Lovas András Dr.

Három fogalom köré épül a mai igehirdetés: bölcsesség, alkohol és Szentlélek. A Példabeszédek könyve alapján a bibliai értelemben vett bölcsességet tanulmányozzuk hosszabb ideje. A ma olvasott szakasz értelmezése nem kíván különösebb előtanulmányokat senkitől. Egy nagyobb egység részeként, amely érinti az evés és a más asszonya témákat, a mértéktartást helyezi elénk, és felmutatja az alkohollal való visszaélés bolondságát. Jó pár száz évvel később Pál apostol az efézusi levélben (nem függetlenül textusunktól) szintén összeköti a bölcsesség és a részegség témáját, azonban első látásra különös módon teszi ezt: „Jól vigyázzatok, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen… Ne részegeskedjetek, hanem teljetek meg Lélekkel.” Itt van tehát mindhárom, mégpedig egy fontos és különleges összefüggésben: bölcsesség, szesz és Szentlélek. Alkoholizmus, evangélium, és Istennek élt élet…
Szembesültem azzal, hogy milyen nehéz itt, a gyülekezetben igehirdetésben az alkoholizmusról beszélni. Óriási csapdák vannak nemcsak az igehirdető, de az igehallgató és bibliaolvasó keresztény, de még a magát Krisztus követőjének nem valló ember előtt is. Az egyik a moralizálás – olyan egyszerű elítélni az alkoholizmust, mint ami öl, butít és nyomorba dönt… A másik a szakmai megközelítés kísértése (aminek megvan a helye és szerepe a szakmában, de ami nem lehet elsődleges most a számunkra). Mit értek ez alatt? Felölthetjük a szociológus szerepét, aki az alkoholizmus társadalmi összefüggéseiről beszél. Magunkénak tarthatjuk az addiktológus vagy a pszichológus megközelítését, és elemezhetjük innen nézve az egyéni élettörténeteket, a családi összefüggéseket, a függőség kialakulásának okait, testi és lelki következményeit, a terápia útjait. De ez, mint elsődleges megértés, számunkra tévút. Végül csapda az elkenés is: nem nevezzük néven az alkoholizmus iszonyatos szörnyét, amely valamilyen módon jelen van az életünkben. Beszélhetnénk tágabb értelemben, az önuralom, a mértékletesség kérdésiről… Miért nem beszélünk más függőségekről is, pl. drog, munka, internet, stb.? – kérdezheti valaki. Lehetnénk kiegyensúlyozottabbak, tapintatosabbak… De nem leszünk. Ma szembenézünk az alkohol pusztító hatásával az életünkben, mert Isten erre hív…
 
I. Az alkohol bolondsága
A szöveg a másnapos embert idézi fel, kiáltásait visszhangozza: jaj! fáj! De kinek, jaj és kinek fáj? Kit vertek véresre ok nélkül? Ki veszekszik értelmetlenül? Kinek van minden baja? Kinek véres a szeme? Ki ez az ember? – És mindannyian érezzük, tudjuk, ki ez az ember. Ismeretlenül is ismerős, ismerősen pedig ijesztő. A valósághű és elrettentő leírás folytatódik: „Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak.” A kép előttünk a késő éjszakába nyúló iddogálás, aminek egy pontján emberünk nem annyira kóstolgatja a bort, mint inkább vizsgálja, kutatja.
Képzeld magad elé az embert, aki üveges, vizslató tekintettel mered a pohárra. Iróniától sem mentes kép ez… Majd megfogalmazza szerzőnk azt is, hogy mennyire vonzó a bor: „Ne nézd a bort, hogyan vöröslik, hogyan gyöngyözik a pohárban…” Egy angol bibliafordítás az ún. kulturált borfogyasztókat szem előtt tartva így fogalmaz e helyütt:
„Ne a címkéje alapján, sem a bukéja, vagy testessége alapján ítéld meg. Sokkal inkább a másnaposságot vedd számításba, amit okoz…” (The Message) „Végül megcsíp, mint a kígyó, megmar, mint a vipera.” És hogy ez mit jelent? „Szemed zavaros dolgokat lát, te magad meg össze-vissza beszélsz. És olyan leszel, mint aki a tenger közepén fekszik…” A delirium tremens leírása. Egykor és most. Végül felkerül a nyomorúságos és dicstelen korona emberünkre, és visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk: „Ütöttek engem, de nem fájt, vertek, de nem tudtam róla! Amint fölébredek, folytatom, ugyanezt keresem.” Összetörtem, és fogalmam sincs hogyan, de ami történt éjjel, azt folytatom már reggel…
Lehet ezeket a sorokat úgy olvasni, úgy hallani, mint amelyek kifigurázzák a részeg embert. A szerző elrettenteni akar, és ennek lehet eszköze a gúny. Mégis, talán igaz, hogy legtöbben nem így halljuk ezt. Nem annyira mosolyra húzódik az ajkunk, mint amennyire összeszorul a szívünk. Magyarországon 800.000 ember alkoholista, másfél millió nagyivó. Az alkoholizmus a szakemberek szerint népbetegség. Érintettek vagyunk… Közvetett módon mindannyian, de a legtöbben közvetlenül is. Pedig jó lenne, sokkal jobb lenne csak távolról nézve nevetni. Vajon kimondhatjuk ma a titkokat? Kimondhatóak a fájdalmak, néven nevezhető a megkötözöttség? Hányan és hányan vannak, akik gyerekkorának rémképe ez az ember… egy apa, egy anya, egy rokon… Egy férj, egy feleség, egy testvér… Vagy akár a gyereked. Mennyi erőszak, fájdalom és nyomorúság kötődik az alkoholhoz az életünkben… Szegénység, veszekedések, verések. Szégyen és titkolódzás, hogy csak meg ne tudják. Állások elvesztése, válások, családok széthullása. Kreativitás és fizikai erő, szellemi és lelki egészség szétszórása, elpazarlása. Az alkohol áldozatai és az alkoholista áldozatai.
Beszélhetünk erről? Beszélgethet velünk Isten erről? Beszélhet velünk egy szerettünk erről? Beszélhetünk mi egy szerettünkkel, egy barátunkkal, egy kollégánkkal erről?
Van ehhez köze az evangéliumnak?
És hogy mikor téma ez a téma? Mikor kellene róla beszélni? Zacher Gábor toxikológus ezt a választ adja a kérdésre, hogy mikortól tekinthető valaki alkoholistának:
„Amikor már az életébe annyira beletartozik a pia, hogy befolyásolja azt. Erről beszélhetünk már akkor is, ha valaki csak naponta két sört iszik meg. Egész nap egy kortyot sem iszik, de tudja, hogy ha hazaér, már nem kell vezetnie, és ott van a söröcske, amit kiszisszenthet, aztán a másodikat is, utána már alhat. Nem veri meg az asszonyt, nem üvölt a gyerekkel, csak egyszerűen a részévé válik a napjainak az alkohol. A probléma ebben az, hogy az ember értékrend-változáson megy keresztül - a fontossági sorrendben előre kerül az alkohol -, de ő maga nem is érzi. Hiába mondja az asszony (vagy a férj, hiszen az alkoholisták 40 százaléka nő), hogy legalább ma ne igyál. A "mit szólsz te ebbe bele?", "ezt csak megengedhetem magamnak" és az "éppen te mondod?" mondatok klasszikusak egy alkoholista szájából.”
http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20121218-alkoholizmus-alkoholfug….
A bölcsesség könyve, ha közel engedjük magunkhoz, felkavar. Bölcsesség és alkohol. De hogyan engedhetnénk közel? Honnan adathat bátorság ehhez? Honnan jöhet reménység? Bölcsesség, szesz – és Szentlélek, mondtuk. Pál apostol tovább megy. Tud egy olyan erőről, olyan hatalomról, akinek jelenlétében minden mássá lehet.
Az alkohol áldozata is, az alkoholista áldozata is. Ez az evangélium, ez a jó hír. És most halljuk a jó hírt először egy olyan személytől, aki megtapasztalta Jézus Krisztus szabadítását…(Itt egy szabadult alkoholista bizonyságtétele hangzik el).
 
II. A Szentlélek bölcsessége
Van tehát szabadító, az élő Isten, aki mindenre képes! Lássuk először, hogy mit mond Pál apostol bölcsesség, alkohol és Szentlélek összefüggésében!
A szakasz központi felszólítása: „teljetek meg Lélekkel…” A Szentlélek az, aki az Atya Krisztusban elérkezett erejét és jelenlétét közli velünk. A Szentlélek az, aki által valósággá lehet, amire az apostol hív: „Jól vigyázzatok, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak…”
Hogyan ismerjük fel a lehetőségeket? Hogyan hozunk jó döntéseket? Hogyan értjük meg, mi Isten akarata? Ezekre a kérdésekre a válasz: úgy, hogy beteljesedünk Szentlélekkel. Mi köze ennek ahhoz, hogy „ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság (kontrollálatlanság, hiábavalóság) jár együtt”? Kettős a kapcsolat, amit látnunk kell.
Az egyik, hogy az alkohol bolonddá tesz, képtelenné a bölcsességre, alkalmatlanná az idők kihasználására, hiszen felemészti az erőnk, a világosságunk, az érzékenységünk, a kreativitásunk. Maga alá gyűr, és nem kiteljesít, hanem kifoszt. A Szentlélek jelenléte viszont éppen az ellenkezőjét teszi velünk. Mint Isten Lelke, lehelete bennünk, ő az, aki harmóniába hoz a teremtett valósággal, ő az, aki Krisztus bölcsességét és akaratát közli velünk. Ezen a ponton tehát ellentét van a megrészegedés és a Szentlélekkel való beteljesedés között, az egyik bolondság és pusztulás, a másik bölcsességre és életre vezet.
Van azonban párhuzam is. Ahogy az alkohol átjár, és kontrollálja az érzelmeinket, a gondolatainkat, úgy az Isten Lelke is. Látszólagos párhuzam, hogy amint az alkohol könnyebbé tesz, feldob (egy időre), úgy a Szentlélek is örömöt hoz a szívbe, sőt, meg is mámorosít Isten jelenlétével, ami nem bolondság, nem értelem nélküli extázis, hanem mély megelégedés, túlcsorduló hála, szeretet és öröm. De annyira valóságos ez az öröm, ez a hála, ez a ragyogás, hogy azok, akik soha nem találkoztak még vele, akár az alkohol kezdeti, feldobottságot hozó hatásával is összekeverik.
Miért mertem feltenni a kérdést, hogy beszélhetünk-e a fájdalmakról, titkokról, nyomorúságokról, megkötözöttségekről? Azért, hogy kívánjad ma a Szentlélekkel való beteljesedést, sőt, ne csak kívánjad, hanem szélesre is tárd magadat a szabadító és gyógyító Krisztus előtt. Kinek és miért van szüksége ma a Szentlélekkel való beteljesedésre?
Nemrégiben azt mondta nekem valaki, hogy mostanában nagyon sok feszültség van a munkahelyén. Három lehetősége van, vagy templomba megy, vagy minden este iszik egy keveset, vagy megveri az asszonyt – mondta viccesen... Egyelőre iszik egy kicsit esténként. Van az életünkben feszültség, és jól esik azt valahogyan oldani. Lehet olyan konfliktusunk, aminek terhét egy kis alkohollal könnyíthetjük. Van, aki csak egyfajta depresszív hangulatot vagy ürességet kíván semlegesíteni. És akkor is így van, így lehet, ha keresztények vagyunk. Pedig ismered a Szentlélek örömét… Tudod, milyen, amikor betölt. Tudod, mennyire más az Ő jelenlétének felüdítő frissessége, mint az alkohol tompító hatása. Keresd és kérd a Szentlélekkel való beteljesedést… és ne pazarold el az életed!
Az előbbi ma még szinte ártatlan sodródásnál sokkal keményebb azok helyzete, akik súlyos fájdalmakkal, szégyennel élnek a múltban átélt borzalmak miatt. Bárcsak megismernéd Isten Lelkét, mint a tökéletes vigasztalót. Amikor a Lélek Krisztus jelenlétébe vezet, a legmélyebb vigasztalást és gyógyulást éled át, ami ebben a világban adatik. Amikor a Lélek kijelenti a szívedbe, hogy Isten gyermeke vagy, amikor kiárasztja szívedbe Isten atyai szeretetét, gyógyulsz. Gyógyulsz a szégyenből, gyógyulsz az elhagyottság, az elutasítottság érzéséből. Hogyne tudna és akarna az, aki alkotott, aki a legteljesebb értelemben kezdeted, gyógyítani egy alkoholista apa által elkövetett bűnök következményeiből? Mennyi hiábavaló és felesleges gondolat, bennünk dúló harc, ítélet és felmentés emészti életünk, mert a múltunk láncai által megkötözve élünk! Amikor a Lélek betölt, Krisztus megváltásának mindent újjátevő valósága kezd el munkálni életedben. Ahhoz is Isten Lelkének erejére és gyógyító munkájára van szükség, hogy valaki ki tudjon lépni egy olyan kapcsolatból, amelyben egy alkoholfüggő családtag erőszakának van kitéve…
Ha te magad vagy az alkohol (vagy valami más függőség) rabja, egyetlen út van előre: egy nagyobb erő, egy nagyobb hatalom érintése, sőt, uralma feletted, mint amely most ural. Teljesedj be Szentlélekkel – hiszen amikor Ő vesz uralmat tested, lelked, értelmed felett, akkor a szeretet és szabadság rabjává, Krisztus szolgájává leszel. Isten Lelkének van hatalma szabadítani – elismerheted nyomorúságod, és kérj segítséget!
Azoknak, akik maguk körül látják az alkohol pusztító hatalmát, és már régen feladták, hogy szerettük, ismerősük, barátjuk életében lehetséges változás és szabadulás: tudod, mire van szükséged? Teljesedj be Szentlélekkel! Mert akit a Szentlélek betölt, annak megújul, megelevenedik a hite, és az (újra) az imádság embere lesz. Ahol emberileg nincs reménység, ott egyedül a Szentlélek az, aki reményt önt szívedbe, aki által hiszed a hihetetlent. Ő tesz bátorrá, hogy beszélj a szabadítóról, és bölccsé, hogy felismerd, mikor és hogyan beszélj róla. Ő tesz kreatívvá és kitartóvá, hogy ne mondj le arról, akiről mindenki lemondott.
Mindannyian érintve vagyunk – így vagy úgy. Mindannyiunknak arra van szükségünk, hogy beteljesedjünk Szentlélekkel. Hogyan? Kinek adatik a Lélek?
A Szentlélek Krisztus Lelke. A Szentlélek annak Lelke, aki teljes volt vele, minden mértéken felül. A Szentlélek az, aki által Jézus elvégezte szabadításunk és megváltásunk munkáját a kereszten. Amikor szenvedett, nem fogadta el a bort… Nem akarta csökkenteni a fájdalmat… Nem akarta tompítani magát… Miért? Hogy teljesen és tökéletesen kiigya értünk az Atya haragjának poharát. Hogy teljesen és tökéletesen, szabad döntéséből, feláldozza magát értünk. Hogy teljes és tökéletes bocsánatot szerezzen nekünk minden bűnünkre – arra is, amit az alkohol hatása alatt követtünk el… Hogy teljes és tökéletes gyógyulást és szabadulást szerezzen összetört életünkre.
Be szeretnél töltekezni Szentlélekkel? Itt van a feltámadt Jézus Krisztus. Tárd ki előtte a szíved. Ha szükséges, tarts bűnbánatot. Hozd elé összetörtséged, hozd elé megkötözöttséged. És kérjed: tölts be, Uram, önmagaddal teljesen, és én átadom magam teneked, teljesen. ÁMEN!

Minél többet hallunk a bölcsességről, annál jobban fenyeget az a veszély, hogy úgy érezzük, menthetetlenek vagyunk. Újabb és újabb igék, témák, szempontok, megközelítések – és még mindig arról beszélünk, hogy mit jelent a bibliai értelemben vett bölcsesség (gyakorlati életbölcsesség), és hogyan lehet ez egyre inkább a miénk. De amint szaporodik az „anyag”, úgy növekedhet bennünk a frusztráció, hogy még a múlt hetit sem emésztettem meg, és megint valami új jön... De hadd hangsúlyozzam azt, amivel kezdtük a sorozatot: a bölcsességet keresnünk, kutatnunk kell – és mégis Isten adja nekünk ajándékul. Ha úgy érzed, lemaradsz, légy szabad, hogy Isten végzi a maga munkáját bennünk. Ő, aki így bátorít: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jk. 1.5)
Az elmúlt alkalmakon a bölcsességet akadályozó ill. elősegítő jellemvonásokról esett szó, és ezt folytatjuk ma is. Beszéltünk a büszkeségről és alázatról, az irigységről és megelégedettségről, ma pedig a haragról és önuralomról olvastunk bölcsmondásokat. Lássuk, hogy 1. Mit tanít a Példabeszédek könyve a haragról?, 2. Mit mond annak ellenszeréről, az önuralomról?, 3. Hogyan növekedhetünk az önuralomban?
I. A harag
A harag az élet természetes velejárója, és még csak nem is biztos, hogy mindig rossz. Gondolj magad elé egy embert, aki soha nem haragszik (ne azt, aki méltatlankodva vág vissza, hogy de hát ő soha nem haragszik, hanem próbálj elképzelni olyat, aki tényleg nem haragszik)! Mit érzünk? Azt, hogy valami hiányzik. És nemcsak azért, mert tudjuk, hogy mindannyian szoktunk haragudni, nagyon dühösek lenni, hanem azért, mert ez a képzeletbeli ember szíve mélyén gonosz. Mert ha nem haragszik, amikor valami súlyos igazságtalanságról, bántalmazásról hall, akkor gonosz. A harag a gonoszra, rosszra, pusztítóra adott egészséges érzelmi válaszunk, aminek hiánya arról beszél, hogy nekünk már semmi sem igaz, semmi sem érték, minket már semmi nem indít meg. A harag a gonoszsággal szemben erény. Aki szeret, az haragszik – aki soha nem haragszik, az nem szerethet.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden haragunkat igazoltuk volna, vagy hogy innentől elkönyvelhetjük, hogy amikor haragszunk, igazunk van. Sőt, tudjuk, hogy haragudni rossz – még akkor is, amikor meg vagyunk győződve az igazunkról. Rossz, mert olyan indulat, ami gyakran árt másoknak, valamint árt nekünk is, amitől sokszor szabadulnánk, mert mérgez, és mégsem tudunk. Akadályoztatunk valamiben, valaki vagy valami az utunkba kerül – és felgyűlik bennünk a harag. Valami fenyeget bennünket, kényelmünket, terveinket, céljainkat – és máris ott van a düh. Valaki elejt egy ártatlan megjegyzést, vagy belekerülünk egy mások számára szinte semleges helyzetbe – és magunk sem tudjuk miért, de a plafonon vagyunk, majd szétrobbanunk. Valami van a mélyben… Mindez az ezerarcú harag néhány arca. Lássuk, hogyan mutatják be a haragot (a nem igaz és jogos haragot) a bölcsek!
Bár a Biblia tud az igaz és helyes haragról, sőt, Isten is úgy jelenti ki magát, mint akinek van jogos haragja a gonoszság ellen, a bölcs realista, ezért a harag romboló hatásáról beszél. Először, a harag tönkreteszi a józanságot, bolonddá tesz. A következő két mondás fejezi ezt ki: „A hirtelen haragú bolondságot követ el, és az alattomos embert gyűlölik.” Valamint: ”A türelmes ember nagyon értelmes, a türelmetlen pedig nagy bolondságot követ el.” Hányszor éltük azt át, hogy teret engedtünk az indulatainknak, és utána azt kellett mondanunk magunkban, hogy de nagy bolond voltam, milyen bolondul viselkedtem, most aztán igazán bolonddá tettem magam. Igen, az indulat elveszi a józan észt, a forrófejű ritkán tudja világosan felmérni és átlátni a helyzetet. Utána meg késő, nem tudjuk jóvátenni. De a türelmes ember nagyon értelmes…
Másodszor, a harag kontrollálhatatlan erővé növekedhet bennünk. Ennek két oldalára is felhívja a figyelmet a Példabeszédek könyve. Egyrészt, kontrolálhatatlan az, amit elindít a kitörésünk: „A viszály kezdete olyan, mint amikor megindul az árvíz, azért tartsd távol magad a perpatvartól, mielőtt kitör.” Itt a gátszakadás képe van előttünk: csak egy kis résen kezd el engedni a gát, de hamarosan az egész ledől, és megindul a pusztító ár. Sajnos, ez a kép nagyon valóságos nekem. Tudom, milyen, amikor csak egy kicsi, jelentéktelen dolog miatt voltam bosszús, de azt folyamatosan és addig hangoztattam, amíg azután át nem tört a gát, és nem lett belőle sokkal nagyobb baj. Akkor már láttam, mennyivel bölcsebb lett volna „távol maradni a perpatvartól, mielőtt kitör”, de késő volt. De a kontrollálhatatlanságnak van egy másik oldala is, tudniillik hogy a harag szokássá, sőt, leküzdhetetlen szenvedéllyé válik, ami uralja az embert: „A nagy haragú ember fizessen bírságot, mert ha elengeded neki, még nő a haragja.” Bibliamagyarázók szerint ez a mondás éppen erről a leküzdhetetlenségről beszél. Károli fordítás szerint: „A nagy haragú ember büntetést szenvedjen, mert ha menteni akarod, még növeled haragját.” A harag kezelhetetlenné lesz, és számos ember küzd ezzel vagy magában, vagy hozzátartozója, munkatársa részéről. Amikor a legkisebb provokáció vagy kényelmetlenség is indulatkitöréshez vezet, akkor a harag már egész személyiségünket, életünket, kapcsolatainkat uralja, sőt, azzal fenyegeti, hogy mindent felemészt, mint pusztító tűz.
Itt még röviden ki kell térni arra, hogy a harag nem csak kifelé robbanhat, indulatkitörés formájában, hanem befelé, elnyomva is mérgezhet, ami önsajnálatban, sértődöttségben, áldozatszerepben nyilvánul meg. Állandóan az ellene elkövetett igazságtalanság körül forog az ilyen ember, keserűségben és bosszúvágyban. De a „csendes haragos”, ha nem is teszi bolonddá magát, lélektani, érzelmi és társadalmi értelemben nincs jobb helyzetben. Megfagy körülötte a levegő, haragja mint egy nagy, áthatolhatatlan fal veszi körül, érzelmi élete elfogyóban van… A harag kiöli az életet, melegséget a kapcsolataiból, a szenvedélyt és érzelmeket a szívéből. Halott…
Végül röviden mutassunk rá, hogy a harag milyen destruktív a társadalmi-politikai közösségben is: „Az öntelt emberek fellázítják a várost, a bölcsek pedig lecsillapítják a haragot.” Ennek különös aktualitása van számunkra az előttünk álló egy évben a választások előtt, ami hihetetlen indulatokat gerjeszt és fog gerjeszteni mindenkiben. Sajnos, tudatosan kell készülnünk, hogy miközben az öntelt emberek (a csúfolódók, azaz rágalmazók, lsd. korábban) fellázítják a várost, Krisztus követői azok legyenek, akik lecsillapítják a haragot. Óriási kihívás – és óriási lehetőség! De ehhez önuralmat kell tanulnunk, ami a harag ellenszere.
II. Az önuralom
Először az önuralom értékére, jelentőségére hívja fel a figyelmet a bölcs: „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” A város a biztonság és a védelem helye, amelynek ereje az azt körbevevő kőfal. Az az ember, akinek nincsen önuralma, védtelen. Rések tátonganak azon a falon, amelyek érzelmi, morális és társadalmi értelemben stabilitást, biztonságot adnának neki. Első látszatra lehet, hogy erős, intelligens, jó képességű, jó fellépésű és megnyerő az ember, de ha nem tud uralkodni az érzelmein, gyenge és védtelen. Lehet persze, hogy azt mondjuk, hogy az ilyen ember éppen hogy nem gyenge és védtelen, hiszen ha hatalomban van, dühkitörésivel másokat aláz meg és bántalmaz, és ez sajnos gyakran van így. De a bölcsesség oldaláról nézve mégis gyenge, bolond, akinek nincs jövője. Amilyen erősnek tűnik indulatában, olyan gyenge és ingatag valójában, aki bármikor összeomlik. A másik, ehhez hasonló ige, az ellenkező oldalról fogalmazza meg az önuralom értékét: „Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.” Aki várost hódít, az a bevehetetlent veszi be, azaz igazi hős, olyan ember, aki valami hatalmasat tett, akit mindenki csodál és irigyel. De van valami, ami még ezt a sikert, eredményt is túlszárnyalja: az önuralom, Amikor valaki uralkodni tud az indulatán, többel bír, mint bármiféle hatalom, siker, pozíció, vagyon, népszerűség… Miért? Azért, mert az indulat, a harag végül úgyis mindent felemészt, amint láttuk.
Melyek hát az önuralom cselekedetei, amelyek legyőzik a haragot, a magunkét, illetve a minket elérő indulatot is? Három útról, magatartásról beszélnek igéink.
Az első a higgadtság: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt.” Haragra általában haraggal válaszolunk, de lehet ez másképpen is. Az önuralom képessé tesz higgadtan válaszolni, és ez lecsillapít(hat)ja a másik indulatát. A higgadtság, a nyugalom azonban túlmegy a szavainkon, egész lényünk, reakcióink, cselekedeteink hordozhatják. Érdemes a haragra úgy tekinteni, mint tűzre, amit ha táplálunk, egyre jobban lángol, ha viszont megvonjuk azt, ami a tüzet táplálja, kialszik. (vö. Péld. 26.20-21) A higgadt, nyugodt, türelmes beszéd (ami az önuralom gyakorlása magunkban) nem ad további talajt az indulatnak. Ez annyira gyenge dolognak tűnik – és ha elkezdjük gyakorolni, olyan óriási következményekkel jár. Gondold végig, hogy melyek azok a helyzetek, ahol feszültségre feszültséggel, bosszantásra bosszantással, viszályszításra viszályszítással, támadásra támadással válaszolsz. Hol vannak azok a „körök”, családban vagy munkahelyen, ahol újra és újra ugyanazon minta szerint csaptok össze. Mi lenne, ha önuralmat gyakorolnál? Mi változna, ha a szelídséget, a higgadtságot, a nyugalmat választanád a visszavágás, az indulataid szabadon eresztése helyett? (Lehet, hogy ez élesebb helyzetben azt jelenti, hogy inkább kimész, engeded, hogy kiforrjon első indulatod, majd utána mész csak újra a másik jelenlétébe. Lehet, hogy nem megy azonnal a higgadt beszéd… De a visszavágásnál sokkal jobb a hallgatás.)
Az önuralom második cselekedete tovább megy a higgadt válasznál: „Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket.” A higgadt válasz lehet akár jó politika is, de a bűn megbocsátása ennél sokkal több. Mégis, az az értelmes, a bölcs dísze, azaz dicsősége, ha ezt megteszi. Ez koronázza meg, a türelemre, az önuralomra a bocsánat teszi fel a koronát. Hiszen: „A gyűlölet viszályt teremt, de minden hűtlenséget eltakar a szeretet.” A bölcs nemcsak türelmes, a bölcs szereti a másik embert. A szeretet pedig „mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” – írja Pál apostol a szeretet himnuszában (1Kor. 13.7). A szeretet újabb lehetőséget ad a másiknak azzal, hogy megbocsát. A szeretet az, ami igazi önuralmat teremthet bennünk, hiszen amikor a szeretet munkál az ember szívében, akkor nem az az önuralom, hogy majd’ felrobbanok, de megállom, mert nem akarok bolond lenni, hanem az, hogy van bennem egy nagyobb hatalom, egy nagyobb erő, ami legyőzi a haragot és a gyűlöletet. Ez a szeretet.
Végezetül, a szeretet továbblép a megbocsátásnál, az elengedésnél, és ez lesz az önuralom gyakorlásának harmadik módja: „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére, az ÚR pedig visszafizeti, amit adtál.” Az irgalom és szeretet cselekedetei megváltoztatják az ellenséget. „Parazsat gyűjtesz a fejére” – vagy arra az égető szégyenre utal, amit az ellenséged átél, amikor nyomorúságában mellé állsz, vagy pedig egy ókori egyiptomi gyakorlatra, amelynek során a bűnbánó fejére egy edényben parazsat tettek. A kifejezés mindkét esetben annak a változásnak a szimbóluma, amelynek során egy ellenségünkben a szeretetünk hatására valami mélyen megváltozik. Miközben pedig erről beszélünk, már régen túlléptünk azon, amit önuralomnak nevezhetünk. Jézusi magasságokba érkeztünk, és ezen a ponton kell feltennünk a kérdést: de hogyan lehetséges ez? Hogyan jutunk el a haragtól, indulattól a higgadtságon át a megbocsátásig, majd az ellenség cselekedetekben megnyilvánuló szeretetéig? És miért akarjuk, hogy ez így legyen?
III. A megoldás
Ha őszinték vagyunk, az önuralom útja, különösen a szeretet útjával összekapcsolva, először is értelmetlen és érthetetlen a mai társadalomban. Voltak, korok, amelyekben a társadalmi nyomás hatására százszor meggondolta valaki, hogy teret enged-e indulatának, de ma ez nem így van. De szeretni az ellenséget – ez minden korban érthetetlen. Ugyanakkor nemcsak értelmetlen ez az út, hanem – ezzel is legyünk őszinték! – lehetetlen is. Mert akinek habituális problémája van a haraggal, az éppen azt éli meg, hogy nem tudja kontrollálni – hogyan lehetne higgadt, hogyan gyakorolhatná az önuralmat? Az ellenség szeretetéről meg ne is beszéljünk… Tehát szép ez az idealista út, de érthetetlen és lehetetlen.
A keresztény hitvallás szíve éppen ezen a ponton lesz releváns. Ami értelmetlen és érthetetlen– azt megtette Jézus velem. Önuralom a kereszten – nem szól vissza gyűlölőinek, sőt, sokkal több történik. Megváltó halálának következménye, hogy elfedezi hűtlenségeink. Szeretetből elfedezte a bűneink, szeretetből odaadta magát értünk, ellenségeiért a kereszten. Elfedezi mindazt a rosszat, nyomorúságot, bűnt, amit éppen haragunk által követtünk el. Sokkal nagyobb szükségben, mint fizikai éhség és szomjúság, ő elénk jött. Az önuralom és szeretet teljesen értelmetlen útja csak akkor lesz értelmes, ha mélyen megindít az, hogy velem valaki ugyanezt tette meg. Isten szeretetét rám árasztotta. Ami értelmetlen, azt megtették velem! És amikor ez a bizonyosság felragyog és megváltoztat, akkor az is kiderül, hogy ami lehetetlen, azt Jézus megteszi bennem. Mert megváltoztat, mert onnantól belülről akarjuk életünket hozzá igazítani, vele egyre mélyebb közösségben lenni. Persze, nem lesz könnyű; persze, nem fog mindig sikerülni; de mégis Jézus személyében olyan valóságos közösség, társ, Isten adatik, aki miatt képes vagyok harcolni az indulat ellen és a másik ember szeretetéért. Hogyan?
Ha ma szeretnél elindulni az úton, a bölcsesség útján, akkor az első lépés, hogy ismerd el a haragot. Akár indulatkitörések formájában, akár tagadva és elnyomva, akár a folyamatos viszálykodás formájában van jelen – ismerd el, hogy jelen van életedben a nem Isten szerinti harag. Másodszor, hidd el, és határozd el magad arra, hogy lehet kontrollálni, lehet változni. Tudatosan lépj ki abból, hogy „én már milyen vagyok”; vesd el magadtól az önsajnálathoz, az áldozatszerephez való ragaszkodást. Engedd el, hogy „de már annyiszor megpróbáltam…” – most Jézus jön, nem te! Harmadszor, segíthet, ha felismered, mi a gyökere a haragodnak, mi az, amit Isten színe elé kell vinned. A visszatérő indulatos helyzetben miben érzed magad fenyegetve, milyen vélt vagy valós igényed sérül, miben akadályoztatsz, vagy éppen milyen tanult mintát követsz? Kik vannak rád hatással, akiknek dühös, ingerlékeny lelkülete téged is átjár és felkorbácsol? Vannak helyzetek, amikor nagyon haragszol – de vajon tudod-e, hogy mi ennek a gyökere? Végiggondoltad-e már bármikor is hideg fejjel, hogy mi történik benned, amikor forrófejű vagy? A következő lépésben - és ez az evangéliumi megoldás szíve – hozd a haragod, és annak gyökerét, Jézus Krisztus jelenlétébe. Mit jelent ez? Pál apostol szavaival azt, hogy leveted, levetkőzöd a haragot, indulatot és mindazt, ami ehhez kapcsolódik, és felveszed, magadra öltözöd azt az újat, amit Isten teremt Jézus Krisztus által benned. Más képpel élve, Jézussal együtt halálba adod, megöldöklöd a haragot, és Jézussal együtt feltámadsz egy új valóságra, amelyben az ő önuralma és az ő szeretete munkál benned. Ezen a ponton tér el az evangélium minden pszichológiától, mert míg a pszichológia nagyon hasznos kereteket ad a változáshoz, a harag menedzseléséhez, az evangélium ezen túl azt az ígéretet hordozza, hogy a Szentlélek által Istentől való, természetfeletti változás következik be benned.
Amennyiben még nem valóság számodra ez az élő, titokzatos, valóságos közösség Jézus Krisztussal, ma lehetőséged van belépni. Ő szólít, ő hív, ő önmagát kínálja, hogy megtörje feletted a harag és indulat hatalmát, és egészen újat kezdjen benned. Akik pedig Krisztuséi vagyunk, és a haraggal küszködünk, újra kell járnunk az utat. Mert egyszer és mindenkorra meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk egy új életre a keresztség által, de ezt a nagy titkot a Szentlélek erejében újra és újra ki kell munkálnunk a régi élet levetkőzése és az új élet felöltözése által. Erre hív meg, erre kötelez el, és ennek a lehetőségét ígéri Jézus ma is – az úrvacsora által is. ÁMEN!
Lovas András

Bölcsesség… hetek óta a bibliai bölcsesség témáját járjuk körül, és még heteken keresztül így fogunk tenni. Ha kezd elfogyni a türelmünk, akkor lassan van esélye annak, hogy a bölcsesség útjára lépjünk. Minél jobban bosszant, hogy még mindig csak bölcsesség, és bölcsesség, és bölcsesség, annál nagyobb az esélyed, hogy közel kerülsz a bölcsességhez. Miért? Azért, mert akkor már nem visz az új lendülete. Akkor már nem tudod magad azzal ébren tartani, hogy megint valami új dolog köt le – egészen addig, amíg nem unod meg, hogy megint valami újabb felé fordulj. Márpedig a bibliai értelemben vett bölcsességet magunkhoz ölelni nem tudjuk néhány egyszerű lépéssel. Hosszas, kitartó munka, kutatás, gondolkodás, erőfeszítés, imádság – és közben egyszer csak megnyílik előttünk. Szóval, ha már unod, végre a küszöbön vagy, és kezded megérteni a kérdés súlyát: vajon képes leszek-e mostantól a dolgok mélyére tekinteni, szisztematikusan, odaadóan, elkötelezetten – és ez a bölcsesség útja; vagy lerázom magamról a témát, mert fárasztó, mert gondolkodni kell(ene), mert ehhez erőfeszítésre és fegyelmezettségre lenne szükségem – és ez a bolond útja. Tehát ha kezd eleged lenni, ott állsz, ahol eldől, melyik útra lépsz. És ez nagyon jó!
A bölcsesség kérdéséről úgy beszél a Példabeszédek könyve, hogy bemutatja, milyen emberré kell válnunk ahhoz, hogy az élet bonyolult és összetett valóságában eligazodjunk, jó döntéseket hozzunk, jól, azaz bölcsen, elégedetten éljünk. Beszéltünk a büszkeség és alázat témáiról; ma az irigység és megelégedettség kérdései állnak előttünk. Lássuk először, 1. Mi az irigység? , majd 2. Mi az irigység következménye?, végül 3. Mi a megelégedettség titka?
I. Az irigység
„Mindig elveszi a játékomat, és közben ő nem hagyja, hogy játsszam az övével!” – nem ennyi az irigység, és nem úgy van ez, hogy ezen az óvodás szinten régen túljutottunk? Szülőként nem abban találjuk magunkat újra és újra, hogy a gyermekeinket próbáljuk az irigység e gyerekes (és törvényszerű) magatartásából kivezetni, amelyet pedig mi már rég magunk mögött hagytunk? Az irigység nem az éretlen gyermekkor sajátja? Mikor mondta, vagy gondolta bármelyikünk is, hogy én irigy vagyok? Sok mindent néven nevezünk magunkban, vagy alkalmanként mások előtt, de hogy irigyek lennénk…?
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket…” „Ne haragudj a gonosztevőkre, ne irigyeld a bűnösöket!” – olvassuk a felszólítást több bölcsmondásban is. Ezekben a nyilvánvalóan felnőtteknek címzett felszólításokban megjelenik az, hogy az irigy ember a másik életét, helyzetét kívánja. Ezekben a felszólításokban nem konkrét tárgyak vannak, hanem személyek, akiknek az élete jól megy. Azok élete szerencsés, sikeres, jólétben vannak – és ez irigységgel tölti el az ember szívét, aki nem ezt tapasztalja. Miért ő, miért nem én? Ha egyformák vagyunk, miért a különbség? De nézzük egy pillanatra a másik szakaszt: „Ha uralkodóval együtt ülsz le enni, jól gondold meg, mi van előtted, mert ha telhetetlen vagy, kést tettél a torkodra! Ne kívánd jó falatjait, mert csalétek az!” Ez egyértelműen beszél a mohóságról, sőt, a falánkságról: ha a főnököddel, vagy bármilyen más „nagy emberrel” vacsorázol, tudj határt szabni az étvágyadnak, mert ha nem, az leleplezi gyengeséged. De bibliamagyarázók arra is felhívják a figyelmet, hogy a korabeli társadalomban egy vezető azzal fejezte ki tiszteletét és nagyrabecsülését a beosztottjainak, hogy egyeseknek nagyobb vagy finomabb falatot adott. Azaz ne lesd a szomszédod tányérját, hogy összehasonlítsd a magadéval; ne lesd a kollégád prémiumát, hogy összehasonlítsd azzal, amit te kapsz. Miért ő, miért nem én? Ne akarj az ő helyében lenni!
Az irigység nem gyermeki éretlenség, felszínes érzelem, hanem a szívünk mélyén lakozó pusztító vágy: olyan akarok lenni, mint a másik! Tekintsünk egy pillanatra a mélyebb bibliai összefüggésekre. Az eredeti kifejezés egy olyan nagyon erős érzelemre mutat (hév, buzgóság, lelkesedés szavak a háttérben), amely valamilyen tulajdonságra vagy tárgyra irányul. Amikor ez a már meglévő tulajdonra vonatkozik, féltékenységről beszélünk, amikor valamire, ami nem a miénk, irigységről. Két bibliai példát említek az irigységre. Az egyik Jákób kedves felesége, a gyönyörű Ráhel, akinek hosszú ideig nem született gyermeke, míg testvére, a csinosnak nem mondható Lea fiúkkal ajándékozta meg férjét: „Amikor Ráhel látta, hogy ő nem tud szülni Jákóbnak, féltékeny lett Ráhel a nénjére, és ezt mondta Jákóbnak: Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok.” (Gen. 30.1) Belehalok, ha nem jutok oda, ahova nővérem jutott… Józsefet pedig, apja kitüntetett szeretete miatt (ugyanaz a család!), a testvérei irigyelték (miért őt szereti apánk jobban?), és adták el emiatt rabszolgának. Mindkét történetben érezzük, milyen mélyről fakadó indulatokról és érzésekről van szó. Az irigy a másik javát, tulajdonát, tulajdonságát, külsejét, helyzetét, családját, munkáját, végül egész életét akarja.
Honnan tudhatjuk, hogy megbújik-e bennünk az irigység? Van egy nagyon egyszerű teszt: „Az irigység lehet öröm és szomorúság. Öröm, mások szerencsétlensége, balesete, és szomorúság mások szerencséje felett.” (Lepsényi Miklós, http://www.katolikus-honlap.hu/0701/hetvened.htm) Vizsgáld meg az érzéseid! Örülök, amikor „az a másik ember” sír? Sírok, amikor neki öröme, szerencséje, sikere van? Az irigység alapvetően gonosszá tesz. Így beszél: „Gyűlöllek, mert neked megvan az, ami nekem nincs, pedig én is azt akarom. Én én akarok lenni, igen, de a te helyedben, a te lehetőségeiddel, a te vonzerőddel, a te szépségeddel, a te képességeiddel, a te szellemi gazdagságoddal.” (Muriel Spark, http://ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2012-12-28+18%3A00%3A00/bel…) Végezetül álljon itt egy történet, amely a maga teljes valójában leplezi le előttünk az irigységet: Egy grófnak két szolgája volt. Az egyiket kiválóan szerette, mert hűséges és becsületes volt, és ezért a másik halálosan meggyűlölte szolgatársát. Ezt látva a gróf magához hívatta őket, és az irigy szolgának azt mondta:”Kérj amit akarsz, én teljesíteni fogom kérésedet, ám szolgatársad kétszeresét kapja annak, amit kérni fogsz.” Szívesen kért volna az irigy szolga pénzt, gazdagságot, de mert nem viselhette el, hogy szolgatársa a kétszeresét kapja, így ezt mondta: „Kérem, szúrja ki az egyik szemem!”Azt kívánta, hogy a szolgatársa teljesen vak legyen. Ez az irigység.
II. Mit tesz velünk az irigység?
Az előző gondolatok már rámutattak arra, hogy a szívünkben lakó irigység milyen pusztító és szétziláló erő. Nézzünk szembe az irigység hatalmával kicsit közelebbről és rendszerezettebben!
Az első következmény a morális torzulás. Irigyelni bárkit bármiért lehet, olyan dolgokért is, amelyért az illető semmit sem tett (testi adottság, szellemi képesség, család, ahova született, stb), valamint olyan eredményekért, amelyeket tisztességes úton ért el. Mégis, igéink többsége a vétkesek, bűnösök, gonoszok, erőszakosak, cselszövők irigylésétől óv. Mégpedig azért, mert minden társadalomban van valamekkora réteg, amelyik nem tiszta úton jutott látványos jólétre. Ez a korabeli társdalomban azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehet, hogy azok, akik álnoksággal és erőszakkal jutottak a jólétre, büntetlenül folytatják ezeket a cselekedeteiket, Isten pedig nem tesz semmit? És itt hangzik, ne irigyeld őket, mert olyanná leszel, mint azok. Persze az is alapvetően megroppantja az ember morális tartását, ha azt irigyli, aki becsülettel szerezte, amije van. Miért? Azért, mert az irigység mélyről fakadó pusztító vágy, és ha olyanná kell lenned, mint azok, magad is rálépsz az álnokság útjára. Ezért mondja a bölcs: „A hamis mérleget utálja az ÚR, de a pontos súlyt kedveli.” Sőt, bizonyos értelemben az Úr nemcsak megköveteli a tisztességes és becsületes eljárást, hanem maga válik garanciává és mértékké: „Az ÚRé az igaz mérleg és mérőserpenyő, az ő művei a zacskóban tartott súlyok.” Az irigy ember egy ponton bizonyosan álnok lesz, de hamarosan megjelenik az erőszak is. „Ne irigykedj az erőszakos emberre, és egyik útját se válaszd! Mert a rossz úton járókat utálja az ÚR, de a becsületesekkel közösségben van.” Kinek a közösségébe vezet az irigység? Azokéba, akikről csak ennyit tud mondani a bölcs: „Micsoda népség az, amelynek fogai kardok és agyarai kések! Megennék a nyomorultakat a földön, a szegényeket az emberek között!” Ezeket irigyeljük? Az irigység elfordít az igazság útjáról.
Az irigység második következménye a társadalmi torzulás. Ha az irigy ember alapvetően rosszindulatú, annak társadalmi következményei vannak, hiszen az álnokság, a csalás, az erőszak szétzilálja az emberi együttélés kereteit. Ráadásul mindig azt irigyeljük, aki valamiben közel áll hozzánk, hasonló hozzánk. Egy lelkész nem fog irigyelni egy fizikust azért, mert annak megjelent egy publikációja, ő egy másik lelkész fog irigyelni, mert „nagyobb a gyülekezete”. Egy énekes nem fogja irigyelni a festőművészt, sokkal inkább azt az énekest, aki jobb fellépési lehetőséget kapott. Egy fiatal fiú sem fogja irigyelni azt a nőt, akinek három gyermeke van – őt az fogja irigyelni, akinek nem adatott gyermek. Ugyanakkor egy társadalmat átjárhat és megmérgezhet az, hogy általában nem tudunk örülni egymás sikereinek, és öröm, dicséret valamint elismerés helyett a kritika, a cinikus megjegyzések, a kibeszélés határozza meg a lelkületünket.
Harmadszor, a lélektani-érzelmi következmény: az irigység kiszivattyúzza az emberből az életet. „A szelíd szív élteti a testet, az indulat (irigység) viszont rothasztja a csontokat.” Ez a kép, rothasztja a csontokat, mindent kifejez. Az irigy ember életében nincs öröm, és képtelen boldog lenni, hiszen minden pillanat az összehasonlítgatás keserű irigységében telik. Szemléletesen érzékelteti ezt egy 19. századi prédikáció: „Nem fáj-e az irigynek, ha boldogokat lát s nincs-e azonnal készen e boldogság feldúlására? Igen, folyton figyelő helyzetben van, nyugtot sem enged önmagának, örök éberséggel tekint másokra, hogy valami olyat találjon bennük, mi felett irigysége lakmároztatik. De nem szánakozásra méltó ember-e az ilyen? Nem önmagát gyötri-e agyon? Nem tesz-e kárt testében-lelkében egyaránt?” (Lepsényi Miklós, http://www.katolikus-honlap.hu/0701/hetvened.htm) Ezzel együtt azt is jegyezzük meg, hogy az irigység kiöli az emberből a kreativitást, hiszen az irigy nem a saját életét éli. Mi születik az irigy ember körül? Ahelyett, hogy a saját értékeidet, ajándékaidat adnád a világnak, azt, ami csak neked van, minden erőddel azt akarod magadnak megszerezni, ami nem te vagy. Ezzel együtt az irigység fantáziavilágba kényszerít, hogy így birkózz meg az elégtelenség és alkalmatlanság érzéseivel, egy olyan világba, ahol az vagy, aki lenni szeretnél. Ez azonban illúzió, semmi köze a valósághoz, és továbbra is félelemben, haragban, depresszióban tart. Egyre világosabb lesz az irigység lélektani értelemben vett pusztítása: „A szelíd szív élteti a testet, az indulat (irigység) viszont rothasztja a csontokat.”
Végül az irigység spirituális következménye: elszakít Istentől, az élet forrásától. Hiszen ahol egyszerre csodáljuk a másik embert, miközben gyűlöljük is őt, és közben elborítja szívünket a gonoszság; ahol mindenféle álnokság, csalás és erőszak ver tanyát bennünk; ahol nem Istenbe helyezzük a jövőnket, valamint nem bízunk az ő igazságában, hogy a bűnösök jóléte nem örök – ott már régen elszakadtunk tőle. Hol van hát a szelíd szív, ami élteti a testet? Hol találjuk az elégedettséget, a szabadságot, hogy azt az életet éljük, ami a miénk, azokkal a keretekkel, amelyek nekünk adattak? Hogyan tudunk szabaddá lenni a megbetegítő irigység mételyétől úgy, hogy közben mégis motiváltak maradjunk arra, hogy előre haladjunk, növekedjünk, gyarapodjunk minden értelemben? Hogyan sugározhatunk valami egészen mást a mai magyar társadalomba?
III. Mi a megelégedettség titka?
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az URat féld mindennap, mert van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg.” – olvastuk. Irigység helyett istenfélelem, és ebből fakadó reménység. Ha tiszteled, szereted az Urat, az legyőzi a szívedben az irigység hatalmát. Ugyanezt így fogalmazza meg a 37. zsoltár: „Bízzál az ÚRban, és tégy jót, akkor az országban lakhatsz, és biztonságban élhetsz. Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit!” Az irigység helyett bizalom és gyönyörködés az Úrban, valamint megelégedés: megadja szíved kéréseit. Hogyan lesz az Úrban való gyönyörködés a megelégedés forrásává? És mit jelent az Úrban gyönyörködni?
A zsoltár egy paradoxont fogalmaz meg: az igazi megelégedettséghez vezető út nem az önmagunkkal való elfoglaltságon, törődésen, hanem az Úrban való elmélyedésen át vezet. Azaz minél inkább megfeledkezel magadról, mert az Úrban gyönyörködsz, annál teljesebb, megelégedettebb lesz a szíved. Mit jelentett ez a gyönyörködés az ószövetségi ember számára? Számbavétele Isten korábbi, szabadító tetteinek, meditálás Isten kijelentése, igéi, bölcsessége felett, valamint részvétel az ószövetségi istentiszteleteken, áldozat bemutatása, közös magasztalás, hálaadás, imádság.
Hogyan tudunk ehhez közelebb kerülni ma? Hogyan fakadhat fel a szívünkben az a mély hála és öröm, ami eljuttat oda, hogy gyönyörködni akarjunk az Úrban? Számunkra a kapcsolópont Jézus Krisztus, akiben Isten kijelentette magát. Akiben az Úr a legközelebb jön hozzánk, akiben a legtöbbet, legcsodálatosabbat tette értünk - és ennek a felismerése vezet el a hálával teli gyönyörködésre és a bizalomra. Amikor Jézust nyilvános szolgálata kezdetén megkeresztelte Keresztelő János, amint feljött a vízből, leszállt rá a Szentlélek, és hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt. 3.17.) Miért gyönyörködik az Atya a Fiúban? Azért, mert a keresztségben való részesedés az első lépése annak az útnak, amelyet Jézus, engedelmességből, végig jár értünk, és amely a keresztrefeszítéshez vezet. A keresztség a bűnbánat jele, a régi, istentelen életnek való meghalás, és az új, Istennek élt életre való születés szimbóluma. De Jézus, Isten Fia nem szorul arra, hogy bűnbánatot gyakoroljon, hiszen tökéletes (ezért is vonakodik Keresztelő János őt megkeresztelni). Miért teszi mégis? Azért, mert már itt azonosul az emberiség bűneivel. Ugyanakkor, ami itt még jelképes, az a kereszten valóságos: velünk azonosul az ártatlan, értünk, helyettünk hordozza el az ítéletet. Ezért gyönyörködik az Atya a Fiúban, aki engedelmességében elindul arra az útra, amelynek vége a teljes engedelmesség és önátadás: a váltsághalál.
És nézzétek, mi ennek az eredménye: az Atya gyönyörködik benned, ha te Jézus Krisztusban vagy. Hiszen ez az evangélium szíve: hit által tiéd Jézus ártatlansága és tisztasága, miközben ő elvette, eltűntette rólad a te tisztátalanságod, szennyed, hiszen magára vette halálában. Amikor Jézusba helyezed a bizalmad, vagy amikor belé helyezted a bizalmad, és életed Urának vallottad meg, akkor az Atya Jézusban, Jézuson keresztül tekint rád, és azt mondja: te vagy az én szeretett gyermekem, benned gyönyörködöm. Egy másik bibliai képpel élve Krisztus menyasszonya lettél, akit magáénak szerzett, és akit féltő szeretettel szeret. Igazi tűzzel, lánggal, hogy te ne legyél senkié sem, csak az övé. Isten gyermekévé lettél, Krisztus menyasszonya lettél, és ebben ő gyönyörködik.
Azoknak, akik még nem Krisztuséi, de szembesültek az irigység pusztító hatalmával ma, ez azt üzeni, hogy beléphetsz „valaki más életébe, bőrébe”, azaz lehetsz az Atya gyermeke és Krisztus menyasszonya. Gyönyörködhetsz benne és az új életben, amit tőle fogadhatsz el. Azok pedig, akik Isten gyermekei és Krisztus megváltottjai, a következőkön gondolkodjanak el: Miért akarnád más életét? Miért akarnád más pozícióját, külsejét, javait, élethelyzetét? Hogy ne elégíthetne meg ez a csoda teljesen? Hogy ne gyönyörködnél ebben az Atyában, ebben a vőlegényben? Tedd fel magadnak a kérdést, amikor az irigységet látod feltámadni: hol vesztettem el azt, aki valójában vagyok és lehetek? Hogy lehettem olyan bolond, hogy megint kiléptem abból, akivé Isten Krisztusban tett? Hogy lehetek olyan bolond, hogy megint magammal vagyok elfoglalva ahelyett, hogy benne gyönyörködnék?
„Gyönyörködj az ÚRban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az ÚRra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít.” Ámen!
Lovas András

Az elmúlt hetekben a Példabeszédek könyvéről volt szó vasárnaponként. Bár ez nem klasszikus Húsvéti történet, úgy éreztem, hogy fontos megmaradnunk ebben és látni azt, hogy a Példabeszédek könyve, ami a bölcsesség irodalom az Ószövetségben, hogyan mutat rá Húsvétnak a nagy győzelmére és diadalára.
Két bibliai szakaszt olvastam fel és egyből érezzük, hogy egymástól fényévnyi távolságra vannak. Korban is vagy 1000 év van köztük. 1000 évvel az után, hogy Agúr megírta a Példabeszédek könyvében ezt a néhány bölcs mondást, János apostol üldöztetése alatt száműzetésben egy Földközi tengeri szigeten, Patmosz szigetén elragadtatott és egy látomást látott. De nemcsak korban van hatalmas távolság a két bibliai szakasz között, hanem tartalomban is. Amit Agúr mond, az megfigyelésre épül, az egy bölcs mondás, amit a világról mond, ami látható és érthető. Amit János mond, az egy isteni kijelentés, egy látomás és elképzelhetetlen, hogy bárki ezt csak úgy lássa a világon vagy megértse a világból, miközben sétál. Az egyik is mond valamit a halálról, a másik is mond valamit a halálról, mindkettő igazat mond a halálról és mégis mindkettő mást mond a halálról.
Lássuk hát, hogyan bontakoztatják ezek ki számunkra a húsvéti örömhírt, hogy bátortalan és szomorú szívünket szelíden megejtő és megvigasztaló, vagy éppen kemény és büszke szívünket összetörő és meglágyító valóság legyen ez nekünk. Itt és most kinek mire van szüksége? Kihez hogyan közelít Isten ma reggel? Nézzük először Agúrt. Nézzünk vele körül, mit látunk: kielégíthetetlen sóvárgást. Ez az, amiről Agúr beszél. Azt mondja, „ez a három nem lakik jól, sőt négy nem mondja, hogy elég”, mondhatna egy ötödiket is meg egy hatodikat is. De három vagy négy elég neki ahhoz, hogy bemutassa, amit be akar mutatni. Elénk ad négy olyan dolgot, ami kielégíthetetlen, ami mindent elnyel. Az első a föld, amely soha nem telik meg vízzel. Izraelben más az éghajlat. Mi hamarosan tele leszünk belvízzel és árvízzel, a föld megtelik vízzel, de Izraelben más az éghajlat és ott valóban nincs ilyen. Amikor az eső leesik, azt nyomban beszívja a föld. Ez egy ártatlan kép. Gondoljunk egy száraz nyárra, mikor bármennyi vizet beszív a föld. A második a tűz, ami szintén soha nem mondja, hogy elég, mert mindig kell valami éghető és amíg van, addig semmit nem hagy épen. Ez már egy kevésbé ártatlan kép, mert ismerjük a tűz pusztító hatalmát. A harmadik a bezárt méh. A Biblia úgy fordítja, hogy a meddő asszony, aki soha sem mondja, hogy elég. Mert hogy mondhatná? Ez nemcsak az asszonynak a fájdalma, hogy hiába szeretné, nincs gyermeke, hanem ehhez kapcsolódik a társadalmi megvetettség is abban a világban. A mienkben hála Istennek, nem. Kapcsolódik hozzá a gazdasági szükségszerűség: ha nincs gyerek, nincs jövő, ez szegénységet jelentett. Mi hála Istennek ezt nem éljük meg, mégis azt kell hogy mondjam, hogy az a fájdalom, amit a meddő asszony sóvárgása megfogalmaz, hogy sohasem elég, Húsvét reggelén is hozzátartozik ahhoz a világhoz, amiben vagyunk. Hadd utaljak rá, hogy ez egy kép, ami elénk hoz sok minden más egzisztenciális hiányt, amire ugyanúgy sóvárgunk az életünkben. Aztán jön a negyedik kép, ami soha nem mondja, hogy elég, a holtak hazája, minden magyarázat nélkül. Tudjuk, hogy miért mondja, hogy soha nem elég. A halálról úgy beszél, hogy az nem csak egy hely, hanem aktív hatalom.
Mit mond mindez? Mért adja elénk ezt a négy dolgot Agúr, a bölcs? Semmi morális tanítás nem fakad belőle. Ezek a képek elcsendesedésre, elgondolkodásra hívnak. Nézd, hogy mennyire tele van az élet olthatatlan vágyakkal! Nézz körül és lásd mindenhol, hogy mennyi minden csak beszippant, csak elnyel, mennyi minden nem elégszik meg. Ha belenézünk ebbe, akkor a következő kérdés: én milyen vagyok? Körülnéztem: sóvárgás, kielégíthetetlen sóvárgás. És én milyen vagyok? Elégedett vagyok? Mire tudom azt mondani a szívem mélyéből, hogy elég, azért, mert bőséges, mert jó, mert jóllaktam – nem pedig fizikai értelemben, mert megelégíttettem, mert gazdag vagyok.
Mielőtt becsapnánk magunkat, itt ez a másik mondás. „A piócának két lánya van: add ide, add ide!” A pióca, ami mindkét felén szív. Egy bibliamagyarázó írja, hogy a mediterrán világban van egy olyan elterjedt pióca, ami a szomjukat oltó állatok orrában tapad meg és úgy szívja a vérüket. Nem véletlenül borzalmas a kép. De a piócának lányai vannak, akik ugyanolyan kielégíthetetlenek, kapzsik és mohók, mint az anyjuk. Add ide, add ide! A pióca nem tud mást tenni, mint hogy továbbadja a mohóságát, a megelégíthetetlenségét. Kicsit komikus a kép ezzel a két lánnyal „add ide, add ide”, ezzel zaklatják az anyjukat, aki ugyanezt csinálja egész életében: adjál, adjál, még többet, még többet. De nemcsak komikus, hanem fájdalmas is. Miért? Tudjuk jól. Azért, amit egy másik helyen a bölcs így fogalmaz meg a példabeszédek könyvében: „amilyen telhetetlen a halál és az elmúlás helye éppoly telhetetlen az emberi szem”. Párhuzam a halál és az emberi szem között, mindkettő a maga irányába rángat, mindegyik mindig többet akar, mint amennyije van, mindkettő megelégíthetetlen. Mit árul el a tekintetünk, a nézésünk a szívünkről? A fogyasztói társadalomban bizonyos értelemben a pióca gyermekei vagyunk. Add ide, még többet, adj még többet! Soha nem lehet elég. Ha körülnézünk a bölccsel, azt látjuk, hogy a sóvárgás egyetemes és elsöprő erejű és ez ott van bennünk is.
Ha még mélyebben megnézzük ezeket a képeket, akkor azt látjuk, hogy az emberi sóvárgásnak a drámája is itt van, mert párhuzamban áll a halállal. De sokkal többről van szó, mint párhuzamról: a föld elnyeli a vizet, de nem elégszik meg, párhuzamban áll az emberrel, mert mi sem elégszünk meg. A tűz soha nem mondja, hogy elég, párhuzamban áll az emberrel, mert mi sem tudjuk soha azt mondani, hogy elég. A pióca és a lányai, ott is van hasonlóság. De a halál az más. A halál és az elmúlás, ami soha nem elégszik meg az nem pusztán párhuzam velünk. Merthogy ő sóvárogva vár minket, hogy bennünket is elnyeljen és elemésszen. Ez nem vita kérdés sem ma reggel, sem máskor, hanem tény. A halál kielégíthetetlen sóvárgása nemcsak párhuzama a mi sóvárgásunknak, hanem a végünk, mert ő mindent benyel, bennünket is. Ezzel a végzettel nem lehet különösebben vitatkozni, hogy sóvárgásainkkal és kielégületlen vágyainkkal együtt végül elnyel a legfőbb kielégíthetetlen, akinek olthatatlan a szomja, a halál. Aki elég bátor, őszinte és nyitott, hogy bele merjen nézni ezekbe a mondásokba, az ezzel szembesül.
Ha még tovább megyünk, egy harmadik dolgot is meglátunk az emberi sóvárgás drámáján túl, az emberi sóvárgásnak a lényegét meg a szívét. Mit akarunk megnyerni? Mindenki sóvárog valami után és ez kinek-kinek más formát ölt az életében. Hadd térjek vissza egy pillanatra a meddő asszony képére, aki nem mondja, hogy elég. Amint mondtam, a sóvárgása mögött ott van a társadalmi megbecsültségnek a hiánya. Ha nincs gyermeke, az szégyen abban a korban. Ott van az, hogy emiatt akár megveti a férje, vagy nem szereti úgy. De ott van a gazdasági szükségszerűség. Tehát tudjuk, hogy sokkal mélyebb dolgok vannak jelen. Ott van egy sokkal egzisztenciálisabb dolog, az anyai ösztön, a kiteljesedés, mint nő, de még e mögött is ott van valami sokkal mélyebb. De micsoda? Az élet továbbadásának a vágya, merthogy én elmúlok. Ami igaz a meddő asszonynál, az igaz a többi vágyra és sóvárgásra is. Mit akarunk megnyerni, amikor hatalmat vagy hírnevet akarunk, amikor több pénzt akarunk a kényelemért vagy fiatalságot akarunk vagy érzékiséget akarunk? Mit akarunk megnyerni mindennek a végén? Az örökkévalóságot. Az örök boldogságot és a teljes elégedettséget. Mert valahol minden sóvárgás abból fakad, hogy tudjuk, hogy végül mindent elnyel a legfőbb ellenség. Valahol minden vágyunk mélyén ott van az, hogy vágyakozunk az elveszett Paradicsomra, az örökkévalóságra, a halhatatlanságra. Mert ez a legmélyebb vágya az embernek, aki időben él.
Körülnéztünk a bölccsel, Agúrral és látjuk a kielégíthetetlen sóvárgás drámáját, annak a lényegét a szívünkben. Ez semmi más, mint tapasztalatra és megfigyelésre épülő ismeret. Semmi több, mint amit mindenki lát, ha őszinte és mer látni, mint amit minden ember, aki itt van közöttünk egészen világosan tud. Nem kell hozzá hit, nem kell hozzá vallás, semmi nem kell hozzá, csak egy kis becsületesség, meg óriási nagy bátorság, mert nem akarjuk látni.
Most fordítsuk a figyelmünket egy egészen másfajta ismeret irányába, amit nem lehet látni, ha körülnézünk, ahova nem lehet eljutni pusztán könyvekből. Nézzünk fel, nézzünk túl a láthatókon János apostollal, Istentől kapott látomásával, nézzünk be a mennybe. Nézz fel! Mit látsz? „Láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég és nem maradt számukra hely”. Egészen máshol vagyunk, mint ami körülvesz itt bennünket. Ez egy komoly, ünnepélyes, fenséges szín, hatalmas fehér trónus, ragyogás, Isten jelenléte, Isten dicsősége, amiről egy pillanatra fellebben a fátyol ebben a látomásban. Az is kiderül pillanatokon belül, hogy amit János meglát, az egy egészen másfajta ismeret, egy Isteni kijelentés, ami elérkezik hozzá ebben az elragadott állapotban. Ez a pillanat nem más, mint az utolsó ítélet képe. Itt az utolsó ítélet zajlik. Persze ahhoz is bátorság kell, hogy ebbe belenézzünk ma reggel, de nézzük meg, hogy mit látunk és mit hallunk itt.
Az első a feltámadás örömhíre. A számunkra most szembeszökő kép a következő: a tenger kiadta a benne levő halottakat, a halál és a pokol is kiadták a náluk lévő halottakat. Ez csak egy látomás, én tudom, de mit jelent ez, amit mond? A halál, az elmúlás, az örök megelégíthetetlen, aki csak annyit mond, hogy még, még, még, kiadja a halottakat. Elég! Mit mond a bölcs, aki körülnéz? Ez a három dolog, inkább négy soha nem mondja, hogy elég. A holtak hazája. Mit mond János, aki lát: a halál azt mondta, hogy elég. Sőt nemcsak elég, mondván, hogy már nem kér többet, jól lakott, nemcsak arról van szó, hogy nem emészt fel többet – nem teheti, mert a tűz tavába hullik, ami bármit is jelentsen, egy biztos, azt jelenti, hogy vége, megszűnik a halál és a hatalma –, hanem azt is visszaadja, amit korábban elnyelt. Micsoda látomás! Mit mondasz erre? Hát látomás, fantazmagória, agyrém, délibáb. Mit kezdhetünk mi, hús-vér racionális, értelmes emberek, akik a földön járunk a XXI. században, egy elragadott ember látomásával, amikor arról van szó, hogy ennek köze lehet az életünkhöz? A kérdés jogos. Mert ez a látomás vagy isteni kijelentés, vagy egy beteg ember képzelődése. Vagy isteni kijelentés és tényleg Isten adta ezt a fajta ismeretet neki, mert Isten kijelenti önmagát, ami egészen más, mint a racionális ismeret, vagy egy megborult elme, amilyen elmék és amilyen látomások vannak ma is betegségben sokfelé. A kérdés jogos. Hogy dönthetjük el?
Úgy, hogy van valami, ami mögöttünk van és előre vetíti azt, ami a látomásban történik. Van valami, ami mögöttünk van a történelemben, ebben a világban, Húsvét valósága, ami előrevetíti azt, ami a látomásban történik. Halkan mondom, hogy jól értsük: Krisztus feltámadt. Krisztus feltámadt? – Valóban feltámadt! Ha Krisztus valóban feltámadt, akkor a halál egyszer már azt mondta, hogy elég. Legyőzetett. Akkor a halál már egyszer kiadta azt, amit elnyelt. Ha Krisztus valóban feltámadt, akkor a halál és az elmúlás, a pokol és a kárhozat egyszer már azt kellett mondja, hogy elég. Nem jószántából, nem saját belátásából, hanem azért, mert kényszerítve lett rá. Elég! Mert Krisztus feltámadt. Ha Isten feltámasztotta Krisztust, akkor a halál kényszerítve lett arra, hogy azt mondja, elég. Nézz körül! Kielégíthetetlen sóvárgás mindenhol, a szívedben, körülötted, és mindenek végén, mindenek mélyén a halál, ami beszippant. Nézz fel, Krisztus feltámadt! Nézz előre, a halál és a pokol kiadja azokat, akik meghaltak. De jó lenne itt befejezni.
De nemcsak azt látjuk, sajnos, vagy hál’isten, hogy a halál kiadja a halottakat, hanem ne felejtsük el, hogy hol vagyunk ebben a látomásban? Az utolsó ítélet napján. Ezért bár nagyon jó hír, hogy Krisztus feltámadt, ez a szédítő és hasító világosság nem hagyja rejtve azt, amit mi ugyanakkor gyakran az árnyékba utalunk. De amíg az árnyékba utaljuk, soha nem fogunk örülni annak, hogy Krisztus feltámadt. Úgyhogy engedjük, hogy kijöjjön az árnyékból ez a fél mondat: a tenger kiadta a benne lévő halottakat. „A Halál és a Pokol is kiadták a náluk lévő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint.” A kettő együtt jár. Amikor a halál azt mondja, hogy elég és kiadja az összes embert, akkor megítéltetik mindenki, az összes ember, a maga cselekedetei szerint. Ezt nem szeretjük. De hadd hangsúlyozzam már egyből, ami persze nekünk még nem vigasztalás, hogy akik először olvasták János jelenéseit, azoknak ez az ítélet óriási vigasztalás volt. Miért? Mert üldözött keresztények voltak. Mert sokan az életükkel fizettek a hitükért. Ők nem úgy gondolták, hogy Isten ítélete valami fenyegetőzés vagy a félelem forrása, ők azt mondták, hogy igen, örömhír, vigasztalás, rend lesz. Ma nagyon nehéz sokaknak elfogadni, hogy Isten végül megjelenik, mint igazságos bíró, mert úgy gondolják, hogy a szeretet Istenével összeegyeztethetetlen az ítélet. Hogyha Isten valóban szeret, akkor hogy ítélne meg? Nagyon nehéz az ítélettel bármit kezdenünk, de jöjjetek, tekintsünk bele ebbe az ítéletbe és lássuk meg, hogy micsoda örömhír van ebben mindenkinek, aki itt van most.
Hogyan írja le az ítéletet? A látomásban az látjuk, hogy a halottak, kicsik és nagyok a trónus előtt állnak és azt olvassuk, hogy könyvek nyittatnak ki és a halottak a könyvekbe írottak alapján ítéltetnek meg cselekedeteik szerint. Szó van még egy könyvről, az élet könyvéről. Őszintén, mit mond a mai ember, amikor azt hallja, hogy a Bibliában van egy látomás az utolsó ítéletről, ahol majd könyvek nyílnak meg? Hagyjuk már, mese! Hát hol vannak ott könyvek? Ez a kép, hogy könyvek nyílnak meg annyira könnyen a mesék világába üldözhető. De van egy emberi tapasztalat, egy megfigyelt és sokszor leírt jelenség, amiről általában a halál közelébe kerülő emberek, vagy akár a halál közeli élményt átélt emberek úgy beszélnek, hogy „és akkor filmszerűen lepergett előttem az életem a másodperc tört része alatt”. Ezt mindannyian tudjuk, ugye? Én sosem kerültem ilyen helyzetbe, mint például mikor egy súlyos balesetnél egy pillanat alatt lepereg az ember élete és mindegyikőjük ezt mondja, hogy „filmszerűen lepergett az egész életem a másodperc tört része alatt”. Ez tapasztalat. Ez tény. Milyen érdekes a Bibliai könyvek, amelyek megnyittatnak és a lepergő film közötti hasonlóság. Különösen, ha azt nézzük, hogy a Biblia idejében még nem volt film. Ez a két dolog mintha ugyanarról szólna, hogy rögzítve van minden és van egy olyan emberi tapasztalat, ami valamilyen módon azt mondja, hogy hát lehet, hogy ez a bibliai kép a könyvről mégsem annyira a mesék világába száműzhető, mert nagyon sokan átéltek valamit, ami tulajdonképpen teljes mértékben összhangban áll ezzel. Innen már csak egy gondolat, hogy azt mondjuk, teológiai értelemben ez azt jelenti, hogy ez nem pusztán egy pszichológiai esemény, ami végigmegy bennünk, hanem azt, hogy Isten előtt el kell számolni az életünk minden filmkockájával. Isten előtt minden számon van tartva és úgy tűnik, hogy ezt az ember valamilyen módon visszajátssza bizonyos helyzetekben. Ez az ítélet leírása.
Nézzük másodszor az ítélet szükségszerűségét, miért kell ez? Szerető Isten, biztos nem ítél meg. Biztos? Ha nincsen ítélet, akkor nincsen egy végső igazság a világban, ami egy napon mindent rendbe hoz, akkor nincs végső igazságszolgáltatás ártatlanul szenvedő gyerekekért, akik áldozatai lettek olyanoknak, akiket esetleg nem ért el a földi igazságszolgáltatás. Akkor nincsen végső igazságszolgáltatás háborús bűnökért, soha ki nem tudódott gaztettekért. Ha nincsen, akkor viszont lehet-e egyáltalán beszélni igazságról? Lehet-e beszélni arról, hogy van jó és rossz? Ha nincs jó és rossz, ha nincs végső igazság és végső igazságszolgáltatás, akkor erő van és hatalom. Aki az erősebb, azé a hatalom és kész. Ezért a feltámadás örömhíréhez tartozik, hogy Isten végül mindent rendbe tesz.
Szorongat, hogy minden egyes filmkocka megméretik? Akkor nézd harmadszor az örömhírt. Hogy nincs feltámadás keresztre feszítés nélkül. Hogy nincs Húsvét feltámadás és ítélet, nagypéntek, Jézus szenvedése és halála nélkül, ami azt jelenti, hogy a feltámadás az ítélettel együtt jó hír lehet. Hogy lehet jó hír? Úgy fogalmazza meg ezt a református hitvallás, a Heidelbergi káté, hogy felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb értem Isten ítélőszéke elé állt. Kit várok? Ki ítél ott meg? Az, aki korábban értem Isten ítélőszéke előtt állt, elhordozta az ítéletet a halálában, az értünk való helyettes szenvedésében a kereszten. Lehetséges, hogy ugyanaz ítéljen meg, aki előtte elhordozta a bűneim ítéletét? Igen. És ezért szabadon, felemelt fővel várom. Tudod, mit jelent ez? Hogy amikor lepereg a filmem az utolsó ítélet napján, amikor kinyittatnak a könyvek, akkor annak a jelenlétében pereg le, aki már mindent tud. Akivel már találkoztál, mert a te cselekedeteidért ítéltetett meg. Egy képpel élve: akkor várod felemelt fővel ezt a napot, ha Jézus Krisztus keresztje előtt már lepergett az életed filmje. Minden filmkocka ott volt Jézus keresztje előtt és minden filmkockára Jézus vérével rá van pecsételve: megváltva, kifizetve, elengedve, lerendezve. Beleírva az élet könyvébe Jézus vére által. Minden filmkocka, az életed minden pillanata, minden elrejtett gondolata, minden bűne, minden hamissága, minden istentelensége. Érted, hogy mért örömhír az ítélet?
Ott kezdtük, hogy a halál mindent elnyel, majd a halál kiadja a halottakat. Ez a jó hír, Jézus feltámadt, de ítélet nélkül sajnos nem megy, mondja a Biblia. Érted, hogy miért jó hír az ítélet? Mert az elé állsz, aki meghalt érted, és ha így van, akkor örömhír a látomás, mert a halál azt mondja, elég. Krisztus feltámadt? – Valóban feltámadt! És akkor a szíved is azt mondja végre, hogy elég. Ha minden le van pecsételve, a szíved azt mondja, elég. Mert akkor Jézus a leges-legmélyebb ponton elégített meg, ahonnan minden sóvárgásunk fakad. Elég nekem Krisztus? Jóllakattam a Vele való közösséggel, megitattam szerelme vizével, gazdaggá lettem jóságával, elégedett az ajándékaival, betelt az élettel? A föld még mindig olthatatlanul szomjas, így van jól. A tűz továbbra sem mondja, hogy elég, ez a természete. A meddő asszony azonban vigasztalást és reménységet nyer. A szó szoros értelmében is, hiszen Krisztusban már ez a hiány is elhordozhatóvá lesz neki. Nemrég mondta el nekem valaki, hogy soha nem született gyermeke, de Isten hogyan használta őt abban, hogy lelki gyermekeket támogasson, emberek mellé odaálljon, gyermekeket felemeljen, felneveljen és segítsen. Elég. De ez a meddőség, ahogy mondtam minden más beteljesületlen emberi vágyunk képe, hiszen valamilyen értelemben mindannyian meddők maradunk. Valamilyen értelemben mindannyiunkat körülvesz a hiány, a fájdalom, a beteljesületlen álmok és a vágyak. És ott a negyedik kép: a halál kiadja a halottakat. Ott már nem lesz beteljesületlen vágy, nem lesz fájdalmas sóvárgás, nem lesz mindent elnyelő elmúlás, mert Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! ÁMEN
Lovas András

A Példabeszédek könyvéről, a bölcsességről esett szó az elmúlt hetekben, így most Nagypénteken is. Ez nem nagypénteki ige, de egy kicsit mégis az.
Két bibliai szakaszt olvastam fel, az egyik bölcsesség irodalom, a másik pedig egy prófécia több, mint 500 évvel Jézus kora előtt, amit a keresztények mindig úgy olvastak, hogy ez Jézusról kell, hogy szóljon. Ebben a két bibliai szakaszban van valami közös, valami olyan, ami első látásra nem logikus. Valami váratlan, valami szokatlan, amire a mégis szó utal. Ez az eredeti szövegben különben nincs benne, tehát ez egy sokkal inkább logikai mégis, mint nyelvi.
Az egyik ige a tapasztalatból indul ki. A bölcsességirodalom mindig ilyen, hogy a bölcs, a bibliai értelemben vett bölcs ránéz a világra, megfigyeli a világot, ennek alapján valamit megért és valamit elmond. A másik, a próféta kijelentésből szól. Ez egyáltalán nem tapasztalat és nem megfigyelés. Nincsen olyan tapasztalat vagy megfigyelés, amely el tudná mondani Jézus előtt 500 évvel, hogy az Úr szolgáját majd megalázzák, összetörik és ebből mégis gyümölcs és áldás fakad. E két bibliai szakasz, valamint az evangéliumi passió történet alapján arról beszélek ma, hogy hogyan tesz bennünket bölccsé Jézus Krisztus keresztje.
Először látjuk a Példabeszédek könyve alapján a kicsinek és gyengének a bölcsességét és az erejét, ahogy azt meg lehet figyelni a világban. Másodszor látjuk a kicsinek és gyengének a bölcsességét és hatalmát Jézus halálában. Harmadszor pedig hogy hogyan formál a kereszt bölcsessége közösséget.
I.      A kicsi és gyenge bölcsessége a Példabeszédek alapján
Ahogy mondtam, a bölcsességirodalom nem kijelentéssel dolgozik, amit Isten elmond vagy kijelent a szentírónak, hanem megfigyeléssel és tapasztalattal. Valamire rámutat a bölcs ebben az olvasott szakaszban, ami nem logikus és első látásra nem magától értetődő, ugyanakkor megfigyelhető a világban, aminek következménye kell, hogy legyen az emberre nézve, ha az bölcsen akar élni. Ennek az üzenete, hogy a kicsi, a gyenge ereje és hatalma lehetséges a bölcsesség által. Azt mondja, „Van négy kicsiny állat a földön, amelyek mégis nagyon okosak”. Négy állat életében bemutatja, hogy a jelentéktelen és a kicsi hogyan lesz erővé és hatalommá a bölcsesség és ravaszság által. Mind a négy állatnál a bölcsességnek más aspektusát adja elénk. „Nem erős a hangyák népe, mégis beszerzik nyáron az eledelüket.” Miről szól? Hogy előrelátás, tervezés és gondoskodás által a gyenge és a kicsi nagyon messze jut. „Nem hatalmas a mormoták népe, mégis sziklák közt építenek házat.” Vagyis a mormoták, vagy más kis emlős állatok, akik ki vannak téve mindenféle ragadozónak és veszélynek, tudják, hogy hol kell lakniuk ahhoz, hogy biztonságban legyenek, hogy el tudjanak menekülni. Tudják, hogy hol van a biztonság. „Nincs királyuk a sáskáknak, mégis rendezetten vonulnak mindnyájan.” Egy sáska egyedül nem sokat ér, de azt tudják, hogy az egységben hatalmas erő van. „Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a királyi palotákban.” A kicsi, a gyenge, a jelentéktelen ott van a hatalmasak között, a hatalom helyén.
Világos, hogy ezek az állati életből vett képek emberi erényekre mutatnak rá a gyengeségben, kicsiségben, jelentéktelenségben. A tervezés előre visz. A jó helyen lakozás megvéd. Az együttműködés erőt ad. A törekvés olyan helyekre visz el, ahol talán nem is gondoljuk, hogy járhatunk. Persze a kicsinek ez az ereje közmondásokban, mesékben minden kultúrában megvan, hiszen ez a Példabeszédektől sem idegen népi bölcsesség része. Kicsi a bors, de erős. A harmadik királyfi, a legkisebb az, aki mindig eljut valahova. A kicsi sokra viszi és messze jut.
Miért fontos ez? Miért jegyzi le ezt minden kultúra és tanítja és adja tovább mesékben, közmondásokban? Miért kötődik ez a bölcsességhez? Azért, mert az ember alapvetően a nagyban, a hatalmasban, a láthatóban, a fontosnak tűnőben, az egyértelműben bízik, úgyhogy a kicsit, a jelentéktelent, a nem fontosat, a semmit lenézi, vagy észre sem veszi. A bölcs viszont azt mondja, hogy: Hé! Kicsi, de mégis ott van az erő! Bölcsnek lenni azt jelenti, hogy ezt ismerjük és követjük. Aki bölcs, az ezt fölismeri és kihasználja. A bölcs másként látja a világot, másképp látja a hatalmat, az erőt és másképp érti az érvényesülést. Másképp viszonyul a kicsihez, a megvetetthez, a gyengéhez. Mi következik ebből? Egyrészt óv: ne a hatalmasat imádd és keresd! Ebben az erő és hataloméhes korban különösen aktuális: ne ott várd az igazi megelégedést, az igazi eredményt, az igazi sikert, ahol nagy vagy hatalmas dolgok vannak! Ne imádd és ne keresd a nagyságot és a hatalmat! – mondja.
Másik oldalról vígasztal és bátorít: kicsi vagy? gyenge vagy? erőtlen vagy? Ne csüggedj, ha kevés jut neked! Keresd meg a bölcsesség és a ravaszság útját! Tanulj abból, amit a természetben látsz! Tanulj a négy állattól! Mert a mégis-nek ez a felismerése, hogy kicsi, de mégis erős, egészen új perspektívát nyit az életre. Ez tehát a gyenge, a kicsi bölcsességének ereje a teremtett világon.
II.     A kicsi és gyenge bölcsessége Jézus halálában
Ennek a tételnek a végletekig vitt igazsága, a teljes mértékben történő bemutatása Jézus Krisztus kereszthalála. Ez Isten munkája az ő fiának szenvedésében és halálában, a kicsiben, a megvetettben, a jelentéktelenben, a semmiben. Mégis! Hogyan lesz a kereszt bölcsességgé? Hogyan lesz a kicsi hatalmassá? Hogyan lesz a megvetett értékké? Mert a zsoltáros ezt mondja – és az Újszövetség ezt idézi –, hogy az a kő, amit az építők megvetettek, és félredobtak, az lett az épület alapjává, sarokkövévé. Ez Jézus. Hogyan? Milyen értelemben mégis? Hogyan mutatkozik meg a gyenge bölcsességének hatalma Krisztus halálában?
Isten munkamódszerére nézve tudhatjuk, hogy Jézus halálában Isten akarata valósul meg. Ézsaiás próféta azt írja. „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele.” Mi történik ott, abban, amit fölolvastunk? Mi történik Jézussal ezekben az órákban ezen a napon? Elfogják, elítélik, kigúnyolják, kivégzik, mégis Isten akarata valósul meg. Kinek az akarata valósul meg? Olvastad a passió történetet, hallottuk, láttuk. Mi zajlik előttünk? Az, hogy minden Isten ellenes erő összefog, hogy elpusztítsa Jézust, Isten küldöttét, és sikerrel jár. Mégis, Isten akarata valósul meg általa.
Nézzétek meg, az összes résztvevőt, mindegyiknek kő kemény emberi akarata van és kőkeményen érvényesítik az akaratukat szembe Jézussal és szembe Istennel, akinek a küldötte Jézus. A zsidó nagytanácsnak, a vallásos vezetőknek van egy akarata: meg kell szabadulni Jézustól. Elviszik Pilátushoz. Pilátusnak van egy akarata egy politikailag kényes helyzetben: szabadon akarom őt engedni, de aztán amikor kínossá válik a dolog, akkor inkább halálba adom, hogy mentsem magam. Heródesnek is van egy akarata: tegyen már csodát végre, ha már annyit hallottam erről az emberről, és most ide küldte elém Pilátus, akkor tegyen már csodát, mondjon valamit, legyen már valami szórakozás ezen a napon. Végül még barátok is lesznek Pilátus és Heródes. A népnek is van egy akarata, akiket valószínűleg feltüzelnek erre: feszítsd meg, feszítsd meg! A vezetőknek sikerül átvinni akaratukat a népre, a tömegre: feszítsétek meg! Minden azon munkálkodik, minden akarat arra vonatkozik, hogy Isten akaratával – hogy elküldte Jézust – szembe menjen. Mégis a legnagyobb ellenségeskedés közepette végül Isten akarata jut célhoz. Ez Isten munkamódszere. Ez az isteni hatalom. Ez az isteni szuverenitás. Ez az isteni kormányzás. Ez a gyengének, a megvetettnek az ereje és hatalma a maga tökéletességében. Jézust megvetik, összetörik, ezt Isten engedi és mégis az Ő akarata, az Ő ereje valósul meg. Felfoghatatlan isteni hatalom és bölcsesség, hogyan tudja az ellene szerveződőt, a lázadót a saját céljaiba állítani.
De nemcsak azt mutatja meg ez az esemény, hogy Istennek milyen ez a mégis munkamódszere, hanem abban az értelemben is mégis a kereszt, hogy elmond a megváltásunk titkáról valamit. Mert amikor a kicsiben és a gyengében megjelenik az erő és a bölcsesség, akkor az mindig a naggyal, a hatalmassal, az akadállyal, az ellenséggel szemben jelenik meg. Ez a logika. Kicsi a hangyák népe, mégis legyőzik az akadályt, azt, hogy mit esznek majd télen. Szembemennek az ellenséggel. Kicsik, gyengék, de a bölcsesség által legyőzik az akadályt. Nem hatalmasak a mormoták, de legyőzik az ellenséget, a veszélyt. Miért? Mert a sziklák között találnak menedéket. Ez a bölcsesség. Nincs vezetője a sáskáknak, de legyőzik azt az akadályt, hogy egyedül nem jutnak sehova. Együtt hatalmas erőt fejtenek ki. Kiszolgáltatott a gyík, de legyőzi ezt azzal, hogy ott van a hatalmasok között. Ellenségei vannak Istennek, de legyőzi őket, mert az Ő akarata valósul meg. Ezt olvassuk.
De hogyan? Mit jelent, hogy az Úr akarata valósul meg Jézusban? Szembemegy az ellenséggel? Legyőzi az ellenséget, legyőzi az akadályt? Ezen a különleges módon, hogy ő is, a gyenge, a megvetett, a meggyalázott által juttatja érvényre a hatalmát? Elpusztítja ellenségeit a gyenge, a kicsi bölcsessége által? Nem! Mert az ellenségei mi vagyunk. És az isteni győzelem kedvezményezettjei is mi lehetünk. Mert az ember a maga istentelenségével támad Istenre és Isten mégis az embert menti meg cselekedete által. Ez az isteni szeretet és kegyelem, hogy nem ellenünkre győz, hanem értünk, az ellenségeiért vesz győzelmet. Jézus szenvedésének a történetében az a mozzanat mutat rá erre leginkább, amikor Jézus így imádkozik a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez az igazi, minden érthetőnek és racionálisnak ellentmondó mégis. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! Az imádkozik, akit megölnek, azokért, akik ezt véghezviszik, abban a pillanatban, amikor ez történik, ahhoz, akinek a küldöttét megölik. Van-e ennél nagyobb mégis? Erre nem lehet mást mondani, minthogy abszurd, képtelenség, érthetetlen, értelmetlen. Ez Isten bölcsessége és hatalma a kicsiben és megvetettben, Jézusban, nem ellenünkre, hanem értünk, nem kárunkra és elvesztésünkre, hanem szabadításunkra, bocsánatunkra és életünkre. Ez az örömhír.
III.   Hogyan formál át a kereszt bölcsessége egy közösséget?
Pál apostol arról beszél egy helyen, hogy Isten azokat választotta ki, akik bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, azokat, akik erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat, akik lenézettek, akik semmik, hogy megszégyenítse a valamiket. Ha valaki valóban Krisztushoz tartozik, az tudja, hogy a többség nem nagy, nem hatalmas, nem befolyásos, nem gazdag. A keresztény közösség kicsi, gyenge és erőtlen. Nincs hatalmuk megváltoztatni hatalmi szóval a társadalom erkölcseit, tetszik, nem tetszik, a világ olyan, amilyen. Nincs hatalmunk békét teremteni ott, ahol politikai gyűlölködés és mocsok árad egyre erősebben az elkövetkezendő években. Szeretnénk, de nincs hatalmunk, nem tudjuk megváltoztatni. A keresztény közösség alapvetően kicsi, gyenge és jelentéktelen. Mit tesz velünk Nagypéntek mégis-e? Hogyan tesz a kereszt bölccsé? Négy állat, négy kép, négy gondolat.
Először is a kereszt bölcsessége előrelátóvá tesz: a hangya felkészül a télre. Ha valaki Krisztus követője, ha valaki Jézus Krisztushoz tartozik, akkor tudja, hogy a kereszt azt jelenti, hogyha esetleg most még nyár is van, lesz tél. A tél pedig nem más, mint az, amikor akár egyénileg az életben valami miatt, akár társadalmilag eljön egy olyan időszak, amikor nincs ott az a bőség Isten ajándékaiból, Isten gazdagságából, Isten szeretetéből, mint most. Miért? Azért, mert egy olyan idő jön, amikor vagy a személyes életünkben, vagy társadalmilag nyomorúság, üldöztetés, ellenségeskedés lesz. Azt hiszem, erről még sosem beszéltem, de azt gondolom, hogy egy kereszténynek a mai világban akkor is, ha itt most még béke van, számolni kell azzal, hogy nem biztos, hogy az életünk végéig ez így lesz Európában. A kereszt bölcsessége előrelátóvá tesz. Mit jelent ez? Hogy felkészülsz a nehéz időkre most, amikor béke van. Mert ha Jézust követjük, a megfeszített Istent, akkor ez minden értelemben arról beszél, hogy lesznek nehéz idők. Egyénileg is: Jézus keresztje beszél a világ hiábavalóságáról, fájdalmáról, összetörtségéről. Közösségileg is: Jézus keresztje beszél az Isten ellenes gyűlöletről. Gyenge vagy, kicsi és erőtlen. De most szaporíthatod a bölcsességet, a Krisztus ismeretet, a vele való járást és a hűséget. Jól ismerjük a tücsök és a hangya meséjének a bölcsességét: a hangya szorgalmasan gyűjtöget, a tücsök csak zenél, aztán a tücsöknek nincs semmije. Ha most nyár van, mert béke van, hogyan viszonyulok Isten ügyéhez? Hogyan viszonyulok Jézus Krisztushoz? Hogyan élek Isten dolgaival? Hogyan élek Isten igéjével? Ez vajon kikapcsolódás, a gyülekezeti élet a hobbi egy formája, vagy pedig felkészülés valamire, ami eljöhet az életünkben? A kereszt alapvetően bölccsé és előrelátóvá tesz. Készülj fel! Készülj föl, amíg lehet! Öleld magadhoz! Imádkozz magadban! Tedd a magadévá! Gyűjtsd, mint az élelmet kell gyűjteni a nehéz időkre! Ezt mondja a bölcs.
Másodszor a kereszt bölcsessége otthont és védelmet nyújt. Kicsi a mormota és a sziklák között vesz szállást. Tudatosíthatod azt, hogy alapvetően hol lakozol (és ez most nem az irányítószámodról szól), hanem arról, hogy miben van biztonságod. Hol laksz, azaz hol találod a nyugalmad, a békéd, a biztonságod, a felüdülésed, a védelmed. Az, hogy Isten kőszikla, erős vár, menedék, ahol lakunk, már a zsoltárosnak a hitvallása, akit üldöznek. Mit jelent ebben az esetben nekünk a kereszt bölcsessége? Először megpihenést és felüdülést. Hiszen az otthon, az elrejtettség a megpihenésnek és a felüdülésnek a helye a bűn felett és a hiányok felett. Azt olvastuk Ézsaiásnál, hogy lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket és megelégedett lesz. Lelki gyötrelmek a bűn miatt, a szenvedések és fájdalmak miatt. Hova viszed, mihez kezdesz velük? Hol frissülsz fel? Hol pihensz meg? Hol teszed le? A mormota kicsi állat, de a sziklák közt keres menedéket. A keresztény gyenge és erőtlen, gyötrelmekkel teli, mint minden más ember, de Jézus Krisztus a kőszikla, ahol ezeket leteheted. Ahova újra és újra el kell mennünk, akiben benne kell lakoznunk, benne kell élnünk ahhoz, hogy megpihenjünk. A másik kép a lakással kapcsolatban, hogy a lakás a védelem a támadással és vádaskodással szemben. A mormota elbújik védelmet keresve. Te mit teszel, amikor vádaskodnak? Mit teszel, amikor támadnak? Nem kell, hogy a miénk legyen az utolsó szó. Nem kell, hogy neked is mindig igazad legyen. Mert nem a saját igazságod az otthonod. Krisztus a kőszikla, az Ő igazsága az otthonod. Hová mész a támadások idején? Mit jelent a vádaskodások között az evangélium? Mit jelent megvédeni magadat különböző helyzetekben? Ézsaiás azt mondja „önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják”. Miért? Hogyan? Hogyan tudott Jézus néma lenni? Úgy, hogy tudta, hogy az otthona, a védelme, a biztonsága az Úr. A kereszt bölcsessége, hogy a keresztben, a megfeszített Krisztusban, az ő jelenlétében otthont, védelmet és megpihenést találsz.
Harmadszor a kereszt bölcsessége megtanít együttműködni. Beszéltünk a sáskáról. Az együttműködés ellensége a büszkeségünk, az, hogy önmagunkat többnek vagy éppen kevesebbnek tartjuk a másiknál, a féltékenység, a viszály, az irigység. Hogyan tanít meg együttműködni Krisztus keresztje, az Ő bölcsessége? Úgy, hogy ha Krisztus keresztjén keresztül nézed magadat és a másik embert, akkor fölismered, hogy Őelőtte nincs érékesebb és jobb. Nincs kevésbé értékes és kevésbé jó. Ha Krisztus előtt vagy az Ő keresztjénél és Őbenne nézed magadat és Őbenne nézed a másik embert, akkor ki kell tudnod mondani, hogy nem vagyok több, mint bárki. Mert számomra sincs más út, minthogy Jézusnak értem is el kellett hordoznia az ítéletet. Az én önfejűségem, az én önzésem, az én elrontott életem, az én dolgaim következtében nem vagyok jobb, mint bárki. De azt is el kell mondanod, hogy nem vagyok rosszabb vagy kevesebb sem, mint bárki, mert Jézus énértem is odaadta magát, és ugyanolyan értékes vagyok, mint bárki más, akiért Isten odaadta az ő fiát, Jézust. Érted, hogy mi az együttműködés, az igazi együttműködés lehetősége? Az, hogy Isten Krisztusban egyenlővé tett. Nem ugyanolyanná, de egyenlővé. A motiváció pedig az, hogy a testvéri egységben hihetetlen erő van. Egy sáska vagy százezer. A gyengék közösségében hatalmas erő van. A motiváció az, hogy Krisztus keresztje – és az Úrvacsorában is ezt éljük meg újra és újra – testvérré forraszt másokkal. Azaz a keresztény gyülekezet nem individuális, spirituális javakat fogyasztók szupermarketje. Tudod mit jelent ez? Nem azt, hogy néha bemegyek, amikor kell valami és leveszem a polcról azt a kis lelki táplálékot magamnak. Aztán elmegyek máshova és ott is leveszem a polcról, ami éppen kell. Mert mindannyian így működünk. De a keresztény gyülekezet nem ez, hanem Istennek Krisztus vére által megváltott, egyesített és egybeforrasztott népe. A kereszt bölcsessége megtanít együttműködni. Ha bölcs vagy, légy részese Isten népének, ennek minden gyakorlati következményével. Tartozz oda, vállalj felelősséget, vállalj közösséget, vállald Isten népét, vállald Isten egyházát. Ebből erő és áldás fakad.
Negyedszer a kereszt bölcsessége váratlan helyekre és helyzetekbe juttat. „Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a királyi palotákban.” A palotákban lakó gyík képe arra mutat, hogy a bölcs minden gyengesége, egyszerűsége, hiányossága vagy korlátja ellenére eljut a hatalmasok, a befolyásosak jelenlétébe. Néhány bibliai példa: ott van József, akit eladnak a testvérei. Azt hiszik, hogy meghalt, de egyszer csak ott áll a fáraó előtt és ezáltal szabadulást hoz családjának, Isten népének. Vagy ott van Mordokaj, aki Ahasvérós perzsa király palotájában, mint egy gyík, meghallja, hogy miről beszélnek, beviszi Eszter királynét, megtudják, hogy egy népirtás készül Isten népe ellen és szabadulás lesz belőle. Nézzétek, ott áll a megvetett, gyűlölt Jézus Pilátus előtt, aki ott és abban a pillanatban élet és halál ura. És mi lesz? Tanúságot tesz Isten uralmától. Ott áll a névtelen senki, Péter és János a zsidó nagytanács előtt fogolyként később Jézus feltámadása után és bizonyságot tesznek a megfeszített Jézusról. Ott áll később a szintén fogoly Pál Félix, majd az utódja, Fesztusz római helytartó előtt és megvallja a megfeszített és feltámadt Krisztust, mint Isten fiát és közben egy dolog van előtte, hogy ezen keresztül eljusson a római császárhoz, hogy őelőtte is megvallja a Krisztust. Azóta is ott vannak a névtelenek és a hírnevet szerzettek, az üldözöttek, de a szabadok is a palotákban a befolyásosak között a politikában, a gazdasági élet szereplői között a különböző döntéshozó testületekben. Ott vagy, ott vagytok. Tudod-e, hogy mire kötelez téged azon a helyen, ahol vagy a kereszt bölcsességének ismerete? Mit gondolsz? Ott vagy a hivatalban, ott vagy a bankban, ott vagy az egészségügyben, ott vagy az iskolában, az egyetemen, egy csomó helyen. Ez természetes számodra? Mert elérted, mert tanultál, mert dolgoztál, mert kiérdemelted, mert ez nekem jár és semmi köze ehhez Krisztusnak? Vagy pedig úgy látod magad, mint aki minden kicsisége ellenére, erőtlensége ellenére Krisztust képviselni van ott. Kézzel is megfogható a gyík, mégis ott van a palotákban. Isten azért rendelt téged oda, akárhol is vagy, hogy a mégis evangéliuma követe legyél és nem azért, hogy gazdag légy, hogy hatalmas légy, hogy befolyásos légy, hogy elégedett légy, hogy jó légy. A kereszt evangéliumának a bölcsessége szerint azért vagy ott, ahol vagy, hogy Krisztus evangéliumának a követe legyél.
Befejezésül egy történet, amin ma gondolkodtam el: Péter megtagadja Jézust. Miért nem volt elég erős? Nagyon sokat gondolkodtam ezen ma (a lelkészek megtehetik, nagypénteken nem dolgoznak, csak gondolkodnak, imádkoznak, készülnek, jó dolguk van). Jézus azzal kezdi Lukács evangéliumában, hogy Péter, Péter, kikért téged a Sátán, hogy megrostáljon. Jézus tudja, hogy mi fog történni, de Péter azt mondja, nem, nem, én követlek, meg nem tagadlak. De Péter, mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem. Utána ott van Péter a főpap házának az udvarán. Jön egy szolgálóleány, azt mondja neki, te is közülük való vagy. Á, nem, dehogy. Még egyszer jön valaki más, aki megismeri: te is közülük való vagy. Dehogy, dehogy, nem is ismerem őt. Majd ez harmadszor is megismétlődik. Megszólal a kakas, Jézus ránéz, keserves sírás. Azon gondolkodtam, mi történik itt? Gondolod, hogy amikor odamegy a szolgálólány, Péter fejében egy pillanatig is megfordul az, hogy én most megtagadom Jézust? Nem. Tudod, mi van Péterben? Szeretem Jézust, elfogták, megyek utána, követem, tudni akarom, hogy mi lesz vele, fontos nekem, hiszek benne. Péternek fogalma sincs, hogy ezekben a számára egyáltalán nem fontos apró kis beszélgetésekben megtagadja Jézust. Csak amikor a kakas megszólal, akkor esik le neki. Tudod, mit jelent a gyík a palotában? Fogalmunk sincs, hogy az ilyen apró, ártalmatlan kis beszélgetésekben, miközben magunkat Krisztus követőinek, Isten gyermekeinek valljuk, hányszor tagadjuk meg őt. Hányszor bújunk ki az alól, hogy vállaljuk Őt. Hányszor azonosulunk ővele, az életünk urával, az életünk céljával, az életünk lényegével és közben észre sem vesszük, hogy folyamatosan hogyan tagadjuk meg, hogyan kendőzzük el, hogyan mentjük ki magunkat. Ezért olyan fontos ez a kép. Jelentéktelen a gyík, mégis ott van a palotában. Nem véletlenül vagy ott, ahol vagy és ha a Krisztussal való közösségben élni akarsz, ha az úrvacsorai közösség valóban átjár és kiküld innen, ha valóban az az életünk, hogy vele együtt meghaltunk és vele együtt feltámadtunk, akkor akárhol is vagyunk, tudjuk, hogy ott felelősek vagyunk, hogy Krisztusról bizonyságot tegyünk. Azt mondod, hogy ez kínos? Azt mondod, hogy ennek ára van? Azt mondod, hogy te nem vagy erre kész? Az előbb meg még azt mondtad, amikor a hangyáról beszéltem, hogy milyen bolondság, hogy az üldözésről beszél. Kicsi állat a hangya, felkészül a télre. Készülj fel! Fogadd magadba! Kötelezd el magad! Add neki magad oda teljesen! Légy bölcs! Legyen a miénk a kereszt bölcsessége! Legyünk hűségesek! Ne tagadjuk meg őt, hanem valljuk meg őt itt is és a templomon túl is.Ámen
(Lovas András)

A bibliai értelemben vett bölcsességet kutatjuk a Példabeszédek könyve alapján. A bölcs nem az, akinek magas az IQ-ja; a bölcs nem azonos azzal, aki egy szigorú erkölcsi rend szerint él; a bölcs nem az élettől elvont kérdések vagy éppen valamiféle titokzatos, elrejtett tudás hordozója. A bölcs az, aki az Istennel való közösségéből fakadó gyakorlati életbölcsességgel eligazodik a mindennapok összetett világában. Életében jó döntéseket hoz, jól kezeli a pénzügyeit, rendezi a kapcsolatait, törődik a rászorulttal, figyel a tanácsra és az intésre, helyén van a munkájában, nem beszél bolondságokat, szeretik az ismerősei, jól neveli a gyermekeit… Azt hiszem, mindez így egyben túlzottan idillinek tűnik. Ennyire nem lehet kerek az élet senkinek sem. És való igaz, hogy a Példabeszédek könyve általánosságban fogalmazza meg a bölcs életét. Azt tanítja hosszas megfigyelések, tapasztalati ismeretszerzés alapján, hogy a dolgoknak van egy olyan törvényszerűsége, amelyhez a bölcs ember igazítja magát, és amellyel szembemenni bolondság. Fogalmazzunk így, hogy ezek a törvényszerűségek száz esetből kilencvenkilencben megállnak. De az is igaz, hogy a világ nem egy kiszámítható rendszer szerint működik. Egyrészt, mert megromlott, bibliai szóval hiábavalóság alá került, másrészt pedig mert van egy olyan szuverén Ura, aki mindezek felett áll. Mégis, ha bölcsességet akarsz nyerni, érdemes a bölcsek tanítását a szívedbe zárni.
A bölcsesség elnyerése nem módszer kérdése. Nincs 12 pontos csodarecept, amelyet ha végig jársz lépésenként, bölcs leszel. Nincs technika. Ma, és a következő néhány hétben arról fogunk hallani, hogy milyen jellemvonás az, ami akadályozza, illeti elősegíti a bölcsesség útján való haladást. Mi jellemzi azt az embert, aki képes jó döntéseket hozni, jó kapcsolatokat építeni, aki nem beszél hiábavalóságokat, stb? Ma a büszkeségről és alázatról esik szó. 1. A büszkeség bemutatása, leírása; 2. A büszkeség megértése: mi az igazi probléma?; 3. Az alázat útja, mint a büszkeségből való gyógyulás útja.
I. A büszkeség bemutatása
A felolvasott bölcsmondások alapján lássuk, mi a büszkeség. Melyek a jellemzői és melyek a következményei?
A Példabeszédekben visszatérő kifejezés a „nagyravágyó szem” (6.17), máshol „gőgös tekintet” (21.4), vagy „kevély szem” és „fennhéjázó tekintet.” (30.13) A héber kifejezések a magyar „fennhordja az orrát” megfelelői. A büszkeség egy külső, látható megjelenésére utal a kifejezés: amikor valaki abban az értelemben jár felemelt fejjel, hogy nem néz rá másokra, azaz átnéz rajtuk vagy átnéz felettük. Ha pedig éppen nem átnéz a másikon, mintha az levegő lenne, akkor lenézi, hiszen a „nagyravágyó szem”, a „fennhéjázó tekintet” annak a kifejezése, hogy magát mások felé helyezi. Természetesen a büszkeség nem anatómiai kérdés (ne aggódj, ha 210cm vagy, és mindenkire lefelé nézel, és ne lélegezz fel, ha 160cm vagy, és senkit se tudsz lenézni – tudsz!), hanem szívbeli. Lényege szerint: jobbnak kell lennem, vagy jobb vagyok, különb vagyok, mint másik ember. Ezt pedig, a bölcsmondások szerint, két nyilvánvaló – és felettébb bolond! – módon próbáljuk biztosítani. Az egyik a dicsekvés, a másik a látszatkeltés. „Ne dicsekedj a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap! Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!” (27.1-2) A dicsekedésnek persze megvan a maga kifinomult, udvarias módja is, ami külsejében radikálisan különbözik a primitív vagy gyerekes hőzöngéstől – de a szív lelkületében semmi különbség, hiszen mind a kettő abból fakad, hogy nekem jobbnak kell lennem a másiknál. A látszatkeltésről ezt mondja a bölcs:„Van, aki gazdagnak mutatja magát, pedig semmije sincs; van, aki szegénynek, pedig nagy a vagyona.” (13.7) De: „Jobb annak, akit lebecsülnek, de szolgája van, mint annak, aki dicsekszik, de alig van kenyere”. (12.9) A büszkeség megtéveszt, mert nemcsak kifelé leplezi a szegénységet (ürességet – nem csak anyagi értelemben!), hanem elhiteti a büszkével, hogy ő több, és közben nem látja a másik ember igazi értékeit.
A büszke tehát az, akinek mindenképpen jobbnak, különbnek kell lennie, mint a másik ember. Akinek a szíve akkor elégedett, akkor nyugodt, ha ezt valamilyen módon biztosítani tudja legalább a maga számára. És éppen ezért jellemezhetik dühkitörések, hiszen amint valaki helyreigazítja, az „büszkeségében sérti meg” - amint mondjuk -, azaz éppen azon a kényes ponton érinti, hogy neki mindig különbnek kell éreznie magát a másiknál. Figyeljük, mit mond róla a bölcs: „A kevély gőgösnek csúfolódó a neve, dühében gőgösen viselkedik.” (21.24). Az arrogáns felrobban, amikor összetörik a látszat, amit maga körül épít, vagy csak amikor bármi is fenyegeti ezt a látszatot.
Ezért a büszke körül szégyen, azaz megszégyenítés, és civódás, azaz veszekedés van: ”Ha jön a kevélység, jön a szégyen is, a szerénységgel pedig bölcsesség jár együtt.” (11.2). „A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van.” (13.10) Hiszen minden emberrel szembenáll, mert mindenki más fenyegeti az ő különb voltát. C.S Lewis írja: „A gőg lényegileg, természetéből eredendően jelent szembenállást, míg a többi bűn, hogy úgy mondjam, csak véletlenül. A gőgös embernek nem telik öröme abban, hogy van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Azt mondjuk, az emberek azért és arra büszkék, hogy gazdagok, okosak vagy jó külsejűek, de nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem volna mire büszkének lenni. Az összehasonlítás az, ami gőgössé tesz bennünket; annak az öröme, hogy a többi fölött állunk. Mihelyt megszűnt a szembenállás, a vetélkedés lehetősége, a gőg is eltűnik.” (Keresztény vagyok, 120.)
De ami ezeknél végzetesebb következmény, arról így szólnak a sokat látott bölcsek: „Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” (16.18). A büszkeség nyomában jár az összeomlás. Ha megérkezik a kevélység, megérkezik a megszégyenítés; ha megérkezik a büszkeség, megjelenik vele a veszekedés; de ennél rosszabb a helyzet. Ha látjuk a gőgöt, várhatjuk az összeomlást is, amely nyomában halad. Miért? Azért, mert a büszke embert teljesen elvakítja a büszkesége, és ebben a sötétségben, vakságban nem lát semmit, nincs világossága, ami megmenthetné. „A gőgös tekintet és a kevély szív a bűnösök mécsese: vétek.” (21.4) A mécses, a lámpás az élet és reménység. A bölcsesség irodalomban Isten tanítása, szava az, ami vezet az élet útján. De a büszkeség kioltja ezt a lámpást, hiszen lámpássá, vezérelvvé lesz. Ha a büszkeség vezet abban, ahogy másokhoz hozzáállsz, ahogy intézed a dolgaidat, pénzügyeidet, kapcsolataidat, munkádat… akkor teljes sötétségben jársz. És akkor nem látod, hogy jön az összeomlás. Ezt tanítja a bölcs a büszkeségről.
II. A büszkeség megértése
Ezen a ponton szeretném feltenni a kérdést: mi mozgatja az emberben a gőgöt? Mi táplálja minden emberben a büszkeséget? Miért van az, hogy olyan nincs, hogy valakinek a szívében ne lennének ott a magát mással összehasonlító, és jobbnak, különbnek kihozó gondolatok? Nézzünk rá a büszkeség teológiai/spirituális oldalára!
„Megalázza kevélysége az embert, az alázatos lelkűt pedig tisztelet övezi.” (29.23) A párhuzam rámutat, hogy a büszke éppen azt nem nyeri meg, amit valójában szeretne, amiért dicsekszik, amiért látszatot tart fenn, amiért lenézi a többit: a tiszteletet. A héber kifejezés jelenti a dicsőséget, a tiszteletet, az elismerést. Ezek azonban nem pusztán lélektani kategóriák (minden embernek szüksége van rá, hogy tiszteljék, elismerjék, dicsérjék, ahhoz, hogy egészséges ember legyen). A dicsőség, amire az ember mélyen vágyik, a tisztelet, a naggyá létel, a jó értelemben vett uralkodás olyan vágy az ember szívében, ami abból fakad, ahogyan Isten alkotta. A zsoltáros, Dávid király, így csodálja azt, ahogyan Isten az embert alkotta: „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél.” (Zsolt. 8.6-7) A dicsőség Isten lénye, Isten ragyogása, és a zsoltáros azt mondja, hogy Isten ebből osztott meg valamit velünk. Dicsőséggel és méltósággal koronázta meg az embert, felemelte, magasra emelte, a legmagasabbra, hogy uralkodjon a világban – csak egy kevéssel tette kisebbé magánál. Észreveszed ebben, hogy a tisztelet, a dicsőség, az elismerés lélektani vágya valahogyan párhuzamba állítható azzal, amire Isten alkotott? És talán éppen azért olyan hatalmas és erős, mert annyira hozzátartozik emberi mivoltunkhoz?
De ez a csodálatos ajándék és megbízás, a dicsőség és uralkodás, kisiklott, eltorzult, és pusztító büszkeséggé, kevélységgé lett az ember szívében, a mi szívünkben. Dicsőség, tisztelet, felemelkedés és uralkodás: csak ami Isten gyönyörű felhatalmazása volt – az az ember nyomorúságává és bűnévé lett. De a gyökér ugyanaz! Mi a különbség? Hogyan érthetjük meg a büszkeséget?
Egyedül az igazi szeretet tud úgy adni a másiknak dicsőséget, elismerést és tiszteletet, hogy közben nem érzi magát kevesebbnek. És ott folyik a harc a tiszteletért, az uralomért, a nagyságért, ahol nincs szeretet. Ahol szeretet uralkodik, ott mindegyik fél a másikra mutat, a másiknak adja a dicsőséget, és közben fogadja azt. Ahol nincs szeretet, ott ellenségei leszünk egymásnak, mert mindenki önmaga tör az elsőségre, a dicsőségre, és ez kizárólagos, ez csak akkor lehetséges, ha mást lelökünk a trónról. Isten dicsősége, amelybe bevonta az embert, az előbbi. De az ember ebből kiszakadt, és így lett méltóságából, dicsőségre és uralkodásra való elhívásából a legszörnyűbb, a legpusztítóbb, a legistentelenebb bűn. Ahogy C.S Lewis összefoglalja: „A keresztény tanítómesterek szerint az igazi bűn, a legfőbb rossz: a gőg. Szemérmetlenség, harag, kapzsiság, ittasság és a többi, ehhez képest mind csak apróságok; az ördög is a gőg miatt lett ördög; a gőg vezet minden más bűnhöz, a gőg az istenellenes lelkiállapot teljessége.” (Keresztény vagyok, 119). A büszkeség lényege az, hogy Isten helyébe emeljük magunkat. Ezt tette az első emberpár a Sátán sugallatára, és ez történik a büszke szívben újra és újra. Mert a gőg nem csak a másik emberrel ellenségeskedés, hanem Istennel szemben is az. És ezért olvassuk a kevély emberről a következő fenyegető kijelentéseket a bölcs mondások között: „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (3.34) Valamint: „Utál az ÚR minden fölfuvalkodott szívűt, kezet rá, hogy nem marad büntetlen!” (16.5) Az Úr utálja, gyűlöli a kevélységet, mert az végérvényesen kizár a jelenlétéből és végérvényesen megfoszt a dicsőségtől és méltóságtól, amire ő alkotott.
Egy dolgot jegyezzünk még itt meg: ez a tisztán „szellemi bűn” (C.S Lewis) a keresztények óriási kísértése, hiszen gyakran vallásos köntösben jelentkezik. „Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem az Isten, hanem az ördög van ránk hatással. Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy egészen elfeledkezünk magunkról…” (Keresztény vagyok, 122). Aki Jézus követőjének vallja magát, véletlenül se gondolja, hogy mentes a legfőbb bűntől! Sőt, jobban ki vagyunk téve ennek megtérésünk után, mint előtt. Ezen a ponton pedig néven kell még neveznünk a lelki gőgnek azt a fajtáját, ami egy-egy csoportot vagy gyülekezetet fenyeget. Jelen esetben bennünket, mint gazdagréti gyülekezetet. Amikor lenézel más református gyülekezeteket, vagy a református egyházat, mondván, tradicionális vagy halott, amikor jobbnak tartod magadat, mert idetartozol, amikor ha máshol jársz, nem mész el a református templomba, mert azt nem tartod elég jónak, akkor büszkeségeddel szembesülsz. És ahogy ez elterjed közöttünk, úgy fogja azt követni az összeomlás és a bukás. Meg kell térnünk minden gyülekezeti gőgből és felfuvalkodottságból!
Ugyanakkor, aki nem vallja magát Krisztus követőjének, az is szembesülhet ma e pusztító erővel szíve, lénye középpontjában. Mert ott van az első emberpár tragédiája óta mindenkiben. És ha most felismered magadban a büszkeséget - ami vallásosságtól vagy vallástalanságtól függetlenül rombol és tönkretesz – akkor megértheted a természetét. Isten van a gyökerénél, az Isten, akit még nem ismersz. És ezért azt is meglátod, hogy e kifordult indítékot helyére tenni nem azt jelenti, hogy nem akarsz semmit sem, hanem azt, hogy keresed a gyógyulás lehetőségét. És ez mindannyiunkat, keresztényeket és még nem keresztényeket, az alázat útjára hív.
III. Az alázat és a gyógyulás útja
„Az ÚR félelme bölcsességre int, és aki tisztességet akar, előbb legyen alázatos.” (15.33) A tisztességre, a dicsőségre az alázat vezet. Az alázat vezet oda, hogy az igazi dicsőséggel és méltósággal koronáztassunk meg úgy, hogy közben nem harcolunk a másikkal ezért. Hol és hogyan járhatunk ezen az úton?
Virágvasárnap Jézus úton van Jeruzsálembe. Mint Messiás király, mint az utolsó idők királya vonul be a szent városba. Az akkori gondolkodás szerint a Messiás király forradalmi harcot hirdet, a tömegek élére áll, és felszabadítja Izraelt, Isten népét a gyűlölt idegen (római) uralom alól. A kiáltás, mely szerint „Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!” nem valami ártalmatlan vallásos örvendezés. Erőteljes politikai felhangja van, és ezt mindenki tudja. A zsidók nagy szabadulásünnepe, az Egyiptomból való szabadulást felidéző Húsvét néhány nap múlva beköszönt. Ilyenkor amúgy is tele van a levegő politikai feszültséggel. Ki ez a király, aki bevonul a városba, mint Messiás, aki elfogadja a tömeg kiáltását, magasztalását? Mi köze lehet az alázat útjához? Hogyan gyógyíthat meg bennünket az eltorzult, kifordult dicsőségvágyból, a büszkeségből?
Két mozzanatra kell figyelnünk Jézusra nézve, ha meg akarjuk érteni az Istentől való dicsőséget, és ha szeretnénk meggyógyulni a magunk büszkeségéből. Az egyik, hogy ez a király szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A hadvezérek lovon járnak. A győztes uralkodók lovon vonulnak be a városba. A szamár kicsit kilóg a képből… Kicsit sántít a dolog. De Jézus tudatosan választotta szamarat. Nem azért ül szamáron, mert „ha nincs ló, szamár is jó”, azaz ez jutott, hanem azért, mert így írt róla az ószövetségi próféta, és így rendezte ő maga az eseményeket. Jézus ezzel jelez, üzenetet közvetít: az én hatalmam, az én dicsőségem, az én uralmam egészen más, mint ahogy arról ti gondolkodtok. Király vagyok – igen. De szamáron jövök közétek. Ez a hatalom alázathoz kötött. Másodszor, nézzétek meg közelebbről ezt az ünnepelt uralkodót „meglátta a várost, megsiratta.” A dicsőséges király sír a város felett, amely nem ismerte fel benne az isteni látogatást, és néhány nap múlva elutasítja őt – kivégzi őt. És Jézus ezt tudja, és sír. Nem magáért, hanem a városért, az emberekért, akik nem ismerték fel benne az utat a megbékélésre, az Istennel való közösségre, és ezért el fognak veszni. Aki büszke, az nem sír másokért. Aki másokért sír, az szeret.
Jézus útja a büszkeségből való gyógyulás útja. Mert alázatos bevonulása a városba, ahol meghal a világ bűneiért, érted és értem is történt. Mert könnyei, amit azokért ejt, akik elutasítják benne isten látogatását – értünk hullott könnyek. De ez nem pusztán egy egyszerű történelmi esemény – hanem egy azóta folytatódó, újra és újra lejátszódó dráma. Hiszen amikor ma hallottál a büszkeségről, és annak pusztító hatalmáról, ugyanez történik. Az alázatos király, az aláhajoló Isten érkezik. Nem hatalommal, nem dicsőséggel, hanem csendesen, emberi szóban. Érkezik, hogy bevonuljon – közösségünkbe, életünkbe, szívünkbe. És amikor bevonul – amikor meghajolsz előtte, és megnyitod szíved, beengeded őt - meggyógyulsz. Ha Jézus benned él, nem kell már különbnek lenned. Nem kell már szemben állnod. Nem kell már a látszatot kergetned. Nem kell dicsőséget és elismerést hajszolnod. Nem kell, mert ő ad a szívedbe alázatot. És ezzel együtt ő koronáz meg Istentől való dicsőséggel és méltósággal. Amit soha nem sikerült magadtól elérned, azt minden eddigit messze meghaladó módon ajándékba kapod: dicsőséggel koronáz meg. ÁMEN!
Lovas András

Bölcsesség és bolondság. Két asszony képében, akik mint vetélytársak hívnak magukhoz. Bölcsesség asszonyával már találkoztunk a Példabeszédek könyve korábbi szakaszában. Ebben a sorozatban azt járjuk körül, hogy mit jelent bibliai értelemben bölcsnek lenni, és hogyan tehetünk szert erre az életbölcsességre. Hogyan tudunk jól élni, jó döntéseket hozni egy sokszorosan összetett és bonyolult világban? Említettem már, hogy a Példabeszédek könyvének bölcs mondásai az élet minden területére nézve megfogalmazzák az értelmes ember útját: büszkeség, irigység, beszéd, barátok, pénzügyek, vezetés, család, párkapcsolat, munka, stb. Még mielőtt egy-egy ilyen témát vizsgálnánk meg, a mai napon egy utolsó bevezető igehirdetésben az ellenkező oldalról közelítünk a bölcsességhez: ki a bolond? Mit tanít nagy általánosságban és fő vonalakban a Példabeszédek könyve a bölcs ellentétéről, a bolondról? Aki itt volt az előző hetekben, már a textus felolvasása közben gondolhatta, hogy ezekről már volt szó. És valóban, ugyanarról beszélek, mint eddig, bár kicsit másik oldalról. De ha egy követ a másik oldaláról nézzük, csak ugyanazt a követ látjuk, nem? Azaz lehet köztünk olyan, aki azt mondja magában, hogy most már ideje lenne továbblépni. De nézd meg a Példabeszédek könyvét! Lényegében ugyanazt a néhány alapvető gondolatot fogalmazza meg - csak mindig egy kicsit másképpen. Ez rámutat arra, hogyan nyerünk bölcsességet. Nem "fast food" étel módján - elmondták, értem, megvan, működik. Nem. Sokkal inkább folyamatos keresés, kóstolgatás, emésztgetés útján – azaz amint meditálunk az életünk dolgain Isten Igéjének a fényében. Ez a bölcsesség útja. Ha türelmetlen vagy - minek már megint ezzel foglalkozni - már el is árultad magad. Ha bölcs vagy, szeretnél mélyebben, alaposabban, más oldalról ismeretet szerezni arról, mit tanít a Biblia a bölcsességről. Ezért ma a bolondokról beszélünk. Lássuk hát, hogy 1. Mit tanít a bolondról? 2. Mire hív ez minket? 3. Miért és hogyan legyünk Krisztus bolondjai?
I. Mit tanít a bolondról?
Bár a Példabeszédek könyve – hasonlóan a bölcsességhez – számos fogalmat használ, amikor a bolondról beszél, alapvetően két kategória állítható fel: a bolond, akihez reménységet fűzhetsz; valamint a bolond, aki reménytelenül az.
Mit mond a bolondról, aki iránt reménységgel lehetünk? Ő az, akit gyakran együgyűnek, máskor tapasztalatlannak nevez a szöveg. Textusunkban mindkét asszony őt hívja, őt szólítja: „Aki tapasztalatlan, térjen be ide!” A szöveg szimmetriája megerősíti ezt: két asszony, aki lakomát készít, és házába hívogatja a tapasztalatlant. Az egyik bölcsesség asszonya, aki életre vezet, a másik bolondság asszonya, akinek háza csontvázakkal („árnyak”) van tele, hiszen vendégei a halál fiai lesznek. Mindketten az együgyűre vadásznak… Az együgyű, a tapasztalatlan vagy naiv eredeti jelentésében inkább semleges, mint negatív. Nincs bölcsessége, de szert tehet rá. Ő még nyitott, hajlítható, de kérdés, hogy melyik asszony házába fog betérni. Lássuk, hogyan mutatja be a Példabeszédek könyve ezt a fajta bolondot, aki iránt reménységgel lehetünk!
Mindent elhisz. „A tapasztalatlan mindent elhisz, de az okos vigyáz a lépésére.” (14.15) Hiszékeny, aki még nincs felvértezve azzal a tudással, hogy felismerje a veszélyt rejtő csapdákat, és meg tudja különböztetni az igazat a hamistól. Erre mutat az is, hogy két asszony is hívogatja, és míg az egyik, a bölcsesség, fantasztikus lakomát kínál („levágta vágómarháját, megfűszerezte borát, és megterítette asztalát”), a másik a „tiltott gyümölcs” erejével operál: „A lopott víz édes, az eldugott kenyér kedves.” Csak víz és kenyér, de mert tiltott és titokzatos (az utalás felhangja a házasságtörés), mégis édes és kedves, miközben ugyanezt nem olvassuk bölcsesség asszonyának királyi lakomájáról. De az együgyű mindent elhisz – azt is, amit bolondság asszonya mond.
Belekeveredik abba, amit el kellene kerülni. „Ha az okos látja a veszedelmet, elrejtőzik, az együgyűek belekeverednek és megjárják.” (22.3) Együgyű, mert míg a bölcs, az értelmes különbséget tud tenni, fel tudja ismerni, hogy miben vegyen részt és mitől tartsa távol magát, a tapasztalatlan erre képtelen. Nem tudja előre felmérni a veszélyt, a problémát, és ezért nem elkerüli, hanem bolond módon besétál abba.
Bár az együgyű tudatlan, ugyanakkor tanítható. Ezért szólítja így bölcsesség asszonya: „Hagyjátok el az együgyűséget, és éltek, járjatok az értelem útján!” Éppen ebben különbözik a másik bolondtól, a csúfolódótól. Máshol így olvassuk: „Ha megvered a csúfolódót, az együgyű okul…” (19.25) Az együgyű, a tapasztalatlan látja a reménytelenül bolond végét, és tanul belőle. Éppen ebben különbözik tőle, és ezért mondtuk, hogy ő az a bolond, aki iránt reménységgel lehetünk.
Ugyanakkor ez nem magától értetődő, nincs rá garancia. Hiszen olykor annyira kevésen múlik, hogy kinek a szavára fordítja fülét és szívét. Bolondság asszonya is kivetné rá a hálóját. Ezért az együgyű lehet bölccsé, de lehet bolonddá is: „Bolondságot örökölnek az együgyűek, az okosakat pedig tudás ékesíti.” (14.18) Azon múlik, hogy kire hallgat. Amilyen úton elindul, azt halmozza fel, azaz azt fogja örökölni. Az okos tudást, az együgyű bolondságot.
Vizsgáljuk meg a másik bolondot is, akiről azt mondtuk, hogy reménytelen eset. A bolond vagy ostoba, és ezen belül egy még elvetemültebb fajta, a csúfolódó (a cinikus arrogáns) nem intellektuális, hanem morális és spirituális hiányban szenved. Úgy mondanánk ma, hogy nem a fejével, hanem a szívével van a baj. A bolondság az ember választott állapota, és nem mentális képessége. Ennek az állapotnak a lényege pedig az, hogy teljesen önmaga körül forog. Nézzük, mint mond róla a Példabeszédek könyve (nagyon sokat, csak néhány vonást emelek ki).
A bolond elbizakodott. „Az ostobákat elbizakodottságuk pusztítja el…” (1.32) Ez az „elbizakodottság” pedig hamis nyugalom. Máshol ezt olvassuk: „A bölcs fél a rossztól, és elkerüli, az ostoba féktelen és elbizakodott.” (14.16). Értelem nélküli magabiztosság. Az önismeret, az önreflexió és önkritika képességének hiánya ez. Ő az, aki örömét a bolondságban találja (15.21). Tehát a bolondot sohase keresd ott, ahol valaki bizonytalan, amikor valaki hangosan kiált, hogy milyen nagy bolond voltam... A bolondból éppen ez a belátás hiányzik. „Az ostoba nem leli kedvét az értelemben, csak saját eszének fitogtatásában.” (18.2)
Mivel elbizakodott, és teljesen magába zárt, ezért nincs realitás érzéke. „Az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik.” (17.24) Mindig valahol „messze” vagy „távol” jár; mindig éppen valami nagy vagy váratlan dologra készül; sokkal inkább el van foglalva álmaival, vágyaival és várakozásaival, mint az őt körülvevő valósággal. Az értelmes előtt ott van a bölcsesség; azaz az értelmes tudja, hogy az élet valóságos, közeli, mindennapi feltételei között adatik a bölcsesség. A bolond szíve és szeme mindig másutt kalandozik, mint ahol ő valójában van. Közben bölcs szeretne lenni, de fogalma sincs megszerzésének útjáról: „Mire való a vételár az ostoba kezében, hogy bölcsességet vegyen, holott esze sincsen? (17.16) És mivel nincs realitás érzéke, mindig kész másokat vádolni saját bajaiért. Még Istent is: „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (19.3) A bolond elutasította Isten ismeretét, de ha emiatt bajba kerül, Istent okolja azért.
A csúfolódó, akiről olvasunk a 9. fejezetben is, az a bolond, aki nem pusztán a maga ostobaságában követ el hiábavalóságokat, mert vak, mert nem lát, hanem az, aki szándékosan ellene megy mindannak, ami igaz, ami bölcs, ami tiszta. Ő a szándékos bajkeverő, aki minden értéket kifordít és kigúnyol, aki minden közösségben viszályt szít. „A kevély gőgösnek csúfolódó a neve, dühében gőgösen viselkedik” – mondja róla a bölcs. (21.24)
Miért reménytelen, vagy menthetetlen ez a fajta bolond? Azért, mert taníthatatlan. Elbizakodott énközpontúsága arra kárhoztatja, hogy ne fogadja el az intést. Bölcsesség asszonya így szól: „Aki meginti a csúfolódót, maga fog pironkodni, aki megfeddi a bűnöst, magát szennyezi be. Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged.” Fájdalmasan reménytelen a bolond helyzete, hiszen abban áll bolondsága, hogy éppen azt veti el, ami orvossága lehetne, a szembesítést, a tanácsot, az intést – azaz a bölcsességet és értelmet. Ezért reménytelen helyzetét így summázza a bölcs: „Ha apróra töröd is a bolondot mozsárban, mozsártörővel, akkor sem megy ki belőle a bolondság.” (27.22)
Miközben bölcsesség asszonya hívogat, és bolondság asszonya is csábít, előttünk áll kétféle bolond. Az egyikhez még fűzhetünk reménységet, a másik menthetetlen. Mire hív ez bennünket, mint gyülekezetet?
II. Mire hív ez bennünket?
Először érdemes belenéznünk Isten igéjének a tükrébe, és feltenni a kérdést: melyik bolond vagyok én? Az, aki tudja magáról, hogy bölcsességre szorul, vagy az, aki nem? A reményteli vagy a menthetetlen? Melyikre hasonlítok – ha őszinte vagyok magamhoz? Mivel az egyik bolond menthetetlen, ezeket a kérdéseket úgyis csak az hallja meg, aki bölcsesség asszonyának meghívására hallgat… Hogyan engedünk bölcsesség asszonyának? Hogyan ismerjük fel bolondság asszonya szirén hangjait? Hogyan jutunk be az igazi, finom lakomára? Mire hív bennünket ez a szakasz?
A kétféle bolond között az óriási és mindent eldöntő különbség, hogy az egyik elfogadja az intést, a másik azonban nem. A megkeményedett szívű, elbizakodott bolonddal kapcsolatban olyan pesszimista a bölcs, hogy a fő hangsúly ennek az állapotnak a megelőzése lesz. Ennek természetesen a család az egyik színtere (erről máskor lesz szó), de ma tekintsünk magunkra, mint keresztény közösségre.
Ha szeretnénk együtt bölcsesség asszonyának lakomáján részt venni, akkor ennek eszköze, hogy mint közösség segítjük egymást és gyakoroljunk magunkat egymás megintésében és az intés elfogadásában. Mivel a bölcsesség útja az intés és feddés elfogadása, ezért növekednünk kell ebben. De nemcsak az elfogadásban, hanem a szembesítésben is. Egyre jobban meg kell tanulnunk az igazságot szeretetben kimondani és befogadni. Nincs más út, és nincs más közösség, ami ehhez hozzásegít. És, mindannyian tudjuk, ez az út nem egyszerű.
Vajon el tudom-e fogadni azt, hogy egy testvérem szembesítsen valamivel, megintsen valamire nézve? Mi szükséges ehhez? Először is alázat. Alázatot követel az, hogy ne sértődjek meg, ne háborodjak fel, ha valaki szeretettel korrigál, felhívja a figyelmem valamire, ami nem jó, és amit bennem lát. Ez annak a belátásából fakad, hogy szükségem van a bölcsességre. Nem vagyok kész, nem vagyok teljes, és ezért - a magam érdekében! – alázatos vagyok. Másodszor, ehhez az alázathoz szükségeltetik egy másik képesség, vagy erény: képes vagyok mérlegelni azt, amit hallok. Alázatos vagyok, ezért meghallgatom; de azért vagyok erre képes, mert van belső erőm ahhoz, hogy amit hallok, azt megvizsgáljam, és eldöntsem, hogy igaz, vagy nem igaz. Ehhez a belső szabadsághoz pedig, harmadszor, biztonságra és egészséges önértékelésre van szükségem. Mert ha ez nincs, akkor bármiféle szeretetből fakadó intést lényem elleni támadásnak, pusztító kritikának élek meg, és akkor vagy felrobbanok és kitörök, mint egy vulkán – vagy összeroskadok és magamba zuhanok. Érted? A bölcsesség útján szükségünk van alázatra, a különbségtétel képességére, egészséges önértékelésre ahhoz, hogy mindezek birtokában el tudjuk fogadni az intést. Ha tehát képtelen vagy elfogadni bármiféle kritikát, érdemes elgondolkoznod, hogy mi hiányzik…
Lássuk a másik oldalt! Vajon készen vagyok-e arra, hogy testvéremnek megmondjam az igazságot szeretetben, azaz megintsem, korrigáljam őt? Vannak, akiknek ez nagyon nehéz, másoknak meg – látszólag – könnyű. Az egyik csoportnak az igazsággal van baja, a másiknak a szeretettel akad problémája. Miért nehéz az igazsággal szembesítenünk a másikat? Azért, mert sokan alapvetően konfliktuskerülők vagyunk, és mindent odaadunk „békességünkért”, vagy inkább kényelmünkért. Akármilyen félénken is próbálod becserkészni a másikat, a szembesítésben mindig ott van a konfliktus lehetősége – és ki akar magának egy újabb feszültséget, félreérthető helyzetet? Inkább nem teszem. Vagy ki vagyok én, hogy megintsem a testvéremet? – Még a végén azt fogja hinni, hogy jobbnak tartom magam nála (ami különben igaz is, de ő ezt ne higgye!) Na, ez a hiúságunk! Az is lehet persze, hogy tényleg nem gondolom magam jobbnak, és azért nem intem meg – de ez meg a teljes félreértése annak, hogy mit jelent szeretetben egymást inteni a gyülekezet közösségében, hiszen ez éppen nem arra épül, hogy bárki is jobb lenne bárkinél. A lényeg, hogy ha nem vállalom annak erőfeszítését, kockázatát, nehézségét, hogy szeretettel megmondom a testvéremnek, ha rossz útra tér, vagy rossz attitűddel van, akkor valójában nem szeretem. Nem szeretem annyira, hogy vállaljam azt a minimális áldozatot, ami azzal jár, hogy ő megláthassa magát.
Vannak persze, akiknek nincsenek ilyen gátlásaik, amikor intésről van szó, és talán már most igazolva látják magukat. Te könnyen konfrontálsz… csak valahogy míg az Igében azt olvassuk, hogy „fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged”, a valóság az, hogy nem annyira szeretnek téged emiatt testvéreid. Persze ennek lehet oka, hogy ők bolondok, akik nem törődnek a feddéssel, de azért érdemes azt a kérdést is feltenned, hogy nem nálad van-e a probléma (a szeretetben való intés nem „beszólás”). Akinek könnyű az igazságot kimondani, annak általában nehezebb ezt szeretetből tenni. Vizsgáld meg a szíved újra és újra: Érzek-e megelégedést, amikor valakit megintek? Ez mindent elmond arról, hogy nem a szeretet motivált… Jól esik-e nekem, hogy végre megmondhatom az igazságot? Jobbnak érzem-e magam, amikor valaki gyengéjét látom, vagy nevezem néven? Amikor szeretetből intesz, az nem esik jól. Arra nincs szükséged ahhoz, hogy te rendben légy. Azt csak a másikért teszed meg.
Ez a keresztény gyülekezet a bölcsesség útján: tanuljuk az intést adni és elfogadni szeretetben. Ebben döntő szerepe van a házicsoportban születő és elmélyülő szeretetközösségnek. Hiszen kiktől fogod elfogadni az intést? Kik azok, akik elfogadhatják tőled? Azok, akikkel együtt vagy, akikkel megosztod életedet, akikkel egymást bátorítjátok, hordozzátok imádságban. Ott ismeritek meg egymást mélyebben, és ez teszi lehetővé azt, hogy együtt járjatok a bölcsesség útján. Isten őrizzen attól, hogy egyszer csak ismeretlenül megállj valaki előtt, és az Úrra hivatkozva elmondd neki „az igazságot szeretetben.” Továbbá még két gyakorlati útmutatást hadd adjak. Soha ne ints meg valakit addig, amíg nem szembesültél azzal, hogy te is képes vagy azt elfogadni. Azután, vizsgáld meg, hogy ha valakit megintenél, elfogadnád-e azt, ha ő is megintene téged? Egymás intése, bátorítása nem alá- és felérendelt viszonyban, hanem a Jézus Krisztusban létrejött egyenrangú testvéri kapcsolatban történik. Végül, mindig gondold át, hogy mit, mikor és hogyan fogsz mondani testvérednek. Imádkozz érte, és készülj fel rá. Ha azonnal kell mondanod, és nem bírod megállni, hogy ne tedd – joggal élhetsz a gyanúval, hogy ez nem szeretetből fakad (hacsak a másik nem abban a pillanatban követi el élete legbolondabb és visszafordíthatatlan tettét). Ne mások előtt tedd, és ne futtában – legyen időtök beszélgetni róla.
Egészséges és bölcs ember, egészséges és bölcsesség útján járó gyülekezet: a bolondság ellenszere az intés és annak elfogadása. De legyünk reálisak: nem megy ez ilyen szépen. Nagyon gyakran viselkedünk bolond módjára. Nem magától értetődő, hogy megvan az a belső szabadságunk és szeretetünk, amely birtokában képesek vagyunk mind inteni – szeretettel! -, mind azt elfogadni. Ehhez folyamatos és elmélyülő gyógyulásra van szükségünk. A gyógyító pedig Jézus, az orvosság pedig nem más, mint hogy legyünk a Krisztus bolondjai.
III. Miért és hogyan legyünk Krisztus bolondjai?
A kifejezés Pál apostoltól származik: „Mi bolondok vagyunk a Krisztusért…” (1Kor. 4.10). Mivel a megfeszített Jézus Krisztus a világ szemében bolondság, de Pál szerint az, ami az embernek bolondság, valójában Isten bölcsessége, ezért aki ezzel a Krisztussal köti össze magát, az bizonyos értelemben maga is bolond lesz: Krisztus bolondja. De ez a bolondság ugyanakkor több, mint bármilyen emberi bölcsesség. Miért több? Azért, mert ez hoz gyógyulást – a reményteli, de még a menthetetlen bolond számára is. Lássuk, hogyan!
Ha reményteli bolondok módján járunk az intés és a bölcsesség útján, Jézus Krisztus halálában és feltámadásában gyógyulunk meg mind abból, hogy nem tudunk elfogadni intést, mind abból, hogy nem vagyunk képesek átadni az intést, mind abból, hogy csak vagdalkozunk magunk körül. Hiszen benne formálódhatsz úgy, hogy egyre inkább megéled az igazságot szeretetben valóságát.
Az evangélium megaláz és felemel. Amikor valakit egyre jobban átjár annak az igazsága, hogy Jézus Krisztus őérte és őhelyette halt váltsághalált a kereszten, akkor egyrészt hihetetlen alázat, másrészt felfoghatatlan öröm járja át. Alázatot tanul, mert szembesül az igazsággal: elveszett bűnös, aki ítéletet érdemel. Öröm járja át, mert átéli a kegyelmet, a szeretetet: Isten megbocsát neki és magához öleli. Ha ez elkezdi áthatni a lényedet, a mindennapjaidat, képessé tesz elfogadni az intést, valamint mérlegelni azt. Nem pusztít el a kritika – hiszen Isten mondta ki feletted az utolsó szót. És ugyanakkor kész leszel és képes leszel szeretetben meginteni a másikat: mert mint a testvéredet szereted, és érte, nem magadért szembesíted. Így segít Jézus a bölcsesség útján a gyülekezet közösségének.
De legalább ilyen fontos, amit ez üzen a reménytelen bolonddal kapcsolatban, aki lehet akár egy családtagunk egy barátunk, valaki, akit szeretünk, és aki miatt aggódunk. Sokat gondolkodtam azon, hogy a Példabeszédek könyve mintha nem adna sok esélyt neki: „„Ha apróra töröd is a bolondot mozsárban, mozsártörővel, akkor sem megy ki belőle a bolondság.” (27.22) Egy másik helyen pedig: „Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik.” (29.1) Tényleg nincs semmi remény? A bolond menthetetlenül és gyógyíthatatlanul összetörik? A válasz, hogy igen. Igen, összetörik. De az az evangélium, hogy éppen itt, a gyógyíthatatlan összetörésben jöhet el a gyógyulás. Miért?
Azért, mert a bölcs arról beszél, hogy te nem tudod a bolondot megmenteni. Esélytelen, nem lehet belőle a bolondságát kiverni. Ha apróra is töröd, minden darabja bolondságot fog akarni és kiáltani. De nézzétek, ott látjuk a megtestesült bölcsességet, Jézust, egy lakomán. Egy lakomán olyanok között, akik meghallották a bölcsesség hívását. És akikről azt mondja Jézus: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk. 5.31) Te nem tudod a bolondot bolondságából kinevelni, és ezért ő összetörik. De a reménytelenségben felragyog a remény: Jézus, a gyógyító. A gyógyító, aki maga is összetört. És akinek minden szenvedése Isten szeretetét hirdeti neked.
David Wilkerson, amerikai lelkipásztor meséli a következő történetet New Yorkból, amikor fiatal korában az utcán hirdette az evangéliumot bűnöző fiataloknak. Nicky Cruz-zal való találkozását így írja le: "Mikor megláttam, azt kellett gondolnom, hogy ez a legkeményebb arc, amit életemben láttam. - Jó napot, Nicky - köszöntöttem. Hagyta, hogy ott álljak a kinyújtott kezemmel. Még csak rám se akart nézni. Egy cigarettával bajlódott, kis füstkarikákat fújt a levegőbe. - Menjen a pokolba, tiszteletes - mondta. Furcsa, fojtott hangon beszélt, és némelyik szónál dadogott. - Te nem sok jót gondolsz felőlem, Nicky - mondtam - de én másképp gondolok terád. Tetszel nekem, Nicky. - Egy lépést tettem feléje. - Ha közelebb jön, tiszteletes - mondta azon a kínzott hangján - megölöm. - Megteheted - mondtam beleegyezően. - Ezer darabra vagdalhatsz és kitehetsz az utcára, és minden darabka szeretni fog téged."  (Kereszt az aszfaltdzsungelben)
Ha a bolondot szétvered - minden tagja bolond marad. Erőszakkal, intéssel nincs remény. Ha a bolondot szereted, Krisztusban, és mellé állsz, amikor összetörik gyógyíthatatlanul, esélye támad meggyógyulni. Légy tehát Krisztus bolondja az intésben és az intés elfogadásában; de légy ennél sokkal több: Krisztus bolondja, aki nem mond le arról, akiről mindenki lemondott – kivéve azt, aki a gyógyíthatatlan betegekhez jött. ÁMEN!
Lovas András

A bölcsesség témájába bevezető harmadik igehirdetéshez érkeztünk. Szó volt a „bölcsesség kezdetéről”, amikor megláttuk, hogy a bibliai értelemben vett bölcsesség nem okosság, tanultság vagy szakértelem egy területen, hanem gyakorlati életbölcsesség. Több, mint ész, erkölcs is. A biblai értelemben vett bölcsesség határozott erkölcsi megfontolással jár együtt. Ugyanakkor, több, mint valamiféle erkölcsi kódex megtanulása, hiszen az élet összetettségében eligazodni nem lehet pusztán erkölcsi útmutatás alapján. A bölcs az, aki harmóniában él a világgal, ahogyan azt – bölcsességre építve – Isten megalkotta. Ezért a bölcsesség kezdete az Úr félelme, ismerete, amint visszatérően hangsúlyozza a Példabeszédek könyve. Másodszor beszéltünk a „bölcsesség magunkhoz öleléséről.” Láttuk, hogy a bölcsesség nyilvános és elérhető, hogy megfedd és szembesít (mert a bolondságot szeretjük), hogy kutatni és keresni kell, végül mégis Isten adja a szívünkbe. A mai szakaszban a bölcsesség lényege áll előttünk, az a lényeg, ami valójában paradoxon: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.” Sőt, ehelyett „bízzál az Úrban teljes szívből.” Ki a bölcs? Aki nem találja magát bölcsnek, és ezért nem magában, hanem az Úrban bízik.
Igen, a bibliai bölcsesség más, mint ahogy mi arról gondolkodunk. Mi azt gondoljuk, azt tartjuk logikusnak, értelmesnek, hogy ha valaki szert tett a bölcsességre, akkor valami olyan képesség birtokába került, ami által igazán jól él, jó döntéseket hoz, jól irányítja önmagát és az őt körülvevő valóságot. Itt azonban olyan bölcsességgel találkozunk, ami nem abszolút, nem végső, nem egy fix rendszer, amit ha elsajátítunk, végre révbe értünk. A bibliai bölcsesség nem vonakodik arról beszélni, hogy a dolgoknak rendje van, ez a rend megtanulható, elsajátítható, és ha valaki e szerint él, annak élete – általánosságban mondva – hosszú lesz, békés lesz, eredményes lesz. De a világ, mégis, ennél sokkal bonyolultabb. Sőt, Isten, aki a dolgokat kézben tartja, ennél sokkal szabadabb. Ezért a bölcsesség lényege, szíve nem az, hogy tanuld meg a bölcsességet (ami fontos!), hanem az, hogy tanulj meg, ha kell, még a saját eszeddel szemben is, az Úrban bízni. És ezért, ha bölcs akarsz lenni: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.” Bízz az Úrban! Lássuk hát először 1. a bizalom szükségességét, majd a 2. a bizalom gyümölcsét, és végül beszéljen hozzánk a textus 3. a bizalom alapjáról és megtalálásáról.
I. A bizalom szükségessége
„Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat.”  - Miért ne? Továbbá, miféle bizalom az Úrban az, ami arra épül, hogy ne magamban, a magam eszében bízzak? Nem az értelem és a hit leegyszerűsítő szembeállítása ez? Nem éppen azt erősíti meg, ami sokaknak amúgy is kérdés a hittel kapcsolatosan, hogy a kereszténységhez fel kell adni a józan észt, el kell nyomni az értelmet? Miközben ezek a kérdések jogosan merülnek fel, ne feledjük, hogy a bibliai bölcsek nem értelemellenesek. A Példabeszédek könyve (mint egy ifjaknak szóló kézikönyv az életre) ugyanazt szeretné elérni, amit minden egészséges szülő is: formálódjanak olyan kompetens emberek, akik megállják a helyüket az életben. A kérdés, amiről beszélünk, az, hogy milyen módon születik az ilyen ember. Erről mást tanít a Biblia, és mást tart korunk.
A mai ideál a független, magabiztos egyén. Éppen ezért, arról, aki nem a maga eszére támaszkodik, aki nem tartja magát bölcsnek, legtöbbünknek a gyenge, bizonytalan, határozatlan ember képe ugrik be. Az a személy, aki képtelen egy döntést meghozni, fél egy irányba elindulni. Aki mindig másokra tekint, hogy azok hogyan teszik, mindig azokat keresi, akik szerinte jól boldogulnak, hogy ezáltal támpontot találjon. De mivel ketten kétféleképpen is jól boldogul(hat)nak, nem kerül közelebb a megoldáshoz. Ha az illető keresztény, bizonytalansága abban is megjelenhet, hogy mindig az Úrról beszél, akinek akaratát keresi. Csak mintha sohasem találná meg… Ő lenne az, aki nem a maga eszére támaszkodik, hanem az Úrban bízik? Legyen most elég nekünk annyit elfogadni, hogy ha az egész Példabeszédek könyvét nézzük, egyértelmű, hogy nem a gyenge, döntésképtelen, elveszett ember áll előttünk, mint követendő példa. A bölcs vezet, kereskedik, dolgozik, gyarapítja a vagyonát, jól szereti a családját – semmiképpen nem gyenge, félénk és határozatlan.
Nézzünk rá egy pillanatra a másik oldalra, ahol azt találjuk, aki „a saját feje után megy.” Természetesen a magabiztos sokkal vonzóbb, mint a határozatlan. A társadalmunk azt értékeli és azt jutalmazza, aki kiharcolja a magáét. Az igazi hős ravasz, ügyes, aki minden helyzetben feltalálja magát és minden bajból kivágja magát. Nem hátrál meg, ha céljai elérésében akadály hárul elé. És ehhez a kitartáshoz, célirányos, elkötelezett előrejutáshoz elengedhetetlen, hogy meg legyen győződve arról, hogy jól teszi, amit elgondolt. Ha a fejébe vesz valamit, bármi áron, de eléri. Ezért sokan irigylik. Mivel azonban nem ritka, hogy céljai érdekében átlép másokon, sokan neheztelnek is rá. Hasonló ehhez az a magabiztos is, akiről – miközben önmagát bölcsnek tartja, és a fenti lendület jellemzi – egész környezete látja, hogy nem jut sehova. Bolondnak tartják, és nem hogy nem irigylik, de kinevetik.
Az egyik oldalon a gyenge, határozatlan, a másik oldalon az ügyes, magabiztos, sikeres. Ezekben a kategóriákban gondolkozva hogyan érthetjük a tanácsot: „Ne a magad eszére támaszkodj… ne tartsd bölcsnek önmagadat”?
Salamon azt mondaná, hogy e kettő közül egyik sem bölcs. Mert nem bölcs, aki határozatlan, tétova, és ezt „imádsággal”, Isten akarata keresésével próbálja eltakarni. És nem bölcs az, aki mindig tudja, hogy mit kell tenni, és mindig mindenen átverekszi magát céljai érdekében – még akkor sem, ha látszólag sikeres. A bölcsességről úgy beszéltünk korábban, mint a különbségtétel művészetéről. Az a bölcs, aki tudja, hogy mikor kell várnia, vagy éppen elengednie célokat, és mikor kell küzdenie, és határozottan szembemenni akár sokak véleményével. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a bölcs az, aki tudja, hogy mikor nem kell elindulni, vagy mikor kell valamit feladni, ill. mikor kell erősnek és kitartónak lenni. A bölcs az, aki nem a maga esze után megy – sem abban az értelemben, hogy mivel bizonytalan, mindig egy helyben topog, sem abban az értelemben, hogy mivel határozott, mindig tudja a biztosat. A bölcs sem nem a gyenge, sem nem az erős, hanem az, aki tudja, hogy mikor kell gyengének lenni, tudja, hogy mikor kell erősnek lennie – és képes is mindkettőre. Ehhez pedig el kell jutni a bölcsesség lényegéig, szívéig: „bízzál az Úrban teljes szívből.” Most tudjuk feltenni a kérdést, miért szükséges a bölcsességhez ez a teljes bizalom? Hogyan tesz a bizalom képessé mind gyengének, mind erősnek lenni - a megfelelő helyzetben? Hogyan segít az Istenben való bizalom a bölcsességben?
"Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet” – folytatja az Ige. Az nem kérdés, hogy az „útjaink” és „ösvényeink”, azaz az életünk, a dolgaink, nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt mi szeretnénk, vagy tervezzük. Van, amikor sokkal jobb lesz, mint amit várunk; van, amikor számottevően rosszabb; és van, amikor se nem jobb, se nem rosszabb, csak egészen más, mint amit elképzeltünk. A legtöbben valamit tervezünk, valamit megálmodunk, és ezek egy része megvalósul, egy másik része nem, vagy nem úgy valósul meg, ahogy mi vártuk. Ez olyan tény, amivel nehéz vitatkozni. A Példabeszédek bölcse a következőképpen látja ezt: „Az embernek az értelme terveli ki az útját, de az Úr irányítja a járását.” (16.9) Egy másik helyen: „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tanácsa valósul meg.” (19.21) Azaz azt a tényt, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy tervezzük, ő nem a véletlennek tudja be, nem is az emberi akarat vagy képesség hiányosságának, hanem Isten vezetésének. Ahogy a közmondás tartja: ember tervez, Isten végez.
Mit tesz a bizalom? Elfogadja ezt a tényt, sőt, nemcsak kínosan keservesen elfogadja, hanem belesimul abba, ahogy Isten adja a dolgokat, annak alapján, hogy ő még nálam is jobban tudja, hogy mi a jó. Erre hív a textus: "Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet.” Azaz az a tény, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném, elvezethet arra a bizonyosságra, hogy Isten egyengeti az útjaim, és eljuttathat oda, hogy én ennek átadjam magam, azaz rábízzam magam. A bölcs szerint egy személyes, valóságos és szerető Isten van jelen minden bennünket érő esemény mögött.
Miért van szüksége a magabiztosnak, vagy önfejűnek arra, hogy megtanuljon teljes szívvel bízni Istenben? Mert így lesz képes az elengedésre. Az az ember, aki eddig kétségbeesett, ha valami nem úgy történt, amint tervezte, a bizalom által felismeri, hogy ez így jó. Nem kínos, nem szégyen, és nem katasztrófa, ha nem az lesz, amit én akarok és terveztem. Miért? Mert a terveim már nem azonosak velem. Nem attól vagyok valaki, hogy bármi áron, de megcsináltam. Mert nem a magam esze a végső számomra, hanem az, aki mindeneket a kezében tart és irányít. És ezért tudok elengedni. Tudok harcolni, mert képes vagyok rá, de tudok elengedni, mert már ahhoz is elég erős vagyok. A bizalom bölccsé tesz; felszabadít a különbségtételre.
Miért van szüksége bizalomra a határozatlan, tétova, örök aggódónak? "Minden utadon gondolj rá és egyengetni fogja az ösvényeidet.” Ha teljes szívből bízol Istenben, és tudod, hogy ő egyengeti az útjaidat, akkor megtanulsz dönteni, és felbátorodsz arra, hogy elindulj. Amint bizalom költözik a szívedbe, elengeded a félelmeket, a kontrollt, és képes leszel elköteleződni – egy ügynek, egy személynek, egy munkára, vagy éppen az Úrnak. Nem fogsz toporogni a szívedben azzal, hogy de hogyan merjek elindulni, belevágni valamibe, aminek nem látom nemcsak a végét, de még a következő lépését sem. Tudod, hogy egyengetni fogja előtted az utat.
Miért van tehát szükség e teljes bizalomra az Úrban? Mert csak ezáltal szabadulunk meg saját bolondságunktól, legyen az a gyenge, erőtlen, vagy éppen az erős és határozott bolondsága.
II. A bizalom gyümölcse
 Milyen gyümölcse van annak, hogy nem a magunk eszére támaszkodunk, hanem abban bízunk teljes szívvel, aki ösvényeinket egyengeti? Három dolgot nevez meg a szakasz, ezek közül egyről fogok bővebben beszélni: gyógyulás a testnek. A második gyümölcs bőkezűség és bőség: „Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” Mivel a pénz, a vagyon gyakran a biztonság forrása az embernek, az, aki az Úrban bízik, másképpen bizonyul a pénzhez. Bőkezűen ad, és közben mindene megvan, ami szükséges. A harmadik következménye annak, hogy az Úrra bíztuk az életünket, hogy másképpen viszonyulunk a nehézségekhez: „Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.”  Aki abban az Istenben bízik, aki egyengeti ösvényeit, az a nehézségeket úgy éli meg, mint amelyeken keresztül Isten formálja, szeretettel nevelgeti.
„Gyógyulás lesz ez - (ti. hogy nem a magunk eszében bízunk, hanem az Úrban) – testednek, és felüdülés csontjaidnak.” Testi, fizikai következményei is vannak e mély bizalomnak, mondja. Hogyan, miért? Két dolgot említek, amelyekről beszél a Biblia.
Az első a jó lelkiismeret és a testi egészség. A rossz lelkiismeret felemészt, nemcsak lelki-érzelmi, hanem testi értelemben is. Az elrontott dolgok feletti mély szomorúság, vagy folyamatos bűntudat idővel megbetegít. A zsoltáros tudja ezt, átélte ezt, és ezért így imádkozik: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.  … Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett … erőm ellankadt, mint a nyári hőségben … Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy megvallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad minden bűnömet.” (Zsolt. 32.1,3,5) Tegyünk ez imádság mellé egy másik bölcsmondást: „tekervényes a bűnös ember útja, de a tisztának az eljárása egyenes.” (Péld. 21.9) Aki az Úrra bízta az útjait, az nem fog „tekervényes utakon” járni, azaz a bölcsesség megőrzi őt számos olyan helyzettől, amelyet később nem lehet már jóvá tenni. Aki minden áron a maga feje után megy, aki nem tud engedni és elengedni, az összetöri magát, és összetör másokat. Bűntudat. Aki soha nem indul el, és nem vág bele semmibe, évek múlva is csak azon fog siránkozni, hogy még mindig nem tett semmit, valamint, hogy milyen lehetőségeket szúrt el. Bűntudat. Gyötör, emészt és pusztít. A jó lelkiismeret igenis gyógyulás a testnek, felüdülés, felfrissülés a csontoknak!
A másik a testi egészségünk és a jó alvás kapcsolata. A Példabeszédek könyve szerint a bölcsesség útján ez kísér: „Ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol.” (3.24). (Zsoltáros: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek.” 4.9; ma is mondják: „én nyugodtan alszom…”). Nyugodtan alhat az, aki eddig csak aggódott és görcsölt, hogy mit tegyen, merjen-e elindulni, hiszen ennek végső terhe leszakadt róla, amikor magát az Úrra bízta. És békében fekhet le, akiben eddig csak az pörgött, hogy hogyan kerülje meg tekervényes utakon az akadályokat, aki eddig nem volt elég erős elengedni, és még éjjel is a harcait és küzdelmeit vívta azokkal, akik vagy amik akadályozták. Lefekhetsz este, és rábízhatod magad és ügyeid arra, aki akkor is cselekszik és munkálkodik, egyengeti ösvényeid, amikor te nem csinálsz semmit, nem kontrollálsz semmit. A jó alvás pedig szintén „gyógyulás a testnek és felüdülés a léleknek” – kell-e ezt különösen bizonygatni? Érdekes, hogy éppen a héten jelent meg egy cikk a HVG internetes oldalán egy újabb brit kutatásról, ami az alvás és az egészség összefüggéseit vizsgálta. A kutatók 26 ember vérképét elemezték. Először egy héten át minden nap 10 órai alvás után vizsgálták, a második vizsgálat pedig egy olyan hét után következett, amikor minden nap 6 órát aludtak. „Az alvási idő részleges megvonása több mint 700 gén tevékenységét módosította” – írja a cikk szerzője, "Egészen drámai változásokat figyeltünk rengeteg és különböző gén működésében" – idézi a szerző a kutatás egyik professzorát. Majd így zárul a cikk: „A tudós elmondta, hogy az érintett területek közé tartozik az immunrendszer, illetve az, hogy az emberi test miként válaszol a sérülésekre és a stresszhatásokra. ’Világosan kiderült, hogy az alvás kritikus fontosságú a test megújulásában és funkcionális állapotának a fenntartásában... Ha nem tudjuk feltölteni a sejteket, illetve a régieket újakkal helyettesíteni, akkor a folyamat degeneratív betegségek kialakulásához vezet’ – fejtette ki a professzor.” (http://hvg.hu/egeszseg/20130226_A_rossz_alvas_dramai_hatassal_van_rank)
Láttuk, hogy miért szükséges az Istenben való mély bizalom. Az is előttünk van, hogy milyen gyümölcse van az életünkben, ha – jó értelemben! – nem a magunk eszében bízunk, hanem Istenre hagyjuk a dolgainkat. Ez kívánatos és vonzó. Ugyanakkor mit tegyünk, ha nem találjuk meg magunkban ezt a mély bizalmat és bizonyosságot? Lehet, hogy vágysz rá, de nincs. Hol találjuk a bizalmat? Hogyan születik ez a mély bizalom?
III. A bizalom megtalálása
Textusunk rámutat a bizalom alapjára: „A szeretet és a hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára.” Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy a bizalom alapja a szeretet és a hűség. Azaz egy másik ember iránti bizalmunk, ráhagyatkozásunk mindig annak mértéke szerint való, hogy mennyire hisszük, tapasztaljuk, hogy az illető szeret minket és jót akar nekünk. Annak nyílunk meg mélyebben, aki felől nincs kétségünk, hogy hűséges lesz, szeret, és nem él vissza bizalmunkkal. Mi tehát az Isten iránti mély bizalom, ráhagyatkozás kulcsa? Az, hogy meggyőződünk szeretetéről és hűségéről, valamint ezt a meggyőződést, bizonyosságot és tapasztalatot folyamatosan ápoljuk a szívünkben.
Hogyan győződhet meg Isten szeretetéről és hűségéről az, aki nem ismeri őt? Hol lesz nyilvánossá, érthetővé, elérhetővé számunkra ez a bizonyosság? Egy egészen valószínűtlen helyen annak, aki a maga esze után, a maga értelme szerint keresné azt: Jézus Krisztus, Isten Fia a kereszten történő kivégzésében. Tudni szeretnéd, ismerni vágyod Isten irántad való szeretetét és hűségét? Tanulmányozd, ismerd meg, értelmezd, szemléljed Jézus szenvedését és halálát.
Itt látod először is azt, hogy mit jelent valakinek nem a maga eszére támaszkodni, hanem teljesen az Atyában bízni, aki szeret és hűséges – minden körülmények között. Senki sem gondolhatja, hogy Jézus a maga esze és a maga értelme után megy, amikor nem próbál meg minden áron kiszabadulni abból, hogy ellenségei életére törnek. Határozatlan, gyenge, bizonytalan? Nem, hiszen az evangéliumok beszámolói szerint nem úgy megy a halálba, hogy közben fogalma sincs, mi történik. Magabiztos, erős, határozott a saját esze szerint? Nem, hiszen először azért könyörög Istenhez, hogy elkerülje ezt a végzetet. Miért és hogyan megy a kereszt felé? Úgy, mint aki szabad, és azért, mert arra bízta útjait, aki egyengeti ösvényeit. Mert annak szeretetére és hűségére tekint, aki az ő mennyei Atyja. És nézd ennek a bizalomnak csúcspontját: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! – és ezt mondva meghalt.” (Lk. 24.46) Ez az abszolút bizalom, szemben a saját értelemmel. És mi a történet vége? Aki egyengeti ösvényeinket, nem feledkezik meg arról, aki őrá bízta magát: a harmadik napon feltámasztja Jézust a halálból.
Gyönyörű példa – de én nem vagyok erre képes, mondod. Nem is kell, nem is lehet. Hiszen nincs meg a szívedben a mély bizalom, ami válasz Isten szeretetére és hűségére. Ahhoz, hogy ez megszülessen, egy további lépés szükséges: felismered és magadhoz öleled azt, hogy Jézusnak ez az útja nem példa, amit utánozni kell, hanem olyan esemény, amely rád nézve történt, amelyben, titokzatos módon, te is jelen voltál. Hiszen az Atya irántad és irántam való felfoghatatlan szeretete és hűsége, hogy a kereszten attól fordul el, aki benne bízik – hogy helyette és érte azokhoz forduljon oda, akik benne nem bízunk. Mert amikor Jézus végig megy ezen az ösvényen, érted és értem megy végig. Azért képes erre, mert bízik az Atyában; de azért kell megtennie, mert mi nem bízunk Istenben. És mivel nem bízunk benne, nem engedelmeskedünk neki. És mivel nem engedelmeskedünk neki, bocsánatra és szabadításra szorulunk. És mivel nem tudunk magunknak bocsánatot kieszközölni semmi módon, és mivel nem tudjuk magunkat megszabadítani, eljön az, aki ezt megteszi nekünk és értünk. Ez Isten szeretete irántad. Ez Isten hűsége irántad. Ez az az isteni bölcsesség értünk – ami totális bolondság mindenki szemében, aki nem hisz. Annak azonban, aki hisz, ez a bolondság az egyetlen bölcsesség az életben.
„A szeretet és a hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára.” Fogadd el, és engedd, hogy a Szentlélek a szívedbe írja. Felülírja saját bölcsességed az evangélium bolondságával. Meditálj rajta, újra és újra. Ha keresztet hordozol a nyakadban, jelentsen az végre valamit… Ne engedd, hogy eltávozzon tőled az evangélium igazsága. Tartsd szemeidet Jézuson, hogy folyamatosan megújuljon szívedben: Uram, te ennyire szeretsz? Te ennyire kitartó és hűséges vagy velem? Gyönyörködj benne. „Minden utadon gondolj rá (ismerd őt személyesen), és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” ÁMEN!
Lovas András

A múlt héten új sorozatot kezdtünk a Példabeszédek könyve alapján „bölcsesség” címmel. A biblia értelemben vett bölcsesség nem okosság az iskolázottság értelmében. Nem szakmaiság, nem egyetemi diploma függvénye. A bölcsesség nem feltétlenül jár együtt ismertséggel, népszerűséggel, látványos eredményekkel – amit a mai világ értékel. Nem is ravaszság, ügyeskedés, előrejutás minden erkölcsi korlát nélkül. A bölcs erkölcsös, tudja, hogy mi a jó és a rossz, de ennél sokkal többet tud. Jól tud élni, és jó döntéseket hoz a mindennapok összetett, bonyolult világában, amikor nehezebb kérdésekkel szembesül, mint hogy mi a jó és mi a rossz. Különbséget tud tenni a valódi és a látszat között, az igaz és a hamis között. Érti a részleteket, meglátja az összefüggéseket, és ezek alapján olyan úton jár, amely életre vezet. Az Ószövetség bölcsei - valamint egyéb, korabeli népek bölcsei is – ennek a bölcsességnek kozmikus alapjairól beszéltek. Mivel a bölcsesség nem más, mint hosszú idő alatt felhalmozódott tapasztalati ismeret, az élet eseményeinek megfigyeléséből fakadó tudás, ezért mondhatjuk, hogy a bölcs az, aki nem megy szembe azzal, ahogy a világ (a kapcsolatok, a család, a munka, a pénz, a beszéd, stb) működik. De a világ azért működik így, mert Isten bölcsességgel teremtette, azaz beléhelyezett egy alapvető rendet, erkölcsi és spirituális törvényt, ami megkerülhetetlen. Hiába akar valaki repülni, ha nem tiszteli a gravitáció törvényét, össze fogja magát törni. Hiába akar valaki normális kapcsolatokkal körülvéve élni, ha nem ismeri ezek törvényeit, hasonlóan összetöri magát. Továbbá, mivel az a bölcs, aki harmóniában él azzal, ahogy a dolgokat Isten rendezte el, a bölcsesség kiindulópontja Isten ismerete, a vele való közösség. A bibliai bölcsesség tehát nem információk megszerzésére épül, hanem az Istennel való személyes közösségre.
A mai üzenetnek „a bölcsesség magunkhoz ölelése” címet adtam. Az elmúlt héten a „bölcsesség kezdete” alatt már beszéltünk erről, de a mai szakasz sokkal részletesebben eligazít. Négy gondolatban fejtem ki, mit tanít a szakasz a bölcsesség magunkhoz öleléséről: 1. A bölcsesség nyilvános, mindenkinek elérhető; 2. A bölcsesség megfedd és szembesít; 3. A bölcsességet kutatnunk kell; 4. A bölcsesség végül mégis Isten ajándéka.
I. A bölcsesség nyilvános és elérhető
„A bölcsesség az utcán kiált, a tereken hallatja szavát. Lármás utcasarkon kiált, a városkapuk bejáratánál mondja mondásait.” A bölcsesség irodalom nem a „templomba visz” minket. Nem a templomban adatik a bölcsesség. Nem a vallásosoké a bölcsesség. Bölcsesség asszonya (vegyük észre, hogy a bölcsességről megszemélyesített formában esik szó itt is, később is…) nem is titkos rejtekhelyekre vezet bennünket, barlangok mélyére, világból elvonult szekták és titkos szeánszok közelébe, megközelíthetetlen szellemi mesterek jelenlétébe, hogy ott halkan, sejtelmesen és sokféleképpen értelmezhetően súgjon valamit a fülünkbe. Nem, ő nem így szól. Sokkal inkább elvisz téged a való életbe, a mindennapi életbe. Gyere velem a terekre, az utcákra, a kávézókba, a munkahelyre, a bíróságra, a piacra, a konditerembe, az egyetemre… Gyere velem a valóságos, mindennapi életbe, annak sűrűjébe. A bölcsesség nem rejtőzik el, nem homályos udvarok mélyén lapul. Sőt, kiált, hallatja a hangját. Nem mondhatod, hogy soha nem találkoztál vele. Nem mondhatod, hogy nem születtél elég bölcsnek. Nem mondhatod, hogy előtted el lett rejtve. Nem mondhatod neki, hogy el vagy veszve, mert nem kaptál bölcsességet a szüleidtől (mert valóban először az ő felelősségük a bölcsesség átadása, amint a Példabeszédek könyve szól újra és újra: „Fiam…”) Nem magyarázkodhatsz, hogy előtted el van rejtve, és te kárhoztatva vagy szüleid, körülményeid által arra, hogy ne tudj jól élni, bölcsen élni. Nem mondhatod mindvégig, hogy azért mert katasztrofális szülői mintát láttál és sokat sérültél, te képtelen vagy bölcsen élni egy kapcsolatban, vagy bölcsen nevelni a gyerekeid. Nem mondhatod, hogy azért, mert a szüleid nem vezettek be téged az Istennel való életbe, neked ez nem fog menni. Nem kell mondanod, hogy azért, mert bolond módon kezelték a pénzt, viszonyultak a munkához, és csak rossz mintákat kaptál, ez neked sem fog menni. Nem kell bolondnak lenni!A bölcsesség nyilvános! A bölcsesség elérhető! És ez jó hír, mindenkinek, aki azzal kel és fekszik, hogy neki mindent elszúrtak.
Sőt, nemcsak nyilvános és elérhető mindenkinek, hanem kiált és hallatja szavát. Nem erőtlen a szava; amikor felemeli, amikor kiengedi, amikor kiált, akkor érted kiált. Bölcsesség asszony kiáltásában, mindjárt látni fogjuk, miért, óriási szenvedély van. Amikor hallatja szavát, akkor azért és úgy teszi, mert keres vele téged. Azért szól, azért kiált, hogy – nem fogod elhinni! - meghalljad végre. Szenvedélyesen és megfeszülten, sürgetően és áthatóan kiált, és azért kiált, mert tudja, hogy nincs idő. Nem mindegy, hogy mikor öleled magadhoz a bölcsességet. Igen, a bölcsesség higgadttá és nyugodttá tesz, de ezt össze ne keverd azzal, hogy a bölcsesség nem higgadtan és nyugodtan szólít és keres. Mégpedig azért nem, mert – emlékezz! – a bolond összetöri magát a valóság szikláján. Az életed múlik a bölcsesség magadhoz ölelésén – hogyan ne kiáltana teljes erőből a megszemélyesített bölcsesség érted és neked?! Igen, a bölcsesség nyilvános, de nem opcionális az életre vezető úton…
Hallottad már a hangját? Hallod most, amint szól? Találkoztál már vele a tereken, az utcákon, a piacon, a munkahelyen, otthon, a családban, az iskolában, a szomszédban, a kórházban, a temetőben, a válóperen, a bankban, a munkaközvetítőnél… akár a templomban? Eljön a pillanat, sőt, talán már rég eljött, amikor szembeszülsz vele. Szembesülsz a jóval, a rosszal; a bölcsességgel és a bolondsággal, az élettel és a pusztulással. Isten bölcsessége nem elrejtett! És ez örömhír! Kinek?
II. A bölcsesség megfedd és szembesít
Kinek örömhír, hogy a bölcsesség kiált? Nézzük meg, hogy mit kiált, és akkor megértjük, hogy kinek örömhír, ha hallja a hangját. Bölcsesség asszony nem különösebben finomkodik, nem kedveskedik és mézes-mázoskodik, nem körülményeskedik, és nem köntörfalaz. Megfedd és szembesít. Három dologban hallatja szavát.
Az első, hogy kik vagyunk: „Együgyűek, meddig szeretitek az együgyűséget, meddig gyönyörködnek a csúfolódók a csúfolásban, meddig gyűlölik az ostobák az ismeretet?” A bölcsesség annak adja magát, akinek szüksége van rá. Ez pedig az „együgyű” (tudatlan, tapasztalatlan, egyszerű, naiv), az ostoba (vagy bolond) és a csúfolódó, a gúnyolódó. A bölcsesség nyilvános és elérhető – de csak az fogja magához ölelni, aki felismeri, hogy szüksége van rá. Senki sem születik bölcsnek, azaz mindenki tapasztalatlan, akinek tanulnia kell a bölcsességet. Az életben való eligazodást, a gyakorlati életbölcsességet, a különbségtételt. Ez a bölcsesség magunkhoz ölelésének a kiindulópontja. De aki tapasztalatlanként hallja az ismeretet, és nem érdekli, az bolond, sőt, abból lesz a csúfolódó, az igazán megkeményedett szívű ember.
Éppen azért a második dolog, amivel a bölcsesség szembesít, hogy mi nem akarjuk szavát, kiáltását meghallani. Mert nem az van fájdalmakkal és zűrzavarral teli életünk hátterében, hogy a bölcsesség nem elérhető – ez gyakran csak a kifogásunk - hanem az, hogy nem akarjuk meghallani a kiáltását: „Térjetek meg, ha megdorgállak … Kiáltottam nektek, de vonakodtatok, kinyújtottam kezem, de senki nem figyelt. Semmibe vettétek minden tanácsomat, és feddésemmel nem törődtetek…” És miért nem akarjuk? Mert én nem vagyok együgyű… tapasztalatlan, bolond. Mert én jobban tudom. Ki az, akiben nem ezek a gondolatok forognak, amikor azzal szembesítik, hogy tudatlan? Ugyanakkor a bölcsesség nemcsak kiált. A szöveg egy másik képet is elénk ad: valaki kinyújtja felénk a kezét, és mi figyelmen kívül hagyjuk. Ézsaiás könyvében az Úr szól így: „Kitártam kezem naphosszat a lázadó nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem saját gondolatai után.” (Ézs. 65.2) A bölcsesség, azzal hogy felemelt hangon szembesít és megfedd, hogy meddig szeretjük még a bolondságot, nem mást tesz, mint kinyújtja kezét, hogy magához vonzzon. De az ember válasza olyan gyakran az, hogy nem érdekel. Miért? Miért a vonakodás, miért a feddés megvetése, miért, hogy inkább ragaszkodunk a „magunk bölcsességéhez”, azaz ahhoz, ahogy mi akarjuk a dolgokat irányítani és kézben tudni? Miért van, hogy tudjuk, hogy halljuk, és mégsem akarjuk a bölcsességet? Hogy azért sem fogjuk azt tenni, amire a bölcsesség hív? A válasz: szívünk büszkesége, szívünk keménysége. Már rég rájöttél, hogy mi lenne a bölcs – de azért sem teszed. Nem teszed. Összetörnek melletted a családtagjaid, te pedig egyre jobban elszigetelődsz, és testileg-lelkileg elemésztődsz, de nem engedsz. Olyan kemény a szíved, mint a beton. Nem. Házastársak, akik nem engednek. Nem. Férfiak, akik nem könyörülnek. Nők, akik nem szeretnek. Gyerekek, akik nem engedelmeskednek, nem hallgatnak. Szülők, akik nem bocsátanak meg. Vezetők, akik nem kedveznek a beosztottaknak. Alkalmazottak, akik nem hagynak fel az ügyeskedéssel…
A bölcsesség egy harmadik igazságra is rámutat: aki mindvégig elutasítja az isteni rendhez való igazodást, a kiáltó szót, a kinyújtott kart, arra: „eljön viharként, amitől rettegtek, és megjön forgószélként a bajotok, ha eljön rátok a nyomorúság és az ínség.”
Szeretnél bölcs lenni? Fogadd el, amit bölcsesség kiált, és kezdd el keresni a bölcsességet!
III. A bölcsességet kutatnunk kell!
Ezen a ponton megértjük a kendőzetlen feddés egy másik oldalát. Ha a bölcsességet annak magunkhoz öleléséhez kutatni, keresni kell, akkor csak az fogja ezt a fárasztó műveletet gyakorolni, aki kétségbeesetten rászorultnak tartja magát. Figyeljük, hogy a szöveg ezt milyen gazdagon fejti ki: „ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod, ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel az értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet, ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor megérted mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret.” A keresés, kutatás ezen többszörös, bőséges, sőt, szinte túlzó hangsúlyozása egyrészt a bölcsesség keresésének intenzitásáról, másrészt annak módjáról is beszél.
Ha úgy keresed, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket – ha úgy keresed, vágyod, mint a pénzt, és úgy kutatod, mint bármi mást, ami a legdrágább neked. Azaz, ha a bölcsességet magadhoz akarod ölelni, akkor megfeszített, kitartó, folyamatos keresésbe kell fognod. Másik oldalról: bölcsességet soha nem fogsz találni, ha fél szívvel keresed. Megint másképpen: ha azt gondolod, hogy a bölcsességet könnyen, olcsón megszerezheted, ezzel éppen azt mutatod, hogy még csak el sem indultál a bölcsesség útján, fogalmad sincs róla, azaz bolond vagy. Óriási kihívás ez nekünk. Azzal a kérdéssel szembesít, hogy vajon igazán akarom-e a bölcsességet. Vágyom-e rá olyan erővel, amilyen szenvedélyesen a bölcsesség kiált nekem, kiált értem? (vö. 1.20 és 2.3!) A zsoltáros a 119. zsoltárban (a bölcsesség irodalom egy gyöngyszeme) így vall: „Kinyitom a számat és lihegek, úgy vágyódom parancsolataid után.” (Zsolt. 119.131) Enélkül az elkötelezettség nélkül soha nem fogjuk magunkhoz ölelni a bölcsességet. Miért?
Azért, amit ezek a képek a keresés módjáról elmondanak. Azokat a feladatokat, amelyek hosszas, kitartó, fegyelmezett és megfeszített munkát követelnek, csak akkor tudjuk elvégezni, ha hihetetlenül elkötelezettek vagyunk. Ellenkező esetben feladjuk. Már pedig a bölcsesség magunkhoz ölelése nem megy egyik napról a másikra. Ha menne, mindnyájan sokkal bölcsebbek lennénk. Ha könnyen és gyorsan szert tehetnénk a bölcsességre, amely segít jól élni, jó döntéseket hozni, sokkal többen élnénk jól, és sokkal kevésbé venne körül a káosz. De a bölcsesség megszerzése, a keresés, a kutatás, sokkal inkább hasonlítható egy hosszú úton járáshoz, mint egy rövidtávú sprinthez. Éveken, évtizedeken át kitartóan járni egy úton, többször elesni, eltévedni, de újra felállni és visszatalálni, és soha nem feladni – ez a bölcsesség magunkhoz ölelésének az útja. És akkor azt is mondjuk ki, hogy mi nem az. Nem megérintődés Istentől, nem fellelkesülés (ami persze szükséges az úton, mert lendületet ad), nem meghatódás, hogy de jót dolgokat hallottam a bölcsességről. Nem elég a pillanatnyi tűz, hogy mostantól keresem a bölcsességet. A hosszú távú, kitartó keresésnek és kutatásnak két gyakorlati vetületéről szólok.
Az első: a bölcsesség keresésének és kutatásának, szívedbe zárásának alapvető feltétele a bibliai értelemben vett meditálás begyakorlása. A meditálás „félúton” van a bibliaolvasás és az imádság között. A bibliaolvasásban Isten szólít meg bennünket. Az imádságban mi szólunk az Úrhoz. A meditációban benned zajlik „belső dialógus.” Elért az Isten Igéje, és azt forgatod magadban. Azt mondja a textus, hogy „parancsaimat magadba zárod… figyelmesen hallgatsz…”. Hogyan zárhatjuk magunkba parancsait? Hogyan hallgathatunk figyelmesen? Hogyan törekedhetünk szívből a bölcsességre? Csak úgy, hogy létezik egy belső világunk, egy csendben születő és csendben megélt folyamatos gyakorlatunk, amelyben Isten Igéjét és a mindennapjaink eseményeit a szívünkben, a gondolatainkban forgatjuk – Isten jelenlétében. Nincs ebben semmi különleges, valamikor a legtermészetesebb volt az ember számára, mert tudott egyedül lenni, csendben lenni, mert ezzel járt a mindennapi élete, munkája. Miközben elgyalogolt valahova, miközben kétkezi munkát végzett, mentek benne a gondolatok, zajlott benne a belső dialógus önmagával. A bibliai meditáció ugyanez, azzal, hogy az Isten Igéje igazságában beszélgetem meg magammal az életem dolgait. Figyeld, hogyan éli ezt meg egy bölcs. Meditálás és engedelmesség: „Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119.11) Meditálás, mint az Ige szívbe zárása: „Utasításaidon elmélkedem, és figyelek ösvényeidre. Gyönyörködöm rendelkezéseidben, igédről nem feledkezem meg.” (v. 15-16) Meditálás és a mindennapi élet kérdései: „Utaimat megfontolom, lépteimet intelmeidhez igazítom.” (v. 59) Meditálás és vigasztalás az ellenségek támadása idején: „Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban.” (v. 92). A bölcsesség magadhoz öleléséhez abszolút elengedhetetlen, hogy elkezdd a bibliai értelemben vett meditációt, és növekedj abban. Ez pedig csak akkor fog menni, ha először tudatosan időt szakítasz rá. A meditáció legnagyobb ellensége a „zaj”, az a sok minden, amivel a média gyakran teljesen feleslegesen tele rakja a fejünk és a szívünk, hogy hiábavalóságokon puffogjunk, dühöngjünk, aggódjunk, a szemetet csócsáljuk. Ha kitartóan megmaradsz az Ige és imádság mellett, egyre jobban átjár a Biblia kijelentése és Isten jelenlétének, közelségének a bizonyossága, és egyre természetesebbé, magától értetődővé válik, hogy amikor egyedül vagy, csendben vagy, Isten szerinti gondolatokat forgatsz a szívedben. Keresed, kutatod a bölcsességet.
A másik egészen konkrét vetülete a bölcsesség keresésének a gyülekezeti szolgálat (általában a felelősség vállalás és a teherhordozás, de most ennek egyik szűkebb értelemben vett oldaláról szólok). Ahogyan a meditáció elengedhetetlen a bölcsesség hosszú távú megnyeréséhez, úgy persze a gyülekezeti szolgálat nem az. Mégis, hadd mutassak rá a szolgálat jelentőségére személyes oldalról közelítve. Mivel Isten lelkipásztori szolgálatra hívott, fiatalon oda kellett magamat adni a Biblia olvasásának és az imádságnak, és meg kellett ebben maradnom. Nem mindig azért, mert annyira vágytam rá, volt, amikor csak azért, mert „szelíd kényszer alatt” voltam. Ha nem keresem az Urat, ha nem olvasom az Igét, ha nem gyakorlom a meditálást, ha nem helyezem a mindennapi életem kérdéseit újra és újra elé, ha nem igazítom dolgaim hozzá, ha nem imádkozom – hogyan állok meg abban mások előtt, amire elhívott? A szolgálat tehát egyfajta fegyelmezettséget helyezett rám. Szeretnék ezzel a gondolattal óvatos lenni, mert a szolgálat, amit kifelé teszünk, sohasem lehet az Istennel való közösségünk elsődleges motivációja. Mégis, rá kell mutatnom arra, hogy a gyülekezeti szolgálatod egyik jelentősége éppen az, hogy olyan helyzetbe kerülsz általa, ahol rákényszerülsz az Bibliával való foglakozásra és az imádságra. Rákényszerülsz, hogy Isten előtt járj, és kérjed a bölcsességet. A szolgálat áldozat, lemondás, sokszor küzdelem, erőfeszítés. De a bölcsesség útja is ez! Mint házicsoportvezető vagy gyermektanító birkózol az Igével, hogy megértsed és átadd, imádkozol a rád bízottakért. Mint presbiter, Isten előtt hordozod az egész gyülekezet közösségét, kérve, keresve a bölcsességet, hogyan, merre vezet minket Isten. Ha az Egymásért csoportban, diakóniában szolgálsz, imádkoznod kell, hogy hogyan lehet jól, bölcsen segíteni. Vagy ha bármilyen más szolgálatban vagy, ugyanez a lehetőséged: mivel szelíd kényszer alatt vagy, ha valóban Isten előtt, Istenből és Isten által végzed a szolgálatot, ez megtart a bölcsesség kutatása útján. Ebből pedig két dolog következik. Az első, hogy Isten előtt vizsgáld meg, hogy vajon így éled-e meg a szolgálatot, vagy csak valami teherként, önkéntes munkaként, amit majd leadsz, ha kell. Elhívás – vagy önkéntesség? Ég és föld! A másik, hogy a különbségtétel ajándéka szükséges akkor, amikor egy szolgálatba belépsz, vagy éppen kilépsz. Mert lehet az a bölcs, hogy most nem lépsz be, és lehet az a bölcs, hogy most – bár terhes – de nem lépsz ki. Máskor viszont a bölcsesség azt jelenti, hogy belépsz, és felveszed a szelíd kényszer igáját – mert tudod, hogy különben csak szétforgácsolódnak időd és ajándékaid. Valamint eljön az idő, amikor a bölcs lépés, hogy kilépsz – mert az élethelyzeted (munka, család, stb) erre mutatnak. Ne siesd el a döntést, vizsgáld meg, mit jelent a bölcsesség útján megmaradni számodra az adott helyzetben.
IV. A bölcsességet Isten adja a szívedbe!
Mindezek után meglepő fordulatot vesz a szöveg a bölcsesség magunkhoz ölelésének az útján. A következő végállomásról szól: „Csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” Valamint: „Bölcsesség költözik a szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked.” Ne háborodj fel, ez a bölcsesség paradoxona. Kiált és szólít, szembesít, hogy keresd és kutasd teljes elszántsággal és kitartással, de végül rájössz, hogy nem te szerezted meg. A végén nem te fogsz ott állni, büszkén, hogy neked sikerült ennyi kutatás, ennyi erőfeszítés, ennyi meditálás, ennyi fáradozás után megszerezni a bölcsességet. Nem fogsz ott állni, mint aki bölcs… azonban egyre jobban fogod kutatni, egyre szomjasabban fogsz vágyni rá, egyre többet fogsz gyönyörködni benne, és egyre több gyümölcsöt fog teremni életed másoknak. Igen, a bölcsesség magadhoz ölelésének az útján egyre jobban el fogsz feledkezni arról, hogy ki vagy és milyen vagy, miközben az Úr a szívedbe csöpögteti az ő bölcsességét.
Mert a bölcsesség, aki kiált, aki szembesít, aki kutatásra hív, nem az út legvégén jelenik majd meg. És nem elvont fogalom vagy alapelv (még ha megszemélyesítve is szólal meg a textusban). A bölcsesség itt van, velünk van ma. Ő a kezdet, és ő a vég. Ő az, aki így jelenti ki a bölcsesség paradoxonát: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezt a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.” És ő az, aki most így nyújtja ki feléd a kezét: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” Lehet, hogy nagyon elfáradtál. Sok bölcsességet próbáltál. Sok megoldást kerestél. Sokszor nekifutottál. Sok terhet hordoztál. Bölcsesség gyerekekhez, bölcsesség családhoz, bölcsesség párválasztáshoz, bölcsesség munkához, bölcsesség hivatásválasztáshoz, bölcsesség konfliktusok között, bölcsesség anyagiakhoz… annyi minden kellene, és most úgy tűnik, semmi sem megy, sehol sem működik az élet. És jön Jézus, és azt mondja: jöjj hozzám. Kinyújtja kezét, és azt mondja: megnyugvást akarok neked adni, békességet akarok neked adni. Hiszen én vagyok a bölcsesség, aki őrködik feletted, aki oltalmaz téged. Én vagyok, aki kiáltok, aki szembesítelek, én vagyok, aki beköltözöm a szívedbe. Öleld magadhoz a bölcsességet, fogadd szívedbe Jézust, és járj vele az úton! ÁMEN!