Thoma László

 
Kedves Testvérek!
Visszatérünk az igehirdetés sorozathoz, azokhoz a képekhez, szimbólumokhoz, ahogyan Isten beszél az Ő népéről, ahogyan bennünket is lát, megszólít. Januárban a gyertyatartó, a templom és az illatáldozat/jó illat képei lesznek velünk. Az utolsó januári vasárnap pedig adakozás vasárnapja lesz. Újév kezdetén emlékezünk: vissza- és előre tekintünk. Határvonalon vagyunk. A gyülekezeti közösségünkben is, a presbiterválasztás után új ciklus kezdődik. Új tisztségviselők, szolgálók állnak be a szolgálatba és megköszönjük azoknak a szolgálatát, akik eddig benne voltak aktívan a vezetésben. Az új kezdetben mindig benne van a visszatekintés, hálaadás, megállás, bűnbánattartás is és az előre tekintés is. Az előre tekintésünkben pedig ott van a reménység, de akár a kérdések, aggodalmak is: mi lesz, mi vár ránk, mit hoz az új év, merre alakulnak majd az események? Az elmúlt évek sorozatos globális krízis folyamatai, kihívásai alapvetően megrendítették az emberek biztonságérzetét. Eddig számunkra ismeretlen helyzetekkel kellett megbirkóznunk és másféle módon elkezdeni reagálni. Hadd kérdezzem meg itt az igehirdetés elején: hogy állsz te a biztonságérzettel, ha előre tekintesz: mit látsz magad előtt? Hogy látod Isten népét, a gyülekezeti közösségünket, s benne a saját sorsodat? Mennyire érzed, hogy szükséged van nagyobb biztonságra, érzékenyebb lettél erre, akár olykor küzdesz szorongással, reménytelenséggel: jobban, mint korábban? A gyülekezeti közösség egyik fontos funkciója az otthon, a biztonság, az Istennel és egymással való kapcsolódás helye. Hogy éled meg a gyülekezeti közösséget? Mennyire éled meg a biztonságot adó jellegét?
De hogy közeledjünk az Igéhez, képzelj el egy olyan korszakot, ahol nagyon másként zajlanak a dolgok! Ahol biztonság, élet és halál, veszteség és megmaradás egész más tartalommal bíró fogalmak.
1. A kontextus
Az evangélium elterjedt az egész Földközi-tenger vidékén az 1. század közepén, virágzott az egyház, egyre többen lettek keresztyének. Aztán jött az üldözés. Ami igazából már a kezdetektől jelen volt. Először a zsidó származású emberektől, aztán pedig a Római Birodalom részéről. Hiszen a keresztyének Jézusra használták azokat a felségjelzőket, amiket a császárra volt szokás alkalmazni akkoriban. Tudjátok, az üldözés és kihívások rövid távon megerősítik az embert. Kipróbálttá tesznek, megedzenek. Aztán szépen, lassan bele is lehet fáradni. Végül egészen ki lehet ábrándulni a hosszan tartó üldöztetések, kihívások során. Üldözés támad egyszer-kétszer… sokszor. Éveken és évtizedeken át tizedelték a keresztyén gyülekezeteket. Keresztyén vértanúk ezrei, tízezrei haltak meg. Vadállatok elé vetették őket, égő fáklyaként égették el őket, mindenféle borzalmas kivégzési móddal büntették őket a „civilizált” rómaiak, mert nem imádták a császárt és Jézust vallották úrnak. Képzeljük csak el, ha éveken át nyomorgatnak minket, s kedves testvéreinket, családtagjainkat ölik meg s kínozzák halálra… a hitünk megrendülhet, elgyengülhet a bizonyosság: valóban megéri? Valóban érdemes mindent feláldozni Krisztusért? Isten népének különösen ilyenkor van szüksége arra, hogy Urára tekintsen s megerősítést kapjon tőle. Mert felvetődik a kérdés: miért vannak az üldözések? Igen, Jézus megmondta, hogy a világon nyomorúságunk lesz, de meddig fog ez fokozódni? Lehet, hogy megszűnik maga az egyház is? Talán teljesen elpusztítható? Mennyire félemlíthető meg az aktuális hatalom által? Fel tud oldódni a nagy egészben, sikerül ez a Római Birodalomnak, amit annyi néppel és kultúrával megtettek már az évek során? A Jelenések könyve a Domitianus császár idején lévő nagy keresztyénüldözés idején íródott, egy nagyon nehéz, szenvedéssel teli időszakban, amikor sokan veszítették el szeretteiket, testvéreiket az üldözés alatti vérontásban. Elevenen élhettek Néró császár rémuralmának üldözései is még az emlékezetükben. Ebben a kontextusban, ebben a talán már fásult, fájdalmas és szenvedésekkel teli helyzetben szólal meg a Jelenések könyve, ahol ezt mondja az egyház Ura: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Nincs más Úr – vigasztalja őket, bennem bízhattok, rám számíthattok! Hűséges vagyok! Én vagyok mindenekelőtt és mindenek fölött és én döntök örök élet és halál fölött.
Ennek fényében valljuk a Heidelbergi káté szavait az anyaszentegyházzal kapcsolatban:
54. kérdés: Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?
Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéigaz egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.
2. A kép
De tovább bomlik számunkra a kép. A mai fókuszban az van, ahogy Isten látja a gyülekezeteket, az Ő népét. Gyertyatartóként vannak ábrázolva itt a Jelenések látomásaiban.
A hét ázsiai gyülekezetnek írja János mindezeket, őket köszönti a trónuson ülő Atya, a hét lélek és Jézus Krisztus, a hű tanú nevében, aki eljön a felhőkön, és mindenki meglátja Őt. Azt mondta neki a hang, hogy mindent, amit lát, írjon le egy könyvbe, és küldje el Ázsia hét gyülekezetének (a mai Törökország területe): Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Thiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába. János megfordult, mert látni akarta, hogy ki mondja mindezt. Hét arany gyertyatartót látott. A gyertyatartók a keresztyén gyülekezeteket jelképezik. Hogy aranyból vannak, azt mutatják, mennyire értékesek és drágák Krisztus szemében. A gyertyatartók között állt valaki, aki Jézusra hasonlított. Ez azt jelenti, hogy Krisztus minden gyülekezetében jelen van.
„A hét gyertyatartó: az egyház teljességét jelenti: Isten újszövetségi Egyházát az „idő országútján”, mely Jézus Krisztus különleges gondviselésének és figyelmének tárgyát képezi, s világosságot áraszt a világra.”
A gyertyatartó egy olyan tartóállvány, amire egy vagy több mécsest helyeztek. A profán élet területén nélkülözhetetlenül hozzátartozott a házak felszereléséhez. Egyszerű és díszes kivitelben, olcsó és értékes anyagból egyaránt készítették. Kultuszi vonatkozásban legnevezetesebb a szent sátor, majd a templom céljára készített gyertyatartó. A szent sátor céljára készített gyertyatartó mintáját Isten a hegyen mutatta meg Mózesnek (2Móz 25,31-40). Színaranyból kellett egy darabban kiönteni. Törzséből félkör alakban 3-3 kar emelkedett ki úgy, hogy mind egyforma magasságban végződött. A törzzsel együtt hét karja volt. Az oldalkarokat 3-3, a középsőt négy mandulavirág alakú kehely díszítette gömbbel és virággal. Felszereléséhez tartozott a hét mécses, továbbá a színaranyból készült koppantók és hamutartók.
Két dolgot emelnék ki a gyertyatartó képével kapcsolatban: a világítás, fényforrás funkciót, ami félreérthetetlen, egyértelmű. Nem önmagáért van, feladata van a környezetében. Jelenléte alapvető fontosságú, nélküle nagy a sötétség. Természetesen fontossága addig adott, amíg világít: ha már nem világít, akkor elveszíti jelentőségét, sőt, önmaga karikatúrája lesz. A másik a gyertyatartó labilitása, kiszolgáltatottsága (könnyű feldönteni, nem egy szikla vagy hasonlóan masszív dolog). A gyertyatartó ingatag, kiszolgáltatott. Lehet a düh, a támadás célpontja is, észrevehető. Közben pedig szükség van rá. Éppen ezért a környezetének a viszonya gyakran ambivalens vele.
3. Az üzenet
Három irányba tekintsünk a mai igehirdetésben.
a. Anyaszentegyház. Nekünk is fel kell tenni a kérdést: ma elpusztulhat-e az egyház? Feloldódhat-e a keresztyének mondott kultúrák, államok intézményrendszerében? Megsemmisülhet-e az erős kulturális hatások közt? A modern materializmus, az ideológiák elég erősek-e ahhoz, hogy kihunyjon a láng? Isten népe fel fogja-e adni egy nap Isten igazságát? Vagy Benne marad és képes lesz megmaradni? Kétféleképpen pusztulhat az egyház: az egyik, ha engedi, hogy a világ úgy hasson rá, hogy átformálja a gondolkozását, elszakítja a bibliai igazságoktól. A másik, hogy teljesen bezár és nem érintkezik a világgal, így nem tud áldás lenni a világ számára. Hittel valljuk meg, hogy Isten őrzi és tartja ma is az Anyaszentegyházat, közben pedig küzdelmes és üldözött állapotban vagyunk ma is. Ne legyenek illúzióink: ez a kontextusunk, háborúban, harcban állunk. Egy valaki tudja megrendíteni az anyaszentegyházat: Isten maga. Az ítélet részeként. Ezt olvassuk az efézusi gyülekezetnek írt levélben: „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,5) Ez istenfélelemre, alázatra indít minket, Isten népeként.
b. Gyülekezet. Mire hív minket ez a bibliai kép, a gyertyatartó képe gyülekezetként? A gyertyatartó egy darabból öntött tárgy volt. Nagyon szép szimbólum ez. Egy. Nem osztható részekre. Hiába vagyunk különbözőek, egyek vagyunk, a Lélek által egy darabba öntve. Az összetartozásunk nem érzéseken alapul, hanem mély, lelki, szellemi kötelékei vannak. Hisszük-e ezt, tudjuk-e így látni a gyülekezetünk közösségét? Elfogadjuk-e azt, hogy Isten népe részeként mi magunk is világítani rendeltettünk, de ez nem a saját fényünk. Mi hordozzuk csak, tükrözzük a Világ Világosságának fényét. Törékenyek vagyunk, az Ő kezében az életünk, így tekinthetünk saját magunkra.
És ezen a vasárnapon a presbiter testvérekért való hálaadás kapcsán hadd osszam meg: rendkívül vagyok ezért az „egy darabból öntött” állapotért a vezetői szinten is. Különbözőek vagyunk, de mélyen összetartozunk. Hálaadás van bennem és reménység, ha előre tekitnek. Isten rendeli ki a vezetőket, szolgálókat is a gyülekezetben. Így gondoskodik az Ő népéről.
c. Egyéni életünk. Tekintsünk végül az egyéni életünkre. Mit üzen számodra ez a kép? Hogyan látod a saját életedet a gyülekezet részeként ebben a képben? Mennyire éled meg, hogy tudsz lenni világosság a környezetedben, mennyire éled meg a törékenységedet, kiszolgáltatottságodat Istennek? Miben lehet vigasztalás, hogy Jézus a hét gyertyatartó között jár, azaz köztünk van, ha hívjuk és gondoskodik az Ő egyházáról, népéről, őrzi és tartja őket? A te életedben hol tudsz kapcsolódni ehhez, hogyan lehet ez valósággá a számodra?
Testvérek, kiáltsunk együtt: Világ Világossága, tölts be minket! Adj bátor kiállást, hitvalló életet! Hadd legyünk hűek, amíg vissza nem jössz! Légy velünk ebben az évben is! Legyen áldásod azokon a testvéreinken, akik ma is az életükkel játszanak, mikor a Te nevedet megvallják. A Te kezedre bízzuk őket és magunkat is! Ámen!                                                                                                                                  
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Bár szavak szintjén az elfogadás, a végtelen tolerancia és nyitottság világában élünk, mégis úgy tűnik az erő, a hatalom és a kontroll eszközei uralják a civilizációnkat. Gondoljunk csak az elmúlt év világpolitikai, gazdasági történéseire. Az ember nem lett békésebb vagy alázatosabb az évek, évszázadok alatt, csak megtanult jobban alkalmazkodni, civilizáltabban elnyomni, kevésbé számon kérhetően kizsákmányolni és ügyesebben kontrollt gyakorolni a másikon. Nem véletlenül a szabadság talán a legáhítottabb eszmény kultúrától, vallástól függetlenül, legyen szó akár belső szabadságról, a földi béklyóktól való kötöttség elengedésétől vagy az autonóm életformáról. A valódi szabadság ugyanis a legnagyobb hiány. De mi adhatná a legnagyobb szabadságot? Talán az, ha lenne mindenre erőnk: tudás, erőforrás, lehetőség. Akkor tehát a legerősebbek lehetnek a legszabadabbak. Igen, eszerint szerveződik az emberi lét és törekvések. A legmagasabb szintektől a hétköznapok világáig a kultúránkat átjárja az erő demonstrálásának igénye, annak ezernyi formája. Aktívan vagy passzívan, de irányítani szeretnénk, mert ez adja a biztonság érzetét. Ez igaz ránk akár hitben élünk, akár keresünk, bizonytalankodunk, akár elutasítjuk a szívünk mélyén Istent. De jól van-e ez így? És lehet-e ez egyáltalán másként élni? Kínál-e jobb alternatívát számunkra Isten? Hiszem, hogy igen, ez a keresztyénség lényege, ez karácsonyi üzenetének a szíve, hogy van szabadítás a lét legnagyobb kihívásából: az erő és kontroll szolgaságából.
Pál apostol életében a Krisztussal való kapcsolatban rátalált valami elmondhatatlanul többre, a legnagyobb ajándékra, amire egész életében vágyott. Korábban egy erős, céltudatos ember volt, szilárd meggyőződéssel, jó kapcsolati tőkével, magas tudással és intelligenciával, elszántsággal. Mégis halál járt körülötte és pusztulás kísérte. Aztán a személyes életében célba ért, mikor a damaszkuszi úton az élete végérvényesen megváltozott, de ettől még korántsem lett gondtalan és könnyű. A nagy fordulat után pár évtizeddel látjuk őt a korinthusi levél felolvasott soraiban, ahol a korinthusiakkal küzd. Korinthusban, a már működő keresztyén gyülekezetben egyes hamis apostolok megkérdőjelezték Pál apostoli felhatalmazottságát, tekintélyét, alkalmasságát. Pál szinte rákényszerül, hogy dicsekedjen, érveljen hitelessége mellett, de származására és szolgálatára és a neki adatott hatalomra csak röviden utal. Annál többet beszél fizikai szenvedéseiről és lelki szorongásairól, és hogy emiatt nem keserű, hanem együttérző lett: „Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki szégyenül meg úgy, hogy ne égnék én is?” (11:29). Említi ebben a levélben azt is, hogy elmondhatatlan spirituális élményekben volt része, Isten közelségét élte meg, de ezzel együtt megmaradt életének legnagyobb kihívása, fájdalma, betegsége is. Nem tökéletes, hanem valós emberként áll itt előttünk az apostol.
1. Az élet paradox természete.
„Hogy el ne bizakodjam… tövis adatott testembe”- olvastuk az apostol szavait. Az óriási lelki élmények mellett testi nyomorúság és természetesen lelki szenvedések, gyötrődés, a gyülekezetekért való aggódás: ez Pál életének valósága. Teljességgel megéli az élet paradox természetét, kettősségét. Ez a kettősség már-már összeegyeztethetetlen, mégis az apostol együtt beszél ezekről és elfogadja Isten kezéből a paradox, ambivalens valóságot. „Tövis adatott…” – olvassuk az Igében, ezzel írja le Pál a fizikai nyomorúságát. Erről a képről a legtöbben valószínűleg egy nagyobb szálkára, rózsatövisre asszociálunk, ami kellemetlen, fájdalmas, de azért kezelhető és belátható fájdalmat, nehézséget jelent. A tövis szó itt ezzel szemben eredeti formájában hegyes karót jelent. „…a fájdalom olyan kínzó, mintha hegyes nyársat forgatnának a testében…” – mondja egy írásmagyarázó. Idegen test az emberben, ami gyötri. Egy állandó gyötrő tényező. Nem lehet tudni, mi volt ez, senki nem tudja pontosan megmondani. És talán pont ez a lényeg az üzenet szempontjából: ez bármi lehet, ami fájdalom, nyomorúság: akár betegség, lelki fájdalom, seb, sérülés, hiány, trauma: bármi, ami nem szűnik, nem gyógyul, nem enyhül. Talán te is tudsz ehhez kapcsolódni és látod életed ellentmondásosságát, a nagy örömök és nagy fájdalmak, hiányok szinte összeegyeztethetetlen voltát. S biztos valahogy ellavírozol ebben, próbálsz kompenzálni, nem figyelni rá, elterelni a figyelmet, nem venni tudomást róla és így tovább. De Isten ma arra hív, hogy hozd inkább a jelenlétébe és vállald az Ő színe előtt: elhordozni ezt szinte lehetetlen. Hívd be őt ennek az ellentmondásosságnak a valóságába! És tedd fel neki a kérdéseidet, fejezd ki magadat felé. Az ember legfontosabb kérdése általában ilyenkor az, hogy MIÉRT? Miért adja ezt, engedi ezt meg Isten, ha szeret? Az apostol reálisan látva helyzetet ezt a magyarázatot érti meg Istentől: „Hogy el ne bizakodjam…”. Hiszen lett volna oka rá. Az itt szereplő szó azt jelenti: valakinek fölébe kerekedni, fölé rendelni magát, többnek gondolni. Ez az, ami hajtja a kultúránkat, ami motivál, ami a legerősebb motiváció. És Pál rájön, hogy ez az erőtlenség valódi forrása! Minél bizonytalanabb valaki, minél romlottabb belül, annál nagyobb lesz a fölény iránti igény.
S hogy miért így veszi vissza Pált Isten, miért ezt a tövist használja, az titok marad, s nem is érdemes találgatni tovább. De azért még valamit tett az apostol: imádkozott érte háromszor, hátha elvétetik tőle. Mint Jézus a Gecsemáné kertben. S miután nem történt változás, jött a válasz Istentől s aztán az ebből fakadó elfogadás és megbékélés.
2. Isten megszabadít, de gyakran nem úgy, ahogy képzeljük.
Isten válasza Pálnak ez: elég. „Elég neked az én kegyelmem…”. Azt fejezi ki ez a szó, hogy mindenre elég, megelégít, elegendő lesz. Elég ahhoz, hogy megérkezz. Célhoz érsz, célba juttat az én kegyelmem. Végig viszlek, teljességre juthatsz. Ezt mondja Isten az apostolnak. Úgy, hogy közben nyilvánvaló az, hogy könnyebb lenne a tövis nélkül célba jutni. Kegyelem, hogy célba jutok? Miért nem veszi el Isten a tövist, hogy mehessek és élhessek szabadon? A válasz dühítő és elkeserítő is: csak ennyi? Elég a kegyelem? Igen, Isten azt mondja, hogy elég. Mert az Ő kegyelme, hatalma a legtöbb. És azt akarja, hogy rá épüljön az életünk és tőle függjünk teljesen. Istennek ez a válasza döntő lesz Pál egész élete számára: az apostolnak így nem a saját erején és képességein nyugszik életének, szolgálatának sikeressége. Az az erő, amit Isten ad Pálnak nem egyenlő az emberi mérték szerinti hatalommal és a sikerrel. Krisztus hatalma nem az őt feltétel nélkül minden rossztól, szenvedéstől megvédő hatalom, hanem a mindenen átvivő és megtartó hatalom. Pálnak nem azt kell átélnie, hogy Isten csodálatos védelemben részesíti, hanem azt, hogy erőtlenségében, szenvedésében is felhasználja, megerősíti, és hozzásegíti szolgálatának elvégzéséhez. Ezt két dologgal is ütközik az akkori kultúrában: gondoljunk egyrészt a hellenista világ „isteni férfiai”-ra, héroszaira, akik természetfeletti képességekkel, részben vagy egészben „védetten” járták a maguk útját. Talán ezt várták az apostoltól, hogy ilyen legyen. De bizony az apostol élete nem ilyen! Gondolhatunk másrészt a sztoikusokra is, akik az ilyen tövissel megsebzett létre tudtak választ: náluk a szenvedés aszkézisre, a világ legyőzésére, önerejük fejlesztésére szolgált. A keresztyén ember azonban felülről kapja az erőt a szenvedésben való életre és szolgálatra.
Három kérdést tegyünk fel magunknak ennek kapcsán:
3. Megváltozott törvényszerűségek.
Végül Pál hitvallását láthatjuk arról, hogy Krisztus követésében megváltoznak az alapvető törvényszerűségek. Amikor erőtlen vagyok, akkor válhatok erőssé. Erőtlen vagyok, ami azt jelenti a szó eredeti értelmében: tehetetlen, jelentéktelen, nyomorult, erőtlen, nem kiemelkedő. Amikor ilyen vagy, „akkor vagyok erős”, lehetsz erős, azaz: képes valamire, hatékony, hatással van valamire. Mert Isten cselekszik érted és nem hagy magadra. A helyzet, hogy szembe kell néznünk saját erőtlenségünkkel, közösségi erőtlenségünkkel és az anyaszentegyházunk erőtlenségével is. Az igazi erő ebből fakad: szembesülni azzal, hogy miközben Isten megáld minket és nagy dolgokat is átélhetünk és elérhetünk, mégis mennyire gyengék és kicsik, törékenyek vagyunk. Küzdünk a bűnnel és sokszor alul maradunk ebben a harcban. Gyengít a megosztottság, a szeretetlenség is. De Isten hatalmas és rá számíthatunk. Ebben a felismerésben van a megmaradásunk kulcsa. Így Istenbe kapaszkodva erősíthet meg minket Isten, hogy benne erősek lehessünk saját erőtlenségünkben.
4. A testté lett Krisztus: erőtlen lesz értünk…
Az ünnepen, drága Testvérek, Krisztust ünnepeljük. Ő gazdag lévén szegény lesz értünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodhassunk. Ehhez ma először, vagy újra be kell fogadjuk őt. Elismernünk saját elveszettségünket, bűneinket, gyengeségeinket és átadni neki a kontrollt. Gyere és lépj be ebbe a megbékélt kapcsolatba ma! Krisztus azért lesz testté, hogy velünk legyen, hogy veled legyen. Legnagyobb félelmünk és gyengeségünk a múlandóságunk. A saját elmúlásunkkal, halálunkkal való szembenézés. A közelmúltban mesélte nekem egy hitben járó, haldokló testvér családtagja, mik voltak szerette utolsó szavai. Azt mondta neki: „Tudod, valójában úgy élünk, hogy egész életünkben körülvesz a halál. Halálunkban pedig körülvesz az élet.” Legyen ez a reménységünk, ajánljuk magunkat Istennek erőtlenségünkben! Ő adja, hogy miközben ez életben a halál erőivel is küzdünk folyamatosan, az Élet, Krisztus öleljen minket körbe s juttasson majd célba a földi harc után. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Sok minden fog szólni a békéről, béketeremtésről, békés ünnepekről, elcsendesedésről az adventi időszakban. Sok mindent meg fogunk tenni ezért, hogy ez megélhető és megragadható legyen a számunkra. Minden ünnepi kellék erre mutat: béke, öröm, szeretet, megpihenés, csend, hazaérkezés. Ezt szeretnénk elérni, megteremteni, átélni. Ha pedig elértük, ha kimondjuk, ha nem, a mélyben ott marad a kérdés: mennyire törékeny ez a békesség? Meddig fog ez tartani? Mi töri újra ketté, mi borítja fel? Ha pedig nem tudjuk elérni, megteremti ezt a békét, ha ez nem lesz meg az ünnepben akkor ennek a hiányi fog fájni. Az adventi vasárnapokon ószövetségi ígéretek lesznek előttünk, most Mikeás próféta szavai. Tudjuk, hogy nemcsak a próféták jövendölik meg a Messiás eljövetelét: ez Isten nagy tervének a része. A nagy történet elején már olvashatunk arról, hogyan rontja le Isten a gonosz unkáját s hogyan fogja az asszony utóda eltaposni a kígyót. Az ígéretek sorozata mutat mindig egy kicsit többet a megígért szabadítóból. A prófétáknál pedig ez a kép élesedik, egyre fókuszáltabbá válik.
1. Dinamika
Mikeás könyvében megjelenik a szövetség helyreállításának útja, amiben megtérésre hívja a népet, átadja Isten szavát, amiben van elmarasztalás, az eljövendő dolgok kijelentése és sok bíztatás is. És olyan verseket is találunk, amelyeket Mikeás kortársai valószínűleg nehezen értettek, akár nem is tudtak igazán megmagyarázni.
1.1. Belső dinamika a szerkesztésben
A könyv belső szerkesztésében a 3. fejezet vége felé az ítélet szavaival találkozunk, ezután szólal meg a jövendölés a Messiásról és az által hozott békéről a 4-5. fejezetben. A felolvasott 5, 1-4-ben Isten beteljesedő ígéreteiről olvashatunk, melyek számunkra már tények, mert tudhatunk róla, hogy ez valósággá vált: Betlehemben született meg a megváltó, angyalok hirdetik a pásztoroknak s minden embernek a mezőn a békesség eljövetelét, a jó pásztor pedig valóban jól pásztorolta népét a földön s vezeti azóta is. A messiás uralma pedig, Isten országa, amit elhozott közénk azóta is itt van közöttünk és érzékelhető, megvalósul, egyre inkább kiteljesedő valóság.
A nagy történet azonban nem lineáris, a fejlődés nem töretlen. Békesség, pásztorolás, Krisztus uralma köztünk és bennünk? Lépten-nyomon belebotlunk abba, hogy ez mikor és hol nem valósul meg, miben hiányzik, hol sebződtünk ezekben. Igen, felismerhetjük saját magunkat, a saját vétkeinket is: mikor nem munkáltuk ezeket a környezetünkben.
1.2. Prófétai dinamika
Talán emiatt is lehet különösen aktuális ez nekünk, s engedhetjük magunkhoz közel ezeket a szavakat: a prófétai szolgálat, a prófétai gondolkozás dinamikája elől ne térjünk most ki! Isten népének nagy áldás származott abból, ha ezt megértette, befogadta, ha hallgatott rá! Tegyük ezt most mi is! Kálvin így fogalmaz: „A próféta itt vigasztalja, bátorítja Isten gyermekeit, miközben felkészíti őket a türelmes kereszthordozásra.”
Három dolog szólal meg a prófétai igehirdetésben:
- Az ítélet: ami nem üres fenyegetőzés, hanem az Isten törvényétől való elpártolásról szól, az Isten elleni lázadásra mutat rá, az Istenbe vetett bizalom meggyengüléséről szól, a bálványok és idegen istenek ellen beszél.
- A kegyelem: ami nem súlytalan szó, hanem az irgalom szava, a valódi változás és újrakezdés lehetősége, az Isten végtelen szeretetének jele.
- Az ígéret: ami nem olcsó ígérgetés, hanem az élő reménységet forrása arra nézve, hogy Isten országa közöttünk van és valósága kibontakozó valóság, amiben részünk lehet mindannyiunknak.
Arra hív minket Isten, hogy ezt az utat járjuk végig, öleljük magunkhoz ezt így, együtt, ne válogassunk belőle, ne álljunk meg egy-egy állomásnál. Engedjük, hogy a Lélek vigyen minket végig ezen az úton!
2. Mit mond el a Messiásról?
Fontos látnunk azt is, mit mond itt el a prófétán keresztül Isten a Messiásról? Akkor is, ha ezeket már beteljesedettnek tudjuk, együtt rácsodálkozhatunk ezekre az Igékre.
A szakaszban királyi gyermek születése, amely új korszakot ígér, az ókori keleti birodalmak eszmevilágának állandó és kedvelt motívuma… ez azonban mégis más! Négy dolgot állít róla az Ige:
2.1. Uralkodik
Uralkodni fog, azaz királyi jogköre, hatalma lesz s eszközei is az uralkodáshoz. Közben Isten uralmát és hatalmát jeleníti meg e földön. Király, de különbözik az összes többi földi uralkodótól. Dávid házából születik, de túlmutat a földi királyi családon. Öröktől-örökké létezik: származásának gyökere (héberül: „ad ólám”) a hajdani idők, a távoli múlt… a kezdetek, amiről nemhogy információnk, de elképzelésünk sem lehet. Uralmának pedig nem lesz vége! Ez a Messiás király jön el – állítja a próféta – s mi itt adventben Őt ünnepeljük s az Ő visszajövetelét várjuk.
2.2. Hazahív
A Messiás fontos funkciója, hogy hazahívja a szétszóratásban élő népet. Így látta Őt az Ószövetség embere – mi pedig tudjuk Jézusról, hogy ezt a képet kitágította minden emberre! Hazahívta a tékozló fiút, utána ment az elveszettnek, hívta magához az elsodródottat, a számkivetetett, a periférián lévőt, a pogányt, mindenkit, aki nem volt méltó rá. Hazahív magához, mert ahol Ő van, ott otthont teremt, otthonosságot ad, s ahogy ígérte, a mennybe is elmegy, hogy helyet készítsen nekünk.
2.3. Pásztorol
Pásztorolni fog, a népét legelteti, azaz gondoskodik róluk. Dávid személyében egyébként ezek a funkciók már megjelentek, mégis az Ő pásztorolása ennél jóval több. Olyan uralom tehát ez, amiben a nép jót kap, életet láthat s növekedhet.
2.4. Békességet ad
Nemcsak a háborúk végét hozza el, hanem a shalom-ot, azaz a megbékélést Istennel, egymással és magunkkal. Békességet minden körülmények között, azaz „mégis békesség”-et. És olyan békesség az új teremtésben, ami a helyreállított világ alapállapota lesz.
Ez a békesség pedig a miénk, hiszen Isten országa közöttünk van! Isten cselekszik! Isten megszabadít!
3. „Az én békességemet adom”
Az uralkodás, a pásztorolás és a hazatalálás következménye a békesség. Fogadd el ma az Ő uralmát, járd be ezt az utat, mert ezen keresztül ragadható meg számodra, számunkra is ez. Az ember sokszor a békességet akarja a bejárt út nélkül. De ez így nem működik. Ma a teljes út bejárására hív, ebben az adventben ebben akar vezetni minket Isten. A távozó Jézus ezt mondta az Övéinek: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” /Jn 14, 27/
A világ békessége leginkább ebben nyilvánulhat meg: fájdalomcsillapítás ideig-óráig. Lelkiismeret elaltatás bizonyos kérdésekben, hiszen más sem jobb ember, mint én, mindenkinek meg van a maga titkolni valója. Fegyverszünet egymással, azaz távolról békében élünk, de nem rendezzük a kapcsolatot. Konkrétan nemzetek, népek közt is, de kapcsolati szinten ugyanez történhet. Egyébként ilyen az ünnepi hangulat maga is: egy kis békesség, meghittség. A világ békessége tehát mindaz, ami megnyugtat és békét ad emberileg: ezzel nincs baj, hiszen ez jó és erre vágyunk mindannyian. De vajon meddig tart mindez?
Jézus olyan békességet ad, ami – mivel ő örök király és úr – nem múlik el soha! A legtöbbet adja: a megbékélést Istennel. Ebből fakadhat minden más!
Ma a tiéd lehet ez a békesség! Ebben gyógyulhatnak az emberi kapcsolatok, állhat helyre, ami emberileg akár lehetetlen, válik elhordozhatóvá, ami nem úgy változik, ahogy szeretnénk. Lépj ma be ebbe a szövetségi kapcsolatba! Újítsd meg a vele való kapcsolatot! Újítsuk meg együtt, Isten népeként! Ne hagyd, hogy a vádló elvegye tőled ezt a lehetőséget ma, nincs semmilyen kárhoztató ítélet ellened Krisztusban! Az Övé lehetsz!
Valóban igaz, amit Mikeás neve is hirdet: Kicsoda olyan Isten, mint az Úr? Csak őt illeti az imádat és a magasztalás. Őt várjuk, hogy meglátogasson minket, kiárassza a Szentlelkét, betöltsön és adja nekünk a minden értelmet felül haladó békességet! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
 
Az igehirdetés sorozatban tovább lépve három Hegyi Beszédből vett kép van velünk: só, hegyen épült város, világosság. A jövő héten lesz szó a világosságról, most pedig a hegyen épült város képe van velünk.
Használják ezt a képet általános értelemben valamire, ami nyilvánvaló, ami jel, ami példa másoknak. Általános értelemben vett metafora is lehet, de hiszem, ennél azért sokkal több.
I. Átfogó kép
I.1. Isten népe jel. A hegyen épült város képe egy kis félmondatként ékelődik be a „Ti vagytok a világ világossága” és a lámpásról szóló gondolatok közé. Úgy is értelmezhetjük ezeket a szavakat, hogy a világ világossága képet illusztrálja Jézus a hegyen épült város és a vékatartóba tett lámpás képével. Mi most mégis kiemeljük a hegyen épült város képét (jövő héten lesz szó a világosságról). A 14b félbeszakítja a hasonlatot, mely csak a 15.v-ben folytatódik. A tanítványok hivatását „a hegyen épült város”-hoz hasonlítja, amely a tanítványi körnek exponált helyzetét is kifejezi.
Szegény tanítványok, nem is tudják, mennyire exponált mindez, hogy mennyi minden ki fog derülni velük kapcsolatban s hogy évezredeken át emberek milliárdjai fogják olvasni szavaikat, láthatják botlásaikat, ügyetlenkedésüket és próbálkozásaikat Krisztus követésében.
I.2. Multidimenzionális. Kiemelten hangsúlyos tehát, hogy ez a szakasz csakis többdimenziósan magyarázható és érthető: Isten népének jelenléte demonstratív a világban, és ez igaz az egész anyaszentegyházra, a helyi gyülekezeti közösségekre és az egyéni életünkre, a hitben járó, Krisztust követő emberekre. Így adható vissza az eredeti szöveg jelentése: „Ha tanítványaim vagytok, akkor látszódtok, láthatóvá, nyilvánvalóvá váltok a világ számára.” Mint a város, amely hegyre épült - nem is tud nem-látszódni: („ nem tud elbújni a város ”) A hegyen épült városnak természetéhez tartozik az, hogy messzire látszik.
I.3. Jeruzsálem. Általában úgy gondolják, hogy itt nem Jeruzsálemre – mint hegyen épült városra – gondol Jézus, hanem bármilyen városra, amely hegyen épült (a „város” szónak nincs határozott névelője a szövegben). Ám nehezen elképzelhető, hogy Jézus zsidó hallgatósága ne gondolt volna Jeruzsálemre és a hozzá kapcsolódó Sion-tradícióra. A Sionra, amely „örökké megáll” (Zsolt 125,1), ahonnan jön az Úr áldása (Zsolt 128,5), ahová a messiáskirály bevonul (Zak 9,9), és ahol az Úr megvalósítja örökkévaló uralmát (Zsolt 146,20). Kontinuitás is ez az ószövetségi korszak, a Nagy Történet előző állomása és a következő között: a tanítványok ebbe a képbe lépnek bele. Mindez csak erősíti azt, ami a hegyen épült város képében benne rejlik. Ahogyan lehetetlen a hegyen épült város álcázása, elrejtése, ugyanúgy „lehetetlen” az igazi tanítványság elrejtése, hiszen akkor nem vonz másokat az Atyához.
II. Krízis
De mi ebben a kihívás, hogyan érint mindez minket? A hegyen épült város Isten népe, az anyaszentegyház, az egész… a tanítványok legtágabb közössége… s ebben elrejtve a gazdagréti gyülekezet, s a te egyéni életed is. Valamilyen módon a részei vagyunk mindannyian.
II.1. Hogyan válik céltévesztetté Isten népe, mint hegyen épült város a világban?
A legnagyobb veszély a múlt vasárnap is említett identitásvesztés. Azaz Isten népe megpróbál mássá lenni, megpróbál több vagy épp kevesebb lenni, mint az az Istentől rendelt dolga lenne. A krízis, a nehézség abból fakad, ami az alapállás: Isten népe látható. Ez a küldetése, de ehhez kapcsolódik a legtöbb kísértés és félresiklás, céltévesztés, azaz bűn is. Mert bármilyen kellemetlen, de tény, hogy Isten népe nem tökéletes. Megtisztította Krisztus, megváltotta, de még nem teljesen tökéletes. Így fogalmaz egy írásmagyarázó: „Krisztus népe számára nem az üldözések, a nagy próbatételek jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a szekularizáció. Ez akkor történik meg, ha „a hegyen épült város”, azaz a Krisztus gyülekezete, az egyház a világhoz lesz hasonlóvá, ha annyira keveredik a világgal, hogy már megszűnik egyház lenni. Ebben az esetben nem az egyház hat a világra, hanem a világ az egyházra. A történelem folyamán sokszor annyira hasonlított a világra, hogy szinte össze lehetett vele téveszteni. Jézus az ízét vesztett sónak nem ígér holnapot. Az ilyen egyházat nem védi, hanem átadja a világ ítéletének.”
II.2. Hányféleképpen történhet ez?
Nézzünk most néhány példát arra, miképpen érint minket az identitásvesztés Isten népeként.
Anyaszentegyház
Helyi gyülekezet
Egyéni életünk
Ami mindháromra nézve veszély, az a felejtés. Ezért mondja az Írás: emlékezz! Emlékezz arra, amit Isten tett, akinek Ő lát! Ha elfelejt emlékezni, akkor elveszti stabilitását. Az alapok rendülnek meg: a mély Istenben való bizalom.
III. Mire hív ez minket?
Bűnbánat, megtérés. Ezt olvastuk a 87. zsoltárban: “Körtáncban éneklik: Minden forrásom belőled fakad.” – ennek a hiánya, a forrástól való elszakadás az, ami fenyeget, s amiben ma újra Istenhez fordulhatunk.
Fogadd el, aki vagy Krisztusban! Ismerjük fel saját ellentmondásosságunkat, hogy miközben Istenre mutatunk, nem vagyunk bűntelenek. Engedjünk el minden hamis elvárást. Isten akarja, hogy legyünk. Ne akarj elrejtőzni. Ne akarj másnak látszani! A hitelességed forrása az önazonosság: az vagy, akivé Isten formál, ahol éppen tartasz.
Befejezés
Az új Jeruzsálemről olvashatunk a Biblia utolsó lapjain: Krisztus mennyasszonya, a megdicsőült egyház, a város, amit ott látunk a mennyekben. Így olvasunk erről:
Jel 21, 9-26:
És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz, a kristályfényű jáspishoz, fala nagy volt és magas, tizenkét kapuja volt, előttük tizenkét angyal, és a kapukra nevek írva, Izráel fiai tizenkét törzsének nevei: kelet felől három kapu, észak felől három kapu, dél felől három kapu, és nyugat felől három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Aki velem beszélt, annál volt egy arany mérővessző, hogy megmérje a várost, annak kapuit és falát: a város négyszögletű volt, és a hossza annyi, mint a szélessége; és megmérte a várost a mérővesszővel: tizenkétezer futam, hossza, szélessége és magassága egyenlő. Megmérte a falát is: száznegyvennégy könyök, emberi mértékkel, amely az angyalé is. Falának építőanyaga jáspis, és a város színarany, tiszta üveghez hasonló. A város falának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette: az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik karneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. A tizenkét kapu tizenkét gyöngy volt, a kapuk mindegyike egy-egy gyöngyből, és a város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek oda viszik be kincseiket és gazdagságukat, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.
Ezen a mai napon újítsuk meg a szövetséget: Hozzá tartozunk, Benne vagyunk s lehetünk azzá, akinek Ő látni akar minket! Ámen!

„Még beszélt Jézus a sokasághoz, amikor íme, anyja és testvérei megálltak odakint, mert beszélni akartak vele. Valaki szólt neki: Íme, anyád és testvéreid odakint állnak, és beszélni akarnak veled. Ő azonban így felelt annak, aki szólt neki: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám.
Kedves Testvérek!
A „Helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozatban egymáshoz kapcsolódó képek vannak velünk ezeken a vasárnapokon, most a gyülekezet, mint család lesz. Választható-e a család? Mondhatom-e egy nap anyámnak, apámnak, hogy már nem vagytok a szüleim? Dönthetek-e úgy, hogy többé már nem számít a vérségi kötelék, a közös gének, a megváltoztathatatlan kapcsolódás? Elsőre úgy tűnik, Jézus pontosan így cselekszik. Felháborító, megbotránkoztató is lehet valaki számára ez: kategorikusan kijelenti, hogy kik az ő anyja és testvérei: a tanítványi közösség, idegenek, akiket egy más kötelék tart össze: ők azok, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát. Az előző vasárnap a gyülekezet, mint otthon képe volt velünk. „Otthon, édes otthon” – hangzott az ismert fordulat. Az igehirdető azt mondta, hogy ha Jézus, az élő, feltámadt úr van a gyülekezet középpontjában, akkor mindegy lesz mindaz, ami különbség közöttünk, ami egyébként elválasztana. Hiszen több az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. Az is elhangzott, hogy ugyanakkor ez az otthon, a gyülekezet, mint lelki otthon sem lesz tökéletes ebben a földi életben. Most pedig a gyülekezet, mint család képe van velünk. Szorosan összefügg ez az otthon képével. Azért is fontos nekünk ez a kép Gazdagréten, mert sokszor használjuk ezt a képet: a gyülekezet család, akik összetartozunk a Krisztus követésében.
I. Miért meghökkentőek Jézus szavai?
I.1. Nagyon sokféle családból érkezünk a gyülekezeti közösségbe, vannak, akik számára nagyon idegen ez a kép, mert a saját családjuk egy összetartó, jól működő család, amit nem akarnak „elárulni” azzal, hogy a gyülekezeti közösséget családnak mondják. Vannak, akiknek nem ilyen a helyzete és egészen szélsőséges esetben az ember inkább vágyik a gyülekezetbe, mint hogy a saját családjában legyen.
I.2. Jézus szavait egy olyan helyzetből hallottuk, amiben az Őt követőkről mondja, hogy ők a családja. Egy olyan kultúrában, ahol a származási család nagyon erős köteléknek számított, a közösségi hovatartozás rendkívül fontos volt, az egyénnek összességében sokkal kevesebb választása volt, mint ma. Tudhatjuk a történet párhuzamos evangéliumi beszámolóiból, hogy Jézus családjának volt egy előfeltételezése: Jézus magán kívül van, haza akarták vinni. Lehetett ez aggodalom, kontroll is a részükről, de mindenképp félreértették őt és amit tett.
I.3. Jézus szavai azért meghökkentőek, mert szembe mennek korának egyik megkérdőjelezhetetlen kulturális keretével, törvényszerűségével. Az, hogy szembe megy egy korabeli nagyon erős társadalmi renddel, nem azért van, mert Jézus anarchista, hanem mert Isten országában más prioritások vannak. Az az összetartozás, amit Jézus itt kifejez az Ő tanítványi felé, az erősebb, mint a származási kötelék. Sok olyan destruktív szekta van, ami kiemeli a családból a tagjait és meggyőzi őket arról, hogy a gyülekezet az igazi család, szembe állítva a származási családdal a tagjait. Jézus nem ezt teszi. Ő felemeli a tanítványok közötti kapcsolatot a családi kapcsolat jelentőségének szintjére. És tudjuk, hogy ez a szeretet kapcsolat kiáradhat mindenki másra is, körülöttünk is.
I.4. Látnunk kell ugyanakkor az evangélium szerkesztési sajátosságait is: Összességében elmondhatjuk, hogy „…a hitetlenség és elutasítás hosszú tárgyalása, amely a 10. fejezet missziós beszédében kezdődött és folytatódik a 11-12. fejezetek eseményeiben, azzal a meghatározással zárul, hogy Jézus igazi családja azok, akik megteszik Isten akaratát. Máté elbeszélése nem kifejezetten Jézus rokonait bírálja; ők csupán ellentétként szolgálnak, annak hangsúlyozására, hogy akik engedelmeskednek Istennek, azok jelentik Jézus igazi családját. Egy, a vérszerinti rokonságra sokat adó társadalomban egészen kihívó lehetett Jézus tanítása arról, hogy tanítványai lelki családot alkotnak.” 
I.5. Jézus szavai azért is állítanak meg, mert sokan azt gondolják: ő csak a szeretetről beszélt és bár az Ószövetség Istene haragos, kegyetlen és bosszúálló, az Újszövetségé kedves, nyájas és szelíd, amilyen Jézus volt. Pedig ő itt most konfrontatív és kategorikus. Kemény leckét ad saját családjának is, de a tanítványoknak is: a mennyei Atya akaratának cselekvésére hív, azaz radikális követésre.
II. Hogyan lehet a gyülekezet, Isten népe család?
Számunkra a legfontosabb kérdés gyülekezetként, hogy hogyan is lehetünk Isten népeként, gyülekezeti közösségként család. Mit jelent számunkra, hogy Isten így tekint ránk?
II.1. Ha cselekszi Isten akaratát. Az egyszerű válasz ennyi lehet: Isten akaratának cselekvése az, ami összetart minket, a szeretet parancsának megtartása, elköteleződés Isten mellett. Ez azonban, ha őszintén szembenézünk a kérdéssel, nem fog menni. Ki az, aki tudja cselekedni Isten akaratát teljesen? Jézuson kívül senki – hát akkor ő bizony egyedül lesz ebben a családban… Hadd emeljek ki itt egy fontos sajátosságot. A bűn miatt az ember sok mindenben célt téveszt, nemcsak erkölcsi értelemben, hanem működésben, rutinokban is. A diszfunkcionálisan működő családok sokfélék, de van egy meghatározó közös motívum, ez pedig a bűntudat és bűntudat keltés magas szintje. Ehhez kapcsolódnak azok az üzenetek, hogy „Tartozol. Nem adsz eleget” „Nagyon hálásnak kell lenned.” „Csak a családon belül van élet, azaz máshol, nélkülünk nem fogsz boldogulni az életben.” „Változnod kell, növekedned kell, különben nem vagy elég jó.” Ez a működés könnyen felütheti a fejét egy gyülekezeti közösségben is, de Isten akarata nem ez. Isten akaratának cselekvéséhez – az ahhoz való képtelenséghez társulhat ez a bűntudat, ami egyébként össze is tarthat közösségeket. De Isten szabadítson meg bennünket ettől, mert nem ez a terve, az útja a számunkra. A gyülekezet nem lehet a bűntudatkeltés, a bűntudatból való igyekezet és szolgálat, kapcsolódás helye.
II.2. Ha mélyen Krisztusban gyökerezik. Isten nép úgy lehet család, ha felfedezi és megéli a közös gyökereit. Működésben különbözőek lehetünk, de a lényegben, a Krisztusban való meggyökerezésben egyek. Mindannyian ugyanúgy elveszettek voltunk bűneink miatt, de összekapcsolódunk abban, hogy ugyanaz a megváltónk, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Ugyanaz a vérségi kötelék, a Krisztus vére tart össze minket. A Benne való szeretetben lehetünk egyek. A kegyelemben kapcsolódhatunk, aminek talán a legszebb formája az úrvacsorai körben ragadható meg a gyülekezeti közösségünkben.
II.3. Ha vállalja az egymásra való odafigyelés és törődés szolgálatát. Ebből következően születhet meg az összetartozás öröme, a szeretet cselekedetei közöttünk. A család az a hely, ahol szavak nélkül is nyilvánvaló, mindenki számára igaz és valóságos: összetartozunk. Ez az összetartozás pedig nem feltétlenül könnyű. Az odafigyeléshez és törődéshez tudni kell jól kapcsolódni, határokat is tartani, de közel is engedni a másikat, felelősséget vállalni, elhordozni, hogy nem tudom a másikat megváltoztatni. A gyülekezet Isten felnőtt gyermekeinek a családja, azaz nem várhatom el, hogy pótanyukáim vagy apukáim sokasága könnyítse meg az életemet, hogy kicsit elfeledkezhessem felnőtt létem kihívásairól. A gyülekezeti közösségben szembesülnünk kell azzal, hogy fenyeget minket is egymás elhanyagolásának, az elutasításnak, a mérhetetlen önzőségnek a veszélye, ezért meg kell állnunk Isten előtt, és mert Jézus erre hív, a mennyei Atya akaratának követéseként szeretnünk kell egymást. A Krisztus szeretetében gyökerezve szeretetet kell adnunk és kitartóan, cselekedetekkel és valósággal szeretni. Tudjátok, ez most nem a bűntudatkeltés, hogy „Nem szeretsz igazán…” – hanem az arra való hívás, hogy Krisztus szeretetéből táplálkozva szánjuk oda magunkat az Isten szeretetének kiáradására közöttünk. Közben a gyülekezet sosem lesz olyan, mint egy tökéletes család, mert e földi valóságban létezik és jellemző rá a töredékesség. Isten népe életében, a gyülekezet közösségében egyszerre lehetnek jelen a helyreállás jelei, a szabadítás valósága, gyógyulhatnak a kötődéssel kapcsolatos sérülések, a családban szerzett sebek. Ez egyébként történhet minden olyan családban is (tehát nem csak a gyülekezetben), ahol segítségül hívják Jézus Krisztust.
III. Hogyan gyógyíthatja Isten a családunkat?
A gyülekezet, mint család sosem lehet egyszerű megoldás és menekülés a családunkban lévő gondok, nehézségek elől. Ha küzdelmeink vannak ezen a területen, Istentől várunk szabadítást, a gyülekezet közösségében megoszthatjuk terheinket, testvéreket kaphatunk, társakat, akikkel elhordozható a teher.
Szükségünk van arra, hogy Isten gyógyítsa a gyülekezeti családunkat és a származási, vagy éppen aktuális családunkat is. Nagyon könnyű arra fókuszálni, hogy miben lenne szükségünk személyes gyógyulásra a gyermekkori sebeink kapcsán, vagy a hiányok, nehézségek miatt hogyan is lehet szükségünk Istenre. Most azonban nem erre szeretnék először fókuszálni. Arra hívlak, hogy ebben a pontban végig a saját származási családunk és a gyülekezeti közösség, mint család is legyen velünk.
III.1. A fájdalom, a nehéz érzések, sérelmek megnevezése a jó dolgokkal együtt. Isten jelenlétében, Isten előtt megnevezhető mindaz, ami fáj, ami hiányzott, ami sérelem bennünk a származási családunk, vagy épp a jelenlegi családunk felé. Elmondható neki minden: a „Nem értem, miért…” a „Hol voltál akkor…” és hasonló kérdések. Megnevezhető és kimondható mind a származási/jelenlegi családunkra és a gyülekezetünkre nézve is. Egy ponton pedig ki kell mondani azt is, be kell hozni azt, ami jó, ami épít, ami áldás a számunkra. Ráadásul ki kell mondanunk a felénk elkövetett és az általunk okozott sérelmeket is.
III.2. Megbékélés és megbocsátás. A gyülekezeti közösség az a hely lehet, ahol megélhető, kimondható a megbocsátás, ahol egy lépést tehetünk a megbékélés felé. Kimondható, hogy minek nem szabadott volna megtörténnie és elengedhető az, amit akár évek óta cipelünk. A megbocsátás fontos része a harag kifejezése is, hogy a fájdalom testet ölthessen, megélhető legyen és aztán el lehessen engedni. A Krisztusban nyert bocsánat lehet a forrása, az útja annak, hogy megbocsátunk és megbékélünk.
III.3. Áldássá lenni. Jézus arra hív, hogy legyünk áldás. A családunkban és a világban egyaránt. Áldássá lenni azt jelenti, hogy nem önmagunkért élünk csupán. Hanem Krisztus jó illata lehetünk a gyülekezetben és ebben a világban. Isten arra hív, hogy a gyülekezet olyan közösség legyen, ami Isten népe és családja itt a földön, és ahol meggyökerezve, megújulva és megerősödve áldás lehetünk. Ott is, ahol nem hisznek Istenben, ahol elutasítják őt. Áldás lehessünk a gyermekeink számára, hogy mi nem olyan törvényszerűségek szerint neveljük őket, ahogyan más, hogy az élet eszközei lehetünk az életükben.
A Lélek tesz minket eggyé, a Szentlélek kapcsol egybe, általa kiálthatjuk: „Abbá, Atya!” Hívjuk hát így Őt segítségül és éljünk abban a boldogságban, hogy Krisztusban többé sosem vagyunk hontalanok. Van kihez tartoznunk. Vár ránk a mennyei haza, Isten népének nagy családja. És ezt az odatartozást senki nem veheti el tőlünk. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Továbbra is „Helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozat elején járunk, amiről emlékeztetőül pár gondolatot hadd osszak meg. A 2024 júniusáig tartó sorozatban azt keressük, hogyan élhetjük meg a folyamatosan gyógyuló és gyógyító közösség valóságát. Mindezt nem úgy fogjuk bejárni, hogy magunkból kiindulva, sebeinket megnevezve keressük a gyógyulást Istennél, hanem más irányból közelítünk. Isten népének részei vagyunk, akikre úgy tekint, mint akiket azért hív el és állít helyre ebben a világban, hogy rá mutassanak, hozzá hívják a világot. Áldottak legyenek és áldássá legyenek. Az lesz a középpontban, hogy Isten milyen képekkel írja le az Ő népével való kapcsolatát. Ez a minta, amit meg próbálunk érteni, ami által keresni fogjuk azt, hogyan munkálkodik Isten, hogyan akar közöttünk lenni, miben akar gyógyítani, változtatni bennünket. Ezekben a képekben Isten atyai szívét keressük, az evangéliumot próbáljuk megragadni. Múlt vasárnap a „jövevénynek lenni” volt a kép, most a „mennyei polgárnak lenni” lesz velünk, utána pedig az „otthon, ház” és a „család” képei. Pál apostol a Filippi gyülekezetet tanítja arról, mit jelent Krisztushoz tartozni, hogy lehet már itt e földön örömben élni úgy, hogy közben a mennyei öröm is a miénk. Vallja, hogy vágyik Krisztussal lenni teljesen, de amíg a földön van, teljesen meg akarja élni a létezés örömét és valóságát. A szakasz középpontjában a követés kifejezése áll, Pál követője Krisztusnak és mást is erre az útra hív. Az egész életünk példakövetés, így válik érthetővé, hogy Pál miért ezt a kifejezést állítja a középpontba. Amit követsz, akit követsz, ahhoz válsz hasonlóvá. Ha azt mondod, hogy te szabad és független ember vagy, akkor is követed a mintákat, mert nincs létezés, követés nélkül. Isten népének tehát együtt kell változnia úgy, hogy Krisztust követi egyre elkötelezettebben. Isten népe identitásában kell erősödnie: ki ő, kik vagyunk, hová tartozunk, kihez akarunk hasonlítani? A hovatartozás fontos kérdése van előttünk az Igében: mennyei polgárjogunk van. Azaz itt élünk a földön, de a mennyei világhoz is tartozunk. Ennek az ambivalenciája velünk van és igazából nem oldható fel. Azt vizsgáljuk most meg, hogy az Ige mire tanít ezzel kapcsolatban ma minket?
1. Isten népe: más, megkülönböztethető
Az Igében azzal kezdi Pál, hogy akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk… Megütközést is kelthetnek ezek a szavak, nehéz hallani, hogy akkor a keresztyének tökéletesnek gondolják magukat? Pont ez a baja a legtöbbször a külvilágnak a keresztyénséggel, hogy tökéletesnek képzeli magát, hogy álszent, hogy átszellemült arccal jár-kel a világban, hogy felsőbbrendű. Természetesen nem erről van szó, hogy Pál ilyen tökéletességre hívná az embereket, sokkal inkább arról, hogy Isten népe számára a legfontosabb identitásképző tényező Krisztus áldozata, szabadítása: és ez már az Övék. Nem kell érte megküzdeni, megszerezni, már megvan a „fődíj”, azaz már nem kell sem kiérdemelni, vagy megszerezni: már megvan.
Így vezeti fel ezeket a verseket az apostol: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (3, 12-14) S ezután folytatja: „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk…”
Mindeközben az a megfogalmazás irónia is: azokhoz is fordul, akik tökéletesnek hiszek magukat… Pál azokkal száll szemben ebben a szakaszban, akik tökéletesnek gondolják már magukat abban az értelemben, hogy már célba értek, már nincs meg az „úton lét” állapota (vö. 1Kor 2,6. 4,8). Amire már eljuthattunk keresztyénként, azt a 12. vers írja le: Krisztus a kegyelme által megragadott, elfogadott és „irányba állított”. A tökéletesség a tökéletes cél felé mozdulást, a helyes irányba állást, a legerősebb és legtökéletesebb létező, Krisztus oldalán való állást, a vele való elkötelezett kapcsolatot jelenti. Az Ige felhívja a figyelmünket arra, hogy akik nem a krisztusi módon törekednek tökéletességre, nem tudják egyszerre megélni töredékességüket, ember voltukat és azt, hogy megváltott gyermekek, mennyei polgárok, azok nem az evangélium szerint élnek. Mindkét szélsőség felé való elfordulás az evangéliumi középpontból való kiesést jelenti. Isten népe: felszabadító és gyógyító is egyszerre ez: tökéletesek vagyunk Krisztusban, s mégis úton vagyunk a beteljesülés felé töredékes emberi mivoltunkban.
De, amit még megmutat itt Pál abból, hogy mit jelent, hogy Isten népe megkülönböztethető, az az, hogy Isten kinyilatkoztatja nekik magát, azaz szól hozzájuk, vezeti őket. Ők pedig ragaszkodnak Istenhez.
Az igazi példakövetés és példaadás lényege ez: Isten szól, megszólít és mi pedig hozzá fordulunk, belé kapaszkodunk és megragadjuk az Ő atyai jobbját, amit felénk nyújt. Hogy hányféleképpen szólít meg Isten, az rendkívül sokféle lehet. Amiben református keresztyénként biztosak lehetünk, hogy ez kapcsolódik az Igéhez: arra mutat, ahhoz vezet, Krisztushoz kapcsol. Isten népe azoknak a közössége, akik reagálnak Isten megszólító szavára, akik dialógusba lépnek vele. Így áll helyre a kapcsolat. Így gyógyít Isten. Ez az eredője minden valódi változásnak, gyógyulásnak, helyreállásnak. Azt mondta egyszer valaki, hogy nagyon fontos, hogy Isten népe körében történeteink legyenek. Hadd osszak meg egy ilyen történetet, ami az elmúlt héten történt. Valaki ezekkel a szavakkal keresett meg a lelkészeként, azzal kapcsolatban, amit megélt Istennel:
„Ma olyan elhivatás élményem volt, hogy érzem, kész vagyok letenni mindent és mindenem Krisztus elé. Első felindulásból egymagamban leborulva meg is tettem, de hogy miként tudom hosszútávon is mindig mindenkor igazán letenni egész lényemet és mindenem amim van Őelé, abban kérem a segítséged. Hogy benne maradhassak ebben az ölelésben. (…)  Ebben is kérlek, légy vezetőm.”
Hála legyen Istennek, aki megszólít! Téged és engem is hív magához! Isten szól és mi válaszolhatunk a megszólítására!
2. Hogy tekint a környezetére, akik nem krisztuséi?
Nagyon jó, hogy Isten népe a helyreállt kapcsolatba léphet, de hogyan tekintünk ezután a környezetünkre? Hogyan nem válunk felsőbbrendűvé, hogyan maradhatunk szerves részei a világunknak, hogyan lehetünk só és világosság? Pál ismeri és meg is nevezi azokat, akik akár a gyülekezeti közösségbe vegyülve, akár a gyülekezet környezetében ott voltak és nem semleges módon viselkedtek, hanem ellenségesek voltak. Ők, Krisztus keresztjének ellenségei azok, akik a törvény általi megigazulást, a körülmetélkedést hangsúlyozzák. Mindazok ide érthetők, akik az evangélium mellé ragasztanak még más „feltételt”, aminek meg kell felelni, spirituális szinteződést, kegyelmi ajándékokat, amik csak a legkiemelkedőbb és kitartóbb hívőknek adatnak stb. Ők, kiknek a „hasuk az istenük” mindazokat takarja, akik hedonista módon élnek, a földi valósághoz úgy kötődnek, hogy a szükségletek foglyai. Az ő polgárjoguk kizárólag e világi és ehhez mérten teljesen az határozza meg őket, ami a szükségletek szintje. De ezek lehetnek azok is, akik az étkezési tilalmakra, hús evés vagy más étkezési tiltásra hivatkozva szigorú törvények betartására szólítják fel az Istenhez közeledőket. Mindegyiknek a „hasa az istene”. Pál arra hívja Isten népe közösségét, hogy ne megvesse őket, ne lenézze, bántsa, gúnyolja, hanem tanuljon meg sírni értük. Sírni értük, mert látható, hogy ennek az útnak a vége a kárhozat. Aki nem tartozik a mennyek országához, az a földi út végén nem léphet be abba. Ez pedig valójában a legfontosabb szükséglet, amivel az ember bír. Isten népe számára az, hogy mennyei polgárjoga van, hogy ismeri az üdvösség útját: ez a tudás és ismeret arra kötelez, hogy ezt megossza másokkal, ebbe hívja mindazokat, akik más irányba tartanak. Aggódhatunk másokért, Isten előtt tusakodhatunk azokért, akik nem ismerik Krisztust és kiálthatunk értük Istenhez! Az Krisztusban helyreállt kapcsolatban nem lehetünk közönyösek, lekezelők vagy megvetők senkivel, aki nem Krisztussal jár, hanem törődő szeretettel kell mindenki felé fordulnunk. Mert ezt teszi Krisztus is, így fordult felénk egy nap és így fordul hozzánk is, akik nélküle ugyanúgy elvesznénk, mint bárki ebben a világban.
3. Nekünk pedig…
De mi is ez a mennyei polgárjog? Ez az a kifejezés, ami alapján ez az egész szakasz megérthető. A keresztyének mennyei polgárok, akik igazi hazájuk felé tartanak. A keresztyén embernek polgárjoga (politeuma) a mennyben van. Talán azért választja Pál ezt a szót, mert Filippi városa római katonai kolónia volt, s így közigazgatásilag Rómával volt összekötve, római polgárjoggal rendelkezett. A kolónia lakóinak ezek a sorok teljesen érthetőek voltak: római polgárként az igazi hazájuk nem Filippi volt. Bár a gyülekezet a földön él, az Úrhoz tartozik, mint a filippi katonák a római császárhoz. Más elkötelezettség, más hozzáállás, más identitás. Ez Isten népe útja. Ha Krisztusban hiszünk, ha Benne vagyunk, akkor oda tartozunk, ahol az van most, aki a legfontosabb a számunkra: Jézus. Ennek pedig a reménysége számunkra a történet vége: a mennyei átváltozás is egy példakövetés lesz: hozzá teljesen hasonlók leszünk. A gyülekezet várja Urát vissza a mennyből, aki átváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez. A test nem a lélek börtöne, mint a görögök gondolták. A test Isten teremtménye. Az ember a testnek és a léleknek az egysége. Ezzel együtt a test nyomorúságos test. Sokszor arra késztet, hogy csak a földiekre gondoljunk. De hála legyen Istennek, hogy a megváltás egész valónkat átfogja, egész valónkra érvényes: nemcsak lelkünkre, hanem testünkre is. Krisztuskövetésre, az életre visz: gyere és kövesd Őt! Ez a kapcsolat a tiéd is lehet, Istenben neked is készíti ezt, része lehetsz az Ő történetének! Helyreállhat az életed vele! Válaszolj ma az Ő hívására és mondd ki: Jézus Krisztus, téged akarlak követni! Elfogadom a kegyelmedet! Neked adom magamat. A Tiéd vagyok!
Befejezés
Hála legyen Istennek, hogy jelen van ebben a világban, jelen van köztünk is! A Szentlélek munkálkodik, itt van a világban, ezért mi is otthon érezhetjük itt magunkat! Közben nem feledjük, hogy hová is tartozunk.
Gyógyulás származhat ebből az életünkre: Isten szeretete, a mennyek országának valósága beáradhat az életünkbe és ahhoz a szeretethez kapcsolhat minket, ami minden sebet begyógyít és fájdalmat enyhít: az Isten minden értelmet felülhaladó szeretetébe. Ettől a szeretettől pedig Krisztus érdeméért már semmi nem választhat el minket. Ámen!
(Thoma László)