Tízparancsolat

A legutolsó úrvacsora-osztásos vasárnapon azt mondottam, hogy ha Isten akarja, és élünk, minden hónapban az úrvacsora-osztásos vasárnapon a Tízparancsolat egy-egy következő Igéjét vesszük sorra. Így kerül most ide a Tízparancsolatnak, mint az Isten és ember között kötött szövetség alapokmányának ez a most felolvasott második részlete: “Ne csinálj magadnak faragott képet... Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok...” (2Móz 20,4-5) És én most azért is örülök annak, hogy ez így adódik, mert az elmúlt heti evangélizációnak mintegy összefoglalását kapjuk ebben az Igében, ebben a II. Parancsolatban. Az elmúlt héten estéről-estére megjelent közöttünk az Ő dicsősége, megszólalt az Ő szava, félelmetesen és mégis fölbátorítóan hangzott az Ő kegyelmi üzenete, hívó hangja, áradt ki megváltó ereje! Megláttunk, megismertünk, meghallottunk belőle valamit újra, többet, mint eddig. Valami olyanforma élményük volt Urunkról, mint a népnek ott a pusztában a törvényadást megelőzően, ott is egy nagy Isten-élmény után hangzott el a Tízparancsolat. Most is egy drága, nagy, élményekben gazdag Istennel való együttlét után szólal meg az Ő törvénye, amivel - hogy úgy mondjam - normalizálja Isten a velünk való kapcsolatát, a mi Vele való viszonyunkat. Most csak a második parancsolatról van szó, arról: “Ne csinálj magadnak faragott képet... Ne imádd és ne tiszteld azokat”.

Azt mondhatnám: ez a II. Parancsolat egyenes folytatása az elsőnek. Ott arra int az Úr, hogy Ő az egyetlen igaz Isten, ne legyenek idegen isteneink, bálványaink Őrajta kívül. Itt pedig arra figyelmeztet, hogy mi emberek olyan gyarlók vagyunk, hogy még az egy igaz Istenből is képesek és hajlandók vagyunk magunknak bálványt csinálni! Nem úgy, hogy szó szerint szegjük meg a II. Parancsolatot és mindenféle festett és faragott képet csinálunk magunknak Istenről, Jézus Krisztusról, a Szent Lélekről, óh, nem! Ezen mi már régen túl vagyunk, s reformációs örökségünk erősen tiltakozik minden ilyenfajta kísérlettel szemben. Sokkal veszedelmesebben vétkezünk mi a II. Parancsolat ellen! Én is csak akkor jöttem rá, amikor erre a prédikációra készülve elmélyedtem e parancsolat jelentésében. Nem csinálunk mi faragott képeket Istenről, kiábrázoló képeket a Lélek-Istenről, de formálunk maguknak mindenféle egyéni elképzelést az egy igaz Istenről, és azt imádjuk: a saját elképzelésű Istenünket, a saját külön Istenünket.

A II. Parancsolat azt mondja: “Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.” - ne csinálj semmi hasonlót az Istenhez! Nos: éppen ez a mi veszedelmes bűnünk, hogy az az isten, akit mi elképzelünk magunknak: hasonló az igaz istenhez. Hasonló, de nem az, nem Ő , nem ugyanaz az isten! Csak hasonló! Esetleg megtévesztésig hasonló! Olyan istenképünk van, amiben van bibliai valóság-elem is, meg van fantáziálás is. Például hadd mondjak csak egy-két jellemző esetet. Nemrégiben jártam egy családnál. A szobában a falon rögtön föltűnt egy életnagyságú Krisztus-kép: Munkácsy Krisztus Pilátus előtt c. képe megkötözött kezű
Jézus-alakjának gyönyörű reprodukciója. Megható volt a mai világban egy ilyen szép nagy festmény a falon, ahol mindenki láthatja, aki csak belép a szobába. Azt gondolná az ember, milyen hűséges tisztelői e ház lakói Krisztusnak, ez az életnagyságú kép mindig figyelmezteti őket az Úrra, mindig előttük van, mint a megváltás szimbóluma. Ezzel szemben a család tagjai az egész környéken híresek arról, hogy ádáz veszekedések dúlnak közöttük. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. Jakab apostol szavai jutnak az ember eszébe: “Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,16) abban a házban, ott, az életnagyságú Krisztus-kép előtt.

Ne értsen félre senki! Nem az a baj, nem az a bálványimádás, hogy egy ilyen festmény van a falon, hanem az, hogy ez a festmény jelkép: jelképezi a szomorú valóságot, hogy ennek a családnak a templomba járó tagjai megkötözik Krisztus kezét ugyanúgy, ahogyan ott a képen látható. Eszembe jut róla Jézus szomorúsága Názáretben, ahol nem tehetett semmi csodát a názáretiek hitetlensége miatt. Jelképe annak a magunk csinálta Jézusnak, Aki nem nyúlhat bele az életünkbe, a családi bajainkba, Aki csak megható emlék, tiszteletreméltó szobadísz, de nem élő és működő valóság a hitünkben, tehát nem az igazi Jézus Krisztus, hanem egy hozzá hasonló bálvány. Igen: a hitetlenség, a látszat hit, a tradicionális hit, a vastagnyakúskodó hit, vagyis a hitetlenség megkötözi Jézus kezét úgy, hogy nem tehet csodát. Ez is faragott kép - nem az a falon függőfestmény, hanem az, hogy egy keresztyén család számára ennyire keveset jelent Jézus, az, hogy csinálnak Jézusból egy olyan Jézust, Akinek semmi hatalma nincs beleszólni a család életébe. Az igazi Jézussal nem lehetne megcsinálni azt, hogy imádkozik valaki Hozzá, és azután gyűlöli nyugodtan tovább a testvérét. Sem azt, hogy úrvacsorát vesz valaki és megmarad továbbra is a bűnben.

Ha megkérdezném most tőled, hogy te hiszel-e Jézus Krisztusban, egészen bizonyosan azt mondanád, hogy igen, persze, hogy hiszek! De hogy tudod akkor úgy folytatni az életed tovább, mintha nem hinnél? Hogy tudod akkor megtűrni magadban a tisztátalan, gyilkos indulatokat? Hogyan tudod akkor továbbra is megcsalni gondolatban vagy tettben a házastársadat? Hogy tudod akkor továbbra is elhajtani a magzatodat? Hogyan tudod akkor továbbra is melengetni magadban az alantas, sátáni gondolatokat és indulatokat, keseríteni másokat? Ha az igazi Jézus Krisztusban hinnél, a valódiban, a Megváltó Úrban, akkor mindezt nem volnál képes megtenni!

Az igazi Isten olyan félelmetes, olyan hatalmas, olyan szent és olyan jó, hogy belerendül az ember egész valója, mikor elébe áll, amikor találkozik Vele, és leomlanak jelenlétében életünk bálványai, hiúságai, hitványságai. Tudjátok, miből lehet megállapítani legelőször, hogy vajon igazán az egy igaz, élő Isten előtt állunk-e vagy csak egy elképzelt isten előtt? Arról, hogy az igazi, az élő Isten jelenlétében óh de tud fájni a bűn, óh de nyomorultul tudja nyomni a lelket az ember saját hitványsága, hitetlensége, árulása. Nem jut eszébe mást okolni.

Testvérek! Tapasztalatból mondom: amíg egy teljesen összetört bűnbánati mélységig el nem jut valaki, akárhogy mondja is, hogy hisz Istenben, nem az igaziban hisz, hanem maga faragott magának egy neki való istent, istenkét, Jézuskát, valami hasonlót az ÚR Istenhez, valami hasonlót az ÚR Jézushoz.

Az is faragott kép, magam csinálta bálvány, amikor csak bizonyos részeket fogadok el magamnak abból, amit Isten önmagáról elmondott a Bibliában. Tehát, amikor azt mondja valaki, hogy azt az Istent elfogadom, imádom, hiszem, Aki azt mondja: Ne aggodalmaskodjatok, én gondot viselek rátok, de azt az Istent már nem tudom elfogadni, Aki azt mondja: Bánjátok meg bűneiteket és térjetek meg! Szívesen hiszek abban az Istenben, Aki vigasztal, simogat, de nem kell az az Isten, Aki vádol, sújt. Kell az az Isten, Aki ad, megáld, de nem kell az, Aki elvesz és megítél! Hiszek, abban a Krisztusban, Aki tanított és meghalt, de ne beszéljenek nekem arról a Krisztusról, Aki feltámadt és ítéletre jön vissza! Istenből csak annyit fogadok el, amennyi nekem jó, passzol, amennyi nem árt! Nekem elég Istenből annyi, nem kell több! Az az Isten már nem kell, Aki beleszól a dolgaimba, a szórakozásaimba, a kedvteléseimbe, a kedves bűneimbe. Az az Isten már nem kell, Aki helyteleníteni is mer valamit az életemben, Aki megítél, Aki szentségével éget, Aki bűnbánatot kér, Aki leleplez, Aki nem tűr semmi bűnt bennem. Nem ismersz rá a magad faragott istenképére? Nem rólad van szó? Nem úgy hiszel-e Istenben, Jézus Krisztusban, hogy azért nem nagyon zavartatod magad Tőle?! Nem csináltál-e így te is bálványt magadnak az élő Istenből? “Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót ahhoz, aki az égben van!” mondja alapigénk. Még az egy igaz élő Istenből se csinálj magadnak elképzelt istent, mert ez halálos veszedelem!

Gombánál is van az úgy, hogy a jó és a mérges gomba megtévesztésig hasonlítanak egymáshoz, de éppen nem mindegy, hogy melyiket eszi meg valaki. Az egyik táplál, a másik öl, halálos mérget rejt magában. Vigyázz, mert ha a te istened csak hasonló az élő Istenhez, de nem ugyanaz, abból halálos veszély származik rád! Mert egy ilyen elképzelt istennel, egy ilyen faragott képpel az ember élete egy ideig egészen jól megy, szinte boldognak érzi magát az ember vele, mindaddig, amíg valami válságba nem jut az élete. Például beteg leszel és könyörögsz ahhoz a drága jó istenkéhez, akiben addig hittél, és az az isten nem hallja, nem válaszol, nem segít! Vagy látod a világtörténelem alakulását, ártatlan embertömegek iszonyú szenvedését, pusztulását és sehogyan sem tudod összeegyeztetni azt, ami történik Isten igazságával és szeretetével. Mindig, újra föltámad a kaján fájdalom: ha van Isten az égben, hogyan nézheti el ezt vagy azt? Az egész elképzelés, amit Istenről csináltál, faragtál magadnak, kezd összedőlni, összetöredezni. Valami cinikus, ördögi kérdés vigyorodik el lelked titkos mélységében kihívóan, orcátlanul: Nos, hát még mindig hiszel abban az Istenben, aki olyan jó és olyan igazságos? És kezd megrendülni benned a hit, föltámad a kétely: hátha nem is igaz az egész! Nos, én ilyenkor nem tudnám azt mondani, hogy csak higgy erősen, hanem a megrendült hitű, vagy a hitét elvesztett emberektől megkérdezném nagy csendben, komolyan: igazán Istenben hittél valaha, vagy csak egy általad kigondolt, elképzelt istenben? Nem úgy van-e, hogy csak azt gondoltad, hogy Istenben hiszel, pedig csak a saját, Istenről való elképzelésedben hittél? Nem Isten hagyott cserben, hanem a saját készítésű bálványod!

De még ennél is nagyobb baj származik abból, ha az élő Isten helyébe a saját elképzelésű Istenünket tesszük. Amikor az általunk teremtett dolgokat tiszteljük és szolgáljuk a Teremtő helyett, amikor Isten igazságát hazugsággá változtatja az ember, akkor az egész erkölcsi élet kisiklik, és mindenféle szörnyű bűnök áradata tör elő. (v.ö. Róm 1,25) Például: ha olyan istent képzelsz el magadnak, aki mindent jóságosan megbocsát, mert ez a hivatása, borzalmasan elburjánzanak életedben a bűnök és aljasságok! Ha olyan istenképet faragtál magadnak, aki nem veszi halálosan komolyan a te bűnödet és a saját maga szentségét; akit ki tudsz fizetni néhány polgári erénnyel, emberi jósággal, tisztességgel; aki nem veszi komolyan a megtérésedet, az újjászületésedet; igen, ha ilyen isten-képet faragtál magadnak: akkor eljátszod az üdvösségedet, elpasszolod az örökkévalóságot, s nem menekülsz meg a kárhozattól, akármilyen buzgón szereted és szolgálod is ezt a te saját elképzelésű istenedet.

Érzitek már, milyen veszedelemtől óv Isten, amikor kérve kér, figyelmeztet, ránk szól: Vigyázz, ember, ne csinálj magadnak faragott képeket, mert átkot, romlást, kárhozatot, ítéletet vonsz általa magadra, sőt még az utódaidra is!?

Pascalról mondják, hogy állandóan egy kis papírdarabot hordott a kabátja zsebében, amire ez volt írva: “Ábrahám, Izsák és Jákób Istene az igaz Isten, nem a filozófusok istene.” Arra akart ezáltal emlékezni, hogy minden gondolat, minden elképzelés Istenről, akármilyen mély értelmű, szép vagy megható is az - rettenetes és katasztrofális tévedés, ha nem a Biblia gondolata. Saját gondolatoddal és érzéseddel csak olyan istenhez jutsz el, akiről előbb-utóbb kiderül, hogy bálványkép!

Az az Isten, Akiről mi nemcsak képet, de még elképzelést sem tudunk alkotni magunknak: ez az Isten maga adott önmagáról egy képet. Emberi formába öltözött, testté lett, közöttünk lakozott, a világ közvetlenül szemlélhette arcát, drága ábrázatát, alakját, mozdulatait, szenvedését, halálát, feltámadását! Jézus Krisztus a láthatatlan és elképzelhetetlen Isten “dicsőségének a visszatükröződése és az ő valóságának képmása”. (Zsid 1,3a) Aki Őt látta, az látta az Atya Istent! (v.ö. Jn14,9b) Krisztuson kívül minden Istenről való beszéd csalás és hazugság! Aki kételkedik Isten szeretetében - mert ez a szeretet sehogyan sem egyezik a mi gondolatainkkal, szeretetről formált elképzelésünkkel -, az tudja meg, hogy Isten szeretete abban a szenvedésben és halálban nyilvánul meg, amit Jézus vállalt értünk. Aki Isten hatalmát ebben az ördögi világban sehogy sem tudja fölfedezni, tudja meg, hogy Isten hatalma a számunkra csak abban nyilvánul meg, hogy Jézus hagyja magát megölni, és abban, hogy Jézus feltámad a halálból. Isten bölcsességét - aminek annyiszor ellene mond a világtörténelem - csak a golgotai kereszt bolondságában láthatjuk, abban a botránkoztató keresztben, amelyen Jézus meghalt, hogy mi el ne vesszünk!

Hogy Isten van egyáltalán, hogy létezik, hogy kicsoda Ő és milyen, egyetlen módon tudhatjuk meg: a Jézus Krisztussal való egészen reális találkozásban. Azzal a Jézussal való találkozásban, Aki most is itt van ebben az igehirdetésben, itt van az úrvacsorában. Ne higgy többé faragott képekben, egyéni elképzelésű istenben! Mostantól fogva higgy - de igazán higgy! - abban az Istenben, Aki Jézusban lejött közénk, Aki meghalt érted is, hogy te el ne vessz. Aki legyőzte a halált, hogy a te életed ne végződjék a sírnál. Aki szeret téged is örökkévaló szeretettel, és Aki most azért szólít meg és vesz a kezébe, hogy benned, a te életedben, mozdulataidban, szavaidban formálja ki, faragja ki az Isten képét és hasonlóságát, hogy hasonlóvá tegyen téged önmagához, hogy Jézusra emlékeztető legyen az egész lényed!

Ámen

Dátum: 1957. október 6.