Cseri Kálmán

Szeretnék először valami olyat mondani, ami ünneprontásnak tünik, hogy aztán annál méltóbban tudjuk ünnepelni karácsony Királyát, a mi hatalmas Üdvözítőnket, aki az Úr Krisztus.
Valaki azt írja, hogy a keresztyéneknek is van egy aranyborjújuk. Egy bálvány, akit az élő Isten helyett imádnak. Ez pedig a betlehemi kisded, a Jézuska — így becézve — vagy Kisjézus. Őt belefektetik a bölcsőbe, szépen feldíszítik, és örök gyermekségre ítélik. Így tudniillik sokkal kényelmesebb nekik. Mert így olyan kis aranyos marad. Olyan picike, aki beszélni sem tud, ezért nem szól bele az életükbe. Olyan kis tehetetlen, tedd idetedd oda, akivel azt csinálnak, amit akarnak, és nem Ő rendelkezik velük. Ki van szolgáltatva tisztelőinek, akik maguk szabják meg a tisztelet határát. É-vente egyszer összejönnek a bölcsője körül, egy kicsit elérzékenyednek, egy nagyot esznek, gyönyörködnek göndör fürtjeiben, aztán mennek vissza a dolgukra. Maradnak pontosan olyanok, mint azelőtt voltak: hajszolják magukat és ölik egymást. Egy év múlva, a kisded születésnapján, kis csomagokkal a kezükben megint körülállják a bölcsőjét, eléneklik minden évben ugyanazt a dalt, aztán megint magára hagyják egy évre a Jézuskát is, meg egymást is.
Vajon nincs közel a valósághoz ez a kissé irónikus leírás? Nincs benne sok olyan részlet, ami sajnos jellemző a mi karácsonyi ünneplésünkre? Tegnap, amikor a rádió-ban hallgattam, hogy milyen átéléssel énekelte az előadó: Szent Fiú, aludjál, — meg is ismétli a dal: Szent Fiú, aludjál, — az jutott eszembe: nem ez a mi szívünk vágya? Úgy elaltatni a kisdedet, hogy jövő karácsonyig lehetőleg fel se ébredjen, és ne zavarja az életünket. Hiszen már az első karácsonykor sem volt számára hely, csak egy büdös birkaistállóban. Ott kellett világra hoznia Máriának első gyermekét. És ma is ki lehet akasztani a táblát mindannyiónk életére: telt ház, nincs hely! Nem fér bele Jézus. Ezért csinálunk magunknak Jézuskát.
Márpedig a Szentírás egészen másként mutatja be nekünk a mi dicsőséges Urunkat, aki az első karácsonykor úgy jelent meg ezen a földön, hogy örök isteni lénye mellé magára vette emberi természetünket is, hogy segíthessen rajtunk. Mert Ő annyira mindenható, hogy egyszerre tud lenni örökkévaló, és az időben is létező. És úgy jelent meg mint kisgyermek is a földön, mint aki mennynek és földnek ura és hatalmas királya. És azok a karácsonyi énekek, amik valóban evangéliumi ihletésűek, mind így beszélnek róla: Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk. Általa vagyon bűnünkből váltságunk — mondja az egyik jól ismert énekünk. És még ha kisdedként emlegetik is Őt, akkor is így: nagy hatalmas lőn e kisded gyermek, megtöretének sok ellenségek. És folytatódik az ebből következő biztatással: új esztendőben mi vigadjunk, született Jézust mi imádjuk. Nem tedd idetedd oda kisbaba, nem elaltatni akarjuk, hanem az Ő páratlan győzelméért dicsőítjük, és mint Isten előtt borulunk le, és úgy magasztaljuk Őt.
Jó lenne, ha ma úgy figyelnénk az igére, hogy észrevennénk: a karácsonyi kisded közben megnőtt, felnövekedett. És mint kisded is, ennek a világnak a királya volt, aki öröktől fogva mindörökké Isten, és ezt tudták róla már akkor is az angyalok, a démonok, a természet erői, és itt-ott némely hívők is, csak az emberek többsége nem tudta ezt, és nem akarja tudomásul venni ma sem. Ezért vagyunk ilyen nagy lelki sö-tétségben és ilyen erkölcsi tehetetlenségben.
Gondolkozzunk el ma azon, hogy Jézus Úrvoltának milyen szembetűnő bizonyságait említi a Szentírás, amiknek jó része éppen karácsonykor lett nyilvánvalóvá. Mindenekelőtt így hangzott róla testté létele előtt már 700 évvel a prófécia, ahogy itt olvastuk. Itt is egy gyermekről van szó. „Egy gyermek születik nékünk, akit így fognak nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” Hány gyermeket neveztek így a világtörténelem során, s hányat lehet méltóképpen, a valóságnak megfelelően így nevezni? Csak ezt az egyet, aki nem kis csecsemő, akinek az agyagfiguráját ki lehet tenni ma is templomok bejáratához, és megcirógatni, hanem akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és tőle függ mindannyiunk élete vagy halála, és örök élete is.
Aztán az angyalok úgy jelentették be Őt földre érkezésének éjszakáján, hogy „szü-letett néktek az Üdvözítő, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Ennek a tudatában borultak le előtte a Babilonból Betlehembe érkezett tudós államférfiak és imádták Őt Istenként — ez a kifejezés van ott a Máté evangéliumában, amit most olvastunk. Ezért volt kénytelen engedni Jézusnak minden: — később, amikor munkáját megkezdte, — a természet hatalmas erői, a démonok, a halál ereje. Egyetlen szavára visszakozott minden, és az történt, amit Ő akart, amit Ő kimondott egyetlen csöndes szóval, mert Ő isteni teljhatalommal végezte itt a munkáját, és így akar uralkodni az életünkben is.
Jézus Krisztus nem azt várja, hogy mint örök kisdednek tegyünk szívességet azzal, hogy évente megünnepeljük a születésnapját, hanem azt, hogy mint mindenható Istennek tegyünk tisztességet úgy, mint a bölcsek, azzal, hogy szívből imádjuk Őt, hogy őszintén megalázzuk magunkat előtte, és világosan látjuk, hogy ki előtt kell megalázkodnunk, és azzal, hogy naponta, egész életünkön át folyamatosan, konkrét módon engedelmeskedünk neki.
Karácsonyt az ünnepli méltóképpen, aki tudja, hogy kit ünnepel. És aki tudja, hogy kit ünnepel, az így tiszteli Őt az esztendő minden napján. És ez a tisztelet nem üres szólam, hanem gondolkozásmód, életstílus, ami áthatja és meghatározza az ember egész életét. Aki tudja, hogy kit ünnepel karácsonykor, az a hétköznapjainak legnagyobb sötétjében is tud örülni neki. Annak a legfeszültebb helyzetben is megmarad a szívében az Ő békessége. Az veszélyek között is elrejtve érzi magát ennek a hatalmas Úrnak a szeretetében, mert az nem marad olyan, amilyen volt. Aki tudja, hogy kivel találkozhat karácsonykor, annak az élete megváltozik Jézus közelében. Az másként megy el tőle, mint ahogy megérkezett. Az a világ világosságával találkozott, és ő maga is világítani kezd, és áldássá lesz mások számára. Ezt csinálták a pásztorok, ez történt a bölcsekkel, és ez történik ma is mindazokkal, akik a hitetlenség sötétjéből megérkeznek Jézushoz, tőle új életet kapnak, és más emberekként mennek tovább.
Karácsonynak az volt a célja, hogy mi mindnyájan ilyenekké váljunk. Nem az, hogy egy kisdedre emlékezzünk, erre nincs szüksége. Nekünk van szükségünk arra, hogy Ő mint Úr belépjen az életünkbe és megkezdje az uralmát. Akkor lép be tudniillik egy ember az Isten országába, amikor Jézusnak elkezd engedelmeskedni.
Azért olvastam fel ezt az ézsaiási próféciát alapigeként, mert a Szentlélektől ihletetten ez a prófécia kristálytisztán elénk adja, hogy ki az a gyermek, aki az idők teljességében az első karácsonykor emberi testben megjelent ezen a földön. Milyen pá-ratlanul nagy az Ő dicsősége, milyen hasonlíthatatlanul nagy az Ő ereje, mennyire egyedülálló az Ő egész isteni lénye! Benne valóban a mindenható Isten hajolt le hozzánk az Ő végtelen nagy szeretetéből, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. És benne, Jézusban kínálja nekünk mindazt, amit mikor Isten ellen fellázadtunk, elveszítettünk, és aminek hiánya miatt nyomorog, szűkölködik, kínlódik az életünk. Ezért ígéri Isten a Szentírásban: „aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” Ezt hozta Ő el karácsonykor.
Nézzük meg, hogyan próbálja Ézsaiás próféta kifejezni a kifejezhetetlent, és próbálja ennek a gyermeknek az isteni nagyságát felragyogtatni. Négy megjelölést használ a próféta arra, hogyan nevezik ezt a gyermeket, aki majd születik nékünk. Már maga a négyes szám a teljességre, a tökéletességre utal. (A négy égtáj, a négy évszak említése mindig a teljességet jelöli a Szentírásban.)
1. A születendő szabadító első neve: Csodálatos Tanácsos. Ennek a szónak egyrészt politikai jelentése volt. Azt jelenti, hogy a világ nagyságai felett áll. Ő egészen egyedülálló tanácsos, aki kezében tartja a világ összes kis- és nagy királyát, akik tőle kapnak egy időre valamicske kis hatalmat. Aztán, ha nem arra használják, amire kapták, visszaveszi tőlük, és szégyenletes végük lesz. De Ő a királyok Királya, és az uraknak Ura. Másrészt utal ez arra is, hogy egyedül Ő ismeri teljesen Isten nagy terveit, és Ő hajtja végre tökéletesen azokat. S miközben a nagy, örök, isteni terv egyetlen tudója és tökéletes megvalósítója, aközben kész nekünk, kicsi embereknek tanácsot adni. Csodálatos Tanácsos.
2. A másik megjelölése: Erős Isten. Ez Jézus örökkévaló istenségére utal. Arra, amit így olvasunk a Szentírásban más helyeken: Ő egyenlő Istennel. Benne lakozott az istenség teljessége testileg. A Jézus nevére minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. Ő Erős Isten mint kisded is.
3. A harmadik jelölése: Örökkévaló Atya. Ez Jézus Krisztus gondoskodó, gondviselő szeretetére és az Ő oltalmazó, védő gyöngédségére utal. Olyan Atya Ő, aki jól tudja, mire van szükségünk, és azt meg is adja nekünk.
4. A negyedik megjelölés így hangzott: Békesség Fejedelme. A Bibliában a békesség sokkal többet jelent, mint a háborúság hiányát vagy szünetelését. A békesség jelenti a teljes harmóniát, a bőséget, a biztonságot, sőt jelenti az üdvösséget is. Békessége annak van, aki zavartalan közösségre jutott Istennel, aki szeretetteljes közösségben él másokkal, és akinek önmagán belül is teljes harmóniája van.
Békességem akkor van, ha a helyemen vagyok, a dolgomat teszem, az Istent dicsőíti az életem, másoknak szolgálok szeretettel. Tudom, hogy mi végett vagyok a világon, és bizonyos vagyok abban, hogy Jézusért örök életem is van. Mindezt együtt jelenti a békesség a Biblia nyelvén.
Ez a Gyermek ezt a békességet kínálja mindazoknak, akik Őbenne hisznek. S akik Őt befogadják, azok megtapasztalják, hogy Ő valóban Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya és Békesség Fejedelme ma is.
Ezért hirdették az angyalok az első karácsony éjszakáján a pásztoroknak: született nektek az üdvözítő, aki az Úr Krisztus a Dávid városában, és folytatták: Ez pedig néktek a jele: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. A gyermek a jászolban csak jel, aki túlmutat önmagán arra a nagyságra, akit jelez. A gyermek a jászolban annak a jele, annak a bizonyítéka, hogy ennyire szeret Isten bennünket, hogy ilyen mélyre hajolt le utánunk, mert ilyen mélyre zuhantunk, amikor Őt elhagytuk. Hogy ennyire erőtlenné lett érettünk, mert mi ilyen tehetetlenekké váltunk, mint egy ma született csecsemő. A gyermek a jászolban annak a jele, hogy Isten mindenre kész azért, hogy megmentsen minket, hogy a tőle távol élő ember újra közösségbe kerülhessen vele.
Ennek a tudatában borultak le előtte a bölcsek. Olyan sokatmondó kifejezés az a felolvasott bibliai részben: „Leborulva imádták Őt.” A gyermeket. A személyes névmásnak nem a nőnemű alakja van itt, hanem a hím, illetve semleges nemű alakja, ami ugyanaz a Biblia eredeti szövegében. Nem Máriát imádták, — a Kisded előtt borultak le, és adtak neki csak az Istennek kijáró tiszteletet, mert felismerték, hogy benne maga Isten jött el közénk.
Így tiszteljük-e mi Jézust? Komolyan vesszük-e azt, hogy Ő ma is az, aki Csodá-latos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme? Igazán tudjuk-e, hogy kinek a születésnapját ünnepeljük karácsonykor, és azt ünnepeljük-e, akinek a szü-letésnapja van, vagy magunkat? Nagy szükségünk van, hogy komolyan vegyük az éneknek a bátorítását: „nyílj meg szívem, lásd meg jobban, ki fekszik itt e jászolban. Ez a gyermek bizonyára az Úr Jézus, Isten Fia.”
Maga Isten hajolt le hozzánk Őbenne. Ha ezt igazán látnánk, akkor világos lenne számunkra, hogy miben kell változnunk ahhoz, hogy valóban keresztyének, Krisztushoz hasonlóak legyünk. Ahhoz, hogy ne tehetetlenül vergődjünk, hanem győzelmes keresztyén életet éljünk. Ahhoz, hogy ne egy tehetetlen kisdedet álljunk körül karácsonykor, hanem a világ urának a szolgáiként éljünk minden napon, és így tudjon Ő minket használni dicsőségére és mások javára.
Most ebből a szempontból vegyük végig még egyszer ezt a négy megjelölést, amit Ézsaiás próféciájában olvastunk:
Ha igazán hinnénk vagy hisszük, hogy Ő Csodálatos Tanácsos, akkor mi következik ebből? A gyermek is érti: az, hogy tőle kérünk tanácsot. Az az alázat, hogy rászorulok arra, hogy valaki tanácsot adjon. Nem vagyok mindent tudó. Ezt bizonyítja az életem, ha visszanézek és egy picit becsületes vagyok, látnom kell, milyen sokszor voltam tanácstalan, és minél büszkébben döntöttem, annál rosszabb döntéseket hoztam, s máig szenvedek a következményeik miatt. Rászorulunk a tanácsra. Van-e annyi alázat bennünk, hogy jövünk Jézushoz tanácsot kérni? Van-e annyi bizalom bennünk, hogy úgy kérünk tőle tanácsot, mint akiről tudjuk: fog tudni adni tanácsot. És van-e annyi engedelmesség bennünk, hogy ha adott tanácsot, akkor azt csináljuk. Nem állítjuk a Csodálatos Tanácsos bölcs tanácsát értelmünk ítélőszéke elé, hogy majd mérlegeljük, vajon Ő eltalálta-e a helyeset, vagy nem. Mert a helyes utat mi tévesztjük el újra és újra, Ő pedig maga az út. Az egyetlen helyes út, aki az életre vezet.
Ha valaki komolyan veszi, hogy Jézus Krisztus Csodálatos Tanácsos, akkor minden reggel a Bibliájához nyúl először: Uram, kérem a tanácsodat. Nem tudom, mi vár rám ma, nem akarom szaporítani a hibáimat, mulasztásaimat, nem akarok ma este is önváddal, lelkiismeret-furdalással lefeküdni, készíts fel engem. Tanácsolj engem!
Bibliaolvasó emberek ó de sokszor tapasztalják, hogy Isten előre felkészít bennünket egy-egy nehéz helyzetre, egy-egy kritikus pillanatra, és csak ott a pillanat kellős közepén eszmél a hívő ember, vagy sokszor csak utána, milyen kegyelmes volt, előre a számba adta a helyes mondanivalót. Előre adott tartást, bátorítást, vigasztalást, és amikor arra szükség volt, csak odanyúltam, mert Ő Csodálatos Tanácsos. Mert Ő ismeri a jövendőt is, mert Ő készíti a jövendőnket. És Ő készít fel minket arra, hogy megálljunk a jövendőnkben.
Egyedül meg csetlik-botlik az ember, s ha működik még a lelkiismerete, megbánja; ha már azt is sikerült elaltatni a kisded Jézussal együtt, akkor meg észre sem veszi, hogy mit rontott el és kinek milyen kárt okozott. De ha valaki a Csodálatos Tanácsos tanácsát kéri újra és újra, azt Ő csodálatosan átsegíti a nehézségeken, és ad neki olyan felülről való bölcsességet, ami csak tőle származhat.
Kell-e nekünk ez a Jézus, aki Csodálatos Tanácsos? Vagy jobb a kisded, aki nem szól bele a dolgainkba? Akkor viszont ne nevezzük magunkat keresztyéneknek, mert akkor nem hasonlít az életünk hozzá.
Hisszük-e azt, hogy Ő Erős Isten? Nagyon sokan vannak ám, akik nem hiszik, hogy Jézus Krisztus öröktől fogva mindörökké Isten. Azt gondolják, hogy ez egy embernek az istenítése, hogy ez valami szörnyű bálványimádás. Tessék a Bibliát elő-venni, és utána nézni, mit mondott Isten az Ő Egyszülöttjéről, kinek jelentette ki magát Jézus, és amit Ő tett, az hogyan bizonyítja, hogy ezt csak isteni teljhatalommal végezhette. És íme ez a prófécia is azt mondja: az a gyermek, aki majd születik nekünk, Erős Isten lesz. Ha pedig az, akkor legyen számunkra az Ő szava parancs, az Ő neve szent, és tartsuk nagy-nagy kiváltságnak, hogy Ő nem szégyell minket testvéreinek nevezni, ha már valaki befogadta Őt.
És ha hisszük azt, hogy Ő Örökkévaló Atya, akkor ez minden félelmet kivesz a szívünkből. Akkor az ember nem szorong, hogy most ebben a nehéz helyzetben vajon lesz-e, aki megvéd engem, hiszen neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Akkor nem aggodalmaskodnánk, hogy mit hoz a jövő, még akkor sem, ha ennyire sok sötét felhő árnyékozza be a jövendőnket, mint most. Ha valaki komolyan veszi, hogy Ő Örökkévaló Atya, akkor komolyan kell vennie azt is, hogy Ő jól tudja, mire van szükségünk. S eddig is többet adott nekünk, mint amire feltétlenül szükségünk volt, és ezután sem fog elfeledkezni rólunk, mert Ő hűséges Isten.
Vajon hisszük-e igazán, hogy Ő Békesség Fejedelme? Ez nem azt jelenti, hogy most két napig nem veszekszünk otthon, mert karácsony van, vagy halkabban veszekszünk, mert otthon vannak a szomszédok is, hanem ez azt jelenti: igazán békességünk lesz Istennel. Vagyis komolyan, hittel elfogadtuk az Ő bűnbocsátó kegyelmét. Továbbadtuk ezt másoknak, és szívből megbocsátottunk mindazoknak, akik megbántottak. Akkor ez azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, hogy Jézusért örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van, és akié a Fiú, azé az élet. És komolyan vesszük azt is, hogy akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ha hisszük, hogy Ő a Békesség Fejedelme, akkor tőle fogadunk el mindent: a veszteséget, a próbákat, a megaláztatásokat, és hisszük azt rendületlenül, hogy azoknak, akik Őt szeretik, minden a javukat munkálja — még akkor is, ha valami nagyon nehéz most. Ő a Békesség Fejedelme, és Ő azt akarja, hogy igazán békességünk legyen Istennel, egymással és önmagunkkal. És amit már itt megérthetünk, azt meg fogja nekünk magyarázni, és amit majd csak odaát értünk meg, azt is elkészíti a benne hívőknek.
Kimeríthetetlen gazdagság van ebben, hogy Ő Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme. Vajon nem fenyeget-e minket is az a veszély, hogy mindezt tudjuk, talán rá is bólintunk, akár még fel is tudjuk mondani, ha kell, csak éppen adott esetben nem jelent tartást, erőt, reménységet. Mert Békesség Fejedelmének mondjunk Őt, és mégsem élünk úgy, mint akik hozzá tartozunk.
Lübeckben van egy híressé vált Krisztus-szobor, amelyiknek van egy felirata. Az a címe: Jézus panasza. Így hangzik ez a felirat:

„Ti Mesternek hívtok, és nem kérdeztek engem.
Útnak neveztek, és nem jártok rajtam.
Világosságnak hívtok, de nem néztek rám.
Életnek neveztek, és nem kerestek engem.
Bölcsnek hívtok, és nem követtek engem.
Irgalmasnak neveztek, és kértek tőlem.
Igazságosnak hívtok, és nem bíztok bennem.
Hatalmasnak neveztek, és nem féltek tőlem.
Ha egyszer örökre elvesztek, ne okoljatok engem.”

Lehet, hogy tudjuk, hogy Ő Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya és Békesség Fejedelme, de vajon ennek megfelelően élünk-e? Isten segítsen minket, hogy bekövetkezzék mindnyájunk életében
az a változás, ami az élő és uralkodó Krisztussal, a mi Megváltókkal való találkozással mindenkinek az életében bekövetkezik, hogy nemcsak mondjuk, hanem ennek az örömében és a bizonyosságában élünk is.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Különösen kedves mindig minden ilyen családi alkalom, amikor itt vannak a legkisebbek is. Éppen csak a pici babákat vitték be a szülők a megőrzőbe. Itt vannak a szülők is, a nagyszülők is, sőt láttam azt, hogy néhány dédike is itt van, és őértük különösen is hálásak vagyunk, hogy együtt ünnepelhetünk.
Ennek az istentiszteletnek is két része lesz, úgy ahogy azt karácsony előtt szoktuk. Az első felében a gyerekek szolgálnak, a második felében hangzik el az igehirdetés. Most olyan igehirdetés, ami elsősorban a gyerekek nyelvén hangzik majd. Hiszem azt, hogy Isten azon keresztül a felnőtteknek is tud adni üzenetet.
Amit a gyerekek mondanak, abban lesz ének, vers, a közepén lesz egy kicsi jelenet. Reméljük, mindent fogunk hallani is, érteni is. Nem olyan könnyű, mert ilyen nagy helyiségben ritkán szoktak a gyerekek megszólalni. A mikrofonok sem mindig tökéletesek, meg kicsit messzebb van a szájtól, és akkor nem jól hallatszik. De ők mindent el fognak követni, hogy halljuk is, meg értsük is. Ez lesz az első fele, a második felében pedig szeretnék egyetlen szóról beszélni majd a Bibliából.
Ebből a történetből hallhattátok, hogy jóval az Úr Jézus megszületése előtt Isten egy angyalt küldött Máriához, aki megmondta neki, hogy kisfia fog születni. Mária csodálkozott ezen, hiszen még nem volt férje. Isten azonban megmagyarázta neki, hogy ennek a kisgyermeknek nem lesz földi apja, mint ahogy minden embernek, mivel Ő Isten Fia. És ugyanúgy fogja teremteni Isten az Úr Jézus emberi testét, mint ahogy ezt a világot teremtette.
Hogy teremtette ezt a világot? Az Ő szavával. Azt mondta: legyen, és amire azt mondta: legyen, az egyszer csak megjelent. Addig nem volt semmi, és attól kezdve ott állt az, amire Ő azt mondta: legyen. A Bibliából úgy tudjuk, hogy ugyanígy teremtette meg az Úr Jézusnak az emberi testét is. Egészen különleges módon született az Úr Jézus, mert egészen különleges Ő maga is.
Annyira különleges, hogy a születése előtt 700 évvel már ilyeneket jövendöltek róla a próféták: — ha emlékeztek, tavaly ilyenkor volt szó itt erről. „Egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, az uralom az Ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme, és az Ő uralkodásának soha nem lesz vége.”
Ilyet senki másról nem lehetett volna elmondani és leírni, egyedül Jézusról. Éppen ezért, amikor Isten megüzente ezt Máriának, megüzente azt is, hogyan nevezzék ezt a kisfiút, aki majd születik. A neve foglalja össze azt, amiért jön: a munkáját. Benne van a nevében, hogy mit fog csinálni. Ezért mondta: „Nevezd Őt Jézusnak, ami azt jelenti: Szabadító, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Mt 1,21)
Természetesen Mária ezt elmondta a vőlegényének, Józsefnek. József is csodálkozott. Soha nem hallott még ilyet, hogy így szülessék egy kisgyermek. Még meg sincs, már neve van. Még meg sincs, és már lehet tudni, mit fog csinálni. Nem győztek csodálkozni Istennek ezen a tervén. Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre többet beszélgettek a megszületendő kisfiúról: milyen lesz majd, hogyan fogják nevelni, mit jelent, hogy Ő szabadítja meg népét bűneiből.
Az egyik beszélgetés alkalmával kiderült, hogy József elfelejtette, mit is mondott az angyal, s kérdezte: hogy is kell majd nevezni? Mária kicsit szomorú lett. Hogy lehet ezt elfelejteni? Hát azt mondta az angyal, nevezzük Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből. És József ízlelgette ezt a szót: Jézus = Szabadító. Vajon mit jelent ez?
Másnap reggel különös dolog történt. József korán reggel bekopogtatott Máriáék házán. Reggel soha nem szokott menni hozzájuk, olyankor mindig munkába ment, de most még munka előtt elment, mert valami különös dologról kellett beszámolnia. Elmondta, hogy ritkán szokott álmodni éjszaka, de azon az éjszakán különös álmot látott. Láttam egy angyalt — monda Máriának —, ugyanolyan volt, ,int aki téged meglátogatott, aki mondta, hogy születni fog egy kisfiú. Most nekem is megígérte. Azt mondta: vegyelek nyugodtan feleségül, és várjuk azt a gyermeket, akit a Szentlélek adott neked, és nevezzük Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből. Egy kicsit szégyenkezve mosolygott József: most már aztán el ne felejtsük. Addig ő felejtette el, hogyan kell nevezni. Jézusnak kell nevezni, mert szabadító.
Amikor megszületett az Úr Jézus, nem keresgéltek a nevek között, hiszen előre megüzente Isten, hogy legyen a neve Jézus, Szabadító, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.
Mit jelent ez: Szabadító? S mit jelent, hogy megszabadít Jézus a bűneinkből? Ha elmondom egy emlékemet, akkor mindannyiótok számára világos lesz ez.
Egyszer elhívtott kirándulni egy jó barátom, akinek volt több apró gyermeke is. Élveztük a napsütést, amit ma nem lehet élvezni, élveztük a jó levegőt, s hallgattuk a madarak énekét. A gyerekek szaladgáltak, volt, amikor egészen előre szaladtak, majd visszajöttek. Egyszer jön az egyik lélekszakadva: mit találtam, mit találtam! Nem tud repülni. Mi az, ami nem tud repülni, — sok minden nem tud repülni. Mit talált ő? Odaértünk, körbeálltuk, megcsodáltuk, s láttuk, ott vergődik a földön egy kis madár. Gyönyörű sárga színe volt. Sárgarigó. Utoljára gyerekkoromban Kecskeméten láttam ilyen közelről sárgarigót.
Mi történt vele? Mindenki találgatta, aztán odajött a barátom, az apukájuk, és ő azonnal mondta: látjátok, gonosz emberek csapdát állítottak neki. Kifeszítettek egy hálót, s mutatta, hol van, alig látszott a levegőben, abba belerepült szegény, leesett a földre, és mindenféle baj történt közben: teljesen belegabalyodott a spárgába. A pici lábára rátekeredett a madzag, szinte mozdulni sem tudott, már a nyakára is kezdett, ahogy vergődött és ide-oda mozgott. Mit csináljunk vele? Jöttek az ötletek. Azt mondta az egyik fiú: hozok neki magot, s már indult is. Nem tudom, honnan akart szerezni, de lehet, hogy talált volna. A másik azt mondta: itassuk meg, de miből? Volt egy melegszívű kislányuk, azt mondta: addig én simogatom.
Az édesapa végighallgatta a sok okos javaslatot, s megkérdezte: azután mi lesz? Nagy csönd lett. Tényleg. Azután mi lesz? Megetetjük, megitatjuk, s megyünk tovább, ő meg itt pusztul el. És akkor azt mondta: ne hozzatok neki semmit, majd talál ő magának. Ki kell szabadítani. S óvatosan a kezébe vette. Előbb a nyakáról bogozta le a spárgát, aztán a pici kis lábát szabadította ki a spárgából. Közben megállapította, hogy nem tört el sem a lába, sem a szárnya. Amikor már szabad volt, rátette a tenyerére. A kis madár idegesen körbenézett, megrázta magát és elrepült. Boldog volt, hogy szabad.
Akkor még jobban megértettem, hogy ezért jött az Úr Jézus. Ezért volt olyan fontos, hogy Isten már jó előre bevéste Máriának és Józsefnek is a fejébe, hogy nevezd Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét annak bűneiből.
Tudniillik mi emberek pontosan úgy jártunk, ahogy ez a kis sárgarigó. Nekünk is csapdát állított egy gonosz ellenség, a Gonosz. Azt mondta, ha rá hallgatunk, olyanok leszünk, mint Isten. Persze ez hazugság volt, mivel azonban az ember hallgatott rá, belement a csapdába és elveszítette a szabadságát. Azóta olyan sok mindent csinálunk, amit nem szeretnénk csinálni. Sok mindent mondunk, amit már akkor megbánunk, mikor kimondtuk, de legközelebb megint fogjuk mondani. Elhatározzuk: soha többé nem! — és kiderül: tehetetlenek vagyunk. Vergődünk ebben a csapdában, és nem tudunk magunkon segíteni. Hiába biztatjuk egymást. Mi ott kórusban biztathattuk volna a sárgarigót: szabadítsd ki magad, szabadítsd ki magad, repülj fel, repülj fel! — Ott nem azt kellett csinálni. Nem megetetni, megitatni, hanem szépen kibogozni a spárgát, hogy szabad legyen.
Nem hallottatok még olyat, hogy valaki olyat csinál, amit nem akar? A múltkor mondta el egy kisfiú: tessék elhinni, nem akarom, hogy miattam sírjon a testvérem, de ha akármimhez hozzányúl, én nekiugrok és megverem. És mindig szégyellem magam, de legközelebb megint azt csinálom. Nem tudom abbahagyni.
Egy kislány meg azt mondta el: nekem tanulás közben mindig fel kell állnom, kimenni a kamrába, és csipegetek. Ezt is, azt is. Tudom, hogy nem jó, meg nem szabad, de nem tudok leszokni róla. Erre lehetne azt mondani: határozd el, és ne menj ki többet. Ő ezt el is határozta már néhányszor, de nem tud leszokni róla.
Azt mondja a múltkor egy fiú: nem tehetek róla, nekem mindig színes történetek jutnak eszembe, és azokat úgy mondom el, mintha megtörtént volna. Vagyis — és ő nevén nevezte, mi ez: hazudok, és nem tudom abbahagyni. Aztán hosszasan beszélgettünk, és kiderült: már megfogadta, mindent elhatározott, de megint eszébe jut, és úgy mondja el, mintha megtörtént volna. Nem tudja abbahagyni.
Valaki elmondta őszintén, hogy ő néha fél. Nem tudja, mitől, de hiába határozza el, hogy nem kell félni, mégiscsak fél. Olyan sok mindent teszünk, amit nem akarunk.
Csapdába kerültünk, és tehetetlenek vagyunk, mint az a kis rigó. Pedig jöttek ám emberek, akik segíteni akartak rajtunk. Jöttek újra és újra olyanok, akik azt mondták: nem kell a csapdával foglalkozni. Fő az, hogy jólétben legyetek. Meg kell etetni a rab madarat. Fontos, hogy minél többeknek legyen autójuk, hogy jó ruhánk legyen, télen jó meleg ruhát vehessünk fel. Nem kell foglalkozni a csapdával. De az ember akkor is érzi, hogy rab, ha jobb módú lesz, vagy akármilyen gazdag.
Mások azt mondták: nem ez a fontos. Itt nemesebb dolgokról van szó. Műveltnek kell lenni. Tanuljon az ember sokáig, végezzen el több egyetemet is, s akkor nem jut eszébe, hogy rab. Sokakkal beszélek, akikről tudom: eszébe jut akkor is. Érzi, hogy tehetetlen, és sok mindent csinál, amit nem akart.
Mások jöttek, és elkezdik simogatni a bűn rabságába esett embert, és azt mondják: jól van ez így. Győzd meg magad, hogy nincs is olyan nagy baj. Legyél büszke arra, hogy ilyen vagy, amilyen. S vannak, akik büszkék arra, hogy a bűnnek a rabjai, de továbbra is rabok.
Bizony, sokan vannak, akik azt mondják: inkább lennénk szegényebbek, csak békesség lenne otthon. Inkább hiányozna ez vagy az, csak tudnék megbocsátani, vagy nekem is megbocsátanának. Valami másra vágyunk, mint amit magunktól is el tudunk érni. Szabadításra lenne szükség, szabadító kellene!
Van-e szabadító? Ezért tartotta Isten olyan fontosnak, hogy utánunk nyúljon, és ezért nevezte az Ő egyszülött Fiát is így: Szabadító. Nevezd Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.
Hogy történik ez? Úgy, hogy aki Jézus Krisztussal él, az egyszer csak észreveszi: nem fél. Hiszen Őreá bízta magát, és Ő olyan hatalmas, hogy a közelében nem kell félni. Aki Jézussal él, az elé-gedett. Annak a kevesebb is elég, és hálás érte, nem követelőzik. Aki Jézussal él, az tud megbocsá-tani. Rosszul esett neki, amit mondtak róla, vagy tettek vele, de eszébe jut, hogy mi mindent megbocsátott neki Jézus... Akkor most ezt az egyet, vagy ezt a néhány bűnt ne bocsátaná meg másoknak?
Ezek az emberek sem tökéletesek, néha őket is elragadja az indulat, és nagyon szégyellik magukat emiatt, de nem ez jellemző rájuk. Nem uralkodik többé bennük a bűn — ahogy a Biblia mondja. Hanem, ki uralkodik? Az, akiről azt olvastuk: „királyságának nem lesz vége.” Jézus uralkodik az életükben. Képesek lesznek olyanra is, amire maguktól nem lennének képesek, és képesek lesznek nem csinálni olyasmit, amire pedig belülről a bűn késztetné őket. Szabadok lesznek.
A legnagyobb karácsonyi ajándék Istennek ez a szabadítása. Vagy nyugodtan mondhatjuk így: a legnagyobb karácsonyi ajándék a szabadító Jézus. Aki vele összeköltözik, behívja a szívébe, az otthonába, és engedi, hogy uralkodjék rajta, az szabad lesz. Sok mindentől, amitől önmagától nem tudott megszabadulni. Éppúgy, mint a kismadarat valaki másnak, hatalmasabbnak kellett kiszabadítania. Minket is egyedül a hatalmas Jézus Krisztus tud kiszabadítani.
Lehet, hogy sok mindent kértetek erre a karácsonyra, — kérjétek Jézust, hogy mint Szabadító jöjjön be az életetekbe: gyermekekébe és felnőttekébe egyaránt, és akkor meg fogjuk tapasztalni: akit Ő megszabadít, az valósággal szabad.
*
Ezek után nem is kell már tanulnunk az aranymondást. Vannak, akik már maguktól is tudják: „Nevezd Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.” És mi is az Ő népéhez tartozhatunk, megszabadít minket is.

Ezeken az ádventi vasárnapokon szeretném a Tíz parancsolat igéinek is elsősorban az ádventi üzeneteit hangsúlyozni. A IX. parancsolat nagyon is ádventi üzeneteket hordoz. Így hangzik: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” Vagy nyugodtan fordíthatjuk így is: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen.” Valaki így fordította: „Ne lépj föl mint hamis tanú felebarátod ellen.”
Majd látni fogjuk, mi volt ennek a parancsnak az eredeti jelentése, és mi az a tágabb jelentéskör, amire szintén oda kell figyelnünk. Mindenképpen azt jelenti, hogy ne rágalmazzuk egymást. Ne mondjunk valótlant, ne hazudjunk semmiféle formában. Jézus Krisztus tehát ma a nyelvünk bűneire mutat rá. Azt olvastuk ebben az igében, erre figyelmezteti hallgatóit, hogy minden hiábavaló beszé-dért, minden haszontalan beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédeid alapján ítélnek el, vagy mentenek fel. Amikor tehát Ő mint igaz Bíró megjelenik az utolsó ítéletkor, nagy súllyal esik latba az, hogy életünk folyamán mit beszéltünk. Erre ritkán gondolunk. Jézus azt mondja, hogy a beszédünk alapján születik meg az ítélet ellenünk, vagy a beszédünk alapján mentenek fel. Mire használtuk a nyelvünket? Használtunk-e valakinek a beszédünkkel, vagy esetleg ártottunk valakinek, sokaknak?
Jézus Krisztusnak ebből a mondatából négy megállapítást szeretnék most kiemelni.
1. Az első az, ami nagyon ádventi üzenet, hogy lesz ítélet. Ő ezt nem bizonygatja, nem érvel mellette, egyszerűen csak megemlíti, mint ami magától értetődő. Egészen természetes módon beszélt arról a mi Urunk mindig, hogy amikor Ő másodszor eljön, beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe — ahogy a Máté 25-ben olvassuk —, maga elé gyűjti a népeket és megítéli őket. És ott fehéren-feketén kiderül mindenkiről minden. Ezt a fehéren-feketén való éles kü-lönbségtételt azzal szemlélteti, hogy elválasztja az embereket egymástól úgy, ahogyan a fehér juhokat a fekete kecskéktől elválasztották. Látható lesz a különbség. És ebben az a félelmetes, hogy mindaz, amit ebben az életben sikerül eltagadnunk, eltitkolnunk, amit sikerült idejében elégetnünk, elásnunk, elrejtenünk, az nyilvánvalóvá lesz. Minden bűn, minden mulasztás, minden hamisság egy szempillantásban mindnyájunkról nyilvánvalóvá lesz, és az igaz Bíró előtt felelnünk kell mindezekért.
Ha valaki ebbe becsületesen belegondol, beleborzong az igazság kiderülésének ebbe a rettenetes ítéletébe. Minket megtéveszt az, hogy ezen a földön hosszú ideig lehet leplezni dolgokat. Sokszor azzal áltatjuk magunkat, hogy mindörökké el lehet temetni gazemberségeket, bűnöket, mulasztásokat, és ez a kor, amiben élünk, különösen is tápot ad ennek a hiedelemnek, hiszen valóban nagy gazemberségek történnek körülöttünk nap mint nap következmények nélkül. A gazemberek továbbfutnak, és egyre jobban megszedik magukat, sőt egyre nagyobb pozíciókba kerülnek. Nincs kö-vetkezménye. Hányszor mondják ezt fiatalok: íme mégsem igaz, amit a Szentírás mond, hogy a bűnt büntetés követi. Látjuk, hogy nem követi! De ne felejtsük el, hogy ez rövid távú gondolkozás. Istennek nagy a türelme, de az Ő törvényei feltartóztathatatlanul érvényesülnek. Ő pedig megmondta, hogy minden bűnt követi a büntetés. Azt nem mondta, hogy azonnal, de ha előbb nem, ahogy itt Jézus mondja: az ítélet napján. Hiszen meg van írva, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet. (Zsid 9,27)
Jézus tehát idejében figyelmeztet minket az Ő szeretetéből arra, hogy lesz íté-let. Ennek a felelősségével járjon az ember, és egyebek közt ez is motiválja arra, hogy messze elkerüli a bűnöket. Amit az Apostoli hitvallásban olyan sokszor elmondtunk már, azt tartsuk igaznak: úgy várjuk vissza a mi megváltó Urunkat, mint aki jön ítélni élőket és holtakat.
Ugyanakkor nem felejtjük el Jézusnak azt a nagyon fontos kijelentését sem, hogy aki Őbenne hisz, az már nem megy ítéletre, mert az már átment a halálból az életbe. Ez azt jelenti, hogy ha valaki komolyan veszi azt, hogy az ártatlan, bűn nélküli Isten Fia a mi halálos ítéletünket szenvedte el a golgotai kereszten, Isten a mi ítéletünket hajtotta végre Jézuson, aki ezt komolyan hiszi, és ennek megfelelően hálából az egész életét az Ő rendelkezésére bocsátja, az már nem megy ítéletre, annak az ítélete végrehajtatott. Csak azt ne feledjük el: ezt jelenti hinni a Biblia nyelvén, és nem azt, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy van Isten, meg lehet hogy volt Jézus, meg talán van is. Hinni azt jelenti: amit Jézus hozott, azt elfogadom. Amit kínál, arra tudom, hogy rászorulok, és semmi más megoldása nincs az életemnek csak az, hogy kegyelemből adja nekem a felmentést. Az én halálos ítéletemet hajtotta végre Isten a kereszten, és ugyanakkor az én felmentésem történt ott meg. Aki ezt komolyan veszi, és ez megváltoztatja az életét, az már nem megy az ítéletre. Egyébként azonban az ítélet még hátra van mindenki másnak. Ne feledjük tehát, hogy lesz ítélet.
2. Isten nemcsak a tetteinket ítéli majd meg, hanem a szavainkat is. Erről is úgy szól a mi Megváltónk a Hegyi beszédben is többször, mint ami magától értetődik. Nem kisebb bűn az, hogy valakiről gonoszt mondok, mintha valaki ellen valami gonoszságot elkövettem. A tettnek nincs nagyobb súlya, mint a szónak. Éppen a VI. parancsolat, a Ne ölj! magyarázatánál mondja Jézus: szóval is lehet ölni. Erre sok szomorú példát is lehet látni magunk körül. Mivel itt a beszédről van szó, Jézus a beszédünk ítéletéről szól, fontos ezt meggondolnunk.
A IX. parancsolat eredeti jelentése az akkori igazságszolgáltatásból érthető meg. A város véneiből toborzott alkalmi bíróság előtt tanúk vallomása alapján született meg az ítélet. Ott állt a vádlott, és ha két tanú egybehangzóan állított valamit, akkor annak alapján ítélték el a vádlottat. Rettenetesen nagy felelősségük volt tehát a tanúknak, hogy pontosan azt mondják-e, ami történt, nem színezi-e valami személyes összetevő a tanúvallomásukat. Lehetett hamisan is tanúskodni, és ha ketten egybehangzóan hamisan tanúskodtak, esetleg halálra ítélték a vádlottat. Ha ez kiderült, utána a hamis tanú ugyanazt a büntetést kapta, ami miatta bekövetkezett. Nem volt ez kockázat nélküli. A tanúskodásnak a súlya tehát nagy volt. Esetleg élet és halál függött attól, hogy valaki hamisan tanúskodott, vagy az igazat mondta.
Ez a parancsolat tehát nem kisebb horderejű annál, hogy Ne ölj!, Ne légy házasságtörő!, Ne lopj!, Ne légy hamis tanú a te felebarátod ellen! Ne hazudj ellene! Nábót ellen két hamis tanú vallomása alapján halálos ítéletet hoztak. Jézus perében is ott voltak a hamis tanúk. Nyilván tágabb értelemben ez a parancsolat mindenféle hazugságra is vonatkozik, de ez az alapjelentése. És mind az alapjelentés, mind a tágabb jelentése arra utal, amit Jézus az ördög legfőbb jellemvonásaként említett: emberölő volt és hazug, és hazugságnak atyja. Minden hamis tanúskodás, rágalom, szófacsarás, valótlan állítás mögött valami módon ördögi indulat feszül. (Jn 8,44)
Ennek a részleteiről más vasárnapokon fogunk még szólni. Most csak Ravasz Lászlótól hadd olvassak fel néhány gondolatot, amelyikben a hazugság, a hamis tanúskodás démoniságára mutat rá: „A hazugság legrettenetesebb formája az, amikor az ember tudatosan valótlant állít, mert haszna van belőle. Ez azzal kezdődik, hogy nem mondja az igazat, mert kára van belőle. Azután látja, hogy hazudnia kell, mert a hazugságból haszna van. Életérdekévé lett, hogy hazudjék. Ez azzal jár, hogy a hazugságot folytatnia kell, sőt fokozni, mert összeomlanék mindaz, amit hazugsága felépített. Lehetetlen nem hazudnia, mert igazmondása a halála. A hazugságot tehát tovább kell építenie, világnézetté kell tenni. A tudománnyal igazoltatni kell. A sajtóban és minden közéleti megnyilvánulásban ezt kell képviseltetni. Az ellenvéleményt el kell hallgattatni, a kételkedést üldözni, és az új nemzedéket a hazugságok elhívésében nevelni fel. Ez a legszörnyűbb démoni vállalkozás, a hazugság világteremtése.”
Mi olyan világban élünk, ahol ez mindenféle szinten folyik. Ezért is szól bele Isten ugyanolyan radikálisan ebbe az Ő igéjétől messze eltévelyedett gondolkodásunkba, hogy ne tégy hamis tanúbizonyságot a te felebarátod ellen. Mert minden ilyen hazugság olyan, mint a hamis pénz: hasonlít az igazihoz, s csak utólag derül ki, mennyire megkárosította az ember az ő felebarátját. Minden olyan hazug ígéret, amiről már akkor tudja az illető, hogy nem fogja valóra váltani, amikor mondja, lázadás ez ellen az isteni parancs ellen. Minden olyan egyezség, amit nem tart be valaki akármilyen ok miatt, ez ellen való lázadás. Az a sok félrevezetés, áltatás, a másik szavának a kiforgatása, az úgynevezett csúsztatás, mind-mind az isteni rend elleni lázadás, az Isten parancsainak a semmibe vevése.
Hogy milyen démoni szembeszegülésre képes az ember, azt mutatja Napó-leon hírhedt diplomatájának, Talleyrand-nak, az ismert mondása: „A beszéd arra való, hogy a gondolatainkat elrejtsük.” Pontosan a fordítottja annak, mint amire Isten a beszéd ajándékát nekünk adta. Ezért esik tehát nagy súllyal latba az í-téletkor: mit beszélünk életünk során. Mert vannak gyilkos szavak is, és azok ugyanolyan bűnök, mint a gyilkos tettek. Sokféleképpen árthatunk egymásnak, ha hamis tanúbizonyságot teszünk egymás ellen.
3. Amit Jézus mondatából kiemelek: nemcsak ezeket a gyilkos, gonosz szavakat, beszédet ítéli el a mi Urunk az utolsó ítéletkor, hanem az úgynevezett haszontalan beszédet is. Itt tudniillik ez a szó áll. Ennek a jelzőnek rendkívül gazdag a jelentéstartalma. Így olvastuk a 36. versben: „Minden haszontalan beszé-dért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.” Azt jelenti ez a szó, ami itt szerepel az eredeti szövegben: valami, ami nem munkál jót, valami, ami értéktelen, gyümölcstelen, meddő. Formára olyan, mint az igazi, de senkinek semmi haszna belőle. Haszontalan, értéktelen, gyümölcstelen, meddő. Ó, de sok ilyen beszéd jön ki a szánkon! Isten Szentlelkének a csodálatos munkája lenne, ha a ma délutáni csendünkben rádöbbennénk arra, hogy milyen ítéletet halmoztunk már fel magunk ellen ezzel. Amikor valakiből folyik a szó minden cél nélkül, minden tartalom nélkül. Beszél, de nem mond semmit, és legfőképpen minden önkontroll nélkül. Nem ellenőrzi, hogy kell-e azt most mondania, és kinek jó, vagy esetleg kinek árt.
Mérhetetlenül sok kárt tesznek emberek az ilyen haszontalan fecsegéssel. Már csak azért is, mert Isten igéjének ez a mondata is igaz: a sok beszédben elmaradhatatlan a vétek. De azért is, mert az ilyen ellenőrizetlen, üres beszéddel sokszor kiszolgáltatjuk a felebarátunkat. Senki nem akart tudatosan hamis tanúságot tenni ellene, csak éppen illetéktelenek előtt is feltárt olyan dolgokat, amik azokra nem tartoznak. És legfőképpen ő volt illetéktelen, hogy ezeket kifecsegje. Ennek néha tragikus következményei vannak. Az illető fogja a fejét, mentegetőzik: ő nem akarta, és ő nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Éppen ez súlyosbítja a bűnét, hogy úgy mert beszélni, hogy nem gondolkozott. Nem gondolt arra, hogy mi lehet a következménye annak, ha ő most haszontalan beszédet enged meg magának.
Ezért írja körül olyan precízen és szigorúan Isten igéje, hogy milyen lehet a mi beszédünk, és ami nem olyan, az bűn. A Szentírásban azt olvassuk: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatóknak.” (Ef 4,29) Csak ami hasznos, csak amit szükséges mondanom, csak ami építi azokat, akik hallgatják, és aki mondja, mert csak így lesz áldás. Ha meg nem áldás, akkor átok. És minden ilyen haszontalan beszédért keményen számon kér minket a mi Urunk az ítélet napján.
Milyen sok ilyen beszéd jön ki a szánkon! Aki eddig nem gondolt erre, aki azt hitte, lehet következmények nélkül bármit mondani, aki nem akart rosszat tenni, de utólag mégsem vállalja a felelősséget, hogy az ő haszontalan fecsegésével okozta azt a rosszat, azoknak nagy kegyelem, hogy még bűnbánatra juthatnak. Jó lenne, ha az ádventi készülődésünk, a Krisztus második eljövetelére való felelős felkészülésünk része lenne ez is, hogy engedjük, hogy ma a beszédünk területén teremtsen rendet a mi Urunk, és tisztítson meg minket minden haszontalan beszédtől.
A múlt vasárnap arról szólt Jézus Krisztus példázata hozzánk, hogy Isten az egész emberre jogot formál. Ha mi komolyan akarjuk venni, hogy adjuk vissza Istennek, ami az övé, akkor először is önmagunkat kell visszaadnunk. Mert a bűnös embert az jellemzi, hogy Isten tulajdonjogát nem ismeri el önmaga felett. Tőle függetlenül használja magát. A megtérés azt jelenti: elismerem az Ő tulajdonjogát. Láttuk, hogy ebbe minden beletartozik. A macedóniaiaknak még a pénztárcájuk is beletartozott. Az egész ember, úgy ahogy van, az is, ami a zsebében van. De az is, ami a szájában van: a nyelve is. Isten tulajdona a nyelvünk is, Ő akarja használni. Aki istenfélő, szent életet él, annak tudatosan Isten uralma alá kell rendelnie a nyelvét, és engedni, hogy Ő használja áldásul.
4. És még ami kiderül Jézus szavaiból: ha valaki csakugyan rendet akar teremteni a beszéde területén, akkor nem a nyelvével kell kezdeni. Mert a beszéd már csak következmény - mondja itt Jézus. Gyümölcs a fán. A fához kell nyúlni, ha a gyümölcsön változtatni akarunk. Hiszen minden fa csak olyan gyümölcsöt tud teremni, amilyen fajta. Senki nem vert még diót körtefáról vagy meggyfáról. Ezt mondja a mi Urunk: vagy legyetek jó fák és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy romlottak és teremjetek romlott gyümölcsöt. Hiszen nem szólhattok jókat, ha gonoszok vagytok, mert a szív teljességéből szól a száj.
Két kép kerül itt egymás mellé. Az egyik a fa képe: csak olyan gyümölcs terem rajta, amilyen a fa, a másik kép: amivel tele van a szíve az embernek, az jön ki a száján. Akinek éppen nagy bánata van, nagy veszteség nyomja, az arról fog beszélni. És ez egészen természetes. Aki valami nagy eredményt ért el, s tele van örömmel, vagy szerelmes, az arról fog beszélni, és ez a természetes. Amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon. És ha a szánkon haszontalan beszéd jön ki, akkor haszontalan dolgokkal van tele a szívünk.
Azt már tudjuk, hogy a Biblia nyelvén a szív az embernek a belső műhelyét jelenti. Azt, ahonnan minden gondolat, minden érzés és minden akarati döntés ered. A szív a forrás, ahonnan ezek erednek. Jézus nem a termékkel foglalkozik, hanem a gyárral. Azt kell megváltoztatni. Éppen ezért, ha valaki nem akar többé haszontalan beszédet mondani, amiért majd számot kell adnia az ítéletkor, az őszintén imádkozza Dáviddal együtt: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten” (Zsolt 51,12). Ez nem stí-lus kérdése, hogy szebb stílusom legyen, vagy kevesebb trágár szót használjak, vagy tanuljak meg diplomatikusabban viselkedni. Itt nem viselkedésről van szó, itt arról van szó: honnan jön mindez a szenny és fölösleges, ami az ítéletet követeli: a szívből.
Amikor Isten ígéri a változást, akkor azt mondja: új szívet ad nekünk. Hadd olvassam fel a Bibliából Istennek ezt a nagy ígéretét: „És adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nékik hússzívet; hogy az én végzéseimben járjanak, és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek az én népem, én pedig leszek az ő Istenük. Akiknek a szívük fertelmességeik és utá-latosságaik szíve szerint jár, azoknak az útját fejükhöz verem, ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 11,19-21)
Isten új szívet kínál nekünk. Éppen ez az ádventi ígéret, hiszen az ádvent Királya, Jézus mondta azt: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő én velem.” (Jel 3,20)
Jézus kész beköltözni egy ember szívébe, és ez most már ne üres kép legyen előttünk, ez azt jelenti: kész átvenni az uralmat a belső műhelyünk felett, és ott újfajta, jézusi indítékok mozdulnak majd meg, jézusi célok vonzanak bennünket, jézusi eszközöket kínál fel nekünk, és ha valakinek a szíve Jézussal van tele, annak Jézus ad szavakat a szájába, és az helyén mondott beszéd lesz. Az tud vigasztalni másokat, és tudja bá-torítani, erősíteni a csüggedőt, tudja szeretettel inteni az elbizakodottat és a vesztébe rohanót, azt tudja használni a tulajdonos, a gazda, az élő Isten.
A mi nagy bajunk az, hogy őszintén ezt sokan nem akarják. Szeretnének szebben beszélni, még arra is vágyakoznak, hogy bár Isten kezében eszközzé válnának, de ez szívkérdés. A döntő a szíved állapota. Kié a szíved? Ki a főnök ebben a műhelyben? Engedjük-e, hogy minden tekintetben érvényesüljön Jézusnak az uralma. És akkor inkább hallgatni fogok adott esetben, akármennyire mondhatnám is azt, ami eszembe jutott, ha Ő így akarja. S ebben az esetben akkor is meg fogok szólalni, ha az kényelmetlen és kellemetlen, és nehéz következményei lehetnek, ha Ő úgy akarja. Akivel tele van a szívünk, az ad majd szavakat a szánkba. Akarjuk-e ezt?
Van egy ismert szép énekünk (457,1, 3), amelyiknek az első versszaka arról szól:

Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név a jel:
Ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.

Mi mondjuk, hogy miénk vagy, csak éppen ott állsz kívül, és nem szólhatsz bele a dolgainkba. Akkor legalább ne mondjam, ha nem csinálom. És így fejeződik be:

Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.
Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

Most már nem csak mondom, hanem kész vagyok cselekedni.

Két hete a Jósáfátról szóló bibliai kijelentést kezdtük tanulmányozni. Röviden hadd emlékeztessek arra, hogy időszámításunk előtt 872-848-ig volt ő király az akkor már két részre szakadt Izráelnek a déli országrészében, amit Júdának hívtak, és aminek Jeruzsálem volt a központja. Az első alkalommal az ő életének a gyökereiről és ennek egynéhány gyümölcséről beszéltünk. Három fő gyökeret ismertünk fel: kereste Istent, és nem a bálványoktól kért segítséget; lerombolta azokat a bálványokat is, amiket az apja még meghagyott; és elkezdte tanítani a népet, sőt beállított erre egy elszánt kis csapatot, amelyik vitte az akkori Szentírást, a Mózes könyveiről írott tekercseket, — hogy megtanulja a nép, mi Isten akarata. Kereste Istent, lerombolta a bálványokat, és Isten igéjére tanította az embereket.
Ennek a summás gyümölcse ezt lett: az Úr vele volt. Láttuk, milyen kimeríthetetlenül gazdag ennek a rövid megállapításnak a tartalma. S miben mutatkozott ez meg? Uralkodásának az elején szintén három dolgot említ ennek gyümölcseként a Szentírás: olyan jó gondolatokat adott neki Isten, amikkel jól kezdte el a királyságot; adott neki tekintélyt fiatal kora és kezdő tapasztalatlansága ellenére is bel- és külföldön egyaránt; és nőtt a bátorsága. (Láttuk, hogy erre szüksége is volt ahhoz, hogy vállalja a gyökereit, vállalja Istent.)
Eddig jutottunk a múltkor, innen folytassuk ma. A mai szakaszunk arról szól, hogy mit tett Isten a továbbiakban Jósá-fáttal, és mit tett Jósáfát azzal, amit Istentől kapott? Két-két megállapítás van a mai igénkben.
1. Mit tett vele Isten?
a) Így olvastuk a 10. verset: „Ezért az Úr rettegést támasztott a Júda körül levő országok királyaiban, és nem mertek háborút indítani Jósáfát ellen.” Vagyis Isten az Ő védelmével veszi körül ezt a kicsi országot, ezt a kicsi nyájat, és annak tapasztalatlan kezdő vezetőjét, Jósáfátot.
A Szentírás sok kedves, szép képet említ arra nézve, hogyan tapasztalták a hívők Isten védelmét, oltalmát. Erős vár a mi Istenünk — mondja a reformáció diadalmas éneke a 46. zsoltár alapján. Mint az erős vár, aminek a falai mögé behúzódhat az, akit üldöznek, bántanak, fenyegetnek, és ezek a falak megvédik az ellenségtől. Vagy: Kőszikla vagy az én számomra, aki mögé elmenekülhetek — mondja a zsoltáros többször. A kősziklán biztos, hogy nem hatol át a nyílvessző. Mögötte biztonságban van az, aki oda menekült. Vagy: Pajzs az Úrnak a hűsége — ezt is többször olvassuk a zsoltárokban.
Nem sorolom tovább ezeket a szép képeket, de minden hívő ember tapasztalata az, hogy Isten oltalom, védelem is a benne bízók számára.
Miért kell védeni Jósáfátot, meg általában Isten népét? Azért, mert általában bántják. Jézus így foglalta ezt össze, talán egy kicsit elrettentve is az Ő tanítványait: „Elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” Isten népének ez a helyzete, ez az állapota mindig. Bárányok a farkasok között, ezért van szükségük védelemre. Isten azonban ebben a helyzetben is védi az övéit. Isten népe mindig idegen ebben a világban, és a puszta jelenléte irritálja a világot. Jézus a legtermészetesebb módon beszél erról, ha gyűlöl tikeket őa világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Miért gyűlölte Őt, mikor Ő csak jót tett? Mert anynyira más volt, hogy az Ő tisztasága, szentsége lépten-nyomon leleplezte mindazt, ami bennünk tisztátalan. És minél közelebb kerül valaki Őhozzá, és minél inkább hasonlít az életünk Jézushoz, annál inkább haragszik ránk a Jézussal szembenálló világ.
Nos, Isten védelmének az egyik különös módját említi itt a Szentírás. „Rettegést támasztott az ellenség szívében, és azok nem mertek háborút indítani Jósáfát ellen.” Egyébként indítottak volna, és talán felfalták volna azt a kicsi népet. Így azonban, hogy Isten félelmet támasztott a szívükben, nem merték megtámadni őket. Különös módszere ez Istennek, és a Biblia elejétől a végéig soksok példát látunk arra, hogyan gyakorolta ezt Isten. Csak egy-kettőre hadd utaljak, hogy megelevenedjék ez előttünk.
Amikor Jákób már hazafelé tart Lábántól, és fél attól, hogy gazdag nyájait, meg legfőképpen a népes családját megtámadhatják, csodálkozik, hogy nem bántja senki. Az 1Móz 35-ben egy rövid megállapítás van: az Úr félelmet támasztott azoknak a szí-vében, akik meg akarták támadni őt, és nem támadták meg. Jákób talán nem is sejtette, mi az oka ennek, hogy békében végigvonulhat ott, ahol mindenki jobbra-balra tekint, és rettegés között teszi meg az utat a pusztán át.
Sokszor van az, hogy nem is tudjuk, miféle ellenségek leselkednek ránk, meg a gyermekeinkre, meg azokra, akikért felelőssé tett Isten minket. Az ellenséget sem ismerjük, a támadó szándékáról sem tudunk. Azt tudjuk, hogy van, és hogy ki vagyunk téve a támadásának, de Isten átvisz gyűlölködő indulatok, talán már eltervezett támadások között is épségben. Félelmet tá-maszt az ellenség szívében, és végül mégsem meri megtámadni Isten népét. (Aztán van olyan is, hogy Isten megengedi az ellenségnek, — de itt most arról van szó, amikor Isten védeni akarja az övéit, meg tudja védeni. Például így is: az ellenségben végez el valami olyan munkát, hogy az képtelen lesz a támadásra.)
Vagy amikor a honfoglalás küszöbén áll a nép, és a kémek elmennek tájékozódni, a pogány Ráháb Jerikóban azt mondja nekik: „Itt már megolvadt az itt lakóknak a szíve a félelemtől, úgy félnek tőletek és a ti Istenetektől.” És a kémek csendesen bólintanak, hogy akkor értjük, akkor az Úr elkészítette a győzelmet. Mert aki fél, az nem tud győzelmesen harcolni.
Vagy amikor Gedeonék a midianitákkal szembekerülnek. Óriási a túlerő, de Isten a midianiták szívébe olyan indulatot olt, hogy egymásnak esnek, és egymást kaszabolják le. Gedeonék csak nézik a szörnyűséget, amit ők csinálnak. Erre indította őket Isten, így mentette meg az Ő népét.
Olvasunk ilyet is: Dániel az oroszlánok között úgy menekül meg, hogy „bezárta az Úr az oroszlánok száját.” Ő be tudja zárni, akár négylábú az az oroszlán, akár kétlábú és olyan emberforma, be tudja zárni a harapós szájukat, ha meg akarja védeni az övéit.
Ugyanezt olvassuk a Cselekedetek Könyvében, amikor arról van szó, hogy megindul a keresztyének üldözése. Jeruzsálemből is szét akarják kergetni Jézus tanítványait, és akkor olyan félelmet támaszt az Úr az ellenségek szívében, hogy azt olvassuk: senki nem mert közéjük elegyedni, hanem félelemmel és tisztelettel néztek reájuk.
Nos, nem sorolom tovább a példákat. Nagy örömhír ez. Isten népe mindig veszélyek között jár, Isten gyermekei mindig ki vannak téve a legkülönbözőbb támadásnak, de számíthatunk a mi Urunk védelmére. És van olyan, hogy nem is tudjuk, mitől mentett meg. Tulajdonképpen minden este hálát adhatnánk neki azért: Uram, köszönöm, hogy ott is vigyáztál reánk, ahol nem tudtuk, mi fenyegetett, és azoktól is megőriztél, akikről nem tudtuk, hogy éppen támadni akarnak. A hálaadás ezért az oltalomért mindig ott lehet Isten gyermekeinek a szívében.
Ez az első, amit kapott Jósáfát Istentől.
b) És mi a másik, amit kapott? „A filiszteusok hódoló ajándékot hoztak Jósáfátnak, és adót ezüstben; az arabok pedig egész nyájakat hoztak neki, hétezerhétszáz kost és hétezerhétszáz kecskebakot.”
A filiszteusok! Jósáfát elődeinek állandóan félniük kellett tőlük. Azok soha semmi jót nem hoztak. Ha megjelentek, az azt jelentette: háború indul, kifosztják a falvakat, vérfürdőt rendeznek. Most, egyszer csak megjelenik egy filiszteus delegáció, és egy csomó ezüstöt raknak le Jósáfát elé. Önként elkezdenek adót fizetni. Félelem tá-madt a szívükben, és ez arra indítja őket, hogy ajándékot hozzanak. Az arabok meg egész nyájakat. Micsoda kincs volt az akkor!
Talán Jósáfát nem is érti. Talán, ha ismerte volna a mondást, akkor azt mondja: timeo danaos dona ferentes (félek a görögöktől, még ha ajándékokat hoznak is). Mit akarhatnak ezek, milyen hátsó szándék vezérli őket? De semmi hátsó szándék nincs, egyszerűen Isten indította erre. Félelmükben, hódolatukban ajándékot hoznak neki.
Vannak ilyen időszakok Isten gyermekeinek és Isten népének az életében. Nem ez a megszokott, nem ez az általános. Szinte azt mondanám: nem ez a normális. A normális az: sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett; és így élvezi az Úr védelmét, és a küzdelmek között segíti őt győzelemről-győzelemre Isten. Általában ez a helyzete Isten népének. De néha ad Isten szüneteket ebben a harcban. Van olyan, hogy a 23. zsoltár írójával együtt elmondhatjuk: „Csordultig telik meg a poharam.”
Itt Jósáfátnak Isten ilyen időszakot engedett. Egy kicsit Salamon idejére emlékeztet ez. Kicsiben az ismétlődik meg, ami ott hosszú időn át tartott. Az a belső virágzás és az a fantasztikus külső tekintély, ami őt körülvette. Egy kicsit Jósáfát is belekóstolhat ebbe.
A gyermek Jézus történetének az a részlete jutott eszembe, amikor Lukács így írja: „Növekedett Isten és emberek előtt való kedvességben.” Jósáfát tényleg így növekedett itt: Isten és emberek előtt való kedvességben. Aztán az emberek előtt való kedvesség el szokott múlni, néha egészen hamar, de az Isten előtt való kedvesség, ha valaki hű maradt hozzá, az megmarad mindörökké, még a halálon túl is.
2. Jósáfát tehát kapott Istentől védelmet, és kapott tőle nem várt, meg nem érdemelt nagy értékű ajándékokat. Mit csinál ebben a helyzetben? Nagy kísértés mind a kettő. Rendkívül veszélyes Isten népének, ha rövid ideig jól megy a dolga, ha nincsenek különösebb gondjai, sőt ha ilyen könnyen jött gazdagsághoz jut, mint ahogyan itt Jósáfát. Könnyen elbízza magát a hívő ember is. Könnyen magának tartja meg azt, amit Isten pedig csak rá bízott, hogy adja tovább. Könnyen elkezd dicsekedni, ahelyett, hogy dicsőítené Istent. Ezért figyelmeztette Isten az Ő népét a honfoglalás küszöbén, sőt, amikor már az ország egy részét elfoglalták, és látták, hogy az valóban tejjel-mézzel folyó gyönyörű gazdag ország, akkor Isten így figyelmezteti: „Ne mondd ezt: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot, hanem gondolj arra, hogy Istened az Úr adott neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak.” Nehogy azt hidd: a te kezed szerezte meg, hanem Istened az Úr adta ajándékba.(5Móz 8,17-18)
Jósáfát éber mararadt és ebbe a csapdába nem ment bele — majd legközelebb látjuk, hogy volt más, amelyikbe belement és lett belőle éppen elég baja. Ezt a csapdát kikerülte, világosan látta, hogy kitől kapta, amit kapott, kié az továbbra is, és mire való. Éppen ezért, amit Ő tett, az szintén példamutató a számunkra. Mit tett?
a) Így olvassuk ezt a 12. versben: „Jó-sáfátnak egyre nagyobb lett a hatalma. Várakat és raktárvárosokat épített Júdában. Sok készlete volt Júda városaiban.” — Vagyis: nem magának tartja meg ezt a gazdagságot. Az ő trónja, lába elé tették le az adót ezüstben, meg neki ajándékozták oda a hatalmas nyájakat, de eszébe sem jut, hogy azt magának tartsa meg. Ez a népé. Az ő népének adta ezt Isten, amely népnek a fejévé tette őt most egy időre. Neki pedig felelősen kell sáfárkodnia mindazzal, amit Istentől kap. Ezek a nyájak az Úréi, ez az ezüst az Úré, amit a filiszteusok félelmükben hoztak adóként. Úgy kell tehát felhasználni, ahogy azt Isten jónak látja: a népnek a javára, gondolva a jövőre.
A felelős vezetőnek az arcképét lehetne itt megfesteni. Most azonban minden részletre nincs időnk, de tessenek otthon is újra és újra elolvasni, hiszen mindannyiunkat felelősekké tett Isten valakikért, valamiért. Valamit mindnyájunkra bízott — épp az előző vasárnapokon is olvastuk ezeket az ádventi igéket a Bibliából. Ott van-e bennünk ez a természetes felelősség? Az Úrtól kaptam, eszembe sem jut, hogy az enyém lenne, hanem körülnézek: kiknek a javára, és hogyan kell ezt most felhasználni, s lássunk munkához most azonnal! Most, amíg béke van! Most még félelem van az ellenségek szívében, most senki nem indít háborút. Tartalékoljunk. Építsünk raktárvárosokat, és amit hoztak, és amire most nincs szükségünk, azt tegyük el esetleges nehezebb időkre.
A Jeremiás siralmaiban van az a megrázó mondat: „szennye a ruhája szélén, nem gondolt a jövőjére, ezért csudálatosan alásüllyedt.” Isten gyermekeit az jellemzi, hogy gondolnak a jövőjükre. Felelősen élnek. Minden lehetőséggel úgy élnek. Ezért, ha kell, áron is megveszik az alkalmakat — ahogy Pál apostol írja, mert a napok gonoszok. Mit jelent az, hogy gonoszok? Azt jelenti, hogy elhitetik velünk: vég nélkül ismétlődnek, pedig nem ismétlődnek vég nélkül. Most ilyen szélcsendes idő van — mondja Jósáfát, akkor most dolgozzunk keményen, most nem kell harcolni, most azok is építhetnek, akiknek majd esetleg harcba kell menniük. Használjuk ezt ki, gondoljunk a jövőre. Sáfárkodjunk. Legyünk hű és bölcs sáfárok. Készüljünk. Annyira ádventi gondolat ez, nem?
Ha Isten viszonylag nyugodt, békés időt ad, az arra való, hogy készüljünk. Ha éppen próbákat ad, és nevel, akkor az arra való: figyeljünk, mit akar elérni az életünkben. Talán mitől kímél meg. Mi csak azt érezzük, hogy ránk nehezedik az Ő keze, és utólag látjuk meg: mitől mentett meg ezáltal is, meg eközben is, és mit akar elérni az életünkben. A jövőre gondolni mindig! Úgy élni felelősen a jelenben két lábbal benne, hogy két szemünk meg a hitünk a jövőre függesztjük. Az ilyen emberek viszik előre a történelmet, ezek lesznek másoknak hasznosak. A király egy egész népnek, a családfő egy kicsi családnak, valaki talán egyetlen öregnek, akiért felelős, vagy egyetlen gyermeknek, — akiket Isten éppen reánk bízott. Azoknak a java ettől is függ, hogy felelősen bánunk-e az Istentől kapott értékekkel. Kihasználjuk-e a kínálkozó lehetőségeket mindig mások javára és mindig a jövőre is gondolva?
Ezek nagyon szép vonásai itt Jósáfátnak. A mai korszellemet egyre inkább ennek az ellenkezője jellemzi. Az, hogy mivel bizonytalan a jövője a hitetlen embernek, ezért csak a pillanatra koncentrál, csak a maga élvezeteit keresi, csak a testére gondol... Nem gondol a jövőjére, nem gondol a másikra, nem gondol arra: Bolond, az éjjel elkérik a lelkedet, és mi lesz vele? Eddig nem foglalkoztál a lelkeddel. Akiket Isten Lelke vezérel, azok inkább Jósáfáthoz hasonlítanak.
b) És mi jellemzi még őt? „Sok készlete volt Júda városaiban, Jeruzsálemben pedig vitéz férfiakból álló katonasága volt.” — Itt felsorol jó néhány nevet, akikhez ennyi meg annyi ezer hadi szolgálatra felkészített ember tartozott.
Nincs háború? Azért kell most felkészülni arra, hogy ha lesz, ne akkor kapkodjunk, és ne veszítsük el. Erre is fel kell használni a békességet, mert előbb-utóbb lesz. Ezek a felsorolt népek ősi ellenségei voltak Isten népének, és Jósáfát tudta, hogy azok is maradnak. Most félelmükben hoznak adót ezüstben, meg ideterelik a nyájaik egy részét, aztán elmúlhat a félelmük, vagy összefognak, vagy ki tudja, mi történik, de Jósáfát tudta, hogy minden elődjének keserves harcai voltak ezekkel a népekkel. Fő az éberség! Mi nem fogunk támadni, de ha támadnak, a felelős vezetőnek idejében kell felkészülnie, hogy megvédi a rábízottakat.
Minden részletében tanulságos ez a leírás, amit itt olvastunk. Tulajdonképpen meglepő ez a szám. Összeadtam, hogy melyik hadvezérnek mekkora serege volt, és rendkívül nagy szám jött ki. Egymillió százhatvanezer harcra felkészített, felszerelt vitéz férfiről van itt szó. Rendkívül kicsire zsugorodott Jósáfátnak a népe, s ez azt jelentheti, hogy minden férfiember benne van ebben, akik közben otthon dolgoztak, végezték a napi munkájukat, de felkészítette őket idejében a harcra. Adja Isten, hogy sose legyen rá szükség! De ha mégis... A felelős előrelátás kötelességévé teszi az embernek azt, amit itt Jósáfát csinál.
Jeruzsálemben helyőrséget helyezett el — addig nem volt, megszervezte a hadsereg vezetését — olvastuk a hierarchiát, a fővezérek, alvezérek, és azoknak a beosztottjait. Mindenki tudta, hogy kinek parancsol, kikkel rendelkezik. Ha baj lenne, akkor készen legyünk a harcra. — Mert, hogy most megint az Újszövetségbe ugorjunk, „nem test és vér ellen van nekünk hadakozásunk, hanem a levegőbeli hatalmasságok ellen.” „Annakokáért öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” — És akkor öltözzétek fel, amikor még nem támad, hogy ha támad, legyen mihez nyúlnotok. (Az Ef 6-ban Pál apostol újszövetségi változatban ugyanezt írja le, amiről itt az ószövetségben olvastunk.)
Isten népe nem álmodozhat, és ha Isten viszonylagos nyugodt időket enged neki, akkor is készen kell lennie bármire. Tudnia kell azt, hogy az „Ördög mint ordító oroszlán szerte jár, nézvén, kit nyeljen el.” Tudnia kell, hogy az „ördög mint világosság angyala jelenik meg sokszor, hogy megtévessze, ha lehet, még a hívőket is.” Aki ismeri az ellenséget, az nem álmodozik, hanem készen van. Nem ettől függ a győzelem, a győzelmet az Úr adja, aki védelmével veszi körül az övéit. Néha beleengedi őket harcokba is. Ez nem egyfajta görcsös magatartást jelent, nem állandó rettegést, hogy jaj, mikor jön a támadás, — békésen és hálásan élvezi Isten gyermeke azt, amit éppen Isten neki adott, de éber. Éppen Jézusnak az ádventről szóló példázatai és tanításai szólnak arról, hogy milyen ébereknek lennünk, és idejében felkészülni mindenre. Ott van az öt bolond és öt okos szűznek a példázata. Hiába akarnak olajért menni akkor, amikor ott a vőlegény. Mire megjönnek, becsukják az orruk előtt a kaput. Idejében kell felkészülni mindenre. Egyáltalán készülni kell a jövőre! És mivel mi egészen bizonyosan tudhatjuk, hogy egyszer meg kell jelennünk Jézus Krisztus színe előtt, amikor Ő mint Bíró tér vissza, erre a találkozásra most kell felkészülni: „Hogy majd ha jössz, készen legyünk” — ahogy szép énekünk mondja.
Jellemez-e minket ez az ádventi készülődés, ez a lelki belső folyamatos felelősség, ami — megint mondom — fontos, hogy mindenféle görcsöléstől és félelemtől mentes legyen, hiszen mi nem félelemmel készülünk erre a találkozásra. Úgy készülünk, mint menyasszony az esküvőjére. Ez is bibliai kép. Várjuk a mi szeretett és szerető vőlegényünket. De idejében kell felkészülni, nehogy az a váratlan pillanat készületlenül találjon.
Hadd emlékeztessek arra, amiről egyszer egy ilyen csütörtöki alkalommal beszéltünk az idén. A Biblia beszél a hívők há-rom helyzetéről: szentek, szolgák, katonák. Szentté válik az, aki hitre jut, aki Jézust befogadja az életébe. Az Ő szentségét kapja. Utána szolgálni kezd, Isten valami feladatot bíz rá. De néha meleg helyzetekbe kerülhet, ahol, mint katonának kell helytállnia. Fel vagyunk-e készítve és készülve erre?
Újra és újra ismétlődik itt ez a kifejezés: „erős hadakozó férfiak”. Spurgeon azt írja ennek a helynek a magyarázatánál, hogy nem szállnak többé sasok az egyház egén, hanem csak verebek, meg ilyen-olyan apró madarak. Aztán kifejti, mire gondol: olyan erős, harcra kész, bevetésre alkalmas, vitéz hívők, amilyenekről tudunk az egyháztörténet során, megfogyatkoztak a napjainkban. Olyan kis örvendezők vannak, hogy ők üdvösséget kaptak, ami nagy dolog, de mi lesz a többivel, aki még nem kapott körülöttünk? Erős vitézekként őértük kellene harcolni. Például az imádság fegyverével, vállalva a Krisztus gyalázatát, a bizonyságtétel fegyverével, a megszentelt élet világító eszközével. Harcolni mások üdvösségéért. Nagyszerű, hogy megkaptam, legyek hálás, s induljak harcba!
Vagy ha egy váratlan pillanatban harcba küld az én Uram, akkor fel vagyok-e készítve? Azt olvastuk itt: felkészített. „Hadi szolgálatra felszerelt emberek.” Ilyenek vagyunk-e? Ez a szándék ott van-e bennünk: ha Ő küld, megyek. Nem kezdek hadakozni magamtól, de ha Ő küld, kész vagyok az Úrnak harcait harcolni, és használhat.
Azt írja Pál a szelíd Timótheusnak, hogy mint a Jézus Krisztus jó vitéze, úgy hordozd a munkának terhét. Most még a munka terhét hordozod, végzed a napi munkát, de előbb-utóbb, és sok alkalommal majd, harcolnod kell. Kész vagy-e a bevetésre? Barátkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez is ádventi gondolat. A mi készülődésünkhöz ez is hozzátartozik.
Isten tehát néha ad ilyen csendes időket is, mint amilyet itt Jósáfátnak adott. Majd aztán harciasabb időkkel is találkozunk az ő életében. Azért adja, hogy felkészüljön az ember a jövőre.
Jó lenne, ha ez az ádventi gondolat naponta visszatérne bennünk, és alkalmaznánk azt a magunk helyzetére, hiszen tudjuk, hogy jön a nagy nyomorúság majd. Jön az ítélet, most kell arra felkészülnünk, hogy Jézussal együtt álljunk meg ott. Itt kapcsolhatunk vissza a legelejére: ezért is nagyon fontos, hogy Jósáfát kereste az Urat, kiirtotta a bálványokat, és a Bibliára támaszkodva tanította a népet. Ez a mi feladatunk, és ebből következhet egy egészséges fölkészülés és készenléti állapot. Keresni Őt szüntelenül, ennek legyen meg a folytatása cselekedetekben. Mi következik abból? Például a bálványdöntögetés vagy valami más, és a másokért való felelősség: Isten igéjét megismertetni másokkal.

Folytassuk a VIII. parancsolat tanulmá-nyozását. Mi minden van még ebben a két rövid szócskában: „Ne lopj!” Ennek az isteni parancsnak talán soha nem volt olyan sok megszegése és megszegője, mint éppen napjainkban. Ez a világ megtelt kicsi és nagy tolvajokkal. Felsorolhatatlanul sok szomorú példát tudnánk erre említeni mi is, kezdve attól, ami egyre nagyobb gondot jelent, mert sokkal súlyosabb betegségnek a tünete csupán, hogy nincs biztonságban a gyerekek uzsonnája, kabátja, órája, mert egymásét lopják el, és ugyanakkor külföldi újságírók egy itt tartott konferenciáján a külföldiek egyáltalán nem értették, hogyan maradhatnak felderítetlenül milliós sikkasz- tások.
Azonban most nem ezekről a közönséges tolvajlásainkról szeretnék beszélni. Ezekre naponta látunk példákat, és ha engedünk Isten igéjének, akkor ezek lelepleződnek sokféle formában, a mi életünkben is. Szeretnék a lopásnak olyan példáiról említést tenni, amikre a legtöbbször egyáltalán nem gondolunk, amik azonban annál inkább mérgezik az életünket, mivel rejtve maradt bűnök. Ezekre csak Isten igéje tud rávilágítani, és ha ezektől megszabadul valaki, azok a közönségesek is, a mindennapiak is ritkulni fognak, mert Isten világosságába kerülnek.
A múlt vasárnap arról hallottunk az igéből, hogy aki nem arra használja Istentől kapott javait, amire azokat Isten adta, az meglopja embertársait, mert szegényebb lesz az, akitől kapta: a példázatbeli gazda, szegényebbek lesznek azok, akik használhatták volna, és szegényebb lesz az is, aki nem használja, vagy nem arra használja, hiszen hasznos élet helyett tétlenkedik.
Ma Isten igéjének azt a tanítását szeretném elétek hozni, ami arról szól, hogy mi a legjellemzőbb formája annak, amikor Istent lopjuk meg. A talentumok példázata arról szólt, amikor egymást megszegényítjük, Jézusnak ezek a mai szavai arra világítanak rá, amikor eltulajdonít az ember valamit Istentől. Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy ha bármit ellopunk Istentől, azzal Ő nem lesz szegényebb. Nem Ő lesz szegényebb, hanem mi leszünk szegényebbek mindig, sőt kerülünk életveszélyes helyzetbe, mert aki magának tulajdonítja, vagyis eltulajdonítja azt, ami Istené, az szembekerül vele, az ellenségévé válik Istennek, akár tudja ezt, akár nem, és ez nagyon veszedelmes helyzet.
Miről van szó alapigénkben? Egy beszélgetésnek a leírását hallottuk itt. A farizeusok és a Heródes-pártiak - akik politikai kérdésekben nem értettek egyet, abban azonban egyetértettek, hogy Jézust közös ellenségnek tartották, - csapdát állítanak Jézusnak, és kiagyalnak egy olyan kérdést, amire számításaik szerint csak rosszul lehet válaszolni. „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Ha Jézus igennel válaszol, akkor elveszíti a tömeg becsülését, mert az emberek tiltakoztak ez ellen a kötelezettség ellen. Ha nemmel felel, akkor szembe kerül a római birodalom hatóságaival, és vége van.
Mit mond erre a kérdésre Jézus? Úgyszólván a zsebükből veszi ki az érvet. Azt kérdezi: van-e itt egy olyan pénz, amivel az adót szoktátok fizetni? Van. Adnak neki egy Tiberius dénárt. Ez maga már leleplezi őket, hogy használják a császár pénzét egészen addig, amíg abból nekik hasznuk van, csak az adót nem akarják fizetni. Kinek a képe van rajta? - Jézus felmutatja a dénárt. Mondják kórusban: a császáré. Akkor mi a probléma? A császár pénzt veret nektek, hogy tudjatok kereskedni. Utakat, hidakat építtet, tehát ad nektek sok mindent, ami az élet külső fenntartásához szükséges. Akkor ti most adjátok vissza a császárnak azt, amivel ezért ti tartoztok. Ez az adó.
Hangsúlyos az az igekötő, amit Jézus odatesz ez elé a szó elé. A kérdés így hangzik: Szabad-e adót adnunk a császárnak vagy nem? Jézus befejező mondata így hangzik: Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, és adjátok vissza Istennek, ami az Övé. Rendkívül egyszerű a képlet. A császár ad nektek sok mindent, ti azt gondolkozás nélkül elfogadjátok. Érdekes, ott nem probléma, hogy pogány uralkodó által készíttetett utakon jártok, meg az általa lehetővé tett kereskedésből gazdagodtok meg. Ott nem probléma, hogy ő pogány, csak amikor vissza kellene adni valamit, akkor probléma. Az adó jár a császárnak, mert ő sok mindent adott nektek.
És mi az, ami jár Istennek? Mit kell visszaadnunk Istennek? Önmagunkat és a dicsőséget, az imádatot. Némely császárok ugyan ez utóbbit is maguknak próbálták megszerezni, de ez ellen maga Jézus tiltakozik leginkább. Az imádat egyedül Istené, és ti is egyedül Istenéi vagytok. És itt olyanokkal beszél, akiknek illett ismerniük az Írásokat, az Ószövetséget, és az Ószövetség tele van erre vonatkozó utalásokkal: az Úré az egész föld, hogy mindnyájan az Övéi vagyunk. Hogy testestől-lelkestől az Ő tulajdona. Az Ő népének a tagjai kiváltképpen is, minősítetten is. Csakhogy önmagukat és a tiszteletet ugyanúgy nem akarják megadni Istennek, mint ahogy az adót nem akarják fizetni a császárnak. Adjátok vissza a császárnak azt, ami az övé, és adjátok vissza Istennek azt, ami neki jár.
Jó lenne, ha világosan értenénk Jézus Krisztusnak ezt a tanítását, mert sokszor félremagyarázzuk ezt. Itt nem arról van szó, hogy tegyetek eleget egy kicsit a világnak, egy kicsit Istennek. Itt nem konformizmust prédikál Jézus, tehát nem minden rendszer kiszolgálását, elvtelen alkalmazkodást, a megmaradás érdekében tegyünk engedményt a mindenkori hatalomnak, - ugye ezt az Isten is megérti. Végül is ezen a földön élünk, egyezzünk ki ezzel is, azzal is; felefele, hol a világnak engedünk, hol Istennek engedünk. Így szokták sokan érteni ezt a jézusi mondást.
Itt szó sincs erről! Itt Jézus azt mondja: két teljesen különböző dologról van szó. Két teljesen különböző tartozást kell rendezni, és mindkettőt a maga helyén teljesen rendezni kell, és nem szabad felcserélni őket. Amivel a császárnak tartoztok, azt neki kell megadni, amivel Istennek tartoztok, azt meg neki kell megadni, és mindkettőt teljesen. Az adó a császáré. Istennek nem kell adót fizetni. De az ember, meg a dicső-ítés, az egyedül Istené, és ezt ugyanúgy tessék visszaadni neki, mert elvettétek tőle, mint ahogy az adót vissza kell adni a császárnak. Nekünk tehát önmagunkat és az imádásunkat, a dicsőítésünket kell visszaadnunk Istennek. És aki ezt nem teszi, az eltulajdonított valamit, ami egyedül és kizárólag Istené. Az meglopta az Istent. Istentől rabolt javakkal él vissza, és ennek mindig súlyos következménye van. Mit jelent ez?
1. Mit jelent az, hogy magunkat adjuk vissza Istennek és mit jelent, hogy adjuk vissza neki az egyedül Őt megillető imádatot és dicsőítést?
A Biblia egyértelműen úgy szól az emberről, mint aki Isten tulajdona, nem a maga ura. A teremtés jogán is, a megváltás jogán is, testestől-lelkestől Isten tulajdona vagyunk. Az ősbűn pontosan az, hogy az ember nem ismeri el Isten tulajdonjogát önmaga felett. A maga ura akar lenni. Nem tud az lenni, éppen ez által válik kiszolgáltatottjává sok nálánál nagyobb erőnek, de azt képzeli, hogy ez lehetséges, és úgy kezeli magát, úgy bánik testével-lelkével, idejével, pénzével, képességeivel, mintha ő rendelkezne önmaga felett. Éppen ez a bűn lényege, hogy ne Isten rendelkezzék velem. Isten ne rendelkezzék velem, hanem majd én Őnélküle. Ez azt jelenti, hogy szembe kerül az ember Istennel. Sőt Istennel szemben akarja érvényesíteni magát.
Amit a Biblia megtérésnek nevez, annak a lényege pontosan ennek a fordítottja. Amikor valaki elismeri Isten tulajdonjogát az élete felett. Amikor Úrnak ismeri el Istent, és azt mondja: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Teljesen kiszolgáltatja magát. Valami mélységes bizalom van emögött, látatlanban is igent mond ennek az Úrnak minden parancsára, gondolatára, akaratára, és ahogy azokat részletekben megismeri, bizalommal cselekszi is. Sőt, ezt tekinti élete legfőbb feladatának, ehhez kéri a Szentlélek segítségét: adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. - ez a hívő ember programja, ahol érvényesül Isten Úr volta, ahol nem a magamé vagyok, hanem egészen kiszolgáltatom magamat neki. És ebben a függő helyzetben bontakozik ki igazán az ember, ebben jut el olyan szabadságra, amire másként sehogyan sem.
Amit tehát Pál apostol a korinthusiaknak ír, az így valósul meg a gyakorlatban: „Nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amit Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20) Mindig együtt szerepel ez a kettő. Itt az újjászületett emberekről van szó, akik már vették Isten Szentlelkét, csak elfelejtik, hogy ezáltal birtokba vette őket Isten. És erre ők is igent mondtak, most megint kezdenek függetlenedni. Azt mondja: elfelejtitek, hogy ti az Isten tulajdona vagytok, és nem a magatokéi. Áron vétettetek meg, és itt jön a második: dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben.
Ami az Istené, azt adjátok vissza az Istennek: önmagatokat és a dicsőítést. És mi az az ár, amin megvétettünk? Ezt meg Péter levelében olvashatjuk: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1,18-19) Ez volt az ára annak, hogy Isten kiváltott minket abból a rabszolgaságból, amibe kerültünk, amikor Őtőle függetlenítettük magunkat.
Akinek az életében ez tudatos döntéssé válik, ezt újra és újra frissen tartja magában, hogy nem a magamé vagyok, nem azt csinálhatok a testemmel-lelkemmel, semmimmel sem, amit én akarok, hanem amit az én tulajdonosom akar velem, és erre belső meggyőződésből, önként, boldogan igent mondtam egyszer s mindenkorra, és igent mondok újra és újra minden helyzetben, az ilyen emberek életében minden leegyszerűsödik, és sokkal magától értetődőbben valósul meg Isten királyi uralma, mint ahogy arról elmélkedni szoktak az emberek.
Úgy, ahogy a Korinthusi levélben írja Pál, ahol szinte halljuk, hogy összecsapja a kezét, hogy a macedóniaiak, akik olyan szegények, hogy őket akartuk segíteni a többi gyülekezettel, mekkora adományt küldtek a jeruzsálemi özvegyek és szegények részére. Hát hogy tudtak így, erejükön felül adakozni? S akkor Pál megfejti a titkot: „Önmagukat adták először az Úrnak,” és ezért az ő szegénységük áldozatkészségük gazdagságává növekedett. (2Kor 8,5) Mert aki önmagát tényleg odaadja Istennek, az a rajta levő ruhát is odaadta, annak a zsebét is odaadta, meg azt is, amit abba Isten tett, mert tudja, hogy azt Isten tette bele, és Istené a pénze, nemcsak a tizede, az egész. És Isten Szentlelke, aki benne lakozik, ha indítja őt, akkor ő indul. Ha cselekvésre ösztönzi, akkor cselekszik, és azt cselekszi, amire Isten indítja.
Ezt jelenti hívő embernek lenni. Nem csak azt, hogy hiszem, hogy van Isten, hanem azt, hogy Isten azt tehet velem, amit akar. És ez nem kényszer, erre én mondtam: igen. És lépésről-lépésre tapasztalom ennek az áldásait.
Egy missziói iskola igazgatója, neves teológus, nyugdíjba vonult. Nem sokkal előtte hallotta, hogy egy ázsiai országban szükség lenne tanárra és lelkipásztorra. Éppen olyan szakosra, amilyen ő volt. Ő éppen azokat a nyelveket ismerte, amikre ott szükség volt. Feleségével együtt úgy látták, hogy odamennek szolgálni. Fillérekért felkínálta volt diákjainak rendkívül értékes könyvtárát - ezt egy diákja mondta el, hogy az ebédlőasztalon ki voltak rakva a jobbnál jobb könyvek - és ezt szeretettel, áron alul odaadta nekik. Miután a gyermekeik már „sínen” voltak, ugyanezt tették a többi ingóságukkal is, és feleségével együtt, a 60-on felül, kimentek egy olyan országba, ahol szegénység várta őket. Ott szolgálnak a mai napig. Senki nem kényszeríttette őket rá. A bennük lakozó Szentlélek indította erre. Nem fotelben ülve újságot akar lapozgatni nyugdíjas éveiben, hanem amíg Isten ad neki erőt, megy oda, ahova Isten küldi. Ez így történik azokkal, akik tudják, hogy nem a magukéi, hanem testestől-lelkestől Isten tulajdonai és Isten rendelkezik velük.
Sok áldás van ezen, ezek közül kettőt említek:
a) Erős bizonyossága lesz az ilyen embernek. Olyan biztonságérzéssel ajándékozza meg Isten, amit másként nem tud elérni. Megvalósul életében az, amit a Heidelbergi Kátéban így olvashatunk:
„Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, - aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, - sőt inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által engem az örök élet felől biztosít - és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”
Ezt a biztonságot semmi más nem adhatja, csak az, ha valaki tudja és akarja, hogy az ő Megváltójának a tulajdona legyen, és nem lopja el magát újra és újra Istentől. Elméletben, meg vasárnap, meg a karácsonyi nagy istentiszteleten természetesen a te néped vagyunk, és Urunknak nevezünk, de amikor valamit el kell határozni, azt egyedül határozuk el. Az ilyen ember nem Isten tulajdona, nincs is az a biztonságérzete. Fél az élettől, fél a haláltól, fél önmagától és az ellenségektől, néha a jó barátoktól is, mert nem tudja, mikor válnak ellenséggé. Mindig lesz oka félni. Míg az, aki Isten tulajdona, szabad.
b) A másik nagy áldás, hogy az ilyenek tudnak igazán veszíteni. Nagy tudomány ez, testvérek. A lelkigondozói munkában lá-tom, hogy mit szenvednek azok, akik nem ismerik ezt a tudományt.
Aki magát egészen odaszánta, odarendelte Isten tulajdonába, Isten akarata alá, annak magától értetődő: Isten azt tesz vele, amit akar. S ha az pillanatnyilag kellemetlen az illetőnek, az sem tragédia, azt is Istentől fogadja el, és tudja, hogy vele csak jó történhet. Mert akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. A pillanatnyi rosszat is úgy fordítja, és úgy használja fel, hogy abból jó jöjjön ki. Ettől a bizalomtól indíttatva nem vitatkozik az ilyen ember Istennel, nem tiltakozik a parancsai ellen, nem lázad a helyzete ellen, nem követelőzik - kér, vár…
Minden helyzetben tud hálát adni. Nem ragaszkodik görcsösen semmihez. Amikor elvesz tőle valamit Isten, akkor azt nem úgy éli át, hogy most elvette az enyémet, hanem úgy, hogy visszavette a sajátját. Hiszen mindenem az övé, és Ő azt csinál az övével, amit akar, és Ő mindig jól cselekszik, akkor is, ha pillanatnyilag nem értem. Nem engem fosztott meg valamitől, hanem Ő gazdálkodik. Eddig adott, most meg elvesz. De ez az övé.
Talán emlékszünk arra, hogy Jób iszonyatos veszteségének a mélyén azt mondja a feleségének, aki tele van keserűséggel: elfelejtetted, hogy az Úr adta, most meg az Úr vette el? Ebben a helyzetben is áldjuk az Úr nevét, az övé mindenünk. Itt is megszólal az Isten-dicsőítés, mert ez mindig együtt jár. Aki önmagát visszaadta Istennek, az tudja Őt dicsőíteni minden helyzetben. Aki nem így néz a dolgaira, a veszteségeire, az mindig meglopja Istent.
Az ilyen ember azért szabad, mert tudja: az élete is Isten kezében van, s akkor szab annak véget, amikor jónak látja. Amíg formálni akar és használni mások javára, addig úgyis életben tart. Ha már nem akar formálni és használni, akkor minek éljek? Akkor sokkal jobb a Krisztussal lenni - a Filippi levélben azt írja Pál: az sokkal inkább jobb. Amíg meg formálni és használni akar, addig jobb itt lennem. Teljes belső szabadság. Olyan emelkedett szemlélet, amit a mütyürkéihez görcsösen ragaszkodó ember, az életét kínosan meghosszabbítani vágyó ember egyáltalán nem ért.
Én is, és mindenem Isten tulajdona, ezért tudok veszíteni. Nem én veszítek, hanem teszem azt, amit éppen a gazdám tőlem kíván. Az ilyen ember is sír, amikor valami fájdalmat okoz neki. Az ilyen embernek is fáj az, ha valamit, vagy valakit el kell veszítenie. De másként sír és másként fáj. Ez a másként éppen egy ádventi kifejezéssel van jelölve Pál apostol levelében. Azt mondja: ne úgy bánkódjatok, mint akiknek nincs reménységük. Mert aki Isten tulajdona, annak mindig van reménysége.
Szép példa erre az ószövetségi Anna, akit nyomasztott, hogy nincs gyermeke. És amikor a kicsi Sámuelért könyörgött, akkor azt mondja Istennek: adjál nekem gyermeket, és ha adsz a te szolgálólányodnak, én őt egész életére az Úrnak szentelem. Gyönyörű gesztusa ez ennek a bizonyosságnak, hogy én is, és mindenem, amim van, az Úré. Még a gyerekem is az övé, ha születik. Azért kérem tulajdonképpen, hogy tudjak kit adni neki.
A hitetlen embernek ez teljesen érthetetlen és ostoba gondolat. Az újjászületett embernek ez magától értetődő. Mintegy az Úrnak kérem, amit kérek. Egy időre és szolgálatra nekem ajándékozza, és áldom Őt érte, de nem ragaszkodom hozzá. Bármikor kész vagyok visszaadni neki, mert az övé. Nem a magamét adom oda nagylelkűen, hanem az övével teszem azt, amit éppen Ő most kíván. Adj erőt, Uram, hogy a tőled kapott feladataimat elvégezhessem, és utána egyedül téged dicsőítselek. Ez a hívő ember alapállása, és nem az, hogy segíts meg, hogy a magam céljait elérjem.
Ez tehát az egyik: adjátok vissza önmagatokat az Istennek. Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e az, amit énekelünk majd az egyik szép énekünkben: mivel Jézus önmagát adta, te is adod egész magad.
2. Az ilyen ember Istennek adja a dicsőséget. Ha valahol mi lépten-nyomon meglopjuk Istent, akkor az ez. Ő megajándékoz valami eredménnyel, s elkezdünk dicsekedni. Vagy nem dicsekszünk, mert „szeré-nyek” vagyunk, de nem dicsőítjük Őt. Szé-gyelljük bevallani emberek előtt, hogy mi neki vagyunk hálásak. Visszatartjuk azt a dicsőítést, aminek pedig az ajkainkon is meg kellene szólalnia, hogy ebben az Istent-gyalázó világban dicsőíttessék az Isten így is. Hogy a vakok hadd lássák, hogy itt Isten cselekszik, Isten használt, Isten segített meg, s ezért egyedül neki adom a dicsőséget.
Olyan szomorú az, amikor valaki azt mondja: azt én kemény munkával értem el. Rendben van, de ki ajándékozott meg azzal, hogy kemény munkád lehessen, azt el tudd végezni, és még eredménye is legyen? Olyan magától értetődő az, hogy van ép két kezünk, meg olyan - amilyen értelmes elménk, meg munkalehetőségünk, s nem hiába fáradoztunk, hanem siker koronázta? Ez mind magától értetődő? Egytől-egyig mind az Ő ajándéka volt! Csak a vak nem látja ezt, s a hitetlen ember lelkileg vak, ezért magának tulajdonítja azt, ami egyedül az Istené: a dicsőséget, a dicsőítést, az imá-datot, a tiszteletet.
Hogyan szoktunk beszélni Istenről és Istennel? Vajon nem hatja át a tiszteletlenség sokszor szavainkat, azt a pózt, ahogy elnyújtózik valaki az ágyban és mond néhány mondatot, és azt hiszi, imádkozott. Nem volt az felesleges, hogy hívő eleink térdre borultak a nagy Isten előtt, hogy maguk is hadd lássák, milyen kicsik vagyunk mi az Ő egyedülálló nagyságához képest. Ez nem azt jelenti, hogy a paplan alatt nem szabad imádkozni, de megadjuk-e az illő tiszteletet, azt a tiszteletet, ami egyedül Őt illet meg?
Isten maga mondja: aki hálával áldozik, az dicsőít engem. Hogyan dicsőítsem Istent? Úgy, hogy legyenek olyan imádságaim, amelyekben csak hálát adok. Sajnos, többnyire olyan imádságaink vannak, amikben csupa kérés van. Imaközösségek elején sokszor szoktuk kérni: legyen Isten dicsőítése, hálaadás, bűnvallás és utána térjünk a kérésekre. A harmadik imádság már kérés, s attól kezdve megnyílnak a zsilipek, mondhatjuk Istennek kéréseinket. Mondhatjuk, és Ő erre bátorít is. De még ott is ott van: „Hálaadással tárjátok fel a kívánságaitokat.” (Fil 4,6) Ez is mutatná, hogy megadjuk neki azt, ami egyedül az övé: a dicsőséget, a tiszteletet, az imádatot.
Jézus tehát azt mondja: adjátok vissza a császárnak azt, ami a császáré, és adjátok vissza Istennek, azt, ami egyedül az övé: önmagatokat és az Ő imádatát.
Ádventben vagyunk, jó lenne, ha ezekben a hetekben különösen is felerősödne a szívünkben az a várakozás, hogy a mi Megváltó Urunk, Jézus, egyszer megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel. Minden nap közelebb visz minket ehhez az alkalomhoz. Akkor derül majd ki igazán, hogy kik adták vissza önmagukat neki, és kik kezdték el már itt az Ő dicsőítését. Mert akkor csak azokat veszi magához, akik önmagukat már itt odaadták neki, és a többiek már nem változtathatnak az állapotukon, ott már nem lehet kapkodni, és hirtelen jóvátenni a mulasztásokat. Az övéi pedig semmi mást nem tesznek az örökkévalóságban, csak dicsőítik Őt.
Aki azt kérdezi, hogy vajon ez nem unalmas és egyhangú tevékenység-e, az nem szokta Őt dicsőíteni. Mert aki már itt megtanulja, ilyen gyarló, nyomorult, földi módon az Ő dicsőítését, az tudja, hogy ez mindennél értékesebb tevékenység. Az ember egész életét bearanyozza, az egész belsejét átjárja, és közben történik, amit szintén a korinthusiaknak ír Pál: az Isten dicsőségét szemlélvén, mi magunk is elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.
Boldog ember az, aki így is készül a Krisztussal való találkozásra, az Ő második eljövetelére, hogy elmondja az ének szavaival: Magamat egészen néked szentelem - és akkor felharsan a gyarló szívben a legméltóbb ének: az Isten dicsőítésének éneke.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet advent első vasárnapján. Az egyházi év rendje szerint ezzel a vasárnappal kezdődik az év ünnepes fele. Mivel lassan elfelejtünk ünnepelni, jó lenne megtanulnunk nemcsak formálisan, hanem tartalmilag figyelni az ünnepekre.
Bot Péter magyarigeni lelkipásztor azt írta, hogy Jézus Krisztusnak négy adventusa, vagyis eljövetele van: 1. Amikor testben megjelent; 2. amikor dicsőségben újra eljön; 3. amikor a hívő szívébe bészáll; s 4. amikor halálunk óráján elhív.
Gyermekkoromban Kecskeméten ezen a vasárnapon mindig elénekeltük ezt az éneket:

Jer, áldott vendég, várunk tégedet
Tisztítjuk a te utadat.
Egyengetjük a te ösvényedet,
Mutasd meg nálunk magadat!
Erős hittel szívünkben fogadunk,
Állandó szállást ott adunk.

Jó lenne, ha ez az advent azt hozná mindnyájunknak, hogy Jézusnak állandó szállása lesz a szívünkben! Legyen ehhez segítség ez a mai istentiszteletünk is.

* * *

A Tízparancsolat magyarázata során a nyolcadikhoz érkeztek, ami így hangzik: „Ne lopj!” Szeretnék ma először arról mondani néhány megállapítást, miért különösen nehéz erről a parancsról ma beszélni, ezt ma betartani és betartatni, utána pedig ennek az isteni igének egy adventi vonatkozásáról szeretnék szólni.
I. Miért különösen nehéz a VIII. parancsolatról ma egyáltalán beszélni, és azt komolyan venni?
1. Ahol nő a szegénység, ott könnyebben lopnak az emberek. A Biblia emberei józanok, és amikor a Példabeszédek könyvének az írója arról elmélkedik, mennyi is kellene neki ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljen, akkor azt kéri Istentől: ne adjon nagy gazdagságot, mert menthetetlenül el fogja bízni magát, de őrizze meg őt a szegénységtől is. Miért? „El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” (Péld 30,9) Nagyobb a kísértés abban a helyzetben. A munkanélküliséggel mindig együtt szokott növekedni a bűnözés is.
Hol van már az a világ, amikor nyugodtan elmehetett a gazdaember otthonról úgy, hogy nyitva hagyta a háza ajtóit, ki vitt volna el onnan akármit? Ha valaki kereste, és látta, hogy nincs otthon, üres kézzel ment tovább. Meg amikor kint hagyták a tejet vidéken, városban meg az újságot a sarkon, mellette egy kis kosárkával, az árát mindenki betette oda, és senki nem ürítette ki napközben a kosárkát. Ma minden elérhető helyen rácsot látunk. Tolvaj világgá lettünk. - Persze, tudnunk kell, hogy a legtöbb rablást és lopást nem a legszegényebbek követik el.
2. Azért is nehéz erről a parancsolatról beszélni, és ezt betartatni, mert amikor leginkább csak a kis tolvajokat büntetik, a nagyok pedig szabadon garázdálkodhatnak, akkor ez felszabadítja az embert a lopásra. Amikor a törvényesség látszatát keltve büntetlenül lehet lopni, akkor óhatatlanul fellazul a társadalom a gondolkodása.
Ez nem új probléma. A II. században élt római Cato már így ír erről: „Azok a tolvajok, akik az egyesek tulajdonát lopják, a börtönben morzsolják életüket. Azok a tolvajok pedig, akik közjavakat lopnak, aranyba és bíborba öltöznek.”
A reformátorok is keményen leleplezték ezt az igazságot, és szemükbe mondták azoknak, akik a legtöbbször elkerülték és elkerülik a büntetést. Luther így ír erről a Nagy Kátéban: „Hallgathatnánk az egyes kis tolvajokról, ha elkapnánk a nagy, hatalmas őstolvajokat, akikkel az urak és fejedelmek összeszűrik a levet. Ők nemcsak egy-két várost rabolnak ki, hanem naponta ezt teszik egész Németországgal.”
Kálvin pedig, amikor a VIII. parancsolatot magyarázza, és idéz Ézsaiás prófétától, aki kemény beszédet mond a nagy tolvajok ellen, akkor ezt írja: „Amikor Isten Ézsaiás prófétán keresztül fenyeget, hogy akik zsákmányoltak és raboltak, megkapják a magukét, akkor nem a kis tolvajokról szól, akiket akasztófára juttatnak, hanem a nagy fejedelmekről és monarchákról, akik akkor tekintélyesek voltak az egész világ előtt.”
Van, tehát ilyen, és ma sajnos ismét sok példát kell látnunk erre, hogy ahol többnyire csak a kicsiket büntetik, és a nagyok büntetlenül garázdálkodhatnak, ott fellazul Istennek e parancsával szemben a gátlás az emberek szívében. Természetesen ez nem igazolja a lopásnak semmilyen formáját, és nem menti azoknak a bűnét.
3. A korszellem szinte sugallja a lopást. Olyan torz embereszményt állít a társadalom elé, amelyiknek szinte szükséges kelléke a tolvajlás. A cél, amit sok ember ma maga előtt lát, a gyors haszon, a gyors eredmény siker, a gyors meggazdagodás. Aki enged ennek a torz, gátlástalan törekvésnek, az nem válogat az eszközökben. Az ilyen ember csak a célját nézi, s mivel a cél rossz, és az önigazoló jelszó, hogy a cél szentesíti az eszközt, hazug, ezért aztán mindenféle eszközhöz nyúl az ember. Nyugodtan leüti a másikat, elveszi az értékeit, azokat a sajátjaként kamatoztatja, s ezt nem is érzi bűnnek. A lopást sokan ma már nem tekintik bűnnek. Nem is nevezik így: lopás, tolvajlás, hanem azt mondják: szerez, átvesz, talál, hozzájut, lenyúl. Nem kell nevén nevezni, mert az bántó, hanem találjunk ki valami enyhítő nevet.
4. Azért is nagyon nehéz erről a parancsolatról becsületesen gondolkozni, a tényeket nevükön nevezni, ezt bűnnek tartani és bocsánatot kérni rá, mert a materialista-ateista világszemléletben nincs helye Istennek. Következésképpen az ilyen ember nem érzi magát felelősnek Isten előtt. Sokkal könnyebben felmenti magát és megnyugtatja a lelkiismeretét. Márpedig tudjuk, hogy akár hiszi valaki, hogy van Isten, akár nem, Isten akkor is kérdezi az embert, és felelni kell. Tehát Istennek vagyunk felelősek mindannyian. Ő azonnal megkérdezte Ádá-mot: hol vagy? miután szembefordult Istennel; és azonnal megkérdezte az első testvérgyilkost, Kaint: Hol van a te testvéred? és ezekre a kérdésekre felelnie kellett az embernek. Mindnyájan felelősek vagyunk Istennek, és ha előbb nem, az ítéletkor mindenkinek felelnie kell, „mert elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak, utána pedig az ítélet” - akár hiszi ezt valaki, akár nem, akár készül rá felelősen, akár nem.
Nehéz tehát ez a parancsolat azért is, mert ahol nő a szegénység, ott könnyebben lop az ember, azért is, mert ahol többnyire csak a kis tolvajokat üldözik, a nagyokat nem, sőt a nagyok büntetik a kicsiket, ott fellazulnak a belső gátlások, és felszabadítva érzi magát az ember a tolvajlásra; azért is, mert olyan kóros, beteges korszellem vesz körül bennünket, ami megfertőz és szinte sugallja a lopást és felmenti a tolvajt, és azért is, mert olyan szellem uralkodik - hosszú idő óta - nemcsak itt nálunk a világ keletebbi felében, hanem az egész világon, amelyik negligálja Istent, és ezért hiányzik az emberből az Isten előtti felelősség.
Természetesen mindez nem lehet mentség a lopásra. Isten törvénye ma is érvényes, és Ő annak megfelelően bánik az emberrel, ahogy Ő azt az igéjében megmondta.
II. Az igehirdetésnek a második felében arról szeretnék szólni, hogy Jézus beszél a lopásnak egy sajátos formájáról, ami éppen adventben nagyon időszerű tanítása.
Van egy példázata Jézusnak, amiben hallgatóinak a figyelmét éppen arra hívja fel, hogy Ő eljön majd másodszor is, akkor már mint Bíró, és felelnie kell mindenkinek előtte azért, hogy mivel töltötte el ezt a földi életet. Több ilyen példázata is van Jézusnak, de amiben a lopás gondolata sajátos összefüggésben előjön, az a talentumokról szóló példázat, amit a Bibliában így olvashatunk:
„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott, és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik ötöt és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik kettőt nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 25,14-30)
Egy talentum körülbelül 50 ezer forint mai értékének felel meg. Kaptak a szolgák különböző mértékben pénzt. Nem mondta meg a gazda, mikor jön vissza, amikor azonban sok idő múlva megjelent, kinek-kinek el kellett számolnia. Az első nyert mégannyit, mert közben vállalkozásba kezdett, a második is ugyanígy, a harmadik pedig annyit ad vissza, amennyit kapott, és ezt szigorúan megbünteti a gazda, mint tolvajt.
De miért tolvaj ez a harmadik? Hiszen nem nyúlt hozzá, nem vett el belőle, hiánytalanul visszaadta azt, amit kapott. Nos, éppen ez volt a bűne, hogy nem nyúlt hozzá, nem használta, nem dolgozott vele. Senkinek nem lett haszna abból, hogy a gazda értéket bízott rá. Márpedig ebből lehetett volna haszna a gazdának, hogy megsokszorozódik. Lehetett volna hasznuk másoknak, akiknek például kölcsönadja és kisegíti őket, és őket is segíti arra, hogy új értékeket hozzanak létre. S haszna lett volna belőle még a szolgának is, mert akkor értelmes, hasznos, dolgos életet él, így meg elásta a gödörbe, és várta, hogy jön vissza a gazda. Három embernek is lehetett volna haszna belőle, vagy még többnek - és egyiknek sem lett. Tehát ha lehetett volna hasznuk, és nem lett, akkor meglopta őket ez az ember, mégpedig azért, mert nem arra használta a rábízott értéket, amire kapta, mert nem használta a reábízott értéket. Aki tehát az Istentől kapott javait, értékeit nem használja, és nem arra használja, amire Isten adta, az tolvaj.
Ezt a gondolatot engedjük most közel a szívünkhöz, és itt a megterített úrasztalát körülülve engedjük, hogy Isten Szentlelke rávilágítson az ezzel kapcsolatos bűneinkre. Isten adott nekünk is, mindnyájunknak, sok értéket. Minden nap újra 24 órát kapunk tőle. Mindnyájunknak adott különféle testi és szellemi képességeket, adottságokat. Mindnyájunkat körülvett emberekkel, akikért felelősek vagyunk: rokonokkal, ismerősökkel, szomszédokkal, munkatársakkal, hívő testvérekkel, ellenségekkel, akikért felelősek vagyunk. Mindannyiunknak elkészít lehetőségeket arra, hogy segítsünk, szolgáljunk, az evangéliumot hirdessük. Együtt sírjunk, együtt örüljünk másokkal. Arra használjuk-e mindazt, amit kaptunk tőle, amire adta? Egyáltalán tudjuk-e, mit mire adott? Érdekel-e minket, hogy a Gazdának mi az elgondolása a nekünk adott ajándékokkal? Arra használjuk-e, és használjuk-e? Nem loptuk-e el sokszor a mások számára adott időt önmagunknak, és így pótolhatatlan mulasztásaink vannak. Nem loptuk-e a napot sokszor, amikor dolgozni kellett volna? És nem dolgozunk-e keményen olykor, amikor Isten csendet, a vele való találkozást készíti el nekünk? Tudunk-e éberen figyelni egy-egy találkozás alkalmával, egy-egy beszélgetés közben: Uram, mire adtad ezt a találkozást? Mire kell ezt használnom, pontosabban te mire akarsz engem használni? Hiszen aki valóban Isten gyermeke, az tudja, hogy életének célja: Isten dicsősége és mások javának a szolgálása. S miközben e kettő teljesedik, aközben bontakozik ki ő maga, és lesz boldog, hasznos emberré, aki hivatása magaslatán áll.
Vajon nem csak az lebeg-e a mi szemünk előtt is, mint az előbb említett torz szemlélet, hogy az én hasznom. Ez sem új kísértés. Pál apostol írja a Filippieknek: „Ne nézze ki-ki csak a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” Persze, hogy a magamét is, az én házam népét is el kell tartanom, de miközben ezért fáradozom, mindig kész vagyok arra, hogy Isten dicsőíttessék a szolgálatom által, és a másiknak a hasznát is nézzem, olykor úgy, hogy a magamét a mögé helyezem. És amikor ez beidegződéssé válik, és természetes, akkor kezd kiábrázolódni a Krisztus egy emberben.
Isten adja nekünk, hívőknek, az imádságnak a nagy ajándékát. Használjuk-e és arra használjuk-e, amire adta? Az Ő dicsőítésére, és arra, hogy gazdagabbak legyünk, azért, hogy másokat tudjunk gazdagítani. Ebben az évben Isten néhány csodálatos imameghallgatást adott a gyülekezetünkben. Éppen az egyik utolsó ifjúsági órán is elmondták a fiatalok, hogy valamiért odaadóan könyörögtek, és szemükszájuk elállt, hogy Isten hogyan válaszolt. Arra gondoltak ők is, meg én is, hogy miért nem tudjuk ezt folyamatosan gyakorolni? Mi-mindentől estünk el, mennyi mindenünk nincs azért, mert nem kértük! Jakab levelében ezt mondja Isten: háborogtok, veszekedtek egymással, hogy ez sincs, az sincs, amaz sincs. Miért nem kéritek?
Nincs, mert nem kéritek. Vannak ajándékok, amiket Isten azoknak a kezébe rak bele, akik tartják az üres kezüket, akik tudnak állhatatosan, hittel imádkozni. Használjuk-e, és arra használjuk-e ezt a lehetőséget, amire Isten adta? - A legtöbbünknek van otthon saját Bibliánk. Használjuk-e, és arra használjuk-e, amire való? A Biblia nem arra való, hogy ott legyen a polcon a többi könyv között. A Biblia arra való, hogy ott legyen az asztalon vagy az éjjeliszekrényen, és minden könyvet megelőzve, és mindegyiktől eltérően naponta kinyissuk, és kenyérként táplálkozzunk Isten igéjével. Erre használjuk?
Sok jót is lehet az Istentől kapott anyagi javakkal elérni. Mint ahogy ez a példázat is mondja: a pénz nem arra való, hogy elássák. A pénz arra való, hogy elköltsék vagy szolgáljanak vele, vagy valami módon hasznos legyen az embereknek és szolgálja Isten dicsőségét. Arra használjuk, és így használjuk azt a keveset, vagy azt a többet - kinek mennyi van?
Szintén a Jakab levelében olvassuk azt, hogy ha vannak emberek, akik bővelkednek javakban, és közvetlen mellettük vannak, akik szűkölködnek, akkor az előbbiek tolvajok, mert nem veszik észre, hogy azoké is náluk van letéve, akik ott szűkölködnek mellettük. Isten használni szeretné őket sáfárokként, hogy ami nem az övéké, csak náluk van letéve, azt kézbesítsék, adják tovább. Ebben a kézbesítő szolgálatban lesz sok öröme Isten gyermekének. Amikor tudja, hogy nem a magáéból adott, hanem az Istentől kapott javakkal sáfárkodott, azokat adta tovább, és hálásabb lesz azért is, ami megmaradt neki. Az ilyeneknek meg szokott sokszorozódni. Isten gondoskodik arról.
Hosszan, sorolhatnánk, mennyi mindent kapunk Istentől, amit talán nem használunk, elássuk ugyanígy, mint ez az egy talentumos. A talentum nem arra való, hogy üljenek rajta. A tojás való arra, hogy a kotlós üljön rajta. Az Istentől kapott ajándékaink arra valók, hogy használjuk, vagyis hogy azokkal együtt minket használhasson Isten. Felelős életet az él, aki ilyen sáfárszemlélettel él. Tulajdonképpen mindenem, amim van, Istené, én magam is az Övé vagyok, és állok rendelkezésére. Mit akarsz velem és azzal, amit rám bíztál, Uram? Annak egy részét mindig szabad nekünk örömmel és hálával élvezni. Isten mindig készít olyan lehetőségeket, feladatokat, amiket ha elvégzünk, akkor vagyunk hű és bölcs sáfárok.
Kezdtem írni egy listát készülés közben, hogy mi-mindent így szoktunk ellopni, aztán abbahagytam, mert felsorolhatatlan a tolvajságainknak a sora. Csak egy példa: Egy temetési szolgálatot megbeszélve mondta egyszer az elhunytnak a fia sírva, zokogva: legalább néhány évet elraboltam az apám életéből. Hogy érti ezt? S akkor elmondta: az utóbbi években, mást sem csinált, mint gyötörte a szüleit és fosztogatta őket. Mindig valamit követelt tőlük, és tudta, hogy mi fáj nekik, és leginkább azzal gyötörte őket. Most érti csak, hogy élhetett volna még az apja talán évekig - ő tette tönkre a szívét. És valószínű, hogy ez így is van.
Soha nem fogják emiatt lecsukni emberölésért, vagy életidő elrablásáért - ilyen nincs is, ez milyen bután hangzik, pedig hányszor előfordulhat, hogy éveket, hónapokat, ki tudja, mennyit elrabolunk egymás életéből, mert jól tudjuk, mivel lehet gyötörni, és ennek egyebek közt ez a következménye is lehet. Sose gondoltam volna rá, de engedtem, hogy ez az őszinte vallomás engem is leleplezzen, és dolgozzék bennem, s ennek kapcsán jutott eszembe az, hogy Isten például a szeretteinket azért adta mellénk, hogy boldoggá tegyük őket. Ha nem tesszük őket boldogokká, megloptuk őket, tolvajok vagyunk. Nem kell direkt boldogtalanná tenni, elég az is, ha nem boldogok mellettünk, és miattunk nem boldogok. Tolvajok és rablók vagyunk, és Isten ezt keményen számon fogja kérni.
Ezért nem folytatom a sort, inkább azt kérem, hogy úgy jöjjön ma mindenki az úrasztalához, és úgy legyünk itt úrvacsora közben csendben, magunkba mélyedve, hogy kérjük Istent: ezen a ponton is kegyelmesen teremtsen rendet az életünkben. Hozza elénk ma a tolvajlásainkat. Mi az, amit nem használtunk, pedig reánk bízta. Mi az, amit nem arra használtunk, amire adta. Mi az, amit megtartottunk magunknak, pedig akkor lennénk boldogok, ha továbbadtuk volna másoknak. Mi az a dicsőség, amit nem adtunk meg Istennek, hanem elhallgattunk, vagy dicsekedtünk vele… Engedjük, hogy Isten Szentlelke beszéljen ma velünk, s legyen őszinte, töredelmes bűnbánatunk. Ez lenne igazi, méltó indulás az ünnepek felé. Így szentelődne meg igazán az adventi időszakunk. Így lenne valóság az, hogy Jézus Krisztus a mi szívünkbe beszáll, és ott állandó lakos lesz, nem csupán alkalmi vendég.
Mert ahogy Jakab levele írja: a Bíró az ajtó előtt áll, és minden nappal közelebb jutunk a számadáshoz. Boldogok azok a szolgák - mondja Jézus -, akik azt csinálják, ami a dolguk. Azok alig várják, hogy az elszámolásra sor kerüljön, mert bíznak az ő Uruk kegyelmében, és számot tudnak adni dolgaikról. Rettenetes azonban annak a sorsa, aki csak akkor ébred rá a való-ságra, amikor elhangzik a kérdés, és arra felelnie kell, de nincs mentség a tolvajlá- saira.
Isten nekünk még ad valamennyi időt. Amit lehet pótolni, pótoljuk. Amit vissza kell adnunk, vigyük vissza. Amit meg lehet bánni, azt bánjuk meg és hagyjuk abba, és kezdjünk újat Ővele, amikor nem a tolvajlás jellemzi a gondolkozásunkat és életünket, hanem az: adni, továbbadni, szolgálni - úgy, ahogy a mi Urunk, Jézus Krisztus tette, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk.

Most, hogy a Királyok könyvét olvassuk kalauzunk szerint, Jósáfát nevével is találkoztunk. Abban a sötét korban, amiben élt, olyan volt ő, mint egy világító szövétnek. A Királyok könyve röviden foglalja össze az ő tevékenységét. Aki azonban elolvassa a Krónikák könyvéből is az ezzel párhuzamos megfelelő fejezeteket, elcsodálkozhat, hogy milyen részletesen ír a Krónikák könyve Jósáfát királyról.
Mivel egyre inkább úgy látom, hogy nagy szükségünk van pozitív példaképekre, arra gondoltam, hogy néhány csütörtök estén vegyük át mi is olyan részletesen, ahogyan Isten igéje elénk adja Jósáfát királynak az életét. Érdemes megismerkednünk vele közelebbről is. (Csak zárójelben jegyzem meg, de hangsúlyosan, hogy tudatosan kell keresnünk a gyerekeinknek, unokáinknak olyan pozitív példákat, amik formálják a gondolkozásukat, hogy ne azon nőjenek fel és deformálódjék a gondolkozásuk, amilyen negatív eszményképeket például a televízió ad eléjük. Lássanak embereket, akik gondolkoznak, akik másokért élnek, akik szívesen hoznak áldozatot, akik tudnak lemondani, várni, és az életük gyümölcsöző, akik produktívak, akik életének van értelme, és mások is hasznukat veszik. A Szentírásban sok ilyen példakép van előttünk, és legfőképpen a mi Urunk Jézusra kell néznünk, hiszen Ő maga is mondta: „példát adtam nektek.”)
Először röviden arról a korról szeretnék valamit mondani, amiben Jósáfát élt, utána ma az ő életének a gyökereit vizsgáljuk meg. Ezt a második részt is két fejezetre osztjuk majd: a hitének a gyökereiről, és a hitének a gyümölcseiről is lesz ma szó röviden.
1. Mikor élt? Időszámításunk előtt 872-848-ig volt király, tehát 24 évig uralkodott a déli országrészben: Júdában. Nem sokkal az után volt tehát király, hogy kettészakadt az ország. 931-ben, Salamon halála után az ő fiától, Roboámtól elszakadtak az északi törzsek, és egy Jeroboám nevű királyt választottak maguknak. Ettől kezdve párhuzamosan fut a két királyság, és a Királyok könyve párhuzamosan hol az egyik, hol a másik ország királyairól beszélnek. Aki nem figyel eléggé, össze is téveszti őket, mert azonos nevűek is voltak köztük.
A Krónikák második könyve csak a Júda királyairól szól, tehát csak a déli országrész királyait sorolja el. Délen megmaradt Júda és Benjámin törzse Jeruzsálem fővárossal, és itt uralkodtak Dávidnak az utódai. Itt volt király 24 esztendeig Jósáfát is.
Mi jellemezte azt a környezetet, amiben ő élt? Ott volt a testvérnép mint tőszomszéd, az északiak, akik azonban egészen másként gondolkodtak, mint Jósáfát. Ők nyitottak voltak, modernek. Azt mondták - noha ez a jelszó akkor még nem volt ismert -, hogy élni, és élni hagyni. Élni hagyni mindenkit. Nyitottnak kell lenni, mert akkor korszerű az ember. Hadd hozzák be a környező pogány népek a maguk bálványait, vallását ide, a mi népünk közé is. Türelmesnek kell lenni, el kell fogadni az ő másságukat. Sőt, ami abban szép és jó, azt bele lehet dolgozni a mi életünkbe is. Nem tagadjuk mi meg Jahvet, az egy, igaz, élő Istent, de benépesítették bálványszobrokkal is az országot.
Tudjuk, hogy Isten mennyire elitélte mindig ezt az ist, és az Ő népét mindig arra bátorította: ne legyenek idegen isteneid énelőttem, énmellettem.
Nos, északon még az a szörnyűség is előfordult, ami miatt egyszer már nagy baj volt Izráel életében, hogy megint egy bikaformát öntöttek nemesfémből, és azt istenként tisztelték. Sőt, az északi királyok két szentélyt is felállítottak, és mind a kettőben pogány kultusz folyt, és így olvassuk: a nép aljából kinevezett emberek lettek a papok, egyáltalán nem a régi ószövetségi papság folytatása jelentette ott a folyamatosságot.
Úgy voltak vele, hogy asszimilálódni kell, alkalmazkodni a környezethez. Elszigetelődünk, hogyha annyira mások leszünk. Hiszen annyira más a láthatatlan Isten, mint ezek a látható, szép szobrok amiket istenként tisztelnek, hogy nem lehet ennyire kilógni a népek sorából. Megőrizzük a haladó hagyományainkat, de beengedünk új elemeket is, hiszen mi nyitottak vagyunk. Ez politikai érdek is. Sok nehézséget megelőz vagy áthidal, ha hasonlítani kezdünk a körülöttünk élő népekhez. Ez jellemezte az északiak gondolkodását.
És mi jellemezte Jósáfát elődeinek a gondolkodását? Az, hogy nagy feszültségben élt a két országrész. Olyan nagy feszültségben, hogy az első király - Roboám - még hadjáratot is akar indítani, hogy visszahódítsa az elszakadt területeket. Isten állította le ezt, és azt mondta: ne harcoljatok a ti testvéreitek ellen semmi körülmények között se.
Jósáfátnak az apja, ez a bizonyos Ászá király, több mint 40 évig uralkodott, és különös gondolkozású ember volt. Azt olvassuk róla: szerette Istent, de azért nem akarta túlzásba vinni a hívő életet, és elég sok pogány szentélyt is meghagyott az országban. Ha nagyon nagy bálványszobrot csináltak, azt ledöntette. Például: a tulajdon édesanyja egy óriási Asera szobrot készíttetett, ott bedühödött Ászá és ledöntette azt. De közvetlenül ennek a megállapításnak a folytatásában olvassuk: de a szentélyeket meghagyta szerte az országban. Ilyen „mértéktartó” ember volt. Egy kicsit ide is, oda is. Különös, hogy mégis azt állapítja meg róla a Szentírás: a szíve tiszta volt. Isten iránt tiszta tisztelet és szeretet volt benne, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt következetesen, a közéletben, a hétköznapokban is megmutassa, keresztülvigye, megvalósítsa.
Ebből a vegyes örökségből Jósáfát a jót vitte tovább. Nem kell mindent továbbvinnünk, amit öröklünk. Meg lehet szakítani azt, ami rossz. Nem mentség az valakire: ezt örököltem a szüleimtől. Miért viszed tovább azt, ami rossz? Szedd ki mindazt, ami jó, az erősödjék meg benned, add tovább, és nálad legyen vége mindannak, ami istentelenség, hitetlenség, bűn, tisztátalanság stb. Jósáfátot Isten megáldotta ezzel a képességgel, hogy egy szűrőn engedett át mindent a szellemi örökségéből, és ami azon fennakadt, az az ő életében nem hagyott nyomot. Ami hasznos volt, ami Istentől való tiszta volt, azt vitte magával tovább.
Nos, körülvette tehát a pogány világ, a kánaánita népek színes bálványvilága. Ott élt a tőszomszédjában ennek a nyitott - mondom a mai kifejezéseket: toleráns, pluralista és egyben szinkretista, tehát a vallásokat összekeverő szellemiségű testvérnépnek a szomszédságában, és ilyen vegyes öröksége volt, de abból a jót vitte tovább. Ennyit a környezetről, hogy túl sokat ennél most ne időzzünk.
2. És mit tudunk meg itt a róla szóló fejezetek elején az ő hitéről? Mi jellemzi Jósáfátnak a politikai programját, a gondolkozását, a vallásosságát, a másokhoz való viszonyulását? Miből táplálkozik az élete? Milyen gyökerek vannak a tettei mögött?
Hármat említ itt a Szentírás.
a) Azt olvastuk mindenekelőtt a 3. és 4. versben: „Ő ősének, Dávidnak a korábbi útjain járt, és nem kereste a Baálokat, hanem atyja Istenét kereste, és az Ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint.” - Izráel volt az északi nép, Júda a déli nép.
Tehát két fontos megállapítás van ebben: nem a bálványokban bízott, hanem az élő Istenben, és nem a testvérnép, Izráel módján gondolkozott és uralkodott, hanem visszább ment, egészen a legvilágítóbb ősig, Dávidig, és az ő módján akart uralkodni.
Nem a bálványoktól várt segítséget, hanem az Urat kereste. Jósáfát egész életének, élete minden eredményének a gyökere az élő Istennel való személyes, szoros közössége volt. Ezt a közösséget komolyan vette, és amikor trónra lépett, érdekes: nem azt olvassuk először, hogy milyen programbeszédet mondott, milyen nagy tervei voltak, vagy hogy mit valósított meg minél előbb, hogy lássák: mit tud ő, hanem mindenekelőtt mélyre ásott. Azt mondta: az Urat kell keresni. Uram, te mit akarsz ezzel a mi megcsonkított kis népünkkel? Uram, melyik az az út, amelyiken nekünk járnunk kell, ami a te utad, ahol te előttünk jársz? Ahol majd elmondhatjuk azt - amire mindjárt kitérünk -, hogy az Úr Jósáfáttal volt. Mert ez mindennél fontosabb, Uram, hogy mi ott maradjunk a te közeledben. Akármilyen viharok dúlnak is itt körülöttünk. A történelem viharai, szellemi földrengések, semmi ne sodorjon el minket tőled. Mi csak Isten közelében maradhatunk meg mint egyén is, mint közösség is. Így viszont körülvehet bennünket akármilyen szellemiség, támadhat reánk akármilyen ellenség, biztonságban vagyunk.
Micsoda uralkodói bölcsesség, s milyen hívő alázat! Nem magában bízik, nem azt keresi, mi lenne most népszerű - ez a magatartás akkor végképp nem volt népszerű. Apja elég gyenge kezű volt, négy évtizeden át megszokták azt, hogy így is, meg úgy is - egy kicsit mindenkinek igaza legyen; most jön egy határozott ember, és azt mondja: csak az Úr, csak Dávid útján, csak az Ő parancsolatai szerint. Ő parancsol nekem, s akkor fogok jól parancsolni nektek. Nem parancsosztogatással kezdi az uralkodó, hanem engedelmességgel. „Az Úr parancsolatai szerint.” Alázatosan és hűségesen keresi az Urat.
Milyen messze vannak a mai Jósáfátok ettől! A történelemben is csak itt - ott, néhány helyen és többnyire rövid ideig volt arra szép példa, hogy így is lehet uralkodni. Sokkal nehezebb, de áldásosabb, ha valaki az Urat keresi, és az Ő parancsai szerint igyekszik berendezkedni.
Ha valaki azt kérdezi: mi az eredményes élet titka, mi a boldog házasság titka, mi annak a titka, hogy valaki ne roppanjon össze a terhei alatt stb., akkor bízvást mondhatjuk a Szentírás soksok igéje alapján: aki az Urat keresi … Aki mindenekelőtt komolyan veszi a vele való személyes közösséget, még akkor is, ha egy nagy közösség első embere, és azért felelős, mint Jósáfát. Azt mondja: ez fontos. Csak akkor nem fogom elrontani a dolgaimat, ha mindenekelőtt az Urat keresem és az Ő parancsai szerint akarok élni a személyes életemben is, és a hivatalomban is.
Hangsúlyos itt az is, hogy Dávidnak, az ő ősének az útján akart járni. Többször megesik az, különösen hívő fiatalokkal, úgy gondolják: velük kezdődik az Isten országa. Pedig mi egy hosszú láncban vagyunk egy-egy szem, és előttünk már nagyon sokan jártak. Előttünk olyanok is vannak, akik az életüket áldozták a hitükért. Vértanú őseink is vannak, és milyen jó, hogy ismerhetjük sok hívőnek a helytállását, az alázatát, az áldozatát. Megint csak ajánlom: ismerjék meg a testvérek minél több ilyen szolgáló, odaszánt életű, hívő embernek az életét a Bibliából is, meg napjainkból is. Vannak ilyenek, és bátorító példa az mindannyiunk számára.
Jósáfát a nagy hívő elődökre nézett, és nem azt mondta: én is olyan nagy király akarok lenni, mint Dávid, hanem, én is szeretnék úgy engedelmeskedni az Úrnak, ahogyan ő.
b) Ez az ő hite tettekben is megvalósult. Így olvastuk ezt itt: „Mivel az Úr útjain járt, egyre bátrabb lett, és eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat.” Ászá kivágatta - így mondja a Biblia - azt a fertelmes nagy bálványt, amit az édesanyja építtetett, de meghagyta Júdában az áldozóhalmokat és a szent fákat. Most Jósáfát egyre bátrabb lesz, - mert ehhez bátorság kell, - és kiirtatja a bálványtiszteletet az országból. Az ő személyes hite a közösségre is kiható tettekké válik. A hit, ha cselekedetei nincsenek, meghalt.
Vajon miért az a bevezetése ennek, hogy „mivel egyre bátrabb lett”? Azért, mert amikor valaki a hitét elkezdi megélni, és az a közösséget is érinti, amikor ki kell vágni dolgokat, ki kell irtani olyasmit, ami Istennek utálatos, akkor számoljon az ember azzal, hogy nagy ellenállásba fog ütközni. Egészen durva, és egészen kifinomult, rafinált módon támadni fogja őt a sötétség hatalma. Ezzel számolni kell, és ehhez bátorság kell.
Gondoljunk arra, amikor Gedeon az első lépést meg akarta tenni az engedelmesség útján, hogy kivágja az apja bálványszobrát, - a fejét követelték. Másnap reggel körülfogta a nép a házát, és követelték az apjától, hogy adja ki, mert meg kell halnia. Hogy jön ő ahhoz, hogy az Isten népének egy tagja egy istentelen bálványt kivágjon?! Hogy jön ahhoz egy hívő ember, hogy egy pogány szokás ellen felemelje a szavát?! Ehhez bizony bátorság kell, meg sok szeretet is azok iránt, akiknek az életét Isten meg akarja tisztítani valaki által.
c) És még, amit megtudunk: Jósáfát komolyan vette a Szentírást, és a Szentírással meg akarta ismertetni a népet. Ez rendkívül fontos információ ám, ami itt el van bújtatva a sok idegen név között, amiket szándékosan olvastam fel. Uralkodásának a harmadik évében, amikor már valamennyire megerősödött - s mindjárt látni fogjuk, hogy Isten gondoskodott arról, hogy egyre nagyobb tekintélye legyen a nép előtt -, akkor elkezd egy országos evangélizációt. Az Úr törvényének könyvét odaadja azok kezébe, akik már látták ennek a munkának a fontosságát, akik tudták, hogy egy nép gazdasági felvirágoztatása, szociális helyzete, egészségi állapota, kultúrálódása, hangulata, munkakedve, munkabírása, minden attól függ, hogy istentelenül rendezkedik be, vagy istenfélelemre tanítják és segítik.
Azt mondta: ne a végén kezdjük, - azok a gyümölcsök lesznek. Most a gyökereket kell táplálni, és mélyre ereszteni, és a gyökér az, hogy ismerjék meg Istent, mert nem ismerik. Ismerjék meg a róla szóló hiteles bizonyságtételt: a Bibliát, mert nem ismerik. Elfelejtették, ugyanúgy, mint ma. Tömegeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az élő Isten és mit mond róla a Szentírás. Egyetemet, meg több egyetemet végzett embereknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehetőségeket nyitott meg előttünk Jézus Krisztus, hogyan lehetne azokkal élni, hogyan változhatna meg az ember élete, hogy mit kellene tennie, hogy ne rontsa el - vagy ha már elrontotta: merre vezet a gyógyulás útja. Ez életkérdés egy nép életében, hogy megismerjék Istent és a róla szóló kijelentést: a Szentírást.
Tulajdonképpen nem olyan nagy csapat: öt fejedelem, kilenc lévita és két pap van egyelőre, akikre ezt a feladatot lehet bízni. Akik azt fogják mondani, ami igaz, s amit mondani kell. Akiknek ott van a kezében, meg a szívében is az Isten törvénykönyve, az akkori Biblia, az akkori Szentírás, a Mózes könyvei. De egy kis csapatnál van, s azt olvastuk: mennek faluról-falura, városrólvárosra, és tanítják a népet. És ezt királyi rendeletre, mert ettől a nép jövője függ. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És ha hinni fognak Istenben - Jósáfáthoz hasonlóan -, egészen másként fognak berendezkedni. Másként fognak dolgozni, másmilyen lesz a házassági erkölcs, a munkaerkölcs, másképpen nevelik a gyerekeiket, másképp fog épülni az ország. A gyökerek itt vannak, s nem ott, hogy lelkesítsünk, mondjunk programbeszédet tele hazugsággal, ígérjünk fűt-fát, amiről már most tudjuk, hogy nem tudjuk megvalósítani. Nem így lehet országot építeni. Az embereket is el kell vezetni a vízforráshoz, meg kell tanítani a gyökereiket mélyre engedni az Istennel való közösségbe, s azután, ha ez a fa erősen gyökerezik, - és ahogy a Jeremiás 17-ben olvassuk: a folyóparton van, - akkor nem fogja elhullajtani a leveleit még aszály idején sem, és megtermi a maga gyümölcsét akkor is, amikor minden fa egyébként kopaszon áll körülötte, - mert vannak gyökerei, és a víz felé engedte a gyökereit. Az élő Istennel van közössége, aki nem változik, aki kimeríthetetlen erőket ad a benne bízóknak, és az meglátszik az egész életükön.
Jósáfát ezt tartotta nagyon fontosnak: a személyes istenhitet, a maga életének a szentségét: az Istennel való közösségét, azt, hogy ez ne elmélet maradjon, hanem mutatkozzék meg tettekben akkor is, ha ehhez bátorság kell - kapott hozzá, és ezt tovább kell adni. Erre el kell segíteni másokat, föl kell ragyogtatni mások előtt ezt a lehetőséget! Ott van ebben az is, hogy nemcsak negatívumokat állított a nép elé: ezt sem szabad, azt sem szabad, ezt is vágjátok ki, azt is vágjátok ki, hanem - akkor mit csináljanak? Itt ragyog a pozitívum: kezetekbe adok egy csodálatos iránytűt, úgy hívják: Biblia. Eligazít titeket ebben a dzsungelben, amit életnek neveznek, és nem fogjátok elvéteni az utat. Ti magatok ismerjétek meg, és jöjjön létre a döntés a szívetekben, hogy így akartok éln!
Nos, ez jellemzi Jósáfátnak a hitét, és ezt mondhatjuk el röviden a gyökerekről. És amely fa erősen gyökerezik, az nemcsak növekszik, hanem gyümölcsöt is terem.
Milyen gyümölcsöket említ már itt?
A summát így olvassuk a 3. versben: „Az Úr Jósáfáttal volt…” Tulajdonképpen, ha semmi mást nem mondana, csak ennyit, ez elég lenne. Emlékezzünk arra, hogy Mózes semmi mást nem kért az Úrtól, csak azt: el ne távozzék tőlük. Sőt azt mondta: ha te nem jössz velünk, ne vigyél ki minket innen. Én sem megyek. Én nélküled egy tapodtat sem. A hívő ember már tudja, milyen az Istennel közösségben élni, harcolni, terheket hordozni, szenvedni, — és milyen az, ha Ő visszavonul: borzalmas, rettenetes! Akkor inkább semmit!
Nos, itt Jósáfátnak megadatott, hogy az Úr vele volt. Ő is az Úrral. És miben mutatkozott ez meg? Megint három dolgot olvastunk az igében:
a) Először is abban, hogy jó gondolatokat kapott Istentől. Az uralkodása elején már nagy hozzáértésről tesz tanúságot. Nem ismerjük az ő fiatalkorát és gyerekkorát, de azért a királykodásba is bele kell tanulni, mert bizonyos értelemben az is egy szakma, és mindjárt az elején - ma így mondanák: szenzációs húzásai vannak. Oda küld erősítést, ahova éppen kell, és a későbbiekben kiderül: eltalálta azokat a pontokat, és a későbbiekben is gyümölcsözött, hogy helyőrséget küldött oda. Azokat a várakat erősítette meg, a seregnek az erőteljesebb részeit odacsoportosította, ahova kellett. Átlátta a helyzetet. Alázatos volt, és mégis ezt kell róla mondanunk: hivatása magaslatán állt. Azt csinálta, amit egy jó uralkodónak csinálnia kell, mert az Úr vele volt. Isten adott neki jó gondolatokat, helyes döntéseket. Adott neki bölcsességet, hiszen minél több lelki világosságra jut valaki az Istennel való hívő közösségben, ez annál inkább meglátszik a hétköznapjain, a cselekedetein, a kapcsolatain, a döntésein. Az lecsapódik a munkában.
b) A másodikat így olvastuk az 5. versben: „Az Úr megerősítette kezében a királyi hatalmat. Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett.” Stabilizálta őt mint királyt is. Megerősítette. Ezenkívül még a tekintélyét is folyamatosan növelte a nép előtt, s ráadásul még a gazdagságát is, amire abban az időben elsősorban a honvédelem miatt volt szükség. A legtöbb pénz arra ment el, hogy az örökös támadásokat, amiknek egy kicsi nép ki volt téve, visszaverjék.
Istennek erre is volt gondja, hogy legyen neki tekintélye, hitele. Azért is lehetett ez, mert meglátszik azon, aki Isten igéjét komolyan veszi, aki valóban az Ő parancsai szerint él. Aki ősének, Dávidnak az útját követi, az egyre hitelesebb ember lesz. Tartja a szavát, állja ígéreteit, nem mond nagyokat, s feltalálja magát a nehéz helyzetekben. Jó a személyi politikája, s mindez nem tőle van. Azért van, mert az Úr vele van. A Biblia egy szóval így szokta jelölni: áldás. Amikor megjelenik valami többlet a hívő ember életében, amiről magunk tudjuk, hogy nem az én teljesítményem. Erre általában nem vagyok képes. Ez nem a tanultságomból következik, valami többletet adott Isten erőben, gondolatban, tartásban, másoknak való szolgálatban, bölcsességben, hűségben. Valami, ami nem belőlem való.
Megjelenik az áldás - erről majd a következő szakaszban részletesen szólunk, mert ott van erről igazában szó. De már előre veti a fényét, hogy akivel az Úr vele van, az jól végzi a munkáját, és annak Ő ad tekintélyt, gazdagságot, valami olyan többletet, ami nélkül is ellehetne, de így az igazi. Egy királynak legyen tekintélye, aki kénytelen parancsolni, annak a szavának legyen hitele - ez nem az ő érdeme, hogy van. A nép egy emberként követi, Isten pedig az ilyen vakmerő vállalkozásokban is megvédi, mint a bálványszobrok kiirtása és a pogány szentélyek felszámolása.
c) Végül azt olvastuk: „Egyre bátrabb lett.” Ez is Isten ajándéka. Olyan sok példa van arra az egyháztörténetben, missziótörténetben, hogy alkatuk szerint csendes visszavonuló, néha kimondottan félénk embereket Isten hősökké formál. Nem lettek ők hősök, egyszerűen elvégezték azt a feladatot, amit Isten reájuk bízott. Amikor visszanéznek, maguk is megrettennek: mi történt itt? Valóban engem használt az én Uram? Erre csak Ő képes! Ezért mondta Jézus Pál apostolnak: ne imádkozz a gyógyulásodért, mert ez a betegség megmarad. Miért? Mert így lesz igazán nyilvánvaló, hogy ha egy beteges ember ilyen óriási teljesítményeket mutat fel, az nem az ő produktuma, hanem a benne élő Krisztus cselekedte azokat. S amikor Pál ezt megérti, azt mondja: rendben van! Többet ezért nem imádkozom, sőt nagy örömest dicsekszem az én erőtlenségemmel, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. - Vagyis, amikor tudatában vagyok a magam erőtlenségének, akkor kap tág teret Krisztus az életemben, és tudja elvégezni általam, amit akar. Ehhez már igazi istenismeret kell, igazi alázat és teljes engedelmesség, hogy Isten azt csináljon velünk, amit akar.
Az alapoknál tehát láttuk Jósáfát személyes hitét, hogy nemcsak beszélt, hanem tettekké váltotta, és gyökereit Isten igéjébe engedte, és tovább is adta másoknak. Az Úrral való kapcsolata és a Biblia az alap, amin áll. Ennek olyan gyümölcsei vannak, amiket előre ő ki sem számíthatott, és mi sem számíthatunk. Mert ha bátorságra van szükség, bátorrá teszi Isten, ha tekintélyre van szükség, ad neki tekintélyt mások előtt, ha meg kell védeni, Isten az Ő oltalmával veszi körül, ha erőteljes mondanivalóra van szükség, adja az Ő igéjét az ő szájába, és így tovább, sorolhatunk soksok gyümölcsöt.
Lehetetlen, hogy ezekről gondolkozva ne jusson eszünkbe az, amit Pál apostol leveleiben Jézusról olvasunk. Mi volt az alapja, a fundámentuma Jósáfát életének? Az Istennel való közösség. Azt írja Pál a Korinthusi levélben: „Más fundámentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus. Csak ki-ki meglássa, mit épít rá.” (1Kor 3,11) Az élő Krisztussal való közösség a mi életünk rendíthetetlen fundámentuma. Csak vigyázzunk, hogyan élünk, mit építünk rá.
A másik páli ige, ami a Bibliának a fontosságára utal: „Felépítettetek az apostolok és a próféták alapkövét.” (Ef 2,20) Krisztus a fundámentum, és az apostolok és a próféták alapköve a Szentírás, amit Isten rajtuk keresztül elmondott.
A megfelelő helyen van-e ez a két dolog az életünkben? Ennyire fontos-e - mindennél fontosabb-e - az élő Istennel való közösség, amit naponta átélünk, abban a bizonyosságban, hogy ettől függ minden: életünk, halálunk, teljesítményünk, családon belüli helytállásunk - minden. Fontos-e, hogy mások is megismerjék Őt, és így adjuk-e tovább a Szentírást, s meg lehet-e látni az életünkön mindezt? Akkor Jósáfáthoz képest akármilyen kis emberek is vagyunk, elmondhatjuk: az Úr velünk lesz. És fog adni jó gondolatokat, és megerősít minket, bátrakká tesz, és elvégezhetjük azt, amit reánk bízott.

Az elmúlt héten olvastuk ezt a szent-írási szakaszt bibliaolvasó kalauzunk szerint. Olyan helyzetet ír le itt a Biblia, aminek úgy tűnik, nincs megoldása. Egy özvegyasszony egyedül neveli két fiát. Addig sem lehettek gazdagok, amíg élt a férje, mert a férje nem csatlakozott az udvari prófétákhoz, akiknek szép javadalmuk volt. Most azonban, hogy meghalt a férfi, egészen elszegényedtek. Kénytelen volt kölcsönkérni többször is. Mivel jövedelme nem volt, törleszteni nem tudott. Most elfogyott a hitelezőnek a türelme, és jött végrehajtani.
Abban az időben lehetséges volt az, hogy valakinek a gyermekeit vagy családja tagjait elvitték, s mintegy rabszolgaként dolgoztak és így törlesztették az adósságot. Ez a veszedelem áll itt a küszöbön. Ez az asszony teljesen tehetetlen. Sem pénzt nem tud szerezni, sem más jó javaslata nincs a dolog megoldására, sem a fiait nem tudja megvédeni. Mi lesz velük így, és mi lesz vele, ha valóban elviszik a gyerekeket? Ott marad egyedül, s egyedül fog éhen halni. Teljesen kilátástalan a helyzete.
Van-e kiút egy ilyen szorultságból? Van-e megoldás egy ilyen problémára? Erről szól a mai igénk.
Nézzük meg közelebbről először azt, hogy mi is volt itt a baj, utána pedig azt, hol keresett segítséget ez az asszony.
I.
Mi volt a baj? Több is volt.
1. Ezeknek a gyerekeknek nem volt apjuk. Úgy nőttek ezek a fiúk, hogy nem volt előttük férfimodell. Ennek az asszonynak meg nem volt társa, támasza, segítsége. Minden döntést egyedül kellett meghoznia, minden felelősséget egyedül kellett hordoznia. Hány asszony hordoz ilyen sokszor elviselhetetlen terhet! Hány gyermek nő fel ma is valójában apa nélkül! Vagy azért, mert ténylegesen hiányzik valaki a családból, vagy azért, mert vasárnapi apukához járnak, vagy azért, mert olyan fáradtak, és hajszoltak vagyunk, hogy nincs időnk a gyerekeink számára. Nem alakulhatnak ki spontán jó ízű, őszinte beszélgetések. Ritkán érdeklődünk igazán a dolgaik iránt, könnyen elfelejtjük azt, amit mondtak, s ha kétszer-háromszor megkérdezzük ugyanazt, elszáll a bizalmuk. S egyáltalán: olyan sok gyereknek nincs meg az a biztonságérzése, hogy számíthat a szü-leire, hogy az apja tudja határozottan: mi a jó és mi a rossz, és meg is tudja indokolni. Vagy ha nem tudja, van annyi bá-torsága, hogy megmondja, hogy nem tudja, és keresi. Ez is adna biztonságérzetet, de amikor semmiről nem lehet tudni, hogy mikor minek van az ideje, mi fontos és mi mellékes és miért, akkor az sok zavart okoz a gyerekekben.
Hadd kérdezzem meg, hogy nem árvák a te gyerekeid? Szoktatok jóízűen, őszintén beszélgetni? Odaálltok Isten szí-ne elé együtt, és kérdezitek, hogy most ebben a helyzetben mi a helyes döntés? Mit tanácsolsz, Urunk? Ezen a téren is lehet ám újat kezdeni, testvérek. Isten igéje pontosan erre bátorít minket. Ne hagyd, hogy a párod özvegy legyen, és ne hagyd, hogy a tulajdon édes magzataid árvákká legyenek!
2. A másik baj az volt: nagy volt a szegénység. Nem tudott enni adni a gyerekeinek ez az asszony. Legalábbis nem tudott megfelelő táplálékot adni nekik. Alultápláltak voltak ezek a gyerekek.
Bizonyára tudjuk, hogy ezen a világon nagyon sok gyermek alultáplált. Ezen a mai napon is több ezer kisgyermek éhen halt a világon. Ez azt jelenti: napok óta nem ettek, vagy nem ittak már semmit. Becslések szerint Magyarországon is van körülbelül 150 ezer gyermek, akik éheznek. Különösen sok gyerek éhezik hétvégén, amikor nincs iskolai étkeztetés. Vannak, akik szombaton, vasárnap alig esznek valamit. Nagyon sok gyerek van, akik reggeli nélkül indulnak el a napjukra, és vacsora nélkül fekszenek le.
De még ennél is szörnyűbb a szellemi alultápláltság. Sőt, ott nemcsak az a baj, hogy nem kapnak megfelelő táplálékot a gyermekeink, hogy nem, vagy ritkán hallanak igaz és fontos gondolatokat, indulatmentes tárgyilagos helyzetelemzéseket, mégpedig ízes, gazdag szép magyar nyelven, hanem ennél is nagyobb baj, hogy sok méreg kerül a szellemi világukba. Mert ahogyan a levegővel, az ivóvízzel és az élelmiszerekkel temérdek mérget veszünk magunkhoz, ugyanígy mérgezik magukat a gyerekeink sok tv-műsorral, videokazettával, szá-mítógépes játékkal, zenével, vagy egyszerűen csak reklámok és plakátok nézegetésével és hallgatásával, különböző folyóiratokkal, amit a kortársaiktól kapnak, vagy néha a szüleik asztalán találnak.
Külön fáradság a gyermekeiért felelősséget érző szülőnek, hogy semlegesítse ezeket a mérgeket, és valahogy ellensúlyozza azt a sok torzító hatást, aminek ki vannak téve nap mint nap. Ezekből a forrásokból tanulják meg, hogyan kell ölni, lopni, házasságot törni, csalni és így tovább. Ezek a források egyáltalán nem olyan eszményt állítanak eléjük, hogy milyen a szorgalmas, céltudatos, takarékos, törekvő, másokat segítő ember, hanem valami egészen más emberideál kerül eléjük. Nem véletlen az, hogy rohamosan nő már nemcsak a fiatalkorúak, hanem a gyermekek közötti bűnözés is.
3. A harmadik veszedelem ez a bizonyos hitelező volt. Nemcsak az volt a baj, hogy a gyermekeknek nem volt apjuk, hogy nagy volt a szegénység és nem kaptak megfelelő táplálékot, hanem jött a hitelező, és irgalmatlanul be akarta hajtani a tartozást.
Jön a világ a maga egész szellemiségével - világon most az Isten nélküli gondolkozást értsük, úgy, ahogy azt a Szent-írás is értelmezi, - és a gyerekeinkre pá-lyázik. Mindig az ifjúságot akarta megrontani, és a magáévá tenni, janicsárokká nevelni. Agymosást hajtani végre, manipulálni. Őket még könnyebb, mert sokszor teljes jóhiszeműséggel, naivan, védtelenül állnak ezek előtt a hatások előtt.
Amint láttuk, a gyermekek anyja tehetetlen. Sem a férjét nem tudja feltámasztani, sem a hiányát nem tudja pótolni, sem a megfelelő pénzt nem tudja előteremteni, sem a drága magzatait nem tudja megvédeni a hitelezőtől. Kiszolgáltatottak, tehetetlenek. A hatóság sem segít nekik, mert az is tehetetlen, vagy nem akar segíteni, mert cinkosává lett azoknak, akik a gyerekekre pályáznak.
II.
Akkor, nincs segítség? Úgy tűnik, ez az asszony tud valamiről, sőt valakiről. Ez az asszony ismeri valamennyire az élő Istent. Ebben a reménytelen helyzetben magához a mindenható Istenhez fordul. Azt olvastuk: kiáltani kezd. Nem éri be azzal, hogy megállapítja: tehetetlen. Nem az a mondat vége, hogy reménytelen a helyzet, hanem azt mondja: ha tud valaki segíteni, az az Isten, ha van valami megoldás, az nála van. És az mi lesz? Senki nem tudja. S vajon Ő mit fog tenni? Nem tudják. És fog-e tenni valamit? Reméli, hogy fog. Ezért kiált hozzá.
A próféta abban az időben közvetítő volt Isten és a nép között. Elizeus prófétán keresztül kiált Istenhez. Isten Elizeus prófétán keresztül válaszol neki. Ez ugyanazt jelenti, mint ha ma a Szentírásból értene meg valaki valamit. Isten igéje, amikor még nem volt leírva, a prófétákon keresztül hangzott.
Kiált tehát ez az özvegy abban a reménységben, hogy Isten az özvegyeknek és az árváknak különös gyöngédséggel viseli gondját, mert ezt meg is ígérte több helyen a Szentírásban, hogy Isten látja az ő nyomorúságát, s nem nézi közönyösen, hanem nála valószínűleg már készen is van a megoldás. Hogy mi az? Azt Ő tudja. De Ő tudja. Csak el kellene fogadni. Az is lehet, hogy már kínálja, csak kellene valaki, aki nyújtja a kezét, hogy bele lehessen tenni az ajándékot.
A kiáltás az imádság, a kinyújtott kéz. Ez az asszony tartja a kezét. Nem az öklét rázza, hogy milyen Isten az, aki ezt megengedi, hanem a kezét nyújtja: Te vagy az egyetlen, aki itt tudsz és akarsz segíteni, hát segíts bajomon! És Isten segít. Egy egészen furcsa parancsot ad a prófétán keresztül. Istennek ez gyakori szokása, hogy valami olyan irányban mutatja a megoldást, ami nekünk eszünkbe sem jutott volna, sőt ami ellen tiltakozik a nagy okos ember.
Péterék egész éjszaka halásztak ott, ahol sok hal szokott lenni éjszaka, és nem fogtak semmit. Egy fia halacska sem tévedt a hálójukba. Nappal, amikor már nincs hal, mert azok elmennek a tóparti vizekre, azt mondja Jézus: menjetek a mélyre és vessétek ki a hálót fogásra. És Péter válaszában: Mester, egész éjszaka halásztunk, és nem fogtunk semmit, ott van: megbocsáss, én vagyok a szakember. Te ács vagy, meg rabbinak, tanítónak nagyon jó vagy, de látszik, hogy ehhez nem értesz, ott nincs hal ilyenkor. Benne van talán az is: Mester, ne nevettess már ki engem. Eddig volt valami szakmai hitelem, eddig a többiek úgy tartották, tudok halászni, meg az eredmény is mutatta olykor. Ne kelljen már olyat csinálnom, amit ép eszű szakember nem csinál. Egész éjjel ezt csináltuk, amikor lett volna értelme, most nincs értelme, most csináljam?!
Aztán vesz egy nagy lélegzetet, és azt mondja: De mindazáltal, mivel te mondod, kivetem a hálót. S életében olyan fogása nem volt. Két hajó kevés volt, majd’ elsüllyedt két hajó, amikor megtöltötték a halakkal.
Jézus valami szokatlant mond, valami furcsát parancsol. S mit csinál az ember? Megmagyarázza-e neki, hogy ez nem értelmes parancs, - vagy van bátorsága engedelmeskedni? Az Istennek való engedelmeskedés a bátrak magatartása. A gyávák okoskodnak, a gőgös ember kioktatja az Istent, a hívő ember csinálja, amit mondott.
Mit mond itt Isten? Kérjél kölcsön minél több üres edényt! Mi van a házadban? Nincs ott már semmi, csak egy kis korsó olaj. Na, ebből öntögess az üres edényekbe. Hogy? A kicsiből a nagyba? Nem kérdezi. Nekiindul, kér edényeket, és elkezdi tölteni az olajat. S amikor megtelik egy edény, félreteszik a gyerekek. A másik gyerek adja az üres edényt, s amíg van üres edény, folyik a kis korsóból az olaj. Megáll az ész! Ilyet még nem láttak.
De látják a gyerekek cselekedni Istent. Hisz az anyjuk - és a gyerek tanúja lesz annak, hogy az Isten cselekszik. Mi ezt így szoktuk mondani: csodát lát. Az nekünk mindig csodának tűnik, amikor Isten közvetlenül beavatkozik az eseményekbe. Ez a kicsi hit ilyen nagy gyümölcsöt terem. Ezeknek a gyerekeknek már nem kell bizonygatni: van Isten. Ők már látták, hogy mit tud Isten. Megtapasztalták az Ő szeretetét, látták az Ő gazdagságát, részt vehettek egy olyan akcióban, aminek a végső alanya a mindenható Isten volt, akit sose láttak, sose hallottak, csak a próféta mondta: ezt üzeni az Úr. De volt hitük megtenni azt, amit üzent az Úr, akkor is, ha különös volt, ha meglepő - és megoldódott a dolog.
Van mit eladni, kifizeted az adósságot, a többiből meg élj te és a fiaid! Megérdemelte ez az asszony? Erről itt nincs szó. Utólag megfizette Istennek az árát? Miért? Kell Istennek pénz? Nem üzletel Ő velünk! Ajándékot adott. Ezt hívja a Biblia kegyelemnek, amikor sem nem érdemlem, sem nem tudom viszonozni, de szükségem van rá. Ez Istennek elég, ez az egy szempont. Szükségem van rá, és tartom a kezemet bizalommal. Telerakja azzal, amire éppen szükségem van. Általában többet ad, mint amire feltétlenül szükségem van, jusson másnak is, és örülök, hogy továbbadhattam egy részét.
Ez jellemzi a hívőket. Így használhatja Isten mások javára is, és ezért ez a két gyerek nem lett rabszolga, és ez a nélkülöző, csonka család mégis életben maradt. Életet kaptak és bőséget. Ki is ígérte ezt?
Ez után a történet után 700 évvel valaki így jelentette be a programját: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bő-ségben éljenek” (Jn 10,10). Jézus Krisztus azt mondta, ez az Ő jövetelének a célja, hogy ne maradjunk rabszolgák, hanem szabadokká váljunk, és ne teljesedjék be a végzet rajtunk, amit megérdemeltünk, mert a bűn zsoldja az örök halál, a kárhozat, hanem örök életünk legyen. És mit kell ezért fizetni? Ezt el kell fogadni. Aki úgy találja, hogy szüksége van rá, és bízik Istenben, hogy kapja tőle, az már nyújthatja is a kezét, élhet vele és belőle nagy örömmel és hálával, egy életen, sőt egy örökkévalóságon át.
„Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által.” Az, hogy csorog az olaj az üres edényekbe: kegyelem. Az, hogy az asszony egymás után rakja oda az üres edényeket, vagyis elfogadja, amit Isten ad: hit. Ez a kettő kell ahhoz, hogy a megoldhatatlan megoldódjék, és amire nagy szüksége van az embernek, de sehonnan nem tudja beszerezni, azt ajándékként megkapja.
Valakinek azért meg kell fizetnie az árát. A mi örök életünk árát is megfizette valaki. Az előbb említett Jézus Krisztusról írja Péter apostol: Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren: Tiszta és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. Annak az ára, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk, Jézus Krisztus tiszta élete. (1Pét 1,18-19)
Kié lehet ez az ajándék? Azé, aki érzi, hogy rászorul, tartja a hitnek a kezeit, és hálásan elfogadja ezt Istentől. Hogy mennyire rászorulunk, az kiabál. Elég csak körülnézni. Mert amióta otthagytuk Istent, és fellázadtunk ellene, azóta mi emberek is olyan árvák és tehetetlenek lettünk, mint ez az asszony ebben az ószövetségi történetben. Nem tudunk fizetni, nem tudunk vezekelni a bűneinkért. Temérdek mulasztásunkat nem tudjuk pótolni. Soksok hibát, amit ejtettünk, nem tudunk helyrehozni. Teljesen reménytelenül és tehetetlenül áll az ember e tekintetben, s egyfajta kényszernek az áldozatai vagyunk. Úgy, ahogy Jézus mondja: Aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Bűnön a Szentírás azt érti: Isten nélkül akar valaki élni.
S mint ahogy ennek az asszonynak Isten nem azt a bölcs tanácsot adta, hogy ültessél sok olajfát, várd meg, amíg terem bogyókat, sajtolj belőle olajat, add el, és rendezd a dolgaidat - ezalatt a gyerekeit tönkretette volna a hitelező, mint rabszolgáit, - hanem azt mondta: hozz üres edényeket! Ez az isteni megoldás. Nem nekem kell valami nagyot teljesítenem, aztán vagy sikerül, vagy nem, hanem Ő kínálja készen, s élhetek belőle és vele, és szolgálhatok vele másoknak is - megvan az én feladatom is. De a megoldásra képtelen vagyok.
Van-e annyi alázatunk, hogy ezt elhisszük? És van-e akkorka kicsi hit a szívünkben, hogy már ma este tartjuk a kezünket, és kiáltunk Istenhez? Tőle kérünk bocsánatot a bűneinkre, tőle kérünk tanácsot a döntéseinkhez és azt meg is fogadjuk. Elővesszük a Szentírást, és Őt kérdezzük: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Kiáltunk a gyerekeinkért, az egész ifjúságunkért. Kiáltunk népünk jövőjéért ahhoz, aki hallja a kiáltást és többet ad, mint amennyit kérünk.
Ennek az egyszerű asszonynak az egyszerű hite a számomra nagy bátorítássá vált. És ha ezek után egyetlen szóba kellene összefoglalnom azt, amit meg-értettem, és amit ma este nagy szeretettel tovább akartam adni nektek, így hangzik: kiálts! Nem elméletben, hanem úgy, hogy azt hallani is lehessen. Úgy kiálts Istenhez amiatt, ami most szorongat, ami nyomaszt, ami felébreszt álmodból, ami miatt leizzadsz éjszaka, ami miatt teljesen kifacsarva érkezel haza este és semmi hasznodat nem lehet venni otthon, ami föléd kerekedett és kezd tönkretenni, vagy akármi miatt: kiálts Istenhez!
A zsoltáros azt mondja: messziről is lehet kiáltani. Istennek jó füle van. Azt mondja:
Kiáltásom halld meg, Isten,
Vedd füledbe az én könyörgésemet.
Mert én szívem nagy ínségből,
Messze földről kiáltja felségedet.
(Zsolt 61)
Akiben ott van a bizalom, hogy nem hiába kiált, annak Ő egészen bizonyosan válaszolni fog.

Időzzünk ma még egy alkalommal a VII. parancsolatnál. A „Ne paráználkodj!” isteni parancs megszegésének egyik leggyakoribb oka az, hogy nem tudunk vagy sokszor nem is akarunk uralkodni magunkon. Sok ember átengedi magát az ösztöneinek, és azoktól hajtatva cselekszik. Né-melyek mondják is mentegetőzve, magyarázkodva: ilyennek teremtett Isten, hiszen ebben közösek vagyunk az állatokkal. Komolyan így gondoljuk ezt?
Isten az állatoknál beprogramozta a nemi vágyat az ösztönéletükbe, és ennek megfelelően cselekszenek. Az embernek azonban értelmet, akaratot, döntési lehetőséget adott, hogy ennek megfelelően cselekedjék. Ha valaki valóban úgy gondolja, hogy az állatokhoz hasonlóan kell működnie a nemi vágynak a mi életünkben is, úgy annak csak azt mondhatom, hogy akkor viszont évente csak egyszer, néhány napig. Mert a legtöbb állatnál így működik, így van beprogramozva. A Biblia arról szól és a gyakorlat azt mutatja, hogy Isten minket másra teremtett. Ezért a mai igén keresztül így hangzik Isten bátorítása hozzánk: uralkodj magadon és az ösztöneiden!
Azért olvastam fel Kain életének ezt a szomorú epizódját, mert itt ő Ábellel együtt áldozatot mutatott be Istennek és közben úgy érezte, valami méltánytalanság érte. Ezért haragra lobbant. Dúltfúlt, bosszút tervezett, elégtételre vágyott. Isten azt mondja: hagyd ezt abba, mert ez nem megoldás. Nem ez a megoldás, hanem uralkodjál magadon és a bűnön. Ha jól cselekszel, nincs probléma, ha valami rosszat tettél, akkor meg végképp nem ez ad megoldást, mert akkor a bűn az ajtód előtt leselkedik és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.
Szeretném megmondani itt az elején, hogy a Szentírás tanítása és mindannyiunk szomorú tapasztalata szerint képtelenek vagyunk magunkon és az ösztöneinken uralkodni. Egyetlen ember sem képes erre. Úgy igaz, ahogy az énekünk mondja: az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon. De így folytatódik: te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon! Isten parancsa érvényes: uralkodjál rajta! Ugyanakkor mindannyiunknak tudnunk kell, hogy erre önmagunktól képtelenek vagyunk. Egyedül Jézus tud uralkodni a bűnön.
Aki azonban engedi, hogy Jézus Krisztus uralkodjék rajta, és valóságos Krisztus-uralom valósul meg az életében, annak győzelmes élete lesz. Az ilyen ember mindig teret enged Jézusnak. Enged neki - ezt jelenti engedelmeskedni a gyakorlatban. Félreállok az Ő útjából, amikor a magam indulatai, vágyai, ösztönei felülkerekednének, és érzem, hogy elragadnának - félreállok és azt mondom: Uram, Jézus, parancsolj előrefáradni. Átadom a terepet neked. Komolyan gondoltam, hogy te légy az én életem ura ebben a kérdésben. Cselekedjél, amit te jónak látsz. Az újjászületett embereknek a tapasztalata ez. A formálisan vallásos ember erről a lehetőségről nem tud, legfeljebb hallott róla, nem hiszi el. Aki valóban alárendelte az egész életét Jézusnak, és újra és újra azt akarja, hogy megvalósuljon Krisztus akarata az életében, az viszont - ahogy a 84. zsoltár olyan szépen mondja: megy erőről erőre, segítségről segítségre.
Valahogy úgy történik ez a gyakorlatban, ahogy Pál apostol mondja: megsanyargatom a testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam nehogy alkalmatlanná váljak a küzdelemre. Vagy ahogy Péter apostol írja: mi eldöntöttünk, hogy nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint akarjuk eltölteni a testben hátralevő időt. Ehhez kell döntés, egy komoly elhatározás, és utána kell a hit; a hit a gyakorlatban azt jelenti, hogy valóságos közösség Krisztussal, és helyzetről-helyzetre engedelmeskedés Krisztusnak. A hit nem valami megfoghatatlan elvi dolog, az a gyakorlatban történik. Kész vagyok újra és újra önmagam ellen dönteni, ha szembeszegülök Krisztussal, és Krisztus mellett dönteni. Ezt egyszer elhatároztam, és utá-na elkezdem gyakorolni. Engedem, hogy az Ő uralma érvényesüljön az életemben.
Nos, akikben ez a döntés őszintén létrejött, azoknak szól mindaz, amit a következőkben szeretnék elmondani. A többieknek pedig az szól, hogy jöjjön létre ez a döntés, mert enélkül senki sem örökölheti az Isten országát, csak aki újonnan született. Oda csak Krisztussal együtt lehet belépni. - erről a Biblia világosan beszél.
Ha tehát Isten azt mondja: uralkodj magadon és a bűnön, akkor mit jelent ez most a VII. parancsolaton belül konkrétan? Öt dolgot szeretnék mondani.
1. Először is arra bátorít minket a Biblia, hogy uralkodj az érzéseiden. Olyan sok fiatal mondta már nekem, hogy a szerelem ellen nem lehet védekezni, mert az olyan, mint az árvíz. Jön, elragad, sodor magával, és tehetetlen vagyok.
Komolyan úgy gondoljuk, hogy a szerelem természeti csapás? Isten azt ajándéknak adta, belerejtve soksok részajándékot is. A Biblia világos hierarchiáról ír. Azt mondja: az ember érzései felett úr az értelme. A hívő embernek az Istentől megvilágosított értelme. Az értelmünk felett úr a hitünk, az Istennel való közösségünk. Mert aki Jézusnak rendelte alá magát, az az érzésvilágát meg az értelmét is az Ő uralma alá hajtotta. Egy hívő ember életében ez a hierarchia érvényesül. Persze, hogy az érzéseim néha különös erővel mozdulnak meg, de felettük úr kell hogy maradjon az értelmem. Az értelmem meg engedelmeskedik Istennek, tehát afelett úr a hitem. Akinek nincs hite, annál is megmaradhat a józan ész, és még az is sokat segít, bár néha az érzelmek vulkánhamuja betemeti, és nem nagyon látszik meg emberek döntéseiben.
Az, hogy uralkodjál az érzéseiden azt jelenti, hogy ha valaki rádöbben arra, hogy egy alakuló kapcsolata nem Isten szerint való, akkor nem kell engednie, hogy az kifejlődjék. Abba lehet hagyni. Vagy ha már fülig szerelmes, és kicsit későn döbben rá, hogy ez az egész nem Istentől való, akkor ki lehet irtani magából ezt a szerelmet. Én tudom, hogy hány kilót fogy az ember ilyenkor, de megéri.
Tudniillik engedelmeskedni ezt jelenti. Ha valaki csakugyan nem emberek kívánsága - beleértve önmagát is, hanem Isten akarata szerint akarja eltölteni a testben hátralevő időt, akkor ott élesben megy a dolog. Akkor az ilyet is jelenthet. Elszórakoztam a dolgot, elrontottam valamit, későn eszmélek, de eszméltem ... Isten valamire rámutat. Könnyebb lett volna előbb azt mondani: nem, - vagy el sem kezdeni, - de ezen már túl vagyunk. Akkor most mondjam ki azt, hogy: nem. De ez borzasztóan nehéz. Az. De még mindig megmenti két ember boldogságát. Uralkodj az érzéseiden! Akinek az életében valóban úr Jézus, annak úr az érzelmei felett is. És ennek működnie kell.
2. Uralkodj a fantáziádon! A Fil 4,8-ban Pál hosszú felsorolást ad: amik csak igazak, amik csak tiszták, amik nemesek, azokról gondolkozzatok. Abba azért csak van valami beleszólásom, hogy min fogok gondolkozni. Abba nincs, hogy mi jut eszembe. Eszembe juthat bármi, de nem kell végiggondolni egy gondolatsort. Abba lehet hagyni. Itt van az ember felelőssége, és erre vonatkozik az, hogy uralkodj! Nem kell végiggondolni egy érzéki gondolatsort, ha azzal csak megnehezítem az egyébként is nehéz helyzetemet. Nem kell képzeletben végigjátszani egy közösülést, ha attól csak még nehezebb lesz az embernek a harca.
Sokszor Jézus keresztjére, az Ő töviskoronás fejére gondolok, amikor méltatlan gondolataim támadnak. Az ellen semmit sem tehetünk, hogy mi jut eszünkbe, de hogy mit csinálunk azzal, ami eszünkbe jutott, - ott kezdődik ez az uralkodás. Természetesen megint nem egyedül, hanem az előbb említett módon Jézussal.
3. Uralkodj a szemeden! A szemünk az a kapu, amin a leggyakrabban bejön az ördög, és a paráznasággal kapcsolatos kísértések a legtöbbször ott kezdődnek. De egyáltalán a kísértés...
Éváról azt olvassuk: nézte a tiltott fa gyümölcsét, aztán látta, hogy az milyen szép, és szakított belőle. Dávidról azt olvassuk: meglátta és nézegette a szomszéd ház udvarán fürdőző Betsabét, és ebből lett a házasságtörés, a gyilkosság, és az első gyermekük halála. Jób azt írja: szövetségre léptem szemeimmel, - és akkor megmondja, hogy hova és mire többé nem tekint. Ez megint azt jelenti a gyakorlatban - és ne haragudjatok, hogy ma egészen magyarul szeretnék beszélni és konkrétan -, hogy nem kell megállni az újságárusnál és nézegetni a pornó képeket, ha valakinek ez egyébként is problémája. Nem kell direkt szexfilmeket nézni annak, aki egyébként sem bír magával, és nehéz, ezt a parancsolatot megtartania. Uralkodjál, s te döntsd el, hová néz a szemed és mikor fordítod el, vagy mi az amiről tudod, hogy az eleve nem neked való - nem fogsz veszíteni vele, hogy valami olyat nem láttál meg. Isten ad ehhez az uralkodáshoz erőt.
4. Uralkodj magadon a kísértéshelyzetekben! József nem restellt kiszaladni Potifár feleségének a szobájából, és a feléje kinyújtott karjai közül. Ez volt a menekülés egyetlen útja. Ő eldöntötte magában, hogy az Isten ellen nem akar vétkezni. Pedig neki aztán igazán nagy kísértés lehetett.
Egyáltalán: kerülje az ember azokat a helyzeteket, amiről tudja, hogy ott nehéz lesz megállnia. Honnan kap ehhez erőt? Elsősorban Jézustól, de van itt egy olyan szempont, amire sokan nem figyelnek.
Ha valaki azokat a lehetőségeket, amik Isten törvényével ellenkeznek, eleve kizárja az eszköztárából, sokkal könnyebb megállnia egy-egy kritikus helyzetben. Mert a kísértés mindig a másik lehetőség. Ha valaki felszáll az autóbuszra, és nincs bérlete, akkor az egyik lehetőség: nyúl a zsebébe és lyukaszt egy jegyet. A másik lehetőség: elblicceli, és meg is magyarázza magának: Két megállóért, ezeknek... 70 Ft-ot? Félévente emelik már. És úgy érzi, teljesen igaza van. Ez a kísértés. Ha azonban valaki eleve kizárja ezt a lehetőséget, akkor így gondolkozik: buszon utazom, kilyukasztom a jegyet. - Ez az egy lehetőség marad Isten gyermekének, akkor sokkal könnyebb megállnia akkor is, ha a szeme körbe mozdul már, hogy nincs itt olyan ellenőrféle, tehát megtehetném, - itt abbahagyja, s nyúl a zsebbe, és lyukaszt. Ilyen harcokat naponta harcolnunk kell, már aki ezt harcolja. Van, akinek ez nem harc, hanem mindig a másik lehetőséggel él. De Isten azt kívánja az Ő gyermekeitől, és azt tanácsolja nekik, hogy csak egy lehetőségük legyen. Azt a másikat, ami ellenkezik Isten törvényével, eleve zárják ki.
Azt jelenti: eleve ki van zárva, hogy a házasságkötésünk előtt testi kapcsolatot kezdünk. Egy kritikus helyzetben ez nagy segítséget jelent, ha valaki ezt eleve kizárja. Miért kell kizárni? Mert ez Isten akarata. Mi nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint akarjuk eltölteni a testben hátralevő időt. Ebből az következik, hogy eleve ki van zárva, hogy olyan valakivel kezdjen el kapcsolatot valaki, aki házasember. Függetlenül attól, hogy jó a házassága, vagy nem jó. Isten igéje azt mondja: házassal nem! - s el sem kezdi, ki van zárva. Vagy ha baj van a házasságban: Eleve ki van zárva az, mint megoldás, hogy elválunk. Miért? Mert Isten igéje ezt mondja.
Ha vannak olyan pontok, ahol valakinek van bátorsága Isten igéjéhez kötni magát, sokkal könnyebben átlendül a holtpontokon, és ez neki nem létezik, ez szóba sem jöhet, sokkal könnyebben megtalálja a valóságos megoldást, az engedelmességnek az útját. Csak ehhez már kell ez az elszántság, amiről az elején szóltam, meg az, hogy újra és újra engedje Jézust érvényesülni a maga életében. Lehet, hogy emiatt megmosolyogják, sőt, biztos. Megjegyzéseket fog hallani, mert az a gondolkozás és magatartás nem korszerű. De tessék nekem megmondani: mikor volt az? Mózes idejében sem volt korszerű. Azért kellett annyit írnia róla a Szentírásnak. Jézus idejében sem volt korszerű. Pál apostol is küszködik azokkal, akik nem akarnak ennek engedelmeskedni. Ez annyira örök és érvényes isteni rend, hogy soha nem volt korszerű, és soha nem követte szívesen az Isten ellen lázadó ember.
Ma is megrémül mindenki attól - meg régebben is -, hogy ha egy bizonyos férfire vagy nőre igent mondtál, akkor ezzel az összes többire nemet mondtál. Márpedig aki ezt komolyan veszi, eleve győzött egy csomó lehetséges kísértésen, és adott esetben ez rövid idő alatt átlendíti az akadályokon, és segíti engedelmeskedni. Ezért nem fog kacérkodni semmilyen módon még a gondolattal sem, és ezért nem is foglalkozik azzal, hogy mi lett volna, ha mégsem ő lesz a feleségem meg a férjem, hanem az a másik, aki most éppen kelleti magát, és aki éppen megtetszett. Ezt az elején elvágja és leállítja. Ez ki van zárva, ha tud uralkodni.
Az ilyen embereknek nem probléma az, ha meglát egy nőt, aki sokkal szebb, mint a felesége. Hát ez újság? Amikor elvettem, tudtam, hogy nem a legszebbet veszem el. Nem azért vettem el, mert ő a legszebb, hanem mert őt szerettem. S talán éppen ez a szeretet szépíti meg igazán, és tartja szépnek számomra egy életen át.
Hall egy társaságban egy sokkal műveltebb férfit, mint a férje. S akkor mi van...? Vannak nagyon sokan nálánál műveltebbek, de akkor is az a férje, és az is marad. S nem szereti kevésbé, mert látott egy nálánál gazdagabbat vagy csinosabbat vagy műveltebbet. Sőt együtt meg lehet beszélni: milyen szép volt az a nő, vagy milyen okos volt az a férfi, s ez nem zavarja a harmóniát.
Ezekben a dolgokban mutatkozik meg, milyen szabadságra emeli Isten azokat, akik merik kötni magukat az Ő világos igéjéhez.
5. Uralkodj a nemi kívánságon! Itt néhány kényes kérdést szeretnék érinteni. Miért ne kezdjenek testi kapcsolatot a fiatalok vagy kevésbé fiatalok a házasság előtt? Egyszer már ajánlottam egy könyvet a testvéreknek. Ebben többszáz oldalon olvashatunk választ arra, hogy „miért várj”...? (Kapható itt az iratterjesztésben is.) A közül a sok válasz közül most csak egyet-kettőt említek ízelítőnek.
Azért, mert nem az a házastársad. - De lehet, hogy összeházasodunk. - Lehet. De most még nem a házastársad, és ha elkezditek a testi kapcsolatot, korlátozzátok a szabad döntéseteket. Kényszerpályára kerül a kapcsolat - és hány kapcsolatot láttam már tönkremenni, vagy ha nem kívánatos terhesség lett belőle, hány kapcsolatot láttam emiatt szenvedéssé fajulni, hogy nem a rendelt időben éltek azzal, amit Isten adott. Nem tudtak várni. Uralkodjál! Persze ez csak közös megegyezéssel megy. Nem az óvszerek óvnak meg minket a bajtól, hanem az értelem, meg az együttes elhatározás. És egymást segítve győzhet két fiatal ezekben a nem könnyű helyzetekben, és ebben az egyáltalán nem könnyű harcban.
Tudom, hogy könnyű erről itt beszélni, és a Biblia igazságait mondani, de közben tisztában vagyok vele, hogy milyen kemény harc következik abból, ha valaki ezt komolyan veszi. De azzal is tisztában vagyok - és most már 35 éves lelkészi szolgálat alatt láttam -, hogy boldog házasság ezekből lesz. És akárhol lelép valaki arról az útról, amit Isten igéje nekünk kijelöl, annak mindig következménye van. A lelkigondozói munkánk felére csökkenne, ha Isten parancsait komolyan vennénk, és mernénk uralkodni magunkon és kivárnánk mindennek a rendelt idejét.
A másik kényes kérdés: mégis, meddig lehet elmenni? Hadd idézzek egy bölcs, idős lelkigondozót. Röviden ezt mondta: ne nyúljatok a gombokhoz és a zipzárakhoz! Nem kell elkezdeni vetkőztetni egymást. Addig lehet elmenni - vagy sokszor addig se. Magyarul ez a válasz. Ehhez azonban megint: uralkodnia kell az embernek magán.
A Biblia sehol sem mondja, hogy egymáson uralkodjunk. Kainnak is azt mondja itt az Úr: uralkodjál a bűnön!
Megint mondom: ezeket a csatákat együttes erővel lehet megnyerni. Mert megkönnyítheti egymásnak a győzelmet két együttjáró ember - most az életkor nem számít -, vagy megnehezítheti. A nőkre jellemző hiba, hogy felingerlik a férfiakat, aztán otthagyják őket. A férfiakra meg az a büszkeség jellemző: tudja, hogy ő meddig mehet el. Aztán mindig túlmegy azon a határon, és ott már valóban tehetetlen. Legjobb, ha nem kezdi el. Isten igéje is ezt tanácsolja nekünk.
Szeretnék néhány szót őszintén szólni az önkielégítésről is, ami sokkal többeknek problémája, mint ahogy gondoljuk. Fiataloknak, házasoknak, házasság nélkül élőknek, időseknek... - mindenféle korosztályban és családi állapotban probléma.
A Biblia kifejezetten nem ír róla. Amit Ónán tett, akinek a neve után óná-niának nevezik, az egészen más, az nem önkielégítés volt. Az egy megszakított kö-zösülés volt, azért, mert ez az Ónán nem akarta vállalni az úgynevezett sógorházasságból fakadó kötelezettségeit.
Figyelemre méltó az, hogy sokaknak az önkielégítés után bűntudatuk van. Isten ilyen mélyen belevéste a lelkiismeretünkbe - függetlenül attól, hogy hívő vagy nem valaki -, hogy hol a helye a szexualitásnak. Ő azt a házasságba helyezte bele, és annak a házasságon kívül gyakorolt minden torz formája végső soron a VII. parancsolat megszegése. Az önkielégítés tehát a Biblia minősítése szerint: bűn, - de nem kell felnagyítani. Nem a bűnök bűne. Egy a bűnök közül, ami azt jelenti, hogy mivel nem a helyén van, mivel Isten előtt utálatos, ne tegyük. Ha meg mégis megtörtént, bízzunk abban, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. És ugyanúgy, mint a többi bűnünkre, hazugságokra, dicsekvésekre, mulasztásokra, bűnbá-nattal lehet bocsánatot kérni, s lehet továbbmenni, bűnbocsánatot nyerve a győzelmek felé.
Nyilvánvalóan nem helyes az, ha valakinél egymás után nagy gyakorisággal ismétlődik ugyanaz a bűn. A házasságára nézve sem helyes, mert megszokja az ilyen ember a gyors, mechanikus, leegyszerűsített kielégülést, és ez nem használ a házaséletnek. De ne nagyítsuk fel, és ne bagatellizáljuk. Olyan, mint a többi: lehet győzelmet aratni itt is. Ismerek olyanokat, akiket Isten megszabadított tő-le és nem küszködtek attól kezdve, hogy Jézussal közösségre léptek. Ismerek olyan hívőket, akiknek megmaradt ez a küzdelem, és vívták vagy vívják tovább, de éppen ők mondják el: ha kísértések idején akárcsak egy rövid kiáltással Jézust szólítják, szinte mint a mágnes, odaszippantja őket Jézus közelébe, és győzelmet ad a kísértésen. Ennél részletesebben most ezzel nem tudunk foglalkozni.
Azt mondja tehát az ige: uralkodjál! Ne a másikon, hanem magadon. Uralkodj az érzéseiden, mert Isten erre képesekké tett minket. Nem természeti csapás az, ha egy nagy érzelem elkapja az embert. Uralkodj a fantáziádon, mert lehetséges. Az, hogy mi jut eszedbe, nem a te dolgod, - az, hogy mit csinálsz vele és hogy gondolod végig, az igen. És itt Jézus ad győzelmet. Uralkodj a szemeiden, mert azokat is irányíthatod. Uralkodj magadon a kísértéshelyzetekben, és legyenek olyan dolgok, amiket eleve kizársz, amiket Isten rossznak ítél. És végül: uralkodj a nemi kívánságon, ami egyáltalán nem könnyű, de Isten megadhatja azt, hogy majd a helyén funkcionáljon, vagy ha arra nem lesz lehetőség, akkor győzelmet adjon. És az az energia, ami ezen keresztül áradt volna ki, találhat magának valami más, de Istentől elkészített nemes utat.
Végül még két megállapítást szeretnék tenni.
1. Egyetlen házasság sem marad jó magától. Ápolni kell. Valamennyi időt rá kell szánni. Meg kell tanulni a másikat ő-szintén tisztelni - ezt is olyan sokan nem értik, mikor erről beszélgetünk. Vagy szeretem, vagy tisztelem. Hogy-hogy vagy vagy? Az együtt egymást erősíti. Őszintén érdeklődni iránta, megjegyezni amit már elmondott, komolyan venni őt. Mintegy egymásban élni. Ez nem külön program, de mégis számon kell tartani és törődni kell vele.
Ha egy rövid mondatban kellene összefoglalni azt, amivel soksok házassági krízist el lehetne kerülni, azt mondanám: add meg a párodnak, amire szüksége van, és amit csak tőled kaphat meg. Akkor nem lesz a szívében keserűség, és nem másutt fogja keresni. Ha pedig elromlott valami a házasságban, azt ne tekintsük végzetesnek. Éppen a hívő ember tanulja meg azt, hogy lehet újra kezdeni, sőt lehet - nagyon sok ponton - újat kezdeni az életünkben Jézussal. A bajok esetén még inkább ki kell nyúlni egymás keze felé, és fogni kell egymás kezét - most a szó átvitt értelmében mondom -, és együtt fogni a minket vezető Jézus Krisztus kezét. És akkor nincs az a krízis, amin Ő győzelmesen át ne tudna vinni. Ez a boldog házasság titka.
2. Ugyanakkor józanul tudomásul kell vennünk, hogy nincs tökéletes házasság. Miért? Mert nincsenek tökéletes emberek. Sokkal többet rontott rajtunk a bűn, mint gondoljuk, és még hívő emberek sem képesek tökéletes egységre jutni egymással, zavartalan harmóniában élni, mindig egyenletes vagy egyenletesen mélyü-lő közösségben szeretni egymást. Mert valamelyiknek lesznek olyan emlékei, élmé-nyei, ami a másiknak nem annyira fontos, vagy egyáltalán nem fontos, ami miatt más lesz a kedélyállapotuk, vagy akár másként is fognak dönteni. Ezeket a különbségeket tudomásul kell venni.
Egyetlen tökéletes kapcsolat létezik csak, a Jézus Krisztussal való hitbeli kapcsolat, de ez is csak az Ő oldaláról, mert Ő tökéletesen ismer minket, Ő mindenestől elfogadott, Ő feltétel nélkül szeret és megért minket, és Ő egy örökkévalóságra vállalt bennünket annak ellenére, hogy tudja, kik vagyunk. Erre azonban csak Ő képes, viszont éppen ebből a vele való kapcsolatból erősödhet a hívő ember, és ez pótolhatja a házasságnak a hiányait. Ez a kapcsolat tanít meg örülni annak, ami jó abban, és hálát adni érte. Ez ad erőt ahhoz, hogy békességgel hordozza az ember, ami hiányzik és ami nem pótolható, - mert mindenütt vannak ilyenek, - és nem azt követeli örökké, amiről kiderült, hogy nem pótolható. Igyekszik változtatni azon, amin lehet, és legfőképpen ő maga igyekszik változni mindig.
A bűnbánatra való fiatalos, rugalmas készség, a változásra való készség, az alapozza meg a házasság boldogságát. Ha valóban úgy akarja egymást szeretni két ember, ahogy Pál írja az Efézusi levélben: ahogyan Krisztus szerette az egy- házat, és önmagát adta érte. Ha ez valamennyire megvalósul, és igyekszik újra és újra komolyan venni az ember, akkor nehéz körülmények között is megalapozta és fenntarthatja a házasság boldogságát. Ha ez hiányzik, akkor néha eszményi körülmények között is egymást követik a bajok.
Ápold a házasságodat, és ugyanakkor védd a másikét - legfőképpen önmagadtól.

Tavaly a reformációi istentiszteletünkön azt javasoltam, hogy ismerjük meg a magyar reformációnak azokat a kimagasló alakjait, akiken keresztül Isten hatalmasan munkálkodott népünkben. Talán emlékszünk még rá, hogy így ragyogott fel előttünk akkor Szegedi Kis István gazdag és másokat is gazdagító élete, aki olyan temérdek fizikai és lelki szenvedést kellett, hogy elhordozzon, oly sok kicsinyesség és gonoszság keserítette meg az életét, és mégis, eközben, is ennek ellenére is, itthon maradt, nem ment nyugateurópai egyetemekre, ahova hívták nagy ígéretekkel, s ahol megérdemelte volna a katedrát, hanem vállalta az evangélium hirdetését éveken keresztül bilincsben is, török fogságban is, és maradt európai hírű tudós, akinek a könyveit tankönyvként tanították Európa egyetemein, itthon kicsi falvakban és községekben Jézus Krisztus alázatos szolgája.
Ma az ő egyik tanítványának: Méliusz Juhász Péternek az életében szeretném felragyogtatni Isten hatalmát és szeretetét, kérve, hogy reformálja, alakítsa vissza a gondolkozásunkat és életünket egészen az Ő igéjéhez, miközben ezt hallgatjuk.
Méliusz Somogyban született, és amikor még kisfiú volt, akkor tanította őt Szegedi rövid ideig Tolnán. Szegeditől hallotta először a Szentírásnak a reformáció által újra felfedezett alapigazságát: „hiszen kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9)
Méliusz 36 éves volt, amikor meghalt, de 44 nyomtatásban megjelent és három kéziratban maradt komoly, tartalmas teológiai munkát hagyott hátra. Mérhetetlenül sokat tett az evangélium ügyéért, az egész magyarországi református egyház megszervezéséért. Nem véletlenül nevezte őt egyik méltatója a magyar Kálvinnak.
1536-ban született, tíz évvel a mohá-csi csatavesztés után, húsz évvel Luther Márton 95 tételének a közhírré tétele, a reformáció megindítása után. Ő maga is járt a reformáció fészkében, tanult Wittenbergben, de Luther akkor már nem élt. Éppen innen tért haza, amikor a debreceni eklézsiának lelkipásztorra volt szüksége. Hallván az ő tehetségének és képzettségének a hírét, az alig 23 éves ifjút hívta meg a nagy debreceni gyülekezet pásztorának. Itt dolgozott azután 1558-tól 1572-ben bekövetkezett haláláig.
Mindenekelőtt a lelki szükséget igyekezett kielégíteni. Tudta, hogy az embereknek Isten igéjére van szükségük. Ébresztő szóra, és utána egészséges tanításra. Igehirdetései rendkívül világosak, közérthetőek. Bár minden nagy tudású és szuper műveltségű ember megtanulna olyan egyszerűen kifejezni nagy igazságokat is! Rendkívül szemléletesen tudta illusztrálni azokat a bibliai igazságokat, amiket hirdetett. Személyválogatás nélkül alkalmazta az igéből következő üzenetet mindazokra, akik hallgatták. Keményen ostorozta - ha kellett - a jelenlevő gazdagokat és előkelőeket is, de Isten Szentlelkének a gyöngédségével tudott vigasztalni és bátorítani, amire abban a nehéz időben igen nagy szükség volt.
Látta azonban azt kezdettől fogva, hogy nagyon kellene nyomtatott énekeskönyv, egyáltalán nyomtatott, a hívek kezébe adható hitépítő irodalom, rövid világos hitvallások, amik összefoglalják, hogy a Szentírás alapján különböző vitatott kérdésekről mit hiszünk. Kellene egy nyomda. Nyomtatni kellene azokat a műveket, amiket ő Isten kegyelméből már korábban is és debreceni pásztorkodása alatt is írt, meg amit a munkatársai is írtak. Ez volt a szíve vágya és a szíve kérése.
Isten különös ajándékaként odakerülése után két esztendővel, 1560 telén, egy ismeretlen férfi kopogtatott be hozzá. Huszár Gál lelkész, aki Kassáról menekült. Méliusz mondta, hogy háza mindenki előtt nyitva van, de a menekültek előtt különösen. Akiket meg Jézus miatt üldöznek, azok előtt minden nyitva van. Huszár Gált az egri érsek vetette börtönbe, és ki akarta végeztetni ottani reformátori tevékenysége miatt. Úgy szabadult ki, hogy a barátai kiásták kassai börtönét, és megszöktették egy éjszaka. Egyenesen Debrecenbe menekült, ahol úgy gondolta, biztonságban lesz az élete. De nem üres kézzel érkezett. Hozta a nyomdáját is. Civilben nyomdász volt, és éppen ezzel haragította magára a római klérust, hogy reformátori iratokat is nyomtatott.
Méliusz hálát adott Istennek, és még abban az évben kinyomtatták Debrecenben az ő Kolosséi levélről írt igehirdetéseit, ahhoz fűzött magyarázatait, és egy hangjegyes énekeskönyvet, ami nagyon nagy dolog volt. Ebből az énekeskönyvből nyolc ének benne van a mostani énekeskönyvünkben is. Egyébként Huszár Gálnak ez az 1560-ban, Debrecenben felállított nyomdája a legrégebbi folyamatosan üzemelő nyomda Magyarországon. Azóta egyfolytában működik.
Az akkori lassú nyomdatechnika ellenére is ontotta Huszár Gál a jobbnál jobb hitépítő műveket ebből a kicsi nyomdából. 1562-ben megjelent a híressé vált Debrecen-Egervölgyi Hitvallás. Az első magyar nyelvű, igazán református szellemű hitvallás, ami az akkor vitatott minden kérdést részletesen és világosan tárgyalja a Szentírás alapján.
Közben Méliuszt püspökké választották. Még 28 éves sem volt, amikor ezt a magas tisztséget megkapta. Ebben a minőségében is az egész egyház jövőjét meghatározó tanító és szervező munkát folytatott. 1567-ben ült össze a híres debreceni zsinat, amelyen elfogadták azt a II. Helvét Hitvallást, amit a svájci Bullinger, írt és Svájcban is csak az előző évben, 1566-ban fogadták el, de Méliusz már ismerte azt, és tudta, hogy ez a mienk, ez a mienk is. Rádobbant a szíve: ennek minden állítása egyezik a Szentírással, ezt mi is ajánlhatjuk a gyülekezetek figyelmébe. És ugyanakkor ezen a zsinaton született meg a Magyar Református Egyház első alkotmánya. Egy olyan fontos munka, ami 300 évre meghatározta ennek a szervezetnek és működésének az alapelveit.
Közben rettenetes tűzvész pusztított Debrecenben, leégett a mai nagytemplom helyén állt szép Szent András templom, amelyikben Méliusz prédikált. Leégett az az oskola, amit Méliusz olyan nagy gonddal és szeretettel épített, bővített, működtetett, és leégett a városnak jó része. Két évig tartó kemény, megfeszített, jól szervezett építőmunka következett. Közben többször előfordult, hogy rablóhadak törtek be a városba, és a város aprajának, nagyjának védenie kellett, ami még az övéké volt. Erre az időre esett az is, hogy meg-megújuló kemény támadást intéztek a Szentháromság-tagadók a debreceni reformáció ellen. Dávid Ferenc vezetésével folyt ez, aki abban az időben az erdélyi fejedelmet is maga mellé tudta már állítani. Személyesen Dávid Ferenc jött el Debrecenbe, hogy megsemmisítse mindazt, amit Méliusz addig épített. Méliusz nem ijedt meg tőle, igen kemény hitviták folytak, és ebben a fizikai-, szellemi- és lelki harcban, ami emésztette az erejüket mindazoknak, akik részt vettek benne, újabb és újabb remekművek születtek, miközben igyekezett megfogalmazni a Bibliának hol erről, hol arról szóló tanítását.
Melius alkata szerint az lett volna, amire a neve is utal többször írja alázatosan: juhász szeretnék lenni, debreceni híveim alázatos pásztora. Az is volt. Emellett azonban Istentől kapott tehetsége révén nagy tanítóvá is vált, zseniális szervező is volt, de mindig újra belekényszerült olyan hadakozásokba, amiket soha nem ő keresett magának. És a csendes pásztori munkát, az elmélyült tanulást és tanítói tevékenységet, meg a lassan az egész országra kiterjedő szervező munkát úgy kellett végezni, hogy szinte egy nyugodt napja nem volt. Hol ilyen, hol olyan támadásban volt része, és bizony sok erőt és figyelmet elemésztett ez a harc.
Ő azonban vállalta ezt a harcot. Nem kereste, de vállalta. Az volt a jelmondata, és ezzel a mondattal az ajkán halt meg: „Nem vagyunk a meghátrálás emberei hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39). Tudott latinul, görögül, héberül, arabul, németül és törökül is - ami akkor nagy segítség volt. Ő írta az első magyar nyelvű református kátét, az első magyar nyelvű református hitvallást, lefordította az Újszövetséget. Több énekeskönyv kiadásában is ott volt. Ő vezette - mint az előbb említettem - azt az alkotmány-elkészítő munkát, aminek hosszú időre meghatározó jelentősége volt a mi egyházunkban. Élete utolsó könyve, amit már nem tudott befejezni, egy gyógyszerkönyv. 627 növényt ír le részletesen és pontosan benne. Több mint 2000 gyógynövény nevét írja magyarul, némelyiket ő maga alkotta, és van olyan növény, amire 10-15 nevet is felsorol. Annyira értékes könyv ez, hogy 30 esztendővel ezelőtt az Orvostörténeti Könyvtár újra kiadatta.
Amikor a Debreceni Tudományegyetemet 1931-ben felépítették, - azon a Nagy-erdőn, amit eredetileg Bocskai István telepíttetett, - eléje négy szobrot állíttattak. Ezek ott vannak mindmáig. Azoknak akartak emléket állítani a város lakói és vezetői, akik a város szellemi arculatát a legerőteljesebben formálták. Méliusz Juhász Péter református lelkipásztor, Huszár Gál reformátor, lelkész, nyomdász, Szenci Molnár Albert reformátor, zsoltáraink fordítója és Komáromi Csipkés György bibliafordító. Arra emlékeztetik ők a késői utódokat, hogy lehet számunkra talán elképzelhetetlenül nehéz körülmények között is helytállni.
Jézus Krisztus használható harcosává válhat az is, aki alkata szerint nem katona, aki valami egészen mást szeretne tenni, de tiszta célokért, tiszta eszközökkel kész végigküzdeni az életét, bízva abban, hogy győzelem koronázza a harcát. Lehet, hogy csak 36 évig él, és ebből 14-et tud abban a szolgálatban tölteni, amire előtte készült, és még sem torzót hagy maga mögött, hanem kerek egészet, ha azt csinálja, amire Isten akarja használni. Ha kész engedelmeskedni - félretéve a maga kényelmét, érdekeit, önféltését, és engedi, hogy maga Jézus Krisztus munkálkodjék általa. Isten kegyelméből Méliusz Juhász Péter ilyen ember volt.
És most térjünk rá a felolvasott igére. Azért olvastam fel ezt az igét, mert Pál apostol ebben rendkívül szemléletesen, a sportéletből vett képekkel, a futás és az ökölvívás szakkifejezéseivel arról mond el valamit, hogy 1. aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa - nemcsak a szájával, hanem az egész életével - az nem ússza meg harcok nélkül, 2. az csak úgy tud eredményesen harcolni, ha önmagát megtagadja, és ez nem szólam neki, hanem mindennapi gyakorlat, 3. de a győzelem a harcokban születik, és az a harc, amibe Krisztus küldi az övéit, már eldőlt, Ő győzött.
Erről a három igazságról szeretnék ennek az igének az alapján még röviden szólni. Így hangzott tehát az ige: „Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom, és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”
Az első említett igazság tehát az: aki Jézus Krisztusnak valóban tanítványa, tehát követi Őt, annak az életében harcok is vannak. Sokszor több fronton egyszerre kell harcolnia. Egy másik reformátor írta ezt: „Vagyon három ellenségem: ördög, világ, saját testem.” Ezen a három fronton feltétlenül harcolniok kell Jézus Krisztus tanítványainak. Csak vigyázzunk, kit nevezünk Jézus Krisztus tanítványának. Jézusnak nem tanítványa az, aki csak néz Őutána. Nem tanítványa az, aki vágyakozik Őutána. Nem tanítványa az, aki csak gondolkozik az Ő tanításán. Jézus tanítványa az, akinek az életében megvalósul, amit a Mester így mondott: „Aki én utánam akar jönni...” Tehát, aki megy Őutána.
Aki egyszer elindult úgy, hogy szakított a múltjával és mindazzal, ami Jézustól visszatartotta, vagy visszatarthatta volna, aki attól kezdve ellenségének tekinti az ördögöt, a világot (az Isten nélküli szellemiség a világ), és a saját testét a maga kísértéseivel, lustaságával, önzésével, hitetlenségével, és egy vágya van, hogy mindig Jézus lábnyomában maradjon. Az ilyen élet dinamikus élet. Ebben haladás van. Aki én utánam akar jönni... Itt nem állva beszélgetnek, nem az árokparton ülve elmélkednek. Itt valahonnan valahova akar elvezetni minket a mi Urunk. Mégpedig azt mondta: „Aki nékem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is”... Mindig az Ő jelenlétében. „És aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya”. Talán ez a legnagyobb ígérete Jézusnak.
Sokszor belepirulok, amikor ezt a mondatot olvasom a Jn 12,26-ból. Hogy jövök én ahhoz kis nyomorult, féreg, hogy az Atya megbecsüljön engem? De tudhatjuk, hogy nem önmagunkért becsül meg, hanem egyedül Jézusért. Nem a teljesítményeinket jutalmazza a mennyben, egyedül Jézus teljesítményét, amit érettünk végzett el a Golgotán. Aki azonban ennek a tudatában mindig ott van Jézus közelében, vele egyet akar, ugyanaz a Lélek indítja minderre, aki a Krisztus Lelke, - az az Ő tanítványa. Az ilyen ember nem kerüli el a harcokat. Még pedig általában több fronton egyszerre kell harcolnia akkor is, ha se teste, se lelke nem kíván hadakozni, hanem valami mást szeretne csinálni. De harcol minden ellen, ami elszakítaná Jézustól. Nem emberek ellen, még csak nem is irányzatok ellen - az ellenség ellen.
Ezt a hármat említette az imént idézett reformátor: ördög, világ, saját testem. Harcol ezek ellen, mert ragaszkodik Krisztushoz.
Egyébként Krisztus sem volt harcos alkat - ha szabad így fogalmaznunk egyáltalán a Megváltóról. De mindig támadták. Támadta saját népe, az akkori egyház vezetői, a politikai hatalom, a sátán. És Ő vállalta a harcot. Mindvégig úgy, hogy elvérzett a kereszten, és ezzel aratott győzelmet. Az egész világmindenségre érvényes múlhatatlan győzelmet.
Luther Márton és Kálvin János sem hadakozni óhajtottak, hanem tanulni, tanítani, a lelki és szellemi világosságot terjeszteni. És mégis végigküzdötték az egész életüket. Vállalták azt a harcot, amit az evangéliumért és Jézusért kellett. Vallották, hogy nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy győzelmet nyerjünk.
Krisztus tanítványainak a fegyvere az ige. A Szentírás és a belőle származó ismeretek. Ezek a reformátorok művelt emberek voltak, de a műveltségük gyökere Isten igéjének az alapos ismerete volt. Azt alkalmazták az élet, a közélet minden területére is, és azt vették komolyan. Egyebek közt ezért lett olyan sok ellenségük. Még a gyülekezeteken belül is. Mert azok, akik nem tanítványai Jézusnak, csak hallgatói, azok nem bírják elviselni, amikor az igéből a következtetések, a következmények is elhangoznak. Amikor követésről van szó, amikor ki kellene mozdulni a hitbeli langyosságból, a tespedésből, amikor valóban meg kellene változnia, reformálódnia kellene egy embernek, mégpedig Isten igéje szerint reformálódnia.
Ismerős-e nekünk ez a fajta harc? Sokféle harcba belebonyolódnak emberek, de itt most erről a harcról van szó. Harcolunk-e mi a reánk jellemző bűneink ellen? Harcolunk-e a szokásaink ellen, amikkel az idegeikre megyünk családtagjainknak már évtizedek óta, vagy mindig találunk valami mentséget, és a bűnbánat elől a vádaskodásba menekülünk. Harcolunk-e másokért? Volt olyan, hogy könny szökött a szemedbe, amikor imádkoztál valakinek a megtéréséért? Fontos neked tönkrement házasságok rendbejövetele? Tudunk ezért harcolni úgy, hogy az imádság végére megfájdul a térdünk? Egyáltalán ismerős ez a pozíció: az Isten előtt térdre borulva harcolni másokért? Népünkért, amely egyre nagyobb mélységbe süllyed? A nélkülözőkért, akik itt vannak körülöttünk, és nem tudnak ilyen szépen felöltözni, mint mi ma este? Ismerős ez a harc nekünk? A tanítvány életéből elmaradhatatlanok a harcok.
A másik, amit innen megtanulhatunk: csak áldozatok árán lehet ezt a harcot eredményesen vívni. Egyszerűen kénytelen Isten gyermeke ezeket a harcokat vívni, tudomásul venni, hogy belekerült, de nem mindegy, hogyan teszi. Sokan elkezdik félteni magukat. Eleve vereségre vannak ítélve. Ebben a néhány mondatban hemzsegnek az ilyen kifejezések: önuralom, önmegtartóztatás, megsanyargatom magamat, szolgává teszem a testemet. Úgy öklözök - itt az a szakkifejezés van egészen pontosan: úgy ütök oda a szemhéja alá, hogy az felreped, és harcképtelenné válik az ellenség. De nem valaki másnak akar behúzni Pál - azt mondja: önmagamnak. Az én rusnya, lusta testemnek ütök oda úgy, hogy harcképtelenné váljék. Mert az is vissza akar tartani a Krisztusnak való engedelmességtől. Minden ellenség, ami az engedelmességben akadályoz, ezért kész vagyok áldozatot hozni! - Ez nem korszerű gondolkozás, ma egészen más jellemzi a közgondolkodást. Ma élvezni akarja mindenki azt, amit még lehet. Ma minél kevesebb munkával akar minél előbb, minél nagyobb nyereségre szert tenni. Ma nem számít, ki fizeti meg az árát, csak ne neki kelljen, és ezt egészen normálisnak kezdik tekinteni tömegek.
Aki Krisztus tanítványa, az ki fog lógni a sorból. De annak győzelmes harcok lesznek az életében. Az olyan harcokat fog vívni, amiknek mások is sok jót és szépet köszönhetnek. Az kész lesz lemondani, az tud várni. Az szívesen hoz áldozatot másokért, amihez semmi érdeke nem fűződik, mert az ilyen ember nem félti magát. Nem magát félti, hanem másokat, meg az igazságot, az evangélium ügyét, és el tudja mondani alázatosan, mindig alázatosan, s talán remegő hangon, de belső bizonyossággal azt, amit Pál le mert írni: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat, (küldetésemet) örömmel. Azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól.” - Ez a reformált gondolkozás és életmód, amikor mindenekfelett fontos lesz az Úr, akinek a küldetésében járok, s amikor mindig fontosabb a másik, mint én magam, a magam kényelme, haszna, dicsősége stb. - ennél mind fontosabb a másik üdvössége, békessége, előrehaladása. Amikor a küldetésének van alárendelve minden.
Méliusz Juhász Péter rövid szolgáló élete egyebek között erre is szép példa. Erre mondta Jézus azt: „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.”
A harmadik, amit tudhatunk: az ilyen ember bizonyos lehet a győzelemben. A győzelmet nem nekünk kell kiharcolnunk, ezért lehetünk benne bizonyosak. A győzelmet Jézus már kivívta, és ez a győzelem hit által a miénk. Ebből nem következik az, hogy akkor nem kell harcolnunk. Mert a harc közben edz és tisztít minket is, és aközben növeli a hitünket, és válunk hívő bajtársakká, és aközben tanulunk meg csak a Fővezérre figyelni, és egyedül benne, Jézusban, bízni. De nem a mi harcainktól függ a győzelem. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az már megvan. Ezért tudja az, aki ilyen harcot vív, hogy nem a levegőbe öklöz, és nem bizonytalanra fut. Nem úgy indították el: fuss ameddig bírod, aztán lehet, hogy valami van az út végén. Ott cél van, értelmes cél van a végén. Sőt: az a Krisztus vár ott, aki már végigfutotta a versenypályát. És miközben szúr az oldalunk, elcsüggedünk, elkeseredünk, magunkra maradunk, csalódunk, aközben mindig újra Őreá nézhetünk, aki mindvégig állhatatos volt, és aki minket is erre bátorít.
A reformáció latin szó. Talán mindnyájan tudjuk, azt jelenti: visszaalakítani valamit. Nem megújítani, itt semmiféle újságról nincs szó. Re - azt jelenti: vissza. Olyanra, amilyen eredetileg volt. Olyanra, ahogyan Isten igéje elénk adja. Így volt eredetileg, itt mondja el Isten, hogyan gondolta, és hogyan lenne az jobb.
Aki engedi, hogy Isten Szentlelke reformálja a gondolkozását, a jellemét, az egész életgyakorlatát, a célkitűzéseit, és ilyen „Isten igéje szerint reformált” eszközöket, fegyvereket adjon a kezébe, az lesz Jézus Krisztusnak olyan tanítványa, aki által mások is sok áldást nyernek, és akinek az életén - akármilyen kicsi vagy névtelen, vagy akármilyen rövid, - mégis felragyog valami az Isten dicsőségéből. És a mi emberlétünk végső célja a Szent-írás szerint ez: Isten dicsősége felragyogjon azon.
Jó lenne, ha így olvasnánk el majd ma este még egyszer az elénekelt éneket, így sokkal többet mondhat, hogy miféle harcokról van ott szó. Miért fontos, hogy Jézus seregében harcolunk, és miféle eszközöket, fegyvereket kínál nekünk a mi Urunk. Ne féltsük magunkat! Ahova Ő küld, ott soha nem leszünk egyedül, és amilyen harcba miatta kényszerülünk bele, ott bizonyosak lehetünk a győzelemben.