Jósafát

Emlékszünk még arra, hogy viszonylag békében élt Jósáfát, (amire ritkán volt példa akkor), amikor az a szörnyű hír érkezett, hogy egy valóságos népszövetség jött létre a kicsi Júda ellen, már a határon belül vannak, és nincs mód védekezésre. Idejük sincs, fegyvereik sincsenek, teljesen reménytelen lenne az ütközet. Mitévők legyenek?
Olvastuk, hogy az első reflexiója Jó-sáfátnak is az volt, hogy megijedt. Félelem támadt a szívükben. Aztán félelemmel a szívében is összegyűjtötte a né-pet, és elmondta azt a megrendítő imádságot, amivel többször is foglalkoztunk. Országos böjtöt hirdetett, megvallotta Istennek, hogy tehetetlenek, de tőle várnak segítséget: a mi szemeink tereád néznek. A megrendült csendben megszólalt egy ismeretlen próféta. Isten igéjét hirdette, ami roppant egyszerűen hangzott, úgy, ahogy az általában hangozni szokott, de nagy elígéreteket tartalmazott. Azt, hogy most nem nekik kell harcolniuk, hanem csak egy bizonyos helyre kimenni, és végignézni, hogy elvonul előttük az ellenség, és Isten hadakozik értük, Ő ad majd győzelmet nekik.
Láttuk, hogy engedelmeskedtek, akármilyen nehéz volt is az, de különös csatarendet állított fel Jósáfát: elől mentek az énekes léviták, akik Istent magasztaló énekeket énekeltek, Istent különösképpen az Ő irgalmáért dicsőítették.
Aztán egyszer csak valami zavar támadt az ellenséges seregben. Pontosan nem írja le a Biblia, hogy mi történt. Az egyik írásmagyarázó azt mondja, az sem lehetetlen, hogy mennyei seregek avatkoztak be, hiszen olyanok is vannak, s nem egyszer felhasználta Isten azokat is az Ő céljaira. Lényeg, hogy nagy zavar támadt: egymásnak estek az ellenséges csapatok, és lemészárolták egymást annyira, hogy ezt a szörnyű mondatot olvastuk itt: „senki sem menekült meg közülük.”
Ilyen győzelmet emberi erővel semmiképpen nem lehetett volna elérni. A zsákmány az ölükbe hullott. Három napig gyűjtötték a zsákmányt, aztán a negyedik napon újabb nagy istentiszteletet tartottak. Hálaadó alkalmat, ahol megköszönték Istennek ezt a győzelmet. És amikor a nép visszavonul Jeruzsálembe, a templomban folytatódik az örvendezés, és az jut az eszébe az embernek: „az Úrban való öröm a ti erősségetek”. (Neh 8,10)
Ennek az egésznek híre megy, és mint olvastuk, a környező pogány népek megrémülnek. Ennyire valóságos Izráelnek az Istene? Ennyire valóságosan be tud avatkozni a történelem menetébe? Ilyen valóságos győzelmet tud adni az Ő népének? Aki Júdával szembeszegül, az ezzel az Istennel találja magát szemben? És hosszú ideig nagy csend lett.
Rendkívül sokat jelentett abban az időben egy ilyen rövid mondat: „Békessége volt Jósáfátnak mindenfelől.” Láttuk, volt olyan, hogy mindenfelől ellenség támadta, most békessége volt egy ideig mindenfelől.
A mai szakaszból egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni: mit jelent egészen gyakorlati módon a hétköznapokban, hogy valaki hívő ember. Nem vallásos, nem tud kegyes szövegeket, nem tanult ezt-azt Istenről, hanem éli a hitét. Ami neki nem külön feladat, mert nem is tud másként élni. Egy élete van, nincs kettős élete. Mit jelent ez egészen hétköznapi helyzetekben? Mit jelent az — most már konkrétabban mondom —, hogy Jósáfát egészen Istenre irányult, Istenre irányított, Isten-központú életet élt? Mit jelent ez a hétköznapokban? Ez nem a nagy ünnepeken, nem a templomban, nem vallásos alkalmakon derült ki róla, hanem bármi történt, ő mindig Istenre irányult, Isten-központú életet élt.
Mit jelent az, hogy a hit lényege: szá-mít valaki Istenre és számol vele? Mit jelentett ez Jósáfátnak, hogy mindig szá-molt Istennel és mindig számított rá?
Semmiképpen nem azt jelenti, amit azok szoktak mondani, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen az ilyen élet: Biztos ül várja, hogy majd történjék valami. A hívő ember nem életre való, az várja, hogy majd Isten cselekszik. — Várja, persze, amikor Isten cselekedetére van szükség, amikor Ő megígérte, hogy cselekedni fog, akkor várja, hogy Ő cselekszik. Amikor meg Isten megmondta, hogy az ember cselekedjék, akkor csinálja azt, amit Istentől hallott.
Ez egészen magától értetődő, hogy mindennek rendelt ideje van. Van olyan, hogy meg kell fogni a munka végét és dolgozni. Van olyan, hogy le kell borulni és imádkozni. És van olyan — Isten mondta ezt Józsuénak is, Mózesnek is —, hogy most nem imádkozni kell, hanem valami mást csinálni. Miért is borulsz térdre? Mindennek rendelt ideje van. Annak is megvan a rendelt ideje, hogy most Isten cselekszik. A nem hívő ezt nem tudja kivárni. Ezzel nem tud számolni és erre nem tud számítani. A hívő embernek az ad kritikus helyzetekben is nagy nyugalmat, másokat bosszantó békességet, azért viselkedik sokszor érthetetlenül, mert számol Istennel és számít rá.
Jósáfát ugyanolyan király volt, mint a többiek. Ugyanolyan gondjai, örömei, feladatai voltak, és ő azokat végezte is, csak eközben mindig Istenre figyelt, eközben folyamatos kapcsolata volt Istennel. Emlékszünk, hogy egyszer meglazult ez a kapcsolat és milyen ballépést követett el, milyen szomorú következményei lettek annak. Ez a folyamatos közösség segí-tette őt át ezeken a nehéz helyzeteken is.
Az, hogy ő Istenre figyelt, nem azt jelentette, hogy mindazt, amit végre kellett hajtania, nem hajtotta volna végre. Láttuk, hogy remek uralkodó volt, megszervezte a helyőrséget, a határőrséget, érzékelte, hogy a határnak melyek a gyönge pontjai, azokat különösen megerősítette. Békeidőben is igényesen kiképezte a katonáit, a közigazgatást megszervezte. Mellette folyt az evangélizá-ció, még ő maga is járta az országot, és az Isten törvényét hirdették. Egyszóval mindenre gondja volt, és nem volt tétlen és tehetetlen ember.
Itt azonban, ebben a jelenetben azt olvassuk: böjtöt hirdet, imádkozik, a népet is imádságra bátorítja, a prófétai szó dönt el mindent, hogy mit üzen most Isten nekik és mit kell csinálni. Valóban azt csinálja, amit Isten az Ő igéjében mondott, és ha Isten azt mondja: most maradjatok veszteg, mert én hadakozom értetek, akkor ők nem fontoskodnak, hanem veszteg maradnak, és várják, Isten hogyan hadakozik. De azért kimennek oda ahhoz a bizonyos szoroshoz, ami életveszélyes vállalkozás volt, hogy megnézzék, az ellenség hogyan vonul fel. Nem kérdezi: Uram, miért adsz ilyen ésszerűtlen parancsot, nem lennénk-e nagyobb biztonságban mégis itt a domb mö-gött? Miért kell nekünk odaállnunk, és miért most, és miért így? — Nincs miért! Engedelmesség van. Világos volt az ige, tudjuk, mit kell tennünk, tudjuk, mit fog Isten cselekedni. Mi tesszük a magunkét, és várjuk azt, amit majd Ő cselekszik. — Ezt jelenti hinni.
Ez azonban nem olyan könnyű, mert néha fordítva szeretnénk: semmit sem csinálni, amikor parancsot kapunk, vagy beleokoskodni abba, amit csak Isten akar és tud elvégezni. A hívő embernek ez a nagy kiváltsága, hogy tudja, mikor minek van a rendelt ideje.
Aztán megtörténik a szabadítás. Talán feltűnt, hogy minden eseménynek az alanya Isten. Isten támaszt zavart az ellenség soraiban. Nem is tudjuk pontosan, hogyan, de olyan nagy zavar támadt, hogy egymás ellen fordulnak, és lekaszabolják egymást. Isten adja a zsákmányt a kezükbe úgy, hogy semmit nem tettek érte. Ott van elkészítve, csak össze kell szedni és el kell osztozni rajta. Isten ad félelmet a potenciális ellenségek szívébe. Ezt sem tudja más elérni. Isten ad békét nekik minden oldalról, hogy tovább folyhassék az építkezés. Mindent Isten cselekszik.
Ehhez azonban feltétel nélküli hit kell. Kell, hogy tartsák a kezüket, hogy oda tehesse Isten az Ő ajándékait. S amikor valamit meg kell tenniük, akkor azt megtegyék. Kell az, hogy életveszélyesen is rábízzák magukat erre az őket nagyon szerető Istenre. A hitünket mindig az méri, hogy olyan helyzetekben, amikor életveszélyesen kell rábíznunk magunkat Istenre, van-e ehhez bátorságunk. Amikor emberileg kilátástalan a helyzet, amikor reménytelen, amikor a bölcs tanácsadók elhalmoznak mindenféle tanáccsal, de mi hallottuk az igét és tudjuk, hogy erre a helyzetre Istennek az az igé-je érvényes. Merjük-e magunkat ahhoz tartani?
Ebből a szempontból úgy gondolom: legalább három nagy csoportra lehet osztani az embereket.
A nem hívő ember azt mondja: nem imádkozni kell, hanem gondolkozni és dolgozni. Imádsággal még nem szerzett senki kenyeret, imádsággal még nem nyert meg csatát — mondják azok, akik valóban nem nyertek még így meg, s lehet, hogy nem szereztek így kenyeret. Az imádság a hívők pótcselekvése. A gyávák és gyengék mankója, nekik szükségük van rá, meg egy Istenre is, akit kitaláltak maguknak, de nekünk, akik bátrak és okosak vagyunk, nincs szükségünk rá. A hívők önszuggesztiót gyakorolnak, bemesélik maguknak ezt meg azt, az időnként be is jön nekik, és meg vannak győződve, hogy az úgy van. — Vagyis az ilyen ember nem számol Istennel és nem számít rá. Ezért gyakorlatilag hiányzik az életéből az imádság és a mögötte levő hit, amivel itt találkoztunk ebben a történetben. Ő veszi a kezébe az ügyek intézését. Afelől lehet biztos, amit ő elintéz, egyébként éppen ezért rendkívül hajszolt mindig, s bizonytalan sok mindenben. Jobbról-balról szeretné magát bebiztosítani, és mégis nyugtalan.
Aztán van a vallásos ember, aki az imádkozást a liturgiába száműzi. Azt mondja: szép dolog annak, aki ráér. Hadd gyakorolja, addig sem csinál rosszat. De megvan annak a helye: az istentiszteleten, nem? Ünnepnapon. Vasárnap. Nagy ritkán ő is elmegy olyan helyekre és alkalmakra, ahol imádkoznak mások. A papoknak az a dolguk, azért kapják a fizetésüket részben. Észre sem veszi, hogy kettős élete van: különvált az, ami itt Jósáfátéknak a lényeg volt. Különvált a hétköznapi élettől valamiféle szent szektor, valami vallásos szektor. És ez hab a tortán, de enélkül is elvagyunk...
Jósáfátot az jellemezte, hogy a liturgiát behozza a hétköznapokba. Nem száműzi az imádságot és a hitnek az aktivitását a hétköznapokból a liturgiába, hanem a liturgia bevonul a hétköznapokba. Ezek az énekes léviták itt szabályos liturgikus cselekményt végeznek. Itt istentisztelet folyik a harcmezőn. Megvolt a különböző csapatoknak az előírásos hadirendje, elől mentek mindig a könnyűfegyveresek, többnyire a nyilazók, utána a nehezebb fegyveresek, és — ha voltak — a lovasok, meg harci szekerek körülöttük meg mögöttük. Ő meg előre küldi az énekes lévitákat, hogy dicsőítsék a seregek Urát, és áldják Őt, mert Ő igen irgalmas. Fölborul a hadirend. Nem szakszerű az összeállítás, de bejön a liturgia a hétköznapokba. És mint ahogy láttuk legutóbb, ez az imádság és ez az ének ott fegyverré vált, mert ezt Isten adta a kezükbe. Maga Isten mondta: most nem kell egyéb fegyvereket használni, az úgyis reménytelen lenne, de adok én nektek más fegyvert, amit csak ti tudtok forgatni, amit a nem hívők nem ismernek. Jöjjenek hát a léviták, ezzel a hittel és ilyen éneket énekeljenek, és az fegyverré válik.
Istentiszteletté válnak a hétköznapok. Templommá lesz a csatatér is. Templommá lehet egy családi otthon, templommá lehet egy tárgyalóterem, ha ott van valaki, vagy vannak, akik ismerik az imádság fegyverét. Pál az Isten fegyverzetéhez sorolja az imádkozást. (Ef 6) Ezt a fajta imádkozást, amikor valaki tudja, hogy kihez imádkozik. Ugye emlékszünk, hogy Jósáfát mindenekelőtt ezt tudatosította magában és a népben. Ki az az Isten, akit ő most megszólít? Aztán elsorolta Isten nagy tetteit. Ez az Isten sok mindent cselekedett már, most egy újabb cselekedetére várunk. Sokszor kiderült, hogy neki semmi sem lehetetlen. Szent kíváncsisággal és mellette némi kis szorongással lessük, hogy most milyen újabb bizonyságát adja ennek, hogy neki az sem lehetetlen, ami az embereknek az.
Azután megvallotta őszintén, hogy tehetetlen, de mégis van reménysége Istenben. Ez a mégishit, amit Ábrahámról olvasunk a Római levélben: reménység ellenére reménykedve hitte, hogy az Istennek semmi sem lehetetlen. És nem kételkedett hitetlenséggel az Ő ígéretében. Ezzel dicsőítette Őt. Itt ez történik. Bejön a liturgia a hétköznapokba is, annak szerves része lesz. Nem különálló, nem hab a tortán. Itt most az az étel, ami táplál mindenkit. Itt most az a fegyver, ami Isten kezében győzelmessé válik.
Jó lenne, ha ma este becsületesen megvizsgálnánk: hol a helye mindannak, amit más a liturgia címszó alá írna? Ott van-e a hétköznapjainkban? Egészen természetes-e az, hogy munka közben is hangzik az imádság a szívünkben, az ajkunkon? Egészen természetes-e az, hogy itt-ott dalra fakadunk, ha az nem zavar másokat? Tele van-e a szívünk Jézussal, az iránta való hálával, a benne vetett bizalommal, az Ő igéjével? Mert amivel tele van a szív, az csordul ki a szájon. A kritikus helyzetekben is, mint itt.
Nem kell ahhoz szent idő, meg harangszó, meg egy bizonyos helyiség, hogy imádkozzunk. Az Istenre irányított életű ember szüntelen imádkozik. Aztán vannak szent órák is, megvan az imádság órája is, de azon kívül mindig: álmatlan éjszakákon, ha félelemmel kezd megtelni a szív, ha örömmel van tele... Mindig. Együtt él azzal az Istennel, akinek odaadta az életét. Függ ettől az Istentől. Itt derül ki, hogy mit jelent az, amikor valaki hisz és engedelmes és Istennel ilyen közösségbe kerül.
Mi a különbség az összes többi szemlélet és magatartás, és eközt a Jósáfátra jellemző magatartás között? Ne haragudjatok, ha egészen hétköznapi képpel próbálom szemléltetni.
Egy ideig éltem egy olyan faluban, ahol rossz volt az ivóvíz. Pontosabban a kutakban levő víz ihatatlan volt. Volt egy rángatós kút a falu közepén, az előtt állt sorba a falu népe, és volt kicsit messzebb, a falu szélén, egy ártézi kút. A rángatós kút rossz volt. Mindig leengedte a vizet. Úgy működött, hogy először vizet kellett önteni bele felülről, s ha elég erősen és gyors tempóban rángatta valaki, akkor végre jött belőle is víz. Úgyis mondták: kétemberes kút: az egyik önti, a másik rángatja, aztán esetleg kapnak valamennyit. Gyereket nem lehetett elküldeni vízért, s ez nagy csapás volt egy falun.
Nem sokkal odébb ott volt az ártézi kút. Finom vize volt. Gyógyvíz. Sokkal tisztább, mint emez. Állandóan folyt: csak odatartotta az ember a kannát, és már mehetett haza, s valahogy mégsem szerették az emberek, mert meleg volt. Té-len, mire hazaértem, a biciklin már rég kihűlt, s ha valakinek hideg vízre volt szüksége, azt is kaphatott. Valami miatt előítélettel voltak. Messzebb is kellett menni, meleg is, nem jó az, s emezzel kínlódtak.
Sokszor eszembe jutott azóta, hogy így kínlódik sok ember. Rángatja, töltögeti, mérgelődik, inkább sorba áll. Közel sem kap olyan minőséget még így sem, mintha csak odatartaná az edényt, megtelik, és vidáman mehet haza lényegesen jobb minőséggel. Ez az utóbbi a Jósáfáti szemlélet. Odatartom az edényt és magától megtelik. Ez a magától, ez a kegyelem. Megtanul kegyelemből élni. Csak ahhoz alázat kell. Ahhoz be kell ismerni országvilág előtt, mint ahogy Jósáfát beismerte: Én rászorulok a kegyelemre. Én nem érek magamban semmit. Én újra tehetetlen vagyok ebben a helyzetben.
Gondoljuk el: kiáll egy király, akinek hadvezérként is illett funkcionálnia, és a nyilvánosság előtt ezt egy imádságban elmondja Istennek. Leborul egy ná-lánál sokkal nagyobb Úr előtt, ezt nem szégyelli a nyilvánosság előtt, és ilyen őszintén kiönti neki a szívét. Odatartja az edényt, és nem kapkod, hogy valahonnan kerítsünk elő rozsdás fegyvereket. Nem rángatja, hanem engedi, hogy teletöltse Isten. Tartja magát, mint egy üres edényt.
Ezt a lehetőséget tette hozzáférhetővé nekünk Jézus. Mert ha valahol, akkor a Golgotán úgy született győzelem, hogy abban nekünk semmi részünk nincs. Az, hogy az Ő győzelmét ajándékként nekünk kínálja, ez végképp kegyelem. De csak azé lesz, aki tartja magát, mint edényt. Akiben van annyi alázat, aki tudja, hogy rászorul, aki engedi, hogy megtöltse az életét. Az viszont gazdag lesz: győzelem és gyarapodás jellemezte ebben a helyzetben a népet.
Van ennek a történetnek egy szép íve. Ennek a megrajzolásával szeretném befejezni. Azzal kezdődik, hogy dicsőítik Istent, azzal fejeződik be, hogy hálát adnak neki, és közben van a nagy szabadítás, közben vannak Isten tettei. E tettek között a nekik adott győzelem, és az a nagy gyarapodás, amiben itt részük volt.
Mit jelent, hogy dicsőítették Őt? Azt, amit az előbb már elmondtam. Megvallotta Jósáfát nyilvánosan is, hogy kinek tartja Istent, aztán a lévitákat sem restellte odarendelni, ők is dicsőítették. Elmondták, hogy kicsoda az Úr, erre nekik volt szükségük, nem Istennek. A vé-gén pedig megköszönték azt, amit kaptak tőle — ez a különbség a dicsőítés és a hálaadás között. Ez a kettő hiányzik talán leginkább az imádságainkból. Ha pedig mind a kettő hiányzik, akkor nem csoda, hogy nincs közben semmi. Sem győzelem, sem gyarapodás. Kimaradnak a csodák.
Aki veszi a fáradságot, hogy újra és újra ilyen képtelen helyzetben is dicsőíti Istent, és aki minden szabadítás után bőséges a hálaadásban, annak végigkísérik az életét Isten nagy tettei: a győzelmek és a gyarapodás.
Isten segítsen minket, hogy kezdjük ezt el még ma. Újuljunk meg ebben, és hadd láthassuk az Ő nagy tetteit!

Talán joggal kérdezhetné valaki, hogy éppen egy ilyen napon kell nekünk énekelgetnünk? Mert rendben van, hogy cantate vasárnapja van, ez minden évben május második vasárnapja, de ma a választások napja is van, és nagyon sok ember tele van feszültséggel, hogy mi lesz ennek az eredménye. A hívők közül sokan hűségesen imádkoznak, hogy Isten legyen irgalmas nekünk, és sajnos vannak sokan, akik teljesen közömbösek. Már ettől sem remélnek semmit.
Vajon helyes az, hogy éppen egy ilyen sorsdöntő napon énekelgetünk? — Attól függ, hogyan énekelgetünk! Éppen erről szól mai igénk.
Amit olvastunk, az is egy sorsdöntő napnak a történetéből vett részlet. Az időszámításunk előtti 9. században, amikor Jósáfát volt király a kicsi Júda országában, váratlanul nagy ellenség támadta meg ezt a népet. Még arra sem maradt ideje a királynak és az illetékeseknek, hogy felkészüljenek a védelemre, és úgyis reménytelen lett volna mindenféle védekezés, olyan aránytalanul sokan voltak az ellenség soraiban.
Akkor küldött Isten egy prófétát, aki azt mondta: ne féljetek! Menjetek ki ide és ide — olvastuk a földrajzi helyet —, és nézzétek hogyan szabadít meg titeket Isten. Ez nagyon furcsa parancs volt. Ehhez hinni kellett, hogy komolyan vegyék Isten szavát. Viszont tudta Jósáfát és sokan mások is, hogy az egész nép jövője függ ennek az ütközetnek a kimenetelétől. De miféle ütközet lesz ez, amit Isten maga vív meg, amit ők csak nézni fognak?
Akkor került sor arra, hogy Jósáfát ezt a különös csatarendet állította fel. Az énekes lévitákat állította előre, akik ünneplő ruhában dicsőítették Istent és magasztalták Őt azért, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Azt olvastuk, hogy amikor elkezdték az éneklést, az Úr lázadókat támasztott az ellenség soraiból, ezek egymásnak estek és lekaszabolták egymást. Isten népe valóban csak nézte, hogy mi történik ott. Így menekültek meg, és így kaptak győzelmet.
Azért menekültek meg, mert énekeltek? Biztos, hogy nem! Mégis kitűnik ebből, hogy sokkal nagyobb jelentősége volt ennek a fajta éneklésnek és Isten-dicsőítésnek, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Jósáfát minden túlzás nélkül egyenesen fegyvernek tekintette ezt, és fegyverként használta. Ezért állította előre az énekeseket, mint fegyvereseket, és utána jött a nép.
Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét megértsük, az egész történetet magunk előtt kell látni. Most nem mondom el az egészet, csak a lépéseket, ahogy követték az események egymást.
Amikor megérkezett a szörnyű hír, hogy óriási létszámú ellenség közeledik teljesen váratlanul, Jósáfát összehívta a népet a templomba, országos böjtöt rendelt el. Ő maga pedig odaállt a nép elé, és elmondott egy megrendítő imádságot. (Tessék elolvasni délután otthon, mára nagyon időszerű az ő imádsága. Akinek a hite diktálja, mondja el ma akár a maga szavaival, akár a Bibliában olvasható szavakkal ezt az imádságot.) Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi ő Istent. Ilyeneket mond: Egyedül te vagy Isten. Te uralkodsz a pogányokon is. Minden ország felett Úr vagy te! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhatna.
Nyilván nem Istennek volt szüksége arra, hogy ezt Jósáfát elmondja neki. Az imádkozó embernek van szüksége arra, hogy újra és újra a saját hitetlenségével szemben emlékeztesse magát Isten kijelentésére, hogy ne feledje kihez imádkozik most.
Először tehát elhangzik egy ilyen egyértelmű, bátor hitvallás. Ott nyilvánosan, hangosan, mások előtt. Hívők, hitetlenek előtt nem szégyelli a hitét.
Másodszor elsorolja Isten nagy tetteit, amiket eddig már megtapasztaltak, vagy hallottak az ősöktől, és egyben emlékezteti Istent az Ő ígéretére, hogy megígérte, hogy az Ő népe mindvégig azon a földön fog lakni. Tehát az ellenség most nem ebrudalhatja ki onnan őket. Erre megint nem Istennek volt szüksége, hanem az imádkozónak. Tudnia kell, hogy mi mindent cselekedett már eddig Isten, hogy Isten cselekszik. Nem az a vitatéma, hogy van vagy nincs, hanem az, hogy számítunk-e a jövőben is arra, hogy Ő ugyanolyanokat tud cselekedni, mint eddig.
Harmadszor megrendítő őszinteséggel bevallja: Uram, teljesen tehetetlenek vagyunk. Semmit nem tudunk csinálni, nincs erőnk ilyen túlerővel szemben, és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk, de a mi szemeink tereád néznek. Vagyis tőled várjuk, hogy cselekedjél. Hiába hitegetnénk magunkat vagy kapkodnánk szövetséges után, vagy csiszolgatnánk a fegyvereket... nincs idő semmire! Egyébként is reménytelen a helyzet. És mégis van reménységünk, mert nemcsak az ellenségre nézünk, nemcsak a magunk tehetetlenségére, hanem tereád, akiről az előbb már megvallottuk, hogy minden népnek Ura vagy, minden erő a te kezedben van. Cselekvő Isten vagy, irgalmas Isten vagy. Ezért adja parancsban az énekeseknek, hogy tessék az Isten irgalmasságát magasztalni és azt hirdetni.
Tehát bevallja a tehetetlenségét, és azt, hogy Istenben bíznak és tőle várnak mindent.
El tudom képzelni, milyen döbbent csendben hallgathatta ezt a nagy sokaság. És ebben a csendben megszólal valaki. Mindenki arra néz, nem ismerik. Egy ismeretlen férfi, akit ott Isten Szentlelke betöltött, és Isten igét hirdettet vele. Azt mondja ez az ismeretlen valaki: Így szól az Úr most hozzánk: „Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Ők a Cic-hágón fognak felmenni, ott megtaláljátok őket a völgynek szélén. De nem kell nektek harcolnotok, csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Ne féljetek, és ne rettegjetek, holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz!”
És a befejezés: ezek az emberek ezt elhitték. Nem kezdtek okoskodni: biztos-e, hogy az Isten szava? Kicsoda ez az ember? Hogyan gondolja ezt az Úr? Miért küld oda ki minket, ha Ő akar szabadulást adni? Ezek tipikusan reánk jellemző okoskodó kérdések, amikor az ember, aki lehet, hogy magát hívőnek tartja, mégis ott lábatlankodik a cselekvő Isten előtt a maga hitetlenségével, kételyeivel, okoskodásával, fontoskodásával, vagy beképzeltségével, gőgjével és aggodalmaskodásával ahelyett, hogy tenné azt, amit Isten mondott.
Mit mondott Isten? Menjetek ki oda — ez nagyon kockázatos dolog volt, szinte fegyvertelenül kivonulni oda, ahol elvonul az ellenség, ahol ő ellenük vonul fel az ellenség — és nézzétek, hogy mit cselekszik az Úr! De mit fog cselekedni? Majd meglátjátok ott akkor. Nem lehetne előre tudni? Nem. Annyit lehet előre tudni, amennyit Ő előre megmondott. Aki ezt hiszi, az hívő. Aki ebben kételkedik, az nem lát csodákat. A hitüket vizsgáztatja itt Isten. És Isten valóban cselekszik. Adja azt a csodálatos szabadulást, amiről olvastunk.
Azt hiszem, ha most ez az egész nap csendesnap lenne, ahol mindenki elmondhat egy vagy legfeljebb két olyan szorongató problémát, ami a személyes életében most megterheli, egész estig tudnánk mondani. Ha csak a szemé-lyeseket és a családiakat sorolnánk, akkor is nagyon sok lenne. De azért sokunknak fontos az is, hogy mi van az egyházban, és az is nyomasztó. És mi van az országban? És az még nyomasztóbb. És mi lesz az emberiséggel? És aki megpróbál néha emberiség-méretekben gondolkozni vagy olyan információk jutnak el hozzá, úgy érzi, minden oka megvan a kétségbeesésre.
Vajon ebben a szorongatott helyzetben van-e annyi bátorságunk, hogy ráhelyezkedünk erre az alapra és megpróbáljuk a hitnek ezt a magatartását? Mert ezek az énekesek itt nem szórakoztatni akarták a hallgatóságot és nem szerepelni akartak közönség előtt, hanem ezek az énekesek annak a közösségnek egy része voltak, akik az egész közösség hitvallását és vágyát voltak hivatva kimondani, és amit mondtak, az hitvallás volt. Az a maguk és a többiek hitének a megerősítését szolgálta, és mindenekfelett az egyedül igaz élő Isten dicsőségét. Így vált ez az éneklés fegyverré. Így válaszolt erre Isten szabadítással.
Mert a hitnek a gesztusa mindig ez: bízom Istenben a reménytelen helyzetekben is, és bízom abban, hogy Ő igazat mondott. Bízom benne személyesen és igaznak tartom az Ő kijelentett igéjét, ami itt van a Bibliában előttünk. Ez a hitnek a gesztusa. Lehet, hogy támadnak a szívemben kételyek, a fejemben okoskodások, de akkor is elmondom: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok, mert sosem volt így rászorulva sem élő, sem halott.” A saját hitetlenségünkkel szemben van-e bátorságunk dönteni mindig a hit mellett, Isten kijelentett igéje mellett? Ez a hitnek a szép harca, és erre hív fel minket Isten igéje.
Természetesen így imádkozni csak Isten újjászületett gyermekei tudnak. Kiáltani a bajban mindenki tud, és Istennek az is kedves. Van ilyen is: kiáltásom halld meg Isten, messze földről, nagy ínségből kiáltom felségedet, — de az imádságot fegyverként használni, az Istenbe vetett bizalmat minden hitetlenséggel szemben így megvallani, az Isten irgalmában reménykedni csak az tud, aki már ismeri az irgalmas Istent, aki már elfogadta az Ő irgalmát. Aki már tudott összetörve sírni a bűnei miatt, és örvendezve dicsőíteni Őt a bűnbocsánatért. Az tudja magát, a szeretteit, a népét erre az Istenre békességgel rábízni. Az érti ezt, hogy néha nincs más feladat, csak az: nézzétek, hogyan ad szabadítást az Isten!
Mert a nagy szabadítást is így kaptuk meg. Semmit nem tettünk azért, hogy Istentől bűnbocsánatot és örök életet kapjunk. Azért egyedül mindent Jézus Krisztus tett meg. Akinek ez személyes élménye már, annak a szívében fakad fel ez a dicséretmondást.
De vajon felfakad-e a szívükben? És vajon tudjuk-e és akarjuk-e így dicsőíteni Istent, és így tenni azt, amit Ő mond? Ezek az emberek nem tudták a népüket megmenteni. Ma is hangzanak ilyen nagyképű szólamok: mentsük meg népünket. Hogyan? Mit tehetünk azért? A hívőknek ezt kellene tenniük. Így imádkozni, ahogy itt arra példa van, és közben megtenni azt, amit Isten mond. Nem hősködni, hanem engedelmeskedni. Az nehezebb. Amit itt Isten mondott nekik, az egyszerű, és mégis nagyon nehéz dolog volt. Menjetek ki oda, ahol felvonul az ellenség! Gondoljunk bele. És másnap felkerekednek. Jósá-fát még egy nagyon fontos mondatot mond nekik, amikor elindulnak: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek! Bízzatok az Ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” És mennek...
Mit jelent ez ma egy hívő embernek? Azt, hogy hűségesen imádkozik ma is a mi népünk jövőjéért, és feltétlenül elmegy szavazni. Ezt jelenti ma például. És felelősen Istenre figyelve teszi mindezt. És nemcsak ma imádkozik népünkért, hanem mindennap imádkozik naponta többször is, mert állandó kapcsolatban van azzal az Istennel, aki ma is Úr a pogányok felett is, akié minden erő és hatalom, és aki nem nézi közömbösen a mi jövőnket sem, mert Ő irgalmas Isten. Ezért dicsőíthetjük Őt az Ő irgalmáért. Minden ilyen helyzetben vizsgázik a hívő nép hite. Mer-e bízni Istenben, és tud-e, akar-e vajon így imádkozni?
Akkor nemcsak alkalmilag, a szorultság idején kiált Istenhez, hanem az egész élete egyetlen Isten-dicsőítő énekké válik. Mert aki azt cselekszi, ami Isten akarata, az dicsőíti Őt.
Isten segítsen el mindnyájunkat ide, hogy ez a dicséretmondás hangozzék fel az életünkben, és így tudjuk valóban Őreá bízni a személyes, nyomasztó problémá-inkat is, a családiakat is, az egyháziakat is, az országosakat is, és ennek az egész emberiségnek a jövőjét is. Mert minden okunk megvan arra, hogy énekeljük: Áldjátok az Urat, mert nagy az Ő irgalma.

Folytassuk a Jósáfátról szóló bibliai rész magyarázatát. Láttuk, hogy váratlanul veszedelmes támadás érte ezt a kicsi népet, ami felkészületlenül találta a királyt is és az embereket is. Ma egy hete azt láttuk, mi volt erre szinte önkéntelenül, reflexszerűen Jósáfátnak a válasza. Az, hogy azonnal imádkozott. Mégpedig a nyilvánosság előtt imádkozott. Nem szégyellte, hogy szokott imádkozni, nem szégyellte, hogy ilyen ő-szintén szokott imádkozni. Kiderült: nem magánügy, hogy valakinek van komoly kapcsolata Istennel, vagy nincs. Hittel tud-e imádkozni hozzá, vagy nem. Ebben az esetben ez végképp közügy volt, hogy elhangozzék az a szívből jövő, őszinte imádság, aminek olvastuk is a szövegét.
Láttuk, hogy ebben az imádságban Jósá- fát nagyon nagynak látta Istent, olyan nagynak, aki Ő valójában, aki a pogányok felett is Úr, minden népnek az Istene. Láttuk, hogy éppen ezért nem látta olyan veszedelmesen nagynak az ellenséget, hanem úgy gondolt rájuk, mint akiken az az Úr, akihez ő imádkozik, uralkodik, és akikkel azt csinál Isten, amit akar. Láttuk azt, hogy magát is helyesen látta az Isten előtti világosságban. Tehetetlenségüket, tanácstalanságukat bevallotta, de komolyan vette, hogy Istennek minden lehetséges.
Elhangzott tehát ez az imádság. Óriási tömeg gyűlt össze, be sem fértek a templomba és a pitvarokba. A templom körül is ott álltak az emberek, s elhangzott ez az utolsó mondat: „Nincsen erőnk ilyen nagy sokasággal szemben, nem tudjuk, mit kell cselekednünk, de a mi szemeink tereád néznek.”
Innen folytassuk most a történet tanulmányozását. Mi történt ezután? Teljes csendben hallgatták ezt az emberek, és ennek a mai résznek, amit felolvastam, három jelenete van egymást követően. Ha egy-egy félmondatot kiragadunk a szövegből és azzal jellemezzük, akkor azt mondhatnánk: az Úr előtt állta; így szólt hozzájuk az Úr; és végül: dicsőítették az Urat.
Csupa olyan dolog, ami távol áll tőlük, akiket hajszolnak a feladataink, hajszolnak mások, vagy űzzük önmagunkat. Távol áll attól a primitív pragmatizmustól, ami minket jellemez: csak a gyakorlati és azonnali dolgokra figyeljünk oda, csak amit a két kezemmel megfoghatok azt hiszem el, hogy van, sokszor még azt sem. Csak amit a szememmel látok és így tovább. Ez a mai szakasz azok számára érthető, akiknek Istennel szoros közösségük van a hit által. Ez a közösség is meglazul néha. Sok minden támadja ezt, igyekszik aláásni, az Istenbe vetett bizalmunkat megrendíteni. Ez a szakasz hívőknek szól, mert ez a szakasz a hitről szól. Mit jelent a gyakorlatban hinni.
Három dolgot említ ezzel kapcsolatban ez az ige — ahogy mondtam is. Az első ebben a mondatban szólal meg: „Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt.”
1) Ott álltak az Úr színe előtt. Miért? Mit csináltak? Mire vártak még? A király befejezte az imádságát, most már csináljunk valamit. Bennünk mindig ez van, nem? Csináljunk valamit, meg kell oldani a helyzetet. A hírvivők hozták a szörnyű hírt: közeledik az ellenség. Hát akkor keressünk szö-vetségest. Vagy üljünk össze tanácskozni, vagy hozzuk rendbe a fegyvereinket, valamit csináljunk, mert a dolgok kimenetele attól függ, hogy mi mit csinálunk. A mi eszünktől, fizikai erőnktől, a két kezünktől, az összefogásunktól... Csináljunk valamit.
A hívő ember azonban ismer olyat is, amikor nem neki kell cselekednie, hanem Isten cselekszik. Ezt nem a munkája helyett szokta gyakorolni, nem ahelyett, amit Isten mondott, hogy végezze el, hanem ha Isten azt mondja: most maradjatok veszteg, és majd én cselekszem, akkor tud veszteg maradni. Mert a hívő ember, éppen mivel a láthatatlanokat is komolyan veszi, tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem csak az történik, amit ő csinál. Ha itt valaki cselekszik ezen a világon, az a mindenható Isten. Amikor még nem volt világ, Ő már akkor cselekedett. És a világ is úgy jött létre, hogy Ő cselekedett, meg én is úgy jöttem létre. És akkor fogok helyesen cselekedni, ha Őreá figyelek, aki eltervezte, hogy mint kell nekem cselekednem.
Ez a mi egyik nagy bajunk, hogy Isten nélkül cselekszünk. Össze-vissza akciózunk, és aztán vagy az események kényszere sodor minket, vagy egymás ötleteit próbáljuk megvalósítani vagy megcáfolni, ahelyett, hogy megtanulnánk ezt: néha csendben kell maradni.
Van egy szép halleluja, ami úgy kezdő-dik: „Csendes légy, s az Úr vezet majd. Míg sürögve futsz, szaladsz, Nem tudod, az Úr mit óhajt, s tennen vágyadnál maradsz.”
Eszembe jut egy ötlet, megkívánok valamit, gyerünk, csináljuk! De kell ez nekem? Most van ennek az ideje? Nem akkor járnék jól, ha ezt nem akarnám megvalósítani? Nem most akar az Úr cselekedni valamit? Ismerjük-e mi ezt: állok az Úr előtt, miközben rengeteg feladatom van, miközben ma is el kell végezni mindent, ami a mai feladat, de az én nagy akcióim közben vannak ilyen idők, hogy állok az Úr előtt.
Ez rendkívül sokat mondó kifejezés ebben a mondatban: „ott álltak az Úr színe előtt.” Nem bambán és tétován álltak, az Úr színe előtt álltak. Pontosan ez jelentette azt, hogy hittel álltak ott. Hiszem azt, hogy az Úr színe előtt vagyok. Hiszem azt, hogy Ő lát engem. Hiszem azt, hogy itt van Isten köztünk, s most engedem, hogy Ő munkálkodjék bennem, most egy időre leteszek a kezemből mindent. Lehet, hogy ez egy perc, lehet, hogy egy csendes óra reggel. Lehet, hogy egy csendeshét valahol majd a nyáron. Lehet, hogy csak egy pillanat, miközben éppen tanácstalanná váltam, és valami támadás ért. Tudatosan az Úr színe elé állok.
A hívő ember mindig tudja, hogy nem az Isten háta mögött van, hanem az Úr színe előtt. Mit jelent ez?
Jelenti először azt, hogy pontosan tudhatom, hogy Ő ismeri mindazt, ami velem történik. Mivel az Úr színe előtt vagyok, és ennek a tudatában vagyok, ebben a hitben élek, bizonyos lehetek abban, hogy Ő látja, hogy éppen most bántanak. Ő látja, hogy éppen most sírok. Vagy legszívesebben sírnék. Ő látja, hogy most szorulok segítségre, s nem fogja tétlenül nézni. Ő mindent lát, ami velem vagy ellenem történik. Ez kimondhatatlan bátorságnak, reménységnek, békességnek a forrása lehet. Nem egyedül szaladgálok ebben a nagy világban. Van gazdám, van Atyám, aki engem szemmel tart mindig. Ez ennek a ténynek a vigasztalása.
És mi ennek a ténynek a felelőssége? Az, hogy viszont Ő valóban mindent lát, azt is, ami csak itt zajlik a fejemben, a legtitkosabb gondolataimat, a legügyesebben eltitkolt bűneimet is. Ez a hívő ember felelősségének, ez a hívő egész etikájának, erkölcsének az alapja. Az Úr színe előtt zajlik az életem, és te előled elrejtenem semmit nem lehet. Néha ez tartja vissza attól, amikor hallgatna a régi természetére és már-már vétkezne. Látja az én Uram, és Őt nem akarom megszomorítani.
Lát mindent, ami velem történik, de látja azt is, ami bennem történik, a bűneimet is. Aztán az, hogy az Úr színe előtt áll valaki tudatosan, azt is jelenti, hogy nemcsak aranymondás neki a 32. zsoltár 8. verse, hanem folyamatosan történő csoda az életében: szemeimmel tanácsollak téged — mondja Isten. Bölccsé teszlek, megtanítalak, melyik úton járj, szemeimmel tanácsollak. A másikat akkor tudja a szemével tanácsolni, ha egymás szemébe néznek, — ha a színe előtt vagyok. Ha bujkálok előle, vagy a háta mögé akarok kerülni, akkor nincs szemkontaktus. Itt nyilván a szó átvitt értelmében, a hit értelmében kell ezt értenünk.
Aki tudja, hogy Isten színe előtt áll, és ott is akar maradni minden helyzetben, az tekinthet fel újra és újra rá, és kérdezheti: Uram, most mit cselekedjem? Megint nem tudom, mit kell cselekednem. És Isten megmutatja az Ő kegyelmét és szemeivel tanácsolja az ilyen embert.
Aki növekedni akar a hitben, annak be kell gyakorolnia ezt, hogy időnként tudatosan az Úr színe elé állok, s olyankor nem csinálok semmit, hanem engedem, hogy Ő munkálkodjék bennem. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a napunk. Amikor felébred Isten gyermeke, az első gondolata Ő. Ővele kezd beszélgetni, az első mondata talán Őhozzá hangzik el. Az Úr színe előtt áll, és így folytatódik az egész napja. Ez jellemzi a csendes óráját. Úgy veszi elő a Bibliát. Azonnal fejest ugorhatna a tennivalókba. Tegnapról maradt bőven mára is, és mégis egy időt kiszakít arra, hogy most nem én akarok cselekedni, most az Úr cselekedjék bennem.
Lehet, hogy semmi különös kérésem most nincs. Talán vannak olyan napok, hogy semmi különös problémát nem tartogatnak, akkor is odaállok elé, és dicsőítem Őt. Ha meg mihelyt felébredtem, rámszakadnak a megoldatlan problémák, és a szinte elvégezhetetlen feladatok, annál inkább odaállok. Luthernek tulajdonítják ezt a mondást: „Mivel ma kétszer annyi dolgom van, mint rendesen, kétszer annyi időt töltök az Úr előtt.” Engedem, hogy megerősítsen, felkészítsen. Ott állok az Úr előtt.
Tényleg nehezen magyarázható ez, hogy az a rengeteg ember mire várt ott, miután már vége volt az imádságnak? Az Úrra. Mondjon valamit. Felelni fog az imádságra. Neki az a szokása, hogy válaszol az imádságra. Nem biztos, hogy teljesíti a kérést, de válaszol az imádságra. Hát akkor várjuk meg! Hát azt csendben lehet meghallani, mert az Ő szava halk és szelíd szó, és nem fog versenyt kiabálni ennek a világnak a hangforrásaival. Maradjak veszteg, és figyeljek Őreá.
Ennek a tudatos Isten elé állásnak a következménye az is, ami a 139. zsoltárban szólal meg: Vizsgálj meg engem, Uram, mert én is szeretném megtudni, mi van bennem valójában. Odaállok Isten elé, hogy átvilágítson. Elmondom a dolgaimat neki, hogy az Ő világosságába kerüljön minden. Hányszor tapasztalom ezt! Az imádságnak egyebek közt ez is az egyik célja és áldása, hogy elmondom Istennek azt, ami foglalkoztat, és miközben az Ő világosságába kerül, egészen másként kezdem látni. Vagy látni kezdem végre, hogy mi van, meg mit kellene csinálni.
Van itt még valami nagyon hangsúlyos, és nagyon szép ebben a mondatban. Az egész család ott állt az Úr előtt. Nemcsak a törzsfők, nemcsak a családfők. Ott álltak a férfiak feleségükkel és gyermekeikkel együtt. Szokott ilyen lenni nálunk otthon? Hogy néhány percet kiszakít a család, hogy odaálljunk az Úr elé. Micsoda ajándék, ha valahol ez megtörténhet! Mindenütt, mindenkinek nagyon sok tennivalója van, és mindenütt zötyög az időbeosztás: az egyiknek ekkor kell, a másiknak akkor. Nehéz összehozni tíz percet is, még egy kis létszámú családban is, hogy akkor mindenki ráérjen. De ahol ezt fontosnak tartják, és igyekeznek megvalósítani, ott nagyon-nagy áldás van rajta. Ezt nem lehet parancsszóra, meg nem lehet úgy, ha megfertőzi a képmutatás, meg nem lehet erőszakosan, ahogyan a régi seregben, ahol vezényszóra imádkoztak: imához! — és akkor kezdődött volna az imádság. Így nem lehet. Ez úgy lehet, ha őszintén áll oda mindenki az Úr elé. És aki éppen vétett a többi ellen, az azzal kezdi: én voltam a hibás, bocsánatot kérek. Még ha családfő, akkor is. S akkor együtt kaphatnak különös áldást az Úrtól. Ízlelgessük ezt a mondatot, nem akarom tovább részletezni: „feleségükkel, gyerekeikkel együtt ott álltak az Úr előtt.” Nem tudjuk, meddig, de látni fogjuk milyen áldással. Ez nem haszontalan időtöltés. Ez nem időpocsékolás. A legnagyobb dolgok az ilyen csendben történnek az ember életében, mert ilyenkor Isten cselekszik az életünkben.
Nem véletlen, hogy Jézusnak annyira fontos volt ez, hogy odaálljon az Atya elé. Olvasunk arról, hogy egy átdolgozott nap után, amikor nem volt erre lehetősége, az éjszakát az Istennel való imádságban töltötte. Olvasunk arról, hogy kora hajnalban, még szürkületkor, mikor mindenki aludt, kimenvén, egy puszta helyen odaállt az Atya elé. Ha neki ilyen fontos volt, mi mennyivel inkább rászorulunk erre. Jó lenne, ha tudatosabban gyakorolnánk ezt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy minden csütörtökön, az istentisztelet előtt az alagsorban van lehetőség arra, hogy csendes, közös imádságban is odaálljunk az Úr elé. Aki megteheti, megengedi az ideje vagy a munkája, kapcsolódjék be ebbe, mert a többiekért is hangzik ott az imádság, akik örülnek, ha hatra ide tudnak érni, és nem tudnak ebben részt venni. Keressük az alkalmakat erre.)
Ez tehát az első, amit ebből az igéből ma hangsúlyoz nekünk a mi Urunk, hogy ott álltak az Úr előtt. Ehhez hit kellett: higgyék, hogy az Úr előtt állnak, és érdemes ott állni előtte.
2) Isten ennek azonnal a bizonyságát is adta, hogy érdemes, mert a nagy csendet egyszer csak megtöri valaki. Hangosan beszélni kezd egy ismeretlen. Nem próféta, nem hivatásos, egy lévita megszólal és azt mondja: „Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr — itt most maga az Úr szól valakin keresztül —: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Nektek nem kell harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem!”
Azt olvassuk, a Szentlélek szállt erre az emberre, és így közölte Isten kijelentését. Így szól az Úr... Mivel az Úr előtt álltak, képesek meghallani az Úr szavát. Szégyenkezve vallom be, hogy többször előfordul, hogy úgy kezdődik az úgynevezett csendességem, hogy épp csak a belső elcsendesedés hiányzik belőle. Az, hogy kezemben van a Biblia, nem jelenti azt, hogy rá is állítottam a szívemet meg az eszemet, hogy most mit szól az Úr. Sokszor csak letudjuk, mint valami kötelességet a Biblia olvasását, meg az úgynevezett imádkozást. Ha viszont valaki úgy áll oda az Úr elé, hogy valóban vágyik arra, hogy megértse, mit mond, sokkal többet megértünk ugyanabból az igéből. Nyilván többeknek vannak ilyen tapasztalatai.
Nagy kegyelem az, amíg szól Isten. Amíg ilyen világos üzeneteket ad. Ennek a könyvnek, a Krónikák második könyvének a végén olvassuk azt, hogy miután Isten prófétáit sokszor elkergették, az igehirdetőket elhallgattatták, az ő küldötteiből gúnyt űztek, Isten nem szólt többé hozzájuk, és többé nem volt segítség. Félelmes mondat! Ha nem kell az ige, Isten küld azért még egyszer, harmadszor, negyedszer... ki tudja hányszor, de ha nem kell, egyszer elhallgat. És amikor Ő elhallgatott, többé nincs segítség, akkor jön az ítélet... Amíg Ő szól, az a kegyelem ideje. Naponta hálát szabad adnunk azért, hogy még tart a kegyelem ideje. Még most is hallhatom, mit akar Ő mondani.
És mit mond itt? Azt mondja, hogy ne törjétek a fejeteket azon, hogy most hogy véditek meg magatokat, mert akkora a túle- rő, hogy ez reménytelen. De nem is nektek kell most harcolnotok. Ez most olyan csata lesz, amit az Úr vív meg. Volt olyan, amikor nektek kellett, meg lesz is olyan. Ez most nem olyan. Szinte szó szerint azt mondja itt Isten az Ő népének, mint amit Mózesnek mondott a Vörös-tengeri átkelés előtt: maradjatok veszteg, az Úr hadakozik tiérettetek. És amely egyiptomiakat láttok, azokat nem fogjátok többé látni. (2Móz 14,14)
Maradjatok veszteg. Most ez a hit magatartása. Miközben itt van a nagy túlerő — maga Isten is azt mondja — ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől. Van itt nagy tömeg, veszedelmes ellenség, s nagyon kényes a helyzet. Hinni azt jelenti: mégis veszteg maradtok, bátrak maradtok, és nézitek az Úr szabadítását. Mert az igazán nagy szabadításokat Ő egyedül szokta elvégezni. A legnagyobbat is egyedül végezte el ott a Golgotán. Ez nagy bátorítás nekünk ahhoz, hogy nem nekünk kell legyűrnünk a bennünk munkálkodó bűnt. A hívőnek nem az a feladata, hogy görcsöljön, ahogy mondani szokták, és próbáljon leszokni, vagy megfékezni magát, vagy ellensúlyozni a bű-neit, hanem az a feladata, hogy vegye komolyan azt a győzelmet, amit Jézus egyedül aratott a Golgotán. Valóban csak néztük azt a győzelmet, amit Ő aratott, és nézhetjük ma is. Hinni azt jelenti, hogy a magam számára is érvényesnek tartom és komolyan veszem.
Érdekes, hogy többször is előfordul itt Isten vigasztaló, bátorító szavai közt: Ne féljetek, és ne rettegjetek. A félelem és a rettegéssé fokozódó félelem mindig az Isten nélkül, vagy Istentől távol, vagy Isten háta mögé került emberre jellemző. Isten népének szabadnak kell lennie a félelemtől.
Egyetlen mondatot hadd olvassak Jézusnak az utolsó időkről szóló beszédéből: „Akkor az emberek megdermednek a félelemtől és annak a sejtésétől, ami az egész földre vár.” — Ez jellemzi az Isten nélkül élőt, de aki az Isten színe előtt áll, annak Isten ezt adja parancsba: Ne félj, és ne rettegj. S ez mit jelent: hogy ettől kezdve félni bűn, mert Isten megtiltotta.
Hinni azt jelenti, hogy amikor minden okom meglenne a félelemre, akkor sem félek. Vagy őszintén elmondom neki, mint Dávid egy esetben: Uram, félek, de így is bízom tebenned. És a bizalom lassan kiszorítja a szívünkből a félelmet. Fél az, aki az ellenségére néz, hisz az, aki Istenre néz. Fél, aki a túlerőtől retteg, hisz az, aki bízik Istenben.
Vajon nem álmodozás ez, amit itt Isten a népnek mond? Nem. Mi a különbség az álmodozás és a hit között? Az, hogy az álmodozó elveszíti a talajt a lába alól — ahogy ma mondani szokták: elszáll, aztán hamarosan leesik, s nagyot koppan akkor, s azután elhallgat. Aki viszont hisz: mindig megmarad a valóság talaján. Ne féljetek ettől a nagy tömegtől — Isten nem tereli el a figyelmüket a valóságról. Óriási a túlerő, na de nem ennyi a valóság, ez csak egy része. A valósághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal óriásibb Istennek az ereje. Most miközben ezt nem felejtitek el, vegyétek komolyan azt, hogy kicsoda Ő, és mit ígért.
Külön lehetne itt arról beszélni, hogy milyen erőt ad Isten hívő népének minden ígérete. Ezek az ígéretek itt vannak a Szentírásban. Nagyon kell nekünk, különösen ilyen nehéz időkben ismernünk, szó szerint is megtanulnunk Isten ígéreteit. Mire számíthatunk, mi az, amit Ő elkészített?
Többször voltam már tanúja annak, hogy egy-egy kétségbeesett, túlterhelt embert, akit valami nagy csapás vagy veszteség ért, egyetlen mondattal hogy állított talpára Isten. Talán egy hívő testvére mondott neki egyetlen ígéretet, egy utalást arra ki a te Istened? Éppen azt felejtjük el ilyenkor. Csak a bajainkat és az ellenségeinket látjuk.
Ezen a lévitán keresztül Isten itt nagy ígéretet adott az Ő népének, és megint a hitükre apellál, komolyan veszik-e ezt, hisznek-e?
3) A harmadik, amit láthattunk: hittek. Mindjárt, ahogy elhangzott ez a rövid igehirdetés, mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, imádták az Urat, a léviták pedig felálltak és egyre hangosabban dicsőítették Izráel Istenét.
Aki az Úr színe előtt áll — ez volt az első jelenet —, az mindig hall valami segítő igét, talán valami ígéretet, és ebből az életében mindig ez következik, hogy leborul az Úr előtt, imádja Őt, és elkezdi dicsőíteni.
Fontos és szép itt mind a három megállapítás. Itt is a hitük szólal meg. Mivel elhitték, hogy azon az emberen keresztül az Úr szólt hozzájuk, mivel elhitték, hogy az Úr igazat mond, ezért felszabadultak és elkezdik dicsőíteni az Urat. Aki a terhek, aggódások, szorongatások nyomása alatt van, az nem tudja dicsőíteni Őt. Az nyüszít, kiált, talán imádkozik, de nem tud felszabadultan dicsőíteni. Csak aki máris készpénznek veszi azt, amit az Úr mondott. Pedig még semmi nem változott meg. Közeledik az óriási túlerőben lévő ellenség. Hát akkor komoly dolog ez, hogy dicsőítik az Urat? Előre dicsőítik? Ez a hitnek a magatartása. Annyira bizonyosra veszi, hogy amit Isten megígért, azt megteszi, hogy úgy gondol rá, mintha már megtörtént volna. És lehet Őt így előre is dicsőíteni. (Ez megérdemelne egy külön igehirdetést, hogy mi mindent tanít erről a Szentírás).
Ne haragudjatok, ha még erre a szóra is felhívom a figyelmet: hangosan dicsőítették. Egyszer egy gyülekezeti közösségben a 138. zsoltárt énekeltük, és kétségbeejtő volt, ahogy hangzott. A végén felállt valaki és azt mondta: testvérek, ne haragudjanak, de ez istenkáromlás volt. Mindenki nagy szemeket meresztett és meglepődött. S akkor röviden és találóan elmondta, hogy mit látott. Voltak néhányan, akik csak ültek, és az ajkukat sem nyitották ki. Lehet, hogy nekik rangon aluli ez az éneklés, hogy a többiekkel együtt valamiben részt vegyenek. Voltak, akiknek alig láthatóan mozgott az ajkuk, de hang nem jött ki rajta. Voltak, akik halkan beszélgettek közben, aztán megint próbáltak az éneklésbe bekapcsolódni. És akkor idézte a zsoltár első sorait: „Dicsér téged teljes szívem...” Hova maradt a teljes szívünk? Bizony a többség szégyenkezett, mert igaza volt.
Nem kellene-e néha effélét a mi közösségeinkben is elmondani? Ez nem azt jelenti, hogy most csináljunk úgy, mintha teljes szívből dicsőítenénk az Urat, és aki nagy hangon énekel, az biztos, hogy ezt valósítja meg. Nem erről van szó. Arról van szó: tudjuk-e, hogy kit dicsőítünk? Arról van szó: felszabadult-e a szívünk arra, hogy dicsőítsük Őt? Arról van szó, hogy akarjuk-e Őt teljes szívből dicsőíteni? Vagy ott marad a félelem, a szorongás is, s aztán tegyünk úgy, mintha komolyan vettük volna az ígéretet, amiről nem lehet tudni, hogy beteljesedik, vagy nem, de azért dicsőítsük, mert így illik, vagy ezt mondták. Ettől kellene megszabadulni, és addig állni ott az Úr előtt, és olyan komolyan venni az Ő ígéreteit, hogy ez elvégezze bennünk a munkáját. Akkor az nem csinált, mű dicsőítés lesz, hanem valóban dicsérné Őt a teljes szívünk, és hangosan, erővel szólna az ének is.
Szinte leméri egy-egy nyári csendes hétnek a lelki áldásait az, hogy az éneklés hogy változik meg a hét végére. Van olyan, hogy amikor itt kiszállnak a buszból, még itt is énekelnek együtt. Tavaly nyáron volt egy ilyen csapat, hogy nem voltak hajlandóak hazamenni. Már rég elment a busz, ott voltak csomagokkal körülpakolva, és dicsőítették az Urat. Tele volt a szívük az Úr iránti dicsőítéssel.
Aztán van olyan, hogy ímmel-ámmal, meg sehogy sem megy az éneklés. És ez nem attól függ, hogy hány jó énekes van a csapatban, hanem hogy mit végzett el az Úr. Egyáltalán csendben voltunk-e előtte, komolyan vettük-e, hogy Ő szól az igében, hittünk-e annak, mert akkor feltétlenül fölfakad a szánkon a dicsőítés.
Ha körülnézünk magunk körül, és valamennyi, ismerjük az emberek gondolkozását, akkor nem kell csodálkoznunk, ha sokan azt mondják az ilyesmire: nem komoly dolog állni az Úr előtt, hallgatni az Ő igéjét, elkezdeni dicsőíteni. S mi lesz az ellenséggel? Valamit mégis kellene csinálniuk. Megint ez szólal meg sokakban. Jó lenne, ha beidegződésünkké válna: igenis, csinálom tevékenyen azt, ami az Úrtól kapott feladatom. De kiszakítok időt arra, hogy most Ő végezze el bennem azt, amit csak Ő tud elvégezni, hogy aztán alkalmassá váljak arra, hogy úgy végezzem el a tőle kapott feladatomat, ahogy az neki kedves. Hisszük-e ezt?
Valaki azt mondta erről beszélgetve, hogy akkor ez például ilyesmit jelentene: reggel hattól-hétig ott állok az Úr előtt, hogy Ő azt végezze el bennem, amit akar. Nyolctól este hatig végzem a munkámat, aztán este megpróbálom összeszedni a családot, és megint odaállunk az Úr elé. Milyen szép ritmusa lenne az életnek! Biztos, hogy így ezt nem sikerül mindig megvalósítani, főleg a nap végét, de azért örültem ennek a megjegyzésnek, mert az illető azonnal magára alkalmazta, s azt mondta, hogy akkor most mit csinálok másként. Lesz olyan, hogy ott állok az Úr előtt, s az igére figyelek, s lesz olyan, hogy végzem a munkámat. Nekünk most Isten erre az előbbire hívta fel a figyelmünket.

Most már hosszabb ideje a Jósáfátról szóló történeteket tanulmányozzuk. Az időszámításunk előtti 800-as években volt király ez az istenfélő ember a kicsi Júda országában. Ez az imádság, amit most olvastunk, és amit feljegyeztek, hogy ő egyszer egy kritikus helyzetben elmondta, azt mutatja, hogyan vizsgázott egyszer Jósáfát, amikor váratlanul számot kellett adnia, hogy hisz vagy nem hisz. Kiben hisz, és mit jelent neki az, hogy hívő ember.
Néha váratlanul kell vizsgázni, és ezek a vizsgák hozzák napvilágra a valódi ismereteket: tudja-e valaki azt, amiből vizsgáztatják, vagy nem. Ha komolyan veszi, ha folyamatosan foglalkozik vele, ha akár még többet is igyekezett elsajátítani, mint amennyi a vizsgaminimum, ha nem a vizsgára készül, hanem azt a tárgyat, vagy ismereteket meg akarja tanulni egy életre, akkor is meglepődik, hogy holnap vizsga, de mégis átmegy a vizsgán, s talán ő maga is csodálkozik: mennyi mindent tud. A vizsga derítette ki, hogy hónapok szorgalmas munkájának az eredményeként mennyi ismeret felhalmozódott a fejében.
Ha viszont valaki nem szokott tanulni, nem szokta meg, hogy ezeket az ismereteket gyarapítani kell, akkor egy ilyen váratlan helyzetben derül ki, hogy mi az, ami nincs ott a fejében.
Nos, Jósáfát hite is ebben a váratlan helyzetben vizsgázott. Legutóbb láttuk azt, hogy teljesen váratlanul érte a támadás, mégpedig egyidejűleg több irányból óriási túlerő vonult fel ellene. Őt egészen készületlenül találta ez, és az ellenség szándéka gonosz, agresszív hódítási szándék volt. Mindez együtt egyik napról a másikra. Azt sem tudja az ember ilyenkor, mit csináljon.
Mit csinált Jósáfát? Hogy derült az ki, hogy valóban hitt Istenben, és egy ilyen váratlan, nehéz helyzetben hogyan reagált a támadásra?
Megemlítek néhány jellemző magatartást, hogyan szoktunk reagálni, amikor ránk ijeszt az ellenség. Van, aki pánikba esik. Elveszti a fejét, kapkod össze-vissza, s még annyi ellenállást sem tud tanúsítani, amit egyébként higgadt, józan állapotában tudott volna. Van, aki azonnal szövetségesek után néz. Mindegy, kicsoda, mindegy, mibe kerül, csak jöjjenek és segítsenek. A becsületbe is kerülhet, rámehetünk anyagilag is, csak legyen segítség. A pénz sem számít. Van, aki különböző fondorlatokon, cselvetéseken kezdi törni a fejét. Vagy a pesszimistább alkatúak elengedik magukat és várják a véget: itt már úgysem lehet segíteni! Sokféleképpen reagál az Isten nélkül gondolkodó és élő ember.
És mit csinál Isten gyermeke? Jósáfát imádkozott. Először arról szeretnék beszélni röviden, mit árul el ez, amikor valakinek az első reflexe az, hogy imádkozik, másodszor pedig azt nézzük meg, hogy mit imádkozott ő, mi az imádságának a tartalma?
1) Mire utal ez, hogy Jósáfát azonnal imádkozott? Még csak nem is tanácskoztak, azonnal összehívja a népet a templomba, és imádkozik. Nem kapkod, nem tanácskozik testtel és vérrel — ahogy Pál apostol később írja, hanem imádkozik. Mit mutat ez?
Azt, hogy ő ehhez szokott hozzá. Ez neki olyan, mint a lélegzetvétel. Nem hosszas fejtörés eredményeképpen jut el ide. Még csak nem is tudatos megfontolás. Valóban egyfajta lelki reflex ez a hívő ember életében.
Aki csak a baj esetén szokott imádkozni, az hosszú manőverezés után jut el oda: itt már csak az imádság segít, hát akkor imádkozzunk. De aki mindig imádkozni szokott: ha baj történik, akkor is, ha áldást kap, akkor is, ha egy feladathoz lát hozzá, akkor is, ha sikerült megoldania, akkor is, ha kudarccal végződött a megoldási kísérlet, akkor is... Mert ebből él. Állandó közösségben van az élő Istennel. Állandó imádságos párbeszédben van az ő Urával. Nem valahonnan messziről indul el, hogy odataláljon hozzá, úgy, hogy maga sem tudja, hol található most meg. Bizonytalan abban is, hogy hallja vagy nem hallja, amit mondok. A hívő ember mindig hallótávon belül marad.
A csúcsa ennek az a gyönyörű jelenet, amikor Lázár feltámasztása előtt Jézus mindössze ennyit mond az Atyának: „Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én mindig, hogy te meghallgatsz engem.” (Jn 11) Semmi hosszas könyörgés. Nem magyarázza az Atyának, hogy itt most cselekedni kell, ennek az embernek fel kell támadnia, ezeknek meg látniuk kell, hogy te milyen hatalmas vagy. Nem kell magyarázni. Ő olyan szoros közösségben élt az Atyával, ezt már rég megbeszélték. Ez rég világos volt. Egy mondat hangzik el azért, hogy hallják, akik ott vannak, hogy ki az Atya, és hogy az Atya és a Fiú valóban egyek. — Atyám, hálát adok, hogy meghallgattál.
Nyilván ezt mi nem tudjuk megvalósítani, ilyen mélységben és ilyen szinten, mint a megváltó Jézus, aki az egyszülött Fia az Atyának. De akiket Isten Jézusért gyermekeivé fogadott, azok ugyanilyen bizalommal, és ugyanilyen közelségből beszélhetnek vele Jézus nevében — ahogy olvassuk —, Őreá való tekintettel.
Persze vannak, akik csak a bajban kiáltanak Istenhez. Valaki így mondta egyszer: az imádság alkalmi manőverezés végszükség esetén. A Biblia azt mondja: ez nem imádság, ez lehet kiáltás, és a kiáltást is meghallgatja olykor Isten, olyan kegyelmes, de hát milyen há-zasság az, ahol csak akkor beszélnek egymással, ha végszükség van, és egy alkalmi manőverezéssel még kiáltom a feleségemet vagy a férjemet? A harmonikus emberi kapcsolatokban folyamatos párbeszéd folyik egészen természetes módon, minden ünnepélyesség és külsőségesség nélkül. Ez jellemzi az igazán hívő ember imaéletét is. Mindig közel van ahhoz az Istenhez, akihez nem a messzeségből kiált, hanem akit a közelből szó-lít meg. És Ő is meghallja az Ő válaszát.
Ráadásul itt azt olvassuk: Jósáfát hangosan imádkozott, a nagy nyilvánosság előtt. Nyilván nem ezt tette minden alkalommal. Vannak az embernek bensőséges imádságai. Van olyan, hogy az imádkozó csak az ő Urával beszélget, de van olyan is, hogy összeülünk néhányan és ott hangosan imádkozunk. És van ilyen is. Az imádság nem magánügy.
Ebben az esetben Jósáfát imádsága végképp közügy volt. Az egész társadalmat érintő fontos akció volt. És ő vállalta a nagy nyilvánosság előtt is, hogy hisz abban az Istenben, akihez most beszél. Nem latolgatta, hogy hátha vannak itt olyanok, akik nem hisznek, mit szólnak hozzá? Talán nem is értik... Igaznak tartja, vagy nem tartja igaznak, amit most mondani fog? Igaznak tartja, akkor mit kell szégyellni rajta? Tudta, hogy Isten ilyen hatalmas. Mindnyájan tudták, akik ott voltak: hívő, nem hívő egyaránt, hogy itt csak az Isten segíthet. Hát akkor ezt mondjuk el neki! Nem titokban... Nem titok az, hogy hiszem, hogy Isten nagy és tőle várok segítséget mindazok számára, akikkel együtt most ebbe a nagy bajba kerültünk. Mit kell ezen szégyellni?
A hangos imádság mindig hitvallás is. Szeretnék bátorítani mindenkit, akinek van lehetősége arra, hogy hívőkkel együtt imádkozzék: nyugodtan győzze le azt a gátlást, ami ott van mindnyájunkban kezdetben, mert emögött egyfajta kishitűség is van. Vagy az, hogy szégyellem, hogy megszólítom a mindenható Istent.
Egészen természetesen vállalja Jósáfát a nép előtt a hitét, és egészen természetesen megalázza magát Isten előtt úgy, hogy látja az egész nép, hogy a király ott térdel, mert egy sokkal nagyobb királyhoz beszél most: a világmindenség Urához.
Szoktunk-e mi együtt imádkozni otthon? És ha nem, akkor miért nem? Nincs értelme? Vagy úgy sincs, aki meghallgassa? Baj minden családban van. Kitől várunk szabadulást a szorongattatásból, megoldást a bajra? És ha ott vagyunk már ketten hívők, miért nem tudunk együtt imádkozni? Keressük-e a gyülekezetben azokat az alkalmakat, amikor együtt lehet?
Itt az első résznek a végén szeretném megjegyezni, hogy a keresztelkedés sem magánügy. Nem ennek a néhány testvérünknek a privát ügye, hogy ők most megkeresztelkednek. Még csak nem is az ő kedves családjuknak a családi ünnepe, hanem az egész gyülekezet ünnepe. Ez alapjaiban közügy, és együtt örül-ünk nekik és velük együtt, és együtt adunk hálát őértük.
Ez a vizsgahelyzet tehát elárulta, hogy Jósáfát szívében valóban igazi hit van Isten iránt. Sok hibájával megismerkedtünk már. A hívőknek is vannak hibáik, sőt még bűneik is, de ez jellemző rájuk, hogy Isten-közelben tartózkodnak folyamatosan. Hogy szüntelen imádkoznak, vagyis bármikor a legtermészetesebb módon tudnak szólni az ő mennyei Atyjukhoz, és képesek meghallani azt, amit Ő mond.
2) És mi jellemezte Jósáfátnak az imádságát? Kitűnik belőle, hogy kinek tartja Istent, kinek tartja az ellenségeit, és kinek tartja önmagát.
a) Kinek tartja Istent? „Óh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincs, aki ellened megállhatna.”
Atyáink Istene. Ez az Isten hosszú idő óta megmutatta már, hogy kicsoda Ő, és Jósáfát ezt tudja. Ő ismeri azt a szent történetet, ami az Isten nagy tetteinek a története. Ő a mi atyáink Istene és Jézus Krisztus Atyja. De ugyanakkor egyes szám első személyű rag van a végén: Uram. Egészen személyes közösségben van vele, és úgy szólítja meg, mint aki máskor is szokott vele beszélgetni, nemcsak most.
Milyen radikális, határozott ez az imádság! Egyedül te vagy Isten! Te uralkodsz minden pogány nép felett is! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Nem az, hogy te erősebb vagy, mint a többi isten. Egyedül te vagy Isten! Nem az, hogy te nagyhatalmú vagy, hanem a te kezedben van hatalom, tiéd az ország — ami azt jelenti: az uralkodás —, a hatalom és a dicsőség egyedül, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Ezek se, akik most nagy túlerővel rajta ütöttek ezen a kicsi népen. Megtudjuk az előző versből, hogy Jósáfát maga is megijedt: Megfélemlett azért Jósáfát és az Urat kezdte keresni. Ebben a helyzetben mindenki fél, és senki sem tudja, mi lesz a kibontakozás, de ez semmit nem változtat azon: egyedül te vagy az Isten, hogy te azt csinálsz, amit akarsz, hogy te ezeknek a pogányoknak is Istene vagy, és azok csak azt tehetik, amit te megengedsz nekik, és senki nincs, aki veled szemben megállhatna.
Miért mondja ezt Jósáfát Istennek? Hát Isten nem tudja ezt önmagáról? Dehogynem. Nem Istennek van erre szüksége. Neki van szüksége. Az ő hite inog most, azt kell megerősíteni azzal, hogy megvallja mintegy magának is, hogy kinek hiszi Istent, kinek ismerte meg, mit tapasztalt róla. Mit mondott Isten eddig önmagáról. Ezeket mondta az Ő igéjében is. Megpróbál mind a két lábával ráállni arra a kősziklára, arra a biztos alapra, ami Isten kijelentése. Ez nagyon sokat jelent majd a továbbiakban.
Megvallja tehát, hogy kinek hiszi Istent. És utána elsorolja mi mindent tett Isten. Te szabadítottál ki minket Egyiptomból, te adtad a mi atyáinknak ezt a földet, te ígérted meg Ábrahámnak, hogy mindörökre nekünk adod, és most jön az ellenség, és innen ki akar minket űzni.
Ugye látjuk máris az összefüggést? Amitől fél, annak az ellenkezőjét cselekedte Isten. Tehát megint csak rá kell állni Isten ígéreteire, és tetteire. Ő már cselekedett sok olyat, amibe ha most belekapaszkodik, akkor nem fog megrémülni annyira ettől a támadástól, és meg fogja látni, hogy Isten, aki a történelemnek is Ura, a pogány népeknek is Ura, milyen szabadítást akar készíteni. Látja tehát a cselekvő, a szabadító Istent. Azért is könyörög itt, hogy hallgass meg és szabadíts meg minket.
Jó lenne, ha a mi most keresztelendő testvéreink látnák azt, amit Isten már előbb cselekedett értük. Az a kicsi víz, ami itt a fejükön majd legördül, Jézus Krisztus vérére utal. Jézus Golgotai kereszthalálát állítja elénk, aminek azért kellett bekövetkeznie, mert így végezte el Isten a nagy szabadítást.
Az, hogy nektek nem kell a pokolban örökké szenvednetek — hadd beszéljek magyarul —, ez csak annak köszönhető, hogy Jézus helyettetek is meghalt a kereszten. Annyira meghalt, hogy kifolyt a vére, elvérzett, és a római halottkém, akinek szigorú előírások szerint kellett eljárnia, megállapította, hogy meghalt. És ezt mindannyiunk helyett elvégezte. Isten nagyot cselekedett a Golgotán, mielőtt mi egyáltalán hallottunk róla, vagy hinnénk benne. Erre a kősziklára lehet nekünk, nektek is ráállnotok: mit tett Isten értünk.
Jósáfát ezt a kősziklát keresgéli a lábával, és amikor megtalálja, megveti rajta a két lábát, és megáll, miközben a szí-ve még remeg és fogalma sincs, hogy Isten mit csinál majd ezzel a nagy ellenséggel. De már látja, hogy kicsoda Isten.
b) Ebből következik, hogy helyesen látja, hogy ki ez az ellenség. Azt mondja: ezek onnan akarnak kitúrni minket, ahova te hoztál minket. Te azt ígérted, hogy ez az ország örökké a miénk lesz, és most ők akarják ezt megkaparintani. Mi következik ebből? Ezek veled kerültek most szembe, Urunk. Veled, aki uralkodsz minden pogányon, aki egyedül vagy Isten, akivel szemben senki sem állhat meg, akinek a kezében van az erő és a hatalom.
Már kezd oldódni a szívnek a szorongása: aha, akkor nem nekünk kell most ezeket legyőznünk. Az úgyis reménytelen. De ha szoros szövetségben vagyunk a mi Istenünkkel, akkor a mi szövetséges Istenünk ellen keltek fel most ezek. — A következő versekből ez pontosan kiderül.
Mennyire más megvilágításba kerül a rettegett ellenség. Sokkal erősebbek, mint mi, de ki sem lehet fejezni, hogy mennyivel kisebbek, mint az Úr, aki a mi szövetségesünk. Akkor most mi a feladat? Ebben a szövetségben megmaradni, sőt ezt meg kell erősíteni.
Megint csak a keresztséget említem. A keresztség — a Biblia tanítása szerint — Isten velünk kötött szövetségének a jele. Ti az Isten szövetségébe léphettek be most, és ezt a szövetséget újíthatjuk meg mindnyájan újra és újra, és akkor akármilyen nagy ellenséggel kerül szembe az ember, bízhat az ő szövetséges Istenében.
Ezért, amikor az ellenségeire gondol Jósáfát, akkor ezt mondja az Úrnak: Oh mi Istenünk! nem ítéled meg őket? Mint a legfelsőbb bíróhoz, az Úrhoz fellebbez és várja az Ő határozatát.
c) És megtudjuk, kinek tekintette önmagát. „Nincsen mibennünk erő ezzel a nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.”
Ilyen az igazi imádság. Őszinte. Sehol nem mondja a Biblia: szépen kell imádkozni. De mindenütt annak az imádságnak van ereje és hitele, amelyik őszinte. Amikor valaki azt mondja el Istennek, ami benne van, még ha ilyen szánalmas dolog is: Nem tudjuk, mit kell cselekednünk... Hát ki tudja, ha nem a király? Ez a király dolga, hogy megmondja mit kell cselekednünk. Bevallja, hogy nincs bennünk semmi erő ezzel a nagy túlerővel szemben. Hát valamit mégis csak kellene csinálni? Tereád néznek a mi szemeink... És akkor mi lesz? Majd meglátjuk a folytatásból, mi lesz, ha valaki ennyire őszinte, és ennyire egyedül Istentől vár mindent.
Ha ennyire megvalósul egy hívő ember imádságában az, amit Jézus a Hegyi beszédben mond, hogy az igazi imádság olyan, mint a gyermeknek az apjához intézett beszéde. A kisgyerek tudja, hogy ő kisgyerek, és tudja, hogy mire képes és mire nem. És amire nem képes, azt várja az apjától. Az igazi imádság a baj esetén mindig ezt jelenti. Körülbelül tudom, mire vagyok képes és mire nem. Van olyan, hogy semmire sem. Neked viszont minden lehetséges, Atyám! Te vagy a mi szövetséges Istenünk. Éppen ezért a mi szemeink tereád néznek.
Mi a nagy ellenséggel is így jártunk, mint itt Jósáfát ezzel a népszövetséggel, amelyik feltámadt ellenük. A bűnnel is így jártunk: teljesen tehetetlenekké váltunk vele szemben. Nem tudjuk kiirtani a szívünkből, nem tudjuk ellensúlyozni jóval, nem tudjuk még csitítani vagy legyengíteni sem magunkban. A legváratlanabb pillanatokban indít olyasmire, amit magunk is szégyellünk és megbánunk. Itt nem volt más megoldás, mint az, hogy Jézus elpusztítsa ezt a hatalmat, hogy Ő maga győzelmet szerezzen nekünk, és aki ezt hiszi, az valóban szabad ennek a hatalomnak az erejétől. És mivel nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni személyes bűneinket sem, ezért nincs más megoldás, mint az, hogy isteni kegyelemmel meg lehet bocsátani.
Itt ragyog fel igazán a kegyelemnek és a hitnek a jelentősége. A kegyelemé, amivel Isten feltétel nélkül elengedi a büntetésünket, mert Jézus azt már elszenvedte, és a hité, amivel én ezt egészen személyesen komolyan veszem. Önmagamra is érvényesnek tekintem. Ezért hálából Jézus Krisztussal szövetségben élek.
Jósáfát tehát tudta, kicsoda Isten, ennek a fényében meglátta, kicsoda az ellenség, és volt igazi önismerete is. Isten segítsen el minket is erre, és tanítson meg így bízni benne. Tegye ilyen természetessé mindannyiunk számára a vele való imádságos beszélgetést, hogy így lehessünk aztán mások számára is áldássá, mint ahogy Jósáfátot itt az egész nép számára áldássá tette Isten.

Csak egészen röviden elevenítsük fel, hogy hol hagytuk abba Jósáfát életének a történetét. Arra emlékszünk bizonyára, hogy rosszul döntött, amikor a hitetlen Aháb királynak engedve belebonyolódott a szíriaiak elleni hadjáratba. Ebben a csatában Aháb ottmaradt, Jósáfát pedig életveszélyes helyzetbe került. Onnan kiáltott Istenhez. Ezt nem tette egy idő óta, talán ezért is sötétedett be úgy, hogy nem tudott engedelmeskedni. Istenhez kiáltott, és úgy, ahogy itt most énekeltük a 91. zsoltárban, Isten csodálatosan kiszabadította a közvetlen életveszélyből.
Amikor hazatért — ez volt az utolsó jelenet, amivel foglalkoztunk —, egy Jéhú nevű próféta igen keményen megfeddette: hogy jutott eszedbe, hogy az istentelennel harcolj együtt az ő céljaiért!? És nem is kérdezted az Urat. — Jósáfát nem védekezett, nem mentegetőzött, nem csukatta börtönbe Jéhút, mint ahogy később Jójákim király Jeremiást, hanem megalázta magát Isten szava alatt. Magába szállt, és azt olvastuk, hogy egy ideig csendben Jeruzsálemben maradt.
Nem tudjuk, mi zajlott le akkor a lelkében, de a folytatás arról árulkodik, hogy bűnbánatra jutott, és ez nagy lelki megújulást eredményezett nála. (Csak zárójelben, de nyomatékosan hadd jegyezzem meg, hogy mindannyian, minden helyzetben így juthatunk lelki megújulásra, hogy ha hangzik Isten igéje, ha azt hallgatjuk és olvassuk, azt halálosan komolyan vesszük, nem magyarázzuk a bizonyítványunkat, nem mentegetjük a bűneinket, hanem megalázkodunk, Isten igéjét hallva és utána elcsendesedve, magunkba szállva meg fogjuk érteni, mit akar velünk Isten). Így következett be az, hogy Jósáfát ezt megértve maga személyesen kezdett egy országjáró körútba, ami igazi, evangélizációvá vált. Járta ő maga is és többen vele az országot, és hirdették az Isten törvényét.
Ezután gondoskodott arról, hogy tanítás is kövesse az evangélium hirdetését. Igazítsák el a népet a hétköznapi élet gyakorlati kérdéseiben, mégpedig Isten igéjével. Hogyan lehet Isten igéje szerint élni. Beállított embereket: papokat, lévitákat, bírákat, akik a közéletet is Isten igéjéhez igazították. Ritkán volt ilyen a történelemben, hogy egy uralkodó a közéletet is Isten igéjéhez igazítja, és minden részletben aszerint akar eljárni.
Talán az Egyesült Államok hőskorában, amikor az amerikai alkotmányt is a Biblia szerint igyekeztek összeállítani, vagy Erdély aranykorában, amikor istenfélő fejedelmek a közéletre is kiterjesztették a Szentírást; vagy a skót puritánok, vagy egy időben a holland reformátusokat jellemezte ez, hogy a hétköznapi élet mindenféle vonatkozásában is próbáljunk Isten igéje szerint berendezkedni. Szép időszak volt ez. Béke volt, nyugodt körülmények között hangozhatott az ige, követhette azt a tanítás, és a legfelső szinttől egészen a legalsói, Isten igéje volt a norma, amihez próbálta Jósáfát igazítani az emberek gondolkozását is, meg az életgyakorlatot is.
Érdemes megjegyeznünk, hogy lehet tanulni a bukásainkból. Jósáfátban volt annyi alázat és volt annyi bölcsesség. Most már tudta, hogy az engedetlenség volt, amit előtte tett, de nem ezen sápítozott és szörnyülködött, hanem azt mondta: lehetőleg ez ne ismétlődjék, tanuljak a hibáimból, és el ne felejtsem, hogy milyen kegyelmes volt Isten. Új kezdést engedélyezett nekem, megőrizte az életemet, bocsánatot is kaptam tőle, akkor most új szakaszt akarok kezdeni — vele. És elkezdte az ige magvát hinteni tovább is a nép körében.
Így ment ez egy ideig, és akkor következett el ez a szörnyű nap, amikor a felderítők valami rettenetes hírt hoztak. Jellemző Jósáfátra ez is, hogy akármilyen nagy béke volt, az éberség nem szűnt meg, és voltak felderítők. Ezek rohannak hozzá, hogy a Holt-tengeren túlról nagy ellenséges sereg közeledik, három irányból is: délről, keletről és még északról is. Nagy csapatösszevonásokra készülnek, és végső nagy csapást akarnak mérni rád. Végünk van! Óriási a túlerő, teljesen készületlenek vagyunk, erre senki nem számított, reménytelen a helyzet — és már itt vannak egészen közel.
Majd, ha Isten éltet minket, a folytatásból látjuk, hogy mit jelentett az, hogy egy nép elkezd imádkozni, és Isten meghallgatta ezt az imádságot, de ez egy külön igemagyarázat tartalma hadd legyen.
Most a mai részből egyetlen bibliai összefüggést szeretnék kiemelni, mégpedig azt, hogy mindennek következménye van. Minden rossznak is, és minden jónak is. A cselekedeteinknek, a szavainknak, de még a gondolatainknak is következményük van. A tetteink, a szavaink, a gondolataink a magvetéshez hasonlóak. Pál apostol azt írja a Galatáknak: amit vet az ember, azt aratja is. Amit elvetett, az előbb-utóbb kikel. Ha ilyen rettenetes szárazság van, mint most hónapok óta, akkor később, de előbb-utóbb kikel. — És az kel ki, amit elvetett. Ha kukoricát vetett, abból nem kel ki dinnye. Ez egészen bizonyos. És bizonyosra veheti az ember, hogy ha gonosz dolgokat követ el, azoknak gonosz gyümölcsei lesznek, és azokat valószínűleg neki kell learatnia. Vagy ha másoknak, utódainak, az még rosszabb, még jobban fáj. Ha tiszta és igaz beszédet, szent és Istennek kedves cselekedeteket vet, akkor ebből a magból valami igaz, tiszta, és mások számára is hasznos fog kikelni — valamikor. Az ő életében, vagy halála után, de biztos, hogy előbb-utóbb kikel, és biztos, hogy az kel ki, amit elvetett.
Hogy derül ez ki ebből a történetből?
Először azt nézzük meg, hogy ha valaki rosszat vet, abból rossz termés kel majd ki, és azt kell learatnia.
„Ezek után történt, hogy eljöttek a Móáb fiai és az Ammón fiai”, és aztán később olvassuk, hogy az edomiták is. Kik ezek? Ha visszanyomozunk és visszamegyünk a forráshoz, akkor mindjárt világos lesz ez az összefüggés: mindennek következménye van. Ki volt Móáb, és ki volt Ammón? Ezt olvassuk a Bibliában: „És Lót leányai mindketten teherbe estek az ő apjuktól. És a nagyobbik fiút szült és Móábnak nevezte azt; ez a móábiták atyja a mai napig. A kisebbik is fiút szült és Benamminak nevezte. Ez az ammóniták atyja mind a mai napig.” (1Móz 19,36-8)
Engedetlenségek, hitetlenségek sorozata vezet vissza a forráshoz, illetve vezet el a forrástól egészen eddig, hogy szegény Jósáfát kétségbeesve hallja, hogy Móáb és Ammón összefogott és el akarják söpörni őt a föld színéről. Tehát Ammón és Móáb Lótnak a fiai voltak, vagy unokái. Nehéz eldönteni. Fiai voltak, mert ő volt az apjuk. Viszont a lányainak a fiai voltak, ilyen értelemben unokái is. Furcsa helyzet... Az egész olyan visszás, olyan tisztátalan, olyan zűrzavaros, mint amilyen helyzeteket mi Isten nélkül teremtünk.
Azzal kezdődött, hogy Isten azt mondta Ábrahámnak: menj ki a te földedből és a te rokonságod közül. És ő ki is ment, de azért Lótot magával vitte. Lót az ő elhunyt testvérének a félárván maradt fia volt. Ha egyszer Isten azt mondja: menj ki a te rokonságod közül, akkor jobb lett volna talán, ha Lótot is a családra bízza. Nem lett volna ő elveszett gyerek úgy sem, gondoskodtak akkor a családtagokról. Nem lehet tudni, mi volt ennek az oka, hogy magukkal vitték, és hogy olyan kedves volt neki. Talán talán az is, hogy már idősek voltak, és még mindig nem született gyermekük. Adódik itt az elhunyt testvér fia, majd felneveljük, mintha a mi fiúnk lenne. Nem tudjuk... ez nincs benne a Bibliában, de gyanús a dolog. Minden esetre nem teljesen volt engedelmes Ábrahám: hogy menj ki a családod közül. Vitte magával Lótot.
Aztán Lót is engedetlen volt, és mohó, kapzsi, hitetlen. Amikor már nem fértek meg a nyájai Ábrahám nyájaival és elváltak egymástól, Lót azt mondta: nekem kell a mindig zöld folyóvölgy, te meg, nagybácsi, menj, amerre tudsz, ott is találnak füvet a báránykák, igaz, hogy az olyan barnás már, ez meg mindig zöld, ez jó lesz nekem, te meg menj oda. Ráadásul ott a zöldben két nagy város is volt, és Lót beköltözött Sodomába. Aztán ott történt a baj. Isten kimentette őket az ítéletből, de akkor következett be ez. A lányai kétségbeestek. Az édesanyjuk ugye menekülés közben elpusztult hitetlenség miatt, ők meg ott maradtak, és itt előtte olvassuk: „attól kezdtek aggódni: nem fognak férjhez menni.” Márpedig utód nélkül meghalni, az a legszörnyűbb gondolat volt. Gyereket minden áron. Ha más nincs, az apánktól. Ha józan állapotában ezt nem tenné meg, le kell itatni. Ugye érezzük, hogyan halmozódik a bűn?
S akkor ott ez a summás megállapítás: az egyik, Móáb, lett a móábiták atyja, Benammi az ammóniták atyja. És egy életen át feszültség, ellenségeskedés volt Móáb és Ammón, és Ábrahám utódai, a választott nép között a mai napig. Mindennek következménye van. De ki gondol erre?! Hiszen mi jót akartunk — mondhatták volna Sá-ráék is —, hogy visszük magunkkal a félárva unokaöcsköst. Hiszen mi jót akartunk — mondhatták Lót lányai is —, hogy nem akarunk utód nélkül megöregedni és meghalni. Mindenki jót akar, csak senki sem kérdezi Istent. Mint ahogy Jósáfát is csinálta ott Ahábbal azon a nagy lakomán. Sokkal komolyabban kell ezt venni: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Vannak ötleteim, meg mindig jót akarok — legalábbis azt mondom —, de mi jön ebből ki?
Miféle magot fogok most elvetni, aminek gyümölcsével aztán majd találkozom egy év múlva, öt év múlva, vagy a gyerekeim, unokáim kell hogy learassák. Szeretnék olyan magokat vetni, amiből jó gyümölcs jön ki. Ehhez azonban már gondolkozni kell. Ehhez Isten színe elé kell állnia az embernek. Ehhez felelősség kell. Vagyis tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kérdéseire felelnünk kell. Ez az ember felelősségének az alapja. Ő meg fogja kérdezni Ádámot: hol vagy? Miért bújtál el? S meg fogja kérdezni Kaint: Hol van a te atyádfia? És meg fog kérdezni minket: Ezt most miért mondtad, mikor nem igaz, vagy mikor ártasz vele valakinek? Miért? És erre felelni kell.
Nos, akit érdekelnek Isten kérdései, és azokra felelősen kész felelni, az elkerülheti azt, hogy rossz magot hintsen, vagy sorozatosan azt hintsen. Még így is előfordulhat, de nem az lesz a jellemző. És nem mindegy, mi jellemző az életünkre.
Edomról tudjuk, hogy Ézsaunak az utó-dai, és ugye ott is baj volt. Ézsau már Ábrahámnak az unokája volt, csak nem az az ág, ahol az isteni ígéret és áldás továbbment, mert Jákób-Izráel volt az az ág. De Jákóbnak a huncutsága, csalása, belejátszott Ézsau haragjába. Jákób anyjának, Rebekának a huncutsága, a férjével való szembenállása, az egyik gyerekkel való kivételezése szintén belejátszott; hazugság keveredett bele, és ki hinné azt, hogy évszázadok múlva is aratni kell a hazugságok, az öreg, vak ember gyengeségével való visszaélésnek és sok más bűnnek a keserű gyümölcsét? Ki gondol erre? Ezt most jól megoldottuk, rövidre zártuk a kérdést. Remek ötlet volt. Megvalósítjuk minél előbb. Rebeka nagyon talpraesetten intézte, de csupa csalás, hazugság. És a két gyermek utódai nemzedékek múlva is ellenségesen néznek egymásra. És egyszer csak Edom is csatlakozik Móábhoz és Ammónhoz, és így nő nagyra az ellenséges sereg, ami most Jósáfátot fenyegeti.
Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a Biblia és a magát kijelentő Isten bátorít minket arra, hogy a kegyelem eltörli a múltat. Van olyan, hogy Isten kegyelme nemcsak a bűneink örökkévaló következményét engedi el, bocsátja meg, hanem még az ideigvalótól is megment, de nem feltétlenül. A bűnbocsánat az örökkévalóra vonatkozik. És néha még így is le kell aratni a vetésünket. Külön kegyelem az, ha Isten ettől is meg-őriz. Mindenesetre nagy a felelősségünk.
A másik, ami kiderül ebből az igéből, hogy azért a jó mag is kikel. És aki jó magot vetett, az jó gyümölcsöt fog aratni. Ez nagyon kell, hogy bátorítson minket arra, hogy merjük vetni a jó magot, a tiszta beszédet, a másokért hozott áldozatot, a csendes, szíves szolgálatokat, az éveken át tartó hűséges imádkozást egymásért. Az Istennek való engedelmességet. Minden gondolatfoszlány, minden Istennek elkiáltott mondat, minden csendesen elvégzett segítség: magvetés, és ebből biztos, hogy jó gyümölcs kel ki. Nem biztos, hogy mi aratjuk le. És az miért baj? Talán így még jobb, még szebb. Már rég elporladtunk, és az utódaink áldják Istent azért, hogy most aratják le a gyümölcsét annak, amit valaki, valamikor hitből, engedelmességből, áldozatból elvetett. Ó, de sok szép példát lehet erre mondani, s talán tudnánk még a saját családunk történetéből is mondani.
Mi volt itt a jó mag? Emlékszünk arra, hogy azzal kezdődött Jósáfát élettörténetének a leírása, hogy mihelyt király lett, azonnal keresni kezdte az Urat. Nem a reformokhoz látott hozzá, hanem ő maga akart még közelebb kerülni Istenhez. Tisztán látni, hogy mi az Istentől kapott feladata. Istentől elkérni eszközöket az uralkodáshoz. Kereste az Urat. Aztán ledöntötte a bálványokat. Csak az Urat imádjuk, úgy, ahogy Ő azt megparancsolta a Tízparancsolatban is. Aztán elkezdte hirdetni ezt. Aztán ahogy egyre nagyobb tekintélye lett — talán emlékszünk arra, hogy Isten hogyan gondoskodott többféle módon, hogy nőjön a tekintélye —, egyre nagyobb súlya lett a szavának is. És mivel nemcsak beszélt, hanem ő maga személyesen elöl járt a hitéletben is, egyre nagyobb hitele lett a szavának. Mindez jó mag volt. Aztán megszervezte a nép tanítását. Egy kiképzett, felkészített kis csapatot, Isten törvényével a hónuk alatt, kiküldött az országba: ismertessék meg tartalmilag a Bibliát az emberekkel. Ennek az egész közéletre kiható jelentősége lesz. És lett is. Ez mind-mind magvetés volt. És amikor most a nagy tévedése, bukása után hazajön, akkor megint megalázza magát. Isten igéje neki szent, és amit Isten a prófétán keresztül mond, az úgy igaz. És amikor lelkileg megújul, megint ő az első, aki megy, és hirdeti az igét az országban. De küld papokat, lévitákat is... Ez mind-mind magvetés.
És mi a gyümölcs? Az, hogy amikor most hirtelen nehéz helyzetbe kerül az egész ország, akkor nem esnek pánikba, nem egymásra mutogatnak, nem bűnbakot keresnek, hanem az egész nép keresni kezdi az Urat. Megint Jósáfát az első, de felsereglik az egész nép Jeruzsálembe, elkezdenek böjtölni — az mindig a bűnbánatnak a jele volt —, és mint nép is keresni kezdik az Urat. Ez jelent imádkozást, ez jelenti az engedelmességre való készséget, ez jelenti azt, hogy egyedül Őbenne bíznak, nem magukban, nem külső segítségben. Úgyis elkéstek már mindennel, nincs más segítőjük, csak az Úr, de nem mondanak le arról, hogy Ő fog és tud segíteni. Gyönyörű, hitvalló magatartás ez. Biztosan voltak ott is hitetlenek, lehet, hogy elhangzottak cinikus megjegyzések — mindig van ilyen, de ez volt a jellemző, hogy mi mint nép is, most az Úrban bízunk, és tőle várjuk a segítséget. A magvetés gyümölcse.
Mert nemcsak a rossz mag termi meg a maga rossz gyümölcsét, a jó is megtermi. És itt egy kicsit térjünk ki arra, ami talán többeknek megbotránkozást jelenthet: „megfélemlett azért Jósáfát.” Akik nem ismerik, milyen kemény, de milyen szép dolog Isten gyermekeként élni és neki engedelmeskedni, azok az ilyenen fel szokták kapni a fejüket: nono! A hívők is félnek? Hát milyen hite volt Jósáfátnak, hogy meghallván ezt a hírt, az első reflexiója, hogy megfélemlik. Hálás vagyok azért, hogy a Biblia őszintén ír le minden helyzetet, és nem eszményi hithősöket állít elénk, hanem olyan húsvér embereket, akik azonban hősök voltak, ha kellett, ha Isten azokká tette őket, és mertek hinni Istenben.
Az első válasza Jósáfátnak: ez rettenetes, ez kétségbeejtő! S megijed. Nem ez a természetes? Csak nem engedi, hogy a félelem úrrá legyen rajta! Nem ez az utolsó válasza. Ez az első. És mit csinál félelmében? Nagyon kifejező ez, és nem lehet jól magyarul visszaadni, ahogy az eredeti szövegben van. Ott szó szerint így van: arra irányította az orcáját, hogy az Úrra nézzen, ami azt jelenti, hogy először nem oda nézett. Először magára nézett, vagy a népére. Kicsi kis seregem van, nem is gyakorlatoztunk mostanában, nincsenek modern fegyvereink. Senki se gondolt erre, hogy most védekeznünk kell ilyen túlerővel szemben. — Lehet, hogy először erre gondolt. Ő éppen az evangélium hirdetésével volt elfoglalva, semmi kedve nem lehetett most csatát tervezni, és háborúba indulni.
Ki tudja, mire gondolhatott, de az első gondolata nem az volt. És az a szó, ami itt van, azt jelenti, hogy szinte erőszakkal megfogja a maga arcát, és az Úr orcájára irányítja. Ez a hitnek a győzelme! Lehet, hogy valaki mondhatja: szebb lett volna, ha mindjárt ezzel kezdi. Lehet, hogy szebb lett volna, de ez a valóság. Nem kell attól kétségbeesnünk, ha legelőször mi is megijedünk valami szörnyű hírtől. Vagy a legelső gondolataink aggodalmaskodó gondolatok, — csak nehogy azokba menjünk bele, és sülylyedjünk el, hanem legyen erőnk mindig onnan a szemünket az Úrra fordítani. Úgy gondolom, ez a hitnek a győzelme. Ezért szép, hiteles és őszinte a Szentírás leírása, és ezért igaz az, amit Pál a Róma 15-ben ír: „amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg”, hogy bele ne süppedjünk a félelembe.
Dávid is félt, pedig milyen bátor volt máskor, még a medve szájából is kiszedte a bárányt, ami rá volt bízva. De azt mondja: „amikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” Minden okom meglenne arra, hogy féljek, és ismerem a félelmet, tudom, milyen az, félni, — de olyankor is, csak azért is bízom tebenned!
Az 56. zsoltárban olvassuk: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekszem az ő igéjével; Istenben bízom, nem félek; ember mit árthat nékem?” Rendkívül becsületes vallomás. Félek, mert minden okom megvan rá, de egyszerre Istenre emelem a tekintetemet, elkezdek egyre jobban bízni benne, és egyszer csak kimondhatom: nem félek. Ember mit árthat nékem? Átélem azt, amit a 91. zsoltár leír.
Jézus is félt. Most olvassuk a János evangéliumában az Ő szenvedésének a történetét. A Gecsemáné kertben félt. Még azt is kérte: ha lehet, múljék el a keserű pohár. A Zsidókhoz írt levélben is olvassuk, hogy félt, gyötrődött, szenvedett. Nem játszva ment Ő a keresztre. De az Ő második imádsága már úgy hangzik: „ha el nem múlhatik, legyen meg a te akaratod!” És azt olvassuk a Máté evangéliumában: „harmadszor is imádkozott ugyanezen szavakkal: legyen meg a te akaratod!” (26) Nem az a nagy szégyen, ha valaki fél, az a szörnyű, ha benne marad a félelmében, ha a félelem eluralkodik rajta.
Valaki mondta egyszer, hogy egy híres hadvezér egy nehéznek ígérkező csata előtt igen sápadt volt, a tiszti szolgának ez feltűnt, meg a hallgatagsága is, és megkérdezte: a tábornok úr csak nem fél? Mire azt mondta neki: ha maga így félne, már rég elszaladt volna. Ez a hősiesség: remegek, és mégsem szaladok el. Ha hívő vagyok, azért nem, mert bízom az Úrban. Ha valamit, ezt Jósáfáttól most megtanulhatjuk. A jó mag is megtermi a maga gyümölcsét.
És még egy harmadikat említek, röviden, majd erről legközelebb lesz szó részletesen. Annak is megvan a következménye, ha valaki felemeli a tekintetét az Úrra. Ha valaki elkezd bízni Istenben, ha ott a bajai kellős közepében nem az ellenségére, nem magára, nem a rendelkezésére álló csekély erőre gondol csupán, hanem az Úrra. Ennek is megvan a következménye. Tudniillik Isten ilyenkor felel. Aki hozzá kiált, annak válaszol. Aki tartja a kezét, hogy ments meg engem, segíts meg engem, annak telerakja a kezét, ad bele szabadítást, ad bele ajándékot.
Olyan szépen és meggyőzően mondja ezt a Példabeszédek Könyvében Isten: „Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” Vagy a sokat idézett ige az 50. zsoltárból. Isten mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” — Hát itt a nyomorúság ideje volt, és segítségül hívták az Urat. Vagyis azt csinálták, amit az Ő igéjében megmondott. Fogalmuk sem volt, hogyan folytatódik ez tovább, mi lesz ennek a vége, de meglett a gyümölcse ennek a bizalomnak, ennek az imádságnak, ennek a közös imádságnak is.
Ma este tehát ez a fő gondolat: amit vet az ember, azt aratja is. Jó lenne, ha sokkal felelősebben élnénk, viselkednénk, beszélnénk. Minden mulasztásnak, minden önzésnek, minden önzetlenségnek, mindennek megvan a következménye. Ez nem azt jelenti, hogy ahogy mondani szokták, elkezdjen görcsölni a hívő, s állandóan arra figyeljen: jaj most mit mondtam, mit mulasztottam, mit csináltam rosszul, mit csináltam jól — nem ezt jelenti hívőnek lenni. Hívőnek azt jelenti lenni, amit egyik esti énekünk így mond: „előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.” Engedem, hogy Ő irányítson engem. A hívő ember tudja, hogy mikor engedelmes és mikor engedetlen. Legyen engedelmes! Ha mégis engedetlen lesz, mint Jósáfát, legyen kész a bűnbánatra, az őszinte bűnvallásra. Kezdjen újat Istennel, járjon elöl a szolgálatban, az engedelmességben, és bízza az egészet az Úrra. A mi dolgunk egyébként is a vetés, a magvetés. Szeressük a gyerekeinket, beszéljünk nekik Istenről.
Tegyünk bizonyságot, valamikor csak szívesen meghallgatják, és legyen az egész életünk egyetlen csendes bizonyságtétel szavak nélkül is. Ez mind magvetés. S egyszer majd megtermi gyümölcsét. Az ne izgasson minket, az nem a mi dolgunk, hanem a Gazdáé. A mi dolgunk: jó magot vessünk. Neki lesz gondja arra, hogy nekünk is legyen mit learatni, és Ő olyan hatalmas, hogy másoknak az életét is így tehetjük gazdagabbá. Vetni, vetni, vetni... igazat, tisztát és jót, és így megadathat nekünk is, amit Jézus önmagáról mondott. Az egész életünk, ez az egyszerű kis, szürke élet, ami a miénk, vetőmaggá válik. A János 12-ben mondja a mi Urunk: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ő olyan gabonamag volt, aki elhalt, és a mai napig élünk az Ő gyümölcseiből. Kicsiben ez ismétlődhet a benne hívők életében.

Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy milyen sok fontos üzenet van ebben a néhány mondatban. Sok olyan gyakorlati taní-tás, amire minden hívőnek múlhatatlanul szüksége van. Az előzményekre valószínű-leg emlékszünk: végbement az a tragikus kimenetelű csata, amibe Jósáfát Isten megkérdezése nélkül bonyolódott bele, a másik király, Aháb, ottmaradt a csatatéren. Jósáfát Isten kegyelméből megmenekült, és most hazatér Jeruzsálembe, és folytatódik tovább az élet.
Itt azonban minden mozzanatnál meg kell állnunk, mert rendkívül tanulságosak lelki szempontból az itt leírtak.
Az első, amin — ha röviden is —, gondolkozzunk el, hogy ez lett a vége annak, amibe meggondolatlanul belekezdett Jósáfát. Hányszor hallottunk, vagy talán mondtunk már magunk is olyat: ha tudtam volna... Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, nem kezdem el. Ha gondoltam volna, hogy mivel fejeződik ez be, akkor az elején már visszafordultam volna. Pedig egy hívő ember tudhatja, hogy mi lesz a vége, mert Isten igéje világos tanácsokat ad nekünk az élet legkü-lönbözőbb problémáira és helyzeteire, és ha ezeket komolyan merjük venni, akkor nem utólag kell sajnálnunk azt, hogy valamit elrontottunk. Csak Istenre nem figyel sokszor a hívő ember sem, aztán mikor az lesz a vége, akkor fogja a fejét.
Van a Példabeszédek könyvében egy mondat, többször is ismétlődik ebben a könyvben: “Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, de a vége halálra menő út.” Az dönti el valaminek a helyessé-gét, hogy minek látszik az ember előtt? Vagy az: Minek minősíti azt Isten? Arra a kapcsolatra nézve, amibe Jósáfát belebonyolódott, világos útmutatása volt Istennek: Pogányokkal közös akcióba ne kezdjetek! Ilyen tevékenységbe Isten gyermeke ne bonyolódjék. Mindig újra meg kell mondania Istennek, hogy miért mond valamire igent vagy nemet? Nem azt jelenti benne bízni, Őt dicsőíteni, Őt Istennek tekinteni, hogy szava számomra — különösebb magyarázat és érvelés nélkül is — parancs? Ő mondta, azt teszem. Megtiltotta, nem teszem. Csak sajnos mi is sokszor ezt vétjük el, mint ahogy itt Jósáfát.
Van olyan út, ami jónak látszik az ember előtt. A mi nagy eszünk előtt, a mi tapasztalataink előtt, mert olyan rutinosak, olyan sok mindenen átment emberek vagyunk, — s a vége halálra menő út.
Júdás is azt gondolta az elején: csak egy kis pénzhez jut, ha Jézust elárulja. Vannak teológusok, akik azt feltételezik, azért árulta el, hogy ezzel provokálja, rákényszerítse arra, hogy alkalmazzon erőszakot a rómaiak ellen. Neki az az út helyesnek látszott. A végén aztán az életével fizetett ezért. Mert ennek az útnak a vége halálra menő út.
Hányan mondták már azt: csak egy kicsit többet kezdtem poharazgatni, — és a végén már nem ő fogta a poharat, hanem a pohár tartotta rabságban őt. Hány embert óvtak már szülei, hívő testvérei egy-egy barátságtól vagy párkapcsolattól, amiről mindjárt az elején látszott annak, aki lát, aki Isten világosságában lát, hogy nem jó, — és a végén derült ki: halálba menő út.
Hány társaság nyelt már el, vagy tett tönkre embereket, amibe nem kellett volna belebonyolódniuk. Isten adjon nekünk alázatot, éberséget, és főleg azt, hogy dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne. Ha Ő valamire azt mondja: ne tedd! akkor az legyen elég nekünk, ne kelljen azt hosszasan indokolni. Ne tegyük túl magunkat az Ő parancsain, és ne engedjünk meg magunknak dolgokat, mint ahogy itt Jósáfát megengedte magának. Mi semmit sem engedhetünk meg magunknak, ha Isten gyermekei vagyunk. Abban a szabadságban járjunk, amit Ő engedett meg nekünk.
A második, amire figyeljünk fel: hogyan mentette meg Isten itt Jósáfátot? Megengedte, hogy körülvegye az ellenséges gyű-rű. A szíriai király parancsa az volt, hogy ne nézzetek se kicsire, se nagyra, senki ne izgasson titeket, a királyt kell célba venni. S mivel ő volt királyi ruhában, őt fogták közre. Onnan kiáltott Istenhez, és olvastuk ezt a sokat jelentő megállapítást: az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat őtőle. Közben rájöttek: nem ő az Izráel királya, nem fontos, menjünk másfelé. Ez azonban az utolsó pillanatokban történt. Az élete forgott kockán.
Isten néha megengedi, hogy egészen bezáruljon az ellenséges gyűrű körülöttünk, de akkor is ott tartja a kezét felettünk, s akkor ment ki onnan, amikor akar. Akkor miért engedi meg, hogy bezáruljon az ellenséges gyűrű? Hogyan mutatja meg az Ő hatalmát, hogy onnan is ki tud menteni? Azért engedi meg, mert Isten az övéihez szigorúbb, mint a hitetlenekhez. Ez a gondolat végigvonul a Biblián, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk.
Nemrégen olvastuk az Ámós könyvében: “Ezt mondja az Úr: csak titeket választottalak ki magamnak a föld minden népe közül, ezért büntetem meg rajtatok minden bűnötöket.” (3,2) A hitetlen csinálhat sok mindent büntetlenül, a vége halálra menő út. Jó ideig fickándozhat, fittyet hányhat Isten szent törvényeire, nincs különösebb következménye. A hívő, ha valami kis lazítást megenged magának, Isten előbb igé-vel, és ha nem hallja, keményen figyelmezteti. Mert szereti.
A Zsidókhoz írt levél 12. része egészen részletesen leírja ezt. Most csak egy mondatot olvasok belőle: “Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogadott. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik Isten, mint fiaival. Mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apja?” Az idegenre nem szól rá egy apa, de ha a saját fia helytelenkedik, akkor arra igen, mert azt jobban szereti, mint az idegent. És ezzel Isten is így van. De azzal is úgy van, hogy az övéire még jobban vigyáz, mint a tőle távollévőkre.
“Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbáltatni, mint elszenveditek, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. (1Kor 10,13) Pontosan úgy, mint itt Jósáfát esetében. Megengedi, hogy körülvegye az ellenség, élete utolsó perceit éli Jósáfát — legalábbis úgy tűnik, pedig elkészítette Isten a kimenekedést is. Nem elpusztítani akarja Jósáfátot, hanem nevelni, fenyíteni, mivelhogy a szép szó addig nem használt.
A harmadik, amire figyeljünk oda, hogy ezek után tér haza Jósáfát Jeruzsálembe. Megjegyzi a Szentírás: épségben. Ez ebben az esetben nagy dolog volt. Boldog lehetett, hogy épségben hazatérhetett egy súlyos engedetlenség, és annak az életveszélyesen súlyos következményei után.
Isten kegyelmesen hazavitte, s milyen a fogadtatás? Nem fehérruhás lányok jönnek eléje ujjongó énekléssel, hanem jön ez a Jéhú nevű próféta, és azt mondja minden bevezető nélkül: “Hogy mertél az istentelennek segíteni, és az Úrnak gyűlölőit szeretni? Ezért nagy az Úrnak a haragja ellened.”
Az ember panaszkodhatna: mindjárt ezzel kell fogadni? Nem lehetne valami kedvesebbet mondani? Nem tudom, hányan vagyunk, akik hálásak szoktunk lenni Istennek, ha elkezd ítélni az Ő igéjével. Elég baj, ha oda süllyed egy hívő ember, hogy ítélnie kell Istennek! De micsoda kegyelem, hogy még azok után is van szava Istennek Jósáfáthoz és a mai Jósáfátokhoz is, amit sokszor hitetlenül csinálunk. Az, hogy szól az ige hozzá, hogy külön prófétát küld az Úr, hogy figyelmeztesse, azt jelenti: Isten ki akarja emelni Jósáfátot ebből a mélységből. Valamit rendbe kell hozni, valamitől meg kell tisztulnia. S erre megint csak az igével tudja elsegíteni.
Az ige segített ki mindnyájunkat az őssötétségünkből, a velünk született hitetlenségünkből, és az igével gyógyít ki Isten menetközben is minden betegségből, és tisztít meg minden tisztátalanságtól. Legyen áldott az Ő neve, hogy ha ítéletesen is, de igével szólít bennünket és van szava hozzánk!
Jósáfát vétkezett, és ezért az Isten haragszik rá, de úgy, hogy ezt Jósáfát hadd tudja meg. Jön a próféta, és azt mondja: Ezért nagy az Istennek haragja ellened. A folytatás viszont, mintha ellentmondásban lenne ezzel: “Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, hogy e földről kivágattad az Aserá-kat és az Isten keresésére adtad magadat.”
Tehát jó cselekedetei is vannak Jósáfátnak, s íme Isten nem felejtette el az ő jó tetteit. Fontos, hogy figyeljünk fel arra, hogy mennyire igaz a reformátoroknak erről szóló tanítása. Jósáfátnak a jó cselekedetei, amiket nem felejtett el Isten, sőt szóvá tétet itt a prófétával, egyáltalán nem enyhítik az Istennek Jósáfát elleni haragját. Nem úgy van, hogy a mérleg egyik serpenyőjében az ő korábbi jó cselekedetei, a másikban az engedetlensége, s Isten ugyan haragszik az engedetlensége miatt, de jó cselekedetei kiegyenlítik, vagy legalább enyhítik Isten haragját. Nem enyhítik! Annak ellenére, hogy ő elévülhetetlen jó cselekedeteket tett, az Isten haragszik rá, mert hitetlen és engedetlen volt. A jó cselekedetei nem enyhítik meg Istent. A jó cselekedeteivel nem vezekelheti le azt a bűnt, amivel Isten ellen vétkezett. — Ez fontos igazság, és ebben a történetben roppant világosan lehet ezt szemlélni.
Akkor miért említi Isten itt a jó cselekedeteket? Mi a jelentőségük azoknak? Így olvasunk erről a Szentírásban: “Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amit tanúsítottatok az Ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok is a szenteknek.” (Zsid 6,10) Isten nem feledkezik el a jó cselekedeteinkről. De nem a mi jó cselekedeteinkért enyhül meg vagy bocsátja meg vétkeinket. Hanem hol vannak a jó cselekedeteink? A Jelenések könyvében van ez a sokat idézett vers: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (14,13)
Tehát a cselekedeteink nem előttünk járnak, amik kinyitják előttünk a mennyország kapuját, hanem az Isten kegyelme nyitja ki előttünk a mennyország kapuját, mert megbocsátja bűneinket, de számon tartja cselekedeteinket is. Azoknak is van jelentőségük, de soha nem megelőző jelentőségük, azok mindig következmények, gyümölcsök. Amikor valaki Istentől kegyelmet kapott, akkor buzdul fel a szíve hálára és tud másokkal jót tenni, pontosabban tudja azokat a cselekedeteket elvégezni, amiket Isten előre elkészített neki, hogy azokban járjon. (Ef 2,10)
Még az sem a mi érdemünk, hogy jót cselekszünk, az is az Ő ajándéka. Elkészítette, és a kegyelmet nyert engedelmes hívő észreveszi, hogy azok neki vannak elkészítve, és örömmel cselekszi. Ezért azonban nem jár semmi. Ez már reflexió, válasz, hála arra, amit Isten tett velünk. Ezt fontos világosan látnunk, mert igen sok ember fejében zűrzavar van e tekintetben, s mind a két fülünkkel folyamatosan halljuk ennek az ellenkezőjét, azt a tévtanítást, mintha Isten a cselekedeteinkért adna nekünk kegyelmet. Ő egyedül Jézus Krisztus nagy cselekedetéért, önmaga feláldozásáért ad nekünk kegyelmet.
És hogyan felel Jósáfát erre a kemény prófétai szóra? Gondoljuk el: Hazajön megtépázva, idegileg is kifáradva, majdnem sokkos állapotban, azzal a nagy örömmel ugyanakkor, hogy ép bőrrel megúszta, s akkor jön egy próféta, rámutat, és azt mondja: Isten nagyon haragszik rád, mert vétkeztél ellene. Hogy jutott eszedbe az Isten ellenségeivel szövetkezni? — Hogyan fogadja ezt Jósáfát?
Nem írja le részletesen ez a néhány mondat, hogyan fogadta. Nem tudjuk, mit gondolt Jósáfát, mikor ezt hallotta, mert arról nincs szó a Bibliában, de van azért itt egy sokat sejtető megállapítás: “Ezután Jósá-fát egy ideig Jeruzsálemben maradt.” Úgy gondolom, világosan sejteti azt, hogy magá-ba szállt. Nem tiltakozik, nem vetteti börtönbe Jéhút, mint Heródes, amikor az igazat szemébe mondta Keresztelő János, vagy Jójákim Jeremiás prófétát börtönbe vettette.
Jósáfát úgy reagál, ahogy Isten gyermekei szoktak az intésre, feddésre. Úgy reagál, ahogy Dávid, mikor Nátán szintén így rámutatott: te vagy az az ember! S akkor Dávid megalázta magát és azért könyörgött Istenhez — ahogy azt az 51. zsoltárban olvassuk —: “Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmed szerint. Irgalmad sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Egészen moss ki engem az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem. Mert egyedül te ellened vétkeztem.” — Semmi mentegetőzés, semmi magyarázkodás, hogy az úgy volt, hogy..., nem lett volna, ha... —Bekövetkezett, és az ő engedetlensége volt az oka, és szomorú következményei vannak. Erre csak egyet lehet mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Aki ezt kimondja, annak Isten új kezdést ajándékoz. — Majd erről még részletesebben szeretnék beszélni. Isten gyermekeit mindig ez jellemzi: Ha Isten ítél minket, nem védekezünk, nem magyarázkodunk, hanem úgy, ahogy a Lukács evangéliumában olvassuk: “igazat adunk az Istennek.” Mindenféle szépítés és mentegetőzés nélkül. Isten gyermeke magába száll, bűnbánatra jut, bűnt vall, és egyedül Isten kegyelmétől remél újat. Ahogy Jób mondja: “Számra teszem kezemet és hallgatok.” Igazat ad Istennek. Megszólal az ige, az bűnbánatot szül a hívő szívében, és abból valami jó és valami új támadhat.
Jó lenne, ha így készülnénk a vasárnapi úrvacsorára is, és még ma este megkérdeznénk Istent: Uram, mi az, ami most utálatos számodra az én életemben? Nem akarom tovább mentegetni, kész vagyok igazat adni neked. Ugyanakkor — és ezt még nagyon hangsúlyozni kell — ez is mutatja azt, hogy Jósáfát nem esett ki az Istennel való közösségből. Az engedetlenség után is Isten gyermeke maradt.
Sajnos Isten gyermekei is vétkeznek. Előfordulhat velük ilyen, mint Jósáfáttal. Mivel azonban Isten különösen szereti őket, küldi az ítéletet hirdető prófétát, az Ő Szentlelke bűnbánatra segíti a bűnöst, és megerősödik abban a bizonyosságban, hogy így bűnösen is szereti az ő Atyja, s éppen most mosogatja tisztára az Ő igéjével, és lehet újra kezdeni a tanítványságot, az Isten-fiúságot, az engedelmességet.
Ha valakit nagyon bánt valami engedetlensége, s már-már azt gondolja, ezzel elveszítette Isten-fiúságát, akkor jó, ha azon nyomban hálát ad mindenekelőtt azért: köszönöm, Uram, hogy így sem dobtál el engem magadtól. Jézus Krisztus áron megvásárolt minket magának. És ebben a pozícióban is vétkezhetünk, de ez a vásár akkor is érvényes. Ez az örökkévalóságra szól.
Először is hálát adni, hogy így is a tied lehetek, aztán őszintén, konkrétan megvallani a bűnt és kérni a bocsánatot, és kérni azt, amit Dávid: tiszta szívet teremts bennem, hogy ez lehetőleg többé ne ismétlődjék.
Ezután nagyon szép folytatás következik. Itt van ez a sokat sejtető mondat: Jósáfát egy ideig Jeruzsálemben tartózkodott. Csend. Ebben a csendben Isten sok mindent elvégzett benne. És utána? “És azután kiment újra a nép közé Beérsabától egészen az Efraim hegységig, és megtérítette őket az Úrhoz, atyáik Istenéhez.” Évek óta nem volt erre példa. Az uralkodása elején volt egy nagy lelki ébredés, amikor minden egyéb programnál fontosabb volt számára, hogy a Bibliát megismertesse a néppel, és kiküldött egy elszánt, felkészített kis csapatot evangélizálni.
Utána ellaposodtak a dolgok, elhalkult az ige. Ő meg belebonyolódott abba a rokonságba, szövetségbe, háborúba, vereségbe. Isten kegyelmesen kimentette. Most örül, hogy ép bőrrel hazaért. Úgy elvagyunk, éppen hogy csak hálát adunk a jó Istennek, de sehol semmi tűz, semmi lendület. Nincsenek megtérések. Sokan ottmaradtak a harctéren, gyász van, sírás, kétségbeesés. És kétségbeejtő az ő lelkiállapota is, hiszen haragszik rá az Úr. Most mindezt fel kellett dolgoznia abban a csendben, amíg ott maradt Jeruzsálemben.
Istennek azonban nem az a célja, hogy ez a lelkiállapot állandósuljon, hanem Ő felemeli azt, aki elesett, aztán mikor talpra állt, megerősíti, és új szakasz kezdődhet. Újra indul az evangélizáció. Mégpedig úgy, hogy nemcsak kiküld embereket Jósáfát, hanem maga a király is ott van az evangélisták között, és ő maga is sokakat megtérít az Úrhoz, az ő atyáik Istenéhez. Nem valami ködös, homályos vallásosságra hívja az embereket, hanem azt mondja: ti az Isten nélkül vagytok, és a mi atyáink Istene, aki kijelentette magát, akit megismerhetünk, hív magához titeket. Hátra arc! Forduljatok meg, és gyertek vissza hozzá. Ez a világos evangélium, és megint ettől reméli az ország sorsának a jobbra fordulását.
Ennyire valóságos az, hogy amikor Isten bocsánatot ad egy vétkező gyermekének, akkor újra kapja a Lélek erejét, nem veszítette el abban az állapotában sem a Szentlelket, csak megszomorodott benne és visszavonult, de innen most még hatalmasabban használja Isten Lelke Jósáfátot az emberek lelki ébresztésére. És valóság lesz az, amit a Hóseás könyvéből valamelyik nap olvastunk: “Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, de Ő gyógyít is meg minket. Megsebesített, de bekötöz minket.” A nagy hadi kudarc, és sokféle sú-lyos veszteség után lelki megújulás.
És az utolsó, ami még a mai igénkben van, hogy ezt a lelki megújulást követte a tanítás és a nevelés. Az evangélizáció utómunkája. Sokakat megtérítettek az Úrhoz, és utána bírákat rendelt városonként, és azt mondta nekik: “Vigyázzatok, mert nem a magatok nevében, hanem Isten nevében bíráskodtok. Az Úr félelme legyen rajtatok. Amit tesztek, az igaz legyen, hiszen a mi Istenünknél nincs hamisság, sem személyválogatás, sem ajándék elvétel.”
Ez nagyon fontos, hogy legyen a lelki ébredés után folytatás. Ha Isten valamelyikünket kihozott a hitetlenségből, bizonyosakká tett bűneink bocsánatáról, átéltük az Ő kegyelmét, és boldogan valljuk: Isten gyermekei lettünk, akkor ezt követően változzék meg az egész életünk. Mert ha a Gazdánk megváltozott, akkor a napi munkánknak, cselekedeteinknek is meg kell változniuk. Ha a gondolkozásunk megváltozott, — mert a megtérés ezt jelenti, — akkor a tetteinknek, a szokásainknak, a viselkedésünknek is meg kell változnia. Sajnos sok hívőnél ez elmarad, és nincs szomorúbb látvány, mint a neveletlen hívő, mint a tanulatlan hívő, aki azt hiszi: ezzel befejeződött a dolog, hogy ő Isten gyermekévé lett, holott ezzel kezdődik. Ezzel minőségileg más élet kezdődik, amelyiken belül más értékek vannak, más célok, más eszközök, más indulat motiválja az embert. A Krisztus indulata. Mindennek meg kell változnia. Nem egyik napról a másikra, de folyamatosan és lehetőleg megszakítás nélkül.
Szomorú az, amikor nem fejeződik be valakinek a megtérése olyan értelemben, hogy a hitéből nem lesz új erkölcs. Ez azt jelenti, hogy Isten gyermeke tapintatos, figyelmes, előzékeny, segítőkész — nem csak általában, hanem ha kell, áldozatokat is hoz ezért. Ő valóban Isten dicsőségére és a mások iránti szeretetből akar tenni mindent. És ami nem így történik, azt elítéli, és azt nem akarja tovább tenni akkor sem, ha úgy látta apjától, anyjától, meg náluk az úgy szokás. Minden, amit mondok, teszek, az egyedül az Ő dicsőségét szolgálja, és mindig hasznos legyen másoknak. Én meg tűnjek el. Amikor újra és újra kiderül, hogy ez nem így van, mert ez nem megy azonnal, és néha hosszú időn át tartó küzdelembe kerül, amíg megöldököljük a régi természetünket, akkor nem szabad feladnia a hívőnek a harcot.
Szomorú dolog, ha egy hívő ember, miközben látja, hogy ketten bizalmasan beszélgetnek, odamegy közéjük, és azonnal kezdi mondani a magáét, mert azok is hívő testvérek. Akkor is kell szeretni őket, akkor is figyelmesnek és tapintatosnak kell lennem. Majd ők befejezik, és ha észrevették, hogy várok, mert valamelyiküknek szeretnék mondani valamit, akkor sorra kerülök. Szomorú dolog az, amikor valaki azt gondolja, hogy csak azért, mert hívő testvér az az orvos, vagy iparos is, az ingyen dolgozhat nekem akármeddig. Miből következik ez? Mivel tudjuk ezt magyarázni?
Szomorú dolog, amikor valaki azt hiszi, hogy a gyerekeinek a rábízott titkait jópofa módon kifecsegheti másoknak, hiszen az a másik is hívő testvér. Meg egy felnőttnek a reábízott titkait, netalán bűneit! Sajnos vannak erre példák, és Jósáfát életének ez a részlete jól rávilágít arra: szükséges, hogy ne maradjunk neveletlen hívők. A hitünket kövesse az újfajta erkölcsiség, amelyikben halálunk pillanatáig növekednünk kell. A fegyelmezettség, a másikra tekintettel levő figyelmesség, a szeretet, ami nem szóvirág, hanem ami a hétköznapok csendes áldozataiban történik, ez természetévé kell, hogy váljék a hívőnek. Ezért rendelt Jósáfát városonként bírákat — ez nem a mai bírónak felel meg —, hogy erre az erkölcsi magatartásra is tanítsák, ebben neveljék, és a növekedésben segítsék az embereket. Az önző, az erőszakos, a közömbös, a tapintatlan hívő csak botránkozást okoz, és miatta káromoltatik az Isten neve.
Ugyanígy a sértődékeny hívő is. Ha valaki valóban Isten dicsőségére és a másik javára akar élni, azt nem lehet megsérteni. Mondtak neki valamit, és hónapokon át hordozza a szívében és duzzog. Ez az óembernek a tulajdonsága. Mit kell vele csinálni? Azt mondja Pál apostol: megöldökölni. Egyszerű a feladat. Elítélni magunkban ezeket a régből ott maradt rossz dolgokat, és engedni, hogy Istennek az a Lelke, aki vitte evangélizálni Jósáfátot, az áthassa az egész gondolkozásunkat, a hétköznapi életünket is.
Fontos tehát előre gondolnunk arra: mi lesz a vége, és Isten erre általában felhívja a figyelmünket. Fontos látnunk, hogy Isten neveli az övéit. Velünk keményebben bánik, hiszen a fiával keményebb az apa, mert jobban szereti. Adjunk hálát, ha ítélő igét olvasunk, vagy hallunk, mert ez azt jelenti: Istennek még terve van velünk, nem mondott le rólunk, nem akar olyannak hagyni, amilyenek vagyunk. Tisztogatni akar. Legyünk készek, hogy amikor ítél, igazat adunk neki, és őszinte bűnbánatra jutunk. Legyenek csendes magunkba szállások, mint Jósáfátnak lehetett ez a Jeruzsálemben töltött időszak. Utána engedjük, hogy vigyen az Ő Lelke, és minden tőle kapott feladatot reménységgel kezdjünk el, mert ott nem maradunk magunkra. Amivel Ő bízott meg abban ott lesz velünk, és megáld minket. A hitünkből következzék mindig egy egyre jézusibb, Őhozzá hasonló erkölcsiség is. Minden apró és minden jelentős dologban.
Erről szól a mai igénk. Jó lenne, ha forgatnánk ezt a szívünkben, és segítene minket ez is vasárnap igazán szentül úrvacsorázni.

Csütörtök esténként hetek óta a Jósáfátról szóló történeteket tanulmányozzuk. Folytassuk ma este is ezt a sorozatot, hiszen az ő életének tegyik legizgalmasabb jelenetével találkoztunk itt most.
A Krisztus előtti 9. század közepén uralkodott ő a kettészakadt ország déli részében, a kicsi Júdában. Láttuk azt az eddigiek során, hogy istenfélő, a népét szerető, felelős, bölcs uralkodó volt, aki nemcsak a személyes életét, hanem a nemzet jövőjét is a Biblia szerint igyekezett berendezni. Ezért tette közismertté Isten kijelentett igéjét, az akkori Szentírást a nép körében. Ezzel szemben az északi országrész kevert hitű királya, Aháb, pogány feleségének a hatása alatt benépesítette az országot bálványokkal. Megfertőzte és lezüllesztette ezzel az egész nép lelki és erkölcsi életét.
A baj ott kezdődött, amikor gyermekeik révén rokonságba kerültek. És mint rokon, az istenfélő Jósáfát egy alkalommal meglátogatta északi szomszédját, és most már nászát, Ahábot. Aztán a nagy dínomdánom közepette egy könnyelmű ígéretet adott neki. Ahábnak régi sérelme volt, hogy az egyik városát, Rámótot elfoglalták valamikor a szíriaiak. Szerette volna visszaszerezni tőlük. Megragadta most az alkalmat, hogy békésen poharazgatnak, és ehhez kérte Jósá-fátnak a segítségét.
Jósáfát eddig minden döntése előtt Isten akaratát tudakolta. Imádkozó ember lévén megkérdezte az Urat, mi az Ő kívánsága, mit cselekedjék. Ez azonban most elmaradt. A kérés után nyomban ígéretet tett, és könnyelműen elkötelezte magát Ahábnak. Utána kapott észbe: nem jó ez így. Mondta is neki, hogy meg kellene kérdeznünk az Urat. Ahábot idegesítette a hívő embernek ez az akadékoskodása: kit érdekel, hogy mi az Isten akarata! De ne mondja már, hogy nem elég vallásosak itt északon, van itt udvari próféta elég, akik ott lebzselnek a királyi udvarban, azok tudják, mit akar hallani a király. Meg kell kérdezni őket, aztán majd mondják ők a szöveget. Így is történt. Kórusban mondták az udvari próféták: vonulj fel Rámót ellen, mert Isten a kezedbe adja.
Igen ám, de akikben ott van Isten Szentlelke, azokat nehéz félrevezetni. Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság. Megkérdezte: nincs itt még más próféta, akit megkérdezhetnénk? S akkor mondta Aháb: van itt még egy, de az mindig mást mond, mint amit hallani szeretnék. Azt kár is megkérdezni. — Kérdezzük csak meg — javasolta Jósáfát. Így hívták oda Mikeást. Mikeás nem volt hajlandó hazudni. Azt mondta, amit Isten a szájába adott. Ennek a tartalma az volt: ne menjetek a hadba, mert vereség lesz a vége, és mondott egy szomorú látomást: Látom Izráel népét, mint szétszórt juhnyájat a vereség után.
Ennek ellenére mai igénk így kezdődött: Felvonult Izráel királya és Jósáfát, a Júda királya, Rámót ellen. A világos isteni intés ellenére mégis csak végrehajtották a tervet. Rettenetes vereség lett a vége ennek. Aháb ott is maradt a harcmezőn, és Jósáfát is isteni csoda folytán menekült csak meg.
Ebből a történetből három olyan igazságot szeretnék ma este kiemelni.
1. Isten az Ő beszédével igyekszik az emberek megmentésére. Fontos, hogy komolyan vegyük a Bibliának ezt a tanítását, mert egyébként könnyen járhatunk mi is úgy, mint ez a két király. Ahábnak eszébe sem jutott, hogy Isten is van, hogy Őt is meg kellene kérdezni, hogy Ő mindig a javunkat akarja. Ő tudta, mit akar. Elvettek tőle egy várost, most itt van az alkalmi segítség, vissza kell szerezni azt, amit elveszített. De hogy csakugyan kell-e az, hogy most van-e annak az ideje, hogy feltétlenül vissza kell-e szereznie, hogy mibe kerül ez, hány fiatalember marad ott esetleg a harctéren, s hány család marad kereső nélkül, s megéri-e ez a vállalkozás, minderre már nem gondolt. Rendkívül jellemző az a jelenet, ami a megelőzőkben le van írva: beszélgetnek, poharazgatnak, régen feszíti ez a vágy, hogy visszavenni, ami az enyém volt, s most egy kicsit “beállítva”, spiccesen belekényszeríti mintegy a másikat is ebbe a vállalkozásba. Gyerünk neki!
Jósáfát meg kényelmetlen helyzetben van. Végül is ő a vendég, itt nem diktálhat. Nem oktathatja ki azt a szomszédot, akinek nincs érzéke Isten dolgaira. Meg ő a kisebb is. Hosszú, hosszú feszültség, egymással való ellenségeskedés után most végre olyan békeféle van, ezt nem szabad elrontani! Most ő legyen a nagy okos, aki elmondja: ez nem így van ám, hanem úgy, hogy megkérdezzük Istent. Nem is értenék ezt a szempontot. Nem mert nemet mondani, és belesodródik ebbe a vállalkozásba.
Itt jön a segítségükre Isten. Ez megható részlet ebben az egyébként szomorú történetben. Egy ilyen indulás után, meg a tragikus folytatás után, hogy a fizetett, hamis udvari próféták mondják, amit hallani akarnak tőlük, eljön Mikeás. Isten küld valakit, aki csak azt mondja, amit az Úr üzen a jelenlevők javára. Aki vállalja ezért a prófétasorsot is: megpofozzák nem sokkal azután, hogy elmondja az üzenetet. Összeverik, börtönbe csukják, éheztetik. Ez velejár, de az, amit hozott, az az üzenet megmenthetné nemcsak ezt a két királyt, az egész népet. Azok után, hogy ilyen hitetlenek, hogy ennyire ostobák, hogy ilyen felelőtlenül belehergelik egymást eszetlen vállalkozásba, ezek után még Isten szól hozzájuk, mert csak egy valami mentheti meg őket: ha az Isten igéjét komolyan veszik. Ha elhiszik, hogy az az igaz, amit az igaz próféta mond, és nem az, amit a hamisak. Ha elhiszik, hogy az van a javukra, amit valóban Isten üzen nekik, és nem tévesztik össze a saját gondolataikat az élő Isten gondolataival.
Van itt valaki, aki ezt hitelesen képviseli. És mielőtt még elveszne egészen az ügy, még egyszer szól hozzájuk Isten. Senki nem veszi komolyan. Aháb oda se figyel, mondjon Mikeás, amit akar, Jósáfátnak meg nincs bátorsága engedelmeskedni. Itt már csúszik lefelé a lejtőn, és érvényesül a lejtő törvénye. Félelmes jelenet ez. Ott ülnek ketten, feszítenek a trónjaikon királyi díszes ruhában, elhangzik a rövid, de életet mentő igehirdetés, — és fütyülnek rá. Legyen vége minél előbb, aztán menjünk a harcba! Mert mielőtt az Isten szava megszólalt, mi már tudtuk, mit fogunk csinálni. Mondjon Isten, amit akar! Azért csak mondja el, mert ez a Jósáfát ragaszkodik hozzá, de nehogy azt higgye már valaki is, hogy azt komolyan vesszük. Egyéb szempontok döntik itt el a dolgokat.
El lehetett volna kerülni a tragédiát, csak ehhez az kellett volna, hogy az Isten világos szavát komolyan vegyék. Valóban félelmes ez a jelenet. Két felelős vezető ott tántorog a szakadék szélén. Pillanatok kérdé-se, hogy belezuhannak és magukkal rántják a népet is. Ettől akarja megőrizni őket Isten, és mondja világosan, mit ne csináljanak és mit csináljanak. És senki nincs a jelenlevők között, aki azt mondaná: ha az Úr szól, azt komolyan vesszük és azt cselekesszük. Akármit gondoltunk, akárhogy elterveztük, akárhogy riadóztattuk a sereget, akárhogy fűt most a gőz, akármennyire feloldotta a gátlásokat az alkohol, — mit mond az Úr? Eddig mindig igazat mondott. Valahányszor ráhallgattunk, az jó volt a népnek is, nekünk is. Akkor most is Őreá hallgatunk.
Ki mit szól hozzá, az az ő dolga. De lett volna egy valaki, lett volna egy Jósáfát, akinek olyan szent volt a Szentírás, és annyira alárendelte magát mindig Isten akaratának, — és most még ő sem.
Háromszáz évvel később, amikor Jeruzsálem elpusztult, az ugyanilyen ok miatt következett be. Ezt olvassuk ennek a könyvnek a végén: “És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédét megvetették, prófétáiból gúnyt űztek; míg aztán az Úr haragja felgerjedt az ő népe ellen, s többé nem volt segítség.” (2Krón 36,15-16)
Amíg Isten szól, addig van segítség. És szól az Isten kétszer vagy háromszor — olvassuk a Jób könyvében —, s aztán elhallgat, és többé nincs segítség.
Nem tudom, mennyire értékeljük azokat az alkalmakat, amikor Isten igéjét hallgathatjuk. Azt mondja: kedvezett az Ő né-pének, ezért küldött hozzá prófétákat még idejében. Isten szeret minket, hogy hallhatjuk az Ő megtérésre hívó szavát, hogy ismerhetjük az Ő ígéreteit, hogy tudhatjuk: ha valaki ellenáll az Ő hívásának, annak ítélet lesz a következménye. Minden fontos dologról tájékoztatja az Övéit. Kimondhatatlan szeretet van emögött. Mentő szeretet. Isten szereti a gyerekeinket, mert ők is hallhatják az Isten igéjét.
Nincs más, ami megmenthet minket a végső pusztulástól, csak ha az Isten beszédét komolyan vesszük. De komolyan vesszük-e? Egyáltalán keressük-e? Előbb kérdezzük-e Őt, és utána akarunk-e dönteni, vagy csak ilyen formális az egész, mint itt Aháb és Jósáfát esetében volt? És ha mást mond, mint amit hallani szerettünk volna, vagy amit elterveztünk, készek vagyunk-e alkalmazkodni Őhozzá, és nem Őt alkalmazni a magunk tervei megvalósításában? Ismerős-e nekünk, hogy engedelmeskedem Istennek, s önmagam ellenére is azt cselekszem, amit Ő mondott? És így vesszük-e elő a Bibliát: Szólj, Uram, mert én azt fogom csinálni, amit megértek. Ezért hozunk-e áldozatot, lemondva inkább másvalamiről, hogy hallgassuk az Ő igéjét, és cselekedjük azonnal azt?
Ezek nem üres szóvirágok. Itt egy nép pusztult bele, hogy amit a prófétán keresztül Isten világosan mondott, az falra hányt borsó volt. És hány nép pusztult már bele ebbe! Amikor Jeruzsálem elpusztult, akkor írta Jeremiás: “A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat, hanem láttak neked hazug és megtévesztő látomást.” (Sir 2,14)
El lehetett volna fordítani a fogságot, ha azt, amit a próféták mondtak, komolyan vette volna a nép. Van-e nekünk bátorságunk bármit is másként csinálni azután, hogy ma este itt voltunk? Hisszük-e, hogy aki az Isten nélkül folytatja az életét, az elvész? Hisszük-e, hogy Őnála minden készen van, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben? Hisszük-e, hogy csak Ő tud megajándékozni azzal, amire igazán szükségünk van az élethez és az örök élethez? És ha igen, akkor kapva kapunk-e ezen, és megragadjuk-e azt, amit Ő fölkínál? Isten az Ő beszédével siet ma is az emberek megmentésére.
2. A másik gondolat ebben az igében, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy aki nem engedi, hogy Isten beszéde bölccsé tegye, az egyre balgább lesz. Aki nem mond határozott nemet arra, ami Istentől visszatartja, az egyre inkább abba az irányba fog sodródni. Nem tudom, feltűnt-e ez a különös mondat: “És ezt mondta az Izráel királya Jósáfátnak: Én a ruhámat megváltoztatom, és úgy megyek a viadalra, te azonban öltözzél fel ruhádba! És megváltoztatta az Izráel királya a ruháját, és így mentek a csatába.”
Valami ijesztően gonosz, ravasz gondolat, nem? Ő a királyi ruháját leveti, és egyszerű harcosnak öltözik, de Jósáfátnak azt tanácsolja: te csak maradj a királyi ruhádban, és így megyünk a harcba. Tudniillik az ellenség kiadta a jelszót, hogy csak a királyt keressék, a király a célpont. És most Aháb, aki becsalogatta egy kétes vállalkozásba Jósáfátot, odadobja koncul az ellenségnek. Magát menti, a másikat képes lenne feláldozni. Jézus ennek a fordítottját csinálta, és arra tanít minket. Ő magát áldozta fel, hogy minket mentsen. Az Ahá-bokat ez jellemzi: megszületik hamar az egyezség, aztán álruhát veszek, hogy mentsem a bőrömet, te pedig csak maradj meg a díszes királyi ruhában. Te legyél a célpont, és ne én. És ez a szegény Jósáfát, mint egy jámbor birka, ebbe is beleegyezik. Erre is igent mond. Hová tette a józan eszét?! Aki Isten igéjére nem hallgat egyszer, kétszer, háromszor, annak már a józan esze sem mű-ködik úgy, mint ahogy működhetett volna. Nem beszélve arról, ha Isten világosítja meg.
Ez az élet tele van ehhez hasonló csapdákkal. Az utóbbi időben sokat beszélgettem gyerekekkel, fiatalokkal, idősebb fiatalokkal. Elképesztő, milyen vakon mászkálnak a csapdák között, és lépnek bele hol itt, hol ott, és sokszor helyrehozhatatlan tragédiák, károk keletkeznek e miatt a vakság miatt. Aki Isten igéjét komolyan veszi, aki megtanul arra figyelni, aki egyre többet ért abból a személyes életére nézve is, azt Isten elvezeti a csapdák között, az megmaradhat azon az úton, amelyik az életre visz, annak az igéből világosság is támad.
Miből tudjuk meg ezt ebből a történetből? Meg lehet-e állni ezen a lejtőn, amin szegény Jósáfát elindult? “Amikor meglátták a szekerek parancsnokai Jósáfátot, ezt mondták: Ez az Izráel királya. Körülfogták, hogy megöljék. Akkor felkiáltott Jósáfát, és az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat tőle. Mert amikor látták a szekerek parancsnokai, hogy nem az Izráel királya, ott hagyták.”
Királyi ruhában egyedül ő van, akkor nyilván ő a király. Nem törődnek a többiekkel, körülveszik Jósáfátot. De nem ő Izráel királya! Mindegy, olyan királyféle. Ez a biztos halál. Másodperceken múlik, hogy kioltják az életét. És itt történik a nagy fordulat: Jósáfát felkiált Istenhez. Ezt kellett volna előbb is tenni. Ha mielőtt igent mond Ahábnak, szintén felkiált Istenhez, nem jutott volna ide. De Isten nem olyan, mint mi sokszor, hogy elmagyarázná nekünk: ha nem ezt tetted volna, akkor most nem jutottál volna ide, — hanem ahova jutottunk, ott segít rajtunk, és onnan segít ki.
A maga rövidségében is, tulajdonképpen leírhatatlanul súlyos megállapítás ez: Felkiáltott Istenhez, és az Isten megsegítette őt. Hogyan? Úgy, hogy Istennek van hatalma ilyen nekibőszült ellenségen is. Egyszer csak valamiből megállapítják: nem ez az Izráel királya. Akkor maradhat, s elfordulnak tőle. Ilyen szabadítást csak Isten tud adni. Ez nem Jósáfát ügyességének, okosságának volt köszönhető. Ez szabadítás volt! Az utolsó pillanatban, de még idejében, felülről érkezett szabadítás. Ennyire jelen van Isten ennek a világnak az eseményeiben. Ennyire uralkodik az Úr, és irányítja bárkinek a gondolatait és akaratát. És ennyire igaz az a mondat, ami háromszor is előfordul a Bibliában: “Aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” Megmenekül. S ezzel a szóval fejezik ki azt is: üdvözül. Mind a három fordítás helyes. Aki segítségül hívja az Úr nevét... Csak kiáltani kell. De komolyan, életre-halálra. Amikor valaki bizonyos abban, hogy itt senkitől nem jöhet segítség, csak Istentől, de olyannak ismerte meg az Urat, aki még ezek után is segíteni fog, és segíteni tud, és nem nyugszik bele abba, hogy a saját ostobasága miatt elpusztuljon, és így kiált Istenhez.
Volt egy indiai guru, aki hallott a keresztyénekről, sőt keresztyénnel is beszélgetett többször. Miután az ő megtérésre hívó szavát visszautasította, annyit mondott ez a keresztyén neki: próbáld ki egyszer, hogy Jézus él. Ha bajban leszel, kiálts hozzá! Aztán megbocsátóan mosolygott a guru. Egyszer azonban az történt vele, hogy egy úton hirtelen egy mérges kígyó magasodott elé. Tudta, hogy pillanatokon múlik az élete, és önkéntelenül is felkiáltott: Jézus, segíts! A kígyó, aminek nem ez volt a szokása, csendesen visszalapult a földre, és oldalirányban elment. Ez indította őt aztán arra, hogy érdemben foglalkozzék a Szentírással, és ma sokakat vezet Jézushoz. (Az erről szóló könyv nálunk is kapható: Egy guru halála címen).
Jézus, segíts! De úgy igazán hittel. Még egy ilyen helyzetben is, még azután is, hogy kigúnyolta azt, aki őt Jézushoz hívta. Még hitetlenül is. Tényleg hitetlenül? Ha már ez kijön a száján: Jézus, segíts! az hitetlen? Keveredik a hit meg a hitetlenség bennünk. De ha valaki így tud kiáltani, az megtartatik.
Vihar van a Genezáreti tengeren, a tanítványok kétségbeesnek. Jézus nyugodtan alszik a hajó hátsó részén. Péter felrázza: Mester, ments meg, mert elveszünk! Jézus rászól a viharos tengerre, mint egy rossz gyerekre: Hallgass, némulj el! És nagy csend lesz. De ehhez kiáltani kellett: Ments meg, mert elveszünk!
Vajon nem ugyanígy kiáltott, ha talán alig hallhatóan, mert már alig tudott lélegezni az a lator a halála előtti percekben a Golgotai kereszten? “Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te országodba”. S mit mond neki Jézus? Nem azt, hogy mondd fel a Tízparancsolatot, vagy miért nem korábban gondoltál erre, hanem azt mondja: “Még ma velem leszel a Paradicsomban.” Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Még akkor is, ha előtte nem kellett neki Isten igéje, mint itt Jósáfátnak. Ilyen nagy az Isten kegyelme, és ennyire feltétel nélkül kínálja azt mindenkinek.
Csakugyan nincs más feltétele, csak az, hogy legyen hova tennie. Ha tartom az üres kezemet, — ez van a kiáltásban, hogy Jézus segíts... — akkor Ő beleteszi azt az ajándékot, amire akkor a legnagyobb szükségem van. És megtanulom, hogy semmit nem ér a magam teljesítménye. Itt nem az én hősi érdemeimet kell sorolni, nem a sérelmeimmel kell büszkélkedni, itt a szüksé-gemet kellett elmondani, aztán Ő ajándékként megadja azt, ami éppen akkor hiányzott. Mert az ilyen ember, aki kiált, már nem magában bízik, nem a szerencséjében, hanem egyedül abban a Jézusban, akihez kiált.
Kálvin János így írja ezt egy helyen: “Mindennél hasznosabb, ha gyengeségünk tudatában alázatra rendezkedünk be, és imádságra buzdulunk.” Ez után a harci jelenet után ez egy kicsit nyugalmasabb és szelídebb fogalmazás, de minden szaván hangsúly van. Mert aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.
3. Aki azonban nem hívja segítségül, az elvész. Ez is benne van ebben a történetben. “Mert egy férfi kifeszítette a kézívét csak úgy találomra, és eltalálta Izráel királyát a páncél és kapocs között. Ő pedig ezt mondta a kocsisának: Fordulj meg, és vigyél ki engem a táborból, mert megsebesültem! Az ütközet pedig egyre erősebb lett, és ő ott állt estig a szekerében, és naplementekor meghalt.” Ennyi. Beleeresztenek egy golyót, vagy húszat, és meghalt. Elüti egy autó, és meghalt. Odakap a szívéhez, lefordul a székről, és az orvos csak annyit mondhat: exit. Mert aki Isten nélkül akar élni és harcolja a maga harcait, mint Aháb, az Isten nélkül hal meg, és annak Isten nélkül kell töltenie az örökkévalóságot is. És ez az Istennélküliség maga a pokol. Már itt is, még akkor is, ha néha győzelmes csatákat vív az illető, — és majd örökkön-örökké.
Nem szeretjük ezt a gondolatot a Bibliából, nem is sokszor emlegetjük, mert nem népszerű, de itt van benne. Pedig milyen nagy volt a ravaszsága Ahábnak: Én álruhában, te királyi ruhában. Be van biztosítva az életem. Rád lőnek, téged ejtenek foglyul, téged visznek el. Én közben visszaszerzem a várost. Mennyire tudta, hogy mit akar! Milyen nagy gőggel utasította vissza Istennek Mikeáson keresztül érkezett igéjét, s milyen gondosan felöltözött páncélba... De a legbiztosabb páncélon is van egy kicsi rés. Isten nemcsak az embereket irányítja, hanem a nyilakat is. És ha akarja, az éppen ott megy be, ahol nincs páncél. Mert az ellenséget meg lehet téveszteni, de Istent nem lehet megtéveszteni. Semmilyen álruhával sem.
Az a boldog ember, aki nem félrevezetni akarja a Mindenhatót, hanem aki leveti előtte a rongyait, és azt mondja:

Jövök semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
Ezek után van szabadulás. Az álruhásdi meg az egyéb huncutkodás, meg bebiztosí-tás után meg következik ez a kurta szó: meghalt. Naplementekor meghalt. Pedig ő is hallotta Isten igéjét. Csakhogy, aki engedetlen annak az igének, amit hallott, azt az ige nem megmenti, hanem megítéli. Neki is felkínálta Isten a kegyelmet, de ő inkább magában bízott, és nem kellett a kegyelem. Így lesz igaz az, amit valaki egyszer így mondott: az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet.
Te mit csinálsz a kegyelemmel? Isten ma este kínálja nekünk. Kérdés, hogy érzi-e valaki, hogy csakugyan rászorul, vagy pedig ő igaz ember, neki nem kell. Kérdés, hogy látja-e már valaki, hogy most kell ez nekem, amikor Isten kínálja, vagy azt mondja: ej, ráérünk arra még! Majd később, ha több időm lesz. Kérdés, hogy rászorultságunk tudatában tartjuk-e a kezünket, és akkor Isten nemcsak a mi életünket menti meg, hanem velünk és általunk még másokét is. Ha Jósáfát komolyan veszi Isten igéjét, nem folyik vér azon a harcmezőn. Mások életét is megmenthette volna.
A Biblia azt mondja: lényegében ugyanez a helyzet lelkileg is. Nekünk nincs más menedékünk, csak az a Jézus Krisztus, aki a szó szoros értelmében a testével állt elénk, a testével fogta fel az Isten ítéletének nyilait, és ebbe belehalt. De aki odaáll szorosan mögéje, vagyis, aki hisz benne, aki benne hisz, és nem a saját érdemeiben és erejében, azt Ő megvédi az ítélettől. János apostol boldogan mondja: Aki hisz Őbenne, az már nem megy ítéletre, mert az már most átment a halálból az életbe. Egyszer egy naplementekor az is meghal majd, de azzal a halállal csak az élet teljesedik ki neki még jobban. Mert aki elmondhatja: Né-kem az élet Krisztus, annak ez a mondat így folytatódik: a meghalás nyereség. (Fil 1,21)
Krisztus nekünk nyereségül adatott erre az életre meg az örök életre is. Boldog ember az, aki komolyan veszi azt, amit Ő mond, aki ahhoz igazítja az életét, aki meri vállalni azt, hogy Aháb esetleg gúnyosan elhúzza a száját, vagy egyéb hátratétele is lesz ebből, de az az életét megmenti, s másokét is.

Próbáljunk visszatérni Jósáfát életéhez, amit abbahagytunk néhány héttel ezelőtt. Arra emlékszünk, hogy a Krisztus előtti 9. század közepén volt ő a déli országrésznek, Júdának a királya. Dávid utóda volt tehát, és abban az országban uralkodott, amelyiknek a lelkisége-szellemisége jobb volt, mint a lassan elpogányosodó északi országrészé. Szépen indult a pályája, legfőbb törekvése az volt, hogy kereste az Urat, kiirtotta a bálványokat, kivitte a Szentírás tanításait a nép közé.
Láttuk azonban, hogy később egyre jobban belebonyolódott egy csapdába. Nem volt elég éber, egy ponton nem volt engedelmes Istennek, és ez az északon uralkodó elpogányosodott Aháb király szinte az igézetébe kerítette a jó szándékú és bizonyos tekintetben naiv Jósáfátot. Túl korán megegyezett vele valamiben, és csak utána kérdezte meg Istent: mi az Ő akarata. S amikor a sok hamis próféta után megszólalt ez a Mikeás, akiről most olvastunk, és elmondta, mi Isten akarata, Jósáfát akkor már nem engedelmeskedett neki. Isten kifejezett kijelentése ellenére elment Ahábbal egy olyan háborúba, ami aztán majdnem végzetes lett az ő számára is.
Ezeknek az eseményeknek a hátterébe enged belátni bennünket ma este ez az ige. Ma Isten mintegy felemeli a függönyt, és beláthatunk a mennybe. Négy jelenet leírása sorakozott itt egymás után, amit most hallottunk a Szentírásból. Az első valóban a mennyben játszódik. Mikeás ezt mondta: “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és balján.” Néha megengedi Isten, hogy az övéi belássanak a láthatatlanokba. Vagy ha nem láthatunk be, akkor megengedi, hogy higgyük mindazt, amit Ő kijelentett nekünk a láthatatlanokról.
A Biblia egyik alaptanítása az, hogy a valóságnak két nagy szektora van: a láthatatlanok és a láthatók. Ami látható — állítja a Szentírás — a láthatatlanokból állt elő. A láthatók a valóságnak az a része, amit az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel anynyira-amennyire megismerhetünk. De nem ez a teljes valóság. Van a valóságnak a másik nagy része, birodalma, a láthatatlanok, maga a láthatatlan Isten is, és a valóságnak ezt a részét a hitével érzékeli az ember. De a hitével ugyanolyan realitásnak érzékeli, mint amikor megfogom itt a szószék párkányát, és a tapintásommal érzem, vagy ha nagyot odacsapok, hallom, hogy itt valami van. A hitünkkel ugyanígy valóságnak érezzük a valóságot, annak a láthatatlan részét.
Mai igénk pontosan erre irányítja figyelmünket, mert annyira lehúzza tekintetünket és gondolatainkat a látható, hogy sokszor hívő emberek is ritkán gondolkoznak a láthatatlanokon. Itt is állt a nagy dínomdánom, megszületett az egyesség, kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egymással a két király. Megpecsételik néhány serleg borral, nagy éljenzés. Hamis próféták sokasága igazolja azt, amit a király Isten nélkül elhatározott. Peregnek az esemé-nyek, készülnek a háborúra. Aztán felvonulnak, és senkit nem érdekel, mit szól ehhez Isten. Kell-e ezt csinálni, ezt kell-e most csinálni? Mi Istennek a szándéka? Aki ennek a világmindenségnek az Ura, az vajon mit akar ezekkel az emberekkel? Függetlenítették magukat Istentől. Ez a bűn lényege mindig.
Akkor Mikeás, mint egy hatalmas mutatóujj, bemutat a mennybe, és azt mondja: odafigyeljetek, hogy ott mi történik. Előbb ott dőlnek el a dolgok, aztán következnek a földi események. A rúgók ott működnek a láthatatlan világban. “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt jobbján és balján.” A mindenség Urát látja Mikeás. A mindenható Isten egyedülálló hatalmát, hasonlíthatatlan fenségét. Azt a dicsőséget, amivel csak Ő rendelkezik. Látja és átéli azt, hogy Isten az egyetlen, akinek a számára nincs lehetetlen, aki nincs kiszolgáltatva senkinek és semminek. Akivel nem történhet akármi, — semmi nem történhet, mert minden az Ő akaratából történik. Fölfoghatatlan mértékben felette áll mindennek. Teljhatalmú, örökkévaló, mindenütt jelen lévő. Föl sem tudjuk fogni ezeket a megjelöléseket.
Samária piacán két trónuson ott feszít Izráel és Júda királya, és így születik a nagy elhatározás: hadba vonulnak. Aki látja az Urat trónján ülni, annak a számára nevetségesek ezek a kiskirályok. Olvastuk azt is, hogy felvették a legdíszesebb ruhájukat. Még egymással is versengve: nekem különb van ám! Nekem divatosabb! — micsoda nevetséges gondolatok ahhoz képest, hogy az Úr uralkodik. Ez a két királyocska ott lenn a hatalom paródiája ahhoz képest, aki a Mindenható. Egyszerre mindennek megváltozik a jelentősége, a fontossága, az értéke annak a számára, aki látja az Urat. Vagy mivel most hitben járunk és nem látásban, aki valóban hiszi, hogy az Úr uralkodik. Egyszerre nem kiskirályok kegyeiért harcol az ilyen ember, hanem a nagy Isten kegyelmét akarja megragadni. Egyszerre lemond arról, hogy jót mondjanak ezek róla. A legfontosabb az, hogy az Isten meg legyen elégedve vele. Egyszerre nem fél ezektől, még ha fenyegetik sem, még ha pofozkodnak sem — ahogy itt Mikeással tették. Kicsodák ennek a világnak a hatalmasai az egyedül hatalmas Istenhez képest, akié minden hatalom és minden dicsőség mennyen és földön?
A leghétköznapibb dolgainkat egészen másként végeznénk, ha a hitünkkel a mindenható Istenre tekintenénk sokkal gyakrabban, folyamatosan, mindig újra. Ha annak ismernénk meg Istent egyre jobban, aki Ő, akinek kijelenti magát. Ha komolyan vennénk ezeket a csodálatos jelzőket, amikkel csak Őt illethetjük, amik közül néhányat az előbb említettem. Hinni azt jelenti: ismerni az Urat, és minden helyzetben számolni vele úgy, mint Mindenható és minket kimondhatatlanul szerető Úrral. Soksok félelemtől megszabadulnánk. Sok félelem nem válna szorongássá, ami befészkeli magát a szívünkbe, és belülről emészt. Ami miatt lehervad a mosoly sok ember arcáról. Ami miatt egyre ráncosabb lesz a homlokunk, meg az arcunk. Látni az Urat a maga dicsőségében, és dicsőíteni Őt mint Urat. Azok a gondok, amiket így is hordoznunk kell, azok a terhek, amik így is nehezek, mégis egészen más súllyal nehezednének ránk, ha lenne mennyei látásunk, ha igazán hinnénk, ha komolyan vennénk a láthatatlanokat.
Végignéztem a Bibliának azokat a legismertebb jeleneteit, ahol megadatott embereknek, hogy bepillantsanak a mennybe. Ézsaiás könyve 6. részének az elejéről volt szó nem olyan túl régen egy csütörtök este. Ézsaiás is beleremeg, amikor látja az Urat az Ő dicsőségében, és hallja az angyalok dicsérő énekét: Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Ura, és teljes az egész föld az Ő dicsőségével. És az Úr palástja betölti az egész kozmoszt. Láttuk, hogy mit jelent ez.
Vagy a Jelenések könyvének 4. és 5. csodálatos fejezete, ahol a mennyei istentisztelet liturgiáját olvashatjuk. Ott van a Bárány még mindig halálos sebbel. És senki nem tudja elvenni a mindenható Isten kezéből a hétpecsétes könyvet, vagyis senki nem tudja az Ő akaratát, a történelmet megvalósítani, csak a Bárány. Senki, még csak ránézni sem mer a könyvre, és a látnok János már elkeseredik: mi lesz így? S a Bárány odalép, egy könnyed mozdulattal elveszi és feltöri. Egyedül Ő képes, de Ő képes megvalósítani a Mindenható akaratát. Utána az egész mennyei világ leborul előtte, és imádja a Bárányt.
Van nekünk fogalmunk arról, mekkora a mi Istenünk? Hogy ki az a Jézus, aki meghalt helyettünk a Golgota keresztjén? Hogy mit jelent ez: “Néki adatott minden hatalom mennyen és földön”? Illik akkor, hogy egy hívő ember is remegjen? Hogy istentelen kiskirályok tetszését keresse? Hogy ne merjen állhatatosan ragaszkodni a Mindenhatóhoz, akinek van hatalma őt megvédeni, megáldani, nehézségeken átvinni, minden szükségessel ellátni, szorongatott helyzetből kiszabadítani?
Jó lenne, ha ma odatapadna a lelki tekintetünk arra a kicsi résre, amiről felemeli a függönyt a mi Urunk itt az igében, és beláthatunk a mennybe, és nem vennénk le a hitünknek a szemeit a mi mindenható Istenünkről. Akkor tudnánk helyesen értékelni az eseményeket, akkor nem szorítaná ki sok hiábavaló dolog a legfontosabbakat, vagy az egyedül fontosat az életünkből. Akkor tudnánk azzal tölteni ezt a rövid életet, amire adta a mi Urunk.
Hadd időzzek még itt, a többiről inkább rövidebben beszélek. Eszembe jutott a Zsidókhoz írt levél 11. részének az a néhány gyönyörű verse, amelyik Mózesről mondja el ugyanezt. Azért volt olyan erős szívű, mert látta a láthatatlant. “Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább vá-lasztotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.” Ezt jelenti hinni. S mi következik abból, ha valaki olyan nagynak látja az Urat, amekkora Ő? Tiltakozott valami olyan döntés ellen, ami nagyon előnyösnek látszott volna, hogy a Fáraó adoptált unokája legyen. Inkább választja — van bátorsága dönteni az Isten népe mellett, pedig az sanyarúsággal járt, amaz meg gyönyörűséggel. Mert nagyobb gazdagságnak tartotta az Istennel való közösséget, mert a megjutalmazásra tekintett. Tudta, mi lesz a végén ennek az útnak. Inkább most legyen sanyarú, de arról a kincsről nem akar lemondani. Elhagyta Egyiptomot, a szolgaságnak és a bűnnek a hazáját. Nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.
Azt hiszem, nem kell azt magyarázni, hogy olyan időket élünk, és egyre inkább olyanná válik ez a világ, amikor erős szívű keresztyénekre van szükség. Amikor a teddideteddoda, erre hajlok arra hajlok bizonytalan, tétova emberek előbb-utóbb elesnek, és átszáguld rajtuk a világnak a szekere. Csak aki tud ragaszkodni, kitartóan ragaszkodni ahhoz az Istenhez, akinek a szeretete felemelte őt, aki embert csinált belőle, aki bocsánatot adott, aki gyermekévé fogadott. Kitartóan ragaszkodni, újra és újra tiltakozni az ellen, ami tőle elszakítana, és újra és újra megkapaszkodni az Ő ígéreteiben és Őbenne magában.
Mikeás ebben a nagy szellemi viharban, amiben élt, ezért lehetett áldássá ott mindenkinek. Az egyetlen ember, aki tisztán lát, az egyetlen ember, aki igazat mond, az egyetlen ember, aki megmentette volna a népet, ha hallgatnak rá. Az egyetlen, aki tudja mi az Úr akarata, és azt meri képviselni egyedül is. Aki mer az árral szembe is úszni, mert tudja, kinek a küldetésében jár. Látja az Urat az Ő trónján ülni, és az egész mennyei sereget az Ő jobbja és balja felől állni. Ez az első jelenet.
A második ennek a folytatása, amikor megszólal az Úr és azt mondja: Ki menne el, hogy becsapja Ahábot, hogy veszedelembe sodorja magát? Ez a szakasz sokaknak nagy fejtörést okoz. Milyen Isten az az Úr, aki ezért akar elküldeni valakit, hogy becsapja a királyt és így veszedelembe kerüljön? Aztán akad is egy lélek, aki azt mondja: majd én, mert én hazug lélek leszek az ő prófétáinak a szájában, és Aháb hinni fog a hazugságnak. Jobban fog hinni annak, mint a Mikeás által hirdetett igazságnak. Elmegy a háborúba, és ottmarad. (Így is lett, sajnos. Ebből a csatából már nem tért vissza Aháb.) És akkor Isten elküldi ezt a hazug lelket. Hogy fér ez bele a kegyelmes, jóságos Istenről alkotott gondolatainkba?
Ez úgy fér bele, hogy nem ezzel kezdődött, hogy Isten rászabadította a hazug lelket Ahábra, hanem azzal kezdődött, hogy Aháb előtte hallotta Isten igéjét. Ahábnak számtalan lehetősége volt arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, hogy higgyen azoknak a prófétáknak, akiket az Úr küldött hozzá, és akik életük kockáztatásával is hirdették neki az igaz igét. De ő mindig megkeményedett, ellenállt, nem hitt. Még ha meghallgatta is őket, már előre tudta, hogy nem fog hinni neki, és nem is hitt. Ezek után a bűne lett a büntetése. A megátalkodott embert Isten néha így ítéli meg. Ha ennyire nem akarsz hinni az Úrnak, akkor reád bocsátom a hitetlenség lelkét, a kételkedés lelkét.
Hogy írja ezt Pál apostol az utolsó időkről szólva? Ezt olvassuk: “Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mind azok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.” (2Thess 2,11-12) Itt is arról van szó: Isten küldött hozzájuk prófétákat, de nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek a hamisságban. Újra és újra inkább a hazugságot fogadták el, mint Isten igaz beszédét.
Mikor lejár az idő, hogy újabb és újabb próféta jön és mondja az igazságot, akkor Isten ítélete abban áll, hogy a hazugságnak hisznek és a tévelygés hatalmának kiszolgáltatja őket. Van ilyen. Nem ezzel kezdi Isten. Azzal kezdi, hogy számtalan kísérletet tesz arra, hogy megmentse a legkeményebbet is. De ha az ellenáll az igaz Istennek, akkor Isten leveszi róla a kezét, és meghagyja a maga hitetlenségében. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat! Isten segítsen, hogy amikor hallhatjuk az Ő hívó, eligazító igéjét, akkor azt, mint a szivacs a vizet, szívjuk magunkba, és komolyan vegyük és nagy kitüntetésnek tartsuk, hogy Ő beszél velünk. Egyébként bekövetkezhet ez.
A harmadik jelenettel visszatér a földre a leírás. Még mindig ott feszít a két király a trónján, előttük a hamis próféták kórusa. De most már megérkezett Mikeás is, elmondta előbb azt a mondatot, amiről a múltkor volt szó: látom Izráelt, mint egy szétszórt nyájat, és nincs nekik pásztoruk — így térnek vissza a csatából. Most pedig elmondja: látja az Urat. Erre odaugrik hozzá ez a Cidkijjáhú és egy nagy pofont lekever neki. A hiúságában megbántott ember azt mondja: mit képzelsz magadról? Csak nálad van az igazság, s azt hiszed, tőlem eltávozott az Úr lelke?
Mikeás nem adja vissza a pofont, nem háborodik fel. Az Úr prófétái tudják, hogy pofonokban bővelkedik életútjuk. Ők nem pofozkodnak vissza, hanem szelíden azt mondja: Majd az idő eldönti. Majd meglátod, amikor egyik szobácskából a másikba bujdosol, hogy hol rejtőzhetnél el, mert az ellenség, amelyik megveri a király seregét, bejön ide a városba is, végigfésüli a házakat és összeszedi az embereket. Vagyis Mikeás azt mondja: kivárjuk, nekem van időm.
Elmondta egyszer valaki, hogy az egyik ismerősével beszélgettek, és ő a maga hitéről bizonyságot téve elmondta: hisz abban, hogy Isten majd feltámasztja a halottakat, és lesz ítélet, hiszen benne van a Bibliában, hogy elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak és utána az ítélet. Erre gúnyos nevetés volt a válasz, valamint az, hogy ne nézze őt gyereknek, túl van ő már azon, hogy dajkameséknek hitelt adjon. Erre ő azt mondta szelíden: majd meglátjuk. Ha mindez beteljesedik, akkor te is meggyőződhetsz róla. Erre elbizonytalanodott ez a gúnyosan nevető ismerőse, és itt kezdődött el tulajdonképpen az érdemi beszélgetés. Ebből a mondatból megcsapta valami abból a bizonyosságból, amit valaki az Isten igéjére épít: ez így van! Azért hiszem, mert ez így van, és így lesz! — ez elbizonytalanította őt a maga gúnyolódásában. Vajon nem kísért-e minket néha az, hogy Isten ígéreteit ennyire ne vegyük komolyan, esetleg még ki is mosolyogjuk?
Egyébként, amit itt Cidkijjáhú csinált, ezt a bűnt az egyház többször elkövette. Az igaz prófétákat megpofozta és börtönbe juttatta, mint ahogy itt a folytatásban olvassuk. Most nemcsak az inkvizíciókra és máglyákra gondolok, hanem amikor a hívőket gúnyolják, amikor egy családon belül csúnya jelzőkkel illetik néha azokat, akik szeretik Jézust és tudják már, kiben hisznek és miért hisznek benne. Éppen a napokban is elsírta egy fiatal, hogy bizony nem könnyű hallgatni otthon hétről-hétre ezeket a megjegyzéseket. Nekünk jó tudnunk: ez vele jár. Isten gyermekeinek ez sokszor kijár, és ha valóban Megváltónk nevéért és az evangéliumért gyaláznak minket, az egyenesen kitüntetés, elismerés. Soha nem szabad haragudnunk az ilyen Cidkijjáhúkra, mint ahogy Mikeás sem haragudott. Soha nem szabad bosszút forralni, vagy visszavágni valamivel: Én is tudok hasonló csúnyát mondani rólad. Nekünk más az utunk. Bízni kell abban, hogy Isten őket is utolérheti és meggyőzheti, megváltoztathatja.
A negyedik jelenet arról szól, hogy mindezek után sem változtatják meg véleményüket a királyok. Érdekes, hogy Jósá-fát sem. Újra és újra magam elé képzeltem ezt a jelenetet. Jósáfátnak meg kellett volna szólalnia. Ha nem is méltóztatik felállni királyi trónjáról, de annyit mondhatott volna: Cidkijjáhú, ne pofozkodj. Ez az Isten prófé-tája, nekem testvérem. Mi összetartozunk. Én is tisztelem azt az Istent, akinek a nevében ő most beszél. — De nem szól Jósáfát semmit. Meghúzza magát csendben. Aháb pedig legyint az egészre. Ő már elhatározta, hogy akármit beszél ez a Mikeás, meg bárki, a maga tervét megvalósítja és elmegy ebbe a harcba.
A következő vers így hangzik: “Ezután felvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen.” Beszéljen az Isten prófétája, amit akar, üzenjen a kegyelmes Isten, ki tudja hányadszor is életmentő igét, ez az Ő dolga, én csinálom, amit elgondoltam, és amit akarok! Ilyenné keményedhet az istentelen ember. Ez Aháb. Jósáfát nem keményedett ilyenné, neki csak bátorsága, vagy lelki ereje nem volt már ezen a lejtőn megállni.
Számomra a legfontosabb üzenete az első mondata volt ennek az igének: Láttam az Urat az Ő trónján ülni, és a mennyei sereg jobbján és balján. És még a hazug lélek is az Úr szolgálatában áll. Luther azt mondta: az Ördög az Isten balkéz felől levő szolgája. Mert ő is csak azt teheti, amit a mindenható Isten megenged neki. A Jób könyvét tanulmányozva, láttuk ezt. Ő sem élhet önálló és szabad életet. Valóban a mi Urunké minden hatalom mennyen és földön.
Engedjük, hogy mélyre szivárogjon a szívünkben ez az örömhír, és engedjük, hogy megszabadítson minket sok mindentől, ami esetleg amiatt van a szívünkben, mert nem látjuk az Urat az Ő dicsőségének a trónján.

Láttuk az előző alkalmakon, hogy Jósáfát nehéz örökséget vett át az apjától, de az uralkodása elején Isten néhány csendes esztendővel ajándékozta meg. Az ő legfőbb törekvése első perctől kezdve az volt: kereste az Urat, és nem imádta a bálványokat. Cselekedte is azt, amit Isten akarataként megértett, és tanította erre a népet. Egy kis csapatot szétküldött, mint afféle misszionáriusokat hónuk alatt az Isten törvényével, és a Bibliára tanították a tudatlan népet. Isten áldása kísérte az ő uralkodását.
Ma egy hete azonban láttuk, hogy a Gonosz csapdát állított neki, mint gyakran azoknak, akik komolyan akarják venni Isten akaratát. Rokonságba került északi szomszédjával, a testvérnép királyával, Ahábbal. Láttuk, hogy Aháb házát megfertőzte a bálványtisztelet. Pogány, vérengző, hatalmaskodó, kegyetlen felesége volt, és nagyon sokszor a feleség irányította a királyt is.
A rokonság miatt Jósáfát látogatásra indult egyszer hozzá, nem is egyedül, hanem nagy sokasággal, hadinéppel, és ott egy nagy lakomán sok minden történt, ami olyan pogány meg félpogány helyeken történni szokott. A lakoma csúcsán a vendéglátó megkérdezte vendégét és újdonsült rokonát, hogy elmenne-e vele visszahódítani ezt a bizonyos Rámót-Gileádot a szírektől, akik elvették tőle ezt a várost. Jósáfát azonnal igent mond. Olvastuk azt a szörnyű mondatot: Ahova te mész, oda megyek én is, amit te csinálsz, én is, amit a te katonáid, az én katonáim is.
Itt hagytuk abba a múltkor. Innen folytassuk most, mert alighogy kimondta ezt Jósáfát, valamit rossz érzése támadt. Akikben Isten Szentlelke van, akik egy kicsit is megtanulták már mit jelent az Úrra figyelni, azokban békétlenség lesz mindig, ha engedetlenek. Kívánom a testvéreknek, hogy így éljenek, hogy amikor engedetlenek vagyunk Istennek, azonnal jelez bennünk Isten Szentlelke. Sokszor nem tudjuk az első percekben még, hogy mit csináltuk rosszul, de érezzük, hogy valami nincs rendjén.
Nos, Jósáfát is érezte, hogy valami nincs rendjén, és akkor jutott eszébe: ő valamire igent mondott anélkül, hogy megkérdezte volna: Uram, mint akarsz, hogy cselekedjem? Hiszen ő hozzászokott ahhoz, hogy Istentől függnek a döntései. Hogy hirtelenkedhette el most ilyen felelőtlenül ezt a fontos döntést? Ha már előtte nem kérdezte meg, akkor most gyorsan utána. Igaz, hogy eső után köpönyeg, de jobb későn, mint soha. Kérdezzük meg az Urat!
Valószínűleg Ahábot meglepte ez a javaslat. Mit kell ezen kérdezni? Két király nagy egyetértésben elhatározott valamit, indulni kell a hadjáratba. De ha már ennyire kegyes ez a Jósáfát, ám legyen. Nehogy azt gondolja, hogy a szomszéd várban nem vallásos a nép. Majd ő megmutatja neki. Összeszedte az összes udvari prófétát, akiknek nem kellett a szájukba adni, mit mondjanak, tudták maguktól is, mit akar hallani a király, és a hamis próféta mindig azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Akkor fizetik meg jól. Kórusban elkezdték mondani, amit olvastunk: Vonulj föl, kezedbe adja Isten azt a várost!
Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság, meg ez a nagy harci kedv, ami ott pillanatok alatt támadt. Gyanús volt neki, hogy különösen azoknak van harci kedvük, akik nem is biztos, hogy el fognak menni a harcba. Ezek csak küldik a többit. S honnan tudják ők ilyen gyorsan, hogy mit akar az Úr? Kérdezte közülük valaki az élő Istent? — Megint csak Isten Szentlelke szokta jelezni azt, ha hamisan cseng valami. Isten nevében sok hazugságot és féligazságot mondtak már, és mondanak ma is. Akiben Isten Szentlelke van, az ismeri a jó pásztor hangját.
Jézus a János 10-ben pontosan és részletesen beszél erről: „Amikor a maga juhait kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent azonban nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” — Akik a jó pásztor juhai, azok ismerik a hangját, és nem tévesztik össze idegenek hangjával. Jósáfát is megérezte: itt valami nincs rendjén. S akkor feltesz egy már-már udvariatlan és erőszakoskodó kérdést: Nincs itt még valaki az Úr prófétája? Úgy tűnik, Aháb nem értette meg ezt a hangsúlyt, hanem dühösen válaszol: van még egy valaki, aki szokott prófétálni, de azt jobb, ha nem kérdezzük meg. Gyűlölőm őt, mert mindig rosszat mond nekem.
Nem ugyanaz a hang ez, amit Heródes mondott Keresztelő Jánosról? Gyűlölőm őt, mert nyilvánosan házasságtörőnek nevezett, — mivelhogy házasságtörő volt. Dávid nem gyűlölte Nátánt, amiért keményen rámutatott a bűneire, hanem igazat adott Istennek, és megalázta magát. Az Aháboknak azonban nincs fülük a hallásra. Az Ahábok nem azt akarják hallani a prófétától, mit mond az Úr, hanem azt, amit ők már előre az Úr nélkül elhatároztak. És ezek az udvari lebzselő próféták hozzá is szoktatták Ahábot ahhoz, hogy ez működik, és amikor az egyetlen igazi megszólalt, akkor ő volt a feketebárány. — Gyűlölőm őt, mert ő rosszat jövendöl.
Mit mond erre az Isten-káromló mondatra Jósáfát? „Ne mondjon ilyet a király!” Elgondolkoztató ez a mondat és ez a magatartás. Érzi, hogy itt valami Isten-gyalázás történik, mégsem mer egyértelműen oda-állni a testvér mellé, Mikeás mellé. Elvégre diplomáciai vizitben van. Itt nem lehet akármit mondani. Itt le kell reszelni a szögleteket. Itt elfogadhatóan kell csomagolni, amit ő gondol. Tiltakozik azért, mert valami szörnyűségnek tanúja, de nem úgy tiltakozik, mint ahogy Isten emberének kellene: egyértelműen, bátran, vállalva ezért a presztízsveszteséget is.
Odahívatják Mikeást, és érdekes a folytatás is. Amint láttuk, a követ előre tájékoztatja a prófétát. Azt mondja: nézd, — ugye érteni szokták sokan az ilyen bevezetőt. Figyeljen egy kicsit... — s akkor kigombol valaki néhány gombot, és kotorász a zsebében valami után. Világos, hogy mi következik. Nézd, a próféták egyöntetűen jót jövendöltek. Mondjad te is most azt a királynak.
Csakhogy az igaz prófétákat nem lehet megvásárolni. Mikeás azt mondja: csak azt fogom mondani, amit az Úr a számba ad. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy amikor megérkezik, ő is ezt mondja: Vonulj föl a város ellen, mert Isten a király kezébe adja azt! Nehéz feladat a bibliamagyarázóknak megindokolni, miért kezdte ezzel Mikeás.
Két feltételezés az, amit leginkább elfogadhatunk. Az egyik, hogy van ennek a kijelentésnek gunyoros éle. Ugyanolyan gunyoros, mint amikor Illés a Kármel hegyen a Baál prófétákat biztatta, kiabáljatok hangosan, hátha egy kicsit nagyot hall a ti istenetek, vagy alszik, s azért nem hallja az imádságot. Ez nyilvánvaló gúnyolódás volt. Lehet, hogy Mikeás is azzal kezdte, hogy elmondta azt, amit a kórus zengedezett előtte: vonulj fel szépen, az Úr a király kezébe adja — ugye ezt hallottad eddig ezektől. Lehet ennek ilyen hangsúlya is.
Vagy lehetséges az is — mert néhányan tapasztaltunk már ilyet —, hogy meggyengült Mikeás. Talán átfutott rajta: érdemes az árral szembe úszni? Nem hiábavaló ilyen hangos kórussal szemben egyedül képviselni az igazságot? — Gondoljuk el, négyszáz ember, ez olyan, mint amikor itt a földszint zsúfolásig megtelik. Négyszáz hamis próféta mondja. És az egyik még szemléltetést is tart: vasból szarvakat készít, és azt mondja: így ökleled fel az ellenséget. Ráadásul van képük Istenre hivatkozni: „ezt mondja az Úr.” Nos, ezekkel szemben jöjjön ő, aki eddig is mindig ünneprontó volt, mert azt mondta, amit Isten üzent? S mondja ő is azt. — Isten azonban olyan kegyelmes, nem engedi, hogy benne maradjon Mikeásban az igazi ige, hanem éppen Aháb kéri: „Hányszor eskesselek meg, hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében?”
Mikeás megbátorodik ettől, és akkor mondja ezt a szomorú prófétai látomást: Látom az én népemet, mint szétszóródott nyájat a hegyeken, amely nyájnak nincs pásztora. Szétszóródott nyáj? A vereség után menekülő sereg hasonlít ehhez. Ezek szerint vereség vár arra, aki Rámót-Gileád ellen felmegy?
Mit mondanak erre a királyok? Olyan szemléletesen írja le a Szentírás, hogy szinte magunk előtt látjuk. Samária főterén ott ül a két király két odavitt trónusfélén díszruhájukban, és így kérdezik a prófétákat: mondjátok meg, mit üzen nekünk az Úr! Vajon ez a külső is már nem szomorú árulkodója a lelkületüknek? Így kell az Istent megkérdezni? Pöffeszkedve, trónon feszítve, díszruhában? Nem sokkal inkább térden állva, zsákruhában? Ha valóban azért kérdezik, hogy amit mond az Úr, azt csinálják! De kinek jut ez itt eszébe?
Ki teszi azt, amit az Úr végül is üzent? Ki cselekszik annak megfelelően, amit az egyetlen igaz próféta, akinek a szájába valóban az élő Isten adta az üzenetet, mondott az ő megmentésükre? Senki! Aháb életében utoljára hallott most igét. Most még megtérhetett volna. Ebben a csatában ottmaradt, elesett, meghalt. Órák, napok választják el a halálától. Aki pöffeszkedik az élő Istennel szemben, aki nélküle is tudja, mit akar, és aki akkor is azt csinálja, amit ő akar, miután Isten akaratát megtudta, és kiderült, hogy az más, az halálra ítélte magát.
Miközben Isten szeretetének a csodálatos bizonysága ez, hogy még az ilyeneknek is üzen igét, még ezek után is küld oda egy igazi prófétát, még a hamis próféták is hallhatják az igazi hiteles igét, ilyen nagy a szeretete, ezzel egyidejűleg szomorú és tragikus jelenet is ez. Még meg lehetne térni. Még meg lehetne menteni emberek életét, családok épségét, elkerülhető lenne a gyász, a vérveszteség, — amit olyan ridegen tudnak mondani emberek. Még elkerülhető lenne a gyalázat, a vereség, és annak a következményei, de kit érdekel őszintén, hogy mit mond az Úr?
Itt mindenki eldöntötte magában, mit fog csinálni. Jó, kérdezzük meg, ha már valaki ennyire ragaszkodik hozzá. Ez is hozzátartozik a protokollhoz, hogy a vendég kívánságát teljesítjük. Legyünk túl rajta minél előbb. Lehet érezni Aháb egész magatartásán az idegességet, a nyugtalanságot, a bosszúságot. Azt mondja a követnek is: Siess hamar és hozd ide gyorsan Mikeást! Legyünk túl rajta. Aztán úgyis azt csináljunk, amit már elhatároztunk.
Mennyire engedjük, hogy befolyásoljon minket Isten az ő igéjével? Ezért volt szó két vasárnappal ezelőtt arról: hogyan jövünk istentiszteletre? Más, ha valaki csak a templomba jön, aztán letudja, és teljesen mindegy, hogy ott mit akart neki Isten mondani, ő úgy megy vissza, ahogy odajött. Ennél egy fokkal több, ha az istentiszteleten akar résztvenni. De az igazi az, hogy az élő Isten szavát akarja hallani azért, hogy azt azonnal teljesítse is. Vagyis azért jön oda, hogy változzék. — Láttuk, hogy ez a célja az istentiszteletnek. És Isten nagy szeretetének, kegyelmének a jele, hogy az Ő beszédével, szavával formálni akar minket. Megerősíteni a terhekhez, eligazítani a tanácstalanságunkban, feloldozni a bűn nyomasztó terhe alól.
Ott van-e bennünk ez a tudatos igény minden alkalommal frissen, amikor kezünkbe vesszük a Szentírást, amikor néhányan összejövünk beszélgetni az igéről, vagy amikor eljövünk ide igehirdetést hallgatni? Ez vezet-e bennünket: szólj, Uram, mert én azt akarom csinálni, akármit mondasz is. — Ennek itt, Samária főterén, híre-hamva sincs. Hadd mondják el a hamis próféták, nem baj, hadd mondja el az igaz próféta is. Mondjon, amit akar, mi úgysem azt csináljuk.
Vajon nem kísért-e minket is az, amit az első főnököm három éves unokájától olyan sokszor hallottam: Nagypapa, mondd meg, hogy mit akarsz, és akkor én azt csinálom, amit én akarok? Vajon nem ez a gyerekes, de mégis Isten ellen lázadó indulat az oka annak, hogy sokszor nem is értjük meg mit üzen az Úr? Nincs fülünk annak a meghallására.
Isten könyörüljön rajtunk, hogy minden ezzel kapcsolatos bűnünkből kiszabaduljunk, mert ha valaki úgy hallgatja: szólj, Uram, és én teszem, akkor csodák sorozata az élete. Akkor változik, tisztul, alakul. Isten használja, áldásával kíséri. Egyébként pedig csak a bűneit szaporítja. Mert az így visszapattant, visszautasított igék csak vádolni fogják az embert.
Aháb tehát egyáltalán nem is akarta meghallani, nem is hallotta meg Isten szavát, de Jósáfát... Neki azért kellett volna, hogy legyen füle a hallásra. Hogy lehetett ő is lelkileg ennyire süketté? Tulajdonképpen mindezek előtt kellett volna kérdeznie az Urat. Ez elmaradt. Elhamarkodta. Különleges helyzet volt a számára, könnyelműen igent mondott. Utána azonnal eszébe jut: jaj, mégis mit mond az Úr? Kérdezzük meg! — Ez volt az első lehetőség, hogy visszafordulhatott volna. A második az volt, amikor gyanúsan csengett neki a hamis próféták kórusa, és azt mondta: nincs valaki még az Úr prófétája, aki valóban azt mondaná? Még itt is visszafordulhatott volna. Akkor meg végképp megfordulhatott volna, amikor Mikeás ajkáról hallja a megdöbbentő próféciát: szétszóródott nyájhoz lesz hasonló a nép. Ezt nem akarhatja egy király és egy hadvezér!
Ehhez már nagy bátorság kell, hogy valaki elkésve megforduljon, de nem lehetetlen. Voltam tanúja néhány alkalommal, hogy hívő emberek engedetlenekké váltak, de Isten kegyelme utánuk nyúlt, és amikor elhangzott az őket kiigazító ige, akkor igazat adtak Istennek. Ez már sokkal nehezebb, mert azzal kell kezdeni, hogy vétkeztem, elrontottam, tévedtem. Meg azzal kell folytatni: meg lesz róla a véleményük másoknak. Mit szól Aháb, megszegi a szavát? Most egyeztek meg: együtt mennek, s most visszakozik? Mindenféle csúnyát mondanak ilyenkor: persze, mert ezek a kegyesek... Merjük-e vállalni, ha már az elején nem voltunk éberek?
Isten ad alkalmat. Jósáfátnak három alkalmat adott még. Nem volt bátorsága. Nagyon kell ám a bátorság az engedelmes keresztyén élethez!
Ez a mai ige több ponton is rámutat arra, hogy nem volt bátorsága Jósáfátnak. Ezekkel a kérdésekkel hadd fejezzem be ma este. Van-e bátorságunk mindenekelőtt megkérdezni az Urat, akkor mikor ez senkinek nem jut még eszébe?
A múltkor valahova meghívtak. Valamit meg kellett beszélni. Lelkesen nekikezdett a társaság. Egy valaki csendesen, de határozottan megkérdezte: nem kellene mindenekelőtt bölcsességet kérnünk Istentől? Ki-ki a maga hite vagy hitetlensége szerint zavarba jött, de őszinte, komoly imádsággal borultunk Isten elé. Bizonyos vagyok benne, ha nem így kezdjük el, egészen másként ment volna végbe a tanácskozás, és az eredmény is más lett volna. Ez nem formális dolog. Az imádkozó hívő tudja: honnan lenne bölcsessége, ha nem kéri? Amikor egy különösen nehéz kérdés előtt áll, micsoda kiváltság, hogy azt mondhatja: Uram, adj nekem most is felülről való bölcsességet. Magamtól csak elrontani szoktam a dolgaimat. Ez lényegileg hozzátartozik a hívő hétköznapjaihoz.
Van-e bátorságunk mindenekelőtt, akkor is, ha az nem illik a képbe, mint ott a nagy lakmározásban és dínomdánomban furcsa lett volna, ha Jósáfát azt mondja: most álljon meg minden, kérdezzük meg az Urat! De furcsa, vagy nem furcsa, ha neki az fontos, ha ő anélkül nem tud, nem mer, és nem akar dönteni, akkor vállalja ezt! Ahogy a múltkor mondta egy gimnazista fiú: egyedül ez olyan „ciki”. Mikeásnak is az volt, meg ma is az. Van-e bátorságunk így is vállalni? Aztán van-e bátorságunk ahhoz, ha nem voltunk idejében éberek, és eltévesztettünk valamit, de Isten figyelmeztet rá, visszafordulunk. Felismertük, hogy nem jó irányba haladunk, akkor ne menjünk tovább!
Jósáfát itt ment tovább, s a végén elment Ahábbal a végzetes csatába. Isten kü-lönös kegyelme volt, hogy őt nem lőtték agyon. Pedig őt vették célba. Aháb azonban ottmaradt, meg sokan ottmaradtak.
Van-e bátorságunk visszafordulni, vállalva a szégyent is? Késve is jobb engedelmeskedni, mint engedetlennek maradni. Van-e bátorságunk egyedül is vállalni az igazságot? Ha Isten adott annyi világosságot, hogy látjuk: ez nem jó, amerre most menni akarnak, emerre kellene. Ezek nem tiszta eszközök, ehhez ne nyúljunk. De ott nagy az egyöntetűség, — mint ahogy itt a hamis prófétáknál. Van-e bátorságunk szeretettel, — nem kioktatóan —, de határozottan képviselni az ige igazságát? Van-e bátorságunk odaállni azok mellé, akik merik képviselni? Mikeás merte képviselni, meg is volt róla a véleménye Ahábnak. És most Jósáfát úgy akarja kifejezni a Mikeás iránti szimpátiáját, hogy meg ne bántsa Ahá-bot. Ez általában nem megy. El kell dönteni, hova áll az ember. Ugrabugrálni a két ellenfél között nem lehet.
Van-e bátorságunk odaállni az Isten sokat szidott népe mellé? Azok mellé, akik azt mondják: a Szentírást, így ahogy van, igaznak tartják, Isten igéjének. — Ez ma nem népszerű, egyházi körökben sem. Akik azt mondják: Isten kijelentett akarata ma is időszerű és érvényes a házasságra, a szerelemre, a nemi életre, a pénzzel való bánásra, a pozíciókba való törekvésre, a gyereknevelésre... mindenre vonatkozóan érvényes ma is. Oda merünk-e állni melléjük? És ha őket szidják, vállaljuk-e, hogy minket is szidjanak velük együtt, mert színt vallunk.
De sok félénkséget szégyellnek a hívők utólag, amikor nem volt bátorságuk odaállni az Isten népe mellé! Mózesről olvassuk ezt a gyönyörű mondatot a Zsidókhoz írt levélben: „Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva a Krisztus gyalázatát, mert úgy ment, mint aki látta a láthatatlant.”
Mit választunk inkább? S van-e bátorságunk komolyan venni az igét, ha az egyszer ilyen világosan elhangzott, mint ahogy itt Mikeás mondta? Jósáfát nem vette komolyan. Azt olvassuk néhány verssel később: Jósáfát és Aháb pedig elindultak a hadba... — mintha mi sem történt volna. Akkor minek kérdezték meg Mikeást? Mert nem az Urat akarták hallani, vagy mert nem volt bátorságuk engedelmeskedni neki.
Egyre pogányabb világban élünk, ahol egyre nehezebb lesz ragaszkodni Isten kijelentett akaratához. Egyre inkább különcnek tűnik az, aki engedelmes akar lenni. Egyre több oldalról halljuk: nézd, mindenki ezt mondja, mondd te is ezt! Akkor jönnek a nagy indokok: a békesség kedvéért, a szeretet jegyében, a türelem jelszavával... s minden lehetséges, csak azzal szemben türelmetlen a világ, aki Isten akaratát következetesen cselekedni akarja. Ő legyen türelmes mindenkihez, fogadja el azt, hogy vele szemben türelmetlenek. Ilyen a világ. Ez ellen nem háborognunk kell, hanem egymást erősíteni abban, hogy maradjunk így is engedelmesek. Egyre inkább összemossák a dolgokat, elmosódnak a határok. Egyre természetesebb lesz, hogy azt mondjuk, ami népszerű, amit hallani akarnak.
Magától értetődő, hogy Istentől függetlenül szervezi meg az életét mindenki, és ó de sokféle vonatkozásban el lehet mondani, amit Mikeás ebben a látomásban látott: nincs ezeknek gazdájuk. Ki a gazdája ennek az országnak, a mi népünknek, az egyháznak, az életünknek, a gyerekeinknek, az ifjúságnak, az öregjeinknek? Ó de sokféle módon tapasztaljuk: nincs ezeknek gazdájuk. Pedig van gazdája ennek a világnak, csak aki tőle függetlenül akar élni, az nélküle marad, és abból ez lesz.
Mivel ezen a héten több estén összejönnek a keresztyének imádkozni, és mivel így szólított meg minket most Isten igéje, maradjunk néhány percig csendben, és nem hangosan, hanem mindenki magában, de ugyanazokért a dolgokért imádkozzunk. Szeretnék néhány imatémát megjelölni. Vigyük Isten elé ezeket ennek az igének az alapján.

Azért, hogy egy kicsit felfrissítsem az eddigieket, hadd ismételjem el a legfontosabbakat, amiket eddig hallottunk. Láttuk, hogy Jósáfát a már kettészakadt ország déli részének a királya volt, tehát ott uralkodott, ahol a dávidi dinasztia apáról-fiúra adta a királyságot. Tőlük északra a másik fél ország terült el, amelyik örökölte az Izráel nevet, a délit Júdának nevezték, és északon egymást követték a hitetlen, istentelen királyok.
Láttuk, hogy ugyanaz volt jellemző arra az akkori északi országrészre, ami ma például a mi országunkra. Azt a három idegen szót, ha akkor használták volna, akkor gyakran lehetett volna olvasni akkori újságokban, ha lettek volna: Tolerancia, — türelmesnek lenni mindenkivel szemben, miközben az Isten népével szemben nem türelmesek a többiek, mint ahogy ma is így van. Pluralizmus — mindenki hadd vallja azt, ami neki tetszik, hiszen a teljes igazságot úgysem ismerheti meg és vallhatja senki, valami igazságmozzanatra mindnyájan eljutunk, illetve az egy igazsághoz többféle úton is el lehet jutni. Virágozzék minden virág! Végső soron mindenkinek igaza van, oda lehet eljutni ezen az úton. Szünkretizmus, ami azt jelenti: melyik az a nagyképű vallás, amelyik azt meri állítani, hogy ő az igaz és a helyes. Mindegyikben vannak szimpatikus vonások, s tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha összegyűjtenénk ezeket, s csinálnánk egy közöset. Innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi, ahogy azt a New Age mozgalom próbálja megvalósítani. Ez jellemezte tehát az északi országrészt.
Délen voltak olyan királyok, akik komolyan vették Isten igéjét, az Ő tisztelését, de köztük többen voltak, akik arra vigyáztak: nem szabad ezt túlzásba vinni. Például Jósáfátnak az édesapja, az a bizonyos Ászá király, aki kiirtotta a bálványokat, de nem mindet. Lerombolta a bálványok tiszteletére épített oltárokat, de nem mindenütt. A szíve mélyén talán komolyan vette az igaz Isten igaz tiszteletét, — na de azért vigyázni kell, mert olyanok is vannak, akik ezt nem veszik jó néven. Azért a népszerűségét ne veszítse el az ember, nem szabad túlzásba vinni a hitet, az Istennek való engedelmességet, a szent életet. Egy kicsit Istennél, egy kicsit a világban, és aztán majd csak eldöcög a szekér így valahogy. El is döcögött, mert negyven hosszú évig uralkodott, és utána elég nehéz állapotban vette át Jósáfát, az ő fia, az országot.
Jósáfátról láttuk, hogy a legfontosabb számára az volt, hogy az élő Istennel szoros közössége legyen. Azt olvastuk: kereste az Urat, atyái Istenét, és nem kért segítséget a bálványoktól. Hiába lett volna talán népszerűbb így, ő azt mondta: csak az Urat, csak Őbenne bízzunk, ez a legfontosabb. Ezt követte az, hogy amit megértett Isten előtti csendjében, azt csinálta is. Nekilátott a bálványdöntögetésnek.
Láttuk továbbá azt, hogy a Bibliát megismertette az emberekkel. Egy kis csapatot lévitákból, papokból, fejedelmekből elküldött, hogy járják be az országot, és náluk volt az Úr törvénye A népnek szüksége van világosságra, világosság leginkább Isten igé-jéből árad, és nem ismerik, ezért is tévelyegnek. Tanítsátok meg őket az Isten gondolataira, kijelentésére, akaratára, igéjére! A közállapotok attól fognak leginkább javulni. Más lesz a házassági erkölcs, a munkaerkölcs, minden más lesz, ha Isten igéje bekerül az emberek fejébe, onnan leszivárog a szívükbe, és lesznek bizonyosan többen, akiknek az életvitelét is meghatározza. — Így gondolkozott Jósáfát.
Ebből az következett, hogy Isten adott neki nagyszerű gondolatokat. Tudta, mikor mit kell csinálni. Megszervezte Jeruzsálemben a helyőrséget, a határon a kritikus pontokra megfelelő csapatokat állított, és noha békeidő volt, néhány évig nagy nyugalom, mégis rendkívül tudatosan, koncepciózusan kiképzett egy ütőképes hadsereget, hogy ha esetleg szükség lesz, sosem lehet tudni... akkor meg tudjanak mozdulni. Isten adott neki bölcsességet, és úgy védte az ellenségeitől, hogy az ellenségeinek a szívébe félelmet oltott. Egy kicsi ország, maroknyi hadsereggel, körülvéve ellenségektől. Mi lesz ebből? Isten megoldása az, hogy az ellenség kezd félni tőle. És még a nagy ellenség, a filiszteusok is, ajándékokat hoztak és udvaroltak Jósáfátnak, nem kellett félnie támadástól.
Így telt el néhány esztendő, és akkor jött a csapda. Erről szól a mai szakaszunk. Akkor olyan helyzetbe került Jósáfát, ahol nem volt elég éber. Nem mert nemet mondani valamire, nem ismerte fel, hogy a kedves ajánlat vagy a kínálkozó lehetőség mögött az ellenség van ott, és az ellenség arra törekszik, hogy megtévessze, ha lehet, még a választottakat is. Ez itt ebben az esetben sikerült.
Rendkívül tanulságos ez a néhány mondat, amit most hallottunk. Adja Isten, hogy valamennyire világosan el tudjam mondani ennek az üzenetét!
Három lépcsőn akarja levezetni a sátán Jósáfátot. Nem nézi tétlenül az ördög soha azt, ha valaki Istennek engedelmes, ha eltökélten, elszántan, elkötelezetten Isten útján akar menni, és még másokat is arra segíteni, meg azon vezetni. Jósáfát ezt tette. Nem mindig durván támad, azonnal felismerhető módon.
Az Újszövetség kétféle támadási módját említi meg az ördögnek: „Mint ordító oroszlán, szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” — ez feltűnő; vagy „Mint a világosság angyala”, beférkőzik a hívő körökbe is, az egyházba is, és úgy próbálja tőrbe ejteni a Jósáfátokat. Itt ez az utóbbi történt. (1Pét 5,8; 2Kor 11,14)
1. Mi volt az első lépcső? Ezt olvastuk: „Jósáfátnak noha nagy gazdagsága és dicsősége volt, Aháb sógorává lett.” Sógorává lett Ahábnak, az északi királynak, akinek pogány felesége volt, a hírhedt, rettenetes Jezábel, aki pogány papokkal árasztotta el Isten népét és az országot, és bármilyen kegyetlenségre képes volt. Ő volt az állandó rossz tanácsadója a férjének. Aháb meg egy kicsit „papucs” volt. Nem volt elég határozott. Néha felébredt a lelkiismerete, de befolyásolható volt, és Jezá-bel tudta, hogyan kell befolyásolni.
Miért kell Jósáfátnak sógorságot szerezni egy ilyen családdal? Mi indokolja ezt? Úgy tűnik, semmi. Ilyenkor szokták kérdezni az emberek — én többször találkoztam már ezzel a kérdéssel: miért csináltad ezt? A válasz: miért ne? Hát miért ne? Azért ne, mert Isten világosan megtiltotta az Ő népé-nek, hogy pogányokkal összeházasodjanak. Például ezért ne! És ez önmagában elég, ha Istennek van egy határozott parancsa. Aháb és Jezábel gyerekei félpogányok voltak.
Ez a bizonyos sógorság úgy történt, hogy Jósáfát a fiának, Jórámnak, feleségül kérte Ahábék egyik leányát. Ezt teljesen a szülők döntötték el akkor. De még ha Jórám lett volna szerelmes abba az Atáljá nevű kislányba, akkor is megpróbálom józanítani. Beszéljük meg: nem akarlak feltétlenül lebeszélni, fiam, de tudod te, kifélék azok? Az van az igében is a szülőkről: „Akik gyűlölték az Urat”. — Kell neked egy ilyen lány, akinek a szülei gyűlölik az Urat? Kérdezted az Urat, mikor ezt akarod feleségül? — Itt nem erről volt szó, hogy Jórám szerelmes lett, hanem apuka így döntött, és megbeszélte a két apuka egymással. Miért kell odamenni egy ilyen házba a fiamnak lányt kérni?
Ne találgassuk, miért, mert a Biblia nem szól erről. Politikailag, gazdaságilag előnyös lépésnek tűnt ez. Két kicsi nép királyi családja összeházasodik, mindenképpen megerősíti mind a kettőt. Nem tudjuk, milyen meggondolások. Az biztos, hogy ez utálatos volt Isten szemében. Olvassuk is ezt később, Isten prófétát küld Jósáfáthoz, és elmondja neki: nem tudtad, mit csináltál akkor. Nem kérdezted az Urat, nem gondolkoztál, nem imádkoztál. Később ezt olvassuk erről a menyéről: „Amikor Atáljá látta, hogy meghalt a fia, kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát.” Júda királyi háza Jósáfát és az utódai. (Egy kicsi fiút sikerült csak valakinek kimentenie, és ő aztán később Isten-áldotta király lett. — 2Krón 22,10)
Sógorságot szerzett Ahábbal. Ez ártatlannak tűnő mondat.Mi kifogásunk van ellene? Mindenki azzal szerez sógorságot, akivel akar. Biztos? Isten gyermeke nem! Ha meg ilyen felelős pozícióban van, akkor végképp nem! Ennyit sem engedhet meg magának? Nem bizony! Neki azt kell kérdezni: Uram, te mit engedsz meg nekem? Egy elkötelezett, felelős hívő ember semmit sem engedhet meg magának! Ugyanakkor teljesen szabad, mint az Isten gyermeke. Szabad arra is, hogy minden lépése előtt komolyan kérdezze az Urat: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És szabad arra, hogy képes is azt cselekedni. A kérdés: akarja-e? Nem esik-e abba a hibába, hogy „vannak semleges lépések. Ennek semmi köze a lelki élethez.” Hogyne lenne! Kihatott az egész életre. Ez tehát mindenképpen hibás lépés volt Jósáfát részéről, hogy Ahábékkal szerzett sógorságot.
Pál apostol részletesen ír erről a problémáról: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Kö-zöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” (2Kor 6,14-18)
Majd erre még visszatérünk, hogy ez mit jelent valójában. De Jósáfát itt belehajtotta a fejét olyan igába, hogy hitetlenekkel került közös vállalkozásba, közös családba, közösségre. Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke nem szereti a hitetleneket, — sőt, Isten gyermekei tudják igazán szeretni a nem hívőket is mentő szeretettel. Nem azt jelenti, nem tiszteli őket, nem segíti, nem védi, nem dolgozik jókedvűen együtt velük, nem fog össze mások segítésére. Dehogynem! Csak közösséget nem vállal velük, mert mihelyt a világ szeretése, tehát az Isten nélküli gondolkozás szeretete jellemzi a hívőt, kilépett az Istennel való közösségből, s attól kezdve bármi rossz megtörténhet vele. Sodródik. Elragadja a világ, és egyre mélyebbre kerül, mint ahogy itt Jósáfát is. Ez volt az első lépcső.
2. A másodikat így olvassuk: „Néhány év múlva elment Ahábhoz Samáriába, és Aháb sok juhot és marhát vágatott le neki meg a vele levő hadinépnek.” Hát ez ellen mi kifogásunk van? Meglátogatja a rokonát. Egyik király a másikat. Szomszédok összejönnek. Ezt csak dicsérni lehet. Minél gyakrabban tegyék, beszélgessenek jót. Mi rossz van ebben?
Az, hogy Jósáfát nem egyedül ment. Nagy néppel ment. Ez protokolláris látogatás is volt. Aháb meg kitett magáért. Levágatott sok juhot és marhát Jósáfátnak és a vele levő hadinépnek. Nagy lakoma volt, amúgy Aháb módjára. Itt nincs leírva pontosan, hogy mit csináltak, de más helyekről tudjuk, hogy ilyenkor nem maradt el a bor, nem maradtak el a táncosnők, és nem maradt el a bálványoknak bemutatott áldozat. Mit keres ezen Jósáfát?
Egy olyan ember, akinek az Istennel való közösség a legfontosabb, aki a Bibliát népszerűsíti az országban, aki azt, amit megértett az igéből, csinálja is, és ezen sok áldás van. Isten emeli őt egyre magasabbra, megvédi az ellenségektől, elhalmozza gazdagsággal, tekintélyt ad neki mások előtt. Mindent Istentől kap ajándékba. Hogy meri ezt megcsinálni, hogy hátat fordít Istennek?! Elköveti azt a szörnyűséget, hogy részt vesz egy tivornyán, amelyik a pogány bálványoknak bemutatott áldozatba torkollik. Ezt is megengedheti magának?
Testvérek, aki egy kicsit megenged magának abból, amit Isten utál, az egyre mélyebbre csúszik ezen a lejtőn. Bizony, ilyenkor nagyon is meg kell kérdezni: Jósáfát, mit keresel az ilyen tivornyákon?
Ugyanaz történt nagycsütörtökön Péterrel is, és tőle is meg kell kérdeni: mit keresel ott? Azokkal együtt melegszel egy tűznél, akik néhány órával előtte letartóztatták Mesteredet? Mit keresel ott, Péter? Az nem a bizonyságtétel helye. Nem is hangzott el bizonyságtétel, csak Krisztus-tagadás. Oda nem küldött téged a Mestered. A te nagy szíved vitt oda, hogy lássad, mi történik vele. Hát lásd, mi történt veled! Amikor valaki egy lépést is mer tenni Isten gyermekeként úgy, hogy nem kérdezi az Urat, vagy tudja is, hogy az engedetlenség, de ennyit még megenged magának, abból mindig tragédiák következnek.
Néhányszor hallottam már őszinte beszámolót erről. Egy fiatalember mondta el, akinek Isten új életet ajándékozott egyik nyáron. Szilveszterre nagy szeretettel meg erőszakosan hívták a régi barátai, hogy elment velük egy buliba. Azt mondja: éjféltájt, amikor mindenki be volt „állítva” egy kicsit, körülnézett: hol is van ő? Vágni lehet a füstöt, megsüketül már a bömbölő zenétől. Nincs egy józan ember, folyik a trágár beszéd. Akárhova néz, mindenütt parázna jelenetek. Mit keres ő itt? Valósággal megijedt attól, hogy jöhetett ő el ide. Vette a kabátját, és hazament. Ő még érzékelte.
Nem tudjuk, Jósáfát érzékelte-e. Úgy tűnik, itt nem. Kell később egy prófétai kemény beszéd, hogy észbe kapjon és bűnbánatra jusson. Komolyan kell vennünk azt, amit Jézus többször is mondott: „Legyetek éberek és józanok!” Az előbb idézett péteri ige is így kezdődik: „Legyetek éberek, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” Nem lazíthatunk így lelkiképpen egy pillanatra sem. Ez nem azt jelenti, hogy az ember örökké görcsöl, hanem azt jelenti: mindig az Úrra néz. Akárki akárhova hívja, mit ajánl, ígér, fenyeget — Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? És majd látni fogjuk, ha Isten éltet minket, hogy lehet, hogy kórusban tanácsolnak valamit úgynevezett próféták, és egy valaki mond mást, de az az egy valaki lesz az Úr szava esetleg. A nép szava nem Isten szava, — a Szentírás, Isten szava.
Jósáfát, aki másoknak a Szentírást ajánlotta, itt most mintha becsukta volna a szemét. Itt már sodródik. Ha már megvendégelik, utasítsa vissza? milyen udvariatlanság ez? Kerülünk ám néha ilyen kényelmetlen helyzetekbe. — Milyen szeretetlenek a hívők, hogy abban nem vettek részt. — Egyszer te is megteheted, attól nem veszíted el az üdvösségedet. Hallunk ilyesmit, és az ember gyáva arra bizonyos helyzetekben, — noha mindig bátran döntött addig Isten mellett, — hogy ott, abban a helyzetben is hű maradjon hozzá, és nemet mondjon valamire, ami Istentől idegen.
Ez igen hálátlan és kényelmetlen feladat, és sokan félnek nemet mondani. Ha kifejezett bűnről van szó, még arra is gondol az ember: ó, hát Isten kegyelmes, majd megbocsátja. És Isten valóban kegyelmes, de a lelki kárt nem kerülheti el az ember. Isten adjon nekünk éberséget!
Hadd idézzek egy kicsit közönséges, és templomba, szószékre nem nagyon való közmondást, de illik Jósáfát tragédiájához: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Jósáfát itt Aháb-féle istentelenek közé keveredett, és hova vezetett ez?
3. Egyszer csak megszólal Aháb — elolvastam a párhuzamos helyet a Királyok könyvéből is, az volt az érzésem, egy kicsit már alkoholosan —: Kié is Rámót-Gileád? Kié az a város, amit a szíriaiak elraboltak tőlünk? Nosza, menjünk, foglaljuk vissza! Egy ilyen horderejű döntést nem lehet „pityókásan” és egyedül meghozni. Az ilyesmit értelmes, higgadt, józan emberek meg szokták tárgyalni. Aztán kiszámítják: mivel járhat az? Gondolkoznak. De amikor gondolkozni sem tud valaki, csak felröppent egy ötletet, és nosza gyerünk... Ez nem komoly dolog.
És mit mond Jósáfát? „Elmegyek, akárcsak te, és az én népem, akárcsak a te néped; veled leszünk a háborúban!” Hát eddig éppen azért áldhatta meg őt Isten, mert nem ment oda, ahova Aháb ment. Meg nem küldte oda a seregét, ahova ő küldte. Mert ő más úton mert járni, az Isten útján. Hát így teheti áldássá még az Ahábok számára Isten a Jósáfátokat, a hitetlenek számára a hívőket, ha mernek mások maradni. Ha a só só marad, akkor fogja megízesíteni az ételt. Ha a gyertya világít, akkor lesz a sötétben láthatóvá sok minden. Ha az marad, akivé Isten formálta, akkor is, ha ez mindenestől elüt a környezetétől. Ezt adja fel Jósáfát?! És ilyen könnyen?
Valóban ijesztő ez. Elindulni nem szabad! Az első lépés volt rossz. Ne legyen Aháb a sógorom! Majd ad Isten az én fiamnak valaki mást. Meg majd találok én más szövetségest, ha esetleg arra gondolt, hogy ketten erősebbek leszünk, mint egyedül. De nem az istentelennel fogunk kezet! Az istentelent szeretjük, ha kell segítünk neki, védem a becsületét, tisztelem őt őszintén, de nem harcolom az ő harcait. Ami neki hirtelen eszébe jut, arra nem szabad azt mondani: jó, akkor megyek én is, meg a seregem is. Ott leszek, ahol te vagy. Még akkor sem, ha ezek után illett ezt mondani. Hát ha rokonok, meg ha megették a nagy lakomát, akkor most tiltakozzék? Egyre nehezebb nemet mondani, minél lejjebb csúszik az ember. De még presztízsveszteség árán is nemet kell mondani, ha valaki végre világosságot kapott.
Heródes jutott az eszembe, aki szintén ilyen könnyelműen megígérte ott a születésnapi lakomán: kérj, amit akarsz, mondta Salómének, a tizenéves kislánynak, és megadom neked. Akkor anyja tanácsát hallja: kérd a Keresztelő János fejét. S a kislány megy, és gépiesen mondja. Heródes kétségbeesik: erre nem gondoltam, de a vendégekre való tekintettel, jobb meggyőződése ellenére, mégis lefejezteti Keresztelő Jánost. Többször gondoltam arra: mi lett volna, ha azt mondja: vállalom az „égést”, megszégyenülök, meg lesz a véleményük rólam, de ezt nem! Bocsánat, ez nem jutott eszembe, nem gondoltam, hogy ilyet kértek. Ezt nem teljesítem! Vállalom a szégyent. Miért mondtam olyan könnyelműen, hogy akármit kérsz...
Inkább vállaljuk a szégyent, minthogy tovább csússzunk a lejtőn! Mert ebből aztán borzalmak következtek, ebből a közös hadjáratból. — A későbbiek során fogjuk látni.
A Példabeszédekből az a mondat jutott eszembe: „Aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki tönkretesz.” (18,9) Hívő ember nem viselheti magát lágyan. Az ilyen döntésekben különösen nem, hogy az Istennek kedves vagy utálatos. Az én Uram mondja ezt nekem, vagy egy istentelen kollega Aháb javasolja? Nem viselhetjük lágyan magunkat. Edzett lelki magatartásra van szükség, mert nem könnyű megmaradni mindvégig azon az úton, amelyikre minket Jézus Krisztus hív.
Csak megemlítem, s gondolkozzunk rajta otthon. Ezt a nagyon kényes kérdést érinti ez a néhány mondat, ami a mai igénk volt: Isten gyermeke és a világ. A hívők és a nem hívők kapcsolata. Amikor azt mondom: nem hívők, szándékosan nem mondok hitetlent, mert semmi megvetőt vagy bántót nem szeretnék ennek a zöngéjéhez kapcsolni. Ő még nem hívő, lehet, hogy egy hét vagy év múlva már testvérek leszünk a Krisztusban. Nekünk így kell néznünk mindenkire. Nagy szeretettel, de tudva azt, hogy közös vállalkozásaink nem lehetnek, mert nem közös az Urunk. Más parancsol nekünk, meg nekik. Ha valaki Isten gyermeke, neki az élő Isten parancsol, Isten-uralom érvényesül az életében, a nem hívő életében meg bűnuralom érvényesül, amit ő úgy él meg: én-uralom, de nem Isten-uralom. Ha más a parancsolónk, hogyan csinálhatnánk ugyanazt? Akkor nem lehetnek közös hadjárataink. Másért harcolunk, mások az eszközeink is, más célokat tűz elénk a mi Urunk, és ezt vállalni kell.
Erre mondják: a hajó a vízben van, csak a víz ne kerüljön a hajóba, mert az azt jelenti: léket kapott és elsüllyed. Az Isten népe ebben a világban él, csak a világias, Isten nélküli gondolkozás ne kerüljön az Isten népe közé, mert annak szörnyű következményei lesznek.
Jeremiásnak mondta ezt élesen Isten: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk akkor sem, ha emiatt nem leszel népszerű előttük. Hol van az a Bibliában, hogy népszerűnek kell lenni? Jézus népszerű volt? Minden oldalról lőttek rá! Aki ismeri a célt, és ismeri azt az Urat, aki elhívta erre az útra, az ilyen körülmények között is ragaszkodik hozzá, vállalva minden áldozatot, amivel ez esetleg jár.
Ez felvet ilyen nehéz kérdéseket: kikkel barátkozzék, vagy barátkozhat Isten gyermeke, és milyen szinten? Felveti a házasságra nézve is, hogy hitetlenekkel, felemás igában? Felveti a különböző felekezetek és vallások egymással való kapcsolatkeresését illetően is azt: Isten szerint való ez? kényesebb kérdések, de ezekben minél inkább tisztán kell látnunk. Ne riasszon vissza az, ha az engedelmességünket úgy minősítik: különc vagy, külön utakon jársz, szeretetlenség ez. Minősítsék, ahogy akarják. Szeressem őket nagyon, de arról az útról, amelyik az életre visz, ne hagyjam magam eltéríteni!
Ha Isten segít minket, folytatjuk. Engedjük most, hogy ez ülepedjék bennünk. Hadd kavarjon fel esetleg álmegoldásokat is bennünk, és jó lenne, ha megoldatlan kérdéseinkre Istentől kérnénk választ.