Hogyan kezd Isten újat?

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba - meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett - helyreállhat-e ismét?
Valószínűleg sokkal könnyebben tudunk érzelmileg ahhoz kapcsolódni, milyen hirtelen tud megfordulni a helyzet a jóból a rosszba; az életből, a bőségből, az elégedettségből a szomorúságba és a gyászba. Sokkal nehezebb elképzelni, főleg ha benne vagyunk egy fájdalmas, nehéz életszakaszban, hogy mindez vissza tud fordulni, és újra lehet öröm, teljesség, élet. Lehetséges-e ez? A most olvasott Igeverseknek ez a fő kérdése, sőt: ez a tétje annak, hogy képesek vagyunk-e igazán meghallani és befogadni ennek az egész ézsaiási szakasznak az üzenetét.
A tét nagy, és az üzenet meghallása nehéz.
A jó hírt, amit Isten ezekben az igékben mond az ő népének, azért nagyon nehéz, sőt lehetetlen befogadni, mert az összetörtség állapotában éppen az jellemzi az embert, hogy a szíve, az értelme elsötétedik, a reménysége elvész, hozzáférhetetlen. Isten tudja ezt, és ez az oka annak, hogy már a szakasz elején, majd még kétszer arra hívja a népet a prófétán keresztül: „hallgassatok rám!” Az 51. fejezetben háromszor hangzik a felszólítás: „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, „hallgassatok rám!” Az összetörtségben, gyászban ugyanis egyáltalán nem magától értetődő, hogy képes meghallani az ember, amit Isten mond.
A próféta küldetése éppen az, hogy azt kiáltsa, hirdesse ennek a népnek: Isten újat kezd. De hogyan fogadhatja be ezt egy megtört közösség?
Történelmileg a babiloni fogság idején vagyunk. Már a harmadik generáció születik meg a deportálásban, idegen világban, idegen kultúrában, távol az otthonuktól, távol a nagyszülők, az őseik otthonától. Egy megtört, megroppant gerincű nép ez. Hiszen amikor visszagondolnak arra, hogy hova tartoznak, honnan jöttek, akkor azt kell mondaniuk, hogy a város, ahol éltek, ami az övék volt, évtizedek óta csupa rom. Jeruzsálemben mindent lerombolt a babiloni hadsereg. A népnek nagy részét deportálta, és azóta eltelt majdnem hetven év. Az a kérdés is ott feszül bennük: hol van Isten mindeközben? Hol van az az Istenünk, aki azt ígérte, hogy velünk lesz? Azt mondta, ott lakik majd közöttünk Jeruzsálemben, a templomban – de az most szintén csupa rom, felveri a dudva, meg a gaz, benne vadállatok kóborolnak. Nincs benne élet, nincs semmi.
Távoli nép, távoli közösség, távoli történelmi tragédia az, amiről itt hallunk. Mégsem nehéz belehelyezkednünk ebbe, hiszen érzelmileg közel jöhet hozzánk, ismerős lehet, amit ezek az emberek átélnek. A történelmi véres tragédiák természete ugyanis mindig ez: személyessé lesznek, tovább élnek családok életében generációról generációra. Itt vannak a mi életünkben is. Trianon sokak számára egy ismert, de az életét nem különösebben mélyen érintő történelmi tragédia – mások számára a legvalóságosabb személyes, családi valóság. Mert akkor ott valami megszűnt, szétszakadt, a család egy része kiszakíttatott, s ennek következményei a mai napig itt vannak velük. A holokauszt ugyanígy sokak számára nem több mint fájdalmas történelmi tény, ismeret - családok sokasága számára velük élő gyász, félelem, rettegés, fájdalom. 1956, a kommunista megtorlások időszaka sokak számára pusztán újkori történelem; sok család életében azt a nagyon személyes valóságot jelenti, hogy gyermekeknek úgy kellett felnőniük, hogy évekig nem ismerhették az édesapjukat, mert az börtönben volt, amikor ők születtek. Belé ég az emberbe, a közösségekbe, a családokba, a lelkekbe a történelmi tragédia.
Hasonló történelmi tragédia után van Izrael, immár a harmadik generációban, amikor megszólal a próféta Isten üzenetével. Annak érzékeltetésére, mit is jelent az, hogy belé ég az ember szívébe a történelem, hadd olvassak fel két olyan zsoltár-részletet, amit ez a nép, ez a közösség imádkozott ott a fogságban! Figyeljük meg, mi van a szívükben, a gondolataikban, a képzeletükben! A 79. zsoltárban így imádkozik ez a nép: „Ó, Isten! Pogányok törtek örökségedre, meggyalázták szent templomodat, romhalmazzá tették Jeruzsálemet. Szolgáid holttestét az ég madarainak adták eledelül. Híveid testét a föld vadjainak. Úgy ontották vérüket Jeruzsálem körül, mint a vizet, és nem temette el őket senki.” – Gondoljunk bele: a saját nagyszüleikről szólnak ezek a képek! – „Csúffá lettünk szomszédaink előtt. Környezetünk gúnyol és kinevet. Uram, meddig tart még haragod, meddig lobog tűzként indulatod?” A 137. zsoltárban ennek a megtörtségnek egy másik oldala szólal meg: „Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott lévő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat, mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket. Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! De hogyan énekelhetnénk ilyeneket az Úrról idegen földön? Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” Ez a megtört lelkek szomorú éneke, imádsága, benne a tehetetlenség és a veszteség képei.
Ismerjük ezeket a képeket, ezt az állapotot. Ugyanez történik egyénileg, családilag többek életében, amikor váratlanul vagy folyamatában, de valami végleg összetörni, elveszni látszik. Történik egy váratlan haláleset, mindent elural a hirtelen támadó gyász. Vagy másféle történés szaggat ki valakit a családból: házassági válás, megcsalás, elhagyás. Egyéb szeretetkapcsolatainkat ugyanezek a történések ronthatják meg, pusztíthatják el. Álmok, vágyak, célok, reménységek törnek összes. Ugyanaz a teher nehezedik ilyenkor az ember szívére, mint ami Izraelt jellemezte ebben a fogságban, ebben a generációban. Ha Jeruzsálemre néznek, ami több száz kilométerre van onnan: romok, fájdalom, gyász. És elképzelhetetlen, hogy bármikor valami új kezdődjön.
Ebben a gyászos, reménytelen, tehetetlen helyzetben hirdeti meg Ézsaiás az örömhírt, hogy Isten újat kezd. Hogy ezt a népet, amelyet Isten a maga népének nevez, Ő nem hagyja elveszni és végleg beolvadni az idegen zsarnokság alá, nem hagyja megszűnni. Ezt a népet nem kárhoztatja végleg a fogságnak erre a nyomorára, amiben most élnek. Az a nagy örömüzenete ennek a szakasznak, hogy Isten minden helyzetben kész újat kezdeni annak életében, aki a vele való szövetség keretein belül visszafordul hozzá és keresi őt. Ez jó hír. Örömhír. Evangélium! Bármi legyen az oka annak, hogy ebbe a helyzetbe kerültek (tudják ők jól: az a fogság oka, hogy elhagyták Istent, megtagadták őt) -–bármi is legyen az oka az ember életében az összeomlásnak, az örömhír az, hogy van új kezdet. Isten kész újat kezdeni. Sőt, Isten bejelenti: Ő újat kezd!
Kérdés, hogy ki tudja ezt elhinni? Kihez tud eljutni ez az örömhír? Hogyan tud ez a vigasztalás elérni bárkit is? Eléri-e ott azt a közösséget? Elér-e bennünket? - Három fogalomhoz kötve szeretném most elétek tárni, hogyan érhet el egy összetört embert, közösséget az örömhír, hogyan lehet azt sebzett és megterhelt állapotban is közel engedni magunkhoz és befogadni, hogy vigasztalássá és evangéliummá legyen:
1. Isten azokat szólítja meg, akik keresik őt.
Isten azokat tudja megszólítani egy ilyen elkeseredett helyzetben, akik keresik őt. Máshoz nem jut el a szava. Ezzel a felszólítással kezdi: „hallgassatok rám!” De ki fog rá hallgatni? Ki képes egy ilyen helyzetben úgy hallgatni az isteni szót, isteni üzenetet, hogy az eljusson hozzá? Figyeljük meg a mondat folytatását! Kiket címez meg Isten a megszólítással? Ezt mondja: „hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek és az Urat keresitek!” Ugyanis a gyászban és az összetörtségben is különböző módon vannak jelen a közösség tagjai. (Minden összetörtségben, minden közösség tagjai.) Ugyanazt élték át mindannyian - de különbség van közöttük arra nézve, hogy az átéltek után, az átéltek fényében is keresik-e Istent vagy nem?
Vannak olyanok – és ez érthető ilyen mértékű pusztulás után - akik azt mondják: itt már többet nem lehet Istenről beszélni. Igen, volt egy múltunk Istennel, de a jelenünkben Ő nincs itt. Halott. Jobb, ha túllépünk a múlton, az ideológián, az Istennel kapcsolatos múltbeli emlékeinken - mert a veszteség mértéke lehetetlenné teszi, hogy a jelenben, a folytatásra nézve benne higgyünk. Hangsúlyozom: meg kell értenünk, hogy akkor abban a történelmi valóságban, és azóta is sok történelmi vagy személyes valóságban miért jutnak el emberek erre az állapotra – de látnunk kell, hogy ha az ember eljutott ide, akkor ebben az állapotában már nem tud Istenre hallgatni. Hiába akar Isten mondani valamit, az ilyen ember számára Isten halott. Neki már nincs kire hallgatni.
Vannak mások a közösségben, akik számára Isten elvben létezik. Ők soha nem mondanák, hogy Isten halott. De a számukra létező Isten be van zárva a múltba, a tradícióba. Azt mondják (Babilonban, vagy máshol): őrizzük meg az értékeket, az ősatyáinktól örökölt hagyományokat, a vallást. De nem várnak semmi olyat, hogy Isten élő módon cselekedhet, fordulatot hozhat, helyreállást munkálhat. Számukra Isten nem több mint egy gyökér, amely még megvan, amelyet ápolunk, de amelyen keresztül már nem várható életadó nedv, erő. Nem várható, hogy valami még történik. Ők ezért nem hallgatnak rá - mert nem is képzelik, hogy ő szól, él, kezd vagy cselekszik bármit is. Az előző csoportnak nincs kire hallgatnia, ennek a csoportnak nincs miért hallgatni.
Vannak, akik számára Isten csak annak az eszköze, hogy - mintegy önigazolásként - átkokat szórjanak az ellenségeikre, akik ezt tették velük. Számukra Isten az, akinek a bosszúját kilátásba lehet helyezni, vagy akinek a nevében bosszút lehet állni másokon. De hallgatni nem képesek rá.
És vannak olyanok, akiket így szólít meg a próféta: „hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek és az Urat keresitek!” Ők is ugyanazon mentek keresztül, mint a többiek. Nekik valószínűleg ugyanúgy nincsenek világos válaszaik és magyarázatuk a történésekre, mint másoknak. Maguk is összetörtek és közel sem magabiztosak. Nem valamilyen szuper-hívők, de mégis: keresik Istent. Keresik. És ez a keresés nem egy felületes hívő lelkesedés. Nem egy helyeslő bólogatás: persze, jönnek még szép napok, Isten majd mindent helyreállít. Nem! Egy ilyen helyzetben a keresés komoly és küzdelmes. Megharcolt keresés. Megharcolása annak, hogy még itt is és most is számoljanak az élő Istennel, bízzanak benne, ne forduljanak el tőle, és ne zárkózzanak be előtte.
Isten maga mondja most személyesen neked is: „hallgass rám, mert amit én mondok, ami itt következik, az olyan, ami máshonnan nem jöhet. Hallgass rám! Keress engem!” Hallgass rá, légy kész odaállni elé, meghallani azt, amit Ő akar mondani, ami sehonnan máshonnan nem érkezhet el hozzád! Mit jelent keresni Istent? Ha kész vagy hallgatni rá, kitenni magad az ő szava erejének, az igének, ami túlmutat minden emberi lehetőségen és bölcsességen – akkor keresed őt. Akkor az igazságra törekszel. Ez az első lépés ahhoz, hogy egy megtört közösség, egy összetört ember képes legyen befogadni az örömhírt: hallgass rám, keress, keress!
2. Szembesülés az újjal, amit Isten készít
Mit tesz aztán Isten? Megszólítja valóságosan azokat, akik keresik őt, akik törekednek az igazságra. Megszólítja azokat, akiktől előtte ezt kérte: hallgassatok rám!
Az élet képeit adja eléjük. Olyan képeket, amelyek egyelőre teljesen ellentétben vannak az őket körülvevő lepusztult és rommá lett valósággal. Hallgassátok meg! „Megvigasztalja Siont az Úr, megvigasztalja összes romjait, olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úr kertje. Boldog örvendezés lesz benne, magasztalás és hangos zsoltárének.” Ez merész beszéd! Sőt: teljesen irreális beszéd abban a történelmi valóságban, ahol ez a közösség él. Ott romok vannak, meg sírás. A családokon végigsöpört a pusztulás, együtt élnek a veszteségekkel, idegen földön, s az otthonuk a távolban, Jeruzsálem, szintén csupa rom - teljesen irreális, amit Isten mond! Azért is irreális beszéd ez, mert a szívekben, az értelemben, a képzeletben, a közösség hitében, lelkében ugyanígy csupa rom minden. Ennek a képeit láttuk, erről beszél az énekük, a zsoltárimádságuk.
Erről beszél minden kívül és belül. S akkor Isten azt mondja ennek a népnek, hogy mindezen rom és pusztulás helyén egy olyan világ születik, mint az Éden! Mint az Úr kertje! Nem lehet másként leírni. Teljes virágzás. Teljes harmónia. Lüktető élet. Kirobbanó öröm. Harmonikus kapcsolatok. Ezt ígéri Isten: olyan lesz Jeruzsálem, az újjáépített város, olyan lesz a közösségetek, az életetek, mint az Éden.
Soha korábban nem volt olyan az életük, mint az Éden! A bűneset óta soha senkinek nem volt olyan az élete. Kérdezhetnénk: miért nem őszinte Isten? Hiszen ismerjük a bibliai történelmet. Tudjuk, mi jön ezután: küzdelmes újjáépítés. De Isten itt nem erről beszél! Nem rajzolja eléjük, milyen harcok árán fogják majd újjáépíteni a várost, a házakat, a templomot. Nem ad konkrét terveket, nem készít SWOT elemzést: mik a gyengeségek, mik az erősségek, mik a lehetőségek, mik a veszélyek. Nincs stratégia, nincs többlépcsős feladatterv. Pedig, valljuk be, az hozzánk sokkal közelebb állna! Sokkal inkább tetszene, sokkal könnyebben rámozdulnánk – mert az reálisabb, megfoghatóbb lenne. Racionális megközelítéssel felmérnénk a lehetőségeinket: itt juthatunk egy kicsit előbbre, itt vonhatunk be másokat a segítségbe, és valahogy majd csak kikászálódunk ebből a pusztulásból! És racionálisan felmérnénk azt is, hogy ahol meg majd nem bírunk győzelemre jutni, ott mi mindent fogunk elveszíteni. De így el lehet indulni, csapatot építeni, terveket készíteni, látást adni, embereket mozgósítani. Száz és száz módja van annak, hogy egy reményvesztett közösséget hogyan állítsunk helyre.
Isten azonban ebbe nem megy itt bele. Isten nem tanácsol, nem ötletel, nem sző terveket, nem mérlegel - hanem valami egészen újról beszél. Mi van előttünk? Hogyan lesz? Mint az Éden, mint az Úr kertje! Hangos hálaének, zsoltárok, dicsőítés. Ezt teszi Isten. Szembesíti a megtört, megroppant gerincű közösséget az újjal, amit Ő tervez. Képeket fest eléjük az újról. Azt mondja: bennetek a pusztulás képei élnek önmagatokkal, a múltatokkal, a jövőtökkel, a közösségetekkel kapcsolatban – és én most átírom ezeket az élet képeire! Azt mondja Isten: a szemeitek előtt romok vannak, és ha képesek lennétek átlátni Babilonból Jeruzsálembe, bizony ott is romokat látnátok. De én már az Úr kertjét látom. Előtted, benned sivárság, kopárság, letarolt föld – nálam, bennem virágzó rét, gyümölcsöt termő kert, gazdag vegetáció, lüktető élet, újjáépítés! Bennetek a sírás és a gyász hangjai zakatolnak folyamatosan – én pedig elétek adom az örvendezés és a magasztalás énekeit! Csak hallgassatok rám!
Értitek? Ha Isten újat akar teremteni Jeruzsálemben, ahhoz előbb újat kell teremtsen a népe hitében, szívében, képzeletében és álmaiban! A történeti, társadalmi, fizikai értelemben vett új élet a szívekben, lelkekben felfakadó új életből fog kivirágozni. Egy megroppant gerincű nép soha nem fog hazamenni és új életet teremteni! Ez az evangélium. Ez az örömhír. Mert eljön az a nap, amikor majd egy megújult népnek valóban kell stratégia, kell vezetés, tervezés, kell munka, építkezés, küzdelem, izzadtság – kell minden. És eljön majd az a nap, és el is jött valóságosan, amikor helyreállt az ország élete, felépült a templom és a várost betöltötte a boldog örvendezés. De ez a nap soha nem jött volna el, ha előbb a megtört közösség szívében, hitében, képzeletében nem vert volna gyökeret mindaz, amit Isten hirdet nekik: hogy Ő újat teremt, újat kezd, meggyógyít, helyreállít.
3. Visszatekintés arra, amit Isten korábban cselekedett
Hogyan lehet befogadni az örömhírt, az Evangéliumot, Isten helyreállító szándékát, újat munkáló akaratát? Hogyan lehet befogadni a lehetetlent – Izraelnek, és nekünk?  Úgy, hogy miután beszélt velük Isten a keresésről, és eléjük festette az új élet képeit, beszél nekik arról is, hogyan lehet mindezt megragadni. Mi módon lehet elhinni azt, hogy ez nem csak álom, hanem egy napon tényleg valóssággá lesz? Mi a kulcsa a szívünkben annak, hogy befogadjuk, hogy Isten ezt meg tudja, és meg is fogja cselekedni?
Isten azt mondja az Ő népének: tekintsetek vissza a velem való történetetek kezdetére! Ennek a szakasznak a középpontjában kétszeres felszólítás van. „Tekintsetek a kősziklára, amelyből kivágattatok, és a kút üregére, amelyből kiásattatok!” S ha azt ez kérdezitek, mit jelent ez, akkor a következő vers, ami párhuzamos ezzel, magyarázza: „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívta, de megáldotta és megszaporította.” Ábrahám és Sára történetével veszi kezdetét Istennek az Ő választott népével való munkálkodása. Őket hívja el Isten először a Vele való közösségre. Ígéretet tesz nekik, hogy megáldja, nagy néppé teszi őket, ez Isten népe lesz, Izrael, s rajtuk keresztül, bennük áldást nyer a Föld minden nemzete, minden nép, minden ember.
Azt mondja itt Isten a fogságban élő közösségnek: tekintsetek vissza, gondolkozzatok el a kezdeteiteken! Honnan jöttetek? Miből lettetek? Mert ez a kulcsa annak, hogy el tudjátok hinni, be tudjátok fogadni: én tényleg újat kezdek. Nézzetek a kősziklára, amelyből kivágattatok, és kiderül, hogy ez a kőszikla Ábrahám, az ősatya. Nézzetek a kút üregére, amelyből kiásattatok, és kiderül, hogy a kút ürege, azaz a víznek a forrása, nem más, mint Sára, Ábrahám felesége.
Milyen kezdet ez? Ábrahám, a kőszikla, egy idős ember. Sára, a víz forrása egy idős és meddő feleség. Elhangzik feléjük Isten ígérete, hogy gyermekük születik, akiből nagy nép lesz. De hát ez a kőszikla se tudja ezt az ígéretet olyan könnyen és azonnal elfogadni! A Genesis első része arról szól, hogyan küzd Ábrahám ezzel az ígérettel. De Isten azt mondja: tekintsetek vissza most erre! Minden így kezdődött. Sára méhe meddő volt – de ti ennek az anyaméhnek a gyümölcsei vagytok mindannyian! Tekintsetek vissza, honnan származtok! Az időstől, a meddőtől, akit én megáldottam és megszaporítottam. És mind itt vagytok! Mint Isten népe! Ennél valóságosabb képet nehéz mutatni arról, hogy én valóban cselekszem!
A saját történetetek kétszeresen is erősítsen és bátorítson arra, hogy elfogadjátok: Isten újat kezd!
Először azért, mert ha egykor a semmiből, a lehetetlenből életre hívtam ezt a népet és megszaporítottam, akkor nem gondoljátok, hogy én, aki most itt a halálban megszólítalak benneteket, (mert ez itt a halál Babilonban,) ugyanúgy képes vagyok megint megtenni azt, amit már megtettem korábban? Ha megtettem egykor, nem tehetem meg újból? Ha Sára élettelen méhéből élet támadt, akkor a babiloni halálból, koporsóból nem támadhat újra élet?
Másodszor pedig: nem csak arról van szó, hogy bármilyen pusztaságba kerültetek is, Isten képes újra életet támasztani - hanem fontos megérteni és befogadni, hogy Ő azt meg is akarja, sőt meg is fogja cselekedni. Legtöbbünk számára ugyanis soha nem kétséges, hogy Isten képes bármit megcselekedni. Nem ez a kérdés, nem ez nehéz a hitünknek. Hanem az, hogy velem, az én életemben akar-e, fog-e újat cselekedni? – ez a nehéz. Hogyan ad erre választ Ábrahám és Sára története? Úgy, hogy Isten nem csak csodát tesz Ábrahám és Sára életével, hanem erre nézve előre ígéretet ad nekik. Szövetséget köt Ábrahámmal. Azt mondja: te hozzám tartozol, én hozzád tartozom, és én ezt nem bontom fel soha. Isten elkötelezte magát Ábrahám mellett: meg foglak áldani, meg foglak szaporítani, népet fogok adni. Abban az időben úgy történt a szövetségkötés, hogy megöltek és félbevágtak egy állatot, majd a félbevágott állat földre lerakott részei között átmentek a szövetséges felek. Az volt ennek a jelentése: ha megszegjük ezt a szövetséget, járjunk úgy, mint ez az állat. Egy különös látomásban megtörténik ez: Isten átvonul a félbevágott állat részei között – elkötelezi magát emellett a nép mellett. Őket is elköteleződésre hívja. Azt mondja nekik: maradjatok meg ebben a szövetségben, engedelmeskedjetek nekem, én is megmaradok mellettetek, veletek eszek. Bőség, áldás, gazdagság lesz a részetek. De ha eltántorodtok tőlem, akkor szétszórlak titeket idegen országba. – Most ennek a valóságát élik itt Babilonban. De már jóval előtte hangzott Isten ígérete erre nézve is: „ha pedig keresni fogod ott (a fogságban) a te uradat, Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel és lélekkel keresed… Nem hagy cserben, nem hagy elpusztulni, nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségről.” (5.Móz.4.29 kk) Amikor Babilonban visszagondolnak Ábrahámra és Sárára, nem csak arra emlékezhetnek, hogy Isten tud nagy dolgokat tenni, hanem arra is emlékezhetnek, hogy Isten ígéretet tett a népének, s az Ő ígérete évszázadok, évezredek óta áll – most is érvényes!
Mit jelent ez ma nekünk? Hol látjuk a legjobban, hogy Isten a halálból életet támaszt? Hol látjuk a legvilágosabban azt, hogy Isten szövetséget kötött velünk, ígéretet tett, elkötelezte magát mellettünk, és ezért cselekedni is fog az életünkben? Jézus Krisztusban!
Az egész Biblián végigvonul az, hogy amikor eljön a halál, a pusztulás, a mélység, akkor Isten képes újat kezdeni és életet hozni. De a legteljesebb módon ez akkor teljesedik be, amikor az Ő Fia, Jézus, eljön ebbe a világba, hirdeti az Ő jelenlétét, hirdeti az Ő uralmát, majd meghal a kereszten. És ahol teljes a halál uralma, teljes a halál győzelme, teljes a sötétség, és teljes a veszteség – ott Isten újat kezd, mert feltámasztja őt a halálból.
Ha az a kérdésed, képes-e Isten újat tenni a te életedben, akkor azt az evangéliumot hirdetem neked, hogy igen! Mert Jézusban megtette. Ha az a kérdésed, hogy Isten meg akarja-e, meg fogja-e ezt tenni, akkor arra kérlek, nézd meg, hogy mi az Isten irántad való elkötelezettségének az ára! A saját fiának a halála! Ez az ígéret ára. Ezzel köti magát Isten hozzánk.
Lehet, hogy abban a helyzetben vagy, hogy küzdesz: szeretnéd befogadni az élet képeit, a pusztulás közepette szeretnéd elhinni, hogy Ő újat kezd. Ha Jézushoz tartozol, ha Vele jársz, ha Isten népének a részese vagy, akkor kapaszkodj bele a szövetségbe! Ott van rajtad a keresztség, a szövetség jele. Krisztussal együtt meghaltál, Krisztussal együtt feltámadtál. Isten megteszi. Erre hívott el, ezt ígérte, ezt cselekszi. De akár ott van rajtad a keresztség, akár nincs – ha tudod, hogy nem élő, nem valóságos a Jézussal való kapcsolat, akkor a jó hír az, hogy ez egy nyitott történet, egy nyitott szövetség: amit Isten elvégzett Krisztusban, azt felkínálja újabb és újabb és újabb és újabb embereknek. Neked is.
Imádkozzunk azért, hogy Isten írja felül a pusztulás, a rombolás, a veszteség képeit, a sírás hangjait az élet, a virágzás képeivel, a hála, az öröm dalaival bennünk - a képzeletünkben, a szívünkben, az értelmünkben! Ez az Evangélium, ez a jó hír. Magához ölel - és akkor megtörténik bennünk a gyógyulás. És ahogyan ez történik, úgy válunk egyre inkább képessé arra, hogy kimunkáljuk az életünkben, amit ki kell munkálni. Lehet, hogy így leszünk képesek egy új kapcsolatot kezdeni. Lehet, hogy így leszünk képesek egy elakadt gyászból kilépni. Lehet, hogy így leszünk képesek elhinni azt, hogy van számunkra jövő, van számunkra lehetőség.
Jöjjünk most így Isten elé, imádkozzunk!
Szentlélek Isten, szállj le ránk, és vonj bennünket egészen az Úr Jézus Krisztus jelenlétébe, igazságába, az örömhír erőterébe, a szabadulás és a gyógyulás valóságába! Téged kérünk, hogy ott és úgy érints meg bennünket, ott és úgy töröld el, vedd el tőlünk a pusztulás, a rombolás képeit és hangjait, ott és úgy add elénk az újjáteremtett világ képeit, üzenetét és dalát, ahol és ahogyan a leginkább szükségünk van rá! Ahogyan egyedül Te ismered a mi lényünket. Mi megnyitjuk magunkat a Te újat munkáló, helyreállást munkáló jelenléted és szavad előtt. És ahogy együtt vagyunk imádságban, az éneklésben, a dicsőítésben, tedd velünk azt, amit mi nem tudunk tenni egymással: tisztíts, gyógyíts, szabadíts, bocsáss meg! Adj megbocsátást a szívünkbe mások iránt! Gyógyíts bennünket! Az Úr Jézus nevében

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba, vajon meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett, az helyreállhat-e ismét?
Tudom, hogy negyedszer mondom ugyanezeket a szavakat - ez a negyedik igehirdetés abban a témában, hogy hogyan kezd Isten újat. Van, aki most hallja először ezeket a kérdéseket, de lehet, hogy van, aki most hallja negyedszer. Ha valakinek az életében igazán tét, amiről itt szó van, és negyedszer hallja, annak jó, hogy negyedszer hallja. Az előző három igehirdetésben arról beszéltünk, hogyan próbálja Isten átvinni, megértetni az Ő népével az örömüzenetet, hogy igenis van új kezdet. Mert nagyon nehéz ezt befogadni és megragadni egy összetört népnek. Ugyanígy van ez velünk is.
Történetileg Babilonban vagyunk, ahol Ézsaiás próféta küldetése az, hogy azt kiáltsa, azt hirdesse meg, hogy Isten tényleg újat kezd. Olyan időszak ez Isten népe életében, amikor már a harmadik generáció születik idegen földön, idegen világban. Egy megtört, megroppant gerincű nép ez. Az otthonuk, a városuk, több száz kilométerre tőlük, Jeruzsálem, csupa rom. A templom, ahol Istennel találkoztak, ahol Isten kijelentette magát, amellyel kapcsolatban Isten azt ígérte, hogy „közöttetek lakok örökké” – csupa rom. Évtizedek óta az a kérdés, hogy hová lett Isten, Aki közöttünk lakozott. És nem csak arról van szó, hogy van egy nemzet, egy nép, amelynek megszakadt a múltja, megtört a népi, nemzeti identitása, hanem ez azt is jelenti, hogy családi tragédiák mennek végig generációról generációra. A mi nagyszüleink élték át ebben a városban, hogy a csecsemőket, akik meghaltak, megették az éhínség miatt, amikor Nabukodonozor körbezárta a várost. A mi családunk tragédiája, hogy kik és hogyan pusztultak el az úton, miközben Nabukodonozor fogságba vitte a nép jelentős részét. Ezek a mi személyes családi tragédiáink. Veszteségek, romok, fájdalmas emlékek. Ilyen néphez szól a próféta.
Evangéliumot hirdet Ézsaiás, örömhírt. Isten azt mondja: lejárt a nyomorúságnak, a büntetésnek az ideje – mert a nép istentelensége miatt következett ez be az életükben. De lejárt ennek az ideje, mondja Isten, most újat kezdek és helyreállítalak benneteket. Beszéltünk arról, az egész szakaszon végighúzódik ez, hogy az újat, az örömhírt befogadni, magunkévá tenni nagyon nehéz. Láttuk, hogyan munkálkodik, hogyan dolgozik Isten azon, hogy az Ő népe képes legyen megérteni és magáévá tenni a megújulásról hirdetett örömhírt. Három dologról beszéltem eddig.
Most azonban, ahogy tovább megyünk erre a negyedik részre, valami egészen más történik, mint eddig. Ebben a szakaszban nem Isten beszél a prófétán keresztül a néphez, hanem a nép kezd el beszélni Istenhez. Itt nem Isten erősíti meg, mint eddig, megint egy újabb módon, hogy Ő tényleg komolyan gondolja az új kezdést; hanem egy eddig rászoruló, megtört közösség kezdi sürgetni Istent, hogy cselekedjen és lásson már neki a szabadítás munkájának! Egyszer csak imádság születik. Nem is akármilyen imádság: „Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja, ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején!”
Lássuk tehát ennek alapján, hogy mi a szerepe az imádságnak, mégpedig az ébredésért mondott imádságnak abban, ahogyan Isten újat kezd a személyes életünkben és a közösségeinkben!  
 1. Az imádság jelentősége: válasz Isten kijelentésére
Az első nyolc versben háromszor mondja Isten a babiloni közösségnek: „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, „hallgassatok rám!” Újra és újra keresi a figyelmüket, keresi, hogyan juthat el a szívükhöz és értelmükhöz. Erőteljes képeket használ arra, hogy áttörje a közömbösség és a hitetlenség falait: tekintsetek, tekintsetek, tekintsetek – halljuk újra. Azt mondja: „tekintsetek Ábrahámra és Sárára, az őseitekre! Egymaguk voltak, öregek, meddők. Nagy néppé lettek.” Majd eléjük ad egy másik képet. „Tekintsetek az égre és a földre! Az ég és a föld elmúlik, összeomlik, semmivé lesz, de az én uralmam örök, és megáll.” Minden arról szólt, hogy Isten elültesse bennük az örömhírt, az evangéliumot, hogy az végre motiválja, lendületbe hozza őket.
Nem tudjuk, mi történt közben bennük. Illetve annyit tudunk, hogy egyesek szitkozódtak és gúnyolódtak, mások pedig készek voltak bízni abban, amit Isten a próféta által mondott. De itt most valami jelentős fordulat történt. Ha igazán tudni akarod, hogy mit jelent befogadni az örömhírt, az újat, amit Isten bejelent, akkor itt, a mai textusban, a nép szívének ebben a fordulatában láthatod meg. A nép megszólal, és egyszer csak azt mondja: „Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja, ébredj, mint hajdanában!” Az imádság, ami sürgeti Istent, hogy cselekedjen, ott születik meg, ahol feltétel nélkül befogadták az Evangéliumot. Ebben az imádságban a nép megfogalmazza, hallható, hangos szóval kimondja azt, amit Isten mondott eddig. Visszafordítják a szavait, és most ők mondják ugyanazt Istennek. Mi ennek a jelentősége? Az, hogy mint mondtam, ez a jele annak, hogy végre tényleg befogadták, elhitték Isten szavát, rábízták magukat az örömhírre.
Amikor valaki így kezd imádkozni, az túl van azon, hogy az üzenet esetleg bejött hozzám, megérintett, aztán ki is ment, eltűnt. Mert ez oly gyakran megtörténik! Isten megszólít, meghallod, hogy Ő újat kezd, ez feldob, megindít, reménységgel tölt be, egy kicsit lelkesít, talán még ki is posztoltad. Tart egy ideig az, hogy igen, itt van valami jó történt– aztán kb. ennyi. Eltelik egy nap, két nap, egy hét, két hónap – visszazuhansz, és ugyanott tartasz, mint amikor először hallottad. Talán még azt is gondolod, hogy ez így van rendjén, most keresed más módját is annak, hogy valami feldobjon. De aki imádságban megfogalmazza, visszamondja azt Istennek folyamatosan, amit tőle hallott, az túl van az ilyen felületes érintéseken, hogy ez csak bejött, lelkesített, és elmúlt.
De túl van azon is, ami egy sokkal alattomosabb és veszélyesebb állapot: amikor magadra vetted, elhitted az Isten szavát, ráálltál arra, hogy igen, Isten újat kezd – de ott beragadtál, hogy ezt forgatod a szívedben. Persze az, hogy Isten kijelentését, az új kezdet örömhírét forgatod a szívedben, része annak az útnak, amelyen eljutsz oda, hogy egy ponton tényleg elfogadd, rábízd magad, és elkezdj eszerint cselekedni. De a dolog szívünkben forgatása és a szív szerinti befogadása messze nem ugyan-az. Nagy becsapás, ha a kettőt ugyanannak látod. Lehet, hogy csak forgatod a szívében az Evangéliumot – nem felejted el, mint ahogy az előző csoport - de csak forgatod a szívedben, gondolkodsz rajta, méregeted, kóstolgatod, nézed jobbról, nézed balról, néha egy kicsit imádkozol - ráadásul közben azt érzed, hogy rendkívül lelki módon foglalkozol evvel az isteni üzenettel, az örömhírrel, hogy Ő újat kezd. Pedig a legkegyesebb módon játszadozhatsz magadban Isten téged célzó munkájával úgy, hogy közben kikerülöd azt. Mégsem állsz rá, mégsem hiszed el, mégsem bízod rá magad erre az isteni szóra. Mert a szívedben nem dőlt el, hogy „igen, Uram, hiszem, hogy te újat kezdesz, és akármi van, én ráállok arra, amit meghirdettél. De ha ez nem dől el a szívedben, akkor hiábavaló az egész játszadozás.
Hallgasd azt, hogyan imádkozik ez a közösség! „Ébredj, ébredj! Szedd össze erődet, ó Úrnak karja! Ébredj, mint hajdanában!” Nem kérdés már számukra, hogy újat kezd-e Isten. Nem kérdés, hogy akarják-e. Nem kérdés, hogy száz százalékosan azonosultak-e azzal, amit Isten mondott nekik. Nincs mese, eldőlt. Annyira eldőlt, annyira befogadták, annyira hiszik, hogy most már ezt akarják, ezért imádkoznak. Amikor te magad is ilyen egyértelmű, Istent sürgető imádságban kimondod, visszamondod Istennek az ígéreteit, sürgetve Őt annak beteljesítésére – akkor tudod, hogy igaznak fogadtad el a szívedben, a magad számára is. Amikor kimondod, nyilvánossá teszed mások előtt is. A gyülekezet előtt, vagy azok előtt, akikkel együtt imádkozod. Nyilvánossá teszed a láthatatlan világ előtt! Ha nem imádkozod, nem fogadtad be, nem azonosultál vele. 
Romokba kerültél? Széthullott az életed? Veszteségek, kudarcok terhelnek? Gondold át, hol van az a terület, ahol Isten beszélget veled arról, hogy Ő helyreállít abban, ami összetört. Hogy vagy te ezzel a történettel? Hallottad az Evangéliumot, hogy Isten újat kezd? Elhitted? Vagy csak úgy forgatod magad előtt, gondolkodsz, meg beszélgetsz róla – de soha a szíved mélyén nem hitted el, nem fogadtad el ezt az örömhírt, nem álltál rá, és nem adtad magad oda, hogy akkor gyerünk, Uram! Akkor csináld! Akkor ébredj! Akkor mutasd meg szabadításodat és hatalmadat!
Ez a pont azoknak is ugyanilyen releváns, akik számára az új nem azt jelenti, hogy Istennel járva, keresztény emberként valahol az életükben átélték a romokat, és várják Isten gyógyító, szabadító jelenlétét, hanem akik még csak barátkoznak Jézussal. Közeledsz, keresel, forgatod ezt a szívedben. Lehet, hogy konfirmáltál is valamikor, de soha nem lett tiéd az Evangélium, az örömhír. Ha így vagy itt, rád nézve is igaz ugyanez: nem elég a szívedben forgatni a kérdést. Az elején persze helye van ennek: mérlegelj, gondolkodj, forgasd a szívedben – de ezt soha ne keverd össze azzal, hogy azonosultál-e Jézussal és az Evangéliummal, és azt mondtad, hogy „igen, Uram, én a tiéd vagyok, és teljesen rád bízom magam.” Egy ponton ki kell mondani: „Te újat kezdesz az életemben, és én rád bízom az életemet.” 
Felmerülhet bennetek a kérdés: miért szükséges ez az imádság? Eddig Isten teljesen világosan arról beszélt, hogy Ő akar újat kezdeni az összetört nép életében. Teljesen világos Isten szándéka. Teljesen világos, hogy Ő ébren van, foglalkozik, törődik velük, tud róluk, cselekedni akar. Akkor miért kell egy ponton azt mondani ennek a népnek, hogy „gyerünk, Uram, most már tényleg cselekedj!” Mintha ő nem akarná cselekedni. Mi értelme van az imádságnak innen nézve? Nem bolond dolog ez? Isten bejelenti, hogy újat kezd, dolgozik azon, hogy ők ezt az újat befogadják, elhiggyék, ráálljanak - és akkor egy ponton ezek mondják, hogy most már akkor tényleg kezdjél újat?! - Bármilyen furcsa is ez, Isten így munkálkodik. Ez az a titok, ahogyan Isten bevon bennünket a maga munkájába, részesévé tesz annak, ahogy Ő újat kezd az egyéni életünkben, a közösségeinkben, a világban. Bejelenti, hogy újat kezd. Akik befogadják ezt, azok elkezdenek ezért az újért imádkozni. És nekünk ezen az imádságos úton el kell oda jutni, hogy azt mondjuk: igen, Uram, akkor ébredj! Gyerünk!
Isten általunk is végzi az újat, a megújulást, a szabadulást. Látod ezt a gyönyörű titkot? Részessé tesz. bevon a munkájába. Ez az imádság jelentősége.
2. Az imádság tartalma: könyörgés ébredésért
Ha tanulni akarunk imádkozni, ezen az ézsaiási szakaszon keresztül tanulhatunk. Nézzük meg, mit imádkozik, hogyan imádkozik az a nép, amely befogadta, azonosult azzal, hogy Isten újat kezd! Az imádság két részből áll: a sürgetés, majd az indoklás.
„Ébredj, ébredj, ébredj!” – mondja háromszor a nép Istennek. Mozgás, akció, szabadítás, cselekvés – ezt várja. Amikor felébredéséért kiált ez a közösség, akkor arra vágyik, hogy megtapasztalja az Urat, az Ő jelenlétét, szabadítását. Ezért mondja: „ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején!” Kérem, hogy most figyeljenek a jó keresztények, a hitvallók, akik tudják, hogy mi az igazság! Nem elég, hogy tudod, hogy Ő van. Nem elég, hogy tudod, hogy az Övé vagy, és Ő a tiéd. Nem elég, amit el tudsz mondani arról, mi mindent cselekedett a múltban. Nem elég a hitvallásod, meg az igaz tanod, hogy ismered, mi az igazság. Ez mind fontos. Nagyon is fontos! De nem elég. Soha nem szabad megállnunk ott, ahol éppen tartunk. Arra van szükségünk, hogy mindig élő módon megtapasztaljuk, kicsoda Ő, hogyan cselekszik, miben akar most újat kezdeni, megújítani, megeleveníteni, új utakra indítani. Ezért kell, hogy hangozzon közöttünk is folyamatosan az imádság, sürgetően: ébredj, cselekedj, légy itt, Urunk! 
Ezután, ebben a szellemben következik az indoklás, érvelés – ami nem is annyira érvelés, inkább provokáció. Azt mondja a nép: „nem te voltál, aki kettévágtad Ráhábot, aki ledöfted a tengeri szörnyet? Nem te szárítottad ki a tengert, a nagy mélység vizeit? Nem te készítettél utat a tenger medrén át, hogy átkelhessenek a megváltottak?” Az új fordításban ez kijelentő módban van, de az eredeti héber szövegben, és a Károliban, és számos más fordításban ez inkább kérdő mód. „Nem te voltál?” Érted ennek az imádságnak a lüktetését, a ritmusát, a merészségét? Ébredj, Uram, ébredj! Cselekedj, mint egykor! Vagy nem te voltál, aki valamikor ezeket a hőstetteket véghezvitted? Nem jó helyen kopogtatok? Nem te voltál? Valaki más volt? Uram, ha te voltál – és tudjuk, hogy te voltál, – akkor itt az idő: ébredj! Gyerünk! Hiszen te voltál, ki más, aki kettévágtad Ráhábot, ledöfted a tengeri szörnyet. Jó, ez furcsa, tudom - ez a teremtés munkájának az ősi, mítikus megfogalmazása. Annak megvallása, hogy Isten a világ teremtője. Te hoztad létre ezt. Te fékezted meg a káosz erőit. Te rendezted be a világot. És te voltál, ki más, aki a tenger fenekét úttá változtattad, hogy átmenjenek rajta a megváltottak. Az Egyiptomból való nagy szabadulás felemlegetése ez. Figyeljetek arra, hogy ennél többet nem mondhatna imádságban ez a közösség! Azt mondja: ébredj, mert Te vagy a teremtő, ébredj, mert te vagy a megváltó, a szabadító, Te vásároltál ki bennünket a fáraó halálos tulajdonából, és a magad tulajdonává tettél bennünket. Hát akkor ébredj!
Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy amikor beállsz az imádságba az ébredésért, a megújulásért, a szabadításért; amikor tényleg beállsz az isteni ígéretbe és elkezded visszaimádkozni, amit Ő mondott; elkezded kérni, amit Ő ígért, amit kijelentett; akkor nem kisebb dolgot kérsz, mint új teremtést, megváltást. Babilonból a zsidó népnek kijönni, kiszabadulni, újra benépesíteni Jeruzsálemet, Júdát, felépíteni a templomot – ez ugyanaz! Ez új teremtés, nem kevesebb. Mikor az Evangéliumról van szó az Újszövetségben; arról, hogy mit jelent Jézus Krisztusban hinni; hogy Ő újat kezd valakinek az életében, aki még nem az övé, vagy annak az életében, aki már az övé, de valahol az életében várja ezt a helyreállítást – az soha nem kevesebb, mint új teremtés, szabadítás. Nem kisebb erejét akarjuk Istennek ennél, ezért légy bátor, és alkudozz, és provokálj! Nem te voltál, Uram, régen? Hát mutasd meg most is az erődet! Hozzál szabadulást! Újítsd meg népedet! Teremts újat a romokba hullott életekben! Kezdjél újat bennem is!
Mert az Evangélium nem életfoltozás. Nem arra szorulunk csupán, hogy Jézus tegyen rendbe egy-egy apró részletet az életünkben, ahol egyébként minden rendben van. Mi így szoktunk imádkozni. Minden maradjon úgy, ahogy van, mert ez különben jó, de látunk egy-egy pontot: no ott, azt, légy szíves, Jézus, rakd rendbe! De egyébként ne forgasd fel az életünket, amit berendeztünk és kézben tartunk! Az Evangélium nem így működik, nem szabad így működnie. Kis lelki segítségként. Kis plusz lelki töltetként, amikor megfáradok, hogy jobban tudjon menni az életem abba az irányba, ahogyan én azt kigondoltam. Az Evangélium messze több ennél. Halálból való feltámadás. Mindnyájan halottak voltunk Istentől elszakítva, bűneink miatt – és mindnyájan feltámadtunk Krisztussal együtt egy új életre. Ne kevesebbet várj! És nem adhatod oda magad ennél kevésbé Jézusnak. Van bármi fogalmad arról, hogy kicsoda ez a Jézus? Találkoztál már vele így? Amikor Isten ereje elérkezik, az megrázó. A teremtő, a halálból feltámadó és feltámasztó, az újjá teremtő Isten ereje hatalmas, megszelídíthetetlen, kontrollálhatatlan, vad erő. Újjá akar teremteni. Ismered Őt ilyennek?
„Ébredj, Úrnak, karja! Ébredj, öltözz fel erőbe!” – Ki fogja ezt az imádságot gyakorolni? Ki tud így imádkozni? Ha ott van az életedben valami nagy kudarc, csőd, összetöretettség, elveszettség, ha romokat látsz csak magad körül - akkor elég motivált leszel talán arra, hogy elkezdj így imádkozni, és várd a szabadítót. Persze, hála érte, nem vagyunk mindannyian mindig romokban. Nem is lenne valami szép hitvallás a világ felé. De számtalan vetülete lehet az életünkben annak, hogy miben várjuk, hogy Isten újat kezdjen. Van ennek egy gyülekezeti, közösségi jelentősége is - szeretném, ha ezt mindenki megértené. Lásd és értsd meg, hogy mint gyülekezet, szükségünk van folyamatosan az újra, az Úrtól való megújulásra. Kezdd el úgy látni a dolgokat, az áldásokat és a romokat is, a sajátodat és a másokét is, mint a közösség része! A házassági totális kudarcot, a válást vagy válás küszöbére jutást, magadét vagy a másikét – kezdd el a közösség részeként látni, hordozni! Lépj túl azon, hogy mindig csak a saját veszteségeidet lássad, vedd észre mások romba dőlő életét is! Hagyd, hogy kezdjen el fájni, kezdjen el hiányozni az Úr ereje! Lépj túl azon, hogy csak azért imádkozz, hogy a te életedet hogyan pótolgassa ki Isten, és kezdj el azért imádkozni az egész gyülekezeti közösségre nézve, hogy „ébredj, Uram! Ébredj, mint hajdanán!”
Azért tudod ezt tenni, mert különben ismered már Isten alászálló Szentlelkének az erejét. Mert tudod, hogy milyen az, amikor Ő eljön, amikor kiárad. Ezért kezdhetsz el így imádkozni: „jöjjön, Uram, a dicsőséged közénk!” Láss túl magadon, és az egész gyülekezetre nézve kérd: „ébredj, Uram, hogy felébredjünk mi is! Hogy ne legyünk panaszkodó emberek, ne legyünk közömbösek irántad! Ébredj, Uram, hogy ne legyünk hitetlenek! Ébredj, Uram, hogy ne legyünk vallásos fogyasztók, akik mindent akarnak, de semmit sem képesek adni neked. Ébredj, ébressz, hogy ne fanyalogjunk jó dolgunkban! Ne kössünk többé kompromisszumot a bűnnel! Ébredj, hogy ne legyünk, ne maradhassunk közömbösek az elveszettek iránt!” Megfordult a fejedben, mikor hirdettem, hogy meghívsz bárkit is az induló alfa-kurzusra? Hirdetem hetek óta - megfordult a fejedben, hogy hívogass? Ha nem, az közömbösség. „Ébredj, Uram, hogy ne akarjam, hogy emberek Isten nélkül éljenek! Terheld rám!” Ez az ébredésért mondott imádság.
Arra hív tehát Isten népe imádságának a tartalma minket is, hogy a saját személyes nyomorúságainkat, a gyülekezetben mások egyéni, családi kudarcát, nyomorúságát, amiről tudunk, most beágyazzuk egy nagyobb imádságba, az ébredésért való imádságba. Mert amikor Isten felébred, és a Szentlélek kiárad és meglátogat minket, akkor mindezekben a kérdéseket elkezd megújítani, gyógyítani, szabadítást munkálni közöttünk. Akkor embereket támaszt majd, embereket hív el, hatalmaz fel, és ebben a meglátogatásban új kezdődik el sok testvéred életében, és életre jutnak olyanok, akik ma még nem az Úr gyermekei.
3. Az imádság eredménye: élő, eleven hit
Az utolsó, a 11. vers nem könyörgés már, hanem hitvallás. Egyszer csak azt mondja a nép:
„így fognak visszatérni az Úr megváltottai is, és ujjongva érkeznek meg a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.”
Ezt magukról vallják így. A 3. versben még Isten mondta:
„bizony megvigasztalja Siont az Úr, megvigasztalja összes romjait. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úrnak kertje. Boldog örvendezés lesz majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének.”
Mit tettek, amikor ezt hallották akkor? Lehetetlennek tartották, úgy össze voltak törve. De azóta végbement egy folyamat, most már az ébredésért imádkoznak, és utána azt mondják: igen, örömmel fogunk bevonulni, megkoszorúz az Úr bennünket, teli leszünk örömmel, hálával, dicsőítéssel, zsoltárral, magasztalással. Ami olyan hihetetlennek tűnt korábban, azt az Urat sürgető, cselekvésre kérő imádság után a közösség maga jelenti ki. Ők maguk fogalmazzák meg: ez meg fog történni az életünkben. Ennek a kijelentésnek a súlya óriási, hiszen azt vallja meg, amit kért: Isten, mint újjáteremtő, mint halálból megváltó és feltámasztó meg fogja tenni azt, amit megtett hajdanán. S ez azt jelenti, hogy megelevenedik, lehetségessé válik a régmúlt. Hogy nem csak hajdanán élt Isten, amikor kettévágta Ráhábot (teremtés), vagy amikor kihozott Egyiptomból (szabadulás), hanem ma is! Amit eddig csak Isten tudott kimondani – azt most hittel, vele egységben, kimondja az ő népe is. Hiszik, tudják, hogy Isten újat kezd. Részesei lettek. Bennük él.
Ez az imádság természete: gyakorlása által megszületik a bizonyosság azzal kapcsolatban, amiért könyörög. Minél inkább odaszánja magát egy közösség az ébredésért és a megújulásért való imádságra, annál inkább megerősödik benne a hit, hogy ez meg is valósul. Felindulnak a szívek. Összeforrnak a lelkek. Szétárad a reményteli várakozás és a hit. Mégpedig azért, mert ez egy Istennek kedves imádság. Minél inkább elhanyagolja egy közösség, vagy egy egyén ezt az imádságot, annál távolabb lesz annak az érzete, hogy az Úr ma is tesz bármit közöttünk. Marad a halott ortodoxia: hisszük a rég történteket, bármikor készek vagyunk megvédeni, hogy Isten teremtette a világot, hogy átvezette Izraelt a Vörös-tengeren, hogy eljött Jézusban, meghalt és feltámadt, megváltotta a világot. És ez fontos, mert így volt. De nem elég, hogy hisszük a múltat Kérdés, hogy hisszük-e, hogy Ő ma is cselekszik? Erre a hitre csak az imádság visz el. Mert az imádságban vagyunk együtt vele. Az imádságban vagyunk közösségben Vele. Az imádságban gyullad fel a tűz a szívünkben. Az ébredésért mondott imádságban tűnik el a szakadék az elméleti hit és a jelen elvárásai között. Máshogy meg nem tűnik el. A hitvédelemben csak róla van szó – az imádságban vele vagyunk. A tűz, a hit, a lelkesedés belőle fakad, a lényéből, a személyéből – és nem a róla szóló igaz tanból (ami persze elengedhetetlen!)
Befejezésül néhány konkrét lépés, ha mindezt komolyan szeretnéd venni. Ha azt, ami most jön, nem kezded el gyakorolni, akkor ugyanott fogsz tartani hamarosan, mint amiről beszéltem: Isten szava bejött az életembe, feltüzesedtem, elment, vége. Szóval: állj Isten elé! Kérdezd meg: szóltál ma hozzám, Uram? Rólam szól ez? Bele akarok én ebbe állni? Ha azt mondod: nem – lelked rajta, ne tedd! De ha azt mondod: igen - akkor figyelj a következőkre kitartóan hűségesen!
Lásd meg, hogy Isten hatalmas, és cselekszik. Legyen kegyelmes hozzánk, hogy ez így legyen!

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba, akkor vajon vissza tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett, az vajon helyreállhat-e ismét?
Harmadszor mondtam el ugyanezeket a mondatokat. Ézsaiás könyvének 51. fejezete alapján azzal a témával foglalkozunk harmadik hete, hogyan kezd Isten újat az Ő népe életében. Hogyan történhet ez? Elképzelhető-e, hogy ha valami összeomlott, elromlott, tönkrement, az ismét helyreálljon? Ézsaiás próféta küldetése éppen az, hogy egy konkrét történelmi helyzetben meghirdesse: igen, Isten újat kezd, Isten helyreállít.
Történelmileg a babiloni fogság idejében vagyunk. Kb. 70 évvel korábban Babilon Nabukodonozor vezetésével több hullámban és számtalan ostrom által támadta, a végén teljesen elfoglalta Júdát és Jeruzsálemet. Lerombolta a várost, lerombolta a zsidók szent helyét, a templomot, ahol Istennel találkoztak és a lakosságnak egy jelentős részét deportálta Babilonba. A deportálás, a fogság nem jelentette azt, hogy Babilonban barakkokban kellett volna élniük – élhettek a nép között, de idegenben, fogságban voltak, és ami övék volt, a hazájukat, városukat, templomukat a teljes pusztulásban kellett maguk mögött hagyni. A családokat rengeteg személyes veszteség érte. Majd hosszan nem változott semmi. Hetven év alatt már a harmadik generáció született meg idegen földön. Olyan generáció volt ez, ahol a családi történetek, a szülők és nagyszülők elbeszélései tele voltak a pusztulás képeivel. Mi volt, amikor körbezárták a várost; mi volt az éhség idején, amikor a szó szoros értelmében a halott gyerekeket kellett megenni; mi volt, amikor az ősöket, a rokonokat kivégezték.
Ebben a helyzetben küldi Isten a prófétát, akinek az a feladata, hogy meghirdesse: lejárt a fogság ideje, Isten újat kezd a népnek az életében. Érezzük mindannyian, hogy ezt hihetetlenül nehéz befogadni. Ezt a nagyon nagy örömhírt, hogy Isten uralkodik, újat kezd, rettenetesen nehéz befogadni egy megtört, megroppant közösségnek. Beszéltünk arról, hogy Isten ebben a fejezetben három nagyobb egységben beszél a néphez. Háromszor mondja, hogy „hallgassatok rám!”, „figyeljetek rám!”, hallgassatok rám!” Ez a három megszólítás tagolja a szakaszt három részre, mintha Isten maga is újra és újra megküzdené a harcot: hogyan tudom én átvinni ezt az üzenetet, hogyan tudom eljuttatni a szívetekbe azt, hogy valóban képes vagyok helyreállítani azt, ami elromlott, és én meg is fogom ezt veletek tenni? Szó volt arról először, hogy Isten a pusztulás képei helyett, ami ott él ezeknek az embereknek a szívében, az élet képeit festi eléjük. Másodszor arróI, hogy Isten újat teremtő, helyreállító munkájának objektív alapja az, hogy Ö uralkodik a történelemben, Ő kormányoz, kézben tart mindent.
Ma pedig arról szeretnék beszélni ennek a két bibliai versnek az alapján, hogy ahhoz, hogy az újat be tudjuk fogadni, nagyon fontos az, hogy ellen tudjunk állni a környezetünk hitetlenségének, kezelni tudjuk a környezetünk gyalázkodásait, megvetését, szitkozódásait.
Három dolgot mondok el ezzel kapcsolatban:
1. Az emberek gyalázkodása
Amikor a Babilonban élő zsidó közösséget eléri a próféta üzenete, hogy Isten újat kezd, az nyilvánvalóan nem egy légüres térben történik. A meghirdetett prófétai szó, hogy lejárt a fogág ideje, Isten uralkodik, szabadítást szerez, helyreállít, hazavisz - nem úgy érkezik meg, hogy avval mindenki egyet-ért, annak mindenki örül, azt mindenki hálával és lelkesen fogadja. Nagyon sokan nem örültek ennek az üzenetnek, nem hitték, és nem is nagyon kívánták, hogy így legyen. S annak a fanyalgásnak, ami azok körül zajlik, akik ezt hallják, hihetetlenül erős elbátortalanító és elcsüggesztő ereje van. Ezért mondja azt Isten: „ne féljetek az emberek gyalázkodásától, szitkozódásuktól ne rendüljetek meg!”
Kikre vonatkozik ez ott és akkor? Lehetséges, hogy azokra a babiloniakra, akik megvetik a közöttük élő zsidókat a maguk különbözősége, eltérő nemzeti és vallási identitása miatt. A zsidóság ugyanis valamilyen szinten Babilonban is megőrizte a hitét, a gondolkodásmódját, nemzeti identitását, a különállását, és az üzenet hallatán ez a megőrzött, bár megtépázott identitás elkezd felforrósodni, felerősödni bennük. A győztes, fogvatartó, uralkodó nép hogyan tekint erre? Az ő szemükben Izrael olyan legyőzött nép, amelynek már se otthona, se múltja, se szent helye, semmije nincsen. Azt mondják: „mit beszéltek arról, hogy itt valami új fog kezdődni? Ti nullák vagytok! Ti legyőzöttek vagytok! Ti semmik vagytok! Ti megvertek vagytok! Nektek végetek lett egyszer s mindenkorra! Mit beszéltek arról, hogy majd újraindul minden? Hogy hazamentek és újraépítitek az országot, és újraépítitek az életet? Ez nevetséges!” S ebben ott van az a dinamika, ami a mai életünkben is megjelenő nagyon kegyetlen dinamika, s ami oly sokszor érvényesül ott, ahol valaki gyengévé lesz, veszít, elbukik, fogságra jut. Bárki, aki ebbe a helyzetbe kerül, nagyon könnyen megkapja másoktól, a látszólag erősektől, ugyanezt a gyalázkodást. Te semmi vagy! Te semmivé lettél! Te sehova nem vitted! Már mindent elvesztettél! Mit akarsz te még? Mit gondolod, hogy számodra még bármi újat, bármi jót tartogat az élet?
De az is lehetséges bibliamagyarázók szerint, hogy nem csak, vagy egyáltalán nem is a babiloniak azok az emberek, akik ezeket a gyalázó és szitkozódó szavakat mondják, hanem a fogságban élő zsidó közösségen belül van megoszlás. Ti. a zsidó közösség egy része otthonra talált Babilonban, alkalmazkodott, megtalálta a számításait. S ennek a résznek sokkal realistábbnak tűnhet a saját gondolkodásmódja, saját gyakorlata, mint ez az „álmodozás”, hogy majd Isten újrakezd mindent és haza lehet térni.
El tudom képzelni, miféle párbeszédek hangozhattak a két tábor között. Azok, akik a zsidó közösségen belül hallják a próféta üzenetét, hallgatni akarnak rá, készek elhinni, hogy Isten uralkodik, újat kezd a lehetetlenben is, helyreállítja a romokból - s a másik tábor, akik berendezkedtek az idegenben, és nem készek elhinni mindezt.
- Azt mondja az első csapat: „Hallottátok! Isten újat kezd! Megígérte ezt korábban, most beteljesíti. Visszatérünk Jeruzsálembe, visszatérünk a Sionra.”
- A másik: „Ébredjetek már fel, térjetek észhez! Minden csupa rom! Esély nincs ezt helyreállítani. Nincs annyi ember, nincs annyi erő, nincs annyi forrás. Bolond álmodozók vagytok. Nem lesz ebből semmi! Föl kellene ébrednetek a múltból és élni végre itt a valóságban!”
- Mire: „Hát nem értitek? Amit Isten itt mond arról, hogy Ő uralkodik, hogy új készül, az ugyanaz, mint mikor egyszer az őseinket hasonló pusztulásból, Egyiptomból, a rabszolgaságból kihozta. Ugyanerre készül most is, kihoz bennünket Babilonból!”
- Mire mi a válasz: „Teljesen elment az eszetek! Az a Biblia! Az egy régi történet. Lehet, hogy valamikor megtörtént, lehet, hogy úgy volt (nem voltunk ott, ki tudja?) Persze, ezt ünnepeltük, meg talán még ünnepeljük most is - de nem úgy történnek ma a dolgok, mint ahogy valamikor le volt írva.”
Érezzük, hogyan lesz ebből pillanatokon belül gyalázkodás, szitkozódás, elbátortalanítás, elcsüggesztés.
Isten újat kezd! Meghirdeti. De annyi erő van az ellen, hogy ezt be tudjuk fogadni. A mai világban, ha valaki keresztény emberként, vagy akár keresőként elindulna afelé az út felé, amit Isten kezdeni akar az életében, el akarja hinni, hogy ami tönkrement, elveszett (kapcsolat, család, valami, amit nagyon elrontottál, vagy nagyon elromlott), azt Isten újra helyreállítja, és ez szóba kerül mások között, mi az egyik, amit mondanak? Az hogy: „Ne hülyéskedj már! Te ilyenekben hiszel? Figyelj, a kereszténység, vagy bármi más vallás az a lehető legmaradibb, legbutább dolog, amiben hihetsz.” Mert ez az egyik alapvető gondolati struktúra a mai társadalomban. Nem is olyan régen a közgondolkodásban a modernitás azt jelentette: felvilágosodás, haladás, fejlődés, tudomány, előrejutás. Evvel szemben bármilyen vallás azt jelentette: szűklátókörűség, butaság, képzetlenség, maradiság. Nem mondta ezt így ki senki, de ez munkált az emberekben.
Ma pedig már ezen is túl vagyunk. A mai posztmdern gondolkodás már nem azt mondja, hogy bolondság a vallásosság. De ha hallja, hogy személyesen Jézusban hiszel, egy keresztény gyülekezethez tartozol, és hiszed, hogy Isten újat akar kezdeni az életeddel – akkor azt mondja: „rendben van. Hihetsz bármiben, ez teljesen jó! De nehogy már korlátozd magad egy vallásra, egy gyülekezetre! Nehogy már engedd, hogy intézményes és dogmatikus formák határozzanak meg! Nehogy már engedj az agymosásnak, hogy mások mondják meg neked, mit higgyél!” Ez a gondolkodásmód annyira a szubjektivitásra, az individuumra épít, hogy csak azt fogadja el igaznak, amit az egyén érdekei, élményei határoznak meg. Ha klasszikus értelemben kereszténynek vallod magad, kész az előítélet: az nem a tiéd, az nem őszinte. Ott mások diktálnak.
A közeg, amelyben élünk, és amelyben Isten megszólít bennünket, alapvetően ellenséges. Te el akarod hinni, be akarod fogadni, hogy Isten újat kezd az életedben, mert uralkodik és cselekszik. De ha ezt megvallod a nem keresztény barátaid, ismerőseid előtt, akkor megtapasztalod, milyen erők visznek, vonnak vissza, hogy „ne csináld már!” De az is nehéz, ha emiatt úgy döntesz: akkor inkább még csak nem is adom jelét annak, ami bennem munkál, hogy én elhiszem, hogy Isten újat kezd – mert ha meg nem tudod ezt megvallani, akkor téged is elsodor a hitetlenség ereje. Ha megvallod, gyaláznak érte – ha nem vallod meg, elsodródsz. Mi legyen hát?
Jézus azt mondta: „ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket” (Jn.15.18.). Tehát amiről beszélünk, az teljesen normális és természetes. A világ alapvetően ellenséges Istennel, nem örül az örömhírnek, nem tud együtt mozdulni ebben veled, velünk, és gyűlöli Istent. Ez az istentelenség, gyűlölet megjelenik, elér, körbevesz, oly könnyen elcsüggeszt minket. De még mielőtt valaki önmagát akarná igazolni ebben, s azt mondaná: „igen, gyűlöl a világ, én is gyűlölöm a világot”, még mielőtt viszontgyűlölnéd azokat, akik téged megvetnek vagy gúnyolnak, ne felejts el valamit: te ugyanúgy gyűlölted Istent egy napon! Te ugyanúgy Isten ellensége voltál valamikor. Lehet, hogy most azt mondod: nem, te nem! Te soha nem szidalmaztál másokat, soha nem gyaláztál senkit, mindig jó voltál, legalábbis törekedtél rá – és ez bizonyára így is van. De ha most nagyon tiltakozol, mert azt mondod: te soha nem voltál Isten ellensége, akkor foglalkoznod kell ezzel a kérdéssel, mert akkor lehet, hogy még mindig az vagy. Mert meg kell érteni: az Evangéliumnak a lényege az, hogy a szívünk mélyén még a legjobb cselekedeteinkkel, a legvallásosabb dolgainkkal is alapvetően Isten ellenségei, akaratának, törvényének, szeretetének elutasítói vagyunk mindaddig, amíg Jézus Krisztusban fel nem ismerjük, hogy Ő a mi bűneinkért halt meg. Az Ő ellenségei voltunk, és Ő mégis szeret és elfogad minket, és ezért megbékélhetünk Vele. Gyűlöl titeket a világ? Igen. Jézusért. De én ugyanúgy gyűlöltem ezt az Istent, amíg nem lettem egészen az Övé.
„Ne féljetek…, ne rendüljetek meg…!” Amikor Isten újat kezd, újat jelent be, meghirdeti, hogy uralkodik, szabadítása örömhírét közli veled egy-egy egészen konkrét helyzetben, indulna a szíved, hogy higgy ebben, ráállj erre – ez olyan nehéz! Kívülről annyi minden jön, ami elcsüggeszt. De szeretnék rámutatni még valamire: nem csak kívülről jön a gyalázat és az elcsüggesztés, hanem belülről is támad. Sokakban belül is megy a lemez: „lehetetlen, hogy Isten újat kezd veled, ne gondoljad már!” Lehet, hogy a saját sebzett szívedből, gondolkodásból jön az, hogy te ezt nem érdemled. Nálad végleg elromlott minden. Számodra már nincs megbocsájtás. Téged már nem lehet helyreállítani. Te nem vagy elég jó ehhez. Te nem vagy elég értékes ehhez. Te méltatlan vagy. Mindenki utál, s ha egészen őszinte vagy: te is utálod saját magadat. – Mindez persze eredetileg valahonnan kívülről jött. Jelen van a kultúránkban, s valamikor valahol különösen mélyen beléd égette valaki: egy szülő, egy testvér, valaki, akibe szerelmes voltál, valaki, akit szerettél és különösen fontos volt neked. Történt valami az életedben, bántottak, megsebeztek ezzel, és észre sem vetted, mennyire beléd égett. Hallod, ismétled, újra és újra játszod a lemezt: nem vagy elég jó, nem vagy méltó, túl szennyes vagy.
Amikor Isten bejelenti azt, hogy Ő újat akar kezdeni az életünkben – nem csak avval kell megküzdenünk, hogy mit gondolnak rólunk mások, hanem azzal is meg kell küzdenünk, hogy mit gondolunk mi magunkról. Az egyiknek az ereje abban áll, hogy attól függsz, amit más mond vagy gondol rólad, a hitedről, a helyzetedről. A másik onnan veszi az erejét, hogy attól függsz, amit saját szíved, saját bensőd mond rólad. Mindkettő lehetetlenné teszi, hogy azt fogadd be, amit Isten készít, ahogyan Ő uralkodik. Hogyan lesz ebből új? Hogyan lehet e két erős elcsüggesztő, szidalmazó hangot, a külsőt, ami a környezetből jön, és a belsőt, ami a sebzett szívből fakad, meghaladni, semlegesíteni, hogy elérjen bennünket Isten üzenete?
2. Mit jelent Istenre hallgatni?
Egyetlen módja van annak, hogy ne függjünk, és ne rendüljünk meg a külső és belső elcsüggesztő hangoktól. Ez pedig az, hogy Isten hangjának tesszük ki magunkat. Mit jelent ez? Mit jelent Istenre hallgatni?
Azt mondja a próféta: „hallgassatok rám, akik ismeritek az igazságot, népem, amely szívébe zárta tanításomat!” Ha meg akarjuk érteni ennek a mondatnak az alapján, hogy mit jelent Istenre hallgatni, akkor egy gyönyörű kettősséget kell meglátnunk. Ti. azt, hogy Isten szavának a hallgatása egyszerre jelent egy végleges megérkezést, és folyamatos nyitottságot. Mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy meg tudd haladni a kívülről vagy belülről hangzó becsmérlést, szitkot, bátortalanítást, és Isten hangját halld.  
„Ismeritek az igazságot, népem, amely a szívébe zárta tanításom.” – Csak lásd ezt a képet: az ige úgy beszél itt a közösségről, mint aki szívébe zárta Isten tanítását. A kép: bezárni valamit a szívünkbe, egyfajta véglegességet hordoz. Nem az jelenik meg előttünk, hogy valamit bezárunk a szívünkbe, aztán kidobjuk onnan, majd újra bezárjuk, meg újra kidobjuk, meg újra be és újra ki… Ilyen nincs! Ha bezártuk, annak van egy véglegessége. S amit bezártunk a szívünkbe, az nem egy információ csupán, hogy valamit tudunk Istenről. Ismerni az igazságot - az egy nagyon személyes ismeret a Bibliában. Azt jelenti, hogy van valami olyan alapismeret, alap bizonyosság nem csak a fejünkben, hanem a lényünk legmélyén Istennel kapcsolatban, amit olyan módon bezártunk a szívünkbe, megismertünk, magunkhoz öleltünk, hogy azt alapvetően soha semmi nem kezdheti ki.  Semmi nem bizonytalaníthat el. Ha meg akarod ragadni az életed egy pontján, hogy Isten újat kezd, hogy amit végleg elveszettnek hittél, az helyreállítható; ha nem akarsz felülni a környezet szidalmainak és a saját kishitűségednek és önutálatodnak, akkor egészen biztosan tudnod kell, hogy van egy tőled függetlenül létező isteni igazság, amit bezárhatsz a szívedbe, és amibe belekapaszkodhatsz minden körülmények között.
Vannak alapvető igazságok, amelyeket ismerned kell. Ilyen igazság az, hogy Isten igazságos Isten, aki gyűlöli és megbünteti a bűnt. Izrael népének is találkoznia kellett ezzel. Nem véletlenül vannak ott, ahol vannak, Isten büntetése ez. De van más igazság is, amit tudni kell Istenről, és ami független a mi érzéseinktől, benyomásainktól, és ezt az igazságot is mélyen a szívünkbe kell rejteni. Ilyen tőlünk független, objektív igazság az, hogy Isten szerető Isten, aki megbocsátja a bűnt, és megtartja az ígéretét. Azt ígérte, hogy le fog járni a fogság, ki fogja őket hozni, helyre fogja őket állítani. Nem csak mondja ezt, hanem képes és hatalmas is arra, hogy mindezt megtegye. Ez az az igazság, amit a népnek egy része bezárt a szívébe, ami alapján el tudta hinni, hogy Isten újat kezd.
Ma is, velünk is ugyanez a helyzet. Az az objektív igazság, amit szívünkbe kell zárnunk, hogy képesek legyünk Isten szavát hallani, az a Jézus Krisztus Evangéliumának ismerete.  Ha megvan benned ez az ismeret, nem csak mint információ, hanem mint szívedbe zárt igazság – akkor ez egy végleges megérkezés. Mert ezt semmi nem kezdheti ki. Szükséged van erre a mély meggyőződésre ahhoz, hogy meghalljad, amit mond. Kikezdhetetlen biztonság ez: a szívedbe zártad Isten igazságát, Aki nem változik. Isten jelleme, megváltó tette, örök hűsége és szeretete nem változik.
Persze ez a biztonság, ez a megérkezettség egyben kísértés is. A magabiztosság, a halott ortodoxia kísértése: tudom az igazságot, mindent tudok már. Éppen ezért annyira fontos a dolog másik oldala, a folyamatos nyitottság.
Isten azt kéri a néptől: „hallgassatok rám!” Elküldi a prófétát, szól, és nézi, talál-e olyanokat, akik nyitottak és befogadják, amit ott és akkor mond. Isten kapcsolatot akar a népével, és ebben a kapcsolatban folyamatos megmaradást. Gondoljatok bele! A Babilonban lévő zsidó közösség hiába tudná, a szívébe zártan, hogy milyen Isten, ha nem lennének folyamatosan nyitottak is (legalább némelyek közöttük) Isten hangjára. Eléldegélhetnének Babilonban még vagy ezer évig ezzel az ismerettel, hogy milyen Isten, ha nem hallanák meg, amikor a próféta jön, amikor Isten szól és bejelenti az újat. Ki fogja meghallani Babilonban azt, hogy most vége a gyásznak, a pusztulásnak, újat fogok kezdeni, és ezt véghez fogom vinni? Ki fogja meghallani, ha nem azok, akik tudják, mert a szívükbe zárták az igaz-ságot, hogy Isten hatalmas, az ígéreteihez hűséges Isten – és akik most aktuálisan is készek annak meghallására, amit Ő hirdet? Most halljuk a hangját, értjük a szavát – és tudjuk, hogy azt meg is fogja cselekedni, mert a szívünk mélyén így ismerjük Őt. Csak így működik. Aki a közösségben már rég nem így ismeri Őt, az azt fogja mondani: blőd duma, hogy Isten újat kezd. Értitek?
Mindkettő elengedhetetlen tehát. Hiába van ott a szívükbe zárt objektív ismeret Isten igazságairól, ha emellett nem nyitottak folyamatosan az élő Isten megszólító szavára, akkor nem érkezik el hozzájuk az új kezdés üzenete. De fordítva is igaz: hogyan lehetne egy közösség, vagy egy ember folyamatosan nyitott Isten hangjára, ha nincs ott a szívében a Róla szóló bizonyos ismeret, hit, meggyőződés? Ha elvész a szívéből, vagy soha meg sem született benne az Isten-ismeret, akkor nem fogja meghallani az újat. Mert ha hallja is az üzenetet, bolondságnak fogja tartani.
Gondolkozz azon, hogy neked melyik oldalon van szükséged megújulásra, növekedésre! Hol látod a hiányosságot? Alapvetően ez a nagyon mély bizonyosság hiányzik belőled, hogy tudnád, kicsoda Isten, milyen Ő? Vagy megvan ez a nagyon mély bizonyosság, amit semmi el nem vehet, mert bezártad a szívedbe az Evangélium igazságát - csak annyira halott már, hogy az hiányzik belőled, hogy nap mint nap keresd Őt, meg akard Őt hallani, meg akarjad Őt érteni? Ma is tudni akarod, hogy Ő mit akar veled és mit készít neked, és hogyan jár veled az élet minden napján? Mind a kettőre szükség van. Mély és alapvető, megingathatatlan ismeret, hogy ő szeret és meghalt érted Krisztusban, megbocsátott, gyermekévé fogadott, és ettől semmi el nem választhat, akármi is történik. Ugyanakkor folyamatos nyitottság, imádság, keresés, hogy mit üzen most az igéjében, hogyan munkálkodik most, mire indít most. Ezt jelenti őrá hallgatni. És ha ez a kettő együtt van, az dinamit, erő: akkor van esélyed arra, hogy legyőzd a külső és belső szidalmazó, gyalázkodó, gyűlölködő hangokat.
Ahhoz, hogy ez valóság legyen benned, be kell fogadnod ezt egyszer, véglegesen, és gyakorolnod kell magad benne folyamatosan. Idő kell hozzá, és neked is időt kell szánnod erre. Nem fog végbemenni magától – ezt Isten cselekszi meg. De ahhoz, hogy megcselekedje, ki kell tenned magad az Ő jelenlétének. Ezért hívlak arra: ha hallani akarod Isten hangját, ha akarod, hogy újat kezdjen az életedben, szabadítást adjon és helyreállítson, akkor tedd ki magad az Ő igéjének, tedd ki magad a keresztény közösségnek, tedd ki magad a gyógyító imádságnak! Isten felépít, és egyre jobban megismered a hangját.
3. Végül: honnan kapunk erőt így hallgatni Istenre? Honnan kapunk erőt ebbe begyakorolni magunkat?
Bármikor feltehetnénk ezt a kérdést, de most mondjuk is ki: van-e több a Bibliában, mint ameddig eljutottunk most? Azt mondod: rendben, megértettem, hogy mit jelent Istenre hallgatni, az Evangéliumot befogadni, szívbe zárni, s ugyanakkor nyitottnak maradni és figyelni. Talán azt is megtapasztaltad már, hogy ez munka, sok-sok gyakorlás és kitartás kérdése is. De talán azt érzed: nincs nekem ehhez erőm. Vagy nincs mindig erőm hozzá. Nincs mindig kedvem. Nincs mindig motivációm. Néha nagyon van, néha meg nagyon nincs. Mi tud energizálni? Mi tud motivációt, lelkesedést, erőt adni?
A kereszténység azért hirdet jó hírt, mert nem annyit mond, hogy nézd, így kellene tenni, ez az út, most szedd össze a erődet és menj, próbáld meg! Hanem azt mondja: nézd, így kellene tenni, ez az út - találkozz ezzel, nézzed ezt, szemléld ezt, szeresd ezt! Imádd azt a Jézust, Aki így is tett helyetted, érted, és így is tesz veled, és így is tesz benned! Ő az erő.
Ézsaiás azt mondja: „A gyalázkodók úgy járnak, mint a ruha, amelyet megrág a moly.” Vele szemben, Isten azt mondja: „az igazságom és a szabadításom örökre megmarad.” Ez a kettő egymás mellett, hogy ne féljetek az emberek gyalázkodásától, ne rendüljetek meg a szitkozódásaiktól, mert úgy elvész minden: ők, meg amit mondanak, mint a ruha, amit megrág a moly - de az én igazságom, az én szabadításom, amit én újat kezdek, az örökre megmarad. Amikor ezen a kettőn gondolkodom, akkor nem tudtam ennek a titkát nem Jézusban látni. Miért?
Ha valahol látni akarjuk a gúnyt, a gyalázatot, a szidalmat – Jézus történetében látjuk. Amikor Pilátus, mint római helytartó végül dönt, és átadja Jézust a zsidó vallási vezetőknek, akik azt követelik, hogy végezze ki, akkor a következő mozzanat az, hogy felöltöztetik királyi ruhába, töviskoszorút nyomnak a fejére, királyi köntöst terítenek rá, botot adnak a kezébe, és közben gúnyolják, köpködik, és gyalázzák. „Íme a zsidók királya!” S aztán amikor vége ennek a szennyes játéknak, és Jézust keresztre feszítik, akkor ott ugyanez a gyalázkodás folytatódik. A körülállók egy része gúnyolódik, szórakozik. Azt kiabálják: „ha másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni? Szálljon le a keresztről!” Döbbenetes látni azt a Jézust, aki ezt a mérhetetlen indulatot, mocskot és gúnyt kapja, miközben a halálát szenvedi el. Érted meg értem. - És közben ezekért az emberekért imádkozik. Nem ül fel ennek a gúnynak. Nem pusztítja el ez a gúny a belső tartását, mert Isten előtt van, Istenre hallgat. Tudja, hogy ki Ő, tudja, miért van ott, tudja, hogy mit visz végbe. Akármilyen nyomorult is legyen ez a helyzet.
Mennyire igaz Jézusra az, amit Ézsaiás mond, hogy Ő nem rendül meg az emberek szitkozódásaitól és gyalázkodásaitól! De az Isten igazsága és szabadítása Őbenne és Őrajta örökre megmarad! „Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnnek, az igazságnak éljünk. Az ő sebei által gyógyultatok meg…” (1.Pét.2.23-24.)
És ha megérted, hogy mindez Jézussal érted történt, hogy meggyógyulj általa; azért, hogy ne kelljen kiszolgáltatva lenned más emberek gondolatainak, gyalázásának, szitkainak, amikor el akarod hinni, hogy Isten újat kezd; ha megérted, mindez azért történt Vele, hogy neked még csak attól se kelljen függeni, ahogy önmagadat megveted, kárhoztatod és vádolod, mindez azért történt, hogy téged helyreállítson – akkor ebből erőt kapsz arra, hogy odahallgass Istenre, szívedbe zárd az Ő igazságát és az egész lényeddel Őt hallgasd! Miért? Mert ha ezt a Jézust egyszer így meglátod és megérted, akkor nem az fog munkálni benned, hogy jónak kell lenned, meg kell javulnod, méltóvá kell válnod – hanem leborulsz, és azt mondod: köszönöm, Uram, hogy ennyire szeretsz engem! Amikor leborul az ember, és imádja Őt, akkor kezd megváltozni a szíve. És amikor elkezd megváltozni a szíve és a belsője, akkor lesz új emberré.
Tehát Isten Krisztusban újat hirdet. „Bűneinket maga vitte fel testében a fára.” És amikor felvitte, minden szidalom és minden gyalázat rajta volt. Gondolod, hogy át tudod most adni neki mindazt a gyalázást, amit hordozol? Gondolod, hogy ennek a Jézusnak nagyobb hatása lehet rád, mint annak, amit más emberek, vagy a saját szíved mond rólad? Gondolod, hogy képes vagy meghallani, hogy Isten drága, értékes, szerető. megbocsátó, felemelő, megépítő üzeneteit akarja mélyen a szívedbe plántálni, és felülírni mindazokat a sötét képeket, amelyek ott uralkodnak? Engeded, hogy az Ő hangja felülírja önmagad megvetésének belső hangját? Tedd meg! Imádd az Urat, és meggyógyul a lelked. Hallgasd Őt, és megújul az életed. 
Lehet, hogy a megújulás szüksége egészen konkrét most az életedben valamilyen területen. Lehet, hogy nagyon nehéz elhinned, hogy Isten még újat kezd. Ha így van: kérj imádságot, hogy Isten Lelke írja beléd az Ő igazságát! Ha pedig úgy vagy most itt, hogy nincs semmi konkrét kérdés, nagyjából működik az élet, kicsit rossz, kicsit jó, amilyen általában - akkor azon gondolkozz el, miben kell megújulnod ezáltal a Jézus által! Abban, hogy igazán a szívedbe zárjad a változhatatlan nagy igazságokat, mert ezekben nagyon bizonytalan vagy? Most éppen megvan, de ha kicsit nehezebb lesz a helyzet, egy pillanat alatt elvész? Vagy pedig nagyon jól tudod, mi az igazság, be van zárva a szívedbe, vagy talán már csak a fejedbe, s abban kellene megújulnod, hogy nap mint nap hallgasd Őt? Hogy folyamatosan nyitott légy arra a szóra, amit Ő küld, ahogy Ő beszél veled, ahogy Ő cselekszik az életedben? Hogy ne maradj le róla! Ahol vagy ebben a történetben, ott nyisd meg magad Jézusnak, és borulj le Előtte, adj hálát Neki, és imádjad Őt! És Isten valóban újat kezd az életedben.

Elképzelhető-e még egyszer öröm ott, ahol most sírás van? Élet ott, ahol most gyász és halál uralkodik? Ha meg tudott fordulni a helyzet életből, bőségből, elégedettségből szomorúságba, gyászba - meg tud-e fordulni újra? Ami elromlott, ami összetört, ami elveszett - helyreállhat-e ismét?
Ezekkel a szavakkal kezdtük ennek a fejezetnek a magyarázatát két hete. Mert a próféta, Ézsaiás küldetése éppen az, hogy meghirdesse: igen, Isten újat kezd.
Történelmileg a Krisztus előtti 6. század végén vagyunk, a babiloni fogság idején. Izrael gyermekei között már a harmadik generáció születik idegen földön. Egy olyan nép életében hangzik Istennek ez a kijelentése, amelyről azt lehet mondani: megroppant gerincű, álmait vesztett, megtört közösség. Az otthonuk több száz kilométerre, Jeruzsálem, Júda csupa rom. A templom, ahol Isten megjelent közöttük, ahol találkoztak Vele, csupa rom. A családi történetek arról beszélnek, hogy a szülőket vagy a nagyszülőket hogyan üldözték; hogy a nagybácsik vagy a nagynénik hogyan haltak éhen az ostrom idején a városban, hogy milyen szörnyűségeket kellett kiállni. Ez a velük, bennük élő valóság. Ez uralja a szívüket, ez formálja a gondolkodásukat. A fejezet első verseiben Isten bejelenti ennek a népnek: Ő most újat kezd az életükben. De látni fogjuk, hogy a bejelentésen, az örömhír egyszerű meghirdetésén túl Istennek nagyon komolyan, nagyon meggondoltan „dolgoznia” kel azon, hogy ez a nép képes legyen befogadni az örömüzenetet, az Evangéliumot.
Mi kell ahhoz, hogy egy összetört közösség képes legyen elfogadni, hogy a dolgok tényleg újra jóra fordulhatnak? Hogy Isten tényleg újat kezd, tényleg jó hírt hirdet, tényleg helyreállítja az Ő népét? Beszéltünk arról, hogy Isten azokat tudja megszólítani, akik keresik Őt. Arról is beszéltünk, hogy úgy dolgozik rajtuk, hogy az élet képeit adja eléjük; a halál, pusztulás és reménytelenség bennük élő képeivel szemben. Harmadszor pedig arról volt szó, hogy Isten visszatekintésre hívja a népet a Vele való kapcsolatuk kezdetére, amikor Isten ígéreteket tett. Emlékezteti őket, hogy Ő nem felejtette el az ígéretet, sőt éppen ennek alapján fog újat kezdeni.
Az első részben arról beszéltünk tehát, mit tesz Isten azért, hogy a meghirdetett új kezdést be tudja fogadni a közösség. A mai szakaszban elsősorban arról lesz szó, mit tesz Isten azért, hogy ez az új kezdés valóban meglegyen. Mi az alapja annak, hogy Isten helyreállítja azt, ami tönkrement? Miből fakad ez? Hogyan történik? A válasz, a jó hír, az örömhír az, hogy a helyreállításnak, az Istenben való új kezdetnek az alapja az, hogy Isten egészen valóságosan uralkodik és kormányoz. 
Három gondolatban szeretnék beszélni Isten valóságos uralmáról és kormányzásáról:
 1. A jó hír: Isten uralkodik, kormányoz
„Figyelj rám, népem!” – szólítja meg Isten a közösséget. A figyelmüket kéri, majd elkezd arról beszélni, mit készül cselekedni. „Tanítás származik tőlem és törvényemet a népek világosságává teszem.” Engedjük, hogy hasson ránk ez a kép: Isten törvénye, tanítása kimegy, eljut a népekhez, akiknek számára ez világossággá lesz. A következő versben úgy fogalmaz ugyanerről: „közel van az igazságom, és közel van a szabadításom, karom népeket ítél”. Érkezik tehát az igazság és a szabadítás. S amikor Isten a népek ítéletéről beszél, akkor nem arról van szó, hogy felsorakoztatja a népeket és elítéli őket. Az ítélet itt azt jelenti: Isten, a bíró vezet, kormányoz. Isten, mint legfőbb vezető, uralkodó ítéletet tesz és rendbe rakja a dolgokat, kormányoz. Fontos meghallanunk azt, hogy Isten nem csak Izraelről, nem csak a választott népről mondja ezt, hanem azt ígéri: érkezem, és a környező népek számára is jó kormányzást fogok biztosítani.
Az itt használt fogalmak az Ószövetség nyelvén azok a kifejezések, amelyeket a népek kormányzásával kapcsolatban használtak. Isten jó kormányzást ígér. Ez politikai fogalom, sokat halljuk mi is mostanában – és nem véletlen, hogy most is ezeket a fogalmakat használom. Mert a mai igeszakasz pontosan erről szól. Isten uralkodása alapvetően történelmi és politikai helyzetben jelenik meg. Ott és akkor, Babilonban ez azt jelentette, hogy volt egy elnyomó hatalom, egy rossz kormányzat. Mindenki számára rossz volt: Izráel számára is, a népek számára is, mert Babilon politikája a népeket elnyomorította, kizsákmányolta, fogságba döntötte, tönkretette. Ez volt a politikájuk: erő, hatalom, elnyomás. Amikor Isten megszólal ebben a helyzetben és azt mondja: kimegy a törvényem, népek világosságává lesz, az én karom fogja rendezni a népek életét, eljön az igazságom és a szabadításom - akkor ezzel Isten egészen konkrétan azt mondja: belépek ebbe a helyzetbe aktívan, uralkodom, kormányozni fogom a népeket, helyreállítom az én uralmamat.
A hitvallás, hogy Isten uralkodik, az egész Biblián végigvonul. Ugyanez jelenik meg mintegy öt évszázaddal később Jézus személyében, küldetésében. Az Evangéliumok avval foglalják össze Jézus szolgálatát, hogy eljött az idő, elközelített Isten országa, Isten uralma, térjetek meg és higgyetek ebben a jó hírben! Jézus ugyanazt hirdeti, amit Ézsaiás hirdetett ötszáz évvel korábban: Isten uralkodik, Isten kormányoz, Isten aktívan jelen van a népeknek és az Ö népének az életében. Isten azt mondja: „tanítás származik tőlem és törvényemet a népek világosságává teszem” – ez igaz ott és akkor Babilonban, de ez igaz Jézusra is, akinek a világossága, az uralma mára eljutott minden néphez. És ha azt olvassuk: „közel van igazságom és eljön a szabadításom”- akkor ez is igaz ott és akkor Babilonban, de igaz Jézusban is, akiben Isten igazsága és szabadítása mára eljutott a népekig az egész világra.
Azt szeretném, hogy lássuk tehát, hogy Isten kormányzása ott és akkor Babilonban nem valami elvont, lelki, spirituális uralkodás vagy kormányzás. Nem arról van szó, hogy itt marad a nép Babilonban, az élet marad olyan, mint eddig volt, de majd lelkileg egy kicsit jobb lesz, mert én uralkodom. Nem! Isten azt hirdeti: új kormányzás kezdődik az Ő hatalma által, Ő újrarendezi a népeknek az életét.
2. A kétely: honnan tudhatjuk, hogy Isten uralkodik és kormányoz?
Hogyan lehet elfogadni Babilonban, hogy Isten meghirdeti: Ő kormányoz?  Hogyan lehet elfogadni, hogy tényleg küszöbön van Isten szabadítása, igazsága, tényleg küszöbön van az, hogy az egész világpolitika felbomlik és megváltozik; és tényleg lesz új élet, lesz szabadság, tényleg újat kezd Isten az Ő népének az életében? Hiszen mindebből még egyáltalán nem látszik semmi! Semmi nem utal arra ott Babilonban, hogy Isten uralkodik, amikor Ő meghirdeti, hogy Ő uralkodik. És valljuk be: a mi szívünkben is ott lehet ez: Jézus uralkodik – de körülnézünk ebben a világban, vagy csak ránézünk arra, ami a saját életünkben történik, és azt mondjuk: nem látszik rajta, hogy Jézus uralkodik. Semmi nem mutatja, semmi nem úgy történik, mintha Jézus kormányozna.
Valóban nem látszik a világon az, amiről itt Isten beszél – éppen ezért olyan jó hír az, hogy Isten nem csak meghirdeti, nemcsak kijelenti, hogy Ő uralkodik és kormányoz, hanem utána elkezd dolgozni a népen, hogy valamiképpen átadhassa, megértesse ezt velünk, hogy képesek legyünk elfogadni és megérteni: Ő valóban uralkodik és kormányoz, kézben tart mindent. S lássuk meg azt is, hogy amikor Isten dolgozik, fáradozik ezen – az irgalom. Hiszen tehetné azt is: „meghirdettem világosan, hogy én uralkodok. Nem tudjátok befogadni? Nem hiszitek? Akkor ennyi volt! Túllépek rajtatok. Keresek másokat, olyanokat, akik hallgatnak rám.”  - Nem keres mást. Nem mond le rólunk. Látni fogjuk Ézsiásnál, hogy Isten újra és újra meghirdeti az újat, amit tenni készül – és mivel látja, hogy az Ő népe nem tudja felfogni ezt az újat, melléjük áll, bátorítja, vigasztalja, erősíti őket. Segíti őket abban, hogy befogadják a jó hírt: én uralkodok, én kormányzok, én kezemben tartok mindent. Hogyan?
Azzal kezdi, hogy „tekintsetek, nézzetek!” Ugyanúgy, mint az előző részben. Az, hogy mire függesztjük a tekintetünket (nem csak fizikai értelemben, hanem mire vetítjük, mire irányítjuk a figyelmünket), alapvetően meghatározza azt, ahogyan gondolkodunk. Éppen ezért Isten újra és újra felszólít bennünket a Bibliában arra: nézzetek fel! Nézzetek rám! Emeljétek fel a tekinteteteket arról, amire úgy ráfixáltatok az életben! Mert amire összpontosítasz, amire mindig nézel – az meghatározza azt is, hogy mit tudsz elképzelni, mit vagy képes elhinni.
Ha ez a közösség ott Babilonban csak annyit lát, hogy milyen erős a babiloni hatalom (még ha túl is van már a fénykorán, de még mindig erős, még mindig hatalmas); ha csak annyit lát, azon gondolkodik a régi történetek és elmondások alapján, (mert haza már rég nem mentek, saját szemmel nem is látták), hogy Jeruzsálem romokban van; ha csak a saját erőtlenségét és lehetetlenségét látja, akkor megbénítja az ebből  fakadó félelem és aggodalom.  Ezért mondja azt nekik Isten: „tekintsetek, nézzetek, lássatok!” Emeljétek fel szemeteket az égre, tekintsetek le a földre! Nézzétek azt, ami az emberi életnek a legszilárdabb struktúrája, kerete! Ég és a föld - a legszilárdabb. Akármi történik, ég van, föld van. Társadalmak jönnek-mennek, népek jönnek-mennek, politikai hatalmak jönnek-mennek, ideológiák jönnek-mennek, tárgyak jönnek-mennek – de ég és föld mindig van alattunk, fölöttünk, ez biztos. S akkor Isten mégis így folytatja: „Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, az én igazságom nem rendül meg.” Az én kormányzásom, mondja Isten, biztos!
Gondolkodtam ezen az igén. Hogyan akarja Isten éppen ezekkel a képekkel segíteni a közösséget annak megértésében, hogy az Ő kormányzása, az Ő uralkodása biztos, szilárd és maradandó? „Az ég szétfoszlik, mint a füst.” A kép második felét ismerjük. Tudjuk, hogyan oszlik szét a füst. Ha valamit beleng egy sűrű, sötét, fojtó, büdös, szemünket csípő füst - akkor is tudjuk, elég egy szél, egy légáramlat, és az egész elmúlik, semmivé lesz. De hogyan mondhatja azt Isten, hogy az ég, ami a legstabilabb, foszlik szét egy pillanat alatt, mint a füst? Mit akar evvel Isten mondani? Hogyan akar Isten ezen keresztül segíteni abban, hogy megértsük, hogy az Ő uralma maradandó? S egyből itt a másik kép: „és a föld szétmállik, mint a ruha.” Megesett már velem, hogy volt valami kedvenc ruhám, amit nagyon szerettem, sokszor felvettem – de egy idő után azt mondta a feleségem: ezt már csak itthon hordhatod, emberek közé már nem mehetsz benne! Mert elkopott, szétfoszlott, szétment. Hallottam olyanról, hogy valaki az esküvői ruháját tette el gondosan – s mikor huszonöt év után elő akarta venni, akkor látta, hogy teljesen szétfoszlott, megették a molyok.  Isten azt mondja itt, hogy a föld, ami a számunkra stabil, biztos, szilárd – az szétmállik, mint a ruha. Az ég szétfoszlik, mint a füst; a föld szétmállik, mint a ruha, lakói elhullanak, mint a legyek - ez durva! Tényleg ennyi az ember? Mint amikor október végén kinyitsz egy ablakot, és ott vannak a párkányon döglött legyek? Hogyan segítenek ezek a képek? De az én igazságom, szabadításom, hatalmam örökre megmarad!
Honnan tudják, hogy Isten újat kezd? A zsidóknak bizonyos értelemben könnyebb ez. Azért, mert számukra nem kérdés, hogy az ég és föld egyszer úgy, ahogy most ismerjük, felbomlik, átalakul. Az egész Ószövetség tele van avval, hogy a világ megromlott a teremtéshez képest, és Isten majd újjá teremi a világot. Lesz egy nagy krízis, egy nagy válság, amikor szétbomlik a világ, megszűnik abban a formában, ahogy az most van, és egy új formát ölt az új teremtésben. Ők értik ezt, bennük él a kép ősidők óta. De mi? Bennünk ez nincs. Ugyanakkor a mai embertől mégsem áll távol a világ felbomlásának a képe. Nem azért, mert Isten igéje ezt ősidők óta a szívébe ültette – hanem mert tudja, látja, hogy az emberiség képessé vált arra, hogy egy szempillantás alatt felrobbantsa, elpusztítsa a Földet, vagy teljesen lakhatatlanná, élhetetlenné tegye azt. Dolgozunk is rajta folyamatosan. De akkor meg miért áll tőlünk olyan távol ez a kép, hogy a Föld szétmállik, mint a ruha, az ég szétfoszlik, mint a füst, de egyvalami, Isten uralma megmarad? Igen, egy zsidó embernek ez könnyebb – mert ők tudják, hogy Isten alkotta az eget és a földet, persze, hogy nagyobb az alkotó az alkotásnál, persze, hogy nagyobb Isten hatalma az égnél és a földnél. De a nem zsidó, nem hívő, nem keresztény, nem bibliai háttérrel gondolkodó embernek ez nehéz. Még ha az első felét érti is, hogy bármikor szétbomolhat az egész világ – ettől még nem tudja a második felét: hogy Isten mégis uralkodik, és biztosan és szilárdan kézben tart mindent. 
A nagy kérdés ma az: honnan lesz bennem bizonyosság, hogy akármi történik, Isten uralkodik, kormányoz, és ez az alapja annak, hogy újat kezd ott, ahol minden összeomlott? Mert azt mondja ez a kép, hogy nézzétek, ha Isten uralma annyira hatalmas, hogy még az ég felbomlását, meg a föld felbomlását is túléli, akkor most, amikor az ég és a föld biztosan és szilárdan áll, hogyne tudna újat kezdeni ennek a közösségnek az életében? De hol tudom ezt én magamhoz ölelni, magamhoz ragadni? Hol jön ez közel?
Lehet, hogy valaki azt gondolja, közel jött akkor, legalábbis megpróbált közel jönni, amikor az egyház nagyon hatalmas, nagyon erős, nagyon gazdag volt, nagyon nagy politikai befolyással bírt, uralkodott. De tudjuk jól: ennek annyi hátulütője volt, hogy ez inkább ijeszti a mai embert. Biztos, hogy Isten hatalmát és uralkodását nem egy ilyen egyházban láthatjuk meg. Mások azt mondhatják, Isten uralma, kormányzása akkor válik világossá, amikor olyan keresztényekkel, olyan hívő emberekkel találkozunk, akik mindig boldogok, mindig erővel vannak telve, mindig reménykednek, mindig győztesek, mindig magabiztosak, mindenre tudják a választ. De az az igazság, hogy ha vannak is ilyen emberek, nem nagyon szoktuk bennük meglátni az Isten igazi uralmát. Hol látjuk meg?
Hol látjuk meg a kormányzást? Olvasok egy történetet a Bibliából, amit a legtöbben jól ismertek. Olvasom, és kérlek, figyeljetek, hogyan jelenik meg az ég és a földe benne!
„Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, Éli, lamma sabaktani, azaz: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Majd Jézus ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte a lelkét. És íme a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. És a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.”  (Mt.27.45.kk)
Ez is elgondolkodtatott. Azt mondja Ézsaiás: az ég felbomlik, semmivé lesz, mint a füst - és Jézus halálakor az ég elsötétedik. Ézsaiás szerint Isten uralma biztosabb, mint az ég. Ha az ég elmúlik, Isten akkor is uralkodik. És Jézus halálakor a föld is megrendül. Amikor Isten Fia, Jézus kileheli a lelkét a kereszten, akkor az ég és a föld, az alapvető struktúrák meginognak. Ahol az Isten küldöttét elpusztítják, ahol a teremtőt, a világ fenntartóját kiutálják, ott megreccsen a világ.
Hol van itt az Isten hatalma, maradandó és örök uralma, szabadítása és igazsága? Nem Isten kudarca ez, hogy meghal az Ő küldöttje? Figyeljünk arra, mit ír még Máté azoknak a perceknek, óráknak a történéseiről! Valami még történik azon túl, hogy a föld és az ég megrendül. szerepel itt egy rövid mondat: „a sírok megnyíltak, sok elhunytnak feltámadt a teste.” Akik elhulltak, mint a legyek, Ézsaiás képével élve, azok, amikor Jézus meghal, feltámadnak és kijönnek a sírjukból. És ne mondd azt, hogy ez csak mese! Ez abszolút ellenőrizhető. Amikor Máté leírja az evangéliumát, még mindenki él, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Azok is olvassák, akik ott voltak. Mindenki tudta, hogy igaz. Senki nem emelt szót a leírás, az Evangélium elbeszélése ellen. Hiszen találkoztak a feltámadottakkal, ez egy kis közösség, ők személyesen tudták, kikről van itt szó.
S ez még csak a halvány előjele annak, ami három nap után követi az ég és a föld megrendülését: Jézus feltámadása. A tanítványok, akik találkoztak a feltámadt Jézussal, utána azt hirdetik: Isten uralkodik, kormányoz, kézben tart mindent. Isten igazsága és szabadítása kiterjed a népekre. Isten igazsága győzött! Ez nem egy látványos nagy politikai győzelem, hanem Jézusnak a győzelme, szeretete, szabadítása, amelyet megragadva és a szívünkbe fogadva egészen mélyen meggyőz minket arról, hogy Isten uralkodik, kézben tart mindent, kormányoz, Isten legyőzött minden erőt, amely szemben állt Vele.
Persze, ez az uralom paradox, elrejtett, titokzatos. Néha abszolút érezzük, máskor abszolút nem érezzük. Mi következik ebből? Mi történik azzal az emberrel, akiben ez az uralom, bizonyosság, hogy Isten uralkodik és kormányoz, megszületik, növekszik, és egyre erősebb lesz?
3. Mi a gyakorlati következménye annak, hogy Isten uralkodik és kormányoz?
Három dologról beszélek, három dolgot mond erről a Heidelbergi Káté is, református hitvallásunk.
Az úrvacsorában, ami most előttünk van, éppen ezért nemcsak hátratekintünk arra, hogy Jézus meghalt értünk, nemcsak átéljük, hogy táplál minket és közöttünk van, hanem előre is tekintünk ennek a nagy sikeres történetnek a végére.  Így jöjjetek az úrvacsorai közösségbe! Hozzátok akár a már lezárult szomorú történeteket, veszteségeket, akár a folyamatban lévőket annak a Jézusnak a jelenlétébe, aki a végső sikertörténetbe olt be bennünket. Aki pedig éppen nagyon fent van, nagyon rendben van, az jöjjön avval az örömmel és hálával az úrvacsorai közösségbe, hogy „mindenem Tőled van. Minden Érted van. Adj nekem alázatot és tölts be hálával mindenért!”