdés felvetést sem értik, hiszen mi köze Istennek ahhoz, hogy hogyan boldogulok. Az egyik oldalon hűséges kereszténynek tartják azt, aki nem támogatja a házasság előtti szexet, a másik oldalon azzal érvelnének, hogy Istent egyáltalán nem érdekli a szexuális életünk. Az egyik oldal rosszul teszi fel a kérdéseket: szabad-e politikai párt tagjának lenni, szabad-e az adófizetésben kiskapukat keresni, szabad-e külföldre menni munkát vállalni, szabad-e alkoholt fogyasztani, ha valaki Istennek kedves életet akar élni. Azaz egyetlen dologban történő állásfoglalást azonosítanak az Isten iránti hűséggel, szinte bezárják Istent ebbe az ügybe. A másik oldalon meg egyáltalán nem teszik fel a kérdést, mert úgy vélik, Istenre a dolgoknak csak egy másik része tartozik; ők kizárják Istent az élet számos területéről. Mindkét út céltévesztés, hiszen mindkettő kikerüli azt, amit Jézus középpontba állít: „Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” És ezért mindkettő elmegy az egyetlen igaz és fontos kérdés mellett: Mivel tartozom Istennek - és ennek fényében mivel tartozom a „császárnak”? Ez a mi csapdánk. Hogyan értsük tehát Jézust, aki megkülönbezteti, de nem választja szét Isten és a császár világát?
III. A jézusi kiút
„Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” De mi az övé? Lépjünk egy lépéssel vissza, és lássuk meg Jézus érvelését: „Kié ez a kép és ez a felirat? – A császáré. – Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” A római dénáron a császár képe van – az tehát az övé. Azzal neki tartoztok. De mi az Istené? Nyilvánvalóan minden az övé. Jézus nem gondolhatott kevesebbre, mint hogy magunkat, szívünket, szeretetünket adjuk neki.
Ha annál a gondolatnál maradunk, hogy minden és mindenki azé, akinek vagy aminek a képe, pecsétje van rajta, akkor érdemes azt a kérdést feltennünk, hogy az ember vajon kié, kinek tartozunk magunkkal? A bibliai válasz itt is az, hogy annak, akinek képét hordozzuk. Igen, az ember, minden ember teremtésénél fogva Istené, mert Isten képét hordozza. A Biblia szerint az ember ember-volta abban van, hogy Isten képét hordozzuk, Isten képére formáltattunk. Mivel tartozunk hát neki? Hogy ránézzünk, hogy ránézve, azaz vele közösségben éljünk, hogy valamit lényéből visszatükrözzünk, bibliai kifejezéssel dicsőségét kisugározzuk. „Adjátok meg … az Istennek, ami az Istené.”
De mi éppen ezt nem tudjuk és akarjuk tenni. Mindig reá nézve járni, mindig benne élni a közösségben, mindig őt keresni? Inkább bezárjuk egy ügybe, vagy kizárjuk más dolgokból… Igen, nem ragyogunk, dicsőségének híjával vagyunk, istenképűségünk megromlott, megfakult. Ez éppen abban nyilvánul meg, amiben Jézus egészen más: ragaszkodik Isten igazságához, és nem keresi az emberek tetszését, az emberek dicsőségét, a saját dicsőségét. Tökéletesen elég neki, hogy az Atya dicsőségét keresi, és megad neki mindent, ami az övé.
Igen, mert ő Isten tökéletes képe. És amikor beletekintünk ebbe a képbe, Isten tökéletes képébe Jézus emberi arcán, tiszta, igaz és ragyogó lényében, mintegy tükörben meglátjuk a saját eltorzult képünk. Amikor belenézünk a tisztába, megérezzük szennyes voltunk. Amikor beletekintünk az igazba és szeretőbe, lelepleződik hamis és önző mivoltunk. Ezért kell Jézusnak meghalnia. És mit tesznek vele? Bemocskolják, kigúnyolják, összetörik az arcát, a lényét, isten képét. Köpdösik, véresre verik, töviskoszorút nyomnak fejébe. Olyanná teszik, tesszük Jézust, Isten tökéletes képét kívülről, amilyen a lelkünk belülről. Legyen olyan, sőt, még gyalázatosabb, mint mi! Akkor majd rá tudunk nézni úgy, hogy nem kell félnünk tőle. Sőt, akkor van miért elfordítani a fejünket, és megvetni őt.
Azután egyszer mégiscsak rá kell nézned – és meglátod magadat. Saját összetörtségedet az ő összetörtségében, saját istentelenséged az ő Istentől elhagyott voltában, saját ítéletedet az ő bűnhődésében. És ami eddig taszított, az vonzani kezd, ami eddig utált volt, az drágává lesz. Látod és nézed őt… és már gyönyörködsz benne. És amint gyönyörködsz benne, mint megváltódban és szabadítódban, elkezd helyreállni rajtad, benned is az Isten képe. A nagy titok kibontakozik: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18) Jézus rajtad, Jézus képe benned. És amint ez elmélyül, kiszabadulsz a csapdából. Mert tudod, hogy semmi sincs, amihez neki ne lenne köze, de azt is tudod, hogy a vele való kapcsolat sokkal nagyobb, mélyebb, szélesebb, átfogóbb, mint egy-egy ügy. Nem kell már őt sem bezárnod, sem kizárnod. Újra és újra fel tudod tenni a kérdést: mivel tartozom neked, és mivel tartozom másoknak?
Lépjünk ki a csapdából: Adjuk meg Istennek, ami az Istené, és akkor meg fogjuk tudni adni a császárnak, ami a császáré! Ámen!

Jézusnak ezek a szavai az imádságról minden alkalommal zavarba hoznak, amikor olvasom őket. Aki rendszeresen (vagy akár rendszertelenül) imádkozik, sőt, aki életében csak egy-két alkalommal könyörgött kétségbeesve Istenhez, valószínűleg azonosulni tud ezzel a nehézségemmel. A legtöbben átéltük, hogy amennyire csak tőlünk telt, hittel könyörögtünk, kitartóan kértünk valamit, és nem úgy lett. Nem gyógyult meg, nem fordult vissza az pusztító útról, nem változtak meg a kétségbeejtő körülmények, nem ugrott a hegy a tengerbe. Máskor pedig imádkoztunk, esetleg nem túlzottan nagy hittel, és megtörtént, amit kértünk. Az a meggyőződésem, hogy az imádság, minden róla elmondott igehirdetés, megírt könyv ellenére is, alapvetően titok marad. Titok, hiszen az imádság lényegében kapcsolat, és semmilyen kapcsolat mélysége, szépsége, nehézsége, íve és élete nem írható le objektív módon.
A ma olvasott szakasz összefüggése Márk evangéliumában a gyümölcstelen vallásosság. Jézus ítéletet hirdetett a jeruzsálemi templomban folytatott vallásosság ellen, hiszen azt, amit Isten imádság házának rendelt minden nép számára, a benne foglalatoskodók rablók barlangjává tették. Ezt az ítéletet szimbolizálja a gyümölcsöt nem adó, ezért megátkozott, majd elszáradt fügefa. Jézus tanítását az imádságról Péter csodálkozó megállapítása vezeti be: „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” – mintha Jézus nem is tudna erről… Mintha neki is meg kellene lepődnie azon, ami történt… De Jézus tudja, hogy mi a hit, és a hittel mondott szó, az imádság ereje. És éppen ezt akarja átadni a tanítványoknak. A bibliai szerkesztés arra utal, hogy ha a jeruzsálemi templom el is veszíti küldetését, megítéltetik, helyébe lép majd a tanítványok imádkozó, gyümölcsöt termő közössége. A múlt héten szembe néztünk azzal, hogy a terméketlen, képmutató és üres vallásosság bennünket is fenyeget. Ma arra tekintünk, hogyan lehetünk hittel imádkozó, gyümölcstermő közösséggé. 1. Mi az, amit nem jelentenek Jézus szavai? 2. Mi az a hit, amelyről Jézus beszél? 3. Hogyan születik és növekedik ez a hit, ez a kapcsolat?
I. Mi az, amit nem jelentenek Jézus szavai?
Jézus nem általánosságban beszél a hitről, hanem egészen konkrétan; egy olyan hitről, amely Isten csodálatos erejét hívja segítségül. Olyan hitről esik szó, amelybe – érezzük – az, aki gyakorolja, beleteszi a szívét, ráteszi az életét. Nem általános megfogalmazása ez annak, hogy mit hiszünk, hanem egy konkrét helyzetben, egy előttünk magasodó heggyel, akadállyal szemben megélt hit, amely által Isten ereje árad ki. Fogok arról beszélni, hogy mi is ez a hit, de először látnunk kell, hogy mi az, amit Jézus nem szándékozott tanítani.
Jézus „hegyeket mozdító hitről” való szavainak leegyszerűsített értelmezése az, hogy a meg nem hallgatott imádság mögött mindig az erőtlen, kevés, elégtelen hit bújik meg. Ezek oka tehát a hitetlenség. Azért nem hallgatott meg, azért nem történt meg, amit kértél; sőt, ha más imádkozott érted, azért nem gyógyultál meg, mert nincs elég hited, vagy mert valami „nincs rendben” az életedben (bűn…). Bár Jézus több alkalommal a tanítványai szemére veti hitetlenségüket, túlzott és veszélyes leegyszerűsítés lenne minden meg nem hallgatott imádságot ezzel elintézni. Számosan vannak, akik gyógyulásért kértek imádságot egy-egy gyülekezetben, konferencián, és amikor nem történt semmi, azt kapták az imádságot végzőktől, hogy nem volt elég hitük. Súlyos lelki nyomorúságok fakadtak ebből. Van, aki önmagát gyötri hasonló módon, és magában keresi a hibát: miért nincs elég hitem? Vannak, akik mivel nem történt meg, amiért imádkoztak, a következőre jutottak: vagy nincs elég hitem – bármennyire is szeretném – vagy nem igaz, amit Jézus mond. Az egyik esetben elhagyott (nincs hitem), a másikban pedig becsapott (nem igaz, hogy ha hittel kérünk, megtörténik). A végeredmény, hogy elfordultak Jézustól – akár csak szívükben, miközben a külső vallásosság megmaradt, akár teljesen tudatosan és nyíltan vállalva ezt.
A következőben kifejtendő torzulás abban hasonló az előzőhöz, hogy a hitet egy az emberben meglévő, önmagában létező képességnek tekinti. Egyre gyakoribb ma egy olyan hit fogalom, amelynek lényege, hogy a hitben hisz. Ez megjelenik mind bizonyos keresztény, mind ezoterikus körökben. A hangsúly azon van, hogy ha elég erősen hiszel, akkor ezzel a hittel hatással tudsz lenni a környezetedre, a világra, akár Istenre, és a hit erejével befolyásolhatod mindezeket. Jellemzője ennek a hozzáállásnak, hogy mindegy számára, miben vagy kiben hiszel. Csak higgy, higgy erősen, higgy magadban vagy higgy valami másban, a lényeg hogy légy pozitív, légy optimista. Nem vitatom, hogy az optimista hozzáállás – ami nekünk magyaroknak általában nem erősségünk –erény, de a hit a hitben, a hit a pozitív kisugárzásban és az események ilyen mód történő befolyásolásában nem az, amiről Jézus beszél. A pozitív gondolkodás, a hitnek nevezett szinte mágikus jellegű megvallások, a hitnek ez a minden erővel való felszítása önmagunkban egyáltalán nem jellemző arra a Jézusra, aki itt beszél. Számára a hit nem valamiféle mechanisztikus eszköz, eltanulható módszertan, pszichés túlfűtöttség, hanem valami egészen más: „Higgyetek Istenben!” Nem magatokban, nem a hitetekben, hanem az élő Úrban.
II. Mi az a hit, amelyről Jézus beszél?
Amikor a Biblia hitről beszél, valamint amikor Jézus hitről és imádságról szól, mindig az Atyával való kapcsolat áll előttünk. Jézus hite nem más, mint az Atyával való közösségéből, szeretetkapcsolatából fakadó hit, bizalom abban, hogy amit az Atya tesz, ő is azt teszi. Bibliai értelemben nem létezik olyan hit, amely nem híd: Isten és ember között. A hit kapcsolatot feltételez, és ezért sokkal több, mint általános ismeret vagy beállítottság. A kapcsolat pedig szeretetkapcsolat. Ebben a szeretetkapcsolatban lehet elkezdeni megérteni, hogy mit tanít Jézus a hittel mondott imádságról. Az imádság beszélgetés, közösség gyakorlása, jelenlétünk biztosítása annak számára, aki mindig jelen van számunkra. Tudatos odafordulás ahhoz, aki Jézusban egyszer és mindenkorra hozzánk fordult. (Ill. egészen más a házastársunkkal időt tölteni, vele lenni, benne élni a, kapcsolatban, mint szakkönyveket olvasni a házasságról… Ez utóbbi lenne az általános hit, az előbbi pedig a megélt hit, a szeretetkapcsolat maga).
Hinni a szeretet Istenében tehát azt jelenti, hogy mély szeretetkapcsolatban vagyunk vele. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hit Istenben szeretetkapcsolat Istennel, a szeretetkapcsolat pedig hit által kell, hogy létezzen. Miért? Azért beszélünk hitről ebben a kapcsolatban, mert nem látjuk Istent. Nem tapasztaljuk mindig - sem magunkban (ez a Szentlélek belső bizonyságtétele), sem a körülményekben (ez Isten gondviselése, de a gondviselés hitkérdés, és nem azt jelenti, hogy mindig minden úgy történik, ahogy azt mi jónak véljük). Ezért marad a hit; a hit abban, hogy Isten ismer és Isten szeret. És ebből fakad az imádság, valamint ebből a közösségből, ebből a mély meggyőződésből születik az a fajta kérés, amelyről Jézus beszél. Amikor atyai szeretete egészen mélyen lakozik a szívünkben, amikor egészen bizonyosan megéljük, hogy ő bennünk van, mi pedig őbenne, amikor teljes biztonságban tudjuk magunkat és az egész világot, akkor tudunk hittel kérni. Akkor, és csak akkor valósul meg: „higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik néktek.” Látod Jézus szavainak a titkát? Érted, hogy Jézus ebben élt? Hogy ez a mondat nem egy üres biankó csekk, amit bármikor bármire beválthatunk (csak „állítsunk ki” vagy „produkáljunk” elég hitet hozzá), hanem rámutatás az imádság hatalmas lehetőségére, a csodára, ahogy Isten adja magát nekünk, adja, önti akaratát és szavait szívünkbe, hogy csodálatos munkájának részesei legyünk. A mi mennyei Atyánk, bevonva minket a szeretetközösségébe, általunk (is) szándékozik megvalósítani terveit és céljait a világban. És ha ennyire egyek vagyunk vele, akkor igaz az, amit Jézus – egy korabeli közmondásra utalva – így mond Péternek: „Bizony, mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik a szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik -, annak meg is adatik ez.” Jézus két akadályát nevezi meg a hitből fakadó imádságnak, és mindkettőt a szeretetkapcsolat fényében kell meglátnunk. Az egyik a kétely, a hitetlenség, a másik a harag, a sértődöttség, a neheztelés a tanítványok közösségében.
Mit ért tehát Jézus azon a kitételen, hogy „nem kételkedik a szívében?” A fentiekből megértjük, hogy amikor kétely van a szívünkben, akkor nem annyira a „hitünk mennyiségével” van a baj, mint a szeretetkapcsolatunk minőségével. Gondolj bele, hogy ha el tudnánk hinni, hogy a világot Istennek a szeretete tölti be, és - bármilyen veszteségeink lennének is a jelenben - ez a szeretet fog győzni, és végül minden rossz felett diadalmaskodni… ha ezt elhinnénk, és minden pillanatban erre támaszkodnánk, ebből merítenénk, döbbenetes szabadság gyúlna fel bennünk. Mernénk egészen és teljesen Istenért és Istenre figyelve élni, hiszen szeretetétől semmi sem választhat el. Ebből a szabadságból, ebből a bátorságból és bizalomból fakadna minden imádságunk. Minden aggódásunk, keservünk, önsajnálatunk lényegében annak megtagadása, hogy ez a szeretet elégséges, mindenre kiterjedő és győztes. Tehát ez a hitetlenség. Ez a kétely a szívünkben valójában félelem, és ezért nem tudunk hittel kérni. A választ pedig János apostolnál olvastuk: „a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
A másik akadály, amit Jézus az imádsághoz kapcsol, a megbocsátás hiánya: „És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.” Ha a szívünkben neheztelés van, nem tudunk jól kérni. Csak a szeretet szabadságában kérhetünk Isten szerint, aki maga a szeretet, és az imádságban is szeretetében akar járatni minket. Bizonyosan torzul a kérésünk, a vágyunk, ha nem bocsátunk meg. A sértődött, megbántott szív nem szabad Isten előtt. Leggyakrabban ez nem tudatos, észre sem vesszük, hogy a sértettség, neheztelés, keserűség lelkünkre lerakódott rétegei hogyan választanak el az Úrral való szeretetkapcsolat megélésétől. A nyilvánvaló harag és gyűlölet esetében egyértelmű ez, hiszen nem is tudunk Istennel közösségben lenni, olyan erővel ural és irányít a gyűlölet. De a sok „kis” sértődés másképpen hat. Láthatatlanul tompítja el, teszi homályossá, fakóvá a szeretetkapcsolatot. Kihűl az Istennel való közösségünk lángja, és nem kérünk, vagy nem jól kérünk. Éppen ezért csak az a közösség lesz imádságában gyümölcstermő, mely tagjai folyamatosan és állhatatosan gyakorolják egymás között a megbocsátást. János apostol itt is eligazít bennünket: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.”
III. Hogyan születik és növekedik ez a hit, ez a kapcsolat?
A teljes szeretet kiűzi a félelmet, mondja János. Isten szeretete arra vezet, hogy szeressük egymást, azaz gyakoroljuk a megbocsátást és megbékélést. Hogyan juthatunk ide? Hogyan élhetünk ebben? Mi kell ahhoz, hogy növekedjünk a szeretetkapcsolatban, a hitben, és a hittel mondott imádságban?
Az a legfontosabb, hogy tudjuk, hol és hogyan ölelhető magunkhoz ez a szeretet. János egészen határozottan rámutat arra, hogy ez nem velünk kezdődik: a szeretet „nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a bűneinkért.” Nem az a legnagyobb csoda, hogy „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt”, hanem az, hogy aki ott áll Péter előtt, az Isten Fia, aki néhány napon belül feláldozza az életét őértük és miértünk. A csoda az az isteni szeretet, ami minket megelőzve elvégzi a megváltás nagy munkáját. Isten Jézusban is égő szeretete, amely szeretet által ő odaadja az életét mintegy égő áldozatul (miközben a templomban zajlik az állatáldozat). Amíg ezt a nagy titkot nem értjük, nem ismerjük igaznak, és nem bízzuk rá magunkat egészen, nem pihenhetünk meg Istennek szeretetében, amelyről eddig volt szó. Elfogadni ezt az áldozatot egyrészt azt jelenti, hogy értelmeddel és szíveddel igaznak tartod, hogy Isten azért adta oda Fiát, Jézust, Jézus pedig azért mondott igent erre az isteni küldetésre, mert nem volt más, egyszerűbb, vértelenebb, konszolidáltabb, „olcsóbb” megoldás arra, hogy a szent és tökéletes Isten úgy bocsásson meg, úgy békéljen meg velünk, hogy igazsága nem sérül. A mai ember felháborodik, hogy mi az, hogy a Fiát áldozta értem, ha nem kértem; lázadozik, hogy mi a keresztnek ez a brutális véres története; finnyáskodik, hogy őneki ez azért mégsem kell – és elmegy Isten értünk való lángoló szeretete mellett. Nem is ismeri, hogy mit jelent, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet… Ahhoz, hogy Isten szeretetét magunkhoz öleljük, először tehát igent mondunk arra, amit Isten Jézus Krisztusban értünk tett.
Másodszor pedig, ennek alapján, igent kell mondanunk magunkra is. Igen, Isten ezt megtette, de ennek érvényességét el kell fogadnunk magunkra nézve. Ha igaznak tartjuk az evangéliumot, ennek az igazságnak be kell hatolni a szívünkbe, lelkünkbe. Át kell hogy járjon bennünk mindent (ezért kell újra és újra az evangéliumot hallanunk akkor is, ha már hívők vagyunk, hiszen ez hosszú folyamat…). Csak akkor fogod magadhoz ölelni Isten szeretetét, ha engeded, hogy a Szentlélek kimunkálja benned ennek következményeit: önmagad elfogadása, ha Jézus elfogadott; önmagadnak való megbocsátás, ha hiszed, hogy Jézus Krisztus megbocsátott; aggodalmaid, félelmeid Isten kezébe helyezése, ha tudod, hogy Isten lett életed szerető Ura…
Mindezzel már a szeretetkapcsolatban való megmaradás és növekedés kérdéseihez értünk. A kulcs, hogy újra és újra megpihenjünk ebben a kapcsolatban. Hogy újra és újra felidézzük és megerősítsük (amint az úrvacsorában is tesszük), hogy Isten szeretete Jézus Krisztusban mindennél hatalmasabb valóság számunkra, amitől senki és semmi nem választhat el. Ezzel azt is felidézzük és átgondoljuk, hogy ez a világ, amelyben élünk, minden nyomorúságával, fájdalmaival, igazságtalanságaival együtt az a világ, amelyet Jézus Krisztus megváltott. Amelyet ebben a pillanatban is Istennek ez a szeretete tart egyben. És amely ebben a pillanatban is Isten szeretetének teljes győzelme felé halad – visszafordíthatatlanul és megállíthatatlanul. Ez a világot meghatározó, célba vezető, legyőzhetetlen igazság. Semmi nincs ezen kívül, semmi nincs ezen túl. Minden jó helyen van, Isten kezében, de leginkább a te életed van jó helyen. Lehet-e másképpen, ha Isten tényleg a Fiát adta értünk? Lehet-e kevesebb, mint hogy vele együtt mindent nekünk adott?
És amikor megint kételyt találunk a szívünkben, amikor szűkölve, rettegve imádkozunk, amikor telve vagyunk a haragunkkal, akkor megkérdezhetjük magunktól: Ó, már megint hol vesztettem el az Isten szeretetének hatalmát? Hova lett szívemből szerelme biztonsága? Mire cseréltem már megint el szeretete szabadságát? És már nem azon kell gyötrődnöm, hogy miért nem hallgat meg, miért nincs elég hitem, miért nem vagyok elég jó.
Az imádság titkát még mindig nem tudom megmagyarázni. De a szeretet titkát kiárasztotta ránk Jézus ma is. És ez elég lehet nekünk… ÁMEN!

Márk evangélista számára az üdvösség lelki látás. A vak Bartimeus meggyógyításának története ezt példázza. A tizenkét tanítvány értetlenkedéséről (azaz vakságáról) olvashatunk az előző fejezetekben. Nem értik, hogy ha Jézus Isten Fia, miért kellene meghalnia. Nem értik, hogy miről beszél Jézus, amikor halálát és feltámadását említi. Az egyik értelmetlen, a másik meg lehetetlen. Nem értik, mi köze ennek Isten uralmához, aminek eljövetelét hirdette. Nem értik, hogy ha Jézus – sőt, ők maguk is! – betegeket gyógyítottak, megkötözötteket szabadítottak meg, ha kiáradt Isten hatalmas ereje, akkor hogyan vezetne ez Jézus halálához. Vakok, akik nem látnak. Nem testi szemeikkel, nem ott a hiány. Belső látás, lelki megértés hiányzik. Halljuk, hogy Jézus meghal és feltámad, eljut a fülünkig, eljut az értelmünkig… csak nem tudunk vele mit kezdeni. Itt van, körülötted van, hétről hétre szembesülsz vele, és mégis homályos és zavaros minden. Tudod, érzed, hogy „nem áll össze a kép”, hogy „nem látsz”, és vágysz a világosságra; máskor azonban bosszant, hogy miért hallod újra és újra ugyanazt a történetet, Jézus halála és feltámadása történetét. Hiszen a mi helyzetünk nem különbözik oly sokban a Jézus korabeli tanítványok helyzetétől, de a köztük és köztünk eltelt kétezer év minden Jézus követőjének vagy keresőjének a helyzetétől sem. Sötétség, ború, homály, már-már azt hisszük, hogy dereng, majd újra nem értünk semmit.
Márk evangélista számára az üdvösség lelki látás. Ez a látás azonban senkinek sem adatik magától értetődően. A legtöbben úgy születünk, hogy látunk; de – Jézusra, Isten uralmának természetére nézve – mindannyian vakon jövünk a világra. Látás csak gyógyulás következtében születik. Bartimeus története így áll előttünk. Ezzel a történettel pedig, a mai napon, Márk evangéliumának a korábban megkezdett magyarázatát folytatjuk. Az kívánjuk látni, megérteni, hogy milyen út vezetett el Jézus Krisztus halálához és feltámadásához, és mit jelent őt ezen az úton követni. Az a vágyam és imádságom, hogy Bartimeussal együtt mindannyian mondjuk, kiáltsuk: Jézus, azt kívánom, hogy újra lássak. Hogy lássalak úgy, ahogy még nem láttalak; értselek és szeresselek úgy, ahogy még nem értettelek és nem szerettelek soha.
Először azt a kérdést tesszük fel, hogy mit jelent Jézust látni; majd azt, hogyan nyílik meg a szemünk; és végül arra tekintünk, hogy mindez mire hív bennünket a mai napon - akár vaknak, akár látónak tartjuk magunkat.
I. Mit jelent Jézust meglátni?
Márk evangélista a következő választ adja a kérdésre: egy sehova nem tartó szerencsétlen emberből Jézus látása által egy helyreállított ember lesz, aki egy új útra indul. A passzív sodortatásból aktív követővé lesz. A történet elején egy vak koldus ül az út mellett. A történet végén egy látó ember követi Jézust az úton. A vak koldus az, akit minden nap kivezetnek és kitesznek az út szélére, hogy legalább az összekoldult pénzből járuljon hozzá ahhoz, hogy családja eltartja őt. El kell szenvednie, hogy kivezetik Jerikó városából a Jeruzsálembe vezető főútra. El kell hordoznia a kiszolgáltatottságot, hogy nem látja, csak hallja, ami körülötte zajlik. El kell szenvednie a kéregetést elutasítók durva válaszát éppen úgy, mint az atyáskodó alamizsnálkodók aláhajló felsőbbrendűségét. Ki van téve a gúnynak, és ki van téve azon jóakaróknak, akik úgy adnak, hogy közben éreztetik vele, hogy ő senki és semmi. Meg kell várnia, az estét, hogy érte jöjjenek és hazavezessék. A történet végén ugyanez az ember lát, és mint látó, követi azt, aki visszaadta látását. Tudatosan indul Jézus után a jeruzsálemi úton, amely Jézus számára pár nap múlva a halálba vezető útnak bizonyul. Bartimeus dönt arról, hogy merre megy, és mit kezd azzal, hogy újra lát.
Mielőtt Jézus megnyitotta a szemét, passzívan sodortatott, miután meglátta Jézust, aktív követőjévé lett. Két olyan állapot, amit a modern, független és autonóm ember mindenképpen elkerül. Először azért, mert ki az, aki elismerné, hogy az élete valójában passzív sodortatás, ki van téve olyan eseményeknek és erőknek, amelyeket elszenved, és valójában nem szabad? Másodszor meg azért, mert ki szeretné, ha élete meghatározó dimenziója az lenne, hogy ő csak egy követő, valaki más nyomában jár, valaki más útján jár, valaki másnak rendeli alá az életét? (Hiszen ezt jelenti a követés, a tanítványság.) Az első ellen tiltakozunk, mert nem lehet így. A másodikat meg nem akarjuk, mert ne legyen így. Hiszen az ember a maga ura (akar lenni), aki meg van győződve arról, hogy lát – tehát saját maga jó irányba kormányozza az életét. De ha még el is ismerné, hogy eltévedt és vakon tapogatódzik, akkor is azért akarna újra látni, hogy kézbe vegye az életét.
Bartimeus gyógyulásának története éppen ezért paradigmatikus. Elbeszéli nekünk a nagy bibliai igazságot, amely szerint csak illúzió, hogy az ember a maga ura. Igen, számos dologban önállóbbak, szabadabbak vagyunk, mint egy út szélén ülő vak koldus… És számos dologban ugyanolyan kiszolgáltatott az életünk. Lehet ez valakinek a személyes, egyéni tehetetlensége, talán betegség, családi konfliktus, titkos szenvedélybetegség vagy bármiféle függőség, esetleg egy korábbi rossz döntés súlyos következménye és tehertétele. De megsejtjük gyakran ezt a kiszolgáltatottságot nagyobb léptékben, társadalmi szinten is. Sodortatunk az által, hogy mikor és hova születtünk, milyen lehetőségek nyílnak, hogyan alakul a politikai, gazdasági, világgazdasági helyzet. Nem tudjuk, a világ melyik pontján történik valami egy napon azért, hogy a másik napon a magunk bőrén érezzük annak következményeit, amelyek hatással vannak családunkra, gyermekeinkre, jövőbeli álmainkra, felépített terveinkre. Igen, sok szempontból ki vagyunk téve az út szélére, és olyan erőkön függünk, amelyeket nem választottunk.
Persze a Biblia ennél tovább megy, és sokkal mélyebb, egzisztenciális szinten ragadja meg a kiszolgáltatottságunkat. Pál így fogalmaz „halottak voltatok a vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez…” Azaz legyünk akár sikeresnek mondott, aktív, céltudatos emberek, vagy legyünk a társadalom ún. vesztesei, tehetetlenek és az „út mellett ülők”, mégis van valami egyetemes, mindenkit elérő, mindent átjáró, dermedt bénultságunk, amit a Biblia halálnak nevez. Ezen a ponton túllép a „vakság” képén, és egyenesen halálról beszél. Azért, mert az Isten nélküli életet teljes kiszolgáltatottságnak és ebből fakadó sodródásnak látja, hiszen semmit nem tehetünk ellene. Ahogy a vak nem nyitja meg saját szemeit, úgy a halott még kevésbé lehel életet önmagába. Ez az az állapot, amit a mai ember gyakran a szabadsággal és függetlenséggel azonosít, Isten azonban elveszettségnek, vakságnak, sőt halálnak mond. Az életről pedig így szól Pál: „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk bűneink miatt, életre keltett a Krisztussal együtt…” A Krisztussal együtt… már megint csak nincs függetlenség, autonómia, hiszen élet van, de csak valakivel együtt, valakivel közösségben, valakit követve. Ez a tétje annak, hogy valakinek megnyílik a szeme, meglátja Jézust, és passzív sodródóból aktív követővé lesz.
II. Hogyan történik a szemek megnyílása?
Jézus és Bartimeus gyógyító találkozásában. A történet ebben is paradigmaszerű, hiszen minden látás Jézussal való találkozásból születik. A találkozás többféle módon történik, sőt, mindenkié más, de senki sem fog látni találkozás nélkül.
Ebben a találkozásban a vak koldus, Bartimeus kezdeményez: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Mi kell ahhoz, hogy valaki kezdeményezzen Jézusnál? Hogy valaki megszólítsa, amint Bartimeus tette? Talán túlságosan is magától értetődő, de mégis hadd mutassak rá, mert gyakran éppen az evidenciákra nézve is vakok vagyunk. Az egyik, hogy elismeri a szükségét, a rászorultságát. A másik elengedhetetlen tényező, hogy hisz abban, hogy Jézus meg tudja nyitni a szemeit. A kettő együtt indít kezdeményezésre. Bartimeus tudja, hogy vak. Ezt persze nem nehéz elismerni, különösen, ha valaki látó emberek között él. De próbálj elképzelni egy olyan társadalmat (mondjuk egy falut), ahol mindenki vakon született. Az a norma, hogy senki sem lát. És amikor megjelenik egy látó ember, és elkezd arról beszélni, hogy van több, mint amiben a falu lakosai élnek, azok kételkednek, gyanakodnak, hárítanak. Nálunk az a norma, hogy nem látunk (bár ezt nem így fogalmaznák, hiszen ennek így számukra nincs értelme). Ezért inkább úgy kellene mondanunk, hogy mindannyian abban a megértésben, látásban élnek, hogy a fény, a színek nem jelentenek nekik semmit sem. Az ő szemszögükből nézve az az értetlen, a vak, aki valami egészen másról akarja meggyőzni őket. Talán értjük a példát. Nehéz egy olyan világban, mint a miénk, elismerni azt, hogy a legfőbb bajunk, hogy nem értjük, nem látjuk, nem ismerjük Jézus Krisztust. A többség így van ezzel, és nem tűnik úgy, hogy vakok lennének. Sőt, sokkal inkább a többség gondolja, hogy Jézus követői vakok, értetlenek, becsapottak. Sötétek… Nehéz tehát elismerni, hogy Uram, nem látok…
A másik elengedhetetlen eleme a kezdeményezésnek, hogy Bartimeus hiszi, hogy Jézusnak van hatalma őt meggyógyítani. Ha nem így lenne, nem kiáltozna kitartóan, nem akarna minden áron találkozni vele. A találkozást megelőzte, meg kellett hogy előzze Jézus híre. Különben miért kezdene el kiáltozni, amikor meghallja, hogy Jézus arra halad el nagy tömeg által körülvéve? Gondold el, milyen fura, valószínűtlen helyzet ez. Egy vak arra kéri az arra elhaladó embert, hogy gyógyítsa meg. Ennek csak egy magyarázata lehet, hogy valamit tud. Talán hallott csodáiról, talán hallotta, hogy Messiásnak tartják (akiről köztudott, hogy meg fogja nyitni a vakok szemeit), és ezért is szólítja őt a messiási címmel: „Dávid Fia”. Lehet, hogy régóta várt erre a pillanatra, többször lejátszotta magában; az is lehet, hogy eddig szkeptikusan elengedte a füle mellett a Názáreti Jézusról szóló híreszteléseket, és most egészen váratlanul gyúlt fel szívében a hit. Mindenesetre megvolt benne e kettő, ami a kezdeményezéshez elengedhetetlen: elismerte, hogy vak, és hitte, hogy Jézus megnyithatja szemeit.
A találkozás pillanatában (amelynek létrejöttéhez a fontoskodók miatt nem kevés kitartásra volt szükség) egy újabb váratlan akadály bukkant fel. Jézus egy kérdést intéz hozzá: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Ezek a szavak Bartimeus szívéig hatolnak, még pedig erősen megpróbáló, megvizsgáló éllel. Vajon ki fogja-e mondani, amit szeretne? Vagy esetleg az utolsó pillanatban megfutamodik, és csak egy kis alamizsnát kér? Ismerjük a helyzetet, amikor valakitől kérni szeretnénk valami nagyot, készülünk is rá talán, de amikor oda jutunk, hogy megtegyük, nem merjük kimondani (pl. amikor valaki szerelmes…). Vagy eleve úgy készülsz, hogy ha az illető szóba hozza titkolt vágyad, akkor igent mondasz rá, de ha nem teszi, te sem fogsz előállni vele. Viszik Bartimeust Jézus elé… Most, most van a pillanat. Most, most dől el, hogy fogok-e újra látni… fények, színek, arcok, emlékek... Ha most nem, ha ez nem sikerül, nincs semmi remény. Bartimeust vezetik Jézus elé. És akkor Jézus felteszi ezt szörnyen nehéz kérdést: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – és most próbára tétetik a hited. Kimondod, vagy inkább visszavonulsz? Kimondod, és ezzel kockáztatsz: most kiderül, hogy létezik-e látás, hogy meg tudja-e Jézus nyitni a szemeid, vagy inkább elkerülöd a hitnek e kockázatát, mert még mindig jobb vakon koldulva az út szélén álmodozni, hogy létezhet gyógyulás – mint esetleg csalódni, hogy nem tette meg… „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” De Bartimeus szívében felgyúlt az igaz hit: „Mester, hogy újra lássak.” Jézus pedig egy szavával meggyógyította: „Menj el, a hited megtartott téged.” – „És azonnal újra látott, és követte őt az úton.” Mit jelent mindez nekünk, keresőknek és követőknek, itt és most?
III. Mire hív minket Bartimeus története?
Először azokhoz szólok, akik még nem mondanák, hogy ők Jézus követői. A történet tanít és a történet meghív. Azt tanítja, hogy Jézust meglátni és megismerni nem emberi lehetőség, nem emberi képesség kérdése. Sem munka, sem intellektuális erőfeszítés, sem tanulás, sem valamilyen érzelmi állapot elérésére való törekvés nem azonos a gyógyító találkozással. A lelki szemek megnyílása nem fejlődés következménye és nem erőfeszítés gyümölcse. (Illusztáció: nem arról van szó, hogy egy besötétített üvegű szobában ülsz, és egyszer csak elkezded lemosni az ablakot. Hanem arról, hogy szólsz annak, aki kívül van, hogy mossa le az ablakot…) És éppen ezért a történet, illetve annak főszereplője, Jézus meghív. „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Kérdése megelőzi kérésed. Kérdése meghív, hogy kérjél. Hogy megszólítsd, hogy imádkozz… Hogy meglásd, hogy az imádság valójában koldulás. Mert ott nem egyezkedünk, hanem szegénységünk elismerve kérünk. Ez a titka a Jézus országába, uralmába való belépésnek: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5.3) Persze mindennek kiforrása lehet egy folyamat része az életünkben. De fontos, hogy tudjuk, ő az, aki szemeket nyit meg.
Mit üzen a történet azoknak, akik úgy tekintenek magukra, hogy elnyerték a látásukat és követik Jézust az úton? Elsősorban emlékeztet, és az emlékeztetés által bátorít és buzdít. Emlékszel arra, amikor találkoztál vele? Amikor elhangzott a kérdés: „Mit kívánsz, hogy mit tegyek veled?” Szólt a válasz: „Mester, hogy újra lássak.” És láttál, és örömmel, hálával követted őt. Kerested az akaratát, égett szívedben az engedelmesség iránti vágy. Láttad, hallottad, vele voltál. Igen, egy nap látásra jutottunk, de lehet, hogy látásunk elhomályosult: ma már nem látunk, csak emlékezünk arra, hogy valamikor láttunk. Azaz, egy példával élve, nem látjuk azt, aki előttünk megy, és ezért nem is követjük őt… mert valahol útközben leültünk újra az út szélére, a porba. Okoskodunk a látásról… tanácsokat osztogatunk a vakoknak… magabiztosak vagyunk, hogy látunk… de közben már nem követjük őt az úton.        Az úton, amely kockázatos és áldozatos. Amelyen Bartimeus követte Jézust Jeruzsálembe, a virágvasárnapi dicsőségbe, a nagypénteki kiszolgáltatottságba, a húsvéti feltámadásba. Mire hív bennünket ma Jézus? Hogy lássuk őt, értsük és szeressük őt jobban, mint bármikor, és hogy kövessük őt, engedelmeskedjünk neki ezen az úton. Hogy tekintsünk bele halála és feltámadása nagy titkába, az értünk ott kiáradt isteni szeretetbe.
 Befejezésül hadd világítsam meg egy másik képpel is azt, ami a szívemen van azzal kapcsolatosan, hogy mire hív bennünket Jézus (nemcsak ma, hanem ezzel a sorozattal). Kedden kaptam egy videót, amely egy olyan fiatalemberről szól, aki biztosítás nélkül mászik meg több száz méteres sziklafalakat. Csak egyetlen rossz mozdulat, és zuhan a mélységbe. Láthatjuk mászásait, valamint vall arról, hogy miért teszi ezt. Amint néztem a filmet, (http://www.youtube.com/watch?v=SR1jwwagtaQ), azon kívül, hogy a gyomromban éreztem a félelmet, egy előző napi olvasmányom gondolatai visszhangoztak bennem nagyon erősen. Paul Tillich, egy amerikai teológus, „végső ügynek” nevezi a hitet, és ezalatt a következőt érti: 1. a hit az, ami számodra a legtöbbet jelenti; 2. az, ami értelmet ad az életednek; 3. az, amiért hajlandó vagy minden mást feláldozni. Amint láttam, hogy ennek a férfinek mit jelent mindent feltenni arra, hogy biztosítás nélkül mássza meg a több száz méteres függőleges sziklafalat, folyamatos életveszélyben, azon gondolkoztam: vajon mit jelent nekem tillichi értelemben a hit. Mit jelent Jézust meglátni, és látva követni? És ha érted most ennek a súlyát, akkor hallod is őt: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – És remegve, de hálával mondod: „Mester, hogy újra lássak.” Ámen.

Az Úr imádságának soron következő kérése: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Ennek a sorozatnak az a címe, hogy tanuljunk Jézussal imádkozni. Ez két dolgot jelent számunkra, amit ezekben a hetekben újra és újra elmondok, mert fontos, hogy tudjuk. Az egyik, hogy ez az imádság Jézus imádsága. Ez nem egy olyan imádság Jézus ajkán, amit odaad a tanítványoknak, hogy így imádkozzatok, Ő pedig valahogy máshogy imádkozik. Hanem amit nekünk ad, az az Övé. Ezért csak Jézussal együtt, csak Jézus által imádkozhatjuk ezt az imádságot megfelelő módon, azzal a lelkülettel, azzal a szívvel, ahogy Ő imádkozta. Persze bármikor el tudjuk mondani, de csak Jézus által lesz az, aminek Ő szánta.
A másik hangsúlyunk pedig az, hogy nem az a célunk, hogy többet tudjunk az imádságról, vagy arról, hogy Jézus hogyan imádkozott és mit tanított, hanem az a célunk ezekben a hetekben, hogy jobban imádkozzunk. Ez jelentheti azt, hogy többet imádkozunk, mert feltámad bennünk az imádság lelke, de nem feltétlenül ez a cél. Lehet, hogy valaki nagyon-nagyon sokat imádkozik, ez esetben neki ez inkább azt jelenti, hogy jézusibb módon kezdjen el imádkozni. Tehát azért beszélünk erről, hogy imádkozzunk, a mindennapjainkban az imádság egy új helyet kapjon és megújuljunk az imádságban. Éppen ezért a mai igehirdetésben egy hosszabb összefoglalót szeretnék adni egyáltalán az imádságról, arról, hogy hol vagyunk most ebben az imádságban, és hogyan segíthet minket a Miatyánk abban, hogy változzon az imaéletünk. Ezek után fogok majd a most felolvasott kérésről beszélni.
Ahogy ezekben a hetekben én magam is többet foglalkozom a Miatyánkkal, ahogy többet imádkozom, ahogy olvasok, ahogy visszatekintek az életemre, a megvalósult dolgokra, az elmulasztott dolgaimra, a következő mondat kristályosodik ki bennem egyre inkább: az életed az, ami az imádságod. Az életed az lesz, ami az imádságod. Tulajdonképpen ezzel kezdtük, csak akkor még nem fogalmaztam meg így. A mottója ennek a sorozatnak egy Szabó Imrétől való idézet, amit 1926-ban írt, mikor belevágott a Fasori gyülekezetben a Miatyánk tíz estén keresztül tartó magyarázatába. Azt mondta, „Tizenöt éve vagyok rendszeres imádkozó életet folytató ember, s itt, ez áhítatsorozat elején megvallom, hogy az életem legnagyobb kincsének a Krisztus bírása után azt tartom, hogy imádkozhatom. Mindent, amivel bírok, ezzel az ásóval ástam ki. Amivé lettem, az imádkozás által lettem. Ha nem tudtam volna imádkozni, úgy érzem, elsatnyult és elveszett volna az életem.” (Mi Atyánk – Tíz meditáció, 9) Az életed az lesz, ami az imádságod.
Hadd olvassak föl egy másik idézetet is egy angol szerzőtől, ami szintén az elmúlt hetekben jött elém, ami a másik oldalát fogalmazza meg ugyanennek az igazságnak. Azt mondja, és ez legyen bátorítás számunkra, hogy „Minden előrehaladás az imádságban imádságra adott válasz, akár a sajátunkra, akár máséra. Minden igaz imádság elősegíti saját fejlődését és növeli bennünk az imádság erejét.” Ha elkezdesz egy kicsivel többet, egy kicsivel komolyabban imádkozni, az visszahat, és egyre inkább elmélyülő folyamattá válik, mondja ő. Minden imádság, minden fejlődés az imádságra adott válasz. Éppen ezért viszont így folytatja,”a legrosszabb bűn az imádságtalanság – a keresztényekhez beszél. Ennek következménye vagy büntetése a nyilvánvaló bűn, vagy gonosztett, valamint az az égbekiáltó következetlenség, amely gyakran megdöbbent bennünket keresztények életében. Elhagyott minket Isten, mert nem kerestük Őt.”(Forsyth in: Leanne Payne. Listening Prayer, 29-30)  Tehát a bűn mögötti bűn, hogy nem akarunk imádkozni. Amikor szétesik egy keresztény ember élete, amikor széthullik az életünk, sokszor az van mögötte, hogy mi már rég elhagytuk az Atyát, már rég nem imádkozunk és ebből fakad mindaz, ami utána jön. Miért? Mert az életed az, ami az imádságod.
Egy másik oldalról is hadd világítsam meg, ha esetleg valaki azt gondolja, hogy ez nem egy megalapozott kijelentés. Gondoljuk meg ennek az igazságát: az életünk azzá lesz, ahová a belső iránytűnk vezet. Amit magunk előtt látunk, mint vágy, mint cél, ahova el akarunk jutni, ahol elképzeljük önmagunkat, hogy milyenek vagyunk, hogy kik vagyunk, ez határozza meg azt, hogy merre haladunk, mit teszünk, mit nem teszünk, mibe fektetünk be időt, energiát, pénzt, mibe nem, mert meg akarjuk valósítani azt, amit magunk előtt látunk. Ezért tehát ami magunk előtt van, azzá lesz az életünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy lehet egy nagyon jó célunk, de ha gyakran kontrollálatlan érzések és indulatok uralkodnak el rajtunk és széthullik az életünk, akkor nem fogunk oda eljutni. Ezt sokan elmondhatják, hogy volt jó célom, a munkával, a családdal, a tanulással, bármivel, egy jó érték volt, egy jó cél volt előttem, de aztán olyan indulatokat, érzelmeket találtam magamban belül, amik elsodortak ettől és nem jutottam el oda.
Az imádságban mind a célunkat, hogy kik vagyunk, hogy miért vagyunk itt, hogy hova akarunk eljutni, mind az egész belső struktúránkat, az indulatainkat, az érzelmeinket, a múltunkat, a jövőnket, mindezt Isten jelenlétében tartjuk. Mindez Isten jelenlétében formálódik, amikor újra és újra kilépünk magunkból és belépünk annak a jelenlétébe, akit szerető Mennyei Atyánknak ismertünk meg. Ezáltal formálódik a vágyunk, formálódik a célunk, az, hogy hogyan látjuk magunkat, hova akarunk eljutni. Azok az erők pedig, amelyek esetleg szétvetnék az életünket, szintén az Atya jelenlétében helyükre kerülnek. Legyőzettetnek. Vagy éppen az elnyomott dolgok, amiknek meg kellene bátorodni, azok megbátorodnak. Az életed az lesz, ami az imádságod. Mert minden ott dől el.
Éppen ezért ebben a bevezetésben arra szeretném buzdítani mindannyiunkat, magamat is beleértve, akár úgy érezzük, hogy nagyon nem tudunk imádkozni, soha nem imádkoztunk jól, vagy csak mostanában van, hogy nem nagyon tudunk imádkozni, akár úgy érezzük, hogy nagyon megy az imádság az életünkben, hogy tanuljunk meg a Miatyánk struktúrájában imádkozni. Mert ha nem imádkozunk, akkor ez egy óriási segítséget jelent, hogy elkezdjünk imádkozni úgy, ahogy Jézus tanította. Ha pedig úgy látjuk, hogy állandóan imádkozunk, akkor ez egy óriási korrekciót lehet, hogy mit is jelent jézusi módon imádkozni.
Ezért hadd vegyem végig azt, amire eddig eljutottunk. Gondold át, hogy hogyan formája az életünket, vagy akárkinek az életét, ha naponta végiggondolja, nemcsak végigmondja gyorsan, hanem át is gondolja, amit ebben az imádságban mond. Hogyan határozza meg az életét és miért igaz, hogy az lesz az élete, ami az imádsága. Így imádkozunk, hogy először Jézussal együtt belépünk Isten jelenlétébe, „mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Isten tőlem különböző. A mennyekben van, ami azt jelenti, hogy nem egy erő, energia, valami kozmikus sugárzás, vagy nem valaki, aki bennem lakik. Ő tőlünk különálló. Ugyanakkor Jézus Krisztus által az én Mennyei Atyám, bensőséges bizalmi kapcsolat van közte és közöttem Jézus halála és feltámadása által. Ebbe a bensőséges kapcsolatba lépünk be, amikor imádkozunk, a többiekkel együtt, akik velem együtt imádkoznak, akár ha együtt imádkozunk, akár ha nem egy helyen vagyunk, közösen egy egész nép imádkozik. Ha így lépsz be, akkor naponta átéled, hogy Isten gyermekeként jössz az Atyád színe elé.
Másodszor azt mondod, hogy „szenteltesség meg a Te neved”. Arról beszéltünk, hogy az életünknek egy irányultságot ad, az én-központúság helyett Isten gyermekeinek az élete Isten-központú. Téged akarlak megdicsőíteni. Te eljöttél, megváltottál, hogy én a Tiéd legyek és én Teérted akarok élni, a Te neved szenteltessék meg, az én szívem azért dobban, amiért a Te szíved dobban, az én bensőm azért ég, amiért a Te bensőd ég. Ha pedig nem, akkor arról beszéltünk, jöjj Szentlélek a Te tüzeddel és legyen az életem valóban Istent dicsőítő templom. Mert ha csak naponta egy kicsit elgondolkodok ezen, hogy hova irányul az életem, akkor más ember leszek.
Harmadszor „jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod”, ezt a kettőt együtt vettük. Először arról beszéltünk, hogy az Isten országa sokszor láthatatlan, kicsi, mint egy mustármag, de hatalmassá lesz. Amikor azt imádkozza a keresztény ember akár naponta, hogy „jöjjön el a Te országod”, akkor előre tekint. Azt mondja, hogy a teljesség nem itt, ebben a világban jön el, hanem ott és akkor, amikor Isten uralma beteljesedik Jézus Krisztusban. Azaz nem itt kell tökéletessé és kényelmessé lennie az életemnek, nem itt fog minden meggyógyulni, hanem ott van előttem a perspektíva, hogy egy nap, amikor az Ő országa beköszönt, Isten újjáteremt mindent, vége lesz a hiánynak, vége lesz a bűnnek, a gyásznak, az erőszaknak. Amikor a keresztény ember ezt a mondatot imádkozza és érti, akkor végig előtte van egy perspektíva.
A következő mondatban azt mondja, „legyen meg a Te akaratod”. Itt, most, ma, bennem. Nem úgy imádkozunk, hogy jöjjön el a Te országod, utána felállunk és csináljuk a saját országunkat és uralmunkat. Nem! Jöjjön el a Te országod, utána úgy folytatjuk, legyen meg a Te akaratod általam, legyen az akaratom eggyé a Tiéddel. Legyen ez a mai nap is egy olyan nap, amikor a Te akaratodban járok. Amikor azt akarom, hogy a Te akaratod legyen bennem hatalmas, nagy, és mindenek felett való. Látjátok, hogyan formál? Értitek, mi ez, hogy az életed az lesz, ami az imádságod? Amivel betöltöd az életed, a gondolataidat, a képzeletedet, az formálja az életed.
Így fogunk végigmenni ezen az imádságon. Ma elérkeztünk e hosszú bevezető után a következőhöz, „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Tegyük fel a szokásos kérdést ebben a sorozatban: Mit jelentett ez a mondat Jézus ajkán? Mit jelentett ez a mondat Jézus számára? Azután pedig, hogyan formál ez az imádság bennünket, hogyan formája a mi életünket, a mi mindennapjainkat, ha mi ezt az imádságot tudjuk imádkozni?
I. Mit jelentett ez a mondat Jézus számára?
Amikor Jézusra tekintünk, vagy Jézusról gondolkodunk soha ne feledjük el azt, hogy Jézus szívében, gondolataiban, életében, mint ahogy Jézus népe, egész Izrael életében az Ószövetség élő, valóságos történet Istennek élő, és valóságos tetteiről szólt. Ebben éltek. Abban az értelemben, hogy ezt tanulták, ezt fogadták magukba, ez határozta meg a gondolataikat, a szívüket, ez volt a Bibliájuk. Ezért olvastuk fel a lekcióban azt, hogy Isten, miután Egyiptomból kiszabadítja az Ő népét, hogyan gondoskodik róluk, hogy adja a kenyeret, a mannát a pusztában, a sivatagban. Tudjuk, hogy a sivatagban nincs étel, ez nem egy letelepedett élet, ott vagy az Isten ad eledelt, vagy nincs semmi. Nagyon érdekes, hogy minden nap, pontosan egy adagot kapnak. És akik spájzolni próbálnak, azoknak rá kell jönni, hogy ez nem megy. Ez a teljes kiszolgáltatottság. Aki ebben a kiszolgáltatottságban azt gondolja, hogy azért én a holnapot bebiztosítom, annak rá kell jönnie, hogy ezt nem lehet, mert a manna másnapra megbüdösödik és megkukacosodik. Aki sokat akar, annak is csak annyi lesz, mint akinek kevesebb volt. (Kivéve egy nap, Sabbat szombat napján, akkor két adagot tudtak megőrizni, hogy ne dolgozzanak.)
Ott van Jézus életében, ott van Isten népe életében az, hogy az egész múltunk ezen áll. Azért élhetünk mi most, ma, mert volt egy időszak, amikor Isten napról napra táplált bennünket a sivatagban. Napról napra tartott meg minket és nem láttuk soha a következő napot, csak hittük. Csak hihettük, hogy lesz. Nem is tudtunk mást csinálni, mert ha be akartunk spájzolni, akkor kiderült, hogy nem működik. Istenen függtek teljesen. Ez Izraelnek a szerelmes korszaka Istennel, teljesen Rajta függ. Persze közben azért zúgolódik és keménykedik.
Azt kell látnunk, hogy amikor Jézus a kenyérről beszél, akkor ezt mindig az Atya iránti bizalommal éli meg. Jézus mindig az Atya iránti bizalomban éli meg, hogy nem fogunk éhen halni. Jézus tudja, hogy a kenyér nem mindennél fontosabb. Sőt! Szintén olvastuk a lekcióban, hogy az Isten akaratának való engedelmesség megelőzi ezt, azt mondja: „keressétek először az Isten országát”. A Miatyánkban most jutottunk csak el ehhez a kéréshez és előtte az Ő országáért imádkoztunk. Keressétek először Isten országát és igazságát és ez mind, étel és ruházat, amiről beszél, megadatik nektek. Azután a tanítványait úgy küldi ki hirdetni az evangéliumot, hogy bízzanak az Atyában az élelmük vonatkozásában és semmit ne vigyenek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt. Azt egyétek és igyátok, amit ott adnak. Ha befogadnak egy házba, amit ott adnak, azt edd. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy Jézus követői mostantól ne dolgozzanak, hanem menjenek házakba, aztán ha kapunk valamit enni, kapunk, ha nem, nem. De amikor Jézus kiküldi őket a szolgálatra, azt mondja, hogy ne akarjátok bebiztosítani magatokat, hanem bízzatok. És Ő maga valószínűleg ugyanezt gyakorolja, amikor éppen egy ilyen úton van. Jézusban egy nagyon mély bizalom van, a ráhagyatkozásnak a szabadsága van Benne. Annyira, hogy egy példázatban, egy tanításban bolondnak nevezi azt a gazdag embert, aki miután telepakolta gabonával a csűrjeit, azt mondja, hogy én lelkem, sok javad van, sok évre félretéve, pihenj, egyél-igyál, vigadozzál. Meg van oldva a jövő. Jézus azt mondja, hogy bolond! Hát nem tudod, hogy még az éjjel Isten elkérheti az életedet? Még az éjjel vége lehet mindennek? Bebiztosítottad magad? Minek? Kié lesz ez?
Ugyanakkor még egy dolgot hadd mondjak Jézussal kapcsolatban – és most egy kicsit a napi kenyértől már eltérünk –, hogy az evés milyen szerepet játszott Jézus életében. Jézust számos alkalommal közös vacsorákon, közös lakomákon találjuk a társadalomnak azokkal az elemeivel, akikkel egy Jézushoz hasonló rabbi nem vállalt volna asztalközösséget. Olyanokkal evett együtt, akivel abban a társadalomban az Ővele mondjuk így egy szinten lévő emberek soha nem ültek volna le együtt enni. Vámszedők, bűnösök, mindenféle népség. De Jézus ezt azért teszi, hadd idézzek megint valakit, hogy „Jézus szolgálatának az egyik megkülönböztető jellemzője, ez az asztalközösség, radikálisan befogadó és nem hierarchikus gyakorlat”.(Dictionary of Jesus and the Gospels, 796) Nem csak azokkal ülök le, akikkel egy szinten vagyok. Mindenkit befogad és azt mondja, hogy Jézus ezzel jeleníti meg, hogy mi az Isten országának a lényege, mi az Isten uralmának a lényege, hogy mindenkinek helye van az Isten országánál és az Isten asztalánál. „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” mondja Jézus nekünk mindezek után. Tudja, hogy szükségünk van ételre. Tudja, hogy azáltal élünk.
II. Hogyan formál ez az imádság minket?
Mit jelent számunkra ezt az imádságot imádkozni? Hogyan tudjuk mi ezt az imádságot imádkozni? Mit jelent a kenyérért imádkozni? Hát erre a legkönnyebb lenne rávágni azt, hogy ez az imádság képmutatás és butaság. Képmutatás, mert tudjuk jól, hogy van kenyér, nem? Bármikor bemész a boltba és kapsz kenyeret. És közöttünk nincs olyan, akinek ne futná kenyérre itt és most. Kenyérért imádkozni, amit bármikor megvásárolhatunk, még a legszegényebbek is, ez egy képmutató imádság, nem? Ez ájtatoskodás, mondhatnánk, ez önbecsapás. Meg lehet tenni, persze, van aki megteszi, hogy azért imádkozik, ami úgyis van, ezt könnyű átélni. Mért imádkozzuk ezt? Tudjuk-e ezt imádkozni? Mert bennünk ugyanezek a kérdések ott vannak. Ha nem is így konkrétan, de a probléma ott van. Hogyan imádkozunk azért, ami mindig van bőven? A másik pedig, hogy ez butaságnak tűnik, mert világos, hogy Jézus korában viszont volt kenyér kérdés. De ma, a nyugati világban, ahol mi élünk, a többség számára nincs. Nem ez a tipikus példája annak, hogy egy modern, felvilágosult és technikailag fejlődő emberiség kinövi az imádságot? Ezt az imádságot már kinőttük. Ez már nem a miénk. Ahol pedig éheznek, ott vajon segít-e?
Ezekkel a kérdésekkel és fenntartásokkal együtt, legyenek ezek ott a háttérben, a gondolatainkban, szeretnék több dologban rámutatni arra, hogy hogyan formál ez az imádság minket, ha naponta elmondjuk, átéljük. Ha úgy mondjuk el, hogy reflektálunk arra, mit is mondunk, mit is jelent, mit is kérünk. Ránézünk az életünkre, mit is kaptunk, ha így imádkozzuk.
Először is emlékeztet arra, hogy egyedül az Atyából, egyedül az Atya által élünk. Amikor a kenyeret, ami nekünk bőségesen adatik – bár naponta látjuk azokat, akiknek nem – az Atyától kérjük el, mint gyermekei és ezt őszinte és tiszta szívvel tesszük, akkor az azt jelenti, hogy mindent átadtunk Neki. Ez azt jelenti, hogy mindent a kezébe tettünk. Ha elkérjük Tőle a kenyeret és elfogadjuk Tőle a kenyeret, miközben tudjuk, hogy dolgozunk, satöbbi, ez azt jelenti, hogy mindent a kezébe tettünk, mindent átadtunk Neki. Akkor elismerjük azt, hogy Ő ad erőt, egészséget, értelmet dolgozni, hogy Általa van pénzünk, hogy nem magától értetődő, hogy egy olyan helyen élünk, egy olyan társadalomban, ahol a többségnek ez nem kérdés. Akkor az történik, hogy az ételt, ami táplál, ami naponta energiát ad a sejtjeinknek, a testünknek, ami által élünk, Tőle kérjük el és Tőle is fogadjuk el. Akkor átéljük, hogy ez nem automatikus, átéljük egészen fizikai értelemben is, hogy élünk, mozgunk, energiánk van. Ez Tőle van, ez Belőle van, Általa van. Azt mondod, hogy nem így van? Nem lehetséges, hogy valaki mellett ott van akármennyi étel felhalmozva és ő közben éhen hal betegségében, mert nem tudja befogadni? Láthatunk ilyet. Lehetséges az, hogy bőségben élünk, mert nem kérdés, hogy lesz-e holnap kenyér az asztalunkon és mégis Istentől kérjük el és Istentől fogadjuk el? Lehetséges. Ha átéljük, hogy Isten táplál, hogy Ő adott életet és Ő tart fenn, ha ezt imádkozzuk, ez formálódik ki bennünk.
Másodszor, ha ezt imádkozzuk, akkor emlékezünk arra, hogy mi az, ami igazán szükséges, és ez egy elégedettebb és egyszerűbb életre vezet bennünket. Ha naponta elkérjük az Atyától az alapvető élelmet, a kenyeret, mert így tanította Jézus, ezt adta a szánkba Jézus, és erre tudatosan reflektálunk, akkor elkezdünk leegyszerűsödni. Például ez határt szab mértéktelen vágyainknak, ami lehet akár az étellel kapcsolatos, de akár az ételen túlmutatóan bármi más, amit mi annyira-annyira szeretnénk, annyira vágyjuk és annyira elképzelhetetlennek tartjuk az életet nélküle. Határt szab ennek. Elkezdünk gondolkodni, hogy mit kérünk, mit adott Jézus a szánkba? Mire van igazán szükségünk? Amikor azt látjuk, hogy ez bőven megvan, akkor ez hálássá és megelégedetté tesz minket annak élvezésében, ami adatik. Megtanít elengedni bizonyos hiábavaló dolgokat. Szembefordít azzal az alapvető „mindig többet” lelkülettel, amire az egész kultúránk épül, hogy mindig többet, mindig többet. Ezt a lelkületet kezdi el legyűrni bennünk. Hogyha csak ezt kérjük és csak ezt mondjuk, amit Te a szánkba adtál, hogy kérjünk, látni fogjuk, hogy mennyivel többet adtál, mennyivel több van nekünk, mint szükséges, milyen gazdagok vagyunk. Akkor arra is elkezdünk rájönni, hogy milyen pazarlóak vagyunk és itt jön a következő lépés.
Megtanít azokra figyelni, akiknek nincs. Mert amikor rájövök, hogy milyen gazdag vagyok, meg hogy milyen pazarló vagyok, akkor elkezdem meglátni azokat, akiknek nincs. Azt mondjuk, a mi mindennapi kenyerünket, nem az én mindennapi kenyeremet. A mi mindennapi kenyerünket, amikor a világ fele éhezik, de nem a világ felét kell látnunk. Átjár minket az, hogy mennyivel több van nekem, mint amit kérek és tudom, hogy ami van, az Istentől van és nem azért, mert én annyira jól megszereztem ezt a sokat és szerezze meg mindenki más magának ezt a sokat. Nem! Ez egy más lelkület, ez a jézusi lelkület. Igen, dolgoztam, igen, pénzt kerestem, igen keményen dolgozom és mégis Tőled van és sokkal több van, mint kell, milyen gazdag vagyok, milyen hálával és örömmel adhatok annak, akinek nincs. Az imádság átformál. Az leszel, ami az imádságod. Az életed az lesz, ami az imádságod. Egyre szabadabbá tesz, egyre bőkezűbbé, számos konkrét cselekedetet munkál ki. Kit támogathatok pénzzel? Kinek vegyek ételt? Mikor és hogyan juttatom el neki? Kit hívok meg az asztalközösségembe? Ez az imádság annyira valóságos, hogy vannak emberek, akik erre olyan szinten föltették az életüket és a szolgálatukat, hogy nem a saját kenyerüket kérték el naponta, hanem sok-sok embernek a kenyerét. Az egyik ilyen példa a 19. században Angliában Müller György, aki Bristolban öt árvaházat tartott fenn és 2000 árva gyerekről gondoskodott úgy, hogy soha nem kért adományt, csak imádkozott. Hitből éltek és naponta kérték el az ételt, nem volt meg előre, több hónapra. Az egyik leghíresebb történet az ő hitéről, hogy egyik reggel leültek a gyerekek és elmondták az asztali imádságot és még nem volt meg az aznapi étel. De ő hitt. És közben megérkezett az az ember, aki hozta az ételt. Váratlanul, nem lehetett előre tudni, hogy jön. Mindennapi kenyerünk. 2000 árva gyereket tartott életben ezzel az imádsággal.
Negyedszer, ha azt tudjuk egészen mélyen és egészen személyesen imádkozni, hogy a mi „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, akkor ez elindíthat többeket a gyógyulás felé. Mert egy olyan világban élünk, ahol az evéshez kapcsolódóan számos rendellenesség létezik. Számos súlyos lélekbeli probléma, betegség. Mikor elkezdjük ezt imádkozni, ha ilyen rendellenességgel, problémákkal küszködünk, akkor elkezdjük azt más fényben látni. A mértéktelenség, aki azzal küzd, hogy nem bírja abbahagyni, ha belegyakorolja magát ebbe az imádságba, másképpen fogja látni magát, meg a vágyait. A „túl kövér vagyok”, ami különösen nőknél kóros koplaláshoz vezet. El tudod kérni az Atyától a kenyeret? El tudod Tőle fogadni az ételt? Meg tudod úgy enni, hogy ez Isten kezéből jön? Mennyire más helyre kerülhet az evés! Vannak, akik kényszeresen törekszenek a nagyon egészséges ételek fogyasztására, szinte betegek már, hogy mi az, amit nem esznek meg, mi az, amit megehetnek és ez lehet, hogy anyagilag is egy olyan helyzetet hoz, amit már nem bírnak fenntartani. Egy ponton túl ez egyfajta betegség. El tudod fogadni az egyszerűbbet? A kevesebbet? Érted, hogy hogyan formál át? Hogy Ő táplál? Amikor valaki depressziós és már nincs kedve enni, az a legmélyebb pont, ahogy a zsoltáros is mondja „könnyhullatásom kenyerem éjjel és nappal”, (Zsolt. 42) nem eszem. A depressziósnak harc naponta elmondani, add meg nekem a kenyeret és én elfogadom a kezedből és megeszem, mert Te adod. Nem akarom, semmim nem kívánja, de megeszem. Értitek, hogy tárja fel a gyógyulás perspektíváit, amit csak az imádság hoz, ha az Atya színe előtt jelen vagyunk. Egyszerű imádság jézusi lelkülettel és más emberré leszünk. Amikor azt mondod akár az előző helyzetekben, hogy „jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk” megszenteled az ételt és az Atya kezéből fogadod el, ez gyógyító.
Arról ma nem tudok beszélni, amit Luther Márton mond, hogy ez az imádság nemcsak a kenyérről szól, hanem benne van étel, ital, háztartás, egészség, pénz, vagyon, hívő házastárs, jó kormányzás, békesség, becsület, barátok, minden személyes szükség ide tartozik. Folytathatnánk: devizahitel, árfolyam, végtörlesztés, minden személyes szükségért imádkozhatunk. Mindenért. Miután végigléptük az imádságot idáig, Rád nyitott az életem, Téged dicsőítelek, a Te országod van előttem, a szükségeim ott fognak betelni, a Te akaratod legyen meg ma általam, bennem is, gyermekként tárjuk elé az összes személyes szükségeink. Kérni viszont azért nehéz, mert a kéréshez bizalom kell. Merek-e Hozzá fordulni, bízom-e Benne, hogy nem utasít el? A kéréshez alázat is kell, ami a büszkeségünk ellentéte. Szabad vagyok kicsinek lenni, gyengének lenni, és elismerni, hogy szükség van valakire, aki nagyobb, mint én. Ez az alázat. A kéréshez hit kell, hogy Isten meg tudja adni, meg akarja adni nekem, amit kérek. Bizalom, alázat, hit. Ez pedig nincs máshol, mint a gyermek szívében.
Itt kezdődött az imádsága annak, aki tudja, hogy az Atya szereti, aki tudja, hogy az Atya hatalmas és aki tud az Atya gyermeke lenni. Ez tehát Jézus imádsága, ebbe hív meg. Nem felejthetjük el, hogy erre a meghívásra azáltal lesz lehetőség, hogy Jézus egy alkalommal azt mondja „ez a kenyér az én testem, amely értetek megtöretik”. Ahhoz, hogy a kenyeret megegyük, meg kell törni, szét kell osztani. Jézus teste megtöretik a kereszten. Szétoszttatik, hogy mi együnk belőle, hogy tápláltassunk, hogy éljünk általa, hogy Isten gyermekeivé lehessünk halála és feltámadása által. Ha elfogadtad ezt a Jézus Krisztust és Isten gyermekévé lettél, akkor szabadon imádkozhatsz még a kenyérért is. És meglátod, hogy közben csodák történnek az életedben. Ámen!
Lovas András
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)

Tanuljunk Jézussal Imádkozni! Ez a címe ennek a hét alkalomból álló sorozatnak, melyben a Miatyánkról, a Jézustól tanult imádságról fogunk beszélni. Egy kicsit furcsa textusként felolvasni egy imádságot, melyet mindig imádkozunk az Istentiszteleten, hiszen az imádságot nem magyarázni kell, hanem imádkozni. Ez egy nagy kihívás, mert a cél nyilvánvalóan az, hogy imádkozzunk, újuljunk meg az imádságban. Mi mással jó kezdeni egy évet, egy új év reggelét, minthogy tanuljunk Jézussal együtt imádkozni? Mi mással érdemes nekimenni egy évnek, mint azzal, hogy tanuljuk meg azt, ahogy Jézus imádkozott? Mert Jézus imádkozott. A felolvasott szakaszban, a lekcióban azt olvassuk, hogy Jézus elvonult egyedül imádkozni. És Jézus újra és újra megteszi ezt. Az evangéliumokban azt olvassuk, hogy Jézus újra és újra keresi a csendnek, a magánynak, az imádságnak a helyét. Lukács evangélista pedig azt jegyzi le, hogy a tanítványok egy alkalommal látják Jézust imádkozni és utána odamennek hozzá, hogy „Uram, taníts minket imádkozni!” és Jézus akkor mondja el a Miatyánkot.
A Miatyánkra úgy tekintünk, hogy az a Jézus mondja ezt az imádságot, aki imádkozott, aki életének fontos része az imádság, az Atyával való kapcsolat, közösség, beszélgetés, kommunikáció. Nyilvánvalóan nem úgy mondja, hogy az független lenne az Ő életétől, az Ő imaéletétől. Ezért szeretnénk végig úgy nézni a Miatyánkot, hogy az a Jézus, aki ezt élte és imádkozta, mit akar ezen keresztül nekünk tanítani.
Máté evangéliumában, ahol a Hegyi Beszédben olvassuk az imádságot, előzményként ott van két kijelentés az imádságról: hogyan ne imádkozzatok. Az egyikben Jézus azt mondja, ne legyetek szószaporítók vagy sokbeszédűek, mint a pogányok. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet hosszan imádkozni, még csak azt sem jelenti, hogy egy imádságban nem lehet helye az ismétlésnek. Amitől Jézus itt óv, az az, hogy ne formális szövegek mechanikus kántálása legyen az imádság. Hiszen abból pont a személyesség hiányzik. A másik dolog, amitől óv, hogy ne úgy imádkozzatok, hogy az emberek lássák, hogy ti hogyan imádkoztok. Mert ez a képmutatás veszélyét hordozza magában. Azt mondja, „ … menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” Senki nem látja közülünk, hogy mi történik és mi nem történik az imádságainkban. Egyikünk sem tudja, hogy mi történik a másikunk imádságában, vagy mi nem történik. Nincs ránk írva, hogy imádkozunk vagy nem imádkozunk. Hogy van-e egy ilyen közösségünk az Atyával, vagy nincs. Mert Jézus ezt a belső szobába helyezi. És egyikünk sem lát bele a másik belső szobájába. Lehet, hogy valami visszasugárzik belőlünk, ami beszél erről, de igazából ez egy elrejtett dolog. Ki látja? Az Atya. Egyedül Ő látja, egyedül Ő tudja és mi tudjuk. És azt is tudjuk, hogy az imádságban dőlnek el a dolgok. Az imádságban dől el sok-sok minden. Talán igaz, hogy az imádságban dől el az életünk iránya.
Ezután a bevezető után a Miatyánk első sora alapján arról szeretnék beszélni, hogyan tanít Jézus az imádságba belépni. Ez egy megszólítás, belépés az imádságba. Sőt, nemcsak egy lehetőség, hanem Jézus ezzel az imádsággal meghív bennünket annak gyakorlására. Jézus a saját imádságát adja nekünk. Amikor azt mondja, „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, akkor azt akarja a szívünkbe adni, ami az Ő szívében van, azt akarja a szánkba adni, ami az Ő ajkain van. A következő három pontban szeretném összefoglalni ezt az üzenetet. Az első, hogy kihez imádkozunk, kit szólítunk meg. A második, hogy hogyan szólítjuk meg, milyen lelkiségben, milyen lelkületben történik ez az imádság. A harmadik pedig, hogy hogyan léphetünk be, hogyan gyakorolhatjuk ezt, hogyan lehet a miénk és hogyan növekedhetünk ebben, ha komolyan vesszük, amit Jézus elénk ad.
I. Kit szólítunk meg, amikor belépünk az imádságba?
Mit tartott Jézus fontosnak, hogyan forduljanak a vele imádkozók Istenhez? Két dolgot mond. Hadd kezdjem a végén: „aki a mennyekben vagy”. A zsidó ember számára magától értetődő ez a kijelentés. A zsidó ember számára teljesen magától értetődő, hogy amikor az Úr elé járul, akkor az elé járul, aki teremtette a mennyet és a földet. A láthatatlanokat és a láthatókat. Akkor az elé járul, aki így szól Ézsaiás próféta által „A menny az én trónusom, a föld pedig lábamnak zsámolya. Milyen házat akartok építeni nekem és milyen helyen kellene tartózkodnom?” (Ézs. 66.1) Azaz, amikor azt mondja, hogy „aki a mennyekben vagy”, akkor nem azt mondja, hogy Isten be van zárva valahova a mennybe, ami valahol van, hanem amikor azt mondja, „a mennyekben van”, az a zsidó ember számára azt jelenti, hogy minden hatalom az Övé. Hogy Ő a teremtő. Azt jelenti, hogy Ő túl van mindazon, ami ebben a világban van. Őt sehova nem lehet bezárni. Sehol nem lehet megtalálni abban a formában, hogy itt kellene lennie vagy ott kellene lennie. Mi ennek a jelentősége a mai ember számára? Két dolog.
Az egyik – lehet, hogy magától értetődő, de lehet, hogy mégsem -, hogy amikor belépsz az imádságba, akkor a rajtad túl lévő, tőled különböző, minden hatalmat kézben tartó Isten elé lépsz, azaz az imádságban nem önmagaddal vagy. A jézusi imádság nem a saját lelkeddel való kommunikáció, beszélgetés. A jézusi imádság nem egy olyan emberi eszköz, technika vagy módszer, amivel karban tartod magad. Sokan így tekintenek ma az imádságra, a meditációra. Az imádság nem egy mentálhigiénés módszer, amelyben pusztán ventilálsz, kiadod a különböző problémákat valahova a semmibe vagy magadnak, hogy utána jobban légy. Hasznos ez a dolog is, de az imádság ahhoz szól, aki a mennyekben van, nem az az imádság, hogy az önmagad lelkével történik valami. Ez ebben az értelemben nem kizárólag benned zajlik. Hadd mondjam így, az imádság nem közted és közted zajlik. Az imádság nem egy módszer, hogy valahogy a lelkedet lerendezd. Hogy a gondolataidat, az érzéseidet, a szívedet, a dolgokat a helyére tedd. Még egyszer, ezeket helyretenni nagyon fontos és egészséges dolog. Ez is megtörténik az imádságban, de az imádságnak nem ez a lényege, nem ez a célja. Ha az imádság valaki olyanhoz szól, aki a mennyekben van, akkor egy olyan konkrét személyről van szó, aki túl van rajtunk. Amikor belépünk az imádságba, nem magunkba lépünk, nem magunkhoz jövünk, hanem valakihez, aki tőlünk különbözik.
Másik fontos dolog, hogy az imádságban még csak nem is azzal találkozol, aki ennek a világnak vagy a természetnek a része. A jézusi imádság nem bekapcsolódás, sőt, rákapcsolódás a világlélekre, mint sokan beszélnek ma erről, a kozmikus energiára, a mindenhol áradó életerőre. Ez esetben az imádság újra csak egy módszer lenne. Annak a technikája, hogy hogyan csapolom meg a magam érdekében a spirituális erőt vagy a kozmikus tudatot. Direkt használok sokféle kifejezést, mert mindez előfordul a mai világban. Nagyon sok ember azt hiszi, hogy ez az imádság. Hogy utána jó lesz. Hogy utána valamit átérzek, hogy valami erő jött belém. Azért imádkozom, hogy valamit kinyerjek abból, ami úgyis itt van ebben a világban, valami lelki, szellemi erőt. Nem! Ha Ő a mennyekben van, akkor pontosan nem az, aki csak úgy árad és itt van ebben a világban ezen a módon.
Amikor azt szólítjuk meg, aki a mennyekben van, akkor az e világon túl lévő elé járulunk. Ő nem része ennek a világnak, nem kozmikus erő, nem világlélek, Ő nem energia, nem tudat. Hiszen Ő hozta létre ezt az egész világot. Ez abban a korban világos volt, nem kellett elmagyarázni a zsidó embernek, de a mai embernek igen. „Aki a mennyekben vagy” azt jelenti, hogy nem magunkkal beszélünk, nem ennek a világnak valamilyen erejével, hanem valakivel, aki mindent kézben tart, aki mindent létrehozott, aki mindentől függetlenül van.
A másik kifejezés Jézus ajkáról gyönyörűen illeszkedik ehhez és gyönyörűen kiegészíti ezt, „Mi Atyánk”. Aki túl van mindenen, aki túl van rajtunk, aki túl van ezen a világon, a természeten, a kozmoszon, az Jézus ajkán Atyám. Édesatyám. Atyánk. Apa. Édesapa. A Mennyei Atya kifejezés sokak számára egy üres és vallásos formula lett. Sokak számára egy templomi kifejezés, egy megszokott fordulat, egy begyakorolt formális szólam. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy amikor eléd jön az, hogy Mennyei Atyám, Mennyei Édesatyám, akkor ez csak valami, mert így szokás imádkozni, vagy ez valami olyan, ami megmelengeti szívedet, ami lenyűgöz és ami felszabadít. Mi, akiknek talán már annyira magától értetődő és kiüresedett szófordulat lett, próbáljuk megízlelni, hogy hogyan hangzott ez a kifejezés Jézus szívén és Jézus ajkán. Ha végigolvassuk az evangéliumokat, legtöbbször azt találjuk, hogy Jézus úgy beszél Istenről, mint az ő Atyjáról. És nemcsak úgy beszél róla, hanem úgy is beszél hozzá, úgy imádkozik, mint aki az ő Atyjához imádkozik.
Négy példát szeretnék elétek tárni, hogy ízlelgessük, hogy kóstoljuk, mit is jelent Jézusnak, hogy Isten az Ő Atyja, és mit jelent közben nekünk. Az elsőben Jézus a kapcsolatról beszél. Azt mondja János evangéliumában „Bizony bizony mondom nektek, a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. Mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is. Mert az Atya szereti a Fiút és mindent megmutat neki, amit Ő tesz.” (Jn. 5.19) Mit hallasz ebből? Milyen Jézus és az Atya kapcsolata? Mit mond el ez a kapcsolatukról? Mit mond el arról, hogy mit jelent az Atyával közösségben lenni? A másik, egy példa, amikor Jézus örül. „Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, a menny és föld ura, azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.” (Lk. 10.20-21) Mit hallasz ebből? Harmadszor, amikor gyötrődik halála előtt a Gecsemáné kertben tudjuk, hogy imádkozik, szembenéz a kereszttel, szembenéz azzal, hogy fel kell áldoznia az életét, jól ismerjük ezt az imádságot: „Atyám, ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te”. (Mt. 26.39) Atyám, vedd el! De Atyám, legyen meg, amit Te akarsz! Negyedszer, amikor Jézus meghal, ezt mondja: „Atyám, a Te kezedbe teszem le a lelkemet”.(Lk. 23.46)
Ez Jézus kapcsolata az Atyával, aki a mennyekben van. Aki különböző, mindenható, ég és föld ura, és aki ennek ellenére, vagy éppen ezért Jézus számára az, aki előtt Ő határtalan bizalommal tárja föl az életét. Aki előtt határtalan bizalommal éli az életét és halja a halálát. Ezt jelenti az imádság. Ezt jelenti az imádságba való belépés Jézus ajkán és Jézus szívén. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.”
II. Milyen lelkülettel lépünk be az imádságba?
Ezzel eljutottunk a második gondolatig, hogy hogyan szólítjuk meg Őt, milyen lelkületben történik ez, hogyan lépünk be az imádságba. Itt két dologról esik szó. Az egyik a gyermek bizalma. Kálvin János azt írja: „Isten tehát Atyánknak is nevezi magát és azt akarja, mi is így hívjuk Őt és ezzel a drága névvel minden bizalmatlanságtól megszabadít bennünket, mert nem találhatunk sehol sem nagyobb szeretetre, mint az Atyában.” (Institutio II. 180)
Nem elég tudni, hogy Ő a mindenható Isten a mennyekben és nem elég kimondani, hogy ő Atya, mert az igazi jézusi imádságba való belépés és az abban való bennmaradás, azaz az imádság folyamata a gyermeki bizalom légkörében, erőterében és szabadságában történik. Csak ez az imádság. Hogy mi ennek a jelentősége? Hadd fogalmazzam meg így: ennek alapján a jézusi imádság nem próba-szerencse. Mit értek ez alatt? Ha jézusi módon, jézusi lelkületben lépünk be az imádságba, akkor ez azt jelenti, hogy teljes mértékben a Mennyei Atyára bízzuk magunkat és az ügyünket. Abban a mély meggyőződésben, hogy az egyetlen és legjobb helyre fordultunk. Abban a mély bizalomban és meggyőződésben, hogy nincs jobb, nincs más. Mert ő az Atyánk és mi gyermekek vagyunk. Ami azt jelenti, hogy az igazi imádságban, amikor Isten elé jövünk, nem tartogatunk B tervet valahol a gondolataink vagy szívünk hátterében. Nem tartogatunk egy menekülési útvonalat. Egy menekülési stratégiát, amely majd akkor is megoldás lesz, ha az Atya „nem jön be”. Nem! Mi van akkor, amikor Isten elé járulunk egy üggyel? Mi van, amikor imádkozunk? Hogyan tárjuk elé magunkat, az életünket, az ügyünket? Nincs ott egy halvány gondolat, hogy „ha pedig ez nem jön be, akkor már tudom, hogy milyen más utat fogok választani”? Mert ha ezzel járulunk Isten elé, mondjuk ki bátran, mit teszünk: megvetjük Őt. Megvetjük őt, mint Atyát. Már el is döntöttük, hogy ha jól cselekszik, akkor rendben, ha pedig nem jól cselekszik, akkor van más megoldásunk. Már kifejeztük neki, hogy nem Őbenne van a legfőbb bizalmunk, hogy nem Őt tartjuk annak, aki a legjobbat tudja és akarja adni nekünk, gyermekeinek, hanem megpróbáljuk Őt. Ha megy, megy, ha nem, akkor tudjuk, hogy mit fogunk csinálni. Használni akarjuk. A gyermeki bizalom pontosan ennek az ellentéte. És ezért hihetetlenül radikális, hogy Jézus ezzel kezdi az imádságot, a megszólítást. Ez az imádságba való belépés: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Mert ez azt jelenti, hogyha nem így jövünk, nem ezzel a bizalommal jövünk, akkor hogy nevezhetjük azt imádságnak? Nevezhetjük, de Jézus nem ezt akarta adni az övéinek. Félelmetes, mert teljes bizalmat kíván. És ugyanakkor felemelő és felszabadító. Mert amikor egyszer valamit tényleg letettünk, amikor tényleg a kezébe tettük az életünket, az hihetetlen szabadsággal jár. Amikor tényleg rábízzuk magunkat, akkor lehullanak rólunk a félelem, az aggodalom és a harag béklyói.
A második dolog arról, hogy milyen lelkülettel, hogyan szólítjuk meg az Atyát, az az imádságnak a közösségi oldala. „Mi Atyánk”. Jézus számtalan alkalommal egyes számban imádkozik és az Atyához, az Ő Atyjához beszél, egyes szám első személyben. És mi, Jézus követői is számtalan alkalommal, ha egyedül, egyénileg imádkozunk, akkor egyes szám első személyben beszélünk. Mégis feltűnő, hogy amikor Jézus imádkozni tanítja a tanítványokat, és amikor ránk hagyja az imádságnak a normatív példáját, akkor többes számot használ. Pedig használhatott volna egyes számot is. „Ti pedig így imádkozzatok egyenként: Atyám, aki a mennyekben vagy”. És végigmondhatnánk az egész imádságot egyes szám első személyben, de nem. Miért van ez így? Talán éppen azért, amiért ebben az imádságban később azt mondjuk, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Azaz a keresztény imádság, a keresztény élet, Jézus evangéliuma nemcsak arról szól, hogy mi hogyan jövünk rendbe Istennel, hanem arra hív, hogy az Atyával való új életet éljük meg mindazokkal, akiknek Ő az Atyjává lett, a testvéreinkkel. Azért mondja így, mert az egész kereszténység szívében ott van, hogy nincsen kapcsolat Istennel rendezve úgy, hogy nem hiszünk abban, hogy ez más emberekre is ki kell, hogy terjedjen. Nem lehet elválasztani a kettőt egymástól. Ez különben óriási bátorítás. Mert amikor egyedül mondjuk, hogy Atyám, akkor is ott van benne, hogy a mi Atyánk. Miért? Mert amikor a Mennyei Atyád elé borulsz nehéz terhek által nyomasztva, vagy amikor ujjongsz a jelenlétében, akkor tudod, hogy nem vagy ebben egyedül. Hiszen elé borultak és előtte ujjongtak milliók, akik már talán nem is élnek ezen a földön. Amikor kimondod azt, hogy Atyám, akkor bekapcsolódsz azoknak a seregébe, akik ugyanezt mondták ki Jézussal az ajkukon kétezer éve. És bekapcsolódsz azoknak a seregébe, akik ma ugyanígy imádkoznak, akiknek sokkal nagyobb a terhük, mint amit te elé viszel. Akiknek sokkal nagyobb az ujjongásuk és az örömük, mint amiket te elé viszel. Hogy nem vagy benne egyedül. Micsoda bátorítás ez. Amikor elé borulsz és azt mondod, hogy Mennyei Atyám, akkor tudod, hogy annyian tették, annyian teszik. És ez mind-mind összeköt titeket.
A másik oldalról meg persze hatalmas figyelmeztetés. Túllátok-e magamon, amikor az én Mennyei Atyám elé jövök? Túllátok-e azon, felnőttem-e már ilyen értelemben, hogy az Atya minden ajándéka engem kell, hogy illessen? Veszekedhetek Vele arról, hogy kapok-e tortát és közben egyáltalán nem érdekel, hogy a testvéremnek még kenyere sincs. Túllátok-e azon, hogy az egész világ értem kell, hogy legyen? És amikor én a Mennyei Atyám elé borulok, akkor ott minden rólam szól. Ez figyelmeztetés, hogy megtanulok-e imádkozni másokért. Jön majd később az imádságban mindez a gondolat. Tehát hogyan lépj be? Gyermeki bizalommal, teljes ráhagyatkozással és azzal a tudattal, hogy nemcsak mi hívjuk segítségül, hanem sok testvérünk van. Amikor imádkozunk, nem vagyunk egyedül.
II. Hogyan lépünk be az imádságba?
Hogyan juthatunk ide el? Hogyan gyakorolhatjuk? Hogyan születik meg ez az imádság? Mert nem azért beszélünk az imádságról, hogy okoskodjunk róla, hanem azért, hogy imádkozzunk. Többet, jobban, nagyobb örömmel, nagyobb vággyal, nagyobb szomjúsággal. Hogyan? Az első az, hogy meg kell értenünk, hogy milyen alapon történik a belépés. Hogy mi annak az alapja, hogy mi gyermekként jöhetünk az Atya jelenlétébe. Hadd idézzem újra Kálvin Jánost, aki olyan világosan megfogalmazza ezt. Azt mondja, „Micsoda bizodalommal merné ugyanis bárki is Atyjának nevezni Istent, ki lenne oly vakmerő, hogy az Isten Fiának járó tiszteletet bitorolni merészelné, ha Krisztusban a kegyelem fiaivá nem fogadtattunk volna.” (uo. 180) Nézzünk bele ennek a lehetetlenségébe! Hogy kerülhet az ajkunkra az Úr Jézus Krisztus által adott Atya megszólítás? Hogyan lehet a miénk az, ahogy Ő beszél az Atyával? Hogyan történhet ez úgy meg, hogyan mondjuk ki úgy ezt a szót, hogy ott legyen a szívünkben Jézusnak, az Isten Fiának az Atya iránti teljes és tökéletes bizalma? És mit érünk az Atya szóval, ha nem miénk a Fiú szíve? És különben is hogyan merészelnénk magunknak – mondja Kálvin – fiúi jogokat igényelni és fiúként, gyermekként megjelenni Isten előtt, ha nem vagyunk fiak?
Akinek van gyermeke, gondoljatok a gyermeketekre, amikor gyermeketek odamehet hozzátok és kérhet valamit azon a jogon, hogy ő a gyermeketek. Próbáljátok ezt a szituációt egy kicsit összehasonlítani azzal, amikor az utcán valaki odamegy hozzátok és azt mondja: „Édesapám, Édesanyám, hadd aludjak ma a házatokban, a gyermeketek vagyok.” „ De hát idegen vagy, hogy kerülsz ide?” Értitek a furcsaságot. Azt mondja Kálvin, hogyan mehetnénk mi Isten elé, hogy megszólítsuk őt Atyaként, mint akik gyermekek vagyunk, hogyan mernénk ezt elbitorolni Jézustól, amikor ez nem a miénk? Itt jön a kérdés, milyen alapon történhet ez meg? Milyen alapon léphetünk be az imádságba? Hogy lehet, hogy ne csak a szánkon legyen, hogy Atya, hanem a státuszban is ott legyünk és a szívünkben is ott legyen, hogy Atya.
Ennek két oldala van. Az egyik egy objektív oldal, az evangélium: csak úgy tehetjük meg, hogy Jézus a fiúságot, a gyermekséget, hogy Isten gyermekei lehetünk, halálával és feltámadásával megszerezte nekünk. Úgy, hogy ő, a Fiú, akiről beszéltünk, ilyen kapcsolatban volt az Atyával és az utolsó pillanatig bizalommal volt iránta. Hogy ő, a Fiú mégis elutasíttatik, kivettetik a családi házból, megtagadja őt az Atya. Ez történik a kereszten, kitagadja őt. Mikor Jézus felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”, akkor az történik, hogy kitagadja az Atya. Csak így tudom fogalmazni, hogy kitagadja az Atya a Fiút. Meghal a kereszten, alászáll a poklokra. Mi ez, ha nem kitagadás? Kirekesztés az Isten jelenlétéből. Kirekesztés az életből, az üdvösségből, az Isten szeretetéből. Kitagadás. Ez az alapja az imádságba való belépésnek. Jézus azért hal meg és támad föl, hogy mi, akik bizalmatlanságunk, engedetlenségünk, istentelenségünk által Istentől elválasztva vagyunk, általa gyermeki jogot, gyermeki státuszt kapjunk az Isten családjában. Hogy örökbe fogadtassunk, visszafogadtassunk. De ennek ára van. Amíg ezt nem érted, addig nem tudsz belépni az imádságba gyermekként. Addig mondhatjuk, hogy „Mi Atyánk”, de nem lesz a szívünkben az, ami Jézus szívén volt.
Megvan a szubjektív oldala is annak, hogy ezt Jézus megtette, ez megtörtént, ez elkészíttetett. Hogyan fogadjuk ezt magunkhoz? Hogyan ragadjuk meg hittel? Hogyan éljük meg, hogy a Szentlélek ezt kiárasztja a szívünkbe? Hogyan növekedjünk a bizalomban? Hogyan növekedhetünk Benne? Hogyan kezdhetünk el igazán imádkozni?
Néhány konkrét dolog: Lehet, hogy eddig úgy szólítottad Istent, mint aki tudsz róla valamit, keresed Őt, elindultál felé, megpróbálod megismerni Őt. Sokan vannak, akik ha elkezdenek Isten felé, Jézus felé közeledni, ki sem mondják a nevét, nem merik kimondani, inkább gondolataik vannak, érzéseik vannak, egy-egy gondolatot már felé fordítanak és ez valamilyen értelemben imádság. Vagy ha számodra egy-egy sóhaj vagy gondolatfoszlány erejéig tartott egy imádság, ha érzéseket, hangulatokat próbáltál felé fordulva imádságnak vélni, akkor azt mondom, ez hiteles volt, igaz volt, jó volt. De lásd meg, hogy micsoda ajándék, micsoda kincs nyílik itt meg neked! Hogy az imádságba való belépés sokkal nagyobb kiváltság, sokkal nagyobb lehetőség, sokkal nagyobb kincs, mint eddig bármikor gondoltad. Az nemcsak az ember kósza gondolata, szíve indulata Isten felé, ami vagy eléri vagy nem, nem tudod, hanem az Krisztus által a gyermek joga és szabadsága az Atya jelenlétében.
Ha keresztény háttérből való vagy, ha ebben nőttél fel, ha gyerekkorod óta tudod, hogy Mennyei Atyám, hogy Mi Atyánk, de ezt a közelséget, Istennek ezt az atyai szeretetét soha nem élted még meg, ugyanezt kell látnod, hogy milyen kincs, milyen ajándék nyílik ki neked ezen a ponton. Ha ti valóban imádkozni akartok, akkor nem módszerre van szükség, vagy technikára, hogy hogyan imádkozzunk, nem imádságokra, nem szövegekre, nem segítségre, több zenére, több természeti sétára, ki tudja, kinek mi jön be. Ez mind jó, de első sorban nem erre van szükséged, hanem arra hogy magadhoz öleld a Fiút, Jézus Krisztust. Hogy Őbenne és Őáltala jöjj az Atya jelenlétébe. Hogy megköszönd, hogy elfogadd, hogy az egész státuszod más lett. Mert ebben a más státuszban, az Isten-gyermekség státuszban nyílik ki az igazi imádság és csak itt jön az, hogy „Uram, én úgy bízom Rád magamat, hogy nincs B terv. Nem csak próbálgatlak. Nemcsak úgy van, hogy vagy bejön vagy nem. Hanem teljesen Rád bízom magamat.” Gyermekként imádkozni áttörés az ima életben, ha korábban nem így imádkoztál.
A másik gondolat azoknak szól, akik tudjátok, hogy Isten gyermekei vagytok és mégsem imádkoztok. Amikor mindent tudsz Isten gyermekségéről, de ha őszinte vagy, látod, hogy nem imádkozol. Valami van benn, a belső szobában, de nincs élet. Ha ebben a helyzetben találod magadat, érdemes átgondolnod, milyen menekülési útvonalakat dédelgetsz a szívedben. Valószínűleg azért nem imádkozol, mert megromlott a kapcsolat. Mi az, amire azt mondod, hogy ezt én elé viszem, de nincs bizalmam, majd én megoldom. Miben nem fogadtad el az Atya akaratát, döntését és tervét? Sokszor ebből fakad az, hogy abbahagyjuk az imádságot. Nem úgy történt, ahogy mi akartuk. Mondjuk ki! És ezért befejeztük. Lehet, hogy még felszínesen imádkozgatunk, mert kötelező és mert jó keresztények vagyunk, de a bizalom, a mélység, a közösség nincs meg. Miben nem fogadtad el? Miben lettél haragos vagy keserű? Mi van a szívedben? Mi homályosította el előtted, mi takarta el előled az Atya hatalmas ajándékát, hogy gyermekként jöhetsz hozzá? Mi lett fontosabb, mint Ő? Mert ez ezt jelenti. Mi lett fontosabb, mint Ő, hogy már nem imádkozol?
Ha ebben találod magad, hadd hívjalak arra egészen komolyan és egészen konkrétan, hogy a következő héten minden nap tudatosan lépj be az Atya jelenlétébe, mint gyermek. Minden nap. „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy.” Gondold át! Minden nap, amikor elkezdesz imádkozni, gondold át, hogy te gyermekként jössz. Minden nap imádkozz, hogy növekedj! Házaspárok, lépjetek be az Atya jelenlétébe minden nap együtt, hogy meglássátok, mikor az a kincs kibomlik előttetek. Hogy meglássátok, hogy az imádság hogyan lesz áldássá, gyümölcsöző forrássá, gazdagsággá az életetekben. Ne hidd el azt, hogy vannak olyan nagy imádkozók! Ne gondolj arra, hogy ki mennyit imádkozik, meg hogyan imádkozik! Mikor leszek én olyan?! Hát, ha majd olyan leszek, akkor majd elkezdek imádkozni. Nincs ilyen! Egy percet se imádkozol? Imádkozz öt percet egy nap! Bőven elég. Öt percet imádkozol? Imádkozz tízet! De értitek, nem az idő a lényeg. Pici, kitartó, szorgalmas lépésekkel, minden nap egy hétig. Minden nap lépj be Isten jelenlétébe, mint gyermek! Teljes bizalommal. Teljes szabadsággal. Légy ott! Beszélj Vele! Hallgasd Őt! És hidd el, hogy más leszel jövő vasárnap! És más leszel ebben az évben. És más leszel ennek az évnek a végén. És más irányt vesz az életed.
Befejezésül bátorítson ebben minket Szabó Imrének a vallomása. Szabó Imre a két háború között volt a Fasori gyülekezet lelkipásztora, a budapesti egyházmegye esperese, akit a háború után kitelepítettek. 1926-ban mondott el a gyülekezetben tíz meditációt a Miatyánkról és a következő módon kezdte: „Tizenöt éve vagyok rendszeres imádkozó életet folytató ember, s itt, ez áhítatsorozat elején megvallom, hogy az életem legnagyobb kincsének a Krisztus bírása után azt tartom, hogy imádkozhatom. Mindent, amivel bírok, ezzel az ásóval ástam ki. Amivé lettem, az imádkozás által lettem. Ha nem tudtam volna imádkozni, úgy érzem, elsatnyult és elveszett volna az életem.” (Szabó Imre: mi Atyánk – Tíz meditáció, 9.) ÁMEN!
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)

Múlt héten az istentisztelet után valaki azt kérdezte: mit tudsz a jövő héten ennél többet mondani? Arról beszéltünk, hogy János a Lélek által kapott látomássorozat vége felé új eget és új földet lát, amelyben nincsen többé gyász, fájdalom, halál és jajkiáltás, mert az elsők elmúltak. Isten a népekkel lakozik, olyan közvetlenségben, hogy letöröl minden könnyet a szemükről. Mi van ennél több? Mi van ennél gyönyörűbb, vigasztalóbb, mint hogy tudjuk, a történelem vége annak kezében van, aki azt elkezdte? Ha ez a csúcs, lehet-e ennél még magasabbra törni? Bennem is megfordult, hogy ezen a ponton kellett volna befejezni a „Nagy kép” sorozatunkat. Az elmúlt hónapokban kibomlott előttünk a Biblia, mint egyetlen nagy történet, mint Isten története. Ez a történet igényt tart arra, hogy elmondja: miért jött létre a világ, mi romlott el benne, mit tett és tesz a teremtő Úr azért, hogy helyreállítsa, és hogyan lehetünk ennek részesei Jézus Krisztusban. A történet vége pedig, ami előttünk áll, a világ helyreállítása, az új ég, új föld és benne az új teremtés. És itt lehetett volna befejezni a sorozatot: előttünk az új világ látomása, várjuk hát reménységgel.
Most azonban továbblépünk, és nem azzal fejezzük be a sorozatot, hogy mi vár ránk, hanem azzal, hogy addig is mire hívattunk. Mint Isten népének feladatunk, felelősségünk és küzdelmeink vannak ebben a világban. Isten történetében részesülve mi a „küzdő egyház” vagyunk, akik még csak úton vannak az új ég, új föld és az Új Jeruzsálem felé. Ma arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit jelent számunkra, Isten népe számára itt és most az Új Jeruzsálem látomása.
A Jelenések könyvében két város története áll előttünk: az egyik a Nagy Babilon, a gonoszság és istenellenesség városa, a másik az Új Jeruzsálem, Isten városa. A Nagy Babilon az istenellenesség, istentelenség, istenkáromlás civilizációjának összessége, az Új Jeruzsálem pedig az Isten által készített és őt dicsőítő és magasztaló város. Mindkét város egy másik szimbólumban is megjelenik, egy női alak formájában. A Nagy Babilon a nagy parázna, az Új Jeruzsálem a Bárány menyasszonya ill. felesége. Az előbbin már beteljesedett Isten ítélete (Jel. 17-18), az utóbbi pedig előttünk áll: a mennyből alászálló Új Jeruzsálem, ami olyan, mint a férje számára felékesített menyasszony. Ezt a látomást tartjuk szemeink előtt, amikor a következő kérdéseket tesszük fel: 1. Mit jelent, hogy a bibliai nagy történet egy kerttel kezdődik és egy városban végződik? 2. Mit jelent, hogy ez a város felékesített menyasszony? 3. Hogyan élhetjük meg mindazt, amire ez a kép hív bennünket?
I. Mit jelent, hogy a bibliai nagy történet egy kerttel kezdődik és egy városban végződik?
A teremtéstörténetben olvasunk arról, hogy Isten kertet ültetett Édenben, ahonnan egy folyó indult a kert öntözésére (élet!), amely négy ágra szakad. Az Új Jeruzsálemben János látja az „élet vizének folyóját”, ami Isten és a Bárány trónjából ered, és szintén ágakra oszlik. Az édeni kertben olvasunk az élet fájáról a kert közepén, amint az Új Jeruzsálemben is ott van az élet fája, ami folyamatosan terem és gyógyulást hoz a népeknek. A kertbe Isten egy emberpárt helyezett, az Új Jeruzsálemben János látja mindazokat, akik Istent és a Bárányt szolgálják, közöttük a föld királyait. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Biblia első lapjain bemutatott kert folyamatosságban áll az utolsó lapokon elénk tárt várossal. Mégsem beszélhetünk azonosságról, hiszen a Biblia egy kerttel kezdődik, és egy várossal végződik. Az újjáteremtett világ középpontjában egy város áll. Vannak falai és kapui, utcái és főutcája. Nem nevezi néven a szöveg, de értelemszerűen kell hogy legyenek benne más épületek, és egyéb városi terek. Ha oda járulnak a föld királyai, akkor nyilvánvalóan létezik egyfajta – hangsúlyozzuk! – mennyei politika is, hiszen vannak népek és azoknak vannak vezetői.
Mindezzel nem azt állítom, hogy a mennyei Jeruzsálem leírása nem szimbolikus, de azt igen fontos megértenünk, hogy amikor az eljövendő világról szól, a Biblia városról beszél és nem kertről, nem érintetlen természetről. Ez pedig élesen szemben áll azzal, ahogy mai keresztények gondolkodunk. A korai kereszténység városi mozgalom volt (idézzük fel magunkban Pál apostol missziói stratégiáját – gyülekezetek plántálása városokban), és ez így volt még a következő évszázadokban is (vö. a latin „paganus” – pogány – kifejezés elsődleges jelentése „vidéken lakó”). Ez később változott, és a kereszténység egyre jobban elidegenedett a várostól. Sok keresztény számára a város „bűnös hely” lett, ahol közömbösek az emberek a keresztény értékek iránt, ahol mindenféle rossz táptalajra lel, a gonoszság melegágya. Sok keresztény alapvetően gyanakvó és elutasító a nagyváros iránt, és gondolkodásukban, képzeletükben, gyakorlatukban egyre jobban megerősödött, hogy Isten az érintetlen természetben van jelen. Hol szeretnénk élni? Hol szeretnénk a gyermekeinket felnevelni? Hol tudunk Istennek találkozni? Ezekre a kérdésekre a többség nem a várost jelöli meg. A város zajos, szemetes, erkölcseiben züllött, ezért ha lehet, magunk mögött hagyjuk. Nézzük meg, hogy milyen képi anyaga van az ún. igés kártyáknak és naptáraknak. Sőt, amikor az eljövendő új világról szóló ének azt énekli, hogy „vígan lépkedünk színarany utcákon át”, az alávágott képekben tulipánmezőt találtam hófödte hegycsúcsokkal. Amikor az eljövendőre, az új égre és új földre gondolunk, érintetlen természetre vágyunk, és nem az Új Jeruzsálemre.
Éppen ezért meglepő, hogy Isten mennyire más, és mennyire fontos neki a város. Hiszen a kertből Isten akarata szerint lesz város: szaporodjatok, sokasodjatok, mondta kezdetben – és a sok ember városi közösséget hoz létre. Őrizzétek és műveljétek a kertet – és lesz belőle város, az emberek gazdaságilag, politikailag, kulturálisan szervezett közössége. Úgy tűnik, hogy Isten akarata nem az, hogy maradjunk meg a paradicsomi állapotokban; az új világ nem hasonlít egy gauguini „nemes vadak” társadalmához az óceániai szigetvilágban, sokkal inkább egy nagyvároshoz. Ahol persze nincs bűn, hazugság, züllöttség, nincs zaj és környezeti ártalom, arctalan tömeg, és persze templomok sincsenek – de ami mégis sokkal inkább város, mint kert. És Isten szereti a várost.
Mit jelent tehát ez a látomás nekünk, a „küzdő egyháznak”, Jézus követőinek egy olyan korban, amikor a történelemben először az emberiség több mint fele városlakó (és embertelenül szegény)? Összefoglalva azt, hogy tartozunk szeretni a várost ahol élünk. Lehet nem kedvelni, de nem lehet nem szeretni. Mit jelent ez részletesebben?
Mivel a város az emberi kreativitás és munka nyomán bontakozik ki, a várost Isten szeretetével szeretni azt jelenti, hogy – az eljövendő város látomása fényében – hivatásunkkal építjük, szolgáljuk azt. Meg kell találnod annak a módját, hogy a hitedet és a munkádat egyben lásd. Ha szereted a várost, Isten szeretetével, akkor ajándékaiddal, képességeiddel a városért vagy, szolgálod a várost. A művész tegye szebbé, gazdagabbá a világot, ahol élünk (pl. színes játszóterek építésével). Vagy legyen prófétai szó, aki láttatja azt, amit mások nem látnak. A vezetők keressék az általuk vezetettek javát, kötelezzék el magukat az igazságosság, a szolgálat mellett. Akik a gazdaságban, kereskedelemben dolgoznak, szintén tegyék az Úr nevében, amit tesznek. Az eladó álljon úgy a pult mögött Krisztus szeretetével és mosolyával, hogy aki belép, az valami titokzatos örömmel menjen tovább. A fodrász hallgassa úgy vendégei panaszát, és hogy azok ne csak külsejükben, de lelkükben is felfrissüljenek. Az építész és a várostervező álmodjon olyan tereket, amelyek már most visszatükrözik az eljövendő szépségét. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: az, hogy az új világ látomásának középpontjában egy város áll, lehetőséget ad számodra, hogy azt, amit teszel úgy lásd, mint ami nem hiábavaló az örökkévalóság szempontjából.
Isten szereti a várost. Mit akarsz tanulni és miért? Hol akarsz lakni, és miért? Mi vezet a döntéseidben? Az Új Jeruzsálem látomása arra hív, hogy mindezekben ne csak saját kényelmi szempontjaidat érvényesítsd, hanem Jézus Krisztus akaratát, a benne elnyert küldetést és felelősséget.
II. Mit jelent, hogy ez a város felékesített menyasszony?
„Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét” – hallja János. Majd – Lélekben – egy magas hegyről a szemei elé tárul az Új Jeruzsálem. Mit lát? Mit jelent, hogy a város a menyasszony, a feleség?
A Bárány menyasszonya, az egész Biblia fényében, és különösen is a Jelenések könyvében nem más, mint Isten népe, az egyház. A városban, az Új Jeruzsálemben nincs templom, hiszen nincs Istennek egy kiválasztott népe a népek között. Nincs, nem lehet, hiszen ott mindenki az övé, hiszen ott azok vannak, akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében (22.14), akik Jézus megváltottai. Nincs elkülönített nép, nincs szent hely az imádságra (templom), hiszen minden nép az Urat dicséri, és mindent betölt az ő közvetlen jelenléte. Ha mi vagyunk, itt és most, a „küzdő egyház”, akkor az, amit János lát, a csodálatos város, a férje számára felékesített menyasszony, a megdicsőült egyház. Nincs kihívottak közössége, akik istentiszteleten vannak együtt, hiszen a teljes közösség, az egész város ismeri, szereti és szolgálja az Urat. Mit tudunk meg a megdicsőült egyházról? Milyen a menyasszony, aki itt már több, mint menyasszony, akinek már nem kell várni, és ezért másodszor feleségnek nevezi az angyal, aki Jánoshoz szól?
Először is gyönyörű. A gyönyörűséget, a szépséget a látomás azzal adja vissza, hogy mindent drágakövek, arany és gyöngy borít. Nehéz nekem egy ilyen drágakövekkel és arannyal, gyönggyel kirakott kép alapján felidézni a szépséget, hiszen túlontúl barokknak tűnik. De használjuk a képzeletünket; képzelj el valami lélegzetelállítóan szépet! Az egész képet átjárja a tisztaság, az áttetszőség, a ragyogás érzete. Képzelj el egy ragyogó, az örömtől sugárzó, elkészített és felékesített menyasszonyt! (Akikre érvényes, vegyétek elő az esküvői albumot…) Tudod, hogy mi ebben a látomásban a megrendítő? Az hogy te vagy az a menyasszony, én vagyok a menyasszony, mi vagyunk a Bárány menyasszonya. És figyeld meg ennek a ragyogásnak és tisztaságnak a titkát: „Benne volt az Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz…” Isten ragyogása, világossága, tisztasága mindent átjár és mindent betölt.
Másodszor, hatalmas, tökéletes és nyitott. A János által látott város egy 2400km oldalú kocka. Nyilvánvalóan szimbolikus a mérete (12000 futam, a 12 visszatérően szent szám), de az nem véletlen, hogy óriási méretekről és tökéletes formáról olvasunk. Igen, Isten népe a csekély kezdetekből (Ábrahám és családja, Izrael kicsiny népe, Jézus követői a világtörténelem során) hatalmas néppé és várossá lett. Bűnös emberekből isteni tökéletességet sugárzó közösség. A város falai és kapui nem elzárnak és kizárnak, hiszen a kapuk soha nincsenek zárva, szabad az út Isten színe elé. Nem eltakarják az Urat, hanem rámutatnak arra, aki mindenek éltetője és középpontja.
Harmadszor, ez a város Isten történetére, Isten Igéjére épül: a 12 kapu Izrael 12 törzsének nevét hordozza, a fal 12 alapköve a Bárány 12 apostoláról neveztetik. Isten ószövetségi népének, Izrael 12 törzsének a története ugyanúgy része a városnak, mint Jézus Krisztus 12 apostolának – a mai napig tartó – története. Mindaz, amit Isten az Ó- és Újszövetségben kijelentett, megígért, megcselekedett részese annak, amint az Új Jeruzsálem, a felékesített menyasszony előttünk áll a látomásban.
Előttünk hát a felékesített menyasszony, aki gyönyörű, tiszta, az Urat tükrözi vissza, nyitott, befogadó, hatalmas és hűséges Isten tetteihez. A látomás meghív: ha ez a jövőnk, akkor készüljünk rá. Mit jelent ez? A cél nem a jól működő gyülekezet, nem a templomépítés, nem az újabb istentisztelet, nem programjaink. A cél a szentség, a tisztaság, az áttetszőség – hogy kedvesek legyünk annak szemében, aki vérével mosott meg bennünket. A cél a nyitottság, a befogadás, a vendégszeretet – hogy ne takarjuk el a Bárányt, aki mindenkiért odaadta magát; hogy aki belép közösségünk kapuin, az tőlünk természetes módon az Úrhoz vezettessék tovább. És ezért gondolkozz el, hogy te mennyire vagy nyitott, befogadó, vendégszerető és készséges? Felismered-e, hogy annak, aki ma itt van, talán éppen te – egy szavad, egy gesztusod – jeleníti meg az Úr befogadó szeretetét? A cél, hogy hűségesek legyünk az Igéhez, Isten kijelentéséhez, Isten történetéhez. Ismered Isten Igéjét? Szereted az ő történetét? Befogadod azt, mint életed történetét?
III. Hogyan élhetjük meg mindazt, amire a látomás hív bennünket?
Láttuk, mit jelent számunkra, a küzdő egyház számára, hogy a bibliai történet egy kerttel kezdődik és egy várossal végződik. Azt is láttuk, hogy ez a város, a felékesített menyasszony mi vagyunk, és ez is meghívás nekünk. Jézus arra hív, hogy szeressük és szolgáljuk a várost, valamint hogy tisztaságunkkal, vendégszeretetünkkel, Igéje befogadásával mutassunk túl magunkon, gyülekezetünkön őrá, a Bárányra.
Legyünk őszinték: túl nagy a feladat. Hol kezdjünk bele? Honnan vegyük az erőt? Hogyan kaphatunk szeretetet a város iránt, hogyan tisztulhat meg az életünk? Végig utaltam rá, de nem hangsúlyoztam annak jelentőségét, hogy a mennyei Jeruzsálemben újra és újra Istenről és a Bárányról olvasunk. A Bárány a megöletett, értünk feláldoztatott Jézus megnevezése. Még a mennyben is Bárány, azaz úgy van jelen, mint aki odaadta életét értünk. Ez a kulcsa annak, hogy változzunk.
A várost csak akkor tudod szeretni, ha szereted Jézust, aki szereti a várost. A szépségre, tisztaságra akkor fogsz vágyni, ha szereted Jézust, aki tiszta, tökéletes és igaz. Mások felé őszintén nyitott, és befogadó csak akkor leszel, ha szereted azt a Jézust, aki halálával mindenkinek kaput nyitott Isten jelenlétébe. Igéjéhez hűséges, történetére vágyódó, igazsága után szomjazó akkor leszel, hanem mindennél jobban szereted azt, aki Isten történetének a középpontja, az ékköve, akiről szól a Biblia minden oldala. És hogy hogyan tudnád szeretni őt? Hiszen tudom én is, mi természet szerint nem ismerjük és nem szeretjük őt. Sőt…
Annyira nem szeretjük, hogy a városon kívülre űzzük, hajtjuk azt, aki szerette a várost: Jeruzsálemen kívül pusztul el egy kereszten. Annyira nem szeretjük, hogy megcsúfolva, eltorzulva kell látnunk a kereszten a vőlegényt, hogy azután elfordítsuk róla a tekintenünk, mondván, hogy ez szörnyűség, ez barbárság, ez nem lehet Isten ajándéka nekünk. Annyira nem ismerjük őt, hogy nem veszünk róla tudomást, amikor bekopog a rászorulóban, a szegényben, a nyomorultban. Annyira nem szeretjük őt, hogy gondosan megőrizzük magunkat Igéjétől és igazságától, mondván, hogy fáradtak vagyunk, nincs időnk, nem értjük. Ahol lehet, kizárjuk az életünkből. És nézd, mi történt:
A városon kívül hal meg – hogy ezáltal is egy tökéletes, egy új várost teremtsen neked és nekem, akik kiűztük. Eltorzult és megvetetté, rúttá, utálatossá vált – hogy ezáltal is téged és engem ékesítsen fel. Vállalta a kitaszítottságot, hogy bennünket befogadjon. Mindezt helyettünk és értünk. Mindezt azért, hogy az övéi legyünk. Szereted-e őt?
A Nagy Kép sorozat végén egyetlen kérdés és egyetlen felhívás marad: Szereted-e őt, hiszen ő mindent elvégzett azért, hogy szeressed őt. ÁMEN!

Az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló örömhír, nem csak személyes vonatkozásban szólít meg és kezd újat bennünk. Megfordítja egész életünket; amit eddig a magunk által elképzelt történet formált, azt „bekapcsolja”, „felveszi” az Isten nagy, korszakokat átívelő, szabadító történetébe. Ráébredünk arra, hogy a teremtés történet a miénk, hiszen a világ ma is az, amit Isten szeretetéből, jóságából létrehozott. Ma is az vesz körül minket, amit ő alkotott, az adja életünk ritmusát, amit ő létrehozott. Láttuk, hogy a világ elromlásának a története is a mienk, hiszen magunkban hordozzuk mindazt a nyomorúságot, ami az első ember lázadása által jött a világba. Meghasonlottunk Istennel, a másik emberrel (az ellenkező nemű párral), a természettel, és önmagunkkal is. Beszéltünk arról, hogy Isten mindezek ellenére nem adta fel az ember történetét, hanem segítségére, szabadulására, megváltására sietett. Ezt végzi Izrael, a választott nép által, majd Jézus Krisztusban minden nép számára a mai napon is. A kérdés: hogyan kapcsolódunk be Isten szabadító, helyreállító munkájába – mint egyének, és mint közösség? A válasz - amit Pál apostol a Római levélben ad elénk - az evangélium által, amely Istennek ereje mindenkinek üdvösségére, aki hisz.
Múlt héten láttuk, hogyan akadályozzák szívünk nyilvánvaló vagy éppen elrejtőző bálványai azt, hogy Istennek ez a robbanásszerű ereje („dinamit”) elérjen bennünket. A bálványimádás – ami nem más, mint hogy bármi vagy bárki a teremtmények világából elfoglalja életünkben a teremtő Isten helyét – feltartóztatja, hogy Isten igazsága elérjen, és hamisságban, hazugságban tart. A mai szakaszban Pál folytatja gondolatmenetét. A kérdés továbbra is az, hogy mi akadályozza szívünkben, hogy Jézus Krisztus evangéliuma átformálja az életünket. Ha Pál eddig jobbára a nem zsidókhoz (pogányokhoz) szólt, ezeket a sorait a zsidóknak (vallásosoknak) intézi. A „vallásosság” az evangélium meghamisítása. Olyan, mintha Jézus Krisztus örömhíre lenne, de nem az. Olyan, mintha átformálná az életünk, de mégsem teszi (nem is teheti). Olyan, mintha bekapcsolna az élő Isten munkájába, de végül kiderül, hogy csak egy halott bálványt szolgálunk. A vallásosság kudarcra ítéltetett. Lássuk, hogy 1. Hogyan cselekszik a vallásosság? 2. Mi Isten válasza erre? 3. Hogyan léphet az evangélium a vallásosság helyére?
Pál apostol tanítását úgy adja elő, hogy egy képzeletbeli személlyel vitázik („te ítélkező ember”, „ha pedig te zsidónak nevezed magadat…”, stb.). Kiről van szó? Az előző fejezet kontextusában találjuk a választ erre a kérdésre. Korábban Pál a bálványimádással összefüggésben gátlástalan és erkölcsös életről beszélt, ami elsősorban a pogányokat jellemezte. Gondolatmenetét erősen meghatározta a pogány világ korabeli zsidó kritikája. Most azonban éppen a zsidókat szólítja meg, őket testesíti meg a képzeletbeli vitatárs, az „ítélkező ember.” „Pál ... szembeszáll azokkal, akiknek oldalán az imént a pogányok elleni vádakat - a bűnök hosszú katalógusát - összegezte. Főérve: a zsidók elítélik ugyan a pogányokat, de tetteikben nem különbek náluk." (Farkasfaly, Római levél, 24). Kálvin pedig így fogalmaz: "Ez a feddés a képmutatókra vonatkozik, kik, midőn a külső szentség látszatával kápráztatják el az emberek szemét, azt gondolják, Isten előtt is biztonságban vannak, mintha bizony becsületesen engedelmeskednének és eleget tennének neki. Pál tehát a durvább bűnök felmutatása után, hogy senki se maradhasson Isten előtt igaz, az olyanfajta szentecskéket támadja meg, akik nem voltak belefoglalhatók az első felsorolásba. (A Rómaiakhoz írt levél magyarázata, 58). Figyeljük meg, hogy Kálvin ezzel a megfogalmazással nem kizárólag a zsidóságról szól (a Római levél történeti kontextusában ők a „vallásosok”), hanem azokról, akik kívülről látszólag Istenhez tartoznak, de a szívük nem az övé. Ezek a „szentecskék” bizony gyakran mi vagyunk. És a vallásosság szentecskéi ítélkező emberek.
Lássuk, mit mond el Pál az ítélkező emberről: „Ezért nincs mentséged, … mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel.” Gondoljunk egy pillanat erejéig arra, mennyi ítélkező szó hagyja el a szánk, és milyen ítélkezésekkel teli gyakran a szívünk. Hogy mennyire „szükséges”, hogy embereket kimondva - vagy csak magunkban - „elhelyezzünk” ítéletalkotásainkkal. Szinte folyamatosan zajlik ez legtöbbünkben. Pál, az Úr Jézus szavai nyomán(!), azzal szembesít, hogy mindezzel magunkat ítéljük el. Miért? Hogyan működik bennünk az ítélkezés?
Régen ismert lélektani tény, hogy az zavar és háborít fel a másikban legjobban, ami bennünk is jelen van, akár tudunk róla, akár nem. Amit magunkban gyűlölünk, utálunk és elfojtunk (!), az tesz bennünket mások iránt kíméletlenül kritikussá. (Amennyiben nem fojtjuk el, hanem szembenéztünk vele, és Isten előtt hordozzuk alázatban, kegyelemben, reménységben, éppen az ellenkezője történik: együttérzőek és megértőek leszünk.) Amikor az önmagunk iránti elutasítást másra vetítjük ki, hihetetlen vakságban járunk, amit egy idő után mindenki lát, kivéve önmagunk. Ítélkezünk, és minden kritikánkkal, vádunkkal, minden szavunkkal önmagunkat ítéljük el.
Van azonban egy másik vetülete is önmagunk elítélésének, amely esetben a „magad is ugyanazt cselekszed” nem szó szerint vétetik. Ez esetben az történik, hogy az ítélkező ember kiválaszt egy területet, ahol életét igaznak tartja, és amelynek alapján mindenkit, aki ebben a dologban nem feddhetetlen, elítél. Mivel meg van győződve arról, hogy ő pl. nem parázna, és mindenkit megítél, aki az (vagy szemében annak tűnik), észre sem veszi, hogy pl. rágalmazó vagy csaló. Annyira saját igazságán dolgozik, és olyan vehemenciával veti meg a paráznákat, hogy teljesen vak észrevenni azt, amit – újfent – mindenki lát, csak ő nem. Ítélkezik, és nem veszi észre, hogyan ítéli el önmagát.
Pál keményen szembesít: „Ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod Istent?” Ezen sorok mögött az is fellelhető, ahogy Jézus tanította Isten törvényét. Nemcsak az a házasságtörés, ha valaki megcsalja a társát, hanem már a szív szándéka is az. Nemcsak az a gyilkosság, ha valakiben megforgatjuk a kést, hanem a bennünk élő gyűlölet is. Aki tehát arra használja Isten törvényét, hogy másokat elítéljen, ahelyett, hogy maga szembenézzen magával, önmagát csapja be és önmagát ítéli el.
Az ige üzenete ezen a ponton nagyon súlyos. Képzeljük el, hogy minden ítélkező szavunk, indulatunk egy napon ott állnak velünk szemben és bennünket ítélnek el. Amint önmagunkra hullnak vissza saját szavaink… ugyanazzal a megfellebbezhetetlen keménységgel, vagy ugyanazzal a képmutató álnoksággal, ahogy kimondtuk őket. A szentecske ráadásul teljes biztonságban tudja magát elvakultságában: „Azt gondolod, te ember, aki ítélkezel azok felett, akik ilyeneket tesznek, holott magad is ugyanazokat cselekszed, hogy akkor te megmenekülsz Isten ítéletétől?” És tudjuk a választ: igen, azt. Mert eszünkbe sem jut, hogy mit teszünk… És ez tovább vezet a következő kérdéshez:
Először is, bár a vallásos ítélkező ember úgy véli, hogy biztonságban van, hiszen Istenhez tartozik és erről biztosítja őt a törvény ismerete és az Istennel való szövetség jele, amelyet testében hordoz (körülmetélkedés), mindez nem menti őt meg Isten igazságos ítéletétől. „A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt” – írja az apostol. Pál vitapartnere abban bízik, hogy mivel külsőleg Istenhez tartozik, élete rendben van. Elvakultságában nem látja, hogy Isten törvényét, Isten akaratát nem betölti, hanem lábbal tapodja, sőt, meg van győződve igazáról és Isten szerinti életéről. De nemcsak abba kapaszkodik, hogy ismeri a törvényt, hanem abba is, hogy külsőleg Istenhez tartozik, amelynek jele a zsidóságban a körülmetélés volt. A vallásos hagyományban való részesedés, a vallásos gyakorlatok megélése, a vallásos ismeret mind-mind azt erősíti számára, hogy élete rendben van Istennel. Pál azonban rámutat arra, hogy ez a külső megfelelés önmagában kevés: „ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett.” A külső nem ment fel a törvény megtartásától, annak hiányában pedig Isten ítéletétől. Hiába minden vallásos díszed (lelkész vagy presbiter felmenők, konfirmáció a Kálvin téren, gyermekkorod óta református kötődés, református iskolázottság, stb), Pál azt mondja, nem vagy jobb a pogánynál. Sőt, látjuk, mindez a vallásos dísz csak hozzájárul ahhoz, hogy hamis biztonságban járjunk.
De ennél többről van szó, ami kiváltja Isten ítéletét: „Bizony, ’miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között’…” Nem a pogányok miatt, nem. A vallásosok miatt, Isten népe miatt, a szentecskék miatt, a képmutató ítélkezők miatt, miattunk. Akik azt imádkozzuk, hogy „szenteltessék meg a te neved”, megtéretlen és ítélkező természetünkkel azt érjük el, hogy gyalázzák azt a nevet.
Pál rámutat arra, hogy Isten haragja hogyan gyűlik a másokat ítélgető szentecskék felett: „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz? Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél.” Mi ítélkezünk, és közben látszólag nem történik semmi. Miért? Mert Isten jóságos, hosszútűrő, kegyelmes és elnéző. Vár, hogy megtérjünk, de nem tesszük. És miközben Isten ítélőszékébe ülve tesszük megfellebbezhetetlennek hitt kijelentéseinket – megvetve jóságát – Istenben gyűlik a miattunk való fájdalom, az ellenük való harag. Hiszen őt veti meg a vallásos és ítélkező ember, aki nem tér meg, mert kemény a szíve. A vallásos embernek a legnehezebb bűnbánatra jutni, hiszen éppen arra épített mindent – és az ítélkezés által is azt tartja fenn – hogy ő jó, vagy legalábbis jobb mint más. Látjátok, miért gyűjti kemény és megtérés nélküli szívvel a haragot? Miért nem veszi észre, hogy Isten jósága megtérésre hívja? Mert képtelenség számára még a gondolat is, hogy elveszett, hogy bűnös, hogy bűnbánatra és megtérésre van szüksége. Minden erejével önmagát igazolja – és minden lépésével önmagát ítéli el.
Az ige egyértelmű választ ad a kérdésre: „Az részesül dicséretben – mégpedig nem emberektől, hanem Istentől -, aki belsejében zsidó, aki nem betű szerint, hanem szívében a Lélek által van körülmetélve.” Pál nyilvánvalóan szembeállítja a külső, ítélkezéssel teljes vallásosságot a belső, a „Lélek által körülmetélt” szívvel. Lássuk először, hogy miért lesz ítélkezővé a vallásos ember, hogy majd azt is láthassuk, mit jelent a szív körülmetélése a Lélek által.
A vallásosság, ahogy eddig beszéltünk róla, automatikusan ítélkezésbe visz. Az a szív lesz ítélkező, amely önmaga biztonságát, önmaga igazságát vallásos hovatartozásában, vallásos teljesítményében véli megtalálni. Az ilyen embernek mindig igazolnia kell, hogy megfelel az elvárásoknak, hogy elég jó. Azért ítélkezik, mert ezáltal önmagát igazolja. Igazolja, hogy különb, valamint igazolja, hogy az az út, amelyen ő jár különb, mint másoké. Ugyanakkor ez a folyamatos ítélkezés és önigazolás sohasem adja meg a szív teljes békességét és nyugalmát, nem nyújtja a teljes elfogadás bizonyosságát, hiszen sohasem tudja az illető, vajon elérte-e már, amit szeretne. Ezért mondtuk, hogy csapdában van: minél inkább önigazol, annál inkább ítélkezik, minél jobban ítélkezik, annál jobban önigazol. Ez a benső működés azokra jellemző, akik szívében feltétlen parancs a megfelelés, akik számára önmaguk elfogadása alapvetően teljesítményhez kötött. Gyakran így formálódnak azok, akik családjukból a megfelelés, a teljesítményhez, elvárt viselkedéshez kapcsolódó elfogadás mintáit hozzák. Az ítélkező, kritikus magatartás megjelenik mind vallásos, mind vallástalan formában. De tény, hogy a vallásos emberek között különösen is fenyeget ez a lelkület. Hogyan szabadulunk meg ettől? Hogyan gyógyul meg kemény és ítélkező szívünk?
Az első, hogy elismerjük, Istennek igaza van velünk szemben – és nekünk semmi igazságunk sincs ő vele szemben. Ítélete alatt vagyunk, és ez igazságos, és semmi nincs, amivel ő tartozna nekünk – a mi vallásos teljesítményünkért. Amikor elismerjük, hogy igaza van velünk szemben, bűnbánatot tartunk, hiszen azt is látjuk, mennyi szennyel vagyunk tele. Megtörik a szívünk, porba hull büszkeségünk. Megnyílik a szemünk. A megtört szív a szív Lélek általi körülmetélésnek útján jár. Amikor megtérésre hívja Isten Izraelt, ezt teszi hozzá: „Szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat, teljes szívedből, és élni fogsz.” (5Móz. 30.6). A Lélek általi körülmetélés Isten munkája. Ahhoz, hogy a kemény és ítélkező szív meglágyuljon, és Istent és a másik embert szerető szív legyen, a szívedet a Szentlélek erejében Jézus Krisztus jelenlétébe kell hoznod. Ő metéli azt körül. Ő gyógyítja meg. Ő változtatja meg. Hozd szíved az elé a Jézus elé, aki nem ítélkezett – de egy nap mindeneket ítélni fog. Ő egyedül a te bírád. Hozd annak jelenlétébe, aki helyetted elhordozta az ítéletet a kereszten. Rögzítsd szíved szemeit arra, aki megszerezte számodra Isten igazságát, aki által teljes elfogadást, bocsánatot és békességet kapsz – ingyen. Tartsd magadat, figyelmedet, szívedet Jézus jelenlétében; újra és újra elmélkedj azon, amit ő megszerzett neked ahhoz, hogy megszabadulj az ítélkezéstől. Imádságban tedd egyre inkább a magadévá az evangélium nagy titkát, és lásd, hogyan formálja át Jézus a szívedet, a bensődet, a szavaidat, az életed. Most elkezdheted ezt, most bűnbánatot tarthatsz az ítélkezéseid miatt, most megnyithatod a szíved Jézusnak. És amint kitartasz vele és benne, az ítélkező szavakat felváltják a másokat áldó szavak, mert Jézus szava igaz: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” ÁMEN!
Lovas András

A szakasz első két verséről beszéltünk múlt héten, mondván, ez a Római levél főtétele: az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló jó hír, Isten ereje mindenkinek üdvösségére (szabadulására, menekülésére), aki hisz. Beszéltünk arról, hogy Isten Jézus Krisztusban állítja helyre mindazt, ami a világban a kezdetekben eltorzult, kificamodott, összetört. Az evangélium nem csak személyes életünk gyógyulása, hiszen bekapcsol Istennek abba a munkájába, amit a történelem során kibontakoztat Jézusban.
A Római levél első három fejezetében Pál apostol azt mutatja be, hogy mindenkinek szüksége van az evangéliumra. Akár zsidó, aki ismeri Isten törvényét és szövetségét (nevezzük ma az egyházban felnövőnek), akár pogány, aki a szövetségen kívül élt korábban (akinek semmi vallásos neveltetése nincs ma), a szabadulást mindenki Jézus Krisztusban találja. Pál világos logikával és nagyszerű érveléssel vezet el mindenkit oda, hogy meglássa, mi akadályozza azt, hogy az evangélium, Isten ereje, belépjen az életébe. A mai szakaszban a bálványimádás akadályát, jövő héten a vallásosság kudarcát látjuk.
Mivel az evangélium Isten egyetlen ereje és útja az üdvösségre, Pál tudja, hogy a tét nem kicsi. Annyira nem, hogy „Isten … haragját nyilatkoztatja ki a mennyből … azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” Mindaz a hamisság, hazugság, gonoszság, ami Isten igazságát, valóságát, az evangélium szépségét, dicsőségét feltartóztatja, Isten haragját váltja ki. A következő versekben Pál kifejti, hogy mi ez a gonoszság és hitetlenség. Egy kifejezéssel: Isten-csere. Lássuk, 1. milyen értelemben Isten-csere a bálványimádás, 2. hogyan ismerhetjük fel a bálványainkat, 3. és milyen csere nyit bennünk szabad utat az evangélium erejének.
I. A bálványimádás kibontakozása: az Úr lecserélése
Az apostol gondolatmenetét a bálványimádás kibontakozását követve három lépésben foglaljuk össze: a teológiai, a lélektani és az erkölcsi dimenziók tárulnak fel előttünk.
Mi a bálványimádás? Pál szerint nem más, mint Isten-csere, hiszen „ami megismerhető Istenből, azt nyilvánvalóvá tette számukra”, és ők „megismerték Istent, mégsem dicsőíttették vagy áldották Istenként”, sőt, „a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével.” Az apostol szerint minden emberben ott van valami morzsa Isten ismeretéből; hatalmából és istenségéből valamit megsejtünk, de mégsem őt keressük. Nem őt keressük, nem az igaz, élő és alkotó Istent, mert valamiért sokkal vonzóbb a teremtményt imádni és szolgálni a Teremtő helyett (v.25). Ezért, hangsúlyozza Pál újra a cserét, „az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.” Az egyedül a teremtőt illő tiszteletet, szeretetet, és szolgálatot a teremtménynek adni igazság helyett hazugság. Éppen azért, folytatja az apostol, a bálványimádásra nincs mentség; valamilyen értelemben mindannyian az igazságot cseréltük a hazugságra, és nem bújhatunk a tudatlanság védőfala mögé. És ha ezen a ponton talán nehéz is belátni Pál gondolatmenetének igazát a mi életünkre nézve, figyeljük, hogyan folytatja.
A második lépés az ember szívének és gondolkodásának elsötétedése, hiábavalósága, érzéketlenné válása („hiábavalóságra jutottak gondolkodásukban és értetlen szívük elsötétedett). Az ember belső vezérlését (gondolkodás és szív) alapvetően meghatározza, hogy azt mire ill. kire irányítjuk. Akit/amit imádunk, az határoz meg belülről. Akiben/amiben gyönyörködünk, egyre inkább olyanná leszünk. Amire rögzítjük a szívünk szemeit, legmélyebb vágyaink, az fog formálni minket. A bibliai gondolkodás szerint amint célt tévesztünk, úgy romlunk meg belülről is. Isten helyett a másik ember, vagy más teremtmény uralja a gondolataink, álmaink, érzéseink. Az ember bensője menthetetlenül megromlik, elsötétedik, és ezzel tragikus útra indul.
A harmadik lépés a folyamat kiteljesedése, az erkölcsi következmény. Pál ijesztő képet fest, amit így foglalhatunk össze: gátlástalan és gyalázatos élet. Súlyos szavak. Egyrészt ennek fényében beszél az Isten-csere egyik következményeként a partnercseréről (mind a női, mind a férfi homoszexuális gyakorlatot nevesítve), másrészt minden más egyéb cselekedetet is néven nevez: hamisság, gonoszság, kapzsiság, viszálykodás, gőg, dicsekvés, kíméletlenség, irgalmatlanság, stb, valamint az ezekben való büszkeség („azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.”) Ez az erkölcsi irányvesztés azonban nem magától értetődő, hiszen Isten az ember szívébe, lelkiismeretébe írta, hogy mi jó és mi rossz. De mivel az ember őt lecserélte, valamint szíve keménnyé és érzéketlenné lett, Isten sem őrzi meg tovább attól, hogy végigjárja az utat, amelyet választott. Háromszor is olvassuk, hogy Isten kiszolgáltatta őket (átadta őket) szívük vágyainak, szenvedélyeinek, erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak. És innentől nincsen gát, elszabadul az ember bűnös élete. De nézzétek, hogy Isten ismerete, akármennyire is elnyomott, eltemetett, sőt, kigúnyolt, itt sem szűnik meg teljesen: „Ők ugyan megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nem csak maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.” Szívünk mélyén tudjuk, hogy ez így van. Mert még ha a mai ember azt is mondja, hogy ő a teremtett világ alapján nem ismert meg semmit Istenből, hiszen mindvégig azt tanulta, hogy az véletlenül jött létre, azt akkor sem állíthatja, hogy soha meg nem szólalt a lelkiismerete.
Pál apostol gondolatmenetéből fakadóan két tételt szeretnék megfogalmazni. Az első, hogy szükséges értenünk, a Biblia szerint a céltévesztett életmódot a céltévesztett istentisztelet előzi meg. A bűn lényege, gyökere, eredője nem a gátlástalan cselekedetekben van, hanem a bálványimádó szívben. A második tétel ebből fakad: a megoldás sem a moralizálás szintjén, hanem a szív, a benső szintjén történik. Nem elég a viselkedés csere, sőt, nem is lehetséges; az egyetlen válasz – újra, most visszafelé - az Isten-csere. A téged irányító bálvány lecserélése az egyetlen, igaz Istenre, akinek evangéliuma szabadító erő és hatalom.
II. Hogyan ismerhetjük fel a bálványainkat?
Mielőtt hangosan tiltakoznánk, hogy nekünk nincsen bálványunk (vagy azért, mert Jézus követőinek valljuk magunkat, vagy azért, mert felvilágosult modern emberként semmiféle vallást nem tartunk), halljuk meg, amit Kálvin János mond: „az ember szíve bálványgyár.” Kálvin ezzel azt bibliai igazságot fogalmazza meg, hogy az ember bensője, szíve mindig talál ill. létrehoz valamit, ami életének célt, jelentést, értelmet ad, ami túlmutat önmagán. Ennek magyarázata pedig teremtettségében van, hiszen az élő Istennel való kapcsolatra, az ő tiszteletére, szeretetére, szolgálatára teremtetett. Ha nem az Úr lesz Istene, akkor valaki vagy valami más lép erre a helyre, és ez a bálvány. Nincs semleges, üres szív, az ember mindig belé fogja vetni valamibe a reménységét, valamiben vagy valakiben mindig keresni fogva megváltását, örömét, elégedettségét. Valakit vagy valamit szolgálni fog erejével, tehetségével, idejével. Valaki vagy valami abszolúttá lesz számára, még akkor is, ha nem mondaná annak. A bálvány tehát ma legtöbbünk számára nem a szobor vagy kép, ami előtt leborulunk, a bálványimádás nem közös istenítése és imádása egy másik istennek, vagy nem közös étkezés a jelenlétében, és nem is áldozat bemutatása neki. A bálvány az, ami azt ígéri neked, hogy megvált attól, hogy kudarcnak ítéld magad, vagy megajándékoz azzal, hogy igazolva lásd léted. A bálvány az, ami követeli, hogy szolgáld minden erőddel, és akkor majd szerethető, értékes, sikeres leszel - és végül kifoszt és magadra hagy, hiszen nem tehet mást. A bálvány tehát nem feltétlenül vallásos köntösben jelentkezik.
Továbbá, ennek fényében bármi lehet bálvánnyá életünkben, számos olyan dolog, ami önmagában jó és szükséges. Bálvánnyá lehet a szerelem vagy a házastárs, a gyerekek és a család. Bálvánnyá lehet a kényelem és a biztonság, a hatalom, a befolyás és a szolgálat, a segítés. Ezek közül semmi sem rossz önmagában, de mégis tönkretesz, ha abszolúttá válik életünkben (pl. „csak akkor van az életemnek értelme, ha születik gyermekem”).
Amennyiben Jézust Úrnak vallod, valóban Jézus lett életed Ura, és te tulajdonává lettél. A bálványok azonban mélyen megbújnak bennünk, és lehetséges, hogy Jézust mondom Uramnak, és egy másik szinten mégis a bálványt szolgálom. Jézust mondom Úrnak a számmal, de életem egy területén vagy időszakában valami vagy valaki más irányít, valaki vagy valami mástól várom a megváltást. Lehetséges, hogy egy visszatérő bűnnel küszködsz, miközben az igazi megoldás az lenne, ha felismernéd, hogy miért van olyan hatalmas ereje feletted, milyen bálvány uralja szíved. A következő néhány gondolat segíthet abban, hogy felismerd a lappangó bálványt.
Figyeld meg, hogy mi tölti be a képzeleted, miről álmodozol akkor, amikor szabad vagy, amikor nincsen más dolgod. Persze mindannyiunknak vannak álmaink, és ez rendben van. De mi az, amire úgy gondolsz, hogy az ad neked örömöt, vigasztalást, erőt a folytatáshoz? Mihez fordulsz képzeletedben, ha nehézség fenyeget? Mit teszel, amikor nem teszel semmit?
Mire fordítod a pénzed és az időd? Jézus azt mondja, hogy „ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt. 6.21) Mibe fektetsz be pénzt, energiát örömmel, hálával? Könnyen lehet, hogy a kérdésre adott válasz elvezet oda, ahol valójában van a szívünk.
Hogyan reagálsz arra, amikor kútba esik valami, amiben reménykedtél, amikor imádságod nem nyer választ? Természetes, hogy ilyenkor szomorúak, elkeseredettek, csalódottak vagyunk, de normális esetben tovább tudunk haladni, az élet megy tovább. A teljes kétségbeesés, Isten elutasítása és vádolása, az összeomlás arra mutat, hogy életed alapjaiban rendültél meg. Felismered, hogy kiben vagy miben vártad eddig életed megoldását, kivirágzását? Mikor jelennek meg legerősebb, sőt, kontrollálhatatlan érzelmeid (félelem, düh, vágy, stb)?
Nézz rá a vágyaidra – és tekints rá aggodalmaidra. A vágyaid önmagukban nem bálványok, de a szívünk könnyen abszolutizálja azokat. A félelmeid szintén leleplezhetik, hogy mi irányít legbelül. Ugyanúgy lehet bálvány valaminek a megléte – és erre az elvesztésétől való rettegés mutat rá - mint valami, ami hiányzik, amely mindent maga mögé utasító vágy formájában jelentkezik.
Ha már tudod, hogy mi vagy ki foglalta el életedben az egyetlen teremtő és alkotó helyét, már csak az van hátra, hogy újra megtörténjen az Isten-csere.
III. Milyen csere nyit utat bennünk Isten evangéliuma hatalmának?
Hogyan történik az Isten-csere? A bálvány lecserélése az élő Istenre, Jézus Krisztusra?
Először is óvakodj attól, hogy a „rossz bálványt” megpróbáld lecserélni „jó bálványra”. Mit értek ezalatt? Lehet, hogy valakinek az életét valamilyen nyilvánvalóan gonosz és pusztító bűn uralta (legyen ez szenvedélybetegség, családját romboló házastársi hűtlenség, kapcsolatait feláldozó karrieréhség), és egyszer csak úgy dönt, megváltozik, és ő lesz a világ legjobb férje és édesapja. Eddig az mozgatta, hogy ő legyen az, aki a legtöbb pénzt keresi, mostantól az, hogy ő legyen a legjobb családapa. Eddig az volt az élete legnagyobb kudarca, ha nem sikerült egy üzlet, mostantól az, ha gyereke egyest hoz haza. Valakit eddig csak a buli érdekelt, mostantól pedig mindenáron anya akar lenni. Korábban csak magaddal törődtél, nyíltan önző voltál, senki nem érdekelt, mostantól meg csak az érdekel, hogyan segíthetsz másoknak. Rád néznek, és azt mondják, ez új emberré lett, mintha kicserélték volna. Meg is történt a csere: eddig rossz dolgot helyeztél életed középpontjába, mostantól pedig jó dolgot helyezel – csak rossz helyre.
Hogyan történik az a csere, amelyben az evangélium szabadító hatalmát már nem tartóztatjuk fel hitetlenséggel és gonoszsággal, hanem megnyílunk előtte? Először is bűnbánatot kell tartanunk, és el kell fordulnunk attól, ami bálvánnyá lett számunkra. Amikor felismered, hogy valójában mi vezet, mi irányít, miben reméled biztonságod, mi uralja lényed, ijesztő belegondolni, hogy annak ki kell kerülnie életed középpontjából. Ijesztő, hiszen eddig – talán nem is tudtad, de mégis – ő adta a vigaszt, a reményt, az örömet, a célt, és rettentő még belegondolni is, hogy ez a nagy pártfogó ki legyen ebrudalva az életünkből, és helyette rábízzuk magunkat Jézus Krisztusra. Amikor egy bálvány elfoglalta szívünket, és felismertük, még nem feltétlenül tudunk szabadulni. Lehet, hogy bár tudjuk, hogy Jézust akarjuk, a vágy hatalmas erővel tartja fogva a szívünk. A szavainkkal Jézust akarjuk, de a szívünk vágya továbbra is az, amit bálványnak ismertünk. Dúl a harc. Vagy lehetséges, hogy mennénk, menekülnék Jézushoz, de félünk, hogy mi lesz velünk, ha elengedjük azt, ami eddig adott biztonságot, látszólagos életet. Nem enged a félelem. Mi segít tovább abban, amit úgy hívtunk, hogy Isten-csere? Amikor az élő Isten bitorló bálvány helyébe újra az Úr lép.
Ezen a ponton kell meglátnunk az evangélium mélységét, ami szintén – de más értelemben – Isten-csere. Amelynek során Jézus Krisztus helyet cserélt velünk. „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből … azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.” És hol lett nyilvánvalóvá Isten haragja a mi bálványimádó hitetlenségünk és gonoszságunk ellen? Hol sújtott le ítélete? Hol történt meg a csere? Jézus Krisztuson, az ő halálában. Ott vannak a mi bűneink felsorolva a 28-31 versekben, ott van az ítélet meghirdetése (méltók a halálra), majd valami felfoghatatlan fordulattal mindezt látjuk beteljesedni Jézus Krisztuson. Mi lecseréltük Istent hamis és halott bálványokra, ő irántunk való szeretetéből lecserélt bennünket saját Fiára: ráhelyezte haragját, hogy nekünk kínálja igazságát. Itt nyílik meg az út, hogy az evangélium szabadító ereje elérje a szívünket.
Meg tud-e ragadni ennek az Istennek szeretete és jósága a mai napon? El tudod-e hinni, hogy amint elfordulsz a bálványaidtól, ennek az Úrnak a karjaiban találod magad? Be tud-e tölteni mindenek felett való vággyal, meg tud-e menteni minden aggodalomtól és félelemtől? A válasz, hogy igen. Amikor Jézus szeretete felragyog a szívedben, amikor a Szentlélek kiárasztja benned az Atya szerelmét, semmivé lesznek a hiábavaló vágyak, és helyükre kerülnek a kifordult vágyak. Hálával és örömmel tudsz élni hatalommal, befolyással, pénzzel, szerelemmel, családdal… És megszabadulsz a félelemtől, hogy ha valami nem sikerül, kudarcot vallott egész életed. ÁMEN
Lovas András

Hadd illusztráljam egy képpel, mi a jelentősége a „Nagy kép” c. sorozatnak, amelyben a Bibliáról, mint Isten nagy történetéről beszélünk. A célom nem pusztán az, hogy meglássuk, hogyan bontakozik ki az egész Szentírásban az emberi történelem jelentése a teremtő és megváltó szemszögéből, hanem az, hogy magunkat e történet részeseiként lássuk, sőt, Lesslie Newbigin szavaival „benne lakozzunk a bibliai történetben.” Mit jelent ez? Azt, hogy a bibliai kijelentés nem olyan szöveg, amelyre egyszer-egyszer kívülről rátekintünk, mit is mond Istenről, világról, rólunk, hanem egyre inkább olyan lesz számunkra, mint egy szemüveg. Egy olyan szemüveg, amelyen keresztül látunk, megélünk, vizsgálunk minden eseményt, minden kérdést. „A Biblia használatának lényege nem az, hogy a szöveget megértsük, hanem hogy a szövegen keresztül a világot megértsük.” (Newbigin, Evangélium a pluralista társadalomban, 122) A gyülekezet közössége nem pusztán tanulmányozza ezt a történetet, hanem általa született, benne él, sőt, életével továbbviszi azt. Ennek a történetnek lényege és kulcsa – mondja Newbigin – az Ige testet öltése, Jézus élete, szolgálata, halála és feltámadása. Jézus követője nem „tanulmányozza” Jézust, hanem „benne él, benne lakozik”, közösségben van vele. Ezt az örömhír, az evangélium, amelynek hatalmáról beszél Pál a ma olvasott szakaszban.
Az elmúlt hetekben a kezdetekhez tértünk vissza. A történetet nem lehet megérteni a kezdetek nélkül; minden történet valahol elkezdődik. Hogyan jött létre minden? Miért van bármi? Mi volt a teremtő szándéka a világgal és benne az emberrel? Utána arról esett szó, hogyan romlottak el a dolgok. Miért nem olyan ez a világ, mint kezdetben? Már ezen szakaszban is láttuk, hogy Isten nem lép ki a történetből, és nem hagyja a világot, az embert magára. Múlt héten láttuk, mit tesz Isten, hogy helyreállítsa, ami elromlott. Elhívja Ábrahámot, benne egy népet, hogy általa áldást és életet hozzon minden népnek. Ma arra figyelünk, hogyan lehetünk részesei annak, amit Isten tesz. 1. Mi az evangélium hatalma? 2. Hogyan léphetünk be az evangélium erőterébe? 3. Mit tesz velünk ez hatalom?
I. Az evangélium hatalma
A Római levél főtételében, a 16-17. versekben Pál azt írja, hogy az evangélium Isten ereje. Isten ereje, Isten hatalma, ha az eredeti görög kifejezést ültetjük mai nyelvre, Isten dinamitja. Vizsgáljuk meg, mit mond Pál arról, hogyan fejti ki az evangélium, a Jézusról szóló örömhír ezt az erőt. Miben dinamit az evangélium?
„Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére … mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne…” Az evangélium olyan hatalom, ami üdvösséget (szabadulást, menekülést, teljességet) szerez. Pál számos alkalommal szembe állítja a szavakat az erővel. Ő tudja, saját tapasztalatból, hogy Isten üzenete, ami emberi szó által terjed, nem szószaporítás, nem „papolás”, hanem erő. Az evangélium nem jótanács, amit ha akarsz, kipróbálsz, ha tetszik, bevállalod, ha nem eldobod. Az evangélium nem ötletelés, hogy hogyan segíthetsz magadon. Az evangélium Isten ereje, amely elér, és megsegít, megszabadít. Pál nem azt írja a rómaiaknak, hogy az evangélium erőt hoz nekik, hanem azt, hogy az evangélium maga Isten ereje. Isten dinamikus munkája, amely által helyreállít és bevon saját életébe és munkájába. Az a szabadság, amely abból fakad, hogy „Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne”. Amikor elér, felruház Isten igazságával; úgy állsz meg a mindenható előtt, mint aki igaz, fedhetetlen, tiszta, szabad, és ezért közel van hozzá. Az igazság, amit Isten kijelent az evangéliumban, azt jelenti, hogy semmi hamisság, bűn és ítélet nem választ el tőle. Mi lenne nagyobb erő annál, mint vele lakozni, mint benne lakozni, mint Istennel közösségben, valamint e közösség biztonságában, erejében, örömében élni? Az evangélium dinamit, mert Isten jelenlétébe von egyszer és mindenkorra!
Másodszor az evangélium konkrét. Olyan sokan vágynak valami többre, mint ami látható, valami mélyebbre, mint a mindennapok ügyei. Sokan keresnek valami lelkiséget, valami spiritualitást, valami istent, valamit, amibe lelkük belekapaszkodik, valami középpontot, ami mindent átjár és egybefoglal. A Biblia azzal a különleges igénnyel lép fel, az, amit keresünk egészen konkrétan és megfoghatóan megjelent ebben a világban, a Názáreti Jézus személyében. Pál nem szégyelli ezt kimondani: „Az ő Fiáról szól ez az evangélium…” Arról, aki a mi történelmünk része („test szerint Dávid utódaitól származott”), és aki mégis túl van e világ keretein („a Szentlélek szerint pedig a halottak közül való feltámadása által Isten Fiává tétetett hatalomban”  - a szöveghű fordítás jobban visszaadja az eredetit, mint az UFO; újra az erő/dunamisz kifejezés!). A dinamit Jézus Krisztus halálában és feltámadásában robbant, hiszen Isten ereje sehol ilyen koncentráltan nem áradt ki korábban.
Még egy kérdést kell feltennünk és megválaszolnunk. Hogyan képzelhetjük el, hogy ami egy konkrét helyen és időben, egy konkrét személlyel történt, annak hatása van az egész világtörténelemre, ránk is, itt és most? Egy múlt heti tapasztalatom segített abban, hogy erre reflektáljak. Berlinben jártam, ahol elmentünk a „Checkpoint Charlie-hoz”, ami a leghíresebb katonai ellenőrző pont volt a Vasfüggöny berlini szakaszán. Ezen az úton (Friedrichstrasse), amely Kelet- és Nyugat-Berlin egyik szigorúan védett határátkelője volt, 1961 októberében, a hidegháborús viszonyok között, súlyos politikai válság alakult ki. A szovjet és amerikai tankok több mint tíz órán keresztül néztek farkaszemet egymással szemben, és elég lett volna egy rossz mozdulat, egy véletlenül elsülő katonai fegyver, hogy kirobbanjon a harmadik világháború, és az egész történelmünk másképpen alakuljon. Amint ott álltam, éppen 50 évvel később, gondolkodtam azon, hogy vannak konkrét helyek és idők, ahol „összesűrűsödik a világtörténelem”, és látszólag jelentéktelen események messzemenő következményekkel járnak. Hitünk szerint Jézus halálában és feltámadásában így „sűrűsödött össze” a történelem, és fordult meg a világ élete egyszer és mindenkorra. Eugene Peterson írja: „Az esemény, amely kettéosztotta a világtörténelmet az azt megelőzőkre, és az azt követőkre, harminc évvel azelőtt történt, hogy Pál ezt a levelet írta. Ez az esemény – Jézus élete, halála és feltámadása – a hatalmas Római Birodalom egy eldugott sarkában történt, a palesztinai Júdeában. Alig figyelt rá valaki, különösen a hatalmas és elfoglalt Rómában.” (The Message, 2030) És – azóta tudjuk – mégis megváltoztatta a történelem menetét, országok, népek, kontinensek életét, túlélve minden birodalmat és minden ideológiát. Az evangélium dinamit – ami ma is munkál.
II. Hogyan léphetünk be az evangélium erőterébe?
Az evangélium hatalma konkrét, megtörtént eseményben, Jézus Krisztusban jelent meg és áradt ki az egész világra. Ettől azonban még nem lesz valaki részese ennek a hatalomnak. Figyeljétek a Római levél - ami az apostol rendkívüli és a mai napig messzemenő hatással bíró munkája, amelyben kifejti az evangélium titkát – első szavát: „Pál”. Ez nem valamiféle gőg, sokkal inkább annak a jele, hogy a Jézus Krisztusban konkrét formát öltő evangélium személyes is. Az evangélium egészen személyesen kell hogy kapcsolatba kerüljön velünk, ha erejének, hatalmának részesei akarunk lenni. Pál személyes élettörténete és Jézus története találkoztak egy napon.
És hogy mi ez a találkozás, arra Pál sorai a következő választ adják: elhívás. Jézus elhívta Pált, azonban az elhívás nem az apostol privilégiuma, hiszen kétszer is „elhívottaknak” nevezi a római gyülekezet tagjait (v.6,7). Részesévé akarsz lenni az evangélium hatalmának? – Nem tudod magad beléptetni! Nem tudod a magad számára megszerezni. Nem tudod magad választani, és nem tudod más emberektől megszerezni. Ki vagy szolgáltatva annak, aki elhív. Aki ismer, aki elérkezik hozzád, aki megszólít, és aki magához hív. Az elhívás mindig egészen személyes és egészen titokzatos marad. Lehetséges az elhívásról beszámolni, de nem lehetséges nekünk elhívni. Isten elhív azon keresztül, amit hallasz, olvasol, de amit hallasz és olvasol nem azonos Isten elhívásával. Nem tudjuk tetten érni azt, ahogy Isten elhív – de Isten újra és újra megszólít és elhív, hiszen mindig vannak, akik erről beszámolnak. Jeremiás elhívását hallottuk… Saul/Pál apostol elhívásának történetét ismerjük, és számos más elhívás történet is előttünk a Bibliában és az egyháztörténelemben éppen úgy, mint családtagjaink és barátaink történeteiben. Itt zajlik körülötted, de ez mégsem elég. Megmarad az elhívó Isten szabadsága – és az ember kiszolgáltatottsága. Ugye, mennyivel jobb lenne egy recept arra, hogyan tedd magadévá az Úr elhívását, az evangélium erejét Jézus Krisztusban? Ha akarod, megteszed, ha nem akarod, nem teszed – de végig te maradsz a középpontban, végig te irányítasz. Az evangélium erőterébe azonban csak Jézus elhívása által léphetsz be. És ez gyakran éppen akkor történik meg, amikor megtörtek leszünk, eleresztjük a kontrollt: (Ady Endre: Az Úr érkezése)
Az istenélmény még nem elhívás, hiszen az elhívásban nemcsak átélsz valamit, hanem Jézus Krisztussal találkozol. Egy másik kifejezés, amit Pál használ a „kinyilatkoztatás”: az evangéliumban „Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki … hitből hitbe…” Az elhívásban Isten a szívedbe jelenti ki, hogy Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása a személyes életed kulcsa, és a világ történetének értelme és célja. Az istenélményben megérintődsz, megsuhint Isten hatalma, de nem változol meg; az elhívásban hittel megragadod Jézus Krisztust, akit Isten kijelent a szívedbe, és új emberré leszel. Ez lehet egy lassú és csendesen kibontakozó folyamat, vagy éppen egy radikális és gyors fordulat; az elhívás kibontakozhat benned hosszú hónapok keresése, gondolkodása, reflexiói közepette, amint egy először valószínűtlen és szinte idegen gondolat (Jézus lehet nekem élet?) növekszik, erősödik, míg végül egészen eltölt éppen úgy, mint egy váratlan és hirtelen találkozás.
Ez a folyamat most is zajlik, itt is történik. Ahogy mindezeket mondom, a Szentlélek bizonyságot tesz a szívedben az evangélium hatalmáról, Jézus Krisztusról. Kiárad szívedben az öröm, a remény, feltámad egy eddig nem ismert melegség, világosság, tűz… Jézus története és életed története keresztezik egymást…
III. Mit tesz velünk ez a hatalom/az evangélium?
Részessé tesz, bevon Isten történetébe, munkájába, cselekvésébe. Két gondolatkör csoportosítva olvassuk ezt az apostol szavaiban, az egyik a „küldött”, a másik a „rabszolga”: „Pál, Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol…”
Az utolsó két szóra figyeljünk először: elhívott apostol. Az „apostol” a görög „küld” szóból származik. Egymás mellett áll tehát az „elhívás” és az „elküldés”. Pál az elhívás által részese lett az evangélium hatalmának, hogy az elküldés által hirdesse azt mindenkinek. Hadd foglaljam össze az elhívás és elküldés kapcsolatát a következőképpen: Nem lehetsz küldött, ha nem vagy elhívott; az evangélium szolgálata nem a buzgóság, nyüzsgés, aktivitás és vállalkozás kérdése. Elhívás nélkül nincs elküldés, nincs részvétel Isten munkájában. Azaz akármilyen buzgó is valaki abban, amit Istenért vél tenni, ez nem pótolja annak hiányát, ha életét nem ragadta meg és nem tette újjá az evangélium dinamitja. Ugyanakkor nem lehetsz elhívott úgy, hogy nem leszel küldött. Nem részesedhetsz az evangélium áldásaiban úgy, hogy azonnal ne részesednél az evangélium küldetésében. És ha megpróbálod, azt fogod tapasztalni – amit többen átéltek, akik nem tudatosítjátok magatokban a küldetést – hogy az, ami egyszer megragadott, áttüzesített, új perspektívákat nyitott, elkezd megfakulni, elkezd belőled elszivárogni az élet. Mert az evangélium hatalmának a titka, hogy ha tovább adod, gyarapszik benned; ha visszatartod, magadnak tartod meg, elhalványul és elgyengül benned.
Persze mindannyian érezzük, hogy ennek ára van. Pál is tudta ezt, ezért írja: „Nem szégyellem az evangéliumot…” Pedig szégyellhetné. Egyrészt, mert a hatalmas Római Birodalom fővárosában elég nevetséges az üzenet, hogy egy megfeszített zsidó ács a világ megmentője, szabadítója, helyreállítója. Másrészt, mert számos alkalommal fizetett drága árat azért, hogy az evangéliumot hirdette (nélkülözés, üldözés, börtön, megkövezés…). Nem lenne jobb azt mondania, hogy ez az ő egyéni belső élete, és talán akkor, ha valaki érdeklődik, beszél róla? De jobb lenne, csak ez lehetetlen. Lehetetlen, mert ő az evangélium ereje által elhívott és elküldött. Lehetetlen, mert ő már nem a magáé, hanem Jézus Krisztusé.
Nézzétek, másodszor is, hogy mit tett vele az evangélium: „Pál, Jézus Krisztus szolgája.” Az eredeti kifejezés szerint rabszolgája. Tudjátok, mit ért egy rabszolga élete Rómában? Milyen értéke, méltósága volt ott, ahol az emberek büszkék voltak arra, hogy szabadok és római polgárok? És Pálnak megvolt ez a státusza, római polgár volt. De ennél nagyobb státuszt kapott Jézus Krisztusban: az ő rabszolgája lett. Az első dolog, amit elmond magáról bemutatkozásában a római gyülekezetnek. Sokat hallottatok rólam, hogy apostol vagyok, hogy gyülekezeteket plántáltam, hogy tudósa vagyok az írásnak, de nem ez a legfontosabb. Krisztus rabszolgája vagyok, és ezért adósa vagyok minden embernek az evangéliummal.
Ha valaki úgy gondol magára, mint Jézus Krisztus tulajdona, akkor „felvette a szemüveget.” Akkor már nem a saját történetében lakozik, nem a maga kis kalandjait hajszolja. Ha valakit elért az evangélium hatalma, és teljesen újjá tett, az már Jézusban lakozik. Annak története már Isten nagy története, célja Jézus célja, reménysége Jézus reménysége. Micsoda kiváltság. Micsoda perspektíva. Micsoda lehetőség: Isten munkájának a részese lehetsz. Az evangélium nem szó a szádon, hanem egész életed. Minden napod – mindennapjaid. Nem szégyelled. Nem szégyelled magad – nem szégyelled Jézust. Egyek vagytok. Ő benned lakozik, és te benne lakozol. Minden más ebből fakad… ÁMEN!
Lovas András