Helyreállt kapcsolat

Kedves Testvérek!
A "Helyreállt kapcsolat" igehirdetés sorozatban tovább lépünk és egy újabb kép lesz velünk Isten és az Ő népe kapcsolatáról. Múlt vasárnap is érintette Christopher a megigazulás páncélját, a megigazulás jelentőségét. Ezen a vonalon megyünk tovább. A mostani képünk: Isten népe a megigazultak, a megigazítottak közössége, jövő héten pedig a Róm 11 lesz velünk, a szelíd és vad olajfa képe.
Identitás
Isten népe legfontosabb kérdése identitáskérdés: ki vagyok én, kik vagyunk mi Krisztusban? Mit jelent, hogy ő megváltott minket, hozzá tartozunk? Annyian próbálják megmondani, hogy kik vagyunk mi, Isten népeként: ez a világ felhatalmazva érzi magát, hogy megmondja Isten népének, hogy ő ki. Isten népe is keresi ezt és sokszor talál erre nem biblikus, nem igei alapú választ, mert magából indul ki és sokszor a kényelmes, a környezetéhez jól illeszthető választ talál. És a gonosz, a vádló is meg akarja mondani Isten népének, hogy ők kik, mert nem szeretné, hogy abból az identitásból éljünk, amit kaptunk a mennyei Atyától. Nincs veszélyesebb annál, mintha Isten népe kizárólag abból a forrásból él, arra a szóra hallgat, amit a Istene mond neki, hogyha elhiszi és vallja és éli: mi elveszett, bűnös emberek vagyunk, de egyszerre Isten megváltott és megszabadított népe. Megigazultunk Krisztus által és semmi nem választ már el minket drága Atyánk szeretetétől! Ebben az igazságban akarunk meggyökerezni, megerősödni egyre inkább! Mert Isten népe számára a legfontosabb referenciapont az, hogy mit mond róla Isten.
1. Három kérdés
Az apostol feltesz három kérdést, melyek a vádlás, a kárhoztatás, az Istentől való elválasztottság állapotára kérdeznek rá. Nem véletlenül teszi ezt Pál, hiszen ezek azok a jellemzők, amik alapvetően meghatározzák az Istentől elszakadt embert. Van miért vádolni, van miért kárhoztatni minket és van oka Istennek távol maradni tőlünk. Isten népe nem élhet úgy a megigazított, megszabadított állapotban, hogy ne látná egyszerre saját elveszettségét. Nem arról van szó, amit e világban hallunk, hogy veled minden rendben van alapvetően és semmi gond nincs, hanem hogy nagy a baj minden emberrel. A bűnnel való szembesülésünk nélkül, valódi bűnbánat tartása nélkül nincs felszabadulás, megigazulás, nem értem és nem élem át a kegyelmet.
Hadd osszak itt meg egy példát arról, mennyire fontos ez: nemcsak a saját vonatkozásunkban (tehát mikor mi magunkat bűnösnek látjuk), hanem amikor az ellenünk elkövetett bűnt bűnnek nevezzük. Egy gyülekezeti tagunk mondta el nekem a következő történetet a minap és felhatalmazott rá, hogy név nélkül elmondjam. Mert bizonyság ez a számunkra Isten munkájáról közöttünk. Azon a bizonyos február 18-ai vasárnapon ő is jelen volt és hallgatta azt a bizonyos igehirdetést, amire annyira érzékenyen reagáltak bizonyos körökben és amiről sok mindenkinek sokféle véleménye van. Ő, akié a történet, amit megosztok, az egyik olyan ember, aki megértette az igehirdetés legfontosabb üzenetét: a bűnt bűnnek kell nevezni, bűnbánatra hív minket Isten, nem mismásolhatunk, nem úszhatjuk meg ezt Isten előtt. Ahogy jelen volt az istentiszteleten és elhangzott a bűn bűnnek nevezése mellett az is, hogy bocsánatot kérhetünk a pedofíliában érintett áldozatoktól, egyszerre rászakadt ennek a súlya. Ő maga is áldozat ugyanis. Egy másik történetben. 7 évesen az általános iskolás tanítónénijének férje által, aki többször bántalmazta őt szexuálisan. Ezt a dolgot ő már letette Isten elé és úgy érezte, megbocsátott, az illető már nem is él egyébként. De ezen a ponton az igazság fájdalmasan, de mégis felszabadítóan elérte őt és ki tudta mondani: én is egy pedofil áldozata vagyok. Ami ellenem történt az bűn. És ebben az állapotban megélte azt, ahogy körülveszi a mennyei Atya szeretete és a Szentlélek megerősíti és vigasztalja őt: őt nem ez az áldozat szerep, ez az állapot határozza meg. Mert Ő Isten szeretett, helyreállított gyermeke. Mégis, azon az istentiszteleten a bűn bűnnek nevezése olyan módon hozott neki felszabadulást és újította meg Őt abban, hogy kicsoda Ő Krisztusban, ahogy addig soha. Dicsőség legyen Istennek, aki munkálkodik!
Pál hosszan beszél erről a Római levél előző fejezetében, a 7. fejezet végén egészen addig eljut, hogy átérzi teljes elveszett állapotát és felkiált: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7, 24) Mi tehát az utunk? Megerősödni abban, amit Isten mond rólunk és bejárni a bűnbánat, megtérés, újjászületés, megigazulás útját és egyre inkább járni a megszentelődésben, áldássá lenni a világban. De fókuszáljunk most a megigazulásra! És hadd idézzem a 2023-as nyári táborunkban is elhangzottakat: „A bűnbánat, megtérés és újjászületés egyetlen esemény. A Szentlélek munkájának látható jele az, ha az ember rádöbben elveszett állapotára. Látni kezdi bűneit, és az fájni kezd neki. Többé nem hárít, nem vádaskodik, nem a másikra mutogat, hanem saját nyomorúsága tudatában értékel minden helyzetet. A bűnbánatban már nem egyedül vagyunk a bűnnel, hanem Krisztushoz fordulunk, és Tőle kérjük töredelmes szívvel a bűnök bocsánatát. A bűnbánatot tartó ember egyedül Krisztusban bízik, és Tőle vár megoldást, megújulást, szabadulást. A megtérés ez a fordulat, amikor az ember elfordult a bűntől, és odafordult Krisztushoz. Az ember ingyen kegyelemből igazul meg a Jézus Krisztusban való váltság által (Róma 3,24). A megigazulás felmentő ítélet. Isten igaznak nyilvánít bennünket, noha nem vagyunk azok. Krisztuson keresztül tekint ránk. A megigazulás görög és latin kifejezése a jogi szaknyelv jellegzetes fogalma, amely felmentő ítéletet jelent, az ítélet felfüggesztését. Arról az eljárásról van szó, amikor a vádlottat vétkesnek találják és elmarasztalják, de az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. A mindennapi joggyakorlatban azonban csak enyhébb esetekben történik ez így, az Úr azonban velünk ezt, mint sokszor visszaeső, és halált okozó vétkesek esetében gyakorolja. A cselekedeteknek a megigazulásban semmi szerepük nincs. Kálvin szerint a mi cselekedeteink olyanok, mint az éjszaka ragyogó csillagok, amelyek a napfelkeltével elvesztik fényességüket. A megigazulás teljességében ajándék. A helyes kifejezés tehát nem megigazulás, hanem megigazítás. A Heidelbergi Káté 60. kérdése tökéletesen megfogalmazza a megigazulást: „bár a lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és noha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, mindazonáltal Isten, ingyen kegyelméből nekem tulajdonítja a Krisztus igaz voltát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt Krisztus”.”
2. Az üldözés
Az is nyilvánvalóvá válik a felolvasott Igében, hogy Isten népe, ha úgy látja magát, mint ahogy a mennyei Atya mondja, ha beszél a bűnről és a szabadításról, ha Krisztust követi, üldözni fogják a világban. A sötétség ugyanis nem fogadhatja be a világosságot, és ahogy múlt vasárnap is hallhattuk, egy szellemi harcban vagyunk, nem semleges területen élünk a világban. Ha Isten népét nem üldözik, nem válik láthatóvá és elkülöníthetővé valahol a környezetétől, valószínűleg elveszítette identitását, vagy elhalványul annak a lényege. Mert az igazság az, hogy félünk az üldözéstől: hogy megbélyegeznek, kirekesztőnek tartanak, elutasítanak, elszigetelnek minket. Félünk természetesen az üldözés enyhébb és erősebb formáitól is. Pedig el kell fogadjuk, hogy ez van és lesz is egyre inkább. Ha az Isten megigazított népe vagyunk, akkor az látható lesz és annak lesznek következményei. De ebben Isten megtart és megőriz, csak vállalnunk kell, bele kell ebbe állnunk Isten népeként. Közben pedig kapcsolódásra hív Isten a környezetünkkel, nem válhatunk külön, nem zárkózhatunk be teljesen. Hamis identitásképző elem az, amikor különbnek gondoljuk magunkat a környezetünknél. Az üldözés sajnos ezt is eredményezheti. Isten népe a megigazultak közössége - de valódi folyamatos megtérés és alázat nélkül az önigazultak közössége lesz. Isten szabadítson és őrizzen meg bennünket ettől!
3. Hitvallás
Egy csodálatos hitvallással zárul a felolvasott Ige, ami annak a bizonyossága, hogy már semmi nem választ el minket Istentől. Megrendítő olvasni, hogy hogyan reménykedett Pál, aki ezt megfogalmazta és hogyan kapcsol minket egybe keresztyének százmillióival most is ez a hitvallás. Ravasz László így fogalmaz erről: „Az Isten szeretetében gyökerező ember és gyülekezet újra és újra megerősödik e hitbizonyosságban: Isten elfogad és szeret és semmi nem változtathatja meg a hozzáállását irántunk, akik Benne hiszünk, mert Ő hűséges az ígéreteihez.” Mennyire tudod közel engedni ennek a valóságát magadhoz? Te melyik részétől félsz, ami elválaszthat mégis Isten szeretetétől? Mikor élted meg esetleg azt, hogy tényleg valami elválaszt?
Az evangélium, hogy ha ideig-óráig így is van, Isten nem engedi, hogy tartósan az elválasztott állapotban légy Őtőle. Magasztaljuk a mi Urunkat az Ő szeretetéért, szabadításáért és így lépjünk most az úrvacsorai közösségbe. Erősítsen meg minket a mi Istenünk abban, ahogy Ő gondolkozik rólunk és lát minket. Így lehetünk áldás a világ számára! Ámen!

Kedves Testvérek!
Az igehirdetés sorozat következő képe Isten és a népe közötti kapcsolatra: a halászháló. Olyan képeket veszünk sorra vasárnapról vasárnapra, amelyek Isten népének, a gyülekezetnek egy-egy aspektusát tárják fel előttünk. Azt keressük, miben lehet gyógyulás számunkra közösségként, egyénként, ha megtanuljuk egyre inkább úgy látni magunkat, ahogy Isten lát minket. Különleges kijózanodás, különleges önismeret ez az istenismeret fényében.
Textus: Mt 13, 47-50: „Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is, amely mindenféle halat összegyűjt. Amikor megtelik, kivonják a partra, és nekiülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják. Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe vetik őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”
Általában nem szeretjük azokat a történeteket, aminek nem happy end a vége. Ahol nincs lehetőség változtatni, ami elvágólagos, ami visszafordíthatatlanul rossz vagy nem olyan kimenetelű, mint szerettük volna. Nehéz azokkal a történetekkel, amit nem érthetünk kristálytisztán, amiben maradnak kérdések, feszültség, ami után több kérdésünk lesz, mint előtte volt. Ez a mai Ige, ez a mai történet pont ilyen. Mégis, valami nagyon fontosat mond el Isten országáról, Isten népe életéről, működéséről és Isten igazságáról.
1. Példázat
Egy bibliai könyvnél különösen fontos a műfajt is jól érteni. Sokszor keressük a tartalom megértését, befogadását, de ehhez az út a műfaj, a forma megértésén keresztül is vezet. A felolvasott Ige példázat. A Mt 13-ban lévő hét példázat záró eleme. Ravasz László fogalmaz így erről a műfajról: „A példázat elbeszéléssé szélesített hasonlat, amelyben egy hétköznapi esemény szellemi, erkölcsi tanítást világosít meg. Abban különbözik az allegóriától, hogy míg az allegóriában a szemléletes az elvontnak a jelképe, addig a példázatnál a kettő között csak hasonlóság van.” A példázatok műfaji sajátosságai a képi- és fogalmi sík közötti kapcsolat megértése mellett a példázatok közösségi értelmezése felé visznek minket. Nem arról van szó ugyanis, hogy ki-ki maga értelmezi valahogy magára értve a példázatot: ezek Isten országáról, Isten munkájáról beszélnek, Isten népére kell vonatkoztatnunk őket. Folyamatokat, tendenciáka, törvényszerűségeket, általános igazságokat fogalmaznak meg egyszerű, képi módon. Mindezt a sűrítés eszközével, a megértés és jobb befogadhatóság érdekében teszik. Ezek az igazságok gyakran nem egyszerűen megérthetők, hanem részei egy nagyobb igazságnak. Egy-egy darabja a nagy kirakósnak, melynek egésze már most felsejlik, de teljes egészében feltehetően csak majd ez élet után fogjuk átlátni egyben, mikor majd színről-színre fogunk látni.
A Mt 13-ban hét példázatot találunk: magvető, búza és konkoly, mustármag, kovász, elrejtett kincs, igazgyöngy és háló.
2. A példázat értelme
2.1. A hálóról szóló példázat azon kevesek egyike, amiket meg is magyaráz Jézus. A példázat a 47-48.versekben található, a magyarázat a 49-50. versekben. Hasonlóságokat mutat a példázat a búza és konkoly példázattal, mégsem iker példázatai egymásnak. Képi anyaga a halászatból ered, ami a Galileai-tenger partján különösen is autentikus volt a hallgatók számára.
2.2. Az Újszövetség kétféle görög szót használ a magyarra „háló”-ként fordított kifejezésre. Az egyik egy olyan kisebb háló, amit két ember ki tud vetni a hajóból és be is tudja húzni azt (mint a csodálatos halfogás történetében). A másik, itt is használatos szó csak itt fordul elő az Újszövetségben. Magyarra a „gyalom” kifejezéssel, vagy „kerítőhálóként” fordítható. Ez egy 250-300 m hosszú (!) és 2 m széles háló volt. Aljára nehezékeket erősítettek, tetejére úszás elősegítő fadarabokat. Két hajóból kezelték az eszközt, jobbára 4 halászt vett igénybe az üzelemtetése. A gyalom az Ószövetségben 9-szer fordul elő, pl. az Ez 47,10-ben eszkatalogikus értelemben. A Mt -ban szereplő használat és a példázat is a végidők felé mutat, kapcsolódva az ezékieli jelentéshez.
2.3. A példázat szerint az Isten országának működése hasonló ahhoz a történéshez, mint a gyalommal történő halászás. Fontos megérteni azonban, hogy a példázat nem a másik hasonló kép értelmét veszi fel (Péter halászik és emberhalásznak hívja el Jézus), hanem a hangsúly az ítéleten van: a gyalom által összegyűjtött mindenféle hal szétválogatásán. A Galileai-tengerben egyébként valóban sokféle halfajta volt: ma 24 félét különböztetnek meg benne.
2.4. A jók összegyűjtése és a hitványak kidobása a végidőkről szóló példázatok, képes beszédek világát idézik: a külső sötétség, a kivettetés képe az Istennel való közelség és közösségtől való megfosztás, a pusztulás képei. Az angyalok a világ végén, a végítélet részeként kettéválasztják az igazat a hamistól (kapcsolódva a búza- és konkoly képéhez, juhok és kecskék példázatához). Akkor két út lesz: jutalom és büntetés. A tüzes kemence a végső megsemmisülés képe, a sírás és fogcsikorgatás a megsemmisülés előtti borzalmak és rettegés pillantképei.
2.5. Amire szeretnék még fókuszálni most az a búza és konkoly és a kerítőháló példázata közötti különbség, ahogy Szabados Ádám fogalmaz:
„Jézus a konkoly példázatával azt tanította, hogy az Isten országa még nem hozta el a világban a nagy szétválasztást, az Ország ebben a világkorszakban a gonoszság közepette létezik, és egyelőre ne is várjunk mást. A háló példázata arra figyelmeztet, hogy az Isten országa magával sodor gonoszokat is. (…) Az Isten országa erő, mely hat az emberekre. Ahogy a kerítőháló a partra vonja a halakat, Isten királyi uralma is sokakat magával sodor. (…) megérintenek olyanokat is, akik soha nem lesznek igazi hívőkké. Hatásuk alá kerülnek, de nem születnek újjá. (…) Vonzáskörébe kerülnek sokan, akik megízlelik az eljövendő világ erőit, látják a csodákat, észreveszik a hívőket átformáló mennyei fuvallatot, békességet és valamiféle örömöt éreznek a jelenlétükben, maguk is félig-meddig szeretnék a dolgot, de a szívük nem lesz teljesen az Úré.”
3. Hogyan állít most ez minket Isten elé a böjtben?
Drága Testvérek, böjtben komolyan megállít minket ez az Ige: súlyos igazságról van itt szó. „Az Isten országának a titka, hogy nem mindenki megy be oda, aki azt mondja: Uram! Uram! Lesznek hitvány halak a hálóban, akiket kidobnak. Aki nem született újonnan víztől és Lélektől, az nem mehet be az Isten országába, még akkor sem, ha vallásos ember, mint Nikodémus. Nincs az életben ennél fontosabb kérdés.”
Öt fókuszt hadd állítsak most elétek ezzel az Igével kapcsolatban:
3.1. Véssük az eszünkbe Jézus szavait, amit a napokban olvastunk:
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” /Jn 14, 1-3/ Nem azért áll előttünk a példázat, hogy megfélelmlítsen, rettegésben tartson, hanem hogy megmutassa az igazságot a számunkra és a helyzet komolyságát. És hogy ebben a helyzetben van utunk Jézushoz. Megmutatja, mit kell tennünk, a hozzá való ragaszkodásra hív. Ne várj tovább, ne vacillálj, mert valójában nincs időd erre. Gyere hozzá, higgy benne és add át magadat neki valóban, szív szerint. Ha pedig ezt megtetted, add át neked a félelmet, az aggodalmat. Ő nem azt akarja, hogy miután az Övé vagy, azon tépelődj, hogy „De biztos?” Meg akar szabadítani minden felesleges nyugtalanságtól és aggodalomtól. Azt akarja, hogy a Vele való megbékélt állapotban éld le az életedet. Ez az ajándék pedig a tiéd.
3.2. A mi feladatunk: a begyűjtés. Isten népe ezt a küldetést kapta. A válogatás az angyaloké, akik az Emberfia parancsára teszik majd ezt. Szereptévesztésben van az egyház, Isten népe, ha elkezd már itt a földön válogatni. Szabadítson meg minden ilyen típusú ítélkezéstől minket a mi Urunk.
3.3. A képben nagyon érdekes a statikusság és dinamikus mozgások jelenléte. Statikusság a háló sajátja, azaz az egyház, Isten népe leginkább a helyén kell legyen, jelen kell legyen! Ha mozdul, akkor a misszió miatt mozdul, terjed, de leginkább jelen van és elérhető. Az aktivitás a képben az emberfia, az angyalok része, s a földön is, addig is Isten dolga: Ő az aktív cselekvő, mi pedig az Ő üzenetét hordozzuk és várjuk az Ő aktivitását. Ő gyógyít ma is bennünket s végzi a munkáját miközöttünk.
3.4. A szakaszban az ítélet képei mind jövő időben vannak, az intést szolgálják. Az ítélet meghirdetésének pillanatai ezek (egyébként ebben a példázatban a jutalomról nincs szó). A bibliai gondolkozásmódban pedig az ítélet meghirdetése és végrehajtása között van lehetőség a megtérésre, a szívbéli megváltozásra, Istenhez fordulásra.
3.5. Végezetül lehet még egy feladatunk Isten népeként: ez pedig a háló reparálása. Hadd hozzak egy Igét a Galata levélből egy teljesen más kontextusból:
„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel.” /Gal 6,1/ Erre az összefüggésre Christopher hívta fel a figyelmemet, mikor beszélgettünk erről az Igéről. Az itt szereplő ige, a „helyreigazít” (…) „eredetileg megjavítást, helyreigazítást jelenti, de a köznapi görög nyelv a vállficamok és a halászhálók kontextusában is használta: visszapattint a helyére, nagyjavítást végez rajta. Egyértelmű tehát, hogy egy olyan helyreállítási folyamatot jelöl, ami olykor sok munkával jár, többnyire fájdalmas, ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy valami vagy valaki ismét rendeltetésszerűen működjön. A levél fő üzenete szempontjából értelmezve ezt: „a tévtanítóknak való engedésre hajló gyülekezeti tagokat a többiek vezessék vissza a helyes útra, az egy evangéliumhoz: az egyedül Jézus Krisztusba vetett hit általi üdvösség hitére és az annak megfelelő életvitelre.”
Feladatunk tehát ez is Isten népeként: a háló foltozása, a bűn néven nevezése, a megtérésre hívás, az igazsághoz való ragaszkodás és a könyörgés Isten előtt: Ő őrizze meg, újítsa meg és tartsa meg az Ő népét.
Adja Isten, hogy ez a példázat is elérjen minket, Isten beszéljen a szívünkre ezen keresztül is, munkálja a Tőle jövő megújulást számunkra! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Tovább lépünk az igehirdetés sorozatban Isten és az Ő népe kapcsolatában: az Isten népe, a gyülekezet közössége, az anyaszentegyház: hajó.
Textus: Mt 8, 23-27: „Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”
Kézenfekvő lenne egy ilyen Ige kapcsán ebben az igehirdetés sorozatban elkezdeni egy egyszerű allegóriát: a hajó, mint metafora, különösen az allegorikus írásmagyarázati megközelítés szerint használatos az egyházra, a gyülekezetre. Így foglalja ezt össze egy lexikon, az ókeresztyén egyházatyák írásaira alapozva: „Az egyházatyák szerint az egyház hasonló a tengeren hánykolódó hajóhoz, mely nagy viharban sokféle helyről jött embereket szállít, akik a jó királyság egyetlen városában kívánnak lakni. Ez a hajó nem süllyed el, mert tapasztalt kapitánya van. Tulajdonosa Isten, kormányosa Krisztus. Árboca a halál fölötti győzelem jele, a kereszt; kormánylapátjai a két szövetség, vitorlája Krisztus szeretete, vaspántjai Krisztus szent parancsai, kísérői a szent angyalok.” Ez azonban könnyen általánosságok, akár ideális, romantikus képek felé terelhetnének minket. Mert az egyház, Isten népe, mint hajó lehetne egy ilyen idilli kép is: milyen szép, hangulatos egy csendes, nyugodt hajóúton együtt lenni. De itt nem erről van szó. Ennél azonban több van Igében számunkra. Az allegorikus írásmagyarázat veszélye, hogy leegyszerűsít, általánosít s emiatt az aktuális kontextushoz, élethelyzethez nehezen kapcsolható. Ezáltal Isten Igéje egy általános, tőlünk független bölcsességgé silányulna és nem az életünket átformáló élő szó, élő Ige lenne.
A történetben a hajó csupán egy közlekedési eszköz. A tanítványok használják a tengeren való átjutásra. Egyébként a mindennapokban is használjuk a kifejezést: egy hajóban evezünk.
Amit olvastunk, konkrétan megtörtént a tanítványokkal és mint ilyen, szükséges, hogy megértsük az üzenetét, mit fontos ebből megszívlelnünk, hogy jelenik meg ebben az evangélium?
1. Milyen a világ, milyenek a körülmények?
Az óceán erejét, ha már tapasztaltátok, nem kell leírnom az érzést. A tenger egyébként sokféle. Instabil. Veszélyes. S közben mégis felfedezésre vár. Az ókorban egyébként a káosz erői kapcsolódtak a tenger észlelt valóságához. A mindenható Isten pedig úgy jelenik meg, mint teremtő és fenntartó, aki kordában tartja a tengert: „Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyomrából, amikor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be, amikor határt szabtam neki, zárat és ajtókat raktam rá, és ezt mondtam: Eddig jöhetsz, tovább nem, itt majd megtörnek büszke hullámaid!” (Jób 38, 8-10)
A Galileai-tenger azonban nem a nyílt óceán. 21 km hosszú, 13 km széles, 43 m mély. Összehasonlításként, a Balaton 77 km hosszú és Balatonvilágos és Balatonalmádi közt kb. 13 km széles. Ijesztő viharokat tud produkálni ez a Galileai-tenger, bele lehet fulladni, mégsem a beláthatatlan óceán ez. Ráadásul hazai terep ez a tanítványoknak. Igazából jól ismerik. Semmin nem lehetnek meglepődve. A Galileai-tengert pontosan ismerik. A nyílt tengeren lehetnek meglepetések, itt kevésbé. Lehet, abban bíztak, hogy könnyebb lesz, de csodálkozni nem volt okuk. Talán ezért valós a félelmük, mert a kiszámíthatatlan most ellenük dolgozik. Hatalmasabbak, mint ők és teljesen tehetetlenek vele szemben. A félelem pedig egyre csak nő, ahogy a helyzet fokozódik.
Ebben a történetben, a tenger valóban ijesztő, van is okuk félni s közben van valami irreális is a tanítványok félelmében. Abban, ami történik ugyanakkor semmi meglepő nincsen. Aki a vízre merészkedik, annak számolnia kell ezzel is. Ahogy azzal is, hogy egy ilyen kis csónakban nem lehet száraznak maradni. Biztosan vizesek voltak mind. Amikor a hullámok nagyra csapnak, akkor főleg.
Így keveredik tehát a valószínűsíthető és a kiszámíthatatlan, a várható és meglepő, a reális és irreális félelem a közegben, ami körülveszi a tanítványokat.
2. Milyen a hajó, a tanítványok közössége?
A tanítványi közösségének működését nem csak ebből a történetből ismerhetjük, hanem az evangéliumokban láthatjuk, ahogy jelen vannak és kibontakozik közöttük a Krisztus követésének útja.
A tanítványok közösségét ebben a helyzetben egy egyszerű hajóban látjuk, ami egyrészt nem más, mint egy egyszerű hajó. Másrészt a kerete a közösségnek, amiben vannak. Fából van, múlandó eszköz. De szükségük van rá. A közösségük, az összetartozásuk mélyebb, mint csupán, hogy egyszerre vannak egy helyen. Mégis, egy hajóban utaznak. Ha a hajó, mint kép a gyülekezetnek, az Isten népének képe, akkor ez azt jelenti, hogy ez egy keret, amiben létezünk. Amiben viszonylag kis helyen össze vagyunk zárva.
A gyülekezet, az egyház, Isten népe nem más, mint egy olyan emberi közösség, ami sokban hasonlít más emberi közösségekhez. Emberek közel egymáshoz, ahol kapcsolódnak, együtt tesznek dolgokat. De mégsem teljesen olyan. Krisztus jelenléte adja különlegességét, erejét ás megmaradását is. Nagyon szépen kapcsolódik ehhez a képhez a Heidelbergi káté vonatkozó kérdése:
„54. Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?
Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja.Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.”
Ez a hely lehet otthonos, de nem az otthonunk: az a menny. Az otthonunk Isten jelenléte itt a földön: annyiban az otthonunk az Isten népe, a gyülekezet közössége, amennyiben Isten jelenléte ott van. Áldott akkor lesz, ha Jézus ott van – ha az evangéliumot hirdetik!
Három kérdést hadd tegyek most fel nektek:
2.1. Milyennek látod a hajót? A közeget, a keretet, ami körülvesz? A gyülekezetben, az Isten népében? Hogy látod ezt a keretet, milyennek tartod kognitív értelemben? És hogy érzed benne magadat? Ez utóbbi hullámozhat, ahogy a hajó a háborgó tengeren.
2.2. Milyennek látod magadat a hajó részeként? Hol vagy ebben? Mennyire tartod, mennyire érzed teljes jogú tagjának magadat? Rálátsz-e a saját működésedre ebben a hajóban: hogyan kapcsolódsz, miben nehéz másokkal, miben nehéz másoknak veled? Hogyan határozza meg az Isten népéről alkotott képedet az, ahogy te benne vagy?
2.3. Végül pedig az a kérdés merül fel: mit tehetünk? Mit tehetünk együtt? A történet alapján különösen is ezt: együtt kiálthatunk! „Uram, ments meg minket, elveszünk!” Ez volt a múlt vasárnapi igehirdetés fókusza is! Kiáltsunk együtt böjtben és éljük át bűnbánattal az Istenre szorult állapotunkat!
A felolvasott történet különlegessége, hogy a Jézus követéséről szóló rész után van, azaz mintha a követésre hívás után láthatnánk a tanítványság „árát”: a hullámokat, küzdelmeket, harcokat. Ezek nyilvánvalóan nagyobbak, mint amit el tud bírni a hajó, ezért van szükség a megtartó Krisztusra. A hajó az a hely, amin belül együtt vannak a tanítványok és ahol nem tehetik meg, hogy más irányba menjenek, mást akarjanak. Egyetértésre kell jutniuk, együtt kell maradniuk Jézusban bízva és rá hallgatva. Együtt kell hozzá kiáltaniuk.
3. Milyen Jézus, mit tesz?
Végül tekintsünk arra, hogyan van jelen Jézus? Ha az egyház abban más a többi emberi közösségtől, hogy Jézus ott van, akkor ez a rész a döntő fontosságú a számunkra. Jézus elsőre olyan ebben a történetben, mintha kicsit kiesett volna a szerepéből. Sokan érezhetik azt az életük során, hogy így van jelen Jézus: elszunyókált, vagy épp másra figyel.
Jézus alszik – vár. És azt is látjuk, hogy miközben ember is, Ő nem fél. Persze – mondhatod – én se félnék a viharban, ha tudnék vízen járni. De nem ezért van ez csak így.
Azt látjuk, hogy Jézus először is ott van. S amikor felkel, akkor uralkodik, irányít. Csodát tesz.
Párbeszédben van a tanítványokkal: „Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek?”
Nem a tanítványokat némítja el, hanem a vihart.
Jézus az, aki állásfoglalás elé állítja a tanítványokat arról, kicsoda is Ő? „Hát ti kinek mondotok engem?” – ez a vele való kapcsolat legfontosabb kérdése. Ezt mondják róla:
„Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”
A tanítványoknak talán azért is kellett átélnie ezt a szörnyű megpróbáltatást, hogy bizonyság lehessen a számunkra is, most is: Jézusnak hatalma van. Ma is meg tudja mutatni: nekünk és közöttünk. Ne rettenjünk meg semmilyen viharban. Vagy ha félünk is, féljünk együtt. S kiáltsunk együtt: ments meg, Uram! Annyiszor megmutatta már a szabadítását nekünk! Hisszük, hogy meg fogja mutatni most is. Krisztust követjük. Benne bízunk. Ő a mi békességünk! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Benne vagyunk egy igehirdetés sorozatban szeptember óta. Azt keressük, hogy hogyan tekint Isten az Ő népére, milyen képeket használ a Szentírás Istennek a népével való kapcsolatára? A „helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozat textusait augusztus utolsó napjaiban állítottuk össze, várva és kérve Istenünket, hogy vezessen minket, tápláljon, erősítsen az Ige által. Keressük a Vele való helyreállt, megújult kapcsolatot közösségileg, ami visszahat egyéni életünkre és gyógyíthat minket, hogy élhessünk teljes, szabad életet Krisztusban és lehessünk áldás a világ számára. A mára rendelt textusban a gyülekezet, Isten népe, mint kovásztalan kenyér lesz előttünk.
Textus: 1 Kor 5, 1-2. 6-8: „Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett.” (…) „Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”
Kedves Testvérek!
Isten Igéje hitvalló helyzetet teremt, az itt és mostban szólít meg a mi valóságunkban, a mi krízisünk és válságunk között, a saját életünkre nézve aktuális. Ez mindig így van, mert Isten Igéje élő és ható. A szövetség megújításának ideje ma van. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!
1. Korinthus. A mai Igében azt látjuk, hogy Isten népében, a korinthusi gyülekezetben ordító ellentmondás van. Olyan bűn, ami még a világi közegben is kicsapja a biztosítékot. A korinthusi gyülekezetben pedig ezt nem veszik komolyan, nem gyakorolják az egyházfegyelmet. Mert hiányzik az istenfélelem, nincs meg a józanság, a belátás, kiveszett az igazi tűz.
Nem holmi pletykával van itt dolgunk, hanem nyilvánvaló ténnyel: mostohaanyjával hál valaki a gyülekezet közösségének tagjaként. Tudott dolog és mégsem tesznek ellene. Nyilvánvaló tény, utálatos bűn. Ez az, amit a pogányok sem tűrnek meg, sőt borzadnak tőle. Nem az a gond, hogy valaki bűnt követett el, hanem hogy elnézik. Isten törvénye is nyilatkozik egyébként erről: „Apád feleségének a szemérmét ne fedd föl: apádé az a szemérem.” /3Móz 18,8/ Mi Pál apostol motivációja azzal, hogy felhozza ezt a kellemetlen ügyet? Az, hogy a gyülekezet tiszta legyen, megtisztított, mint Krisztus mennyasszonya. Hiszen ő képviseli Krisztust a világ felé. Krisztusra, az ő szabadító munkájára kell mutatnia.
2. Régi kovász, kovásztalan kenyér. Időzzünk egy kicsit most a kovász képénél, hiszen ezt használja itt az apostol.
„Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”
A kovásztalan kenyér az egyiptomi szabadulás történetéhez visz minket. Isten tíz csapást mért Egyiptomra, mert a fáraó nem akarta elengedni a népét. A tizedik csapás az volt, hogy Isten minden első szülöttet elpusztított. Azonban Isten azt mondta népének, hogy ha egy bárány vérével meghintik az ajtófélfát, akkor az átvonuló pusztító angyal elkerüli azt a házat és nem fogja megölni az elsőszülöttet. A „pészah” szó azt jelenti, hogy elkerülés, innen az ünnep neve: páska. Tudjuk, hogy a tizedik csapás után a fáraó engedélyezte, hogy elmenjenek, hogy a rabszolgaságban élő zsidóság elhagyják az országot. Így ezt a szabadság ünnepének is hívják a zsidók.
A kovásztalan kenyér ünnepe, amit maga Isten rendelt, hogy emlékezzenek, amikor Isten kihozta őket Egyiptomból. Ilyenkor, ezen az ünnepen készült a kovásztalan kenyér. Semmiféle kovásznak nem volt szabad maradnia a házban, a ház legelrejtetettebb zugát is ki kellett tisztogatni. Sehol semmiféle kovásznak, kovászmaradványnak nem volt szabad maradnia. A kovász egyébként nem más, mint az előző sütésre készült tészta egy kis félretett darabja, amivel a lisztet kelesztették.
A képben tehát a kovász a bűnnek, tisztátalanságnak, romlottságnak a szimbóluma. Valami, aminek nem lenne ott a helye, de mégis ott van. Valami, ami a régihez tartozik, amit próbálunk átmenteni. Pedig nem kellene, nem lenne szabad. Pál arra szólítja tehát fel a gyülekezetet, hogy tisztítsák meg magukat minden bűntől, ahogy a kovásztól is meg kellett tisztítani a házat. Ennek az útja pedig a húsvéti Bárányunk áldozatán keresztül lehetséges. Általa, érte megy csak ez a dolog. Magunktól erre nem vagyunk képesek: mindig marad egy kis rejtegetett rész, mindig megmarad valami, amit nem tudunk, nem akarunk elengedni. Erre csak a mi drága páska bárányunk, Jézus által van lehetőségünk. Megdöbbentő, hogy Pál miközben arról beszél, milyen bűnök vannak a gyülekezetben, mégis úgy beszél róluk, mint akik kovásztalanok, azaz Krisztusban Övék ez az állapot. Mintha választhatnának, élhetnének ezzel az állapottal. Ez az Övék, csak nem járnak ebben. Erre hívja őket Pál: lépjenek bele abba, ami az Ő útjuk, térjenek vissza abba a megtisztított állapotba, amit már nekik ajándékozott. Ebbe nem fér bele, hogy csak úgy elnéznek ilyesmit, amit a szakasz elején olvastunk. Mintha elfelejtették volna, kik ők valójában Krisztusban. Igen, Krisztus áldozata miatt ti már tiszták vagytok, mert helyettünk az egyetlen és igaz bárány mindent megtett a kereszten, cserélt velünk. Azt, aki tiszta volt, aki szent volt, aki bűntelen volt elborították a mi bűneink, mert megkapta a miénket cserébe. Mi pedig, akik tisztátalan és bűnösök voltunk, megkaptuk az Ő tisztaságát és szentségét és igazságát. Ezt a cserét a teológiában úgy hívják, hogy megigazulás, ez a csere, ami miatt mehetünk az Isten jelenlétébe. Ez a miénk. Így tekint ránk Isten: ez a gyülekezet: azoknak a közössége, akik Krisztusban vagyunk. Krisztusért tiszták és szentek vagyunk, ez a helyzetünk. Ezért az életünk, ami sokszor nem ilyen igazítsuk ehhez, ezért beszél erről annyit Pál apostol újra és újra.
3. Régi kovász bennünk és közöttünk. Erről az alapról, ebből az állapotból nézzünk rá arra, hogy lehet mégis régi kovász bennünk, közöttünk? „Dicsekedtek? Nem alázatra volna okotok?” – kérdezi Pál a korinthusiakat. Jelen volt bennük és közöttük a régi kovász és ezen egyáltalán nem szomorkodtak meg. A megszomorodni szó az eredeti szövegben a halottsiratás kifejezése. Nem jutott el ide a gyülekezet. Gyászolni, siratni a régit, gyászolni afelett, hogy látjuk: hová vezet a bűn. Mikor lelepleződik a bűn, nem a kárörvendésnek, felfuvalkodásnak, magyarázkodásnak van helye, hanem a megszomorodásnak. Ez a böjt maga, az egész böjti időszak erről szól. Megszomorodni Isten előtt, hozzá csendesedni és teret adni a fájdalomnak, a bűn feletti szomorúságnak. Ahol gyász van, ott megszűnik a dicsekvés. Ugyanakkor kérdés lehet, hogy miért kellett volna gyászolni más bűne miatt? Két oka van ennek: egyrészt az egyház tagjai között lévő közösség miatt, mert akár egyetlen személy végzetes bukása miatt mindenkinek lehet gyászolni. Másrészt, ha csak egy ember is vétkezik az az egész közösséget megfertőzi. Úgy kell gyászolnia egyes tagjainak a bűneit, mint mikor az egész házat éri csapás, mely az egész testre kihat. Tudunk-e így lenni most Isten előtt, mint közösség? Nem függetleníthetjük magunkat egyénként, gyülekezetként, amikor Krisztus testét éri csapás. A helyes rekció ez lett volna: megszomorodni, egyházfegyelmet gyakorolni. A cél ilyenkor nem a büntetés, a megszégyenítés, hogy valakit földbetapossunk, hanem hogy helyreállítsuk, visszahozzuk Krisztushoz, mert Ő is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. A cél az igazság kimondása Isten Igéje alapján, megtérére hívás, az evangélium hirdetése és a következmények felelős vállalására buzdítás.
4. Megtérésre hívás
Ezen a ponton kell megállnunk egyénileg és közösségileg is Isten előtt. Ez ugyanis bennünket is megszólít.
„Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hívjátok istentiszteletre a népet! Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki lakásából a vőlegény, a menyasszony is a szobájából! A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úrnak szolgái! Így szóljanak: Szánd meg, Uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet! Ne csúfolhassák őket a nemzetek! Miért mondanák a népek között: Hol van az ő Istenük?” (Jóel 2, 15-17) Ezt mondja Isten Igéje, erre hív most minket, így vagyunk most Őelőtte, mert nem akarjuk ezt kikerülni, nem akarunk kitérni előle, hanem hozzá menekülünk most. Isten pedig ezt mondja nekünk az Ő Igéjében: „De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet! Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? (Joel 2, 12-14) A valódi megtéréshez ki kell mondanunk Isten igazságát és ki kell mondani, mi a bűn. Tegyük ezt most meg. Akkor is, ha ezek evidenciák, vagy téged személyesen nem érintenek. Akkor is, ha fáj, nevezzük meg, mert így akar megszabadítani minket Isten. Nem ítélkezésből, hanem az igazsághoz való kapcsolódás miatt. Nem vagyunk jobbak senkinél, akit érint bármelyik bűn is, hanem együtt vagyunk Isten előtt alázatban.
Vétkezünk Isten ellen és megtartjuk a régi kovászt, mert idegen isteneket imádunk. Bálványokat, teremtményeket, célokat, eszközöket bálványozunk az élő Isten helyett. Vétkezünk a tisztelet hiányával, nem tiszteljük egymást. Átlépjük a másik határait, nem tiszteljük a másik emberi méltóságát, képesek vagyunk rombolni a testvérünk jó hírét pletykával és lejárató szavakkal is. Vétkezünk a gyűlölettel, a bosszúval, amit dédelgetünk. A megsemmisítő haragunkkal tettekben, szavakban sebzünk. Sebezzük a gyengébbet, a gyermekeinket, a házastársunkat, a másként gondolkodót. Vétkezünk a paráznaságban is: flörtölünk, álmodozunk. Határokat lépünk át egyedülállóként és családosként is, belesodródunk vállalhatatlan helyzetekbe. Megtörténik gondolatban, szavakban vagy tettekben is a házasságtörés, jelen van és kötöz a pornó, átjár mindent a tárgyiasított szexualitás. Házasságokban a szexuális élet a kontroll eszköze lesz: ezzel zsarolja egyik fél a másikat, sakkban tartják egymást. Vétkezünk a lopásban, nem tartjuk bűnnek az adócsalást, az ügyeskedést, megoldunk dolgokat „okosban”, hiszen nálunk ez így megy. Meg hát ebben az országban mindenki lop. A politikusok is lopnak, mi miért ne tehetnénk. Úgysem derül ki. Vétkezünk a hazugság mindenféle formájával, lódítunk és torzítunk, nagyot mondunk, elhallgatunk, azt mondjuk a másiknak, amit hallani akar, manipulálunk a szavainkkal. Vétkezünk az irigységben is, mert nem tudjuk elviselni, hogy a másiknak több van, a másik jobb, ügyesebb, gazdagabb, egészségesebb, könnyedebb, szabadabb, fiatalabb, bölcsebb, vagy bármilyen, amik mi sosem voltunk vagy sosem leszünk. De vétkezünk gyülekezeti szinten is mikor túl sokat gondolunk magunkról, mikor lenézünk másokat és azt hisszük, hogy Gazdagréten kívül nincs élet. Mikor istenítünk jelenlegi vagy egykori lelkészeket, vezetőket, mikor élményeket keresünk, Isten jelenlétének érzését Isten jelenléte helyett.
És vétkezünk, mint egyház. Mert ha tetszik, ha nem, helyi gyülekezetként részei vagyunk a Magyarországi Református Egyháznak. Akármennyire is szerettük volna az elmúlt napokban függetleníteni magunkat, valójában mi is részei vagyunk.
Vétkezett egyházunk egyik legfőbb képviselője. Mert bár visszatért a politikai pályáról a lelkészi, püspöki szolgálatba, nem tud nem politikusként működni. Vétkezett s bár részben bocsánatot kért s lemondott a zsinat lelkészi elnökségéről, de nem mondott le a püspökségről, továbbra is ugyanúgy döntéshozó tagja a zsinatnak, az egyházkerületünk vezetője, azaz semmi változott, ugyanúgy mélyen meghatározza a közegyházi működést. Nem az egész egyházat támadták, hanem a személyét s ezt ő az egész egyházat érintő támadásnak minősítette. Ez bűn, ami az anyaszentegyház egész közösségét érinti. De nem csak most, hanem az elmúlt években folyamatosan vétkezett, mert nem lehet a politikát ennyire belekeverni az Isten népe működésébe. De vétkeztek azoknak a gyülekezeti közösségeknek a presbitériumai is, akik egy politikust megválasztottak püspöknek ezelőtt 4 évvel. A felelősség az Övék is. A korábbi évek sodródásának és konkrétan ennek a döntésnek az eredményeként református egyházunk olyan közel került a politikához és az aktuális államhatalomhoz, annyi szállal kötődik hozzá, hogy az nem szolgálja Isten dicsőségét, már-már lehetetlenné teszi szolgálatának hűséges végzését. De vigyázzunk, mert ebben a kérdésben is keveredik a politika a valódi morális kérdésekkel. Ismernünk kell tehát és megneveznünk az eszközöket, amiket használ ez a közeg. A tisztánlátás végett mondjuk ki: sajnos a közélet szereplői mind: aktuális hatalmon lévők és az ellenzék is vétenek, amikor a megosztás a félelemkeltés, rosszindulat és gyűlölet eszközeit alkalmazzák.
De hogy lesz ebből megtérés, megújulás? Milyen utat készít nekünk Isten? Hogyan lehetünk kovásztalan kenyér, Isten megújult népe? Egyénileg talán világosabb, hogy a bűnt bűnnek nevezzük Isten előtt, de mit tegyünk a közösségi kérdésekben? Más helyett nem térhetünk meg. De több mindent kifejezhetünk. Kifejezhetjük először is a mélységes együttérzésünket az érintett ügy áldozataival. Mindenkivel, akit gyermekként bántottak, akiket nem védtek meg, akiktől jó ideig nem kértek bocsánatot, akiknek a szenvedését, fájdalmát csak fokozta ez a mostani helyzet. Kifejezhetjük afeletti megszomorodásunkat, amilyen helyzetben, nyomorúságban van református egyházunk. Kifejezhetjük, hogy azt gondoljuk, egy politikus mindig az marad, így jelenlegi püspökünk nem alkalmas arra, hogy a református egyházunkat, egyházkerületünket vezesse. Kifejezhetjük, hogy ha valóban belátja tettei súlyát, szerepének megosztó voltát, az egyházunk közösségének azzal segítene a legtöbbet, ha belátná, mennyit árt és lemondana vezetői tisztségéről. Kifejezhetjük, hogy közben ez csak a jéghegy csúcsa: egyházunk, társadalmunk tele van strukturális bűnökkel, amik a rendszerben magában vannak. Amikkel szemben leginkább tehetetlenek vagyunk, de amiben Istenhez kiáltunk.
S mindeközben legyünk józanok, bölcsek és maradjunk abban az állapotban, amire az Ige hív: a megszomorodott állapotban a bűnök láttán. Nem könnyebbülhetünk meg, nem tehetjük azt, hogy kikiáltunk egy bűnöst, legyen egy közös ellenségünk, akit innentől utálhatunk. Nem ez adja a közösségi identitást. Ez a hatalom természete. Ne is a saját megítélésünket féltsük! Ne azt fontolgassuk, ki mit fog gondolni mostantól a reformátusokról. Ne tegyük azt, hogy elhatárolódunk, hogy mi „nem vagyunk olyanok”. Hanem valljuk meg elveszettségünket, s azt: az anyaszentegyháznak szüksége van a szabadításra, a megújulásra és arra, hogy megtérjen a jelenlegi Istentől eltávolodott állapotából. Hogy megtérjen a pénz és a hatalom bálványának imádatából. Kérlek titeket mindeközben, testvéreim, ne fuvalkodjunk fel. Ne gondoljuk magunkat jobbnak senkinél! Hanem szomorodjunk meg. Akkor is, ha nem közvetlenül mi tettük. Hogy történhetett ez meg köztünk?
5. Az új életben járás. Drága Testvéreim, Istenünk arra hív, hogy közöttünk másként legyen, mint a világban! Mert Isten népe mi vagyunk. Te és én. Ez az egyház. Nem a rendszer. Nem néhány elöljáró. Nem a törvények. Hanem te és én. A református egyház gyülekezeteiben él, amelyek autonóm egységei az egyház testének. Felelősek vagyunk magunkért. Hogy mit választunk most, 2024 böjtjében. Nekünk kell a hallgatás vagy a dicsekvés, felfuvalkodás helyett a megszomorodás útját választanunk. Nem mondhatjuk a hazugságra, hogy igazság. Végzetes lehet az elnézés és elhallgatás. Isten az új életben járásra hív minket. A megtérésre és a világosságban járásra. Ünnepre. A tisztaság és igazság kovásztalanságával. Tisztaságban: azzal, hogy beengedjük a napfényt, hadd világítsa be, hadd mutassa meg szándékainkat, viselkedésünket. Véget vethetünk a titkolózásnak, a szerepjátszásnak, a színlelésnek. Nem kell elzárnunk egymás elől azt, akik vagyunk, szabadságban élhetünk. Nem leszünk tökéletesek, hanem Isten jelenlétének a világosságában járunk. Azt akarjuk, arra törekszünk, hogy Isten világítsa be fényével a bennünk lévő sötét területeket is s így közelebb jussunk Hozzá és egymáshoz. A nyíltságnak, őszinteségnek, szavahihetőségnek és becsületességnek csak ebben a légkörében lehet bűneinket és kudarcainkat tisztességesen elrendezni a Krisztus testében, nem ítélkező szellemben, hanem szabadon, bátran és következetesen. Ez a nyíltság a keresztyén közösség megkülönböztető jegye.
Legyen ez igaz ránk! Gyertek, térjünk az Úrhoz! Ámen!
(Thoma László)

 
Kedves Testvérek!
Visszatérünk az igehirdetés sorozathoz, azokhoz a képekhez, szimbólumokhoz, ahogyan Isten beszél az Ő népéről, ahogyan bennünket is lát, megszólít. Januárban a gyertyatartó, a templom és az illatáldozat/jó illat képei lesznek velünk. Az utolsó januári vasárnap pedig adakozás vasárnapja lesz. Újév kezdetén emlékezünk: vissza- és előre tekintünk. Határvonalon vagyunk. A gyülekezeti közösségünkben is, a presbiterválasztás után új ciklus kezdődik. Új tisztségviselők, szolgálók állnak be a szolgálatba és megköszönjük azoknak a szolgálatát, akik eddig benne voltak aktívan a vezetésben. Az új kezdetben mindig benne van a visszatekintés, hálaadás, megállás, bűnbánattartás is és az előre tekintés is. Az előre tekintésünkben pedig ott van a reménység, de akár a kérdések, aggodalmak is: mi lesz, mi vár ránk, mit hoz az új év, merre alakulnak majd az események? Az elmúlt évek sorozatos globális krízis folyamatai, kihívásai alapvetően megrendítették az emberek biztonságérzetét. Eddig számunkra ismeretlen helyzetekkel kellett megbirkóznunk és másféle módon elkezdeni reagálni. Hadd kérdezzem meg itt az igehirdetés elején: hogy állsz te a biztonságérzettel, ha előre tekintesz: mit látsz magad előtt? Hogy látod Isten népét, a gyülekezeti közösségünket, s benne a saját sorsodat? Mennyire érzed, hogy szükséged van nagyobb biztonságra, érzékenyebb lettél erre, akár olykor küzdesz szorongással, reménytelenséggel: jobban, mint korábban? A gyülekezeti közösség egyik fontos funkciója az otthon, a biztonság, az Istennel és egymással való kapcsolódás helye. Hogy éled meg a gyülekezeti közösséget? Mennyire éled meg a biztonságot adó jellegét?
De hogy közeledjünk az Igéhez, képzelj el egy olyan korszakot, ahol nagyon másként zajlanak a dolgok! Ahol biztonság, élet és halál, veszteség és megmaradás egész más tartalommal bíró fogalmak.
1. A kontextus
Az evangélium elterjedt az egész Földközi-tenger vidékén az 1. század közepén, virágzott az egyház, egyre többen lettek keresztyének. Aztán jött az üldözés. Ami igazából már a kezdetektől jelen volt. Először a zsidó származású emberektől, aztán pedig a Római Birodalom részéről. Hiszen a keresztyének Jézusra használták azokat a felségjelzőket, amiket a császárra volt szokás alkalmazni akkoriban. Tudjátok, az üldözés és kihívások rövid távon megerősítik az embert. Kipróbálttá tesznek, megedzenek. Aztán szépen, lassan bele is lehet fáradni. Végül egészen ki lehet ábrándulni a hosszan tartó üldöztetések, kihívások során. Üldözés támad egyszer-kétszer… sokszor. Éveken és évtizedeken át tizedelték a keresztyén gyülekezeteket. Keresztyén vértanúk ezrei, tízezrei haltak meg. Vadállatok elé vetették őket, égő fáklyaként égették el őket, mindenféle borzalmas kivégzési móddal büntették őket a „civilizált” rómaiak, mert nem imádták a császárt és Jézust vallották úrnak. Képzeljük csak el, ha éveken át nyomorgatnak minket, s kedves testvéreinket, családtagjainkat ölik meg s kínozzák halálra… a hitünk megrendülhet, elgyengülhet a bizonyosság: valóban megéri? Valóban érdemes mindent feláldozni Krisztusért? Isten népének különösen ilyenkor van szüksége arra, hogy Urára tekintsen s megerősítést kapjon tőle. Mert felvetődik a kérdés: miért vannak az üldözések? Igen, Jézus megmondta, hogy a világon nyomorúságunk lesz, de meddig fog ez fokozódni? Lehet, hogy megszűnik maga az egyház is? Talán teljesen elpusztítható? Mennyire félemlíthető meg az aktuális hatalom által? Fel tud oldódni a nagy egészben, sikerül ez a Római Birodalomnak, amit annyi néppel és kultúrával megtettek már az évek során? A Jelenések könyve a Domitianus császár idején lévő nagy keresztyénüldözés idején íródott, egy nagyon nehéz, szenvedéssel teli időszakban, amikor sokan veszítették el szeretteiket, testvéreiket az üldözés alatti vérontásban. Elevenen élhettek Néró császár rémuralmának üldözései is még az emlékezetükben. Ebben a kontextusban, ebben a talán már fásult, fájdalmas és szenvedésekkel teli helyzetben szólal meg a Jelenések könyve, ahol ezt mondja az egyház Ura: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Nincs más Úr – vigasztalja őket, bennem bízhattok, rám számíthattok! Hűséges vagyok! Én vagyok mindenekelőtt és mindenek fölött és én döntök örök élet és halál fölött.
Ennek fényében valljuk a Heidelbergi káté szavait az anyaszentegyházzal kapcsolatban:
54. kérdés: Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?
Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéigaz egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.
2. A kép
De tovább bomlik számunkra a kép. A mai fókuszban az van, ahogy Isten látja a gyülekezeteket, az Ő népét. Gyertyatartóként vannak ábrázolva itt a Jelenések látomásaiban.
A hét ázsiai gyülekezetnek írja János mindezeket, őket köszönti a trónuson ülő Atya, a hét lélek és Jézus Krisztus, a hű tanú nevében, aki eljön a felhőkön, és mindenki meglátja Őt. Azt mondta neki a hang, hogy mindent, amit lát, írjon le egy könyvbe, és küldje el Ázsia hét gyülekezetének (a mai Törökország területe): Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Thiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába. János megfordult, mert látni akarta, hogy ki mondja mindezt. Hét arany gyertyatartót látott. A gyertyatartók a keresztyén gyülekezeteket jelképezik. Hogy aranyból vannak, azt mutatják, mennyire értékesek és drágák Krisztus szemében. A gyertyatartók között állt valaki, aki Jézusra hasonlított. Ez azt jelenti, hogy Krisztus minden gyülekezetében jelen van.
„A hét gyertyatartó: az egyház teljességét jelenti: Isten újszövetségi Egyházát az „idő országútján”, mely Jézus Krisztus különleges gondviselésének és figyelmének tárgyát képezi, s világosságot áraszt a világra.”
A gyertyatartó egy olyan tartóállvány, amire egy vagy több mécsest helyeztek. A profán élet területén nélkülözhetetlenül hozzátartozott a házak felszereléséhez. Egyszerű és díszes kivitelben, olcsó és értékes anyagból egyaránt készítették. Kultuszi vonatkozásban legnevezetesebb a szent sátor, majd a templom céljára készített gyertyatartó. A szent sátor céljára készített gyertyatartó mintáját Isten a hegyen mutatta meg Mózesnek (2Móz 25,31-40). Színaranyból kellett egy darabban kiönteni. Törzséből félkör alakban 3-3 kar emelkedett ki úgy, hogy mind egyforma magasságban végződött. A törzzsel együtt hét karja volt. Az oldalkarokat 3-3, a középsőt négy mandulavirág alakú kehely díszítette gömbbel és virággal. Felszereléséhez tartozott a hét mécses, továbbá a színaranyból készült koppantók és hamutartók.
Két dolgot emelnék ki a gyertyatartó képével kapcsolatban: a világítás, fényforrás funkciót, ami félreérthetetlen, egyértelmű. Nem önmagáért van, feladata van a környezetében. Jelenléte alapvető fontosságú, nélküle nagy a sötétség. Természetesen fontossága addig adott, amíg világít: ha már nem világít, akkor elveszíti jelentőségét, sőt, önmaga karikatúrája lesz. A másik a gyertyatartó labilitása, kiszolgáltatottsága (könnyű feldönteni, nem egy szikla vagy hasonlóan masszív dolog). A gyertyatartó ingatag, kiszolgáltatott. Lehet a düh, a támadás célpontja is, észrevehető. Közben pedig szükség van rá. Éppen ezért a környezetének a viszonya gyakran ambivalens vele.
3. Az üzenet
Három irányba tekintsünk a mai igehirdetésben.
a. Anyaszentegyház. Nekünk is fel kell tenni a kérdést: ma elpusztulhat-e az egyház? Feloldódhat-e a keresztyének mondott kultúrák, államok intézményrendszerében? Megsemmisülhet-e az erős kulturális hatások közt? A modern materializmus, az ideológiák elég erősek-e ahhoz, hogy kihunyjon a láng? Isten népe fel fogja-e adni egy nap Isten igazságát? Vagy Benne marad és képes lesz megmaradni? Kétféleképpen pusztulhat az egyház: az egyik, ha engedi, hogy a világ úgy hasson rá, hogy átformálja a gondolkozását, elszakítja a bibliai igazságoktól. A másik, hogy teljesen bezár és nem érintkezik a világgal, így nem tud áldás lenni a világ számára. Hittel valljuk meg, hogy Isten őrzi és tartja ma is az Anyaszentegyházat, közben pedig küzdelmes és üldözött állapotban vagyunk ma is. Ne legyenek illúzióink: ez a kontextusunk, háborúban, harcban állunk. Egy valaki tudja megrendíteni az anyaszentegyházat: Isten maga. Az ítélet részeként. Ezt olvassuk az efézusi gyülekezetnek írt levélben: „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,5) Ez istenfélelemre, alázatra indít minket, Isten népeként.
b. Gyülekezet. Mire hív minket ez a bibliai kép, a gyertyatartó képe gyülekezetként? A gyertyatartó egy darabból öntött tárgy volt. Nagyon szép szimbólum ez. Egy. Nem osztható részekre. Hiába vagyunk különbözőek, egyek vagyunk, a Lélek által egy darabba öntve. Az összetartozásunk nem érzéseken alapul, hanem mély, lelki, szellemi kötelékei vannak. Hisszük-e ezt, tudjuk-e így látni a gyülekezetünk közösségét? Elfogadjuk-e azt, hogy Isten népe részeként mi magunk is világítani rendeltettünk, de ez nem a saját fényünk. Mi hordozzuk csak, tükrözzük a Világ Világosságának fényét. Törékenyek vagyunk, az Ő kezében az életünk, így tekinthetünk saját magunkra.
És ezen a vasárnapon a presbiter testvérekért való hálaadás kapcsán hadd osszam meg: rendkívül vagyok ezért az „egy darabból öntött” állapotért a vezetői szinten is. Különbözőek vagyunk, de mélyen összetartozunk. Hálaadás van bennem és reménység, ha előre tekitnek. Isten rendeli ki a vezetőket, szolgálókat is a gyülekezetben. Így gondoskodik az Ő népéről.
c. Egyéni életünk. Tekintsünk végül az egyéni életünkre. Mit üzen számodra ez a kép? Hogyan látod a saját életedet a gyülekezet részeként ebben a képben? Mennyire éled meg, hogy tudsz lenni világosság a környezetedben, mennyire éled meg a törékenységedet, kiszolgáltatottságodat Istennek? Miben lehet vigasztalás, hogy Jézus a hét gyertyatartó között jár, azaz köztünk van, ha hívjuk és gondoskodik az Ő egyházáról, népéről, őrzi és tartja őket? A te életedben hol tudsz kapcsolódni ehhez, hogyan lehet ez valósággá a számodra?
Testvérek, kiáltsunk együtt: Világ Világossága, tölts be minket! Adj bátor kiállást, hitvalló életet! Hadd legyünk hűek, amíg vissza nem jössz! Légy velünk ebben az évben is! Legyen áldásod azokon a testvéreinken, akik ma is az életükkel játszanak, mikor a Te nevedet megvallják. A Te kezedre bízzuk őket és magunkat is! Ámen!                                                                                                                                  
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
 
Az igehirdetés sorozatban tovább lépve három Hegyi Beszédből vett kép van velünk: só, hegyen épült város, világosság. A jövő héten lesz szó a világosságról, most pedig a hegyen épült város képe van velünk.
Használják ezt a képet általános értelemben valamire, ami nyilvánvaló, ami jel, ami példa másoknak. Általános értelemben vett metafora is lehet, de hiszem, ennél azért sokkal több.
I. Átfogó kép
I.1. Isten népe jel. A hegyen épült város képe egy kis félmondatként ékelődik be a „Ti vagytok a világ világossága” és a lámpásról szóló gondolatok közé. Úgy is értelmezhetjük ezeket a szavakat, hogy a világ világossága képet illusztrálja Jézus a hegyen épült város és a vékatartóba tett lámpás képével. Mi most mégis kiemeljük a hegyen épült város képét (jövő héten lesz szó a világosságról). A 14b félbeszakítja a hasonlatot, mely csak a 15.v-ben folytatódik. A tanítványok hivatását „a hegyen épült város”-hoz hasonlítja, amely a tanítványi körnek exponált helyzetét is kifejezi.
Szegény tanítványok, nem is tudják, mennyire exponált mindez, hogy mennyi minden ki fog derülni velük kapcsolatban s hogy évezredeken át emberek milliárdjai fogják olvasni szavaikat, láthatják botlásaikat, ügyetlenkedésüket és próbálkozásaikat Krisztus követésében.
I.2. Multidimenzionális. Kiemelten hangsúlyos tehát, hogy ez a szakasz csakis többdimenziósan magyarázható és érthető: Isten népének jelenléte demonstratív a világban, és ez igaz az egész anyaszentegyházra, a helyi gyülekezeti közösségekre és az egyéni életünkre, a hitben járó, Krisztust követő emberekre. Így adható vissza az eredeti szöveg jelentése: „Ha tanítványaim vagytok, akkor látszódtok, láthatóvá, nyilvánvalóvá váltok a világ számára.” Mint a város, amely hegyre épült - nem is tud nem-látszódni: („ nem tud elbújni a város ”) A hegyen épült városnak természetéhez tartozik az, hogy messzire látszik.
I.3. Jeruzsálem. Általában úgy gondolják, hogy itt nem Jeruzsálemre – mint hegyen épült városra – gondol Jézus, hanem bármilyen városra, amely hegyen épült (a „város” szónak nincs határozott névelője a szövegben). Ám nehezen elképzelhető, hogy Jézus zsidó hallgatósága ne gondolt volna Jeruzsálemre és a hozzá kapcsolódó Sion-tradícióra. A Sionra, amely „örökké megáll” (Zsolt 125,1), ahonnan jön az Úr áldása (Zsolt 128,5), ahová a messiáskirály bevonul (Zak 9,9), és ahol az Úr megvalósítja örökkévaló uralmát (Zsolt 146,20). Kontinuitás is ez az ószövetségi korszak, a Nagy Történet előző állomása és a következő között: a tanítványok ebbe a képbe lépnek bele. Mindez csak erősíti azt, ami a hegyen épült város képében benne rejlik. Ahogyan lehetetlen a hegyen épült város álcázása, elrejtése, ugyanúgy „lehetetlen” az igazi tanítványság elrejtése, hiszen akkor nem vonz másokat az Atyához.
II. Krízis
De mi ebben a kihívás, hogyan érint mindez minket? A hegyen épült város Isten népe, az anyaszentegyház, az egész… a tanítványok legtágabb közössége… s ebben elrejtve a gazdagréti gyülekezet, s a te egyéni életed is. Valamilyen módon a részei vagyunk mindannyian.
II.1. Hogyan válik céltévesztetté Isten népe, mint hegyen épült város a világban?
A legnagyobb veszély a múlt vasárnap is említett identitásvesztés. Azaz Isten népe megpróbál mássá lenni, megpróbál több vagy épp kevesebb lenni, mint az az Istentől rendelt dolga lenne. A krízis, a nehézség abból fakad, ami az alapállás: Isten népe látható. Ez a küldetése, de ehhez kapcsolódik a legtöbb kísértés és félresiklás, céltévesztés, azaz bűn is. Mert bármilyen kellemetlen, de tény, hogy Isten népe nem tökéletes. Megtisztította Krisztus, megváltotta, de még nem teljesen tökéletes. Így fogalmaz egy írásmagyarázó: „Krisztus népe számára nem az üldözések, a nagy próbatételek jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a szekularizáció. Ez akkor történik meg, ha „a hegyen épült város”, azaz a Krisztus gyülekezete, az egyház a világhoz lesz hasonlóvá, ha annyira keveredik a világgal, hogy már megszűnik egyház lenni. Ebben az esetben nem az egyház hat a világra, hanem a világ az egyházra. A történelem folyamán sokszor annyira hasonlított a világra, hogy szinte össze lehetett vele téveszteni. Jézus az ízét vesztett sónak nem ígér holnapot. Az ilyen egyházat nem védi, hanem átadja a világ ítéletének.”
II.2. Hányféleképpen történhet ez?
Nézzünk most néhány példát arra, miképpen érint minket az identitásvesztés Isten népeként.
Anyaszentegyház
Helyi gyülekezet
Egyéni életünk
Ami mindháromra nézve veszély, az a felejtés. Ezért mondja az Írás: emlékezz! Emlékezz arra, amit Isten tett, akinek Ő lát! Ha elfelejt emlékezni, akkor elveszti stabilitását. Az alapok rendülnek meg: a mély Istenben való bizalom.
III. Mire hív ez minket?
Bűnbánat, megtérés. Ezt olvastuk a 87. zsoltárban: “Körtáncban éneklik: Minden forrásom belőled fakad.” – ennek a hiánya, a forrástól való elszakadás az, ami fenyeget, s amiben ma újra Istenhez fordulhatunk.
Fogadd el, aki vagy Krisztusban! Ismerjük fel saját ellentmondásosságunkat, hogy miközben Istenre mutatunk, nem vagyunk bűntelenek. Engedjünk el minden hamis elvárást. Isten akarja, hogy legyünk. Ne akarj elrejtőzni. Ne akarj másnak látszani! A hitelességed forrása az önazonosság: az vagy, akivé Isten formál, ahol éppen tartasz.
Befejezés
Az új Jeruzsálemről olvashatunk a Biblia utolsó lapjain: Krisztus mennyasszonya, a megdicsőült egyház, a város, amit ott látunk a mennyekben. Így olvasunk erről:
Jel 21, 9-26:
És jött egy a hét angyal közül, akiknél a hét pohár volt, telve a hét utolsó csapással, és így szólt hozzám: Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a mennyből szállt alá, telve Isten dicsőségével; ragyogása hasonló volt a legértékesebb drágakőhöz, a kristályfényű jáspishoz, fala nagy volt és magas, tizenkét kapuja volt, előttük tizenkét angyal, és a kapukra nevek írva, Izráel fiai tizenkét törzsének nevei: kelet felől három kapu, észak felől három kapu, dél felől három kapu, és nyugat felől három kapu. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Aki velem beszélt, annál volt egy arany mérővessző, hogy megmérje a várost, annak kapuit és falát: a város négyszögletű volt, és a hossza annyi, mint a szélessége; és megmérte a várost a mérővesszővel: tizenkétezer futam, hossza, szélessége és magassága egyenlő. Megmérte a falát is: száznegyvennégy könyök, emberi mértékkel, amely az angyalé is. Falának építőanyaga jáspis, és a város színarany, tiszta üveghez hasonló. A város falának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette: az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik karneol, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. A tizenkét kapu tizenkét gyöngy volt, a kapuk mindegyike egy-egy gyöngyből, és a város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek oda viszik be kincseiket és gazdagságukat, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot vagy hazugságot cselekszenek: hanem csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.
Ezen a mai napon újítsuk meg a szövetséget: Hozzá tartozunk, Benne vagyunk s lehetünk azzá, akinek Ő látni akar minket! Ámen!

„Még beszélt Jézus a sokasághoz, amikor íme, anyja és testvérei megálltak odakint, mert beszélni akartak vele. Valaki szólt neki: Íme, anyád és testvéreid odakint állnak, és beszélni akarnak veled. Ő azonban így felelt annak, aki szólt neki: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Erre kinyújtotta kezét tanítványai felé, és így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám.
Kedves Testvérek!
A „Helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozatban egymáshoz kapcsolódó képek vannak velünk ezeken a vasárnapokon, most a gyülekezet, mint család lesz. Választható-e a család? Mondhatom-e egy nap anyámnak, apámnak, hogy már nem vagytok a szüleim? Dönthetek-e úgy, hogy többé már nem számít a vérségi kötelék, a közös gének, a megváltoztathatatlan kapcsolódás? Elsőre úgy tűnik, Jézus pontosan így cselekszik. Felháborító, megbotránkoztató is lehet valaki számára ez: kategorikusan kijelenti, hogy kik az ő anyja és testvérei: a tanítványi közösség, idegenek, akiket egy más kötelék tart össze: ők azok, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát. Az előző vasárnap a gyülekezet, mint otthon képe volt velünk. „Otthon, édes otthon” – hangzott az ismert fordulat. Az igehirdető azt mondta, hogy ha Jézus, az élő, feltámadt úr van a gyülekezet középpontjában, akkor mindegy lesz mindaz, ami különbség közöttünk, ami egyébként elválasztana. Hiszen több az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. Az is elhangzott, hogy ugyanakkor ez az otthon, a gyülekezet, mint lelki otthon sem lesz tökéletes ebben a földi életben. Most pedig a gyülekezet, mint család képe van velünk. Szorosan összefügg ez az otthon képével. Azért is fontos nekünk ez a kép Gazdagréten, mert sokszor használjuk ezt a képet: a gyülekezet család, akik összetartozunk a Krisztus követésében.
I. Miért meghökkentőek Jézus szavai?
I.1. Nagyon sokféle családból érkezünk a gyülekezeti közösségbe, vannak, akik számára nagyon idegen ez a kép, mert a saját családjuk egy összetartó, jól működő család, amit nem akarnak „elárulni” azzal, hogy a gyülekezeti közösséget családnak mondják. Vannak, akiknek nem ilyen a helyzete és egészen szélsőséges esetben az ember inkább vágyik a gyülekezetbe, mint hogy a saját családjában legyen.
I.2. Jézus szavait egy olyan helyzetből hallottuk, amiben az Őt követőkről mondja, hogy ők a családja. Egy olyan kultúrában, ahol a származási család nagyon erős köteléknek számított, a közösségi hovatartozás rendkívül fontos volt, az egyénnek összességében sokkal kevesebb választása volt, mint ma. Tudhatjuk a történet párhuzamos evangéliumi beszámolóiból, hogy Jézus családjának volt egy előfeltételezése: Jézus magán kívül van, haza akarták vinni. Lehetett ez aggodalom, kontroll is a részükről, de mindenképp félreértették őt és amit tett.
I.3. Jézus szavai azért meghökkentőek, mert szembe mennek korának egyik megkérdőjelezhetetlen kulturális keretével, törvényszerűségével. Az, hogy szembe megy egy korabeli nagyon erős társadalmi renddel, nem azért van, mert Jézus anarchista, hanem mert Isten országában más prioritások vannak. Az az összetartozás, amit Jézus itt kifejez az Ő tanítványi felé, az erősebb, mint a származási kötelék. Sok olyan destruktív szekta van, ami kiemeli a családból a tagjait és meggyőzi őket arról, hogy a gyülekezet az igazi család, szembe állítva a származási családdal a tagjait. Jézus nem ezt teszi. Ő felemeli a tanítványok közötti kapcsolatot a családi kapcsolat jelentőségének szintjére. És tudjuk, hogy ez a szeretet kapcsolat kiáradhat mindenki másra is, körülöttünk is.
I.4. Látnunk kell ugyanakkor az evangélium szerkesztési sajátosságait is: Összességében elmondhatjuk, hogy „…a hitetlenség és elutasítás hosszú tárgyalása, amely a 10. fejezet missziós beszédében kezdődött és folytatódik a 11-12. fejezetek eseményeiben, azzal a meghatározással zárul, hogy Jézus igazi családja azok, akik megteszik Isten akaratát. Máté elbeszélése nem kifejezetten Jézus rokonait bírálja; ők csupán ellentétként szolgálnak, annak hangsúlyozására, hogy akik engedelmeskednek Istennek, azok jelentik Jézus igazi családját. Egy, a vérszerinti rokonságra sokat adó társadalomban egészen kihívó lehetett Jézus tanítása arról, hogy tanítványai lelki családot alkotnak.” 
I.5. Jézus szavai azért is állítanak meg, mert sokan azt gondolják: ő csak a szeretetről beszélt és bár az Ószövetség Istene haragos, kegyetlen és bosszúálló, az Újszövetségé kedves, nyájas és szelíd, amilyen Jézus volt. Pedig ő itt most konfrontatív és kategorikus. Kemény leckét ad saját családjának is, de a tanítványoknak is: a mennyei Atya akaratának cselekvésére hív, azaz radikális követésre.
II. Hogyan lehet a gyülekezet, Isten népe család?
Számunkra a legfontosabb kérdés gyülekezetként, hogy hogyan is lehetünk Isten népeként, gyülekezeti közösségként család. Mit jelent számunkra, hogy Isten így tekint ránk?
II.1. Ha cselekszi Isten akaratát. Az egyszerű válasz ennyi lehet: Isten akaratának cselekvése az, ami összetart minket, a szeretet parancsának megtartása, elköteleződés Isten mellett. Ez azonban, ha őszintén szembenézünk a kérdéssel, nem fog menni. Ki az, aki tudja cselekedni Isten akaratát teljesen? Jézuson kívül senki – hát akkor ő bizony egyedül lesz ebben a családban… Hadd emeljek ki itt egy fontos sajátosságot. A bűn miatt az ember sok mindenben célt téveszt, nemcsak erkölcsi értelemben, hanem működésben, rutinokban is. A diszfunkcionálisan működő családok sokfélék, de van egy meghatározó közös motívum, ez pedig a bűntudat és bűntudat keltés magas szintje. Ehhez kapcsolódnak azok az üzenetek, hogy „Tartozol. Nem adsz eleget” „Nagyon hálásnak kell lenned.” „Csak a családon belül van élet, azaz máshol, nélkülünk nem fogsz boldogulni az életben.” „Változnod kell, növekedned kell, különben nem vagy elég jó.” Ez a működés könnyen felütheti a fejét egy gyülekezeti közösségben is, de Isten akarata nem ez. Isten akaratának cselekvéséhez – az ahhoz való képtelenséghez társulhat ez a bűntudat, ami egyébként össze is tarthat közösségeket. De Isten szabadítson meg bennünket ettől, mert nem ez a terve, az útja a számunkra. A gyülekezet nem lehet a bűntudatkeltés, a bűntudatból való igyekezet és szolgálat, kapcsolódás helye.
II.2. Ha mélyen Krisztusban gyökerezik. Isten nép úgy lehet család, ha felfedezi és megéli a közös gyökereit. Működésben különbözőek lehetünk, de a lényegben, a Krisztusban való meggyökerezésben egyek. Mindannyian ugyanúgy elveszettek voltunk bűneink miatt, de összekapcsolódunk abban, hogy ugyanaz a megváltónk, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Ugyanaz a vérségi kötelék, a Krisztus vére tart össze minket. A Benne való szeretetben lehetünk egyek. A kegyelemben kapcsolódhatunk, aminek talán a legszebb formája az úrvacsorai körben ragadható meg a gyülekezeti közösségünkben.
II.3. Ha vállalja az egymásra való odafigyelés és törődés szolgálatát. Ebből következően születhet meg az összetartozás öröme, a szeretet cselekedetei közöttünk. A család az a hely, ahol szavak nélkül is nyilvánvaló, mindenki számára igaz és valóságos: összetartozunk. Ez az összetartozás pedig nem feltétlenül könnyű. Az odafigyeléshez és törődéshez tudni kell jól kapcsolódni, határokat is tartani, de közel is engedni a másikat, felelősséget vállalni, elhordozni, hogy nem tudom a másikat megváltoztatni. A gyülekezet Isten felnőtt gyermekeinek a családja, azaz nem várhatom el, hogy pótanyukáim vagy apukáim sokasága könnyítse meg az életemet, hogy kicsit elfeledkezhessem felnőtt létem kihívásairól. A gyülekezeti közösségben szembesülnünk kell azzal, hogy fenyeget minket is egymás elhanyagolásának, az elutasításnak, a mérhetetlen önzőségnek a veszélye, ezért meg kell állnunk Isten előtt, és mert Jézus erre hív, a mennyei Atya akaratának követéseként szeretnünk kell egymást. A Krisztus szeretetében gyökerezve szeretetet kell adnunk és kitartóan, cselekedetekkel és valósággal szeretni. Tudjátok, ez most nem a bűntudatkeltés, hogy „Nem szeretsz igazán…” – hanem az arra való hívás, hogy Krisztus szeretetéből táplálkozva szánjuk oda magunkat az Isten szeretetének kiáradására közöttünk. Közben a gyülekezet sosem lesz olyan, mint egy tökéletes család, mert e földi valóságban létezik és jellemző rá a töredékesség. Isten népe életében, a gyülekezet közösségében egyszerre lehetnek jelen a helyreállás jelei, a szabadítás valósága, gyógyulhatnak a kötődéssel kapcsolatos sérülések, a családban szerzett sebek. Ez egyébként történhet minden olyan családban is (tehát nem csak a gyülekezetben), ahol segítségül hívják Jézus Krisztust.
III. Hogyan gyógyíthatja Isten a családunkat?
A gyülekezet, mint család sosem lehet egyszerű megoldás és menekülés a családunkban lévő gondok, nehézségek elől. Ha küzdelmeink vannak ezen a területen, Istentől várunk szabadítást, a gyülekezet közösségében megoszthatjuk terheinket, testvéreket kaphatunk, társakat, akikkel elhordozható a teher.
Szükségünk van arra, hogy Isten gyógyítsa a gyülekezeti családunkat és a származási, vagy éppen aktuális családunkat is. Nagyon könnyű arra fókuszálni, hogy miben lenne szükségünk személyes gyógyulásra a gyermekkori sebeink kapcsán, vagy a hiányok, nehézségek miatt hogyan is lehet szükségünk Istenre. Most azonban nem erre szeretnék először fókuszálni. Arra hívlak, hogy ebben a pontban végig a saját származási családunk és a gyülekezeti közösség, mint család is legyen velünk.
III.1. A fájdalom, a nehéz érzések, sérelmek megnevezése a jó dolgokkal együtt. Isten jelenlétében, Isten előtt megnevezhető mindaz, ami fáj, ami hiányzott, ami sérelem bennünk a származási családunk, vagy épp a jelenlegi családunk felé. Elmondható neki minden: a „Nem értem, miért…” a „Hol voltál akkor…” és hasonló kérdések. Megnevezhető és kimondható mind a származási/jelenlegi családunkra és a gyülekezetünkre nézve is. Egy ponton pedig ki kell mondani azt is, be kell hozni azt, ami jó, ami épít, ami áldás a számunkra. Ráadásul ki kell mondanunk a felénk elkövetett és az általunk okozott sérelmeket is.
III.2. Megbékélés és megbocsátás. A gyülekezeti közösség az a hely lehet, ahol megélhető, kimondható a megbocsátás, ahol egy lépést tehetünk a megbékélés felé. Kimondható, hogy minek nem szabadott volna megtörténnie és elengedhető az, amit akár évek óta cipelünk. A megbocsátás fontos része a harag kifejezése is, hogy a fájdalom testet ölthessen, megélhető legyen és aztán el lehessen engedni. A Krisztusban nyert bocsánat lehet a forrása, az útja annak, hogy megbocsátunk és megbékélünk.
III.3. Áldássá lenni. Jézus arra hív, hogy legyünk áldás. A családunkban és a világban egyaránt. Áldássá lenni azt jelenti, hogy nem önmagunkért élünk csupán. Hanem Krisztus jó illata lehetünk a gyülekezetben és ebben a világban. Isten arra hív, hogy a gyülekezet olyan közösség legyen, ami Isten népe és családja itt a földön, és ahol meggyökerezve, megújulva és megerősödve áldás lehetünk. Ott is, ahol nem hisznek Istenben, ahol elutasítják őt. Áldás lehessünk a gyermekeink számára, hogy mi nem olyan törvényszerűségek szerint neveljük őket, ahogyan más, hogy az élet eszközei lehetünk az életükben.
A Lélek tesz minket eggyé, a Szentlélek kapcsol egybe, általa kiálthatjuk: „Abbá, Atya!” Hívjuk hát így Őt segítségül és éljünk abban a boldogságban, hogy Krisztusban többé sosem vagyunk hontalanok. Van kihez tartoznunk. Vár ránk a mennyei haza, Isten népének nagy családja. És ezt az odatartozást senki nem veheti el tőlünk. Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Továbbra is „Helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozat elején járunk, amiről emlékeztetőül pár gondolatot hadd osszak meg. A 2024 júniusáig tartó sorozatban azt keressük, hogyan élhetjük meg a folyamatosan gyógyuló és gyógyító közösség valóságát. Mindezt nem úgy fogjuk bejárni, hogy magunkból kiindulva, sebeinket megnevezve keressük a gyógyulást Istennél, hanem más irányból közelítünk. Isten népének részei vagyunk, akikre úgy tekint, mint akiket azért hív el és állít helyre ebben a világban, hogy rá mutassanak, hozzá hívják a világot. Áldottak legyenek és áldássá legyenek. Az lesz a középpontban, hogy Isten milyen képekkel írja le az Ő népével való kapcsolatát. Ez a minta, amit meg próbálunk érteni, ami által keresni fogjuk azt, hogyan munkálkodik Isten, hogyan akar közöttünk lenni, miben akar gyógyítani, változtatni bennünket. Ezekben a képekben Isten atyai szívét keressük, az evangéliumot próbáljuk megragadni. Múlt vasárnap a „jövevénynek lenni” volt a kép, most a „mennyei polgárnak lenni” lesz velünk, utána pedig az „otthon, ház” és a „család” képei. Pál apostol a Filippi gyülekezetet tanítja arról, mit jelent Krisztushoz tartozni, hogy lehet már itt e földön örömben élni úgy, hogy közben a mennyei öröm is a miénk. Vallja, hogy vágyik Krisztussal lenni teljesen, de amíg a földön van, teljesen meg akarja élni a létezés örömét és valóságát. A szakasz középpontjában a követés kifejezése áll, Pál követője Krisztusnak és mást is erre az útra hív. Az egész életünk példakövetés, így válik érthetővé, hogy Pál miért ezt a kifejezést állítja a középpontba. Amit követsz, akit követsz, ahhoz válsz hasonlóvá. Ha azt mondod, hogy te szabad és független ember vagy, akkor is követed a mintákat, mert nincs létezés, követés nélkül. Isten népének tehát együtt kell változnia úgy, hogy Krisztust követi egyre elkötelezettebben. Isten népe identitásában kell erősödnie: ki ő, kik vagyunk, hová tartozunk, kihez akarunk hasonlítani? A hovatartozás fontos kérdése van előttünk az Igében: mennyei polgárjogunk van. Azaz itt élünk a földön, de a mennyei világhoz is tartozunk. Ennek az ambivalenciája velünk van és igazából nem oldható fel. Azt vizsgáljuk most meg, hogy az Ige mire tanít ezzel kapcsolatban ma minket?
1. Isten népe: más, megkülönböztethető
Az Igében azzal kezdi Pál, hogy akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk… Megütközést is kelthetnek ezek a szavak, nehéz hallani, hogy akkor a keresztyének tökéletesnek gondolják magukat? Pont ez a baja a legtöbbször a külvilágnak a keresztyénséggel, hogy tökéletesnek képzeli magát, hogy álszent, hogy átszellemült arccal jár-kel a világban, hogy felsőbbrendű. Természetesen nem erről van szó, hogy Pál ilyen tökéletességre hívná az embereket, sokkal inkább arról, hogy Isten népe számára a legfontosabb identitásképző tényező Krisztus áldozata, szabadítása: és ez már az Övék. Nem kell érte megküzdeni, megszerezni, már megvan a „fődíj”, azaz már nem kell sem kiérdemelni, vagy megszerezni: már megvan.
Így vezeti fel ezeket a verseket az apostol: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (3, 12-14) S ezután folytatja: „Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk…”
Mindeközben az a megfogalmazás irónia is: azokhoz is fordul, akik tökéletesnek hiszek magukat… Pál azokkal száll szemben ebben a szakaszban, akik tökéletesnek gondolják már magukat abban az értelemben, hogy már célba értek, már nincs meg az „úton lét” állapota (vö. 1Kor 2,6. 4,8). Amire már eljuthattunk keresztyénként, azt a 12. vers írja le: Krisztus a kegyelme által megragadott, elfogadott és „irányba állított”. A tökéletesség a tökéletes cél felé mozdulást, a helyes irányba állást, a legerősebb és legtökéletesebb létező, Krisztus oldalán való állást, a vele való elkötelezett kapcsolatot jelenti. Az Ige felhívja a figyelmünket arra, hogy akik nem a krisztusi módon törekednek tökéletességre, nem tudják egyszerre megélni töredékességüket, ember voltukat és azt, hogy megváltott gyermekek, mennyei polgárok, azok nem az evangélium szerint élnek. Mindkét szélsőség felé való elfordulás az evangéliumi középpontból való kiesést jelenti. Isten népe: felszabadító és gyógyító is egyszerre ez: tökéletesek vagyunk Krisztusban, s mégis úton vagyunk a beteljesülés felé töredékes emberi mivoltunkban.
De, amit még megmutat itt Pál abból, hogy mit jelent, hogy Isten népe megkülönböztethető, az az, hogy Isten kinyilatkoztatja nekik magát, azaz szól hozzájuk, vezeti őket. Ők pedig ragaszkodnak Istenhez.
Az igazi példakövetés és példaadás lényege ez: Isten szól, megszólít és mi pedig hozzá fordulunk, belé kapaszkodunk és megragadjuk az Ő atyai jobbját, amit felénk nyújt. Hogy hányféleképpen szólít meg Isten, az rendkívül sokféle lehet. Amiben református keresztyénként biztosak lehetünk, hogy ez kapcsolódik az Igéhez: arra mutat, ahhoz vezet, Krisztushoz kapcsol. Isten népe azoknak a közössége, akik reagálnak Isten megszólító szavára, akik dialógusba lépnek vele. Így áll helyre a kapcsolat. Így gyógyít Isten. Ez az eredője minden valódi változásnak, gyógyulásnak, helyreállásnak. Azt mondta egyszer valaki, hogy nagyon fontos, hogy Isten népe körében történeteink legyenek. Hadd osszak meg egy ilyen történetet, ami az elmúlt héten történt. Valaki ezekkel a szavakkal keresett meg a lelkészeként, azzal kapcsolatban, amit megélt Istennel:
„Ma olyan elhivatás élményem volt, hogy érzem, kész vagyok letenni mindent és mindenem Krisztus elé. Első felindulásból egymagamban leborulva meg is tettem, de hogy miként tudom hosszútávon is mindig mindenkor igazán letenni egész lényemet és mindenem amim van Őelé, abban kérem a segítséged. Hogy benne maradhassak ebben az ölelésben. (…)  Ebben is kérlek, légy vezetőm.”
Hála legyen Istennek, aki megszólít! Téged és engem is hív magához! Isten szól és mi válaszolhatunk a megszólítására!
2. Hogy tekint a környezetére, akik nem krisztuséi?
Nagyon jó, hogy Isten népe a helyreállt kapcsolatba léphet, de hogyan tekintünk ezután a környezetünkre? Hogyan nem válunk felsőbbrendűvé, hogyan maradhatunk szerves részei a világunknak, hogyan lehetünk só és világosság? Pál ismeri és meg is nevezi azokat, akik akár a gyülekezeti közösségbe vegyülve, akár a gyülekezet környezetében ott voltak és nem semleges módon viselkedtek, hanem ellenségesek voltak. Ők, Krisztus keresztjének ellenségei azok, akik a törvény általi megigazulást, a körülmetélkedést hangsúlyozzák. Mindazok ide érthetők, akik az evangélium mellé ragasztanak még más „feltételt”, aminek meg kell felelni, spirituális szinteződést, kegyelmi ajándékokat, amik csak a legkiemelkedőbb és kitartóbb hívőknek adatnak stb. Ők, kiknek a „hasuk az istenük” mindazokat takarja, akik hedonista módon élnek, a földi valósághoz úgy kötődnek, hogy a szükségletek foglyai. Az ő polgárjoguk kizárólag e világi és ehhez mérten teljesen az határozza meg őket, ami a szükségletek szintje. De ezek lehetnek azok is, akik az étkezési tilalmakra, hús evés vagy más étkezési tiltásra hivatkozva szigorú törvények betartására szólítják fel az Istenhez közeledőket. Mindegyiknek a „hasa az istene”. Pál arra hívja Isten népe közösségét, hogy ne megvesse őket, ne lenézze, bántsa, gúnyolja, hanem tanuljon meg sírni értük. Sírni értük, mert látható, hogy ennek az útnak a vége a kárhozat. Aki nem tartozik a mennyek országához, az a földi út végén nem léphet be abba. Ez pedig valójában a legfontosabb szükséglet, amivel az ember bír. Isten népe számára az, hogy mennyei polgárjoga van, hogy ismeri az üdvösség útját: ez a tudás és ismeret arra kötelez, hogy ezt megossza másokkal, ebbe hívja mindazokat, akik más irányba tartanak. Aggódhatunk másokért, Isten előtt tusakodhatunk azokért, akik nem ismerik Krisztust és kiálthatunk értük Istenhez! Az Krisztusban helyreállt kapcsolatban nem lehetünk közönyösek, lekezelők vagy megvetők senkivel, aki nem Krisztussal jár, hanem törődő szeretettel kell mindenki felé fordulnunk. Mert ezt teszi Krisztus is, így fordult felénk egy nap és így fordul hozzánk is, akik nélküle ugyanúgy elvesznénk, mint bárki ebben a világban.
3. Nekünk pedig…
De mi is ez a mennyei polgárjog? Ez az a kifejezés, ami alapján ez az egész szakasz megérthető. A keresztyének mennyei polgárok, akik igazi hazájuk felé tartanak. A keresztyén embernek polgárjoga (politeuma) a mennyben van. Talán azért választja Pál ezt a szót, mert Filippi városa római katonai kolónia volt, s így közigazgatásilag Rómával volt összekötve, római polgárjoggal rendelkezett. A kolónia lakóinak ezek a sorok teljesen érthetőek voltak: római polgárként az igazi hazájuk nem Filippi volt. Bár a gyülekezet a földön él, az Úrhoz tartozik, mint a filippi katonák a római császárhoz. Más elkötelezettség, más hozzáállás, más identitás. Ez Isten népe útja. Ha Krisztusban hiszünk, ha Benne vagyunk, akkor oda tartozunk, ahol az van most, aki a legfontosabb a számunkra: Jézus. Ennek pedig a reménysége számunkra a történet vége: a mennyei átváltozás is egy példakövetés lesz: hozzá teljesen hasonlók leszünk. A gyülekezet várja Urát vissza a mennyből, aki átváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez. A test nem a lélek börtöne, mint a görögök gondolták. A test Isten teremtménye. Az ember a testnek és a léleknek az egysége. Ezzel együtt a test nyomorúságos test. Sokszor arra késztet, hogy csak a földiekre gondoljunk. De hála legyen Istennek, hogy a megváltás egész valónkat átfogja, egész valónkra érvényes: nemcsak lelkünkre, hanem testünkre is. Krisztuskövetésre, az életre visz: gyere és kövesd Őt! Ez a kapcsolat a tiéd is lehet, Istenben neked is készíti ezt, része lehetsz az Ő történetének! Helyreállhat az életed vele! Válaszolj ma az Ő hívására és mondd ki: Jézus Krisztus, téged akarlak követni! Elfogadom a kegyelmedet! Neked adom magamat. A Tiéd vagyok!
Befejezés
Hála legyen Istennek, hogy jelen van ebben a világban, jelen van köztünk is! A Szentlélek munkálkodik, itt van a világban, ezért mi is otthon érezhetjük itt magunkat! Közben nem feledjük, hogy hová is tartozunk.
Gyógyulás származhat ebből az életünkre: Isten szeretete, a mennyek országának valósága beáradhat az életünkbe és ahhoz a szeretethez kapcsolhat minket, ami minden sebet begyógyít és fájdalmat enyhít: az Isten minden értelmet felülhaladó szeretetébe. Ettől a szeretettől pedig Krisztus érdeméért már semmi nem választhat el minket. Ámen!
(Thoma László)