Lovas András Dr.

I. Minden vágyunk a nyugalom
Sokan nincsenek ma velünk, mert PIHENNEK. Mások azért jöttek, hogy NYUGALMAT találjanak. Akik pihennek, úgy érzik, most arra van szükségük, hogy ne kelljen felkelni, összekészülni, elindulni - versenyt futni az idővel; nem akarnak részt venni egy időhöz kötött programon, ahol emberekkel kell találkozni, mosolyogni, viselkedni, vagy egyáltalán csak megszólalni… PIHENÉSre vágynak. Mások meg úgy érzik, tele vannak feszültséggel, kérdésekkel, rohanással, aggodalommal - Isten közelségébe vágynak, hogy NYUGALMAT találjanak, hogy valami érzés, érzet felkeljen, megújuljon bennük. Arra vágynak, hogy rendezhessék dolgaikat, kizökkenjenek a mindennapjaikból, találkozzanak mosolygó és feltöltött vagy feltöltődő emberekkel, hogy mindebből NYUGALMAT merítsenek. PIHENÉS és NYUGALOM. Kinek így, kinek úgy. Mindenkinek szüksége van rá – és mindenkinek máshogy. Ha éppen az istentisztelet adja meg - az istentiszteletet választom. Ha éppen annak kihagyása - azt választom. A PIHENÉS, a NYUGALOM, a MEGNYUGVÁS belső parancsa az első. Rohanó, megszakadásig hajtó életünkben nekünk is, környezetünknek is az a legjobb, ha megpihenhetünk. Ha végre kisimulunk, újra normálisak leszünk, lehet velünk értelmesen beszélni, nem csattanunk fel azonnal, képesek leszünk újra elviselni a főnökünket, a gyerekünket, a szüleinket, a párunkat… PIHENNI KELL! Különben is szinte mindenki ezért él. Nem azért pihenünk, hogy megújulva dolgozzunk, betöltve küldetésünk, hanem azért akarjuk valahogyan kibírni a munkát, hogy végre pihenhessünk, szórakozzunk. Hiszen nem a munka, hanem a hétvége ad értelmet a dolgoknak; nem a hétköznapok, hanem a szabadság céljai éltetnek. A pihenés, a kikapcsolódás lett a cél.
Megnyugvást vágynak azok is, akik először hallották az imént olvasott sorokat a nyugalomba való belépésről. Az eredeti címzettek, a római zsidókeresztények számára egészen mást jelentett a „pihenés”, mint nekünk. Jézus üldözött követőiként valami mély és mindent elborító, mindent elnyelő fáradtság vett uralmat felettük. Belefáradtak abba, amiért korábban lelkesedtek. Terhet, zaklatást, veszélyeket hozott az, ami először óriási felüdüléssel, felfrissüléssel, megújulással járt. Amikor megismerték Jézust, és követői lettek, erőt kaptak, békét találtak. Zsidó emberként mindig kérdés volt a végleges és teljes megnyugvás bűneik terhétől – és a megfeszített Jézusban erre találtak választ. Megpihenhettek végre abban a bizonyosságban, hogy az Atya gyermekei lettek, teljes elfogadást találtak, valamint a régen várt Messiás elérkezett, és Isten ígéretei benne beteljesedtek. De ami először nyugalmat hozott, az mára kimerítő lett. Kimerítő abban a bizonytalanságban élni, hogy vajon mikor választják el őket erőszakkal családjuktól. Elhordozhatatlan annak a feszültsége, hogy ki lesz a római hatalom következő áldozata. És úgy tűnik, nem sokáig bírják már ezt a terhet. Megfáradtak, elbizonytalanodtak, és számosan arra a pontra jutottak, ahol feladnák a Jézusban való hitüket. A fáradtság mindent elnyelni készül, amit eddig igaznak tartottak, amiért eddig áldozatot hoztak és szenvedtek. De az ember nyugalomra vágyik. És ha elfordulnak Jézustól és visszatérnek atyáik hitéhez, talán újra nyugalomra találnak. Fellélegezhetnek, megpihenhetnek. Csak vissza kell térniük oda, ahonnan indultak…
II. Az igazi nyugalom
A Zsidókhoz írt levél szerzője, a római keresztényekhez címzett prédikáció igehirdetője, hűséges és törődő pásztor. Tudja, milyen helyzetben vannak hallgatói, és minden erejével arra kívánja őket motiválni, hogy ne forduljanak vissza félútról. Akármilyen küzdelmes is, akármennyire el is csüggedtek, tudja, hogy a visszatérés hamis nyugalom. Ezért tárja eléjük az igazi nyugalom képét, amely még előttük van. Az igazi nyugalom évezredeken át ugyanaz Isten népének! Ennek bemutatására egy – a hallgatók által jól ismert – ószövetségi történetet hív segítségül.
A hallgatók ősei, miután Isten kiszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból, a pusztában vándoroltak Mózes vezetésével az Isten által megígért új otthon, új föld, új élet felé. Isten szövetséget kötött velük, elkötelezte magát mellettük, és erre válaszul ők is elkötelezték magukat az Úr mellett. Isten vezette őket – de a pusztai vándorlás keménynek bizonyult. Megpróbálta őket, megfáradtak, fellázadtak, visszakívánkoztak Egyiptomba. Ezért, bár el volt készítve számukra az örökség, Kánanán, a nyugalom helye (5Móz. 12.9), Isten végül nem engedte be a lázadó, hitetlen generációt oda. Addig kellett a pusztában vándorolniuk, amíg egy új generáció nőtt fel.
De ez a történet nem egyszeri, hanem él és ismétlődik. Ma legalább 4 idősíkon áll előttünk. Hiszen az eredeti események után kb. 300 évvel – amikor Izrael már Kánaánban lakik - így szól Dávid király a 95. zsoltárban (amely Isten dicsőítésére hív): „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol megkísértettek engem az őseitek… Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.” De ha Dávid szerint ez aktuális akkor is, amikor már Kánaán földjén élnek, milyen nyugalomról beszél? Továbbá, amit Dávid mond, azt kb. 1000 évvel később szerzőnk mondja a római zsidókeresztényeknek, akik a visszaforduláson gondolkoznak: „Ma, ha az ő szavát halljátok…” És miközben minderről beszélünk, a Szentlélek ugyanígy szólal meg 3300 évvel Mózes, 3000 évvel Dávid, 2000 évvel a Zsidó levél szerzője után: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” Miért? Azért, hogy mi bemehessünk az Isten nyugalmába, hogy mi megpihenhessünk Istennel együtt. Mit tudunk meg az igazi nyugalomról, és az oda való belépésről?
Az igazi nyugalom annak a történetnek a vége, amelynek részesei lettek mindazok, akik hittel fogadták Isten ígéreteit és szabadítását. A minta a következő: Isten ígéretének magunkhoz ölelése – viszontagságoktól nem mentes vándorlás – majd beteljesedés, célba érkezés, megpihenés. A történet vége Mózes idejében Kánaán. De Kánaán, amint Dávid szavaiból látjuk, csak előképe annak a nyugalomnak, ami Istenben van. Ezt kóstolják azok, akik a zsoltár felhívása szerint leborulnak az Úr előtt, hogy imádják őt. Nem érkeznek meg Isten teljes nyugalmába, de amint elé jönnek, ízlelik azt. Úton vannak – vagy inkább félúton – a római zsidókeresztények is. Van-e az ő történetüknek vége? Úgy tűnik, már nem látják. Elvesztették a látást, a célt; csak a mindennapi beszorítottság falait látják maguk körül. Pedig számukra is áll a történet vége: Isten nyugalma az út végén. A pusztai vándorlásban, az ószövetségi zsidó nép számára, a római zsidókeresztények előtt, és azoknak, akik ma hallják őt a cél Isten nyugalma.
Mi Isten nyugalma? Ezt olvassuk: „Valahol így szól az írás a hetedik napról: ’És megnyugodott Isten a hetedik napon minden alkotó munkája után.’” A szerző „ebben a megpihent, békés, mindenható Istent látja, akinél pihenés, békesség, öröm van, és ahol az övéi a vele való közösséget élvezhetik. Ezt nevezi szombati nyugalomnak…” (John Piper, http://www.desiringgod.org/resource-library/sermons/be-diligent-to-ente…)
Mi zár ki az Isten nyugalmába való belépésből? Az elénk rajzolt kép alapján nyilvánvaló a válasz: az, ha feladjuk és kilépünk az oda vezető útról. Ha visszafordulunk a múlt hamis nyugalmába. Ha azt mondjuk, elég, nem megyünk tovább. Ha azt mondjuk, nincs is cél, ahová tartanánk, mindez csak önáltatás. Ha azt mondjuk, már nem tudok hinni, már nem érzem ezt olyan fontosnak, mint régen… mert valami sokkal fontosabb lett. Ha azt mondjuk, hogy csalódtunk Istenben valami miatt. Mi ezt mondjuk, a Szentlélek pedig így beszél: kemény szív, gonosz szív, hitetlenség, engedetlenség. Ugyanarról beszélünk – csak más kifejezéseket használunk. Miért hitetlenség? Miért kemény és gonosz szív? Miért engedetlenség? Ezek a szavak nem a bennünk meg-megjelenő kételyre mutatnak. Nem arra az engedetlenségre, amikor vétkezünk, és tudjuk, hogy ez bűn, mégsem állunk ellen, elbukunk. Hanem arra, amikor valaki Isten szeretetének és kegyelmének bizonyosságát átélte, mégis megtagadja őt. A pusztai vándorlás népe átélte a biztos pusztulásból, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást, látta, ahogy Isten vezette őket a pusztában, ivott a kősziklából fakadó vízből, evett a mannából – mégis azt mondta, hogy lehetetlen, hogy Isten ígérete igaz legyen, és egy nap megérkezzenek a nyugalomba. Ez a kemény és gonosz szív, a hitetlenség és lázadás. Isten nem tudja megtenni, Isten nem fogja megtenni. Részesévé lett Isten munkájának és szabadításának, ott él a közösségben, megy a többiekkel együtt, de a szíve mélyén az egészet megveti. Elkezdted az újat, elindultál az úton, de ahogy nehezebbé lett, ki akarsz szállni, eleged van az egészből. PIHENNI akarsz, meg akarsz pihenni Istentől… Nyugalmat keresel, mert felkavar, amit az Úr mond. Mert fáraszt, hogy neki kedves életet élj. Érted, milyen rettenetes helyzetben vannak - a római zsidókeresztények…?
Mire hív hát a Szentlélek? Mit jelent itt és most nekünk: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…”
III. Menjünk be Isten nyugalmába!
Ez a visszatérő felszólítás az út felén elbizonytalanodóknak. „Gondosan ügyeljünk arra, hogy közületek senki le ne maradjon erről.” A Károli fordítás így mondja: óvakodjunk. Az eredeti szövegben a „féljünk” kifejezés található. Féljünk, nehogy lemaradjunk… majd: „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba…”
Először lássuk ennek a titkát! Hogyan értsük a felszólítást? Ha erősen kapaszkodunk, akkor majd részünk lesz a nyugalomban? Ha elég erősek vagyunk magunkat megtartani a küzdelmek ellenére, majd a végén miénk Krisztus és a nyugalom? Nézzétek, hogyan beszél a szerző: „Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.” Nem azt mondja, hogy tartsuk meg a bizalmat, álljunk erősen, hogy részeseivé legyünk a Krisztusnak (jövő idő), hanem azért tartsuk meg a hitet, azért ügyeljünk arra, hogy ne maradjunk le, hogy megmutassuk, hogy részeseivé lettünk a Krisztusnak. És ez óriási vigasztalás, mert azt hirdeti, hogy ha valaki valóban az övé, bár igyekeznie kell, bár kapaszkodnia kell, nem saját ereje, hanem Isten Krisztusban őt megtartó hatalmas ereje alapján maradhat meg. Ez egyrészt vigasztal, másrészt megvizsgál: vajon Jézus Krisztusé lettem-e? Vajon minden eddigi fellelkesülésem, örömöm, izgalmam közepette tényleg átengedtem magam annak a kezébe, aki életét adta értem, vagy csak körbezsongom őt és gyülekezetét? Elért-e az evangélium lényem legmélyén, vagy csak a felszínen simogat és lelkesít? Inspirál a közösség, a zene, az új benyomások, a mosolygó arcok, a bennem megújuló nyugalom – ok, de vajon eljutottam-e ahhoz, akiből mindez fakad? Együtt sodródok a tömeggel, és ha kemény helyzet jön, a szívem is kemény lesz, vagy pedig szembesültem az evangélium kemény üzenetével: Jézus Krisztus nélkül halálra ítélt bűnös vagyok, de benne és általa felmentést, új életet, Istennel való élő közösséget nyertem? Van-e olyan kapcsolatom vele, ami megpróbáltatik majd a nehézség idején, vagy már most kódolva van, hogy félúton ki fogok szállni? Jézus Krisztus részesévé lett életünknek és halálunknak, hogy – feltámadása által – mi is az ő részesei legyünk. Valóságos közösség, egység a Szentlélek által!
Befejezésül három dologra hívja fel a figyelmet a szerző az Isten nyugalmába való belépéssel kapcsolatosan.
Felelősségünk magunk iránt: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” Mennyire veszed komolyan azt, hogy Krisztus részese lettél? Milyen helyet foglal ez el az életedben? Ahogyan ápolod, őrzöd, táplálod; ahogyan éberséggel figyelsz – vagy éppen nem figyelsz – arra, hogy szíved ne legyen kemény, az arról beszél, hogy valójában részesévé lettél-e. Mit mond el neked az Úrral való kapcsolatodról ma az, ahogyan „vigyázol”, vagy nem törődsz a szíveddel?
Felelősségünk egymás iránt: „Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” Ez a keresztény gyülekezet lényegéhez tartozik. Egymást buzdítani, egymást támogatni, egymást hordozni. Úgy bátorítani és, ha kell, inteni egymást, hogy ne keményedjék meg a szívünk, ne adjuk fel félúton. Segíteni, hogy ne veszítsük szem elől a célt, amikor falak emelkednek az úton, ahol járunk. Ennek pedig nincsen jobb helye gyülekezetünkben, mint a házicsoportok. Ott nyílik meg életünk jobban egymás előtt, ott nyúlhatunk egymás után, ott oszthatjuk meg egymással küzdelmeink, ott imádkozhatunk egymásért, amikor megkeményedne a szívünk, elszakítana Istentől a hitetlenségünk. Nem győzöm újra és újra hangsúlyozni, hogy aki nem lép be a keresztény közösségbe, a megosztott életbe, Istennek egyik legnagyobb ajándékától és áldásától tartja távol magát. (Ne légy félénk és ne légy büszke!) Szeretettel, tapintattal buzdítsátok (és ne kritizáljátok!) egymást.
Végül felelősségünk a nyugalom napjának megtartása. Mert amikor megtartod nyugalom napját, megszenteled a vasárnapot, Istennek eljövendő nyugalmába kóstolsz bele – és a kóstoló lesz az, ami megerősít minket abban, hogy valójában mire nézünk, hova tartunk, mi lesz a miénk egy napon. A nyugalom napjának megszentelése egyrészt Isten magasztalása a gyülekezet közösségében (istentisztelet), másrészt a munkától való megszűnés. Vajon mi miért fáradunk bele mégis abba, hogy az istentiszteleten Isten megpihenésére, nyugalmára nézzünk, hogy abba – ha nem is teljességében – de újra és újra belépjünk? Mire figyeljünk, ha úgy szeretnénk megélni a vasárnapokat, mint akik elővételezik az Isten nyugalmába való végső bemenetelt? Az az érzésem, hogy ünnep helyett egyre inkább program az istentisztelet. Program, ami kimerít, ahol nem belépek Isten nyugalmába, hanem folytatom a munkát. Mi segíthet abban, hogy ezt elkerüljük? Három praktikus szempontot mondok. Először is, vasárnap ne szervezzük a gyülekezet életét. Tudom, hogy számos gyakorlati oka van annak, hogy vasárnap is megbeszélések zajlanak a szolgálók között, de ha azt szeretnénk, hogy a vasárnap ünnep legyen, ezeket ki kell szorítanunk a vasárnapból. Ez mind nekünk, lelkészeknek, mind a sok-sok önkéntes szolgálónak komoly kihívás. Másodszor, - és ez már a személyes életünket érinti – ne siessünk. Ha az istentiszteletet másik 8 program közé zsúfoljuk be, abból csak rohanás, idegeskedés és feszültség lesz. Akkor menet közben már arra gondolok, hogy időbe odaérek-e a következő programra… Lassuljunk le, tegyünk kevesebbet, tanuljunk ünnepelni. És ez vezet a harmadik gondolathoz: az istentisztelet ne egy program legyen, hanem életritmus. Életritmus, hogy lefekszünk és felkelünk; hogy eszünk és iszunk naponta többször (persze ezek is felbomlóban sokszor a hajszánk miatt…). Hasonlóan életritmus kell legyen az istentisztelet, és nem egy a lehetséges programok közül, a különféle programok és lehetőségek ütközőpontján. Ha életünk magától értetődő része, akkor nem rohanunk vele az idővel, akkor nem úgy élem meg, hogy kiszorítottam rá az időt, és nem azt kaptam, amit vártam. Akkor nem a magam számára vélt hasznossága felől értékelem, azaz, hogy elég hatékony volt-e az életemben… hanem belépek az Isten nyugalmába. És ha belépek az Isten nyugalmába itt és most, felderül újra az út vége, a cél, az igazi nyugalom.
„Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” És még tart a ma… Ha kemény a szíved – tart a ma. Ha félúton éppen kiszállnál – még tart a ma. Ha elhagytad őt, és visszatértél a régibe – még tart a ma. Ha hamis és nyomorúságos helyen kerested a nyugalmat és a pihenést – még tart a ma. Ha eddig a napig még sohasem ölelted magadhoz Jézus Krisztust – még tart a ma. Ha eddig nem érdekelt, hogy felelősséged van a testvéred iránt – még tart a ma. Ha rájöttél, hogy tékozlóan viseltettél a Krisztusban kapott hatalmas ajándék iránt, mert nem vigyáztál – még tart a ma. Csak egyetlen van, ami fontos: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” Ámen!

A Zsidókhoz írt levél igehirdetője a mai szakaszban különösen érzékenye ponton közelít hallgatóihoz: a halálfélelmet nevezi néven. Ami ma sokunknak talán nagyon távoli, általános téma, az a Rómában élő zsidókeresztényeknek a Kr.u 60-as évek vége felé félelmetes kilátás. A Néró császár alatt fellobbanó keresztényüldözések következtében a gyülekezet egyes vezetői mártírhalált haltak, és nem tudhatják, hogy az üldözés egy hulláma mikor éri el őket. Mi fog történni velük? Hogyan fogják kibírni a szenvedést? Mit kezdhetnek a fájdalommal? A szerző előtt is ezek a kérdések vannak. Hogyan erősítheti meg őket az evangélium? Hogyan nyerhetnek erőt, vigasztalást, bátorítást, hogy ne tagadják meg azt a Jézust, akinek követői lettek? Hogyan jöhet közel hozzájuk a Szabadító Isten?
Az előző szakaszban a Fiút, Jézust úgy mutatta be, mint aki örökkévaló és nem változó király, aki isteni hatalommal uralkodik. Isten Fia, aki nem fogható angyalokhoz, vagy más közvetítőkhöz Isten és ember világa között. Előtte borul le minden mennyen és földön. Csak idő kérdése, hogy mikor lesz uralma teljessé a világban, mikor vettetnek alá végleg ellenségei. Most azonban más oldalról állítja eléjük Jézust. Ha korábban isteni dicsőségét hangsúlyozta, most úgy látjuk, mint aki emberként, testvérként egészen közel jön hozzánk. Aki együttérez velünk. Aki ismer minket. Aki a mi világunkba lép be, a mi halálunkat halja meg, hogy oda belépve szabadulást hozzon a halálfélelem rabságától. Lássuk hát, mit mond 1. az ember félelméről, 2. Jézus személyéről, 3. és a szabadulás módjáról.
I. Az ember félelmének oka: nem ő uralkodik
Korábban említettem, hogy a szerző ószövetségi szakaszokat választ, és azoknak üzenetével erősíti, bátorítja hallgatóit. A mai részben a – lekcióban olvasott – 8. zsoltárt idézi. A zsoltáros csodálattal teli hálával beszél az emberről, akire Isten gondot visel, akivel törődik, és akit úrrá tett a teremtett világon, saját alkotásain. Nyilvánvaló, hogy a zsoltáros a teremtéstörténetre visszatekintve magasztalja Istent mindezért. Ami nekünk most fontos ebből, hogy az ember uralkodásra teremtett lény. Ez az „uralkodás” nem leigázás, nem kizsákmányolás; Isten rendjében harmónia és együttműködés. A teremtett világ művelése, alakítása, formálása, és őrzése. Olyan kontroll, amelynek nyomán szépség és rend fakad, élet és szabadság terem, és amelynek megélése által a világban otthon vagyunk, és igazán kibontakozik számunkra, hogy mit jelent embernek lenni. Az ember arra hivatott, hogy uralkodjon.
De az ember nem uralkodik; nem jól uralkodik, ahol teheti, és közel sem gyakorolhatja ezt a megbízást olyan egyértelműséggel, amint a zsoltáros felidézi. „Mindent lába alá vetettél” – mondja, és mi visszakérdezünk: és a gyógyíthatatlan betegségek? A kiszámíthatatlan természeti katasztrófák? A balesetek? Az embertelen császárok, diktátorok… ? Az üldözések? Igen, az ember minden ereje arra irányul, hogy uralkodjon, azaz hogy irányítson, hogy kontroll alatt tartsa a folyamatokat, hogy ismerete – a technika és a tudomány – által legyőzze mindazokat az erőket, amelyek ellenségesek egészségére, életére, békéjére nézve. Ugyanakkor miközben óriási eredményeket értünk el, valamint ma gyorsabban és hatalmasabban fejlődünk a technika és tudomány területén, azaz a kontroll gyakorlásának a területén, mint bármikor korábban, nem csökken a káosz és félelem érzete. Sőt, mintha éppen az ellenkezője történne: „A technika megállás nélkül halad előre és mind ragyogóbb eredményeket ér el; a nyugati regény, a dráma és általában az irodalom azonban tele van nihilizmussal és reményvesztettséggel.” (Newbigin, Evangélium a pluralista világban, 271) Ez pedig káosszal és szorongással, félelemmel jár. Hiszen nem tartjuk kézben a dolgokat, pedig arra teremtettünk, hogy uralkodjunk. De ez a fajta harmónia, egység, a világ jó művelése és őrzése nincs többé. Uralkodni akarunk, és nem tudunk; ha meg valami felett mégis hatalmat gyakorlunk, akkor is félünk. (Milyen érdekes, hogy a legnagyobb diktátorok, akik magukat istennek tartották, voltak egyben a legparanoiásabb emberek is. Soha nem érezték magukat biztonságban.)
„Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? … Dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, mindent lába alá vetettél” – hallják a jól ismert sorokat a római zsidókeresztények. De mit kezdhetnek vele akkor, amikor az ember nem uralkodik, amikor ők nem urai a helyzetnek, amikor ki vannak szolgáltatva? Amikor egy őrült császár, Néró uralkodik, és ez nem békét, hanem rettegést szül… Micsoda az ember?! – kérdezhetik. Hogyan hallják, olvassák ezt, amikor éppen őket vetik mindenek lábai elé, amikor rajtuk taposhatnak a gyalázók, amikor még a vadállatoknak is alá vannak vetve a vérgőzös cirkuszban? E valós kérdések között igehirdetőnk egy másik olvasatát adja a 8. zsoltárnak.
II. Jézus: az ember, aki uralkodik
Mi is ez a másik olvasat? Röviden: amit a zsoltár általában az emberről, az emberiségről mond, azt szerzőnk egy váratlan fordulattal Jézusra alkalmazza. Igen kreatív módon teszi ezt. Az eredeti zsoltárban azt olvassuk az emberről, hogy „kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg…” (Zsolt 8.6), szerzőnk pedig így idéz: „rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg…” Az egyik arról szól, hogy azzal, hogy Isten az embert úgy alkotta, hogy uralkodjon teremtményein, csak egy kevéssé tette kisebbé magánál. A másikban a „kevéssel” kifejezésből „rövid időre” lesz, az Istenből angyalok, az emberből/emberiségből pedig Jézus. Azaz Jézus egy kevés időre kisebbé lett az angyaloknál. Miről beszél? Arról, hogy az örökkévaló Fiú - aki feltétlenül nagyobb az angyaloknál - Jézusban emberré lett, emberként kivégezték. Rövid időre kisebbé lett – de a halál elszenvedésén keresztül méltóságot és dicsőséget nyert, és uralkodik. Róma városában az üldözött keresztények azzal szembesülnek, hogy ami kérdéses és kétséges a tapasztalatukban – ti. hogy az ember uralkodik – az mégis igaz egy különleges emberben, Jézusban. E különleges emberben pedig még különlegesebb módon lesz igaz: „Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.” A szenvedésen, az üldözésen, a mártírhalálon keresztül nyerte el azt, amit Isten a zsoltárban mondott: „mindent lába alá vetettél.”
Mit kezdjünk ezzel a magyarázattal? Kimagyarázás? Megmagyarázás, csűrés-csavarás? Nagyon „kreatív” a szerző? (mint egy „kreatív” könyvelő…?) És a kérdés, amely olyan gyakran kérdés a keresztény hittel ismerkedő embernek: megbízható-e a Biblia? Számunkra, mai emberek számára a pontos idézés a tudományos munka egyik legelemibb alapfeltétele. Ha valaki nem pontosan idéz, annak munkája csapnivaló. Itt, ahogy mi kapjuk ezt a tartalmat, a Biblia idézi a Bibliát: látszólag nagyon pongyolán. (És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy szerzőnk így vezette be az idézetet: „valahol valaki így tett bizonyságot”.) Mit mondjunk erre?
Amit olvasunk, nem a modern tudományosság elmúlt 200 évben kialakult szempontjait követő dokumentum, hanem első századi keresztény igehirdetés. Arra a feltételezésre épülő magyarázat, hogy az Ószövetségben (a 8. zsoltárban is) Isten szólt. Ebben egyek zsidók és keresztények; Isten szólal meg az igében, Isten önmagát közli, jelenti ki a beszédében. Ugyanakkor azok, akik Jézus követői lettek, azt vallották, hogy Isten a legteljesebben és legtökéletesebben a Fiúban, Jézusban szólt. Ő az örök szó, az Ige, aki testté lett, emberré lett, közénk jött. Sőt, meghalt és feltámadt. És ezért minden isteni szó rámutat; minden korábbi kijelentésnek ő a kezdete és célja, ő a mértéke. És ezért minden korábbi bibliai szakasz legigazabb, a természetéhez leghűségesebb értelmezése Jézus Krisztusra nézve kell hogy történjen. Ez szerzőnk magyarázatának belső logikája. Ennek a magyarázatnak van nyelvi oldala is (az Ószövetség görög változatát használja, amelyben „Isten” helyett „angyalok”-at olvasunk, és ez a fordítás lehetséges), de sokkal fontosabb a teológiai üzenete. Hiszen nem elcsalja azt, hogy az ember uralkodik, hanem bemutatja, hogy az ember ezt a célját, ezt a küldetését, ezt a megbízását Jézusban, Jézuson keresztül fogja elérni.
Hogyan? Mi köze lehet a keresztényeknek Néró Rómájában Jézus halála után harminc egynéhány évvel, és nekünk, ebben a városban az esemény után 2000 évvel ahhoz, hogy a szerző szerint Jézusban érhetünk célt, Jézusban, Jézus által fog az ember uralkodni, és így a világban a helyére kerülni? Hogyan kapcsolódunk ahhoz, ami Jézussal történt?
Jézus, az ember, az üdvösség fejedelme, mondja. A szabadulás, a helyreállított élet kezdeményezője, vezére. A „fejedelem” szó vezetőt jelent, aki nem magában van, nem egyedül áll a szabadítás ügyében: „számtalan fiát vezeti dicsőségre”. Jézus, az ember – az értünk való halálon át - uralomra jutott, de ez nem egyszemélyes történet. Ő nem az a hős, aki kiharcolta magának a dicsőséget, az uralmat, hogy majd más is tegye meg, ha bírja. Ő nem az, aki azért tesz valami hatalmasat, hogy bekerüljön a guiness rekordok könyvébe, és ott „uralkodjon a dicsőségben”, amíg nem jön egy még nagyobb hős, aki még extrémebb teljesítményével ledönti a trónjáról. Ő sokkal inkább az a hős, aki belép a helyzetünkbe, azonosul velünk, megismeri a nyomorúságunkat, majd előttünk elmegy, hogy „mindenkiért”! megízlelje, átélje a halált; sőt, feltámadásával legyőzze azt, hogy azután úgy üljön a győztesnek járó helyre, az uralomba, hogy egy hatalmas sereget vezet be oda. És mi ezt a hőst látjuk. Azt még nem látjuk, sem Rómában, sem Gazdagréten vagy Budapesten, hogy minden az ő uralma alatt van; de őt magát láthatjuk. És akinek megnyílnak szíve/lelke szemei arra, hogy Jézust így lássa – ezt nevezi a Biblia hitnek – az magát is másképpen látja. Akkor már nem csak Róma van és Néró, gyalázat és félelem, üldözés és rettegés; akkor már nem csak Budapest és küszködés, kudarc és fájdalom, félelem és magány; akkor egy hatalmas közösség van, amely minden nehézségen keresztül a dicsőségbe, az uralomba tart. És akkor lehullanak a halálfélelem bilincsei. Hogyan lesz ez valóság? Hogyan születik meg bennünk Jézus uralmának a gyümölcse? Hogyan tesz szabaddá a félelemtől az, aki uralkodik, minket, akik nem uraljuk az eseményeket?
III. Szabadulás a (halál)félelemtől
„Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő (Jézus) is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt…” Jézus azonosult velünk. Chrysostomos, a negyedik században élt egyházatya írja: „Amint az orvos, bár nem szorul rá, hogy a beteg részére készített ételt megkóstolja, mégis a beteg előtt megteszi, hogy így beszélje rá arra, hogy azt bizalommal magához vegye, hasonlóan mivel minden ember fél a haláltól … ő maga kóstolja azt meg, bár neki nem kellett volna…” (In: Witherington, 139.) Hogyan születik meg hát ez a közösség a mi oldalunkról? Még ha el is fogadjuk, hogy értünk, helyünkben tette, hogyan létesül ez a kapcsolat bennünk? Úgy, hogy Jézus megszólít: „Mert a megszentelő és a megszentelt mind egytől származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.” A szónak, amely elér, hatalmas ereje van. A szó közvetít, a szó (jó szó) összeköt, összekapcsol, felemel. Gondolj arra, amikor valaki – talán váratlanul – megszólított, és valami olyat mondott neked, ami szárnyakat adott. Ami erővel töltött el. Ami visszaadta az önbizalmad, helyreállította reménységed, betöltött örömmel. Lehet, hogy semmi új információ nem volt ebben, de az, aki mondta, amikor mondta, és ahogy mondta, mindent megváltoztatott. Vagy gondolj arra, akitől már oly régóta várod az ilyen típusú szót. Elepedsz érte… Jézus, az üdvösség fejedelme, aki értünk halt meg, azt mondja nekünk, akikért tette; aki feláldozta magát, azt mondja azoknak, akik miatt ez történt: testvérem vagy. Barátom vagy. Részesem vagy. Ismerlek, értelek, szeretlek. Óriási a szakadék? Nem! A közösség, a részesedés az óriási. Felfoghatatlan szakadék és távolság? Nem! Felfoghatatlan azonosulás és közelség. Testvérem vagy…
Amikor ez elér, akkor érkezik el a félelmekből való szabadulás: „hogy … megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak…” Hadd világítsam meg a szabadítás természetét és lényegét. Szemben a fejlődéssel, az önmegváltással, a szabadulás a nagyobb felől megy a kisebb felé. Az önmegváltás útja a kisebb felől próbálkozik a nagyobb felé. Mi ennek a jelentősége? tedd fel a kérdést magadnak: mitől félek igazán? A legtöbben nem a halált nevezzük meg. Félünk a gyerekek bukásától, az állásunk elvesztésétől, XY újabb megjegyzéseitől, a főnökünk gúnyától, a pénztelenségtől, az egyedül maradástól stb. A fejlődés vagy önmegváltás útja, hogy valamilyen módszerrel, valamilyen technikával legyőzöm ezt a félelmet. Legyőzöm, hogy rettegek attól, hogy a gyerekem négyest kap matekból, vagy hogy holnap beszólnak a suliban. De mindjárt ott a következő akadály: a matek négyestől már nem félek, de a betegségtől igen. A beszólást már túlélem, de ha a szerelmem elhagy, azt nem. Ezt is le kell hát győzni… Értjük, miről van szó a kisebbtől a nagyobb irányába. A végén eljutok a létemig, a lét-félelméig, a halálfélelemig. És ha nagyon erős vagyok, és nagyon jó ideológiát kapok hozzá, talán még ezt is legyőzöm. Már nem félek … persze ettől még ugyanúgy meghalok. Ez a fejlődés/önmegváltás útja.
A Krisztusban való szabadulás útja éppen ellentétes. Abból a felismerésből indul ki, hogy minden veszteség, minden kudarc, minden fájdalom - minden, amitől félünk, szorongunk; sőt, maga a megfoghatatlan, néven nevezhetetlen szorongás is a legnagyobb veszteség, a legnagyobb "kudarc", a legnagyobb "fájdalom"azaz a halál előképe. Azért olyan félelmetes, mert a legnagyobb ellenség suhint meg általa, a legnagyobb veszteség jelentkezik és kopogtat, hogy itt vagyok és várok rád valahol a következő sarkon. Ezt hirdeti a szerző a római keresztényeknek. (Nem: ha nem félsz már a megszégyenítéstől, jó, de a vagyonelkobzáson még dolgozni kell. Ha legyőzted már az anyagi veszteségtől való félelmet, jó, de még meg kell birkóznod a börtön rémével. És ha már mered vállalni a börtönt, akkor az utolsó megmászandó hegy, vagy leküzdendő rém a halál. ) A szerző SZABADÍTÁSRÓL szól, amit Krisztus végez el bennünk. Nem fejlődés, nem növekedés, különösen nem magunk megváltoztatása. Nem az élményre, az átélésre, az imaginatív képességedre, érzelmi erőforrásaidra, pszichikus módszerek alkalmazására – azaz nem a te teljesítményedre épül. Szabadítás, ami Krisztusé, és ami betör az életünkbe, és újat hoz. A nagyobb felől a kisebb felé. Mert ha megragadjuk Krisztusban a testvért, abban, aki a halált megkóstolta azt, aki helyettünk járta meg az utat, és a győztesben azt, ami ránk is vár, akkor már nincs mitől félni.
Lehet, hogy nem érint a halálfélelem – de biztos, hogy vannak más félelmeink. Ha még nem vagy a fent leírt közösségben a halál legyőzőjével, minden félelmed őrá mutat, őt hívja, őt igényli. Miért kezdenéd önerőből egyiket gyűrni a másik után, hogy végül a legnagyobb ellenséget (a halált, nem a tőle való félelmet!) úgyse tudd legyőzni? Öleld magadhoz a testvért! Ha már Krisztusé vagy, dolgozd át vele a napi félelmeid. Tedd fel a kérdést: ha hiszem, hogy ő legyőzte a halált, ha látom Jézust, aki dicsőségre vezet, miért rettegek a kisebbtől? Miért nem akarom vagy tudom azt az evangélium erőterébe hozni? Miért van annak nagyobb fogása rajtam, mint Jézus szabadító hatalmának? Hogyan láthatom őt, mint mindenek Urát, akivel együtt egy nap én is uralkodom mindaz felett, amitől ma félek? Engedd, kérd, munkáld imádságban azt, hogy a nagy szabadítás minden kisebb félelmedet magába ölelhesse.
Amikor a 85 éves Lajos bácsi, aki úrvacsorázott és hitvallást mondott évtizedeken keresztül, súlyos beteg lett, imádkoztam a gyógyulásáért. De azt is mondtam, hogy a mi reménységünk a halálból feltámadt Jézus Krisztusban van. Mire azt mondta keserűen, hogy nem tudunk semmit, mert a halálból még nem jött vissza senki. János barátomnak, amikor lábait levágták, a kórházban azt mondtam utoljára: János, olyan jó, hogy az örök életre van reménységünk. Mire azt mondta: igen, András, tudom, tudom hogy ott a mi életünk. De az élet…
Boldogok, akiket megszabadított a halálfélelem rabságától. Boldogok voltak Rómában, és boldogok itt és most. Mert Jézus ugyanaz volt és akkor, mint itt és most. ÁMEN!

A Zsidókhoz írt levél szerzője előtt – akiről elmúlt héten azt mondtuk, hogy munkája "bizonyíthatóan a legnagyobb keresztyén prédikáció, amit bármikor leírtak" – egészen konkrét, ugyanakkor roskasztóan felelősségteljes cél áll. Azért szól, hogy hallgatói el ne sodortassanak attól a hittől és attól az élettől, amelyet Isten utolsó szavában, a Fiúban, Jézus Krisztusban öleltek magukhoz. Márpedig, amint láttuk, óriási erők szakítanák el őket a hittől: sok éven át tartó nyilvános megszégyenítés, gyalázkodás, vagyonelkobzás és az üldözés más formái után már életük is veszélybe került. Lépjünk be történetükbe, hogy más emberként jöjjünk ki onnan!
I. Sodrásban…
Először lássuk a sodródást. Jól ismert képek jelennek meg előttünk. Az elszabadult ár, amely minden erővel el akarja szakítani kétségbeesetten kapaszkodó áldozatát az életet jelentő szárazföldtől vagy biztonságot adó tárgytól. Mélyen bennünk élő kép. A lassan, méltóságosan hömpölygő csendes folyó, amelyen eloldódott ladik sodródik lefelé gazdátlanul. A dinnyehéj, amit visz a víz. A döglött hal, amely többé nem úszik árral szemben. Sodródás. Az őszi falevél, amelyet kerget a szél. Elszakadt a fától, amihez tartozik, és ki tudja hova jut. Az autó, amely nem tudta bevenni a kanyart és összetört... Tömeg, amely elsodor és eltérít eredeti szándékunktól… Az ember, aki magának sem tudná megválaszolni, hogy honnan hová. A szeretetéhes, aki mindig valaki más karjai között találja magát. A mindig újra szomjazó, aki valamit felismer, lelkesedve letáborozik, de csak azért, hogy amint megcsapja valami még újabb szele, azonnal sátort bontson és továbbálljon maga mögött hagyva az ismertet. Sodrásban vagyunk. Szembetalálkozva olyan erőkkel, amelyek elszakítanának. Körülvéve olyan erők által, amelyek irányítanak, visznek, magukkal ragadnak, mert megtörték ellenállásunkat. Küszködve evezve a sodrással szemben. Vagy éppen magunkat megadva és céltalanul lebegve.
„Hogy valamiképpen el ne sodródjunk” – szól hozzánk, szól értünk a szerző. És tudjuk, hogy igaza van. Bármikor elsodortathatunk. Mert sokan sodródnak el, számosan sodródtak el a Jézus Krisztusban való hittől. Akik megragadták, akik örvendeztek benne, akik ragyogtak, akik szerettek, akik fogadalmat tettek, akik imádkoztak, akik másokat bátorítottak, akik keményen küzdöttek… de végül elsodródtak. Ott és akkor, a Krisztus utáni hatvanas évek vége felé Rómában az üldözések, külső támadások miatt; itt és most, Budapesten, számos más ok miatt. Elsodródott, mert a problémája, gyengesége, hiánya nem úgy oldódott meg, ahogy szerinte Istennek tennie kellett volna – „csalódtam”, mondja, miközben talán nem is látja, hogy sodortatik. Elsodródtál, mert egyszerűen csak nem ápoltad a kapcsolatot, és úgy lett, mint a régi barátokkal. Ha véletlenül összefuttok, egészen jól elbeszélgettek, felidézitek a régmúltat… majd pár évvel később már egyre kevésbé jön vissza a barátság érzése. Észre sem vetted, és idegen lett számodra az, aki barátjának mondott és életét adta érted. Elsodródtunk, mert valaki megbántott a gyülekezetben, és – miért ne vallanánk be? – nagy egónk, megbántott önérzetünk, büszkeségünk erősebbnek bizonyult jézusi alázatunknál. „Ha itt ilyenek vannak, ha itt ezt megtehetik velem…” kiáltással az ajkunkon észre sem vesszük, hogy magunkat ítéljük el és szakítjuk el attól, aki mindent odaadott, hogy nekünk bocsánatot szerezzen. Valahol messze sodortatunk, mert miközben magunkról ezt nem feltételezzük, valami vagy valaki más, mint Jézus, már rég sokkal fontosabb lelkünknek, mint az Úr. Észre sem vettük, mikor vált el a levél a fától, mikor oldódott el a hajó a kikötőből… Elszakadtunk, elsodortattunk, mert bár Jézus szelíd szeretettel mutatott rá, hogy életünk mely területén hív bűnbánatra és változásra, bibliai kifejezéssel megtérésre, mi nem akartuk azt, amit ő akart. Az engedelmesség ára helyett az elsodortatás árát választottuk, mert azt gondoljuk, így kevesebbet fizetünk…
Ha te, velem együtt, tudod, hogy annyira vagy robosztus, mint egy őszi falevél, amely még az ágon ül; és annyira vagy önmagadban élő és eleven, mint az árral úszó döglött hal; és éppen annyira tudod, honnan hova tartasz, mint a kapitány nélkül sodródó hajó, jöjj most a sodródás világából egy másik helyszínre. Lépjünk be a mennyei trónterembe!
II. A trónteremben
A mennyei trónteremben vagyunk, ahol az Atya a Fiút ülteti a trónra és hét üzenetben beszél hozzá. A szerző nem sokat tesz, csak idézi az Ószövetséget, mint az élő Isten szavát, amint a Fiúról és a Fiúhoz szól. Mindezzel pedig betekintést enged nekünk abba, hogy ki ez a Fiú, akiről annyit mondott már, hogy különb nevet örökölt az angyaloknál. Kicsoda ő?
„Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” majd: Atyjává leszek, és ő Fiammá lesz.” Sok mennyei lény van, angyalok serege veszi körül Istent tróntermében, de kinek mondott ilyet az Atya közülük? Ki más az ő Fia, ki más nevezheti őt Atyjának, mint egyedül Jézus Krisztus, aki különb nevet örökölt az angyaloknál, minden mennyei seregeknél, minden szellemi lényeknél?
Isten királyi udvartartásában ott vannak az angyalok, akiket az Ószövetség gyakran nevez istenfiaknak. De micsoda különbség! Hiszen amikor az Atya bevezeti az ő Fiát a világba – és itt a megfeszített, meghalt, majd feltámadt és az Atyához emeltetett Jézus mennybe való belépéséről van szó – így szól: „Imádja őt az Isten minden angyala.” A mennyei seregek leborulnak előtte, aki engedelmesen vitte véghez az Atya megváltó tervét. Igen, ő a Fiú. Mindig is Isten Fia volt, de amint Pál apostol a Római levélben megvilágítja: „a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Róm. 1.4) Az ember Jézus, a megfeszített, meghalt és feltámadt úgy vonul be a mennyei dicsőségbe, mint akire az Atya ránéz, akiben gyönyörködik, akinek engedelmességét ünnepli, és egyben megerősíti: „Fiam vagy te.”
Azután, ha jól figyelünk e magával ragadó mennyei jelenetre, azt is meghalljuk, hogy mit tesz ez a Fiú: „A te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája.” Az Atya a Fiút Istennek nevezi! Jézus, a Fiú Isten, aki igazságban uralkodik. Aki gyűlölte a gonoszságot és szerette az igazságot. Örök isteni uralom az övé – és gyorsan hasonlítsuk ezt össze azzal, amit a csodálatos mennyei lényekről, titokzatos isteni követekről, az angyalokról mond: „Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává.” Csodálatos mennyei gazdagság, Isten különleges szolgái. De ők csak szelek és tűz lángja, miközben Jézus az örökkévaló Isten. Az angyalok változnak, de Jézus soha nem változik. A föld és az ég, mondja Isten, minden fenséges volta ellenére olyan, mint egy gyönyörű, szép szövésű, értékes ruha. Mindig örömmel veszed fel, mindig gyönyörűnek (vagy, férfiak kedvéért, elegánsnak) érzed magad benne. Csak közben eltelnek az évek, és talán te még nem látod, hogy itt-ott megkopott, megnyúlt, kifakult… A földről és égről így szól: „Azok elpusztulnak, de te (a Fiú) megmaradsz, és azok elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot…” A Fiú örök, az egész teremtett világ elmúlás alá vetett. Ki van még ilyen, hozzá hasonló?
Végül abba is betekinthetünk, mi sodródók, hogy mit várhatunk: „Ülj az én jobbomra – szól az Atya – amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem.” Ő uralkodik, de még van ellenség. Ez nem véletlen, nem hiba, hanem az Atya terve. A Fiú megkoronázása és végső, dicsőséges és teljes hatalomgyakorlása között idő telik. Idő, amely arra adatott, hogy minél többen megismerjék őt és megbékéljenek vele. Ellenségei a mi ellenségeink is, de az ellenségek órái meg vannak számlálva. A trónteremben halljuk, látjuk és hisszük, hogy hamarosan vége lesz minden ellenségnek. És amint ezt halljuk és látjuk, erő árad belénk. Erő árad azokba, akiket üldöznek, gyaláznak, börtönbe vetnek, életük elvesztésével fenyegetnek – Jézusért. Erő árad azokba, akik eddig úgy látták, csalódtak abban, ahogy a Fiú kormányoz. Vágy kél azok szívében, akik messze sodródtak tőle, mert nem ápolták a kapcsolatot. A megfeszített és feltámadt, megdicsőített Fiút szemlélve alázat fakad büszke szívünkben. Jézus örökkévaló uralmában gyönyörködve felismerjük, milyen hiábavaló elmúló dolgokat helyébe – szívünk középpontjába - engedni. A Fiú uralmát látva megnyílunk az engedelmességre, és megtérünk mindabból, amihez jobban ragaszkodtunk nála…
A trónteremben a sodródók különös dolgokat hallottak és láttak. De a szerző tudja, hogy ez a pillanat még nem elég. És ezért erőteljes és komoly felszólítással fordul a hallgatók felé.
III. Figyeljetek!
„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.”
Ez első felszólítása, buzdítása. Figyeljünk. Fordítsuk oda a füleinket. Szegezzük oda a szemeinket. Folyamatosan tartsuk magunk előtt. Kire, vagy mire figyeljünk?
A „hallottakra.” Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a sorok párhuzamban állnak a bevezetővel: "Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…" (Zsid. 1.1-2) Jézusban Isten szólt, kijelentette magát, „hallottuk”, láttuk – figyeljünk hát a hallottakra, azaz figyeljünk Jézus Krisztusra, az evangéliumra. Ezen a ponton a mai bibliai szakasz arra is felhívja a figyelmet, hogy kire ne figyeljünk: az angyalokra. Nem véletlen, hogy a szerző végig azt bizonyította, hogy Krisztus nagyobb az angyaloknál. A zsidó gondolkozás szerint az angyalok közbenjárásával adatott a mózesi törvény. Valószínű, hogy a címzettek Jézust egy szintre engedték az angyalokkal, egyre inkább egy isteni közvetítőnek, szolgának látták a sok közül. Mint ahogy ma is sokan sokféleképpen keresik az utat Istenhez. Sokféle közvetítőt találnak vagy gondolnak ki maguknak. Vannak, akik arra figyelnek, hogyan tudhatnak meg többet, vagy akár próbálhatnak kapcsolatba lépni a vélelmezett őrangyalukkal. Akik számára a spirituális keresés az őrangyalokkal kapcsolatos ismeretre és kommunikációra fókuszál. Vannak, akik hatalmas szellemi lényekkel, általuk angyaloknak nevezett közvetítőkkel lépnek kapcsolatba médiumokon keresztül. Vannak, akik régi gnosztikus tanokat felmelegítve számos isteni kisugárzásról, emanációról beszélnek, amelyek közül egy Krisztus. Ezzel gyakorta együtt jár az a gondolat, hogy ő csak egy szellemlény, akinek nem volt valóságos teste, aki nem volt valóságos ember. Az ember végzetesen elveszhet az ezoterikus tanok végtelen útvesztőjében. És ezért fontos, amit a szerző mond: Jézusra figyeljünk, ne az angyalokra. Jézusra, a Fiú Istenre, az egyetlen közvetítőre – és ne angyalokra, ne szentekre, se szellemi se meghalt emberi lényekre. Az igazi titok, az igazi szépség, az igazi fenség, az igazi hatalom, amely megváltoztat nem a szentek közbenjárásában és nem angyali, szellemi lények keresésében adatik, hanem Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki eljött hozzánk. Igen, a menny telített Isten teremtményeivel, és mindezek Jézust imádják. Igen, amikor mi imádjuk és magasztaljuk őt, az angyalok seregével együtt tesszük. Igen, az angyalok Isten csodálatos szolgái, akik értünk küldettek szolgálatra, akik örökölni fogjuk az üdvösséget (1.14). Igen, „Isten mennyei seregeket rendelt szolgálatunkra, hogy üdvösségünket gondozzák … és azok állandóan munkában vannak érettünk.” (Kálvin, Zsidó levél kommentár, 25) Micsoda vigasztalás! Igen, a világ sokkal több és gazdagabb, mint amit látunk; igen, Isten csodálatos módon ott áll mellettünk, sodródók mellett angyalai által is – de mi egyedül Jézus Krisztusra figyeljünk! Mert őrá, a leghatalmasabbra figyelhetünk, őt hallgathatjuk, hiszen ő szól hozzánk.
Végezetül, mi a tétje ennek a figyelésnek? Mi a tétje annak, hogy újra és újra, nap mint nap tudatosan odaállunk Jézus elé imádságban és igeolvasásban? Mi a tétje annak, hogy szemeinket rászögezve éljük a napjainkat? Mi a tétje annak, hogy újra és újra tudatosan odahajtjuk szívünket és fülünket Igéje hallgatására egyénileg, házicsoportban és istentiszteleten? Miért fontos, hogy rendszeresen éljünk az úrvacsorával? Miért fontos, hogy ne hagyjuk ki a vasárnapi istentiszteleteket (mintha az az állatkerttel, az alvással, a strandolással, a kertészkedéssel, stb. egyenértékű, pusztán a mi lelki feltöltődésünket, megpihenésünket szolgáló szabadidős program lenne)? Miért?
Azért, mert könnyű elsodródni úgy, hogy észre sem vesszük. És azért, mert ennek félelmetes következményei vannak. Azért, mert ha nem lehetett következmények nélkül figyelmen kívül hagyni az Ószövetségben olvasható nagy eseményt, a törvényadást; ha azok, akik az angyalok által hirdetett igét vették, annak elutasításáért súlyos büntetésben részesültek, akkor mi lesz velünk – kérdezi a szerzőnk? És mi olyan olcsóvá tesszük Jézus kegyelmét, hogy azt gondoljuk, semmi nem lesz, hiszen ő kötelezően a „megbocsátás bízniszben” van, akármit is teszünk, valamint neki dolga, hogy mindent eltűrjön tőlünk; vagy pedig azt gondoljuk, hogy ha most elsodródom, nem baj, majd visszatérek, ha úgy látom jónak. A szerző azonban – rámutatva hálátlanságunkra - így szegezi nekünk a kérdést: „hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amit az Úr hirdetett először? Hogyan ne lenne következménye a nemtörődömségnek, a hálátlanságnak, a közömbösségnek?
Figyeljünk hát teljes erőnkkel Jézusra, hogy valamiképpen el ne sodortassunk! Ámen!

Nem tudom, kiben mi játszódik le, amikor ezeket a sorokat hallja. A felolvasott szakasz korabeli hallgatóit mélyen megragadták ezek a szavak. Benne volt a gondolkodásmódjuk, a múltjuk, a jelenük, a jövőjük, és mindez Jézussal összefüggésben. Akit megismertek, szerettek, és akitől elsodródóban vannak. Az Újszövetség egyik legfennköltebb stílusában ragadta meg őket a Zsidókhoz írt levél bevezetése. Egy retorikai remekmű.  Annak az írásnak a kezdete, a nyitánya, amely "bizonyíthatóan a legnagyobb keresztyén prédikáció, amit bármikor leírtak" (In: Whitherington III: Letters and Homilies forJewish Christians, 20.).  Mert a Zsidókhoz írt levél nem levél, hanem igehirdetés, méghozzá "intő szó", buzdító, bátorító üzenet (13.22). Minden igaz rá, ami egy jó igehirdetésre: az Ige kifejtése (Ószövetségi szakaszok), alkalmazása konkrét helyzetre, pásztori törődés és szeretet a háttérben (ismeri azokat, akikhez szól), szóbeli-retorikai elemek (ismétlés, alliteráció stb.). A szerző a bevezetőben ezért tudja magához bilincselni a hallgatóság figyelmét. Ugyanakkor, ha minket azonnal nem ragadtak meg ezek a sorok, azért van, mert a mi világunk, a mi nyelvezetünk, a mi helyzetünk, a mi gondolkodási struktúráink egészen mások. Az lesz a feladatunk, sőt, a lehetőségünk, hogy belépjünk ebbe a világba, és ott időzve mi magunk legyünk részesei a csodának: Isten szólt!
A bevezető szakasz üzenete: Isten szólt, és Jézus az ő utolsó szava. És? - szól vissza a mai hallgató. Nem olyan ez, mint a sokat emlegetett graffiti? Jézus a válasz! - Majd valaki alá írja: De mi a kérdés? Nem olyan ez, mint amikor hittanórán elhangzik, hogy "mikor találkozunk legközelebb", kórusban zúg az egyetlen helyes hittanórás válasz: Jézus! A konkrét helyzet ismerete nélkül üres ez a kijelentés. Vagy ha nem üres, akkor alapja lehet egy steril, száraz teológiai fejtegetésnek. De a mi igehirdetőnk nem untatja hallgatóságát: Isten szólt! Nézzük hát, hogy 1. Mi ennek a jelentősége? Miért számít, hogy Isten szólt?  2. Hogyan szólt Isten? 3. Hogyan változtathatja ez meg a mai hallgatót?
I. Miért fontos, hogy Isten szólt? (Kontextus)
Ami igazán fontos, ami igazán számít, ami igazán életbevágó, az nem valami általános, nagy és szép igazság. A nagy és általános igazságokban lehet gyönyörködni, vagy lehet azokat unni, de ritkán mozgósítanak, ritkán hoznak tűzbe és ritkán változtatnak meg. Milyen helyzetben szólítja meg a szerző a hallgatóit? Kiknek és miért mondja, hogy Isten Jézusban szólt?
A hallgatók válságba került keresztények. Olyanok, akiknek válságba került a hitük és az életük. Évek, talán évtizedek teltek el azóta, hogy hallották Jézus evangéliumát, és követői lettek. Később számottevő üldözésnek, gyalázatnak lettek kitéve. Nyilvánosan megszégyenítették őket, de ők kiállták a küzdelmet. Krisztusban való örömmel viselték el, amikor egyeseket megfosztottak a vagyonuktól, másokat pedig bebörtönöztek. Szolidaritást mutattak azokkal, akikkel mindezek történtek. (10:32-34) A közelmúltban azonban egyre szorítóbb helyzetbe kerültek, egyre súlyosabbá lett a rájuk nehezedő nyomás. A záró részek (13:7) arra engednek következtetni, hogy egyes vezetőik mártírhalált haltak, valamint ők maguk is ennek közelébe kerültek (12:4). Ezt a helyzetet a Néró császár alatti Rómában találjuk a 60-as évek vége felé. Ebben az időben végezték ki Péter és Pál apostolt, és ekkoriban lett látványossággá a keresztények halála Rómában, a Circus Maximusban. Túl vagyunk már a nagy római tűzvészen (Kr. u. 64), amiért Néró a keresztényeket tette meg bűnbaknak. Fellángolt az üldözés, sokakat keresztre feszítve égettek meg. Ebben a helyzetben, különösen, amikor zsidó keresztény vezetők is - mint Péter és Pál - az életükkel fizettek, nem meglepő, hogy a zsidó gyökerekkel bíró krisztuskövetők egyre jobban elbizonytalanodnak hitükben, és kezdenek elmaradozni a keresztény gyülekezetből (10:25). Érthető, hogy elfáradtak. A megroppanás küszöbén vannak. Megéri-e mindez Krisztusért? Olyan régóta hordozzuk hűségesen… Olyan sokat könyörögtünk békességért és fellélegzésért, megpihenésért… és a felhők nem elvonulnak, hanem egyre jobban besötétedik az ég. Lehet, hogy tévedtünk… Írásmagyarázók feltételezik, hogy a zsinagógába és a judaizmushoz való visszatérést fontolgatják, hiszen a zsidóság ekkor védelmet élvezett, mint elismert vallás. Ez az a háttér, amelynek fényében megértjük, hogy miért épít a szerző mindvégig az Ószövetségre és különösen is a templomi áldozat gyakorlatára, amikor ebben a különleges prédikációban, intő és buzdító szóban bátorítja őket a Krisztusban való megmaradásra.
Húsbavágó a kérdés: megéri-e ezek után, ezek közepette kitartani amellett, amire feltettük az életünket az elmúlt években?  Miért álljunk ellen a nyomásnak, miért kockáztassunk még többet, miért ne húzódjunk vissza a keresztény közösségből és a keresztény hittől? Miért ne térjünk vissza atyáink hitéhez (vagy hitetlenségéhez)?
Mi ezen kérdések jelentősége ma nekünk? Aki Krisztus követője, az tudja jól: mindannyian eljutunk oda, hogy feltesszük a kérdést, megéri-e megmaradni. Érdemes-e tovább harcolni, küzdeni? Most nem megyek bele - lesz még rá lehetőség bőven! - hogy miért és hogyan kerülünk ide. Nyilvánvalóan nem ugyanaz a helyzet, hiszen sem vagyonunkkal, sem életünkkel nem fizetünk Krisztus követéséért. De mit kezdhet ezzel (a sorozattal) az, aki nem Krisztus követője? Mit kezdhet a megfáradt, megroppant keresztények bátorításával az, aki még be sem lépett ebbe a valóságba? Sőt, nem inkább elrejtenünk kellene előle a gyengeségü(n)ket, hiszen ez nem vonzó? Egyáltalán nem! Mindenki, aki keresi, kutatja azt, hogy mit jelent Krisztust követni, jól teszi, ha figyel. Ha látja a nehézséget, a küzdelmet, az árat… valamint annak szépségét és gyönyörűségét, amit az igehirdető elénk ad: Isten szólt! Lássuk, hogyan!
II. Hogyan szólt Isten? (Krisztológia)
"Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…" Isten szólt régen és Isten szólt a közelmúltban. Régen az atyákhoz a próféták által, most hozzánk a Fiú által.
Először hangsúlyozzuk (ami a korabeli hallgatók számára nem volt kérdés), hogy Isten az, aki szól. Aki beszél, aki közli magát, aki személyes kapcsolatot feltételez (hiszen a beszéd személyes kapcsolat). Isten nem az, aki egy dogmát küld, hogy hidd; Isten nem az, aki élettelen erkölcsi követelményrendszert ad, hogy teljesítsd; Isten nem az, aki titkos bölcsességet rejtett el, hogy ha tudod, kutasd ki; Isten nem az, aki rendkívüli élményt vagy tudatállapotot vár, hogy magadat hozzá tornázzad. Isten az, aki szól. Beszél, kijelent, közöl - mint te vagy én a legegyszerűbb mindennapokban.
A szóban élet van. A szó élettel teli. Bizonyos értelemben hordozza azt, aki szól. A szó nem steril.  Ma sok a szó, és ezt alig-alig érezzük. De a szó több, mint betűk egymás mellett. A szó több, mint hangok egymásutánja. A szónak tartalma, "teste", élete van. A szó hordoz valamit abból, akiből fakad. Szándékot, indulatot; segítséget, szeretetet, együttérzést - vagy éppen bántást, ármányt, gyűlöletet. A szó épít vagy rombol.
Isten szólt - sokszor és sokféleképpen. Szólt a teremtett világ által (Zsolt 19), a történelemben, a próféták által… kedvesen és szelíden, szeretőn és irgalmasan, mennydörgőn és ítélettel, fájdalommal és haraggal… Isten szólt a próféták által énekben és dalban, költészetben és bölcsességben, elbeszélésben és siratóénekben, történetben és példabeszédben; szólt mint anya a gyermekéhez, mint apa a fiához, mint szerelmes hitves a társához, mint király a szolgájához, mint barát baráthoz és testvér testvérhez… Sokszor és sokféleképpen, gazdagon, valóságosan, életformálóan - és ezt mind tudják a hallgatók - ott van kezükben mindennek dokumentuma, az Ószövetség. De most a Fiú által szólt hozzánk. Mi a különbség? Mi ennek a jelentősége?
Hogyan lesz szó a Fiú? Milyen értelemben szó Jézus? Mit hallottak, mit fogadtak be, mit öleltek magukhoz azok, akik hittek benne, és akik most válságban vannak - miatta?
A világ kezdetében kell hogy legyen egy ok, egy szándék, egy  gondolat, igazság, bölcsesség, egy szó (ha nem véletlen egybeesés az élet és az univerzum) - el tudod képzelni, hogy ez a szó testesült meg és jött el közénk Jézusban?  - "A Fiú által szólt hozzánk, aki által a világot teremtette".
Ha ez így van, és nem véletlen minden, akkor kell lennie egy iránynak, egy értelemnek, egy jelentésnek, egy célnak, ahova és amiért a világ tart. Amire minden mutat, amibe minden befut, amihez minden tartozik. El tudod képzelni, hogy ez megnyilvánult, kijelentetett nekünk Jézusban, aki mindennek célja, vége és birtokosa? -  "A Fiú által szólt hozzánk… akit örökösévé tett mindennek."
És ha így van, lehet, hogy mindaz, ami van körülöttünk, ahogy fennáll a világ, dobognak a szívek, él és éltet a természet, működnek a rendszerek… az nem olyan, mint egy megírt program automatikus futtatása, hanem valakinek aktív jelenléte és munkája?  "A Fiú által szólt hozzánk… aki hatalmas szavával hordozza a világmindenséget."
És lehetséges, hogy a szó nem pusztán visszatükröződése (mintegy tükörben) annak a világosságnak, ragyogásnak, ahonnan származik, hanem olyan kisugárzása, aminek ha sugarába állunk, szétoszlik éjsötétünk, hiszen az igaz világosság fényébe lépünk? És lehetséges, hogy ez a szó olyan valóságosan hordozza kibocsátóját, olyan pontosan és direkt módon leköveti azt, aki kiküldte, olyan tökéletesen kiábrázolja, ahogyan egy pecsétgyűrűt annak lenyomata a viaszon, vagy ahogy egy pénzérme őrzi a minta eredeti formáját?  "A Fiú által szólt hozzánk … Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása."  Igen, lehetséges, hogy Krisztusban, az utolsó, teljes és tökéletes isteni szóban ilyen közvetlenül, ilyen félelmetes és felemelő közelségben maga Isten jött hozzánk! Ezt állítja a szöveg.
Azonban még ennél több, megindítóbb, magával ragadóbb, amit mond. Mert a szó, a Fiú, az örökös, aki által minden lett, és aki mindennek célja, ugyanakkor az, aki a legmélyebbre száll le, hogy a legmagasabbra emeltessék, hiszen ő az "aki miután minket bűneinktől megtisztított a mennyei Felség jobbjára ült."  Lehetséges, hogy Isten abban a Fiúban szólt, aki a kereszten bűnért való áldozat lett - mindenkiért? Isten abban szólt, szólított meg, beszélt hozzánk végül, aki az ő Fiaként olyan főpap, aki egyszerre az áldozat is? Lehet, hogy az isteni megtestesült szó, az élet feláldozza magát, hogy ne kelljen többé tökéletlen állatáldozatokat bemutatni, hogy tisztára mosson és szabadon beléphessünk Isten jelenlétébe? És lehetséges, hogy a meggyalázott, összetört és meghalt Fiút az Atya feltámasztotta, és jobbjára emelte - azaz minden hatalmat neki adott?
Igen, ez Isten utolsó szava. Utolsó, mert teljes, mert végső, mert mindent betöltő.
III. Hogyan változtat ez meg minket? (Exhortatio)
Kezd kiformálódni előttünk az üzenet logikája: Látjátok, mit készültök feladni? Felfogtátok, mit engednétek ki kezetekből - szívetekből? Értitek, mit löktök el magatoktól? Igen, Isten szólt sokszor, sokféleképpen az atyáitokhoz, de mindez elhalványul amellett, ahogyan Fiában, Jézusban szólt hozzátok, jött közétek, közölte önmagát veletek.  - Így adja meg az igehirdetés alapmotívumát szerzőnk.
Ez nekünk ma a következőt jelenti: Ha Jézus Isten utolsó (mert teljes) szava, akkor a kevesebb nem elég - több meg nincs ennél. Mindkét oldal rendkívül fontos. Miért?
Számos formája van annak, amikor valaki nem jut el Jézusig, amikor megelégszik a kevesebbel. Többen vannak, akiknek elég, hogy Istennel valamilyen módon találkoztak. Megérintett valami Istenből, átéltél valami különlegeset, megsejtettél valami eddig nem ismertél. Esetleg ezzel együtt elkezdtél gyülekezeti közösségbe járni, és mindez lelkesít, felemel, erőt ad. Sokszor sokféleképpen - vagy csak egyszer egyféleképpen - de megtapasztaltad Istent. De nem "hallottad", nem fogadtad be, nem ölelted még magadhoz Isten utolsó, teljes, tökéletes kijelentését, a Fiút, Jézust.  Talán tudod, hogy valami még hiányzik, talán érzed, hogy Jézust, a főpapot nem ismered, talán nem. Ma a Szentlélek irányt mutat: meg kell ismerned Jézust, a Fiút. Vannak, akik tudatosan tartják magukat ettől távol. Számukra Isten, Lélek, Szellem, Energia, Kozmikus tudat, Erő - ez mind elfogadható. De úgy érzik, Jézus túl konkrét, túl specifikus. Túlzottan helyhez, korhoz, sőt, - ami még nehezebb nekik! - valláshoz kötött. Ezzel kizár másokat, más lehetőségeket. Úgy gondolod, hogy a többet választod, ha Jézust, a konkrétat, a személyest, az egyedit nem választod. De ha belegondolsz, a személyes szó mindig konkrét és specifikus. A személyesen nekünk intézett szó mindig több, gazdagabb, mint az általános (azaz a hirdetés, a reklám, a kör-email…). Miközben tehát úgy látod, a többet választod, valójában lehet, hogy a legtöbbtől, a leggazdagabbtól fosztod meg magad… Kálvin János mondja: "Akkor kezdjük jogosan élvezni Isten javait, amikor Krisztus az általános örökös az Ő társaságába fogad minket. Mert azért örökös Ő, hogy minket javaival meggazdagítson. … Őnélküle minden jónak híjával vagyunk" (Kálvin János: A zsidókhoz írt levél magyarázata, 17.)
Ha vannak, akik nem érkeznek el Jézusig, mint Isten utolsó szaváig, olyanok is vannak, akik túllépnének rajta, mintha ő Isten részleges szava lenne csak. Amikor úgy érzed, úgy gondolod, már nem elég Jézus. Kell valami új, valami több, valami más. Mert megfáradtál, csalódtál, nem azt kaptad, amit szerettél volna. Érzelmileg, lelkileg, élményekben akarsz többet. Vagy intellektuálisan akarsz többet, mert - itt derül rá fény - ő számodra egy intellektuális kaland volt, de már kiismerted a pályát. Fontosabb, hogy mindig valami újban végy részt, mintsem, hogy az igazságban légy részes. Ebben a helyzetben úgy gondolsz erre, hogy visszalépsz tőle vagy túllépsz rajta. Így is, úgy is magad mögött hagyod őt. Magad mögött hagyod Isten utolsó szavát, a teljességet, az örököst és örökséget, a kezdetet és a véget, a mindent fenntartót, az életét érted magát feláldozót, azt, aki fenséges jobbján ül.
Aki kevesebbel beéri, mint Isten utolsó és teljes szava a Fiúban, Jézusban, az nem éri el a csodát. Aki többet akar, mint ez a rendkívüli isteni szó, maga mögött hagyja a megkóstolt csodát. Mi azonban könyörögjünk a 16. századi énekkel:  "És ne ismerjünk többet a Krisztusnál, ne szerethessünk egyebet Jézusnál; Maradhassunk meg a te szent Fiaddal, Krisztus Urunkkal." (RÉ. 225.6) ÁMEN!

Befejezetlen a történet, amit felolvastam. A váratlan, szinte félbeszakított befejezés hiányérzetet kelt. A feltámadás története egy új kezdet története, de mindannyian érezzük, hogy mintha ez az új kezdet itt nem tudna kibontakozni. Elhangzik az örömhír ("Feltámadt, nincsen itt."), de mintha nem hozna átütő sikert: az asszonyok "senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek." A feltámadt Jézus nem jelenik meg.  Ez Márk evangéliumának a vége, mert a következő versek (9-20), amint Bibliánk lábjegyzetben közli is, a legrégebbi kéziratokban nem találhatók. Éppen az idecsatolásuk magyarázata, hogy a korabeli olvasók is érezték, mintha valami hiányozna. Két magyarázat létezik erre a bibliatudósok között. Az egyik tábor szerint vagy elveszett az eredeti befejezés, vagy esetleg valami ok miatt (betegség, halál, stb.) Márk nem tudta megírni ezt a részt. De az egész mű logikus következménye az lett volna, hogy Márk - a többi evangélistához hasonlóan - elbeszéli Jézus megjelenését, hiszen Jézus ígéretet tett a tanítványoknak arra, hogy találkozni fog velük Galileában. A magyarázók egy másik csoportja szerint azonban Márk tudatosan hagyta befejezetlenül a Jézus Krisztusról, Isten Fiáról szóló evangéliumot. Azért hagyja az asszonyok kudarcát az utolsó szónak - és ezzel bizonytalannak mutatja az evangélium ügyének jövőjét -, hogy az olvasóra helyezze annak a felelősségét, hogy továbbmondja az örömhírt. Meghív minket a történetbe, hogy legyünk annak folytatói, hordozói, továbbadói; a feltámadás, egy egészen új kezdet hírvivői. Beszéljük el, adjuk tovább, hogy a názáreti Jézus, aki meghalt a kereszten, Isten Fia, szabadító és megváltó. Ő feltámadt, él, uralkodik, előttünk jár, és kész velünk találkozni, és újat kezdeni.
Akár ez volt Márk közvetlen szándéka a váratlan befejezéssel, akár nem (mert elveszett, vagy nem készült el a befejezés), az evangélista célja egyértelmű: Jézus Krisztus feltámadása új kezdetet jelent. A következő módon szeretném ezt közel hozni ma: 1. Az új kezdet körülményei, 2. Az új kezdet tartalma, 3. Az új kezdet horizontja és jelentősége, 4. Hogyan lesz a miénk, és hogyan hat ránk az új kezdet?
I. Az új kezdet körülményei
Ha azt tartjuk szem előtt, hogy Márk evangélista hite szerint az egész világtörténelem legcsodálatosabb történetét beszéli el, ami meggyőződése szerint az az esemény, ami mindent megfordít és új fénybe állít, a leírás hétköznapisága bámulatra méltó. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy magát az eseményt, a csodát, a feltámadást nem is írja le (amint egyik evangélista sem, hiszen senki sem volt jelen szemtanúként), csak annak következményeiről, körülményeiről tud beszámolni. Mindenesetre fontos hangsúlyoznunk, hogy ha valaki tendenciózusan azért ír, hogy - fogalmazzunk így - egy új vallási mozgalmat alapozzon meg, egészen biztosan nem úgy tesz, mint Márk (vagy a többi evangélista). Akkor csodás, legendás elemek, bátor, hősies kiállások, az első követők a majd nyomukba lépőket örökké lelkesítő tettei rajzolják meg a képet. Itt azonban valami egészen mással találkozunk. Az asszonyok a kötelesség (megkenés) elvégzésére készülnek; beszélgetnek a kő elhengerítésének problémájáról; találkoznak egy ifjúval, aki bejelenti, hogy Jézus feltámadt; majd félve elfutnak. Semmi hősiesség, semmi legenda-szerű. Valójában - bár Jézus háromszor is beszélt arról, hogy keresztre fogják feszíteni, majd fel fog támadni - ezen a reggelen semmi sem mutat arra, hogy bárki számolt ezzel. Az asszonyok egyedül mennek, hogy elvégezzék a holttest elmaradt megkenését, és tanítványnak - férfinak, aki segíthetne talán kinyitni a barlangsírt - nyoma sincs. Ebben a mindennapiban, gyászosban, sőt, ha Jézus korábbi szavaira tekintünk, abszolút hitetlen kontextusban születik meg az új kezdet, amire a követ szava mutat: "Feltámadt, nincsen itt."
Foglaljuk röviden össze, hogy mi a kettős jelentősége ennek! Először, amint már említettem, ha Márk kitalál egy történetet Jézus feltámadásáról, annak befogadásáról és továbbadásáról, egy új mozgalom kezdetéről, az biztos, hogy nem így hangzik. A valószínűtlenség így a történeti hitelesség felé mutat. Így kellett lennie - mert ilyet senki ki nem talált volna. Másodszor azt látjuk, hogy Istennek nincs szüksége emberi kiszínezésre. Az ő evangéliuma, az új kezdet nagy csodája önmagában megáll. Továbbá a hétköznapokban, a mindennaposban ragyog fel. Hasonlóan ehhez - a gyászban. A betegágy mellett.  Szerelmi, párkapcsolati vagy éppen szakmai kudarcban. Az elvarratlan, értetlen, "befejezetlen" helyzetben. Mindez nem hogy nem ellensége az új kezdetnek, hanem éppen lehetősége. Mert lehetőség ott adatik, ahol emberileg nem adatik és nem várt. Egyszer csak a szívben felfakad a bizonyosság: "Feltámadt, nincsen itt." Azaz Jézus él, és most valami egészen más készül, mint amit eddig láttam, értettem. Mély belső bizonyosság árad szét a szívben. Olyan egyszerűen, közvetlenül, mint az ifjú szavai…
II. Az új kezdet tartalma
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34) - kiáltott fel Jézus a kereszten. Majd kilehelte a lelkét, és ezzel együtt elhangzott a római százados hitvallása: "Bizony, ez az ember Isten Fia volt!"  (v.39) Ugyanakkor, még ha láttuk is múlt héten ennek jelentőségét és gazdag áldását, a kérdés mindvégig velünk marad: mi történt Jézussal? És vajon vége lehet-e itt a Márk által elbeszélt történetnek, az Isten Fia evangéliumának? És mit higgyünk Jézus azon kijelentéseiről, amiben azt mondta, hogy feltámad? Még ha hisszük is, hogy Jézus kereszthalála helyettes áldozat a mi bűneinkért, a halott Jézus mégis vereséget jelent, hiszen a halál hatalma erősebbnek bizonyult nála, valamint az a hite, hogy feltámad, hiábavalónak bizonyul. Hogy ezt mennyire így gondolták Jézus követői is, az egyértelmű Pál apostol szavaiban: "Ha … Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is." Éppen ezért a feltámadás, az új kezdet először is azt mutatja meg, hogy Jézus valóban az Isten Fia, hogy szenvedése és halála valóban nem értelmetlen és véletlen, valamint mindaz, amit mondott igaz. Másképpen mondva a feltámasztásban az Atya igazolta a Fiát, Jézust, és mindaz, amit ő tett és mondott éppen ennek az új kezdetnek a fényében lett valósággá. A feltámasztás ugyanolyan elsöprő erővel igazolja Jézus életét, tanítását, halálát, mint amilyen elsöprő erővel mindezt megsemmisítené, ha nem támadt volna fel. Ez tehát a sarokkő; ezen áll vagy bukik minden. A feltámadás visszafelé mindent érvényesít, amit Jézus mondott vagy tett.
A fentiekből fakad az új kezdet a tanítványokra vonatkozó tartalma is, hiszen Jézus feltámadása az, ami az ő életükre, tetteikre és szavaikra is vonatkozik - visszamenőleg. Mert figyeljétek, mit üzen Jézus - az angyalon keresztül - a tanítványoknak: "menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyek Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek." Luther Márton rámutat, hogy Jézus valójában hitehagyóknak, árulóknak, semmirekellőknek kellett volna hogy nevezze őket. Ha valamit Jézusnak üzennie kellett volna, ha egyáltalán szóba áll velük, az az, hogy gyászosan leszerepeltek, mélyen csalódott bennük, és semmi esélyét sem látja annak, hogy ez változik; jobban teszik, ha soha többé nem kerülnek a szeme elé. Ehelyett: előttetek megyek Galileába, és ott újra találkozunk. Luther Márton mondja, hogy "az az üzenet, amit az asszonyok által küld nekik Jézus a tiszta kegyelem és irgalom szava, amint azt később az apostolok mélyen át is élték, és amit mi is átélünk, amikor bemocskolnak bennünket bűneink, valamint kísértések és kárhoztatás vesz körül." (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) A feltámadás tehát visszamenőleg igazolta Jézust, valamint lehetővé teszi, hogy ezáltal visszamenőleg minden kudarcot, árulást, nyomorúságot eltörölve új kezdődjön a tanítványok életében - akkor is, ma is. Az új kezdet lehetősége tiszta kegyelem és irgalom, ami a megnyomorodott, lelkiismeret furdalástól terhelt, szégyenkező és rettegő ember szívébe hihetetlen felszabadulást és szabadságot hoz. Amikor a tanítványok a legmélyebben vannak, Jézus gyógyító találkozásra hívja őket. A feltámadás, az új kezdet erői a megbocsátáson keresztül átformálják a jelent és a jövőt. Milyen mértékben?
III. Az új kezdet horizontja és jelentősége
Mi a fent említett átformálódása a jelennek, és milyen perspektívát jelent a feltámadásból fakadó új kezdet a jövőre nézve? Mi a jelentősége annak, ha életünk kapcsolódik a feltámadt Jézus Krisztushoz, azaz ha a feltámadás erői elérnek Jézusban bennünket?
A hét első napja, amelyen Jézus feltámadt, a keresztények számára nem pusztán egy különleges vasárnap (vasárnap, hiszen a hetedik nap a szombat volt). Az a nap nemcsak annak a hétnek az első napja, de az első napja, az előíze, a kezdete annak, amit a Biblia úgy nevez, hogy új ég és új föld. Jézus feltámadása nem csak annyi, hogy Isten igazolta az ő Fiát, és ezzel a történetnek vége. Sőt, Isten szabadító és megváltó történetének ez bizonyos értelemben kezdete; ahogyan Pál apostol írja, ő "az elhunytak zsengéje". A zsenge a földből először kibújó hajtás, amit követ a többi, követ a szárba szökkenés, a virágzás, a termésadás. Ilyen a feltámadt Jézus Krisztusban az új kezdet. Egyénileg is, és az egész világ tekintetében is igaz, hogy amire az egyszerű mondat mutat - "feltámadt, nincsen itt"  - az minden megújulásának, minden meggyógyulásának, minden átváltozásának a kezdete. Ha valaki eggyé lett Jézus Krisztussal, övé mindez, ígéret szerint részese lett ennek az új és tökéletes világnak. Az új kezdet horizontja tehát az egész világ újjáteremtése - aminek magja, lelki valósága Jézus és a Szentlélek által benned él!
A jelentősége pedig, először a negatív oldalról, a következő: "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk" - olvastuk Pálnál. Azaz ránk vetítve is igaz, hogy ha Krisztus nem támadt fel, ha számunkra nem valami egészen új kezdete, ha semmit nem ragadunk meg abból, ami a feltámadás horizontja, akkor teljesen felesleges, nyomorúságos a hitünk. Másképpen fogalmazva, ha neked a Jézusban való hit csak a jelenre, ez életre vonatkozik, ha a legfontosabb kérdéseid, hogy itt milyen áldás ér, milyen segítséget kapsz, hogyan gyógyul a lelked, miben lesz könnyebb a gyermeknevelés, hogyan lesz párod vagy rendeződik a párkapcsolatod - akkor az nyomorúságos hit. Mégpedig azért, mert csalódni fogsz, hiszen a Krisztussal való új kezdetben benne van sok-sok áldás itt, de nincs benne az, hogy minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd vagy álmodod. Ennek az új kezdetnek az a jelentősége, az egyik legszebb jelentősége, hogy felismered, hogy nem csak ez az életed van. Sőt, éppen azért, mert tudod, hogy egy egészen új és tökéletes élet vár rád, valamint Isten az egész világot újjá teszi egy nap, ebből nyersz vigasztalást számos dologban, amelyben itt nem látsz változást. Minden nehézség, fájdalom, tehetetlenség, veszteség egy ponttá válik egy olyan hatalmas történetben, amelyben már most tudod, hogy egy nap megoldódik. Sőt, úgy oldódik meg, hogy ami most veszteség és fájdalom, az azon a napon, titokzatos módon, gazdagság forrásává lesz.
Joni Eareckson Tada nevét többen ismerik könyveiből. Joni 17 éves volt, amikor egy végzetes fejesugrás következtében mind a négy végtagjára lebénult. Elbeszéli küzdelmeit, harcát, megbékélését és Istentől kapott küldetését. Egy alkalommal egy konferencián vett részt, ahol az igehirdető arra hívta a résztvevőket, hogy térdeljenek le és imádkozzanak. Mindenki így tett, kivéve Jonit, aki kerekesszékben ült. Amikor ezt látta, sírni kezdett. De nem az önsajnálat és a szomorúság könnyei voltak ezek, hanem annak az örömnek a könnyei, ami elé jött, amikor látta, hogy több száz ember térdre borul Isten előtt. Gyönyörűnek látta ezt, mennyei képnek. Majd így folytatja: "Amint ott ültem, az jutott az eszembe, hogy a mennyben én is szabad leszek ugrálni, táncolni, rugdosni, aerobikozni. És … még mielőtt a vendégeket behívják a Bárány Menyegzőjének ünnepi asztalához, az első, amit megteszek a feltámadt lábaimmal az lesz, hogy hálából térdeimre borulok. Szótlanul fogok térdelni Jézus lábainál." (In: Keller, King's Cross, 223) Ez az új kezdet horizontja és jelentősége!
IV. Az új kezdet belépése és hatása életünkre
Az új kezdet valósága, hangsúlyozom valósága, megszületik bennünk, amikor Jézus Krisztust életünk Urának, megváltójának fogadjuk be. A Szentlélek által Krisztus feltámadásának erejében részesedünk, ez az új élet, a keresztény élet.
Ugyanakkor az új kezdet bizonyossága egyre jobban át kell hogy járjon bennünket. Ennek módjáról - ismét - Luther Márton gondolatait szeretném ismertetni. Luther figyelmeztet arra, hogy a hit nem azonos sem az érzéseinkkel, sem az értelmünkkel, és ezt különösen fontos magunk előtt tartani, amikor az új kezdet valóságát kívánjuk magunkhoz ragadni, amikor azt szeretnénk, hogy a feltámadás nagy dicsősége átformálja azt, ahogy a jelenben gondolkozunk, cselekszünk. Az érzéseink nem segítenek abban, hogy az eljövendő új kezdet fényében hordozzuk azt, ami nehéz és fájdalmas; de az értelmünk sem lesz szövetségesünk ebben, hiszen milyen racionalitás tudna meggyőzni az új világról. Ha nem az érzéseinkbe és nem az értelmünkbe kapaszkodik, akkor mit tesz a hit? A hit feladata, hogy Isten Igéjéhez ragaszkodjon, és teljesen alárendelje magát az Igének, azaz Jézus kijelentésének. Kapaszkodjon bele a Bibliába, írja be azt a szívébe.  Miközben érzem, tapasztalom, hogy még mindig a bűn és halál hatalmának vagyok alárendelve, a hit arra vezet, hogy elfogadjam az Igét, és egyre inkább egyesítsem a szívem Krisztussal. "Nos"  - mondja Luther - "ha a szív ragaszkodik az Igéhez, az értelem követni fogja; és ha az értelem követi, akkor minden más is követni fogja, a vágy, a szeretet és minden, ami az emberben van." (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) Először tehát gyakorolnunk kell magunkat abban, hogy mind az érzéseink, mind az értelmünk által keltett kételyekkel szemben újra és újra visszatérjünk az Igéhez, és hitben magunkhoz öleljük. Ez nyilvánvalóan nem más, mint az imádság harca. Azért beszélek harcról, mert a feltámadott Jézusba és az örök életbe belekapaszkodni a küzdelmek idején egyáltalán nem megy könnyen, magától értetődően. Ezen a ponton említem Luther Márton másik eligazító gondolatát, amelyet úgy summázok, hogy légy türelmes magadhoz. Az új kezdet e valósága úgy járja át az embert, mondja, amint Jézus példázatában a kovász megkeleszti a lisztet (Mt 13,3). "Bár a dagasztás már elkezdődött, a tészta még nem kelt meg egészen. Így van ez itt is. Bár a szív ragaszkodik a hithez, hogy a halál és pokol legyőzetett, a kovász még nem dolgozta át egészen. Mert  ez a hit át kell hogy járja, át kell hogy itassa a test minden részét, ameddig minden megkel, azaz tisztává lesz, és semmi más nem marad, csak a tiszta hit. (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) Szítsa hát ez fel bennünk a vágyat, hogy az az új kezdet, amit Jézus Krisztusban öleltünk magunkhoz, egyre erősebben, egyre hatalmasabban átjárjon bennünket! Vágyjunk így Igéjére, éljünk ezzel a gyülekezet közösségében, hordozzuk egymás terheit, és erősödjünk az úrvacsorai közösség által! ÁMEN!

"Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig." Vajon milyen lehetett? Fényes nappal elsötétedik. De nem néhány percre, mint napfogyatkozáskor, hanem három órán keresztül tartott a sötétség. Megmagyarázhatatlan jelenség. Jézus haldoklik a kereszten. Vajon mit éreztek az emberek? Féltek, borzongtak? Megijedtek, menekültek? Teljes sötétség kívül… és közben teljes sötétség, lelki értelemben, Jézus körül: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Semmit nem lát, nem él meg az Atya szeretetéből, vezetéséből, közelségéből - azaz világosságából. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség ül meg Jézus Krisztus kereszthalálának történetén. Vajon mit hordoz? Mi a jelentősége? Mit takar? Mi a sötétség titka?
Jézus halálának leírása az evangélium csúcspontja. Itt ragyog fel, itt lesz világossá mindaz, amiért Márk ír, sőt, amiért Jézus eljött. A félelmetes, áthatolhatatlan sötétség az isteni világosságot és ragyogást rejti. Aki előtt lelepleződik a sötétség titka, arra felragyog az isteni világosság. Úgy, mint a római századosra, aki kimondja a felfoghatatlant: "Bizony, ez az ember Isten Fia volt!" Lássuk hát először, hogy mi a sötétség értelme és jelentése. Másodszor, tekintsünk bele a Jézust körülvevő sötétség gazdag következményébe. Harmadszor, vizsgáljuk meg, hogyan ragyoghat ránk a világosság, amit a sötétség rejt.
I. A sötétség értelme és jelentése
Ami számunkra egy - hihető, vagy kevésbé hihető - természeti jelenség, az a korabeli zsidó emberek számára sokkal több. Jól ismerik azt az eseményt, és azokat a prófétai kijelentéseket, amelyek alapján a nappali sötétség Isten ítéletének a jele. Izrael Egyiptomból való szabadulását, a kivonulás éjszakáját és az elsőszülöttek elpusztítását megelőző utolsó csapás Egyiptom földjére három napos sötétséget borított. Száz évekkel később Ézsaiás így szól Babilon ellen az Úr nevében: "Jön már az Úr napja kegyetlenül, féktelen, izzó haraggal. Pusztává teszi a földet, kipusztítja róla a vétkeseket. Az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják világosságukat. Sötét lesz a fölkelő nap, nem fénylik a hold világossága. Megbüntetem a világ gonoszságát, a bűnösök bűnét." (Ézs 13, 9-11) Ámos próféta pedig így ír a napról, amikor Isten megítéli mindazokat, akik kíméletlenül elnyomják népük, Izrael szegényeit: "Azon a napon - így szól az én Uram, az Úr - naplementét idézek elő délben, és sötétségbe borítom a földet fényes nappal." (Ám 8, 9; vö. még: 5Móz 28,29; Jer 15,9) Az ítélet súlya irányvesztést, elerőtlenedést, széthullást okoz. Aki teljes sötétségben van, az támolyog, bolyong, tapogatódzik; egy idő után elveszti realitás- és időérzékét. Fizikai kép beszél a lelki valóságról: aki elveszti Isten világosságát, saját sötétségébe zuhan. Ez mind-mind benne van az ítéletben, és ezek a gondolatok erősen élnek a korabeli zsidó emberekben akkor, amikor Jézus halálakor sötétség borult a földre.
De vajon milyen ítélet zajlik? Kire haragszik Isten? Ézsaiás szavait használva milyen vétkeseket büntet, kiknek az ítélete történik, kiket pusztít ki a földről? Kétszeres választ kell adnunk a kérdésre. Egyrészt, az ég elsötétedése és mindaz, ami ezzel jár, a nép, a nagyobb közösség, akár az emberiség ítéletét jelzik. A kozmikus jelek arról beszélnek, hogy Isten alapvetően megrendíti a fennállót, megítéli a régit, és valami egészen újat kezd. Igen, amikor elsötétedik az ég Jézus keresztje körül, az egész emberiség ítélete zajlik. És ugyanakkor mégis csak egy ember szenved, egy ember pusztul el, egy ember múlik ki a világból (ill. vele együtt három). A fizikai sötétség Isten ítéletét jelzi a világ felett, és mindeközben egy valakire mondhatjuk csak, hogy Isten ítélete alatt van: Jézus a Krisztus. És hogy mi ez az ítélet, mi ennek sötétsége, abba Jézus kiáltása által tekinthetünk bele mélyebben.
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Az Isten-nélküliség benső sötétsége a külső elsötétedés párhuzama. Jézus, a 22. zsoltár szavaival, én Istenemnek szólítja az Atyát. Emlékeztet ez a szövetséges kapcsolatra, amelyben Isten azt mondja, hogy ti az én népem, én pedig a ti Istenetek leszek. De most az, aki azt ígérte, hogy "én Istenem" lesz, nincs sehol. Jézus kiáltásában benne van az elhagyottság fájdalma, iszonyata. Próbáljunk egy kicsit beleérezni az elhagyatottságba. Van, amikor azért érezzük magunkat elhagyottnak, mert valaki magunkra hagyott: akár a halál ragadta el, akár hűtlensége szakította el tőlünk. Az is lehet, hogy - már látjuk - saját hibánkból eredő konfliktus miatt maradtunk magunkra. Ugyanakkor van, hogy nem megfogható az elhagyatottság érzése. Van, hogy egyszerűen csak "ránk száll," ránk telepszik, elborít. Azt is tudjuk, hogy minél közelebb volt hozzánk valaki, annál erősebben sújt, ha elhagy bennünket. Szinte elképzelhetetlen a fájdalom, a veszteség, ha valaki, akit a legjobban szeretünk, egyszer csak azt mondja, hogy nem akarlak látni többet, nincs közöm hozzád, kiléptem az életedből. Jézust elhagyták a tanítványai, kitaszította népe, de amit ebben a kiáltásban megfogalmaz sokkal súlyosabb ennél. A legfájdalmasabb számára annak eltávozása, akivel a legmélyebb szeretetkapcsolatban volt, és az az Atya. Nehéz ebbe beleéreznünk, vajon mit is jelentett Jézus tapasztalatában az Atyával való folyamatos közösség. De ebben élte meg, hogy szeretve volt, biztonságban volt, engedelmes volt, célja volt, tudta, hogy kicsoda… és ezt mind beborította a sötétség, ami elválasztotta őt az Atyától.
De tovább kell mennünk a sötétség titkának megértésében, megsejtésében, mert éppen ezen a ponton fenyeget minket a teljes céltévesztés. Amikor valaki elkezdi megsejteni, hogy min ment keresztül Jézus az ítéletben, a sötétségben, elindulhat a világosság felé, vagy végleg beleragadhat egy másféle sötétségbe. Mi ez? A romantikus borzongás, nevezzük így, a Jézus feletti sajnálkozás, a Jézus iránti megindulás. Ennél rosszabb nem is történhet velünk. Miért? Mert ha meghatódunk Jézuson, akit az Atyától elválaszt a sötétség, ha a szánalom érzései támadnak fel bennünk, sőt, ha még - persze csak titokban - örülünk is annak, vagy akár büszkék is vagyunk arra, hogy micsoda vallásos indulataink támadtak, éppen a lényeget veszítjük el. Éppen azt nem halljuk, értjük, látjuk meg, amit az Atya nekünk válaszol, amikor Jézus felkiált: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - És az Atya válasza: érted hagytam el. Miért? Érted. Miért? Helyetted. Helyetted, érted, miattad van rajta ítéletem; miattad haragszom, és helyetted őt ítélem, hogy érted legyen mindaz, amit ő testében-lelkében, a teljes sötétség idején elhordoz. Ez a sötétség értelme és jelentése.
II. A sötétség gazdag és áldott következménye
Másodszor tekintsünk bele a Jézust körülvevő sötétség gazdag következményébe. Hogyan, miben ragyog fel a világosság abban, hogy az Atya őt ítéli el, őt hagyja el, őrá mond nemet értünk és miattunk? Ezt a következő, a sötétség beálltához hasonlóan szintén Isten által előidézett jel mondja el. Amikor Jézus kilehelte a lelkét, "a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt."  Ez az isteni tett mondja el, mi az eredménye, a következménye, az áldása annak, hogy Jézus elhordozta az ítélet sötétségét.
A templom legbelső, legszentebb részén - az ún. Szentek Szentjében - volt a szövetség ládája, amely tetején kifaragott kérubok voltak Isten dicsőségének a trónusa. Isten azt ígérte, hogy ezen a helyen fog népe között lakozni - miközben soha semmi kézzel épített ház be nem fogadhatja, magába nem zárhatja. Mégis, az ószövetségi hitvallás szerint ott lakott Isten dicsősége, a szent és tökéletes Isten jelenléte. Ugyanakkor Istennek ebbe a közvetlen jelenlétébe nem volt bejárása a népnek; sőt, csak egyetlen egy ember, a főpap, egy évben egyetlen egy napon, a bűnért való nagy engesztelés napján léphetett be oda. És akkor is mindig kérdés volt - és valóban kérdés volt, ameddig Isten népe ismerte Isten szentségét! -, hogy amikor a főpap belép a Szentek Szentjébe bemutatni a nagy engesztelő áldozatot, vajon ki is fog-e jönni onnan - élve. Mert Isten szentsége és dicsősége, Isten világossága és ragyogása nem játék; hiszen, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, "a mi Istenünk emésztő tűz." (Zsid 12,29) Ezt a legszentebb helyet választotta el a kárpit a templom másik részétől. A kárpit, a vastag függöny tehát mindig arra emlékeztetett, hogy nincs szabad út, nincs magától értetődő út a szent Isten jelenlétébe. Mindig emlékeztetett arra, hogy a bűnök elválasztanak tőle; az áldozati rendszer is mindig ezt szemléltette, ezt hirdette, hogy egyedül csak Isten kegyelméből élhet népe békességben, de ez nem magától értetődő.
És amikor Jézus kileheli a lelkét, amikor a sötétség teljessé lesz, amikor az ítélet totálisan lesújt az ártatlan Jézusra, abban a pillanatban Isten széttépi a kárpitot. Leleplezi magát? Megmutatja magát? Félreteszi az akadályt? Szentségét, dicsőségét nem félti már? Igen. Illetve eddig sem magáért volt féltékeny, hanem miattunk, hiszen tudta, hogy ember nem állhat meg előtte. De mi történt most? Mi történt a sötétségben, a fizikaiban, a Jézus által megéltben? Valami végleg megváltozott. Valami végleg lelepleződött. Valami napfényre került. Igen, az isteni dicsőség, az isteni jelenlét,  felnyílt számunkra.  A ragyogó szentség, a szerető Isten Fiát áldozza, hogy szívét megnyissa. Mostantól az isteni dicsőség nyitott, vár minket, és mi szabadok vagyunk oda belépni. Micsoda lehetőség, micsoda meghívás, micsoda ajándék! Nincs már templom, nincs áldozat, nincs közvetítő, nincs papság. A Zsidókhoz írt levél szerzője így vonja le a következtetést: "Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által , azon az új és élő úton, amit ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által … járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel."
Mi tehát az ajándék, a következmény? Annak a bizonyossága, hogy szabad utunk van Isten jelenlétébe, Isten közelségébe. Ez azt a bizonyosságot jelenti, hogy nincs olyan helyzet, amikor azt mondhatnám, hogy "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Természetesen körbevehetnek roskasztó körülmények, érthetetlen fájdalmak; természetesen megélhetjük, átélhetjük, hogy magunkra maradtunk, és a lelkünk is súghatja, hogy még Isten is elhagyott. De ez nincs így. Igen, érezhetjük, hogy így van, de ő arról biztosít, hogy nem így van; az érzéseid becsapnak. Az egyik alapvető leckéje a keresztény embernek, hogy megtanulja, az evangélium igazsága nagyobb, mint a pillanatnyi lelkiállapota. Az evangélium igazsága, a neked, érted megnyílt isteni szeretet és ragyogás mindig valóságosabb, mint hogy a lelkedben éppen napfény ragyog, homály dereng, vagy éppen sötétség uralkodik.  Hiszen hogyan és miért hagyna el, fordulna el tőlünk az, aki annyira szeret, akinek annyira fontos a velünk-lét, hogy saját Fiát áldozza ezért? Éppen ezért akármilyen bűnök által megtépázva és szégyenkezve, akármilyen roskasztó terhek alatt, akármilyen helyzetben is mindig szabad utunk van az Atyához Jézus Krisztuson keresztül. Ahogyan a közelmúltban megfogalmazta valaki, van egy olyan otthonod, ahol mindig várnak. Van egy olyan kitárt ajtó, amely mindig nyitva van számodra. Van valaki, aki mindig és mindennél jobban vár, és ez nem más, mint a világ teremtője, a mindenható Úr, aki irántunk való irgalommal, szeretettel megnyitotta magát előttünk, számunkra. A borzalmas sötétség volt az ára, hogy nekünk mindig elérhető legyen szerető világossága
III. Hogyan ragyoghat fel ránk a világosság, amit a sötétség rejt?
Márk evangélista meglepő választ ad erre a kérdésre, amikor elbeszéli a Jézust kivégző katonák századosának a reakcióját: "Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: 'Bizony, ez az ember Isten Fia volt!'" Ez a mondat a teljes világosság látása, az Isten világosságában való fürdőzés bizonyítéka. Az egész evangélium erre a hitvallásra mutatott, minden ide irányult, minden itt fut össze és itt nyeri el az értelmét, amikor valaki megvallja: a názáreti Jézus, a kereszten kivégzett, a sötétség által elborított - Isten Fia! Miért mondom ezt?
Márk evangéliumában a római százados az első ember, aki megfogalmazza, hogy kicsoda valójában Jézus.  Eddig csak az Atya mondta ki, hogy "te vagy az én szeretett fiam" (1,11), valamint a démoni erők ismerték fel, hogy ő Isten Fia, azaz maga is Isten (1,34; 3,11). De ember még nem mondta ki ezt az állítást, pedig Márk azért írja az evangéliumot, hogy mindenki megismerje Jézust, az Isten Fiát (1,1). Péter megvallotta, hogy ő a Krisztus, a Messiás, az utolsó idők királya, de ez nem járt együtt azzal a felismeréssel, hogy ő Isten Fia. A római százados mondja ki a hitvallást.
A legvalószínűtlenebb ember, a legvalószínűtlenebb helyen. Nem a tanítványok, akik semmit sem értenek, akik vakok. Nem, akik közel állnak hozzá. Nem valaki Izraelből, Isten népéből. Hanem egy katona, egy pogány ember, akit Jeruzsálembe rendeltek szolgálatra, és megbíztak a kivégzés végrehajtásával. Ami persze nem volt különösebben nagy ügy egy római katonának. És ez az ember végignézi Jézus halálát. És amikor vége Jézus agóniájának, amikor hangos kiáltással kileheli a lelkét - meglátja az Isten Fiát. Hogyan lehetséges ez?
Ez az ember számos ember kimúlását végig nézte már. Sőt, számos ember halálában volt részes. Brutális, kemény, a vér látványához szokott. Mit láthatott? Megrendítette, hogy elsötétült az ég? Biztosan. Megérzett valamit Jézus kiáltásából? Igen. De ez még nem magyarázat. És Márk nem is mond el többet. Egy utolsó nagy kiáltás, Jézus kileheli a lelkét - és a százados szívében felragyog a világosság. Így nem halnak meg az emberek. Itt van valami különleges, valami megfoghatatlan. Ebben az emberben valami vonz. Ez sokkal több, mint bárki más. De hogy miért? Nem kell találgatnunk, nem kell magyarázatot keresnünk. Elég, ha levonjuk a következtetéseket.
Nincs olyan ember, aki túlzottan távol lenne Jézustól ahhoz, hogy felismerje benne Isten Fiát. Ha valaki meg akarja ismerni őt, bele kell tekinteni a sötétségbe. Az ítélet sötétségébe, ami Jézuson van - de ami a miénk. Ott ragyog fel a fény. Ott születik meg az élet. És ez annyira így van, hogy ha már százszor és ezerszer is beletekintettünk a sötétség titkába, az még mindig tartogat számunkra meglepetéseket, gyönyörű meglátásokat, az isteni szeretet és kegyelem világosságát. Járja hát át a szívünket az evangélium ragyogása, ami nem más, mint a sötétség titka. És legyen ez számunkra világossággá minden helyzetben, ahol a sötétség tűnik győzni. ÁMEN

Nem tudom, szeretne-e bárki Ezékiel prófétával együtt sétálni e száraz csontokkal teli völgyben. Olyan lehetett, mint egy óriási és iszonyatos, nyitott tömegsír. Nem kellene messze mennünk, hogy ilyet találjunk. A balkáni háborúk, történelmi léptékkel nézve, szinte a jelenünk. Itt, a szomszédban. De ki tudja, mi van alattunk? Évszázadok, évezredek eseményeinek lenyomata. Valaki ásni kezd, és előkerül egy csontdarab… majd még egy. Majd egy koponya. Majd egyre több. Százak és százak. Ezékielt nem irigyeljük. Még akkor sem, ha mindez látomás, mindez az Úr Lelke által történik. Nem kell nekünk a halál látomása – úgyis látjuk eleget. Nem kell ez különösen ma reggel, nem ezért vagyunk itt. Lehet, hogy csak érdeklődő barátként, családtagként jöttünk, mert valaki meghívott, aki ma hitvallást tesz. Lehet, hogy Jézus követőiként, várva az ünnepet, Pünkösdöt, a Lélek kiáradását. Lehet, hogy megszokásból, lehet, hogy tudatosan, lehet, hogy véletlenül… De a halál látomását nem kérjük. De az ige ma így szólít meg Ezékiel szavain keresztül: „Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül.” Nem volt egy kellemes kirándulás. És mégis itt fakadt fel az élet. Ezékiel, utólag, biztosan ki nem hagyta volna. Járjuk hát vele együtt mi is végig az utat, a Szentlélek életadó ereje megtapasztalásának az útját. Tekintsünk bele a halál völgyébe. Majd lássuk annak a módját, ahogy Isten életet munkál. Végül tegyük fel a kérdést: mit jelent mindez nekünk a mai napon?
I. A halál völgye
Mi a halál völgye, amit Ezékiel lát? A próféta Izrael közösségének nagyobb részével együtt Babilonban, egy idegen kultúrában, egy idegen országban él, fogságban. Nem saját választásukból kerültek oda; a babiloni birodalom építés logikája tette ezt velük. Az otthonuk, Júda és Jeruzsálem romokban, a hely, ahol Istenüket imádták, lerombolva, a kövek közt állatok legelésznek. A fogságban ugyanakkor házaik vannak, házasodnak, gyermeket szülnek és nevelnek, földet művelnek, kereskednek – zajlik a gazdasági és kulturális élet. De közben a szívükben vigasztalan szomorúság és veszteség képei élnek. A babiloni hadjárat, a körbe zárt és kiéheztetett város rémképei. Éhezés, halott csecsemők, járványok, erőszak képei. Igen, élhetnek Babilonban, de hogyan éljenek, hogyan induljanak egy újabb jövő felé mindezekkel maguk mögött? Egyéni és közösségi gyász, kiszakítva otthonukból, gyökereik közül. És leginkább a megválaszolatlan kérdés: Hogyan engedhette ezt az Úr? Hogyan találhatjuk meg őt most? Hogyan kezdhetünk vele újat, amikor az a hely, amiről azt mondta, hogy ott lesz jelen népe között, mára már csak egy meggyalázott kőkupac? Igen, biológiai-fizikai értelemben ott van előttük az élet; de mindezzel együtt lelki-érzelmi értelemben elvesztették a jövőt, a reménységet, hiszen bennük, egyénileg és közösségileg is, a pusztulás és a halál képei élnek. Amikor az Úr elviszi látomásban a prófétát a kiszáradt csontokkal teli völgybe, a nyitott tömegsírba, ezt láttatja vele. Maga mondja a prófétának magyarázatul: „Ez a sok csont Izrael egész háza, amely most (a fogságban!) ezt mondja: elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, végünk van.” Hiszen nem csak az számít, hogy mi vesz bennünket körül, hanem sokkal inkább az, hogy milyen képeket látunk magunkról, milyen gondolatokkal beszélünk magunkról. Az élet képei, a reménység, a kibontakozás, a békesség képei; vagy a halál, a pusztulás, a zsugorodás, a "minden hiába" képei…?
Szeretnénk-e Ezékiellel együtt sétálni a csontokkal teli völgyben – azaz szeretnénk-e úgy látni, ahogy Isten lát? Amikor ezt a kérdést feltesszük, óriási erőkkel megyünk szemben, amelyek el akarnak hallgattatni és vakságban akarnak tartani. Minek ez a lelkizés, mondhatná egy másik (hamis) próféta Babilonban, felejtsük el a múltat, és kezdjünk egészen újat. Ezt mondja, nézd, Isten elhagyott, Isten nincs, Isten meghalt – éljünk tovább nélküle, csak magunkra számíthatunk. A múlt, amit sirattok, illúzió volt, de nem valóság. Miért akarnátok visszatérni arra a földre? Miért foglalkoztok azzal, hogy Isten nélkül valami hiányzik? Boldoguljatok, ahogy tudtok, és temessétek el az emlékeket! Szedjétek össze az erőtöket, és előre nézzetek! Az igaz próféta azonban, akit az Úr Lelke vezet, mást mond. Akarod-e látni, amit Isten láttat? Kész vagy-e látni a csontokat? Magad körül és magadban is…
Mert sokan „halálfáradtak” ma. A válság, az élet-halál harc, amit többen megélnek a mindennapokban, a stressz, amely a folyamatos bizonytalanságból fakad, kimerít. Vannak, akik „meghaltak” abban az értelemben, hogy valamiben kudarcot vallottak, valamit elrontottak, és a bűntudat súlya alatt úgy látják, nincs tovább. Nincs joguk, nem érdemlik, hogy reménységben és örömben éljenek. Vannak, akik mások áldozatai, vagy éppen a körülmények áldozatai lettek. Az érzelmi fájdalmak, a rád törő erőtlenség, a megmagyarázhatatlan indulatkitörések mind azt mondják neked, hogy vége. Nem folytatom, hiszen tudjuk, miről van szó. Mit mondasz magadban szíved, lényed legmélyén? Milyen értelmet, célt látsz? Mi mozgat? Nem lettél-e olyan, mint egy élőhalott?
Természetesen nemcsak egyénileg, de társadalmilag is releváns mindez. A nagy politikai megosztottságban, a gazdasági bizonytalanságok között, a másokon gátlástalanul átgázoló hozzáállásban, a fiatal felnőttek kényszerű külföldre távozásában, az alapvető bibliai értékek félre tételében nem a pusztulás és halál képe bontakozik ki? Ha mindezeket egyenként megvizsgáljuk, ha szembesülünk a vezetés, a gazdaság, az erkölcs, a kultúra válságával, nem a csontokat látjuk? És vajon nem az van-e ma Magyarországon, hogy akár erről, akár arról az oldalról, de a többség úgy érzi, hogy bezárulnak a lehetőségek, hogy elvész a jövő, hogy itt alig-alig lesz élet? (Fiatalok és idősek, baloldaliak és jobboldaliak és politikából kiábrándulók, családosok és egyedülállók, gazdagok és szegények…)
Ha engedjük, hogy Isten Ezékiellel együtt a mi szemünket is megnyissa egyéni és közösségi élőhalott-voltunkra, akkor lesz súlya mindannak, ami ezután következik: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?” Ha érzed a kérdés súlyát, ha számít neked ez a kérdés, mit válaszolsz? Csak azt ne mondd, hogy nem… és csak azt ne mondd, hogy igen, persze! Miért? Mert ki vagy te, hogy azt mondjad, nekem, nekünk már mindennek vége? Még vegetálunk egy sort, de élet már úgysem lesz. Milyen makacs és kemény szív, mennyire tud ragaszkodni a halálhoz, amikor valaki ezt mondja. De ki vagy te, hogy azt mondd, igen, életre kelnek, hát persze! Miből fakadna ez a magabiztosság, ez az optimizmus? Nem láttunk még embereket, közösségeket, népeket elveszni és elpusztulni? Nem láttuk még sohasem, hogy a halál képei erősebbek maradtak, és maguk alá temettek személyeket, népeket? Dehogynem… És ezért csak egyetlen megfelelő válasz van: „Ó, Uram, Uram, te tudod!” Csak te, egyedül te, hiszen ki más tehet bármit is a kiszáradt csontokkal, az élőhalottakkal. Ebben fájdalom és hit, bizalom egyszerre van. Ha tehát látod a halált, hallod a kérdést, mondd ki a választ: Uram, te tudod…
II. Isten munkamódja: a prófécia
Isten tehát azt kérdezte, hogy megélednek-e még ezek a csontok, amire Ezékiel azt válaszolta, hogy Uram, ezt csak te tudod. Életet adni csak te tudsz, és hogy mire készülsz, azt ember nem tudhatja. A következő lépés tehát az lenne, hogy Isten életet ad, a próféta pedig örül, de Istennek más a munkamódszere: „Prófétálj a csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét!” Az Úr tehát nem közvetlen ad életet, hanem Ezékiel szájába adja saját szavát, ami életet fakaszt. Hogyan munkálja az Úr az életet? Emberi eszközein keresztül. Fogja Ezékielt, megláttatja vele a halált, felteszi neki a kérdést, majd szájába adja, hogy mit mondjon. Az egész folyamatban embert használ, egy ember figyelmére, hűségére épít. Ezzel pedig Isten több oldalról is kockázatnak teszi ki ügyét. Lássuk ezeket.
Isten először azt kockáztatja, hogy az emberi eszköz vajon hűséges lesz-e ahhoz, amit ő mond, amit ő akar. Mondja-e és azt mondja-e, amit Isten mond? (A prófécia nem jövendőmondást jelent, hanem azt, hogy valaki Isten aktuális üzenetét szólja Isten megbízásából.) Képzeljük magunkat a próféta helyzetébe! Halottaknak, sőt, száraz csontoknak mondja Isten üzenetét. Hogyan lesz erre képes? Kimegy-e valaki a temetőbe, hogy ott a holtakhoz beszéljen? Azután hogyan szólítaná meg a szelet? („A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…” – a szél, a lehelet, a lélek ugyanaz a szó a héberben: RÚAH) El tudsz-e képzelni valakit, aki kimegy a mezőre, hogy a szélhez beszéljen? Az ilyen ember vagy őrült – vagy hisz Isten szavában. De mindjárt itt a másik kockázat, amit Isten e különös munkamódszerben vállal. Tudniillik mit fognak gondolni a halottak erről? Úgy fogják-e fogadni szavait, mint Isten szavát, vagy pedig elengedik fülük mellett? Kinevetik a prófétát, esetleg elzavarják, vagy engedik, hogy az általa érkező isteni üzenet életet támasszon bennük?
Ezékiel engedelmes. Kétszer is olvassuk, hogy úgy prófétált, ahogyan az Úr parancsolta neki. Nincs hatalmában életet adni, és ezt tudja jól. De mondania kell, amit az Úr mondott neki, ezt is tudja. És nézzétek, mi történik: „Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek. Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük.” Az erő, a hatalom nem Ezékielben van, hanem az Úr szavában. De az Úr szava, ami erő és hatalom, az ember száján keresztül szólal meg. Mintha ezt érzékeltetné a próféta elbeszélése is: „Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek.” Én prófétáltam, a csontok pedig mozogtak, megtalálták helyüket, összekapcsolódtak. Én beszéltem – mindez pedig történt. „Láttam, hogy inak kerültek rájuk…” Érezzük, ugye, a prófétai távolságtartást: nem én tettem rájuk az inakat, én csak szóltam, és láttam, ami történt. Erre utalhat a dörgő hang, mint Isten jelenlétének, munkájának a jele. Isten szava élő és ható!Végül lássuk meg a folyamatosságot: „lélek még nem volt bennük.” Élet, lehelet, lélek még nem volt – csak a testek álltak össze. És Isten újra szól: „Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az Úr: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek!” Megint a próféta az, akinek szólni kell, hogy azután megtörténjen az, amit egyedül Isten tehet: „Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt.” Isten munkája folyamatosan bontakozik ki. Értékelnünk kell már a Lélek eljövetelének legkisebb jeleit is egyéni, közösségi életünkben!
III. Mit jelent mindez a mai nap?
A kérdést egészen direkt és konkrét módon kell megfogalmaznunk: vajon a mai nap az élet Lelke meghívásának a napja, a halottak életre támadásának a napja-e? A válasz: igen. Először lássuk, hogy miért mondhatjuk ezt, majd tegyük fel a kérdést, hogyan érint ez személyesen bennünket.
Kétszeresen is van okunk és lehetőségünk azt mondani, hogy a mai nap a Lélek meghívásának a napja. Egyrészt, mert Pünkösd éppen azt hirdeti, hogy Isten ígérete beteljesedett, és eljött az a nap, eljött az a kor, amikor „kitöltök Lelkemből minden halandóra.” (Apcsel 2,17) A „minden halandó” kifejezésbe itt és most mindannyian beletartozunk (hacsak nem gondoljuk magunkat halhatatlannak). Azaz Isten célja, Isten vágya az, hogy Lelkét, az életadó Lelket kiárassza mindannyiunkra, hogy életet, lelki életet, reménységet és jövőt munkáljon mindannyiukban, hogy a Szentlélek belénk költözése által mindannyiunkkal a legvalóságosabb közösségben legyen. Hogyne hívnánk hát meg a Lelket, ha ez volt az Úr akarata kezdettől fogva? Másodszor pedig azért van ennek a napja ma, mert éppen ezért áldozta oda életét az ő Fia, Jézus Krisztus. Ha Jézus valamiért meghalt, az nem más, mint hogy mi éljünk általa. Ha valamiért magára vette a mi halálunk, erőtlenségeink, bűneink büntetését; ha valamiért belépett a mi szenvedésünk és bűnhődésünk helyére, az éppen az, hogy nekünk életet adjon. Nincs más oka, nincs kisebb oka annak, hogy eljött, szenvedett, meghalt, feltámadt, az Atya jobbjára ült, és elküldte a megígért Szentlelket, mint hogy bennünket, halottakat részeltessen az isteni életben! Hogyne hívnánk hát most meg hittel őt: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…” És hogy ne adná ő nekünk Szentlelkét, akik hittel hívjuk és várjuk őt.
Hívjátok tehát őt, elsősorban ti, akik ma tesztek vallást hitetekről és kötelezitek el magatokat Jézus Krisztus követésére! Akik azt tanúsítjátok, hogy halottak voltatok és éltek; hívjátok a Lelket, hogy megerősítsen és elpecsételjen.
Halljátok a szót ti, akik így vagy úgy, de halottak vagytok, és ezt tudjátok. Akik számára valami végleg bezárult, akik számára nincsen remény, aki elrontott dolgaitok vagy az általatok elkövetett bűnök sírkamrájába zárattatok, nektek és értetek mondjuk: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…”
Halljátok és fogadjátok be ti is a Lelket, az életadót, akik életében már komoly változások születtek (talán magatok is csodáljátok), amint hallgatjátok az igét, de tudjátok, hogy még nincs új életetek. Sok minden változott, de halottak vagytok. Jöjj, Szentlélek!
És kiáltsunk mindannyian, akik érezzük, látjuk, hogy bezárulnak az ajtók, szűkülnek a lehetőségek, gyűlnek a viharfelhők hazánk és Európa egén. Kiáltsunk, prófétáljunk kitartóan, imádkozzunk, és hittel várjunk, amint mondjuk: „A négy égtáj felől jöjj elő, lélek…”
Jöjj el, Szentlélek, az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk! ÁMEN!
Lovas András

Árulás. Az egyik leggyűlöletesebb, legmegvetettebb dolog. Árulók mindig vannak… az árulókat mindig felhasználják. És az árulókat utána mindig eldobják, megvetik, lenézik… Ma Jézus és az árulás történetébe tekintünk bele. Júdás története egyrészt lerágott csont: "árulkodó Júdás…". Túl sok mondanivaló nincs a kérdésről. Másrészt azonban Júdás egy nagy talány. Sokak számára kérdések, értetlenségek kapcsolódnak hozzá. Ezért először az árulás és Júdás személye, amivel foglalkozunk. Másodszor azonban túllépünk Júdáson, hiszen a történetben minden tanítvány érintett (kérdezgetik: "Talán én?"). Tegyük fel azt a nehéz kérdést, hogy vajon lehetünk-e mi árulók. Harmadszor Jézusra tekintünk az árulás fényében. Hol és hogyan áll Jézus mindezen alattomos események közepette? Tehát: 1. Az árulás és Júdás; 2. Az árulás és mi; 3. Az árulás és Jézus.
I. Az árulás és Júdás
Júdás és árulása a gondolkodó embernek gyakran vet fel kérdéseket. Egyrészt értetlenség van bennünk, másrészt valami szeretné az emberben újra és újra felmenteni Júdást. Van abban valami nehezen befogadható, hogy egy ember neve azonossá lett az „áruló” szóval. Júdás és az árulás három olyan megközelítését mutatom be, amelyek egyrészt ősrégiek, másrészt rendszeresen felbukkannak, amikor Jézus elárulásáról, haláláról, a megváltás nagy tettéről esik szó.
Az első így hangzik: ha Júdás nem árulja el Jézust, hogyan történt volna meg halála, amely – az evangéliumok szerint – Isten akarata volt? Ha Jézusnak meg kellett halnia, valakinek el kellett árulnia. Ez esetben hogyan értsük az áruló felelősségét, hiszen általa valósulhatott meg a megváltás nagy terve? A probléma, amellyel itt találkozunk, Isten mindenhatóságának és az ember felelősségének a nagy kérdése. Így jelenik meg: ha Isten akarata valósul meg mindenben, ami a világban történik, az ember nem felelős semmiért sem; lényegében csak bábu. Ha pedig az ember döntései meghatározzák a világ életét, menetét, hogyan érthetjük, hogy Isten mindenható szuverén Isten, és minden által az ő akarata valósul meg? Júdás csak bábu, és Isten eleve őt választotta a rosszra? Vagy Jézus elbukott, mert egy ember árulása megváltoztatta a dolgok menetét? Lássuk meg, hogy éppen Jézus szavai mutatnak rá arra, hogy ez a dilemma hamis: „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Igen, Jézusnak meg kellett halnia, de ez Júdást nem menti fel, felelősségét nem csökkenti. Visszafordulhatott volna Júdás, dönthetett volna másként, mint hogy elárulja Jézust? Igen! János evangélista leírja, hogy Jézus egy falatot ad Júdásnak, akiről tudja, hogy mire készül (Jn 13,26). Ez a barátság és szeretet gesztusa, ami – több kommentár szerint - utolsó lehetőség felkínálása Júdásnak arra, hogy forduljon vissza az árulás útjáról. Júdás azonban a sötétséget választja…
A második megközelítésben Júdást motivációi alapján kívánják jobban megérteni, esetleg felmenteni. Mi az árulás motivációja? Miért teszi ezt Júdás? A klasszikus magyarázat a pénz. János Jézus megkenetésének történetében azt is megjegyzi, hogy Júdás tolvaj volt (Jn 12,6). Vannak azonban, akik szerint ez nem elégséges magyarázat, és fennköltebb indítékot keresnek. Az evangéliumokból nyilvánvaló, hogy a tanítványok (is) arra számítottak, hogy Jézus, a Messiás, az utolsó idők királya, azzal, hogy meghirdette Isten országát, hamarosan felállítja Isten földi királyságát. Számítottak is arra, hogy ebben pozíciókat szereznek (Mk 10,35-45), és várják, hogy Jézus - az őt Jeruzsálemben Messiás-királyként fogadó tömeg élén - kirobbantja a felkelést Róma ellen. Júdás tehát csak "ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból," azaz az árulással olyan helyzetbe kívánta hozni Jézust, amikor már nem halogatható a harc. Ha pedig Jézus mégsem ezt teszi, akkor fény derül az igazságra: Jézus elárulta őket, nem igazi Messiás, és Júdás csalódott benne. Ez esetben Júdás még jót is tesz azzal, hogy a hamis Messiást kiiktatja. Júdás motivációja tehát ez elképzelés szerint az, hogy Jézus nem az általa elképzelt Jézus… és ez vezeti őt a tragédiába. Mindez azonban spekuláció… ami arra mutat, hogy Júdás személye mindig is foglalkoztatta és foglakoztatja az emberiséget. Itt kell megemlíteni egy szélsőséges, de az elmúlt években nagy szenzációt keltett, és újra népszerűsített ókori elképzelést, ami Júdást nem csak, hogy felmenti, hanem igazi hősként próbálja láttatni.
A National Geographic 2006-ban sugározta a „Júdás evangéliuma” c. adását. (A műsor ismertetését és keresztény kritikáját az Apológia Kutatóközpont által publikált előadás felhasználásával ismertetem: http://www.apologia.hu/teahaz/judas_evangeliuma_eloadasjegyzet.pdf. Minden idézet innen származik.) A dokumentumfilm a következőképpen vezeti be a témát: „Egy ősi evangélium került elő közel kétezer év után Egyiptom homoksivatagából. A történet, amelyet elmesél, alapjaiban rendítheti meg hitünket. Megrázó lehet majd sok ember számára. Egyfajta válságot okozhat: hitbeli válságot. Ez az elbeszélés feje tetejére állítja Krisztus elárulásának a történetét: az áruló itt hőssé válik, és Jézus Krisztus szervezi meg a saját kivégzését.” A Júdás evangéliumának tartalmát és jelentőségét a film alapján így foglalhatjuk össze:
„Júdás evangéliuma olyan beszélgetések feljegyzése, amelyek Jézus és Júdás között történt az utolsó vacsora előtti napokban, titokban, négyszemközt. Hiteles történet, amely sajnos csak a hivatalos egyházon kívül maradhatott fenn, mert a korai egyház egyes vezetői a sok evangélium közül csak négyet tartottak meg, és ezt a többivel együtt kidobták.” Tehát megjelenik az állandó vád arról, hogyan hallgatta el és hamisította meg az egyház a Szentírást.
„Júdás most előkerült evangéliuma azonban rehabilitálja az árulónak tartott Júdás apostolt. Valójában Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki megértette Jézus igazi céljait. Maga Jézus kérte meg arra, hogy feljelentse, így amikor megölték, szelleme kiszabadulhatott a fizikai test rabságából. Júdás ezt vállalta, így ő lett Jézus legnagyobb tanítványa, igazi hős, aki nélkül Jézus nem végezhette volna el az üdvözítés feladatát. Júdás megítélése csak fokozatosan vált egyre negatívabbá, ami így az újszövetségi és történelmi antiszemitizmus gyökerévé vált.”
„A mai keresztényeknek nyitottnak kellene lenniük az ilyen iratok elfogadására, hiszen a korai kereszténység sem volt egységes, hanem sokféle hagyomány és sokféle evangélium is megfért benne, így a gnoszticizmus és Júdás evangéliuma is.”
Az Apológia Kutatóközpont előadása részletesen bemutatja a gnoszticizmust, annak a kereszténységgel való kapcsolatát, beszél az ún. gnosztikus evangéliumok születéséről, és arról, hogy miben térnek el a négy bibliai evangéliumtól. Most csak néhány alapvető kritikus pontot szeretnék ismertetni mindezzel kapcsolatosan:
„A NG kezdetben a szenzációs tálalás közben sok tényt elhallgatott, például hogy melyik gnosztikus csoporté volt Júdás evangéliuma (az ún. káinitáké). Pedig róluk a korai egyházatyák és a történészek sokat tudnak, és ez a háttérismeret meghatározta volna a szöveg értékelését is. Tipikus káinita tanítások például a test és lélek szembeállítása, az anyag megvetése, a Teremtő ellen lázadó bibliai alakok felmagasztalása (pl. Káin, Júdás), szexuális kicsapongások, a Krisztus pedig nem más, mint Széth, a káosz angyala...”
„A NG szakértői tárgyi tévedések sorát követték el. Például a gnosztikus csoportokat úgy állították be, mintha az egyházhoz tartoztak volna, írásaik pedig az Újszövetség részei lettek volna. A gnoszticizmus azonban már a kereszténység előtt is létezett, Krisztus megjelenésekor csak néhány csoportjuk öltött keresztény színezetet. … Az egyház már az Újszövetség lapjain küzdött ellenük (lásd Jn, 1Jn, 2Jn, Kol, 1-2Tim, Júd).”
“Júdás evangéliumának ’Jézusa’ mindenben az Újszövetség Jézusának az ellenkezője. Ami Jézus és apostolai viszonyát illeti: Jézus szerint nem tudják, kicsoda ő, viszont előre megmondja, hogy a nevével vissza fognak élni, másokat félrevezetnek és vétkeket fognak elkövetni. Ami Jézus és az apostolok istenét illeti, az apostolok istene nem az ő istene, és ő annak nem fia; az apostolok istenét kineveti, amikor hálát adnak neki az ételért, a neki szánt áldozatot megveti, és szerinte ez az isten, amely apostolaiban benne van, ingerli haragra őket ellene. Ami Jézus lényét illeti, ő túlvilági lény: Széth, a káoszt uraló angyal, aki nem lett valóságos emberré, hanem hol felnőtt, hol gyermek testruhájában jelenik meg. Ami Jézus művét illeti, nem mindenkiért jön, hanem csak azokért jött, akik mint anyagba lesüllyedt lények, visszavágynak a mennyei szférába, illetve nem bűnbocsánatot ad, hanem gnosztikus ismeretet.”
Hogy ez a korai kereszténység egyik színezete lett volt, amit a később kibontakozó egyházi hierarchia hatalmai szóval elnyomott, nehezen tartható. Júdás nem hős, hanem gyenge és tragikus ember, aki Jézus ellen fordult és ennek szörnyű következményei lettek. Amikor felismerte, hogy ártatlan vért árult el, öngyilkosságba menekült… (Mt 26,4-5)
II. Az árulás és mi
Mindezek után hangsúlyoznunk kell, hogy Márk evangélista nem kizárólag Júdásra koncentrál, sőt, mai textusunkban nem is hangzik el Júdás neve. Azt olvassuk, hogy az árulás kérdése az egész tanítványi közösséget megrendíti. A tanítványok Jézussal együtt asztalnál ülnek, azaz a barátok és bizalmasok közösségében vannak. Sőt, nem is akármilyen asztal ez, hiszen az Egyiptomból való szabadulás nagy ünnepének a vacsoráját, a páskavacsorát ünneplik. Az Isten legnagyobb szabadító tettére való emlékezés, a hálaadás és magasztalás alkalma ez az este. Ebben az összefüggésben még súlyosabb, amit Jézus váratlanul előhoz: "Bizony, mondom nektek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Jézus nem nevezi néven, hogy ki lesz az. Az egész társaság megrendül, és egymást kérdezgetik: "Talán én?" Nem lehet túlhangsúlyozni a helyzet drámai voltát. Mindannyian érzik, tudják, hogy Jézust ellenségesség veszi körül, és a vallási vezetők támadást intéznek ellene. Mindannyian hallották, amikor az asszony megkente Jézust a drága kenettel, Jézus egyértelműen beszélt a haláláról és temetéséről. Mindannyian nyomás alatt vannak, mindannyiukra rátelepszik a félelem és az értetlenség. Nem tudják hová tenni Jézus ismételt kijelentéseit a haláláról. És most szinte lesújt a még hihetetlenebb, rémisztőbb kijelentés: közülük lesz, aki elárulja.
Meglepő, hogy nem egymásra kezdenek mutogatni, hanem önmaguk felől bizonytalanodnak el. A kérdésben - talán én? - benne van az is, hogy szeretnék hallani a megnyugtató választ: nem, te nem. Akik Jézus követői vagyunk, érezzük a helyzet súlyát: talán én? Talán én? Talán én? … Ki fogja közülük Jézust elárulni?
Ki fogja közülünk Jézust elárulni? Ha a tizenkettes tanítványi körben ott van a gyengeség (és valójában nemcsak Júdás árulta el, hanem Péter is letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá, ahogy hasonlóan a többi tanítvány is csak menekült és szétfutott Jézus elfogása után), akkor mi, Jézus követői hogyan találkozunk az árulás kérdésével? Két lehetőség tűnik első látásra: vagy abban élünk, hogy "talán én?" Talán én is elárulom, megtagadom egy napon? - és ennek a súlya, félelme rám nehezedik. Vagy azzal a kijelentéssel élek, hogy én soha el nem árulom. Vagy a bizonytalanságunk hatalmasodik el - de akkor hogyan lehetnénk békességben, és hogyan követhetnénk Krisztust? Vagy a magabiztosságunk, de ez esetben erősen kérdéses az önismeretünk és az alázatunk. Az egyik esetben tehát nem bízunk magunkban, és ez örökös aggodalmat jelent; a másik esetben meg túlontúl bízunk magunkban, és ez büszkeséggel, valamint mások megvetésével jár együtt. Az ilyen ember meg van arról győződve, hogy ő erős és igazi hívő.
Hamarosan együtt fogunk enni az úrvacsorai közösségben. Asztalközösségben leszünk - egymással és Jézussal. Próbáld egy pillanatra becsukni a szemedet, és magad elé képzelni a helyzetet. Úrvacsorázunk. Jézus megszólal: egy közületek elárul engem. Mi dobban a szívedben? Félelemmel összeszorul a szíved: Uram, biztos én! Vagy eltölt az öntudat: Uram, én biztos nem! Melyik a jobb? Melyik az igazabb? Melyik a jézusibb? Egyik sem! Miért? Mert mindkettő hozzáállás célt téveszt, mégpedig ugyanott: mindegyik az emberben, bennünk keresi a választ. Az egyik túl gyengének ítéli magát - és nem Jézusra és hatalmára tekint. A másik eléggé erősnek tartja magát - és szintén nem Jézusra tekint. Mert mit mond az, aki Jézusra néz, aki bizalmát belé vetette, aki bizonyos abban, hogy Jézus Krisztus őt kiválasztotta, elhívta a vele való életre, újat kezdett az életében? Én így fogalmaznám meg: nem tudom, mi vár rám az életben. Nem tudhatom, hogy mi történik a hitemmel, ha súlyos csapások érnek. Nem tudom, mit tennék, ha kínoznának vagy a családom épségével zsarolnának, hogy áruljam el Isten ügyét (amint azt számosan átélték a kommunizmus alatt, és ma is, a világ sok részén keresztény testvéreink). Nem tudom. De egyet tudok: Jézus, akinek kezében és hatalmában van az egész életem, meg tud tartani az igaz hitben. És bízom benne, hogy elégséges erőt ad ahhoz, hogy soha meg nem tagadjam, soha el ne áruljam őt. Benne bízom - nem magamban bízom; de nem is azzal vagyok elfoglalva, hogy magamban kételkedjek. Nem félek és rettegek, hogy ma azt mondjam teljes szívvel, az övé vagyok - miközben nem tudhatom, mit hoz a holnap.
Ezt fontos érteni azoknak is, akik még nem kötelezték el magukat Jézus mellett. Újra és újra találkozom azzal, amikor valaki már nagyon közel áll ahhoz, hogy életét rábízza Jézusra, Isten kezébe tegye, de visszatérő félelme, hogy nem bízik magában. Lehet, hogy most úgy érzi, igen, tényleg szeretné egész életét maradéktalanul Jézus kezébe tenni, de közben attól fél, hogy mi van, ha holnap nem így fogja érezni. Ő nem elég erős ahhoz, hogy megmaradjon Jézus mellett. Nem akar valamit megtenni, amit lehet, hogy egy nap már nem gondol komolyan. Úgy gondolkodik, hogy amikor majd megteszi, akkor százszázalékosan biztos akar abban lenni, hogy képes lesz rá. Értitek, mennyire őszinte és komoly az, aki így gondolkodik? Ismeri gyengeségét, számol vele, és annyira szent neki Jézus ügye, hogy nem akar játszadozni vele. És ugyanakkor látjátok, mennyire céltévesztett? Hiszen éppen azért van szükségem Jézusra, értem való kereszthalálára, mert magamtól örökre csak gyenge, álhatatlan és erőtlen vagyok. Mert ha rajtam múlik abban az órában, biztos, hogy elárulom. Éppen ezért teszem az életem a kezébe – nemcsak ma, hanem egyszer és mindenkorra!
Hogyan állhat meg bizonyosságunk Jézuson? Mi az alapja annak, hogy rábízhatjuk magunkat teljesen? Tekintsünk bele ugyanebbe a történetbe Jézus oldaláról!
III. Jézus és az árulás
Ha Jézuson áll bizonyosságunk, ha benne van elrejtve békességünk, benne van nyugalmunk, akkor ez azáltal születik meg és azáltal mélyül el, hogy őt egyre jobban megismerjük, és hozzá egyre erősebben kapcsolódunk. A ma olvasott bibliai szakasz két dolgot mond el Jézusról: ő az, aki minden eseményt a kezében tart, valamint ő az, akinek teste megtöretett és vére kiontatott értünk.
Márk evangélista semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ki tartja kézben az eseményeket. A páskavacsorára való felkészülésben minden úgy történik, ahogy Jézus előre megmondta. Ő az események ura. Még nyilvánvalóbb lesz ez abban, hogy Jézus előre megmondja, hogy a tanítványai közül egy el fogja árulni. Minden árulás lényege, hogy titokban zajlik. A sikeres árulás meglepetésszerűen pusztítja el az elárultat, ill. amennyiben egy árulás lelepleződik, sikertelenné lesz. De Jézus, akit elárulnak, nem lesz az árulás áldozata. Nem az utolsó és végzetes pillanatban jön rá, hogy milyen ármányt szőttek ellene. Végig tudja, hogy mi történik. Előre bejelenti a tanítványainak az árulást, hogy majd tudják, ami történik, az nem véletlen. Jézus halála az Atya tervét valósítja meg, szabad és önként vállalt engedelmességből. Hogy mi ez a terv, ezt mondja el ezen a különleges páskavacsorán.
Jézus és a tanítványok azt elevenítik fel, ahogyan Isten szabadulást szerzett az ő népének Egyiptomból, a halálos rabszolgaságból. A tízedik csapás Isten ítélete minden elsőszülött fiún. A pusztító angyal megöli az elsőszülötteket azon az éjszakán – kivéve azokat az otthonokat, amelyek bejárati ajtaját bekenték az Isten parancsa szerint leölt bárány vérével. Isten ítélete elkerülte azokat a házakat, ahol feláldozták a bárányt. Minden házban halott volt: vagy az elsőszülött fiú, vagy a helyette feláldozott bárány, amelynek vére az ajtófélfán volt. Másnap pedig megtörtént a szabadulás, a kivonulás a rabszolgaságból, és Isten népének új élete kezdődött. A páskavacsorán ezt elevenítették fel Izrael gyermekei évszázadokon keresztül, minden évben. A kenyér, amelyet hálaadással megtörtek, emlékeztette őket a nyomorgattatás kenyerére; a kehely, amit kiittak, beszélt nekik Isten ígéreteiről, amelyeket még Egyiptomban tett nekik; a bárány szólt a helyettes áldozatról; a keserű füvek és ételek a sok nyomorúságról, könnyekről. Mindenki gyermek kora óra jól ismerte, hogyan zajlik a vacsora, mikor mit mond a családfő, és minek mi a jelentése. Jézus azonban megváltoztatja a páskavacsorát, amit senki sem változtathatna meg: „vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: ’Vegyétek, ez az én testem.’ Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nekik: ’Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.’” A tanítványok pedig megdöbbennek. Jézus teste a nyomorúság kenyere? Jézus vére lesz az áldozati állat vére, amelynek helyettesítő volta által Isten egészen új közösségbe lép azokkal, akik hozzá fordulnak? Igen, minden korábbi szabadulás, minden korábbi áldozat, minden eddig megült páska őrá mutatott. "Ahogy az első páskát azon az éjjelen tartották meg, amelynek másnapján Isten megváltotta Izraelt a rabszolgaságból a leölt bárányok vére által, hasonlóan ezt a páskavacsorát azon az éjjel fogyasztották el, ami megelőzte Isten megváltó munkáját, amikor Jézus vére által szabadulást szerzett a világnak a bűnből és a halálból." (Keller, King’s Cross, 167.)
Hogyan lesz ebből bizonyosság? Hogyan lesz ebből nekem és neked szabadság? Hogyan árad ránk ebből Isten irántunk való szeretete, amelynek oltárán Fiát áldozta bűneinkért? Hogyan formál ez át, és tart folyamatosan formálódás alatt? Nézzétek Jézus egyetlen szavát: „Vegyétek”. Vedd, edd és idd. Hiába a gyönyörűen terített asztal, ha csak nézed. Hiába a gondosan, legnagyobb odaadással és szeretettel készített lakoma, ha csak látod. Hiába, a mindezt feléd nyújtó atyai kéz, ha csak elmélkedsz… Isten Krisztusban mindent elkészített, mindent megtett, mindent odaadott. Vegyétek! Ahhoz, hogy tápláljon, ahhoz, hogy mássá tegyen, magadhoz kell venned. Annyira, amennyire magunkhoz vesszük az ételt, hogy megrágjuk, lenyeljük, megemésszük és éljünk általa. Ezt a titkot ünnepeljük és éljük át az úrvacsorában. De félre ne értsd: a kenyér, amit megeszünk és a bor, amit megiszunk, nem részeltet automatikusan Jézus életében. Nincs itt semmi mágia. Csak amint hittel veszed magadhoz, engeded szívedbe, lényedbe Jézust, lesz számodra pecsét és áldás az úrvacsora. És aki ma még nem úrvacsorázik, annak számára hasonlóan adatik Jézus Krisztus ebben a személyes, lelki közösségben. Az a Jézus, akit elárultak – de aki mégsem lett az árulás áldozata. Aki azt mondta, ismerve minket, hogy eláruljuk – és aki mégis meghalt értünk, hogy megváltson. Aki megment a rettegéstől, hogy majd egy nap gyengék leszünk… és aki megszabadít az önelégültségtől, hogy mi nagyon erősek vagyunk. Aki így lesz békességünkké, szabadságunkká, örömünkké. ÁMEN!

Egy újabb ún. Márk-szendvicset olvastunk; egy olyan egységet, amelynek tartalma szerint a mintázata „a-b-a.” Először olvasunk azokról, akik Jézust gyűlölik és el akarják veszíteni („a”), majd egy asszonyról, aki Jézus iránti rendkívüli szeretetét és imádatát fejezi ki („b”), majd visszatér a szerző a Jézus iránti gyűlölethez: Júdás felajánlja a főpapoknak, hogy elárulja őt („a”). A Jézus iránti ellenségesség, gyűlölet öleli körbe az iránta való hódolatot és hálát. Márk szerkesztése sokat mondó ma is: aki Jézust teljes szívvel, rendkívüli módon, sőt, extravagáns módon imádja és szereti, ezt az értetlen közömbösök és az ellenérdekelt gyűlölködők között fogja megélni. Jézus személye, ill. személyének imádása ma is megosztó. Lássuk hát, hogy 1. Mi a Jézus iránti radikális imádat és szeretet? 2. Mi ennek a szeretetnek a magyarázata, azaz hogyan születik? 3. Milyen gyakorlati következményei vannak ennek életünkre nézve?
I. Mi a Jézus iránti radikális szeretet?
Az asszony cselekedete extravagáns. Mielőtt belemennénk a részletekbe, fel kell tennünk a kérdést, hogy egy kétezer évvel ezelőtt élt, Márk által meg nem nevezett asszonynak a különleges tette lehet-e iránymutatássá, sőt, mércévé abban, ahogy egy 21. századi nagyvárosi ember viszonyul Jézushoz. Van-e bármiféle alapja annak, hogy úgy tekintsük ezt az asszonyt, mint a Jézus iránti szeretet és hódolat követendő példáját? A válasz éppen abban rejlik, amit Jézus az esemény végén mond: „Bizony, mondom néktek, hogy az egész világon bárhol hirdetik majd az evangéliumot; amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.” Ez annyira így van, hogy a mai napon éppen az történik, amit Jézus kijelentett. Meglepő belegondolni, hogy Jézus, halála előtt, ezt a kijelentést tette. Sehol nem volt még Újszövetség, és ő szinte megígéri, hogy ez a történet nem fog elveszni. Halálára készül, és tudja, hogy az mégis evangélium – jó hír! – lesz majd az egész világon. Miért volt számára fontos, hogy ennek az asszonynak az emlékezete megmaradjon? Egyetlen egy választ tudok erre adni: azért, mert a cselekedete az evangélium mércéje szerint való volt. Azért, mert úgy szerette és úgy imádta Jézust, még halála előtt, ahogyan mindenki imádni és szeretni fogja Jézust, aki megismeri lényét és értünk való tettét. Hogyan szerette hát ez az asszony Jézust?
Jézus a leprás Simon házában többekkel együtt étkezik, amikor váratlanul megjelenik az asszony, „akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére.” Kiderül a későbbi szóváltásból, hogy az asszony egyévi átlagbér értékű parfümöt önt Jézus fejére. (Az éves budapesti bruttó átlagbér valamivel több, mint 3 millió Ft.) Három millió Ft-ot tehát úgy önt Jézusra, ahogy annak semmi értelme sincs, hiszen az ilyen drága parfümöt cseppenként használják el. Mit fejez ki ez a tett, miért lett a rendkívüli, túlcsorduló szeretet példája? Három dolgot említek.
Először is, amikor ez az asszony, fogalmazzunk így, ajándékot hoz Jézusnak, nem kalkulál, nem számolja a költségeket. Amikor Jézushoz jön, hogy kifejezze iránta szeretetét és odaadását, a számára legdrágábbat hozza. Nem tudom bizonyítani, de érezzük, nem arról van szó, hogy egy rendkívül gazdag asszony ő, akinek az otthonában a polcokon sorjáznak a nárduskenettel teli alabástrom edények, és egyet leemelt, hogy azzal magára hívja a figyelmet ebben a társaságban. Sokkal inkább azért csak ennyit hoz, mert ennyije van. Az igazi imádat, dicsőítés nem méricskél. Nem befektet, hogy amennyiben ezt itt beleadom, beleáldozom, majd valamit a másik oldalon megnyerek. Ez nem szeretet, ez nem odaadás, ez nem imádás lenne – ez üzlet. De ennek az asszonynak nincs más célja, mint szeretni Jézust, és ezt a legméltóbb módon kifejezni. Nem a parfümöt ajándékozza Jézusnak, akár milyen sokat is ér az – ez esetben átnyújtotta volna neki díszdobozban. De ő nem ezt teszi. Mit tesz? Kiönti Jézusra a kincsét, a vagyonát. Önmagát adja oda Jézusnak, önmagát hozza Jézus elé, és ezt fejezi ki az extravagáns, pazarló, értelmetlen cselekedet.
Másodszor, Jézus imádatában nem csak a vagyonnal, a költséggel nem számol, de önnön méltóságával, ill. a jelenlévők megvetésével sem. Bolondnak nézik, túlzásnak tartják, amit tesz, összesúgnak a háta mögött, hogy ez fanatikus. Túlbuzgó szentfazék, vallásos rajongó, aki elveszítette józan eszét. Szerintem ezt ő előre nagyon jól tudta, de megfeledkezik magáról, megfeledkezik a kívülállók kritikáiról, mert csak Jézust látja. Az igazi imádás nem a másik emberre néz, hanem egyedül az Úrra. És ez nehéz, hiszen a társadalomban betöltött helyünkről, státuszunkról van szó. Végre eljutottál valahova, végre értékelnek a munkád, az eredményeid miatt, és most mindezt nullázd le egy olyan cselekedettel vagy mondattal, ami Jézust magasztalja - és ami egyértelműen bolondság a többiek szemében?
Harmadszor, az asszony cselekedete, az igazi odaadás és imádás túlmutat önmagán. Ez kétszeresen is igaz. Az egyik időben és térben, erre utaltam a bevezetőben: „Bizony, mondom néktek, hogy az egész világon bárhol hirdetik majd az evangéliumot; amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.” A másik dimenziója ennek a dicsőítés prófétai vetülete: „Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésre.” Szögezzük le, hogy egyik sem volt az asszony célja, ill. tudatos tette. Ő „csak” kifejezte Jézus iránt szíve hódolatát és imádatát. Rajta kívül való mindaz, ahogyan tette túlmutat az ő szándékain. Nem akart prófétai lenni, és mégis az lett, mert Jézus a megkenetést saját temetésével köti össze (a halottakat megkenték, de Jézusnál ez a péntek este beálló nyugalom napja miatt elmaradt, ezért indulnak az asszonyok vasárnap kora hajnalban a sírhoz). Amikor ez az asszony elfeledte önmagát, és teljesen Jézus imádásra szánta magát, Istennek titkos munkájába kapcsolódott be: hirdette Jézus halálát, és örökkévaló példája lett annak, hogy mit jelent Jézust szeretni.
II. Mi a magyarázata ennek a túlcsorduló imádatnak és szeretetnek?
A válasz egyszerű és egyértelmű: Jézus irántunk való túlcsorduló szeretetének a megtapasztalása és befogadása. Próbáljuk meg ezt először ennek az asszonynak az életében rekonstruálni.
János evangélista beszámol ugyanerről az eseményről, amely alkalommal az asszony nevét is közli: Mária, Lázár és Márta testvére (Jn 12,1-8). Mária az, aki egy alkalommal, amikor testvére, Márta a vendégek kiszolgálásában foglalatoskodik, inkább azt választja, hogy Jézust hallgatja és tőle tanul. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy János evangélista Jézus megkenetésének történetét Mária testvére, Lázár feltámasztása után beszéli el. Lázár feltámasztása után határozzák el az írástudók és farizeusok, hogy Jézusnak meg kell halnia. Mária azonban látja benne azt, aki a feltámadás és az élet, aki visszaadta testvérét a halálból, aki az ő összetört, csalódott és gyásszal sújtott szívét örömmel töltötte be. Hogy ne fejezné ki teljes hódolatát és imádatát Jézusnak – válaszul mindarra, amit átélt.
Lukács evangélista hasonló történetet ad elénk, amelyben Jézus még világosabban rámutat arra, hogyan születik az extravagáns szeretet (Lk 7,36-50). Szintén egy vacsorán vagyunk, egy előkelő ember házában, amikor bejön egy mindenki által ismert „bűnös nő”, aki sírva kente meg könnyeivel és kenettel Jézus lábát, miközben csókolgatta és hajával törölte meg. A vezető ember felháborodik magában, mondván, ha Jézus igazán próféta volna, tudná, hogy ez egy bűnös nő, és nem engedné ezt. Jézus viszont rámutat arra, hogy vendéglátója nem mosta meg az ő lábát (a kor alapvető szokásai szerint), az asszony azonban könnyeivel tette ezt; vendéglátója nem köszöntötte őt csókkal, az asszony azonban folyamatosan csókolja a lábait; vendéglátója nem kente meg a fejét olajjal, az asszony pedig a lábát is megkente. Majd így szól: „Ezért mondom neked, neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (Lk 7,47) Miből fakad hát az extravagáns szeretet, hódolat, dicsőítés? Jézus szeretete és szabadítása átélése felett érzett hálából.
És most azt mondod, rendben, de mi van, ha te azok közül való vagy, akiknek „kevés bocsáttatott meg” – összehasonlítva magad másokkal, vagy csak egyszerűen azért, mert így érzed? Baj van, nagy baj van, hiszen ez éppen arra mutat rá, hogy nem érted és nem élted mélyen át Jézus irántad való szeretetét, az evangélium nagy titkát. Miért? Emlékeztek, mit mondott Pál (a lekcióban olvastuk)? A bűnösök közül első vagyok én. Hogyan értsük ezt? Mérhetően ő a legrosszabb? - Nem, morálisan ez a kijelentés értelmezhetetlen. Hogyan tudnánk kimérni, hogy kinek van a legnagyobb, legtöbb bűne? Talán akkor arra gondol, hogy az ő bűne, mivel Jézus követőit üldözte, mindennél rosszabb? Ez sem magyarázat. Sokkal inkább arról van szó, amit az evangélium tesz velünk. Amikor a szent Isten, az értünk önmagát szeretetből odaáldozó Isten jelenlétébe kerülünk, akkor nincsen már más, akkor csak mi vagyunk, csak én vagyok. Akkor én vagyok egyedül és teljesen az, akinek el kellett volna vesznie az ítélet súlya alatt, és akkor, egzisztenciális értelemben, én vagyok egyedül az, akiért Jézus Krisztus meghalt. Akkor nem lehet „teríteni” sem a felelősségem, sem a kegyelmi ajándékot, ami tőle száll rám. Miért születik meg ez a hitvallás minden esetben az igazi megtérésben? Azért, mert ha van nálunk rosszabb, akkor még mindig van önigazságunk; ha van önigazságunk, amibe belekapaszkodunk, nem függünk egyedül és kizárólag Jézus Krisztus áldozatán és kegyelmén… s ezért nem is vagyunk olyan hálásak, és nem is szeretünk olyan nagyon. Nagyon csak az szeret, akinek sok bűne bocsáttatott meg, de ha az evangélium szívünkig hatol, tudjuk, hogy éppen mi, kizárólag csak mi vagyunk azok, akiknek a legtöbb bocsáttatott meg.
Tehát hogyan születik az extravagáns szeretet? Jézus halála előtt vagyunk néhány nappal. Az asszony pazarló szeretete rámutat Isten és Jézus pazarló szeretetére. Mi az a 300 dénár – 3 millió forint - Jézus áldozatához? A Fiú életéhez? Mi az asszony "gyalázata" a Fiú gyalázatához? A Mindenható Isten mai napig tartó gyalázatához, amellyel gyalázzák a kereszt evangéliumát? Értjük-e, hogy minden dicsőítést meg kell előzzön annak átélése, elfogadása, szívünkbe zárása, amit Jézus tett értünk? Különben a dicsőítés csak "éneklés" és jó érzés. Először ő önti rád pazarló szeretetét - elmosva foltjaid, szennyed, hűtlenséged -, mielőtt te önthetnéd őrá dicsőítésed, imádásod, szereteted. Először szükséges a megrendülés, hogy Isten így szeret engem, hogy sokkal nagyobb pazarlást hajt vége, sokkal őrültebb, értelmetlenebb dolgot tesz, mint az asszony, aki összetöri az alabástrom edényt és kiönti a kenetet. Isten összetöri Fiát, Jézust, akiből kiömlik vére… és ahogy a kenet csodálatos illattal tölti be a házat, úgy tölti be a felfoghatatlan isteni kegyelem illata az egész világot. Először a kegyelem nagy ajándéka, amely átjárja a szíved, hogy azután felfakadjon abból a hála és az el nem múló szeretet. Először annak felismerése, hogy nem hogy nem szerettük és imádtuk őt Istenként, hanem éppen ellenségei voltunk, és ő helyettünk töretik össze. Hiszen azt fogjuk a legjobban szeretni, aki a legtöbbet teszi értünk szeretetből - és akinek a szeretetét legmélyebben megtapasztaljuk. Fontos ezt értenünk: a legtöbbet Jézus tette, aki életét adta értünk. Hiszen nincs senkiben sem nagyobb szeretet, mint aki életét adja a barátaiért (Jn 15,13). Nincs több, nincs más. És ugyanakkor fontos ezt átélnünk: amikor a Szentlélek által az evangélium megelevenedik és átjárja a szívünk. Meglágyít és új emberré tesz. Így születik az extravagáns szeretet.
III. Gyakorlati következmények
Jézus imádásának három gyakorlati vonatkozására kívánok rámutatni. Az első a keresők szempontjából, a második a gyülekezeti istentisztelet, a harmadik a szegényekhez való viszonyulás oldaláról ragadja meg a témát.
Az elsőt röviden fogalmazom meg, egy kérdés formájában. Reflektálj arra, hogy vajon mibe öntöd bele az életed, mi vagy ki elé viszed a „kincseid?” Az asszony a kenetet vitte és áldozta oda Jézusra, mi az időnket, az energiánkat, a fiatalságunkat, a képességeinket, öntjük, fektetjük valamibe, amit mindennél fontosabbnak tartunk. Bibliai nyelven valamit vagy valakit az életünkkel szolgálunk, imádunk. Valaminek az oltárán feláldozzuk magunkat – még akkor is, ha azt mondjuk, hogy csak magunkért élünk, és mindent az énünk kiteljesedéséért teszünk. Végeredményben vagy Jézusra „pazaroljuk” az életünk, vagy valami másra, ami nem örök… Vajon mi ez?
A második gondolat azzal kapcsolatos, hogyan mutat túl önmagán a keresztény gyülekezet dicsőítése, magasztalása, Isten-imádata. Lesslie Newbigin hangsúlyozza, hogy a keresztény gyülekezet legfőbb sajátossága, hogy a dicséret és a hálaadás közössége. (Evangélium a pluralista társadalomban, 266). Hogyne lenne az, ha egyedül abból fakad, abból születik, amit Jézust tett és tesz a tagjaival, velünk. A középpontjában nem a közös érdeklődésünk, nem a hobbink, nem valami közös cél elvégzésére való szövetség áll, hanem az evangélium, az örömhír. Hogyan lesz prófétai Isten magasztalása?
Newbigin rámutat, hogy miben jelenít meg a magasztalás, a hódolat valami egészen mást, mint amit a mai kultúra feltételez: "A sajátosan 'modern' szemléletmód különös súlyt helyez a szkepticizmusra, a kételkedésre. A 'gyanú hermeneutikája' csupán legújabb keletű megnyilvánulása annak a hiedelemnek, miszerint a kételkedés által megóvhatjuk magunkat a tévedéstől. … E társadalomban a tiszteletadást, amely elismeréssel és szeretettel néz fel a nagyobbra és különbre, a 'nagykorúsághoz' méltatlannak tartja, s azt gondolja, hogy egyenlőség nélkül nincs emberi méltóság. Persze ilyen előfeltevés mellett eleve kizárt Istenről beszélni. A keresztény gyülekezet viszont olyan hely, ahol az emberek a minden tiszteletet megillető Isten dicsőítésében és magasztalásában lelik meg a valódi emberi szabadságot, méltóságot és egyenlőséget." (266-67)
Egy másik vonatkozása a dicsőítésnek a hálaadás. Erről Newbigin így ír: "A keresztény gyülekezet olyan közösség, amely életét a végtelen szeretet csodálatraméltó kegyelmének tulajdonítja. A mai társadalom viszont jobbára 'az emberi jogokat’ emlegeti. … A keresztény istentiszteletben nincs helye a jogok emlegetésének, hacsak nem mások jogaira emlékeztetnek. Ami bennünket illet, saját jogainkról nem beszélhetünk, mert mindent megkaptunk, mindenre bocsánatot nyertünk, és mindenre ígéretünk van… Elismerjük, ha igazságot kaptunk volna kegyelem helyett, akkor kárhozat lenne az osztályrészünk." (267)
Tehát miközben a mai világ gyanakodva néz bármi olyan jelenségre, amikor valami nálunk nagyobbat tisztelünk, sőt, imádunk; valamint sokkal inkább akar tudni jogokról, semmint kegyelemről, az Isten népe Istent magasztalja és neki hálás. Éppen ez által lesz prófétai, hiszen lerántja a leplet a világ elvárásairól, és felmutatja Isten uralma végtelen hatalmát. Konkrétan hogyan?
A dicsőítés, a magasztalás a végtelen hálából és az alázatos szívből fakad. Aki Jézust magasztalja, az nem lesz öntelt, kioktató, ítélkező - hiszen csak abból az alapállásból tud újra és újra szerelmes éneket énekelni Jézusnak, hogy semmi voltam, a porban voltam, halott voltam, és te megmentettél, megszabadítottál, felemeltél… Miért lesz prófétai az ilyen dicsőítés? - Mert leleplezi Jézust a világnak. Az összetörtségből, nyomorúságból, gyengeségből Jézus Krisztus által helyreállított gyülekezet imádata olyan jelenség, ami hatással van az emberekre. A Szentlélek jelen van benne, kiárad, és ez lehetőséget ad arra, hogy kijelentse Jézust mások szívébe. Valamit megéreznek, megsejtenek. Amikor ebben a légkörben hirdetik a Jézus haláláról szóló evangéliumot, akkor az ember szíve könnyebben befogadóvá válik.
Végezetül kell egy szót ejtenünk a keresztény gyülekezet és a szegények kapcsolatáról. Mi lesz hát a szegények kérdésével az Istent dicsőítő gyülekezetben? Az asszony bírálói (jobbára tanítványok) a magyar politikai közéletben jól ismert „lélegeztetőgép érveléssel” állnak elő: „Mire való a kenetnek ez a pazarlása? Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dénárért, és a pénzt a szegényeknek szétosztani.” Igaz? – Igaz! És Jézus mégis elutasítja ezt. Miért? Nem vezet ez veszélyesen éppen ahhoz az egyházhoz, amely irdatlan kincsek felett bír hatalommal, ahelyett, hogy a vagyont a szegényekre fordítaná? Nem éppen itt alapozza meg Jézus a későbbi egyházi gazdagságot, uralmat, elnyomást…? Nem éltek vissza ezzel oly sokan a történelem folyamán? (És – tegyük hozzá - nem volt mindig éppen az egyházon belül olyan prófétai hang, amely ezt számon is kérte?)
Jézus tudja, hogy nem az az igazi oka a kritikusok haragjának, amit a szegényekről és a pazarlásról mondanak. Ismeri az emberi szív mélyét. Nem a szegények iránti együttérzésük, hanem szűkmarkúságuk jön felszínre, valamint az, hogy megvetik az asszonyt. Jézus nem azt tanítja, hogy milliókból csicsás, aranyos templomokat építsünk a szegények megsegítése helyett - hanem felismeri az asszony igaz imádatát és hódolatát. Ezt nem hagyja üres képmutatással semmissé tenni. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a dicséret közössége az irgalom és együttérzés közösségévé is lesz: Hiszen „a keresztény gyülekezet a bővelkedő hálaadásban vállalja a felebaráti gondoskodás felelősségét.” (Newbigin, 267). A Jézus iránti extravagáns szeretet és túlcsorduló hála nem kisebbíti annak lehetőségét, hogy a szegények, nehéz helyzetben lévők felé forduljunk, sőt. Az igaz imádat és szeretet szükségszerűen a szeretet cselekedeteibe vezet. Az, aki felismeri, hogy Isten határtalan szeretetéből, kegyelméből, irgalmából él, megnyílik a mások iránti szeretetre, irgalomra, könyörületre.
Legyen számunkra bátorítássá, áldássá Pál apostol szava: „a kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi urunkat, Jézus Krisztust.” Ámen!

Jézus egy konkrét napot nevez néven. Egy napot, amely úgy jön el egyszer a világtörténelem folyamán, mint ahogyan az összes többi. Egy nap, ami mindent megváltoztat – és ebben különbözik a többitől. Mindannyiunk egyéni életében is vannak ilyen napok. Lehet, hogy készültünk rá, vártuk örömmel, lehet, hogy egyszer csak váratlanul sújtott le ránk – de az a nap mindent meghatározott. Egy nap, amely olyan, mint a többi, mégis más. A történelem folyamán is vannak mindent átformáló napok. Ilyen volt a nap, amikor Isten emberré lett a földön, megszületett Jézus. Ugyanúgy kelt fel a nap, mint máskor… és mégis más volt az a nap. Ilyen volt, amikor Jézus meghalt… vagy amikor feltámadt. Egy nap. Felébredsz, és talán nem is gondolod, hogy minden megváltozhat. És megtörténik. Mindannyian tudjuk, érezzük ennek igazságát: vannak különleges napok. „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” Van egy nap, de nem tudjuk, hogy mikor jön el. Csak azt, hogy közeledik… vagy mi közeledünk felé. Igen, vannak jelei, háborúk, járványok, földrengések, éhínségek, hamis krisztusok és megváltók, de az még nem az a nap. Csak a vajúdás kínjainak a kezdete, a régi elmúlásának és egy új rend születésének a jele. De azon napon Jézus visszajön dicsőségben és hatalomban, és újjátesz mindent.
A világ egy része – mindig is, de 2012-ben különösen is (hasonlóan az 1999-2000 évfordulóhoz) – világvége várásban leledzik. Rossz hírek, bizonytalanságok, gazdasági válság, és közben erősödik sokakban, lehet, hogy tényleg valami nagy világégés, nagy megrendülés. átrendeződés veszi a kezdetét hamarosan (2012. 12.12-én többek szerint…). A világ másik része meg úgy tartja mindezt teljesen értelmetlen és ostoba dolognak, hogy alapvetően bízik a töretlen fejlődésben, és nem gondolja, hogy a világ, ahogy mi ismerjük, egyszer alapvetően megrendülhet, legalábbis nem a belátható jövőben. „A világvége messze van.” A keresztyén reménység abban áll, hogy bár „az a nap” közeledik, a krízissel együtt az a Jézus érkezik, akié egyrészt minden hatalom, másrészt aki úgy szeret, hogy életét adta értünk és akivel a Szentlélek által közösségünk, kapcsolatunk van. Az egyik oldalon kiváncsisággal, spekulációkkal vegyített félelem, a másik oldalon pedig közömbös hárítás található. A kettő között húzódik meg Jézus felhívása, amely az ő követőit kell hogy jellemezze: „vigyázzatok, legyetek ébren!” Ennek alapján lássuk, 1. Mit jelent ébren lenni? 2. Miért fenyeget az elalvás? 3. Hogyan ébreszt Jézus?
I. Mit jelent ébren lenni?
Jézus óvatosságra int: „vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő!” majd elmond egy példázatot az idegen országba távozó emberről, aki házát, vagyonát a szolgáira bízza, és az ajtóőrre különösen is rábízza, hogy vigyázzon, azaz ne engedjen be idegent. A példázat lényege, hogy senki sem tudja, mikor érkezik vissza a ház ura, ezért mindig készen kell lenni a fogadására. Végül Jézus egyértelműen az őt hallgatókra és az olvasókra vonatkoztatja a példázatot, és újra mondja, vigyázzatok. De mit jelent Jézus követőjeként vigyázni, ébren lenni, készen lenni? Erre ez a szakasz konkrétan nem válaszol.
Áttekintve az Újszövetség ide kapcsolható buzdításait, az ébrenlét, a készenlét három dimenzióját tárom elétek. Három kérdés köré csoportosítom ezeket: a. Mire használjuk az életünk? Milyen értékek szerint élünk? b. Egy szinttel beljebb: mi irányít, mi vagy ki határoz meg? Kinek a hangja vezet? c. Még beljebb lépve: Kihez tartozom? Kivel vagyok közösségben?
Mire használjuk az életünk? Milyen értékek szerint élünk? Ébren lenni azt jelenti, hogy Istennek kedves életet élünk. Az ébrenlétnek, a készenlétnek az Újszövetségben egyértelműen morális vonatkozása is van. (Hiszen a bibliai spiritualitás sohasem független attól, ahogy az életünket vezetjük. A ma embere által keresett spiritualitások – mivel alapvetően az én kiteljesedését várják tőlük – nem állíthatnak erkölcsi korlátot az ember elé.) Ezért olvastuk a lekcióban Pál apostol szavait, aki - miután felsorolta a világosság gyümölcseit (jóság, igazság, egyenesség…), szemben a sötétség cselekedeteivel (nyerészkedés, destruktív beszéd, keserűség, harag… stb) - először felébredésre hív, majd így int: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt … ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (vö. 1Thessz 5,5-6) Ébren lenni azt jelenti, hogy a világosságban járunk, nincsenek elrejtett, elhazudott dolgaink, és nem tartunk attól, hogy egyszer valaki ránk nyitja az ajtót, egyszer valaki rajtakap. Az Istennek kedves élet azonban belülről fakad. Ezért, bár készen lenni azt jelenti, hogy újra és újra Isten akaratát keressük és hozzá igyekszünk igazítani az értékeinket és a cselekedeteinket, egy szinttel mélyebbre is kell tekintenünk.
Mi irányít, mi vagy ki határoz meg? Kinek vagy minek a hangjára hallgatunk? Mi az, ami formál belülről? Amikor az Újszövetségben a „vigyázzatok” kifejezést keressük, számos helyen találkozunk azzal az intéssel, hogy ne zárjuk be a fülünk és a szívünk Isten szava előtt. A Zsid 3,12 így szólít meg: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” A kemény, meghidegült szívet írja körül a szerző. Még direktebben így szól: „Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól!” (Zsid 12,25) Az egész Biblián végig vonul az Istenre nyitott, szavát meghalló és befogadó, neki engedelmeskedő „lágy szív”, valamint az ő szavát nem befogadó, nem értő, megkeményedett szív ellentéte. Az éber, készen lévő ember az, aki Isten szavára hangolt; aki Istenhez fordítja a szívét, aki hallgat rá. Ezt az embert egyre erősebben formálja Isten szava szemben minden más szóval vagy képpel, amelyek áradata folyamatosan zúdul ránk. Aki éber, él Isten Igéjével. De még itt is egy szinttel tovább vezet minket a Szentírás.
Kihez tartozom? Kivel vagyok közösségben? Az éberség, a vigyázás alapvető jellemzője az imádságosság, az imádságos lélek. Azért nem egyszerűen imádságot mondok, mert azt hajlamosak vagyunk leszűkíteni a nap egy részében elvégzendő gyakorlatra. Az imádságos lélek alatt azonban Isten jelenlétének gyakorlását, állandó tudatosítását értem. Pál apostol így ír: "Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen ezért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az össze szentekért…" (Ef 6,18) Vigyázás, éberség, azaz mindenkori imádság (vö. 1Thessz 5,17: szüntelen imádkozzatok). Hiszen azzal vagyunk közösségben, ahhoz tartozunk, akire gondolunk, akiből merítünk, akinek vagy aminek a jelenlétébe újra és újra tudatosan belehelyezzük magunkat, hogy megújuljunk, hogy inspirációt nyerjünk, hogy megnyugodjunk. Az éberség, a készenlét azt jelenti, hogy ez a valami vagy valaki Jézus, akinek jelenlétét imádságos szívvel gyakoroljuk.
Mit jelent hát késznek lenni? Istennek kedves életet, amely elengedhetetlen attól, hogy szavát, üzenetét nyitott szívvel fogadjuk, amely nyitott, lágy szív az imádságos jézusi jelenlét gyakorlásának a következménye.
II. Miért fenyeget az (el)alvás?
Aki ébren van, tudja, hogy egyszer elfárad és elalszik. Aki elaludt (pl. amikor nem kellett volna), tudja milyen, amikor arra ébred, hogy rajtakapták: ébresztő! Miért? Mert az ember természete, hogy elnehezedik a szeme és elalszik. Hogy ez mit jelent lelki értelemben, azt elénk adja Márk evangélista a következő fejezetben, amikor Jézust a Gecsemáné kertben találjuk a tanítványokkal (nem véletlen, hogy ebben a szakaszban a vigyázzatok, imádkozzatok, legyetek éberek/virrasszatok kifejezések lesznek újra a meghatározók). Jézus rettegve és gyötrődve imádkozik, tusakodik az Atyával, szembenézve a kereszthalállal. A tanítványait kéri, hogy legyenek vele ezekben az órákban, amelyek nemcsak azért a sötétség órái, mert éjszaka van, hanem azért is, mert a gyűlölet uralmat venni látszik Isten Fia felett. „Maradjatok itt, és virrasszatok.” (A „virrasszatok” ige a görögben ugyanaz, mint textusunkban a „legyetek éberek” kifejezés). A tanítványok viszont elalszanak, nem képesek Jézussal ébren lenni, imádkozni, virrasztani. Ezért Jézus kimondja a nagy igazságot: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mk 14,38) Ez a történet messzemenőkig illusztrálja, hogyan alszunk el.
A folyamatos ébrenlét fizikai értelemben lehetetlen, lelki értelemben pedig annyira nehéz, hogy majdnem lehetetlen. A példázat is ezt hangsúlyozza, amikor Jézus azt mondja, hogy lehet, hogy este, éjfélkor, kakasszókor vagy reggel érkezik a ház ura. Mivel abban a világban éjjel nem utaztak, életszerűtlen, hogy a gazda a nagy éjszakai őrváltás egyikén érkezne. Amint a példázat abban is életszerűtlen, hogy nincs olyan szolga, aki folyamatosan ébren tudna maradni minden éjjel. Ugyanakkor éppen ez lesz a példázat üzenetévé (mint gyakran más esetben is): ahogyan az éjszakai alvásban meglepetés éri a szolgákat a váratlanul visszatérő úr érkezésén, úgy találja magát a keresztény tanítvány is – ha nem éber, ha nincs készen, ha elaludt. Ami fizikai értelemben életszerűtlen, az éppen arra hívja fel a figyelmet, ami lelki értelemben nagyon is életszerű…
Mi a tét? Miért fontos ébren lenni mindig, minden körülmények között? Mindannyiunk számára valós kísértés az, hogy „úgysem most fog eljönni” (biztosan többen gondoltunk erre már ma is, amióta erről beszélek). Miért veszélyes ez? Nézzük, hogyan működik. A mai nap normális, most nem jön el Jézus. Holnap ugyanezt fogom mondani, holnapután ugyanígy fogok gondolkodni, de egy év múlva és két év múlva is, hiszen úgysem most van itt az a nap. Értitek? Ha nem várjuk (és ha nem vágyjuk), nem is leszünk készen – hiszen váratlanul „toppan be.” És hadd mutassak rá még egy rejtett oldalára a nagy veszélynek. Mi, református keresztények – valljuk be – gyakran megmosolyogjuk azokat a keresztényeket, akik annak a lázában élnek, hogy ezek már az utolsó idők, Jézus eljövetele közel van. Amikor pedig valakik időpontokat mondanak, biztos bibliai tudással mondjuk, hogy miért kutakodtok, hiszen még a Fiú sem tudja azt a napot – mondja az Ige. Mindeközben pedig nem vesszük észre, hogy a magabiztos „most úgysem jön el” gondolkodásmódunk ugyanabba a tévelygése ránt: ha nem tudjuk azt a napot, honnan tudjuk, hogy nem vagy holnap van? Az alvásunk mögött végzetes magabiztosság rejlik: mi tudjuk a napot (hiszen tudjuk, hogy nem ma). Kicsit sem vagyunk „lelkibbek”, bölcsebbek, alázatosabbak, mint a „szektások”, akiket gyakran kigúnyolunk…
Mi lehet a motiváció az ébrenlétre? Mi segíthet az elalvással szemben? Ha csak arra gondolunk, hogy lesz majd egy nap a világtörténelemben valamikor, és majd akkor kell készen lenni, félreértjük Jézust, aki arra hív, hogy szüntelenül legyünk készen. Ezért ne csak egy napra gondoljunk, hanem arra, hogy a világ, és benne a mi életünk megállíthatatlanul ama nap felé tart, és ama nap folyamatosan felénk tart. Egy nagy megrendülés, összeomlás, majd Jézus eljövetelével egy új rend kialakulása közeledik. És ha ez elkerülhetetlen, sőt, ha Jézus követői vagyunk, még vágyott is, akkor miért ne ez határozna meg minket? Akkor miért is ne akarnánk ébren lenni, Istennek kedves életet élni, ha minden más úgyis hiábavalóságnak bizonyul? Akkor hogyne akarnánk annak szavára figyelni, és azzal imádságos közösségben lenni, aki érkezik, aki közeledik, aki eljövendő? Ha bennünk van, hogy Jézus érkezik, hogy Jézus nem csak majd egy napon – a távoli jövőben – jön vissza, hanem ez az egész világ felé tart, a nagy összeomláson keresztül is, és ő pedig felénk tart, hogyne akarnánk készen lenni, felébredni? Hiszen minden más perspektívába kerül!
III. Hogyan ébreszt Jézus?
Ha ébren kellene lennünk, de elaludtunk, Jézus felébreszt minket. Ez már önmagában jó hír, evangélium: nem hagy az alvásban, amit – hiszen valójában az is – halálnak is nevez Pál. Aki azt mondja, legyetek éberek, arra is kész, hogy felébresszen. Hogyan?
Először is magunkra ismerhetünk, mint akik alszunk – akár Jézus követőivé lettünk, akár nem. Először a második csoporthoz szólok. Felismerheted, hogy bár ébren vagy, azaz élsz, a ma elhangzottak fényében valójában alszol, azaz halott vagy. Miért? Mert az Istennek kedves élet, az Istenre hangolt szív, az imádságos közösség nem valóság számodra. A másik oldalról megfogalmazva: felismered, hogy életmódod, értékeid hiábavalók és pusztítóak, a szíved kemény és elutasító, és sok mindenhova „jársz”, sok minden jelenlétét gyakorlod, hogy szíved megelégedjen, hogy erőt meríts, hogy békét találj… de mindezek csak tehetetlen bálványok egy élő és szerető Isten mellett. Rád szakadhat annak tudata, hogy célt tévesztettél. Közben érzed, sejted, tudod – vagy éppen csak tartasz attól -, hogy valami közeleg, az összeomlás, a vég közeleg, és nem tudsz mit kezdeni ezzel az érzéssel. Érzed a nyomást, és tudod, hogy elveszett vagy. A vajúdás kínjai… lehetnek mindezek, amint felismered, hogy alszol, sőt, halott vagy, de van valaki, aki szólít: Ébredj! Támadj fel a halálból!
Hasonlóan kell újra és újra ezt az evangéliumot hallanunk és befogadnunk nekünk, Jézus követőinek is. Mert életre keltünk – de elaludtunk. Igen, szétfolyik az időnk, elvesztegetjük óráink, napjaink, heteink. Nem éltünk bölcsen, az alkalmas időt kihasználva, és nem kerestük az Úr akaratát. Megkeményedett a szívünk, és az örömteli, hálás, imádságos lelkületet felváltotta a mogorvaság, a zúgolódás, a panaszkodás, az aggodalom, a tisztátalan kívánság… És ha ma lenne az a nap, mit találna? Fáj a szívünk emiatt… Szomorúak vagyunk, mert tudjuk, igaza van.
Itt van most előttünk Jézus. Jézus, aki teljes készenlétben, lelki éberségben élt. És ez nem jelentette azt, hogy nem volt teljesen emberi, igaz, egyszerű és őszinte. Nem volt „szuper spirituális”, sokkal inkább volt Istenre és a másik emberre figyelő, érzékeny, szeretetteljes személy. Az a Jézus, aki Istennek kedves életet élt, minden időt megragadva, minden időben az Atya szavára hangolva, mindenkor imádkozva. Istennek engedelmes volt a halálig; az Atya szavának engedelmeskedett élete odaáldozásában is. Imádkozott, még a kereszten is közbenjárt. Most ránk tekint és hozzánk szól: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus.” És amikor a Szentlélek erejében szól, akkor a Szentlélek erejében cselekszik. Amikor szól, akkor nem azt mondja: na, szedd össze magad, támadj fel - hanem kihív az életre, az ébrenlétre, felébreszt. Mert szavában önmagát adja, igéjében szavát és tettét együtt ölelheted magadhoz. És így plántálja belénk életét, hogy mi is Istennek kedves életet éljünk; szívét, indulatát, hogy mibennünk is az Atyára figyelő, őt kereső lelkület éljen; és imádságát, hogy általa, a Lélek által mindenkor imádkozzunk. Ámen!