Thoma László

Kedves Testvérek!
1. Vége az árvaságnak (?)!
Aki nem árva, mert vannak szülei, akiket ismer, akik felnevelték, akik többé-kevésbé törődtek vele, olykor mellette álltak, próbálták nevelni, akikre hasonlít (amit néha lehet azt kívánta, bár ne hasonlítanék…), akinek volt vagy van valódi kapcsolata a szüleivel, az csak elképzelni tudja, mit jelent az igazi árvaság. Egy-egy pillanatra érezheti árván magát, de nem tudja, nem kellene tudnia, mit jelent árvának lenni.
Árvának lenni azt jelenti, hogy…
Nem tudom, milyen hallani nektek ezeket a jellegzetességeket, de a valódi árvaságtól függetlenül számtalan embernek ez az alapérzése a földön. S bár adottak a feltételek egy teljes és boldog élethez, mégis többé-kevésbé jellemzőek ránk is ezek a mondatok: az életünk olyan, mint a fenti felsorolás az árvaságra nézve.
A helyzet az, drága Testvéreim, hogy…sok-sok funkcionális árva él a földön!
Az evangélium azonban, hogy Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.
Az egzisztenciális árvaságunknak ugyanis nem az az oka, hogy nem voltak szüleink, rólunk gondoskodó szüleink, hanem a bennünk is ott lévő és munkálkodó bűn miatt árvultunk el. Elszakadtunk a mennyei Atyánktól, ebbe a spirituális árvaságba születünk bele és akármennyi szeretetet is kapunk ezen a földön, sosem állíthatja helyre azt a hiányt és nem töltheti be azt az űrt, amit ez az elszakadt állapot okoz.
De Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet!
Jézus törődik az Övéivel, szereti őket és helyre akarja állítani az Istennel megtört kapcsolatot. Szereti őket és tudja, ki az, aki szereti őt. Mégis így kezdi: „Ha szerettek engem…” - Ez nem zsarolás, hanem annak az állapotnak a megjelölése, amibe hív. A hit, az Istennel járás ugyanis nem dogmák ismerete, vallásgyakorlatok teljesítése, hanem valódi, mély kapcsolódás.
Ha pedig valakihez mélyen kapcsolódom, azért teszek, ott nem mindegy számomra, mit mondok, hogy viszonyulok hozzá.
Jézus az Atyával való bensőséges kapcsolatot osztja meg a tanítványaival akkor és most is: ebbe hív bennünket. Ezt mondja: „Nézd, engem ennyire szeret az Atya: elválaszthatatlanul kapcsolódok hozzá: ezt osztom meg veled! Nem mostohagyerek leszel, nem egy olyan örökbefogadott gyerek, akik mindig emlékeztetnek arra, hogy ő valójában nem tartozik ide… hanem teljesen beléphetsz ebbe a kapcsolatba.”
Tudjátok, ez az a szeretet, amire mindannyian vágyunk… ez benne megjelenik és elérhetővé válik. Ebbe vágyik minden ember!
Ha láttunk már, vagy átéltünk valódi, odaadó szülői szeretetet, az csak pillanatnyi felcsillanása annak, ahogyan az Isten szeret! És ezt készíti el Jézus és adja azoknak, akik Benne hisznek, hogy véget érjen az árvaságuk!
2. Hogyan?
De hogyan történhet meg mindez? Kérdések tolulhatnak fel bennünk és kétkedünk is: nem valamilyen ígéret ez, valamilyen önámítás, hogy elviselhetőbb legyen az élet? Talán Isten örökbe fogad? Ez nem egy illúzió csupán? Hogyan fog ez történni?
Talán valahogy Isten átprogramozza a gondolkozásunkat? Törli a memóriánk hibás részeit, átírja az alapprogramot? Esetleg kivesz a világból? Vagy megszünteti a fájdalom érzékelését? Netán sebezhetetlenné tesz?
Nem, egészen másként történik. Erről szól a pünkösd. A „hogyan”-ról. Jézus azt mondja, elküldi a Szentlelket, a „Pártfogót”, aki betölti a tanítványokat és megerősíti őket, biztosítja őket arról, hogy többé már sosincsenek egyedül, hogy vége az árvaságnak, hogy Isten velük van és bennük él.
A pártfogó azt jelenti: szószóló, segítő, közvetítő – mai szóval tényleg ezt jelenti: ügyvéd! A közelmúltban volt egy ilyen helyzet, mikor megszólalni sem tudtam egy hivatali helyzetben, ha nem lett volna egy kedves és támogató ügyvéd mellettem, akkor teljesen elveszett és eszköztelen lettem volna.
Szükségünk van rá: be kell ismernünk: bármilyen jó túlélők vagyunk is (hiszen az árvák és funkcionális árvák ezt nagyon jól megtanulják), akármennyit is elbírunk, nem tudunk eligazodni! Elérünk a teljesítőképességünk határáig és beleütközünk a saját bűneink okozta korlátokba és szembesülünk törékenységünkkel. Elfáradnak még az ifjak is, a legkiválóbbak is megbotlanak. És ez nagyon fájdalmas, mert nem akarunk életképtelenek lenni, sem annak tűnni. És mégis, az evangélium megragadásához be kell ismernünk a szükséget: rászorulunk a Pártfogóra!
És ha ez a lépés megtörtént, akkor valami egészen új dolog indulhat el bennünk. Jézus elküldi a pártfogót, az igazság Lelkét. Ő megmutatja Jézust, hitelesíti azt, amit Ő mondott, hitet ébreszt bennünk. És mivel az igazság Lelke, leleplezi a hazugságot bennünk és a világban is. De ez nagyon felszabadító. Ebből élet fakad.
Megérteti velünk a legnagyobb igazságot, amit a 20. versben olvasunk: „Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.”
3. A kapcsolat ára
De még mindig van egy nyugtalanító részlet. Ennek a szeretetkapcsolatnak minden feltétel nélkülisége ellenére is van ára. Valamilyen kerete van, egy dolog, ami nélkül nem működik. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat!” – mondja Jézus. Ezen a ponton kezdhetünk el igazán és újra aggódni és rettegni: de hát nem tudjuk. Ha az igazságot látja Isten, tudja, hogy erre ember nem képes. A feltétel: a parancsok elfogadása és megtartása, amit nem tudunk teljesíteni.
De az evangélium az, hogy bármilyen abszurd és hihetetlen, a kapcsolat árát az fizeti meg, aki feltételként állította. A feltételt az teljesíti, aki egyedül képes volt rá. Jézus megfizeti a kapcsolat árát, mikor betölti a törvényt és helyettes áldozatként odaadja magát a kereszten.
Jézus „árva lesz” a kereszten értünk: teljes elhagyatottság, valódi elszakítottság, kitaszítottság állapotát éli meg, távol Istentől.
Drága Testvérem, ő megfizette az árat. Feltámadt a halálból. És él azóta is.
Kiáradt a Szentlélek az első pünkösdkor és hisszük, hogy kiárad ma is! Isten szeret. És nincs Jézusban, ami elválasszon ettől a szeretettől. Nincs akadály. Ebbe a kapcsolatba hív! Gyere hát és lépj be, add át neki magadat és fogadd el ma az Ő kegyelmét! Ebben erősítsen meg Isten! Ez a konfirmáció! Ámen!  
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Minden megtörtsége és nyomorúsága ellenére talán pár száz évvel ezelőtt sokkal tisztább, világosabb és egyértelműbb volt az, hogy mi a jó és a rossz – gondolhatnánk. Pedig, ahogy Jézus erről itt beszél, úgy tűnik, akkor is tele volt a világ megtévesztéssel, hamissággal és hazugsággal. Ezzel együtt igaz, hogy olyan értékválságban vergődik a világunk, amiben nagyon nehéz eligazodni. Mi a jó és a rossz, kinek van igaza, ki hazudik és ki nem, egyáltalán van-e egyetlen igazság, vagy annak a kornak már végképp leáldozott? Az igaz és hamis kifejezések már-már értelmezhetetlen fogalmak: helyét a „nekem igaz”, a „szerintem igaz” vagy a „nekünk és szerintünk” igaz, a „mindenkinek igaza lehet a maga módján” váltja fel. Ahogy múlt vasárnap is említettem: a teljesen összemosódó, szétfolyó határok és igazságok és az ellenpólusként fellépő szélsőséges, radikális megnyilvánulások korát éljük. Ma azonban nem az ezekről való lamentálgatásra, elmélkedésre hív Jézus, hanem józanságra és elköteleződésre. A „kősziklára épült ház” igehirdetés sorozatban arra keressük a választ az Igében, hogy nekünk gyülekezetként és egyénileg mit jelent az életünkre nézve, ha Isten Igéjére akarjuk alapozni az életünket, mit jelent alapvető, lényegi dolgokban benne maradni, hűségesnek maradni, rá bízni magunkat.
1. Jézus ma hitvallásra hív
Jézus nyilvánvalóvá teszi a felolvasott Igében, hogy ahogy mindig is, az ő korában is és utána is lesznek hamis tanítók. A hamis próféták, tanítók képe végigvonul az egész Ószövetségen, de megtalálhatók az Újszövetség időszakában is. Igazából az egész üdvtörténetet végig kísérik, ami nem meglepő. A hamis tanítóknál Jézus a „hazug” kifejezést használja, így logikus, hogy a „hazugság atyja”, a gonosz folyamatosan próbálja befolyásolni, eltávolítani Isten népét a helyes iránytól. Ehhez pedig a legfondorlatosabb eszközöket is felhasználja. Nemcsak kívülről, hanem belülről is próbálja bomlasztani, rombolni Isten népét. Mielőtt azonban elindulnánk a hamis tanítás leleplezésének, megragadásának az irányába (hiszen a legégetőbb, legfontosabb kérdés, hogy hogyan ismerhető fel a hamis tanítás, hogyan választható el az igaz a hamistól), egy megelőző lépést kell tennünk. Isten népe, egy gyülekezeti közösség akkor tud erős lenni, akkor tud hiteles lenni ahhoz, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, hogy szembe szálljon akár a hamis tanítókkal, ha saját hitvallásában biztos és saját hitvallás világos és egyértelmű. Drága Testvéreim, ez az első és legfontosabb lépés, amit meg kell tennünk és amit ismernünk kell, amiben meg kell erősödnünk: mi az az igazság, az a hit, amit megismertünk és aminek egyre mélyebb megismerésére hív a mi szerető mennyei Atyánk? Mondjuk ki, valljuk is meg a hitünket! Ha pedig bizonytalanság van bennünk, keressünk, kérdezzünk és bizonyosodjunk meg afelől, hogy mi Isten szava és igazsága! Azzal együtt igaz ez, hogy Isten igazságát senki sem birtokolja és ismerheti meg azzal a teljességgel, ahogy a mennyekben, Istent színről-színre látva ismerni fogjuk. De elégséges lehet arra, hogy élő kapcsolatba kerülhessünk vele és átélve a szabadítását az életünk helyreálljon! Meg kell vallani a hitünket, sőt, élni is kell aszerint, az Istent dicsőítve és magasztalva. Arra hív, hogy valljuk és éljük: hogy nincs más Isten a teremtő Atyán kívül, aki kijelenti magát a Szentírásban. Hogy ő alkotta a világmindenséget és hozzá tartozik, az ő tulajdona az egész világ. Hisszük, hogy az ember a bűneset miatt magától nem képes Istenhez kapcsolódni, hogy elveszettek vagyunk mindannyian, hogy a bűn elválaszt, elidegenít Istentől, a másiktól és magunktól is és nincs más szabadítás, egyedül Jézus Krisztus. Ő megváltott bennünket és meghalt a bűneinkért és kifizette a bűneink büntetését. Egyedül hit által, ingyen kegyelemből, a benne való hitben van az üdvösségünk, semmit nem kell tennünk érte. A Szentlélek pedig kiáradt az első pünkösdkor és azóta is munkálkodik, adja az Ő ajándékait ugyanúgy, ahogy az apostoli korban. Isten ma is gyógyít, és igen, Isten arra hív, hogy hálából éljünk az ő parancsai mentén. Arra hív, hogy imádjuk őt, hogy ne imádjunk bálványokat, hogy a teremtés béli ritmusban éljünk a munkával és pihenéssel, hogy az Ő nevét tiszteljük. Arra hív, hogy tiszteljük a szüleinket, hogy ne lopjunk, ne csaljunk, hogy tartsuk tiszteletben az életet, mert Isten az élet Ura. Arra hív, hogy ne paráználkodjunk, ne törjünk házasságot, köteleződjünk el egy párkapcsolatban. Arra hív, hogy valljuk meg: Isten teremtési rendje szerint a házasság férfi és nő életre szóló szövetsége. Arra hív, hogy a szexualitásunkat Isten ajándékának tekintsük és nem magánügynek, amihez senkinek semmi köze, hanem Isten rendje szerint éljük azt meg a házassági szövetségben. Arra hív, hogy ne hazudjunk, hogy ne irigykedjünk, ne versengjünk állandóan egymással, arra hív, hogy ne a kívánságaink betöltését keressük állandóan és azonnal, hogy egymást különbnek tartsuk. Arra hív, hogy szeressünk és legyünk az Atya elfogadásának és szeretetének eszközei ebben a világban, aki az Ő rendjébe, a vele való életbe hív. Abba az életbe, ami nem lesz tökéletes, de valós lehet és teljes minden törékenységével és ambivalenciájával együtt. Az a keresztyén ember, az a közösség lehet hiteles és felkészült a hamis tanítás megítélésében és a hamis tanító felismerésében, aki maga az igazságban, azaz Krisztusban van és világosan meg is vallja a hitét.
2. Jézus józanságra hív!
Ebben az alapállapotban pedig Jézus józanságra hív. „Óvakodjatok!”- szólítja fel az Őt hallgatókat. A szó maga azt jelenti: ügyeljetek rá, törődjetek vele, figyeljetek oda! Ne legyetek közönyösek! Ne tegyetek úgy, mintha nem lennének hamis tanítók, mintha nem lenne megtévesztés ebben a világban.
Vizsgáljuk meg, hogy hányféle módon működhet a hamis tanítás, a hazugság? A Szentírásban lévő hamis próféták, hamis tanítók néhány sajátosságát érdemes ismernünk:
A hamis tanítók kapcsán fontos a megtévesztés további „térbeli” sajátosságait felismernünk:
Lokalizálás: a megtévesztés lényege sokszor az, hogy lokalizálja és leegyszerűsíti a hamis tanítást. Azaz könnyű találni egy nyilvánvalóan nem evangéliumi tanítót és arra kimondani, hogy hamis tanítás és mintegy megnyugodni: ő az, ott van hamis tanítás, de máshol nincs.
Izolálódás: egy-egy közösség, vagy maga a keresztyén ember is izolálódhat, mondván: annyi a hamis tanító és hazugság a világban: zárkózzunk be, teremtsünk egy olyan közeget, ahová nem jöhet be a hazugság, a hamisság.
Relativizálás: a tolerancia jegyében elmoshatóak a határok: hogyan lehet hazugságnak nevezni bármit, ha nem lehet egy igazságot megnevezni? A relatív igazság korában a hazugság is relatív lesz.
Motiváció, lelkület. Jézus józanságra hív, ugyanis a hamis, hazug tanítás jelent tartalmi hamisságot, hazugságot, azaz az evangéliumtól eltérő tanítást. Ezt könnyebb egyébként felismerni. És jelent a működésben, a motivációban, lelkületben lévő hamisságot, mint például a kiskorúsítás, a lelki megnyomorítás, megszégyenítés, bántalmazás legkülönbözőbb formáit. A hamis tanítók a megtévesztés mesterei: a hamis tanítás gyakran tűnik jónak. Közben a hamis tanító motivációja más: valamit akar. Például a farkas báránybőrben elvegyül, hogy aztán elkapja a bárányokat, megegye őket. A hamis tanítónak van egy vagy több jól megfontolt célja: akár az irányítás, akár a kontroll, a leuralás. Nagyon sokszor egy nagyon szélsőséges nárcisztikus hajlam vezérli és a célja a tőle való függés és az imádat. Onnan ismerhető fel a nem hamis tanító, hogy olyan módon szabadítja fel a rá bízottakat, hogy felnőttként kezeli őket, ahogy Isten felnőtt gyermekeinek hívja el az ő népét.
3. Jézus bizalomra hív
Isten népe útja nem a gyanakvás, a folyamatos ítélkezés és hiba keresés. Isten népe legfontosabb feladata ma Krisztus követésében, a benne való kapcsolatban a bizalom.
Végső soron minden igazságunk romlott és hamis Jézus nélkül – azzá válik… a kegyelem, hogy születik jó gyümölcs. És összességében felettébb nagy titok ez az egész… Őt hívjuk és várjuk: szabadítson!
A Heidelbergi kátéban azt valljuk meg egyébként, hogy Isten Fia oltalmazza és tartja meg az ő népét, az anyaszentegyházat, így bízhatjuk magunkat és Isten népét is rá, aki hűségesen megtart korokon keresztül, amíg világ a világ.
Hála legyen Istennek, hogy miközben óvatosságra és józanságra int Jézus, megszabadít a gyanakvástól és bizalmatlanságtól. Munkálja bennünk és építi a bizalmat, amire nagy szükség van a gyülekezet közösségében. Munkálja azt is, ha valamitől távolságot kell tartanunk, ha valaminek határt kell szabnunk. De mindenek felett a bizalom jelenlétével az életünkben, a közösségünkben.
Annyira jó, hogy a végső ítéletet Istenre bízhatjuk. Isten az, aki meghozza az ítéletet végső soron a hamis tanítók fölött. És nyilvánvalóvá válik egy idő után, hogy mi volt a hamis tanítás. És ez annyira felszabadító. A gyümölcsről nyilvánvalóvá válik. A rossz fa úgyis rossz gyümölcsöt fog hozni. A rossz gyümölcs azt jelenti, valami, ami rothadt, korhadt, amiben a múlandóság nyilvánvalóvá válik. Ami nem marad meg, ami nem időtálló. A próba, amin megvizsgálható a hamis tanítás, a gyümölcsök. Egyértelmű a hasonlat a jó és rossz gyümölcsökről, a következmények, hosszabb távú gyümölcsök a jelei a tanítás igazságának. A gyümölcs jelentheti a Lélek gyümölcsét, de Kálvin szerint magát a tanítást is: a jó gyümölcs az Istent dicsőítő tanítás. Az a tanító, akitől függeni kell, akinek a személyéhez ellenállhatatlanul ragaszkodnak, aki önmaga köré épít egy közösségét, az saját fontosságát és nélkülözhetetlenségét építi. Sajnos számtalan ilyen példával lehet találkozni. Bonhoeffer így fogalmaz: „Jézus ilyen kijelentése nagy félelembe taszíthatná az övéit. Hiszen ki ismeri a másikat? Ki tudja, vajon a keresztény látszat mögött nem hazugság rejtőzik és nem csábítás leselkedik-e? Mély bizalmatlanság, gyanakvó figyelgetés és aggályoskodó ítélkező szellem vonulhatna be a gyülekezetbe. (…) Jézus azonban megszabadítja övéit ettől a bizalmatlanságtól, amelynek szét kellene szaggatnia a gyülekezetet. Azt mondja: a rossz fa rossz gyümölcsöt terem. Idejében, magától kell felfednie kilétét. Nem szükséges, hogy bárkinek a szívébe is lássunk. Várnunk kell, míg a fa meghozza gyümölcsét.” (Követés, 159.o.)
Magasztaljuk a mi Atyánkat, aki munkálkodik, és akire rábízhatjuk magunkat!
Bűnbánattal álljunk Isten elé és kérjük, bocsássa meg, amikor nem tettünk hitvallást és nem jártunk az igazságban. Kérjük őt, hogy munkálja bennünk és közöttünk az evangélium jelenlétét, Jézus szabadításának valóságát. Magasztaljuk őt együtt, amiért szabadítást ad nekünk és megőriz az ő népeként, ameddig csak tart e földi létünk. Benne bízhatunk. Ez építheti és tarthatja az egymásba vetett bizalmunkat is! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Joó Sándor lelkipásztor egy 1965-ben elhangzott igehirdetését úgy kezdi a felolvasott Ige kapcsán, hogy a gyülekezet ezt hallva feltehetően megnyugszik: mi a jó úton járunk, hívők vagyunk, a keskeny úton vagyunk, ez nem rólunk szól. Gyorsan hozzá is teszi, hogy azért nyugodtan fel lehet kicsit kavarodni, mert nem annyira egyszerű ez az egész. A Hegyi Beszéd a végéhez közeledik, összegző, cselekvésre hívó, mozgásba lendítő, Jézus követésére buzdító Igék következnek most. Ezeknek a sajátja a „vagy-vagy” helyzetek, a kiélezett döntések meghozatala. Ezek az Igék mind arra világítanak rá, hogy Jézus követése nem egy lehetséges opció, hanem kizárólagos. Ne feledjük, hogy a hallgatói közt ott lévő törvénytudók és a tőlük tanult emberek az Isten törvénye megtartásával, annak kizárólagosságával igyekeztek Istennek tetsző életet élni. Jézus a tanítványi létben, az Ő követésében, a vele járásban hív ilyen odaadásra. Egy írásmagyarázó így fogalmaz: „A zsidóknál a kegyesség, a pogányoknál az erény útja és ennek kapuja, közismert és közkedvelt kép Jézus korában, ezért nem magyarázza Jézus, hanem királyi szabadsággal felhasználja. Izráel lelki vezetőinek tanítása a szabványos törvényes kegyességet tartotta az üdvösség útján való járás feltételének. Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy a képmutató és önző kegyesség vezet a kárhozatba, kirakatba tett adakozásával, imádságával és böjtjével. Az üdvösség azoké, akik Jézust követve az elrejtett kegyesség és a kézzel fogható emberszeretet útját választották.”
1. Felszólítás, kérés, figyelmeztetés: „Menjetek be!”
Jézus itt teljesen egyértelműen fogalmaz: küld, irányít, útbaigazít. Parancsol, erőteljesen buzdít: „menjetek be”! Nincs más opció, nincs kivétel. Ez a kizárólagosság, ez a „vagy-vagy” helyzet pedig sokakban szülhet ellenállást. A mi kultúránk egyrészt a végtelenül toleráns és elmosódott határok világa, ahol mindent lehet, de semmit sem muszáj. Másrészt a szélsőségek jelen vannak társadalmi szinten is: talán pont a rendért, igazságért való kiáltás jelenként. Isten rendje, Jézus követése teljesen más, mint a világban található tolerancia vs. radikalizmus: ezen a tengelyen nem helyezhető el. Jézusban teljesen jelen van Isten szeretete, elfogadása, befogadása, hiszen olyanokkal vállal közösséget földi életében, akikkel senki más. Másrészt egy ióta sem veszik el a törvényből szavai által: Istennek való odaszánásról beszél, megtérésről, bűnbánatról, engedelmességről. Jézus követéséhez mind a végtelen emberi toleranciát, mind a radikalizmust meg kell tagadnunk: az Ő követése teljes önátadás és engedelmesség az Ő szavának. „Menjetek be!” – ezt mondja Jézus és ennyire egyszerűen és egyértelműen fogalmaz: erre menj! Engem kövess, ne mást.
2. Mert…
Jézus ugyanakkor megengedi látni a tágabb kontextust is. Felfed három ellentétet, amiből a tanítványi lét, a követés természete világossá válik:
Többség és kisebbség. Van ebben az Igében valami szomorú. „Kevesen vannak, akik megtalálják…” Annyira szomorú, ha ez tényleg így van, mert talán a szívünk mélyén arra vágyunk legtöbben, hogy akár (kevés kivételtől eltekintve) mindenki legyen ott a mennyekben és pont fordítva legyen: sokan találják meg a mennyet és jutnak az életre és kevesen mennek a kárhozatra. Miért mondja ezt Jézus és főleg, ha így van, miért nem tesz valamit, hogy ez ne így legyen? Jézus követői, tanítványai sosem lesznek többségben. Ez Isten országának természete: van a tömeg, sokan, akik a széles úton járnak és kevesen, akik a keskeny úton. A kisebbségi létnek meg vannak az előnyei és a kísértései is:
Ugyanakkor veszély is rejlik ebben az állapotban: a kevésből lehet a „kevesek kiváltsága” is, fölérendelődhet, elkülönülhet, izolálódhat a társadalomtól. Ettől mentsen meg minket a mi Urunk!
Könnyű és nehéz. A széles úton járás könnyű, mert nagy a tér, lehet sodródni, nem kell alkalmazkodni, talán kevesebb figyelmet is igényel. A szoros kapu, keskeny út jóval nehezebb a szűkössége és a kötöttsége miatt. Ez egy nagyon felszabadító mondat: Jézust követni nehéz. Hűségesnek lenni nehéz, engedelmesnek lenni nehéz. Széles és szoros: ez rögtön látható, nem kérdés. Világos, hogy melyik melyik, s ez zavarba ejtő: miért teszünk úgy, mintha nem lenne nyilvánvaló az áldozat Jézus követésével vagy anélkül? És fel is szabadíthat ez most: igen, ezen az úton járni nehéz. El lehet fáradni. El lehet csüggedni. Ne mondjuk, hogy könnyű, mert nem az. Ezért nem valódi, ha valaki keresztyénként mindig jól van, és mindig örül és boldog. Lehetünk olyan közösség, ahol megélhető az elfáradás is anélkül, hogy baj lenne a hiteddel. Igen, ez az út nehéz. S nehéz ezért is, mert szoros, azaz nem a féktelen sodródás jellemzi, hanem a szorosság. Az értelmező szótár szerint a szoros: a feszesen rátapadva körülvevő… nagyon közeli, nagyon valóságos. Olyan, mintha azt is hordozná ez a kép: Isten országában élni Jézussal ilyen szoros együttjárást, közelséget, hozzá igazodást jelent szemben a teljes egyéni autonómiával, amire mindenki oly nagyon vágyik. A szorosság nemcsak a szabályok sokaságát és a lehetőségek szűkösségét jelenti, hanem a Jézussal való járás szorosságát.
3. Kárhozat és élet
Van ebben az Igében egy nehéz és szintén ritkán tárgyalt motívum, ez pedig az örök élet, örök kárhozat párosa. Az örök életről még inkább beszélnek, de a kárhozatról nagyon ritkán. Jézus beszél a széles útról, ami tágast, terjedelmest jelent. Közben az igazán érdekes az úton az, hogy célhoz juttat: a cél határozza meg igazán az út minőségét. A széles út, a tágas út a kárhozatra visz. Milyen érdekes, hogy miközben a keskeny útra hív Jézus, Isten tágas térre vezeti (Zsolt 18,20; 31,9; 118,5) a benne bízókat. Igen, a bűnök a hiányaink mentén érnek el minket s valahol Istenre mutatnak: az emberi vágyainkat Isten tudja betölteni, az Istentől való elszakadtságunk miatt viszont más módon töltjük azokat be, mint ahogy Isten készíti a számunkra. Jézus szerint két út kétféle végcél felé vezet: a kárhozatra és az élete, nincs harmadik lehetőség. Ez a nem igazán népszerű kép elköteleződésre és döntésre hív. Nem ijesztgetésre, hanem szembesülésre és belátásra. Bár sokszor visszaélhettek ezzel a képpel, mégis az Ige szerint valóságos, nem engedhetjük el ennek igazságát: létezik örök kárhozat és Isten ettől meg akar menteni bennünket.
4. Két döntés
Két döntésről szeretnék végül még beszélni, mire hív minket ez az Ige?
Az egyik a gondolkozásunkat, működésünk sajátosságait érinti, látszólag kisebb horderejű a másiknál, de mégis fontos, hogy fókuszt kapjon. Az Ige kizárólagossága, aminek kapcsán fel kell ismerjük a gondolkozásunkban rejlő torzulásokat, bálványokat, amiből megtérésre hív minket a mi Atyánk. Felismerjük-e, hogy az életünkben hol gyakoroljuk káros módon ezt a „vagy-vagy” működést? Miben munkálja Isten az árnyaltságot (például egy összetett helyzet megítélésében) és mik azok a helyzetek, amikben tényleg nincs semmilyen kompromisszum? Hogyan tudunk különbséget tenni a kettő között? Hogyan próbálja akár a gonosz összemosni a dolgokat, hiszen a bűn az, amikor olyan kérdésekben vagyunk kategorikusak, amiben nem kellene az lenni és fordítva: olyankor visszakozunk igent vagy nemet mondani, mikor Isten arra szólít fel. Mennyire tudjuk elfogadni, hogy ez Isten igaz Igéje, nincs más út, mint Jézus követése? Mi szabadíthat meg a törvénykezéstől, vagy épp a hamis tolerancia és a radikalizmus szélsőségétől? Szükségünk van Isten gyógyítására, hogy megszabadítson a beteges szélsőségességtől és a beteges toleranciától is és gyógyítson a szívünk mélyén. És Jézus meg akarja gyógyítani azokat a sebeket, amit rajtunk ejtettek akár keresztyén közösségekben nem helyes, szélsőséges megnyilvánulásokkal, vagy nem keresztyén közegekben hasonlóképpen.
A másik döntés az az elköteleződés, hogy elvek és szólamok helyett ma valódi követésre hív Jézus. Ez pedig mindent meghatároz. A széles kapu, szoros kapu képe is arra utal: nem fér be rajta minden. Le kell mondanunk dolgokról, el kell engedni sok mindent. A cél elérése, a követés áldozattal jár, de nem a meghozott áldozat miatt jutunk végig rajta. Az áldozatot, hogy a mennybe juthassunk, Jézus hozta meg a számunkra. Bizonyos értelemben egyikünk sem képes a keskeny úton járni, a szoros kapun bemenni. Ezt csak Jézus volt képes megtenni: ő lett számunkra úttá, ahogy mondja is: „Én vagyok az út… senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”.
Azt mondtam korábban, hogy ha ennyire sokan mennek a kárhozatba, miért nem tesz valamit Jézus, miért csak elmondja a helyzetet? Az igazság az, hogy igenis tesz, sokat tesz, mindent megtesz, mindent odaad.
Jézus a gazdag ifjú példázata kapcsán megdöbbenti tanítványait, amikor azt mondja nekik: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt olvassuk utána: „Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: Akkor kicsoda üdvözülhet? Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta nekik: Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Meg kell állítson ez minket is, akik valószínűleg már tényleg kizökkentünk az igehirdetés elején említett nyugalmi állapotból. A helyzet ugyanis, hogy magunktól nem tudunk a keskeny úton járni: mindannyian a széles útra sodródnánk. Újra és újra, akkor is, ha rátértünk a keskeny útra: nem tudjuk megtartani magunkat, de Ő megtart minket! Ez a reménységünk, ezért, ha meg akarunk maradni Benne, akkor így kell rábíznunk magunkat: szabadíts meg, tarts meg! Találj rám, ha eltévednék! Ha azt érzed, még sosem jártál vele, akkor is kapcsolódhatsz ehhez az imádsághoz: szabadíts meg, találj rám! Mint elveszett bárányra, eltévedt juhra, Ő rád talál, visszavisz és megőriz. Így tudunk megmaradni, így jutunk az életre, így lesz miénk az örök élet s itt e földön pedig a megtaláltság öröme. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Ma nem arról akarlak meggyőzni, hogy imádkozzatok többet, sem arról, hogy rosszul imádkozol, nem is fogom bizonygatni azt, hogy miért érdemes imádkozni. Azt bízta rám Isten, hogy a forrásról beszéljek nektek: a vele való élő kapcsolatról, amire mindannyian vágyunk és amiből az élet származik számunkra. Az a vágyam a mai istentiszteleten, hogy benned is felébredjen a vágy az élő vízre, hogy szomjas légy, hogy lehessünk bátrak szembesülni saját elveszett, szomjazó, bűnnel és minden töredékességgel terhelt állapotunkkal és látva és átérezve vigasztalhatatlan állapotunkat, életünk megoldhatatlanságát elkezdjünk lépésről-lépésre kiáltani szerető mennyei Atyánkhoz, segítségül hívni Őt és rábízni magunkat, belépni a vele való élő kapcsolatba.
Bevezetés
Szüntelen imádkozzatok! Az egész Szentíráson végigvonul az imádságra, az Istennel való kapcsolódásra, kommunikációra való buzdítás. Különösen a zsoltárokban láthatunk nagyon sokféle imádságot, a legkülönbözőbb élethelyzetekből, mindenféle érzéseket, érzelmi állapotokat, gondolatsorokat, döntéshelyzeteket láthatunk ezekben. Az alapüzenete ennek, hogy mindent vigyél Isten jelenlétébe! Ne mérlegelj, ne gondolkozz, imádkozz! Általános értelemben igaz ez az állítás és buzdítás, mégis, találhatunk ennél differenciáltabb és konkrétabb tanítást is az imádságra. A mai Igénk is ilyen, ami egy érdekes és fontos vonatkozására mutat rá az imádságnak.
Buzdítás. Jézus a felolvasott Igében buzdít. Mikor teszi ezt? Mikor van erre szükség? Jól tudja, hogy tanítványai bizonytalanok, bizalmatlanok és mindenfélével küzdenek: emberek. Ott van bennük az elfáradás, a motiválatlanság, csalódás, közöny: ezért buzdít. Határozottan és világosan. Úgy is, hogy már tanított imádkozni a Mi Atyánkban, most mégis újra előhozza: kérjetek, keressetek, zörgessetek! A mennyei Atyához forduljatok! Tegyétek ezt! Ne mást!
Motivációk. Fontos látni az imádság kapcsán azt a két alapvető motivációt, ami egymással szemben van és lehet, leleplezi a szívünket: miért is imádkozom?
Vallásosság narratívája: „Imádságaim főként kérésekből állnak és baj idején jönnek elő. Céljuk, hogy uraljam a körülményeket.”
Evangéliumi narratíva: „Imádságaim dicséretből és imádatból fakadnak. Célom, hogy közösségben legyek Istennel.”
1. Kicsoda Isten?
Az egész életünkön át keressük a választ erre: úgy véljük, megtaláljuk, majd elbizonytalanodunk és újra keressük. Más választ adunk kiskorunkban, akkor is, ha kamaszként leszünk keresztyének, vagy felnőttkorunkban. Ha keresztyénnek vagyunk, akkor a Bibliára nézve formáljuk a választ, se biztosak is lehetünk abban, hogy a mi saját istenképünk biblikus. Mi reformátusok meg egyébként is tudjuk, milyen az Isten – a sok tévelygő katolikushoz meg mindenféle más protestánshoz képest… Aztán történik egy krízis, bármi miatt szétesik az életünk és megrendül, megkérdőjeleződik minden. Kártyavárként omlik össze az addig oly biztos kép: kicsoda is az Isten? Isten mennyei Atya, ezt mondja Jézus. „Abbá!” – azaz atya, apa, apuka, apuci. Nem szólították így a korabeli zsidóságban Istent: Jézus ezt teszi és ebbe hívja az embereket, erre hívja őket. Maga a három felszólítás is a szülői viszonyulás mintája – állítja több írásmagyarázó is: a szülői jelenlétre vagy annak hiányára való reakció. A jelenlét, távollát, elszeparáltság állapotára reagál a három felszólítás, ami fokozás is egyben (kér, keres, zörget). Ugyanakkor Isten nem egyenlő a földi apákkal, sőt, a földi szülőket ellentétként állítja be Jézus példaként: ha a hiányai miatt megtört, bűnös ember szülőként tud jót tenni, hogyne a mennyei Atya! Isten a „mennyivel inkább!” Istene: teljesen más, sokkal több! Az Igében a „gonosz létetekre” kifejezés az ember bűnös, Istentől való elszakadt állapotát jelöli, nem a beteg, bántalmazó, ténylegesen gonosz szülőt. A példában lévő szülő ugyanis jót ad a gyermekének, míg sajnos van olyan szülő is, aki nem jót ad, sőt, súlyosan árt a gyermekének. Valójában a legtöbb szülő árnyalt, de Isten színe előtt mind kegyelemre szoruló bűnös emberek vagyunk. De hol van ebben az evangélium, az igazi örömhír? Drága Testvérem! Mennyire van meg ez a tudás, információ, felismerés – az ehhez kapcsolódó hit és akár ez ebből fakadó élmény, megélés: Isten nem gonosz! Isten nem szórakozik veled! Isten nem egy gonosz szülő. De hadd fordítsak még egyet ezen a kérdésen: ha egy gonosz szülő sem ad kígyót/követ a gyereknek kenyér helyett, Isten sem ad kígyót/követ, ha éppen azt kérjük tőle… Isten csak azt adja meg, ami hosszú távon és az örök életünk szempontjából a javunkat szolgálja…! Gondoltált-e már erre akkor, amikor nem hallgatta meg az imádságaidat? Az ima meghallgatások és miértek kuszaságát nem tudjuk most teljesen jól megítélni! Ezt tényleg majd csak utólag láthatjuk át, ha már nagyobb távlatból nézzük az életünket és benne Isten munkáját.
2. Mire van szükségünk?
Azért teszünk meg igazán sok mindent, aminek szükségét érezzük. Ami hiányzik, ami nélkül üresnek érezzük magunkat, ami többet ad. Az imádság alaphelyzete a szükség: annak a beismerése, hogy szükségem van Istenre. Jézus szavai első sorban az Istennel járó élet kontextusára vonatkoznak. A hármas beosztás különböző helyzetekre utal, egyúttal fokozást is tartalmaz. Isten országa szolgálatában gyakran szüksége van az embernek valamire, ilyenkor kér. Van úgy, hogy az utakat sem találja, akkor keres. Máskor nem kapja meg mindjárt azt, amit kér, pedig bizonyos benne, hogy szüksége van rá: ilyenkor tudja, hogy Isten próbára teszi kitartását, és ezért zörget. A szükségekről azonban nagyon sokszor túlzó, torz módon tudunk gondolkozni, a hangsúlyok nagyon eltolódnak. A fogyasztói kultúra hazugsága, hogy meggyőz olyan dolgokról, hogy szükségünk van rá, amire valóban nincs. Megvesszük, megszerezzük s aztán jön az üresség. Az imádsággal kapcsolatos kihívásaink ott kezdődnek, hogy nagyon nehéz azt látnunk, mire van szükségünk – vagy a másiknak. Ehhez azt kell tudnunk először is, hogy kik vagyunk mi, ki a másik – ebből következnek a szükségek. Sokan gondolják azt, hogy az imádság tartalmával kell foglalkoznunk, miközben a lényeg magán a kapcsolaton van. Ez ennek az Igének a szíve és a különleges üzenete: nem általában az imádságra buzdít, hanem a legszükségesebbért: a kapcsolat, a kapcsolatok helyreállásáért és gyógyulásáért való imádságra. Ha Istent, szerető mennyei Atyánkat kérdezzük arról, kik vagyunk, azt fogja válaszolni, amit a ma reggeli Igében is olvastunk: „Te vagy az én szeretett fiam…”. Ha Krisztusban vagyunk, ebbe a szeretetkapcsolatba von be, erre hív, ebben ad kiteljesedést a számunkra. Helyreállt, működő, életet adó kapcsolatokra van szükségünk: Istennel, egymással és önmagunkkal is.
3. Miért (nem) imádkozunk?
Miért imádkozzunk tehát? Miközben mindenféle szükségeinket vihetjük Isten elé és feltárhatjuk a szívünket, legfőképpen a legszükségesebbért kell imádkozni. Mártának mondja ezt Jézus: egy a szükséges dolog. Ez alatt pedig a Jézussal való közvetlen kapcsolatot érti. A jelenlétében időzést, a Hozzá való kapcsolódást. Leginkább tehát a kapcsolatok, a kapcsolódás Istenhez, egymáshoz és magunkhoz: ezért szükséges leginkább imádkoznunk. Ebben vannak igazán nagy elakadásaink. És ez az, amit tényleg csak Isten gyógyíthat meg. Lehet, hogy úgy hallgatja meg imáinkat, hogy helyzetbe hoz, megpróbál, növekedésre buzdít, megedz: nem feltétlenül ilyen ima meghallgatásokra gondolunk elsőre, de Ő tudja, hogy mire van szükségünk. Ne feledjük, hogy a bezárt szívek, az ítélkezés képének leírása (szálka-gerenda) után nem sokkal áll ez a szakasz: az imádságaink, a harcaink iránya ez kell, hogy legyen: a másik ember. Mit tehetek a másikért? Mit tehetek magamért, felismerve sebző, olykor bántó magatartásomat? Imádkozom érte Istenhez, kérek, keresek, zörgetek… Mert a „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” törvény fényében nem adhatom fel Isten, a másik és önmagam iránti szeretetben való növekedést. Jézus azt ígéri, hogy a mennyei Atya jót ad, Lukács evangéliumában azt olvassuk: „Mennyivel inkább ad Szentlelket… akik kérik tőle.” Mert a Szentlélek az, aki a kapcsolatokat összeforrasztja, gyógyítja és helyreállítja. Ő hidal át áthidalhatatlan szakadékokat köztünk, Ő ad megértést, elfogadást és valódi, helyreállt szeretet kapcsolatokat. Így leginkább rá van szükségünk: Szentlélekért imádkozzunk hát szüntelenül!
Befejezés
Mi kell az imádsághoz?
Tudás: annak a megértése (amennyire lehet), hogy mi a szükség, mi az Isten akarata, mit lehet tudni róla, mit lehet megismerni a törvényéből, rendjéből?
Hit: az abban való hit, hogy elfogadom az ajándékot, amit Isten ad és követem Isten akaratát, mert Ő jó.
Buzgó vágy: a kapcsolódásra, a kommunikációra Istennel, ahogy a Zsoltárokban előttünk áll: mindent vihetünk Isten jelenlétébe, kommunikálhatunk a mennyei Atyával. Erre hív bennünket, mert Ő is szeretne velünk kapcsolatban lenni és kommunikálni.
Mit tegyünk?
Az elengedés, a kontroll átadása Istennek, a rá hagyatkozás: bűnbánat afelett, hogy uralni akarjuk az életünket, kapcsolatainkat, egymást és végső soron Istent is. Bűnbánat afelett, hogy Istent, Isten nevét "használjuk" saját kéréseink teljesítéséhez vagy saját akaratunk véghezviteléhez. Isten magasztalása és hódolat előtte, mert méltó rá, mert szent. Időzés a szent Isten jelenlétében. Imádság egymásért, imádság mindazért, amiben Isten szabadítását, kegyelmét várjuk. Ámen!
(Thoma László)

Nem lehet egyszerre két urat szolgálni. Nem lehet megosztani a szívünket. Nem lehet egyszerre előre és hátra menni, nem lehet egyszerre jobbra és balra letérni. Nem lehet kitartóan szeretni és gyűlölni egyszerre anélkül, hogy az szét ne marcangolná az ember lelkét. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Nem imádhatod a pénzt, a hatalmat, a befolyást, semmilyen eszközt, amit Isten teremtett. Nem cserélheted le a teremtményt a Teremtővel. Elköteleződni hív, megállít Jézus most a szavain keresztül. Megállít, és kérlek, ne szaladj most tovább. Ne térj ki, ne menekülj. Ne szaladj el, ne tegyél úgy, mintha nem szólítana meg.
Jézus megszólít és találkozni akar veled. Itt van köztünk. Melléd telepszik. Csendben melléd lép. Időt akar tölteni most veled. Azért teszi ezt, mert szeret. Mindig szerette az Övéit, szerette őket mindhalálig. S azután is. Időt akar tölteni most veled ahogy az emmausi tanítványokkal az úton. Odaszegődött hozzájuk, hallgatta őket, beszélt velük. Így lép oda melléd, s beszélni kezd. Megszólít. Ezt mondja most neked:
Jézus melléd telepszik.
„Tudod, hogy szeretlek! Ott voltam, amikor elkezdett dobogni a szíved édesanyád méhében, mikor növekedtél. Előbb láttam az első kis mozdulataidat, mint ő érezte volna, hogy megmozdultál. Ott voltam, mikor megszülettél. Mikor életre küzdötted magadat. Láttalak újszülöttként, csecsemőként is, én őriztelek mikor féltél. Veled örültem, mikor örültél. Ott voltam az első lépéseidnél is és utána, ahogy egyre többet fedeztél fel a világból. Láttalak, ahogy cseperedtél, ahogy felnőttél. Ismerlek. És nagyon szeretlek. Ismerem a szépségedet, a tökéletlenségedet, a hibáidat is. És azokat a pillanatokat, amikor azt érzed, minden tökéletes. Ismerem a pillanatot, amit nem akarsz engedni elmúlni, s amit visszasírsz magányos és üres éjszakákon. Ismerem az imáidat, a szófordulataidat, a gesztusaid, a huncutságod, az összes érzésedet és gondolatvilágod minden zegét-zugát látom. És szeretlek. Tudom, hogy ott van a te életedben is a bűn, látom, ahogy pusztítani tud benned és körülötted. Emlékszem, hogyan szabadítottalak meg eddig is és hogy emeltelek fel. Akkor is, ha már elfogadtál engem és akkor is, ha még elutasítasz: hidd el, én meg tudlak szabadítani! Szeretlek. Az életemet adtam érted. Tudod, én nem akarok bűntudatot kelteni benned. Nem akarom, hogy rossznak érezd magadat a jelenlétemben. Én nem úgy tekintek rád, hogy olykor jó vagy, olykor meg rossz. Ha rád nézek, nem ezek jutnak eszembe, hanem az, hogy az enyém vagy. Én erre hívlak. Azt szeretném, hogy az enyém legyél. Tudod, én nem manipulállak, ahogy talán a felnőttek tették veled, vagy te teszed olykor másokkal. Én nem bántalak. Én az igazságról szeretnék veled beszélni most.
Az igazság az, hogy csak én tudlak megmenteni. Ha bennem hiszel, ha enyém a szíved, ha szövetségben vagyunk, akkor megmenekülhetsz az örök haláltól. Tudom, hogy ismered ezt az igazságot és tudom, hogy próbálkozol. És azt mondod, amit Péter a Tibériás tengernél az árulás után nem sokkal, fájdalmasan, mégis reménykedve: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” És kérlek, most ne okoskodj, ne elemezz, ne érvelj vagy mutogass másra, aki még kevésbé szeret engem… csak engedd, hogy az igazság fényt hozzon a szívedbe. Az igazság szabaddá tesz. Az igazság, hogy tudom azt is, hogy a szíved másért is ég. Nem akarlak bántani, csak elmondom, hogy látom és tudom. Látom, ahogy mást is imádsz és odaadod magadat ideig-óráig. Beletáncolsz, belesodródsz, beletévelyedsz, kibillensz… És tudod, én nem vetlek meg. Nem utasítalak el ezért. Mert szeretlek mélyen és valóságosan. Szeretlek, ezért mondom el neked az igazságot, hogy …senki sem szolgálhat két úrnak. Nem rajonghatsz értem, miközben a szíved mást imád. Az egyiket gyűlölni fogod s a másikat szeretni. Azért mondom ezt, mert azt szeretném, hogy engem imádj, hogy nekem hódolj és engem szolgálj. Én tudlak megmenteni és megszabadítani. Tudom, hogy szeretsz engem. Sokszor elmondtad és tudom, hogy komolyan gondoltad. De tudom, hogy sokszor nincs erőd szeretni. Tudom, hogy belefáradsz. És azt is, hogy olykor kételkedsz bennem. Emlékszem arra is, mikor azt mondtad, hogy inkább hagyjuk békén egymást és talán egyszerűbb volt az életed, mielőtt megismertél engem. Nem kárhoztatlak téged ezért. Megértem, hogy nem érzed olykor, hogy melletted vagyok úgy, mint ahogy most. És elsodor a sok „Miért?” és „Hol voltál?” meg a „Hogy engedhetted meg?”. És megértem azt is, hogy olykor dühös vagy rám, mert gyengének tűnök, mikor nem teszek csodát. Nem szeretnék magyarázkodni neked, ahogy neked sem kell, mikor velem beszélsz. Inkább kérdezni akarok, meg akarlak érteni, szeretném, hogy te mondd ki, tudni akarom, miért van szükséged más úrra? Miért van szükséged más urakra, a mammonra? Miért kell mindenek felett az anyagi biztonság, a kontroll, a befolyás, az irányítás? Mondd el, mert szeretném megérteni: miért kell többnek tűnnöd, mint amid van? Miért kell másnak látszanod s mindent megtenned azért, hogy fenntartsd a látszatot? Mi hiányzik abból a biztonságból, amit én adok, mi az a hiány, amit nem tudok betölteni a szeretetemmel? Kérlek, legyél őszinte és ne azt mondd, amit szerinted hallani szeretnék. Csak úgy tudom meggyógyítani a szívedet, ha tudsz egy lépést tenni felém és magad felé abban, hogy teljesen őszinte vagy. Megértem azt is, ha a válaszod az, hogy „nem tudom”. Értem, ha azt mondod: nem látom át, csak vonz és sodor. Tudd, hogy ebben is veled vagyok és nem vetlek meg érte. Mert szeretlek. Visszavonhatatlanul és megbánhatatlanul szeretlek téged.
Én vagyok az Úr egyedül!
Itt vagyok veled és azt ígértem, az igazságot mondom el neked. Az igazság, hogy… „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Egy nagyon fontos dolgot kell még tudnod. Ha nehéz is, de ezt tisztán kell értened. Én vagyok a világmindenség ura is. A felkent Messiás vagyok, az Uraknak ura és a királyoknak királya. Én, aki veled beszélek, az én nevemre fog meghajolni minden térd és minden nyelv vallani fogja egy nap, hogy nincs más úr és hazugság volt minden más urat dicsőítő szó és minden mást imádó tett csalárdság. Bármilyen közvetlenül is beszélek most veled, az enyém minden hatalom ezen a világon s az eljövendőben. A teljhatalom az enyém. Én vagyok a féltőn szerető Isten fia, az Isten maga, aki nem tűr más urat, másfelé elhajlást. Féltőn szerető, féltékenyen szerető vagyok. Nem úgy, mint egy ember, aki bosszút áll s lesújt féltékenységében. Nem válok kiszámíthatatlanná, sosem bántanálak. De nem tűröm a kétfelé hajlást és arra hívom a népemet, és téged is, hogy válasszon! Válasszatok! Válassz! S tudom, hogy annyiszor hallottad már ezt. És vannak magyarázataid és okaid, érveid és indokaid. De még mindig szólok és ezt mondom neked: válassz! Engem válassz! Szolgálj engem, térj hozzám, fordulj hozzám. Tudom, hogy elfordult a szíved tőlem. Tudom azt is, hogy félsz. Sokszor szorongsz, rettegsz, aggodalmaskodsz. És meg is van rá az okod. Csak a félelem feledékennyé tesz és nem emlékszel arra, hányszor mentettelek már meg. És ezután is csak én leszek és meg is foglak menteni.
Úr vagyok a mammon és minden kötöző erő felett
Mindketten tudjuk, hogy mennyi minden kötöz valójában. Több, mint gondolnád. A kötelességeid, a szerepeid, a felelősségvállalásaid… az ideáljaid, a magadról felépített képed, a reményeid, akivé válni akarsz. S a tehetetlenség. Megértem, hogy ezek erősen kötnek. Mindennél erősebben. És hogy ezek nélkül nem tudsz meglenni, mert függő vagy, függesz és kötődsz akkor is, ha mérgez és elpusztít. Nem tudsz nem függeni, nem tudsz nem imádni és csodálni. Mert enélkül az élet sivár és üres. És megértem, hogy félsz attól, ha elveszem, ha elkérem tőled azt, ami a legnagyobb bálvány, a legnagyobb biztonság, a legnagyobb illúzió. Ezért azt mondom most neked, hogy miközben eloldom a köteleidet és megszabadítalak téged, nem hagylak magadra a félelmeidben, az ürességeidben és a szégyenedben. Megbocsátok neked, ha elfordulsz a bálványaidtól, ha megvallod a bűneidet és segítségül hívsz. Szabaddá teszlek úgy, hogy magamhoz ölellek és azt mondom neked: az enyém vagy. És megbánhatatlanul szeretlek téged. Megszabadítalak más urak vonzásából és a kötelektől is és magamhoz kötlek, magamhoz kapcsollak, magamhoz vonlak. Azért, hogy belemerülj és átengedd magadat teljesen annak, hogy egyedül, kizárólag csak tőlem függesz.
Harcolni fogok érted életed utolsó percéig!
Tudod, harcolni fogok érted életed utolsó percéig! Sosem vetlek el, ha elfordulsz, visszaszeretlek magamhoz. Hazahívlak. Bízom benned, hogy tudsz engem választani és megtanulsz engem követni egyre inkább. Bízom benned, hogy felismered a bálványt, a hamis csábítást és nemet mondasz és felveszed a küzdelmet és nem a könnyebb utat választod majd. Bízom abban, hogy elég tud lenni a kifogyhatatlan szeretetem, amitől semmi nem választhat el. Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem magasság sem mélység, sem semmiféle más teremtmény, semmifél más úr.
Hűséges vagyok. Hű vagyok a szövetségemhez! Tudod, harcolni fogok érted életed utolsó percéig! Ott voltam a születésedkor s ott leszek az utolsó lélegzetvételedkor is majd. S utána is, amikor majd megpillantjuk egymást, mikor láthatsz színről-színre. Akkor majd te is mondani fogod:
„A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5, 13)
„Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, és ő megszabadított minket! Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!” (Ézs 25, 9)Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Adakozás vasárnapja, a felajánlások vasárnapja van ma a gyülekezetünkben. Vigyázzatok! Mondom, vigyázzatok! Ma az adakozásról lesz szó! Bár még fiatal gyülekezet vagyunk, nekünk is vannak hagyományaink, az egyik ilyen a mai nap. Egy évben egyszer beszélünk az adakozásról és ilyenkor kérjük, hogy a gyülekezet tagjai gondolják át és tegyék meg a felajánlásaikat arra, hogyan fogják támogatni a gyülekezeti közösségünket anyagilag ebben az évben. Az igehirdetés sorozatban maradunk a Hegyi Beszédnél, a textusunk Jézus tanítása az adakozásról. Hadd mondjam ki így az elején: ez nem egy programbeszéd, nem egy marketinggel átitatott szónoklat arról, miért jó neked, ha többet adakozol a gyülekezetnek. Nem azért beszélek, hogy többet adj! Sokfelé lehet adakozni és természetesen szükség itt is van rá a gyülekezetben. Ez az Ige természetesen nemcsak a gyülekezeti adakozásunkról szól, hanem az adakozásról, ami az egész életünkben is jelen kell legyen. A legtöbben egyébként nem egy célra adják az adakozásukat és többször lehet ebben akár egy év távlatában is változás, kihívás.
1. Vigyázzatok!
A Hegyi Beszédben a 6. fejezettől az Istennek átadott élet működését láthatjuk magunk előtt. A kegyességről van szó: az Istennek kedves életről, tettekről, gyakorlatról: az ima, a böjt és az adakozás a területek, ahol ez megmutatkozik. „Vigyázzatok!” – áll előttünk az Igében a figyelmeztetés. Komoly téma ez, ami odafigyelést igényel. Veszély van! A Biblia nem dobálózik ezzel a kifejezéssel marketing céllal, hanem tényleg csak akkor használja, amikor adekvát. Mindhárom kérdésre (imádság, böjt, adakozás), így az adakozásra is érvényes: vigyázni kell. Oda kell rá figyelni! Magától ez a terület sem működhet jól. E három terület egyébként szervesen összekapcsolódik. Meg kell újítani az engedelmességünket, az odaszánást ebben is. Isten előtt kedves a megállás, a végig gondolás, a finomhangolása a folyamatoknak. S közben ki kell mondanunk: nincs közülünk, akinek magától jól megy az adakozás. A „Vigyázzatok!” mindenkire érvényes, mindenkit hív odafigyelésre, józanságra, megtérésre. Általánosságban elmondható, hogy Isten az engedelmességben nem egy automatizmusra hív, hanem újra és újra való odaszánásra. Vigyáznunk kell, mert hiába van hitünk, amit igaznak érzünk, annak megélése, az igazságban járás, az igazság gyakorlása, a kegyesség nagyon könnyen el tud csúszni. Két irányba tud elcsúszni: vagy a vallásos képmutatás, a farizeusi út, vagy a pogányok irányába. Az előbbiről hamarosan részletesebben is beszélek, az utóbbi pedig a törvénynélküliséget, az önközpontú, élvezet központú, félelem és vágy vezérelt működést jelenti. A mi kultúránkban is megvan mindkettő: nem feltétlenül vallásos köntösben. Van, aki felsőbbrendűnek, jobbnak tartja magát, míg más „őszintének”, „hitelesnek” és ezek alatt a címkék alatt azt csinál, amit akar, ami neki éppen a legjobb. Bonhoeffer azt mondja ennek az Igének a kapcsán: a tanítványi lét, a követés rendkívüli dolog. Nagyon különleges és nem logikus, természetes út. Kihívás. Jézus pedig azt mondja, hogy a követés nem a követés miatt kell láthatóvá váljon. Ki fog derülni, egyértelmű lesz a maga idejében, de nem szabad reklámozni, mutogatni önmaga kedvéért, mert akkor veszíti el hitelességét, valódi tartalmát. Ez vonatkozik az adakozásra is.
2. Képmutatás helyett
Na de miért kell ennyire vigyázni? A válasz abban van, amitől óv Jézus: megnevezi azt a kegyességet, azt az életvitelt, amitől óvakodni kell, amiből meg kell térnünk. A szakasz kulcsszava a képmutatás: ennek a kikerülésére hív Jézus. Ez a szó a görög színház világából lehet ismerős: a színészek maszkokat alkalmaztak, amivel egy-egy szerepbe helyezkedhettek. Mást mutattak, természetes módon, mint a saját arcuk. Így tudtak szerepbe helyezkedni. Ott és akkor ez helyes volt, ez volt a dolguk. De a mindennapi életben így élve, ezt alkalmazva eltérünk az igazságtól és nem járunk jó úton. A képmutatás lehet látható, de megbújhat a szívben lévő hamis büszkeségben, tartásban is. Ha az alapján definiálom magam, hogy én ki vagyok, mint adakozó, akkor nem jó úton járok. Sokszor azt erősíti az adakozás, hogy jó ember vagyok, tisztességes, erkölcsös. És miközben adni jó és Isten iránti engedelmesség lehet, semmiképp sem érdem vagy erény Isten előtt. A maga körül kürtöltető ember az adakozás által elismerést vár. Van helyén való dicséret és megerősítés az életben, de ez a helyzet nem az. Az ilyen elismerés hamis magabiztosságot eredményez. Előfordulhat, hogy bennünk születik és magunk felé irányul: ilyenkor még nehezebb megragadni. Így fogalmaz egy írásmagyarázó: „Az ember örök kísértéstől, énje előtérbe helyezésének igényétől óvja itt az övéit Jézus. A kürtöltetés szokásáról máshonnan nem tudunk, de az ismeretes, hogy Izráelben sok feltűnő formája volt a jótékonyság „reklámozásának” (díszhelyek a zsinagógákban a rabbik mellett stb.). Ezt a magatartást Jézus képmutatásnak nevezi. Aki ilyenfajta jutalomra pályázik, az Isten jutalmazására, az igazi jutalomra nem számíthat. Isten „stílusa” más: ő „feltűnés nélkül” nézi és látja adakozásunkat, ezért ennek is így kell történnie.” A helyes motiváció tehát az adakozásban az „észrevétlenség”, a feledékenység. Ne tartsuk számon, ne emlegessük fel. Isten látja a rejtett dolgokat is, ő ismeri a szívünket: ő tart és áld meg bennünket. Van a képmutatásnak egy nehezen megragadható dimenziója is: a magunk felé való képmutatás. És ezt nagyon jól megragadja a színház és a maszk képe. Mert a maszk nem csak kifelé szól, hanem befelé is. Egyrészt, mikor tükörbe nézünk, a maszkot látjuk, másrészt, a maszk annyira hozzánk nőhet, hogy az identitásunk részévé lesz. Próbáljuk most meg óvatosan levenni ezt a maszkot s engedjük, hogy Isten előtt teljesen leplezetlenül álljunk. Az egyik levélben olvasunk egy ilyen maszk levételi jelenetet, erre buzdítja a gyülekezetet Jézus: „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.” (Jel 3,17) Ez azonban nem egy megszégyenítő, hanem egy meggazdagító állapot, a szabadulás állapota. A témához kapcsolódóan rá kell jönnünk ugyanis, hogy nem mi adakozunk Istennek. Nem úgy van ez, hogy nekünk vannak dolgaink, vannak javaink, a vagyonunk, a bevételeink, a megtakarításaink, a pénzünk, az időnk, az energiánk… hanem minden az Övé! Mindenem Tőle van és minden az Övé. Sőt, még én magam is az Övé vagyok! Ez a felismerés fontosabb, mint az egész adakozás téma: tiéd-e ez a hit, az Övé vagy-e? Hozzá tartozol-e? Megszabadultál-e már ebből a furcsa, saját magunk felé való képmutatásból, hogy minden az enyém. Mennyire képmutató az, hogy én adok Istennek, Isten ügyének…! Isten ad és adott nekem mindent. És ezért mindennel, amim van, Őt akarom dicsőíteni. Igen, létezik továbbra is magántulajdon, lehet tervezni, szorgalmasnak lenni, gyűjteni: nem a birtoklásért, nem a pénz bálványa miatt. Isten ajándékai bálvánnyá válhatnak a kezünkben, ha elfelejtjük a lényeget: a biztonságunkat Ő adja, a vele való kapcsolat. Ha Isten ajándékait elkezdjük birtokolni és ez alapján definiáljuk magunkat, akkor épül bennünk egy hamis identitás. Minden helyes hozzáállás, abból az elrejtett, megtalált állapotól fakad, ami az Atyával való szeretetkapcsolatra mutat. Sőt, abból fakad! Az tud rejtve, csendben, hálából adni, aki nem fél adni, mert tudja, hogy az Atya róla is gondot visel. Az tud nem képmutató módon adni, aki megismerte Isten nagyvonalú szeretetét ezért képes a nagyvonalúságra. Az, aki felismerte, hogy az adakozás nem róla szól, hanem arról, aki Őt mindennél jobban szereti. Az tud szabad lenni, akit nem bűntudat, a félelem vezérel az adakozásban, hanem a hála és a megtaláltság öröme.
3. Mi a jutalom az Atyától?
Van egy motiváció is, amit Jézus megnevez ezen a nehéz úton. Vigyáznunk kell, óvakodnunk a képmutatástól, de mi motivál ezen az úton? Nem más, mint a jutalom. Református emberként ódzkodunk attól, hogy Isten bármilyen jutalmat adjon nekünk, hiszen az üdvösség, a legnagyobb ajándék kegyelemből van, nincs arányban semmilyen jó cselekedettel. Mégis, ez áll itt, hogy Isten jutalmat ad. Isten látja a rejtett dolgokat: a szívedet, a motivációidat és számít neki ez. Azt mondja Jézus, hogy a helyes hozzáállás, a rejtett módon való adás azt jelenti, hogy ne tudja a jobb kezed, mit tesz a jobb. A teljes diszkréciónak, rejtettségnek a képe is ez, a teljes odaadás: nem számít, ki mit gondol. Nem számít az sem, én magam mit gondolok, hanem csak adok, mert Isten erre hív. A magyar nyelvben a „Nem tudja a bel kéz, mit tesz a jobb” olyan szólás, ami a fejetlenséget írja le. Jézus szavai nem ezt jelentik. Sokkal inkább az Istenre hagyatkozás képe ez, a személyes kontroll, számítgatás elengedését. Jó, ha nem tudsz róla, ha nem is emlékezel rá, így biztos nem fogsz emlékezni rá és nem jut eszedbe felhánytorgatni adott esetben. Ehhez pedig perspektíva váltás szükséges: ha Isten az életem ura, akkor őt dicsőítem, a pénz bálványa helyett Istent imádom és ezzel megvallom, hogy ő adja a biztonságomat. A jutalom kérdésében pedig aki lélekkel ad, az már nem feltételnek gondolja adományát az üdvösséghez, hanem az elfogadott kegyelem miatti hálából tud így adni. Mégsem mondható ki, hogy az Istentől jövő jutalom, ajándék arányban lenne azzal, amit mi adunk. Fordítsuk meg: amit Istentől kapunk az sokkal több, az megfizethetetlen, felfoghatatlan: az örök élet, a bűnbocsánat, az ingyen kegyelem – aminek persze óriási ára volt. Ha innen nézzük, akkor Istennek adhatunk mindent. Ez egy keresztyén frázis marad gyakran, mert az emberi szív így működik: elfogadja Isten ajándékát és közben szeretne minél többet meg is tartani magának. Mi akkor a jutalom? Az a kegyesség gyakorlás lesz tehát helyes, amelyik tényleg Istent dicsőíti, őt magasztalja fel, rá mutat és nem válik öncélúvá, bűntudat motiválttá, vagy üdvszerző jellegűvé (azaz nem a bűneim miatt törlesztek Istennek a jó cselekedeteimmel, adakozással, böjtöléssel stb.). Szabad lesz. És ez a jutalom egyik oldala. Az az ember szabad a „maga körüli kürtöltetéstől”, aki biztosan gyökerezik Isten szeretetében, a vele való szeretetkapcsolatban. Ebben a kapcsolatban lehetnek hullámvölgyek, szükség van a megerősítésre is, de végső soron már nem a környezeti visszajelzésektől fog függeni. A másik jutalom, hogy részünk lesz Isten munkájában! Részesei lehetünk annak, amit Ő tesz! Az Ő tervének, munkájának részévé lenni pedig a legnagyobb jutalom! Kapcsolódás a legfontosabbhoz, Isten nagy történetéhez.
Isten formáljon bennünket és tartson meg a jó úton, hívjon vissza magához, újítsa meg az életünket, hogy követésünket ne kelljen hirdetni, hanem az engedelmes életünkön keresztül nyilvánvaló legyen mások számára is. Építse Isten bennünk és közöttünk az Ő országát! Ámen!
(Thoma László)