Tízparancsolat

Az első három parancsolatban a szabadító Isten kizárólagos igényét közölte népével, Izraellel, amelyet a rabszolgaságból és pusztulásból mentett ki. Egyedül ő az Isten, ne legyen Isten népének idegen Istene. Őt, az egyetlen Istent meg ne próbálják kiábrázolni, és így korlátozni, magukhoz kötni. És bár kijelentette önmagát, a nevét, nem élhetnek vissza ezzel az ajándékkal, nem ragaszthatják az Úr nevét mindenféle ügyek mellé – saját hasznukra. Izrael az Úrban, és egyedül az Úrban, valamint az ő hűségében kell, hogy bízzon.
A negyedik parancsolatban Isten tovább alakítja, formálja népnek életét. Megszabadította őket Egyiptomból, valamint ő vezeti Izraelt egy új otthon, egy új ország felé. Azonban Izrael életének olyanná kell formálódnia, hogy visszatükrözze annak szándékait, aki azért választotta őket a magáénak, hogy „papok királysága” legyenek. Egy olyan nép, amely Isten és a többi népek között közvetít. Isten missziói népe.
A nyugalom napjának megtartása alapvető intézmény Isten népe életében. Isten népét a sabbath (hogy miért vasárnap, és nem szombat, arra később visszatérünk) megtartása lényegileg formálja és köti az Úrhoz. Figyeljük meg, hogy az olvasott szöveg szerint is a a hetedik nap nem pusztán, vagy nem elsősorban Izraelé, hanem „az Úrnak nyugalomnapja.” Istenhez tartozik, és így ennek megtartásával Isten népe Istentől formálódik, Istenhez kötődik. A nyugalom napjának a parancsolatban követelt megtartása, mint külső intézmény vagy forma nagyon mély és lényeges jelentést hordoz. Hogyan formálja Isten az ő népét azzal, hogy a nyugalom napjának megtartására hív minket? Milyen ajándékot rejtett el Isten a vasárnapban mindannyiunk számára? Hogyan lehetünk a szó igazi, és nem pejoratív értelmében, vasárnapi keresztények, egy olyan közösség, amely arról ismerszik meg a világban, hogy legmélyebb szinten formálja, amit a nyugalom napján tesz, illetve nem tesz?
I. Mi a jelentősége a nyugalom napja megtartásának?
A tízparancsolatban a következő magyarázatot olvassuk: „Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját!” Ez a magyarázat a teremtés történethez vezet vissza bennünket. Mit tesz Isten a hetedik napon? Miért pihen meg Isten minden munkájától? Nyilvánvaló, hogy nem az a válasz, hogy azért, mert elfáradt. Nehezen lehetne ezt értelmezni az Úr vontakozásában, még akkor is, ha nagyon jól tudjuk, mi a fáradtság. Isten megpihenésében azonban ennél sokkal több van. Tekinthetünk úgy erre a napra, hogy Isten, aki minden nap végén látta, hogy jó, azaz szép, egész, amit alkotott, a hetedik nap hátralép és gyönyörködik alkotásában. Hat nap munkálkodás után eljön a hetedik, a megnyugvás, a gyönyörködés, a megelégedettség, az ünneplés napja. Az Úr ezzel a tettével a teremtett világ struktúrájába írta be a munkától való megnyugvást, a gyönyörködést, az ünneplést. Azzal, hogy a teremtés részeként ő maga is megállt, megtartóztatta magát a munkától, beírta a világ rendjébe ugyanezt. A világ életrehívásával létrehozta az időt, de azon belül rendelt egy napot, amelyen nem az idővel való versenyfutás az úr. Amikor szabadság adatik az ünnepre. „Megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját.” Elválasztotta valami másra a többi naptól, és különleges életerőt kapcsolt hozzá. Az áldás mindig Isten életet adó, életet megújító erejének közlése.
A Tízparancsolatot Mózes 5. könyve megismétli. Érdekes, hogy itt egy eltérő magyarázatot találunk: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolja neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” (5Móz. 5.15) Míg előbb a teremtésre, itt a szabadításra történik utalás. A rabszolganép életében nem volt megállás, pihenés, ünneplés. Minden nap egyformán telt a robotban. A nyugalom napjának megtartása a szabadításra, az Istentől kapott új életre emlékezteti Izraelt.
„Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!” – mondja az Úr. De a hetediken állj meg! Lépj hátra, és gyönyörködj. Gyönyörködj az Úrban, az ő alkotásában, kezed munkájának gyümölcsében, családodban, embertársaidban. Nem vagy szolga, nem lehetsz a munkád, az idővel való versenyfutás, a tennivalók, elintéznivalók sokaságának a rabszolgája. Amikor Isten népe belép a nyugalom napjába, amikor megtartóztatja magát mindattól, amit hat napon át cselekszik, hogy fenntartsa életét, akkor az élet alapvető és legmélyebben rejlő valóságát éli meg és fejezi ki.
Először is kifejezi, megvallja, hogy az életét Isten tartja fent. Elismeri, hogy teljes mértékben Istenre szorul. Elismeri, hogy Isten hűsége és gondviselése nélkül nem tudná fenntartani az életét. Nem akar úgy élni, hogy nem emlékezik meg a teremtő és szabadító Istenről, akitől az életét kapta.
Az Isten nyugalmába belépő, ünneplő közösség azt is megvallja ezzel, hogy több az élet, mint a munka. Több az élet, mint az étel, a lakhatás, a ruházkodás, a vásárlás, a fogyasztás... Megvallják és megélik, hogy az ember életének a jelentése túl van azon, hogy milyen munkát végez, testhez állót, vagy éppen olyat, ami gyötrelmet jelent. Az ember életének értéke is egészen máshol keresendő, mint abban, amit anyagilag teljesített.
A vasárnapot megünneplő közösség azt is megvallja és megéli, hogy Istennel megszabadult az idő zsarnokságától. Nem rabja már annak, hogy mindig valami „hasznosat”, előremutatót, többre vezetőt kell cselekednie. Nem szolgája az elintézendőknek, hanem Isten szabad gyermeke. Meg mer állni. Van bátorsága ünnepelni. Visszatekinteni, és hálát adni. Nem tenni semmi hasznosat, produktívat. Ugyanakkor előre is tekint. Gyönyörködik abban az Isten által elkészített új teremtésben, ahol mindaz, amit az idő, azaz az elmúlás, megcsúfít és felemészt, megszabadul a hiábavalóságtól. És ezzel, belépve abba az időbe, amit Isten megáldott és megszentelt, úrrá lesz az időn. Úrrál lesz a félelmen, hogy ami most jó, az elmúlik, vagy a már elmúlt dolgok feletti fájdalmon.
A vasárnapot ünneplő közösség Jézus feltámadását ünnepli minden vasárnap. Jézus első követői nem csak a hetedik napon, szombaton jöttek össze, hanem a hét első napját is ünnepelték. Jézus feltámadása, az új teremtés kezdete olyan fontossá lett számukra, hogy az idők folyamán ez lett a nyugalom napjává a nyugati, keresztény gyökerű társadalmakban.
Mindez által pedig jellé válik a világ számára. Igazi, nyugalom napi, vasárnapi közösséggé, amely azáltal, hogy heti rendszerességgel belép a teremtő Isten rendjébe, emlékezik a szabadításra, előremutat az Úrra és Isten országának teljességére. Amint alázatosan elismeri, hogy egyedül az Úrból él, amint vallást tesz arról, hogy az Úr az Istene, és nem a pénz, az idő, a hatékonyság, a teljesítmény, ahogy teret ad családi és más, közösségi kapcsolatainak, bizonyságot tesz az Úrról. De hogyan történhetik meg mindez?
II. Mire hív mindez a gyakorlatban?
Nincs időnk! – kiáltunk fel mi is nagyon gyakran. Mi erre a válasz? Több időt kellett volna Istennek számunkra biztosítani, mint 24 órát egy napban, 7 napot egy héten, 52 hetet egy évben, 70-80 évet egy életben? Jobb időbeosztásra van szükségünk? Hatékonyabb háztartási gépekre? Jobb közlekedésre? Egy teológus a következő választ adja: „Egy olyan társadalom, amelyben az idő pénz, amely csak elhasználja vagy elpocsékolja az időt, ... nem nyerheti meg a jövendőt. Éppen ezért ma nem valamilyen akcióra, valamilyen tettre van a legégetőbb szükség, hanem az ünnepre. Egy világot átformáló, nagy ünnepre.” (Rudolf Bohren, Böjt és ünnep, 34. o.) de hogyan ünnepeljünk?
A vasárnap ünneplése alapvetően két részből áll: közösség Istennel és közösség egymással. Imádság és játék (játék: nem „hasznos”, nem hatékony együttlét). Mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy megéljük az ünnepet.
A vasárnap, a szombattal együtt, munkaszüneti nap. Nem mondhatjuk-e, hogy a mai társadalom már túl is teljesíti a negyedik parancsolatot azzal, hogy nem hogy egy, de két napot is ad a pihenésre? A korábban elmondottak fényében világos, hogy a nyugalom napjának megtartása nem azonos a pihenéssel. Sokan, keresztények is, Isten népének közösségi imádságát, az istentiszteletet a pihenés egy szabadon választható formájának tekintik. Egyik vasárnap az istentiszteletre van szükségem a pihenéshez, a másik vasárnap meg állatkertbe viszem a gyerekeket. Így kerül egymás mellé és egy szintre az istentisztelet ünnepe meg az alvás, az istentisztelet, meg a hipermarket, az istentisztelet, meg a mosogatás és főzés... Mi az, amihez éppen indíttatást érzek, ami belefér az időmbe? Ennek a kérdésnek az alapján dől el, hogy az Úr napján a templomban, Isten népe közösségében, vagy éppen a tekepályán találtatom-e meg.
Ebben a gondolkodásmódban az istentisztelet is a hasznosság, a hatékonyság mércéjén méretik meg. A legfőbb szempont nem az, hogy belépek az Úr nyugalomnapjába, résztveszek ünneplésében, magamhoz ölelem ajándékát a megáldott és megszentelt időben, hanem az, hogy mit kapok. Kapni akarunk, például békességet és megnyugvást, hogy majd annál hatékonyabban dolgozhassunk hétfőtől. Én hiszem, hogy ez is megadatik a vasárnap megünneplésében, de lássuk meg, hogy milyen felületes és téves a vasárnapi ünneplést haszonelvűen megközelíteni. A vasárnap lényegének mond ellent. Nem gondoltuk, vagy mindtuk-e már, hogy mivel ezen az istentiszteleten nem kaptunk személyes üzenetet, útmutatást, vígasztalást, ezért kidobott idő volt az egész. Megérte elmenni, ha kaptunk valamit, nem érte meg, ha nem tudjuk megfoghatóvá tenni, ami ott történt.
Az ünnepet másként is beárnyékolja az idő szorítása, nehogy véletlenül az ünneplés által uralmat gyakoroljunk rajta, belépve Isten nyugalmába. Milyen gyakran lesz a pihenés, az ünnep aggódás, feszültség, idegesség forrása, mert valamivel nem tudtunk elkészülni időben. Hasonlóan, nem keveseknek a vasárnap reggel szintén az idő szorításában telik. Egyszer akkor versenyeznek az idővel, amikor ideérkeznek, másszor meg akkor, amikor már mennének. Nemcsak az idővel állunk ilyenkor harcban, hanem a Sátánnal is. Ő mindent megtesz, hogy megfosszon az istentisztelet áldásától, és hogy ha már nem az állatkertet választottuk (pedig a gyereknek milyen nagy szüksége lenne rá...), akkor érkezzünk vagy távozzunk feszültségben, családi konfliktusban, bosszankodásban. „Álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek!” (Jk. 4.7.), mondja Jakab apostol.
Láttuk, hogy az istentiszelet nem szabadon választható része a vasárnap megszentelésének. Nem egy alternatív program, hanem részvétel abban a rendben, abban a ritmusban, amit Isten beleírt ebbe a világba. Természetesen van olyan, amikor valaki, akár munkahelyi, akár családi ügyek miatt nem képes részt venni az istentiszteleten (bár gyakran mienk a felelősség a szervezés idején, ill. abban, hogy vállaljuk-e hitünket és elkötelezettségünket a munkahelyünkön...). Ilyenkor próbáljuk meg családunkkal közös éneklés, igeolvasás, imádság formájában megélni a nyugalom napjának ezt a fontos dimenzióját. Ha egyedül vagyunk, vagy családunk más tagjai nem Jézus követői, úgy is megtalálhatjuk az elcsendesedés megfelelő formáját.
A nyugalom napjának másik elengedhetetlen összetevője az egymással való közösség, a játék. Istentisztelet után ne vágjunk bele a hazahozott munkába, lehetőleg ne akkorra tervezzük a tanulást, ne szaladgáljunk az otthonunk körüli tennivalók ügyében. Tanuljunk meg együtt lenni. Családdal, barátokkal, gyülekezetből testvérekkel. Az együttlétnek bármilyen tartalma lehet, ami elősegíti azt, hogy egymásra figyeljünk, egymás társaságát élvezzük, szerettekben, testvérekben, barátokban gyönyörködjünk. Az is pihenés, de talán kevéssé Isten tervei szerint való, hogy mindenki leül egy képernyő elé... Játsszunk társasjátékokkal, menjünk kirándulni, közösen barkácsoljunk, sportoljunk... A hangsúly itt is Isten ajándékain, egymás szeretetén, a szabad, nem hatékony, de éppen ezért szeretettel teli együttléten van. Nem vagyunk rabszolgák, Isten gyermekei vagyunk!
Van azonban a nyugalom napjának még egy vonatkozása, amelyre Jézus szombatnapi gyógyításai hívják fel a figyelmet: ez pedig a kegyetlen és embertelen törvénykezés kísértése. Jézus korában nagyon pontosan körülírták, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni szombaton. Úgy tűnik, hogy Jézus gyakran tüntetőleg hágta át – nem az Isten törvényét, hanem annak emberi magyarázatait. Mert lehet, hogy valaki résztvesz az istentiszteleten, majd pihenéssel tölti a napját, de mindezt olyan szigorú és merev formában, hogy közben elfeledkezik az Isten és emberek iránti szeretetről. Ezért, miközben igénk arra hív, hogy legyünk sokkal elkötelezettebbek és tudatosabbak a vasárnap megünneplésével kapcsolatban, Jézus emlékeztet minket: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért.” A vasárnap megünneplésének kialakított módja ne tartson bennünket fogva, különösen akkor ne, ha valaki iránt irgalmasságot kell gyakorolnunk, szeretetünket megélnünk, segítséget nyújtanunk.
Legyünk hát, a szó legnemesebb és legigazibb értelmében, vasárnapi keresztények! Részesüljünk hálával és rendszeresen Isten nyugalomnapjának ajándékában! Szabjuk egyre tudatosabban ehhez életünk ritmusát! És legyünk mindezek által jellé ebben az idő- és teljesítménykényszerben gyötrődő világban! Hirdessük, hogy Isten szeretettel von be minket a maga ünneplésébe, és megszabadított minket az ő dícséretére és mások szeretetére! ÁMEN!

Pszt... ki ne mondd! Néven ne nevezd! Súlyos beteg, tudja ő is, mi is, de ne el hangozzék, hogy rák. ... Tudjuk, mi várható, de meg ne idézzük azáltal, hogy néven nevezzük: halál.
Pszt! Ki ne mondd! Úgy örülök, lehet, hogy most végre összejön, de nem mondom ki, nehogy ne sikerüljön.
Tudja mindenki, az egész család. Mégsem beszélünk róla. Soha. Egyetlenegyszer sem. Szégyelljük. Az egész család titkos szégyene. Alig bírjuk. Belepusztulunk. De nem nevezzük néven. Nem azonosítjuk. Nem ismerjük el a létét. Mintha nem is az lenne, ami valójában van. Nincs neve, nincs is. Hallgatunk.
Micsoda hatalma van a szónak! Micsoda erő van a néven nevezésben! Sokszor rettegünk ettől az erőtől, és inkább csak kerülgetjük a dolgok néven nevezését, mint macska a forró kását.
Mi van hát Isten nevével? Közülünk a legtöbben bármikor könnyebben kimondjuk, mint bizonyos egyéb szavakat. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy vannak olyanok, általában kereső emberek, akik nem szívesen mondják ki, hogy Isten, Úr, vagy Jézus. Ez még túl személyes, túl konkrét, túl valóságos nekik. Inkább valahogy körülírják, ha már mindenképpen meg kell nevezni. Talán ők ösztönösen éreznek valamit a harmadik parancsolat súlyából? „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét...” Vizsgáljuk meg, mire hívja a szabadító Isten népét ebben a parancsolatban.
I. A név jelentősége
Az első parancsolatban Isten azt mondta Izraelnek, hogy ne legyenek idegen istenei, csak őt, az egyetlen igaz Istent, az Urat imádják. A második parancsolatban attól óvta őket, hogy miután a szabadításban megismerték az Urat, ne próbálják őt semmiféle kiábrázolással magukhoz láncolni. Nincs semmi ezen a világon, ami Istent megjeleníthetné, és így jelenlétét garantálhatná. A harmadik parancsolat logikus folytatása az előzőeknek: képet, szobrot nem birtokolhat és tisztelhet Izrael, de mégis van valamilye, ami nem kis hatalom forrása: tudja Isten nevét. Hogyan viszonyuljon ehhez?
Név és személy az ószövetségi gondolkodásban azonos. Ha ismered valakinek a nevét, ha néven tudod nevezni, akkor birtokolod őt. Akkor már nem kiismerhetetlen és félelmetes valami, amivel szemben állsz, hanem körülírt, megismert, birtokba vett valóság. Nem véletlen, hogy a teremtés történet elbeszélése szerint az ember azáltal gyakorolja a Teremtőtől kapott megbízást a teremtett világban, hogy minden állatnak nevet ad (1Móz. 2.18-20). És nem véletlen, hogy Isten mindvégig fenntartja magának a jogot, hogy az embert néven nevezze: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs. 43.1)
Isten Mózesnek jelentette ki a nevét, amikor az égő csipkebokorban megjelenve megbízta Izrael Egyiptomból való kivezetésével. Mózes az elhívással – és az Úrral – bírkózva kérdezte: „Ha majd elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?” (2Móz. 3.13) Isten így válaszolt: „Vagyok, aki vagyok.” (v.14) Isten kijelentette nevét Mózesnek, de mindeközben mégsem adta magát népe kezébe. A név, az ÚR, vagy JHVH, ezt a gondolatot hordozza magában: amint velem jöttök az úton, majd megismertek engem. De Izrael mégis ismeri az Úr nevét. Néven tudja nevezni az egyetlen igaz és szabadító Istent. Bármikor ki tudja mondani a nevét. Ez pedig erő és hatalom. Az Úr kijentette magát nekik a névben, önmagából, legvalóbb lényéből adott valamit népe szívébe és szájába. Ha nem jelentette volna ki önmagát Izraelnek, népe nem került volna kapcsolatba vele, hatalmas és szentséges erejével. Azáltal azonban, hogy lénye legmélyét fedte fel számukra, vállalja a kockázatot is: hogyan él vissza az ember ezzel az ismerettel? Hogyan „használja” az Úr nevét? Milyen cselekedetekhez fogja odaragasztani az ember az Isten nevét? Mire fogja használni az Úr erejét? Hiszen az ember Isten minden jó ajándékát képes eltorzítani és rosszra használni. Ezért olyan fontos Istennek, hogy a harmadik parancsolatban megmutassa népének a felelősséget, ami azzal jár, hogy megismerték őt.
Még mielőtt részletesebben megvizsgálnánk a parancsolat tartalmát, még egy dologra fel kell hívni a figyelmet. Isten nevének használata lényegében a misszió kérdése. Ez éppen az egyiptomi szabadításban lesz nyilvánvaló, ahol Isten így szól a keményszívű fáraóhoz: „kinyújtottam kezemet, és megvertelek téged és népedet dögvésszel ... de mégis megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön.” (2Móz. 9.15-16) Isten célja Izrael megszabadításával az, hogy neve ismertté legyen az egész földön. Nem mindegy hát, hogy ez a megszabadított nép, aki ma már Isten népe, mit kezd a névvel.
II. A név „használata”
„Ne mondd ki hiába...”, ne vedd fel, ne emeld fel hiába, mondhatnánk a héber szöveggel. Hogyan használhatja az Úr nevét az ő népe? Érezzük, maga a kifejezés „használni” ijesztő, hiszen hogyan használhatnánk mi az Úr nevét, őt magát. Mégis erről van szó, hiszen Isten kijentette nevét. Két nagy csoportba foglalva kívánom magyarázni e parancsolat jelentését: az elsőben a „hiába” a könnyelmű, üres, felelőtlen jelentéssel bír; a másodikban viszont az ártó szándékról, a romboló használatról esik szó.
Először csak éppen az említés szintjén essen szó a káromkodásról, valamint az esküdözésről (vö. 3Móz. 19.12, 24.16). (A bibliai meggyőződés szerint esküben lehet használni az Úr nevét, de erre most nem térek ki bővebben.) A káromkodás Isten nevének profán használata, az esküdözés szintén, mégha nem is direkt gyalázása Istennek, de nem sokkal jobb. Nyilvánvaló, hogy mindkettő sérti annak szentségét és szeretetét, aki önmagát kijelentette nekünk.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy Isten neve hiábavaló használatának láthatatlanabb, alattomosabb módjaira hívjam fel a figyelmet, hiszen legtöbben ebben vallunk kudarcot. Ezen a ponton emlékezzünk vissza arra, hogy míg a keresők gyakran nagyon óvatosak Isten néven nevezésével kapcsolatban, a legtöbben, akik hosszabb ideje vagyunk Jézus követői, közel sem érezzük ennek súlyát. Imádságban, beszélgetésben, éneklésben, mások tanácsolásában, gyermekeink nevelésében, egyedül, vagy közösségben, templomban vagy valaki otthonában, folyamatosan Isten nevét hívjuk segítségül, magasztaljuk őt, vagy éppen hivatkozunk az Úrra. A kezdeti félszegség és óvatosság, a kiváltságosság és a szentség érzése elmúlt, és szabadon árad a nyelvünk, profikká lettünk ebben, különösen mi, lelkipásztorok. Emlékszel még, milyen volt kimondani az Úr nevét abban az időszakban, amikor megismerted őt? Hogyan ízlelgetted, és milyen ajándék volt, hogy ismered őt? Vajon ma van-e súlya, van-e tartalma, van-e jelentősége ezen szavainknak? Könnyen, hiába, a „semmire” vesszük fel nevét mindezen helyzetekben, vagy igenis tartalommal, Isten által hitelesítve, elfogadva, úgy, hogy ő gyönyörködik abban, hogy mi, kedves gyermekei megszólítjuk őt, vagy éppen bizonyságot teszünk róla, esetleg magasztaljuk dicsőségét? Honnan tudhatjuk?
Nyilvánvaló, hogy a mérce nem a másik ember, hogy ő mit érez, mit gondol, hanem te magad. Abban az értelemben, hogy e szavak mögött ott van-e az Istennel való hiteles és élő kapcsolat? Nem a tökéletes és hibátlan élet, nem a „győzelemről győzelemre menetelés”, hanem az Úrral való őszinte közösség, még a küzdelmek, nehézségek közepette is. Mert ha nincs, jobb, ha elnémulunk. Jobb csendben maradni, mint kegyes frázisokat puffogtatva fenntartani a látszatot, hogy velünk minden rendben. Jobb kimondani, hogy kátyúba kerültem, nem találom az Urat, hogy úgy érzem, elvesztettem a vele való közösség élő voltát, semmint nevét hajtogatva magamat becsapni. Azt hiszem, értjük, miről van szó. Legtöbben érezzük, milyen ijesztő és visszás, amikor valaki teli szájjal harsogja az Úr nevét, de közben az egész élete annak példája, aki nem veszi komolyan Isten akaratát. Ez tesz a legrosszabbat annak, hogy Isten nevét megismerjék az egész földön!
Ennek a – nevezzük néven –névleges kereszténységnek további formái, amikor családi, egyházi, vagy nemzeti ügyeket, ünnepeket öltöztetnek keresztény köntösbe. Nem mintha nem lehetne hitelesen Isten nevében szólni, vagy őt segítségül hívni ilyen alkalmakkor is! De amikor egy ügy – bármilyen ügy! – azonosítást nyer Isten nevével, akkor mindazok, akiknek az az ügy nem ügy, érthetően, elidegenednek Istentől. Ilyenkor Isten csak arra való, hogy az ember jó ügyeit (gyermekszületés, esküvő, emlékműavatás, útavatás, szőlőszüret, borkészítés, politikai kampány, stb...) nevével hitelesítse. Az ember odaragasztja Isten nevét saját ügyeihez, és gyakran nem az áldáskérés komolyságával és alázatával, ami helyén való, hanem egyszerű píárfogásként. Mert így olyan szép és hangulatos.... Mert így többeket meg lehet nyerni ügyünknek.... Stb
Sokkal súlyosabb azonban mindezeknél, amikor az ember nem a jó, vagy legalábbis közömbös ügyekhez ragasztja az Úr nevét, hanem ártó, pusztító módon él azzal. Mert ki kell mondanunk, el kell ismernünk, nem volt olyan gonoszsága és sötétsége az emberi történelemnek, amit ne próbáltak volna meg igazolni az Úr nevével. És ha valahol, itt bizonyosan áll Isten intése: „mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” Ha csak a múlt század két kegyetlen diktatórikus berendezkedésére tekintünk, sajnos, megáll ez az igazság. Mind a nácizmust, mind a kommunizmust kiszolgálták keresztény egyházak. Az is igaz, hogy olyan elkötelezett és hűséges követői is voltak Jézusnak, akik nem voltak hajlandók beállni abba, hogy Isten nevével magyarázzák az embertelenséget.
De használták és használják – elsősorban vallásos vezetők – Isten nevét és ezzel az ő hatalmát emberek megfélemlítésére, rettegésben tartására. A szekták működésének egyik alapvető dinamikája éppen ez. Ha elhagyod a közösséget, Isten ítélete, sőt, bizonyos esetekben Isten átka van rajtad, hirdetik. Az Úr nevében való hatalommal történő visszaélés ez éppen úgy, mint amikor valakik, a „név birtokosai”, azaz a vallásos vezetők haszonlesésre, vagyonuk és gazdagságuk megszerzésére használták Isten nevét. Őszintén, alázatosan és fájdalommal kell megvallanunk, hogy abban az Isten népében, amelynek Jézus Krisztus elhívása által mi is tagjai vagyunk, minden elképzelhető gonoszság és utálatosság megtörtént – felhasználva az Úr nevét. Legyünk hát alázatosak, és éberek, amint Pál apostol mondja: „Aki ... azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor. 10.12). Mert miközben esetleg elszörnyölködünk és hitetlenkedünk, hogy lehettek ilyen vakok más keresztények, magunk is, egy általunk nem látott területen, könnyen hasonló helyzetbe kerülhetünk. Gondoljuk hát nagyon meg, amikor egy ügyet, egy igazságot Isten nevében teljes erőbedobással képviselünk vagy védünk! Akármilyen nyilvánvaló is számunkra, kérdezzük meg az Urat, hogy vajon ő is így gondolja-e. Ne essünk annak vétkébe, hogy nevét lerángatjuk pitiáner, vagy éppen bolond dolgainkhoz!
III. „Szenteltessék meg a te neved!”
Talán a legjobb védelem az előbbiek ellen, ha nem állunk meg azon a ponton, hogy ne vegyük fel hiába az ő nevét. Márcsak azért sem, mert ne gondoljuk, hogy jobb az az ember, aki azért nem sérti meg ezt a parancsolatot, mert már úgysem imádkozik, úgysem tesz bizonyságot az Úrról, valamint egyáltalán nem érdeklődik iránta. Éppen ezért fordítsuk figyelmünket arra, aki így tanított minket imádkozni „Szenteltessék meg a te neved!” Jézus Krisztus rámutat arra, ami a zsoltárokból is olyan világos: Isten nevének az imádságban, a magasztalásában, a dicsőítésben van helye. Ha magam elé képzelem Jézust, amint ezt imádkozza és adja tovább a tanítványainak, érzem az erőt, a tüzet, amellyel mondja: szenteltessék meg a te neved. Mindent alárendelt annak, hogy az Urat megismerjék az egész világon. Az egészségét, a fiatalságát, az épségét, a jövőjét, a karrierjét, az életét...
És most Jézus intéz kérdést hozzád: túl azon, hogy nem kívánod hiába felvenni az ő nevét, mit adsz oda azért, hogy megszenteltessen, hogy dicsőséget nyerjen az ő neve? Hiszen Jézus Krisztus az ÚR! Ő az Isten! Az ő neve, a legdrágább név, a leghatalmasabb név, az Isten neve.
            „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
            Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek főlé, és azt a nevet adományozta neki,
            amely minden névnél nagyobb, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon,
            mennyeieké, földieké és földalattiaké, és minden nyelv vallja,
            hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.’
Egyszer minden ember leborul előtte. Vagy imádva és dicsőítve őt, vagy az ítélettől rettegve. Mit ér meg neked Jézus neve dicsősége? Mit ér meg neked, hogy az ő nevét hirdessék az egész világon? Mennyire drága Jézus számodra? Tudod-e, hogy róla neveznek kereszténynek? Rajtad az ő neve!
Az apostolok, miután elnyerték a Szentlélek erejét, majd elfogták őket Jézus nevének hirdetéséért, így szóltak a hatalmasok előtt a kihallgatáson: „nincsen üdvösség senki másban, mert nemis adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” Hiszed-e ezt? Odaadod-e magad Jézus hirdetésének, az Atya dicsőítésének, a Szentlélek erejében? Tedd meg! Ámen!

A második parancsolatról beszéltünk a múlt héten. „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot...” – inti az Úr Izraelt, a népet, akit ő szabadított meg a rabszolgaságból, és ő vezetett a pusztában a Sínai hegyhez, hogy ott szövetséget kössön vele. Isten nem engedi, hogy gyermekei bármilyen módon megpróbálják kiábrázolni őt, és ezzel hamis biztonságba és torz istenképhez kormányozzák magukat. Az élő, szabad és végtelen Isten jelenléte semmilyen kiábrázolással nem garantálható, nem köthető magunkhoz. Népe ígéreteiben kell hogy bízzon, ahelyett, hogy megpróbálná biztosítani az Úr jelenlétét. Arról is szóltam, hogy egy rögzített, megmerevedett istenábrázolás hogyan torzítja el arról az Istenről való képünket, aki szól, cselekszik, életünkbe közbeavatkozik, keres minket és választ vár tőlünk. A halott képek tisztelője olyanná válik, mint keze alkotása: élettelen, néma, süket és vak az élő Isten dolgaira nézve.
A második igéhez kapcsolódik egy komoly figyelmeztetés, sőt, talán sokak számára ijesztő kijelentés is. A kérdésre, hogy miért ne ábrázoljuk ki az Urat (azzal együtt, hogy miért ne legyenek más istenei népének), a következő választ kapjuk: „mert én az Úr féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” Ezek a mondatok a későbbiekben is döntő módon meghatározták Izraelnek az Úrhoz való viszonyulását. A Biblia lapjain újból és újból visszacsengenek az Úr szavai (2Móz. 34.7,14; 4Móz. 14.18; 5Móz. 5.9, 6.15; Jer. 32.18). Harmad-, negyed-, sőt ezerízig... Ki a féltőn szerető Isten? Hogyan és miért beszél büntetésről? És ha ilyen szigorú, ki bízhat irgalmasságában?
I. A féltőn szerető Isten
Meglepő Istennek ez az újabb bemutatkozása, különösen, ha az eredeti szöveghez közelítően így fordítjuk: Én, az Úr, féltékeny Isten vagyok! Nem tudom, ki az, aki hasonló leplezetlenséggel beszélne erről: én féltékeny férj, féltékeny feleség vagyok... Persze nem véletlenül hozza a Biblia a „féltőn szerető” kifejezést; hiszen érezzük, hogy a féltékenység negatív tulajdonság, és így ez a szó könnyen félrevezet Istennel kapcsolatban. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a „féltőn szerető” kifejezés nem érzékelteti azt a lényeges elemet, amit a „féltékeny” szó igen: Isten kizárólagos kapcsolatban akar élni szövetséges népével. Az Úr nemcsak a maga szeretetét és hűségét veszi komolyan, hanem ugyanezt várja el szövetséges népétől. Ha ez a nép más istenek előtt is leborul (első parancsolat), vagy megpróbálja az élő Istent kiábrázolni, és ezzel fantáziája és művészi képességei korlátai közé szorítani, hűtlenné lett egyetlen és valóságos szövetséges társához, az Úrhoz. Isten jogos féltékeny haragja lobban fel, hasonlóan a megcsalt férjhez vagy feleséghez, ha népe, akiket magáénak választott, elhívott és akikkel szövetségre lépett, megcsalják őt.
Isten tehát hasonlóan elvárja népétől, hogy „féltőn szeretők”, „féltékenyek”, más szóval buzgók legyünk iránta (a Biblia, amikor az ember Isten iránti kizárólagos szeretetét említi, gyakran a „buzgóság” kifejezést használja). Illés próféta, amikor Izrael nagy része elhagyta az Urat és idegen isteneket szolgált, de ő mindvégig hűséges maradt, szól így: „Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért...” (1Kir. 19.10, 14). A zsoltáros pedig így ír: „házad iránti féltő szeretet emészt...” (Zsolt. 69.10). Nem véletlen, hogy ezt idézi János evangélista, amikor Jézus megtisztítja az árusoktól a jeruzsálemi templomot. Tudjuk, hogy nagy haragra gyúl, és úgy űzi ki a templomból azokat, akik tisztességtelen üzletelésükkel megfosztják az Istent keresőket attól, hogy a szent helyen valóban az Úrral találkoznak. Ezt az Úr iránti szenvedélyes szeretetet, kizárólagos és mindennél előbbre való odaadást nevezi a Biblia féltő szeretetnek, lángoló buzgóságnak.
Ez az Urat és az ő ügyét minden, még a maga élete és biztonsága elé is helyező Jézus kép mélyebbre vezet bennünket a féltőn szerető Isten és szövetséges népe kapcsolatának megértésében. Érezzük, hogy ez az oda-vissza való kizárólagosság nem pusztán törvény, vagy parancs. Nem arról van szó, hogy Isten kegyetlen keményen magánál tart, és te csak próbálj meg kilépni ebből, majd meglátod, mi következik. Ez a kizárólagosság nem a törvény, hanem a szeretet kizárólagossága. Amint egy házaspár életében is hasonlóan van ez. Köti őket egymáshoz az ígéretük, az esküjük, de ha élő a kapcsolatuk, az egymás iránti kizárólagosság a bennük élő mély szeretetből táplálkozik.
A szeretet kizárólagosságának ez a gondolata továbbvezet bennünket a már korábban többször említett kérdéshez: ki is az Isten? Milyen Isten? A magunk képére formált istenek, valamint a „minden Isten ugyanaz, csak máshogy nevezik a világ más és más kultúráiban” összefüggésében tekintsünk a féltőn szerető Istenre! Az, aki kijelenti magát a szabadításban, és aki a szeretetnek erre a kizárólagosságra hívja népét, mással össze nem téveszthető, személyes Úr. Ezt a személyes szeretetkapcsolatot összevetve a ma olyan népszerű személytelen istenképekkel, vajon melyik a több? Melyik a magasabbrendű? Melyik állhat az egész teremtett világ mögött? Kevesebb-e az Úr azzal, hogy ő féltőn szerető, és ugyanerre hív, vagy éppen több, mint az a megismerhetetlen isten, aki semmit sem követel, hanem úgy hajlik, ahogy mi spekulálunk róla? Az ember faragta a Biblia Istenét saját képére, és ezért lett az Úr féltőn szerető, vagy az Úr formálta az embert a maga képére, és ezért lett szívünk legmélyebb vágya, hogy szeretetkapcsolatokban éljünk?
Mi, akiket megszólított, akiknek kijelentette magát az Úr, örömmel valljuk, hogy ő féltőn szerető, és hálával adjuk oda magunkat neki, a szeretet kizárólagosságában!
II. Megbünteti harmad- és negyedízig
Összeférhet-e Isten szövetséges népe iránt való féltő szeretete azzal, hogy „megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem”? Büntetés és szeretet sokak számára kizárják egymást – legalábbis, ha Istenről van szó. De hogy az apák bűnéért a fiakat, unokákat, dédunokákat büntesse, az meg teljesen elfogadhatatlan, hiszen alapvetően igazságtalan. Hogyan értsük Istennek e szavait, amelyek éppen féltő szeretetéből, népe iránti kizárólagos igényéből fakadnak?
Ebben a kérdésben a bűn természeténél kell elindulnunk. Hiszen nem teljesen nyilvánvaló, hogy az apák bűnei kihatnak a fiakra, az egyik generáció vétkei vagy múlasztásai következménnyel vannak a következő generációk életére? Szeretnénk úgy látni a vétkeinket (is), hogy az a mi ügyünk, és senkinek semmi köze hozzá. Ez azonban teljességgel téves felfogás. A társadalomra, a különböző szintű közösségekre hatással van az egyén élete, jelen esetben bűne. Hat a kortársaira, és hat a későbbi generációkra. Ez a bűn természete; erősen fertőző.
Nem arról van tehát szó, hogy Isten megbüntet a szüleid, nagyszüleid bűnéért, hanem arról, hogy a bűnnek generációkon átívelő következményei vannak. Nem függetlenítheted magad attól, ami előtted történt, és tetteidnek hatása lesz akkor is, amikor már nem élsz (a harmadik-negyedik generáció az, amit egy ember általában megél). Az eredeti szövegben olvasott ige megerősíti ezt: „meglátogatom”, „megvizsgálom”, „számon kérem” az atyák vétkét a fiakban. Isten nyomon követi azt, amint a bűn hatása kibontakozik, mert igenis kibontakozik.
A második parancsolat e szigorúnak tűnő kitétele tehát nem más, mint figyelmeztetés Isten gyermekei számára. Ha engem gyűlöltök, azaz megvetitek a parancsolataimat (hiszen a 6. v. szerint azok szeretik, akik megtartják parancsolatait), akkor annak nem csak rád nézve vannak következményei. Utaltam már rá, hogy ez kisebb és nagyobb közösségekre egyaránt igaz, de mégis a legnyilvánvalóbban a családban mutatkozik meg. Mennyi fájdalmat és nyomorúságot tud hordozni egy család generációkon keresztül! Egy döntés, amelynek következtében az apa vagy az anya hűtlenné lesz, és kilép a házasságból, micsoda törést okoz a gyermekek életében. Egy alkoholista szülő ugyanúgy rossz mintákat ad át, mint egy olyan apa vagy anya, aki számára az életben a legfontosabb cél a mindegy milyen módszerekkel minél több pénz megszerzése. Kemény, erőszakos, vagy éppen hátsó szándékokkal teli, manipulatív viselkedésünk akarva-akaratlan mintát ad gyermekeinknek. A végtelenségig folytathatnánk a sort... Mennyi nyomorúságot hoztunk, és fájdalmas, sebzett valónk miatt mennyi bűnt adunk tovább! Pedig a szülők arra hivattak el, hogy egészséges példát adjanak a gyermekek elé, akik innen tanulnak meg szeretni, érzéseiket kifejezni és azokat kezelni, kommunikálni, konfliktusokat megoldani, stb. Több, mint világos Isten igéjének igaza: „megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem”. Ez a bűn természete.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ez semmiképpen nem a bűn győzelme – és erről hamarosan több szó esik. Ugyanakkor nem is felmentés az egyéni felelősség alól. Mondtam, hogy Istennek ezek a szavai mélyen belevésődtek népe életébe, és a figyelmeztetés oldaláról nézve ez jól is van így. Azonban az ember ezzel is, mint mindennel, amit Isten kijelent, visszaél. Ezékiel prófétától tudjuk, hogy született Izraelben egy közmondás: „Az apák ették az egrest, és a fiak foga vásott el tőle.” (Ez. 18.2) A próféta nagyon keményen fellép az ellen, hogy korának össznemzeti tragédiáját (babiloni fogság) így magyarázzák kortársai. Tudnillik, hogy az apáink bűnei miatt van rajtunk ez a nyomorúság, hiszen Isten is megmondta, hogy megbünteti az apák vétkét a fiakban. Isten azonban nem engedi, hogy így kicsavarják szavát, és saját vétkeiket az előző generációkra háírtsák: „A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik fia bűne miatt. Az igaz azt kapja, amit igazsága érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel.” (Ez. 18.20) Mindez arra hív bennünket, hogy hordozva az előttünk élő generációk múlasztásainak, vagy éppen elkövetett vétkeinek következményeit, semmiképpen se tartsuk ezeket sem megváltoztathatatlan végzetnek, sem mentségnek a saját bűneink miatt. Isten figyelmezteti népét, felhívja figyelmünket a bűn pusztító voltára, de semmiképpen sem azt adja elénk, hogy ez a tény determinál bennünket. Nem, hiszen a szabadító Isten kegyelme mindig nagyobb, mint a bűnök, amelyeknek elszenvedői és megcselekvői vagyunk.
III. Irgalmasan bánik ezerírig
A bűn hatással van harmad-, negyedízig, de Isten irgalma és áldása ezerízig. Ez az az evangélium, örömhír, amit az Úr elrejtett számunkra a második parancsolatban, és amit szívünkbe akar oltani a mai napon.
Míg egyesek felelőtlenek a bűn pusztító természetével kapcsolatban, mások pedig, bár Jézus követői, nagyobb hatalmat tulajdonítanak a bűnnek, és Isten ítéletes meglátogatásának, mint az Úr iragalmának. Az ilyen ember annak kínzó nyomorúságában él, hogy hibáit óriásinak látja, és mindvégig retteg, hogy csak ezeket adja át gyermekeinek, környezetének. Szavakban tudja, hogy az Úr kegyelmes és irgalmas, de a szívét még soha nem járta át a Szentlélek erejében való felismerés: az Isten irgalma sokkal erőteljesebben árad át az utódainkra, mint a hibáink és nyomorúságaink. Az arány: három ill. négy az ezerhez – mondanánk, ha azt gondolnánk, hogy Isten itt számtanórát akart tartani Izraelnek. De feltételezem, hogy az ezer egyszerűen csak sokat jelent, nagyon sokat, amivel Isten azt akarta mondani az őt szeretőknek, hogy ne aggódjatok. Ne rettegjetek, hanem higgyetek! Higgyétek el, hogy nagyobb az ereje Isten áldásának és kegyelmének, mint a bűnnek! Higgyétek végre el, hogy az, hogy az Úréi vagytok és minden botladozás közepette, de szeretitek és törekedtek engedelmesen élni, hatással van a környezetetekre, a következő generációkra, a családotokra. Éljétek meg a hiteteket otthon, és éljetek tisztességes, becsületes életet. Nyilvánvaló, hogy ezzel adunk mintát a gyermekeinkek, és ez hatalmas felelősség. De lássátok, hogy sokkal többről van itt szó, mint amit ti gyermekeitek elé éltek: az Isten irgalmáról, az ő áldásának erejéről, az ő ígéretéről: „irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.”
Befejezésül a következőkre hívlak benneteket az Ige alapján:
Hálával fogadjuk el, és valljuk meg, hogy a mi Istenünk, aki az Úr Jézus Krisztusban megjelent és megváltott minket, féltőn szerető Isten. Kötelezzük el magunkat neki – először, vagy újra – a szeretet kizárólagosságával.
Tekintsünk vissza az életünkre. Megjelennek előttünk szülők, apák és anyák, más személyek, akik vétkeinek következményeit hordozzuk – ki többet, ki kevesebbet. Pál apostol írja: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem...” (Róm. 5.20). Isten szabadító kegyelme elérhető számodra: vidd elé fájdalmad, hagyj fel azzal, hogy mentségként használod a múltat, hogy Jézus Krisztus feloldozhasson és irgalmát kiáraszthassa rád.
Próbálj megemlékezni azokról, akik imádkoztak érted, akik Isten előtt hordoztak, akik hűségesek voltak az Úrhoz, és így részesei lettek annak, hogy te is benne vagy az „ezeríziglen” nagy közösségében. Köszönd meg Istennek azokat a nagyszülőket, szülőket, akik talán csak egy egészen kicsiny kis magot ültettek el benned, de elültették, és amikor eljött az ideje, volt miből kinőjön és szárba szökkenjen a hited.
Végezetül pedig mindannyian vegyünk bátorítást és erőt. Fiatal gyülekezet vagyunk, sok gyermekkel. Még nem nőtt fel gyülekezetünkben egy egész generáció, akikről elmondhatnánk, hogy szüleik hitben jártak volna. Voltak ilyen családok, egy-egy, ahol felnőttek a gyermekek, de valójában ez a nagy próba még előttünk van. És ahogy nem tudjuk biztosan, mit adunk át gyermekeinknek a családban, bár szeretnénk Isten eszközei lenni, úgy azt sem tudjuk ma, hogy milyen lesz közösségünk élete tíz, húsz, harminc év múlva... De vegyünk bátorítást és vígasztalást mindannyian Isten szavából, azok is, akik nem nevelnek gyermekeket (még, vagy már...), hiszen a gyülekezet közösségében mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Erősödjünk hát meg, és zárjuk szívünkbe az Úr ígéretét: „irgalmasan cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” Ámen!
Lovas András

A Tízparancsolat első és második parancsolata szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az első parancsolatban azt követeli a szabadító Isten, hogy népének ne legyen más istene rajta kívül. A második parancsolatban az ellen óv, hogy Izrael bármilyen módon megpróbálja kiábrázolni őt. „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot, ... ne imádd és ne tiszteld azokat” – utalhat ez a felszólítás más istenekre, bálványokra is. Annyira így van ez, hogy amit mi, reformátusok az első és második parancsolatnak tartunk, azt a római katolikusok és az evangélikusok, valamint a zsidók, egy parancsolatnak vesznek (a katolikusok és evangélikusok a „Ne kívánd” parancsolatot osztják két részre). Mi azonban a klasszikus református felfogást követjük, amely szerint itt nem a népek bálványairól, hanem az egy, igaz és szabadító Isten, az Úr, kiábrázolásának tilalmáról esik szó. Az első két parancsolat közös vonása, hogy mind a kettő az igaz istentisztelet határait rajzolja meg.
I. Mit tilt a második parancsolat?
Izraelt Isten Egyiptomból szabadította ki, és majd a pusztai vándorlás ideje után Kánaán földjén telepíti le. Mindkét helyen körbeveszik Isten népét azok a vallásos kultuszok, amelyek isteneiket magas művészi színvonalon ábrázolják. Képek és szobrok sokasága emlékezteti Isten népét arra, hogy mi az istenek tiszteletének a bevett és népszerű módja. A szobrok és képek a földöntúli, láthatatlan valóságot hordozzák és jelenítik meg annak az embernek a számára, aki így tud kapcsolatba kerülni a mennyeiek láthatatlan világával. El tudja képzelni isteneit, vonzóvá tudja tenni azokat, állandó jelenlétükről biztosítja magát az istenek megjelenítésével, kiábrázolásával. A zsidó, az iszlám és a keresztény vallások kivételével az istenek kiábrázolása a mai napig hozzátartozik a legtöbb vallási kultuszhoz. Gondoljunk a hatalmas, többemeletnyi magas Buddha-szobrokra, vagy a sok száz, sőt, ezer istent hordozó hindu templomokra, a „gyönyörű Krishnára”, akit kezünkbe adott brossúrákból a legtöbben el tudnak képzelni. Szintén jól ismerjük a görög istenek ábrázolásait, míg alig-alig az afrikai törzsi vallások isteneit. De mindezekben a vallásokban, hasonlóan a pusztában vándorló Izrael szomszédjaihoz, az istenek kiábrázolása a legtermészetesebb és legmindennapibb része az életnek. Miért mondja hát az Úr az ő népének, hogy „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot...”? Miért nem élheti meg Izrael hitét a szomszédaihoz hasonlóan? Halljuk meg a választ a zsoltáros szavaival:
„Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük?
A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!
A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai.
Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak.
Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak.
Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon.
Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak!” (Zsolt. 115.2-8).
Ebben a néhány sorban világosan benne van, miért tiltakozik Izrael, valamint Isten, bármiféle kiábrázolás ellen. Az Úr mindenek teremtője – hogyan hordozhatná őt bármi is azok közül, amit ember alkot valaminek a képére, amik „fenn az égben, lenn a földön, vagy a földön a víz alatt vannak.” A tilalom egyik oka egyszerűen az, hogy nem létezik olyan valóság a földön, ami elégséges lenne ahhoz, hogy az élő Istent reprezentálja. Készüljön bármilyen odaadással is egy emberi alkotás, a végeredmény mégha gyönyörű is, de akkor is egy néma, süket, vak, érzéketlen, tehetetlen tárgy. Isten lényegi természetének mond ellen minden kiábrázolás, minden emberi megjelenítés, hiszen ő él, cselekszik, megszólít, meghallgat – és mindezt szeretetéből teszi.
Isten nem engedi, hogy Izrael bármilyen módon megpróbálja őt magához kötni, jelenlétét így garantálni, személyét uralni és manipulálni. A statikus kép vagy szobor tisztelete, mégha fenn is tartjuk, hogy a népek nem azonosították a tárgyat az istenséggel, akkor is hamis képzetet és hamis biztonságérzetet ad. Sugallja a gondolatot, hogy Isten is statikus, kézbe vehető, irányítható, magunkkal cipelhető. Isten azonban nem kíméli meg népét a hit és bizalom nagy ajándékától, amelynek lényege, hogy akkor is, úgy is ragaszkodjanak hozzá, amikor nem tudják pontosan a jövőjüket, amikor nem tudják, Isten mit fog tenni. Nem köthetik magukhoz annak jelenlétét, aki puszta szeretetből adta magát nekik, és aki megígérte, hogy velük marad, ha megtartják szövetségét. Végezetül az a megmerevedett, rögzített istenkép, amit egy ilyen ábrázolás feltételez, döntő hatással lesz az azt megalkotó emberre: „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak!” Elvész az élő hit, a bizalom, hogy Isten megszólít, kijelenti magát és cselekszik, hiszen leképeztük őt, kiismertük és rögzítettük őt. A kép megalkotásával elveszett kiismerhetetlen, rejtélyes volta, csorbult szabadsága, végtelen és mindenen túl lévő volta, hiszen megfoghatóvá, elképzelhetővé tettük őt.
Talán érezzük, hogy a kísértés hatalmas Isten népe számára minden korban: kössük őt magunkhoz, szelidítsük őt ahhoz, ahogy el tudjuk képzelni, szorítsuk be egy szoborba, képbe, sémába, és akkor megszabadultunk a hit és bizalom kockázatától, az Istennek való kiszolgáltatottság érzésétől. Kiszolgáltatottá tettük őt a kiábrázolásban, hogy a magunk kiszolgáltatottságát megszüntessük. Ez ellen tiltakozik a szabadító és népével szövetséget kötő Isten a második parancsolatban.
Hogyan halljuk ezt a parancsolatot mi, 21. századi keresztények? A kereszténység protestáns ágában nincsenek képek, szobrok ábrázolások. A reformátorok éppen a fentiek miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy a templomokból mindaz, ami elvonja a figyelmet Isten szavától, kikerüljön. De, Kálvin János szavaival élve, az ember szelleme bálványgyár, és ezért nem gondolhatjuk, hogy azzal, hogy templomainkban nincsenek ábrázolások, magától értetődően szabadok vagyunk mindattól, amit Isten e parancsolatban tilt. Mert ha nincsenek is képeink, vannak képzeteink. Olyan mentális képeink, amelyekbe hasonlóképpen bekényszerítjük az Urat, mint a fa-, fém-, vagy kőszobrokba. Olyan bálványképek, amelyek hasonlóan tehetetlenek, mint amiről a zsoltáros írt, amelyekkel hasonlóan a hit és bizalom hozzáállását akarjuk megspórolni, és amelyek hasonlóan a maguk képére formálnak minket.
Az első és legnyilvánvalóbb a „magam elképzelése szerinti Isten” a „hiszek, de saját elgondolásom szerint” élők nagy táborában. Hallatlanul vonzó, felvilágosult, nyitott és rugalmas az az ember, aki a maga elképzelése szerint hisz, más szóval maga készíti saját istenképét. Nem begyepesedett, aki egy elavult egyház régi tanait hiszi, nem tömegember, akinek azonos hitvallása lenne sok másik embertársával, neki saját, mai, személyesen rászabott istenképe van (amint személyesen rászabott a képernyővédője, a mobil csengőhangja, előlapja, és oly sok minden a mai kultúránkban.) Nem tudom, bántó-e, ha Jeremiás próféta szavaival illetjük az ilyen, az emberi fantázia, megsejtés, válogatás által megcsinált istent: madárijesztő uborkaföldön (Jer. 10.3-5). A próféta ezt a mesterember keze által készített bálványról mondja, de azt gondolom, hogy találó a „magunk elképzelése” szerinti istenre is. Még pedig azért, mert rámutat arra a hihetetlen vakságra és arroganciára, amely úgy ragad ránk, hogy észre sem vesszük: mindenkinél okosabbnak, különlegesebbnek és egyedibbnek hisszük magunkat. És közben sokan olyanok lesznek, mint a saját elképzelt istenük: zavarosak, elveszettek és tehetetlenek. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy külső hitvallásos életünknek egy belső, titkos zugában nem húzódik-e meg egy ilyen madárijesztő, akinek nem sok köze van az élő és szabadító Istenhez, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát!
Bizonyos hamis képeket, képzeteket jobban is körül lehet írni. Egy gyakori kép, jobbára azokban, akik vallásos háttérből jöttek, az erkölcsi igazságosztó és rendrakó isten képe. Számukra Isten teljesen belefér a „jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti” leegyszerűsített képbe. Mások baját, nyomorúságát látván nem restek az „Isten nem ver bottal” kegyetlen és látszólagos bölcsességét hangoztatni, míg ha őket éri baj, nem jutnak a tovább a „miért ver Isten, mit vétettem?” gondolatán. Gyorsak az ítélkezésben, önigazultak, és keményszívűek - hasonlóan a képzeletükben élő istenhez, aki nem ismeri a kegyelmet, valamint nem ad teret titkoknak. Jézus korbalei formáját jól szemlélteti tanítványok kérdése, amikor egy vakon született emberrel találkoznak: „Ki vétkezett: ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn. 9.2) Nagyon kemény, merev kép ez sokakban, amibe megpróbálják beszorítani azt az Istent, aki a bűnösök barátja, minden kegyelem és szeretet forrása.
De mindjárt itt a másik torz kép is, a jóságos és tehetetlen öregapó képe. Isten mindig kész mindent elnézni, feladata, hogy szeretetével simogasson, gondokban megsegítsen. Azután félre lehet tenni, mint egy öreg papát, aki akkor sem szól semmit, ha észre sem veszik. Hogy gyűlöli és megítéli a bűnt? Ez semmiképpen sem fér be ebbe a képbe. A legjobb esetben egy „bocsi” szintű és értékű (azaz értékelhetetlen) elnézést kérésre telik tisztelőjének. Ebbe a képbe teljesen jól belesimul a karácsonyi jézuska is, aki szintén nem jelent többet egy kis vallásos érzületnél.
Ha tetszik, ha nem, mindannyiunkban él egy kép Istenről. Ez nem feltétlen vizuális, de jól körülhatárolható, annak mentén, hogy mit tudunk elképzelni és mit nem vele kapcsolatban. Nevezhetjük ezt egy sémának is, amibe Istent beszorítjuk, amellyel őt korlátozzuk. Megmondjuk neki, mit tehet, vagy mit nem tehet. Minden ilyen rögzült kép az Úrral való élő kapcsolatát hiányára mutat rá, illetve abból fakad. Ameddig Isten Igéje meg tud szólítani, amíg élő imádságban válaszolsz neki, amíg hittel és bizalommal jársz vele, nem merevedett a vele való kapcsolatod egy képpé, képzetté. De amint az élő hit elvész, már csak egy képzetet azonosítunk az élő Úrral, és elindultunk a némává, süketté, tehetetlenné válás útján... „Ne csinálj magadnak semmilyen istenszobrot, ... ne imádd és ne tiszteld azokat”. Miután láttuk, mit tilt a második parancsolat, gondolkozzunk el azon, hogy mire hív.
II. Mire hív a második parancsolat?
Istennek semmiféle kiábrázolása nem megengedhető, mondtuk. Semmi nincs a teremtett világban, ami elégséges módon visszatükrözhetné őt. Ezen a ponton mégis el kell gondolkoznunk azon, amit így mond a Biblia: „Megteremtett Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette.” (Gen. 1.27) Istennek, saját döntéséből és teremtői tettéből kifolyólag, mégis van egy képmása a földön: az ember, a férfi és a nő. Semmilyen kultikus kiábrázolás nem elégséges, de az ember arra hivatott, hogy mindennapi életében, azáltal, hogy hűséges teremtő Istenének akaratához, képviselje az Urat, sőt, kiábrázolja őt. Ez az egyetlen kiábrázolás, amit Isten eltűr, sőt, amit elvár. Isten népe, akit Isten arra szabadított meg, és azért kötött vele szövetséget, hogy királyi papság legyen, arra hivatott, hogy bemutassa Istent az egész világnak. Ezért adja nekik Isten a szövetséget, annak dokumentumát, a Tízparancsolatot, hogy hűségesen és engedelmesen élve kiformálódjon Isten képe a népek és nemzetek előtt.
Tudjuk jól, hogy ez az istenképűségünk a bűnesetben összetört. Hogy nem képviseljük mi úgy az Urat, ahogyan szeretnénk. Hogy az ember, mindjárt a kezdet kezdetén, kudarcot vallott e nagy elhívás teljesítésében. De Isten nem hagyta annyiban az embert, és a világot, nem hagyta képviselője nélkül alkotását. Elküldte fiát, Jézus Krisztust, aki azt mondja magáról: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn. 14.9). Pál apostol pedig így vall róla: „Ő a láthatatlan Isten képe.” (Kol. 1.15) Őbenne, aki tökéletes és igaz, látjuk az Isten igazi kiábrázolását. Él, szól, beszél, hallgat, cselekszik, nem úgy, mint a bálványok. Együttérez és gyógyít, hatalommal tanít, erővel megszabadít, kegyelemmel életeket változtat meg. Sőt, mindezeket nemcsak akkor végezte, amikor testben itt járt, hanem azóta is teszi azok közösségében, akiket kiszabadított egy hiábavaló életből, és elhívott a vele való közösségbe. Igen, a mi elhívásunk, hogy Isten képe legyünk a világban. A tiéd, és az enyém, akik Krisztust magunkénak valljuk, akik az úrvacsorában őt magunkhoz vesszük. Arra hívott el, és azt akarja cselekedni bennünk, hogy egyre inkább elváltozzuk az ő ábrázatára, hogy egyre világosabban, láthatóbban, élesebben legyünk Isten kiábrázolása a világban.
Ha Isten népére néznek ma Magyarországon, kevesen látják meg az Urat. Nagyon homályos, elmosódott, maszatos az a kép, amit mi visszatükrözünk. De nem kell ennek így lennie, és nem kell ennek így maradnia! Ha könyörgünk Isten Szentlelkéért, mert felgerjed szívünk szeretete az iránt, aki megváltott minket, ha hittel vesszük magunkhoz a megfeszített Krisztus testének és vérének jegyeit, megtörténik a csoda: az Isten népe, és benne te és én, leszünk egyre inkább Isten képmása. Nem azért, hogy minket imádjanak, hanem azért, hogy velünk együtt minél többen magasztalják a teremtő és megváltó Istent. Szabaduljunk meg hát hamis képzeteinktől, és szánjuk magunkat oda, hogy kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus. Ámen!

A Tízparancsolat Isten bemutatkozásával kezdődik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” A szabadító Isten szólítja meg népét, és adja elé az életnek azt a keretét, amelyen belül választott népe megmaradhat a vele való kapcsolatban, a szövetségben. A törvényadás a szabadítással együtt nyeri el valós értelmét; az Úr annak a népnek életére nyújtja be igényét, akit kihozott a rabszolgaságból, a pusztulásból. Azt is hangsúlyoztuk korábban, hogy minden jelenlegi fenntartás, kétely és bizalmatlanság ellenére, mint Jézus Krisztus követői, bátran a magunkénak vallhatjuk a Tízparancsolatot. Ez nem kell, hogy kirekesztővé, mások iránt türelmetlenné, képmutatóvá, önhitté, egy letűnt kor embereivé tegyen bennünket. Sőt, maga Jézus is azt mondja, azért jött, hogy betöltse a törvényt. Azt a törvényt, amelynek egyik haszna, hogy bűneinket felmutatva a szabadító Jézus Krisztushoz vezet bennünket, másik haszna pedig az, hogy a Krisztustól kegyelemből kapott szabadságban belső útmutatássá legyen számunkra is.
Mai igénk a Tízparancsolat első kőtáblájának első parancsolata. Valójában minden további parancsolat erre épül, ezt teljesíti ki. Fontos, hogy ezt világosan lássuk és értsük. Nem tudom, másokkal is megesett-e már az, hogy amint kiderül, hogy keresztények, Krisztus követői vagyunk, egyesek úgy érzik, azonnal bizonyítaniuk kell, hogy ők sem elveszett pogányok. Van olyan, aki ilyenkor arra hivatkozik, hogy rendszeresen szokott bérmálkozni, mások azonban egyből a Tízparancsolatra hivatkoznak. Minden különösebb gátlás nélkül állítják, hogy ők betartják a Tízparancsolatot, egyesek jó nagy kacsintással hozzáteszik, hogy „kivéve azt az egyet.” Ezen barátaink számára a Tízparancsolat azonos azzal, hogy „ne ölj”, „ne lopj”, „ne paráználkodj”. A legritkább esetben fordul meg a fejükben, hogy azzal kezdődik: „Ne legyen más istened rajtam kívül.” A legritkább esetben világos számukra, de sok keresztény számára is, hogy a törvény első kőtáblája a szövetséges nép Isten iránti elkötelezettségéről szól, míg a másik kőtábla tartalmazza a másik ember iránti kötelezettségeket. Ahogy Jézus összefoglalta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! ... Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt. 22.37-39). Az első kőtábla nem valami kevésbé fontos része Isten törvényének, mondván, úgyis csak a második számít. A bibliai gondolkodás szerint Isten szeretete és tisztelete mindennek az alapja. Kálvin János így ír: „Az istenfélelem nélkül élő emberek sem az igazságot, sem a szeretetet maguk között nem gyakorolják” (Inst. I. 357.) Azt is hozzáteszi, hogy Isten előtt haszontalan és hiábavaló minden más, ha őt nem ismerjük el. De visszafelé nézve is felismerhetjük a két kőtábla elválaszthatatlan voltát. Tudniillik, ha gondunk van a haraggal, a gyűlölettel, a hazug beszéddel, a tisztátalansággal, vezessen mindez bennünket Istenhez. A szabadítóhoz, ahhoz, aki így szólít meg mindannyiunkat a mai napon: „„Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” Vizsgáljuk meg, mire hív bennünket az Úr az első parancsolatban, hogyan értsük igéjét a mai világban, és hogyan lesz ez minden további parancsolatnak az alapja!
I. Amit az első parancsolat tilt
„Ne legyen más istened rajtam kívül.” – mondja az Úr annak az Izraelnek, akit Egyiptomból megszabadított, a pusztában vezetett, saját tulajdonának választott. A parancsolat feltételezi más istenek létét, amelyek jelen vannak a környező népek életében. A vándorló nép jól ismerte Egyiptom isteneinek nevét, sőt, Egyiptom mágusainak a hatalmát is. De Izrael találkozni fog más népekkel, és azok isteneivel a pusztai vándorlás során éppen úgy, mint akkor, amikor otthonául kapja Kánaán földjét. Isten megváltott népe életét mindvégig idegen népek és idegen istenek gyűrűjétől körülvéve kell hogy éljen. Az idegen istenek újra és újra meg fognak jelenni, mindig más néven, mindig más formában. Találkoznak az emberáldozatot követelő Molokkal, a haltestű filiszteus Dágónnal, a bővérű Astartével, valamint a kultikus prostitúcióra hívó Baállal. A fogságban megkísértik őket Babilon csillagistenei, a nap, a hold és az ég minden seregének tisztelete. Az idegen istenek vonzóak, csábítóak. Titokzatosak, és mert tiltottak, annál kívánatosabbak. Ha kell, gyönyörű nőkben, ha kell, kőkemény, harcos férfi alakban, máskor kegyetlen vérszomjban, megint máskor elrejtett bölcsességben, a kozmikus és a mikro-világ titokzatos egymásra hatásában jelennek meg. Létükkel, megjelenésükkel újdonságot, gyönyört, szellemi kalandokat, újabb lehetőséget, termékenységet, biztonságot, védelmet, különleges ismeretet, dús javakat kínálnak. Miért ne lehetne nekik is valamennyi tiszteletet adni, úgy, hogy az Urat sem tagadjuk meg? De az idegen istenek félelmetesek is; mi lesz, ha nem hódolunk, nem áldozunk ezeknek a hatalmas befolyással bíró isteneknek, mi lesz, ha felgerjed haragjuk? Nem bölcsebb az az ember, aki semmit nem bíz a véletlenre? Izrael számára az idegen istenek jelenléte nem kérdés. A parancsolat nem is létükről vagy nemlétükről filozófál. De azt állítja, hogy neked, én szövetséges népem, nem lesznek, nem lehetnek idegen isteneid. Semmi közöd hozzájuk, azokhoz, akik meglopnák azt a szabadságot, amelyre én, az Úr szabadítottalak meg téged. Tudom, hogy csábítani fognak, tudom, hogy rettentenek, de te az enyém vagy, és ne legyen más istened rajtam kívül. Tűlem kaptad az életed, és én nem osztozom rajtad senkivel és semmivel.
Ami Izrael számára egyértelmű, az sokkal bonyolultabbnak tűnik ma. Kik azok a más istenek a 21. század elején?
Többen hajlamosak úgy érvelni, hogy más istenek nincsenek, nem léteznek. Azok az idők már elmúltak, amikor minden népnek megvoltak a maguk bálványai, de a felvilágosodás óta tudjuk, hogy ezek nem léteznek. A modern, felvilágosodott ember nem hisz „más istenben”, és ha keresztény, bátran állítja, egyetlen Isten van, az, aki Jézus Krisztusban kijelentette magát. Minden más csak különböző kultúrák, vallások megnyilvánulása, de nem igazi isten. Ez a keresztény ember ezért „más isten” alatt a modern világ sokféle jelenségét, kötöttségét, megkötő, szívet ejtő elemét nevezi meg e parancsolat tükrében. Ne legyen istened a pénz, ne legyen istened a tested, az egészséged, a hatalom, a befolyás, a munkád, a karriered, holmi ideológia, szenvedélyek, egyéb javak, stb. És míg, tudjuk jól, bármi lehet istenné számunkra, azaz elfoglalhatja szívünk teljességét, mégis gondolkozzunk tovább az első parancsolat tiltása felől, és annak mai értelméről.
A szintén felvilágosult, de magát nem kereszténynek valló ember az előzőhez hasonlóan nem hisz más istenben. Ő azt állítja, hogy minden isten-név ugyanannak a valóságnak egy-egy néven nevezése, leírása, és bolond dolog azt feltételezni, hogy több istenség létezik, amint azt is, hogy alapvető különbség van e vallások között. Ugyanaz a valóság van, ha egyáltalán van, a különféle istennevek mögött. Allah vagy Síva, Buddha vagy Jahve, teljesen mindegy. Esetleg annyit mond, hogy minden kultúra maradjon meg a maga vallásánál, az indiai maradjon hindu, az arab iszlám, az európai és amerikai keresztény, a japán buddhista... Ha e tipikusan modern gondolat igaz, akkor már el is vesztettük az első parancsolat jelentőségét. Hiszen nincs más isten, nem lehet más istent imádni, nem lehet az „idegen isten” kifejezést értelmezni.
Úgy látom, hogy aki még mindig így érvel és így gondolkozik, nagyon keveset érzékel abból, hogy milyen irányban halad a világ, miben nőnek fel a mai fiatalok. Egyre több ember számára világos, hogy sok isten van. Megint nem elvi-filozófiai kijentésről szólok, nem arról, hogy a fiatalok vitát nyitnának a sokistenhit mellett az egyistenhittel szemben. Szokásokról, hitekről, gyakorlatról, életmódról beszélek. Ha csak az ősi kánaánita istenek neveit beütjük egy internetes keresőbe, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogyan keltek életre ezek az istenek. Nem kizárólag múzeumi és régészeti képeket, cikkeket találunk, hanem legalább ekkora számban olyan internetes közösségeket, akik ezen istenek misztikus világában élnek, rajongók, hódolók, odaadók az ősi istenek mai, stílusosan szólva „updated” verziói tiszteletében. És nem gondolom, hogy mindezek az emberek - kötődésekkel, mintákkal, spirituális tapasztalatokkal - különösen izgalomba jönnének egy monoteizmus-politeizmus vita hallatán. De gyakorlati értelemben egyre inkább egy politeista kultúrában találjuk magunkat, hasonlóan az ősi Izraelhez. És akkor nem szóltunk még mindazokról a nagy világvallásokról, amelyek ahelyett, hogy – a felvilágosodás modernista hite szerint – elgyengültek, kikoptak volna, köszönik jól vannak, élnek, nem ritkán növekednek, és híveket gyűjtenek. Ebben a világban újra elemi erővel szólal meg az Úr parancsa: „Ne legyen más istened rajtam kívül.” Vannak más istenek; izgalmasak, vonzóak, csábítóak, de nem a tiéid. Neked ne legyenek mások az életedben.
És ezen a ponton szólni kel azokról a „más istenekről”, akik nagyon erősen koncentrálnak arra, hogy ne istenként jelenjenek meg előttünk. Egyesek tudományos köntösbe bújnak, és ragaszkodnak ahhoz, hogy nyugodtan lehetsz keresztény, és mégis hódolhatsz nekik. A leghangosabb és legbefolyásosabb az asztrológia névre hallgat, persze szigorúan csak tudomány. Ő tudomány, aki megmondja, ki vagy, milyen vagy, kihez passzolsz, minek van ideje az életedben, mikor házasodj, mikor cselekedj, és mikor jobb, ha nem teszel semmit, ki sem lépsz az utcára. Vonzereje abban (is) rejlik, hogy sokan követik őt. Azután itt vannak az ezoterikusok, akik szintén nem (feltétlenül) neveznek néven isteneket. Bízzál bennük, tudakozzál a jövőd felől, keressél testi-lelki gyógyulást, harmóniát. Nem, ez nem vallás, mondják, emellett nyugodtan hihetsz Jézusban. Ők is emlegetik, kirakják a képeit, csak hogy tudd, egy úton jártok. És akkor még nem beszéltünk azokról a szellemi praktikákról, amelyet mind az „istenhit” alatt ajánlanak: szellemidézés, halottidézés, varázslás és jóslás mindenféle formái. Ezek a „más istenek” rejtőzködnek, de rabul ejtik a szívedet, a gondolkodásodat, a pénztárcádat, a kapcsolataidat, a jövődet. Oda a szabadság, amire Jézus Krisztus szabadított meg.
„Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.” Nem kell folytatni a felsorolását, a néven nevezését az isteneknek, nem kell érvelnem amellett, hogy az első parancsolat nagyon is időszerű ma. Isten nem vitára hívja az övéit más istenek létéről, vagy nem létéről, nem arról szól, hogy a szellemi megtapasztalások, az alkalmi gyógyulások, asztrológiai útmutatások igazak, vagy nem, működnek, vagy nem, hanem annyit mond: számodra, én népem, ezek nem léteznek, és neked semmi közöd ne legyen ezekhez.
II: Amire az első parancsolat hív
Mindeddig arról szóltam, amit az első parancsolat tilt. Azonban fontos látnunk, hogy ennek a parancsolatnak a jelentése nem merül ki ennyiben. Isten nem pusztán arra hívja az övéit, hogy senki másnak ne adjanak helyet a szívükben, hanem nyilvánvalóan arra is, hogy egészen az övéi legyünk, hogy szeressük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből. Az első parancsolatban Isten, aki önmagát ajándékozta népének, nem valamit kér a vele szövetségben élő embertől, hanem magát a teljes embert kéri. Az idegen istenek elkerülése nem elég, ha nincs bennünk teljes odaadás az Úr felé, ha ő nem tölti be szívünket, be fogja tölteni valami más. Éppen ez a teljes odaadás - szemben a félszívűséggel, a közömbössé válással, a csak alkalmanként felszikrázó, máskor lelohadó Isten iránti szeretettel - az, ami kiűzi szívünkből a szekuláris világ isteneit, a munkát, a pénzt, stb. amelyek nem istenként jelennek meg. Az, aki teljes szívvel az Úré, nem lesz sem a pénz, sem a karrier, sem a befolyás, sem a testiség, sem valamely szenvedély, de még csak a magáról másokban kialakított kép rabja sem.
Kálvin János négy pontban foglalja össze, hogy mire hív bennünket az első parancsolat, miben ölt testet az Isten iránti teljes odaadás (Inst. I. 361-362). Ezek a következők: imádás, bizalom, segítségül hívás, és hálaadás. Úgy vélem, hogy ezek gyakorlása valóban segít bennünket abban, hogy az Úr legyen és maradjon első helyen a szívünkben.
Az imádás alatt Kálvin azt a tiszteletet és szolgálatot érti, ami abból fakad, hogy „dicső felségének alárendeljük magunkat.” Az imádás tehát nem pusztán a szavakban, imádságban, az istentiszteleten vagy az egyéni csendességünkben történik. Szolgálatról is szó van, azaz olyan cselekedetekről, amelyek Isten uralma elismerésével, Isten dicsőségére mutatnak. Ha nincsenek más isteneink, ha szívünk telve van Isten iránti hűséggel, szeretettel és elkötelezettséggel, mindent Isten dicsőségére teszünk. Benső vágytól hajtva akarjuk azt tenni, ami neki kedves, ami őt magasztalja. Ezen a ponton értjük meg, hogy miért lesz ez a parancslat minden továbbinak az alapja. Ha dicsőségére élünk, akkor nem gyártunk bálványokat, nem vesszük fel hiába nevét, megszenteljük a nyugalom napját, tiszteljük a szülőket, nem ölünk, és így tovább. Azért nem, mert mindenben dicsőségét keressük. Az első, mondja Kálvin, az imádás.
Az Isten iránti kizárólagos viszony második eleme a bizalom. Ez, Kálvin szavaival, a szív szilárd és nyugodt bátorsága, amely abból fakad, hogy megismerjük Isten erejét. Őbenne látjuk az igaz  bölcsességet, igazságot, hatalmat, tisztaságot és jóságot, és ezért a vele való közösségre vágyunk. Minden bizalmunkat belé vetjük.
A harmadik elem Isten segítségül hívása. Ha benne bízunk, és egyedül ő az Istenünk, akkor őt, és nem mást fogunk segítségül hívni a nyomorúság idején. Ez szívünk Isten hűségéhez és segítségéhez, mint egyedüli oltalomhoz való odafordulása, mondja Kálvin.
A hálaadásban minden jóért való dícséretet egyedül Istennek tulajdonítunk. Békességben zajló életünk, éppen úgy, mint nehézségeink megoldódása, nyomorúságaink megszűnése sohasem a véletlen műve, mindezeket a mi Urunknak tulajdonítjuk.
„Ne legyen más istened rajtam kívül” – szólít meg az Úr az első parancsolatban. Ennek alapján, láttuk, „nem elég tartózkodnod idegen istentől, hanem ő benne magában kell megnyugodnod” – mondja Kálvin (362). Befejezésül pedig, amint hívására válaszolva újra odaszánjuk magunkat, egész valónkat annak az Istennek, aki az Úr Jézus Krisztusban megváltott minket a magáénak, lássuk meg, hogy ez az odaadás az Úr iránt nem hatalmi arroganciát, hanem nagyobb nyitottságot, szeretetet, igazi alázatot és sebezhetőséget kell hogy teremjen az életünkben. Mert „sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala.” (1Kor. 8.5-6) Ámen!
Lovas András

„Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket” – olvassuk mintegy bevezetőként egy olyan bibliai szakasz kezdetén, amely az egyik legmeghatározóbb és legismertebb szerte a világon. Elevenítsük fel magunkban, mikor, azaz milyen körülmények között adta Isten Izraelnek a Tízparancsolatot! Mi az a történet, amibe beleékelve olvassuk azt a tíz igét, amelyre a zsidó-keresztény erkölcs mind a mai napig épül? Izrael megérkezett Mózes vezetésével a Sínai hegyhez, ahol Isten szövetséget köt népével. Miután bejelenti rájuk igényét, mennydörgés, villámlás, földrengés és kürtzengés közepette leszáll a hegyre, hogy kijelentse magát Mózesen keresztül a népnek, és átadja nekik a szövetség dokumentumát, a Tízparancsolatot. Figyelmeztette Mózest és a népet, hogy senki sem mehet fel a hegyre, sőt, még csak a hegy szélét sem érinthetik. Izrael meg kell hogy tanulja, hogy Isten szent. Az Úr félelmetes megjelenése után a nép számára nem kérdés Mózes közvetítő és vezető szerepe. Ő felment a felhőbe, hogy Istennel szemtől szembe beszéljen, és akaratát közvetítse Izraelnek.
A mai vasárnappal kezdődően a Tízparancsolat magyarázásába kezdünk. Mielőtt azonban az egyes parancsolatokat vizsgálnák, a szakasz bevezető sorai alapján keressük a választ az először talán meglepő, ám – titokban, vagy nyíltan - mégis sokakban megfogalmazódó kérdésre: mit kezdjünk a Tízparancsolattal? Hogyan viszonyuljunk mi, 21. századi keresztények ehhez az ősi dokumentumhoz?
I. Ellenvetések és félreértések
Számos ellenvetés, kérdés, kétely és bizonytalanság fogalmazódik meg Jézus követőiben is. Vegyük számba ezek közül a legelterjedtebbeket, legyakoriabbakat!
Nyilvánvaló, hogy a Tízparancsolat Európában ma már nem magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen, általánosan elfogadott alapja sem az egyéni erkölcsnek, sem a társadalmi együttélésnek, mint egykor. Ugyanakkor számosan érvelnek amellett, hogy ez jól is van így. Számukra a Tízparancsolat – és minden hasonló, isteni igényű vallási és erkölcsi rend – elnyomó, kirekesztő, és éppen ezért félelmetes, valamint elutasítandó. Mi van azokkal, akik nem akarják az Urat imádni? Mi legyen azokkal, akik úgy döntenek, hogy bálványisteneket imádnak? Miért kellene és lehetne bárkinek is megtiltani, hogy a nyugalom napján dolgozzon, ha neki úgy tetszik? Hogyan jelenthetnénk ki ma, hogy két felnőtt együttélésének a férfi és nő közötti házasság az Isten szerint megkívánt formája? A parancsolatok egy jelentős része egyáltalán nem magától értetődő, és úgy tűnik, elboldogul a világ nélkülük is. Nem veszélyes-e, nem káros-e egy ilyen pluralista világban a Tízparancsolatot mint Isten kijelentett törvényét emlegetni? Nem vezet ez a legrosszabb fajta vallási intoleranciához, nem bélyegez ez meg, nem rekeszt ki embereket, akik még jószándékúak is lehetnek, csak éppen másképpen gondolkodnak? Nem kiskorúsít azáltal, hogy látszólag mindenről megmondja, mit gondoljunk, mit tegyünk, mit ne tegyünk, és, úgy tűnik, teret sem hagy a gondolkodásnak, önálló döntésnek? Nem a szabadság és a béke egyik legnagyobb ellensége minden isteni igénnyel fellépő rend vagy törvény, hiszen lényegéből adódóan nem adhat felmentést, ezért csak erőszakos és intoleráns lehet?
A másik – kimondott vagy éppen magunkba fojtott fenntartás – hogy a Tízparancsolat elavult, idejét múlt, irreleváns. Eljárt felette az idő, és ez nem csoda, hiszen több mint háromezer év alatt minden megváltozott. És miközben létezik ma egyfajta szellemi keresés, amelybe belefér ősi bölcsességek előásása, kortársaink inkább vágynak olyan bölcsességre, ami nem sokra kötelez, semmint olyan egyértelmű, gyakorlati, húsba-, sőt életbevágó útmutatásra, mint amit a Tízparancsolatban olvasunk. Megváltozott a világ, hogyan lehetne hát aktuális egy ókori útmutatás az életre? Egyszerűen nem tűnik élhetőnek: hogyan szenteljük meg a nyugalom napját egy olyan társadalomban, egy olyan világban, ahol mindannyiunk élete folyamatosan függ gépek, rendszerek, emberek megállás nélküli munkájától? Hogyan tartsuk élhetőnek a „ne kívánd” parancsolatát, amikor gazdaságunk alapjai a megkívánásra, és az ebből eredő túlzott és fenntarthatatlan fogyasztásra épülnek? Mit kezdjünk a „ne ölj” parancsával egy olyan világban, ahol a kereszténynek mondott népek jártak és járnak élen a háborúban?
És ezzel eljutunk a következő ellenvetésig. Tudniillik nemcsak elavultak, idejétmúltak Isten tízparancsolatbeli elvárásai, de betarthatatlanok is. Ki az, aki azt meri állítani, hogy teljességében megfelel ennek a magasra állított isteni mércének? Ki az, aki soha nem hágott át még egy szabályt sem? Márpedig ha ez így van, és senki sem tökéletes, hangoztatják a szkeptikusok, akkor hogyan meri bárki is venni annak felelősségét, hogy másokat akar a Tízparancsolatra tanítani, annak betartására rávenni? Hát nem színtiszta képmutatás és hazugság ez már a kezdetetitől fogva? Ha a Tízparancsolat betarthatatlan, akkor vagy képmutatásba, vagy végzetes önhittségbe, esetleg kétségbeesésbe vezet. A képmutató, aki tudja hogy nem felel meg neki, de úgy tesz mások előtt, mintha ő erkölcsösebb lenne. A végzetesen önhitt az, aki nem látja, hogy nem tud megfelelni az isteni elvárásnak, önmagát is becsapja, és ezért visszataszító vallásos gőggel viszonyul embertársaihoz. A kétségbeesett pedig az, aki tudja, hogy nem felel meg az isteni rendnek, de ezt a helyzetet nem bírja sem feloldani, sem elhordozni, hiszen tiszta lelkiismerettel, teljes szívből akarna engedelmeskedni Istenének. Mindezek alapján, ha a Tízparancsolat valóban nem tartható meg maradéktalanul, nem lenne jobb inkább az őszinteség nevében csendben hallgatni és lemondani róla? Ha úgysem tudjuk megélni, talán inkább ne is akarjuk. Keressünk mást, jobbat....
Végezetül, ennyi ellenvetéssel megtámogatva többen teológiai érveket is hoznak a Tízparancsolat félretétele mellett. Hát nem a szeretet vallása a miénk, amire Jézus Krisztus tanított? Sokan úgy tekintenek, teljesen tévesen, az Ószövetségre, mint a törvény, az Újszövetségre, pedig, mint a megbocsátás és kegyelem könyvére. Azt mondják, hogy az Ószövetség Istene a törvény Istene, kemény, szigorú, sőt, kegyetlen, haragja kiárad azokra, akik nem tartják be parancsolatait, míg az Újszövetség Istene a szeretet Istene. Eljött Jézus Krisztus, meghalt és feltámadt, megváltott minket a törvény ítéletétől, a törvény átkától, nekünk ajándékozta az örök élet ígéretét és elhozza majd azt a napot, azt a világot, amiben semmi gonosz nem lesz, csak szeretet. Nem kellene mindezek fényében elfeledni a Tízparancsolatot? Nem valamiféle visszalépés a Tízparancsolat tanulmányozása és megfontolása az újszövetségi kijelentéshez képest? Nem zuhanunk vissza egyfajta törvényeskedésbe ahelyett, hogy megamradnánk krisztusi szabadságunkban?
Látjuk hát, hogy nincs könnyű dolga annak ma, aki megpróbálja a Tízparancsolatot komolyan venni, és Isten ma is élő és aktuális Igéjeként megérteni és annak engedelmeskedni. Minden oldalról támadások, ellenvélemények, kételyek. Mindeközben azonban még egy jelenségre rá kell mutatnunk. Tudniillik mindezek a kételyek, tiltakozások, jó- vagy kevésbé jószándékú megközelítések valaminek egyértelmű jelét adják. Nevezetesen annak, hogy nincs mérce, nincs rend, nincsenek állandó és biztos értékek a mai nyugati társadalmakban. És ezt sokan érzik, sőt, sokan, megkockáztatom, egyre többen hiányolják. Egy hihetetlenül gyorsan változó, már a tegnapit is réginek, ósdinak mondó, széthulló világban megnövekszik a vágy valami biztos rend iránt. Részben ez az oka annak, hogy Nyugat Európában hódít az iszlám. Törvényeivel egyértelmű rendet követel. Ilyesfajta rendet, biztonságérést hozhat egy diktatúra is. De mennyivel jobb, ha ezek helyett a kegyelmes Isten életre szóló útmutatása, a Tízparancsolat jelöli ki azt a teret, amely védelmében igaz szabadságot találhat az ember!
II. Isten törvénye Isten történetében
Ahhoz, hogy a fenti ellenvetésekre és félelmekre valós és kielégítő választ kapjunk, meg kell hallanunk a Tízparancsolat bevezető sorát: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Az, aki a törvényt adja, azonos azzal, aki Izraelt megszabadította rabszolgaságból. Isten szabadítást véghezvivő történetének része a szövetségkötés és a törvényadás. A Tízparancsolatot úgy olvassuk, mint ami része annak a nagyobb történetnek, ahogyan Isten kihozta népét Egyiptom hatalmából, vezeti őket a pusztában az általa ígért cél, egy önálló ország felé. Isten törvénye Isten történetének keretében adatik, és ez az összekapcsolás teljesen egyedi a korabeli társadalmak életében. Mi ennek a jelentősége?
A Tízparancsolat, hasonlóan Isten szabadító tettéhez, Isten kegyelmének ajándéka. Amint Isten kegyelme mutatkozott meg a szabadításban, hasonlóan Isten irgalma jelenik meg abban, hogy útmutatást ad megszabadított népének az életre. Magának váltotta meg őket a halálból, kegyelemből, eléjük adja hát – szintén kegyelemből - hogy hogyan éljenek ebben az ajándékba kapott, új szabadságban. A Tízparancsolat, formája szerint, nem is igazán törvénykönyv, hiszen nincsen benne kifejtve, hogy mi történik, ha valaki áthágja a parancsolatokat, mint ahogy a parancsolatok sincsenek lebontva az élet minden helyzetére. Sokkal inkább útmutatásról van szó, amely minden korban és helyzetben újabb és újabb magyarázatot igényel. Védelem, amelyet a szabadító Istentől kap a megszabadított nép, hogy megmaradjon az Isten szerinti új életben. Éppen ezért sohasem idejétmúlt, vagy irreleváns. Nem ajánl olyan magabiztosságot, amelynek fényében Isten népe mindig minden helyzetben pontosan tudja, mit kell tennie. De egyértelműen kijelöli és mutatja az utat, amely az Istentől való élet megtartására vezet.
Ez a megközelítés azt is megerősíti, hogy a törvénynek (Tízparancsolatnak) mindig személyes vonatkozása van. Isten nem arra hívja a népét, hogy az vakon engedelmeskedjen egy törvénykönyvnek, amely személytelen, sőt, egy idő után az élet felé kerül, és elnyomóvá, megnyomorítóvá válik. Sajnos ez újra és újra megtörtént Isten törvényével az ember kezei között, de meg kell látnunk, hogy Isten a Tízparancsolaton keresztül önmaga iránti engedelmességre hív, és nem a halott betű önmagáért való betartására. Az engedelmesség elsősorban arra a szabadításra adott válasz, amit Isten elvégzett népe életében.
A történet, amelynek részeként a törvényadásról olvasunk azt is világossá teszi, hogy nem a Tízparancsolat által lesz valaki Isten népének, a szabadítás közösségének a tagjává. A törvény annak adatik, akit Isten megváltott. Éppen ezért Isten megszabadító tette nélkül valóban teljesíthetetlen, személytelen és könnyen elnyomóvá lesz. Isten népének fontos tudni, hogy Isten megváltó, szabadító cselekedet által hívja életre és tartja fent az ő népét. A törvénynek mindig ebben a szabadításban kell gyökereznie. Így – Isten nagyságos dolgainak hirdetésével párhuzamosan – a Tízparancsolat által formált élet is bizonyságtétel lesz a szabadító Istenről. Megszabadított a bűn és halál hatalmából, hálából élünk hát akarata szerint, és ezzel az élettel bemutatjuk a szabadító Isten ennek a rendet és biztonságot szomjazó világnak.
„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Ha meghalljuk és megértjük a Tízparancsolat e bevezető mondatának jelentőségét, ha Isten törvényét a fentiek fényében Isten szabadítása történetének a szerves részeként látjuk, világossá lesz, hogy a Tízparancsolat sem nem kirekesztő – hiszen azokat szólítja, akik átélték a szabadítást; sem nem elavult – hiszen ha a Tízparancsolat a teremtő útmutatása az életre, akkor ez mérhetetlenül több, mint ha pusztán egy háromezer éves dokumentum lenne előttünk; és nem is képmutatásra, vagy önhittségre sarkalló, hiszen – még ha valóban nem is felelünk meg elvárásainak maradéktalanul – a szabadító Isten szabadságot is ad az útmutatáshoz. Végezetül azt kell megvizsgálnunk, hogyan viszonyoljunk a Tízparancsolathoz mint Jézus Krisztus megváltottjai és követői? Még ha nem is kell tartanunk mindattól, amit sokan ellenvetésként megfogalmaznak, de vajon szükségünk van-e nekünk keresztényeknek a Tízparancsolatra?
III. Isten törvénye Krisztus népében
Jézus szavai egyértelművé teszik, hogy eljövetele nem függeszti fel, nem szünteti meg a Tízparancsolat érvényességét. Nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy betöltse a törvényt, mondja. Sőt, követőinek azt mondja, hogy az ő igazságuk messze felül kell hogy múlja az írástudók és farizeusok igazságát, azokét, akik a törvény tanulmányozásával és tanításával töltik minden idejüket. Hogy ez mit jelent, kiderül abból, ahogyan Jézus magyarázza a Tízparancsolatot a Hegyi Beszédben: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! ...  Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette.” (Mt. 5.21-22) „Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.” (Mt. 5.27-28). Jézusnak e szavai világossá teszik, hogy mit ért az alatt, hogy nem jött a törvényt eltörölni, hanem betölteni. Nem a törvény betűje, hanem a lelke az, amit tanítványai elé ad. Igen, mondhatjuk, hogy mindez összefoglalható és benne is van a szeretet nagy parancsában: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! ... Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt. 22.37-39). És igaz, amit Augustinus egyházatya mondott: Szeress, és tégy, amit akarsz. Mert a törvény betöltése valóban a szeretet. De az Isten akarata nem oldódik fel egy rosszul, hamisan értelmezett szeretetben. Nem mondhatja azt például egy házasságban élő ember, hogy most már mást szeretek, és ezért hűtlen lehetek a páromhoz. A szeretet nagy parancsolatára elhívott krisztusi ember úgy kell tekintse a Tízparancsolatot, mint ami utat mutat neki abban, hogyan éljen a megváltott életben, amit Jézus Krisztusban kapott. A Tízparancsolat útmutató számunkra Krisztus követésében. Ezen a ponton kell meglátnunk a Tízparancsolat másik hasznát az életünkben.
Amennyiben Isten szeretetparancsát, vagy Jézus Tízparancsolat magyarázatát olvassuk, és őszintén odaállunk ezek mércéje elé, szembesülnünk kell azzal, hogy a törvény megítél. Ezen a ponton lesz számunkra, Pál apostol szavaival élve, „Krisztusra vezérlő mester” (Gal. 3.24, Károli). A törvény, azzal hogy elítél bennünket, azaz bűneink miatt ítéletet és kárhozatot hirdet felettünk, elvezet az Úr Jézus Krisztushoz. Ahhoz a Jézushoz, ártatlan és tökéletes lévén, helyettünk elhordozta a törvény ítéletét a kereszthalálában, hogy számunkra az ítélet alóli felmentést, a bocsánatot és a szabadságot megszerezze. Hasonlóan Isten tettéhez Izraellel, számunkra is első Isten szabadításának elfogadása, átélése, hogy azután a megszabadított életben útmutató legyen számunkra a törvény. De útmutató csak akkor lesz, ha előtte elítélt, valamint Jézus Krisztus szabadításához vezetette el minket.
Adjunk hát hálát Istennek a Tízparancsolatért, kijelentett akaratáért, a benne megnyilvánuló kegyelemért és szeretetért. Valljuk bátran a magunk örökségének az Istentől származó tíz igét! Ámen!
Lovas András

A hetedik parancsolat magyarázatának utolsó részéhez érkeztünk. Több visszajelzést, segítő és építő megjegyzést kaptam a korábbi igehirdetések kapcsán. Ezek alapján formálódott meg bennem ennek a záró igehirdetésnek a gondolata, amelyben a korábbiaknál határozottabban szeretnék a „Ne paráználkodj!” pozitív oldaláról szólni. Kevésbé arról, hogy mit ne tegyünk, mitől óvja szövetséges népét az Úr, és inkább arról, hogy Isten hogyan erősít, és hogyan újít meg bennünket. Két kérdésre fogok összpontosítani. Az első, hogyan lehet megerősödni abban, hogy érdemes a hűséget választani, még nehéz helyzetben is, bármilyen vonzónak, ígéretesnek, megelégítőnek tűnik is egy a házasság mellett felbukkanó új kapcsolat lehetősége. Hogyan táplálja, hogyan újítja meg bennünk ezt az elkötelezettséget, hűséget Isten irántunk való szeretete? A másik kérdés így hangzik: ha valaki a megfáradt, meghidegült házasságában mégis a hűség mellett dönt, elkötelezi magát az agapé szeretetre, hogyan újulhat meg a szerelemben? Hogyan frissülhet fel kettejük között a szeretet két másik dimenziója: a barátság (filia), valamint a vonzódás, a szerelem, az erosz?
I. Az Énekek éneke megértése
Mindehhez a Biblia legszerelmesebb, sőt, legerotikusabb könyvét, az Énekek énekét hívjuk segítségül. Az Énekek énekében, a „legszebb énekben” (a cím héberről fordítva ezt jelenti!) férfi és nő szerelméről, halálos szeretetéről olvasunk. Megjelenik benne a szerelmes vágyódása, fájdalma, hogy kedvese nincs vele, ugyanúgy, mint a közeledés feszültsége, vagy a találkozás gyönyörűsége, a szerelem megmámorosító élménye. Nyíltan beszél meztelenségről, hosszan és kényelmesen elidőzik a testrészek szépségének költői leírásánál, de mindezt tisztán és szent módon teszi, egy nő és egy férfi szenvedélyes, lángoló szeretetének összefüggésében. Mindez pedig nem más, amint bibliamagyarázók rámutatnak, mint a Genezisben olvasható, a férfi és nő teremtését elénk adó történet kifejtése. Isten férfivé és nővé teremtette az embert a maga képmására. Azt mondta, hogy nem jó az embernek egyedül, alkotok neki segítőtársat. Ennek beteljesedését, a teremtés ajándékának ezt a szépségét énekli meg ez a szerelmi költemény, a „legszebb ének”.
Az Énekek énekének magyarázata, mind zsidó, mind keresztyén magyarázók oldaláról sok kérdést vet fel. Évszázadokon keresztül úgy (is) olvasták ezt a könyvet, mint amely Isten és népe, Isten és az emberi lélek, Krisztus, a vőlegény, és az egyház, mint a menyasszony kapcsolatáról szól. Régi kommentárok rámutatnak az Istent kereső és szerető ember lelkének mozzanataira, a lélek sóvárgó vágyódására vagy éppen Istennel való találkozásának eksztatikus örömére a könyv sorai alapján. Modern magyarázók hajlamosak ezt úgy értékelni, hogy a régieket zavarba hozta a nyílt szexualitás, - hiszen nyilvánvalóan prűdek voltak, gondolják – és ezért e lelki síkra terelt magyarázat nem más, mint kegyes kísérlet az előbbiek elfedésére. A régiek azonban sem prűdek nem voltak, de nem is választották el a szexualitást, a testet a mindenható Istentől. Magyarázatukban nem a gyávaság játszott szerepet, sőt, éppen a bátorság. Bátrak és szabadok voltak arra, hogy az intimitás nyelvén beszéljenek az Úrral való kapcsolatról, valamint arra, hogy a bensőséges szerelmi kapcsolatot Isten előtt éljék meg.
Az Énekek éneke megértéséhez még egy szempontot meg kell gondolkodnunk. Ez a bibliai könyv az ún. öt tekercs része, öt olyan kisebb könyv egyike, amelyeket Izrael öt nagy ünnepén olvastak fel. A „legszebb ének” a páska ünnepi istentiszteleten nyerte el liturgiai helyét. Az Egyiptomból való szabadulás Izrael életének központi élménye volt. A Tízparancsolattal összefüggésben újra és újra hangsúlyoztuk, hogy ennek a népnek az élete Isten ajándéka, hiszen ő szabadította meg őket a rabszolgaságból, a pusztulásból. Izrael hitének tehát különösen fontos része volt a Páska ünnep, amikor a szabadulás történetének elbeszélésével, szimbolikus ételek elfogyasztásával (keserű füvek, páska bárány, stb.), valamint zsoltárénekléssel megemlékeztek Isten hatalmas tetteiről. Hogy jön ehhez a nagyszerű történethez, a húsvéti ünnepléshez a szerelmes ének? Miért olvasták fel az Énekek énekét, hogyan került ez az írás a páska ünnepének összefüggésébe?
Bármilyen nagyszerű is volt, amit Isten népe átélt a szabaduláskor, és bármilyen központi is volt ennek az eseménynek az ünnepen történő évenkénti felemlegetése, újra átélése, a veszély fennállt, hogy az ünnep kiüresedik, megmerevedik, üres vallási ceremóniává lesz. Ismerjük ezt mindannyian; amit egyszer hatalmas és csodálatos eseményként éltünk meg, az idővel könnyen megmerevedik, kiüresedik. Így van ez az Istennel való kapcsolatunkkal: a megtérés utáni első szeretet tüzét elveszítjük. Így van ez a szerelemmel: a láng egy idő után már kevesebb szenvedéllyel lobog. Ez fenyegette Isten népét: megmarad a forma, elvész a tartalom. Megmarad az igaz hittartalom és ismeret, de elvész belőle az Isten iránti szeretet, a vele való bensőséges kapcsolat. Kiüresedik az imádság, kliséket mondunk, de nem találkozunk az Úrral. Végezzük a szolgálatot, tudjuk a jó keresztyén válaszokat, de nem személyes a kapcsolatunk az Úrral. Rutinná válik a szerelem, „igen drágám, persze drágám, hát tudod, hogy szeretlek” – hangzik az újság mögül. A házaséletben is minden kiszámított, beosztott, ismétlődő és unalmas.
És akkor egyszer csak ott vagyunk, és olvassuk az Énekek énekét, a „legszebb éneket”. Hallottuk a szabadítás nagy történetét, végigmentünk a ceremónián, és hirtelen a mindennapokban találjuk magunkat. Az életet átformáló szeretet, amely olyan hatalmas és bizonyos a kivonulás történetében, megjelenik a személyes kapcsolatok mindennapiságában, méghozzá egy olyan nyelven, amit mindenki megért, egy olyan tapasztalatban, amely csak annyira van távol tőlünk, mint a hálószobánk. (Eugene Peterson, Five Smooth Stones…, 32) Egészen közelről, egészen személyesen hallunk Isten szeretetéről. Ez az írás megpróbál megőrizni minket attól, hogy a szabadítás, az üdvösség ünnepét, intézményét úgy ismerjük, hogy a szabadítóval nincs élő közösségünk.
Az Énekek éneke tehát nem csak férfi és nő kapcsolatát énekli meg, hanem ünnepli a megváltott, helyreállított szeretetkapcsolatot. Isten hűséges, ezért népét kihozza a halálból, és szövetséget köt velük. A szövetség szeretetkapcsolatot feltételez, amely nem véletlen, nem ideigtartó, hanem a felek elkötelezettségére épül, és bensőségességet kíván. Az egész teremtés lényege, szíve a szeretet, az egészséges és harmonikus kapcsolatok. Ez tört meg a bűnesettel, és ezt állítja helyre a szabadító Isten. Ennek a helyreállított szeretetkapcsolatnak a kerete a szövetség: Isten ígéretet tesz népének, és népe elfogadja őt Istenének, és kizárólagos hűséget ígér. E a szövetségi hűség és szeretet bensőséges, valóságos, életszerű és közeli.
Ugyanakkor, az üdvösség az emberek egymással való kapcsolatában is helyreállítást, gyógyulást jelent. A szerelmes ének azt is elbeszéli, hogy férfinek és nőnek van lehetősége egész, ép, megváltott kapcsolatra, aminek kerete szintén szövetség, a házastársi szövetség. Amelyben férfi és nő ígéretet tesznek arra, hogy szeretik egymást mindhalálig, és amelyben kapcsolatuk a kijelentett hűségre épül. Istennek ez az üdvözítő, szabadító munkája, amelynek eredményét és teljességét az Énekek éneke bemutatja, az Úrral és a házasságunkban való megújuláshoz vezet. Az eddig elmondottak alapján fordítsuk figyelmünk a következő sorokhoz: „Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja.”
II. Megújulás Istennel
Az Énekek éneke tehát a szerelem nyelvét és képeit alkalmazza arra, hogy bemutassa az Úrral való szeretetkapcsolatot. Ez meglepő, szokatlan, sőt, ijesztő talán, de ugyanakkor gyógyító és felszabadító. Ez a bensőségesség nyelve. Ez Isten szeretetének nyelve. A szenvedélyes szerelem nyelve, amelynek lángja az Úrnak lángja. Ez az imádság, az imádás, a dicsőítés nyelve. Hasonlóan ahhoz, amikor Isten, elhagyatva népétől, aki más Istenek után jár, a megcsalt hitves fájdalmával szól:
Emlékszem rád: mátkaságod szeretetére,
amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön.  …
réges rég összetörted igádat, széttépted köteleidet,
és ezt mondtad: Nem akarok szolgálni!
De minden magas dombra és minden bujazöld fa alá
lefekszel mint egy parázna…” (Jer. 2.1,20)
 
Majd ezt mondta: Ha valaki elbocsátja feleségét, és az eltávozva férjétől
egy másik férfié lesz, vajon visszatérhet-e megint hozzá? …
Te pedig, aki sok barátoddal paráználkodtál, vissza akarsz térni hozzám?
Nézz föl a hegytetőkre, és lásd meg: Hol nem háltak veled?
Kiültél eléjük az útra, mint az arab a pusztában:
Gyalázatossá tetted az országot a paráznaságoddal és gonoszságoddal.” (Jer. 3.1-2)
 
Ez is a szerető nyelve; a megcsalt, becsapott szerető nyelve. Az Énekek énekében Isten a boldog szerelmes nyelvét használja, hogy egész közel jöjjön hozzánk, hogy közel hozza hozzánk a vele való kapcsolat valóságát, hogy felébresszen és megújítsa szívünkben csodás szeretetét.
Textusunkban három erőteljes képet használ a szerelmes: a pecsét, a halál ill. a sír, valamint a tűz képét. Hogyan szeret minket az Úr az ő szerelmes Fiában, Jézus Krisztusban? A szerelmes így szól: „Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra.” Hadd legyek ott, hadd legyen ott a jelenlétem, a lenyomatom kitörölhetetlenül a társamon. Ne csak egy gyűrű pecsételje meg a másik ujján, hogy őhozzá tartozom; a szerelmes ennél sokkal többet akar: hadd legyek én magam ott tenálad, a szívedben, örök pecsétül, a szerelem visszavonhatatlanságának, megváltoztathatatlanságának jeléül. Ezt tette Jézus Krisztus velünk, amint elpecsételt a magáénak Szentlelkével. Nemcsak egy jegy van rajtunk, hanem magát írta be szívünkbe a Lélek által. És ezzel együtt minket is felvett önmagába, bezárt szívébe. Kitörölhetetlenül ott vagy ő benne, aki minden bűnödet és fájdalmadat hordozta a kereszten.
Szerelme halálig, sírig tartó szeretet. Ebben kerül egymás mellé a szerelmesének és Passió története. Mert Isten sírig tartó, és halálba is leszálló szeretete az, ami Jézust a kereszten tartotta. A következő vers gyönyörűen fogalmazza ezt meg:
Miért épp egy nehéz kereszt volt az,
és miért kellett hordanod?
Minek a vas szög, hát hogy-hogy nem látták,
csak a szeretet tartott ott.
 
Kereszt volt az, mert a kereszten a
tolvajok vesztek el
S míg Jézus itt járt ezen a földön
a szívünket lopta el (Michael Card, ford. Kelemen Ferenc)
 
Ha valahogy rabul ejti szívünket az Úr, az leginkább úgy történik, hogy végtelen és mégis egészen személyes szeretetére döbbent rá. Szeretetével ejti meg szívünk, szerelmével kötelez el minket, szerelmével kötöz minket magához. Hűsége minden hűtlenségünkön átragyog, szeretete szívünk minden keménységét és ellenállását megolvasztja. Ez a szenvedélyes szerelem olyan, mint a tűz, amelyet semmi víz el nem olt. Nincs olyan hatalmas folyó, amely Isten szeretetének tüzét ki tudná oltani, meg tudná szüntetni.
Ilyen az Úr szeretete, ilyen irántunk való hűsége. Ez a szeretet és hűség természete, ez a szeretet és hűség semmihez nem fogható értéke ebben a világban. Ezzel fordul az Úr hozzánk, minden hűtlenségünkben, nyomorúságunkban. Ez az a hűség és szeretet, amire szövetkeztünk a házasságban. Ez erősíthet meg abban, hogy akármilyen nehéz helyzetbe is került a házasságunk, hűségesek maradjunk. A hűség néha nehéz, fájdalmas és küzdelmes útját járva az Úr útját járjuk. Miért lépnénk le az élet útjáról, miért lépnénk ki Isten szövetségéből, miért hagynánk ott szövetséges társunk egy délibábszerű kapcsolatért? Az Úr meg akar újítani a hűségben!
III. Megújulás a házasságban
Az Úrban való megújulás a házasságban való megújulás felé vezet. Hetekkel ezelőtt azt hangsúlyoztam, hogy ha meghidegült egy házasságban a barátság és az erosz, az ezek hiánya által ütött résen könnyen bekerülhet egy harmadik személy a képbe. De még ha szerelmes is lettél másba, válaszd – mert választhatod – a filiával és az erosszal szemben az agapé szeretetet, a házassági hűséget, házastársadat. Láttuk azt, hogy ez a választás hogyan köt össze a szövetség Istenével. De a kérdés megmarad: ha így is döntök, most már hűségben, de hidegségben élünk „holtomiglan-holtodiglan?” Megújulhat-e a barátság, fellobbanhat-e a szerelem, életre kaphat-e még szenvedély? És ha igen, hogyan?
Ha valaki végigolvassa az Énekek énekét, megerősödik benne, hogy az az Isten, aki a házasságot alkotta, akinek fontos, hogy az ő rendje ne bomoljon fel, aki bensőséges kapcsolatra teremtette a férfit és a nőt, semmiképpen nem mondja azt, hogy kínkeservesen és fogcsikorgatva maradjatok hűségesek, és így éljétek le az életetek – az ő dicsőségére. Isten biztosan a megújítás és megújulás oldalán van, hiszen ez mutat teremtési tervére. Ő meg tud újítani, gyógyítani, fel akar frissíteni és kiteljesedésre akar vezetni minden házastársi kapcsolatot. És létezik-e nagyobb esély és bíztatás, mint Isten maga? Létezik-e bármilyen módszer, könyv, bölcsesség, amely pro- vagy kontra bármivel többet és érvényesebbet tudna mondani, mint az, aki jelen van a „legszebb ének” minden oldala, minden sora mögött? A szerelem lángra lobbantása tehát annak a munkája, aki szenvedélyes szeretettel szeret minket, és bensőséges, megelégítő szeretetre teremtett bennünket. Mégis hadd foglaljak össze néhány konkrét és gyakorlati lépést, amely ebben a folyamatban irányt adhat nekünk.
Isten az, aki feltölt szeretettel, az ő szeretetével és iránta való szeretettel. Ez lesz az alapja mindannak, amin végig kell mennünk. Elengedhetetlen, hogy bocsánatot kérjünk házastársunktól mindazért, amiben megbántottuk, elhanyagoltuk, figyelmen kívül hagytuk. A meghidegült kapcsolat mögött legtöbbször hosszú évek húzódnak meg, amelyek során a felek sokat tettek társuk ellen, ill. sok mindent nem tettek meg érte. Ha felismered, hogy magára hagytad őt, hogy munkát, hobbit előbbre helyeztél, mint férjed vagy feleséged, ha eléd jönnek azok a helyzetek, amikor komoly fájdalmat okoztál neki, ismerd el, és kérj bocsánatot. Ha szembesülsz keményszívűségeddel, az általad okozott fájdalommal, és kész vagy bűnbánatot tartani, valamint bocsánatot kérni párodtól mindezekért, elkezd meglágyulni a szíved. A sebek, a fájdalmak kemény kérget húznak köré, mert el akarják kerülni az újabb sebet. Ezért döntő a bocsánatkérés, illetve a megbocsátás. Itt kezdhetnek leomlani a falak, amelyek az érzelmi elhidegülést okozták.
Imádkozzatok együtt. Ne egymásnak, de együtt jöjjetek Isten elé. Lehet, hogy nem is tudtok mit mondani, csak sírni előtte, de nem baj. Az imádságban személyesek vagytok, jelen vagytok az élő Isten előtt, és jelen vagytok egymás számára is. Az imádságban nem fogtok hazudni, szerepeket játszani. Amikor kiöntitek szívetek Istennek, lehet, hogy nem lesz könnyű, de mégis találkoztok. Találkoztok lelkileg az Úrban. Ne azon gondolkozzatok előre, mit fogtok mondani, hanem kezdjetek el imádkozni. A többi legyen az Úr dolga.
Tegyétek a szeretet cselekedeteit. Ne arra várjatok, hogy majd ha szerelmesek lesztek újra, akkor teszünk valamit a másikért, hanem kezdjétek el megcselekedni mindazt, amivel kifejezitek a másiknak, hogy szeretitek. Ha Isten szeretetében bízol, ha ő megújít, félre tudod tenni az „én-t” és középpontba helyezni a „te-t”, nem kell, hogy saját elvárásaid és szükségeid rabja légy. Adj a másiknak szeretetet, figyelmet, törődést, gyengédséget, hogy elfogadva érezze magát. Ez keltheti fel benne hasonlóképpen a szeretet érzését, hogy viszonozza azt.
Látogassatok meg közösen olyan helyszíneket, amelyek fontosak voltak kapcsolatotokra nézve. Elevenítsetek fel jelentős eseményeket a múltból. Készítsetek teret (időben, térben) a szabad, elvárásoktól mentes időtöltésre, amikor együtt lehettek, beszélgethettek, játszhattok, de nincsen semmi nyomás rajtatok, hogy bizonyos dolgokat meg kell oldani, el kell érni, át kell élni, különben nem haladtatok előre a kapcsolat megújításában. Ha Isten szeretetére és hűségére bíztátok magatokat, ha ezt együtt kimondtátok az Úr előtt, engedjétek, hogy ő végezze a maga munkáját a saját elgondolása szerint. Hiszen tudjátok már hogy lángjai az Úrnak lángjai, hadd lobbantsa hát lángra a parázsló hamut az Úr. Bízzatok benne, és mindenek felett való hűségében! Ámen!

A Hegyi Beszédből Jézus hetedik parancsolat magyarázatát olvastuk. Isten Fia nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy betöltse a törvényt, a Tízparancsolatot. Ez azonban nem azt jelenti, hogy még a farizeusoknál is részletesebb kazuisztikus magyarázatot ad, hanem azt, hogy a törvény szívét, lelkét, lényegét állítja hallgatói elé, akik a sok nyakatekert értelmezés közepette könnyen szem elől téveszthették Isten eredeti szándékait. Mindezt páratlan hatalommal és tekintéllyel teszi, amire a következő szófordulat mutat rá: „Hallottátok, hogy megmondatott… én pedig azt mondom nektek…” Jézus Mózeshez, a törvényadóhoz hasonló igénnyel lép fel, amely kortárs hallgatói számára mindenképpen meglepő.
A „ne paráználkodj”-hoz fűzött soraiban először a házasságtörés gyökerére fordítja a figyelmünket. Mikor történik meg a házasságtörés? Mi az, ami még „belefér”? – kérdezi a mai ember. Jézus azonban egészen radikálisan értelmezi Isten szavát. Másodszor pedig a házassági elválás és a házasságtörés kérdéséről szól.
I. Szexuális fantáziák
„Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.” Úgy tűnik, mintha Jézus az elhordozhatatlanságig szigorú lenne ebben a szakaszban. Annyira, hogy ha a következő sorait szó szerint vennénk, fél szemmel és fél kézzel ülnék itt a legtöbben mi, akik be szeretnék menni az ő uralmába. Próbáljuk megérteni, melyek voltak szándékai, amikor ezeket szólta!
Jézus házasságtörésről szóló tanításának (ne feledjük, ez a hetedik parancsolat elsődleges értelme) központi üzenete, hogy az nem az ágybabújással valósul meg, de még csak egyéb szexuális cselekedetek körbeírásával sem definiálható. A házasságtörés a szívből indul. A szívünkben, a bensőnkben, az agyunkban születik meg, és jön napvilágra. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert az Isten törvényével mi, bűnös emberek visszaélünk. Azt játsszuk, úgy csűrjük és csavarjuk, mintha nem érintene bennünket. Azt mondja, ne paráználkodj, mi pedig büszkén mondjuk, hogy nem követtünk el házasságtörést, nem feküdtünk le másokkal. És miközben esetleg tényleg nem történt meg a harmadik személlyel a szexuális kapcsolat, szívünk lehet súlyosan megromlott, gondolkodásmódunk, egész bensőnk mocskos és tisztátalan – házasságtörő. Erre mutat rá Jézus kíméletlen egyértelműséggel. És teszi mindezt azért, hogy egyrészt megóvjon bennünket az álszent képmutatástól, másrészt pedig időben figyelmeztessen, és megelőzze a bajt. A szívben, gondolatban, fantáziában megélt házasságtörés az első lépés az úton, ami a házassági szövetség megromláshoz vezet. Márpedig ha nem akarsz Bécsbe menni, ne szállj fel a bécsi gyorsra - tartja a mondás. De mit is jelent kívánsággal tekinteni egy asszonyra?
Nem hiszem, hogy van olyan férfi közöttünk, aki még nem tekintett vonzódással egy asszonyra/lányra (valakire, aki nem hozzá tartozik), de megkockáztatom, hogy még ha a nőket kevésbé is vonzza a látvány, mint a férfiakat, ők is tudják, miről beszél Jézus. Az egészséges szexuális vonzalom, amit akkor érzel, amikor egy szép nőt látsz, vagy egy vonzó férfit, még nem meríti ki azt, amit Jézus elítél. Ne ess kétségbe pusztán azért, mert egészséges férfi vagy nő vagy! „Kívánsággal tekinteni” az első pillantást követő, szexuális töltetű végig mérést, bámulást, szexuális fantáziálást jelent. Luther Márton mondta: azt nem akadályozhatod meg, hogy a madarak átrepüljenek a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak rajta. Amikor meglátsz egy vonzó nőt/férfit, és az első benyomásod az, hogy az illető tetszik, normálisan és egészségesen reagálsz. Lehet, hogy végigszalad benned, hogy az illető nagyon-nagyon vonzó, és erőteljes hatással van rád. A madarak azonban akkor kezdenek el fészket rakni, amikor egy ilyen helyzetben nem tudod azt mondani, hogy te máshoz tartozol, az illető is másé, és szabadon engeded a szexuális fantáziád, képzeletedben levetkőzteted az illetőt (bár a mai öltözködési divatban ehhez nem kell túl sok képzelet). Mindezt azért teszed, mert hiszen ez nem házasságtörés. Ebben a helyzetben szólít meg minket Jézus: „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele a szívében.”
Ezzel kapcsolatban ki kell térni a szexuális tartalmú képekre, filmekre, ill. a pornográfiára, amely a 21. századi ember életét körbeveszi. Egy kattintásra, egy gombnyomásra szinte bármikor elérhető. (Bár az mindenkinek a maga felelőssége, hogy mit enged be, pl. televízión keresztül, az otthonába) Amikor középiskolás voltam, egy-egy újságos stand kivételével nehéz volt véletlenül „beleszaladni” a pornográfiába. Ha valaki élni akart vele, sokkal több lépést kellett tennie, mint ma. Ma azonban egészen más a helyzet, és nem sok olyan férfi van, akit ez nem kísért meg. De még kevesebb azok száma, akik a titokban eltöltött órák, valamint az ezzel együtt járó bűntudat helyett az választják, hogy világosságra hozzák a bűnt, megosztják párjukkal, egy testvérükkel, és ilyen módon Istennel is. Ebben élhetik át, hogy megtörik a kísértés ereje, és Jézus Krisztus megtisztító bocsánatának erejével mennek tovább.
Jézus azonban, feltehetően, elsősorban nem erre gondolt, amikor a kívánsággal teli tekintetről szólt. Nemcsak azért, mert abban a korban ilyen fajta pornográfia nem létezett, hanem azért is, mert még ennél is veszélyesebb, amikor valaki olyan nővel vagy férfival kezd el fantáziálni, akit ismer, aki a környezetében van. A házasságtörések jelentős része nem egy idegennel történik, aki véletlenül megjelenik valakinek az életében, hanem egy baráttal, egy kollégával, egy jó ismerőssel. A szabadon engedett fantáziálás ebben az esetben birtokolni, megszerezni akarja a másik embert. Nem véletlen, hogy Jézus hamarosan a válás és újraházasodás kérdésére tér rá.
A hűség a szívből fakad, amint a hűtlenség, a házasságtörés is először a szívben történik, mutat rá Jézus. Hogy mennyire komolyan gondolja mindezt, azt hangsúlyozzák következő sorai: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára.” Az Úr nem öncsonkításra hív – hanem mondandóját aláhúzandó a túlzás eszközével él. Arra mutat rá, hogy radikális lépésekre van szükség, az így megszülető, táplált, kényeztetett szexuális fantáziák, az általuk felépített és belakott (virtuális és hamis!) világ azonnali lerombolására. Fel kell adni ezt a fantáziavilágot, ha bárkihez kötődsz, aki nem hozzád tartozik Isten törvénye szerint. Lehet, hogy meg kell szüntetned egy kapcsolatot, egy számodra kedves tevékenységet, ami újból és újból olyan helyzetet jelent, amelyben kívánsággal tekintesz egy asszonyra, aki nem a tiéd. Ugyanakkor ennek az elszakításnak a másik oldala, hogy tanulj meg abban gyönyörködni, akit Isten neked ajándékozott. Ez a legjobb ellenszere annak, hogy valaki máson legeltessed szemeidet. Így tanácsol a Példabeszédek könyve: „Örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel. Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától, miért ölelnéd idegen asszony keblét?”
II. A házassági válás
Amint utaltam rá, nem véletlen, hogy a bűnös kívánsággal való tekintet után Jézus a válás kérdéséhez jut el a „ne légy házasságtörő!” parancsolat kifejtésében, hiszen az egyik könnyen vezet a másikhoz. Ahhoz, hogy értsük Jézus mondandóját, bele kell tekintenünk a korabeli törvénymagyarázásba, válási gyakorlatba. Mózes törvényében ezt olvassuk: "Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a házából." (Deut.24.1) A kérdés az volt, hogyan értelmezzék a „nem kedvére való” kitételt. Egy szigorúbb rabbinikus irányzat szerint ezt csak a házasságtörés merítette ki, egy másik - és népszerűbbé vált - iskola azonban gyakorlatilag minden panaszra kiterjesztette ezt. Egy férfi elválhatott a feleségétől bármilyen mondva csinált indokkal, pl. nem ízlik a főztje, vagy nem olyan szép már, mint korábban volt. Mindeközben még hangoztathatta is, hogy Isten törvénye szerint jár el, hiszen válólevelet ad az asszonynak. Így, látszólag igaz emberként, a házassági kötelékből megszabadulva, készen állt arra, hogy egy következő asszonnyal kösse össze az életét. Mindeközben pedig, úgy vélhette, a törvény betűje szerint nem vétkezett.
Ez az a helyzet, amelyben Jézus így szól: „Én azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” Azaz Jézus nem fogadja el azt a nyilvánvalóan képmutató gyakorlatot, amely általános volt napjaiban. Nem engedi, hogy a törvény mögé bújjanak azok, akik egyszerűen és világosan csak házasságtörők, és akik feleségüket házasságtörővé teszik. (Ez utóbbi esetben nem az újraházasodó feleségeken van a bűn terhe, hanem a férfiakon, akik eldobták őket. Az asszonyoknak abban a kultúrában újra kellett házasodni, ha nem akartak koldusbotra jutni.)
Jézus tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy Mózes parancsa a válólevélről semmiképpen sem igazolja a válást. Egy olyan társadalomban, ahol a házassági elválás könnyen megtörténik, bevett megoldássá lehet, amelyen egyre könnyebben átlépünk. Mintha egészen rendben való, normális esemény lenne, amelyen már sokan meg sem hökkennek. Egy alkalommal a farizeusokkal kerül Jézus vitába arról, hogy milyen okok hatalmaznak fel a válásra. Ennek összefüggésében mondja el Jézus a jól ismert szavakat: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt. 19.6). Isten teremtői szándékára mutat rá, amelyben semmi helye nem volt annak, hogy férj és feleség útjai elváljanak egymástól. Majd a válásra nézve így folytatja: „Mózes csak a szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve -. És mást vesz feleségül, az házasságtörő.” (Mt. 19. 8-9) Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy a válás nem megoldás, és hogy Isten színe előtt nem lehetséges felbontani a házasságot – csak megtörni azt. Ha egy házasság felbomlik, annak oka az ember kemény, hajthatatlan, bűnös szívében, természetében van. De ezt csak akkor fogja látni, elismerni, és csak akkor kezdhet el változni, ha látja Isten eredeti szándékát is. Ha elfogadja, hogy a házasság, két ember egy testté létele nem olyan dolog, amely bármikor, minden további következmény nélkül ismételhető egy másik személlyel. Ha valaki a házasság felbontását megengedhetőnek tartja, nem szembesül keményszívűségével, nem jut bűnbánatra, megtérésre, nem fog átformálódni. Ezért mutat rá Jézus többször is arra, hogy a válás házasságtöréshez vezet. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus nem ismeri el, hogy létezik annyira elmérgesedett házastársi kapcsolat, amikor Isten minden eredeti szándékával ellentétben a házastársak elválnak. Ez azonban sohasem "jó" megoldás, legfeljebb a két rossz közül (együttmaradunk, elválunk) a kevésbé rossz.
Jézus egyértelmű és határozott tanítása a „ne paráználkodj” kapcsán nem jelenti azt, hogy az elvált embert leírta volna, és az nem számíthat bocsánatra és gyógyulásra. Az, hogy Jézus valamit bűnnek nyilvánít, nem azonos azzal, hogy a bűnben érintett embert elutasítja, sőt, éppen ellenkezőleg.
A válás az egyik legnagyobb veszteség, ami embert érhet. Senki sem léphet ki úgy egy kapcsolatból, hogy azonnal szabad hosszú évek emlékeitől, érzelmeitől, bűntudattól vagy az elutasítottság érzésétől, esetleg gyűlölettől. Az elvált ember hirtelen magányossá lesz, gyakran korábbi barátait is elveszti. Anyagi nehézségei támadhatnak, lehet, hogy egyedül kell nevelnie gyerekét, gyermekeit. Lelkileg-érzelmileg megrendülve kerül ki a házasságból. Sokaknak nehezére esik a magány testi/szexuális értelemben is. Isten előtt is lehet, hogy úgy éli meg a válást, mint ami kizárta őt az Istennel való kapcsolatból. Lelkiismerefurdalás, bűntudat gyötri. Ha Jézus elítélte a válást, ha a szív keménységével, a bűnnel köti össze, hol van remény a számára? Mi a keresztyén gyülekezet feladata iránta?
Sajnos gyakran a gyülekezet, a testvérek sem tudnak mit kezdeni vele. A keresztyén ideál, helyesen és biblikusan, a család. Ha ebben a közösségben a házasság és a család a legfontosabb értékek közé tartoznak, nem csoda, hogy az, aki éppen ezen a területen vall kudarcot, úgy érzi, hogy el kell bujdosnia. Sajnos gyakran a keresztyén párok is úgy tekintenek az elvált emberekre, mint akik már csak másodrangú gyülekezeti tagok lehetnek. Isten azonban nem így tekint rájuk.
A válás valóban a keményszívűség miatt történik meg. De ugyanígy a keményszívűségünk, az Istennek ellenálló akaratunk vezet a pénz imádásába, a rosszindulatú pletykába, más dolgainak a kívánásába, hazugságokba, csalásokba, haragtartásba, stb. Vajon ezeknek nincs bocsánat? Vajon azoknak, akik a válás nagy megpróbáltatásán mennek keresztül, nincs helyreállító szó, gyógyulás és reménység? Vajon Jézus Krisztus nem ezzel a céllal beszélgetett a samáriai asszonnyal, akinek korábban 5 férje volt? Vajon nem ez az asszony lett Samária első evangélistája?
"Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet."(Lk.19.10) Mennyire elveszett valaki, aki egy házasságban, az Úrtól való legminősítettebb kapcsolatban élte át a bűnt, a sérelmet, a reményei szétfoszlását. Az a Jézus, aki azt tanítja, hogy "amit tehát az Isten egybekötött, azt ember el ne válassza", egyszerre hív arra, hogy keményszívűségünket elismerve keressünk bocsánatot benne, aki értünk meghalt, valamint csalódásunkat, fájdalmunkat, magányunkat öntsük ki előtte, aki mindezeket végig kellett hogy élje a kereszten. Mint keresztyén gyülekezet pedig, aki Isten irgalmából él, figyeljünk azokra, akik elváltak. Imádságban, törődésben, szeretetben próbáljuk meg hordozni őket, hogy az Atya gyógyító szeretete rajtunk keresztül is kisugározzék az ő életükre. Ámen!

Korábban a házasságtörés kérdéseit jártuk körül a hetedik parancsolat alapján, hiszen abban a teremtő és megváltó Isten elsősorban a házasság szentségét védi. A „Ne paráználkodj!” elsődleges jelentése, hogy se a magad, se más házassági szövetségét ne rontsad meg azáltal, hogy egy harmadik fél belekerül abba. A parancsolat azonban ennél tágabb jelentéssel is bír. A Biblián végigvonul az a gondolat, hogy Isten előtt felelősek vagyunk azért, amit a testünkkel teszünk, beleértve a szexuális jellegű tetteinket. A „paráznaság” kifejezés kiterjed arra a szexuális viselkedésre, tevékenységre, amely nem a teremtő és szabadító Isten rendje szerint való. Újra hangsúlyozom, hogy ne felejtsük el, a tízparancsolatban Isten az ő szövetséges népét szólítja meg. Azokat hívja, akiket ő szabadított ki a halálból, a pusztulásból, a jövőtlenségből, mindabból, amit Egyiptom jelentett a rabszolganépnek. Miután megváltotta őket, szövetségre lépett velük, ami azt foglalta magába, hogy Isten népe minden nép számára bemutassa az Urat azáltal, hogy életét Istenhez igazítja. Isten ezért adta nekik a Tízparancsolatot, ami ugyanakkor kijelöli a megelégedett, áldott élet határait. Ebben az összefüggésben mondja: „Ne paráználkodj!” A parancsolat mai üzenetét Pál apostol előbb olvasott szavai alapján fejtem ki.
I. Egy szex-központú világ
Egy szex-központú világban hatalmas erők feszülnek ellen Isten azon elgondolásának, amelyet a nemiségnek szánt. Hasonló helyzettel találta szemben magát az apostol Korintusban. Korintus a Római Birodalom egyik jelentős metropolisza volt ebben az időben. Fontos kereskedelmi város mind a szárazföldi, mind a tengeri utak tekintetében. A kontinentális Görögországot a Peloponnézoszi félszigettel összekötő keskeny földnyelven fekszik, ebből fakadt stratégiai szerepe. A földnyelvet akkoriban még nem szelte át egy csatorna, amely az Égei tengerről Itália felé hajózókat egy hosszú és akkoriban veszélyesnek számító úttól kíméli meg. A hajók többsége azonban akkoriban sem kerülte meg a félszigetet. A kisebbeket görgőkön húzták át a földnyelv egyik oldaláról a másikra, míg a nagyobbaknak rendszerint a rakományát hordták át az egyik kikötőből egy, a másik kikötőben várakozó hajóra. Mindez alkalmanként több napot is igénybe vett. A tengerészeknek valamivel el kellett ütniük az idejüket.
Ebben a sokszínű, multikulturális, kozmopolita városban magasodott - többek között - a görög Aphrodité, a szerelem és szépség istennőjének temploma. Ezen a helyen 1000 kultikus prostituált teljesített szolgálatot, akik esténként ellepték a város utcáit. A szerelem, a termékenység és így az élet istennőjének imádása egybeesett a templomi prostitúcióval, azaz a kultuszi prostituáltak szolgáltatásainak igénybevételével. Aphrodité imádása, a szexualitás istenítése és dicsőítése át- meg átjárta a gazdag és hatalmas kereskedőváros mindennapi életét. Ez a magyarázata annak, hogy Korintus messze földön híres volt erkölcstelenségéről.
Korintusban tehát Aphrodité képe, szellemisége mindent belengett. Sokan őt imádták - a testükben. A bálvány tisztelete a szexuális erkölcstelenségbe, az élvezetek hajszolásába való bemerülés volt. A mai helyzet nem annyira más, mint először gondolnánk. A szerelem, a szépség, a szex istennője ma is jelen van, mindenhol. Vizuálisan ejt meg és tart fogva (másképpen a férfiakat, és másképpen a nőket, de mindkét nem tagjai hatalmába kerülnek). Bárhová nézel, visszatekint rád. Reklámban, újságban, televízióban. Át- meg átjárja mindennapi életünket. Mindeközben szövetkezett pénz-istenséggel, és egymást támogatva keresnek egyre hatalmasabb befolyást. Hatalmas ipart működtetnek: ezért a nyílt és gyakran torz megjelenítése a szexnek a TV-ben, az interneten. Nincs korlát, mert nézettséget, és így pénzt szállít. Közben pedig drasztikusan formál át bennünket, fogyasztókat, és tesz bennünket hódolóivá. Hogyan imádjuk, hogyan szolgáljuk ezt a bálványt, ezt a szellemiséget? Nem úgy, hogy képe előtt hajlongunk. Amint az élő Isten imádása nem rituálék sorozata, hanem szava meghallása és engedelmesség, hasonlóképpen Aphrodité modernkori imádása nem más, mint sugalmai megfogadása, értékeinek átvétele, és akaratának megcselekvése, vagyis ugyanaz a paráznaság, amit pogányok, de keresztyének is elkövettek akkor és elkövetnek ma is. Ahogy egy teológus írja: "Nem a bálvány áll a bálványimádás szívében. A cselekedetek kötnek össze a hamis istenekkel." (John White).
Azok, akik Pál igehirdetése nyomán Jézus Krisztus követőivé lettek Korintusban, hozzánk, Krisztus mai követőihez hasonló körülmények között éltek: egy szex-központú, zsúfolt, örökké mozgó városban. Ők, ugyanúgy, mint mi, nem lettek azonnal szabadok korábbi életük minden kísértésétől, és megtérésükkel nem repíttettek el egy másik világba. Pál leveléből kiderül, hogy milyen nehéz volt ebben a helyzetben életüket Isten törvényéhez igazítani, illetve milyen könnyen megcsalattak, és átadták magukat, testüket a paráznaságnak, amely nem megelégedettségre, nem életre, hanem fájdalomra és pusztulásba vezet.
Még mielőtt közelebbről megvizsgálnánk az apostol mondanivalóját, szükségesnek tartom újra hangsúlyozni: a szexre úgy tekintünk, mi, keresztények, mint Isten csodálatos ajándékára. Hisszük, hogy az Istentől rendelt helyén, férfi és nő házasságában, az egységnek, az örömnek, az élvezetnek forrása, ami nem kizárólag az utódok nemzése miatt adatott. Ugyanakkor azt is hisszük, hogy a szex nem az élet középpontja, hogy nélküle is lehet értékes és tartalmas életet élni. Továbbá azt is látjuk és elismerjük, hogy a nem helyénvaló szex mennyi fájdalom, szégyen és nyomorúság forrása lett szex-központú világunkban. Szex-bálvány kielégíthetetlen éhségét táplálja és előtte áldoz a mai ember: összetört életekkel; újabb és újabb, egyre durvább stimulus után kiáltó kielégíthetetlenséggel; szexuálisan aktív tizenéves tömegével; válásokkal, magányos gyerekekkel, abortált magzatok tömegével… Leplezzük hát le, hogyan csal meg bennünket ez a bálvány, mit súg és mire hív a mindennapi életben! Valamint erősödjünk meg Isten – a mai világban nagyon idegen és ezért rég elavultnak tűnő! – igazságában, hogy mind saját, mind gyermekeink, mind hozzátartozóink életére Isten szándéka szerinti hatással legyünk!
II. A testünk arra van, hogy Istent dicsőítsük vele
A korintusi keresztyének feltehetően úgy gondolkodtak, hogy az, amit a testükkel tesznek, nem befolyásolja az Úrral való kapcsolatukat. Talán szállóigévé lett körükben, amit Pál idéz: mindent szabad nekem. Elvégre Jézus Krisztus szabadságra hívott el, nem rabságra. Elvégre örömöt akar adni, és nem megszomorítani. Elvégre az Úrral való kapcsolat lelki, és nem testi. Miért kellene a dolgokat összekeverni?! Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a hasunkkal: "Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg az eledelelért, de Isten ezt is, amazt is meg fogja semmisíteni"? Ha úgyis semmivé lesz az eledel is, a gyomor is, miért kellene ezzel foglalkoznunk? Ha úgyis semmivé lesz a testünk, miért kellene a szexből olyan nagy ügyet csinálni? A lényeg a lélek, a lelkünkben vagyunk kapcsolatban a feltámadott Jézussal. Miért kellene összekeverni azt, ami nem tartozik össze? Miért ne szerethetném és szolgálhatnám az Urat úgy, hogy túllépek a szabadságomat korlátozni kívánó, idejétmúlt szexuális erkölcsökön? Miért kellene gyermekeimet a mai kor értékeivel szemben nevelnem ezen a területen? Valóban köze van ehhez az Úrban való hitnek? Ki szólhat bele ebbe, és ki ítélhetné meg ez alapján a hitemet?
A lélek és a test szétválasztásának gondolata, amiből a szabadosság táplálkozik, meghatározóan jelen volt a korintusi gyülekezetben, és él ma is. Sokan vannak, akik nem hiszik, hogy istenkeresésük nemcsak filozófiai vagy lelki, de testi, erkölcsi kérdés is. Mit ír a testet megvető, ugyanakkor lelkiekben felfuvalkodó keresztényeknek Pál?
Üzenetének summája az, hogy testünkben dicsőítsük az Istent. Egészen új és megbotránkoztató kijelentés azok számára, akik megvetik a testet. De Pál szerint a test nem közömbös a Teremtőnek, sőt, óriási értékkel bír. Öt gondolattal cáfolja azokat, akik szerint a testnek, és így a szexnek, nincs sok köze a hithez, miközben elérkezik a fenti felszólításhoz.
Az Úr a testért van. Pál az Úrról beszél, aki nem más, mint a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Ha Isten emberi testet öltött, senki nem gondolhatja, hogy őt csak a "lelkiek" érdeklik. Ha Isten hozzánk vezető útjainak a végállomása a test, akkor neki célja van a testünkkel is. Isten feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is fel fog támasztani. Pál levele vége felé keményen érvel a testet megvető korintusiaknak a feltámadás valóságáról. A Krisztusban való élet azt jelenti, hogy vele együtt testben támadunk majd fel. "Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja?" - folytatja Pál. Azaz nemcsak az az értéke, hogy Isten is emberré lett (múlt), hogy mi vele együtt feltámadunk (jövő), hanem az, hogy a jelenben is, ezzel a csodálatos és törékeny, szép vagy kevésbé szép, erőtől duzzadó vagy betegség által megterhelt testtel tartozunk hozzá. A Krisztus testrésze vagyunk, ír Pál a titokról. "Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?" - fejti ki az apostol még jobban a nagy titkot. Nemcsak jelképesen Krisztus tagja a testünk, hanem egészen valóságosan is: a Szentlélek, a Krisztus Lelke lakozik benne. "Mert áron vétettetek meg…" - emlékeztet Pál mindenkit az Úr Jézus Krisztus (testben való) kereszthalálára, amely áldozattal testestül-lelkestül megváltott bennünket magának.
Az Istennek való engedelmesség, az istentisztelet nem lelki, hanem egész lényünket igénybevevő dolog. Ezért mondja az apostol, hogy dicsőítsétek Istent testetekben. Más helyen pedig így ír: "…okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek." (Róm.12.1), valamint: "Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek." (Róm.6.13). Amit a testünkkel kezdünk, az része az Istennel való kapcsolatnak. Pál arra hívja a korintusiakat, és bennünket is, hogy testünkkel is dicsőítsük az Urat.
III. Kerüljük a paráznaságot!
Az olvasott részből nyilvánvalóvá válik, hogy a korintusi gyülekezet bizonyos tagjai prostituáltakkal voltak együtt. Az apostol ezt paráznaságnak nevezi, és az előbbiek fényében arra hívja őket, hogy kerüljék, ill. meneküljenek ez elől a bűn elől. Meglepő, hogy visszautal Mózes első könyvére, ahol azt olvassuk, hogy a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Pál azt írja, hogy a jelen paráznaság esetében sem csak annyi történik, hogy egy test találkozik egy másik testtel egy rövid időre, azután pedig minden halad tovább változatlanul. "Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele?" Ne vezessen félre a nyelvezet; az "egy testté létel" sokkal több, mint a szex. Két ember kapcsolatában a szexuális egyesülésben történik valami megváltozhatatlan, visszafordíthatatlan. A prostituálttal való egyesülésben nem születik meg két embernek életre szóló, nyilvános elkötelezettséggel járó, testi-lelki egysége, de mégis olyan kapocs jön létre, ami Pált az egy testté lételre emlékezteti. Valami lelki-szellemi egység, kötelék épül ott, ahol az ember testében kitárulkozik. Az esemény az egész személyiségére hat. Márpedig azok, akik egyek Krisztussal, Jézus Krisztus tagjai, a Szentlélek temploma, hogyan lehetnek ugyanakkor egyek egy paráznával? Saját testük ellen vétkeznek - mondja Pál - hiszen nem az az eggyélétel teljesedik be, ami az istenképűség része, amely az isteni szeretetközösséget hivatott tükrözni. Valaminek a részesei lesznek, ami egyrészt hasonlít, másrészt mégis távol áll Isten eredeti szándékától. Célt tévesztenek, azaz vétkeznek.
"Kerüljétek a paráznaságot" - int az apostol. De mi számít annak? Hiszen szövegünk csak a prostituáltakkal való együttlétet nevezi annak. Vajon csak a prostituáltakkal való házasságon kívüli szex a paráznaság? Hogyan döntsük el, hogy mit kell kerülni, ha testünkben tényleg dicsőíteni akarjuk az Urat?
A Biblia máshol is használja ezt a szót. Van, amikor vérfertőzés kapcsán (5.1), máskor, amint láttuk, házasságtörés esetében (Mt.5.32). Úgy tűnik azonban, hogy a Biblia minden házasságon kívüli szexuális kapcsolatot paráznaságnak ítél. Az apostol ezt írja a következő fejezetben: "…jó a férfinak asszonyt nem érinteni. A paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje." (7.2) Nehéz ezt a verset, valamint az ezt követőket, másképpen értelmezni, minthogy az apostol kiterjeszti a paráznaság bűnét a házasságon kívüli szexuális kapcsolatra. Ezt erősíti meg egy másik vers is: "Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével." (1Thessz.4.3-4).
Az "egy testté létel" misztériumából egyenesen következik az, hogy az ember nem váltogathatja a partnereit úgy, hogy ne sértse meg az alkotóját és ne vétkezzen saját teste ellen. "Mindent szabad nekem" - mondják a korintusiak, és Pál nem tiltakozik, csak hozzáteszi: "de nem minden használ". Az egy testté létel valóságát, Istentől való ajándékát soha igazán meg nem kóstolhatja az, aki azt gondolja, hogy következmények nélkül lehet megpróbálni többekkel egy testté lenni. Fizikailag lehetséges, de láttuk, ennél mindig több történik. A képet tovább gondolva: az ilyen ember többekkel lesz eggyé: azaz darabokra szakad.
Hadd mutassak rá még néhány mai népszerű gondolatra, ami mögött szex-istenség megcsalja gondolkodásunk, értékrendünk, és ennek következményeként cselekedeteink. Az első: az együttjáráshoz hozzátartozik a szex is. Ez ma teljesen természetes, és megkérdőjelezhetetlen. Leginkább azért, mert az együttjárásnak gyakran nincsen iránya, más célja, mint hogy ne legyünk egyedül, legyen párunk. Ugyanakkor, ha Isten rendje, a házasság oldaláról nézzük, akkor az udvarlás felkészülés a házasságra, egy másik emberrel való életre szóló szövetségre, az egy testté létel csodájára. Nyilvánvaló, hogy két szerelmes tinédzser nem azzal kezd együttjárni, hogy megértsék, vajon Isten egymásnak szánja-e őket, bár alkalmanként ez is megtörténik. De ennek hiányában is azt tanulhatják, hogy mit jelent megismerni egy férfit, egy nőt, hogyan lehet felelős módon szerelmesnek lenni, egy másik embert szeretni. Minél fiatalabb korban, valamint a kapcsolatukban minél hamarabb fekszenek le egymással, annál képtelenebbek lesznek megtanulni mindazt, amit megtanulhatnának ebből az időszakból. Ugyanakkor, amennyiben hiszik és értik, milyen módon védi őket a hetedik parancsolat attól, hogy a házasság szövetségén kívül, idő előtt legyenek egy testté egy olyan személlyel, aki azután vélhetőleg kisétál az életükből, megállhatnak a kortárs nyomással, talán éppen a másik fél nyomásával szemben.
Egy másik népszerű gondolat, hogy a hűséges házassági kapcsolatot elősegíti, ha valaki már „jól kitombolta” magát ezen a területen, hiszen ha az elsővel összeházasodik, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy nem akar kipróbálni adandó alkalommal egy másik férfit vagy nőt. Meggyőződésem, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz! Ha egy férfinak és nőnek senki más nem volt az életében, a házastársuk az első és egyetlen, sokkal jobban fognak vigyázni erre a kincsre. Ezt mutatják a válási statisztikák is: amióta a szexuális forradalom szabadosságot hozott, nem megerősödött, hanem meggyengült a házasság intézménye. A számos kapcsolat utáni házasságban sokkal nagyobb a kísértés, hogy korábbi partnerek képei ugorjanak be, összehasonlítások szülessenek, ill. az ember elinduljon egy újabb kaland felé.
De mi van azokkal, akik tudják, hogy egymáséi, de még nem házasok? Mit számít az a "papír", különösen ma, amikor olyan könnyen és gyorsan fel lehet bontani egy házasságot? – mondják keresztények, akik egyetértenek azzal, hogy többekkel lefeküdni, Pál apostol szavaival élve, nem használ. Múlhat-e egy papíron a paráznaság kérdése? Jogosak ezek a kérdések mindazok életében, akik szeretik egymást, és még nem házasok. Nagyon nehéz várni. De hadd kérdezzek vissza: miért nem tudunk várni? Miért gondoljuk, hogy a várakozás rossz? Miért gondolja azt valaki, hogy a házasságban nincsenek olyan időszakok, amikor ugyanúgy kell várni, mint a házasság előtt?
Jézus, akit mi keresztyének Mesterünknek vallunk, akit követni akarunk, aki mindenben a példa - nemcsak a megváltó - számunkra, tisztelte azt a "papírt". Azaz Istentől valónak fogadta el a házasság intézményét; különben nem lett volna értelme annak, hogy a farizeusokkal házasságról ill. válásról vitázott (Mt.19.3-9). Minden kultúrában megvolt férfi és nő élete összekötésének ünnepélyes és nyilvános formája. Az ünnepélyesség és nyilvánosság az egy életre szóló teljes elkötelezettség jele. A hűség jele, amely oltalmazó keretet ad annak, hogy férfi és nő a legteljesebb biztonságban és szabadságban adják egymásnak magukat. És hogy ez a keret is összetörhet és felbomolhat? Igen. De milyen visszás gondolkodás az, amelyik azt mondja, hogy akkor ne is hozzuk létre. "Minden szabad nekem" - mondják a korintusiak, és elismeri Pál is, - "de nem minden használ" - folytatja az apostol.
Látjuk tehát, hogy két lehetőség áll előttünk: testünkben vagy az élő Istent dicsőítjük, vagy bálványokat és démonokat szolgálunk. Jézus Krisztus, aki élete árán vásárolt meg minket, kész megtisztítani minden korábbi tisztátalanságból, megszabadítani megkötözöttségből. Vére által elmossa minden bűnünket, ha őszinte bűnbánatban hozzá fordulunk, és elkötelez bennünket a tiszta életre. ÁMEN!
Lovas András

Az elmúlt héten arról esett szó a hetedik parancsolat alapján, hogy a házasság, egy nő és egy férfi életre szóló szövetsége, Istentől való ajándék és rend a világban. Sokan gondolják, hogy idejétmúlt intézmény, miközben mások vágynának kizárólagos kapcsolatra, de sok csalódás miatt illúziónak tartják a házasságot. Mindezekkel együtt Jézus Krisztus követői egyrészt érvényesnek, másrészt pedig – Isten kegyelméből – lehetségesnek látják a házastársi szövetséget. Mivel ez a szövetség Istentől való, abban teremtői szándéka testesül meg, ő védi és óvja ezt a kapcsolatot. Felismeri, hogy a tőle elszakadt emberben és világban micsoda hatalmas erők munkálkodnak annak érdekében, hogy teremtői rendjét aláássák és megrontsák, és ezért szükségesnek tartja, hogy abban a tíz igében, amelyet a rabszolgaságból kiszabadított népének útmutatásként ad, egy a házassági szövetség szent voltáról szóljon. A hetedik parancsolat elsődleges jelentése: Ne törj házasságot! Ne törj ki a magadéból, és ne törj be – egyedülállóként vagy házasként – két másik ember szövetségébe.
A mai napon továbbra is elsősorban a házasságban élőkhöz szólok, de mivel mindannyiunk családjában élnek házasok, mivel hatással vagyunk házaspárokra, valamint arra, mit gondolnak kortársaink a házasságról, mivel magunk is lehetünk házasságkötés előtt, ami elhangzik, mindannyiunknak hasznára lehet.
A házasságtörés leggyakrabban nem „derült égből villámcsapás”, azaz nem jellemző, hogy olyan házasságokat érjen, ahol férj és feleség kapcsolata élő, kiegyensúlyozott és harmonikus. Magát a fájdalmas eseményt különböző folyamatok előzik meg. A mai igehirdetésben azt szeretném körüljárni, hogy melyek azok a folyamatok, jelzések, amelyekre időben oda kell figyelni, hogy megelőzhessük a bajt.
I. A házassági egység „repedései”
A házasság célja, lényege az egy testté létel: "Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté." (1Móz. 2.24) Ez a közösség, az egy test valósága, egyrészt létrejön a házasságkötéskör, másrészt azonban egy életre szóló elhívást jelent a férfinak és a nőnek. A testi, a lelki (érzelmi, intellektuális és akarati), valamint a szellemi (pneumatikus, Lélek általi) egység újra és újra megpróbáltatik újabb és újabb élethelyzetekben. Ezek a próbák ideális esetben még mélyebb egységre vezetnek, az egy testté létel valósága egyre jobban kiteljesedik az évek során. Ugyanakkor egy-egy komolyabb válság, amely nem oldódik fel, vagy éppen apró, láthatatlan események, folyamatok „repedéseket” hozhatnak létre az „egy test építményén.” Ilyenkor a felek komoly hiányokkal, egymástól eltávolodva élnek, és ez az a helyzet, amely a házasságtörés szempontjából nagyon sebezhető.
A házastársi szeretet, ragaszkodás fogalmára három kifejezést használ a görög nyelv, amelyek a szeretet három dimenzióját jelenítik meg. Ezek a filia, az erosz, és az agapé. Ezen fogalmak felhasználásával szeretném bemutatni a veszélyes folyamatokat, abból a célból, hogy időben felismerjük és megállítsuk azokat.
A filia a barátság dimenziója. Azok iránt érezzük, akikkel jó együtt lenni, akikkel órákig tudunk beszélgetni, akiknek élvezzük a társaságát. A filia szeret együtt tenni dolgokat a másikkal. Jelszava: „Jól megértjük egymást.” A házastársi egységnek elengedhetetlenül fontos eleme ez is! A mai „gyorsan ágyba bújunk” hozzáállás éppen a filia kibontakozását, fokozatos kialakulását, elmélyülését lehetetleníti el. A szex erős stimulusa gyakran elnyomja az ismerkedésnek, barátságnak a fokozatos kifejlődését. Egy házaspár közös életének korai szakaszában a filia a legtermészetesebb módon van jelen. Később azonban, ahogy közös terheik növekednek – megszületnek a gyerekek, egyre nagyobb munkahelyi elvárások alá kerül a férj, anyagi és egyéb felelősségek súlya alatt – a közös beszélgetések, a közös programok megritkulnak, ill. csak a legszükségesebbekre korlátozódnak. Feleségek már csak a gyerekekről tudnak beszélni, a férjek pedig elbújnak az újság, a TV vagy az internet mögé, hogy egy végigdolgozott nap után végre egyedül lehessenek és „leeresszenek”. Ez persze bántja az asszonyt, és mindjárt kész a konfliktus… Ebben a folyamatban a házastársi egység barátság dimenziója megkopik. Nem barátok már, nincsenek közös beszélgetéseik, témáik, nem tudnak közös programot szervezni, és így ezt az igényüket máshol élik meg. Ádám a cégnél sokkal jobban megérti magát kolléganőjével, aki sokkal jobb partnernek bizonyul intellektuálisan, mint Éva, aki egész napját gyakran síró-rívó gyerekek, pelenkák, játszóterek között tölti. Ádám egyre jobbakat beszélget kolléganőjével, jól megértik egymást, együtt kávéznak, egészen addig, amíg egy nap fel nem ismeri: mindig, még otthon is körülötte forog az agya. Ez már több, mint barátság…
De lehet, hogy közben Éva sem marad magára. A gyerekek cseperednek, és míg Ádám gürcöl, és egyedüli érdeklődési területét (autók, pc vagy technika) csak a haverjaival osztja meg, Éva beiratkozik egy relaxációs tanfolyamra (vagy bármilyen tanfolyamra…). A tanfolyamvezető érzékeny, kultúrált férfi, akivel Évának közös az érdeklődése, és akinek feltűnik, hogy Éva milyen kiemelkedő képességű e területen. Szigorúan szakmai vonalon kezdenek el egyre többet beszélgetni, miközben Évának egyre jobban esik, hogy valaki megérti és becsüli őt. Kitárul előtte egy világ, amelyben Ádám nem partnere, amit esetleg ha meg is akar osztani Ádámmal, őt ez nem érdekli, és ebben az elutasítottságban egyre többet jelent neki tanára. Egészen addig, amíg egyszer csak karjai között találja magát…
A filia a házastársi egységnek alapvető, elengedhetetlenül fontos része. A fentiek nem jelentik azt, hogy Ádámnak nem lehet női barátja, vagy Évának férfi barátja. De abban a pillanatban, amint úgy érzik, ez a barátság kezd erősebb, jelentőségteljesebb lenni, mint házastársuk barátsága, fel kell ismerniük, hogy baj van, hogy veszélyes vizeken eveznek. Még időben meg kell beszélniük egymással, vajon mi lett a közöttük lévő barátságból, meg kell próbálniuk arra újra hangsúlyt fektetni, és adott esetben a kibontakozó, új kapcsolatot idejében megszakítani.
A második terület az erosz. Az erosz a szerelem, a vonzódás dimenziója. Beletartozik a szexuális vonzódás is, de nem kizárólag erről van szó. Az erosz jelszava: „tetszel nekem, szerelmes vagyok beléd.” Hadd hívjak segítségül egy másik idegen kifejezést az erosz bemutatásához: a szexus. A szexus a kizárólagosan testi szempont férfi és nő között. Felkelti érdeklődését egy nő, vagy egy férfi, de nem egy személyre irányul, hanem egy ingert keltő tárgyra. Az erosz ezzel ellentétben törődik a partner lelkével. Feltétlenül két emberhez kötődik, személyes kapcsolatot feltételez, amelyben nem csupán a szexus kielégüléséről van szó. Az eroszon belül van a helye, fontos és döntő szerepe a szexusnak is. De ha szeretet és szex elválasztódnak egymástól, baj van.
Ádám és Éva igaz szerelemben és ezzel együtt kielégítő szexuális életet élve töltötték házasságuk első éveit. De a korábban említettek miatt megfakult köztük a barátság, és ezzel együtt az erosz is. Éva úgy érezte, ha Ádám nem érti meg őt, nem tekinti partnernek, nem hallgatja meg, nem gyengéd, figyelmes és törődő iránta, miért vannak testi elvárásai? A szívében növekedett a keserűség egy-egy szóváltás, vita nyomán, amit nem tudtak megbeszélni, elrendezni. A megbántottság egyre nagyobb falat épített benne Ádám felé. Megkopott az erosz, a szerelem, a vonzódás, és Éva érzelmileg egyedül, magára hagyottnak érezte magát. Érzelmeit egyre jobban a gyerekek felé élte meg, ők jelentették a legtöbbet számára, legalább ők szeretik és megértik. De nem érezte magát nőnek, és közben tudatában volt, valami nagyon hiányzik. Egy késő este, amikor Ádám megint mindennél fontosabb céges ügyeivel volt elfoglalva, Éva elkezdett szörfölni az interneten. Hamarosan egy kedves, természetesen anonim, úriemberrel chatelt, aki mindenben olyan megértő volt. Ez lett Éva titkos találkozóhelye a hónapok során, ahol kiönthette a szívét, és megértést talált. Észre sem vette, mikor jelent meg szívében a szerelem régen elveszettnek hitt érzése. (A történetbe a chatelés helyére behelyettesíthető egy pszichológussal, lelkipásztorral, vagy akár régi baráttal való beszélgetés sorozat…)
Mindeközben természetesen Ádám körül sem álltak meg az események. Egyre több frusztáció gyűlt benne, hiszen Éva rendszeresen kitért közeledései elől. Néha szomorú volt emiatt, de gyakrabban találkozott haraggal és dühvel szívében, amit máskor meg nagyon szégyellt. Ő is magányosnak érezte magát, neheztelt Évára, hogy nem törődik vele, hogy a gyerekek mindig fontosabbak voltak neki – vagy csak ürügy volt ez számára? Alkalmankénti együttléteik nem oldották a ki nem beszélt problémákat, a fokozódó elhidegülést. Nem működött a szexuális életük, de nem tudtak beszélni erről sem. Talán úgy gondolták – teljesen helytelenül – hogy ez nem olyan fontos része a házastársi egységnek, mint az ún. „lelki dolgok”. Együtt jártak istentiszteletre, kivették részüket a szolgálatból, és senki sem tudta, hogy milyen nehézségeik vannak. Talán ők sem, egészen addig, amíg Ádám nem lett szerelmes kolléganőjébe, és nem költözött hozzá, mondván, hogy megtalálta azt a boldogságot, amire szerinte már semmi esélye sincs megromlott házasságában. Az erosz hiánya, valamint ezzel együtt a szexus kielégítetlensége olyan repedést jelentett házastársi egységükben, amelyen keresztül szövetségükbe egyszer csak besétált egy harmadik.
Mind az Ádámoknak, mind az Éváknak egy hatalmas nagy csapdával kell szembenézni ezekben a történetekben. Ez pedig az, hogy keresztények révén (de nem keresztényekre is igaz lehet ez), mikor a filia, valamint az erosz elkezdett fellobbanni a szívükben, azzal áltatták magukat, hogy ez még nem bűn, nem házasságtörés, hiszen „nem történt semmi.” Megmaradtak, sütkéreztek azokban a kellemes érzésekben, amit a harmadik barátsága, gyöngédsége, plátói szerelme jelentett nekik. Titkos, rejtett zug született szívükben, ahova bemenekültek a házastársuk miatti elégedetlenség, csalódás, fájdalom elől. Ott tartogatták ezt a helyet, ápolgatták, ragaszkodtak hozzá, és közben úgy érezték: joguk van rá, mert ezt nem adja meg nekik a párjuk. És nem vették észre, hogy ez a titok, ez az érzés, ez a vágy, ez a személy hogyan kezdett el egyre hatalmasabbá növekedni bennük, és hogyan lett úrrá testükön-lelkükön, egész valójukon. Csak azt vették észre egy napon, hogy a párjuk már idegen, és nem bírnak a harmadik nélkül élni.
Mi vagyunk ezek az ádámok és évák, nem valaki mások, „ott kint”. A mi történeteink ezek, Isten gyermekeié, Krisztus megváltottjaié. Itt feszül egymásnak, köztünk, Isten egybeszerkesztő akarata, valamint a repedéseket előidéző erők. És mi vagyunk azok, akiket az Úr ma figyelmeztet, emlékeztet, óv, ha szükséges, keményen int. Ez az a pont, ahol a szeretet harmadik dimenziójáról az agapéról szólok.
II. Az „agapé” összetartó ereje
Az agape az a szeretet, amiről azt mondja Pál apostol, a szeretet soha el nem múlik (1Kor. 13.8). Az agape kifejezést használja János apostol, amikor arról ír, hogy Isten szeretet, és ez a szeretet abban nyilvánult meg, hogy Isten az ő egyszülött fiát adta engesztelő áldozatul a mi bűneinkért (1Jn. 8-10). Míg a filia és az erosz döntően spontán, valamint érzelem, az agape tudatos döntés, akaratunk kérdése. A jelszava: „Én a legjobbat akarom neked.” A filia szeret, mert jó együtt lenni, az erosz szeret, mert vonzó a másik, az agape pedig szeret – és pont. Feltétel nélküli szeretet. Az agape ígéri a szövetségkötéskor – éppen Isten szeretetére és hűségére nézve – hogy „vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig hitetlenül el nem hagyom.” Meddig érvényes a házastársi szövetség eme ígérete, esküje?
Mind a filia, mind az erosz kész elárulni a házassági szövetséget. Évát is, Ádámot is bármelyik képes valaki máshoz fordítani, amint láttuk. Ádám is, Éva is a mennyekben jár, amikor e két érzés újra megjelenik az életükben. Valami újat ígérnek, valami olyat, amit a házasságban már nem várnak, és teljesen egészségesnek, normálisnak tűnnek. Mint ahogy azok is. A gyökerük annál mélyebben kapaszkodik Ádám vagy Éva szívébe, minél több ideig táplálta, ápolgatta azt a szívében. Lényed legmélyébe gyökeredzik be a harmadik iránti szerelem. Miért ne adnál utat neki?
Azért, mert akármilyen hatalmassá, csodálatossá, reménykeltővé is nőtt a szerelem Ádám vagy Éva szívében, és ezzel együtt akármilyen reménytelenné is lett szemedben a házasságod, semmi sem igazolja azt, hogy elárulod a szövetséget. Mert a szövetség elárulása, a házasságtörés egy ember elárulása. Nem a szerelem a rossz, hanem az ezzel járó árulás, a hűtlenség, a megcsalás. A másik ember kifosztása, és megrabolása, ez a szörnyű a házasságtörésben. A lopott alma ugyanúgy étvágygerjesztő, finom és egészséges, mint az, amelyiket megvásároltál. Amikor beleharapsz, nem érzed, hogy lopott, hiszen nagyon jó. Mégis lopott. A szerelem, ami felnőtt Ádámban vagy Évában a harmadik iránt, nagyon jó. Mégis házasságtörő, és nem igazolja a hűtlenséget. Az agape az a szeretet, amely felismeri ezt. Amely a legjobbat akarja a másiknak, a szövetséges társnak. Az isteni, önfeláldozó szeretet, amely még arra is kész, hogy kitépje szívéből a meggyökerezett filiát és eroszt, bármilyen csodálatos élményeket, tapasztalatokat és életet is ígérnek ezek. De ellene megy saját érzéseinek, és szakít azzal, aki szívének kedves, szakít, mert inkább választja az Istennek való engedelmességet, a szövetséghez való hűséget, semmint érzéseit, amelyekről tudja, hogy a pusztulásba és fájdalomba vezető útra helyezik lábát. Megteszi, még akkor is, ha „testi értelemben nem történt semmi”, mert tudja, a házasságtörés útjára lépett. Ebben a döntésben teljesen Istenre bízza magát, hiszen lemeztelenedik, veszteséget él át, és csak bízni tud Isten hűségében, hogy egyszer majd házastársával is újra épül a harmonikus, meleg, örömteli, megelégítő kapcsolat. Az engedelmesség mindig az Isten iránti bizalomból, a bizalom pedig Isten irántunk való szeretetének elfogadásából fakad.
Az agape  persze nem csak a vészhelyzetben jelenik meg, hogy ott menekülést kínáljon. Ádám és Éva elhidegülésének folyamatában már jóval korábban megjelenhet az agape, mint ami megtöri az egy test leépülésének folyamatát. Erre bennünket, férfiakat így hív az apostol: „Férfiak, úgy szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte… De megszólítja párjukat is: Az asszony pedig tisztelje a férjét.” Jézus Krisztusnak önmagukat alárendelve szeressék egymást az agape szeretettel. Hogy mit jelent így szeretni Évát, és így szeretni Ádámot, az korábbi történeteinkből, azt hiszem, egyértelművé vált. Filia, erosz és agape együtt, a maga teljességében, a másik hasznát keresve, az egy test titkának minden dimenzióját, testit, lelkit, szellemit megélve. „Nagy titok ez, én pedig Krisztusról és az egyházról mondom.” – teszi hozzá mindehhez az apostol. Ez a titok a mi reménységünk: hogy Isten Krisztusban való szeretete a Szentlélek erejében ma is megjelenik köztünk, leleplezi a repedéseket, és gyógyulást hoz az életünkbe. Mert mindannyian, akik házasságban élünk, ádámok és évák vagyunk. Mindannyian érezzük a küzdelmet a kisebb-nagyobb repedésekkel házastársi egységünkben. Jöjjünk, lépjünk most Isten jelenlétébe, kötelezzük el magunkat újra egymás mellett, az őszinteség és a hűség mellett. Krisztus szeretetében, általa megszólítva engedjük el sérelmeinket és elvárásainkat, és kérjük, hogy lobbantsa fel szeretetének, mennyei tüzének a lángját bennünk! ÁMEN!
Lovas András