Lovas András Dr.

Eugene Peterson amerikai lelkipásztor és teológus, akinek a könyvei nem csak nagy hatással voltak rám, hanem aki igazi „pásztorok pásztora” lévén egy időben gyakorlatilag megmentette a lelkipásztori lelkemet, írt egy könyvet ezzel a címmel: „Egy irányba mutató, hosszan tartó engedelmesség”. A textusunk, a 120. zsoltár ennek a kezdőpontja. Eugene Peterson könyve abból a lelkipásztori tapasztalatból és küzdelemből született, ami mindannyiunk közös tapasztalata is, hogy a mi világunkban az egyik legnagyobb érték a mindig következő új. A következő új élmény, új kaland, újonnan megszerzett dolog, valami újnak a várása az, ami életben tart minket. Peterson a keresztény hit vonatkozásában is azt fogalmazta meg: nem az a nehéz, hogy valakiben felkeltsük az érdeklődést a kereszténység iránt; hanem az az igazi nehézség, hogy megmaradjunk abban hosszú távon, kitartsunk és növekedjünk. Pedig alapvetően ez az utóbbi adja a kereszténység lényegét. (Csak zárójelben jegyzem meg: a házasság egyébként, ugyanúgy, mint a tanítványság nem más, mint egy irányba mutató, kitartó, hosszan tartó engedelmesség.)
Két bibliai képet használ, amikor erről beszél. Az egyik kép a tanítványság. Kereszténynek lenni nem jelent mást, mint Jézus Krisztus tanítványának lenni, követni Őt, tanulni Tőle, formálódni Általa. Ez a tanítványság messze több annál, mintsem csak elmenni egy tanítványság kurzusra vagy hasonlóra; vagy megszerezni egy diplomát. Nem lezárható, befejezhető, teljesíthető kihívás, hanem egy életre szóló program. Ráadásul (és ez még inkább nehéz azoknak, akik az újat szeretik), legnagyobb része nem különösebben érdekes vagy izgalmas. Ha tetszik, ha nem: az életünk jelentős része a szürke mindennapokban telik. Akinek már van munkahelye, családja van, az pontosan tudja, hogy bizonyos értelemben a napok, ahogyan egymás után következnek, nagyon hasonlóak. Nem a csúcsokon, hanem ezekben a szürke hétköznapokban kell megélni, mit jelent Jézus tanítványának lenni.
A másik kép, amit a keresztény életre használ, és amit szintén nagyon fontosnak talál ebben a mindig újat bálványozó világban, a zarándok képe. Zarándok az az ember, aki maga mögött hagyja a megszokottat, és elindul egy úton Isten felé, hogy Vele találkozzon. Minden vallásban megjelenik a zarándoklat képe, de a kereszténységre nézve azt mondhatjuk, a zarándok lét szimbolikusan az egész hitünket leírja, hiszen az Újszövetség nyelve szerint idegenek, jövevények, zarándokok vagyunk ebben a világban. Miközben egészen valóságosan itt éljük az életüket, tudjuk, hogy az igazi otthonunk Istennél van, és az egész életük nem más, mint egy zarándoklat ebbe az irányba, erre a helyre, Istennek ebbe a jelenlétébe.
Eugene Peterson, miközben lelkipásztorként szembenézett a kérdéssel, hogyan segíthet az embereknek a tanítványságban, a zarándok életben egy olyan világban, ami az újat imádja; felfedezett a Zsoltárok könyvében egy gyűjteményt, amit úgy neveznek: „zarándok-énekek.” Ez a tizenöt zsoltár a 120. zsoltárral kezdődik, amit most olvastunk, és a 134-ig tart. Peterson szerint ezeknek a zsoltároknak a megértése, a meditálása, az imádkozása nagyszerű eszköz abban, hogy Isten népe gyakorolja magát az egy irányba tartó, hosszan tartó, kitartó engedelmességben.
Ezt a tizenöt zarándok-zsoltárt valóban zarándokok énekelték, amikor a három nagy sátoros ünnepre Izrael népe az ország különböző területeiről felment Jeruzsálembe. Lássuk ezt képszerűen magunk előtt! Jeruzsálem a legmagasabb pontja az országnak, ezért a zarándokok fizikai értelemben is felfelé kellett, hogy menjenek a szent városba, ahol az ünnepen találkoznak Istennel. Menet közben énekelték, imádkozták ezeket a zsoltárokat, és így lélekben már útközben felemelkedtek Istenhez. A néhány napos ünnep időtartamára magok mögött hagyták a mindennapit, a hétköznapit; begyakorolták magukat újra az Isten nagyságos dolgaiba, emlékeztetéik magukat arra, hogy ki az Isten, mit tett az Isten, hogyan lett szabadítóvá, hogyan adja az Ő törvényét, útmutatását; hogyan áldja meg az életünket; hogy aztán visszatérve a mindennapokba eszerint éljenek.
A ma felolvasott 120. zsoltár a kiindulópont mindehhez, kétszeresen is. Egyrészt azért, mert ez az első a zarándok-énekek sorában. Másodszor azért is, mert a tanítványság hosszú-hosszú, kitartó és engedelmes útja itt kezdődik, ezen a ponton. Üzenetének lényege: a hosszantartó engedelmesség útján akkor indulunk el, amikor
1. Elég a hazugságból!
„Uram, ments meg engem a hazug ajkaktól és a csalárd nyelvtől!”
Az elmúlt hetekben újra kézbe vettem a zsoltárok könyvét oly módon, hogy egy-egy nap olvastam egy-egy zsoltárt, és azon meditáltam, imádkoztam. Az első húsz-huszonegy zsoltár után szíven ütött a felismerés, hogy ezeknek a zsoltároknak nagy része a csalárd nyelvről, a hazug ajkakról, a sima beszédről, az erőszakosok nyelvéről beszél. Majdnem mindegyikben előfordulnak ezek a kifejezések. Az a felismerés erősödött bennem, hogy a Biblia világa sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a nyelvnek, az igaz és hamis beszédnek, mint ahogyan ezt általában a mi világunkban tesszük. Sokkal többet foglalkozik ezzel, sokkal döntőbbnek gondolja, sokkal veszélyesebbnek tartja, amikor a nyelv, a beszéd nem a valóságot jeleníti meg, hanem valami mást. Amennyiben tehát a 120. zsoltár kiindulópont a tanítványság útján, a zarándokúton, akkor az is igaz, hogy le kell számolnunk azzal az illuzórikus világgal, ami csalárd nyelvből, álnok és hamis beszédből épül körülöttünk.
Nem arról szeretnék most beszélni, hogy ki hazudott nekünk, vagy esetleg, őszintén, ki az, akit mi vezettünk félre. Nem így szeretnék a személyes életünkre tekinteni most, hanem a bennünket körülvevő kultúra alapvetően hazug természetére akarok rámutatni. Mit jelent ez?
Minden ebben a világban, ahol ma élünk a 21. században, egy látszat-igazságot üzen nekünk, ami nagyon röviden így foglalható össze: „alapvetően nincs nagy baj a világunkkal, csak egy kicsit szedd össze magadat, és akkor minden rendben lesz!” Gondoljatok arra: ha megnéztek különféle interjúkat, ahogy a celebek beszélnek, amilyen énekes számok manapság születnek, az egésznek ez az alapvető üzenete, hogy „minden rendben lesz!” Sőt: minden rendben van! Tulajdonképpen mindenki nagyon jó úgy, ahogy van. Csak egy kicsit kell segíteni, egy kicsit kell összeszedned magad, akkor ki fogsz lábalni minden nehézségből. Az élet arról szól, hogy boldogan kiteljesíted önmagadat. Lehet, hogy szükséged van ehhez egy coach-ra vagy egy pszichológusra, aki segít egy kicsit összerendezni magadat, de alapjaiban minden rendben van. Nincs baj sem velünk, sem az életünkkel, sem a világunkkal. Van azonban ezen pozitív üzenetek mögött egy rejtett, szavakkal ki nem mondott állítás, amit az értelmünk talán észre sem vesz, de a szívünk hordozza ennek a terhét. Azt ugyanis, hogy amennyiben viszont valami mégsincs rendben veled, ha nem vagy sikeres, ha nem érzed jól magad a bőrödben, ha nem tudod kibontakoztatni igazi önmagad, ha nem tart a pályád felfelé, ha nem vagy népszerű és körülrajongott - akkor arról te magad tehetsz! Az a te hibád! A mai álpozitív kultúra névleg mindig felfelé akar segíteni - de közben olyan mértékben helyezi ránk annak a súlyát, hogy mindennek rendben kell lennie, hogy abban a pillanatban, ha nem ezt éljük meg, nagyon mélyen elural bennünket a bizonytalanság, a bűntudat, a szégyen, hogy velünk van valami nagy baj. Ez a kultúra nem ismeri a kegyelmet, nem barátja a nagylelkűségnek – és az igaz valóságnak, a realitásnak sem!
A zsoltár ezért nagyon érdekes, és ezért kiindulópont. A zsoltáros szembenéz a valósággal. Első vers első szó: „nyomorúságom van”; utolsó vers utolsó két szó: „harcra készek”. Az elején nyomorúság, a végén háború. Azt mondja a zsoltáríró: ő békére törekszik, de körbeveszi a hazugság világa, mások háborúságot szítanak, és ezért ő fájdalomban és nyomorúságban van. Az álnok nyelv, a sima beszéd, ami nem az Isten valóságából táplálkozik, egy illuzórikus világot épít fel, egy csalárd világot szül körülöttünk. Erről nehezen veszünk tudomást. Nem abban az értelemben nehéz ez persze, hogy ne lennének bajaink, nehézségeink – tudjuk, hogy vannak. Hanem abban az értelemben, hogy amikor ezek eljönnek, azt gondoljuk, hogy ennek nem volna szabad így lenni. Velem valami baj van, ez nem lehetne így! Nézz már körül, mindenki olyan ádázul jól van! Csak nézd meg a profilképeit az embereknek, vagy hogy miket posztolnak! Az egész világ jól van! Van ennek valami végletesen csalárd, hazug és hamis természete. Mit ígérnek a politikai üzenetek? „Ha ránk szavazol, az élet rendben lesz! Mi mást ígérhetne? Mit ígérnek a reklámok? „Ha megszerzel engem, vagy általam a boldogságot és a népszerűséget, az élet rendben lesz!” Mit ígér a tudomány és a technika? „Ha bízol bennem, csak idő kérdése, és elhozzuk a békés, egészséges, egyenlő világot!” Mit ígérnek a különféle ideológiák és mozgalmak? „Ha beállsz a zászlónk alá, és velünk együtt harcolsz az igazságtalanság és elnyomás ellen, hamarabb fogjuk elérni, hogy nem lesz többé elnyomás és megkülönböztetés a világban.” Mindegyik annyit mond: csak add oda a figyelmedet, az idődet, az energiádat,  a szívedet, és meglátod, hogy minden rendben lesz! És ha nem? Hát az a te bajod!
A zsoltáros pedig felkiált: „a csalárd nyelvtől szabadíts meg, Uram! Uram, ments meg engem a hazug ajkaktól és a csalárd nyelvtől!” Éreznünk kell, mennyi hazug és hamis ígéret az, amit hallunk, hallgatunk, befogadunk, amelyeken meditálunk, álmodozunk, amelyek mélyen meggyökereznek a szívünkben! Ezek a hazugságok átjárnak bennünket, betöltik a lényünk mélyét. Amikor pedig a hazug természetű világ az összes hamis ígéretével együtt nem működik, akkor mit teszünk? Ránézünk Istenre, és azt mondjuk: „Látod? Becsaptál!” A keresztény ember nem is veszi észre, mit mond Istennek: „Nem adtad meg nekem mindazt, amit ez a hazug világ ígért!” Nem ezekkel a szavakkal szoktuk ezt persze megfogalmazni, de ha átjár bennünket a világ hazugsága, észre sem vesszük, hogyan vetítjük ki mindezt Istenre, hogyan kérjük Őrajta számon azt, amit a világ hazudott, amiben a világ csapott be; amiben a Világ Fejedelme akarja, hogy nehogy észrevegyük, hogy ő hazudta ezeket belénk, hanem verjük le Istenen, lázadjunk fel Ellene. Hazugnak mondjuk Istent, mert hazugságot fogadtunk be.
Értitek, hogy miért ez a kiindulópont? Mert valamikor ennek véget kell vetni! Valamikor vége kell legyen annak, hogy azt kérjük számon Istentől, amit a világ ígért. Valamikor vége kell legyen annak, amit úgy nevez a Biblia, hogy „barátság a világgal” - merthogy mi szeretjük ezt. Nem is tartjuk hazugságnak, meg hogyha egy kicsit hazugságnak tartjuk, akkor is szeretjük, mert azt szeretnénk, hogy ez valahogy így legyen. Micsoda? Egy irányba mutató hosszantartó engedelmesség? Hát inkább akkor ahhoz húz a szívünk, amit itt a sima beszéd, a csalárd nyelv, az álnok beszéd, ami nem tűnik annak, ígér nekünk. Az sokkal jobb. Az sokkal kellemesebb. Szeretjük mindezt. Nem? Más is ebben él, mi is ebben élünk. Szeretnénk, hogy igaz legyen. Szeretnénk, hogy így legyen, hogy tényleg, csak egy kicsit kelljen megerőltetnünk magunkat, és minden rendben legyen bennünk és körülöttünk. Talán ezen a ponton felsejlik előttünk, miért fontos a példabeszédek bölcsének az intése: „minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”
A zsoltáros tehát megelégelte a csalárd ajkak, a sima szavak, a hitegető ígéretek hangját. Azt hiszem azonban, hogy ez nekünk nagyon-nagyon nehéz. Mégis: nincs más út! Vagy azt mondod egy ponton: elég a hazugságból, elfordulok, odafordulok Istenhez, és elindulok Felé az úton; bocsánatot kérek azért, hogy ennyi hazugságot ápoltam a szívemben; bocsánatot kérek azért, hogy ennyire szeretem ezt a hazugságot, szeretem ezt a sok-sok mindent – vagy pedig ott maradunk változatlanul, gyógyulatlanul, ahol vagyunk.
2. Istenhez fordulás: Uram, ments meg engem!
„Uram, ments meg engem!” Istenhez nem egy másik, illuzórikus világban, hanem ebben a valóságos, hazugságtól átitatott világban fordulunk. Azt mondja a zsoltáros: „jaj nekem, mert Mesekben kell tartózkodnom, Kédár sátrai közt kell laknom!” Ha e két kifejezés jelentését keresve a Word-höz fordulnánk, a rendszer így „helyesbítené” a szöveget számunkra: „jaj nekem, mert mesékben kell tartózkodnom, és Kádár sátrai közt kell laknom!” Ma már persze csak az öregebbek értik, mit jelent Kádár sátrai közt lakni. De nem erről van szó! Mesek és Kédár: Izraelből nézve két nagyon távol eső földrajzi hely, melyek egymástól is és Izraeltől is nagyon messze vannak. Mindkét hely távoli, idegen, furcsa és vad. A zsoltáros fizikailag nem tartózkodhat egyszerre ezen a két helyen. Jelképes kifejezés ez nyilván. Azt jelzi: amilyen távoli, vad, idegen, istentelen ez a két hely; most már, hogy megláttam annak igazi természetét, olyan idegen, vad és kifordult a hazugság világa nekem, amelyben a békesség és az igazság gyűlölőivel lakom együtt.
Mi az Isten igazsága szemben a világ hazugságaival? Eugene Peterson ezt így foglalja össze: „Isten, miután valóságát beengedjük önmagunkba, az egész látóhatárt betölti. Isten, amint kijelenti magát teremtő és megváltó munkájában, minden hazugságot leleplez. Abban a pillanatban, amikor a szót, hogy „Isten” kimondjuk, a hamisság tornyai ledőlnek, és meglátjuk az igazságot. Az igazság rólam az, hogy Isten alkotott engem és szeret engem. Az igazság a mellettem élőkkel kapcsolatban az, hogy Isten alkotta őket és szereti őket, és ezért ők mindnyájan szomszédaim vagy a felebarátaim. Az igazság a világról az, hogy Isten uralkodik, és gondot visel róla. Az igazság azzal kapcsolatban, hogy mi romlott el a világban az, hogy én és a mellettem élő szomszédom vétkeztünk, mert elutasítottuk, hogy Isten Isten legyen értünk, Isten legyen felettünk és Isten legyen bennünk. Az igazság az életünk és a történelem középpontjával kapcsolatban az, hogy Jézus Krisztust megfeszítették a kereszten a bűneinkért, és feltámadt a halálból az üdvösségünkre. Ebben az új életben részesülünk, amint hiszünk benne, amint elfogadjuk az irgalmát, amint válaszolunk a szeretetére, és amint engedelmeskedünk a parancsolatainak.”
A kiindulópont: elfordulás a hazugságtól, odafordulás az igazsághoz. Legtöbben, akik keresztények vagytok, azt gondoljátok az előbb felolvasott Peterson-idézetről: igen ez a legelemibb keresztény igazság. Ha kivetítenénk ezeket az elemi igazságokat ide a templom falára, azt éreznénk: persze, tudjuk, látjuk, ismerjük mindezt. A templombelsőnk mostani napsütötte valóságában csak homályosan látszódna a falra vetített szöveg. Abban a pillanatban azonban, ha a hazugság vásznára vetítjük, ezek az egyszerű elemi igazságot hordozó szavak hihetetlen erővel jelennek meg. Amikor teljesen sötét a háttér, akkor felragyognak ezek a szavak, akkor talán a súlyukat is jobban érezzük! Amíg nem mondjuk ki radikálisan, hogy elég a hazugságból, addig nem fordulunk oda egyöntetűen, osztatlan szívvel az Isten igazságához. Ez a kiindulópont, ami után nem marad más számunkra, mint ami szép, ami igaz, ami vonzó: Isten maga. Itt indul az egy irányba tartó, hosszan tartó, kitartó engedelmesség.
3. Hogyan indulhatunk el?
Két ellenkulturális, azaz a mai világban, a „minden rendben van” világában nagyon-nagyon idegen gyakorlatot szeretnék elétek tartani. Az egyik: öleld magadhoz a fájdalmat! A másik: tegyél jót az ellenségeddel!
Öleld magadhoz a fájdalmat!
Ez a világ nem fog mindvégig ilyen kellemes harmóniában megmaradni és bennünket sem tud ebben megtartani, mert ez nem valóság. Ahol pedig hazugság van, ott a hamis illúziókból épített buborék egyszer menthetetlenül ki fog durranni, ez az építmény össze fog törni, és meg fog jelenni a fájdalom. A Biblia úgy értelmezi ezt: Isten megítéli a hazugságot. Ezért mondja a zsoltáros, aki már odafordult Istenhez és az igazságot választotta: „mit érdemelsz, mit fogsz majd kapni, te csalárd nyelv? A hős hegyes nyilait rekettye parazsával!” Amikor a saját hazugságaink, a saját csalárd, álnok beszédünk támaszt ellenségességet, vagy vezet minket bajba és fájdalomba; vagy amikor elhittük és magunkba öleltük, amit ez a világ mondott, és éppen széthullik körülöttünk a hazugság illuzórikus világa, és ez vezet bennünket fájdalomba és bajba, akkor a zsoltáros azt kérdezi: mi a csalárd nyelv jutalma, mit érdemel a csalárd nyelv? A válasz pedig: Isten tüzes nyilait. Isten ítéletei ezek, amely ítéletek bennünket az Istenhez fordulás felé vezetnek. Ha elfogadjuk ezeket, ilyen értelemben magunkhoz öleljük a fájdalmat, és látjuk, hogy az miből eredt, akkor elkezdünk elfordulni a hazugság világától; attól, amilyen formát az a személyes életünkben öltött, és elkezdünk odafordulni az Isten igazságához.
A fájdalom szövetségesünk. A fájdalom a valóságról beszél. A fájdalom rá fog döbbenteni arra, hogy a hazugság nem tud megtartani és megmenteni. A fájdalom szövetséges! Ezért mondom: öleljük magunkhoz a fájdalmat, amikor a hazugság világa dől össze körülöttünk! Ha nem öleljük magunkhoz a fájdalmat, ha elutasítjuk azt, akár úgy, hogy Isten ellen lázadunk, akár úgy, hogy elnyomjuk, elkezdjük más hazugságokkal vigasztalni magunkat, elmenekülünk mindenféle más pótcselekvésbe, elmenekülünk egy fantáziavilágba a fájdalom elől, elmenekülünk bármilyen szerekkel való visszaélésbe, ha bármilyen módon kikerüljük a fájdalomnak a magunkhoz ölelését, nem fogunk elindulni Isten felé, nem fogunk elindulni a tanítványság útján. Ott fogunk körbe forogni hónapokon, éveken, évtizedeken keresztül, és nem indulunk el. Ezért oly fontos: öleld magadhoz a fájdalmat!
Másodszor: tegyél jót az ellenségeddel!
A zsoltáros utolsó sora: „én békét akarok, de amint megszólalok, ők mindjárt harcra készek.” Itt a zsoltárnak vége, ez az utolsó szó. Nem meg tovább. Lehet, hogy a zsoltárimádságnak ezzel az utolsó mondatával azt mondja Istennek: „Uram, lássál engem! Ártatlan vagyok. Én békét akarok, de ők háborúzni akarnak.” Vagy lehet, hogy panaszként mondja, amelyben így kiált Istenhez: „szabadíts meg a csalárd ajkúaktól, meg az álnok beszédűektől, mert látod, hogy én békét akarok, de ők mindig háborúznak!” A zsoltárnak itt vége van, de számunkra jön-e ez után valami? Mit kezdünk mi ezzel?
Jézusban érkezik a válasz. A zsoltárnak vége, de Jézus folytatja a gondolatmenetet. Mindenkinek, aki tanítvány, aki el akar indulni ezen a hosszú kitartást, engedelmességet feltételező úton, mindenkinek, aki azt mondja: „én békét akarok, de ahogy megszólalok, ők mindjárt harcra készek”, Ő azt mondja: „boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” És ha ez nem elég, akkor mindenkinek, aki el akar indulni az úton, és azt mondja: „én békét akarok, de ahogy megszólalok, ők mindjárt harcra készek”, Ő azt mondja: „én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” Hiába találjuk ott magunkat a zsoltár végén: én békét akarok, de amint megszólalok, ők mindjárt harcra készek; csalárd, álnok beszédű emberek és világ – Jézus azt mondja: „én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!” Ez gyakorlat. Nem valamiféle gyönyörű keresztény életideál az ellenség szeretetéről, amely elméletben túlmutat minden más etikán, és jól el lehet róla filozofálgatni! Nem! Ez az a valós életgyakorlat, hogy ha van valaki, aki rosszat beszél rólam, akkor én befogom a számat, nem támadok vissza, nem védekezek, hanem imádkozom, hogy Isten áldja meg. Minden nap, egészen addig, amíg nem jön a szívemből már magától és nem leszek egyre inkább jézusi. Van valaki, aki gyaláz, üldöz, és azt mondom: „megáldom őt Jézus nevében.” Jézus nevében odatartom a másik orcám. Értitek? Ez egészen valóságos konkrét gyakorlat. Nem opcionális választás, ami ma divatos kifejezés, hanem alapvető Jézus követésének az útján.
A fájdalom magadhoz ölelése abszolút döntő. Az, hogy az ellenségeddel jót tegyél, abszolút döntő. Két gyakorlat, amelyek segítenek kitartani a tanítványság útján. Lehetséges-e? Nem! És mégis igen. A kereszténységnek mindig ez a nagy titka. A kereszténység nem arról szól, hogyan kell összeszedned magad és Istennek tetsző módon jól viselkedni. Ha erről szólna, akkor ugyanazt mondaná, mint a világ: „szedd össze magad, minden rendben lesz!” Ez teljesen ugyanaz! Csak az egyik vallásos alapon próbálja kihozni belőled, hogy tégy már jót a saját erőfeszítéseiddel, a másik meg nem vallásos, hanem pl. humanista alapon, mely szerint minden megvan benned ahhoz, hogy boldog, sikeres légy és kiteljesítsed magad. Mind a kettő rád terheli az egész sikerének a kulcsát. Mind a kettő azt mondja: csináld, és ha nem sikerül, az a te hibád! De Jézus nem ilyen.
Jézus nem ilyen! Jézus ezt a három mondatot, amit most felolvastam, nem így terheli ránk, hanem úgy, hogy Ő épp ezt tette értünk. „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” Képtelenek vagyunk erre; mert mi jobban szeretjük a hazugságot. De rátekintünk Jézusra, és azt látjuk, hogy Ő boldog és áldott abban, hogy az Atya miatt gyalázták és üldözték, mindenféle rosszat hazudtak Róla, hamis vádak alapján elítélték és keresztre feszítették. Ezt tette értünk, éppen azért, mert mi jobban szerettük a hazugságot, a világgal való barátságot, mint Istent.
„Én azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosz emberrel, hanem aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” Mit tesz Jézus? Amikor elfogják és az egyik tanítványa kardját kirántva nekiesik a katonáknak, hogy megmentse őt, Jézus azt mondja: tedd el a kardodat! Odakínálja magát az elfogóinak: „Itt vagyok.” Amikor a kereszten van, kivégzése alatt mindvégig hagyja, hogy történjen vele a gyalázat, a kínzás. Pedig tényleg lejöhetne a keresztről, de nem jön - érted és értem.
Jézus azt mondja: „szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” – hogyan lennék erre képes? De Ő megtette! Ő ott imádkozott a kereszten az ellenségeiért.
Ha ez a Jézus az én Istenem, ha ez a Jézus az én Uram, ha ezzel a Jézussal teljesedek be újra és újra; ha ez a Jézus az igazság, ami behatol az életembe, a szívembe, az értelmembe, a képzeletembe; akkor elkezdek belülről átformálódni. Ha ez a Jézus bennem él, akkor én ugyan nem vagyok képes a tanításai szerint cselekedni, de mivel Jézus jobban vonz már, mint a hazugság világa; mivel Őt már jobban szeretem, és mivel tudom, hogy ez a Krisztus bennem él, mert befogadtam, ezért elkezdhetek imádkozni az ellenségért, Őáltala; ezért hagyhatom, hogy gyalázzanak, Őáltala; ezért engedhetem, hogy sérelmek érjenek, Őáltala! És közben talán érzitek, hogy ez nem valami nyomorúságos, megalázott lét, hanem a Jézussal való gyönyörűséges közösség, amelynek jó íze van, amelyben a Krisztus öröme és valósága járja át a szívünket. Minél jobban ismerjük, minél jobban szeretjük, annál jobban megtelünk az igazsággal.
El akarsz indulni az úton? Akarod a valóságot? Krisztust választod, hogy Vele járva egyre inkább felismerd a hazugságot? Nemet mondhatsz a hazugságnak, elfordulhatsz a hazugság világától, odafordulhatsz Istenhez, Krisztushoz, aki kész benned élni és kész az életedet igazsággal betölteni. A keresztény élet (mint a házasság) egy irányba mutató, hosszan tartó, kitartó engedelmesség a legunalmasabb hétköznapokban, a mindennapokban, mindig, újra és újra és újra és újra. Ez a zarándok útja. Ez a tanítvány útja. Boldog az az ember, aki ezen az úton jár.  Ámen!

Sohasem felejtem el a sokak által többször hallott történetet. Még mielőtt a templomunk felépült volna, de a telek már a miénk volt, meglátogatta gyülekezetünket egy amerikai lelkipásztor barátom Yorkból. Ahogy körbesétáltuk a telket, odalépett az egyik cseresznyefához, amely éppen gyümölcsöt hozott, szakított belőle, és azt mondta: egy fa sem a maga számára termi a gyümölcsöt. A templom, amit építeni szeretnénk sem önmagáért lesz, hanem hogy gyümölcsöt teremjen. Ez alatt pedig a lakótelepen élő sok sok emberre gondolt, azzal a reménységgel, hogy közülük sokan meg fogják ismerni Isten szeretetét. Ez a kép velünk maradt, és újra és újra emlékeztet, hogy mint gyülekezet, nem önmagunkért vagyunk. Arra hívattunk, hogy gyümölcsöt teremjünk, amelyet mások szakíthatnak…
A ma olvasott bibliai szakaszban Jézus egy olyan vallásossággal konfrontálódik, amely nem terem gyümölcsöt. Értéktelen, haszontalan, hiábavaló. Ismerjük el bátran, hogy mindig fenyegette ez a kereszténységet (is), valamint hogy nem kevés olyan kritika éri a keresztény gyülekezeteket és embereket, hogy valójában haszontalanok, feleslegesek, önzők és képmutatók. Ha nem is így fogalmaznák, de gyümölcstelenek. Miért kell ezekkel a kritikákkal foglalkoznunk, kérdezhetné valaki. Egyrészt azért, mert igen gyakran nem megalapozatlanok. Másrészt éppen azért, hogy különbséget tudjunk tenni az igaz és hamis vallás, hit között, akár benne élünk már, mint Jézus követői, akár keresőknek mondanánk magunkat. Legfőképpen meg azért, mert Isten igéje ezt újra és újra elénk tárja. A próféták feddőzik emiatt Izrael népét éppen úgy, ahogy Jézus is teszi a ma olvasott részben. Lássuk hát, hogy 1. Mi a gyümölcstelen vallásosság? 2. Hogyan jelentkezik ez ma? 3. Hogyan viszonyul a Jézus a gyümölcstelen vallásossághoz, és hogyan viszonyul ez utóbbi Jézushoz?
I. A gyümölcstelen vallásosság Jézus korában
Három esemény áll előttünk négy részben: Jézus messiás királyként bevonul Jeruzsálembe; másnap reggel Jézus megátkoz egy fügefát; Jézus nem kis felfordulást okozva kiűzi a templomból (a templom udvarából) a kereskedőket és a tőlük vásárlókat; majd a következő nap reggelén újra a fügefa: a tanítványok megállapítják, hogy a fügefa elszáradt. Ebből a három történetből kettőben közös az, hogy Jézus, akit nemzeti hősként és szabadítóként fogadtak a páska ünnepre Jeruzsálembe érkező zarándokok, meglepő módon viselkedik. A király mintha először egy apróságon, ráadásul értelmetlen apróságon húzná fel magát (megátkozni egy fügefát, mert nincs rajta gyümölcs, különösen, hogy nem volt szezonja?), majd pedig váratlan kitörésével felforgatja Izrael vallásos-lelki életének központját. Ugyanakkor elhamarkodott lenne úgy ítélni, hogy Jézus hirtelen felindulásból cselekszik ezen a napon. Az előző este (a bevonulás napján) bement Jeruzsálemben a templomba, és mindent megnézett, azaz szemügyre vett (v.11). Másnap reggel, amikor megátkozza a fügefát, világos, hogy nem úgy viselkedik, mint egy éretlen felnőtt, aki dühöng azért, mert valami nem úgy van, ahogy ő akarja, különösen, hogy ez a helyzet a természet rendje szerint való. Azt, hogy e két eseményt párhuzamba állítva kell látnunk, megerősíti a Márk evangélista által kedvelt ún. szendvics jellegű szerkesztés is. Fügefa megátkozása – templomi kultusz ítélete – fügefa elszáradása. Az elszáradó gyümölcstelen fügefa, mint kerettörténet, szimbolikus illusztrációja a hiábavaló, gyümölcstelen vallási életnek. A templomi istentisztelet felett mondott kritika pedig értelmezi a fügefa megátkozásának történetét. Itt van egy zöldellő fa, amely olyan ígéretet hordoz, amit nem teljesít be (még egyszer: Jézus tette prófétikus-szimbolikus). Itt van az élő, „zöldellő”, látványos templomi istentiszteleti élet, de ha valaki közel megy, nem találja a gyümölcsöt, terméketlen ágakat lát. Isten népének vallása, hitélete, lelki élete, ami Izrael egész nemzeti, politikai, lelki életének a szívdobbanása, csak látszólag élő. Valójában üres és hiábavaló. Miért?
 Jézus szavai egészen világosan lerántják a leplet a jeruzsálemi vallásos élet látszatvalóságáról, elhibázott- és céltévesztett-voltáról: „Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” A két mondatrész két ószövetségi prófétai szakaszból származik. Ha meg akarjuk érteni, mit értett Jézus gyümölcstelen vallásosság alatt, ezeknek a mondatoknak ill eredeti szakaszoknak alapján érthetjük meg.
Ézsaiás próféta arról beszél, hogy Isten nyitott minden ember előtt: „nem mondjon ilyet az idegen, aki az Úrhoz csatlakozott: Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr. Ne mondja a herélt sem: én már kiszáradt fa vagyok” (Ézs. 56.3) A herélt Mózes törvénye szerint nem tartozhatott Isten népéhez, amint idegenek (nem zsidók) sem (5Móz. 23.2-4). De eljön az a kor, amikor Isten háza „imádság háza lesz minden népnek,” amikor mindazok, akik korábban kizárattak, megismerik az Urat és imádják őt. Ez Izrael hitének, vallásának a perspektívája. Ez a templom végső rendeltetése. Hogy eljöhessenek a népek, és dicsőítsék az Urat. Ez a hiteles, igaz, gyümölcsöt termő istentisztelet és élet. De valami egészen más született helyette: „ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Ennek megértéséhez egy másik prófétához, Jeremiáshoz kell visszamennünk: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! - így szól az Úr.” (Jer. 7.4-11) Képmutatás és elnyomás. Szívet melengető imádság a templomban, másokat elnyomó és kifosztó, Istent semmibe vevő élet a mindennapokban. Folyik a kereskedelem, a biznisz, mennek a mindennapok a szent helyen, de mi köze ennek ahhoz, amit Isten vár, amit Isten keres a népe életében? Amikor valaki közelről látja a nép vezetői, a főpapok és a papok életét, egymással való súlyos konfliktusait (erről beszámol Josephus Flavius), a vallásos bizniszből jól élő kereskedőket, akkor nem hogy nem imádság házában találja magát, amelynek szentséges és szerető légköre őt is Isten felé fordítja, hanem rablók barlangjában, ami megbotránkoztatja és kiábrándítja. Hogyan jelentkezik ez ma? Mi fenyeget bennünket?
II. A gyümölcstelen vallásosság néhány megjelenési formája ma
Láttuk, hogy a gyümölcstelen vallásosság két legfőbb jellemzője a képmutatás és a kirekesztés. A képmutatás, amely Isten előtt mond valamit, és valójában egész más életet él, és a – részben ebből is fakadó – kirekesztés, amely kiszorítja, távol tartja mindazokat, akik az Urat keresik, hozzá folyamodnának. A hiteles Isten-keresés és vele járás vonzó, a hiteltelen, a hamis pedig taszító. Nézzük ennek néhány megjelenési formáját.
A terméketlen és öncélú vallásosság akkor fenyeget egy egyént vagy közösséget, amikor fontosabbá kezd lenni a megszokott fennálló rend, vagy a tradíció, esetleg maga az intézmény, a szervezet, mint maga Jézus Krisztus. Amikor Jézus helyébe, a kegyelem evangéliumának helyébe lép mindaz a „járulékos elem”, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közösség kövesse Jézust. Ha nem Jézus imádása, követése, a neki való engedelmesség van a középpontban, azonnal elfoglalja helyét valami más. Ez a más pedig versengővé, kirekesztővé teszi mind az egyént, mind a közösséget. Miért? Mert ha Jézus körül szerveződünk, akkor az határoz meg bennünket, és egymással valamint a még nem hívőkkel való kapcsolatunkat, hogy mindannyian ugyanolyan elveszettek vagyunk, és mégis mindannyian ugyanazt a kegyelmet és bocsánatot kaptuk attól a Jézustól, aki mindannyiunkért ugyanolyan mértékben meghalt. Ez pedig egy alapra helyez mindannyiunkat, alázatban tart, és nyitottá tesz mindenki iránt. Ha nem Jézus a középpont, a mindent meghatározó Úr, akkor valami más körül szerveződünk, ami a vallásos tradíció vagy a vallásos teljesítmény lesz. És akkor mindjárt lehet keresni a különbségeket. Akkor az számít, hogy kinek vannak „jobb felmenői”, ki tartozik régebb ideje a közösséghez, ki végez több szolgálatot, kinek „nagyobb a hite”, ki adakozik többet, ki hív meg több vendéget az istentiszteletre, ki vállal több gyermeket, ki imádkozik hangosan szebben… és a végtelenségig folytathatjuk a sort. Akkor azonnal lesznek bennfentesek, még bennfentesebbek, és kívül valók, perifériára szorultak. Lesznek, akik „bent” érzik magukat, egyfajta otromba otthonossággal mozognak, és egyre jobban átjárja szívüket, hogy ez nekik jár. És lesznek kijjebb lévők, akik nem annyira Jézus iránt fognak vágyódni, mint azok pozíciójára, akik bent vannak. Az idegenek pedig, amikor igaz szeretetközösség és Isten iránti alázat, valamint az ő jelenlétéből fakadó öröm és hála helyett ezt érzékelik, megfosztatnak attól, hogy megismerjék közöttünk az Urat. Mindeközben hangsúlyozni szeretném, hogy a bent- és kintlévők ilyen típusú kirekesztő viselkedése semmiképpen nem a kereszténységhez kötött, hiszen tudjuk jól, hogy lényegében minden emberi közösségben, sajnos, ez a minta. Munkahelyen, iskolában, közösségekben kevés az az önzetlen ember, aki tényleg segíti a kívülről érkezők, az idegenek, a gyengék útját befelé.
A fenti hozzáállásnak egy alfaja, amikor valaki úgy csatlakozik Isten népéhez, hogy a külső változásra kerül a hangsúly a szív megváltozása helyett. Amikor a változás az életében lényegében csak a külső vallásosságot érinti, és nincs is tudatában annak, hogy a lényeg hiányzik. Eddig nem járt istentiszteletre, mostantól pedig jár; eddig nem volt református, nem tartozott egy közösséghez, mostantól annak örül, hogy ezt elérte, mert fontos neki, hogy gyökeret eresszen; eddig nem végzett önkéntes szolgálatot, mostantól az esik jól neki, hogy már ezt is elmondhatja magáról, hiszen hasznára lehet másoknak. Amikor az ilyen típusú változásokhoz büszkeség és önelégültség kapcsolódik, nyilvánvalóvá lesz, hogy nem történt meg a szív igazi változása, a bűnbánat és a Jézus Krisztusban való bocsánat és új élet elfogadása. Nem vallásosból vallásos élet született, de ez a Jézus Krisztus által történő mély változás, bibliai kifejezéssel újjászületés hiányában terméketlen vallásos élet. Rablók, fosztogatók vagyunk Isten házában, hiszen mindebben csak az vezérel, hogy magunknak gyűjtünk.
Egy harmadik mai megjelenési formája a gyümölcstelen vallásosságnak az, amit – Dietrich Bonhoeffer után - „olcsó kegyelemnek” nevezhetünk. Jeremiás azzal szembesíti a népet, hogy miközben abban bíznak, hogy Isten szinte „automatikusan”, „kötelességszerűen” jelen van közöttük - hiszen jelenlétét ígérte a jeruzsálemi templomban -, valamint eljátsszák a vele való találkozás drámáját („megszabadultunk!”), valójában a gyengéket kisemmiző, elnyomó, Isten törvényét megvető és bálványimádó életet élnek. Elszaladnak tehát a templomba, ahol bemutatják az áldozatokat a „kötelezően ott tartózkodó Istennek”, aki „kötelezően megbocsát nekik”, majd folytatják istentelen életüket. Nagy átéléseink vannak, élményeink arról, hogy Isten jelen volt, megszólított, de jó volt érezni a szeretetét, átélni egy közös dicsőítést, lelkesülni és lelkesedni, de amikor szóba kerül, hogy „loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, … más isteneket követtek”, akkor felháborodunk. Amikor elválik bennünk az, hogy Isten Jézus Krisztusért, az ő egyetlen áldozatáért minden bűnünket tökéletesen megbocsátotta és eltörölte attól, hogy bennünket pedig ez Jézus Krisztus iránti feltétlen követésre és engedelmességre, általa átformálódó és megszentelődött életre hív, akkor a terméketlen vallásosság útjára léptünk – miközben aktív gyülekezeti életünk és lelki élményeink lehetnek. Természetesen a kegyelem evangéliuma mindig azt fogja hirdetni nekünk, hogy akármiben is elesünk, vétkezünk, van bocsánat. És ezért akik ezt nem ismerik, nem kóstolták, mindig feltehetik a kérdést: akkor ez csak annyi, hogy vétkezel, megbánod, vétkezel, megbánod… A válasz: igen is, meg nem is. Igen, amennyiben igenis megszomorodott szívvel, és a megjobbulás útját keresve bánod meg. Igen, hiszen akinek szívét elérte a kegyelem, az nem kívánja azt megcsúfolni, olcsóvá tenni. De nem, amennyiben azt gondolnád, hogy a bocsánat Isten kötelessége. Nem, amennyiben igaz megtérés nélkül Istent automatának tartva élnél vele.
III. Hogyan viszonyul a Jézus a gyümölcstelen vallásossághoz, és hogyan viszonyul ez utóbbi Jézushoz?
Amint láttuk, Jézus Jeruzsálemben messiás királyként, Istentől jött prófétaként hatalommal lép fel. Radikálisan szembemegy a vallásos hatalommal. A templomban véghezvitt drasztikus cselekedetei nem reformot jelentettek, hiszen már másnap minden ugyanúgy folytatódott, mint Jézus megjelenése előtt. Jézus tette sokkal inkább annak meghirdetése, hogy a templomi kultusz megítéltetett. Már csak kérdés, hogy mikor lesz ez láthatóvá, mint a másnapra elszáradó fügefával történt (Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi templomot). Jézus tehát radikálisan konfrontálja és megítéli a képmutató, az Istent még nem ismerőket kizáró gyümölcstelen vallásosságot. A megtérés cselekedeteit nem termő és a népeket Isten keresésére és imádására nem vonzó vallás terméketlen, és semmire sem jó. Isten nevében elnyom és kirekeszt; Isten nevét megvetés és gúny tárgyává teszi. Jézus viszont az Úrért él és ég, és ez magyarázza kemény fellépését. Konfrontálja a hamisságot.
A gyümölcstelen vallásosság, ill. annak képviselői azonban szintén kemények és makacsok, nem hagyják magukat: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el.” A terméketlen vallásosság támadást indít Jézus ellen. Ragaszkodik pozícióihoz, elvakult, és azt hiszi, Istent szolgálja. Valójában Isten ellensége. Jézus, az igazi élet, isteni akarat emberi testben konfrontálja a látszatéletet, a látszatélet azonban nem kész behódolni az igazi életnek. Egymással szemben állnak Jézus, az Isten, és a bálvány, az álisten. Jézus ítéletet hirdet szívünk bálványa felett; szívünk bálványa pedig rátámad Jézusra. Az énközpontú vallásosság megtérés nélküli szíve, és Jézus, az Istenért égő élet állnak szemtől szembe egymással.
Egyiküknek meg kell halnia. És ez, ott és akkor, nem más, mint Jézus lesz. A terméketlen vallásosság képviselői győzelmet vesznek felette. Ahogy azóta is, újra és újra felsorakoznak erői. És Jézus pár nap múlva halott.
Majd újra él. Feltámad, és elénk áll. Ő már nem halhat meg. De a mi bálványimádó szívünk általa újat kezdhet. Meghalhat a vallásos felsőbbrendűségnek, amely másokat szükségszerűen lenéz és kirekeszt. Meghalhat annak, hogy vallásos teljesítményből értékeljük magunkat és másokat. A megfeszített és feltámadt Jézus jelenlétében meghallhat annak, hogy olcsóvá tegyük a kegyelmet. Meghalhat annak, hogy másokat megvessen, miközben saját maga rakva hamissággal és bűnökkel. Jézussal együtt, itt és most meghalhat, hogy Jézussal együtt, innentől és mostantól éljen. Hogy ne csak messziről nézve legyen zöldellő fügefa, hanem közelébe menve meglássanak a jó gyümölcsök. Mert új és jó gyümölcsöket csak újjá lett szív terem. ÁMEN!

Ez a sorozat az Úri imáról, a Miatyánkról szól. Ma arról lesz szó, hogy „szenteltesség meg a Te neved”. Azt a címet adtam ennek a sorozatnak, hogy Tanuljunk Jézussal imádkozni. Ennek két jelentősége van, ami összefoglalja, hogy mi a fő megközelítésünk. Az egyik, hogy nem azért beszélünk az imádságról, hogy sokat megtudjunk róla, hanem azért, hogy megtörténjen a csoda, és megváltozzon az életünkben az imádság helye: akarjunk többet, jobban, átadottabban és jézusibban imádkozni. Azért beszélünk erről, hogy változzon az imádságban az életünk, a gyakorlatunk, a tapasztalatunk és nem azért, hogy sok dolgot megtanuljunk Jézustól, hogy mi mindent lehet elmondani az imádságról. Szintén ezért mondtam egy feladatot múlt vasárnap, hogy ha a belépés az imádságba az a sor, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, akkor ezt gyakoroljuk minden nap, akár egy rövid időre, és mint Isten gyermekei, imádságban lépjünk be az Ő jelenlétébe. Azt mondtam, hogy ha valaki ezt naponta meg fogja tenni, akkor másképpen lesz itt egy hét után. Erre már ti tudjátok a választ. Megtettétek-e, másképpen vagytok-e itt?
Szintén szempont ezen felül, hogy imádkozzunk, mint gyülekezet is. Ez nekem is sokat jelent, Istennek az ajándéka. Én azt éltem meg, ahogy gondolkodtam ezen, ahogy készültem a mai napra, hogy én is többet imádkozom, jobban imádkozom és ez egy nagy kincs, ez egy nagy ajándék, úgyhogy bátorítok mindenkit. Higgyük el, hogy ezekben a hetekben Isten tényleg meg akarja újítani az imádságos életünket.
A másik gondolat pedig az, hogy ezt az imádságot, az Úri imát csak Jézussal imádkozhatjuk, mert egészen biztos, hogy ez nem egy olyan imádság, amit Jézus odaadott a tanítványoknak, miközben Ő maga egészen máshogy imádkozott. Olyan imádságot adott a szánkba, amilyen imádság az Ő ajkain is volt, és azt akarja, hogy mi is olyan szívvel és lelkülettel imádkozzuk ezt, ahogyan Ő tette.
A Miatyánk, mint imádság nagyon könnyű, nem? A legtöbben ismerjük. Akik megtanulták gyerekkorukban, azóta szinte automatikusan bármikor el tudják mondani. Ha fáradt vagy és nincs erőd összeszedni a gondolataidat, a Miatyánkot még akkor is el tudod mondani. Ez teljesen helyén is van sokszor. Vagy vannak, akik soha nem imádkoztak még magukban sem a saját szavaikkal vagy a saját gondolataikkal és amikor valamiért imádkozni akarnak, akkor odanyúlnak ehhez az imádsághoz és elmondanak egy Miatyánkot. Ilyen szempontból nagyon-nagyon könnyű, mert ha valaki nem ismeri, könnyen megtanulhatja, hiszen minden istentiszteleten elmondják, minden felekezetben. Miután mindenki tudja, könnyű ezt az imádságot imádkozni. A másik oldalról azonban mégis nehéz, mert ha azt mondjuk, hogy Jézus azért adta ezt az imádságot, hogy az Ő szívével és az Ő lelkületével mondjuk, úgy éljük ezt az imádságot, ahogy Ő éli és ahogy Ő mondja, akkor mindjárt nehéz. Könnyű elmondani ezeket a szavakat „szenteltessék meg a Te neved”, de vajon tudjuk-e úgy mondani, ahogy Jézus mondta? Tehát másodszor nagyon nehéz ez az imádság, ha minden részét Jézussal szeretnénk együtt imádkozni. Harmadszor pedig mégis könnyű, mert nem magunkat kell felpumpálni valamilyen szintre, hanem Jézus jön el, hogy a szívünkbe adja úgy, ahogy Ő imádkozta. Ez az evangélium, ez az örömhír, hogy Ő változtat meg minket belülről. Nemcsak a szánkba, hanem a szívünkbe is adja az imádságot.
Ezután a bevezető után a ma esti téma a Miatyánknak az első kérése: „szenteltessék meg a Te neved”. Ez nem más, mint az Atya magasztalása, Isten dicsőítésének szerepe az imádságban. Nézzük először, hogyan imádkozza ezt Jézus, mi van Jézusban, amikor ezt mondja. Másodszor mi a jelentősége ennek a kérésnek a mi számunkra, miért ez az első kérés, amit Jézus a tanítványoknak, az Őt követőknek ad. Végül pedig néhány gyakorlati szempont, hogyan léphetünk előre, hogyan növekedhetünk, ha tényleg imádkozni szeretnénk és nemcsak gondolkodni az imádságról.
I.    Hogyan imádkozza ezt a kérést Jézus?
Teljesen nyilvánvaló mindannyiunk előtt, hogy az imádságunk csak akkor lehet hiteles és Isten előtt is kedves, hogyha következetesen összhangban van az életünkkel, hogyha az életünkből fakad az imádságunk. Ha meg akarjuk érteni, mit jelenthet az a sor Jézus ajkán, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, akkor nézzünk meg egy eseményt, hogy mit tesz Jézus. Mi az az élethelyzet, ahol megértjük, hogy mit jelent számára ez a mondat. Ezután pedig nézzük meg Jézusnak egy imádságát, néhány mondatot, amit az Atyának mond.
Az eseményt János evangéliumának 2. részből olvasom. „Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”” Ez egy ritka kép Jézusról és nem ritkán zavarba ejtő az olvasók számára, mert egy olyan Jézust látunk magunk előtt, aki, mondjuk ki bátran, hihetetlenül indulatos, dühös. De nem úgy dühös és indulatos, hogy visszafogja a dühét, hanem a templom udvarán lévő kötélből, egy korbácsot fon, és elkezdi onnan kiűzni, kihajtani, kiverni a pénzváltókat meg az állatárusokat. Próbáljátok magatok elé képzelni, ahogy borulnak föl az asztalok, csörög és gurul a pénz, ahogy az állatok elindulnak bőgve, bégetve, ahogy az emberek lehet, hogy néma csöndben néznek, vagy egy részük kiáltozik, hogy mi is történik itt. Ez a kép sokszor zavarba ejtő Jézussal kapcsolatban. Tegyük fel a kérdést, hogy mi történik itt. Mi van Jézus szívében? Mi mozgatja, mi indítja Őt erre a cselekedetre?
Ha valakinek bármilyen helyzetben ennyire elemi erővel törnek fel az indulatai – gondoljunk magunkra – az mindig arról beszél, hogy valami számunkra fenyegető dolog olyan réteget ért el az életünkben, amire mindenképpen nagyon erősen kell reagálnunk. Ha valaki így kirobban, akkor valami olyan fenyegeti őt, ami az életének egy nagyon-nagyon fontos részét éri el, azt, ami mindennél fontosabb. Ez lehet egy fájdalom valakinek az életében. Valami megérinti és hihetetlenül keményen tiltakozik vagy elkezd zokogni, sírni. Ez arról beszél, hogy egy olyat érintenek meg az életében, ami neki nagyon-nagyon fájdalmas és ezért jön egy nagyon erős indulat. Ez lehet valakinek az életében egy titok. Ha egyszer egy olyan helyzet közelít, hogy úgy tűnik, felfedik ezt a titkot, az ember elkezd menekülni, rohanni, vagy védekezni, vagy ellene támadni, mert valamit nagyon erősen el akar rejteni. De ez lehet egy olyan dolog is, ami teljesen jó, ami érték, ami annyira fontos, hogy azt érezzük: na ezt nem adjuk! Ezt semmi nem érheti, ezt semmi nem bánthatja, ezt semmi nem veheti el tőlünk, mert ez a mindenünk. Például ha valakinek a családját éri valamilyen fenyegetés és elkezdi megvédeni, talán olyan jön ki belőle, amiről nem is gondolnánk, hogy képes rá. Amikor valami nagyon értékeset érint a fenyegetés, akkor nagyon-nagy indulat robban ki az emberből.
Ezt azért mondtam el, mert így értjük meg, hogy mi váltja ki Jézusból ezt az indulatot. Mi az, ami csorbul? Mi fáj Jézusnak? Mit lát Jézus veszélyeztetve? Mi az, amiről Jézus úgy érzi, hogy elvész itt, ha Ő nem cselekszik ennyire radikálisan és ennyire keményen? Jézus szavaiból kiderül a válasz, azt mondja „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ne tegyétek biznisszé azt a templomot, ahol Isten lakozik, ahol Őt imádják, ahol Vele találkoznak. János evangélista tesz egy megjegyzést, hogy a tanítványoknak eszükbe jut egy zsoltár idézet: „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” Mi történik Jézussal? Mi az, amit ő félt? Mi az, ami sérül, ami elvész? A válasz: Isten dicsősége. Az Atya szentsége. Hogyan, milyen értelemben?
Amikor valaki felmegy a templomba, azért megy, hogy ott Istennel találkozzon. Képzeljétek el ezeket az embereket, akik sokan zarándokok, messziről, akár több hete jönnek egy nagy ünnepre, énekelnek az úton, imádkoznak és készülnek az Istennel való találkozásra. Megérkeznek a szent helyre és azt látják ott, hogy megkopasztják őket. Kifosztják őket. Miért? Pénzváltóknak lenni kell a templom mellett, mert a templomadót, amit be kell fizetni, csak egy bizonyos pénzben lehet befizetni és aki messziről jön, más országból jön zsidó létére, annak be kell váltania a pénzt, hogy be tudja fizetni a templomadót. Állatnak is kell lennie a templomudvarban, mert messziről nem fognak állatokat hozni, amin be akarják mutatni az áldozatot. Viszont tudjuk jól abból a korból, hogy ez – hadd mondjam így – egy maffia kezében volt és mind a pénzváltáson, mind az állat eladáson keresztül a monopol helyzettel visszaélve kifosztják a zarándokokat. Mi történik? Jönnek azért, hogy Istent imádják és találkoznak a helyi vallásos maffiával. Mi fáj Jézusnak? Jönnek azért, hogy dicsőítsék az ő Mennyei Atyját és utána kifordul a gyomruk és undorral, haraggal vagy dühvel mennek el, mert kifosztják őket az Isten házában. Ezt jelenti, mikor a tanítványok azt mondják Jézusról, hogy „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” Isten jelenléte iránt érzett féltő szeretet, mint egy lobogó tűz, megemészt engem. Mert annyira fáj az Isten ügyének a meggyalázása, az, ami itt zajlik, hogy igenis korbácsot fog, igenis véget vet ennek és egy prófétai tettel bemutatja, hogy ez nem állhat meg. Jézusban ég, lángol, lobog az Atya dicsősége iránti féltés és ami a szívén van, az van a száján. „Szenteltessék meg a Te neved”. Dicsérjenek Téged a népek és a nemzetek, tartsanak Téged mindenkinél különbnek, mert nincs más név, nincs más személy, mert nincs még valaki, aki olyan, mint Te, Atyám, szenteltessék meg a Te neved!
Nézzünk meg egy másik példát, ahol egy másik alkalommal Jézus imádkozik. Ez a főpapi imája, melyet a halála előtt mond el. Ezt is János evangélista írja le. Ebben az imádságban ezt mondja Jézus: „Én megdicsőítettelek Téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”. Dicsőíti, magasztalja az Atyát először a szavaival és utána azt mondja, hogy hogyan dicsőítettelek meg? Csak azzal, hogy mondtam? Nem! Elvégeztem a földön azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Az Atya dicsősége az, hogy a szájával magasztalja Istent, és hogy az életével elvégzi, amit Isten rábízott. Hogy betölti a küldetést, amiért erre a világra jött. Isten dicsőségéért lobogó élet, mert a tettei Istenről beszélnek, és Istent magasztaló lángoló imádság, mert a száján ott van az Istent magasztaló ima: „szenteltessék meg a Te neved”. Ezt jelenti Jézus szívében, Jézus ajkán.
II. Mi ennek a jelentősége számunkra?
Hogyan lehet így imádkozni, mit jelent így imádkozni? Miért ez az első imádság, amikor Jézus imádkozni tanítja az őt követőket? Azért, mert amikor ezt az imádságot valaki elmondja úgy, hogy nemcsak automatikusan mondja, hanem átgondolja, hogy mit jelent, akkor mindig szembesül azzal és emlékezteti magát arra, ami az életünknek az egyetlen, igaz és helyes irányultsága, az egyetlen és igaz központja, az egyetlen és igaz fókusza. Mégpedig Isten. Az Atya. Jézus ezt akarja. Az első mondat: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, belépünk Urunk a Te jelenlétedbe, elkezdünk imádkozni. A második, az egyetlenegy igaz és legfőbb fókusz és irányultság, hogy Érted van mindez. Érted van minden. Lehet, hogy ez most valakinek nagyon radikális, annak, aki szkeptikus, gondolkodó, kereső, hogy az egész életünk arról szól, hogy érte van, valakiért, aki sokszor megfoghatatlan, távoli, annyira nehéz összekötni ezzel a világgal, ezzel az élettel. Tényleg Ő legyen mindennek a központja, Őrá irányuljon az életünk? Lehetséges ez? Nem túl radikális? Mások számára pedig, akik keresztények: annyiszor hallottam már, elcsépelt, hát mindig ezt hallom, nem? Persze, épp azért van ez az imádságban az első helyen, mert hiába halljuk mindig, más magunkat ebbe belegyakorolni.
Nézzük meg, hogy mit jelent ez az Isten-központúság, Istenre irányultság az imádság oldaláról. Az imádságban van két látszólag egymással szembenálló hozzáállás mind hívők, mind szkeptikusok között. Vannak, akik kérnek és vannak, akik nem kérnek. Ez látszólag ellentétes. Vannak, akik kérnek az imádságban és vannak, akik nem kérnek. Nem is imádkoznak, vagy csak nem kérnek, ha imádkoznak. Ha az imádságom alapvetően csak kérés, akkor teljesen egyértelmű, hogy az imádság értem van. Én vagyok a középpont. Isten értem van. Sokan vannak, akik küszködnek ezzel, hogy azt mondják, kérek Istentől, mindig csak kérek dolgokat és tudom, hogy nem így kellene lennie. De hát mégis mindig csak kérek, és néha megpróbálok megköszönni dolgokat vagy esetleg dicsőíteni Őt, de ez nehezebb, vagy nem megy énnekem annyira. Sokkal jobban át tudod élni, hogy amikor bajban vagy, amikor szükség van, akkor kérsz. És vannak, akik küzdenek ezzel, hogy jó lenne más is, de amikor meg nincs baj, nem kérek, akkor el is felejtek imádkozni. Akkor elmarad. Az egész imádság ide szűkül le, hogy kérés, és ez teljesen nyilvánvaló, hogy arról szól, hogy én vagyok a középpontban. Isten legyen értem.
Vannak azok, akik viszont nem kérnek, akik nem szólítják meg Istent és soha nem kérnek. Van ezek között, aki magát méltatlannak tartja ahhoz, hogy kérjen Tőle. Ismeritek ezt? Aki azt érzi, hogy nem vagyok elég méltó, hogy Isten elé jöjjek. Én túl rossz vagyok ahhoz, hogy Istentől bármit kérjek. Én nem érdemlem meg, hogy a jelenlétébe jöjjek és segítségül hívjam. Énnekem annyi minden egészen más, mint kellene, én nem mehetek Isten közelébe, hogy kérjek Tőle. Méltatlannak tartja magát arra, hogy kérjen. Ki a középpont? Ő maga.
Azután vannak azok, akik nem méltatlannak tartják magukat, hogy Istentől kérjenek, hanem méltatlan dolognak tartják magukra nézve, hogy bárkitől bármit, akár Istentől is kérjenek. Ezért nem kérnek. Ez pedig büszkeség. Nehogy már én kérjek! Keresztények között is van, aki nem kér, aminek igazából egyetlenegy oka van: büszke! Ki van az élete középpontjában? Saját maga. Aki állandóan csak magáért kér, az önmaga középpontja, aki nem érzi magát elég méltónak, elég jónak, mindig el van foglalva magával, az önmaga középpontja, aki meg elég büszke ahhoz, hogy ne kérjen, az is önmagának a középpontja.
Ezzel szemben „szenteltessék meg a Te neved” megnyitja az ajtót, az irányt, hogy Isten legyen az életünk középpontja és fő irányultsága. Ez a jézusi imának a fókusza. Ha egy pillanatra szeretnéd esetleg – hogy így mondjam – kipróbálni, hogy mi van a szívedben, és ez most azoknak szól, akik találkoztak már Jézussal, próbáld egy kicsit átélni azt, hogy te mit tettél volna ott a templomban. Amikor belépsz a templomudvarra, oda, ahova Jézus belépett, és tegyük föl, ugyanazt tudod, amit Ő tudott, hogy itt folyik a biznisz, hogy embereket kirabolnak, kifosztanak, hogy emberek ezért nem találkoznak Istennel, hanem csalódnak az Istennel való kapcsolatra nézve, mit tennél? Te mit tennél ebben a helyzetben, ha magadra nézel? Azt hiszem, hogy vannak közöttünk, akik közömbösek vagyunk: ha így van, így van. Mindig is így volt. Észre se vesszük, hát ez így van. Vannak az okoskodók, akik nagyon világosan látnák, hogy mi a probléma. Semmit nem csinálnának, csak a barátaiknak nagyon világosan elmondanák és teológiailag megmagyaráznák, hogy miért nem jó ez, ami itt zajlik. Nem tennének semmit, csak nagyon okosan elmondanák, hogy ez rossz. Vannak az ügyesek, akik azt mondják: hát ennyi pénzt lehet keresni, állítsunk föl mi is egy asztalt, ragadjuk meg a lehetőséget. Ha itt ez megy, az Úr adta a lehetőséget, hogy meggazdagodjunk. Vannak a gyávák, amikor ugyan érzékeny a szíved és bánt, ami itt történik, de megmagyaráznád magadnak – én azt hiszem ez lennék –, hogy mégiscsak illetlen lenne itt asztalokat borogatni és kinyitni a számat. Milyen kellemetlen lenne, és mi jönne utána. Miért? Mert még mindig fontosabb az Én, mint az Atya dicsősége. „szenteltessék meg a Te neved”.
III. Hogyan történik változás?
Nyilvánvaló, hogy nem a szóval, nem azzal, hogy csak beszélünk, imádkozunk, és nem is csak azzal, hogy cselekszünk. Mert mind a szónak, az imádságnak, mind a cselekedetnek, a tettnek mi a gyökere? A szívünk, a bensőnk. A bensőnk kell, hogy változzon. Így fogalmaz Leanne Payne: „Lényünk maga Istent magasztaló templommá legyen”. (Listening Prayer) Ezt jelenti ez az imádság, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, hogy a lényünk maga válik Istent dicsőítő templommá. Amikor Jézus ott van a templomudvaron, ég a tűz, zajlik az áldozat, viszik az állatokat, akkor hol lobog az igazi tűz, az igazi áldozat, ami Istennek igazán kedves? A zsoltáros azt mondja „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem”.  Bent lobog a tűz, Jézus az igazi templom. Utána erről beszél a következő versekben. Jézus lénye imádság, magasztalás, amely lángol, lobog az Atyáért és az Ő dicsőségéért. A mi lényünk természet szerint nem ez, hanem önző, ami megjelenik a félelmeinkben, hogy állandóan félünk valamitől, rettegünk, vagy abban, hogy nagyzolunk, vagy abban, hogy menekülünk, bujkálunk, rejtegetünk, magyarázkodunk, hogy magunkért élünk. Hogyan imádkozhatjuk ezt az imádságot? Egyetlen egy módon, úgy, hogy az, ami Jézusé, belép az életünkbe és legyőzi bennünk az alapvető én-központúságunkat és önzésünket. Hogyan?
Az első lépés ezen az úton a szembesülés önmagunkkal. Ami nehéz és fájdalmas. De ezáltal a szívedben igazat adsz Istennek és igaznak tartod, hogy: igen Uram, alapvetően önző vagyok, alapvetően én-központú vagyok, alapvetően önmagamba zárt az életem és most már azt is látom, hogy nem ez az életem rendeltetése. Nem az, hogy minden körülöttem forogjon. Sőt, ez Isten ítéletét hozza rám. Az tud talán szembesülni ezzel igazán mélyen, aki egyből utána meg tudja látni azt is, hogy Jézus Krisztus elhordozta ezt az ítéletet a halálában. Hogy Jézus viszont teljesen a másikért volt, teljesen az Atyáért volt és teljesen értünk volt, amikor odaadta az ő tökéletes életét engesztelő áldozatul a kereszten és feltámadt a halálból. Ha ezt a kettőt ismered, ha elismered, hogy valóban önző vagyok, én-központú vagyok és elismered, hogy Jézus tényleg valamit tett értem, helyettem, ha csak annyit tudsz mondani, hogy köszönöm, Uram, akkor érzed, hogy a szívedben valami megmozdult. Elindul a hála. Elindul a magasztalás. Elindul pici lépésben az Istenre irányultság. Hálás leszel, hogy Ő megszabadított. Hálás leszel, hogy Ő megváltott. Hálás leszel, hogy Vele élhetsz, hogy elindulhatsz egy új életben. És onnantól elkezdheted jézusi lelkülettel mondani: „szenteltessék meg a Te neved”.
Végezetül, akik Jézussal jártok, akik elfogadtuk őt, akik tudjuk, hogy milyen, amikor lobog a láng, de azt is tudjuk, hogy ez olyan a szívünkben, amilyen a tűznek a természete: van, amikor lobog és szinte szétveti a kandallót, van, amikor lángol, van, amikor csak úgy pislákol, parázslik és van, amikor már csak a szürke hamu látszik. Valami még van alatta, és ha nagyon sötét van, akkor valami még látszik, de a szürke hamu van a felszínen. Hogy hogyan éljük és hogyan imádkozzuk, hogy „szenteltessék meg a Te neved” az sokféle módon tud az életünkben alakulni és formálódni. Két dolgot szeretnék mondani, hogy hogyan imádkozzunk, hogy mire figyeljünk, mit tegyünk, ha szeretnénk megújulni az imádságban. Két dolog: imádkozz és cselekedj. Mert végig erről volt szó. Jézus imádkozott, Jézus cselekedett. Imádkozz, hogy a Szentlélek lobbantsa lángra a tüzet, mert Ő az, aki ezt teszi. Elkezded az imádságot, belépsz megint: Édesatyám, itt vagyok, mint a Te gyermeked, jövök Tehozzád. Mondod a következő imádságot, „szenteltessék meg a Te neved”. Uram, Jézus élete lángolt Érted és értem. Az én életem most nem lángol. Jöjj, Szentlélek, add tüzedet, jöjj, Szentlélek, szállj le rám. De sokkal könnyebb és sokkal jobb ezt nem egyedül tenni. Akik házaspárok vagytok, vagy ha csak párod van és találkoztok, tegyétek együtt. Imádkozzatok együtt. Hívjátok Isten Szentlelkét, hogy lobbantsa lángra a tüzet együtt. Sokkal nagyobb erő van benne. Sokkal könnyebb. Egymáson kérjük számon, hogy megtesszük, vagy nem tesszük. Akik házicsoportba tartoznak, ezen a héten a házi csoportban ne csak beszélgessetek az igéről és a végén imádkozzatok, hanem töltsetek több időt imádságban, együtt álljatok oda Isten elé: jöjj Szentlélek, lobbantsd lángra újra a tüzet. Vasárnap reggel 9 órakor az imaközösségben, bármilyen módon, amikor beléptek az imádságba, kérjétek Isten Szentlelkét. Imádkozzatok!
A másik pedig, hogy cselekedj. Akinek cselekednie kellene és imádkozni akar helyette, az nem jó úton jár. Mit jelent ez? A cselekedet azt jelenti, hogy Isten dicsőségére élünk. Elvégezzük azt, amit Ő ránk bízott. Ennek két oldala van. Az egyik az a cselekedet, amiben teljesen világosan tudjuk, hogy nem Isten akarata szerint élünk, engedetlenek vagyunk. Bűnben élünk. Imádkozhatunk a lángért, de amíg ott maradunk abban, az nem fog menni. Itt a cselekedettel indul. Fordulj meg, hagyd abba, változtasd meg, tarts bűnbánatot, kezdj újat. És utána majd meglátod, hogy ha az életeddel is tudod mondani, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, akkor az imádsággal is fogod tudni. A másik, amikor nem az a cselekedet, hogy valami rosszat kell abbahagyni, hanem valami jót kell elkezdeni. Mire hív Isten? Volt egy tapasztalatom a héten, hát nevetséges, hogy milyen önző az ember, milyen kényelmes. Most magamról beszélek. Elterveztem estére valamit, egész nap készültem, dolgoztam és azt mondtam, este még elmegyek, úszom egyet. És ekkor elér egy hír, hogy valaki nagyon súlyos helyzetben van. Ugyanakkor késő van, lehet, hogy már be sem engednek a kórházba. Olyan jól beterveztem ezt az egész napos munka után, hogy a végén majd milyen jó lesz, úszom, felfrissülök. be kellene menni a kórházba – de azt mondták, valószínűleg úgysem engednek be. Mit tegyek? Isten nem hagyja ilyenkor az embert, végül hát fogtam magam és elmentem, bementem, és imádkoztam valakivel, aki nem is volt magánál. Tudjátok, olyan öröm volt bennem utána, olyan hála, olyan dicsőítés Isten felé. Mert amikor megtesszük, amit Ő akar, az sokkal inkább a helyére teszi az életünket, mint amikor megtesszük, amit beterveztünk és olyan kényelmes lenne és olyan jó lenne és olyan jól esne. Sokkal nagyobb örömet hoz az egyik, mint a másik. Imádkozz és cselekedj. De mindezek előtt és mindezek középpontjában fogadd el azt a Jézust, aki érted élt és érted halt meg és érted támadt fel, mert minden más ebből fakad. Ámen!
Lovas András
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)