János evangéliumának magyarázata

Két alkalommal is beszéltünk már János evangéliuma ún. prológusáról és még mindig van benne valami, helyesebben valaki, akiről még nem volt szó, pedig igen jellegzetes alakja az evangéliumi történeteknek. Keresztelő János ez a valaki, akiről a prológus annyit mond, hogy “Istentől küldött ember” volt, és hogy “tanúbizonyságul” jött. A most fölolvasott versekben Keresztelő Jánosnak ezt a tanúbizonyság-tételét tárja elénk az evangélista, mintegy részletezve azt, amit a prológusban mondott róla. Lássuk hát most, mit üzen az Ő személyén és bizonyságtételén át nekünk az Isten!

Már a legelső mondatnál, ami Jánosnál fel van jegyezve, meg kell állnunk: “Vala egy Istentől küldött ember”. (Jn 1,6a) Tehát valami megbízatása volt néki, magától az Úr Istentől. Úgy jött ebbe a világba, mint Isten követe, mint Isten ügyeivel, Isten dolgával megbízott ember. De nemcsak ő, hanem mindenki, tehát itt most közülünk is kivétel nélkül mindenki úgy jött a világba, mint “Istentől küldött ember”. Tehát te is, akinek talán rajtad kívül itt közöttünk senki sem tudja még a nevét sem. Te is “Istentől küldött ember” vagy! És ha minket is Isten küldött ebbe a világba (tehát ebbe a világba és nem egy másik világba, nem a múlt századba, vagy a jövő évezredbe, hanem ebbe a világba), akkor egészen bizonyosan valami meghatározott feladattal és céllal küldött mindenkit. Istennek megvan a maga terve és szándéka minden egyes élettel. Egyetlen emberi lélek sem jött véletlenül ebbe a világba, tehát egyetlen egy sem jött küldetés nélkül.

Jó, ha sokszor gondolunk arra, hogy nem véletlenségből vagyunk! Hajlandók vagyunk olykor azt gondolni, hogy olyan emberek, mint Pál apostol, vagy Mózes, vagy Keresztelő János ritka kivételek voltak. Azoknak tényleg megvolt a maguk különös küldetése, őket igazán nagyon speciális feladat elvégzésére küldötte Isten. De bennünket, átlagembereket, közönséges lelkeket bizonyára nem ugyanilyen módon küld az Isten. Hiszen mi sohase láttuk az Urat égő csipkebokorban, mint Mózes, sem nem vettük megbízatásunkat közvetlenül az Úr szájából, mint Ezékiel. Angyal sem jelent meg születésünk előtt, hogy tudtul adja szüleinknek, kik leszünk és mi lesz a feladatunk. Nem volt olyan vakító élményünk a Krisztus dicsősége megjelenéséről, mint Pál apostolnak. És mégis: Istentől küldött emberek vagyunk, mindnyájan! Te is, én is, és éppen úgy meghatározott feladat van ránk bízva, mint Mózesre, Ezékielre, Pálra, vagy Jánosra. Csak az a kérdés, hogy mit élünk meg Istennek abból a gondolatából, amit felőlünk elgondolt akkor, amikor megteremtett bennünket és ideküldött? Meg az a nagy kérdés, hogy tényleg azt tesszük-e ebben a világban, amit Ő akar elvégeztetni velünk?

Olyan kérdések ezek, amiket nagyon becsületesen meg kellene egyszer válaszolnunk, mert utunk végén be kell számolnunk majd Istennek arról, hogy miként teljesítettük a missziónkat, a küldetésünket. Minden élet elrontott életté válik, amelyik nem igyekszik belehelyezkedni, belealkalmazkodni ebbe a küldetésbe, amelyiket Isten szabott meg a számára, aminek az elvégzésére Isten küldötte e világba. Te megtaláltad-e már a te speciális missziódat? Tudod, hogyan lehet megtalálni kinek-kinek az Istentől eléje szabott munkát és misszióját? Az Istennek való minél teljesebb engedelmesség által és önmagamnak az Úrral szemben való minél teljesebb alárendelése által. Engedelmesség és alárendelés: ez a kettő vezet téged is a te speciális missziód felismerésére és megélésére. “Vala egy Istentől küldött ember” - tehát ne felejtsd el: te vagy az az Istentől küldött ember!

Azt most persze nagyon nehéz volna felsorolni, hogy mi mindenféle speciális misszióval küld az Úr emberi lelkeket a világba, hiszen ahány ember, annyiféle misszió. De nagy általánosságban mégis egységes a mi missziónk: ugyanaz, ami Keresztelő Jánosé volt. A papok és léviták küldötteinek a kérdésére, hogy “Kicsoda vagy te?”, a faggatásra, szinte igazoltatásra, hogy “Mit mondasz magadról?”, így jelöli meg küldetése lényegét: “Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját...”. (Jn 1,23) Alig lehetne szebben és találóbban az Istentől küldött ember missziójának a lényegét kifejezni. De mit jelent ez? Egy kiáltott szó a pusztában, a pusztába belekiáltott hang: ez akar lenni János. Semmi egyéb! Egy nagy kiáltás, egy nagy figyelmeztetés, egy nagy jeladás. Harsona, Isten hangja, Isten orgánuma. Olyan valaki, aki azért van, amiért él, hogy megszólalhasson rajta keresztül az Isten. - És: kiáltó szó, tehát nem suttogó hang, nem bizonytalan zengésű, nem érthetetlen zümmögés, hanem félreérthetetlen, hangos, tiszta kiáltás, messzire elhangzó, felrázó, ébresztő, eszméltető hang! - Ez a hivatása minden hívő embernek, hogy ilyen kiáltó szó legyen a pusztában, tehát hogy belekiáltsa a világba az Úr Jézus Krisztust!

De ebben a nagy kiáltásban a legkevesebb szerepe legyen a nyelvének és a szájának, és annál jobban kiáltsa Jézus nevét a két keze munkája, a világban végzett szolgálata, a cselekedete, az élete! A hívő ember életében mindennek Krisztusról kell beszélnie, úgy, ahogyan az Ige is mondja: “Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek” (1Kor 10,31), az mind-mind Jézusra hívja fel mások figyelmét, az mind-mind Jézust juttassa mások eszébe. Kiáltó szónak lenni a pusztában azt jelentse most a számunkra, hogy “életnek beszédét” tartani oda a világ elé. Tehát nem szép szavaknak beszédét, hanem a Krisztusi életnek beszédét hirdetve, amit a legfélreérthetetlenebbül meg lehet érteni. Péter apostol egyszer az asszonyokra mondja, hogy: “engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pt 3,1-2) Így értem most a kiáltó szó lényegét, hogy a magaviselete a hívő embernek, ahogyan magát az élet különböző helyzeteiben viseli, mindaz, amit megél, az legyen hangos kiáltás, Jézus Krisztusról szóló határozott bizonyságtétel.

És ebben nem akadályozhatja meg a Krisztusban hívő embert senki. Minden egyebet meg lehet tiltani, meg lehet akadályozni, el lehet némítani, csak az élet beszédét nem! Juthatsz olyan körülmények közé, hogy nem beszélhetsz Krisztusról, de soha senki meg nem akadályozhat abban, hogy Krisztusi életet élj! Hogy éljed Krisztust! Nem lehet megtiltani például azt, hogy megbocsáss, hogy örvendező és hosszútűrő légy, hogy másokkal szívességet gyakorolj, hogy mások terhét hordozzad! Vagy például: nem lehet elnémítani a szeretet hangját, hiába vagy körülvéve csupa szeretetlen emberrel - akár ellenséggel is -, csak annál nagyszerűbb alkalmad van arra, hogy végre egyszer megtanulhasd és megmutathassad a világnak is, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben: “Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket!” (Mt 5,44) Igen: az a küldetése minden hívő embernek, hogy ilyen értelemben legyen Krisztust hirdető hang, kiáltó szó a pusztában.

Az sem véletlen, hogy “a pusztában”! Tehát nem a templomban, ahol az ilyen szóhoz már nagyon hozzá vannak szokva a fülek, hanem éppen a templomon kívül, a pusztában. Olyan helyen, ahol bizony sokszor elvész az elkiáltott szó, elhal a hang, nem jön rá esetleg sohasem visszhang, legföljebb sakálok vagy farkasok hangja, vagy elkapja a szél. Olyan helyen, ahol egészen reménytelennek látszik minden kiáltás, mert hiszen kit érdekel, ki hallja meg, mi lesz az eredménye?! És mindez nem fontos, nem számít az, hogy mi lesz a sorsa és eredménye az elkiáltott szónak, hiszen a kiáltó szó leszámolt azzal, hogy a pusztában hangzik el - ez a lényege, hogy pusztába kiáltó szó.

Még tovább magyarázom a kiáltó szó lényegét és ezzel János hivatását, ezt a felhívását: “Egyengessétek az Úrnak útját!” (23b vers) Ez a kifejezés arra a régi szokásra utal, hogy amikor egy keleti király valahová ment, bevonulását herold, hírnök készítette elő. Az előtte járt, mindenütt, harsány kiáltással tudtára adva a lakosságnak a nagy eseményt: jön a király, készüljenek föl a fogadtatásra, készítsék el, egyengessék el lábai előtt az utat, hogy hozzá méltó, díszes, pompás és könnyű legyen számára a bevonulás.

Ezért is nevezik Keresztelő Jánost útegyengetőnek, útkészítőnek. Lehet-e nagyszerűbb feladata a hívő embernek, mint az, hogy egyengeti, készítgeti más szívek felé a Krisztus útját? Jézus jön, Jézus itt van és most az Ő heroldjai a pusztában egyengetik előtte az utat, hogy bevonulhasson sok-sok emberi szívbe. Tudod, mivel egyengeted legjobban Krisztus útját mások felé? Azzal, amiről az előbb beszéltünk: hogy életnek beszédét tárod eléjük. Tehát nem a szavaid, hanem a te megtért, újjászületett, bűnbocsánatot nyert és Krisztus vérében megtisztult életed, mert az a leghathatósabb útegyengetés. És ilyen úton ellenállhatatlan erővel vonul tovább Krisztus meghódítani más lelkeket. Gondolj most a gyermekeidre, a hitvestársad szívére! Vagy hívő gyermekek: gondoljatok most a szüleitekre! Mindaz, amit tesztek, ahogyan éltek, ahogyan otthon viselkedtek, útegyengetés-e Krisztus számára feléjük, vagy éppen ellenkezőleg: az út elzárása, eltorlaszolása? Mert ilyen is van ám! Hogy tudniillik a hívő ember elállja a Krisztus útját mások szíve felé! Egyszer egy nagyon komoly hívő lelkipásztor szájából hallottam, mikor így szólt: Rájöttem, hogy én vagyok feleségem megtérésének a legnagyobb akadálya!

Hát te? Útegyengető vagy, vagy út eltorlaszoló, akadályozó?! Hiszen úgyis annyi mindenféle akadály emelkedik azon az úton, amelyiken Krisztus elér egy szívet, ne légy még te is akadályozó! És tudod-e, hogy azok a torlaszok, azok a gátak, amelyeket a világ emel Krisztus útjába, azok a védőfalak, amelyekkel a világ akarja kizárni az ember életéből Krisztust, mik azokhoz az akadályhoz képest, amelyeket egy hívő ember - hívőhöz nem méltó - élete gördít oda a Krisztus útjába? Tudod, ez az, amikor nyíltan a szemedbe vágja - vagy titkon a lelke mélyén elraktározza - valaki a rólad levont konzekvenciát. Azt, hogy: Ha ilyen a megtért, a hívő élet, mint a tied, akkor nekem nem kell! Tartsd meg magadnak!
Útegyengetők! Vigyázzatok! Több földrészen az útegyengetők ilyen bűne miatt lett hitelét vesztett az egész keresztyénség!

Milyen jó, hogy az Istentől küldött ember rámutathat Krisztusra, és azt mondhatja: “Ímé, az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” (29. vers) Elveszi a világ bűneit, tehát az útegyengetőét is és azokét is, akik felé kellene az utat egyengetniök. Óh, micsoda lealázó és lekötelező dolog az: Isten elveszi a bűnt. De hogyan? Elvehette volna a bűnt azáltal, hogy elveszi a bűnöst, kitörli a világból, ahogyan megtette ezt egyszer a régi világ bűneivel az özönvíz által. De nem ezt teszi, hanem Isten olyan módot talált, hogy igenis megsemmisíti a bűnt, elveszi a bűnt, de mégis megmenti a bűnöst!

Íme, az Ige testté lett! Ő, az Isten egyszülött Fia, az Isten ama Báránya, Aki magára veszi a világ bűneit, elveszi és elviszi. Úgy, ahogy az ótestamentumi nagy engesztelési napon a főpap rátette kezét egy bakra, megvallván fölötte a nép bűnét, mintegy rárakva a nép minden bűnét. (3Móz 16,21-22) És ahogyan az a bak elvitte magán a nép bűneit a pusztába, ugyanúgy az Isten Báránya is, Akire az Úr mindnyájunk bűnét rávetette, a nagy engesztelési napon, az Ő golgotai megáldozásának a napján elvitte a világ bűneit oda, ahová a bűn való: a kárhozatba. Hiszen átokká lett érettünk, pokolra szállt alá miattunk, elkárhozott helyettünk! Íme, az Istennek ama Báránya így vette el a világ bűneit, a te bűneidet, az én bűneimet. Ezért van újrakezdés a hűtlen útegyengetők számára és ezért válhat kiáltó szóvá és útegyengetővé az is, aki eddig nem volt az! Azért lehetsz te is “egy Istentől küldött ember”, mert íme, Istennek ama Báránya elvette a te bűnödet is. Ha igazán elfogadod, amit érted tett: megint lesz és mindig újra lesz mit belekiáltanod a világba!

Ámen

Dátum: 1950. szeptember 17.

Ma egy hete kezdettük el János evangéliumának a magyarázatát, és akkor arról beszéltünk, hogy az Úr Jézus ugyanaz az Örök Ige, Logosz, Aki kezdetben volt. Kezdetben, amikor Isten a világot teremtette, már megvolt, tehát öröktől fogva való, és örökkévaló Isten. Ugyanaz az Ige, Aki által Isten kezdetben a világot teremtette, amikor így szólt: “Legyen!”, Istennek ez a teremtő szava, Örök Igéje testesült meg a Názáreti Jézus földi személyében. Jézus földi, emberi alakjában tehát az az Örök Ige lakozott közöttünk, Aki már kezdetben is volt, Aki az Istennél volt, Aki maga az Isten volt, és van és lesz örökkön örökké!

Most erről az Igéről újabb titkokat mond el János apostol. Azt mondja: “Ő benne, (tehát ebben az Igében, aki a Krisztusban lett testté) volt az élet, és ez az élet volt az emberek világossága.” (Ján1,4). Majd tovább, a 9. versben azt mondja: “Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert.” Jézus titokzatos, örök isteni személyének titkából sokat leplez le az a kijelentés, hogy Ő a világosság! Tudjuk, hogy a világosság nem marad meg önmagában, hanem éppen az a lényege, hogy kisugárzik. Így kezdődik el az örökkévaló Isten szívében egy ilyen kisugárzás, egy ilyen áldó közelség, szakadatlan jövetele felénk, az emberek felé! Isten lényének ez a felénk sugárzása: ez Jézus Krisztus. Isten mennyei világosságának ez a földre vetítődő sugara: ez a Jézus Krisztus!

Így mondja János: “az igazi” világosság! Tehát Jézus az egyetlen igazi, valódi világosság a világon, ami arra utal, hogy vannak más fények is, vannak más ragyogások is, amelyek megpróbálnak világítani - például milyen csodálatos fénye van az aranynak: hány embert vakított már el az! Vagy az élet milyen sok sötét területére derít fényt a tudomány, ami ámulatba ejtette már az emberiséget! A világ tarka örömei is csillognak, mint a lidércfény - a kilőtt ágyúgolyó nyomán is fény villan a csőből, kísérteties világosság! Van tehát ebben a világban más egyéb világosság is. Sok csábító és rémítő fény villan föl, de egyik sem az igazi világosság, egyikre sem lehet azt mondani, hogy ez az élet világossága. Sőt, a végén mindegyikről kiderül, hogy a halál világossága, ha ugyan van ilyen, vagyis hamis világosság, álvilágosság, mert csak egyetlen igazi , valódi, megbízható világosság van ebben a sötétségbe merült világban: az Ige, Jézus Krisztus! Krisztuson kívül nincs más igazi világosság, csak hamis fény, csalóka ragyogás! Vegyük nagyon komolyan, amit az Ige mond: “Az igazi világosság eljött volt már a világba.” (Ján1,9). Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy emberi életünk fényei, szépségei is magukban véve csalóka fények és szépségek, ha be nem ragyogja őket az igazi világosság. Például ott van a szülői szeretet, drága fény az, amelynek áldó melege is van, de csak akkor lesz az is életet adó világosság, ha átjárja az igazi világosság fénye! Vagy a családi tűzhely lángja: milyen csalóka fény az addig, amíg nem a Krisztusból árad ki a világosság?! Kétes értékű fény a hazaszeretet is, amíg bele nem kerül az igazi világosság sugarába. És így vagyunk mindenféle fénnyel a földön! Krisztus az igazi világosság és Rajta kívül minden: sötétség!

Hogy mi a világosság, azt mindenki tudja, nem kell bővebben magyarázni, hiszen emberi életünknek egyik alapvető feltétele. A világosság teszi lehetővé, hogy lássunk, és hogy a világban tájékozódjunk, vagy legalább tájékozódni próbáljunk. Sötétben csak tapogatódzunk, de megismerni a dolgokat csak világosságban tudjuk. És ez áll a fizikai világosságra éppen úgy, mint a világosságra átvitt értelemben. Élet és világosság éppen olyan elválaszthatatlanul összetartoznak, mint halál és sötétség.

Jézusban ragyogott föl ez a világosság közöttünk! Úgy érzem, a 18. vers magyarázza meg nékünk a Krisztusban megjelent világosság lényegét: “Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” (Ján1,18). Vagy más szóval: egyedül Jézus az, Aki megvilágosítja számunkra azt, hogy kicsoda Isten és mi az Ő akarata. Hiszen Ő az egyetlen, Aki látta az Atyát. Néki aztán tudni kell, hogy kicsoda az Isten, és hogy néz ki a mennyország! Ő az egyetlen ún. “szakértő” ebben a kényes kérdésben ezen a veszélyes területen. Mint az egyetlen szemtanú, beszélt arról, Aki odaát van, és mindarról, ami odaát van! A sokkal kevésbé fontos kérdésekben gyakran fordulunk szakértőkhöz és megfogadjuk tanácsukat, meghallgatjuk véleményüket. Ha templomunkban elromlik az orgona, nem a hentesmestert hívjuk el hozzá, ha tejre van szükségünk, nem a fodrászhoz megyünk, a cipőt a cipészhez visszük el talpaltatni. Miért ne fordulnánk hát éppen az örökkévalóság kérdésében a szakértőhöz? Amit Ő mond el Istenről, az megbízható! Ahogyan Ő látja az ember és a világ életét, rendeltetését, célját, az az igaz. Amiként Ő fedi fel az élet és halál kérdését, az a helyes. Amit Ő kijelent, az az igazi világosság. Tudod már, mi a világosság? Jézusnak a szavai a világosság, Jézus cselekedetei a világosság, Jézusnak a keresztfán véghezvitt áldozata a világosság, és az Ő húsvéti feltámadása a világosság! Jézusnak az egész személyisége a világosság. Hiszen Ő maga, ahogyan itt járt közöttünk: a testté lett Ige, Isten megtestesült örök szava, Isten beszéde. Őbenne világosodnak meg emberi életünk alapvető kérdései, hogy: ki vagyok, honnan jöttem, hova megyek, mi a bűn, mi a kegyelem, mi az örökkévalóság, miért van szenvedés? - Őbenne világosodik meg még a legsötétebb valóság is: a halál! Így: “a világosság a sötétségben fénylik”.(Ján1,5). Így deríti fel Krisztus a sötétséget.

Vegyük csak ezt nagyon komolyan! Ez a világosság, amely a világba jött, hogy megvilágosítsa a világ sötétségét, ez az Isten Igéje. Ugyanaz az Ige, Aki testté lett Jézus Krisztusban, de ugyanaz az Ige, Akinek írásba adott okmánya itt van a Bibliánkban! Tehát Isten Igéje, úgy, ahogy a Bibliából ma megszólít minket: ez a Világosság, Amelyik a világra jött, hogy megvilágosítson minden embert. (Ján1,9) Ez pedig azt jelenti, hogy számodra is elérhető, illetve, hogy téged is elér. Ahogyan egyik énekünkben mondjuk is: “Uram, a te Igéd nekem A sötétben szövétnekem!” (231. dics. 1. vers) Persze, aki nem használja ezt a szövétneket, az ne csodálkozzék, ha sötétben marad. “És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt....Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Ján1,5-11) Tehát ilyen is van! El is lehet zárkózni a világosság elől. Napfényben is van sötét szoba.

Amikor valaki nem lát valamit elég világosan - például amikor lámpafénynél sem látjuk jól a betűt -, mit csinálunk? Közelebb visszük a könyvet a világossághoz. Ezt tedd a hétköznapi életed minden megnyilvánulásával is! Vidd közelebb Isten Igéjéhez a bűneidet, a gondjaidat, a szenvedéseidet, a családi életedet, mindent, ami bánt, nyom, fáj, mindent, ami zűrzavaros, érthetetlen, problematikus! Vidd közelebb az Igéhez - állítsd oda az igazi világosság fénye alá -, hidd el, ami itt meg van írva, hogy az Ige az emberek világossága, és ez a világosság fénylik a sötétségben, tehát benned, vagy körülötted is tud világosságot teremteni.

“Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek.” (Ján1,12) Aki bezárja az ajtaját Krisztus előtt, aki Őt nem fogadja be, az nagy áldásokat zár ki Vele az életéből. Aki pedig megnyitja előtte magát, a menny minden örömét és boldogságát engedi be az életébe. Vannak vallásos emberek, akik azt mondják, hogy nem számít az semmit, elfogadja-e valaki Krisztust vagy nem, ők hisznek Isten szeretetében és jóságában, nem értik tehát, miért volna szükségük Krisztus elfogadására, vagy befogadására. Nos, ez a bibliai vers nagyon világossá teszi, hogy Isten kegyelmét és szeretetét csak egyetlen módon lehet elfogadni: Krisztus elfogadása által. Azok, de csak azok, akik befogadták Őt, válnak Isten fiává. Jézus az egyetlen út Istenhez, az egyetlen ajtó az atyai házon. Aki elveti Jézust, az az Isten családjába való fölvételt, befogadtatást veti el. Isten fiát kell befogadnunk ahhoz, hogy Isten fiaivá legyünk. Az isten-fiúság, amiről itt ez a vers beszél, több és más, mint az, hogy az ember hisz Istenben, Tőle származtatja a létét, Vele rokonnak érzi magát és elismeri a Tőle való függését. Az isten-fiúság nem az Isten által teremtettségünk természetes adottsága, és nem is olyan lehetőség, amit a bennünk szunnyadó tehetségnek kifejlesztése által érhetünk el. Az isten-fiúság a megváltott állapotot jelenti, az Isten családjába való adoptálást. Isten fiai adoptálás révén öröklik mindazt, amiért az Isten egyszülött Fia meghalt. Tehát: akik befogadták Őt, az Isten egyszülött Fiát, csak azokat hatalmazza föl arra, hogy Isten fiává legyenek, azokat, akik az Ő nevében hisznek.

Az is benne van ebben a versben, hogy semmi mást nem kell tenni, mint csak befogadni. Íme: jön felénk Krisztus, mint Isten fia, a testté lett Ige, Isten mennyei világosságának kiáradó fénysugara, és nekünk csak be kell ereszteni, csak el kell fogadni a szívünkkel, és csak rá kell bíznunk magunkat. De mi van az újjászületéssel, olyan titok ez, amit sehogyan sem értek - mondhatná most valaki. Nos, neked semmi tennivalód sincs az újjászületéssel! Hát nem azt mondja-e a vers, hogy akik befogadják Krisztust, azok Isten fiaivá lesznek? Ugyanez a mondat a továbbiak során így folytatódik, hogy azok, akik így elfogadták Krisztust, azok újjászülettek. De azt is megmondja kifejezetten, hogy ez a változás sem a saját tettünk műve, sem valaki más ember munkája eredménye, hanem egyedül Isten hatalma által volt lehetséges: “Istentől születtek.” (Ján1,13d vers) Rajtunk tehát semmi más nem áll, mint az, hogy befogadjuk Krisztust. Nekünk semmi tennivalónk nincs az újjászületés titkával. Ez Isten munkája, és Ő képes ezt terajtad is véghezvinni. A mi részünk: Krisztus elfogadása! Isten majd aztán megváltoztatja a szívünket. Ha befogadod Isten Fiát, egyszerre új élet árad bele a szívedbe: Isten örökkévaló fiává leszel.

Egyszer egy asszony hallgatta a prédikációt. Hallgatta a szavakat, ahogyan egy prédikációban hangzani szoktak ősidők óta. Egyszer csak megrendült. Villanásszerűen vette körül a világosság, mint egykor Pált a damaszkuszi úton. “Eltűnt az igehirdető - mondta el később nagy élményét -, csak az Ige maradt meg. A sokszor hallott szó Igévé, világossággá változott. Nem a szószékről jött már, hanem valahonnét fentről és belülről! Valami megrezdült, megmozdult bennem - ne tessék haragudni, de olyan volt, mint fiatalasszony koromban, amikor megtudtam, hogy új élet van bennem. Öröm volt és döbbenet egyszerre, titok és kijelentés ugyanakkor! Azóta hordozok magamban valamit, ami eddig nem volt!” Azt élte át ez az asszony, amit János így írt le: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek!” (Ján1,12-13)

Lássuk most ismét az egész prológust úgy, ahogyan Isten Szent Lelke János apostollal megíratta, mai magyar fordításban:

“Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, és nélküle nem lett semmi, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, és a világosság a sötétségben világít, és a sötétség nem fogadta be. Lett egy ember, aki elküldetett Istentől, a neve János. Ez eljött bizonyságtételre, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert, eljött a világba. A világban volt, és a világ általa lett, és a világ nem ismerte meg őt: a magáéba jött, és az övéi nem fogadták be. Akik pedig befogadták, azoknak megadta a hatalmat, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk, és láttuk a dicsőségét, mint amilyen az egyszülött dicsősége atyjától, telve kegyelemmel és igazsággal. János tett róla bizonyságot, és így kiáltott: Ez volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jött előttem van, mert előbb volt, mint én. Mert mi valamennyien az ő teljességéből kaptunk, mégpedig kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett. Istent senki nem látta soha: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az adott kijelentést.” (próbafordítás)(Ján1,1-18)

Ámen

Dátum: 1950. szeptember 10.

Egyházközségünk missziói bizottsága az elmúlt napokban összeült, és megtárgyalta a gyülekezetben folyó missziói munkák jövő évi tervét. A vasárnap délelőtti istentiszteletekre vonatkozólag abban állapodtunk meg, hogy sorozatos igehirdetésekben megpróbálunk végigmenni a János evangéliumán. Ha az Úr akarja és élünk: végig tanulmányozzuk fejezetről-fejezetre, versről-versre Istennek azokat a drága titkait, amelyeket a János evangéliumában jelentett ki számunkra.

Bevezetésül hadd szóljak néhány szót magáról az evangéliumról. Ha létezik egyáltalán rangsorolás a Biblia könyvei között: ez a könyve a Szentírásnak kezdettől fogva a legkedveltebb és a legtekintélyesebb volt. Egy régi egyházatya, Origenés így nyilatkozott róla: a szent iratok között első helyen az evangéliumok állnak és az evangéliumok között első helyen a János evangéliuma. Minden során kiérződik a szemtanú boldog, ámuló vallomása, bizonyságtétele, a tanítványi visszaemlékezésnek az áhítata. Szinte megremeg kezében az írószerszám, amikor ezt írja: “És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn1,14) Az a tanítvány ez, akit Jézus “szeret vala”, aki az utolsó vacsorán is ott nyugodott a Megváltó kebelén. Fő jellemvonása ennek az első század végén, tehát a 90. esztendő körül íródott bizonyságtételnek az, hogy Jézus Krisztusnak, aki igaz ember és Isten, főleg az isteni oldalát hangsúlyozza ki. A feltámadás és a pünkösd fényében nézi Jézust, és nem tud betelni azzal az ámuló csodálkozással, hogy látta az Isten Fiát! Ebben az áhítatban írta meg János élete vége felé ezt az evangéliumot, a Krisztus istenségének evangéliumát! Ennek a nagyszerű iratnak az ún. prológusa hangzott el most közöttünk! Drága titkokat mond el a mi Megváltó Urunkról, olyan titkokat, amelyek sok áldást, erőt, vigasztalást jelentenek számunkra! Vegyük sorra!

“Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.” (Jn1,1) Ez a vers Jézus Krisztust az örökkévalóság távlatában mutatja be előttünk. Mert Jézus Krisztus az az Ige, amelyikről itt szó van, amelyik kezdetben volt és Istennél volt és Isten volt, és mert ugyanaz az Ige, amelyik kezdetben volt, lett testté az idők teljességében a Názáreti Jézus személyében.

Tehát Jézus ún. preexistenciájáról, földi léte előtti létéről, történelem előtti létéről van itt szó. Szédítő távlatokba néz itt vissza az apostol. “Kezdetben vala az Íge” - mondja. A Biblia legelső szava is ez: “Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” (1Móz1,1) Tehát, amikor Isten a világot teremtette, kezdetben, az Ige már akkor is - hogy úgy mondjam - megvolt. Nem úgy lett, hogy teremtetett, keletkezett, mint a többi dolgok, hanem volt. Sohasem lett, sohasem keletkezett, hanem mindenkor, az örökkévalóságtól fogva volt, és nincsen, és nem is volt olyan idő, amikor ne lett volna. Kezdetben tehát volt az Ige, és csak az Ige volt, és az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Azaz: Jézus Krisztus a világ teremtése előtt az Atyával egylényegű, öröktől fogva való örök Isten.

Azért jó ezeket a furcsa szavakat boncolgatni, hogy próbáljunk meglátni valamit Krisztus mérhetetlen nagyságából. Más ember életideje a születésével kezdődik. Krisztusnál azonban nem így van. Ő már a földi születés előtt is élt. Ő már mint teremtő és megváltó jóval azelőtt is működött, mielőtt a világ tudomást vett róla. Jézus Krisztus régibb, mint az emberiségnek Róla való ismeretei!

Érzed-e milyen mélyre nyúlik a Krisztus keresztje, milyen mélyre gyökerezik a megváltás ténye, milyen szilárd talajon nyugszik a bűnbocsánat és az örök élet valósága, bizonyossága?! Nem olyan esendő emberbe veted a bizalmadat a halállal és a bűnnel szemben, aki született, élt és meghalt, mint minden más ember, hanem olyan valakibe, aki mielőtt született: már élt, sőt kezdetben, amikor még egyáltalán semmi sem volt a teremtett világmindenségből, semmi nem létezett, Ő már volt, - és miután itt a földön meghalt, Ő még mindig van. Tehát bizalommal fogadhatod, amit mondott, számíthatsz rá, amit ígért; az üdvösségedet építheted arra, amit érted tett, mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

“Kezdetben vala az Íge.” Innen sugárzik vissza a fény a teremtéstörténetre is. Tudniillik arról az Igéről van itt szó, amellyel Isten kezdetben a világot teremtette, amikor így szólt: “Legyen” - és lett! Istennek ez a "legyen" szava, ez a teremtő Ige már ugyanaz a hatalmas Valaki volt, Aki azután Jézus Krisztusban testté lett. Ennyire fölötte áll tehát minden létezőnek a mi Megváltónk, hogy “Minden Ő általa lett és Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn1,3) Minden az Ige által jött létre. Krisztus nem is lehetne valóságos megváltó, ha léteznének a világban olyan hatalmak, erők, melyekkel Ő ne rendelkeznék, melyek Néki ne volnának alája rendelve, melyek Tőle függetlenül is intézkedhetnének az ember sorsa felől. A Krisztusban testet öltött Ige azért lehetett és azért is lett a világ megváltójává, mivel minden Általa jött létre, és az egész teremtett világ maradék nélkül, és feltétlenül hatalmában van. Megnyugtató és biztató dolog úgy körülnézni ebben a világban, hogy minden Őáltala lett, ami lett, - tehát, hogy a fűszáltól a világhatalmakig, a Tejúttól a bölcsőben alvó gyermekemig, az én szívemtől a te szívedig minden-minden Néki köszönheti létezését. Mennyi ijesztő árnyék tűnik el egyszerre ebből a világból, ha valaki a Zsidókhoz írott levél szerzőjével el tudja mondani: “Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid11,3)

Erről a teremtésben is munkálkodó Igéről azt mondja továbbá János, hogy: “az Íge testté lett”. (Jn1,14a) Az Ige, görög nevén: a Logosz. János az örök Krisztust a görögöknek ezzel a közismert kifejezésével jelöli meg: Logosz. Így nevezték a görög filozófusok a világteremtő isteni szellemet. A Logosz észt, értelmet, törvényt, normát, szellemet jelent, valami olyan végső, megfoghatatlan valóságot, ami a világmindenség mögött és fölött áll. Ma is spekulál az emberi tudomány és beszél ún. természeti rendről, őserőről, világrendező elvről, a világban működő törvényszerűségről, olyan valamiről, ami a világmindenséget fenntartja és működteti. Nos, azt mondja János apostol a görög műveltségű olvasóinak, hogy mi ismerjük azt a Logoszt, akiről ti csak álmodtok! Sőt, mi személyesen is ismerjük Őt! Igen, mi személyesen is ismerjük azt az Örök Igét, akit ti mindenféle szép tudományos névvel kerülgettek: hiszen nem más az, mint aki Krisztus személyében Megváltónkká lett, aki közöttünk lakozott, akinek láttuk a dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének a dicsőségét. (Jn1,14) Ne dadogjunk mi a tudomány nyelvén érthetetlen és értelmetlen szavakat, ne beszéljünk ősanyagról, vagy őserőről, vagy világ-törvényszerűségről, ne kerülgessük a nagy titkot, hiszen kijelentetett a számunkra. Az az örök Logosz van ott, túl minden létezőn, aki testté lett, aki emberként közöttünk lakozott: Jézus Krisztus.

“Az Íge testté lett”. Megdöbbentő mélységek fölött állunk. Szinte azt lehetne mondani, hogy ellenőrző számítása ez az utóbbi évtizedek legnagyobb tudományos eredményeinek, annak, amire Heisenberg, James, Rutherford és más tudósok kutatásaik során rájöttek, hogy az anyag végső elemzésben nem egyéb, mint energia és az energia végső elemzésében nem egyéb, mint gondolat. (Bibliai szóval úgy mondhatnánk, hogy Logosz, azaz Ige!) Tehát az anyag végül annyi, mint gondolat. Az anyag a tudományos kutatásban ma már mintegy spiritualizálódott. És ezt ma a legkomolyabb tudósok komolyan veszik. És ha ez igaz, akkor ez a sor: anyag-energia-gondolat visszafelé is igaz: gondolat-energia-anyag. Vagyis, hogy a gondolatból energia lesz, abból pedig anyag. Tehát, ha az előbb arról volt szó, hogy az anyag spiritualizálódott, most itt arról van szó, hogy a gondolat, a Logosz, az Ige materializálódik. Erről ír János így: az Ige testté, anyaggá lett, az isteni Logosz teremtetett emberré! A legspirituálisabb Valaki matériává!

Különös, hogy éppen a legújabb technikai felfedezés, az atomrobbantás visz közelebb bennünket az Ige testté létele nagy titkának a megismeréséhez. A II. világháború története szerint a legkritikusabb pillanatban használták az atomenergiát bombának. Mi volt az atombomba? Energiává lett anyag. Nos, a teremtő Isten is a világtörténelemben a legkritikusabb, a legsötétebb pillanatban “vetette be” az Ő “csodafegyverét”. Mi volt ez? Jézus Krisztus: az anyaggá lett Logosz, a testté lett Ige! De amíg az energiává lett anyag ölt, s százezrek számára hozta a halált, addig az anyaggá lett Logosz, a testté lett Ige megelevenített, milliók számára hozta az életet, sugározta széjjel az örök életet. Így mondja ezt János evangéliuma prológusa: “Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Jn1,4) Míg az energiává bontott anyag volt a halál sötétsége, addig az anyaggá sűrített gondolat, a testté vált Ige lett az élet világossága. “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (Jn3,16)

“Az Ige testté lett!” - hangzik a nagy üzenet. De: miért éppen testté? Bizonyára azért is, mert ebben a mienkhez hasonló ember testben kellett valamit véghez vinnie. Azért, hogy tudjon szenvedni, kiomoljék a vére, szegezzék át, verjék keresztre, és mindezzel hordozza el a világ bűneit, tegyen eleget mindnyájunk helyett, és mutassa be érettünk egyszeri és tökéletes áldozatának engesztelő erejét. Tehát azért lett testté, hogy meghaljon érettünk. De ne csak meghaljon, hanem halottaiból harmadnapon feltámadjon, felmenjen a dicsőségbe, s onnan kormányozza az ő népét, akiket öröktől fogva néki adott az Atya! Tehát azért lett testté, hogy megválthasson bennünket, téged és engem attól a bűntől és haláltól, amely az embernek éppen a testi mivoltában a legfeltűnőbb. A testünk az a hely, ahol a bűn és a halál a leghamarább éreztetik szomorú valóságukat. És ebbe a testbe akaszkodik bele az Isten, hogy emberi életünk legveszélyeztetettebb pontján vívja meg hatalmas küzdelmét a mi megváltásunkra.

És azért is lett testté az Örök Ige, mert így ment utána annak, ami elveszett. Testvérünkké lett az Isten! Emberi formát vett magára, hogy egész közel jöhessen a bűnös emberhez, ide, hozzánk! Egy nyugat-indiai misszionáriusról olvastam, hogy annak idején rabszolgák között hirdette az evangéliumot. Amikor aztán azt kezdte érezni, hogy szabad ember létére nem tudja elérni ezeket a nyomorultakat, ő maga is rabszolgává lett, közöttük végezte ő is a rabszolgamunkát, minden fájdalmukban, nehézségükben, szenvedésükben közösséget vállalt velük. És akkor azután hallgattak rá a rabszolgák. Talán érzékeltet ez valamit abból a hatalmas nagy, könyörülő szeretetből, amit ez az üzenet hirdet: “Az Íge testté lett és lakozék miközöttünk!” (Jn1,14a) Mit tudtunk volna megérteni, felfogni Isten láthatatlan dicsőségéből? Íme, az isteni Logosz eljött, emberi formában élte le isteni életét, megmutatta nékünk Isten gondolatait, lényét, érzéseit, és mindenekfölött Isten kegyelmét és szeretetét a bűnös emberrel szemben. Ezért is lett testté az Ige, tehát olyan módon nyilatkoztatta ki Isten láthatatlan dolgait, amit megért az ember!

És bizonyára azért is lett testté az Ige, hogy Ő maga közvetlen tapasztalja, mintegy végigélje az emberi életet. A testté-létel az emberi sors vállalását jelenti. Ő maga is emberként született, emberként élt, és emberként halt meg ezen a világon. Tudta, mit jelent a kísértés, a fáradtság, a küzdelem, a szomorúság. Könnyezett a szeme, fájt a szíve neki is! Látjátok, milyen Megváltónk van? Bizonyos lehetsz benne, hogy amikor bármi szükségeddel, problémáiddal odamész Jézushoz, senki sincs, aki Nála jobban meg tudna érteni, és aki Nála jobban tudná, hogyan kell itt segíteni! “Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid4,15-16) Ez a Jézus visszaemlékszik arra, amit szenvedett, megkísértetvén, és amikor látja gyermekeit az ő mindenféle küzdelmeikben, megemlékezik saját szenvedéseiről, és kész a könyörületre és segítségre!

Hallgasson el most végre minden emberi dadogás, és hadd szóljon hozzánk mai magyar fordításban maga az Úr az Ő kijelentésével:

“Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, és nélküle nem lett semmi, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, és a világosság a sötétségben világít, és a sötétség nem fogadta be. Lett egy ember, aki elküldetett Istentől, a neve János. Ez eljött bizonyságtételre, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem bizonyságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert, eljött a világba. A világban volt, és a világ általa lett, és a világ nem ismerte meg őt: a magáéba jött, és az övéi nem fogadták be. Akik pedig befogadták, azoknak megadta a hatalmat, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem test akaratából, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk, és láttuk a dicsőségét, mint amilyen az egyszülött dicsősége atyjától, telve kegyelemmel és igazsággal. János tett róla bizonyságot, és így kiáltott: Ez volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jött előttem van, mert előbb volt, mint én. Mert mi valamennyien az ő teljességéből kaptunk, mégpedig kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett. Istent senki nem látta soha: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az adott kijelentést.” (Jn1,1-18)

Dátum: 1950. szeptember 3.Ámen