Tízparancsolat

Lekció: Jn 8,31-47 / Textus: 2Móz 20,16                                                                                                                                           2008. február 24.
Másodszor foglalkozunk a kilencedik parancsolattal. Először a parancsolatnak a nyilvános életben való jelentőségéről szóltam, ma pedig a mindennapi beszédünket helyezzük Isten törvényének a világosságába. Mindenek előtt a korábban elhangzottakat szükséges röviden összefoglalnunk.
A „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” eredeti összefüggése a bíráskodás. Ez az a helyzet, amelyben a legvilágosabban megmutatkozik az igazmondás ill. a hazugság tétje. A tanú szerepe a bírói eljárásban hasonló jelentőséggel bírt az ókorban, mint napjainkban. Hatalmába kerül a másik ember, annak jó hírneve, vagyona, szabadsága, de – az akkori világban – akár az élete is. Éppen ezért Isten népének, Izraelnek a törvénye szigorúan szabályozta, hogy csak két vagy három tanú egybefüggő vallomása fogadható el, valamint azt is, hogy milyen büntetés jár a hamis tanúzásért.
Azt is láttuk, hogy a parancsolat érvényessége nem korlátozódik kizárólag a bíráskodásra, hanem mindennemű hazugságot magában foglal. Az igaz, őszinte és megbízható beszéd egy társadalom közösségi életének alapjai közé tartozik. Ahol a szavak nem azt jelentik, amit valójában jelentenek, mai kifejezéssel élve ahol kommunikáció és manipuláció zajlik nyílt és őszinte beszéd helyett, ott a társadalmi együttélés alapjai rendülnek meg. Minden közösség jóléte, egészsége az igaz beszéden, a valóságnak megfelelő szavakon múlik. Ennek súlyos igazságát éljük meg a mai magyar társadalomban.
Mindezzel együtt azt is érzékeljük, hogy a hamis tanúság, a hazugság minden formája nem pusztán egyéni, hanem közösségi bűn. Nemcsak azért óvja népét Isten, mert önmagában rossz, ha valaki a valóságot elferdíti, hanem azért, mert ezzel a másik ember kárára van. „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” A hazugságban azt kell látnunk, amit az a másik emberrel tesz, amit rombol a közösség életében. Fontos, hogy úgy halljuk meg a kilencedik parancsolatot, mint ami a másik ember védelmében szólal meg. A hazugság nem valami önmagában való morális rossz, hanem a másik ember megrontása, megkárosítása. Éppen ezért, a Bibliai logikája szerint, abban senki sem találhat magának felmentést, hogy az ő értékrendje szerint a hazugság nem rossz, sőt, hasznos eszköz céljai eléréséhez. Isten szava újra és újra rámutat nekünk a másik emberre, a felebarátra, szomszédra, ismerősre. A másik embert, az ő méltóságát, becsületét, jólétét állítja elénk akkor, amikor elítéli a hazugságot. Lássuk hát a hamis tanúság gyakori helyzeteit, módjait, a mögötte meghúzódó indítékokat, valamint azt, hogy mire hív ebben a parancsolatban Isten bennünket, az ő missziói népét, azt a közösséget, amelyet saját nevének dícséretére formált, akik Jézus Krisztus tanúi vagyunk a világban!
I. A szó, mint átok
Az ószövetségi bölcsesség irodalom gyakran beszél arról, hogy a kimondott szó hordozhat áldást, és átkot. Lehet építő, gyógyító, megtisztító, felüdítő, és tud rombolni, ölni, pusztítani, bemocskolni. A hamis tanúság, a hazugság ilyen értelemben átkot jelent. A másik embert rombolja, pusztítja a hazugság. A szó, a beszéd arra hívatott, hogy a valóságot közvetítse, az igazság eszköze legyen. A hazugság eltorzítja a valóságot, elnyomja a másik embert. És hogy mi áll annak hátterében, hogy egy bizonyos helyzetben szavaink igazságot vagy hazugságot, áldást vagy átkot közvetítenek? Pál apostol sorai az ún. Szeretet Himnuszából leleplezik ezt: „[A szeretet] nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” (1Kor. 13. 6) A végső indíték itt keresendő: a szeretet nem hazudik a másik ember kárára, de még a maga kára árán is vállalja, keresi, vágyja az igazságot. A szeretet szava, beszéde épít, az önzésé rombol.
A hazugságok legegyértelműbb válfajai, amikor az ember teljesen tisztában van azzal, amit tesz. Amikor saját érdekünket az igazság fölé helyezzük, ill. a másik ember jó hírneve, vagyona, haszna, egészsége látja kárát annak, ahogy mi a saját érdekünkhöz ragaszkodunk. Ebben az esetben az ember nem akar direkt rosszat annak, akinek vagy akiről hamis bizonyságot tesz, de saját haszna, érdeke erősebb és fontosabb neki, mint a másik. Számtalanan vannak, akiknek a legtermészetesebb az, hogy ha önmagukról, esetleg közeli családtagjukról van szó, ha kell, feláldozzák a másik ember érdekét. Van azonban, amikor nem a saját érdek, hanem a másik iránti gyűlölet, esetleg bosszú munkál a háttérben. Irigység, versengés, versenyhelyzet, mind-mind elvezethetnek oda, hogy valaki tudatosan ártani akar a másiknak, tudatosan akarja tönkretenni a másik üzletét, munkáját, jó hírnevét. Sokszor nagyon kifinomultan tesszük ezt. „Én nem tudom, de azt hallottam…” kezdetű mondatokat alkalmazva még magunkat is meggyőzhetjük arról, hogy szinte ártatlanok vagyunk. De közben nagyon jó tudjuk, neheztelünk az illetőre, és látszólagosan véletlenszerű elszólásaink mögött a tudatos ártás szándéka bújik meg.
Mégis, azt kell mondanunk, hogy a legtöbb, a másik ember jó hírét, becsületét, érdekét romboló szó úgy hagyja el szánkat, hogy nem vagyunk tudatában annak, amit cselekszünk. Ennek két oka is van: az egyik, hogy, amint Jézus mondja a felolvasott szakaszban, „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája.” (Jn. 8. 34) Ez a jelen összefüggésében arra mutat rá, hogy a hazugságban való megmaradás érzéketlenné tesz az igazsággal szemben. Az igazság iránti érzékenységet elnyomja, lerombolja az a szenvedélyes indulat, ami a hazugságot motiválta (akár saját érdek, akár a gyűlölet, a bosszú, vagy éppen a félelem, esetleg az irigység…). A hazugság felülkerekedik a hazug emberen, körbeveszi, behálózza, gúzsba köti. Egyrészt azzal, hogy az egyik hazugságot törvényszerűen követi a másik, másrészt úgy, hogy elveszi józan ítélőképességét. Egyre többet hazudik, mond rosszat a másikról, és mindezt azért teszi, hogy igazolja magát, felmentse magát – éppen korábbi hazugságai súlya alól. Ezen a ponton bezáródik az ördögi kör: az ember saját bűne, hamissága csapdájába került. Észre sem veszi már, milyen erőknek kiszolgáltatva éli az életét. „Aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája” – nevezi néven ezt a helyzetet Jézus.
Egy másik oka annak, hogy sokszor úgy rontjuk a másik hírnevét, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk, a rágalmazás, a pletyka mindennapi és elfogadott volta. Rosszat mondani egy harmadik, nem jelen lévő személyről, egészen mindennapi. Hallani egy hírt valakiről, és látszólag ártatlanul továbbmondani, továbbfecsegni, nem tűnik súlyos dolognak. Észre sem vesszük, olyannyira a vérünkké vált. Mennyi hiábavaló megjegyzés, vagy akár csak gesztus, amikor valakinek a neve felmerül, akit nem kedvelünk, és mindez olyan semmisnek tűnik. Úgy terjesztjük a hiábavalóságot, hogy észre sem vesszük. Szokássá, habitussá válhat. Közben pedig olyan, mint a futótűz. Elindul, és egyre nagyobbá, pusztítóbbá lesz. Hányszor és hányszor mondtam rosszat valakiről, hamis tanúságot téve ezzel róla egy mindennapi helyzetben, és fel sem fogtam, milyen romboló mindez. Mert az a szó, amit kimondtam, önálló életre kelt. Amikor esetleg később elém jön, hogy milyen hiábavaló, üres, felesleges, káros volt a beszédem, nem tudok már mit tenni. A szavak szárnyra keltek, és utaznak. Elvégzik munkájukat abban, akinek mondtam, majd ki tudja, hogyan él tovább a rontó, pusztító, átkot hozó hatalmuk. Egy zsidó bölcselő szerint a rágalmazás három embert öl meg: akit rágalmaztak, a rágalmazót, és akit terjeszti a hallott rágalmazást. Mérget, feszültséget, haragot, féltékenységet, irigységet keltenek szavaink, amelyek ártanak másnak, és ártanak nekünk is.
A pletyka ráadásul önálló intézménnyé, üzletté is válik. Pletyka lapok, internetes oldalak, fórumok épülnek az embernek erre a pusztító tulajdonságára, készségére. Keresztyén körökben a „csak hogy tudd és imádkozz érte” fedőnévvel terjesztjük a pletykát, a rossz hírt, amely – még ha valós is – nem arra van, hogy továbbadjuk. Meglepően igazak Kálvin János idevágó szavai: „Csodálatos, hogy az ember e tekintetben lépten-nyomon mily nagy bátorsággal vétkezik. Hisz alig-alig találnánk olyan embert, ki ebben a betegségben szemmel láthatólag ne szenvedne, annyira édes méreg van és gyönyörűség abban, ha mások hibáit kikutathatjuk, hogy alkalmas mentségünkül szolgál, ha azt mondhatjuk, hogy nem hazudtunk.” (Kálvin János, Institutio, I. 392.) „Annyi édes méreg és gyönyörűség…” Miért olyan édes a rágalmazás, a rosszat mondás számunkra? Miért ragad ilyen édes gyönyörűségként hozzánk ez a halálos és pusztító méreg? Három dolgot szeretnék néven nevezni, ami a rágalmazás, a rossz hír keltése mögött áll.
Az első, egészen nyilvánvalóan, a kíváncsiság. Nem terjedne futótűzként a rágalmazás, ha nem lennénk olyan készségesek befogadni és továbbadni. De az információ egyfajta hatalom. Ha valakiről rosszat tudunk, úgy érezhetjük, felébe kerültünk. Azonnal idekapcsolódik a második motiváció: az önigazolás kényszere. Ha embereket megszólunk, kibeszélünk, kiteregetjük a szennyesüket, „lehúztuk” őket a magunk szintjére, sőt, más esetekben feléjük emelkedtünk. Miközben csámcsogunk mások vélt vagy való gyengeségén, kudarcán, hibáján vagy rossz tulajdonságán, azt a hamis képzetet keltjük magunkban, hogy mi rendben vagyunk. Az önigazolás nyomorúságos kényszere áll sok felesleges és átkot hozó beszéd mögött. Harmadszor, mivel az előzőek miatt a rágalmazás széles körben elterjed, egy-egy hír egy-egy közösséget hosszabb ideig is meghatározhat, a kibeszélésbe és továbbadásba bekapcsolódva egy közösségbe is bekapcsolódom. Igaz, a Biblia ezt a hazugok, hamis emberek, vérszomjasok közösségének nevezné, de természetesen mi ezt észre sem vesszük. Csak egyszerűen jó odatartozni végre a többiekhez, és sajnos gyakori, hogy valaki ebben találja meg végre a kapcsolódás nagy lehetőségét. Szállítja a híreket, fontosnak tűnik, és úgy érzi, végre megvan a közös nevező. Közösen szidni valakit, közösen – álszent módon – sopánkodni valaki felett – milyen nyomorúságos közösséget teremt ez, és mégis, milyen erővel szomjazzuk sokszor még ezt is! Édes gyönyörűsége van a halálos méregnek, és ezen édes gyönyörűséget a mindig újra vágyó, a magunkat igazolni akaró, és a másokhoz minden áron tartozni akaró gonosz szívünk szomjazza. Ez a szív az, amelyből elindulnak és életre kelnek azok a szavak, az a beszéd, amely pusztulást és átkot szór szét embertársaink között.
Engedjük, hogy Isten Lelke mindannyiunkat megítéljen ezen a területen. Leleplezze le romlott szívünket, leplezze le hiábavaló beszédünket. Ahhoz, hogy a szó, mint áldás jelenjen meg életünkben, először ismerjük el Isten Igéjének diagnózisát. A változás, a szabadulás annak elismerésével indul, hogy a hiábavaló, hazug beszéd szolgái lettünk, és szükségünk van Isten szabadítására.
II. A szó, mint áldás
Ha el is ismerjük Isten igazságát önmagunkkal szemben, azaz tudjuk, hogy mennyi hiábavaló hazugság van az életünkben, hogyan várjunk változást? Hogyan higgyük el, hogy megváltozhatunk? Jakab apostol hívja fel a figyelmet arra, hogy „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jk. 3.2) Érezzük Jakab szavainak az igazságát. Ha nem beszélünk hiábavalóságokat, ha nem kell a másikról rosszat mondanunk, ha nem vagyunk már kényszer alatt, hogy pletykáljunk, hazudjunk, valóban szabadok vagyunk. Érezzük, ha beszédünk tiszta, ha nem átkot, hanem áldást hordoz, akkor a bensőnk is az. Mert lehetetlen, hogy megfékezzük a beszédünk, ha nem tisztul meg a szívünk, ha nem szabadul meg a bensőnk. Jézus mondja: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt. 12.34) A nyelv, a beszéd, és ezen belül a hazugság is, amint láttuk, ablak a szívünkbe, ablak énünk legmélyére, ahol döntéseink megszületnek.
Amennyiben szembenéztünk pusztító szavainkkal, majd romlott, nyomorúságos megelégedést kereső szívünkkel, szembe kell néznünk a valóság egy még sokkolóbb szeletével. Azzal, tudniillik, hogy a hazugság, ami pusztít, eredendően és lényegileg sátáni princípium. Abban a vitában, amely Jézus és az őt megkérdőjelezők között zajlik, amelyben rágalmazásként elhangzik, hogy Jézus házasságtörésből született (Jn. 8.41), amely során ellenségeiben már formálódik, hogy Jézust el kell tenni az útból, Isten Fia így szól az ördögre utalva: „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn. 8.44) Jézust, az ő beszédét, ami az igazság, nemhogy befogadni, de még hallani sem bírják. Ellene fordulnak, el akarják veszíteni, és ennek érdekében kezdetét veszi a hazug propaganda. Ebben a helyzetben Jézus rámutat arra, hogy – végeredményben – minden hazugság atyja, forrása, eredője a Sátán, az igazság és az élet ellentéte, aki a rombolás, pusztítás oldalán van. A hazugság nem pusztán morális gyengeség, sőt, még csak nem is a másik ember és a nagyobb közösség megrontása, hanem mindezekkel együtt és mindezeken túl az ördögi princípium, az ördögi lelkület kiárasztása. Szavainkat, szívünket a gonosz szolgálatába engedjük, ha nem menekülünk Jézushoz, aki megtisztíthatja és meggyógyíthatja bensőnket.
A változást Jézus Krisztus hozza el, amint bűnbánattal hozzá fordulunk, és tudatosan elszakítjuk magunkat a hazugságtól. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek,” ígéri mindazoknak, akik bíznak benne. A bűn szolgaságából, a hazugság elvakító, az igazságérzésünket eltorzító hatásától egyedül Jézus tud megszabadítani. Ő tud szabaddá tenni a saját érdeked mindennél előbbre helyezésétől. Ő szabadít meg a bosszú érzéstől és a gyűlölködésből. Ő hív magához, ha úgy érzed, nem fogadnak be egy-egy közösségben, ha nem állsz be a gyalázkodók közé. Ő az, aki felszabadít attól a kényszertől, hogy önmagadat kell igazolnod azáltal, hogy másokat mocskolsz. Jézus az, aki halála révén megszabadít a bűntől és bűntudattól, hogy igazságát öltözzed magadra. Ő az, aki kegyelemmel járja át és lágyítja meg szívedet, hogy ne kelljen folyamatosan rágalmaznod, ócsárolnod a másik embert. Jézus az, aki, amint hozzá jössz most, kiárasztja rád Szentlelkét, az igazság Lelkét, hogy újra érzékeny légy az igazságra. Ő az, aki által önfegyelmet tudsz gyakorolni, és egy egészen mindennapi és ártatlannak tűnő helyzetben egyszer csak megérzed: neked már nem kell ezen az úton végigmenned.
Erre hívott el bennünket Isten, mint közösséget is. Hogy legyünk az igazmondás, a szeretet, az áldás hordozói ebben a világban. Hogy kezdjük el dicsérni (nem hazug módon!) az embereket. Hogy a szitkozódás helyett mondjunk jót másokról. Amikor rosszat hallunk, fogjuk be a fülünk, vagy ha nyilvánvalóan alaptalan a vád, védjük meg az illetőt. A mindennapi helyzetekben állítsuk meg a mocskolódást, az átkot, és indítsuk útjára a másik embert építő, megbecsülő, üzeneteket, az áldást. Egészen konkrétan tegyük ezt a környezetünkben, a munkahelyünkön, az iskolában, a családunkban, a gyülekezetben. Gyülekezetünkben és lépjünk előre a dicséretben, a bátorításban, a szavakkal való építésben minden pletykával, keserű megjegyzéssel szemben. Legyünk ilyen módon is só és kovász országunkban, és készüljünk arra a jövőre, amire Isten hívott bennünket. Hiszen csak egy megújult és folyamatosan megújuló közösség az, amely meglátja Isten hatalmas cselekedeteit egy megromlott országban. ÁMEN!

Az elmúlt héten szóltunk a Tízparancsolat záró részéről, a „ne kívánd”-ról. Láttuk, hogy abban a dokumentumban, amely az alapja Isten az ő népével, Izraellel kötött szövetségének, az Úr nemcsak a külső viselkedést, hanem a szív belső indulatát is maga elé állítja. Megváltott népe tagjaitól nem csak azt követeli meg a másik emberrel való kapcsolatában, hogy tisztelje a szülőket, ne öljön, ne lopjon, ne legyen házasságtörő, hanem azt is, hogy ne legyen gonosz, irigy indulat a szívében. Ha a parancsolatok java része a tettekre vonatkozik, befejező része pedig a kívánságra, e kettő között láthatjuk a kilencedik parancsolatot, ami a beszédet illeti. Amint az Istenhez fűződő kötelességek közül egy a beszédet érintette (nevét hiába fel ne vedd), úgy a másik emberhez fűződő kapcsolatunkban is döntő szerepe van a szónak.
A kilencedik parancsolatot így szokták összefoglalni, summázni: „Ne hazudj!” Ha nehéz volt megszólalni a mai Magyarországon a „ne lopj” parancsolatáról – hiszen mindennapos és gátlástalan „lopás” zajlik az országban – mit mondhatunk a „ne hazudj”-ról? A hazugságnak csak ott van (elítélendő) jelentése, ahol elismerik az igazság létét, és ez az utóbbi egyre gyengébb alapokon áll. Létezik-e olyan morál ma Magyarországon, amelynek alapján az igazmondás felébe kerülhet a hazugságnak? Vannak-e olyan emberek, léteznek-e olyan közösségek, akik hiszik, hogy tőlük függetlenül van igazság és hamisság, létezik jó és rossz, és ezt a világot, valamint a benne élőket nemcsak egyedül az érdek irányítja? Mert ha nem létezik más, csak érdek, akkor nincs jelentősége sem igazságnak, sem hazugságnak, akkor az igaz beszéd elkopik, feloldódik, semmivé, de legalábbis nevetséges és felesleges kategóriává válik. Bizonyos vagyok abban, hogy léteznek közösségek és emberek, akiknek van morális tartásuk, mégis azt érezzük, hogy mintha egyre inkább egy olyan világban élnénk, amelyben borulnak az evidenciák…
I. A parancsolat bibliai kifejtése
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” A megfogalmazás egyértelműen a bíráskodás helyzetére mutat. A tanú szerepe a bírói eljárásban hasonló jelentőséggel bírt az ókorban, mint napjainkban. A tanú hatalmába kerül a másik ember, annak jó hírneve, vagyona, szabadsága, de – az akkori világban – akár az élete is. Ezért kellett, hogy minden bírósági ügyben két vagy három tanú egybehangzóan valljon Izraelben (5Móz. 17.6, 19.15). A törvény azt is tartalmazta, hogy amennyiben halálos ítélet született, a tanúknak kellett elsőként részt venni a kivégzésben (5Móz.17.17), hiszen ők azok, akik személyesen meggyőződhettek az elítélt bűnös voltáról. A tanúság intézményét védte az a törvény is, amely szerint ha egy tanúról kiderült, hogy hazudott, az lett a büntetése, ami a szóban forgó ügyben a gyanúsítottra várt volna (5Móz.19.16-21). Mózes törvénye nagyon jól ismerte az ember szívét, bűnös természetét, amelynek következtében könnyen beleesik a hamis tanúzás bűnébe. Felhívja a figyelmet arra, hogy se a hazug többség nyomására, se azért, mert ellenségedről van szó, se anyagi haszon – azaz megvesztegetés – reményében ne ferdítsd el az igazságot (2Móz.23.1-9). A tanú kezében van a másik ember jó hírneve, vagyona, szabadsága, élete, ugyanakkor a tanú Isten kezében van. Az élő Isten előtt kell, hogy elszámoljon azzal, amit mond. Erre figyelmezteti Isten Izraelt a kilencedik parancsolatban. Amennyiben Istent nem veszik komolyan, és a hamis tanúzást megtűrik egy közösség életében, a közösség élete ellehetetlenül. A kilencedik parancsolat ettől a kártól, rombolástól, pusztulástól akarja megőrizni Isten népének a közösségét, és annak intézményeit. Ahol megtűrik a hazugságot, ott nem virágozhat igazságosság és béke.
A kilencedik parancsolat értelmezése és alkalmazása azonban nem marad meg az ítélkezés összefüggésében, még ha elsődlegesen oda is tartozik. Hamar megtörténik kiterjesztése a hazugság más helyzeteire, formáira is. Hiszen nem csak tanúként tudjuk hazugsággal elnyomni, megkárosítani a másik embert, hanem az élet számtalan más helyzetében is. A parancsolat így tilt minden félrevezető, rágalmazó, üres és hazug beszédet, hangozzék az formális vagy informális helyzetben, tudatosan vagy úgy, hogy észre sem vesszük, valójában mit teszünk. Pozitívan fogalmazva pedig: az élő Isten, aki maga az igazság, igaz, tiszta és őszinte beszédet követel népétől, olyan beszédet, amely a másik ember javát szolgálja. Mindennek a jelentőségét és komolyságát egy teológustól vett idézettel kívánom összefoglalni: „Amikor az emberek úgy csűrik és csavarják a nyelvet, hogy az saját céljaikat szolgálja, az emberi társadalmi létezés legfőbb forrását szennyezik. A nyelv a kultúra, az emberi közösség elsődleges alapja. Amikor többé nem bízhatunk a beszédben, amikor a szavakat félrevezetésre használják és már nem fedik normál jelentésüket, az egész közösség a legsúlyosabb veszéllyel néz szembe. … Ez az oka annak, hogy egy propagandisztikus, vagy soviniszta, vagy ideologikusan kontrollált sajtó olyan nagy veszélyt jelent a társadalom minden intézményére nézve.” (W. Harrelson: The Ten Commandments and Human Rights, 146)
Ezekkel a mondatokkal megérkeztünk a mába. Nyilvános, avagy közéletünk tele van hamis beszéddel, tele van eltorzított igazságokkal, féligazságokkal, a szavak csűrésével-csavarásával. Harrelson szavaival élve: a társadalmi együttélés ezen alapvető forrása, a nyelv, a beszéd súlyosan elszennyeződött. Természetesen nem magától, hanem tőlünk, hazug emberektől. És míg ennek a parancsolatnak bőséges mondanivalója van mindannyiunk számára egyéni életünk és személyes valóságunk szintjén – amivel egy másik alkalommal foglalkozunk majd – a mai napon a nyilvános beszédre, annak befogadására és továbbadására fogunk koncentrálni.
II. A nyilvános beszéd és a kilencedik parancsolat
Hatalmas erők vannak, amelyek eltorzíttatják velünk az igazságot. Ilyenek az érdek, a nyereség- és hatalomvágy, a gyűlölet, a bosszú, a félelem. Ugyanakkor mindezek hatására nemcsak az igazságot torzítjuk el, hanem mi magunk is eltorzulunk; képtelenek leszünk felismerni az igazságot. Nem csak annyi történik, hogy egy bizonyos helyzetben az ember jól felfogott érdekében hazugságot állít a másikról, hanem arról is, hogy ezzel együtt elveszít valamit az igazság felismerésének és kimondásának kegyelméből. A másik oldalról nézve: azon, aki a hazugságot választja saját érdekei miatt, erőt és hatalmat vesz a hazugság. Szolgájává lesz, és a következőkben már nem meri, vagy nem képes vállalni az igaz beszédet. Nem meri, mert kiderül korábbi hazugsága – és ez a szolgaság -, vagy nem képes, mert a hazugság elvakította, megrontotta a bensőjét, képtelenné tette az igazság felismerésére. Ha egy társadalomban elszabadulnak ezek az erők, felborul a társadalmi közösség, a kapcsolatok normális működése, a társadalmi intézményekben való bizalom. Az elveszett bizalom helyébe még erőteljesebben benyomul az érdek, az erőszak, az önzés, és így a hazugság, és az ördögi spirál folytatódik.
A mai magyar társadalom egy ilyen spirálban vergődik – hosszú-hosszú ideje, de különösen az elmúlt másfél évben. Természetesen jelen van a hamis beszéd az élet számos területén, de nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy mit jelent a kilencedik parancsolat nekünk, Isten megváltott népének, a mai politikai és média viszonyok között. Aktuális a parancsolat a gazdasági életben is. A múlt héten tárgyalt „ne kívánd” összefüggésében a „ne hazudj felebarátodnak” komoly kérdéseket fogalmaz meg a reklámszakembereknek, kommunikációs szakembereknek, nemkülönben a kereskedőknek. Mit és milyen stratégiával, kommunikációval kívánunk eladni? Igazat állítunk-e, és ha nem, mit tehetünk? Hogyan viszonyuljunk a konkurenciához, aki esetleg még nagyobbat hazudik? Siker-e, ha embereket sikerül félrevezetni, és ezzel több profithoz jutni? De mivel elsősorban nem reklám- és kommunikációs szakemberek, valamint kereskedők vagyunk, a kilencedik parancsolat nyilvános életben való jelentőségét egy olyan területen kívánom tárgyalni, amely mindannyiunkat érint, és ez a politika és a hozzá kapcsolódó média világa. Mindannyian tisztában vagyunk, sőt, elszenvedői vagyunk annak a szennyezésnek, bizalomvesztésnek, pestisként terjedő kórnak, ami elárasztja nemzetünket.
A célom a mai napon nem az, hogy kikiáltsuk, milyen hazug és romlott a politika, esetleg arról vitatkozzunk, hogy különösen melyik oldala, és az azt kiszolgáló média. A kilencedik parancsolatot (amint a másik kilencet sem) nem az államon, hanem saját népén kéri számon Isten. Ne felejtsük: a bennünket megváltó Istennel való szövetség dokumentuma a tízparancsolat. Az a kérdés, hogy mit jelent nekünk a „ne tanúskodj hamisan” parancsolata, nekünk, akik állampolgárként élünk, ugyanakkor Krisztus követői vagyunk, sőt, arra hívattunk, hogy Krisztus nagy történetének részeseiként őt hordozzuk, róla tegyünk (igaz) bizonyságot e világban?
E kérdés megválaszolásához a XX. századi francia szociológus és teológus, Jacques Ellul elemzését hívjuk segítségül a propagandáról. Mi a propaganda? Ellul értelmezésében „politikai propagandáról akkor beszélünk, amikor egy kormány, párt, nyomásgyakorló csoport stb. befolyásoló technikákat alkalmaz azért, hogy a saját szempontjai szerint változtassa meg a közönség viselkedését. Az eszközök alkalmazása ennek megfelelően akaratlagos és kiszámított.” (Kiss Balázs: Missziótól marketingig, http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_01_tavasz/01_missziotol_marketingig…, 2008. február 9.) Ellul gondolatmenetének meghatározó eleme, hogy nem pusztán a hatalomnak van szüksége a propagandára, hogy befolyásolja a véleményünket, gondolkodásunkat, megnyerjen minket magának. Erre különben is azt mondjuk, hogy nevetséges, velünk ez nem történik meg, szabad é önálló emberek vagyunk. Ellul szerint a propagáltaknak, nekünk, szükségünk van a propagandára, ellenkező esetben az nem működne. Létezik olyan lélektani szükség a modern tömegtársadalom emberében, amit ha a propaganda kielégít, akkor hatásos. Sőt, csak akkor lehet a propaganda sikeres, ha találkozik ezzel a bennünk lévő szükséggel. Ez a szükség több mindenből tevődik össze, amely tényezők a modern társadalom sajátságai. Első az a vágy, hogy – a szavazáson túl is – részt vegyünk a politikában, az életünk alakításában. „Kisemberek” lettünk a tömegtársadalomban, de ezt nem tudjuk, és nem is akarjuk elfogadni. Szeretnénk úgy érezni, hogy fontosak vagyunk, hogy beleszólhatunk a döntésekbe, hogy értjük, mi történik a világban, hogy számít, amit gondolunk és cselekszünk. Ezt meglovagolja a propaganda, amely elhiteti velünk, hogy ez így van: kész válaszokat, leegyszerűsített véleményeket ad a szánkba.
A modern tömegtájékoztatás két jellemzője, hogy egymással gyakran összefüggéstelen „hír darabokat” tár elénk, valamint ezek jelentős része valami rosszról, katasztrófáról szól. A bennünket naponta érő száz és száz hír eredménye, hogy egy olyan világban érezzük magunkat, amely értelmetlen, összefüggéstelen és ugyanakkor még fenyegető is. Szüksége van az embernek egy keretre, amelyben az információ rendeződik, szüksége van egy átfogó magyarázatra, értelmet adó válaszokra. Ugyanakkor minél elveszettebb az ember, annál egyszerűbb magyarázat kell, minél pusztítóbb saját értékének elvesztése, annál nagyobb a szüksége van egy büszkélkedő, dicsekvő énre. Ezt a propaganda, és csak a propaganda adja meg neki, mondja Ellul.
Egy másik lélektani szükség a negatív vágyak és indulatok területén jelentkezik. A propaganda igazol, rávesz arra, hogy jó az a rossz, amit az ember cselekszik, mert egy felsőbb cél érdekében teszi – ismerjük ennek démoni valóságát akár csak a XX. században mind a nácizmus, mind a kommunizmus történelméből. A propaganda - ma is! - mederbe tudja terelni az ember gyűlöletét, frusztrációját az által, hogy ellenségképet ad. Ellul egy megjegyzésével summázom: „A hatékony propaganda egy mindent átölelő világképet kell hogy adjon az embernek…” (Ellul, Propaganda: The Formation of Men's Attitudes, 146.)
Meggyőződésem, hogy Ellul elemzése rámutat, hogy a mai Magyarországon, a politikai küzdelmek közepette, milyen propagandának vagyunk mindannyian kitéve, ill. miért és hogyan vagyunk mi is sebezhetőek. Mi köze mindennek a kilencedik parancsolathoz? Az, hogy a politikai hazugságok és vádaskodások nem nélkülünk és nem rajtunk kívül zajlanak. Részesei vagyunk, mert ezt választottuk, meg mert akaratunkon kívül is bevonattunk ebbe a folyamatba. És ezért, mint Krisztus népe, fel kell tegyük a kérdéseket magunknak: Mi az, amit meghallunk, meghallgatunk? Hogyan hat az ránk, és milyen indulatokat, szükségeket mozgat meg bennünk? Mit és hogyan adunk tovább mindebből (indulatok, információk, stb.)?
Három magatartásra szeretnék rámutatni, ami keresztények között is megtalálható, és ami a propaganda gyümölcse – nem Jézus Krisztusé. Az első a jól értesült, a fontoskodó, az, aki mindenkinél többet tud, és mindenkinél jobban részt vesz a dolgokban. Ő mindig tudja, mi történik a színfalak mögött, és ez a tudása érezteti vele, hogy fontos, értékes, hatással van. A másik, sokszor az előzővel karöltve, akinek minden gondolata a pártpolitika. Számára, hiába tagadja, az igazi világrendező elv, mindennek a célja és értelme nem Jézus Krisztusban és az ő nagy történetében van, hanem az aktuálpolitikában. A propaganda aznapi eseményeiben helyezi el magát, és éli az életét. A harmadik a gyűlölködő. Isten szeretete és parancsa ide vagy oda, ő megengedi magának, hogy gyűlölje a másik tábort, egy csoportot, megtűri a szívében az indulatot, és nem szégyelli a gyalázatos beszédet. Krisztushoz tartozunk – és a propaganda áldozata vagyunk? Krisztuséinak mondjuk magunkat, és közben észrevesszük, hogy mit hallunk, nézünk, mit fogadunk igazságként a szívünkbe, és milyen indulatokat adunk tovább? Nem az a célom, hogy arra hívjak mindenkit, csukjuk be a szemünket, fülünket, ne is törődjünk azzal, ami körbevesz minket. De nem lettünk-e részévé a hamis tanúbizonyságnak mi is? Nem fogadjuk-e szívünkbe a propaganda eltorzított igazságait, és nem adjuk-e azt folyamatosan tovább? Nem veszítjük-e el ezzel a hamis, hazug bizonysággal azt az elsődleges elhívásunk, hogy Jézus Krisztusnak legyünk igaz tanúi? És ha valami, nem az egyetlen igazsághoz, a Jézus Krisztushoz való megtérés segíthet ennek a bizalomvesztett és hazugságaiban fuldokló országnak? Vizsgáljuk meg a szívünk!
Nem kerülhetem meg, hogy ne szóljak egy aktuális témáról, ez pedig a Magyarországi Református Egyház állásfoglalása az egészségbiztosítás ügyében. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az egyház nem lehet a propaganda részesévé, még ha nyomás is helyezkedik rá, nem állhat be semmilyen párt harcosának, vagy zsoldosának. Ha valamiért, hát ezért kerülöm, hogy a közélet témáit, szófordulatait, szlogenjeit hallassam újra és újra a szószéken. (Mintha a feladatunk a napi propaganda pro és kontra kommentálása lenne…) De valaki felteheti a kérdést: az, hogy a MRE ellenzi a nyereségérdekelt biztosítók bevonását az egészségügy finanszírozásába, az, hogy civil szervezetekkel és szakszervezetekkel összefog ebben a kérdésben, nem azt jelenti, hogy odadobja az örök evangéliumot egy napi ügyért, és azzal foglalkozik, amihez semmi köze? A propaganda erői ezt sugalmazzák újra és újra. Ezzel szemben a biblikus meggyőződés az, hogy az Isten népének igenis hallatnia kell a hangját olyan közéleti ügyekben, amelyekkel kapcsolatban egyértelműen vetődik fel a bibliai értékek megsértése. Az egészségbiztosítási törvény jelen formáját elutasító szakemberek nagy száma, a felsorakozó civil szervezetek állásfoglalásai, mind arra engednek következtetni, hogy azok az aggodalmak, amelyek szerint szegények és gazdagok egészségügyi ellátása szétválik a jövőben, igenis megalapozottak. Ha pedig így van, jól teszi az egyház, hogy elutasítja ezt a törvényt. Ugyanakkor bizonyos, hogy történelme folyamán nem egyszer lett Isten népe a propaganda rabja, és hogy óvatosságra és bölcsességre van szüksége ezen a területen.
Egy bizalomvesztett, hazugságokkal teli, a propaganda által szétszaggatott országban élünk. Egymás megértésének, elfogadásának, az együttélésnek alapvető forrása, a nyelv, a beszéd beszennyeződött, elvesztette hitelét. A hamis tanúság, a hazugság mindennapossá, természetessé, normálissá vált. Arra hívattunk ebben a világban, hogy elsősorban Jézus Krisztusnak a tanúi legyünk. Szavainkkal, beszédünkkel, egész lényünkkel a mindennapi helyzetekben is annak az igazságnak vagyunk tagjai, amely igazságnak arca, neve, élete, halála és feltámadása van. Hamis tanúkat vonultattak fel ellene népe hatalmasai. Hiába a hitvány emberek, nem volt egységes, amit állítottak. De a vád és az ítélet így is megszületett, a Názáreti Jézusnak meg kellett halnia. Magukban azonban kevesek voltak. A vád átpolitizálásával rávették Pilátust arra, hogy mondja ki a halálos ítéletet. De még ez sem sikerült volna, ha nem tudják a népet a maguk oldalára állítani. A propaganda sikeres volt, és hamarosan a tömeg kórusban kiáltotta Pilátus előtt: feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus, bár tudta, hogy ártatlan, kiszolgáltatta őt neki. Az isteni igazságot a gyűlölködés hazugságának. Isten szeretetének ajándékát a hazug propagandának. Megéri Krisztushoz és az ő igazságához kötni magunkat? Van-e esélye annak, hogy az igazság szeretete felébe kerekedik a hazugságnak?
Nekünk, akiket Krisztus, az igazság megragadott, nincs más választásunk, mint Krisztus. Nem miénk az igazság, hanem mi vagyunk az övéi, és inkább és elébb vagyunk az övéi, mint bármilyen hazugság áldozatai és szolgái. Ebben erősödjünk meg, és így újítsuk meg az Úr Jézus Krisztussal való szövetségünket az úrvacsora ünneplésében! Ámen!

A Tízparancsolat utolsó igéjét olvastuk ma, és ezzel sorozatunkból kihagytuk a kilencedik parancsolatot. Azért döntöttem így, mert a „ne lopj!” parancsolat magyarázatához természetesen kapcsolódott múlt heti témánk, amelyben azzal kellett szembesülnünk, hogy pénzisten vagy az Úristen irányítja-e gondolatainkat és döntéseinket. Azt is láttuk, hogy gyülekezeti adakozásunk milyen módon válhat annak eszközévé, hogy tudatosítjuk, Isten az életünk Ura, és Krisztus követőiként legfőbb célunk, szívünk vágya az ő ügyében részt venni, az ő munkájába befektetni. Ezeknek a témáknak a folytatásaként beszélek ma az utolsó parancsolatról, míg a kilencedikre később fogunk visszatérni.
Ennek a döntésnek a nehézsége ugyanakkor az, hogy nem a Tízparancsolat záró igéje lesz sorozatunk befejező része, pedig nem véletlen, hogy a „ne kívánd!” lett a szövetség dokumentumának befejező eleme. Ezen bevezető megjegyzések után lássuk, hogy mit kíván Isten megváltott és eljegyzett népétől ebben a parancsolatban, hogyan szólít ez meg bennünket a mában, és végül mi az a pozitív felhívás, amellyel Isten segít nekünk, hogy szívünkben a rossz és gonosz kívánságot már csírájában elfojtsuk.
I. A parancsolat kifejtése
A „ne kívánd!” parancsolat magyarázásának egyik visszatérő kérdése, hogy hogyan kapcsolódik a „ne lopj!”-hoz, hiszen úgy tűnik, hogy mind a kettő ugyanazt a területet érinti. És valóban, az igazi különbség csak az, hogy a nyolcadik parancsolat annak eltulajdonítását tiltja, ami nem a miénk, míg a tízedik már a szándéktól, a vágytól is óv. Éppen ezen a ponton vetődik fel a következő kérdés is: hogyan lehetséges, hogy míg a megelőző parancsolatok vagy Istenre fókuszálnak, vagy egy konkrét cselekedetet tiltanak, a „ne kívánd” kizárólag az ember bensőjét, hozzáállását, vágyait vizsgálja meg? A Tízparancsolat nagyobbik része a külső, látható cselekedetekre vonatkozik (bálványszobor készítése, Isten nevének hiába felvétele, szombat megtartása, szülők tisztelete, gyilkosság, házasságtörés, lopás, hamis tanúzás), a záró passzusa azonban az ember motivációit, gondolatait, érzéseit veszi nagyító alá.
Mindez arra mutat, hogy az Istennel való szövetség lényege nem pusztán külső dolgokhoz való ragaszkodás, nem pusztán erkölcsös élet kérdése. Isten az ő népének bensőjét, szívét is uralni akarja. Valójában ugyanezt fogalmazza meg az első parancsolat is: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz. 20.2-3) Hasonlóan az utolsó parancsolathoz, az elsőben is a bensőnkre, a szívünkre nyújtja be az Úr az ő igényét. Ebből fakadnak a következő parancsolatok, amelyeket végül a „ne kívánd!” zár le. Az Úr Izrael szívét követeli, és ebben a keretben formálja az Istennel való kapcsolat és a másik emberrel való kapcsolat kérdéseit.
Megerősíti ezt a megközelítést az is, ha meglátjuk, hogy a „ne kívánd!” megtörése hogyan nyit kaput az összes többi parancsolat áthágásának. A gonosz kívánság nem látható, de hamarosan testet ölt cselekedetekben. Erre egy szemléletes példa a sok közül a lekcióban olvasott történet. A történetíró szemléletesen adja elénk a kívánság pusztító erejét. Áháb király, akié – ő legalábbis úgy véli – az országban minden, belebetegszik abba, hogy nem lehet az övé a másik ember, Nábót szőlője. Van bőven földje, de Áháb ezt kívánta meg. A megzabolázatlan és pusztító erejű kívánság hamis tanúzásba és gyilkosságba vezet. Vagy ha Dávid és Betsabé történetét elevenítjük fel magunkban. Dávid király megkívánja egy másik férfi feleségét. A kívánságból cselekedet lesz: házasságtörés, hazugság, gyilkosság. Számtalan bibliai történet rámutat arra az általunk is sokszor tapasztalt valóságra, hogy a kívánság olyan mérhetetlen erővel vehet hatalmat az emberen, hogy pusztító, mindent elsöprő, minden igazságot és tisztességet figyelmen kívül hagyó tettek forrásává lesz. Ezért olyan döntő, hogy már a Tízparancsolat is a lehető legmélyebbre megy, és nemcsak szavainkat, cselekedeteinket, hanem szándékainkat, kívánságunkat is mederben akarja tartani.
Persze fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy melyik kívánság a helytelen, a rossz. Mi a különbség kívánság és kívánság között? Ha nem lennének vágyaink, elképzeléseink, hogyan tudnánk élni? Miért rossz, ha valamit szeretnénk? (Nem vagyunk buddhisták, akik szerint a kívánság önmagában rossz, hiszen szenvedéssel jár, és az igazi szabad állapot, ha minden kívánságtól szabadok leszünk. Nem ez a zsidó-keresztény ideál, és nem ebben az irányba vezet a tízedik parancsolat.) A parancsolat megfogalmazása azzal segít e kérdések megválaszolásában, hogy behatárolja, mire vonatkozik a tiltás: „Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé.” A parancs konkretizál: ne kívánd azt, ami a másiké, más emberhez tartozik. A „háza” kifejezés mindenére vonatkozik; ezt bontja le az a felsorolás, ami a kor társadalmi és gazdasági helyzetének fényében sorolja fel a „vagyontárgyakat”: feleség, szolga, ökör, szamár… Hogy érzékeljük ennek a jelentőségét: nem biztos, hogy egészséges, ha a nyilvánvalóan dúsgazdag Áháb király szívét egy újabb gyönyörű szőlő iránti vágy tölti be, de közel sem olyan veszélyes és romboló rá, valamint az egész társadalomra nézve, mint amikor a szerencsétlenül járt Nábót szőlőjére gerjed fel ellenállhatatlan kívánsága. Hasonlóan, megelégedhetne Dávid törvényes feleségeivel, de ha nem is teszi, még mindig jobb, ha csak úgy fantáziál egy gyönyörű nőről, mintha szemet vet valaki más feleségére. A „ne kívánd!” parancsolatában Isten elsősorban, bár nem kizárólagosan, ezt a konkrét kívánságot tiltja. Nem feltétlenül rossz maga a kívánság, de feltétel nélkül gonosszá teszi az, hogy a máséra irányul.
II. A parancsolat „meghallása”
Hogyan szólít meg bennünket a tízedik parancsolat ma? Mivel szembesít bennünket, Isten megváltott népét, akiket arra választott ki és hívott el magáénak, hogy közös életünkkel az ő valóságára mutassunk egy Istent nem ismerő és nem kereső társadalomban? Hogyan vezet Jézus Krisztushoz, mint szabadítóhoz, aki átformál bennünket a saját képére?
Közhelyszerű a megállapítás, de mégis elkerülhetetlen, hogy olyan társadalomban élünk, amelynek az egyik legerőteljesebb, sőt, központi üzenete, hogy „kívánd.” Ezt azonban nemcsak mondja, hanem milliárdokat felhasználva, a legrészletesebb szociológiai, pszichológiai és kommunikációs kutatások eredményeit felsorakoztatva, hatalmas marketing birodalmakat kiépítve célozzák meg mindannyiunk értelmét és szívét. Ezzel a profi hadsereggel szemben teljesen esélytelenek vagyunk; ostoba az az ember, aki úgy ostorozza a fogyasztói társadalmat, valamint a reklámipart, mint ha őt nem érintené. Újra és újra meglepődöm azon a naivitáson, amikor valaki kritikusan és lekezelően beszél egy reklámkampányról, vagy semmit sem érő sorozatról, valóság showról, és közben azt hiszi, hogy rá mindez nincs hatással. Az ezek mögött álló erőknek ugyanis nem az a céljuk, hogy jónak találd őket, hanem az, hogy nézd, halljad, befogadjad. Mert nagyon jól tudják, hogy ők az erősebbek, és hatással vannak rád. Ne feledd, milliárdokat fektettek be abba, hogy megnyerjenek téged. Hogy mindenestül elültessék és folyamatosan fenntartsák bennünk a kívánságot. Ebben nőnek fel gyermekeink, ebben élünk mindannyian, és egyikünk sem tudja magát kivonni ennek hatása alól. Az ember szíve, az ember szeme feneketlen kút kapujává lesz, amely sohasem telik meg. Olyanokká leszünk, mint a gyerek, akire - amikor túl sokat szed a kedvenc ételéből, és végül megcsömörlik, nem bírja megenni – azt mondjuk, hogy csak a szeme kívánta. Nem tudjuk a kívánságaink, az étvágyunk csillapítani, mindenből mindig többet akarunk, és többet is szerzünk.
Ebben a környezetben, sőt, ebben a mentális állapotban szólít meg a tízedik parancsolat: Ne kívánd, ami a másiknak van. Egyrészt olyan világban élünk, ahol mindenestül belénk hatol, hogy kívánj mindig többet, másrészt azzal találjuk magunkat szemben, hogy – nyilvánvalóan ettől a fő üzenettől nem függetlenül – a szomszédnak mindig újabb vagy több lesz. Nemcsak az újságban és képernyőn látod a „cuccokat”, hanem a szomszédnál is. Ráadásul, és ez szintén nem független a reklámtevékenységtől, nem csak arról van szó, hogy mitől lesz könnyebb az életed, milyen ruha tetszik neked, hol szeretsz igazán nyaralni, stb., hanem az értékességedről és identitásodról. Az, hogy hol laksz, milyen autót vezetsz (ha egyáltalán vezetsz), milyen márkájú ruhát hordasz, hova jársz (ha jársz) nyaralni, meghatározza, hogy ki vagy a mai társadalomban. Kik azok, akik hozzád hasonlók, kik vannak feljebb, esetleg lejjebb a társadalmi ranglétrám. A kívánság tehát nem a „cuccokért” folyik csupán, hanem az identitásodért, az értékesség érzetedért. Persze ez nem véletlen; azért alakul, a marketingesek azért alakítják így, hogy sokkal erősebben és sokkal mélyebben kívánd a „cuccot”. Így vannak lakótelepiek és agglomerációsok, suzukisok és béemvések, turiból öltözködők és „énnemtudomhol” ruházkodók, telekre járók és a Karib szigeteken koktélozók, meg mindazok, akik különböző szinteken ezek között találhatók. A kategóriák nem: őszinték és hazudozók, tisztességesek és tisztességtelenek, hűségesek és házasságtörők, együttérzők és keményszívűek, szeretők és gyűlölködők… Ez nem számít. Csak az, amije a másiknak van. Látod a másik embert, és vágysz az tulajdonára. Neki van, neked nincs. Összehasonlítod magadat a másikkal, és irigység támad a szívedben. És ez a gonosz indulat megjelenik az Isten törvényének megtiprásában. Mert lehet, hogy emiatt gyűlölted meg a másikat. Lehet, hogy emiatt nem szenteled meg az Úr napját – hajtanod kell a még többért. Lehet, hogy emiatt szerzed meg, ami jogszerűen nem a tiéd. És folytathatnánk a sort. Az ilyen irigy és gonosz kívánság megrontja a szívedet, a kapcsolataidat, Istennel és a másik emberrel egyaránt. „Ne kívánd felebarátod házát! … semmit, ami a felebarátodé!”
Szeretnék azonban rátérni egy sokkal alattomosabb formájára a kívánságnak, ami különösen bennünket fenyeget, Krisztus népét. Mert mi néha szeretünk abban tetszelegni, hogy az ilyen „földi” kívánságokon túl vagyunk, nem kívánjuk mi a szomszédnak se tv-jét, se mosógépét, se feleségét, se férjét, de még a jól fizető állását sem. És mindeközben szívünk mélyében egészen más formát ölt kívánság, ugyanaz a kívánság, ugyanolyan pusztító erővel. Körbenézel a gyülekezetben, és megkívánod a másik házastársát. Na persze, nem „úgy”, semmi szerelem, semmi szex, de ha nekem is ilyen rendes, hívő férjem vagy feleségem lenne, mennyivel boldogabb lennék! Nekem miért nem ilyet adott az Isten? Azoknak meg milyen rendes gyermeke van, bezzeg én mennyit küzdök, mennyit szenvedek a nehezen kezelhető kölökkel! Hasonlóan megkívántad – mert megkívántad! – a másik lelki ajándékát és szolgálatát. Milyen könnyű neki, az Isten ilyen gazdagon megajándékozta, és mennyi szeretetet kap érte! És irigyled az ajándékát, mert neked az nincsen meg. Elirigyled testvéred szolgálatát, vagy éppen kedvességét, szívélyességét, mosolyát. Elkívánunk mi mindent, mert feneketlen űr a szívünk, a másik eszét, szépségét, Istennel való kapcsolatát, bármit! Ennyi aljas és ki nem mondott kívánság – itt, közöttünk! Ez a kívánság megfertőz, mert irigységet táplál, az irigységből pedig sértődékenység vagy éppen gyűlölet lesz. Megbántás és megbántódás, keserűség és konfliktusok, rivalizálás, és összehasonlítgatás, szurkálódás, vagy éppen „soha nem beszélek vele.” Ott a kívánság, és szétszedi, darabokra szaggatja a Krisztus testét, táptalajt adva a sötétség erőinek, hogy szétzilálja az Isten népének szeretetközösségét. Erre is vonatkozik az Úr parancsolata: „Ne kívánd felebarátod házát! … semmit, ami a felebarátodé!”
Természetesen jó dolog lelki ajándékot kívánni (1Kor. 14.1), helyes dolog jó és harmonikus kapcsolatra vágyni a házastársunkkal, örülünk, ha valaki Isten és a másik ember iránti szeretetből növekedni akar, és szolgálatot kíván vállalni, nem baj, ha valaki szeretne kedvesebb, szívélyesebb lenni, és így tovább. Azonban abban a pillanatban, amikor ezek nem Isten előtti vágyak, amelyekért tiszta szívvel könyörgünk, és amelyekért tenni akarunk, hanem a testvérünkre irányuló irigység formájában jelentkeznek, a gonosztól valók.
Amennyiben Isten szembesített bennünket azzal, ami a szívünkben lakozik, gyakoroljunk bűnbánatot, és térjünk meg. Ismerjük el, mi lakozik bennünk, engedjük, hogy meggyőzzön a Szentlélek ennek súlyos és megengedhetetlen voltáról, és megszomorodott szívvel forduljunk Jézushoz, majd testvérünkhöz. Ha valakivel rendeznünk kell a kapcsolatunkat, mert irigységünk megrontotta azt, haladéktalanul kérjünk bocsánatot, és béküljünk meg.
III. Hogyan harcoljunk a kívánság eluralkodása ellen?
Láttuk, hogy olyan világban élünk, amelyben minden a kívánságot hivatott megfoganni és fenntartani a szívünkben. Szó esett arról is, hogy egyikünk sem mentes a propagandagépezet hatásától, amely a szívünkben amúgy is meglévő bűnös természetet gerjeszti fel. Felhívást kaptunk a megtérésre gonosz kívánságainkból. Végezetül arról szólok, hogyan óvhatjuk magunkat attól, hogy a mesterségesen gerjesztett kívánság eluralkodjon életünkön.
Kálvin János a következőket írja a tízedik parancsolat magyarázatában: „A parancsolat célja az, hogy mivel Isten azt akarja, hogy a mi lelkünk a szeretet érzetétől legyen eltelve, minden kívánságot kiűzzünk a lelkekből, mely a szeretettel ellenkezik. … Szíved … üres addig a szeretettől, míg a gonosz kívánságot befogadja.” Kálvin meglátása igaz: amennyiben szeretet tölti be a szívünket, nem kívánjuk a másét; és amennyiben megkívánjuk azt, ami a másé, nem lakozik a szívünkben Isten szeretete. Ennek fényében, amikor ránk tör a gonosz kívánság, amely a leggyakrabban a másik iránti irigység, neheztelés, valamint a magunk iránti önsajnálattal együtt jelentkezik, vizsgáljuk meg, hová lett belőlünk Isten szeretete. Ha igazán szem előtt van, és nagyon irritál a másik, kezdj el érte imádkozni. Irigység helyett imádság, önmagad sajnálata helyett, annak felismerése, megélése, hogy Isten gyermeke vagy. Ha az Isten szeretete megújul szívedben a Szentlélek jelenléte által újra és újra, akkor nem fog eluralkodni rajtad a gonosz kívánság. Ha Isten szeretetének biztonságában, mint Isten értékes gyermeke éled napjaid, szabad leszel attól, hogy anyagi vonatkozásban hasonlítgasd magad másokkal. Nem véletlen, hogy az egész törvény summája, Jézus szerint is, Isten és a másik ember szeretete.
Ehhez kapcsolódik a hálaadás gyakorlata. A kívánság folyamatos mesterséges gerjesztésének csodálatos ellenszere a hálaadás. Ha ismered magadat, és tudod, hogy szíved mindenre kapható, annál tudatosabb és módszeresebb légy abban, hogy hálás életet élsz. Imádságban újra és újra sorold fel és köszönd meg Istennek azt a gazdagságot, ami körülvesz, minden testi és lelki ajándékát, amellyel megajándékozott. Az elégedetlenség ellenszere a hálaadás, a gonosz kívánság és irigység ellenszere a szeretet. Ha nem akarod, hogy a kívánság hatalmat vegyen rajtad, minden erőddel azon légy, hogy a hálaadás lelkülete és Isten szeretete vegyen hatalmat rajtad. Semleges terület lelki értelemben sincs. Valaki uralkodik benned, irányítja és érzéseid, a döntéseid, az értékrended. Legyen az Jézus Krisztus, akinek minden vágya, minden kívánsága az volt, hogy az Atya akaratát megcselekedje, és minden embert, bennünket is, váltsághalála árán az Atya szeretetével megismertessen. Ő adjon több erőt, és több szeretetet a mi éhes szívünkbe! ÁMEN!

„Ne lopj!” – szólít meg bennünket, Isten megváltott népét a nyolcadik parancsolat. Vajon mit lehet ezen magyarázni? Miért és hogyan kellene jelentését igehirdetésben kifejteni? Nem annyira egyértelmű, világos? Nem evidencia: ne vedd el a másét? Azt kell mondanunk, nem.
Az ember szíve bálványgyár – mondta Kálvin János, ami itt és most azt jelenti nekünk, hogy még az egyértelműségek sem azok, amikor a bűn feltámad a szívünkben. Mindent meg tudunk magyarázni, mindent megtanulunk igazolni, és mindeközben a legszörnyűbb az, hogy még el is hisszük, hogy igazunk van. „Ne lopj!” – szól a parancsolat, és tudjuk, érezzük, számunkra már semmi sem egyértelmű, amikor ezt halljuk. Nem olyan régen az autómban ültem egy parkolóban, amikor egyszer csak az ablakhoz lépett egy fiatalember, és bőszen integetni kezdett, hogy nyissam ki az ajtót. Miután eleget tettem a kérésnek, azon találtam magam, hogy egy parfümöt dug az orrom alá, nézzem meg és vegyem meg, nagyon jó áron adja. Mikor látta vonakodásom, a következővel próbált meggyőzni arról, hogy ilyen hatalmas üzletet nem szabad elhalasztani: „Ez nem hamisítvány, nem csempészáru, ne gondold. Ez a parfüm lopott cucc, abszolút biztos forrásból való.” Milyen bizalomgerjesztő! Azzal hirdeti, azzal próbálja eladni, azzal próbál bizalmat kelteni, hogy ő, vagy valaki más lopta. Semmi szégyen, valamint semmi logika. Miért hinnék neki, ha tolvaj, vagy orgazda? Nemcsak szégyentelenül etikátlan, de ezzel együtt irracionális is. Hol vannak az egyértelműségek egy ilyen világban?
Van azonban egy másik megfontolás is, amelyet figyelembe kell vennünk a nyolcadik parancsolat kapcsán. A szünetben megnéztük a gyerekekkel a Twist Olivér című regényből készült filmet, amely rámutat – sok más irodalmi alkotással együtt – a „ne lopj!” alkalmazásának visszáságára. Tudniillik gyakran jelent és jelenik meg úgy Istennek ez a parancsa, mint amely a gazdagokat védi a szegényekkel szemben. Amikor az éhező utcagyerekek lopnak, akár az ipari forradalom Angliájáról, akár a 21. század nagyvárosairól van szó, ahol a mélyszegénység és a luxus fényűzés egyre inkább együtt jelenik meg, a „ne lopj!”, a magántulajdon mindenek előtti védelme mintha egy igazságtalan és kegyetlen rendszer fenntartásának az érdekébe állna. Mai igehirdetésünkben a parancsolat alkalmazásának ezt a dimenzióját is szem előtt tarjuk. Lássuk hát, hogy mi volt Isten szándéka akkor, amikor az Izraellel való szövetség dokumentumának, a Tízparancsolatnak a részévé tette ezt az igét; továbbá, hogy miben szólít meg ez minket ma Magyarországon; végül pedig, hogy hogyan hív minket megtérésre, az Úr Jézus Krisztus követésére és a vele való közösségbe!
I. A parancsolat jelentése Izrael életében
Emlékezzünk, hogy Izrael, Isten megváltott népe kapta a Tízparancsolatot, és benne a „ne lopj!” felszólítását. Az a kérdés, hogy miután az Úr kihozta őket a rabszolgaságból, és a magáénak nevezte őket, hogyan formálódik e nép élete? Hogyan alakul az élet a szabadító Isten uralma alatt? Mit jelent az életükre nézve, hogy Isten uralkodik, hogy az Úr az ő királyuk? Hogyan maradhat fent e közösség szabadsága, békessége, egészsége? Hogyan fogja az ő közösségi életük bemutatni a világ népeinek, hogy az Úr az Isten, és ő uralkodik mindenek felett? Ebben az összefüggésben kell megértenünk a „ne lopj!” jelentését és jelentőségét.
Izrael életének összefüggésében a parancsolat „nem a tulajdonszerzés korlátlan jogát védi, hanem az alapvető emberi és közösségi érdekeket.” (Szűcs Ferenc, Teológiai etika, 250) A lopás egy közösség életében elfogadhatatlan, ezt egyértelművé teszi a nyolcadik parancsolat. De mindezt egy olyan környezetben teszi, amely megakadályozza, hogy a szegények és gyengék az éhhalál küszöbére kerüljenek. Izrael törvénykezése mindig gondoskodott róluk. Az aratók nem arathatták le földjük termését egészen, valamint nem szedhették fel az elhullott kalászokat azért, hogy a nincsteleneknek, a nyomorultaknak és jövevényeknek hagyjanak valamit (3Móz. 19.9-10). Ha valaki egy másik ember birtokán haladt keresztül, ehetett annak szőlőjéből, szakíthatott kalászokat gabonájából, de természetesen nem takaríthatta be azt, ami nem az övé (5Móz. 23.25-26). Egy másik intézmény így védte a szegényeket: „Hat éven át vesd be a földedet, és takarítsd be a termését! A hetedikben azonban hagyd parlagon, hagyd magára, hadd egyenek róla néped szegényei.” (2Móz. 23.10-11). Végül pedig említeni kell a nagy elengedés esztendejét, amelyre hétszer hét év után, az ötvenedik évben került sor. Aki elszegényedett, elvesztette családi birtokát, az őseinek adott földet, az ötvenedik évben visszakapta azt (3Móz. 25.8-17). Mindezek az intézmények a gyengét és szegényeket védték a hatalmasok és gazdagok esetleges visszaéléseivel szemben. Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol a tulajdon, a vagyon nem fontosabb, mint az emberi élet, az emberi méltóság.
Mindennek fényében a nyolcadik parancsolatot úgy kell értenünk, mint amely ahelyett, hogy a gazdagokat védené, akik nem válogatnak az eszközökben, amikor további gyarapodásukról van szó, éppen korlátozni kívánja őket. Egy amerikai ószövetség professzor így fogalmazta ezt meg 1980-ban (tehát nem ma, nem Magyarországon!): „A nyolcadik parancsolat sokkal többet mond annak, aki politikai szívességért kenőpénzt ad át; aki igazságtalan és nem kiérdemelt haszon érdekében a gazdasági rendszert manipulálja; aki üzleteket rombol le, hogy kedvezményes adóelőnyben részesüljön. … [Szól] annak a kormányzati személynek, aki egész vagyont szerez úgy, hogy megvesztegetéseket követel…” (Walter Harrelson, The Ten Commandments and Human Rights, 138-9)
Ennek fényében szóltak a próféták is számtalanszor Isten népe életében:
„Mert bűnösök vannak népem között, orvul leselkednek, mint a madarászok,
tőrt vetnek, hogy embereket fogjanak.
Mint a madárral teli kosár, úgy tele van házuk alattomossággal:
így lettek hatalmasok és gazdagok.
Meghíztak, kövérek, gonosz beszédükben nem ismernek határt,
nem hoznak ítéletet az árvák ügyében, hogy boldogulhassanak,
a szegények igazát nem védik meg.” (Jer. 5.26-27)
 
„Hiszen apraja-nagyja mind nyerészkedésre adta magát,
prófétája, papja mind hamisságot művel. …
Szégyenkezniük kellene, mert utálatos, amit tettek.
De nem akarnak szégyenkezni, és már pirulni sem tudnak.
Azért elesnek az összeomláskor, elbuknak a megtorlás idején - mondta az Úr.” (Jer. 6-13-15)
 
Nyerészkednek, erőszakkal és ravaszsággal híznak, gazdagodnak a gyengék kárára, és még csak nem is szégyellik magukat. Lopnak, de mintha ez természetes és igaz állapot lenne, mintha ez járna nekik. A próféták, akik Isten szavát hirdették, a leggyakrabban ebben az összefüggésben jelenítették meg a „ne lopj!” parancsát. Természetesen ez nem hatalmazza fel a szegényt a lopásra, de az is világos lehet előttünk, hogy a nyolcadik parancsolat üzenete nem azonos a tulajdon mindenek előtt való védelmével, a magántulajdon szentségének védelmével.
II. A parancsolat aktualitása a mai társadalomban
Egy olyan társadalomban élünk, ahol – mindannyian halljuk – a „ne lopj!” parancsolat fenti magyarázata szomorú módon nagyon aktuális. Egy olyan országban élünk, amely az erkölcsi szétesés, szétzüllős állapotában van, hiszen minálunk „mindenki lop.” A szocializmus hazugságra épülő rendszerében generációk tanultak meg lopni. Mivel a közös mindenkié volt, a többség annyit vett el és vitt haza a „senkiéből” amennyit nem szégyellt. Vagyonok születtek, házak épültek, későbbi nagy üzletek alapjai születtek meg ilyen módon. A beidegződések pedig tovább éltek, az erkölcsi gátlástalanság elhatalmasodott. (Nem kicsit, nagyon. Mi az hogy!) És elérkeztünk egy olyan korba, amikor Magyarország lopások botrányaitól hangos. Privatizáció a rendszerváltás idején, amelynek egyik jelszava: valaki jókor volt jó helyen. Minden mennyiségű adótrükkök, amelyek nem voltak törvénytelenek, csak éppen erkölcstelenek, és amelyekkel kiváltságosok szereztek vagyonokat – ha kellett, még a csillárt is lízingelték. Pályázati pénzek szervezett és módszeres lenyúlása, szakértőinek nevezett anyagok kapcsán milliók kifizetése – mindennapi történések. Egy olyan országban élünk, amelyet át- meg átsző a lopás, a csalás, a lenyúlás, ez a ragacsos, nyúlós, megmagyarázós, a másikat folyamatosan sározós közeg. Egy olyan országban élünk, ahol a pénz fontosabb, mint az ember, ahol nem számít becsület és tisztesség, ahol nem számít a gyenge és szegény, csak a juss. Mindennapos, folyamatos lopásban történik az életünk.
A Kádár korból megörökölt démoni logika szerint pedig ha neki lehet milliókat, nekem miért ne lehetne ezreket. Ha ők ügyeskednek – én miért ne tenném? Ha ők trükköznek, te is trükközöl. Ha ők milliókat csalnak el, úgy érzed, egy kicsit te is lenyúlhatsz. Ha ők megrövidítenek, a kisember is megrövidít. Ha a zöldséges hamisan mér neked, te miért készíts jó minőséget? Ha szemetet sóznak rád a boltban, akkor miért ne vedd vissza valamilyen módon azt valaki mástól? Ha milliós prémiumot fizetnek ki a te pénzeden, miért fizetnéd be azt, amit be kell fizetni? Át- meg át rágja társadalmunkat, szívünket, lelkünket a csalás, a lopás. És mi nem azért vagyunk ma itt, hogy elégedetten és önigazoltan szidjuk „őket.” Nem azért, hogy sopánkodjunk azon, hova jutott országunk – miközben mi is részei vagyunk a romlásnak, a rohadásnak. Hanem azért vagyunk itt, Isten színe előtt, Isten népének közösségében Isten Igéjét hallgatva, hogy megtérjünk. Hogy kiszabaduljunk, kiszakadjunk abból a posványból, aminek magunk is részévé lettünk. Mert a bűn bennünket is megfertőzött, mert mi is elhittük, hogy ha nekik lehet sokat, nekünk is belefér egy kevés. Azért vagyunk itt, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Hogyan viszonyulunk a pénzhez? Mit szereztünk meg, ami nem a miénk, ami nem jogos? Hol lettünk ennek az általunk is megvetett nyúlós, ragadós rendszernek mégis a részévé? Kit rövidítettünk meg? Kinek nem adtuk meg, amit meg kellet volna adnunk neki? Hol éltünk vissza az erőnkkel, a hatalmunkkal, az iskolázottságunkkal, a ravaszságunkkal azért, hogy a gyengét és erőtlent a magunk javára megkárosítsuk?
Isten arra hív, tedd fel magadnak a kérdést: miben hív téged ma megtérésre a „ne lopj!” parancsolata?
III. A megtérés útja
A történetben előttünk áll egy tolvaj. Valaki, akinek fontosabb a vagyon, mint az ember. És ezért állami pozíciójával visszaélve, a gyengékkel, szegényekkel nem törődve jogtalanul, de folyamatosan és nagy mértékben gazdagodik. Zákeus nyilvánvalóan szembekerül Isten parancsolatával. De van benne valami, ami másra vágyik. Vágyik látni Jézust, a bűnösök barátját. Jézus azonban többet kíván: nemcsak látni Zákeust, hanem megtérést és új életet adni neki, megtartani őt, a pénz iránti szenvedélyben elveszett embert. És amikor Jézus megjelenik Zákeus életében, egyszer csak fontosabb lesz az ember, mint a pénz. A szeretet, az igazságosság többet ér, mint a luxus, amit összelopott magának az évek során. Ezért így szól: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” (Lk. 19.8)
Zákeus megtérésének egyik elengedhetetlen eleme a jóvátétel. Ha a lopás jelenti valaminek az elvételét, vagy visszatartását, ami nem illet meg jogosan, a megtéréshez hozzátartozik a szándékos és konkrét jóvátétel. Igazságról akkor beszélhetünk, ha visszajuttatjuk azt, ami egyértelműen és világosan nem hozzánk tartozik. Mózes törvénye is ezt követelte: „Mivel vétkezett és adóssá lett, térítse meg a rablott holmit, amit elrabolt, vagy a zsarolt összeget, amit kizsarolt, vagy a rábízottat, amit rábíztak, vagy az elveszett holmit, amit talált, vagy amire nézve hamisan esküdött, mindazt fizesse meg teljes értéke szerint, de tegye hozzá az ötödrészét, és adja oda annak, akit megillet, a jóvátételi áldozat napján.” (3Móz. 5.23-24) Jóvátétel nélkül nem beszélhetünk őszinte és igaz megtérésről. Amennyiben Isten Lelke megtérésre hív ma, gondold végig a jóvátételnek lehetséges módjait is!
A jóvátétel ugyanakkor nem elég. Zákeusnak nem azáltal lesz üdvössége, hogy visszafizeti, amit kizsarolt, hanem azáltal, hogy Jézus belépett az életébe, és ott újat kezdett. Megszabadította, meggyógyította, megbocsátott neki, új emberré tette. Jézus szabadító és megbocsátást garantáló jelenléte nélkül Zákeus, még ha vissza is fizeti, amit kihajtott, nem találhatott volna helyreállítást, nem hallotta volna meg az evangéliumot: „Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.” Ugyanezt úgy fogalmazza meg a mózesi törvény, hogy a pénzbeli kártérítésen túl mást is kér: „Jóvátételi áldozatul pedig vigyen az Úrnak a nyájból egy hibátlan kost, fölbecsültetve, jóvátételi áldozatul a paphoz. Ha így a pap elvégzi érte az engesztelést az Úr előtt, akkor bocsánatot nyer, bármit cselekedett is, amiben vétkessé vált.” (3Móz. 5.25-26) A bűntudat eltörléséhez, az Isten előtti bűnös állapotban a bocsánat elnyeréséhez áldozatot kell bemutatnia annak, aki lopott. Az áldozat azonban nem „fizetés Istennek”, amint a jóvátétel visszafizetés a károsultnak. Az áldozat, amelyben egy állatnak el kell pusztulnia, Isten önátadásának a jele. Annak, hogy új kezdet nincsen Isten nélkül. A bűnös be kell, hogy lépjen a szent Isten jelenlétébe, hogy megtisztuljon, új lehetőséget, új gondolkodásmódot, új életet kezdhessen. Isten jelenléte, az általa adott lehetőség nélkül nincs új kezdet a bűnösnek, nincs bocsánat, gyógyulás, helyreállítás. Ehhez azonban Isten adja önmagát, és ez nem automatikus, ez nem természetes, nem magától értetődő. Ezt ünnepeljük ma is, amikor az egyszeri és tökéletes áldozatra tekintünk, amelyben Isten odaadta önmagát ennek a világnak: Jézus Krisztusra és az ő kereszthalálára. Előtte, jelenlétében tisztulunk meg. Jelenlétében ismerjük fel, hogy az élet több mint mindaz, amit megszerzünk. Előtte, szentségében látjuk meg, hogy egy tetőtől talpig csaló és tolvaj társadalomban micsoda kiváltság Isten gyermekének lenni, és becsületesen élni.
Jöjjetek hát az Úr Jézus Krisztushoz! Jöjjünk, mint megtérésre igyekvő tolvajok, akik nem maradtunk mentesek és nem maradtunk tisztán a mai magyar társadalom minden hazugságától. Jöjjünk hozzá, hogy lássuk az ő hatalmát, hogy megerősödjünk abban, hogy egy napon majd igazság és békeség fog uralkodni az utcákon és tereken. Mi pedig ennek napnak vagyunk követei és hírnökei, mert tudjuk, hogy Isten országának valóságát, annak győzelmét és reménységét senki és semmi nem tudja ellopni tőlünk! Ámen!
Lovas András

"Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat…" szól az Úr a teremtés hajnalán. Megformálta a férfit a föld porából. Életnek leheletét lehelte belé, elhelyezte egy gyönyörű kertben, de még nincs minden kész. A férfi egyedül van, és Isten tudja ezt. Egy hosszú nap áll a férfi előtt. Isten felvonultatja előtte az égi madarakat és a mezei élőlényeket, minden állatot, amit teremtett. Az ember egyen egyenként nevet ad nekik. Néven nevezi őket, uralmat gyakorol rajtuk. De ez mégsem elég neki. Nem elég, hogy minden a lába alá vettetett, hogy hatalma, befolyása van, hogy irányíthat és kiemelkedik minden más élőlény közül. Nem elég, hogy feladata, munkája van, és eredményesen elvégzi azt. Valami, vagy inkább valaki nagyon hiányzik az életéből. Eltelt egy nap, minden élőlénnyel találkozott, de a hiány nem enyhült. Nagyon vágyakozik egy társra, valakire, aki hozzá illik, aki olyan, mint ő, de mégsem azonos vele. Vágyik valakire, akivel teljes, egész lehet, akivel megoszthatja mindezt az örömet, a szépet és a jót, amit Istentől kapott. Vágyik arra, hogy szeressen, és hogy őt is szeressék. De ilyen társat a nap végéig nem talált magának. És talán már a remény is elszállt, hogy ez a nagy ő létezik.
Mély álomba zuhant, miközben Isten gondoskodott társról. Kiveszi a férfi oldalbordáját, és asszonnyá formálja. Amikor a férfi felébred, és meglátja az asszonyt, vágyakozása és sóvárgása beteljesedése jeléül így kiált fel: "Ez most már csontomból való csont, testemből való test, asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett." Zeng az Éden az ember örömkiáltásától, hiszen nincs már többé egyedül. Társat kapott Istentől, hozzáillőt, akit szerethet, és aki szereti, akivel megoszthatja az életét.
Ezután a szentíró megjegyzését olvassuk, amely mind a mai napig minden házasság bibliai alapjait foglalja össze: "Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté." Az egy testté létel férfi és nő kapcsolatának célja, a teljes közösség, egység és harmónia megélése, aminek határozott kerete van. Ez a keret a házasság, azaz a szülők társadalmilag nyilvános elhagyása, valamint a ragaszkodás, azaz az életre szóló elkötelezettség, hűség kinyilvánítása. Ezen belül lesznek ketten egy testté lelki-testi értelemben. Közösségben vannak gondolataikban, érzelmeikben, döntéseikben, valamint közösségben vannak testükben is. A szexuális együttlét kifejezi és elmélyíti az egy testté lételt, az egyedüllét feloldását, az összetartozást, de önmagában nem meríti ki azt.
I. Isten terve a házasságban
A történet elénk adja, hogy férfi és nő kizárólagos kapcsolata, a házasság Isten teremtésbeli rendje, Isten alkotása. Máshol így fogalmaz a szentíró: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz. 1.27) Isten lényéhez kapcsolódik férfi és nő egysége, szeretetkapcsolata, hiszen Isten is szeretet. A Szentháromság szeretetközösségének titkához értünk ezzel. Férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata az isteni szeretetközösség valóságából hivatott visszatükrözni valamit.
Ez a kapcsolat a Biblia nyelvében, gondolkodásmódjában szövetség. Nem véletlen egymás mellé sodródás egy időre, aminek bármikor vége lehet. Nem olyan kapcsolat, amelyben a felek azt mondják, veled vagyok, amíg nekem így jó, amíg nem unlak meg, nem vagy beteg, vagy amíg nem találok jobbat, szebbet.
 A szövetség azt jelenti, hogy ígéretet teszünk egymásnak. Jóban, rosszban együtt maradunk, erre szövetkezünk, mert a teremtő Isten erre hívott el bennünket. Ragaszkodunk egymáshoz, egy testté leszünk, azaz összenövünk, elválaszthatatlanul eggyé leszünk testileg, lelkileg. Mindebben nem pusztán a magunk elképzelése szerint cselekszünk, hanem annak az Istennek az akaratát és rendjét teljesítjük be, aki a maga képére férfivé és nővé teremtett minket. A házasság egy életre szóló szövetség férfi és nő között.
A házassági szövetség súlyát, komolyságát jelzi az is, hogy Isten ezen a nyelven beszél az ő népével való szövetségről. És hasonlóan: a házasságtörés nyelvén Izrael hűtlenségéről. Isten népe parázna, házasságtörő, amikor más Istenek után fordul. Ez rámutat arra, milyen súlyos és komoly kérdés a házasságtörés.
II. A házasságtörés súlya
„Ne paráználkodj!” – szólít meg minket a hetedik parancsolat. „Ne légy házasságtörő, ne törj házasságot!” – fordíthatjuk így is. A Tízparancsolat egy különösen nehéz, vitatott témában szólal meg ma közöttünk. Számos kérdés, ellenvetés, értetlenség és félreértés veszi körül a házasság ill. a szexualitás területét. Ugyanakkor a gyakran heves véleménynyilvánítások mögött sokszor mély fájdalom, csalódottság, összetörtség húzódik meg. Nagyon erőteljes, harsány vélemények a médiában, a bennünket körülvevő világban az egyik oldalon, fogalmazzunk így: kívül; szégyen, súlyos sebek, káosz és kiábrándultság a másik oldalon, mélyen elrejtve, belül.
Ha valaki ma látogatott meg bennünket először, mindjárt arra gondolhat, hogy a keresztények már megint a szex ellen beszélnek. Hiszen a mai napig jelen van sokakban az a benyomás, hogy a kereszténység rossznak tartja a szexualitást, szex ellenes, és ezért jobb esetben csak életidegen, prűd, rosszabb esetben pedig képmutató. Sokak fejében még mindig a szexhez, házasságtöréshez, hűtlenséghez kötődik az „igazi nagy bűn” fogalma. A Tízparancsolat pedig csak megerősíti mindezt, hiszen úgy tekintenek rá, mint valami parancs- ill. tiltásgyűjteményre, amely éppen ezért már önmagában sem tűnik időszerűnek korunkban, ahol mindenki azt hiszi, ami neki működik, és úgy él – párkapcsolataiban is – ahogyan neki tetszik. Kinek mi köze más magánéletéhez?
Ebben a helyzetben szeretném a mai napon elkezdeni kibontani a hetedik parancsolat üzenetét. Emlékezzünk arra, hogy a Tízparancsolatra úgy tekinthetünk, mint ami a Teremtő útmutatása az életre. Olyan korlát, amelyen belül biztonság és élet van, amely ugyan átléphető, de nem következmények nélkül. Nemcsak az egyén, hanem a társadalom élete is zsákutcába jut, káoszba fullad. Aki azt mondta, hogy „nem jó az embernek egyedül”, aki alkotott neki hozzáillő társat, akinek terve szerint „lesznek ketten egy testté”, az azt is mondja: „Ne légy házasságtörő!” Ne törd meg a szövetséget, amelybe beléptél, ne szakítsd szét azt, ami egybe forrott – se a saját, se valaki más életében.
Miért ne? Néhány évtizede még magától értetődő volt férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata a házasságban, ma viszont közel sem az. Több-e a bibliai kizárólagos szeretetkapcsolat modellje, mint bármilyen más felfogása a párkapcsolatnak? Több-e, igazabb-e, jobb-e ha egyhez hűséges maradok életem végéig, mint ha több partnerem van az életem folyamán, annak fényében, ahogy mind én, mind a partnereim változnak? Minden párkapcsolat leereszt egy idő után, elfárad, sőt, válságba is kerül. Nem bölcsebb, őszintébb kilépni, jó lelkiismerettel egy másikat kezdeni, mint ebben a kapcsolatban, szövetségben megmaradni, és úgy tenni, mintha boldogok lennénk? Nincs több szeretet, boldogság és szabadság egy olyan életben, amelyet nem köt le örökre egy komolyan vett házassági ígéret? Egyáltalán elképzelhető, hogy valaki élete egy pontján örök hűséget esküszik párjának, amikor fogalma sem lehet arról, hogyan fognak változni az évek során mindketten? A körülöttünk lévő hűtlenségek, válások, házasságtörések – akár családunkban, vagy barátaink közt, akár a bulvár médiában - nem arra mutatnak, hogy férfi és nő kizárólagos szeretetkapcsolata vagy idejétmúlt vagy illúzió? Idejétmúltnak találja az, aki úgy érzi, túl sok mindenről marad le, ha egy valakihez hűséges, illúziónak, aki bár szíve mélyén vágyik rá, képtelen elhinni, hogy ez sikerülhet. Ha házasságban, családban is élünk, nincs-e jogunk megszerezni máshol azt, amit ebben a kapcsolatban nem kapunk meg? Romantikát, gyengédséget az egyik oldalon, vagy éppen kedvünkre való kalandot, szexet a másikon? Jelent-e bármit is ma a parancsolat: „Ne törj házasságot!”?
Bár a józan ész elsőre megerősíteni tűnik, hogy a házastársi hűség idejétmúlt, vagy illúzió, éppen az a káosz, valamint mérhetetlen fájdalom, ami a párkapcsolatokhoz tapad mutatnak rá arra, hogy a házassági szövetség ma is Isten érvényes akarata, amit óvni, védeni kell. Egy testté lehetünk többekkel is – de mindenkiben ott marad valami belőlünk, és mindenkiből ott marad valami bennünk. (Ragasszunk össze két papírt, majd tépjük szét. Nem fognak minden nyom nélkül szétválni…) Kihez tartozunk igazán? Ki a hozzánk illő társ? Kire tudunk úgy tekinteni, mint Isten ajándékára? Ki lesz gyermekeink apja vagy anyja? A biológiai szülő? A gondviselő? Anyám legújabb barátja? Apám aktuális felesége? Miközben önmagukat igazolva „kultúráltan”, veszekedés nélkül kilépünk egy kapcsolatból, számba vesszük, milyen sebeket okozunk? Milyen romokat hagyunk magunk után – évtizedekre, generációkon keresztül is? Ha valaki őszintén szembenéz mindezzel, eljut oda, hogy Istennek adjon igazat. Az életre vezető úton nincs letakarva a tábla: „Ne légy házasságtörő!” Isten mindig a házassági szövetség megmaradása, helyreállítása mellett van. Amikor ez mégsem sikerül, szívünk keménysége miatt történik (vö. Mt. 19.8). Összefoglalva: a házasság, férfi és nő szeretetkapcsolata, Isten rendje szerinti szövetség, amit Isten a 7. parancsolatban óv. Magunk házasságából ne törjünk ki, más házasságába – házasként, vagy egyedülállóként – ne törjünk be. A házasságtörést megelőző folyamatokról, az ebben való éberségről és felelősségről következő alkalommal lesz szó.
III. És ha már megtörtént?
Nem kerülhetjük el a kérdést: mi van, ha már megtörtént a házasságtörés, ha megrendült a szövetség, összeomlott a bizalom? Most azok szempontjából tekintünk erre, akik még benne élnek a házasságukban. Két eset lehetséges: kiderült a házasságtörés, vagy pedig titokban maradt.
Amennyiben fény derült a házasságtörésre, akár őszinte vallomás, akár lebukás következtében, a legdöntőbb, hogy milyen akarat van a házastársakban a továbbiakra nézve. Áldás a bajban, ha mind a házasságtörő, mind az azt elszenvedő fél kész az újrakezdésre. Mindenképpen súlyos válságon megy át a kapcsolat: a bizalom újraépítése, a megcsalt fél gyógyulása a megalázottságban, a szélsőséges indulatok, érzelmek nem egy könnyű utat vetítenek előre. De a házasságtörést nem követi szükségszerűen válás. Ha a vétkes fél kész őszinte bűnbánatot tartani, ha egyértelműen szakít azzal a személlyel, akivel megcsalta párját, és amennyiben párja elhatározza, hogy kész megbocsátani és újrakezdeni, elindulhatnak a gyógyulás krisztusi útján. Hosszú, gyötrelmektől nem mentes, de mégis reménnyel és Isten jelenlétével teljes ez az út, amiben szükségük lehet valakire, aki velük jár. Aki imádságban, lelkigondozásban, hitben támogatja és kíséri őket. Amennyiben a vétkes fél bűnbánatra jut, a megbántott félnek komolyan kell vennie Jézus szavait a megbocsátásról, és késznek kell lennie a visszafogadásra.
Gyakran azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem ritkán az történik, hogy az egyik fél kitartana a házasság mellett, de a másik nem akar megtérni, nem akarja felszámolni vétkes kapcsolatát. Ez az út vezethet el a válásig, amiről egy másik alkalommal részletesebben tervezek szólni. Mindenesetre most annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy ne adjuk fel a várakozást társunk megtérésére, visszatérésére túl hamar. Sajnos láttam már olyat, hogy mire a hűtlen fél észhez tért, párja – hosszú várakozás és reménykedés után - már új kapcsolatot kezdett. Nyilvánvaló, hogy minden helyzet más és más, amelybe egy igehirdetés nem mehet bele. Mindenesetre látnunk kell, hogy Isten mindvégig a házasság gyógyulása, helyreállítása mellett van, és nem egy esetben megtörtént már, hogy segítségével súlyosan megtört házasságok álltak helyre.
Végezetül lehetnek közöttünk olyanok, akik találva érzik magukat Isten Szentlelke által, megtörték a saját vagy valaki más házassági szövetségét, és nem rendezték ezt. Titokban tartogatják, rossz lelkiismerettel őrzik, vagy éppen maguk mentegetésére pazarolnak hihetetlen mennyiségű lelki energiát. Lehet, hogy csak megtörtént, és vége, az is lehet, hogy ma is benne vagy egy ilyen hazug kapcsolatban. Isten bűnbánatra és megtérésre hív, mert az út, amelyen jársz, nem az élet, hanem a pusztulás útja. Sebzett és összetört emberek vannak melletted ezen az úton. Bárcsak Isten Lelke megadná, hogy úgy érezd magad, mint a házasságtörő asszony. Senki ember rajtatok kívül nem tudja, igaz, de mégis rajtakaptak. Amint a Lélek bizonyságot tesz a szívedben, tudod, nem rejtőzhetsz el, nem halogathatod a szembenézést. Itt állsz Jézus előtt és tudod, hogy jogos lenne ítélete. Ő mégis egy új kezdet, egy őszinte és tiszta élet kezdetének jeléül szól hozzád: „Nem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz.”
Amint Jézus kegyelmével, bocsánatának erejével elmész, van egy út, amit semmiképpen sem hagyhatsz ki. Ez az út a házastársadhoz vezet, ahhoz, akivel egy testté lettél, és akivel együtt akarsz élni. Nem hazugságban, nem bujkálásban, hanem igazságban, őszinteségben, bizalomban. Lehet, hogy nem tudott semmiről, de te vétkeztél ellene. Imádkozz, kérj tanácsot az Úrtól, hogy mikor és hogyan – de tőle is bocsánatot kell kérned. Ez pedig, ha megtörténik, nyilván válságot hoz kettőtök kapcsolatába. De ez a válság, akármilyen megrendítő és fájdalmas is, kezdete lehet valami újnak. Egy megújult, megtisztult, Isten Szentlelkétől megáldott házassági kapcsolatnak. Bízz az Úr vezetésében, szeretetében, hűségében. Veled van az úton, amely életed megtisztulása és házasságod meggyógyulása felé vezet. ÁMEN!
Lovas András

Az előző két hétben a „Ne ölj!” parancsolatról szóltunk, különösen is az abortusz, az eutanázia, valamint az öngyilkosság fényében. Próbáltuk megérteni, hogy milyen kérdéseket vet fel Istennek az életet védő, megtartó parancsolata a mai világban, az élet határterületein. Láttuk, hogy ezen kérdések által az élet elvétele, a gyilkosság, a legtöbbünkhöz közel áll. Nem rázhatjuk le magunkról a hatodik parancsolatot azzal, hogy nem vagyunk gyilkosok, semmi közünk ehhez az isteni szóhoz, nem jön közel az életünkhöz. Mégis, könnyen lehet, hogy többen úgy látják közöttünk, hogy az ő életüket nem érinti a „Ne ölj!”. Nem érintettek az abortuszban, nem találkoztak maguk körül az eutanázia, vagy az öngyilkosság valóságával. A fizikai élet valóságos kioltása, ennek dilemmái és szörnyűségei inkább távoli, elvont probléma, semmint hús-vér valóság számukra. Talán nem is értik, miért kellett eddig ennél a parancsolatnál időznünk. Talán érdekes dolgokat hallottak, úgy vélik, de mindez nem szólította meg őket.
A mai igehirdetésben a hatodik parancsolat mélyébe tekintünk. Azt a kérdést tesszük fel, hogy honnantól ölés az ölés? Hiszen a felgerjedés, a harag, a gyűlölet gyakran vezet úgy halálhoz, hogy a sértőnek nem volt szándéka megölni a sértettet. Már az ószövetségi törvénykezés ismerte azt a helyzetet, amikor valaki felgerjedésében megüt valakit, aki ennek következtében meghal (pl. Ex. 21.12). Más esetben viszont lehet, hogy ugyanaz az indulat nem vezet halálhoz. Ez az ember végül nem lesz gyilkossá, de ez egyedül Isten kegyelmének köszönhető. Vajon a gyilkos indulat, amely az ütés mögött áll, nem ütközi Isten törvényébe? Vajon akkor, ha nyomorékká lesz áldozata, de nem hal meg, nem ítéli el őt a hatodik parancsolat? Ha valaki úgy sebesül meg, hogy nem azonnal, de akár évek múlva közvetlenül mégis ezen konfliktus miatt hal meg, akkor nem gyilkos az illető? Látjuk, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy honnantól beszélhetünk a „Ne ölj!” parancsolat érvényességéről. Illetve nehéz lenne, ha maga Jézus Krisztus nem magyarázta volna ezt a parancsolatot: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” Ezekkel a szavakkal Jézus lehetetlenné teszi, hogy közülünk bárki is kivonja magát a hatodik parancsolat érvénye alól. Szeretnénk az Isten törvényével szemben magunknak igazságot találni, ahogy Jézus hallgatói is azt gondolták, hogy a gyilkosság semmiképpen sem érinti az életüket, de Jézus ezt nem engedi. Keményen szembesít minden gyilkosság gyökerével, azzal az indulattal, amely potenciálisan ott lakozik mindannyiunk szívében. Kíméletlen gyomlálásra szólítja fel azokat, akiknek szeme megnyílik az ő igazságára.
I. A gyilkos indulat és a gyilkoló szó
Jézus egyértelműen kiterjeszti és elmélyíti a hatodik parancsolatot, hogy Isten szándékaira mutasson rá. Nem kezd egyfajta kazuisztikus törvénymagyarázásba, azaz nem sorolja fel, hogy mely tettek ütköznek bele, és melyek nem a parancsolatba. Nem ezt teszi, hiszen ez éppen Isten szándékaitól lenne idegen. Jézus szívünk indulatairól, valamint szavaink hatalmáról tanít. Nem áll ez messze szavaitól: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt. 12.34) Lássuk, mi van a szívünkben, és mit szól a szánk!
„Aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette” – kezdi a hatodik parancsolat kifejtését az Úr. Van természetesen igaz, jogos harag is, erre mutat az, hogy Isten bűn ellen való haragjáról is tudunk, valamint Jézus is haragudott, amikor látta, hogy kortársai rablók barlangjává tették az imádság házát, a templomot. Itt azonban arról a megtartott, emberi haragról van szó, amely lehet a büszkeség, a hiúság, a rosszindulat, a bosszú haragja. Amikor valakivel konfliktusba kerülünk, ez haragot szül a szívünkben, és ezt a haragot engedjük növekedni, elmélyülni, kiteljesedni. Lehet, hogy kicsinyként indult, de újabb sérelem jött hozzá. A harag miatt újabb eseményeket is más fényben látunk, vagy régebben történt dolgokat értékelünk át; egyszer csak azokról is „kiderül”, hogy mind mind ellenünk irányultak. A harag, a megbántottság, a felháborodottság szűrőjén kezdjük el látni és átélni a dolgokat, és így a kisebb megbántódásból egyre nagyobb harag épül. Amikor a haragunk, a megbántottságunk csak gyűlik, gyűlik és gyűlik, végül szinte ölni is kész: így lesz gyűlöletté. Elfoglalja a szívünket, a gondolatainkat, egyre inkább hozzánk nő, mi meg ő hozzá. Más szóval saját gyűlöletünk fogságába kerülünk. A Sátán ügyesen elérte a célját, igaznak tartjuk magunkat a gyűlöletben, mint saját igazságunkhoz ragaszkodunk ahhoz, ami az életünket rontja meg, ami a halál erőinek szolgálatában áll.
A gyűlölet, amely felnőtt a szívünkben, pusztítja saját életünket. Felmérhetetlen erőket szív el a mindennapi élettől, mások szeretetétől, az Isten előtti és a vele való közösség szabadságából. A komoly és mélyen megbúvó, életünket mérgező harag, neheztelés – mint bármely más lelki megterhelés, vagy bűn – egészségünkre is romboló hatással van. Magas vérnyomás, izületi gyulladás, gyomorpanaszok, depresszió... számos betegség mögött állhat a keserűség, a meg nem bocsátás. A harag felemészti, pusztítja az életünket.
Természetesen annak is árt a szívünkben meglapuló gyilkos indulat, aki felé fenntartjuk azt. Feltehető, hogy az illető ugyanazon megy keresztül, mint mi, különösen akkor, ha hozzánk közel álló személyről van szó. Talán nem véletlenül fogalmaz Jézus úgy, hogy „aki haragszik testvérére.” Mennyire igaz, hogy az igazán nagy megbántódások, összeveszések, gyűlöletek az egymáshoz közel állók között történnek meg. Az tud igazán megsebezni, akit szeretünk. Minél jobban szerettünk valakit, annál nagyobb fájdalmat, keserűséget, végül gyűlöletet szülhet bennünk és benne is a konfliktus. A megfagyott, megtört kapcsolat a halál előszele. A halálé, azé az ellenségé, amely végül mindenkitől elválaszt bennünket – bár Jézus Krisztus feltámadása óta tudjuk, hogy csak ideiglenesen. Ne ölj! – szólt az Úr a tízparancsolatban. Aki haragszik, aki gyűlöletet táplál a szívében testvére iránt, méltó az ítéletre, mondja Jézus. Isten ítéletére méltó, ugyanúgy, mint aki gyűlöletében ölt. Az indulat, amely a másikat semminek nézi, legszívesebben elfelejtené, kitörölné az életből, megfojtaná egy kanál vízben, gyilkos indulat. Kinek a szívében nem lakozik ez az indulat? Ki nem akarta volna még, hogy valaki tűnjön el az útjából, szűnjön meg számára létezni? Mindannyian Isten ítélete alatt vagyunk!
Honnan tudom, hogy valakire haragszom, valakit gyűlölök? Ezt a látszólag értelmetlen kérdést azért kell mégis feltenni, mert bizonyos emberek bizonyos helyzetekben (különösen keresztyének és általában elég gyakran) azt mondják, ők nem haragszanak, bennük nincs gyűlölet, csak... – és itt mondanak valami szépet. Például: „amit tett, mégis csak furcsa volt”; „csak találkozni nem akarok vele”; „csak senki se akarja, hogy barátja legyek”, stb. Több, mint két éve történt, hogy valakivel konfliktusba kerültem. Elváltak útjaink, és úgy gondoltam akkor, nem haragszom rá. Fáj, ami történt, de nincs bennem gyűlölet. Az elmúlt időben egyre erősebben kellett szembesülnöm azzal, hogy ez nem igaz. Amikor hallottam róla, gúnyosan, kritikusan reagáltam. Ha véleményével találkoztam, azt mondtam, hogy bolondság. Mindeközben egyre jobban tudatosodott bennem, hogy rendeznivalóm van az illetővel. Isten nem engedte, hogy becsapjam magam. Ezzel egy időben egy másik, szintén nem túl fontosnak tartott konfliktus is elém jött. Abban is azt kellett felismernem, hogy akármennyire is nem szép dolog ez, akárhogyan is tudom magyarázni az én igazságomat, valamint azt, hogy nem haragszom, igenis haragszom. A konfliktust okozó visszatérő szituációban mindig nagyon dühös vagyok. Sőt, szembesülnöm kellett azzal, hogy gyűlölet van bennem az illető felé. Olyan alattomosan meglapulnak bennünk a gyilkos indulatok addig, amíg Isten Szentlelke nem szembesít bennünket azzal, ami szívünkben lakozik. Ne hidd el magadnak, hogy nem haragszol, hogy nincs benned gyűlölet. Figyeld meg reakcióidat, és kérd Istent, hogy leplezze le szíved indulatát. Engedd, hogy a Szentlélek győzzön meg az ő igazságáról, lerombolva saját igazságodat!
„Aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” - folytatja Jézus a hatodik parancsolat kifejtését. Bibliamagyarázók szerint az „ostoba” kifejezés „üresfejűt” jelent. Valakinek a gyalázását azzal, hogy az illető „agyatlan”, „fogyatékos”, „sötét, mint az éjszaka”, „idióta”. Nem a szavak a lényeg, hanem az indulat. A „bolond” kifejezés a vallási és erkölcsi tartás hiányára vonatkozik. Amikor valakit azzal gyaláznak, hogy istentelen, hitetlen, (ezek a mai világban furcsán hangzanak, de Jézus korában komoly vádat jelentettek), lázadó, semmirekellő, gazember. Jézus tanításának lényege, hogy szavaink ölni tudnak. Hányszor és hányszor hagyják el olyan haragos és gyilkos szavak a szánkat, megint hangsúlyozzuk: szeretteink felé is! – amelyek pusztítanak, törnek-zúznak. Lehetnek ezek hangos, átgondolatlan kiabálások, de csendes, kíméletlenül és tudatosan elhelyezett mondatok is. Lehet, hogy nagyon jól tudod, hogy mi „öl”, mi semmisíti meg gyermeked vagy szüleid, házastársad vagy testvéred, esetleg valaki mást. Tudatosan hánytorgatsz fel régi bűnt, könyörtelenül nevezel néven vélt vagy valós gyengeséget, hibát a másik életében. Az is lehet, hogy csak fejedet vesztve mondasz olyanokat, amiket később magad is megbánsz. De a szó már elhangzott, önálló életre kelt, megérkezett, és elvégezte a rombolást. Gyilkos indulatainkból gyilkoló szavak, mondatok születnek, amelyek erejével, pusztításával talán tisztában sem vagyunk.
A szavakkal együtt járhatnak a „gyilkos tettek”. Olyan tettek, amelyek arra irányulnak, hogy a másikat ellehetetlenítsük, eltávolítsuk, tönkretegyük. Haragból fakadnak, és a másik ember ellen, a másik kárára irányulnak. Például úgy intézed a dolgokat a munkahelyeden, hogy az, akire haragszol, bajba kerüljön, elveszítse munkáját, leszúrják.
„Méltó a gyehenna tüzére” – mondja rólunk Jézus. Méltók vagyunk Isten ítéletére, a kárhozatra, a pokolra. Hiszen mindezekért sohasem fognak bíróság elé állítani minket. Senki nem mondja ki, hogy bűnösök vagyunk, gyilkosok vagyunk. De Isten ítélete valós felettünk, és ha megmaradunk ebben, jogos az ő ítélete, mondja Jézus. Aki a gyűlöletet nem gyomlálja ki a szívéből, elszakítja magát Isten szeretetétől, hiszen Isten szeretet és a felebarát gyűlölete nem lakhat egyszerre bennünk.
II. A gyilkos méreg azonnali kigyomlálása
Mit tegyünk hát? Mit mond Jézus, miután kifejtette, kiterjesztette a hatodik parancsolatot? Egyedüli megoldás a harag azonnali kigyomlálása a szívünkből. Két példával érzékelteti ezt. Figyeljük meg ezeket – mai átiratban.
Istentiszteleten veszel részt. Köszöntés, hosszú hirdetések, ének, lekció, imádság... és egyszer csak eszedbe jut, hogy testvéred haragszik rád. Eléd jön, mert Isten Lelke eléd hozza, hogy valakit gyűlölsz. „Hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.” Állj fel az istentisztelet közepén, és indulj, rendezd a kapcsolatot, és csak utána jöjj elém újra, mondja Jézus. Először a megbékélés, utána az istentisztelet. Vége az istentiszteletnek? Komolyan vesszük Jézus szavát? Mit számít ma, hogy mit mond ő?
Tartozol valakinek, és nem tudsz fizetni. Az illető beperel és a bíróságra citál, hogy megkapja, ami őt illeti. „Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled..” Még mielőtt tárgyalásra kerül sor, próbálj peren kívül megegyezni.
Mi a „Ne ölj!” parancsának konkrét, megfogható, Jézustól származó alkalmazása? Az, hogy azonnal, amilyen hamar csak lehet, menj, és békülj meg. Menj, és kérjél bocsánatot, ha vétkeztél. Menj, és bocsáss meg, ha ellened vétkeztek. Semmi jogod nincs a haragot és a gyűlöletet ápolni a szívedben!
Mennyire ritkán vesszük komolyan, szó szerint Jézus szavait! És milyen súlyos terheket cipelünk ennek következtében! A megbékélés helyett mi a következőket választjuk. Elkerüljük az illetőt, hogy ne kelljen szembesülni a kellemetlen helyzettel. Azt gondoljuk, ha nem találkozunk vele, meg van oldva a konfliktus. Vagy feltételeket támasztunk: jöjjön ő hozzám, és ha bocsánatot kér, megbocsátok. Kezdeményezze ő a megbékélést. Máskor, amint láttuk, magunkat mentegetjük: nem haragszom, nincs is semmi baj. Van, amikor azzal csapjuk be magunkat, hogy halogatjuk a lépést, amit meg kellene tennünk. Érezzük, hogy mit vár tőlünk Isten, nem is mondunk nemet, de majd legközelebb. És minél több idő telik el, annál nehezebb. Vagy a harag nő egyre nagyobbra, vagy egyszerűen csak úgy érezzük, hogy ennyi idő után olyan furcsa lenne, lehet, hogy a másik már nem is emlékszik, miért hozzam magam kínos helyzetbe, stb. Jönnek a magyarázatok. Hihetetlenül nehéz tud lenni az az egyszerű lépést, amit Jézus kér: azonnal menj, és békülj meg testvéreddel. Vajon miért?
Először is alázatot követel, másodszor pedig sebezhetővé tesz. Mindkettő alapvetően jézusi, de mégis, vagy éppen ezért?, mi viszolygunk ezektől. Felkeresni a másikat, és elismerni az ellenségemnek, hogy hibáztam? „Megalázkodni,” és bocsánatot kérni, amikor nyilvánvaló, hogy ő is megbántott, ő is hibázott? A természetünk tiltakozik. Ehhez igazi alázat, - amely nem megalázkodás, nem gyengeség, hanem nagyság és erő - szükséges. Az ilyen alázat képes arra, hogy úgy kérjen bocsánatot, hogy közben nem állítja a maga hibái mellé a másikét is. Nem vádol, miközben bocsánatot kér, mert az semmire sem jó. Az alázat csak annyit mond: sajnálom, amiben megbántottalak, hibáztam, bocsánatot kérek, béküljünk meg. Érezzük, hogy sebezhetővé válunk abban a pillanatban, ahogy ezt a lépést megtesszük. Ez a másik akadály. Hiszen ezzel gyengévé lettünk, kiszolgáltattuk magunkat, védekezés nélkül hoztuk magunkat a másik elé. Mi történik, ha elutasítja a megbékélésre nyújtott jobbot? Mi van, ha nem csak nem békül, hanem még belém is rúg? Ha visszaél a bocsánatkéréssel, vagy azzal, hogy kész vagyok elengedni minden sérelmemet? A megbékélés iránti elkötelezettség, ami a Jézusnak való engedelmességből fakad, alázatot követel, és sebezhetővé tesz. Amint Jézus Krisztus velünk való megbékélése ugyanezt feltételezte a részéről. Milyen alázat kellett ahhoz, hogy önmaga igazságát feladva elhordozza a mi büntetésünket! Milyen alázat kellett ahhoz, hogy engedje, hogy elítéljék és keresztre feszítsék őt, az Isten Fiát az Isten ellenségei! És milyen sebezhetővé lett mindebben! Milyen sebezhető volt, amikor gyilkosaiért imádkozott a kereszten. Hogy lehetett ezen még inkább gúnyolódni abban az órában. De Jézus Krisztus mindezt megtette, mert szeretett. Szeretett engem és téged, és meg akart szabadítani a gyűlölet és gyilkos indulatok hatalmából, hogy az Atya szeretetét plántálja a szívünkbe.
Ehhez azonban most döntened kell, és tenned kell. Erőt gyűjteni és haladéktalanul elmenni ahhoz, akit Isten mutatott neked, hogy megbékélj vele. A te részedet tedd meg. Hogy születik-e megbékélés, az a másik félen is múlik, de te tedd le a gyűlöletet, és kérj bocsánatot. Ez a te felelősséged.
Két konfliktusról ejtettem szólt korábban. Az egyikben Isten úgy rendezte, hogy magától eljött a találkozás ideje. Lépnem kellett, de tálcán adódott a lehetőség. Tisztáztuk a félreértéseket, megbocsátottunk egymásnak, megbékéltünk. A másik személlyel kapcsolatban nem történt semmi magától. Össze kellett szednem az erőmet, hogy felkeressem, bocsánatot kérjek azért, amit én rontottam el, és kimondjam, hogy elengedem azt, amiben ő hibázott. Ennek a történetnek még nincs vége. Én megtettem, ami az én feladatom volt, a megbékéléshez azonban két ember kell. Az én szívem azonban tiszta és szabad.
Isten Szentlelke szabadulást és gyógyulást készít nekünk. Járjunk engedelmességben, és legyünk a feltámadott Jézus jelei és tanúi azzal, hogy mindig haladéktalanul készek vagyunk bocsánatot kérni és megbocsátani. Legyünk a kegyelem emberei, a kegyelem közössége egy olyan világban, amely így ismerheti meg a mi Urunk mérhetetlen kegyelmét és szeretetét, és ezáltal mondhat nemet a gyilkos indulatoknak, szavaknak és tetteknek! Ámen!

Az elmúlt héten belekezdtünk a hatodik parancsolat kifejtésébe. Emlékeztetőül hadd foglaljam össze azokat a bibliai szempontokat, amelyeket szemünk előtt kell tartani.
A „ne ölj” parancsolata, amely az élet szentségét, védelmét jelenti, nem egy elvont állítás, hanem a világot teremtő és megváltó Isten szava. Az az Isten adja ezt a parancsolatot népének, aki Izraelt úgy szabadította ki Egyiptomból, a rabszolgaságból, hogy az ellenszegülő fáraó és serege elveszett. Az szól, aki saját Fiát, Jézus Krisztust adta a halálba, hogy ez által életet szerezzen mindeneknek. Izrael értette, hogy létezik olyan helyzet, amikor csak két rossz közül lehet választani. Van, hogy a közösség jövője, fennmaradása érdekében valakinek meg halnia. Ezért nem ütközött össze gondolkodásában a halálbüntetés intézménye, vagy az esetleges háborúk a hatodik parancsolattal.  Ugyanakkor megtanulták, mélyen beléjük ivódott, hogy senki sem léphet Isten helyébe az által, hogy önkényesen bosszút áll, sérelmében elveszi egy másik ember életét. Az élet szent, mert Isten ajándéka, a másik ember Isten képét hordozza, és így Istenhez tartozik. Irigység, féltékenység, harag, a másik vagyonának megkívánása, erőszak, semmiféle konfliktus nem ad felhatalmazást az embernek arra, hogy kioltsa egy másik ember életét. A múlt héten a művi terhesség-megszakítás probléma körét jártuk körbe. Az élet kioltásának kérdését ma két másik területen vizsgáljuk meg: ezek az eutanázia és az öngyilkosság.
I. Az eutanázia
Az élet végén felmerülő, gyakran nehéz kérdés az eutanázia, a „jó halál”. Az első és legfontosabb ezzel kapcsolatban az, hogy mint Jézus Krisztus követői és Isten gyermekei, nem hiszünk a halál megszépítésében, a halállal való megbarátkozásban. A halál Isten Igéje szerint ellenség, mindvégig az élet ellensége marad, még akkor is, ha hálával és örömmel elmondhatjuk, hogy Krisztusban úgy látjuk, mint legyőzött, erejét vesztett ellenséget. De a halált nem tekintjük megváltásnak, hiszen egyedül a megfeszített és feltámadott Krisztus a megváltónk.
Több minden tartozik az eutanázia témakörébe. Jelentheti a haldokló szenvedéseinek megkönnyítését különböző gyógyszerekkel, nyugtatókkal. Ez a gyakorlat teljességgel bevett, és feltehetőleg mindannyian találkoztunk vele közeli hozzátartozó, vagy más ismerős életében. Olyannyira elfogadott ez, hogy a legtöbben nem kérdőjelezzük meg, sőt, kifejezetten örülünk a lehetőségnek. Ha mindenképpen meg kell halni, történjen ez minél kevesebb szenvedéssel, fájdalommal.
Az eutanázia két másik formáját különböztetjük még meg, a passzív és az aktív eutanáziát. Az aktív eutanázia a halál beálltát elősegítő magatartás. Ebben az esetben az orvos a beteg kérésére szándékosan olyan beavatkozást hajt végre, amely a beteg életét megrövidíti. Amikor valaki úgy gondolja, hogy már eleget élt, és nem akar valamilyen betegséget hordozva tovább szenvedni, felmerül a kérdés: ne lehessen joga arra, hogy megkönnyítse sorsát azzal, hogy átsegítik őt a halálba? Az aktív eutanáziát Európában – Hollandia kivételével – minden ország törvényileg tiltja. Ennek elsődleges oka az, hogy az engedélyezéssel veszélyes folyamatok indulhatnak el. Hogy lehetne azt megakadályozni, hogy legközelebb azokon a betegeken végezzenek eutanáziát, akik nem kérik ezt, mert cselekvőképtelenek, vagy olyanokon, akikről egyesek úgy ítélhetik meg, hogy egészségügyi kezelésük teher a társadalom számára? Nekünk, keresztyéneknek azt is meg kell kérdeznünk, hogy kinek a joga a felelős döntés. A betegnek? A hozzátartozónak? Az orvosnak? Mi csak azt mondhatjuk, hogy egyedül Istennek. Az aktív eutanázia ellentmond Isten parancsának: „ne ölj”.
A passzív eutanázia nehezebb kérdéseket vet fel. Ki nem találkozott még azzal a gondolattal, vagy éppen nagyon nehéz valósággal, akár családjában vagy ismerősök között, hogy miért kell mesterségesen minden áron életben tartani egy olyan személyt, aki a különböző műszerek segítsége nélkül meghalna? Ebben az állapotában esetleg nem képes már kommunikálni, nincs magánál, csak szenvedése hosszabbíttatik meg. Mit gondoljunk keresztyénként a passzív eutanáziáról, azaz a mesterséges életben tartás felfüggesztéséről? A minden áron való életben tartás nem az élet egyfajta bálványozása-e? Nincs-e bizonyosságunk arról, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk? A bizonyosság, hogy az életünk halálunkban is az ő kezében van, nem szabadít-e fel bennünket arra, hogy ha eljött az idő, méltóságteljesen elengedjük az életet, vagy éppen szerettünket?
Vannak, idős emberek, akik – gyógyíthatatlan betegségük tudatában - egy bizonyos ponton nem kérnek több kórházi kezelést, csak azt, hogy engedjék őket békében elköltözni, ha lehet, az otthonukban. Mit mondjunk nekik? Erőszakoskodjunk? Beleegyezzünk? Érezzük, hogy óriási a felelősség. Meggyőződésem, hogy a keresztyén reménység szabaddá tesz bennünket az élet mesterséges fenntartásának szükségétől. Szabadon beszélhetünk, és kell beszélnünk, hozzátartozóinkkal, legközelebbi szeretteinkkel arról, hogy elérkezett az elköltözés ideje. Sokkal nagyobb áldás engedni őt és magunkat is felkészülni, az elintézetlen dolgokat lezárni, tudatosan vállalni a halálig tartó elkísérést, semmint magunkat is, őt is álságos módon hamis elvárásokkal kecsegtetni. Megromlott kapcsolatok, elintézetlen ügyek végére kerülhet pont, ami azt jelenti, hogy az illető nem viszi magával a halálba a konfliktusát. És micsoda áldás ez annak is, aki itt marad. Hányan és hányan szenvednek attól, hogy nem sikerült valamit lezárni, tisztázni elhunyt szüleikkel, házastársukkal, testvérükkel. És mennyire meg tud növekedni a szeretet ott, ahol még a halállal szemben is vállalni tudják ezt!
Még szomorúbb, hogy gyakran mind a súlyos beteg, mind a hozzátartozó tudja az igazságot, de egymást megóvandó, vigasztalandó egyikük sem mondja azt ki. Ebben a helyzetben hatalmas lehetőség, ha mind a ketten teljes szívvel hisznek az örök élet és a feltámadás ígéretében. Nagy ajándék, ha korábban tudtak erről beszélgetni, sőt, még jobb, ha rendszeresen együtt imádkoztak. Az imádságban megtanulták, hogy amint Isten előtt sem hazudhatnak, egymás előtt sem fedezik el az igazságot. Az ilyen házaspári, szülő-gyermeki, testvéri kapcsolatban benne rejlik a halállal való szembenézés szabadsága. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek könnyek, hogy nem fájdalmas szerettünk elvesztése, de azt igen, hogy megadatik az elköltözésre való felkészülés és az egymástól való elbúcsúzás nagy, Istentől való ajándéka. (Gyülekezetünk közelmúltjából ennek szomorúan is szép példája éppen Pásztor János testvérünk halálának körülményei.) Meggyőződésem, hogy ez a lelki-hitbeli érettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki élhessen azzal a szabadsággal, amely nem ragaszkodik a minden áron való mesterséges életben tartáshoz. Szükséges ez ahhoz, hogy ha már visszafordíthatatlan a betegség folyamata, engedjük méltóságteljesen elköltözni szerettünket, ahelyett, hogy bizonyos beavatkozásokkal hónapokig megnyújtsuk a szenvedését.
Ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmet ennek a kérdésnek egy másik oldalára is. Tudatában kell lennünk annak, hogy élet és halál kérdése mindig Istenhez tartozik, akinek szándékai, céljai sokszor el vannak rejtve szemeink elől. Az elmúlt hetekben látott napvilágot a hír egy lengyel férfiről, aki 19 évi kóma után ébredt fel. A felesége mindvégig kitartóan ápolta őt, nyilván abban a reményben, hogy felébred a férje. Miért nem engedte őt elmenni? Bálványozta az életet? Férje felébredése előtt egy nappal valószínűleg még sokan gondolhatták ezt róla. De, íme, Istennek más terve volt!
Esetleg van, aki azon gyötrődik, miért kell egy nehéz, gyógyíthatatlan betegséget hordoznia valakinek, akit szeret. Nem lenne-e jobb minél hamarabb túl lenni az elkerülhetetlenen? Az előbb elhangzottak alapján megkérdezzük: Istenem, miért nem rövidíted már meg szenvedéseit? Nem értjük, miért. De Istennek még ezekben a hónapokban, napokban, órákban is terve van, amit kimunkálhat a betegben. Még ha szabadságunk is lenne az illetőt, Istenre bízva, elengedni, el kell fogadjuk, ha ő másképpen dönt.
Mindez ahhoz a kérdéshez vezet el bennünket, hogy van-e olyan hitünk, ami az élet határterületein is él, aktív, és megtart bennünket? Van-e olyan bizonyosságunk Jézus Krisztusban a feltámadásról és az örök életről, ami szabaddá tesz bennünket valaki elengedésére, a halálba való őszinte elkísérésére? Ezt a hitet, ezt a bizalmat Jézustól tanulhatjuk, Jézus táplálhatja be a szívünkbe. Ő megmutatta, mit jelent maximális bizalomban meghalni, amikor így sóhajt fel a kereszten „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk. 23.46).
II. Az öngyilkosság
Közismert és fájdalmasan szomorú tény, hogy mi, magyarok a nemzetközi statisztikákban előkelő helyet szereztünk az öngyilkosok számának terén. És ha viszonylagos gyors javulás is tapasztalható e téren az elmúlt két évtizedben, még mindig magas az öngyilkosságot elkövetők aránya.
Miközben statisztikák elmondhatják, hogy mennyien követtek el sikeres öngyilkosságot, vagy mennyi az ismertté lett öngyilkossági kísérletek száma, nehezen megragadható az önpusztító életet élők aránya. Az eszement száguldozás az utakon, a korlátlan ivás vagy a droghasználat, illetve a halállal való flörtölésnek sok más formája mind-mind tartozhat az öngyilkosság kategóriájába.
Az öngyilkosság gondolata sokakat megkísért. Magyarország lakosainak kb. 15%-a életében legalább egyszer olyan súlyosságú depresszióban szenved, amely orvosi kezelést igényel. Az öngyilkosság szorosan kapcsolódik a depresszióhoz. Az elkövetők ill. kísérletezők 70-90%-a depressziós. A kérdés így vagy úgy a legtöbbünket érinti.
Ahelyett, hogy statisztikákat idéznék, fordítsuk a figyelmünket Jeremiás prófétához. Ő egy azok közül a bibliai személyek közül, akik az öngyilkosság küszöbéig jutottak. Figyeljük meg a próféta szavait:
„Átkozott az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! ...
Miért nem öltek meg anyám méhében, Hogy anyám lett volna sírom,
Méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből,
Ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, És napjaim szégyenben érnek véget?”
A próféta azzal kezdi panaszát, hogy Isten rászedte és becsapta őt. Elhívta, hogy egész életével őt szolgálja, az ő üzenetét hirdesse, de nem védte meg. Jeremiásnak ítéletet kell hirdetnie egy Istentől elfordult népnek, amely nép kigúnyolja, megveti, sőt, életére tör. Egyszer csak bezárult az ég, teljes sötétség vette körül, és nincs tovább. Semmi reménye, semmi értelme annak, amit tesz. Csalódott Istenben, csalódott a hivatásában, csalódott a népben. Jeremiás nem akar élni, sőt, meg akar halni. Ezek a szavak, a kemény és plasztikus képek, amelyekben az anyaméh sírként jelenik meg, éreztetik, hogy a próféta, Isten embere az élet legvégéhez jutott, a halál küszöbéhez, az ajtóhoz, amelyen legszívesebben átlépne.
De nem teszi. Az Isten által megragadott embert valami megtartja. Hasonlóan Jóbhoz, akinek még felesége is azt mondja, halj meg, vagy Illéshez, aki maga kiált úgy, hogy Isten vegye el az életét. Mindhárman eljutottak a legmélyebb pontra, de egyikük sem veszítette el önmaga életét. Talán mint Isten gyermekeibe mélyen beléjük ivódott, hogy az élet Istené, és nincs joguk ezt megtenni? Talán minden reménytelenség ellenére hitük olyan kapaszkodót jelentett számukra, amely megtartotta őket a legvégső lépéstől? Talán még itt is tudták, valahol nagyon mélyen, hogy van szabadulás, és ez a bizalom tartotta meg őket? Talán tudták, hogy Isten előtt meg kell majd állniuk, el kell számolniuk, és ezért nem tették meg, ami látszólag könnyebbséget hozott volna? Valószínűleg mindez együtt, valamint Isten felfoghatatlan kegyelme.
Vannak, akik elkeseredett helyzetükben szerelembe esnek a halállal. Akik játszanak a gondolattal egy-egy nehéz pillanatban. Akár bosszúból, hogy valakinek, aki közel áll hozzájuk, így fizessenek meg valamiért. Akár manipulációs céllal, hogy az öngyilkossággal fenyegetőzve elérjenek valamit. Vannak, akik önsajnálatba zuhanva álmodoznak arról, hogy majd hogyan fogják őket megsiratni. Mindenesetre eljuthatunk egy olyan helyzetbe, amikor szövetséget kötünk a halállal. Amikor mindig ott tartjuk magunk számára az öngyilkosságot, mint egy lehetséges kiutat. Amelyen azután el is megyünk, ha egyszer már tényleg nem látunk más megoldást. Isten arra hív, hogy mondjad fel ezt a szövetséget. Hogy Jézus Krisztusba vessed a bizalmad, akármilyen mélységben és sötétségben is vagy, és tudatosan megvalljad és megtagadjad azokat a gondolatokat, azt a beállítottságot, ami a halálhoz köt. Hogy mindenféle szégyenkezés nélkül keress segítséget, akár a gyülekezetben, akár máshol, szakemberét, lelkipásztorét, barátét, amikor úgy érzed, hogy nincs már erőd.
Mindeközben legyünk nyitottak azok felé, akik nagy mélységeket járnak meg. Álljunk melléjük, próbáljuk észrevenni a jeleit annak, ha öngyilkossági gondolatai vannak valakinek. Ha csak viccesen is beszél róla, de tudjuk, kétségbeesett helyzetben van. Ha azt látjuk, hogy teljesen képtelen megbirkózni az élet kérdéseivel. Ha már voltak az illetőnek öngyilkossági kísérletei...
Végül tegyük fel a kérdést, mi történik, amikor valaki valóban véget vet az életének? Nyilvánvaló, hogy ezzel áthágja a „ne ölj” parancsát. Az öngyilkosoktól hosszú ideig megtagadták az egyházi temetést a katolikus egyházban. Olyan bűnnek számított, amit – értelemszerűen – nem lehetett már megbánni. Mi azonban ne így álljunk hozzá! Bízzuk az ilyen embert Istenre, az ő szeretetére, az ő kegyelmére. Isten az, aki egyedül igazán ismerte, aki ismerte kínlódásait, vívódásait, kétségbeesését. Senki nem hozhat ítéletet felette, mert egyedül az élő Isten az, aki ítél.
„Ne ölj!” – mondja Isten szövetséges népének. Az életet óvja, védi, hiszen az ő ajándéka. Ugyanakkor nem engedi, hogy bálványozzuk. Az Úr Jézus Krisztusban legyőzte az élet nagy ellenségét, a halált, és megszerezte annak lehetőségét mindenki számára, legyen az élete vége felé szenvedő, vagy önmaga elpusztítását választó, hogy ne a halálé legyen az utolsó szó ebben a világban. Jézus azt mondja most nekünk: „én élek, és ti is élni fogtok.”(Jn. 14.19b)  ÁMEN.
Lovas András

„Ne ölj!” – szólítja meg Isten szövetséges népét az egyik legrövidebb, és mégis legáltalánosabb, legegyetemesebb parancsolatban. Először mindennapjaink jutnak eszembe, amelyek látszólag – egy-egy bűnügyi riport, valamint távoli háborús hír ellenére – mentesek az öléstől. Látszólag. De miért van az, hogy egy átlagos ember naponta ki tudja hány gyilkolást néz végig minden megrázkódtatás, érzelmi megindulás nélkül, amikor tv-t néz? Ne ölj! – és közben a mai ember végestelen végig bámulja a jeleneteket, amelyekben több paradicsomkonzerv fogy, mint az élelmiszerboltokban... Ne ölj! – miközben gyermekeink, sőt, fiatal felnőttjeink (!) naponta sokszoros gyilkosok, és természetesen hősök, a virtuális világban. Saját gépeiken, vagy éppen hálózatba kötve minden gyilkos ösztönüket kiélhetik, amint – a tv-ben látott filmekhez hasonlóan – itt már ők maguk a megállíthatatlan hősök, akik szitává lövik a gonoszokat. Mindez nem valóság, csak látszat, mondhatjuk. De mégis benne vagyunk. Látjuk, lőjük, öljük. Közben izgulunk, felmegy az adrenalin szintünk, azonosulunk. Mi vagyunk az igazság osztói, mi is gyűlöljük az ellenséget, akit mi is ki tudnánk végezni. Isten azt mondja, az élet alapvető törvénye, hogy ne ölj. A mi társadalmunk pedig a látszat gyilkolással pihen, az erőszakkal kapcsol ki, az öldökléssel ereszt le, az élet kioltása által szórakozik, az agónia képeiben talál élvezetet. Milyen lenne az a világ, amelyben nincsenek állandóan előttünk az ölés, az erőszakos halál, a tömegmészárlás képei? Milyenek lennénk mi, ha érintetlenek lennénk mindezektől? Vajon hogyan hallanánk akkor Isten parancsolatát, hogyan fogadnánk azt a szívünkbe, és mit tennénk, ha levetítenék előttünk valaki kivégzését? Nem tudom a választ, de elgondolkodtatnak ezek a kérdések. Továbbá érzékeltetik, hogy nincs olyan messze tőlünk az, amiről a hatodik parancsolat szól, mint ahogy sokan azt gondolják, ill. ahogy szeretnénk. Mire hívja Isten az ő népét ezzel a parancsolattal akkor és ma?
I. A hatodik parancsolat bibliai jelentése
Ne ölj! – Amint mondtam, ez az egyik legegyetemesebb parancsolat, ami az élet szentségére mutat rá, és jelen van minden világvallásban, a legtöbb kultúrában. Sokan vannak, akik nem keresztyénként komolyan veszik ezt a parancsolatot, és úgy tűnik, sokkal komolyabban, mint keresztyének, vagy mint – bármilyen furcsa is ezt mondani – a Biblia maga. Akik az élet szentségének mindent megelőző voltát hangsúlyozzák, ezt a parancsolatot kiterjesztik az állat-, sőt a növényvilágra is. Vannak, akik ilyen meggyőződés alapján választják a vegetáriánus életmódot. Mások, az élet szentségére hivatkozva, minden erőszakot elutasító, pacifista meggyőződést vallanak. Vannak keresztyén és nem keresztyén pacifisták, akik elutasítják az erőszak minden formáját, például hogy sorkatonai szolgálatban fegyvert vegyenek a kezükbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden keresztyén pacifista. Miért nem? Hogyan lehetséges ez, teszik fel a kérdést? Vannak, akik azt hozzák fel a Biblia ellen, hogy ha Isten ilyen egyetemes kijelentést tett, hogy ne ölj, akkor hogyan adhatott olyan jogrendszert Izraelnek, amelyben helye van a halálbüntetésnek, hogyan rendelhetett el háborúkat, vagy hogyan lehetséges az, hogy alkalmanként ő maga vette el egyesek életét válaszul azok istentelen tetteire. Látjuk, mennyire nem egyszerű a hatodik parancsolatnak a jelentését megragadni korunkban.
Ez az a pont, ahol meg kell próbálnunk megérteni, hogy mi a különbség a bibliai, valamint az előbb felvázolt mai gondolkodás között. A mi világunk – miközben képmutató módon teret ad a gyilkolás különféle alattomos formáinak – felháborodik azon, hogy Isten ószövetségi népe hogyan élhetett egy olyan társadalomban, ami halálbüntetést rótt ki olyan vétkekre, amelyeket a mai törvénykezésben nem is büntetnek (pl. házasságtörés). Csak annyit hangsúlyoz a korunk embere, hogy az élet szent. A bibliai gondolkodás szerint azonban az élet nem önmagában szent, hanem azért, mert a teremtő Isten ajándéka. Nem egy elvont állítással találjuk magunkat szemben a „ne ölj” parancsolatában, hanem a teremtő, és Izraelt – még a fáraó és az egyiptomiak halála árán is – megváltó, megszabadító Istennel. Az életet azért kell védeni mindenek előtt, mert Isten akarja azt oltalmazni. Izrael azonban el tudja fogadni, hogy létezik az életnek olyan elvétele, amely az élet ügyét szolgálja. Ha a közösség élete, rendje, jövője forog kockán valakinek a romboló viselkedése következtében, akkor az ölés a közösség életéért van. Izrael számára tehát nem okozott feloldhatatlan feszültséget az, ami ma sokaknak nehézség. Itt még jegyezzük meg azt, hogy ezzel a gondolatmenettel semmiképpen sem azt állítom, hogy ma keresztyénként a halálbüntetés, valamint az ún. igaz háború mellett kell állást foglalni. De ezekkel a nehéz kérdésekkel ma nem foglalkozunk.
Mit jelent hát Isten népe számára a hatodik parancsolat? Azt, hogy megerősödnek abban, hogy az élet Isten ajándéka. Éppen ezért egyik ember a másik ember életét gyűlöletből, haragból, rosszindulatból, irigységből, vagyona megkívánása miatt, akármilyen körülmények között, akármilyen módon nem olthatja ki. Isten tilt minden erőszakos tettet, amellyel az egyik ember a másik ember ellen fordulna, és amely – akár a vétkes szándéka ellenére – halált okoz. Mivel az élet Isten ajándéka, és ezért szent, senki nem léphet Isten helyébe azzal, hogy önbíráskodik, vagy más motivációból valakinek az életét kioltja. „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására teremtette az embert.” (1Móz. 9.5) Az ember Isten képmása, és mint ilyen, egyedül Istené. Isten fenntartja magának a jogot élet és halál kérdésében (és amikor Izrael halálbüntetést gyakorol, Isten nevében jár el).
Ezzel a Biblia realistának bizonyul. Elismeri, hogy egy bűnös világban élünk, ahol igen gyakran nincs abszolút jó, tökéletes megoldás egy-egy helyzetben. Nem lehet a „ne ölj”-t kategorikus törvényként kezelni, hiszen gyakran csak a rossz és a még rosszabb között lehet választani. Ilyen esetben sem jó az ölés, de lehet, hogy sok száz, vagy ezer másik ember életét kíméli meg. A világ, amelyben élünk, megromlott. Ugyanakkor Izraelt folyamatosan emlékezteti Isten arra, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek ő kezdetben szánta. Isten ószövetségi népe rendszeresen bemutatja az áldozatokat, amelynek során állatokat ölnek meg. Ez a gyakorlat emlékezteti őket arra, hogy megváltásra szorulnak. A bűn miatt az élet kiváltásra szorul. Az embernek folyamatosan vért kell ontani az áldozatban ahhoz, hogy élhessen. Nem mehet minden további nélkül a szent Isten jelenlétébe. A világ megromlott, Isten az életet parancsolja, óvja, de készíti a teljes megváltást és szabadulást is. A „ne ölj” parancsolatot ezeknek a bibliai hangsúlyoknak a fényében kell megértenünk.
II. A hatodik parancsolat aktuális vonatkozásai
A hatodik parancsolat magyarázatához a következő témák tartoznak hagyományosan: gyilkosság, halálbüntetés, háború, abortusz, eutanázia, öngyilkosság. Feltűnő, hogy etikailag a legnehezebbé és legvitatottabbá azok váltak, amelyek az élet határeseteinél, két végpontjánál, a születésnél és a halálnál vetődnek fel. Különösen az ember tudományos és technikai lehetőségeinek a kitágulása vet fel újabb és újabb kérdéseket. Ma egyetlen témáról szeretnél szólni, és ez az abortusz.
A művi terhesség-megszakítás jogi és filozófiai problémái azon a ponton vetődnek fel, hogy honnantól tekinthetünk úgy egy magzatra, mint aki nem pusztán anyja része, hanem önálló személy. Ha Isten Igéje alapján tájékozódunk, azt kell mondanunk, hogy a fogantatástól kezdve. Isten újra és újra úgy szólal meg, mint aki anyaméhtől fogva ismeri, megformálja, kiválasztja, elhívja az övéit (Jer. 1.5, Zsolt. 139.13-18, Lk. 1.4, 46). Már pedig ha az Úr egy formálódó magzatról így beszél, akkor mi sem tagadhatjuk meg tőle, hogy egy valóságosan létező, ha biológiai értelemben nem is, de mégis önálló lény.
Ma Magyarországon évente átlag 60.000 terhességnek vetnek véget mesterséges módon. Valaki azt az igaz, és ugyanakkor megdöbbentő állítást tette: ma Magyarországon a legveszélyesebb hely az édesanyák méhe. A „ne ölj” parancsolat fényében próbáljunk szembenézni ezzel a sokszor agyonhallgatott, sok fájdalommal, titokkal együtt járó, mérhetetlen szenvedést okozó kérdéssel, ami nem csak egyének, hanem egész társadalmunk egy égető ügye.
A mindennapi gyakorlatban három indíték szerepel a művi terhesség-megszakítások mögött: az egyik az anya életére, a második a születendő gyermek egészségére, a harmadik a szociális körülményekre tekint. Az első dilemmát egy olyan terhesség veti fel, amelyben az anya egészsége, esetleg élete súlyos veszélyben van. Esetleg több meglévő gyermek nevelése fényében felvetődik a kérdés, hogy nem kell-e az megszakítani azt a terhességet, amely az orvosi álláspont szerint veszélyezteti az anya életét? A születendő gyermek egészségére vonatkozó kérdés, az ebből fakadó dilemma jól ismert. Testi vagy szellemi károsodás lehetősége, valószínűsége, esetleg bizonyossága elégséges alap-e a terhesség megszakításához. Sokan vannak, akiknek szembe kellett nézni ezzel a kínzó helyzettel, és nehéz döntést kellett hozni. Van, aki elvetette a gyermeket, van, akinek egészséges gyermeke született, és van, aki sérült gyermeket nevel. Vajon kinek a joga a felelős döntés egy elindult élettel kapcsolatban? Megfigyelhető, hogy az orvosok nagyobb része annyira a „biztosra megy”, hogy a legkisebb gyanú esetén is az abortuszt javasolja. Ezt javasolják talán a legtöbben a környezetünkben is. De a döntés végül mégis csak a szülőké, sokszor, sajnos, egyedül csak az édesanyáé. A harmadik indíték a szociális, és ez a legtágabban és legnehezebben értelmezhető. A lakáshelyzet, az anyagi helyzet, a párkapcsolat bizonytalansága, a nem várt terhesség a meglévő életritmust felforgató volta mind-mind ebbe a kategóriába tartozik. Ezekkel kapcsolatban a leggyakrabban rá lehet és kell mutatni arra, hogy lehetetlen, hogy az életet az életszínvonallal tegyük egy mérlegre, és szülessenek olyan döntések, amelyekben az életszínvonal súlyosabbnak találtatik, mint az élet.
Mindezekben a helyzetekben érezzük a kérdés súlyát: Kinek a joga a felelős döntés egy elindult élettel kapcsolatban? Nekünk, Isten népének, világosan kell látnunk, hogy mire mutat a „ne ölj” parancsolat ebben az összefüggésben: itt csak Istennek vannak jogai. Elfogadhatatlan, hogy minden további nélkül évente 60.000 abortusz történhet, amelyek java részében kényelmi, anyagi szempontok érvényesülnek. Fájdalmas, hogy sokan félelemből, mások rábeszélésére, Isten iránti bizalmatlanságból, anyagi megfontolásból az élet elvetését választották az élet megtartása helyett. Es sohasem igazolható, magyarázható. Láttuk, hogy egyes speciális helyzetekben, a korábban említettek szerint, nincs jó döntés. Istennek kegyelmét és szeretetét azonban ismerjük, és még itt is elfogadhatjuk. De nagy általánosságban kijelenthetjük: a művi terhességmegszakítás beleütközik a teremtő Istennek abba a szándékába, amit a hatodik parancsolatban ad népe elé.
Határterületen próbáltuk megérteni, hogy Isten az élet ura, teremtője és megváltója, és őrzi, védi az életet. Határterület, amely többünk életét érinti. Van, akinek súlyos bűntudata van – esetleg évek óta! – mert elvettetett egy gyermeket. A megoldás nem a magyarázkodás, hanem a bűnbánat és bocsánatkérés. Ismerd el az Úr előtt, hogy vétkeztél ellene, és áthágtad a „ne ölj” parancsolatát. Amit megtettünk, nem tudjuk meg nem történtté tenni, de Isten kész bocsánatát, kegyelmét, szeretetét kiárasztani rád Jézus Krisztusban. Esetleg van, aki most találja magát szemben a döntés felelősségével. Az Úr kész melléd állni, sőt, melletted van, mindent tud, és mindent ismer. Rád tekint, és keresi, vajon bizalommal fordulsz-e hozzá.
Jöjjünk mindezzel ahhoz az Istenhez, aki azt mondta: „ne ölj.” De elküldte a Fiát, Jézust, aki különleges módon megfogant anyja méhében, és megmaradt, megszületett. De arra maradt meg, hogy kereszthalálában engesztelő áldozat legyen mindannyiunk bűneiért. Hogy halálában magára vegye, elhordozza szenvedéseinket. Hogy megváltson bennünket annak a világnak a hatalmából, ahol az ölés gyakran kifizetődőbb, előrevivőbb, mint az élet védelme. Újítsuk meg vele, az élet fejedelmével való szövetségünket, és kötelezzük el magunkat az Istentől való élet tisztelete, fenntartása, megőrzése mellett! Ámen!
Lovas András

A múlt alkalommal arról beszéltünk, hogy ezt a parancsolatot Isten elsősorban Izrael középgenerációjának címzi. Azokat szólítja meg, és hívja a szülők tiszteletére, komolyan vételére, akiknek felmenői már nem produktív, nem aktív tagjai a népnek. Szó esett arról, hogy egy társadalom életében az idős emberek komolyan vétele, a velük való törődés, az irántuk való gondoskodás és megbecsülésük a társadalom jövőjének a záloga. Amelyik közösség figyelmen kívül hagyja az időseket, az nem fog hosszú ideig élni a földön, amit Isten kijelölt a számára. Szembenéztünk azzal is, hogy a szüleink iránti tisztelet kérdése nem ritkán mély fájdalmakat szakít fel bennünk, mert szüleink nem tettek mindig eleget ennek az Istentől való hivatásnak. Isten mégis meglátogat gyógyító, megbocsátó kegyelmével, hogy életünket terhektől megszabadítsa és úgy formálja, hogy uralmának jele és előíze legyünk a mai társadalomban.
Most gyermekeinkre nézve tekintünk bele az ötödik parancsolatba: „Tiszteld apádat és anyádat...” Mire hív ez bennünket, gyermekeket nevelő szülőket? Mi az a viselkedés, hozzáállás, ami elősegíti, hogy gyermekeink szüleiket tisztelő, valamint tágabb értelemben a felnőtteket tisztelő, más embereknek tiszteletet adó felnőtté növekedjenek? Hiszen nyilvánvaló, hogy abból, hogy valaki ezt a parancsolatot megköveteli, még nem fognak a tekintélyhez egészségesen viszonyuló gyermekek és majd felnőttek formálódni. Mint ahogy számunkra, Jézus követői számára az is egyértelmű, hogy a minden tekintély elutasítása, az ötödik parancsolat figyelmen kívül hagyása, mint ami már réges-rég csak a múlthoz tartozik, szintén nem járható út. Mint Jézus Krisztus követői, hisszük, hogy a tekintély megfelelő tisztelete, valamint az igazi szeretet és szabadság nem zárják ki, sőt inkább feltételezik egymást. Ez a meggyőződésünk pedig éppen abból a személyes és valóságos kapcsolatból fakad, amelyet hitnek nevezünk. Isten iránti tiszteletünk, tekintélyének elfogadása együtt jár azzal a kimondhatatlan szeretettel, amelyről a Szentlélek tesz bizonyságot a szívünkben.
Istennek szeretete és tisztelete szoros összefüggésben van az ötödik parancsolattal. Amikor Isten arra hívja megváltott népét, hogy a gyermekek tiszteljék szüleiket, önmaga tiszteletére is hív. A szülői hivatás Istentől való hivatás. Mint szülők, Istentől kaptuk a megbízást, hogy gyermekeink felé képviseljük atyai gondoskodását, és anyai, gyengéd szeretetét. És miközben ezt jól-rosszul megéljük – tetszik, nem tetszik – Istent képviseljük gyermekeink felé. Nem csak a szülők, vagy más tekintély egészséges tiszteletét kell, hogy gyermekeink megtanulják a családban, hanem Isten tiszteletének, szeretetének az első magjai is itt hullanak szívükbe. Mindez arra hív bennünket, hogy komolyan és őszintén Isten elé álljunk: Mit kér tőlünk, mint szülőktől az Úr akkor, amikor népe elé adja az ötödik parancsolatot: „Tiszteld apádat és anyádat...”? Hogyan lehetünk olyan szülők, akiknek gyermekeiben megérik ez a tisztelet?
I. A kihívás
Először beszéljünk a nehézségekről! Olyan korban élünk, amit Pál apostol a lekcióban olvasott szavai jól jellemeznek. Az emberek „önzők, pénzsóvárak, ... dicsekvők, gőgősek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent.” (2Tim. 3.2-4) Nem az a különbség egyik és másik kor között, hogy mindezek megjelennek-e bennünk, hiszen Jézus semmi kétséget nem hagy afelől, hogy mi lakik az ember szívében (Mk. 7.20-23), és ha kicsit is őszinték vagyunk, mi ezt nagyon jól tudjuk. Az igazi kérdés az, hogy mindezeket teljesen természetesnek, helyénvalónak találjuk a társadalomban, sőt, esetleg büszkén valljuk, vagy pedig a közösség rossznak ítéli az ilyet. Míg bizonyos kultúrákban a mai napig nem kérdőjeleződik meg a szülők tisztelete, a nyugati világban ez nem magától értetődő. Ebben a helyzetben különösen is nehéz olyan szülői magatartást és gyakorlatot követni, amely a tisztetel kialakítását segíti elő. De honnan a tekintélyellenességnek e hatalmas árja?
Ross Campbell, amerikai pszichiáter gondolatmenetét követem. Campbell a következőképpen vázolja fel a társadalmunkat elborító, lassan ellehetetlenítő tekintélyvesztés és erőszak működését. A tekintélyellenes, lázadó magatartás a gyermekkorban alakul ki. Ennek legfőbb oka gyermekeink haragja, valamint az, hogy nem tanulják meg haragjukat megfelelően kezelni. A harag oka pedig nem más, mint az igazi szeretet hiánya. Mi, szülők, nem fejezzük ki megfelelő módon gyermekeink felé feltétlen szeretetünket.
Az a társadalom, amelyben élünk, látszólag nagyon gyermekcentrikus, szerető, elfogadó, toleráns, de csak látszólag. Sokkal többet engednek meg a gyerekeknek, mint korábban, sokkal többet kapnak a gyerekek anyagiakban, mint amit legtöbben kaptunk, akik ma szüleik vagyunk. Több szabadság, több lehetőség, kevesebb fegyelmezés – nem szabadabb a gyermek, nem több szeretetet kap, mint egy olyan korban, amely sokkal több korlátot állított? Azt kell, válaszoljuk, hogy nem. Az abszolút megengedő, korlátok nélküli hozzáállás a szülő részéről nem a szeretet, hanem leggyakrabban a tehetetlenség, máskor a nemtörődömség jele. Egyrészt elvétettek a fegyelmező eszközök, hiszen mindazon ideológiák következtében, amelyek szerint a gyermek személyiségét hagyni kell korlátok nélkül kibontakozni, elbizonytalanodtak a szülők. Másrészt sokkal több figyelmet és energiát követel bizonyos korlátok tudatos felállítása és következetes betartása, mint ha egyszerűen csak nem veszünk tudomást arról, amit gyermekünk mond vagy tesz (vagy éppen nem tesz). A mai társadalom, minden látszólagos vonása ellenére, nem figyel a gyerekekre, sőr, a gyerekek egyre inkább kiszorulnak életünkből. A legtöbbünk életének ritmusa nem igazodik a gyerekek szükségleteihez. Sokaknak a gyerek egyre inkább csak gond, csak nyűg, amit a legbölcsebb elkerülni. Campbell írja: „Nem igaz többé, hogy [a gyermekek] adnak értelmet életünknek, hogy bennük látjuk a jövő reménységét, hogy megédesítik az életünket, és erőt adnak a küzdelmeinkhez. Ahogy a társadalom egyre inkább a felnőttek kiváltságaira összpontosít, a gyermekek mind jobban vesztesekké válnak.” (Dühöngő ifjak, 21. o.) Csak gondoljuk végig, hogy micsoda háborút vívnak a gyerekek normális fejlődése ellen a TV, a reklámok, amelyek vágyaikat és kívánságaikat célozzák meg, az az oktatáspolitika, amely tudatosan kihátrál abból, hogy bizonyos dolgokat jónak, másokat rossznak nevezzen, és folytathatnánk a sort...
De nem azért vagyunk együtt, hogy a külvilágot egyfajta hamis önelégültséggel kritizáljuk, mintha mi nem ebben a világban élnénk, és mintha minket nem formálna nagyon erősen ez a társadalmi kontextus. Sokkal inkább azért, hogy feltegyük a kérdést: mire hív bennünket Isten ebben a helyzetben?
II. A felszólítás
A következőkben Pál apostol szavaira fogunk figyelni, aki – amikor a szülő és gyermek kapcsolatra nézve idézi az ötödik parancsolatot, a következőt teszi hozzá: „Ti apák pedig ne ingereljétek a ti gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef. 6.4)
Már maga az a tény, hogy az apostol nem csak a gyermekek, hanem a szülők kötelességét is hangsúlyozza, hatalmas jelentőségű az ő korában. A római családban az apa ég és föld ura volt, akinek gyereke haláláig engedelmességgel tartozott Az apa az egész család felett korlátlan hatalommal bírt, amely nem csak a büntetésben mutatkozott meg, de arra is joga volt, hogy az újszülött életét elvegye vagy gyermekét rabszolgának eladja. Ebben a helyzetben Pál arra inti a szülőket, akik Krisztusban új életet kaptak, hogy ne éljenek vissza ezzel a tekintéllyel, ne ingereljék, bosszantsák gyermekeiket. Az apostolnak van annyi ismerete, hogy tudja, a szülői tekintéllyel milyen könnyen össze lehet törni, meg lehet nyomorítani egy gyermeket. Irreális elvárások, megalázás, kegyetlen szigorúság, értelmetlen feladatok mind-mind kimerítik azt, amitől az apostol óvja a szülőket. Arra hívja őket, hogy a gyermekeikkel való kapcsolatra nézve is Jézus Krisztusra tekintsenek.
Ha korábban azt mondtuk, hogy a gyerekek haragja áll a tekintélyellenesség mögött, ami meg a szeretethiányból fakad, akkor most elsősorban azzal nézzünk szembe, ami a mi viselkedésünkben gyermekeink haragját kiváltja. Az egyik legnehezebb gyermekeink számára a mi feszültségünk, haragunk elhordozása. Hányszor történik az, hogy munkahelyi, vagy más helyzetből fakadó feszültségünk, haragunk gyermekeinken csattan, azokon, akik egészen védtelenek ennek kezelésében? De ha éppen ők hoztak ki a sodrunkból, akkor is igaz, amit Campbell így fogalmaz: „A felnőttek hatalmi pozícióban vannak, amikor levezetik haragjukat. A gyermekek viszont függő helyzetben kénytelenek megtenni ugyanezt, úgy, hogy közben nem is képesek fölfogni a problémát a maga teljességében. ... Mivel a gyermekek védtelenek a szülők haragjával szemben, fájdalmuk, sértődöttségük és csalódottságuk mélyen beléjük ivódik, és megmérgezi őket.” (14. és 38. o.) Nem ingerelni a gyermekeinket azt jelenti, hogy nem élünk vissza a hatalmi helyzetünkkel, hanem úgy tekintjük őket, mint akiket Isten egy időre ránk bízott, hogy őt képviseljük feléjük.
Gyermekeink ingerlése az is, ha folyamatosan elvárások alá helyezzük őket, és nem tudunk elégedettek lenni az eredményeikkel. Ha nem érzik, hogy elég, amit tesznek, valamint, hogy szeretetünket nem a teljesítményükhöz (iskolai, viselkedésbeli, sport, stb.) mérten adjuk. Ha folyamatosan azt érzik, hogy csak akkor kapnak szeretetet és elfogadást, ha jól teljesítenek, egyre több fájdalom és harag gyűlik szívükben. Ha elégedetlenségünket gúnnyal és mások összehasonlításával fejezzük ki, még súlyosabb a helyzet.
Pál azonban nem csak annyit mond, hogy ne ingereljük őket, hanem azt is, hogy neveljük őket az Úr tanítása szerint. Ha pozitívan akarjuk megfogalmazni, mire van szüksége gyermekeinknek, ahhoz, hogy ne a harag gyűljön fel bennük az elhanyagoltság érzése miatt, akkor az a szeretet. Persze minden szülő azt mondja, hoyg szereti a gyerekét. Campbell azonban felhívja a figyelmet arra, hogy míg a szülők beszéd-központúak, azaz szavakból értenek, a gyermekek viselkedés-központúak, azaz nem azt tudják, amit mondanak nekik, hanem azt, amit éreznek. „Csupán azt tudják, amit éreznek.” – fogalmaz Campbell (33). Ez pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy nem elég, hogy tudjuk, szívünk mélyéből szeretjük a gyermekeinket, ők csak akkor fogják tudni ezt, ha újra és újra átélik a velük töltött időben, a törődésben, a rájuk irányuló figyelemben. Miközben rohanunk dolgaink után, és tudjuk, nagyon szeretjük őket, és még hangot is adunk ennek, a gyermekeink mégis azt érzik, hogy nem szeretjük őket, mert nincs rájuk időnk, nem fordítunk rájuk kellő figyelmet. Az Úr tanítása szerinti nevelés alapja, hogy szeretetünket kimutatjuk, megéljük a velük való kapcsolatban. (Ezen a ponton láthatjuk, mily erősen összetartozik a nyugalom napjának megszentelése a szülők tiszteletével, hiszen a nyugalom napja éppen ennek a családdal együtt töltött időnek is teret ad.)
Mindehhez hozzátartozik a szeretetben való fegyelmezés és intés, ami elengedhetetlen ahoz, hogy a gyermekek biztonságban és tiszteletet tanulva nőjenek fel.
Mindezek bennünket, szülőket komoly bűnbánatra hívnak. Nem hiszem, hogy van köztünk olyan szülő, aki úgy érzi, hogy nem vétkezett a gyermekei ellen, ha mással nem, a múlasztásaival. És jó is, ha Isten Lelke a szívünkre terheli most a gyerekeink iránti felelősségünket, és rámutat türelmetlen, vagy erőszakos, vagy éppen túlzottan engedékeny, de mindenképpen szeretetlen magaviseletünkre. Engedjük, hogy megtörjön a szívünk, látva, hogy mennyi terhet hordoznak gyermekeink a mi bűneink, nyomorúságaink miatt. És fordítson ez bennünket az Úr Jézus Krisztushoz, hogy ő szabadítson meg, formáljon át minket, bocsásson meg nekünk, és kegyelmével pótolja ki hiányosságainkat és elrontott dolgainkat a gyermekeink életében. Kérjük, hogy adjon türelmet, önuralmat indulataink felett. Szabadítson meg a teljesítmények elvárásától. Plántálja belénk szeretetét, gyengédségét, hogy azt adjuk tovább. Adjon eltökéltséget és reménységet arra, hogy olyan apák és anyák lehessünk, akiknek gyermekei nem csak bennünket, de Istenünket is szeretni és tisztelni fogják.
Végezetül tegyük fel a kérdést: mire hívja az ötödik parancsolat jelen megközelítése azokat, akiknek nincsenek velük élő gyermekeik?
Istennek ugyanezt a kegyelmét kérjük azoknak, akiknek már felnőttek a gyermekei. Adjunk hálát, ahol az szépen történt és érezzünk együtt azokkal, akik most bűnbánatot kell, hogy tartsanak. Fedje be őket a mi Urunk bűnbocsátó kegyelme, és adjon reménységet minden körülmények között.
Akiknek nincsen gyermekük, szintén megszólíttatnak ma. Először is gondolkodj el, hol vannak körülötted kisgyermekek, akiknek az életére, fejlődésére, szeretettapasztalatára döntő hatással lehetsz. Vannak körülötted gyermekek, a tágabb családban, a gyülekezetben, vagy más barátok között. A mai társadalomban a nagycsaládi közösségek széthullóban vannak. Ennek részben oka a társadalmi mobilitás (gyakran nem ott lakunk, ahol családunk), az egyre gyorsabb élet, amely egyre kevesebb idővel jár, valamint a feloldatlan konfliktusok sokasága. Hihetetlen nagy áldás lehetsz olyan szülőknek, és gyermekeiknek, akiknek nagyon nehezére esik a kellő időt és figyelmet megadni a gyermekeiknek. Egy jó barát, egy nagynéni, egy keresztanya- vagy apa, egy „pótnagymama” áldott forrása lehet annak, hogy ezekben a családokban a gyerekek szeretetet, figyelmet kapjanak. Ha bevállalod barátaid gyermekeit egy estére, egy napra, egy hétvégére, nem csak a gyermekek kaphatnak sokat, de a megfáradt szülőket is hozzásegítheted ahhoz, hogy megújult szeretettel forduljanak gyermekeik felé. Bárcsak egyre több ilyen kapcsolat alakulna, formálódna gyülekezetünkben!
Egy másik dimenzió a generációk közötti kapcsolat kérdése. Az idősebb emberek gyakran panaszkodnak, hogy nem kapnak megfelelő tiszteletet a fiataloktól, és ez gyakran nem mindennapi alap nélkül való. Megélhetjük ezt a családban, de a gyülekezetben is. Ha úgy érzed, hogy erős benned ez az elvárás a fiatalabbak felé, sőt, akár – ha őszinte vagy – felismered, hogy haragot táplálsz a szívedben irántuk, a mai ige nem megerősíti ezt az elvárást, és nem igazolja haragodat! Sőt, inkább neked szegezi a kérdést: Te milyen lelkülettel vagy, valamint mit teszel annak érdekében, hogy a körülötted élő fiatalok tisztelettel forduljanak feléd? A szeretet lelkülete árad-e ki belőled, vagy sokkal inkább csak az elvárásoké és elégedetlenségé? Döbbenetes látni, hogy vannak nagyszülők, akik nagy szeretettel tudnak lenni kamasz unokáik iránt, akik, még ha otthon lázadnak is, nagyszüleiknél szabadságot tapasztalnak, és rajonganak értük. De az is igaz, hogy gyakran éppen ebben a viszonyban van hihetetlen meg nem értés és szeretetlenség – mind a két irányba.
Jöjjünk hát mindazzal, amire Jézus rámutatott életünkben, ő elé. Hozzuk kudarcainkat, bűnbánatunkat, megtört szívünket, és vegyünk tőle bocsánatot, gyógyulást és reménységet. Ámen!

Ha apánkra és anyánkra gondolunk, édes szüleinkre, vagy éppen nevelő szülőkre, legtöbbünkben mély érzések jelennek meg. Szülők és gyermekek kapcsolata, amit a szabadító Isten az ötödik parancsolatban Izrael elé tár, nagyon összetett kérdés. Freud óta tudjuk, hogy egész személyiségünk alakulásában milyen meghatározóak szüleink. El nem múló, mindent meghatározó lenyomatot hagytak bennünk – és mi még csak nem is kértük ezt. Mégis, bizonyos értelemben velünk vannak, bennünk vannak – ha máshogy nem, éppen hiányuk által. Ugyanakkor nemcsak az egyén, hanem a közösség, a társadalom szintjén is alapvető az 5. parancsolat témája, a generációk egymáshoz való viszonya. Egy társadalom élete, egészsége, jövője nem független attól, hogy mit kezd időseivel, és mit tanulnak meg ebből a ma még gyermekek.
I. Mit kíván Isten az ötödik parancsolatban?
„Tisztelt apádat és anyádat...” – gyakran úgy halljuk ezeket a szavakat, mint amelyek elsősorban a gyerekeket szólítják meg: legyetek engedelmes gyerekek, ne lázadjatok a szüleitek ellen. Talán apaként, anyaként egy-egy nehéz otthoni helyzetben végigfut a fejünkben: tiszteld apádat és anyádat... Közben pedig elgondolkozunk, hogy valami alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest. Mások pedig éppen hogy kritikával illetik az efféle gondolatot: miért áll Isten a szülői tekintély oldalára a gyerekekkel szemben, amikor a szülői visszaéléseknek se szeri, se száma? Egyre több szó esik a szülői – szóbeli, vagy tettleges – agresszióról, valamint a gyermekek jogairól. Nem valamilyen végzetes tradícionalizmus az ötödik parancsolatot emlegetni ma? Vagy nem éppen a gyengeség és tehetetlenség jele, hiszen ahelyett, hogy megkeresnénk a szülő-gyermeki kapcsolat nem tekintélyelvű modelljeit, egy régi, letűnt kor világát próbáljuk visszahozni, valamint a magunk tehetetlenségét palástolni ezzel a bibliai igével?
Mindezen kérdések fényében először is azt kell látnunk, hogy ez a parancsolat nem a kisgyerekeket szólítja meg elsősorban, amint az előző, valamint a következő igék sem. Izrael népének a felnőttjeit, a középgenerációt címzi Isten, hiszen ők is szüleik gyermekei. A parancsolat elsősorban nekik szól – az idős szülőkkel való összefüggésben. (Következő héten fogunk beszélni a szülő-kisgyermek kapcsolatról is ennek az igének a fényében.)
„Tisztelt apádat és anyádat...” – Pontosan és konkrétan nem írja körül a parancsolat, hogy mit ért e felszólítás alatt. A „tisztel” ige rokonságban van a „dicsőség”, valamint a „súly”, „súlyos” szavakkal. Az ellentéte valakit „könnyűnek tartani”, más szóval megvetni, figyelmen kívül hagyni, sőt, átkozni. Mit jelent „súlyosnak tartani”, tisztelni az idősödő szülőket?
Isten a nyugalom napjának megszentelése által emlékezteti Izraelt arra, hogy az ember értéke nem hasznosságán, teljesítőképességén áll. Ugyanezt erősíti meg az ötödik parancsolat: „az apák és anyák nemzedéke nem addig hasznos és értékes, amíg a közösség számára munkaképes, hanem akkor is, amikor gondoskodás illeti meg.” (Szűcs Ferenc, Etika, 194.) A gyermekek egykor teljese mértékben a szüleiken függtek, majd felnőve, szüleik élete, jóléte függ egyre inkább a felnőtt gyermekeiken. A felnőtt gyermekek tisztelettel kell, hogy viszonyuljanak szüleikhez.
Vajon ezzel Isten azt mondja, hogy minden szülő úgy töltötte be szülői hivatását, hogy tiszteletet érdemel érte? Vagy egy szülőnek mindig igaza van? Mi ennek a tiszteletnek az alapja? Miért törődjön, figyeljen, legyen tisztelettel valaki olyan szülő vagy szülők felé, akik irányába negatív érzései vannak? Miért követeli ezt meg az Úr attól a néptől, amelyet megszabadított, és amellyel szövetséget kötött? Erre a kérdésre ad választ a parancsolat másik fele: „hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” Az atyákról elfeledkező nemzedék gyökértelen, és így jövő nélküli lesz. Akik megvetik az őket megelőző generációt, maguk is hasonlóban részesednek majd. Nem valamiféle isteni igazságszolgáltatás révén, hanem a generációk egymásra utaltsága és egymásra való hatása következtében. Amennyiben a gyerekek azt látják, azt tanulják, hogy az idős emberek már mit sem érnek, felnőve maguk is így bánnak szüleikkel. Ha azt látják, hogy szüleik életét az - esetleg talán jogos - harag, bosszú indulata határozza meg a nagyszüleik iránt, maguk is így fognak tenni. Az ötödik parancsolat a társadalomban a generációk együttélését, összetartozását, és ezzel a közösség fennmaradását hivatott biztosítani.
 II. Mire hív bennünket ma az ötödik parancsolat?
A tízparancsolatnak ez az igéje sokakban egészen mélyről szakítja fel a „miért” kérdését. Tiszteljem apámat és anyámat?! De hogyan tudnám tisztelni őket, amikor soha nem éreztem, hogy igazán szeretnek és elfogadnak? Miért tiszteljem, ha nem adták meg azt, amire igazán szükségem lett volna? Fájdalmas emlékek tódulnak eléd. Hogyan tiszteljem alkoholista édesapám? Hogyan tiszteljem őket, amikor nem voltak hűségesek egymáshoz? Amikor kudarcot vallottak a gyermeknevelésben? Amikor nem vitték semmire sem? A sort a végtelenségig folytathatnánk. Mit kezdjünk ezzel a parancsolattal, ha apánk, vagy anyánk felé semmiféle tiszteletet nem tudunk még csak elképzelni sem? Ha kizárólag a harag, a düh, a keserűség, a csalódottság érzései jelennek meg bennem, amikor rájuk gondolok?
Mit kezdjünk ezzel a parancsolattal, ha már rég késő? Talán évek óta nincs kapcsolatunk, vagy a kapcsolatunk megmerevedett a maga felszínességében. Talán már rég meghalt az, akinek fájdalmas emléke most is eléd jön. Sokan érzik úgy, hogy őket nem érinti, nem érintheti ez az ige. Ilyet még Isten sem kérhet, hagyjuk meg ezt azoknak a „normális” családoknak, amelyek élete nem volt teli ilyen és hasonló rémtörténetekkel. Szeretnénk kikerülni ezt a kérdést, továbbsiklani e nehéz dolgok felett. De Isten, ezzel az igével, szembesít minket. Nem azért, hogy elítéljen, nem azért, hogy önmagáért szakítson fel sebeket, hanem hogy gyógyulást kezdjen életünkben, családunkban.
A „tiszteld” felszólítása tehát akkor is áll, ha ez különösen is nehéz, vagy lehetetlen. Hogyan fogjunk hozzá ahhoz, hogy Isten igéjének engedelmesek legyünk? Először is tudatosítsuk az érzéseinket. Sem önmagunk, sem Isten előtt ne akarjuk a haragunkat, fájdalmunkat, keserűségünket elfojtani. Mint olyan emberek, akiket Isten Jézus Krisztusban megváltott a magáénak, akik megtapasztaltuk a bűnbocsánat kegyelmének erejét, akikre az Atya kiárasztotta Szentlelkét, akik megkóstolhattuk Isten atyai szeretetét, bizalommal tárhatjuk fel neki azt, amit apánk vagy anyánk iránt érzünk. Nem kell rejtegetni, nem kell szégyellni. Ahogy Istennek feltárjuk mindezeket, úgy kezdjük is el elengedni a negatív érzéseket, a haragunkat, a keserűségünket, a vádjainkat. Kérjük, hogy szeretetével jöjjön a szívünkbe, gyógyítson, pótolja ki a hiányokat. Idővel eljön, hogy felismerjük, meg kell bocsátanunk szüleinknek. Jézus Krisztusra nézve, a bennünk lakó Szentlélek segítségével és vezetésével, egészen konkrétan mondjuk ki imádságban, hogy miért bocsátunk meg nekik. Nevezzük néven, amit tettek, vagy éppen nem tettek, és engedjük el annak a jogát, hogy ezek miatt nehezteljünk rájuk. (Mindehhez szükséges lehet egy lelkipásztor vagy lelkigondozó segítsége.)
Mindeddig még semmi konkrét lépést nem tettünk szüleink felé, de mégis elindultunk a „tiszteld apádat és anyádat...” irányába. Ugyanakkor látnunk kell, hogy Isten konkrét tetteket kíván a népétől, amelyeket a fenti belső gyógyulási, megbocsátási folyamat adott esetben meg kell hogy előzzön, de nem helyettesíthet. (Sőt, egy ponton túl a konkrét lépések lesznek a gyógyulási folyamat részei.) Mi az a tisztelet, amit a parancsolatban Isten kíván?
Nyilvánvalóan nem a kisgyermek engedelmességéről van szó, nem arról, hogy a gyermek a szülő élete végéig mindenben engedelmes kell hogy legyen. Talán akkor tudjuk leginkább körvonalazni, mit jelent az idős szülőket tisztelni, ha elgondolkozunk az idős emberek helyéről társadalmunkban.
Ha a szülők tiszteletének parancsa azt hordozza magában, hogy a munkára nézve már nem hasznos, vagy értékes ember is megbecsülést, törődést, gondoskodást kapjon, és így a társadalom értékes tagjának számítson, érezzük, hogy a kor, amelyben élünk, nincs különösebben a segítségünkre. Sokkal inkább értékeli a hatékonyságot, a gyorsaságot, sokkal inkább elvarázsolja a mindig újabb és újabb, semmint fontosnak tartaná a régi tapasztalatokat, vagy tanulni akarna a régmúlt időkből. Ennek részben az az oka, hogy olyan gyorsan változik a technika, és ezzel az egész társadalom, hogy az egymást követő generációk életmódja között sokkal nagyobb a különbség, mint évszázadokkal korábban. Akkor jó esélye volt egy fiatalnak arra, hogy ugyanazt az életet fogja leélni, mint a nagyszülei. Ma egészen biztos, hogy már a gyermekeink is egy egészen más világban lesznek felnőttek, mint amiben mi élünk. Ebben a helyzetben az idős emberek kevésbé értik az őt követő generációk életét, amely generációk pedig kevésbé akarnak építeni az idősebbek tapasztalataira. Az idős emberek sokkal inkább a perifériára szorulnak a mai társadalomban, mint korábban. A nekik adott tisztelet, megbecsülés, értékelés elfogyóban van.
Ebben a helyzetben a tisztelet sokszor nem jelent mást, mint hogy megpróbálunk szembenállni azzal, amit e világ alakít ki bennünk is. Negatívan megfogalmazva, a következőket feltétlen magába foglalja: Ne felejtsd el! Ne hanyagold el! Ne nézd le! – mondván, ő már nem tud semmit. Akiknek különösen fájdalmas szüleire gondolni: ne állj bosszút! Ne hagyd magára azért, mert egykor ő is magadra hagyott. Tisztelni, azaz súlyosnak tartani idős szüleinket, azt is jelenti, hogy elhordozzuk a terhüket. Látogatás, törődés, meghallgatás, gondoskodás mind belefoglaltatik abba, amit Isten ebben a parancsolatban kér. Ennek fényében gondoljuk át, hogyan viszonyulunk szüleinkhez, és az idős emberekhez a környezetünkben. Amiben Isten egyértelművé teszi számunkra, hogy híjjával találtatunk annak, amit az ötödik parancsolatban elvár, változtassunk. Találjuk meg a módját annak, hogyan fejezhetjük ki tiszteletünket azoknak az idős szülőknek, de nemcsak szülőknek, hanem rokonoknak, gyülekezeti tagoknak, ismerősöknek, akik talán folyamatosan abban élnek és azzal küzdenek, hogy ők már nem fontosak, nem értékesek, nem hasznosak.
Végezetül irányítsuk a figyelmünket az Úr Jézus Krisztusra. János evangélista örökíti meg azt a mozzanatot Jézus kereszthalálában, ami a szülők iránti tiszteletnek gyönyörő és sokatmondó példája. Jézus már hosszú ideje szenved a keresztre szegezve. Előtte megkorbácsolták, kigúnyolták. Erejének legvégén tart, iszonyú kínok közepette. Ugyanakkor itt viszi véghez küldetése legnagyobb tettét, az egész teremtett világ megváltását. Iszonyatos szenvedés, hatalmas cselekedet. Mindeközben meglátja a keresztet körülvevő asszonyok között anyját, Máriát. Azt, aki méhében hordozta, megszülte, táplálta, felnevelte. Anyját, aki hitt benne, bár nem volt mindig megértő azzal, amit Jézus tett (Mk. 3.31-35). Tudja, hogy Mária jövője teljesen bizonytalan a világban, mint az özvegyasszonyoké általában. Ezért gondoskodik róla. Rámutat Jánosra „Asszony, íme a te Fiad!” Majd anyjára mutatva szól Jánosnak: „Íme, a te anyád!” És ettől kezdve János viseli gondját az idősödő szülőnek, akinek elsőszülött fia meghalt.
Jézus Krisztus halála, és majd feltámadása, minden megbékélés és gyógyulás igazi forrása és lehetősége. Miközben meghal, hogy bocsánatot szerezzen minden a hivatásában kudarcot valló apának és anyának, valamint minden lázadó, szüleiket megvető és gyalázó fiúnak és leánynak, saját édesanyjáról gondoskodik. Miközben halálával megbékélést szerez Isten és ember között, valamint az egymást követő generációk között, utolsó lehelletekor is van ereje, ideje, figyelme, hogy az ötödik parancsolat szerint járjon el.
A héber Szentírás, az Ószövetség a következő mondatokkal záródik: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal. 3.24) Ezt cselekszi ma Jézus Krisztus, a Szentlélek ereje által, közöttünk. Eléd tartja az ötödik parancsolatot, majd magához hív: itt vagyok, hogy megbocsássam keményszívűséged. Eljöttem, hogy gyógyulást hozzak fájdalmaidra. Veled vagyok, hogy elmenj, és valóságos tettekkel mutasd ki tiszteleted szüleid és más idősök felé. És azért teszem mindezt, hogy áldást nyerjen benned az a világ, ami elfeledkezett törvényemről. De te „tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” ÁMEN!