Lovas András Dr.

Az elmúlt héten sokat, nagyon sokat láttam. Láttam Jeruzsálemet, a szent várost. Láttam, amint fekete kaftános, pajeszos zsidók sietnek a rómaiak által 2000 éve lerombolt jeruzsálemi templom megmaradt falához, a Sirató Falhoz, hogy imádkozzanak teljes odaadással és elmélyüléssel. Láttam, amint tőlük néhány méterre, az általuk is legszentebbnek tartott hegyen, a Szikla-mecset és az El-Aqsa mecset közelében imámok tanítják a Koránt muszlim híveiknek. Néhány száz méterre innen láttam a Szent Sír Bazilikát, ahol Jézus megfeszítésének és eltemetésének helyén ortodox keresztények csókolgatják az ereklyéket teljes vallási odaadásban. Láttam, amint a Via Dolorosa – Jézus útja a Golgotára – elején muszlim hívők osztogatnak missziói traktátusokat a keresztény zarándokoknak, amelyben a muszlim hit igazságát és a Biblia tévelygéseit adják eléjük. Láttam a gépfegyverrel felszerelt kommandósokat a szent városban, a csomagjainkat átvilágító berendezéseket, amint beléptünk a Sirató Fal előtti térre. Láttam az arab árusokat, a nyüzsgő forgatagot, este a Via Dolorosán focizó gyerekeket. Láttam a Szent várost – de János valami egészen mást látott.
Láttam a földet és az eget. A földet, ahol a sivatagban élet fakad, a homok és a kövek között kizöldül a föld, hiszen csodálatos mezőgazdasági termelés folyik ott, ahol alig-alig van élet. Láttam a földet, a Holt-tengert és a Galileai tavat – a vízhiány miatt mindkettő jó pár méterrel a szükséges szint alatt van. Láttam a szemetet, ami elborítja egyes lakóterületek környékét, és láttam földi paradicsom szépségű oázist. Láttam az eget, amelyen nemcsak csodálatos madarak, hanem izraeli harci gépek is folyamatosan húznak… Amikor a Galielai tó partján felnéztem a csillagos égre, nemcsak arra gondolhattam, hogy Jézust is ez az égbolt takarta be kétezer éve, hanem arra is, hogy néhány kilométerrel arrébb a Golán fennsíkon több mint negyedmillió akna is az éj sötétjében lapul.
A szépség, a gyönyörűség, az élet, a szorongás, a félelem, az erőszak és a halál képei mind-mind jelen vannak. Nemcsak Izraelben, hanem bármerre, ahol járunk, ahol élünk ezen a földön. Ugyanezt látod te is, én is. Láttam a földet és az eget, láttam a szent várost, de János valami egészen mást látott: „És láttam új eget és új földet … és a szent várost, az új Jeruzsálemet…” Amit János lát, az új. Nem testi szemeivel látja, hanem Lélekben. Isten kinyilatkoztatása mindez. A Biblia utolsó könyve egy hatalmas látomássorozat, telve színekkel, képekkel, hangokkal – gyönyörűségesekkel és rémisztőekkel. A biblia nagy történetének – ahogy neveztük, a nagy képnek – az utolsó fejezeteihez értünk. Beszéltünk arról, hogy miért van bármi is, azaz hogyan és mire teremti Isten a világot, és benne minket, az embert. Láttuk, mi romlott el, és mi lett ennek a következménye. Hallottuk, hogy Isten mégsem hagyta félbe az ő szeretetének és hűségének történetét velünk, hanem megoldást, szabadulást, megváltást készített. Beszéltünk a Jézus Krisztusról szóló evangéliumról, Isten erejéről és hatalmáról, amely által az életünket saját nagy történetének részesévé teszi, megszabadítva az önzéstől, a hiábavalóságtól, a bűn hatalmából. A Jelenések könyvében pedig kibontakozik előttünk a történet vége: Isten ítéletet tart az istentelenség civilizációja felett, majd beteljesíti mindazt, amit Jézus Krisztus feltámadása által elkezdett, újjáteremt mindeneket. Ha a Biblia története a mi történetünk, úgy lehet és úgy kell élnünk, mint akik tudják, hova tartanak. Az újjáteremtett világ látomása kell hogy betöltsön minket – és ezt erősíti meg Advent időszaka is. Lássuk hát, hogy 1. Hogyan érkezik el az új ég és új föld? 2. Mit hoz magával, mi jellemzi? 3. Miért van erre a látomásra szükségünk ma?
I. Hogyan érkezik el az új ég és új föld?
Számos irodalmi alkotás és film (Morus Tamás Utópiájától a Mátrixig…) beszél arról, hogy az embert mindig is foglalkoztatta egy új világ létrehozása. Az ezek által megálmodott, a tökéleteshez közelítő emberi társadalmat nevezzük utópiának. Az emberi elvágyódás e hiányokkal teli világból az utópiák újabb és újabb formáit szüli meg. A művészi képzelet és a filozófiai spekuláció utópiái akkor válnak veszélyessé, amikor valakik megpróbálják azt megvalósítani, kialakítani az Új társadalmat, megformálni az ahhoz szükséges Új embert. Ha a XX. századra gondolunk, mind a nácizmus, mind a kommunizmus úgy áll előttünk, mint ami új embert és ideális és tökéletes szép új világot akart létrehozni. Az új világ látomása olyan erőssé tudott válni, hogy emberek millióit fanatizálta elhitetvén velük, hogy felépíthetik a tökéletes társadalmat. Mint tudjuk, ezeknek e kísérleteknek sok millió áldozata lett. A várva várt szép új világ helyett egy olyan világ köszöntött be, amelyet inkább nevezhetünk földi pokolnak. Ugyanakkor nem lehetünk naivak, és ne gondoljuk, hogy az ember feladta azt a célját, hogy megteremtse a tökéletes társadalmat. Különféle ideológiák mentén, különféle izmusok neve alatt, újra és újra megjelennek a totális hatalmat követelő, mindent egységbe forrasztó utópisztikus kísérletek.
Az utópisztikus gondolkodásnak van egy keresztény válfaja is: amikor azt hisszük, hogy Jézus Krisztust megismerve, megváltásának részesévé válva, a magunk erőfeszítéseinek és odaadásának az egyenes következménye lesz, hogy elérjük az új ég és új föld valóságát. Röviden összefoglalva: minél jobb stratégiákkal minél több embert elérünk az evangéliummal, vagy minél több gyülekezetet plántálunk, annál közelebb van hozzánk az új ég és az új föld. És ha majd mindenkihez eljuttattuk az evangéliumot, akkor itt az új világ – azaz magunk érjük el az ideális állapotot.
Ezzel szemben János látomása arról beszél, hogy az ember szívében élő kitörölhetetlen vágyakozását egy új és tökéletes világ után Isten elégíti meg: „A trónuson ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent.” János látja az új eget és az új földet, amit az Úr mutat meg neki. Látja a szent várost, az új Jeruzsálemet, „amint alászáll a mennyből, Istentől”. János áll és figyeli, szemléli, magába foglalja azt, amit az Úr megcselekedett. Látja, hogy ez a csodálatos világ nem ellentéte a réginek, nem független attól, hiszen éppen úgy ég és föld, mint amikor Isten megteremtette a kezdetben (1Móz. 1.1kk). Az „első ég és az első föld elmúlt”, de az új is ég és föld, ami folyamatosságot biztosít a régivel. János látja azt is, hogy ez az új mégis egészen más. És újra kell hangsúlyoznunk, János csak szemlél. Az Úr szól, de nem arra ad parancsot, hogy János és majd könyve olvasói hozzák létre az új világot, hanem arra, hogy amit lát, írja meg. Hogy minden egyes keresztény tudja, hallja, lelki szemeivel lássa, Isten új eget és új földet teremt. Ő hozza el azt, amit az ember utópisztikus képzeletvilágban, vagy diktatórikus társadalomban próbál megteremteni magának. Milyen ez az új világ?
II. Mit jellemzi az újjáteremtett világot?
A János által látottak közül három részletet emelek ki, amelyek az új világ jellemzői: Isten közvetlen jelenléte, minden ártó és pusztító vége, valamint a szomjúság megelégíttetése.
„Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: ’Íme az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek…’” Isten közvetlen jelenlétét ismeri és élvezi minden ember. Nem lesz semmi, ami elválasszon tőle, nem lesz olyan, hogy néha közel, máskor meg távolabb érzed magad tőle. Nem lesz kétség, és nem lesz hit; szemtől szembe látjuk őt. Amint egy bibliamagyarázó fogalmaz: „Lelkük a teljes szeretetben, tiszteletben és örömben eggyé lesz Istennel … Közvetlen jelenlétében, irántuk megnyilvánuló szeretetében, rajtuk ragyogó dicsőségében nyilvánul meg majd teljes boldog állapotuk, tökéletes üdvösségük.” (Matthew Henry, Mennyei jelenésekről, 172) Sokan ismeritek annak áldott, csodálatos voltát, amikor Isten Szentlelke betölt és teljesen átjár. Vajon milyen lesz, amikor ennél sokkal közvetlenebbül, sokkal teljesebben, sokkal valóságosabban tapasztaljuk az Urat? Isten közvetlen jelenléte a népeket az ő népeivé teszi. Ahol Isten az emberekkel lakik, ott nem fognak három vallás képviselői egymást fenyegetve, egymásra irigykedve és gyűlölködve egy szent helyért acsarkodni. Ott minden nép tagjai ismerni és szeretni fogják őt.
Másodszor, mivel a régiek elmúltak, vége lesz minden ártónak és pusztítónak. „Tenger sincs többé”, írja János, és ezzel a kaotikus, démoni erők hatalmának megszűnését hirdeti. Ennek két dimenziója is van. Az egyik, hogy minden korábbi szomorúság, fájdalom és gyötrelem következménye megszűnik: Isten „letöröl minden könnyet a szemükről…” Amikor arról beszélünk, hogy az új ég és új föld világában nem lesz többé gyász, fájdalom, betegség, számosan, akik nagyon súlyos traumákon mentek keresztül ebben a világban, érezhetik úgy, hogy nekik ez nem lesz elég. Aki elvesztette a gyermekét, akit megerőszakoltak, aki pici korban árvaságra jutott, aki maradandó egészségkárosodást szenvedett – vajon tudja-e az új világ kárpótolni őket a könnyekért, a fájdalomért, a megaláztatásért? Vajon nem úgy érzik, hogy olyan mélyen beégett lelkükbe a veszteség, hogy azt már semmi nem törli ki onnan? Az Úr erre válaszul csodálatos képet mutat Jánosnak: ő letöröl minden könnyet a szemeinkről… Azaz vannak könnyek, vannak fájdalmak, van emlékezete a nyomorúságnak bennünk – de az Úr érintésére mindezek semmivé válnak. Nem tudjuk elképzelni azt a nagy vigasztalást, amit e kép jelent, és amit C.S. Lewis úgy próbál megragadni, hogy ha egyszer eljutottunk az új világba, „az időben visszafelé is hatni fog, s a kínszenvedést is dicsőséggé változtatja.” (A nagy válás, 79) De nemcsak a múltbeli szomorúságok következményei szűnnek meg teljesen, hanem minden jövőbeli szomorúságnak is eleje vétetik: „és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…” Az új föld és új ég idején nem fogunk félni. Nem fogunk aggódni egészségünk, szeretteink élete felől. Nem fogunk aggódni háborúk, betegségek, balesetek miatt. Nem lesz mitől félni, hiszen a régiek elmúltak. Minden ártó és pusztító megszűnik.
Végül így szól az Úr: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” Amint korábban is említettem, sóvárgunk a teljes öröm, bűnnélküliség, teljesség és tökéletesség után. Az, aki ezt a sóvárgást a szívünkbe adta, egy napon meg is elégíti. Nem hagy úgy elveszni, hogy csak szomjaztunk egy jobb, egy igazabb, egy teljesebb után, és végül nem lesz belőle semmi. „Nem egyezne meg Isten jóságával, övéi iránt táplált szeretetével, hogy szent és mennyei kívánságokat támaszt és táplál bennük és kielégítésüket megtagadná tőlük.” (Matthew Henry, 173)
III. Miért van erre a látomásra szükségünk ma?
Mindezek után feltehetjük a kérdést: nem pusztán egy újabb utópia mindaz, amit e látomás elénk tár? És vajon – ha valóban Isten hozza el az új eget és földet – nem vezet ez a társadalom ügyei, gondjai iránt közömbösséghez, egyfajta káros passzivitásra? Hiszen miért próbálnánk jobbá tenni ezt a világot, ha végül úgysem az lesz a meghatározó, amit mi érünk el? Miért van erre a látomásra szükségünk?
Először is, ha a Biblia Isten valóságos története a világ kezdetéről, problémájáról, a Jézus Krisztusban adatott megoldásról, akkor ez a látomás a történet szerves része. Azaz, ha valaki valóban hiszi, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki halálában bűnei büntetését hordozta el, feltámadásával pedig örök életet szerzett meg neki, nem állhat meg a történetben fél úton. Hiszen az evangélium, az örömhír nem az, hogy téged ő megváltott, és kiment ebből a világból valami megfoghatatlan, lelki-szellemi mennyországba, aminek semmi köze e világhoz, hanem az, hogy Krisztus feltámadása által elkezdődött az új teremtés valósága. Azaz, ha hiszel Jézus Krisztusban, mint Úrban és megváltóban, mindez nem utópia, hanem szükségszerű következménye hitednek, az evangélium logikus következménye. János hallja az Urat: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” Ő mindenek kezdete – és ő mindenek vége. Ő a teremtő – és ő az, aki újjáteremt. Ha Jézus Krisztusban részese lettél történetének, akkor tudod, hogy amit az Úr ezen a látomáson keresztül népe elé adott, az a biztos és teljes kibontakozása az ő szabadító és megváltó, újjáteremtő tettének. Amit az Úr elkezdett, azt be is fogja fejezni. Hallelujah!
A második kérdésre csak röviden válaszolok: Miközben a Biblia az új világ csodálatos látomásával zárul, és azt valóban nem mi hozzuk el, ez semmiképpen nem semlegesíti azt a jézusi parancsot, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Ha pedig szeretjük a másik embert, akkor teljes erőnkkel és tehetségünkkel azon fogunk dolgozni, hogy ez a világ jobb hely legyen addig is, amíg mindez beteljesedik. Mert mindaz, amit szeretetből teszünk, - meg vagyok győződve róla – valamilyen módon örök, és megmarad az új világban. Ez a látomás nem passzívvá tesz, hanem szabaddá: szabaddá szeretni, szabaddá jót tenni, és szabaddá az Úr Jézus Krisztust hirdetni.
János olvasói számára – és számunkra is – van azonban ennek a szakasznak egy lelkigondozói, intő funkciója is: „Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek … meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál.” Az első század vége felé vagyunk, amikor az első keresztény gyülekezetek a hit és szeretet első tüze után megfáradnak, különféle kísértésekkel néznek szembe, amelyek közül a leghangsúlyosabb a Domitianus császár alatt kibontakozó keresztényüldözés. Erős nyomás nehezedik rájuk, hogy hitüket feladják, és így biztosítsanak maguknak békét, jólétet egy ellenséges társadalomban. Ennek fényében értjük meg az „aki győz” kifejezést. Aki megmarad, aki kitart, aki kiállja a próbát, az örökölni fogja az új eget és az új földet, amit Isten készít. De a gyáva és hitetlen, azaz aki nem meri vállalni a Jézusról szóló bizonyságtételt, nem kerülheti el Isten ítéletét, hiszen megismerte őt, majd megtagadta őt. Az első századi keresztényeknek, és azóta is kétezer éven át az üldözött egyháznak, de az egyéni fájdalmakkal és nehézségekkel szembenéző keresztényeknek is erőt ad e látomás. Isten – ismerve a gyengeségünket, ingatagságunkat – különösen is meg akarja erősíteni számunkra ígéretét: „ezek az igék megbízhatók és igazak.” Ez valóban így lesz. Annyira, hogy János azt hallja: „Megtörtént!” Már múlt idő, ami még jövő. Annyira bizonyos Isten szava igazsága, hogy már mögöttünk van, ami még előttünk van.
És hogy mire hív mindez? Arra, hogy Jézus Krisztusban öleljük magunkhoz e látomást. Jézust magát öleljük magunkhoz, akiben Isten az újat teremti. Jézushoz kötve magunkat, őt imádva és szeretve és szolgálva ne csak a régit lássuk mindennapjainkban, hanem engedjük, hogy láttassa velünk az újat. Legyen ez számunkra erővé, biztonsággá, vigasztalássá, reménységgé. És kiáltsuk együtt: Jöjj, Uram, jöjj hamar, jöjj el hamar! ÁMEN!

„Miért gondolja azt az ember, hogy ő a teremtés koronája?” címmel a következő blogbejegyzést olvastam az interneten: „Nem mondanám, hogy sokat töprengtem ezen a kérdésen, viszont amikor feltettem magamnak, igencsak találónak és elgondolkoztatónak éreztem. Elvégre mitől jobb az ember, mint a többi élőlény ezen a bolygón? Mi az ami egyéb fajok fölé emeli civilizációnkat? Mondjuk okosabbak vagyunk mint a többi élőlény, de ez is csak folyton bajba kever minket, nemsokára elpusztítjuk a bolygót hatalmas eszünkkel. Viszont sok más tulajdonságban rövidebbet húznánk, ha versenyre kerülne sor. Például a disznó sokkal több ideig élvezi az orgazmus örömét, mint az ember. Tessék, már is van mit irigyelni. A patkányok úgy belakták városainkat, hogy otthonosabban érzik magukat benne, mint a szabadban. Szóval jobban alkalmazkodnak nálunk. A csótányok sokkal jobban bírják az extrém körülményeket nálunk, tehát a túlélőképességünk is gyengébb mint az övék. Bőven vannak tökéletesebb élőlények mint az emberek ezen a világon és nem is kell túl messze menjünk ahhoz, hogy megleljük ezeket. Csak tudnám, hogy őket miért zárták ki a Paradicsomból…” 
Hozzátehetnénk még, hogy a csimpánz és az ember teljes örökítő információja (genomja) között 1.2% eltérés van (Raskó István: Honfoglaló gének, 20.), amit az előbbi kirohanás szellemi nívóján úgy is értelmezhetnénk, hogy 98.8%-ban csimpánzok vagyunk, a maradék kb. 1% pedig hibahatáron belüli (a genetikában nem!). Vagy azt is arcába vághatnánk a „teremtés koronájának”, hogy mit akar az, akinek 70%-a víz, a maradék pedig különböző kémiai anyagok, bibliai kifejezéssel por és hamu. Miben különbözik bármilyen más állattól? És akkor még nem beszéltünk olyan radikális zöld mozgalmakról, akik szerint a bolygón az ember a legkártékonyabb állat, hiszen ő számolja fel a saját és egész környezete életét.
Mindezek fényében nehéz dolga van annak, aki a bibliai teremtéstörténetet veszi alapul, amikor felelni akar a kérdésre: kicsoda vagy micsoda az ember? Múlt héten kezdtük a „Nagy kép” c. sorozatunkat, amelynek során a Bibliát, Isten kijelentését egy olyan nagy és egyetemes történetként kívánjuk látni, amely történet az emberiség, és benne az egyén története is. Egy olyan nagy összefüggést jelentett ki az, aki mindeneket kézben tart és vezet, ami a mi saját életünknek keretet, célt, méltóságot, jelentést ad. Ha ez a történet – amelynek „fejezetei” a teremtés, az Istentől való elszakadás, az összegyűjtés munkája Izrael és Jézus Krisztus által, majd a végső beteljesedés – létezik, akkor részesei vagyunk akár ismerjük és elfogadjuk, akár nem. Nem a mi hitünk alkotja a történetet, de a hitünk által leszünk tudatosan részeseivé, előmozdítóivá, Isten munkatársaivá.
A múlt héten a teremtés művéről beszéltünk, ma este annak egy részletét, a hatodik nap eseményét, az ember megalkotását vizsgáljuk. Bibliamagyarázók hangsúlyozzák, hogy az irodalmi szerkesztés eszközét segítségül híva a Szentíró úgy építette fel a teremtéstörténetet, hogy minden az ember megformálására tekintett előre (a „teremt” ige háromszori használata, a leírás a korábbiakhoz képest részletes volta ezen eszközök). Isten létrehozott egy otthont, egy szentélyt, a kozmoszt, hogy majd elhelyezze benne az embert, aki az ő képmása és hozzá hasonló. Nem kérdés, hogy érte jött létre az egész teremtői mű. Ezt akkor is ki kell mondani a bibliai szöveg alapján, ha már most feszül bennünk az ellenkezés: mi ez a önző, emberközpontú, szűklátókörű megközelítés? E felbolydulásunk mögött meg az áll, amire már utaltam, hogy tudjuk, mennyit ártott és árt az emberiség a világnak. Hiszen mi szennyezzük a levegőt és mi mérgezzük a vizeket, mi irtjuk ki az erdőt és pusztítjuk ki a fajokat, mi háborúzunk és mi készítettük el azokat az eszközöket, amelyekkel bármikor el tudjuk pusztítani bolygónkon az életet. Tartható-e egy olyan eredet történet, ami látszólag éppen ezt az önző, pusztító hozzáállást erősíti meg?
A válasz abban rejlik, hogy mit is jelent, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, hogy az ember „istenképű” lény. Goldingay megjegyzi (Old Testament Theology, 102), hogy miközben az itt használt kifejezés önmagában nem határozza meg, hogy mit jelent embernek lenni, de megnyitja annak útját, hogy ezt megtudjuk. Ahogy Isten és az emberiség története kibontakozik, úgy tudunk meg egyre többet az istenképűség jelentéséről. Amint tudatosul bennünk egy–egy vonása annak, hogy mit jelent embernek lenni (racionális lények vagyunk, érzelmi lények vagyunk, vallásos lények vagyunk, erkölcsi lények vagyunk, kapcsolatban élünk, alkotunk, stb.), ez mindig arra indít, hogy Isten természetét is kutassuk, akinek képére és hasonlatosságára formáltattunk. Az következő két hétben emberi mivoltunk két olyan oldaláról lesz szó, amit a mai szakasz elénk ad: a világ meghódítása, az uralkodás – azaz a munka; valamint férfi és nő kapcsolata. Ma azonban az istenképűségnek csak egyetlen vonatkozásával szeretnék foglalkozni: az ember kapcsolatra teremtett lény. 1. Minden ember egyenlővé teremtetett, 2. Minden ember Istennel való közösségre teremtetett, 3. Hogyan élhetjük ezt meg?
Az, hogy az istennek vagy isteneknek képe, képviselője van a földön, jól ismert gondolat Izrael szomszédai, a közel-keleti népek között. A királyságot isteni eredetűnek tartották, a király vagy a fáraó isteni eredettel, isteni tulajdonságokkal bírt. A teremtéstörténet azonban valami olyat állít, amit méltán nevezhetünk radikálisnak, sőt, felforgatónak az istenkirály által uralt társadalmak életében. Talán ma úgy fogalmazhatjuk, hogy „demokratizálta az istenképűséget”, hiszen ami bizonyos népeknél csak a királynak járt, az a teremtés történet hitvallása által minden egyes embernek adatott. A Biblia azzal kezdi az emberiség történetét, hogy minden egyes ember, kezdettől fogva, Isten képét hordozza, Isten képét testesíti meg ebben a világban.
Ez először is alapvető, mély, egyetemes egyenlőséget teremt minden ember között. Az emberi jogok, amelyekre olyan sok hivatkozás esik napjainkban, innen, ebből a bibliai gondolatból fakadnak. Miért illet mindenkit egyenlő méltóság, jog és szabadság? Mert minden egyes ember magán hordozza alkotója képét. Minden ember egyedi és megismételhetetlen (ezért vet fel etikai kérdéseket a klónozás lehetősége). Hogy az istenképűségünk hol rejlik a 70% vízben, és a 30% ásványi anyagban – nem tudom. Hogy megtalálható-e a csimpánztól eltérő 1.2%-os genetikai információban – kétlem. De amennyiben minden ember Isten képének hordozója, akkor nemre, bőrszínre, vallásra, társadalmi helyzetre, etnikai származásra való tekintet nélkül egyenlő. Ugyanakkor ez az egyenlőség a bibliai gondolkodás szerint nem abból fakad, hogy „demitológizáljuk” azt, hogy a király Isten képviselője, mondván, ez a felvilágosodott korban bugyutaság. Sőt, éppen az ellenkezője igaz: azzal, hogy az ember Isten képviselője a földön, maga is királyi méltóságot nyer: „Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó minden élőlényen!” A Biblia hitvallása az istenképűséget, és az ebből fakadó királyi méltóságot nem elveszi az uralkodótól, hanem kiterjeszti minden emberre.
Ha minden ember istenképű, akkor nincs értékesebb és felesleges. Ha minden ember lényegileg, Isten által teremtve, a teremtőtől ma is ismerve és szeretve egyenlő, akkor mi könnyen beláthatjuk, milyen távol állunk ettől az Istentől. Hiszen mi alapvetően nem ezen a legmélyebb és legalapvetőbb mércén mérjük az embert – sem másokat, sem magunkat. Még ha elvben egyet is értünk azzal, hogy minden ember egyenlő, sőt, még ha valaki harcos jogvédő is, aki fellép a kisebbségek érdekében, vajon mit tart az ember értékének? Amikor önmagadra gondolsz, miben áll igazi értékességed, méltóságod? Mire vagy büszke, miből meríted a magabiztosságod? Vagy fordítva: minek a hiányában tartod magad értéktelennek? Mi lenne az, ami, ha megadatna, úgy érzed, igazán a helyedre tenne a többi ember között? Ahányan vagyunk, annyiféle választ adhatunk erre a kérdésre. Van, akinek a családalapítás (férj vagy feleség és gyerek), másnak egy bizonyos társaságba való bekerülés számít. Megint mások pénzen vásárolható javakhoz kötik (pl. márkás cuccok), esetleg egy bizonyos egyetem elvégzése, tudományos fokozat megszerzése, munkahelyi pozíció elnyerése az, ami azt az érzetet kelti, hogy valaki vagy. Lehet ez a családi háttered, a személyes vonzerőd, kisugárzásod, művészi képességeid, szexuális hódításaid száma, vagy éppen intellektuális kifinomultságod. És leggyakrabban nem is tudatos, hogy mi az, ami lényed legmélyén meghatároz. És most jól figyelj: ami a szíved legmélyén meghatározza, hogy mitől tartod magad értékesnek, ugyanaz fog vezetni abban, hogy miben látod a másik ember értékét, méltóságát. Ez még akkor is igaz, ha különben nyitott vagy mások felé, segítesz a nyomorultaknak, teszel a hajléktalanokért, cigányok között dolgozol. De vajon azért teszed ezt, mert őket Isten képének tartod, vagy azért, mert akkor vagy értékes a magad szemében, ha jót teszel másokkal?
Az istenképűség gondolata, ha komolyan és következetesen vesszük, radikálisan átalakítja azt, hogyan viszonyulunk a másik emberhez. Ahhoz, hogy ez hatással legyen ránk, és rajtunk keresztül a körülöttünk élőkre, a társadalomra, először nekünk kell kapcsolatba kerülnünk életünk ezen elrejtett, eltemetett valóságával.
II. Minden ember Istennel való közösségre teremtetett
Ha az ember Isten képére és hasonlatosságára lett formálva, és ez azt jelenti, hogy őt képviseli a földön, akkor nyilvánvaló, hogy kapcsolatban kell lennie azzal, aki alkotta. Az istenképűség nem egy tulajdonság, amit annak hiányában is birtokolunk, aki ezzel megajándékozott; sokkal inkább arra való lehetőség, felhívás, hogy közösségben éljünk azzal, aki alkotott. Azt hordozza magában, hogy Isten beléphet az ember életébe, megszólítja őt, aki válaszol neki. Isten, aki szólt és lett, a beszéd képességét adta az embernek; Isten, akinek Lelke életet hívott elő, a maga Lelkét lehelte az emberbe (Gen. 2.7). Ezt a közeli kapcsolatot jól illusztrálja, amikor a történet elbeszélője így ír Ádám fiának születéséről: „Ádám … fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására, és elnevezte Sétnek.” (Gen. 5.3). A fiú pedig nyilvánvalóan nemcsak hordozza apja képmását, hasonlatosságát, hanem kapcsolatban áll vele – haláláig. Mivel azonban minden analógia töredékes, ez is: az ember nem növi ki a teremtőjével való kapcsolatot, sőt, éppen abban növekszik.
Ha tehát ott van bennünk valami Isten képmásából és hasonlatosságából, hogyan kerülhetünk kapcsolatba vele? Hogyan juthatunk el legigazibb énünkig, legmélyebb identitásukhoz? Hogyan ismerhetjük fel igazi méltóságunk, legalapvetőbb értékességünk? Hogyan biztosíthatjuk, hogy újra és újra ebből a középpontból éljük az életünk, és így tudjunk tekinteni minden más emberre?
A nagy történet „második fejezete” arról beszél, hogy az ember elszakadt Istentől, és ezért a korábban Istennel és a másik emberrel meglévő nyílt, őszinte, magától értetődő szeretetkapcsolata megromlott. Ahogy egyes teológusok fogalmaznak, istenképűsége összetört. Nem szűnt meg istenképű lenni, de valami eltorzult, kifordult, odalett. Nem tudja már, hogy valójában kicsoda és miért van itt ebben a világban; nem sugárzik róla a teremtés és a teremtő szépsége, dicsősége; nem él harmóniában a természettel és a másik emberrel.
Kell tehát egy helyreállító. Kell egy összekötő. Kell a gyógyulás. Kell valaki, aki egészen mélyen, az ember lénye legmélyén összerakja azt, ami eltört. Aki kibontakoztatja azt, ami a romok alá szorult. Aki feltámasztja azt, ami meghalt. Ha a teremtőnek fontos az ember, akkor bizonyosan nem hagyja annyiban a történetet, hogy hát elromlott, akkor elromlott. Ki hagyná összetörve azt, akit saját képére és hasonlatosságára nemzett, a saját gyermekét, ha hatalmában állna segíteni? Ha tehát igaz a történet eleje, és Isten teremtette a világot, és benne az embert, akkor kell lennie folytatásnak. Ha létrehozta a világot, akkor kell, hogy legyen hatalma arra, hogy helyre is állítsa azt – és benne minket. A folytatásról így vall Pál apostol: „Ő a láthatatlan Isten képe…” (Kol.1.15) Ő, Jézus Krisztus. Az ember, aki tökéletes, hibátlan. Tökéletes kapcsolatban az Atyával: tudja, hogy kicsoda, Isten Fia. Istenképűsége romlatlan, az Atyával folyamatos, nyílt, őszinte közösségben van. És ugyanakkor ezt éli meg az emberek felé: nem személyválogató, nem státusz, vagyon, egészség alapján értékel; nem számít neki, hogy valaki a társadalom kivetettje vagy éppen ünnepeltje. Mindenkiben a teremtő képét és hasonlatosságát látja, mindenkiben azt, amire az Atya alkotta, és mindenkit ehhez akar visszavezetni. Mindenkit végtelen értékűnek tart, függetlenül attól, hogy az illető magát minek gondolja. Ez a küldetés, ami abból fakad, hogy Ő Isten tökéletes, romlatlan képe, abban csúcsosodik ki, hogy akik ezt nem bírták elviselni, kivégezték őt. De van ennek egy mélyebb síkja is: azért törik össze az ő élete, hogy a mi összetört életünk meggyógyuljon. Azért száll le az elutasítottság, a meggyalázottság, a kínhalál, a váltsághalál mélységébe, hogy ezáltal a teremtő Isten bennünket kiszabadítson abból a mélységből, ahova azáltal kerültünk, hogy megtagadtuk őt. Azért áll előttünk véresen, meggyötörten az Isten képe, hogy megismerjük benne azt, aki szeret, és akinek annyira fontosak és értékesek vagyunk, hogy Fiát adja értünk. Magadhoz tudod-e ölelni Isten képét Jézusban? Meg tudod-e látni Isten képét a nyomorultban, a betegben, a gyűlölködőben, a cigányban, a szépben, a csúfban, a sérültben, a politikusban, a szegényben, a gazdagban…? Jézusban ismered fel, egyedül őbenne éled át, hogy valójában ki vagy, hogy mennyire szeret a teremtőd, hogy milyen fontos és értékes vagy neki - miközben telve van az életed bűnnel, szennyel és mocsokkal… És ő mégis szeret és meghal érted, hogy te szerethess másokat.
III. Hogyan élhetjük ezt meg?
Először gondolj arra, hogy kik azok az emberek, akiket szíved mélyén lenézel, megvetsz, sőt, talán gyűlölsz. Lehet valaki, akit naponta látsz. Megbántott, megalázott, becsapott, kifosztott… Nézz rá magadban, és közben lásd magad előtt a megfeszített Jézust: ez az ember is Isten képe, érte is meghalt Jézus, neki is szüksége van rá. És tedd fel a kérdést: Uram, ha ez igaz, mire hívsz?
Melyik az az embercsoport, vagy embertípus, akitől viszolyogsz? Akik félelmet, vagy undort, vagy gyűlöletet keltenek benned. Idézd magad elő őket, és tedd fel a kérdést: ők is Isten képére teremtettek? Igaz, hogy lényegileg nem vagyok náluk értékesebb? Természetesen nem mindegy egy közösség, egy társadalom életében, hogy valaki hasznos és építő tagja annak a közösségnek, vagy pedig parazita. De ez az igazság, ha Jézus követője vagy, relatív igazság. Fontos és számít, de ezt meghaladja az, hogy Isten őt nem szereti se jobban, se kevésbé, mint téged; és neki sincs sem több, sem kevesebb szüksége Jézusra, mint neked. Hiszed ezt? Ha nem, fogalmad sincs, hogy miért halt meg érted Jézus.
Jövő héten járj nyitott szemmel a városban. Vedd észre, akit eddig nem vettél észre; tekints emberként arra, aki eddig csak kényelmetlenség volt: a büdös hajléktalan, a cigány suhanc, a plazacica, a maffiózó, az idegen kultúrából származó, a gépies mozdulatokat követő eladó… még egy politikus is. Ne tégy semmi mást, csak lásd, mint embert, mondd el magadban, hogy ő is Isten képe, és imádkozz érte. Ha a szemébe nézel, és rámosolyogsz, ha köszönsz neki, és mondasz két kedves szót – ehhez lehet, hogy már több hét kell – akkor emberszámba vetted. És megerősítetted benne, hogy ő is ember… pedig lehet, hogy már nem is gondolta. Amikor valakit emberszámba veszel, akit nem szoktak abba venni – Isten képeként, Isten eszközeként cselekszel. Istent hordozod, Jézust hozod közel, az ő nevében közvetítesz áldást. Pedig nem teszel semmit, csak ember vagy. Isten óriási lehetőséget adott nekünk, amit Jézus Krisztus megváltása és szabadítása által magunkénak tudhatunk: emberséges emberek lehetünk. És kell-e ennél több? ÁMEN!

Nagy Vacsorára készülünk... Barátainkat, szomszédainkat, szeretteinket ünnepi vacsorára hívjuk, amelyre templomunkban kerül sor. Azért tesszük, mert Jézus is ezt tette. Együtt evett azokkal, akik korának a legkevésbé vallásgyakorló emberei voltak, azért, hogy Isten szeretetét és egy új élet lehetőségét kínálja fel nekik. Jézus együtt evett a bűnösökkel.
Jézus ma is ezt teszi. Itt és most és velünk is: az úrvacsorai közösségben. Befogad, asztalához ültet, vendégül lát bennünket. Ez azonban túl kell hogy mutasson egy rituális cselekedeten. „Fogadjátok be tehát egymást, ahogy Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” – szólítja fel az apostol a római gyülekezet tagjait. A befogadás, a vendégszeretet és a misszió kapcsolatáról tanít minket ma Isten Igéje. Miért alapvető dimenziója a vendégszeretet a missziónak?
 I. Isten befogadott!
Az örömhír, a jó hír így szólít meg: „Krisztus befogadott minket Isten dicsőségére.” A valahova való befogadás az előzetes kívülállást feltételezi. Mindannyiunk tapasztalata ez: létezik egy hely, ismerünk egy személyt, hallottunk egy közösségről, és vágyunk oda. Jó lenne odatartozni, azon a helyen időzni, azzal a valakivel együtt lenni, ahhoz a közösséghez tartozni. Jó lenne, de mi nem oda tartozunk. Mert nem oda születtünk, mert nincsenek kapcsolataink, mert nincsen elég pénzünk, mert eljátszottuk a bizalmat. Kívülvalók vagyunk, kívül állunk, amikor bent szeretnénk lenni. De az ajtó nem nyílik meg, tudjuk, hogy ez sohasem lesz a mi világunk, mi nem odatartozók vagyunk. Egyszer csak, váratlanul egy követ érkezik. Annak a helynek, annak a közösségnek, annak a személynek egy képviselője. Eljön hozzánk, és meghív bennünket oda, ahova nem tartozunk, részesít abban, amit nem érdemlünk. Eljött Jézus, megszólított, és meghívott Isten asztalához. Megnyitotta az ajtót, és azt mondta, jöjj, ülj le, légy a vendégem.
Ráadásul ennél az asztalnál ő szolgál nekünk. Az utolsó vacsora alkalmával Jézus megmosta a tanítványai lábát. Elvégezte a szolga feladatát. Ugyanez történt a kereszten: Jézus Krisztus a lázadó rabszolgák halálát halja. Értünk. Hogy az asztalához ültessen, hogy befogadjon az Isten házanépébe, hogy magához öleljen. Az egész életünk erre a hatalmas és felfoghatatlan isteni tettre épül: „Krisztus befogadott minket Isten dicsőségére.” Nemcsak az úrvacsorai közösségben, hanem azon túl is egész életünket Isten asztalánál töltjük. Az úrvacsorai liturgia arra mutat, hogy Isten befogadott, asztalához ültetett, és vele éljük az életünket – sok minden helyen és közösségen kívül, de Isten házanépén belül.
Erről gondolkodik, imádkozik a zsoltáros, aki átment a halál árnyékának völgyén. Aki ismeri a sötétséget, a gyászt, a nyomorúságot, mégis tudja, hogy Isten befogadta őt: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.” Ugyanakkor azt is tudja, hogy bár Isten visszavonhatatlanul befogadott minket, újra és újra megszólal bennünk a hitetlenség szava: „Tud-e Isten asztalt teríteni a pusztában?” (Zsolt. 78.19) Vajon az, aki befogadott, asztalához ültetett, gondoskodik-e rólam a mindennapokban? Vajon igaz-e, hogy „asztalt terítesz nekem”? Vajon tényleg rábízhatom-e magam arra, aki az úrvacsorában vendégül lát? Elhisszük-e, hogy befogadása olyan valóság, amely egész életünket magába öleli? Boldog az az ember, aki abban a bizonyosságban él, hogy ő Isten Országa asztalának vendége! (Lk. 14.15)
II. Fogadjátok be egymást!
Pál apostol, de a teljes Szentírás is, egyértelműen beszél arról, amire ez az isteni befogadás, vendégül látás kötelez bennünket: „fogadjátok be egymást.” A Római levél összefüggésében ez arra vonatkozik, hogy a gyülekezet tagjai tudják elfogadni egymást akkor is, ha bizonyos dolgokról különbözően gondolkodnak. Fogadják be a hitben erőtlent, a gyengét, hiszen Isten is befogadta őt. Egy másik helyen így ír az apostol: „gyakoroljátok a vendégszeretetet”. (Róm. 12.13) A Zsidókhoz írt levél szerzője hasonlóképpen buzdítja a gyülekezet tagjait: „A vendégszeretetről ne feledkezzetek meg, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid. 13.2) A vendégszeretet gyakorlására való buzdítás e két bibliai helyen a legalapvetőbb krisztusi cselekedetekre való felszólítás közepette hangzik el: testvérszeretet, tiszteletadás, szolgálókészség, adakozás, betegek és foglyok meglátogatása, házasélet tisztasága, és egyebek. Ez egészen világosan jelzi, hogy a vendégszeretet gyakorlása mennyire alapvetően hozzátartozott a korai keresztények életéhez, de azt is, hogy mennyire szívügye a bennünket befogadó Krisztusnak. Sokkal többet kellene, hogy jelentsen ez gyülekezeteink életében, mint alkalmi szeretetvendégségek megrendezését.
A Zsidókhoz írt levél címzettjei olyan keresztények, akik nagy nyomás alatt élnek; egy ellenséges világban követve Jézust üldöztetést, hátratételt szenvednek a hitükért. Természetes reakció lehet, hogy bezárkóznak, gyanakodnak, nem nyílnak meg sem egymás előtt, sem idegenek előtt. Vannak, akik megkeseredtek hitükben a nehézségek miatt. Isten mégis, még ilyenkor is arra hívja őket: a maguk gondjai, aggodalmai, küzdelmei között se feledkezzenek meg a vendégszeretetről. „Fogadjátok be tehát egymást, ahogy Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”
Nyilvánvaló, hogy az Ige itt elsősorban egy krisztusi lelkiséget, lelkületet ad elénk: a befogadás lelkületét. Ezt a lelkületet folyamatosan az kell hogy táplálja, fenntartsa bennünk, hogy abból élünk, hogy az Úr asztalának vendégei vagyunk. Az úrvacsorával való élés, valamint az, hogy egész életünkre nézve Isten házanépe, asztalának vendégei vagyunk, arra indít minket, hogy másokat befogadjunk. Ez a krisztusi lelkület kell, hogy testet öltsön a legkülönfélébb módokon mind egyéni, mind közösségi életünkben. Ennek egy példája a Nagy Vacsora.
 
III. Befogadás és misszió
Hogyan kapcsolódik a befogadás lelkülete, a vendégszeretet gyakorlása a misszióhoz? Sőt, még élesebben fogalmazva a kérdést: miért elengedhetetlen feltétele a missziónak a befogadás a mai helyzetben?
A vendégszeretet lelkülete és gyakorlata nem természetes a mai világban. Az alaphozzáállás a mai városi életben sokkal inkább a bezárkózás, semmint a befogadás. Az életünk „megtelt”. Nem fér már bele újabb helyzet, újabb személy, tele a fejünk és a szívünk a mindennapi élet elintéznivalóival, ügyes-bajos dolgaival. Kialakul az a hozzáállás, hogy elmegyünk a váratlan események, helyzetek mellett. A vendégek, a mások befogadása nem fér bele teliprogramozott életünkbe. Ezt a bezárkózást erősíti a gyanakvás, félelem, amely egy rossz hírekkel teli világban természetesen születik meg bennünk.
A bezárkózás jelei megnyilvánulnak társadalmi szinten is. Különböző társadalmi rétegek egyre távolabb élnek egymástól. Egyre inkább olyan világban élünk, amelyben kevesen vannak „bent” és sokan vannak, érzik magukat „kint”. A globalizáció elsősorban nem új, nemzeteken átívelő közösségeket teremt, hanem egyre erősebben polarizálja a társadalmakat. A szakadék egyre szélesebb a szegények és a tehetősek között. Ez nem pusztán egy tőlünk távoli, ámde megkérdőjelezhetetlen tény, hanem mindennapjaink valósága. A globális tőkét szolgalelkűen kiszolgáló magyar politika következményeit mindannyian a bőrünkön érezzük. Egy szűk réteg egyre jobban elszigetelődik saját biztonsága és kényelme érdekében. Egy olyan világ képe körvonalazódik előttünk, amelyben kevesek élnek zárt lakóparkokban, elit magániskolákban taníttatva gyermekeiket, az átlagon felüli egészségügyi ellátásban részesedve, és mások számára elképzelhetetlen fényűző módon. A többség pedig kívül marad, illetve keményen, és gyakran mások érdekein is áthágva próbál betörni a kiváltságosok köreibe.
Ez az a helyzet, amelyben elnyeri értelmét és jelentőségét egy olyan közösség és olyan emberek élete, akik megnyílnak mások előtt, befogadják őket, mert Isten is befogadott bennünket. Ez a keresztény egyház és a keresztény emberek küldetése egy fragmentálódó, széthullófélben lévő társadalomban. A vendégszeretet gyakorlása, a befogadás lelkületének testetöltése Isten Krisztusban való befogadásáról tesz bizonyságot, sőt, annak lesz eszköze. Ezt éljük meg gyülekezetünkben, nemcsak az úrvacsorában, hanem a házicsoportokban, a lakótelepi fiatalok részére fenntartott péntek esti klubban, a vacsorákkal egybekötött Alfa kurzusokon, a mama körön, és folytathatnám a sort. Isten kegyelme, elfogadása, szeretete testet ölt, átélhetővé lesz egy-egy ilyen alkalommal, az előttünk álló Nagy Vacsorán is. A misszió és a vendégszeretet összekapcsolódik a Nagy Vacsorában, hiszen az Isten szeretetéről szóló örömhír nem maradhat pusztán szó. A vacsorameghívásban, az együttétkezésben, szeretetünk megnyílásában Isten szeretete éri el vendégeinket. Már a meghívások során tapasztalhattuk azt, hogy többen milyen meglepődve és örömmel fogadták, hogy gondoltunk rájuk.
Az asztalközösségben egyenlők vagyunk, vendégek és vendéglátók, és ez is fontos eleme ma az Isten szeretetéről való bizonyságtételnek. Nem „felülről” tanít, vagy oktat ki valaki bennünket Isten szeretetéről, hanem mellénk ül az asztalnál, sőt, vendéglátóként szolgál. Nem rábeszél, nem meggyőz, hanem azzal, hogy asztalához hív, valamint kiszolgál, hitelesen képviseli Isten szeretetét. Amint Isten sem úgy jött el hozzánk, hogy okiratot küldött, hanem az ő Fiában testté lett, közöttünk élt, velünk evett, és még halálunkat is meghalta. Az asztalközösség nagyszerűen példázza azt, hogy egyenlők vagyunk Isten előtt. A Nagy Vacsora rámutat arra, hogy Isten mindent elkészített számunkra, és nincs más dolgunk, mint eljönni oda, ahol már vártak, és elfogadni azt az ajándékot, amit elkészítettek. Nem ez az evangélium?!
Továbbá misszió és befogadás összetartozik, mert a vendéglátás előítéleteket rombol le. Tudjuk, milyen kép él ebben a világban az egyházról. Sokak szemében az egyház az abszolút bezárkózás közössége, vagy inkább intézménye. Merev dogmáival, évszázados-évezredes hagyományaival, idősödő tagjaival, képmutató és hiteltelen, de másokat kioktató stílusával reménytelen intézmény egy a nyitottságot és sokszínűséget nagyra értékelő világban. Az egyház azokért van, vélekednek sokan, akik beleszülettek és benne nevelkedtek. Az egyház tehát önmagáért, önmaga tagjaiért létezik. A Nagy Vacsora mindezeket az előítéleteket oldja. Világossá lesz, hogy nem önmagunkért vagyunk, mint ahogy Jézus sem önmagáért jött ebbe a világba. A kívülvalók felé fordulásunk kifejezi, hogy Isten is mindig azon dolgozik, hogy akik ma „kint” vannak, távol vannak, egykor majd „bent” legyenek, házanépe tagjai legyenek.
Végezetül tegyük fel a kérdést, kik azok, akik felé a vendégszeretetet gyakoroljuk? Jézus egy vacsora alkalmával, amelyen illusztris társaság gyűlt össze, a következőt mondta: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.” (Lk. 14.12-14) Jézus egy vezető farizeus vendége egy nagy vacsorán, ahol látja, hogy a méltóságos vendégek hogyan válogatják a fontos helyeket. A vendéglátás stratégiai jelentőségű: kapcsolatok épülnek, amelyek jól jövedelmezhetnek a jövőben. Vagy más esetben a vendéglátás kizárólag a szórakozásról szól. Jézus azonban más szempontot helyez elénk. Isten befogadó szeretetét, ingyen kegyelmét az testesíti meg a világban, ha azokat hívjuk meg, akikre senki más nem gondol. Akik nem bírnak befolyásos pozícióval... akik talán nem is a legszórakoztatóbb emberek... de Isten őket keresi.
Hamarosan úrvacsorai közösségben leszünk együtt. Jézus asztalának vendégei leszünk, ahol ő szolgál nekünk. Miközben ez történik, legyünk úgy az ő vendégei, hogy másokat is eléhozunk imádságban. Mialatt Jézus szolgál nekünk az asztalnál, kérjük, hogy úgy munkálkodjon bennünk, hogy majd mi is szolgálhassunk Jézus nevében egy másik asztalnál. A Nagy Vacsorán, de otthon a családunkban, az iskolai vagy a munkahelyi étkezéskor is. Legyünk úgy Jézus vendégei, legyünk úgy az ő házában „bent”, hogy imádságban hozzuk azokat, akik „kint” vannak. Legyünk a befogadás közössége, hiszen ő is befogadott bennünket! ÁMEN!
Lovas András

Jézus Krisztus ma olvasott szavait az elmúlt évtizedek legsúlyosabb természeti katasztrófájának összefüggésében halljuk. Valószínűleg a legtöbben együtt követjük a híreket nap mint nap, a gyülekezetben többen rendszeresen imádkoznak, és adományainkkal is résztveszünk a károk enyhítésében. Ugyanakkor Krisztus követőinként nem kerülhetjük meg a teológiai kérdést: hogyan értelmezzük mindezt? Miért történtek és történnek katasztrófák mind regionális, mind egyéni, személyes szinten? Hogyan viszonyuljunk Istenhez és hogyan az áldozatokhoz? Mi lehet vígasztalássá mások számára, és van-e garancia arra, hogy bennünket mindez elkerül? A mai igehirdetésben nem válaszolhatom meg az összes kérdést, mint amint nincs is mindenre egyértelmű válasz. Jézus szavai azonban ráirányítják figyelmünket egy nagyon fontos kérdésre.
Két, történelmi mértékkel nézve jelentéktelen eseményről hallunk. Pilátus, a kegyetlenségéről és zsidógyűlöletéről ismert római helytartó ártatlan, istentiszteletet (áldozatot) bemutató, imádkozó zarándokokat gyilkolt le. Vérüket a bemutatott áldozati állatok vérével elegyítette – a kép megdöbbentő brutalitásról tesz bizonyságot. Hogy miért tette, arról nem tudunk. A másik esemény egy katasztrófa, egy baleset. A Jeruzsálem déli részén épített siloámi torony összedőlt, és maga alá temetett tizennyolc embert. Miért? Miért éppen ezeket mészárolta le Pilátus? Hiszen akárki más is lehetett volna ott. Miért éppen azt a tizennyolcat ütötte agyon a torony? Miért? Miért éppen az amúgy is szegény és nyomorult Dél-Kelet Ázsiát sújtotta a szökőár? Miért, hogy tömegek elvesztek – mások pedig, nem ritkán csodával határos módon, megmenekültek?
„Talán azt gondoljátok, hogy ezek a galielai emberek bűnösöbbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük?” – és a jelenlévők ki nem mondott válasza: igen! „Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik?” – és a jelenlévők ki nem mondott válasza: igen! Vagy azt gondoljátok, hogy azok, akiket elsöpört a szökőár, vétkesebbek voltak, mint mi?… Igen? – Vagy azt gondoljátok, hogy akit különböző más csapások – súlyos betegeség, valakinek az elvesztése, munkanélküliség ért bizonyára rászolgált arra valamilyen bűnnel? …. Igen?
A Jézus korabeli emberek túlnyomó része így gondolkozott. Nagy nyomorúság – nagy bűn. És nem kevesen ma is hasonló módon próbálnak „rendet tenni” a világban, eligazodni a szörnyű események káoszában. Jézus azonban elutasítja ezt a megközelítést.
I. Mi történik bennünk, amikor így érvelünk más nyomorúsága láttán?
Falat emelünk magunk és a szenvedők közé. Ha a másik nyomorúságának oka önmaga, saját vétke, ha bizonyosan rászolgált és megérdemelte azt, akkor mi közöm hozzá? Miért választotta ezt magának? Ha Isten ezt mérte ki rá, ha jogos a büntetés, ki vagyok én, hogy beavatkozzak? Ez a gondolatmenet a közömbösség és a kívülmaradás kényelmet biztosító falát építi fel köztünk és a nyomorúságban lévők között. Ezzal a fallal önmagunkat védjük. Nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy minden hajléktalant „elintézzünk” azzal, hogy azért van az utcán, mert iszákos, vagy mert nem akar dolgozni? Természetesen van ilyen, de nem minden helyzetben ilyen egyszerű a kép. Mi azonban gyorsan néven nevezzük a bűnét, ami ide vezetett. Ha azt tartjuk, hogy a szenvedés minden esetben valamilyen bűn következménye, szívünket megkeményítjük együttérzés helyett.
Ezzel a fallal magunkat próbáljuk biztosítani: „velünk ez nem történhet meg.” Hiszen ő különösen bűnös kell hogy legyen, ha ilyen súlyos csapás érte. Ha nem így van, azaz megmagyarázhatatlan ok nélkül történt mindez, én is kerülhetek hasonló helyzetbe. Ezt azonban – természetesen – szeretnénk elkerülni. És ezért hangsúlyozzuk, hogy ő megérdemelte, meg kellett hogy érdemelje, kell, hogy legyen valami az életében. Azaz mi nem vagyunk olyanok, mint akiket Pilátus lemészárolt – tehát velünk ez nem fog megtörténni. Mi nem vagyunk bűnösök, mint az a tizennyolc Siloámban – tehát ránk nem dől a torony. Mi nem vagyunk olyanok, mint akiket a szökőár, a betegség, vagy más nyomorúság sújtott – tehát biztonságban vagyunk. Milyen hamis és milyen kegyetlen, igazságtalan ez a biztonságérzet! És mennyire terméketlen is, hiszen ha elér valami nyomorúság, azonnal azt a kérdést teszi fel az ilyen ember: Uram, mit vétettem, hogy büntetsz engem?
Ezzel a gondolkodásmóddal a saját igazunkat próbáljuk felépíteni, amivel végzetesen becsapjuk magunkat. Minél inkább hangsúlyozzuk, hogy mások bűnösöbbek, mint mi, annál inkább saját igaz, ártatlan voltunkat igazoljuk. Ha a másik azért csúszott le, azért lett szenvedélybeteg, azért érte baleset, mert bűnösebb mint én, akkor én jobb vagyok, mint ő. Így születnek az ítélkező, másokkal szemben könyörtelen, magukkal szemben elnéző, képmutató keresztények. Elhisszük, hogy igazabbak vagyunk… és máris elvesztettük Jézus Krisztust és az ő kegyelmét, amely által megigazított. Önigazságunk lesz legnagyobb bűnünk, Jézus elfogadásának akadálya, a vele való kapcsolat végzetes megbénítója.
Ez a gondolkodásmód téves istenképet és torz világképet tart fent. Mert egyszerűen nem igaz, hogy Isten úgy működne, hogy a szenvedés mindig bűnből fakadó, illetve annak hiánya az Isten szerinti élet bizonyítéka. A világ nem ilyen egyszerűen „rendbe tehető”, Isten ennél sokkal titokzatosabban, számunkra elrejtettebben, bölcsebben cselekszik.
II. Mi Jézus válasza a fenti hozzáállásra?
A két kérdés után Jézus Krisztus két határozott „nem” választ fogalmaz meg. Azonban ennél tovább is megy, és amit mond, nem könnyen emészthető a számunkra: „Sőt – mondom nektek – ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Tehát Jézus nemcsak kiigazítja a hagyományos és bevett gondolkodást, tudniillik, hogy azt hiszik, azt éri csapás, aki bűnös. Ezt még úgy-ahogy be lehetne fogadni. De az a fenyegetés – mert mi másnak hallhatnánk ezt? – hogy ha nem tértek meg, ti is ugyanúgy fogtok elveszni, mint a Pilátus által legyilkoltak, mint a torony alá rekedtek, mint a szökőárban megfúltak… az nagyon nehezen érthető. Mire való, Jézus, ez a kemény és fenyegető hang? Mire való ez az ijesztgetés? Miért ez a fanatizmussal is vádolható, szigorú hozzáállás? Miért a megtérés ilyen módon való sürgetése?
De vegyük észre, hogy Jézus semmiben sem mond mást, mint eddig. Nem azért jött, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívja megtérésre (Lk. 5.32). Nem mintha bárki igaz lenne, de tudja, hogy csak azok hallják meg üzenetét, és azoknak lesz valóban jó hír annak lehetősége, hogy Istenhez fordulhatnak egész életükkel, akik szívük mélyén tudják, hogy elvesztek. Ezzel az üzenettel jár szerte. Térjetek meg, forduljatok Istenhez, jöjjetek hozzá, hagyjátok el hiábavaló és istentelen dolgaitokat, szabjátok életeteket hozzá. Nem ijesztget, de egyértelműen és eltántoríthatatlanul hív az Atyához. Nem félelmet keltve hív megtérésre, de nem rejti véka alá üzenete sürgető voltát. Teszi mindezt teljes elkötelezettséggel, szeretettel és együttérzéssel. Jézus alapvetően azért jött, hogy Isten uralma alá hívja minden ember életét.
Már pedig azok, akik azon spekulálnak, hogy a többiek bűnösöbbek mint ők, nem az Isten uralma alá vetett életet élnek. Ez biztos jele annak, hogy nem néztek szembe önmaguk elveszett voltával. Azok, akik szemmel látható magabiztossággal osztják a lapokat, hogy ki igaz és ki bűnös, ki még bűnösebb, akik magabiztosságukban Istent is magyarázataik tárgyává teszik – bizonyságát adják annak, hogy nem az ő uralma alatt élnek. Akik hamis biztonságot építenek maguknak arra alapozva, hogy jobbak, mint a többiek, akik kemény szívvel elkülönülnek azoktól, akik szenvednek, arról tesznek bizonyságot, hogy nem tértek meg.
„… ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” – mondja nekik Jézus. Mit jelent, hogy „hasonlóképpen” ill. „ugyanúgy”? Semmiképpen sem fenyegetést, hogy feltétlenül ilyen kegyetlen mészárlás, vagy tömegbaleset áldozatai lesznek. Sokkal inkább a felkészületlenségre utalt Jézus. Hirtelen, váratlanul veszhetünk el anélkül, hogy rendeznénk Istennel az életünket. Ne azon bölcselkedjetek, hogy ők bűnösebbek voltak, mint ti, hanem látva az emberi élet kiszolgáltatottságát, törékenységét, térjetek meg, forduljatok oda Istenetekhez, az Úrhoz. Ne azon filozófáljatok, hogy miért éppen most, miért éppen ők, ne próbáljatok Isten felé emelkedni bölcselkedéseitekben, hanem térjetek meg, forduljatok hozzá. Tegyétek meg most, amíg lehet, mert ha nem, hasonlóan elvesztek ti is…
Majd mindezek után Jézus egy példázatot mond, amivel megerősíti mondanivalóját. Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében. Amikor kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, nem talált. Azt mondta a kert gondozójának: három éve járok már ide, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fán, de nem terem. Vágd ki, ne foglalja a földet hiába. De az így válaszol: „Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki.” A fügefa Isten népét szimbolizálja. Izrael nem termi meg a megtérés, azaz az Istennel való kapcsolat gyümölcseit, amit Isten keres népe életében. Megérett az ítéletre. Isten azonban türelmes, és időt ad a megtérésre. Ez az idő azonban nem végtelen… a fügefa nem tudja, hogy már csak egy éve van. Ha nem lesz változás, kivágatik… Ha nem fordulunk Istenhez teljes szívünkkel, teljes szeretetünkkel, elmúlik a lehetőség.
Mindezek alapján két kérdés áll most előttünk. Teremjük-e a megtérés, azaz az Istenhez odafordulás, az ő uralmát elfogadó élet gyümölcseit? Mindez pedig a jelen helyzetben a következőket jelenti: Felülemelkedik-e együttérzésünk a közömbösségen, az ítélkezésen, a magyarázkodáson? Hiszen Isten, aki Jézus Krisztusban és különösen az ő kereszthalálában belépett e világ szenvedéseibe, együttérzésre hív minket. Fakad-e együttérzésünkből segítség és imádság mindazokért, akik nyomorúságban vannak, közelben és távolban? Leszünk-e olyan emberekké, akik beengedik szívükbe mások fájdalmát, és akik készek Isten eszközeivé lenni az ő életükben? Nincs fájdalmasabb, amikor hívő emberek, ahelyett, hogy segítenénk és cselekednénk, hosszasan magyarázkodunk mások bűneiről, Isten tetteiről!
A másik kérdés az előzőhöz kapcsolódik: ha képtelenek vagyunk a megtérés eme gyümölcseit megteremni, felismerjük-e ezt, és készek vagyunk-e odafordulni Istenhez? El tudjuk-e neki mondani, hogy „Uram, látod, milyen kemény a szívem, közömbös a lelkem… Uram, látod milyen hideg és szeretetlen az életem… Uram, te ismersz, tudod, hogy nem tettelek még Úrrá az életemben… Uram, látod milyen nehéz elismernem, hogy megtérésre van szükségem, különben elvesztem…”? Megtérésünkkel, Istenhez való odafordulásunkkal önmagunkat, családunkat, jövőnket az ő kezébe tesszük. Ez az, amire Jézus sürgető, őszinte, de nem ijesztgető szavaival hívja azokat, akiket szembetalálták magukat a borzalmakkal – legyen az Pilátus vérengzése, a torony összeomlása, a cumani pusztítása, vagy bármi más romboló erő a világban. Ámen!
Lovas András

Drámai esemény zajlik szemeink előtt: 2 próféta szól Isten nevében, ugyanazokat a kifejezéseket használva: „Így szól az Úr…” Mind a ketten ugyanarra az isteni tekintélyre hivatkoznak – de egymással ellentétes üzenetet hirdetnek, sőt, maguk is ellentétbe kerülnek egymással. Olyan ez, mint egy középkori lovagi párbaj, csak ebben az esetben próféták vívnak meg egymással. Ki mondja az igazat?
Ugyanakkor, ami történik, nem kettejük belügye, vagy magánügye. Nem valamiféle kollégiális, szakmai perpatvar, nem privát ügy. Először azért nem, mert Isten is benne van; másodszor pedig azért nem, mert az egész nép szeme láttára zajlik, amely nép jövőjéről és ezzel összhangban jelen magatartásáról van szó.
A tét pedig hatalmas, hiszen súlyos krízisben van Júda. Történelmének egyik legkaotikusabb és végül legtragikusabbnak bizonyuló időszaka ez. (A 70 éves fogsághoz, a templom és Jeruzsálem lerombolásához vezetett) Hatalmas világpolitikai átrendeződések vannak folyamatban. Az asszír birodalom alászállása, a babiloni birodalom megerősödése és agresszív terjeszkedése, a másik szuperhatalommal, Egyiptommal való összeütközésének az időszaka ez. Júda és a hozzá hasonló kis államok a nagyhatalmak összecsapásának a tengelyében keresik a helyüket, a megfelelő szövetségi politikát.
Babilon már egyszer felvonult Júda és Jeruzsálem ellen. Hűbéresévé tette a kis országot, és a nép egy részét deportálták Babilonba, a templomi istentiszteleten használt arany és ezüst tárgyak egy részét magukkal vitték. A kérdés, hogy mit hoz a jövő? Mire számítsunk? A teljes bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban mit várhatunk? Mit mond Isten? Ki szólja Isten szavát? Ki hallja meg Isten akaratát? Hogyan igazodjunk el a bizonytalanságban? Mire készítsük fel magunkat? Hogyan hozzuk az eseményeket összhangba a hitünkkel? Annyi szó, annyi vélemény, annyi megnyilvánulás Isten nevében – vajon hol van ő? Hogyan ismerjük fel az igazság hangját? A ma olvasott rész szempontokat ad ahhoz, hogy ilyen helyzetben eligazodjunk.
I. Jeruzsálemben diplomáciai összejövetel zajlik.
Sötétített üvegű fekete Mercedesek érkeznek egymás után Cidkijjá király rezidenciájához. Mindenki tudja, miről van szó, ezért senki nem bosszankodik, hogy az útlezárások miatt késve érkezik a munkahelyére. Edóm, Moáb, Tírusz és Szidón külügyminiszterei tartanak találkozót Jeruzsálemben. A tárgyalásnak egy témája van: hogyan álljunk ellen a hatalmas Babilonnak? Hogyan szabaduljunk fel hűbéresi kötelezettségeink alól? Talán összefogva, és Egyiptomot, a másik nagyhatalmat segítségül híva sikerül leráznunk magunkról Nebukadneccar igáját.
Egyszercsak nem kívánt alak jelenik meg a biztonsági őrökkel körülvett helyszínen. Cidkijjá, Júda királya, valamint a nép jól ismerik őt. Alapjában véve bajkeverőnek tartják. Vajon most mire készül Jeremiás? Amint közeledik, világossá lesz, hogy egy jármot hordoz a nyakában. Igen furcsa látvány a próféta, járommal a nyakán, az elegánsan öltözött diplomaták közt. De ami igazán felháborító, az, amit mond:”Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Mondjátok meg uratoknak: Én alkottam nagy erővel és kinyújtott karral a földet meg a földön élő embereket és állatokat, és annak adom, akinek én jónak látom. Most szolgámnak, Nebukadneccar babilóniai királynak a kezébe adom mindezeket az országokat.” Majd miután elmondja, hogy Isten súlyosan megbünteti azokat az országokat, akik nem szolgálják Nebukadneccart – meghökkentő díszletét is magyarázva – a következő provokatív kijelentést teszi: „Azt a népet azonban, amelyik nyakát Babilónia királya igájába hajtja, és őt szolgálja, meghagyom földjén – így szól az Úr -, hogy művelje azt, és lakjék rajta.” Jeremiás azt hirdeti az összeesküvést szövő csapatnak, hogy hagyjanak fel terveikkel, fogadják el Babilónia fennhatóságát, mert ez Isten akarata a jelenben és csak így menekülhetnek meg. Gondolhatjuk, hogy a próféta kijelentése nem kis mértékű felzúdulást keltett.
A tárgyalás befejeződik, a Mercedesek elhúznak, de Jeremiás szavai nem vesznek a feledés homályába. Kis idővel később (28.1) megszólal egy másik személy is, Hananjá próféta, a templom közelében, a papok és az egész nép előtt. Ő, szemben Jeremiással, jó hírt hoz: „Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Összetöröm Babilónia királyának az igáját! Két esztendő múlva visszahozom erre a helyre az Úr házának minden edényét… Visszahozom erre a helyre Jekonját, Jójákim fiát, Júda királyát, és Júda foglyait is, akik Babilóniába kerültek…” Hananjá szívből szól. Látja a reménységet a babilóniai iga gyors lerázására, a fogságba kerültek szabadulására. Fáj neki, hogy Isten szent házát részben kifosztották. Neki szívügye Izráel. És, úgy gondolja, Isten sem lehet ilyen szigorú. Hogyan hagyhatná választott népét egy pogány uralkodó kezében? Egy kis büntetés, figyelmeztetés rendben, de ilyen súlyos ítélet? És Hananjá mindazt, amit Istenről gondol, megtámogatja Isten nevével, Isten szájába adja. Saját gondolatait, emberi reményeit, szíve kívánságát. Hananjá békét hirdet, nem gonosz szándékból szól.
II. Mit válaszol minderre Jeremiás?
Meglepő fordulattal kezdi: „Helyes, bár úgy tenne az Úr, és teljesítené beszédedet az Úr…” Jeremiás egyetért Hananjá szíve vágyával, ami rövidtávon szabadulást remél. Bárcsak úgy lenne, Hananjá, amint mondod… A próféta nem egy beprogramozott gép, Jeremiás, aki kénytelen ítéletet hirdetni amiatt, hogy Júda elhagyta Istent, nem olyan valaki, akinek öröme telik Isten ítéletében. Ő is szívesebben hirdetné a béke szavait, amint mi is szívesebben hallgatjuk azt, ami kellemesen simogat, bíztat, reményt ad – ami megerősíti vágyaink és elképzeléseink. De Isten szava nem mindig azonos azzal, amit mi hallani szeretnénk. Isten szava nem feltétlen azzal egyezik, ami jól esik, ami biztosnak tűnik. Van, amikor az igaz szó – a fájdalmat hozó szó. És hosszú távon mégis az hoz életet. Ezért Jeremiás nem maradhat meg a „bárcsak”-nál, nem hagyhatja Hananjára amit hallott, nem kerülheti ki a konfliktust, hanem folytatni kénytelen: „De hallgasd csak meg ezt az igét…” Három dologra szeretném felhívni a figyelmet:
Mindez az egész nép előtt történik, amint a szöveg négyszer is hangsúlyozza (v.1, 5, 7, 10). Isten igazsága nem elrejtett. Nem Jeruzsálemnek valamelyik külvárosában, egy eldugott udvar pincéjében suttogja fülből-fülbe egy ismeretlenségben élő ember. A belvárosban, a legnagyobb nyilvánosság előtt, egy politikai dimenzióktól nem mentes vitában szólal meg az Úr. Senki nem mondhatja, hogy nem hallottam, nem tudtam, nem jutott el hozzám. Később csak annyit mondhatnak a jelenlévők, hogy nem hallgattam rá. Nagyon fontos szempont ez akkor, amikor Isten igazságát keressük.
A másik, amire már utaltunk, hogy az igaz próféta nem érzelmeire hallgat. Isten iránti engedelmessége és hűsége felülkerekedik szíve vágyán. Nem mondhatja, és nem is mondja, amit Isten nem mond. Vállalja a népszerűtlenséget, sőt, Jeremiás éppen ezért az üzenetért az árulás vádját és a börtönt is.
Jeremiás válaszának legdöntőbb és legfontosabb része, hogy nem önmaga korábbi kijelentéseire, hanem a régebbi próféták üzenetére támaszkodik. Azt gondoljátok, hogy nem lehet Istentől, aki ilyen kemény üzenetet hirdet? Azt gondoljátok, az az Istentől való küldött, aki mindig kedveset, szépet, jót mond nektek? Azzal vádoltok, hogy Isten Babilónia által megcselekedett ítéletének hirdetőjeként hűtlen lettem a nemzethez és annak Istenéhez is? Halljátok, és halld te is, Hananjá: „Azok a próféták, akik előttem és előtted voltak régtől fogva, háborúról, éhségről és dögvészről prófétáltak hatalmas országok és nagy királyságok ellen.” Ismeritek saját múltatok, nem? Amikor népünk elfordult Istentől, amikor a gazdagak erőszakosságuk miatt egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lettek, amikor súlyos erkölcstelenség lett úrrá köztünk, amikor más isteneket imádtunk, Isten mindig elküldte követeit, a prófétákat, akik megtérésre hívtak. Jeremiás, minden furcsasága, idegensége, népszerűtlensége ellenére nemcsak úgy jött a semmiből, hanem egy prófétai hagyomány, egy prófétai mozgalom részese. Isten korábbi tetteibe, szavaiba beágyazott az élete és üzenete. Ezért tudja, bármilyen jó is lenne a gyors szabadulás, amíg a vezetők és a nép nem tér vissza az Úrhoz, nincs esély.
III. A párbajnak azonban nincs vége.
Hananjá nem hagyja annyiban. Egy látványos mozdulattal leveszi Jeremiás nyakáról a jármot, amit Isten készíttetett vele, majd összetöri azt, mondván: „Ezt mondja az Úr: Így töröm le Nebukadneccar babilóniai király igáját két esztendő múlva minden nép nyakáról.” A szimbolikus cselekedet talán még erőteljesebb, mint hogy Jeremiás egy fajárommal sétált napokon, hónapokon (?) át Jeruzsálemben. Kit nem győz meg Hananjá szenvedélyes tette és határozott szava. Hananjá a győzelemre tör. Nem engedheti, hogy Jeremiásé legyen az utolsó szó. Ha nem tart ki végérvényesen igaza mellett, még a végén felmorzsolódik tekintélye. Tettével megpróbálja túlkiabálni, a színről lesöpörni Jeremiást.
Vajon mit tesz Jeremiás? Mivel „vág vissza” a párbajban? Mivel védi meg igazát? Úgy tűnik, semmivel: „Jeremiás próféta ekkor elment útjára.” Nem érezte úgy, hogy személyes párbajban áll, amikor csapásra csapás a válasz. Jeremiás nem elbizonytalanodik, nem is feladja, mondván ezeknek úgyis mindegy, mit beszélek. De tudja, hogy Isten igazsága nem szorul az ő védelmére, hogy nem a leghangosabbak, a legerőszakosabbak, a legtöbbet beszélők az igazság képviselői. Aki az igazságból való, a csendesebb szóban is felismeri az Isten szavát, aki meg nem akar hallgatni, annak kár kiabálni. Jeremiás csendben elvonul.
IV. De Isten egyszer csak újra szólítja követét
és itt éri el a történet a csúcspontját: „Menj, és ezt mondd Hananjának: Így szól az Úr: Fajármot törtél össze, de vasjármot csináltál helyette! Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Vasigát teszek mindezeknek a népeknek a nyakára, hogy Nebukadneccart, Babilónia királyát szolgálják.” Hananjá hamis üzenete nem szabadulást, hanem még nagyobb fájdalmat hozott. Hiszen erősítette azokat, akik semmiképpen nem akarták elfogadni Isten igáját, amit Nebukadneccar személyében helyezetett a népre. Olyan politikai döntéseket, ellenállást eredményezett mindez, ami még véresebbé tette Babilónia későbbi hadműveleteit, még nagyobb pusztulást szerzett Jeruzsálemben. Az Isten ítéletének elutasítása még keményebb helyzetet szült. De személyesen is kap üzenetet – a hamis próféta az igaz prófétán keresztül - az Úrtól: „Hallgass ide Hananjá! Nem küldött téged az Úr, te mégis biztattad ezt a népet hazug módon! Azért ezt mondja az Úr: Eltöröllek téged a föld színéről, még ebben az esztendőben meghalsz, mert beszéded lázítás volt az Úrral szemben.” A szövegben irónia található: az Úr nem küldte őt, ő mégis biztatta a népet, ezért most az Úr elküldi („eltöröllek”) őt a föld színéről. Hananjá békét hirdetett, de ez a – hamis – béke, lázítás volt az Úr ellen. Mert a hamis béke szava ellenségeskedés Istennel, míg az igaz ítélet szava végül békét hoz. És ezt fontos látnunk és értenünk, ha személyes és közösségi ügyeink közepette Isten szavát keressük. A hamis próféta szava, talán azonnali mód békét és nyugalmat hoz, mégis Istennel fordít szembe. Az igaz próféta szava, még ha fájdalmat is kelt, megbékít Istennel és a másik emberrel. Isten igazolta Jeremiást, Hananjá még abban az évben meghalt.
Isten szólni akar hozzánk. Szólni akar népéhez, gyülekezetéhez, szólni akar azokhoz, akik keresik őt. Ugyanakkor mind keresőket, mind már azokat, akik találkoztunk vele és Jézus Krisztust követjük, nagyon sok üzenet ér. Igaz és hamis, mély és felszínes, értékes és talmi. Isten el akarja juttatni üzenetét hozzánk, de mi nem akarjuk hallani. Nem akarjuk, mert csak arra vagyunk kíváncsiak, amikor simogat, amikor jót hallunk, amikor békét hirdet – de elutasítjuk, hogy megítéljen, hogy rámutasson istentelen dolgainkra, hogy fájdalmas eseményeken keresztül ébresszen fel. Isten szólni kíván, és még ha ma keményen is szól, mindezt szeretetében teszi, hiszen célja, hogy magához fordítson és közelségébe vonjon. Isten szólt a próféták által, majd végül legteljesebben Fia, Jézus Krisztus által. Őbenne egyszerre hirdet ma is ítéletet és békességet. Ítéletet, hiszen Jézus halálát bűneink okozták. Megbékélést, hiszen – egy csodálatos fordulattal – az általunk okozott halálból számunkra megszerzett megbékélés lett. Ha magunkra vesszük Krisztus ítéletét, azaz hagyjuk, hogy a Szentlélek meggyőzzön hiábavaló, istentelen dolgainkról, és bűnbánatot tartunk, akkor ebben, az ítélet elfogadásában, békességet is nyerünk: megbékélést Istennel és megbékélést a másik emberrel. Adja Isten, hogy készek legyünk mindig, minden körülmények között meghallani az ő szavát, és magunkba fogadni, valamint megcselekedni azt. ÁMEN!
Lovas András

Lukács evangélista a Szentlélek teológusa. Nemcsak azért állítják ezt róla, mert ő a szerzője a Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek is, amely a Szentlélek pünkösdi kitöltetését adja elénk, majd mindvégig a Lélek sodrásában mutatja be az apostolok missziói munkáját. Evangéliumában is külön figyelmet szentel a Szentlélek személyének és munkájának, és mindezt hangsúlyosabban teszi, mint a többi evangélista. Lukács számára különösen fontos, hogy Isten Lelkét úgy mutassa be, mint aki hatalmasan munkálkodik úgy Jézus, mint a korai egyház szolgálatában.
Isten arra hívott bennünket, hogy imádkozzunk Szentlélekért. Mindezt a templom használati engedélyével kapcsolatos nehézségek mélyítették el számunkra. Felismertük és elfogadtuk, hogy a nehézségeink hátterében az áll, Isten azért várat bennünket, hogy lelkileg felkészítsen az épület birtokbavételére. Arra hív bennünket, mint gyülekezetet, hogy a Szentlélek által megújulva, közömbösségünkből, kompromisszumainkból megtérve, gyülekezetünkért és a lakótelepért való imádságban elkötelezetten vegyük birtokba azt a házat, amelyről az építkezés előtt és alatt mindvégig hangoztattuk: nemcsak gyülekezetünk otthona, hanem a Jézus Krisztusról szóló, sokakat elérő tanúság helye legyen. Ahhoz, hogy emberek Isten Országába lépjenek be, Isten erejével kell szolgálnunk. Szükségünk van a Szentlélek kiáradására is, hiszen gyakran erőtlen a keresztyénségünk. Mindezek alapján az előző hetekben azon volt a hangsúly, hogy meglássuk, milyen nagy szükségünk van Isten Lelkéért könyörögni, megújulásra vágyódni. A ma olvasott rész szintén a Lélek személyével kapcsolatos. Itt azonban abban nyerünk betekintést, hogyan gondolkodik, hogyan vágyódik maga Jézus a Lélek kiáradásával kapcsolatban.
I. Jézus Krisztus szenvedélyes vágyódása
“Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna” - mondja Jézus szenvedélyesen. Szavaiban nemcsak a vágy érződik, de kijelentésének súlyos, komoly volta is. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak – folytatja. Milyen tüzet szeretne lángra lobbantani? Mi az, ami ilyen erővel feszíti az Urat, és ami nem valamiféle kedves, langymeleg békességet, hanem súlyos meghasonlást okoz?
Keresztelő János szavaiban találkozunk a tűz fogalmával Lukács, a Szentlélek teológusa evangéliumában. Így szól Jézus előfutára, útkészítője: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket … A fejsze pedig már ott van a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” (3.7-9) Ebben a részben a tűz az eljövendő ítélet képe. Aki nem tér meg, mondja János, aki nem fordul az Úrhoz, azt elsöpri az eljövendő harag. De vajon mondaná-e Jézus ilyen szenvedélyesen, hogy mennyire szeretném, ha már lángolna Isten ítélete? Hiszen éppen ő volt az, aki, amikor a tanítványai tüzet szeretnének kérni az égből, hogy elveszítsenek egy várost, ahol Jézust nem fogadták be, azt mondja nekik, hogy nem tudjátok milyen lélek van bennetek (Lk.9.51-56).
Keresztelő János azonban jobban kifejti az üzenetét: „Én ugyan vízzel keresztelek, de eljön az, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam: ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket.” (Lk. 3.16-17) A Szentlélek és a tűz együtt jelenik meg ebben a kijelentésben, elővetítve azt, amikor a Lélek kettős tüzes lángnyelvek formájában száll majd le Jézus apostolaira. János egy képet is hallgatói elé ad, amellyel az eljövendő Jézus szolgálatát írja le: „Kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: a gabonát csűrébe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” Az aratás után kicsépelt gabonát az ún. szórólapáttal feldobták a levegőbe. A szél a könnyebb polyvát, a maghéjat, elfújja, a gabonaszemek pedig visszahullanak a földre. A polyvát összegyűjtötték és elégették, a gabonát pedig elraktározták. Ez az akkor mindennapos kép magyarázza az eljövendő Jézus Szentlélekkel és tűzzel való szolgálatát: ő az, aki a Szentlélek ereje által elválasztja Isten Országának igaz gyermekeit azoktól, akik nem tartoznak hozzá.
Jézus tehát a Szentlélek kiáradását vágyja. Azért jött, hogy a Lélek tüzét gyújtsa meg, egy olyan tüzet, amely az egész földön elterjed majd. A Szentlélek kitöltetését várja és vágyja ilyen szenvedélyességgel, mert ő az, aki majd elválasztja a hamisat az igaztól, a sötétséget a világosságtól, a maradandót a hiábavalótól. A Lélek az, aki kitölti majd Jézus Krisztus követői szívébe az Atya iránti szenvedélyes szeretetet, és ő az, aki az egymás iránti szeretetet munkálja egy önzésre és gyűlölködésre épülő világban. Amikor az Atya és a Fiú elküldi Pünkösdkor a megígért Szentlelket, nem az ítélet végett teszik ezt. Ez a tűz megerősít, felhatalmaz, megtisztít. Igen, ez a tűz majd egykor elsöpri azokat, akik tudatosan Jézus ellen fordulnak. De Jézus szemei előtt nem az ítélet, hanem Isten hatalmas és csodálatos jelenléte van.
Hol van ez a tűz a mi életünkben? Hol lángol, amit Jézus ennyire szeretett volna lángra lobbantani? Mi van a tűzzel a gyülekezetünkben? Mi van a tűzzel a szívedben? Hogyan állunk meg Jézus előtt, mit mondunk neki, amikor szívünkben éppen csak pislákol valami, ha ugyan nem szürke hamuvá égett le már minden? Hol van Isten imádata és a másik ember szeretete?
II. Mi kell a tűz fellobbanásához?
„Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!” Ahhoz, hogy a Szentlélek tüze eljusson minden emberhez, Jézusnak meg kell halnia, bele kell merülnie a halálba. Ami jelképesen megtörtént akkor, amikor Keresztelő János megkeresztelte őt, valóságosan is el kell, hogy érkezzen életében. Hiszen nemcsak jelképesen azonosul a bűnösökkel, azáltal, hogy megkeresztelkedik a Jordánban a bűnbánat és az új élet keresztségével, hanem valóságosan is. A halál és a feltámadás előtte áll, és ezt nagyon jól tudja. De mi az a szorongás, amelyről beszél? Két értelmezési lehetőség van.
Jézus minden vágya, hogy a Szentlélek kiáradjon minél többekre, mindeközben azonban a halálfélelem árnyéka már itt rávetül. Egyrészt előtte van az Atya akaratának a beteljesítése, vágyik arra, hogy Isten uralma a Lélek által megjelenjen és minél többekben lakozást vegyen, tudja, hogy mindez az egész világ újjáteremtéséhez vezet, másrészt valóságos embervoltában nem könnyű szembenéznie azzal, hogy kínokat, elárulást, megaláztatást, halált kell elszenvednie mindezért. Bárcsak lángolna már most a tűz, de addig még a leggyötrelmesebb események hátravannak!
De úgyis érthetjük Jézus szavait, hogy mennyire korlátozott, visszafogott, amíg halála be nem teljesedik. Ha egész szolgálata Isten Lelkének kiáradására, mindeneket újjáteremtő munkájára mutat, milyen korlátozott, milyen tehetetlen, amíg a Lélek nem árad ki ilyen hatalmas mértékben.
A Szentlélek kiáradása Jézus Krisztus halála és feltámadása után történt meg. Ahhoz, hogy Isten a lehető legközelebbi közösségbe kerüljön az emberrel, a bűn nagy válaszfalának le kellett dőlnie. Jézus magára vette bűneinket, és így szabaddá tette az utat ahhoz, hogy Isten Lelke lakozást vegyen bennünk. És a Jézus által annyira vágyott tűz az egész világon lángra lobbant. Először Jeruzsálemben, majd a környező vidékeken, az akkor ismert világban, de mára az egész földön. A láng, a Szentlélek megelevenítő, megtisztító, Jézusban újjáteremtő lángja az egész világra kiterjedt. Olyan, mint egy jótékony tűz, amit semmi meg nem állíthat, semmi ki nem olthat. Van, amikor hatalmasan lángol a tűz, és gyorsan terjed, máskor pislákol, egy-egy helyen kihunyni tűnik; de soha semmi végleg ki nem olthatja.
Mi gyakran megoltjuk a Lélek munkáját (1Thesz.5.19). Amikor nem ápoljuk tüzét engedelmes élettel, amikor nem tápláljuk imádságainkkal, amikor hagyjuk, hogy bűneink megrontsák az Úrral és egymással való közösségünket, kioltjuk a Lelket. Amikor ő valamire indít, valamire késztet, valamiről egyértelműen beszél a szívünkben, de mi nem akarjuk hallani a hangját, megoltjuk a Lelket. Amikor nem élünk az ajándékokkal, amiket arra kaptunk, hogy szolgáljunk Jézus nevében, megoltjuk a Lelket. Amikor elmaradunk a testvéri közösségből, amikor nem lépünk fel a szívünkben megszólaló, Isten és az ő népe iránti bizalmatlanságot keltő hang ellen, megoltjuk a Lelket. Tudod, hogy milyen, amikor a Lélek tüze lobog benned. És mára mi maradt? A Sátán a nagy tűzoltó mindebben, hiszen Jézus szenvedélyes vágya éppen a Lélek tüzének lobogása. De Jézus Krisztus, aki meghalt, feltámadt, és visszajön, ma ugyanazt mondja felettünk: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna.” És micsoda korlátja munkájának a mi Lélek-oltó életünk. Ő ma is a lángra lobbantás munkájában áll, mi se legyünk a “tűzoltó” oldalán!
III. Békesség helyett meghasonlás
Mindezeket hallván „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Igen, válaszoljuk Jézusnak. Nem a lelki békéről szól mindaz, amiért itt vagyunk hétről hétre? „Nem – mondom néktek – hanem inkább meghasonlást.” – mondja Jézus. „Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával.”
Jézus Krisztus természetesen azért jött, hogy helyreállítson, gyógyítson, építsen. Az Isten rendje nem a gyűlölet és a széthúzás, hanem a megbékélés. Azonban ez nem homályosíthatja el előttünk annak a munkáját, aki kezében tartja a szórólapátot. Amikor a Szentlélek tüze lobog, akkor éppen Jézus személye miatt születnek meghasonlások. És ezzel a tanítványoknak számolni kell.
Jézus Mikeás próféta szavait idézi. Mikeás korában megromlott az élet Izraelben. Isten népe nem termi azokat a gyümölcsöket, amelyeket Isten joggal elvár. Nincs hívő, nincs becsületes; erőszak, korrupció, hatalommal való visszaélés uralja az országot. Annyira megromlottak, hogy apa fia, leány anyja, meny anyósa ellen fordul. Az embernek saját családja is ellensége lett az önzés, a hatalom, a pénz igézetében.
A helyzet újra és újra ismétlődik. Amikor a Lélek tüze lángra lobbant, összeütközésbe kerülhetsz szeretteiddel, akik ezt nem értik, nem vágyják, nem akarják. Vannak köztünk szülők, akiket nem értenek meg gyermekeik. Vannak gyermekek, akiket Jézus miatt fanatizmussal, túlzással vádolnak szüleik. Vannak, akikben éppen a meghasonlás miatti csalódás, fájdalom miatt aludt ki a tűz… Akik azt gondolták, hogy nem éri meg Jézus Krisztus mellett szorosan kitartani ilyen áron, vagy sokáig küzdöttek, de belefáradtak. Legyünk őszinték! A szeretteink értetlensége vagy kritikája a számunkra legfontosabb miatt nagyon fájdalmas.
Jézus, aki azért jött, hogy tüzet bocsásson a földre, kettős elhívással szólít meg ebben a helyzetben. Szeresd azokat, akik téged vádolnak. Ne adj teret szívedben a keserűségnek, az önsajnálatnak, vagy a neheztelésnek. Imádkozz értük, hogy Jézus nyissa meg lelki szemeiket, hogy ők is lássanak! Kitartóan, kopogtatva, zörgetve imádkozz, hogy adja nekik is az Úr az ő Lelkét, lobbantsa lángra őket.
A másik elhívás a vele való kapcsolatra vonatkozik. Légy hűséges Jézushoz, aki maga is átélte a meghasonlást, amiről itt beszél. Akár milyen fájdalmas is a meghasonlás, ne fordítson ez el Jézustól. Vállalnod kell a konfliktust érte, aki azért jött, azért halt meg, azért támadt fel, hogy tüzet bocsásson a földre. Azonosulj szenvedélyével, kérd, hogy írja szívedbe az ő szándékát, kérd, hogy újra bocsássa rád tüzét, hogy az általad másokra is átterjedjen! ÁMEN!
Lovas András
 

A ma olvasott rész az elmúlt héten elhangzottak folytatása. Jézus imádkozni tanítja tanítványait. Ennek részeként buzdítja őket a kitartó, zörgető, tolakodó imádságra. Majd egy csodálatos ígérettel bátorítja őket: „Ha pedig ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” Mai igénket ennek fényében kívánom magyarázni. Ha komolyan vesszük Jézus szavait, ha tolakodva imádkozunk Isten Lelkének megújító munkájáért a személyes, a családi, a gyülekezeti, a lakótelepi életünkben, sőt, az egész országra nézve, ő meglátogat bennünket az ő Szentlelkével. Mi történik akkor, amikor Isten Lelke leszáll Isten népére?
I. Megnyílik szívünk és a szánk
Jézus egy némaságot okozó gonosz lelket űz ki egy emberből. Ez az esemény lesz a forrása annak a vitának és jézusi tanításnak, amit olvastunk. De mielőtt tovább mennénk erre a tanításra, gondolkodjunk el azon, mi történik ezzel az emberrel.
Megnyílik a szája, és elkezd beszélni az, aki – ki tudja mióta – néma volt. A beszédre való képesség része embervoltunk megkülönböztetett dicsőségének. Az, aki nem tud beszélni, fájdalmas módon bezárul, emberi létének egy döntő területe korlátozódik. Jézus nyilvánvalóan a Szentlélek ereje által cselekszik, és egyértelműen szabadulás történik. Míg effelől semmi kétségünk nem lehet, és nem áll szándékomban elterelni a figyelmet arról, hogy igénk azt adja elénk, hogy Jézus legyőzi (ma is) a gonosz erőit, amelyek megkötöznek bennünket, hadd mutassak rá ennek az eseménynek egy másik olvasatára.
Amikor a Szentlélek elérkezik hozzánk, mi, akik korábban némák voltunk, beszélni kezdünk, Istent magasztaljuk és dicsőítjük. Ezt az olvasatot Lukács evangélista is megengedi azzal, ahogyan szerkeszti a fenti részeket. A 10. fejezet végén Mária és Márta történetét olvashatjuk. Ennek üzenete a hozzánk beszélő Jézus figyelmes hallgatására hív. A következő rész azzal foglalkozik, hogyan beszéljünk mi az Úrhoz, hogyan imádkozzunk. Mai igénkben pedig egy némával találkozunk, aki nem tud beszélni. Mindennek fényében egyértelmű az üzenet: Isten szólni kíván hozzánk, és imádságra hív minket, de valami, vagy valaki megbénít bennünket. Mert mennyien vannak, akik nem beszélnek a Teremtő Istennel. Akár megkeseredett gyermekeiként, akár őt nem ismerő, nem kereső emberként nem beszélünk Istennel. Saját képére és hasonlatosságára teremtett, a vele és az egymással való közösségre formált, amely közösségnek egyik formája a beszéd, de mi némák vagyunk. S talán nem is szándékosan, nem elhatározásból vagy dacból, hanem egyszerűen erőtlenségből. Valami vagy valaki bezárja a szívünket, lelakatolja a szánkat. Hálát kellene adni neki - de nem teszed. Nyomorúságaidban ostromolni kellene őt kéréseddel, kereséseddel, kopogtatásoddal – de nem megy. Arra hívattál el, hogy magasztaljad a nevét – de képtelen vagy. Tudod, hogy meg kellene vallanod őt mások előtt – de nem mozdul a nyelved. A teremtmény nem beszél a Teremtőjével. A gyermek nem beszél Atyjával. Nem a némaság démona ez, mint annak esetében, aki nem tudott beszélni, de nem hasonlóan a gonosz erőinek jelenlétét és hatalmát mutatja Isten népének ez a némasága?
Isten az, aki felszabadít arra, hogy beszéljünk vele, hogy kitörjünk a némaságból, a csendből, a bezártságtól. Jézus az, aki felszabadít arra, hogy Istent végre megszólítsd. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyben újra és újra olvassuk, hogy kiárad Isten Szentlelke. Minden alkalommal beszéd követi a Léleknek ezt a munkáját. Pünkösdkör idegen nyelven hirdetik az Úr hatalmas dolgait, majd előáll Péter, és bizonyságot tesz Krisztusról. A nagytanács tagjai azt parancsolják Péternek és Jánosnak, hogy hallgassanak el, de ők nem teszik. Amikor a jeruzsálemi gyülekezet együtt imádkozik, és megtelnek mindnyájan Szentlélekkel, bátran hirdetik az Isten Igéjét (4.31). Amikor a Szentlélek leszáll azokra a nem zsidókra, akiknek Péter hirdeti Krisztust, nyelveken szólnak és magasztalják Istent (10.46). Amikor Pál Efézusban megkereszteli János tanítványait az Úr Jézus nevére, azokra is leszáll Isten Lelke és nyelveken szólnak és prófétálnak (19.6). Amikor a Szentlélek leszáll Isten népére, Isten népe bátran hirdeti Isten nagyságos dolgait és teljes szívvel magasztalja őt. Ha némák, erőtelenek, magunkba zártak vagyunk, egyedül Isten Lelke ébreszthet fel bennünket és szabadíthat ki némaságunk börtönéből. Jöjj, Szentlélek Isten!
II. Összeütközik Isten Országa és a Sátán hatalma
Ahol a Lélek kiárad, Isten Országa összeütközik a Sátán hatalmával. Jézus Krisztus megszabadít egy megkötözött embert, amiről – kritikusainak és vádlóinak adott válaszában - így szól: „Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” Jézus üzenetének középpontjában Isten Országa, Isten uralma állt. Ennek elérkezését hirdette, és ennek jelenlétére mutattak gyógyításai, szabadításai, csodái. Benne Isten uralma áll helyre a földön, a mi világunkban, ahol a bűn kifordította és lerombolja az Isten szerinti rendet. Jézus halála és feltámadása, mint a bűn felett való győzelem, Isten uralmának a szívét jelenti. Jézus Krisztus személyét soha ne válasszuk el Isten Országának a valóságától! Hol van Isten uralma?
Ott, ahol Isten ujja, azaz a Szentlélek (vö. 2Móz. 8.15, Mt. 12.28) által Jézus kiűzi a démoni erőket, győzelmet vesz a megkötözöttségek felett. És hogy véletlenül se felejtsük el, milyen valóságos összeütközésről, harcról van szó, Jézus egy történetet mond az erős fegyveresről. Állig felfegyverzett személy őrzi palotáját és annak kincseit, ereje és hatalma teljes biztonságában. Vagyonát, zsákmányát senki nem illetheti, csak ha valaki legyőzi őt. Ilyen azonban eddig még nem akadt. Egyszer csak megjelenik a színen egy még erősebb fegyveres, aki rátör, lefegyverzi, kifosztja és szétosztja zsákmányát. A küzdelem az erők küzdelme. Ahol Jézus Isten Lelke által kiűzi a gonosz lelket, ott az Isten országa összeütközésbe került a gonosz hatalmával. Jézus azáltal tud szabadítást szerezni a megkötözött embernek, hogy nagyobb erővel bír, mint az, aki rabságban tartja őt.
Hogyan viszonyuljunk mi ehhez? Sokak számára megfoghatatlan, inkább a mitológia, mint a valóság világába tartozik ez a fajta küzdelem. Pedig egyáltalán nem így van. Ha őszintén magunkba tekintünk, ki kell mondanunk, hogy milyen erőtelenek vagyunk, milyen erőtelenné lett keresztyénségünk. A nyugati keresztyénség egyik nagy problémája éppen erőtlensége. Vannak akadémiáink, van tudományunk, vannak templomaink – de nincs erőnk. Szenvedélybetegségek, szexuális megkötözöttségek, családi válságok, reményvesztett és agresszív fiatalok - mit teszünk? Tanácsaink vannak, életet megváltoztató erőnk nincs. Imádkozunk? Igen, de imádságainkban inkább hárítjuk a problémákat Istenre, semmint várnánk és kérnénk az ő hatalmát, hogy hozzon változást. Hogyan lehetséges, hogy egy lakótelep életében nem jelentős tényező Isten népe? Foglalkozunk a lakótelepi fiatalokkal, szeretjük őket, programokat szervezünk, imádkozunk értük… de nincs erőnk, amely gyökeres változást hozna az életükben. Betegségekkel találjuk magunkat szemben, hűségesen támogatjuk testvéreinket – de hol van az erő? Nem arról beszélek, hogy mindennek a mi elképzeléseink szerint kellene alakulnia; betegeknek meggyógyulni, szenvedélybetegeknek a mi időzítésünk szerint megszabadulni, helyzeteknek általunk elképzelt módon megoldódni. De látnunk kell, hogy mindezekben, az Isten Országa szolgálatában a gonosz erőivel állunk szemben. Minden megtérés, Istenhez fordulás nem más, mint az erős fegyveres legyőzése Jézus által, aki kiszabadít bennünket, akik rabságban voltunk. A legkülönbözőbb élethelyzetekben szintén a Sátán hatalmával találkozunk. Ha ez így van, nem elég kifinomultnak lennünk az evangélium hirdetésében; nem elég okos válaszokat és tanácsokat felsorakoztatnunk a világ nagy problémáira; nem elég, hogy legyünk igényesek kulturálisan; nem csak azt kell hangsúlyoznunk, hogy mindenek ékesen és szép rendben történjenek, hanem azt kell kérdeznünk: hol van az Úr ereje? Mert, amint János apostol mondja, „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.”(1Jn.3.8) Pál pedig így ír: „… nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.”(1Kor.4.20). Máshol meg ezt olvassuk Isten munkájáról: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol.2.15) Mindezt halála és feltámadása által tette. Ha pedig ez a mi Urunk Jézus Krisztus szolgálata, a mienk sem lehet más. Egyedül Isten Lelke kenhet fel bennünket azzal az erővel, amely nélkül semmit sem tehetünk. Jöjj, Szentlélek Isten!
III. Többféle válasz születik
Ahol Isten Lelke kiárad, amint az Isten Országa összeütközésbe kerül a gonosz hatalmával, többféle válasz születik. A sokaság ugyan elcsodálkozik Isten erején, amint hallja, hogy megszólal a néma, de nem egyértelmű a Jézus iránti lelkesedés. Vannak, akik azt mondják, hogy „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Jézus hatalmát kétségbe nem vonhatták, hiszen az mindenki előtt nyilvánvaló volt. De mivel nem akarták elfogadni őt, okoskodásba kezdtek. Nem az Isten, hanem az ördög ereje mutatkozik meg Jézusban, állítják. Azzal vádolják, hogy nem a Szentlélek, hanem a sötétség erőit használja Jézus. Mások pedig, elvben elfogadva ennek a lehetőségét, mennyei jelt követelnek tőle annak igazolására, hogy valóban isteni erővel cselekszik.
Jézus válaszában megmutatja nekik, hogy semmi alapjuk ezek állítására. A józan ész ellentmond nekik: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik. Ha a Sátán is meghasonlik önmagával, miképpen maradhat fenn az országa?” De nemcsak a józan észt dobják sutba, hanem saját magukkal is ellentmondásba keverednek: „… ha én Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki azokat?” Voltak tudniillik olyanok, akik - közel sem olyan tekintéllyel, mint Jézus – gyakorolták az ördögűzést. Ellenük miért nem hozzák fel ugyanezt a kifogást?
Jézus tehát egyértelművé teszi számukra, hogy tarthatatlan az álláspontjuk. A Szentlélek nyilvánvaló munkáját vetik el, és ezzel annak lehetőségét is, hogy őket, akik szintén foglyok a Sátán börtönében, Jézus megszabadítsa. Jézus egyértelművé teszi számukra, hogy ebben a harcban, amit ő vív, nincs semleges álláspont: „aki nincs velem, ellenem van, és aki ne gyűjt velem, tékozol.” Biztos voltak olyanok a tömegben, akik egyetértettek azzal, hogy egy súlyosan démoni megszállott embert Krisztus megszabadít, talán ellenezték, amit Jézus vádlói tettek, de mindeközben úgy vélték, hogy nem kell egyértelműen és tevékenyen Jézus oldalára állniuk. Ezt a biztonságos és kényelmes kívülállást Jézus nem engedi meg nekünk.
Van, aki lelkesedik Jézus iránt. Egy asszony, aki mindvégig hallgatta Jézust, így kiáltott fel: „Boldog az anyaméh, amely téged hordozott, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!” Jézus nem utasítja el az asszony lelkesedő szavait, de felhívja figyelmét arra, ami minden lelkesedésnél fontosabb: „még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják.”
Amikor a Szentlélek leszáll Isten népére, amikor megújulást, ébredést hoz, nem mindenki fogadja ezt örömmel és nyíltsággal. Az egyháztörténet számtalan példáját hozza annak, hogy a megújulások szorgalmazóit elutasítják, kritizálják, súlyos vádakkal illetik azok, akiknek pozícióját fenyegeti Isten kibontakozó, új munkája, akik nem kívánnak bűnbánatban Isten felé fordulni. Természetesen gyakran voltak a kritikának jogos elemei, hiszen – eltérően Jézus szolgálatától – minden megújulás tökéletlen. Vannak, akikben több a lelkesedés, mint az igazi engedelmesség. Mindezekkel szembe kell néznünk akkor, amikor Isten Lelkéért könyörgünk, amikor megújulásra vágyunk. Vajon készek vagyunk-e megfizetni az árát annak, ha a Szentlélek valóban eljön, és felfordítja megszokott életünket? Vajon készek vagyunk-e a biztonságos kívülmaradásból belépni a Szentlélek sodrásába? Vajon készek vagyunk-e arra, hogy engedelmeskedjünk Isten beszédének? És mindezek fényében, vajon készek vagyunk-e kitartóan együtt imádkozni: jöjj, Szentlélek Isten? Ámen!
Lovas András

Egyik tanítványa valahol imádkozni látja és hallja Jézust. Nem tudjuk milyen alkalommal történt ez. Nem derül ki, hogy az asztal mellett, hétköznap útközben, ünnep alkalmával, vagy éppen egy zsinagógában imádkozott Jézus. De valami nem mindennapos történik. Jézus imádsága vonzó, megkapó, másokat is imádságra indító. Félre ne értsük, nem embereknek imádkozik Jézus, nem az a célja, hogy imájával másokat is imára indítson. Hiszen ebben az esetben az Atyával való beszélgetése eszközzé silányulna, hiteltelenné válna. Éppen az ellenkezője történik. Az Atyával való személyes közössége kisugárzik és másokat is ennek keresésére, gyakorlására indít. Tanítványa, aki bizonyosan maga is imádkozó ember volt, felismeri saját alkalmatlanságát. Imája vagy erőtelen, vagy személytelen, vagy hit nélkül hangzik, vagy formális. Szívében megszületik a vágy: „Uram, taníts minket imádkozni.” Legyen ez a mi kérésünk is a mai napon!
I. Az imádság irányultsága
Miért imádkozzunk? Melyek a fontos és szükséges dolgok? Mit hozzunk elé az első helyen, és mit csak azután? Melyek az imádság súlypontjai, mi az imádság irányultsága? Jézus minta-imája ezekre a kérdésekre ad választ.
Jézus imádsága alapvetően Isten központú. Öt kérés hangzik el, amelyből az első kettő Isten érdekeire tekint: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod.” Amikor Isten elé jövünk, imádságunkban életünk alapvető irányát leplezzük le. A kérdés nem pusztán az, hogy imádkozunk-e egyáltalán, hanem az, hogy Isten személye, az ő dicsősége, az ő akarata megelőz-e minden mást. Fontos-e, mindennél fontosabb-e számunkra, hogy az ő nevét mások is megszenteljék? Szívünk mélyéből kívánjuk-e, hogy Istent megismerjék és Istenként tiszteljék? Szeretjük-e őt annyira, tiszteljük-e őt olyan mértékben, imádjuk-e őt eléggé ahhoz, hogy azzal kezdjük: bárcsak mindenki úgy tekintene rád, mint a Teremtőre, az élet forrására, mint aki megváltottál és megszabadítottál, mint akiben minden dolgok a helyükre kerülnek. Él-e bennünk az Isten országa, az ő uralma képe olyan erősen, hogy azért könyörgünk, és azt keressük mindenek előtt, hogy „jöjjön el a te országod”? Milyen gyakran kiüresítjük az imádságot azzal, hogy fő témájává személyes és családi érdekeinket tesszük, és nem az ő országát és az ő érdekeit! Az énközpontú imádságaink pedig egy énközpontú életről szólnak. A Krisztust követő élet azonban Isten-központú, az evangélium, amely új emberré tett bennünket, nem rólunk, hanem Isten Országáról szól.
Jézus Krisztus imádsága a teljes életet felöleli. Aki mindenek elé az Atya nevének szentségét és országa eljövetelét helyezi, harmadik kérésében teljes természetességgel tárja fel anyagi szükségeit: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.” Az Isten szándékainak első helyre helyezése nem jelenti azt, hogy az étel, az ital, a mindennapi testi szükségek nem kerülhetnek az ő színe elé. Ez a kérés a látszólag magától értetődőt is az imádsághoz sorolja. A mindennapi kenyér a mi számunkra magától értetődőnek tűnik; Isten arra hív, hogy azt is az ő ajándékaként vegyük magunkhoz. Az imádság nem szorulhat az élet peremére, a különleges, megoldhatatlan helyzetekre. Jézus arra tanít, hogy az “élet közepében”, a legegyértelműbb, mindennapos dolgokkal kapcsolatban éppen úgy imádkozzunk, mint a nehéz helyzetekben.
Jézus az imádságban bűneink megvallására és megbocsátásra hív. A Krisztust követő ember rendszeresen megvizsgálja magát, és megvallja bűneit az Atyának, azzal a bizonyossággal, hogy a Fiú minden bűnünkért eleget tett. Ezzel tudatosítjuk magunkban, hogy továbbra is kegyelemből élünk. Isten ajándéka, hogy az övéi lettünk, az ő egyedüli munkája, hogy ma is szeretjük őt; nincsen helye semmiféle büszkeségnek, az őt nem ismerők megvetésének. Ha pedig Isten bocsánatából élünk, nem tehetjük, hogy magunk nem adjuk azt tovább, megbocsátva azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Imádkozunk a kísértésből való megszabadulásért is, hogy ne essünk ismét bűnbe.
Az Úri Ima sorai egy keretet, mintát adnak arra, hogy melyek legyenek imádságunkban a hangsúlyos elemek, és hogyan viszonyulnak egymáshoz. Jézus azonban arról is beszél igénkben, hogy milyen indítékkal, milyen módon imádkozunk.
II. Hogyan imádkozzunk?
Jézus példázata a három barátról egy meglepő szót köt össze az imádsággal: tolakodás. A keleti kultúrákban a vendéglátás szent dolog. Egy emberhez az éjszaka kellős közepén érkezik meg barátja, akit nincs mivel megvendégelnie. Elmegy tehát másik barátjához, bekopog hozzá éjnek idején, amikor már mindenki alszik. Egy szobában, talán egy ágyban van a gyerekekkel, nem tud úgy felkelni és kinyitni az ajtót, hogy a többieket ne ébressze fel. Lehet, hogy nem is kelne fel azért, mert a barátja kéri, de „tolakodása miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van.” A „tolakodás” szó más jelentései: illendőség, ill. alázat nélküliség, szerénytelenség, zaklatás. Egy olyan személy jelenik meg előttünk, akit nem gátol lelkiismeretfurdalás vagy szégyenkezés valaminek a megcselekvésében. Ha a példázatbeli baráthoz nem érkezik senki azon az éjszakán, egyszerűen csak megéhezik, és ezért indul el barátjához, rosszul teszi. Nincs oka annak, hogy tolakodásával felébressze a másikat. De a jelen helyzetben igen. Ha az éjszaka kellős közepén súlyosan rosszul lesz a gyermekünk és nem működik a telefonunk, fel fogjuk verni a szomszédot, addig fogunk dörömbölni az ajtaján, addig fogunk tolakodni, amíg be nem enged az otthonába segítséget kérni. Ha csak az időjárás jelentést szeretnénk meghallgatni, mert nem tudunk aludni, inkább ne tegyük ezt…
A példázat azt a kérdést veti fel, hogy milyen erős az indítékunk az imádságra. Mert gyakran úgy imádkozunk, mintha emberünk elment volna a barátjához, halkan megkocogtatta volna az ajtaját, de csak úgy, nehogy felébredjen valaki, majd hazatérve széttárja karját a vendége előtt: Sajnos nem tudtam bejutni. Jézus ellenben azt mondja, hogy „kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” Vegyük észre ebben a „tolakodásra” való felhívást. Először is Jézus három kifejezést is felsorol egymás után, amelyek az imádságra vonatkoznak: kérjetek, keressetek, zörgessetek. A kérés még összekapcsolódik bennünk az imádsággal, de a keresés és zörgetés képei kevésbé. Pedig éppen ezek fejezik ki azt a kitartást és elszántságot, amire Jézus bátorít. Mindhárom felszólítás folyamatosságot feltételez. Ki az, aki úgy keres, hogy körbenéz, nincs, készen vagyok? Ki az, aki ha tudja, hogy vannak a házban, bekopog, elsőre nem jön válasz, hát elmegy? Másodszor azt is jól véssük a szívünkbe, hogy Jézus nemcsak felszólít mindezekre, hanem ígéretet is ad: adatik, talál, megnyittatik. Harmadszor, ha valakinek ennyi nem lenne elég, még egyszer megismétli mondanivalóját: „Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” Vajon mi hogyan imádkozunk, és mit gondolhat arról a fentiek fényében a mi Urunk?
Az ígérethez kapcsolódik egy másik példázat (képes beszéd) is. Mert ne gondoljuk, hogy tolakodásunk miatt hallgatja meg kérésünket mennyei Atyánk. Jézus az Atya jóságára irányítja figyelmünket egy egyszerű és mégis erőteljes képpel. Gondoljatok a gyermekeitekre, mondja. Amikor eléd jön kisfiad és enni kér, kiveszed-e a szemétből a romlott ételt, hogy odaadd neki? Ha inni kér, vajon eszedbe jut-e, hogy a mosogatóvizet kínáljad neki? Micsoda értelmetlen, értelmezhetetlen feltevés. „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” Meglepő a párhuzam, amivel Jézus az Atya jóságát mutatja be. Ha Isten szeretete a mérce, akkor mi – szerető szülőként is – gonoszak vagyunk. Ez nem tudatos gonoszságra utal (akkor tényleg mindezeket adnánk gyermekeinknek), hanem emberi természetünk megromlott voltára. Ha mi, bűnös emberek nem tesszük ezt gyermekeinkkel, hogy ne lenne Isten sokkal jobb hozzánk? Van ebben a jézusi párhuzamban valami félelmetes. Tudniillik azt sejteti, hogy sokszor úgy viszonyulunk Istenhez, mint aki képes szemetet vagy mosogatóvizet adni nekünk. Nem ismerjük szívünk mélyéig, nem jár bennünket át az, hogy ő jó és szerető, és javunkat akarja. Ezért nem kérünk, nem keresünk, nem zörgetünk. Nem is kapunk, nem is találunk, nem is nyílnak meg az ajtók.
III. A Szentlélekért való könyörgés
Végezetül figyeljünk ennek az igének befejező szavaira. Összhangban mindazzal, amit az imádság helyes irányultságáról elmondtunk, Jézus Krisztus a tolakodó imádságot a Szentlélekért való könyörgéssel köti össze.
Az imádság legfőbb tárgya tehát a Szentlélekért való esedezés. Nagyon sokan ezért egyáltalán nem imádkoznak. Ennek oka, hogy nem ismerjük Isten Lelkét, nem ismerjük az ő munkáját. Mit cselekszik Isten Lelke? Keressük most a választ a lekcióban olvasott bibliai rész alapján. „Új szívet adok nektek és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ez.36.26-27) Mindez akkor hangzik el, amikor Isten népének élete a szó valóságos és átvitt értelmében is romokban hever. A fogságba bűneik miatt szétszóratott népnek szóló vigasztaló ígéret ez. Isten kitölti Lelkét engedetlen népére, és ez által Isten akarata szívükbe iratik. A Szentlélek az, aki megvilágosít, aki által Isten valóságos lesz az életünkben, aki Jézus Krisztus életét, váltsághalálát és feltámadását aktualizálja bennünk. A Lélek az, aki megelevenít, aki a halálból az életre hív, aki újjászül, aki újat kezd bennünk mindannak alapján, amit Jézus elvégzett. A Lélek ébreszt hitet a szívünkben, ő láttatja meg minden tisztátalanságunkat, bálványimádásunkat, és azt, hogy gyalázatot hoztunk Isten nevére. De szintén ő az, aki felébreszt bennünket Isten bocsánatának elfogadására, aki által megfürdünk Isten szeretetében, akinek erejével követjük Jézust a kereszt útján. Amikor a Szentlélek kiárad, új élet fakad. Ezért könyörögjetek a Szentlélekért, mondja Jézus.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentléleknek ezt a megvilágosító, megújító munkáját pusztán személyes és lelki értelemben kívánjuk. Arra vársz, hogy a Szentlélek megújítson téged, hogy imaéleted felfrissüljön, hogy Istennel való kapcsolatod olyan legyen, mint régebben, hogy lelkesedés töltse be a szíved. Ez azonban így hamis kép. Hiszen Jézus, amikor arra buzdít, hogy könyörögjünk Szentlélekért, Isten egész népét, az egész társadalmat szem előtt tartja. Ezékiel próféta a Lélek kiáradásával együtt arról szól, hogy a föld gazdagon fog teremni, nem lesz éhség és nyomorúság az országban. Ahol most parlagon hever a föld, az olyan lesz, mint az Éden kertje (v. 35). Ahol ma romok vannak, ott újjáépülnek a városok. Amikor a Szentlélek kiárad, amikor a nép megtér a bűneiből, amikor Isten meglátogatja őket, akkor az egész élet megújul és elevenedik.
„Ha pedig ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” Nézz egyéni életedre, tekints családodra, gondolj gyülekezetünkre, lásd a lakótelepet és egész hazánkat! Látod-e a pusztát? Látod, ugye látod az emberi, a családi, az egyházi, a társadalmi romokat? Kezdj el imádkozni! Kérd Isten az Atyát Isten Lelkének kiáradásáért: hozzon személyes, családi, gyülekezeti, lakótelepi és országos megújulást.
Vajon fogsz-e „tolakodni?" Kitartóan kérni, keresni, zörgetni? Hiszed-e mennyei Atyánk jóságát, hogy meg fogja adni mindezt, ha kitartóan imádkozunk? Kész vagy-é ügyét önmagad elé helyezni? Rajtunk is múlik, lesz-e megújulás, megelevenedés, ébredés Magyarországon! ÁMEN!
Lovas András

Felépült a templom. Felépült a templom, de ez nem minden. Hol van az Istent kereső, helyes módon tisztelő, neki kedves áldozatot bemutató nép? Kik azok, akik életüket teszik oda az Úr oltárára, jeléül hálájuknak Isten helyreállító, megújító, a romok között újat kezdő tetteiért? Kik azok, akik egész lényüket odaszánják az Úrnak élő és szent áldozatul, azáltal, hogy átformálódnak gondolkodásukban, és mindent megelőzve Isten jó, kedves és tökéletes akaratát keresik? A templom felépült – de érdekel-e még valakit Isten dicsősége a népek között, nevének tisztelete az őt nem ismerők között?
Ez Malakiás próféta kérdése a fogság utáni Izraelhez. Isten ígérete szerint szabadulást hozott a babiloni elnyomásból, az élet újraindult Júdeában, a templom felépült Jeruzsálemben. Évtizedek telnek el, de még mindig nehéz sok minden. Ellenséges népek fenyegetése, belső széthúzások, visszaélés a (vallási) hatalommal, rászorulók gazdasági kizsákmányolása… oda a lelkesedés. Vajon szeret-e még minket az Úr? Vajon érdemes-e teljes szívünkből, teljes erőnkből őt imádni és őt szolgálni? A nép Isten iránti elkötelezettsége meglankadt, ezért küldi Isten hozzájuk követét.
I. Isten és népe kapcsolata: súlyos krízis
Látszólag minden rendben. Folyik az istentisztelet a templomban, cipelik az áldozatokat az oltárra, a papok végzik a dolgukat. A vallásos élet rendben zajlik. A kapcsolat azonban már nem az, ami akkor volt, amikor Isten szabadítását átélték. A liturgia, a mozdulatok, az énekek, az imádságok vátlozatlanok, Isten azonban mélyen sértett. A papok eléjárulnak szolgálatukkal, de igazi ügyük nem az Isten ügye, hanem saját jólétük. A nép elmegy a templomba imádkozni, de gondolataikat, szívüket egészen más tölti be, mint Isten szeretete és szentsége. Otthon vannak Isten előtt, begyakorlott módon megy minden, de a szívük már nem Istené. Az Úr pedig nem maradhat néma, hanem szól:
„A fiú tiszteli atyját, a szolga az urát. Ha én Atya vagyok, miért nem tisztelnek? Ha én Úr vagyok, miért nem félnek engem?” Megvetitek az én nevemet!
Mivel vetnénk meg a nevedet, Mennyei Atyánk? Hogy tehetnénk ilyet, Urunk? Az istentisztelet zajlik, énekeink szépen szólnak, adományaink célba érnek, szolgálatainkat elvégezzük. Mi hiányzik, Urunk, mi fogyatékosságunk van még?
„Oltáromra tisztátalan kenyeret hoztok” – ezzel vetitek meg az én nevemet. „Mivel tettük tisztátalanná?” – hangzik a kérdés.
Vajon tényleg nem tudják, amikor kérdezik? Mi ez: kőkemény cinizmus, vagy végzetes vakság?
”Térjetek meg hozzám és én is hozzátok térek!” „Miből térjünk meg?” Mi, Urunk, meg kell hogy térjünk? De már rég megtértünk, befogadtuk az Úr Jézus Krisztust, mit kérhetsz még? Milyen fogyatkozásunk van?
„Becsaphatja-e az ember az Istent? Ti mégis be akartok csapni engem! – Mivel akarunk becsapni?” Ugyan már, Uram, tudjuk, hogy egymást becsaphatjuk, de téged nem. Hogy gondolod, hogy mi azt gondoljuk, hogy becsaphatunk téged? Miért kérdezel ilyeneket?
Vajon tényleg nem tudják, amikor kérdezik? Mi ez: kőkemény cinizmus, vagy végzetes vakság? Játékot játszunk az Úristennel, vagy nem ismerjük már sem őt, sem magunkat? Hiszen ez a két lehetőség áll fenn. A harmadik nem: Isten, ha szól, nem téved, nem játszik, nem szórakozik. Mélyen megbántott, mert népe Atyának nevezi, de nem Atyaként tiszteli. Úrnak szólítja, de nem engedelmeskedik neki. És még csak nem is akarja mindezt látni. Mit tegyen az Atya, aki szereti gyermekét, az Úr, akinek dicsőségét napkelettől napnyugatig ismerik a népek? Mit tegyen a nagy király, akit félnek az egész földkerekségen, csak éppen népe tagjai nem? Mi mást, mint hogy elküldi követét és leleplezi népét?
Tudjátok mit? Így szól: „Bárcsak volna valaki köztetek, aki bezárná a templom ajtaját, és ne égne hiába oltáromon a tűz. Nem telik kedvem bennetek … nem kívánok tőletek áldozatot.” Vajon – mert ha hiszünk az ő szuverén voltában, így kell feltennünk a kérdést – miért tartja előttünk zárva a templomajtót az Úr?
(Személyes illusztráció)
Imádkozzunk, hogy felnyíljon szemünk. Hogy meglássuk őt, mint Mennyei Atyánkat, mindenható Urunkat, valamint hogy felismerjük milyen bűn, fogyatékosság van bennünk. Hadd készítsen minket arra, hogy a templomajtókat megnyitja, és mi beköltözünk új otthonunkba.
II. Isten megbántottságának oka: súlyos hűtlenség
Miben látja Isten a látszólag semmiről sem tudó nép bűnét? Mi az, ami miatt ilyen keményen szól, ami által megvetik nevét, lebecsülik az Úr asztalát, meggyalázzák Istent? A sánta, a béna, a vak áldozati állat, a hitvány termés, amit az Úrnak ajánlanak fel. Ismerték jól a törvényt, amely azt mondja, hogy áldozati állatnak csak a hibátlan, ép állatot lehet bemutatni az Úrnak. De az értékes állat az értékes állat. A vagyon (a jószág vagyon!) az vagyon, és még a hívő embernek is jól kell gazdálkodni. Talán azt gondolták, úgysem látja Isten, milyen az az állat… Nem azért, mert nem hitték, hogy Isten mindent lát, hanem azért mert megfakult, elhomályosodott bennük Isten szent és élő valósága. Tradícióvá, rítussá lett csupán, amit elvégeznek, de eszük ágába nem jut, hogy Isten egyszer csak megszólal: Mit műveltek ti itt velem? Mi ez a vallási cirkusz? Talán még meg is magyarázták maguknak teológiai érvekkel, miért nem az ép állatot viszik az Úrnak. Lehet, hogy voltak közöttük olyanok, aki emlegették az 50. zsoltár szavait:
„…enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata, …
Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. …
Eszem-e a bikák húsát, iszom-e bakok vérét?” (10, 12-13)
Már pedig ha Isten mindezt mondja, bizonyára nem olyan kicsinyes, hogy beleköt abba, ez az állat egyik szemére vak. Különben meg olyan szép kövér… A másik szeme meg különösen jó… Az ember alkudozik Istennel, próbál minél jobban kijönni a dologból. Egészen addig, amíg szíve nem Istenért ég.
Bezzeg amikor saját ügyében ját el: „De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád és szívesen fogad-e?” – mondja Isten. És a leleplezés fájdalmas. Istennek készek vagyunk odaadni a silányat, a maradékot, a fölöslegből amit rászántunk, de nem így járunk el, amikor a főnököt ajándékozzuk meg, amikor személyes közbenjárásért fejezzük ki hálánk, amikor valakit a magunk oldalára kívánunk fordítani, valamit el akarunk érni. Az őrzött parkoló, a kozmetikus, a nyelvtanfolyam, a fitnesz, a pc upgrade, stb. tervezhető és tervezett, elsődlegességet élvez, de hol fér ebbe bele az Isten ügye?
Isten azonban egy másik visszásságot is megnevez: „Azt mondjátok: Micsoda fáradság! – és még lihegtek is közben… Pedig lopott állatot hoztok, vagy sántát és bénát.” – Ha már vak, legalább kövér, és hogy mennyire, azt a hangos sóhajtozás és lihegés is mutatja. Sokszor ha valamit mégis adunk Istennek időnkből, energiánkból, pénzünkből, nagyon meghatódunk saját magunk áldozatától.
Mindebben egyetlen dolgot leplez le a próféta nem irónia mentesen: az Isten ügye jelen van még az életünkben, de csak a második helyen. Ez ugyanakkor oly mértékben sérti Isten dicsőségét, fenségét és hatalmát, hogy nem maradhat így. Az elvilágiasodás láthatatlanul kúszik be az életünkbe. Az Úr ügye csendben, láthatatlanul a második lesz. Isten belefér a polgári életbe. A világ rendjébe belesimul valakinek a megkenése, de élesen szembenáll vele a hatóságnak való bizonyságtétel. Az egyik célhoz vezet, mondják, és gyakran hisszük is, a másik őrültség. Ez így van, de a kérdés nem az, hogy mi az elfogadott és mi az „őrültség”, hanem az, hogy kik vagyunk mi, akik Istent Atyának és Úrnak nevezzük? Benne bízó gyermekei, Krisztus hűséges követői, az Úr szolgái, vagy Isten nevét megvető, őt becsmérlő hűtlen fiak? „Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek! – mondja a seregek Ura.” És már ne kérdezzük tőle hamis ártatlansággal: Miből térjünk meg?
III. Isten felhívása: súlyos próba
Isten így szólítja meg félszívű, „igen-is-meg-nem-is” népét, miután leleplezte őket: „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem.”
Isten népe minden javából tizedet kellett hogy fizessen az Úrnak. Ezzel a gyakorlattal Isten gondviselésének gazdagságát és bőségét vallották meg és ünnepelték, ebből támogatták a papok szolgálatát, valamint ebből juttattak a rászorulóknak, a szegényeknek. Isten a megtérés jeleként arra hívja most népét, hogy adja meg neki azt, amit ő elrendelt. Mindez azonban ne tévesszen meg bennünket. Istennek ez az ügye népével nem pénzügy, hanem szívügy. A kérdés, hogy bíznak-e benne, az Atyában, félik-e őt, az Urat. De visszafelé is igaz ez: nem beszélhetünk szívügyről úgy, hogy az ne érintené a pénzügyeinket. Nem játszhatjuk az Úrral, hogy szeretlek, és jó lesz neked ez a vak állat is.
Isten erre hív ma: tegyed próbára őt! Ha megtértünk hozzá abból, hogy az ő ügye a második, a maradék, a felesleg, engedjünk szavának abban, hogy odaszánjuk neki annak tizedét, amit tőle kapunk. Hitbeli döntésről van szó: nem azért kötelezzük el magunkat a tized fizetésére, mert éppen ennyivel van többünk, mint ami szükséges (ilyen sohasem lesz!), hanem azért, mert önként vállaljuk azt, amit népétől az Ószövetségben is kért. Hálából, megemlékezve arról, hogy mindenünk tőle van; örömmel, mert szívesen fektetünk be abba, hogy dicsőségét megismerjék a népek (ehhez a gyülekezetet fenn kell tartani); szeretetből, mert bőségünkből adni akarunk azoknak, akiknek sokkal kevesebbjük van. Jézus Krisztus a sorrendet így fogalmazta meg: „De keressétek először az ő [Isten] országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt.6.33)
Isten – meglepő módon – arra hív, hogy ha kételyeink vannak, próbáljuk meg őt. Mert ő cselekszik: „Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit és bőséges áldást árasztok rátok. … Boldognak mond benneteket minden nép, mert gyönyörű lesz országotok. – mondja a Seregek Ura.”
Ha odaszánjuk magunkat Istennek élő és szent áldozatul, ha ennek jeleként és részeként felajánljuk neki azt, amit ő nálunk helyezett el, ha nem e világhoz igazodunk, hanem átváltozunk és megismerjük, hogy mi az ő akarata – azaz ha megújulunk az Úr Jézus Krisztusban köttetett kapcsolatban, megnyílnak az ajtók. Úgy a templom, mint az emberi szívek ajtajai, és a népek között egyre többen fogják látni Istenünk dicsőségét. Mi pedig bátran mondhatjuk: Mennyei Atyánk! Mindenható Urunk! Szeretünk és követünk téged! Ámen!
Lovas András
 

Hogyan jutunk hitre Jézus Krisztusban, mint az Isten egyszülött Fiában? – erre a kérdésre keresi a választ Jézus egyik tanúja, János, az apostol. Ki igazolja, hogy ki volt valójában Jézus, és kinek tartsuk ma őt? Hogyan, mi vagy ki által érthetjük meg őt? Kicsoda Jézus? A kérdésre adott válaszok száma, pluralista korunkban, számtalan. Sokan megtalálják benne azt, akit szeretnének. Hogy igazuk van-e? Döntsük el magunk János szavai alapján! Mindenesetre egyeseknek Jézus egy nagy erkölcsi tanító, akinek tanításához senki nem ér fel. Megint másoknak gúny céltáblája, ha kell, éppen egy artista. Egyesek az öt nagy világvallás egyikének az alapítóját látják benne. Van, aki arra esküszik, hogy az Indiát is megjárt Jézus egy szellemi mester, guru. Tartják őt párthus-méd hercegnek éppen úgy, mint egy botrányos zsidó rabbibak, aki átokhalált halt, és joggal, mert istenkáromló volt. Mások szemében Jézus nagyhatású természetgyógyász, megint mások az istenség sokszori megjelenésének egyik alakját tisztelik benne. Mindez és még több bátran és magabiztosan hangoztatott nézet között hogyan találja meg a mai ember az igazi választ? És egyáltalán, számít e válasz, vagy mindenki higgye azt, ami neki jólesik?
És ha valaki megérti is, hogy a sok válasz között mi a szemtanú János apostol válasza, ami egybehangzó a Bibliában olvasható többi apostol meggyőződésével, hogyan lesz a megértésből hit? Mi egyre kevésbé akarunk csak érteni, sőt, a mai ember egyre kevésbé akarja életét kizárólag az értelemre építeni. Érezni, tapasztalni, átélni szeretnénk. Mire jó a hit a hitért, önmagáért? Nem akarjuk valaminek a pusztán intellektuális elfogadását, mi Istent tapasztalni akarjuk. Legyen a hit olyan szívbéli bizonyosság, amire rá lehet támaszkodni az élet valós kérdéseiben. Valami, ami segít abban, hogy jobban, teljesebben, elégedettebben, boldogan élhessük az életünk.
János ezekre a kérdésekre adja meg a választ. Lássuk hát a három tanú történetét!
I. Az első két tanú
Az első két tanú, aki Jézusról bizonyságot tesz, a víz és a vér. János így ír: “Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött a víz és a vér által…” Ezek a kissé homályos kifejezések Jézus életének kulcsfontosságú eseményeire utalnak. Milyen értelemben jött el Jézus a víz által?
Jézus nyilvános fellépésének, szolgálatának kezdete, amint olvastuk is, megkeresztelkedése. Keresztelő János megtérésre, azaz korábbi, nem Isten szerinti életgyakorlatuktól való elfordulásra és Istenhez való odafordulásra hívja Izrael népét. Ennek az odaszánásnak a jelképes kiábrázolása a vízkeresztség, amelyre a Jordán folyóban került sor. A megkeresztelt eltűnt a víz alatt, majd újból a felszínre jött. Ez a régi élet halálát és egy új élet születését jelképezte. Jánosnak azonban egy másik üzenete is volt. Úgy látta magát, mint az Úr előfutárát, akinek feladata az útkészítés. Egy napon eljött Jézus, akit János ismerhetett a rokonságból, de aki még teljesen ismeretlen volt a nagyobb nyilvánosság előtt. És Jézus kérte, hogy János keresztelje meg. Ő azonban tiltakozik; hogyan keresztelné meg azt, aki sokkal hatalmasabb nála? Hogyan vehetné magára a megtérő bűnösök jelképét a mindenható Úr? Nem érti, hogy mi történik, de Jézus határozott szavainak engedelmeskedik. Jézus persze nem bűnbánatból keresztelkedik meg. Tettének jelentése az azonosulás minden (bűnös) emberrel, akiket szolgálni fog.
Amit Keresztelő János nem ért, azt az Atya jól érti. Amikor Jézus, a Fiú, feljön a vízből, két dolog történik. A Szentlélek alászáll Jézusra látható (galamb) formában, majd hang hallatszik a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Jézus Istentől való tanúskodásban, megerősítésben részesül. A keresztséggel nemcsak nyilvános szolgálata kezdődik el, hanem Isten bizonyságtétele is hangzik. Ilyen értelemben jött el Jézus a víz által; itt indul nyilvános szolgálata, itt azonosul a bűnös emberrel – miközben ő bűn nélkül való, és itt hangzik el az Atya nagy tanúskodása az ő szeretett Fiáról.
De János tudja, hogy ez nem elég Jézus megismeréséhez: “…eljött … nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által.” Feltűnő, hogy János nagyon erősen hangsúlyozza levelében, hogy az Isten Fia nemcsak a víz által jött el, hanem a vér által is, ami arra enged következteni, hogy egyesek nem akarták ez utóbbit elfogadni. Ahogy a víz Jézus szolgálatának kezdetére, a vér annak beteljesedésére mutat: Jézus keresztfán elszenvedett kínhalálára. Hogyan volt, hogyan lehetett jelen Isten maga a kínhalál gyalázatában? Hogyan nevezheti bárki is Istennek az agonizáló, vérző, majd elpusztuló férfit? Már János korában voltak, akik sok mindent elfogadtak Jézussal kapcsolatban, de ezt nem. Azt vallották, hogy az ember Jézusra az isteni Krisztus megkeresztelkedésekor szállt rá, felhatalmazta a szolgálatra, de halála előtt elhagyta. Az Isten nem szenvedhet a kereszten!!! Jánosnak azonban nem mindegy mindez. Ő ott állt Isten Fia keresztje mellett, végignézve és végigélve haláltusáját. Látta, amikor a katonák beledöfték Jézus oldalába a lándzsát, hogy meggyőződjenek arról, hogy meghalt. János találkozott a feltámadottal, amikor Jézus megmutatta kezén és lábán a sebek helyeit. Tudja, hogy aki eljött a víz által, ugyanaz volt a kereszten is; eljött a vér által is. Nem egy különleges, de az isteni Lélek által elhagyott ember, hanem maga Isten függött a fán. És nem másban, mint ebben teljesedett be eljövetele célja: a bűnös emberrel való azonosulás, ami szimbólikus a keresztségben, egészen valóságos a halálban. Nemcsak jelképesen hal meg velünk együtt, hanem valóságosan helyettünk és értünk. Az Atya pedig másodszor is tanúskodik a Fiúról: aki a vér által jött el, azaz meghalt, azt a harmadik napon feltámasztja, és ezzel igazolja mindenki előtt.
Az első két tanú, a víz és a vér bizonyságtétele az, ami nélkül Jézust megérteni nem, csak félreérteni lehet. Életének e történeti eseményeiben lepleződik le, hogy ki is valójában ő. De az élethez, a megtapasztaláshoz valami még hátra van. És ő a harmadik tanú, a Lélek.
II. A harmadik tanú
„Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér; s ez a három egy.” A harmadik tanú a Lélek, de nem az ember, hanem Isten Lelke, a Szentháromság harmadik személye, a Szentlélek. Ő bizonyságot tett Jézusról, úgy a keresztségében, mint halálában és feltámadásában. De hasonlóképpen a Szentlélek az, aki Jézus elmenetele után azért adatik, hogy tanúskodjék róla: „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam;” (Jn.15.26). A Szentlélek tanúskodik, bizonyságot tesz Jézusról, mind a mai napig, teljes egységben a víz és a vér tanúskodásával. Ezt tapasztalta János abban a körülbelül 60 évben, amely eltelt azóta, hogy Jézus a mennybe ment. Látta, amint gyülekezetek születtek, emberek jutottak hitre mindenfelé. Nem kérdés számára, hogy a Jézusról szóló tanúskodás nemcsak az ő tapasztalatára, Jézus közvetlen ismeretére épül, hanem a Szentlélek munkájára is.
Sokféle módon és értelemben lehet beszélni Jézusról, de Isten ezt csak akkor ismeri el a magáénak, csak akkor teszi le pecsétjét mellette, csak akkor jár az Isten megismerésével, ha a keresztségben, halálban és feltámadásban megismert Jézusról szól az a bizonyság. Ezt Isten igazolja a Szentlélek munkájával. És hogy ez a munka hol folyik? Az ember szívében, az ember lelkében. Egyedül Isten Lelke az, aki a megértett Jézust megélt, megtapasztalt Jézussá tudja tenni. Egyedül a Szentlélek az, aki képes arra, hogy Jézus Krisztust kijelentse az ember gyakran megfásult, megkeményedett, elnehezedett szívébe. Egyedül ő tud ott életet, hitet, reménységet támasztani, és ezzel igaz változást hozni. Kálvin János így ír a Szentlélek e belső bizonyságtételéről: “Azért, ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy a bizonytalan kétkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék s ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést, mint az emberi okosságból, ítéletből és következtetésből; t. i. A Szentlélek titkos bizonyságtételéből. … a Szentlélek bizonyítása minden ésszerű bizonyításnál nagyobb súlyu. Mert amint egyedül Isten tanuskodhatik önmagáról beszédében, ugy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szívében, míg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsétli. Ugyazon Szentléleknek kell hát a mi szivünkbe is behatolnia, mely a próféták szája által beszélt…” (Kálvin, Institutio, I. könyv, 7. fej., 70-71 o.)
Ez a hármas egy bizonyságtétel pedig nem más, mint Isten bizonyságtétele. Erre pedig válaszolnia kell mindenkinek, akihez ez eljut.
III. A tanúságtételre adott válasz
János apostol a választ a következőképpen látja: vannak, akik hisznek és vannak akik nem. „…aki hisz az Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel.” Azaz a Lélek bizonyságtétele vezette el a hitre, de azután ez is tartja meg; a Szentlélek folyamatosan Krisztust jelenti ki a hívő ember szívében. Nemcsak akkor merít az ember minden emberi bölcselkedésnél mélyebbről, amikor a Szentlélek munkájára válaszként szívébe fogadja Jézus Krisztust, hanem folyamatosan ebből él. Isten iránti bizalma nem józan ítélőképességéből, nem mindig megújuló tudományból, nem racionális érvelésből fakad és táplálkozik, hanem a Szentléleknek e titkos, elrejtett, mások számára érthetetlen és értelmetlen belső munkájából. Így ír erről Pál apostol: “… a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya! Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk”. (Róm. 8.15-16) Ez a bizalom, ez a bizonyosság, ez a gyermeki szabadság az, ami egy megelégített életnek forrásává lesz a szívünkben. Ebben az életben azt is tudjuk, hogy “Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.” Ez a bizonyosság, ami szintén az Isten bennünk lévő bizonyságtételéből fakad, túlmutat múltunk minden elrontott eseményén, jelenünk minden sikerén vagy kudarcán, jövőnk minden lehetőségén vagy álmán. Az élet, amelyet Jézussal itt élünk, örök; azaz míg minden az elmúlás és a pusztulás alá vettetett, vele való egységünk, közösségünk nem elmúlik, hanem kiteljesedik. Ez a bizonyosság, amlyet Isten helyezett a szívünkbe, nem kivon az életből, hanem felszabadít arra. Tudjuk, hogy Isten használni akar bennünket is, mint az ő gyermekeit, abban, ahogy ezt a világot saját, dicsőséges céljai felé kormányozza. Ebben a bizonyosságban, hivatástudatban élünk az Isten bizonyságtételével; nem véletlenül, nemcsak önmagunkért, nemcsak a pénzért vagyunk ebben a világban. Istennek célja van velünk!
János azonban, egy gyülekezet pásztoraként, azt is tudta és megtapasztalta, hogy nem mindenki fogadja el Istennek ezt a bizonyságtételét. Biztos ismert olyanokat, akik mindvégig nemet mondtak rá, de talán még nagyobb fájdalmat jelentett számára azok csoportja, akik látszólag elfogadták az Isten bizonyságtételét, de később mégis ellene fordultak, megtagadták azt. Erről így szól: „aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról.”Azokról van szó, akiket Isten megszólított, akiknek szívét elérte az ő bizonyságtétele, és akik – bármiféle okból és bármiféle ürüggyel – de nem engedtek neki. Aki nem voltak készek arra, hogy befogadják Isten Fiát, elismerve ezzel Isten bizonyságtételének, a víz, a vér és a Lélek bizonyságtételének egységét és igazát. Ők hazugnak nyilvánítják Istent, hiszen nem arról van szó, hogy nem hallották, hanem arról, hogy nem fogadták el, amit mondott.
János summája válaszút elé állít minket: „Akié az Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Ámen!
Lovas András