Cseri Kálmán

A hetedik parancsolatot tanulmányozva két héttel ezelőtt láttuk, hogy Isten a nemiség helyét a házasságban jelölte ki, ami egy férfinek és egy nőnek egész életre szó-ló totális és kizárólagos szövetsége. Múlt vasárnap a lelki paráználkodás volt a témánk, ami abban áll, hogy Isten népe az őt kiválasztó és szerető Isten mellett embercsinálta, kitalált bálványokat is istenként tisztel, ezzel megszegi Isten szövetségét, kilép abból, és védtelenné válik. Ez után a szövetségszegés után bármi rossz bekövetkezhet az ilyen nép és ilyen ember életében.
Folytassuk tovább a hetedik parancsolat tanulmányozását, és ma a paráznaság tágabb értelméről szóló bibliai tanítást vizsgáljuk meg, annál inkább, mert amit erről, főleg a Mózes könyveiben olvashatunk, azok a rendellenességek ijesztően szaporodnak a mi korunkban, mérhetetlenül sok kárt okozva. A lelkigondozásban is mérhető már ezeknek a növekedése. Annak a sok lelki, emberi, egészségi, sőt gazdasági kárnak a növekedése, ami ennek a következménye.
Először szeretném felsorolni azokat, amiket a Biblia erről említ, azután nézzük meg, mi az oka annak, hogy így szaporodnak ezek a szörnyűségek, és végül azt, hogy Isten igéje szerint mi a kiút, a megoldás ezekre.
1) Mit említ a Szentírás tágabb értelemben a hetedik parancsolatról? A Biblia a prostitúciónak minden formáját a paráznasághoz sorolja és megtiltja. Manapság különösen jövedelmező üzletággá nőtt a gyermekprostitúció, és ma már nemcsak a TávolKelet országaiban, hanem Európában, sőt itt nálunk is, sok kicsi gyermek belenyomorodik ebbe a szörnyűségbe. Gyermekek tíz- és százezreit teszik tönkre kegyetlenül, embertelenül megnyomorítva testüket, lelküket - sokszor helyrehozhatatlanul egész életükre.
A Biblia külön említi az úgynevezett kultuszi prostitúciót, amikor egy-egy pogány bálvány szentélye körül, az úgynevezett istentisztelet után dúlt a szabad szex, az illető istenség nagyobb tiszteletére. A Korinthusiakhoz írt első levél néhány kitételét csak ebből a háttérből érthetjük helyesen, ezért rendeli ott el Pál apostol, hogy az istentiszteleten az asszonyok fedjék be a fejüket, mert ezeken a pogány orgiákon a kibontott haj felhívás volt a szabad szerelemre. A keresztyének még formailag is határolják el magukat minden ilyentől - ez ennek a magyarázata.
Azután paráznaságnak tekinti a Szentírás a közeli vérrokonok nemi érintkezését, és éppen ezért tiltja. Megtiltja az állatokkal való közösülést - nem is gondolják a testvérek, hogy erre manapság is van példa. És paráznaságnak tekinti az azonos neműek szexuális viszonyát, a homoszexualítást is. Ezek közül kettőről egy picit részletesebben hadd szóljak, mert talán a legtöbb kárt napjainkban ezek okozzák.
Az egyik a gyermekekkel létesített szexuális kapcsolat, az úgynevezett pedofilia. Félelmesen terjed. Nemcsak Belgiumban probléma ez, hanem itt nálunk is, csak ez tipikusan olyan területe az életnek, amiről nem beszélnek, főleg annak szenvedő alanyai hallgatnak. Sokszor ez a bűn kiegészül más szörnyű bűnökkel, a kisgyermekek kínzásával, és nem egyszer megölésével. Ennél a bűnnél a felnőtt visszaél a maga hatalmával, fizikai és szellemi fölényével, zsarolja, megfélemlíti a gyermeket, aki félelmében hallgat és tűri azt, amit vele csinálnak. A legszomorúbb, amikor valaki a saját édes vagy nevelt gyermekét, vagy unokáját kényszeríti paráznaságra. S mivel az nem meri megmondani, hogy mit csinálnak vele, ezért évekig folyik ez a szörnyűség sok családban.
A paráznaság másik divatos és egyre hódítóbb formája a homoszexualitás. Egy ideig vitatkoztak arról, hogy ez bűn vagy betegség. Ma már ott tartunk, hogy az egyik neves magyar szexológus azt mondja: a szexualitás delikát formája. Ide tévelyedhetünk el Isten igéjének világos óvásaitól és tanításaitól. Mit mond Isten igéje erről a bűnről? A Mózes könyveiben részletesen olvashatunk erről. A 3Móz 18. része praktikusan felsorolja a hetedik parancsolat összes elképzelhető megszegési módját. Hosszú lista kerekedhetett ki már akkor is, hát még ma, egyebek közt ezt is mondja: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utá-latosság ez az Úr előtt.” És két fejezettel később, ahol a szankciókat sorolja fel, azt mondja: mind a kettőjüket halállal kell büntetni.
Itt most nem ennek a prófétái akarunk lenni, hogy milyen szankciót kell alkalmazni, inkább azt kell világosan látnunk, hogy miről van szó, és mi ebből a kiút.
A Biblia tanítása szerint a homoszexualitás egyértelműen bűn, és másoknak, főleg sokszor fiatalkorúaknak a megrontása - vagyis erre a bűnre való kényszerítése még súlyosabb bűn. Sok emberben van rejtett hajlam az azonos neműek iránti nemi érdeklődésre. Ha azonban ezt nem ingerlik, akkor problémát nem okoz, és normális mederben folyik az ilyen emberek nemi élete is. Ha azonban kisgyermekkorban, vagy bizonyos körülmények között - például börtönben, katonaságnál - felébresztik, felerősítik ezt a vágyat, akkor rögzülhet és a későbbiekben sok nehézséget okoz az illetőnek.
Akivel ez megtörtént, azt nem kell nekünk megbélyegeznünk vagy kiközösítenünk sem az emberi közösségből, sem a gyülekezetből. Szeretettel és megértéssel fogadjuk és vesszük körül az ilyen testvéreinket is, de két dolgot feltétlenül mondunk nekik. Az egyik: Jézus Krisztus tud adni szabadulást ebből a megkötözöttségből, és ha keresi az Úrral való közösséget, át fogja élni ezt a szabadulást, mint ahogy sokan eljutottak erre. A másik: addig is, amíg megszabadul az ilyen késztetésektől, feltétlenül a teljes önmegtartóztatás az ő dolga. Ez egyébként nemcsak a homoszexuálisokra vonatkozik. Az első alkalommal világosan láttuk, hogy a heteroszexuális, a másik nem iránt érdeklődőkre is a Szentírás azt mondja, hogy mivel a nemiség helye a házasságban van, a nélkül, vagy azon kívül mindenképpen az önmegtartóztatás kötelező azokra, akiknek jelent valamit Isten igéje.
Egyébként egyre több szakember állítja azt, hogy a homoszexualításnak nem genetikai és nem hormonális okai vannak, tehát nem valami végzet, ami ellen nem lehetne győzelmesen harcolni, vagy amiből nem lehetne szabadulni, hanem sokszor a rendezetlen családi körülmények, a nem megfelelő apa vagy anya modell, vagy rossz, negatív ráhatás, esetleg kényszerítés vezethet ide. A legtöbbet az árt, hogy a korszellem ma már nemcsak nem ítéli el a homoszexualitást, hanem egyenesen emberi joggá léptette elő. Azt mondja: az önmegvalósítás egyik formája, a szabadság megélésének az egyik módja. És ez a szemlélet, meg amit ez sugall, feloldja az emberekben levő természetes védőgátakat is, és ezért árasztja el ez ma a világot.
Sajnos az egyházak is beálltak ebbe a kórusba. NyugatEurópában sok egyházban már homoszexuális lelkészek homoszexuális úgynevezett párokat összeesketnek. Lehet látni folyóiratokban ilyen fényképet, hogy díszes esküvőn kivonul a templomból karöltve két férfi vagy két nő. Azt szeretném megkérdezni az ilyenektől, hogy vajon ha a társadalom jelentős része homoszexuálissá válna, ki fogja megtermelni ezeknek az embereknek a nyugdíját?
2) Itt térünk át a második fejezetre: mi az oka annak, hogy a hetedik parancsolatot ilyen könnyen félretesszük, és a megszegésének ilyen sok formája van, amit mind-mind olyan sok nyomorúság követ, amit csak egy lelkigondozói napló tudna igazán elmondani.
Említettem az előbb ezt a szót: korszellem. Nekünk le kell lepleznünk azt, aki a korszellem mögött áll. Olyan korban é-lünk, amely könnyedén túlteszi magát Isten parancsain, kacagva átugrik azokon a védőkorlátokon, amiket Isten a mi utunk szé-lére helyezett, hogy védjen a balesetektől, bajoktól. Olyan korban élünk, amelyik azt gondolja, hogy a szabadság azt jelenti: mindenki nyugodtan tegye azt, ami neki pillanatnyilag a legnagyobb élvezetet szerzi. Aztán csak későn eszmélnek az emberek arra, hogy milyen csapdába kerültek bele. Áldozatokká váltak, és nem tudnak magukon segíteni.
Aki beszélgetett már AIDS-szes betegekkel vagy szabadulni vágyó homoszexuálisokkal, úgy igazán őszintén, az tudja, hogy mennyi nyomorúság követi ezeket a bűnöket, és milyen tehetetlenné válik az, aki kezdetben könnyedén megszegte Isten parancsát. A tévesen értelmezett szabadság ilyen rabságba vezet.
Talán éppen a hetedik parancsolat az, amit a legbátrabb mozdulattal törölnek ma az emberek a kötelező betartandók közül. Ki az, aki ma bűnnek tartja, hogy megcsalja a feleségét, megerőszakolja a nevelt lányát, megrontja a szomszédnak a kamasz fiát, vagy felkínálja magát a főnökének, vagy kikezd a férje legjobb barátjával? Nagyon sokaknak ezek egyáltalán nem bűnök, néha még erényt is csinálnak belőlük. Annyira vakká tesz az ördög minket, hogy még ilyen szörnyűség, mint az AIDS, sem riaszt vissza sokakat. És itt már kimondtam azt, amit a Biblia mond arról, hogy ki áll a korszellem mögött.
A korszellem mögött az áll, akiről Pál apostol az Efézusi levélben többször is leleplezően írt. Például a második fejezetben így: „Titeket is életre keltett Krisztus, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek.”
Az a levegőbeli hatalmasság, vagy ahogy itt mondja: a levegő birodalmának fejedelme, aki mindig az Istennel szembeni engedetlenségre lázítja az embert, s aki aztán a következményekkel magára hagyja, - lásd Júdást nagypénteken, - az áll a korszellem mögött. Ő az, aki letagadja magát, ő az, akit csak Isten igéje leplez le és mutat be nekünk, s aki a testünk kívánságait ingerli fel mindig, és kiveszi a testet a lélek uralma alól; igyekszik kiszakítani az életünket Isten uralma alól. Ennek pedig az lesz a következménye, amit két fejezettel később így ír az apostol az Efézusi levélben: „Mondom tehát, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint. Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük. Ezért erkölcsi érzékük eltompult, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.”
Érdemes lenne minden szóról külön beszélni, hogy mennyire a mai helyzet leírása ez. A korszellem mögött tehát e világ fejedelme: a sátán áll. És mi az oka annak, hogy az embert ilyen könnyű magával ragadnia, és kizökkentenie abból a rendből, amibe Isten belehelyezte? Ennek az okát olvastam fel istentiszteletünk elején a Római levél első részéből. Pál apostol itt különös összefüggésre mutat rá. Azt mondja: mivel az emberek büszkék lettek az értelmükre, ezért egészen buta, ostoba dolgokat csinálnak. Mivel Istent nem tisztelik Istenként, ezért az Ő teremtményeit léptetik elő istenekké, azokat tisztelik, és mivel Istennek nem adják meg azt a tiszteletet, ami egyedül Őt illeti meg, ezért megzavarodik az egymással való kapcsolatuk is. Összezavarodnak az emberi kapcsolatok, s mivel Istent nem tekintik Istennek, egymást nem tisztelik és nem szeretik emberként, csak tárgyként akarják használni a maguk élvezeteire.
Lényegében a hetedik parancsolat mindenféle megszegése mögött ez van: nem tisztelem és szeretem a másikat emberként, hanem tárgynak tekintem, akit a magam élvezetére akarok használni. Kivetkőzik az ember emberi mivoltából - mint ahogy olvastuk a folytatásban -, és olyan hozzá nem illő dolgokat csinál, amilyeneket sokszor még az állatok sem csinálnak. De mindenesetre, ha a lélek uralma alól kivonjuk a testet, akkor az út az elállatiasodáshoz vezet. Erről szól itt ez az ige, és ma az egész társadalom gondolkodását egyre inkább az jellemzi, hogy élvezeteket szerezni, haszonra szert tenni, gyors nyereségre eljutni, és azonnal kielégíteni mindenféle igényt vagy szükségletet. Ráadásul általában csak a testi szükségletekről van szó, mintha lelke nem is lenne az embernek. Ebben a helyzetben azonban már a testét sem tudja komolyan venni, módszeresen pusztítják soka a testüket is nikotinnal, alkohollal, hormonális fogamzásgátlókkal, és a szexuális partnerek gyakori cserélgetésével.
Ezt sugallja a korszellem, ami mögött egy személy, az Isten ősi ellensége áll, aki emberölő volt kezdettől fogva, és ezt nem veszik észre sokan, és ennek a sötét erőnek engednek, miközben a pillanatnyi gyönyörök útján vezeti őket a biztos pusztulásba.
3) Mi ebből a kiút? Ezek a jelenségek rohamosan szaporodnak, és mérhetetlenül sok kárt okoznak. Van-e erre megoldás? Először is azt vegyük észre, hogy egyedül Isten igéje leplezi le ebben a kérdésben is a valóságot. Egyedül a Szentírás mutat rá erre az összefüggésre, hogy mindezeknek a rendellenességeknek a valódi oka az, hogy az Istennel való kapcsolatunk megzavarodott. Ahol az megzavarodik, ahol az ember nem adja meg Istennek azt, ami Istent megilleti, tehát Őt nem mint Teremtőt, és nem mint az egyedül élő igaz Istent tiszteli, ott szükségképpen gomba módra elszaporodnak a rendellenességek, amikkel nem tud mit kezdeni.
A megoldás tehát csak az, ha Istennel rendbejön. Ha Őhozzá visszatalál, ha az élő Istennek megadja az Őt megillető tiszteletet, ha újra eljut oda, hogy Istent Teremtőnek tiszteli - milyen nehéz ide eljutni, az úgynevezett természettudományosan felvilágosult embernek, akinek ma sokan tartják magukat, de amikor valaki így hódol újra az igaz Isten előtt, gyönyörűség nézni, ahogy Isten belép egy ilyen ember életébe, és újra helyére rakja a dolgokat. Mert mindenekelőtt az embernek kell újra a helyére kerülnie, és akkor helyesen fog gondolkozni és cselekedni. Akkor újra a helyére zökken az életében a szexualitás is, amit Isten teremtett, ami nagy erő, amit Ő jónak teremtett, de ha ezt kiszakítjuk az összefüggésből, ha nem a rendeltetését teljesíti, ha nem az Isten által kitűzött célokat szolgálja, ha kivesszük Isten uralma alól, akkor pusztító tűzvészként rombol az ember életében.
Márpedig láttuk azt, hogy a nemiség elsődleges célja Isten gondolata szerint a szaporodás, és a házaspár - egy férfi és egy nő - közösségének az erősítése. Például homoszexualitás esetén egyik cél sem valósulhat meg. Tehát ha nem az Istentől adott cél szolgálatában áll, és nem Isten uralma alatt működik, akkor pusztítani fog az, ami egyébként épített volna.
Itt vagyunk a reformáció emlékünnepének a küszöbén, a gondolataink újra és újra visszaszállnak a XVI. századba, s gondolunk mindazokra, akiket Isten reformátorként használt az előtt is, meg azóta is. Szeretnék testvéri felhívást intézni most a gyülekezethez: Lássunk hozzá egy alapos, komoly reformációhoz az életünkben most ebben az összefüggésben!
A reformáció azt jelenti: visszaalakítani. A mostanit visszaformálni, visszaalakítani az eredetire. Honnan tudjuk, mi volt az eredeti? A Bibliából. Isten igéjéből tudhatjuk meg, hogyan gondolta Isten eredetileg. Isten igéje leplezhet le az életünkben minden olyan visszásságot, torzulást, deformálódást, ahol az Ő igéjétől eltértünk. Legyen bátorságunk ahhoz - mint ahogy szoktam javasolni, hogy vasárnap délutánonként egy csendes órát vagy félórát töltsünk Isten színe előtt -, hogy megkérdezzük ma tőle őszintén: Uram, mik azok a pontok, ahol leginkább deformálódott a gondolkodásom és életgyakorlatom? Ahol már észre sem veszem, hogy eltértem igédtől. Kérlek, add Szentlelkedet, hogy az visszaformáljon, visszaalakítson engem az eredetire. Hogy minden úgy működjék az életemben, ahogy azt elgondoltad. Lehet, hogy sok téren magunk sem tudjuk, milyen lenne az. Éppen ezért vegyük elő a Szentírást, és mától kezdve mindennap olvassunk belőle, és ahova Isten odateszi az ujját, amire rámutat: ezen a ponton kellene reformációt végrehajtani, ott halogatás nélkül, azonnal merjünk engedelmeskedni. Ehhez bátorság kell, testvérek. Olyan hangos az ellenkórus, az úgynevezett korszellem, s mögötte az ördög annyira az ellenkezőjét fújja annak, ami Isten igéjében hangzik, hogy egyre nehezebb reformált módon, Isten igéjéhez ragaszkodva élnünk.
Vagyunk azért néhányan Isten kegyelméből, akik bátoríthatjuk egymást, akik felemelhetjük azt, aki éppen elesett, akiknek az élete világít, és nekünk is erőt adhat, de legfőképpen erőt ad nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus, akiről azt olvassuk a Péter levelében, hogy egyenesen azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen. Hogy ez az alapvető nagy reformáció, az Istenhez való visszatalálás bekövetkezzék az életünkben. Amikor megtanulunk újra bízni Istenben és az Ő igéjében, úgy ahogy énekeltük. És amikor a gyakorlatban is átadjuk neki az uralmat minden felett. Ne korlátozódjék ez most csak a hetedik parancsolattal kapcsolatos kérdésekre, de kezdjük talán ott, mert ott is sok minden deformálódott az életünkben.
Engedjük, hogy Isten elkezdjen és véghez vigyen egy nagy reformációt mindannyiunk életében, függetlenül attól, hogy milyen felekezethez tartozunk. Engedjük, hogy megújítsa a vele való közösségünket, aztán hadd zökkenjen a helyére mindaz, ami kizökkent onnan, elsősorban mi magunk kerüljünk vissza a vele való szoros közösségbe, és valósuljon meg Isten uralma az életünkben ténylegesen. Nemcsak úgy, ahogy Jézus leleplezte az emberi szívnek ezt a hamisságát, hogy sokan mondogatják: Uram, Uram. Azt mondja: ezek nem mennek be a mennyek országába. Aki cselekszi az én Atyám akaratát, az igen!
Kezdjük el cselekedni egy ponton, ahova Isten ma majd rámutat, vagy talán most rámutatott. Aztán majd egyik hozza a másikat, és egy nagy tisztulás, elmélyülés, megújulás következne be mindannyiunk életében, hogy így mi is, meg mindaz, amit Istentől ajándékba kaptunk, ismét az eredeti célját szolgálja.
Itt van előttünk a megterített úrasztala, aki tényleg szeretne reformálódni, elkezdheti már most. Ezt a csendes félórát, amit együtt töltünk még, eltöltheti Isten előtti bűnbánó imádsággal. Kérheti Őt: Uram, valóban mutasd meg nekem mindazt, ami fékez, megnyomorít, megterhel, alkalmatlanná tesz arra, hogy a dicsőségedre és mások javára éljek, és kész vagyok - akármilyen nehéznek tűnik is - újra mindenben egyedül a te igéd szerint élni.
Ezért imádkozzunk.

Hallgassuk meg az énekkar szolgálatát. Ádám Jenő 77. zsoltárának a feldolgozását halljuk. Ebből is arra figyeljünk különösen, amit az előbbi zsoltárban megpendített téma már elénk hozott. Így kezdődik ez a zsoltár: „Az Istenhez az én szómat, emelém kiáltásomat. Hogy felkiálték hozzá, beszédem meghallgatá. - Most jön a ma esti témánk: Mindennémű szükségemben reménységem csak az Isten. És sehol senki nincsen hozzád hasonló Isten.”
Múlt vasárnap a VII. parancsolatot kezdtük tanulmányozni: Ne paráználkodj! - vagy más kifejezéssel: Ne légy házasságtörő! Láttuk, hogy a szó legszűkebb értelmében paráználkodni azt jelenti, hogy valaki a házastársán kívül mással is létesít nemi kapcsolatot. De láttuk azt is, hogy ennek a bibliai kifejezésnek sok más jelentése is van. A többi közt lelki paráznaságról is tud a Szentírás. Ezt nézzük meg ma este. Mi a Biblia tanítása szerint a lelki paráznaság, mi ennek a következménye, és van-e belőle kiút? És miközben a Szentírás tanítását vizsgáljuk, figyeljünk arra, hogy Isten mit üzen nekünk, ma élő embereknek egészen személyesen.
1. Mi a lelki paráznaság? Az a magatartás, amikor Isten népe az Őt kiválasztó, szerető, egy, igaz, élő, örök Istenen kívül a pogányok úgynevezett, embercsinálta isteneinek, bálványainak is vallásos tiszteletet és imádatot ad. Amikor az élő Isten mellett bálványt is tisztel istenként Isten népe. - Ez a lelki paráznaság.
A Kánaánba érkező Izráel lépten nyomon ki volt téve ennek a kísértésnek. Annyira elütött az ő vallásosságuk, az ő hitük ezeknek a népeknek a bálványkultuszától és az ebből következő erkölcstelenségtől, hogy nem akartak annyira idegenek lenni ott a többiek között. Meg a kíváncsiság is hajtotta őket, no meg az ördög hajtja mindig az Isten választott embereit, hogy lehetőleg elegyedjenek a világgal. Nem kell, hogy nyíltan megtagadják Istent, csak Isten mellé sorakoztassanak fel még úgynevezett isteneket, bálványokat is.
Hogy szokott ez kezdődni? Van egy roppant jellemző jelenet a 4Mózes 25-ben. Szintén erről szól, hogy Izráel barátkozni kezd az egyik szomszéd pogány néppel, azok megragadják az alkalmat, és hogy folytatják ezt a barátkozást? „Amikor Izrá-el Sittimben tartózkodott, elkezdett a nép paráználkodni Móáb leányaival, mert ezek meghívták a népet isteneik áldozatára. A nép ott evett, s aztán leborult azoknak az istenei előtt, és odaszegődött Izráel Baal-Peórhoz. Ezért az Úr haragra gerjedt ellenük.”
Vagyis, így hangzik ez a szöveg ma: Nem futhat ki a hívő a világból. Nem lehet el- és bezárkózni. Meg kell ismerni a szomszédainkat is. Barátkozni kell az emberekkel. Mindenkinek tolerálni kell a másságát. Mi Jahvét imádjuk, azok ezt a Baal-Peór nevű bálványt, aminek gyönyörű szobrokat is faragnak. Igazán művészi értékek is vannak közöttük. Hát mi rossz van abban, hogy időnként találkozunk velük, és kölcsönösen megismerjük egymás vallását? - ez a szöveg.
És mi a valóság? Hol van itt a kölcsönösség? Soha nem a magasabban levő húzza fel az alacsonyabbat, - az alacsonyabb rántja le a magasabban levőt, ha nagyon erősen összefogódzkodnak. A lefelé nivellálódás törvénye mindenütt érvényesül. Nem a móábiták lettek az élő Isten híveivé, de erre még kísérletet sem tettek az izraeliták, mert ugye azzal esetleg megbántanák, megsértenék őket, hanem ők vettek részt a pogány áldozaton. Nem azért, mert ők a Baal-Peórt akarták imádni, hanem csak azért, hogy együtt legyenek, találkozzanak, különösen, hogy előtte már összeszűrték a levet a móábita nőkkel. A móábita nők is azért „dobták be” magukat, hogy megnyerjék Izráelt a maguk bálványának.
Ezután a szó szoros értelmében levő paráználkodás után azonnal jött a lelki paráznaság. Nem mintha valami rosszra akarták volna csábítani őket, csak ha már együtt voltunk, együnk együtt a mi istenünknek bemutatott áldozatból. De a felvilágosítás itt is elmaradt, hogy aki részt vesz az áldozati lakomán, az imádta azzal a bálványistent. És mi volt az utolsó két szó, amit olvastunk? „Imádták az ő istenüket”. Először csak a csinos nőkért jártak oda, aztán a jószomszédi barátkozás, aztán legyen ennek bizonysága, hogy nem idegenkedünk az ő pogány kultuszuktól. Isten neve el sem hangzik ... Misszió nem történik.
Nem őket akarják Istenhez hívni, hogy megtérjenek a kő és fa szobraiktól az élő Istenhez, aki segíthet is rajtuk, hanem ők süllyednek egyre mélyebbre ebbe a vallásos mocsárba, fertőbe, és a végén imádják a szobrot. Ők, akik kapták a Tízparancsolatot, ami így kezdődik: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem.” Ez lesz belőle. Aztán meg lehet magyarázni, hogy ó, az csak egyszeri alkalom volt. És egyszer is miért kellett imádni azt a bálványt? Nem tudják, hogy ezután már köti az embert? Ezek után sokkal nehezebb lesz másodszor azt mondani: nem megyünk el. Mindegy, hogy mi nehezebb, ez kihívó engedetlenség volt azzal az Istennel szemben, aki őket hosszú időn át, kezdettől fogva, mérhetetlen szeretettel hordozta, eltűrte, gondoskodott róluk, jövőt készített nekik, védelmével vette körül, csodák sorozatát engedte látniok. Akire minden lépésnél számíthattak. És most szemtelenül elfordulnak tőle, és paráználkodnak kővel és fával. Embercsinálta szobroknak tulajdonítanak isteni tulajdonságokat, és őket imádják istenként.
Pontosan így történik ez ma is. Mondhatnék számos példát erre. Az ember nem futhat ki a világból; amit valaki nem próbált meg, azt ne ítélje el, s főleg ne vesse el. Mi rossz van abban, hogy elmegyek egy társasággal, s ott beszélgetünk, zenét hallgatunk, szórakozunk? - De miről beszélgettek? Milyen zenét hallgattok? Mit értetek szórakozáson? S mi lesz mindennek a következménye? Ezt nem szokták kérdezni az ilyen alkalmak előtt.
Ezért olyan hangsúlyos a Szentírásban, különösen az ószövetségi prófétáknál, de végigvonul ez; a Jelenések könyve is kitér a lelki paráznaságra, ami kizárja az embert az Isten országából, mert aki lelkileg paráználkodik, az kizárta magát az élő Istennel való szövetségből. Megszegte ezt a szövetséget.
Ezek a vallásos emberek, akik lelkileg paráználkodnak, soha nem tagadják meg Istent. Nem annyira bátrak. Csak Isten mellett másokat is istennek tekintenek, vagy legalábbis az élő Istennek egyedül kijáró tiszteletet próbálják megosztani. Megosztott szívű emberek lesznek, mint az a házasember, aki szeretőt tart. Nincs bátorsága azt mondani: ezt nem, azt igen, hanem szenved „szegény” a kettő között. Nem veszi komolyan, hogy ez már eldőlt, ha ő házasember. És minden harmadik, aki befurakodik ebbe a szövetségbe, az megtöri, vagy azzal ő megtöri a házasságát.
És ez ugyanígy van Istennel is. A múltkor láttuk, hogy Istennek az emberrel kötött szövetsége totális és kizárólagos. Az, hogy totális, azt jelenti: teljes közösség az élet minden területén. Logikailag is lehetetlen, hogy ha teljes közösségem van valakivel, akkor rajta kívül még bárki mással legyen ahhoz hasonló közösségem. Akkor az már nem teljes, akkor megszegtem azt a szövetséget. Lehetetlen, hogy az élő Isten mellett bálványokat is Istenként tiszteljen a nép. Ezzel kiléptek az Istennel való szövetségből, ez durva istenkáromlás. Két gyakori módja van annak, hogy valami vagy valaki bálvánnyá lehet az ember életében:
Az egyik, amikor olyan segítséget, amit csak Istentől remélhet valaki, valami mástól is remél. Úgy, ahogyan csak Istenre bízhatja magát, és benne bízhat, valaki vagy valami másban is bízik. Kétfelé sántikálásnak nevezi ezt a Szentírás. Ez azt jelenti, hogy kicsinek tartja Istent. Kevés Ő ahhoz, hogy minden szükségemet kielégítse. Megbízhatatlan Ő, nem lehet egészen rábízni magamat. Ki kell egészíteni, valaki másban is bízzék az ember. Be kell biztosítania magát, mert egyébként pórul jár. Nem meri Istentől várni a jövőjét, aki minden napunkat elkészíti, és megadja mindig azt, amire szükségünk van, hanem ő előbbre akar szaladni, ő tudni akarja a távolabbi jövőt is. Ezt Istentől nem tudhatja meg, akkor Isten háta mögé kerülve Isten-ellenes, sötét erőket is kész igénybe venni, hogy azt megtudhassa. S maga sem tudja ilyenkor sok ember, hogy ezzel a bizalmát az ördögbe veti. Megszakította az Istennel való szövetségét, s elkötelezte magát az Isten ellenségének. Csak nem szeretünk magyarul, világosan és élesen fogalmazni. Egyáltalán nem szeretünk tisztán látni sem. A nagy ködösítő éppen az ördög, aki pontosan ezeket az igazságokat szokta elködösíteni (1Kor 10,18-21).
A lelki paráznaság úgy jön létre, hogy valaki a bizalmát megvonja Istentől. Nem így kezdődött a dolog? Ezt olvassuk a Biblia második lapján már. Amikor az ember a bizalmát vonta meg Istentől: mondhatsz nekem, amit akarsz, hogy minden fáról egyek, csak egyről ne ... Nekem éppen az az egy kell! Fellázad Isten ellen, szembefordul vele, nem bízik benne, vagy nem bízik benne egészen, vagy nem csak benne bízik úgy ... Mindegy, hogyan fogalmazzuk, csorbát szenved a vele való szövetség. Bármi beléphet Isten mellé és bálvánnyá lehet.
Ma egyre nagyobb és népszerűbb bálvány az, amit Jézus mammonnak nevezett. A pénz hatalma és uralma látványosan nő - egy ideig. Ugyanígy bármilyen pozíció vagy hatalom az ember célja lehet; vagy önmagunk bálványává nőhetünk, olyan kóros önbizalma lesz valakinek, hogy egyedül akarja megoldani az élete dolgait. Vagy egy ember, egy fontos ember lesz a bálványává, vagy bárki, bármi más. - Ez tehát az egyik formája annak, hogy bál- vány lesz valaki, valami az életünkben. Azt a bizalmat, amit csak Isten érdemel meg, megosztjuk; azt a segítséget, amit csak tőle kaphatunk, mástól vagy mástól is reméljük.
A másik formája az, amikor valami vagy valaki annyira egy ember életének a központjába kerül, hogy beárnyékolja, vagy egyenesen kiszorítja onnan az élő Istent. Amikor valami abszolút elsőbbséget élvez. Ha arról van szó, mindenki menjen félre, azt nem lehet elmulasztani, annak alá van rendelve minden egyéb. Anélkül nem tud meglenni egy ember - ugye szoktunk ilyeneket mondani -, az feltétlenül leköti őt, és nem veszi észre, hogy közben már megköti. Lehet ez egy ideig - és főleg kezdetben - valakinek a szerelmese, lehet az első gyermek egy házasságban, lehet a drága vagy a legkedvesebb kis unoka, aki az illetékes nagymamára vagy nagypapára hasonlít, a többi, az mellékes. De lehet bármi más: egy halottnak az emléke - ó, de sokszor találkozom ezzel. Bálvánnyá válik, föléje nő az élőknek, rátelepszik valakinek a kedélyére, a mindennapjaira. Lehet bálvánnyá egy állat, ami olyan fontos, hogy például miatta nem jön el istentiszteletre a gazdi. Nagyobb lesz a kiskutya, mint a mindenható Isten. Nem borzasztó?! Ő szabja meg a programot. Nem én vagyok az úr, aki ide-oda teszem, vagy éppen kiteszem a lakásból vagy az életemből, ha akadály ... Ő dirigál nekem, s ezt nem veszik észre az emberek. Föléje nő és uralkodik, bálványává lett.
Vagy hány ember bálványozza a televíziót, vagy annak egy műsorát. Azt muszáj megnézni. Olyankor senki ne jöjjön. Ha jön, kidobjuk, vagy utálatosan viselkedünk. Ezt legalább hadd nézzem nyugodtan végig. Mindenki tartsa a száját otthon, mindenki félre, mert kezdődik a kultusz. Hódolok a bálványomnak, s ezt nem szabad megzavarni. Elképesztő, hogy mi minden bálvánnyá nőhet egy ember életében. Minél büszkébb és rátartibb, és azt képzeli, ő a maga ura, annál inkább. Madzagon rángatják a bálványaik az embereket, szétszórják figyelmüket, rátelepszenek idejükre, megrontják az emberi kapcsolataikat, - mert mindez ezzel jár, de ez is már a következmények közé tartozik.
Isten adjon éberséget és világos látást nekünk, és adjon bátorságot ahhoz, hogy leleplezzük és néven nevezzük bálványainkat. Szeretnék hívni mindenkit nagy szeretettel és tisztelettel egy bátor bálványdöntögetésre. Felszabadulna egy csomó időnk, megnyílna az életünk az élő Isten előtt, hogy ha ledőlnének, ha ledöntenénk mellőle és előle mindazt, ami bálvánnyá lett az életünkben.
2.Mert mi a következménye annak, ha valakinek a bálványok elszaporodnak az életében, vagy akár csak egy is uralni kezdi? Feltétlenül elszakítja Istentől. A bálvány mindig az élő Isten és az ember közé áll, s nagy csalódásokat fog okozni. Mert ha valaki nem létezőknek tulajdonít isteni képességet, vagy nekik ad vallásos tiszteletet, akkor abból csak megszégyenülés lehet. Azt énekeltük a zsoltárban is: a pogányok bálványa ezüstből és aranyból: nem hallanak fülükkel, az ő szájuk nem beszél - hát hogy tudnának segíteni akkor az emberen?! Hogy lehet egy napon említeni ilyen kitaláltakat azzal az Istennel, aki a világot teremtette? Aki előbb szeretett minket, mint ahogy tudtunk róla? Akinél minden el van készítve, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban? Hogy lehet egyáltalán egymás mellé helyezni ezeket? Éppen Jeremiás az, aki néhány fejezettel később hihetetlen éles és szellemes iróniával beszél a bálványokról. Az ember fog egy szekercét, kimegy az erdőbe, körülnéz, és azt mondja az egyik fára: ez jó lesz, s abból farag egy bálványt. Aztán megerősíti szögekkel és dróttal, hogy arcra ne essék - hogy pofára ne essék. És hozzák-viszik őket. Mert olyan tedd idetedd oda darab fa, és Istenként tisztelik értelmes emberek. Minden hiszékenységre és balgaságra képes az az ember, akinek az életében nem úr az Isten. Inkább egy fadarabot imád istenként, és tőle vár segítséget, csak ne kelljen teljes szívével a megbízható Istenben bíznia, és egyedül tőle várnia mindent.
Ez is következménye annak, hogy ha valaki megengedi, hogy bálványok legyenek az életében. Kilépett az Istennel való szövetségből, és kiszolgáltatottá válik, s azt csinálnak vele a maga teremtette bálványai, rajtuk keresztül a gonosz, az ördög, amit akarnak. Maga ellen dönt tehát az, aki lelkileg paráználkodik. Aki nem ragaszkodik Istenhez, aki nem vallja és éli, hogy egyedül Ő az Úr, és nem engedelmeskedik neki úgy, mint Úrnak.
Az előző fejezetben írja Jeremiás Istennek ezt a panaszát: kettős gonoszságot követett el a népem. Elhagytak engem, az élő víznek forrását, és ciszternákat ástak maguknak, és repedezett falú ciszternákat ástak, amik nem tartják a vizet (Jer 2,13).
Aki lelkileg paráználkodik, kétszeres ostobaságot követ el. Elköltözik a forrás mellől, amiből kiapadhatatlanul, bőségesen, szakadatlanul folyik a friss víz, és azt mondja: majd ő. Majd ő ás ciszternát, s abba összegyűjti az esővizet. Hát ha neki az kell! A poshadt esővíz jobb, mint a forrásvíz, ám tessék ...! De kiderül, hogy megszökik a víz a ciszternából, mert ahhoz sem ért. Repedezett falú ciszternát ásott, semmi nem lesz. Víz nélkül marad. A víz mindig az élet szimbóluma a Bibliában. Életlehetőség nélkül marad, aki Istent felcseréli bálványokkal.
3. A harmadik kérdésünk az volt: van-e kiút ebből a szorongató helyzetből? Sok ember előbb-utóbb rájön arra, hogy milyen rossz cserét csinált, és megfordul a fejében: hogyan lehetne visszatalálni Istenhez? Egyáltalán vissza lehet-e? Mit kell neki tennie, hogy helyreállítsa a szövetséget, abbahagyja a bálványimádást? Kitakarítja életéből az ezzel kapcsolatos tárgyakat, véget vet az ilyen szokásoknak, beszünteti az ilyen időtöltéseket. Igen ám, de ez legjobb esetben is a jövőre nézve ad segítséget, - és mi lesz a múlttal? Mi lesz azzal, hogy gyalázta az élő Istent, miközben mellette embercsinálta isteneket, bálványokat is tisztelt? Hogyan vezekelhet? Hogyan tehet eleget ezért? Hogyan lehet helyrehozni?
A felolvasott szakaszból, azt hiszem, világosan kitűnt, hogy Isten nagy szeretettel rávezeti az Ő népét, hogy sehogy. Ők nem tudják helyrehozni azt, amit elrontottak, mert a bálványimádást, a lelki paráznaságot nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Nincs továbblépés, amíg a múlt nincs rendezve. De az ember nem tudja rendbehozni azt, amit elrontott. Mi hát a megoldás? Így olvastuk a 12. versben: „Térj meg, elpártolt Izráel - így szól az Úr -, akkor nem haragszom rátok, mert én kegyelmes vagyok, nem tart örökké haragom.” - Ez az egyetlen megoldása mindannak, amit elrontottuk, összekuszáltunk, amivel Istent megbántottuk, egymás ellen vétkeztünk, és önmagunkat tönkretettük.
Tehetetlen az ember ebben a helyzetben. De nem tehetetlen Isten, hanem Ő könyörül, és ebben az esetben egyoldalúan is tartja a szövetségi hűséget. És ha az Ő népe kilépett abból, és mint egy házastársát cserbenhagyott, megcsalt ember, mással vétkezett, Isten kész visszafogadni. Mert én kegyelmes vagyok - ezt olvastuk itt. Csak ne félszivvel akarjon valaki visszajönni!
Nem tudom, feltűnt-e ez a kifejezés: Amikor a nép kiált Istenhez és azt mondja a bajban, amikor kilépett a szövetségből, rázúdulnak a bajok, elmarad az eső, megveri az ellenség stb. s ezt mondja: „Atyám! Ifjúságomtól fogva te vagy a segítőm. Örökké tart vajon a haragod?” S erre mit mond Isten? „Így beszélsz, de közben folytatod rossz életedet, ahogy csak bírod.” S ezt mondja később: „mindezek ellenére nem tért vissza hozzám Júda egész szívével, hanem csak képmutató módon.” Van hamis megtérés, képmutató visszatérés is, amikor csak a bűnei következményétől akar szabadulni valaki, de a bűnt nem akarja elhagyni. Amikor Istent csak használni akarja, azt hiszi, ő is olyan, mint a bálványok: tedd idetedd oda. Azt csinálok vele, amit akarok. Most éppen szükségem van rá, jöjjön és ezt a szükségemet elégítse ki.
Egyre jobban rájuk nehezedett a politikai nyomás abban az időben az emberekre, ettől akartak szabadulni, de nem az élő Istenhez akartak visszatérni teljes szívükből - ahogy itt olvastuk. Csak tesséklássék, képmutató módon. Erre azt mondja Isten: ilyen nincs! Majd ha megtérsz teljes szívedből, akkor csodákat látsz. Akkor sokféle egyéb nyomás alól is szabadulást kapsz, akkor átéled, mit tud az Úr, mert én kegyelmes vagyok. De csak annak adja az Úr a kegyelmét, aki tartja a kezét. És az ilyen számító, fél szívvel való visszatérés nem jár azzal, hogy tartja a kezét. Mert ő nem tartja, mert ő nem koldus, nem szorul rá az Isten kegyelmére. Majd ő megoldja, csak most egy ponton billentse át őt Isten.
Isten azonban nem billentget minket. Ő kész egészen újjáteremteni, és ugyanabban a helyzetben is egészen boldoggá tenni, és használni mások javára is. De ennek feltétele van. Mi a feltétele? Így olvastuk a befejező versben: „Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat. Csak az én szavamra hallgass.”
Ha valaki elismeri, mit tett, nem magyaráz, nem mentegetőzik, nem szépíti - paráználkodtam kővel és fával, de vissza akarok térni hozzád, abbahagyom azt, és kész vagyok engedelmeskedni neked - Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Ez megtérés. Ebben a fejezetben tizennyolcszor mondja Isten az Ő népének: térj vissza hozzám! Ez azt jelenti: a lehetőség megvan. Vissza lehet térni akármilyen messziről is. Ő kiemel minket akármilyen mélységből is - csak ismerd el bűnödet. Ő bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban, csak legyen hova tennie. De amíg nem tartom a kezemet, akármennyire beszennyeztem is azt, vagy akármilyen remegő, kicsi hittel tartom is, de tartom, és most már egyedül tőle várok mindent - addig nincs szabadulás.
Ezért nem jutnak el igazi Isten-ismeretre és boldog szabad életre azok, akik csak úgy formálisan vallásos emberek. Akik, mint itt Júda, képmutató módon akarnak visszatérni Istenhez, de nem teljes szívből. Nem ismerik el mindenestől, amit elkövettek, és nem egyedül Isten kegyelmétől várják a megoldást.
Isten minket erre a teljes megtérésre hív ma este is. Jézus Krisztus azért jött, hogy erre sor kerülhessen. Olyan szépen és egyszerűen írja ezt Péter apostol a levelében: Jézus azért jött, hogy minket Istenhez visszavezessen. Engedjük-e, hogy visszavezessen? Mert ezzel elismertük, hogy eltévelyedtünk, elismerjük, hogy magunktól nem találunk vissza, ezzel elkezdjük a neki való engedelmeskedést. Ő megy előttünk, és azt mondja: kövess engem! Ő tette lehetővé, hogy visszataláljunk. Ő engesztelte meg az igazságos és bűngyűlölő Istent. Ő nyitotta ki a hozzá vezető kaput. Ő taposott ösvényt, amin odáig megérkezhetünk. Ő jár előttünk és bátorít minden lépésnél, hogy félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg ezt az utat, nézvén egyedül a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra. Egyedül az Ő golgotai kereszthalála az az ár, amivel kiegyenlíthette a mi lelki paráznaságunk minden rombolását és kárát.
Hisszük-e mi ezt? Ha ez az "egyedül" igazán hangsúlyos lesz a számunkra, ha lesz bátorságunk ahhoz, hogy alázatosan tartsuk a kezünket, akkor Ő telerakja azt az Ő kegyelmével és mindazokkal az ajándékokkal, amiket csak tőle kaphatunk. Most jellegzetesen olyan világban élünk, amely nagy kínálatot ad bálványokból. Válogathatnak az emberek és válogatnak is, sokszor naponta újabbal térnek haza, s nem vesszük észre, hogy a bálványaink ránk telepszenek, szétzilálják a családokat, az idegrendszerünket, megrontják az egész életünket. Fojtogatnak és kacagnak rajtunk, miközben az élő Isten az életre hív minket, megtanítana élni ilyen sokféle nyomorúság és probléma között is, sőt azt az életet kínálja nekünk, ami a halál után is élet marad.
Jó lenne, ha eljutnánk mindnyájan oda, hogy kiirtom a bálványaimat, és egyedül tőle várok mindent. Ha van valami mondanivalónk ezek után Istennek, mondjuk el magunkban, hangtalanul, Ő azt egészen bizonyos, hogy hallja.

A Tízparancsolat tanulmányozását a nyári hónapokra szüneteltettük, aztán azóta is sok minden történt, ami miatt időszerű, aktuális igéket kellett elővenni. Isten nevét segítségül híva folytassuk ott, ahol abbahagytuk. A hatodiknál fejeztük be, következik a hetedik: Ne paráználkodj! - vagy más szavakkal: Ne légy házasságtörő!
Mit jelent a Biblia nyelvén paráználkodni? A paráznaság azt jelenti a legszűkebb értelmében, amikor valaki a házastársán kívül mással is létesít nemi kapcsolatot. Ezenkívül ír a Biblia az úgynevezett lelki paráznaságról, amikor Isten népe az Istenén kívül csinált istenekkel, bálványokkal is lelki kapcsolatra lép, vagyis azokat is tiszteli. Jézus a Hegyi beszédben egészen mélyre megy, úgy, ahogy Ő szokta, és a szívünket leplezi le: a szívben levő sok parázna kívánságot, vágyat és gondolatot is annak nevezi. Ír a Biblia arról is, hogy valaki a házasságkötése előtt is megtörheti már a maga jövendő házasságát, vagy a partnerének a jövendő házasságát. Ez is paráznaságnak számít. Egyáltalán Isten a szexualitást a házasságba helyezte bele. Minden olyan alkalom, amikor ezen kívül gyakorolja azt valaki: paráznaság, házasságtörés a Biblia világos tanítása szerint.
Ma csak azt vizsgáljuk meg, miért védi Isten ennyire egy férfi és egy nő életre szóló szövetségét, a házasságot?
Azért, mert Ő rendelte ezt az ember boldogságára, és csak akkor szolgálja az ember boldogságát - egyébként még gyötrelmet is okozhat neki -, ha az Isten által előírt szempontokat komolyan vesszük. Továbbá a házasság az egyetlen olyan emberi kapcsolat, amelyikben Istennek és az Ő népének, illetve Krisztusnak és az egyháznak a közössége, szövetsége tükröződik. Valami ebből az örök nagy isteni szövetségből jelenhet meg, és kell hogy megjelenjék a házasságban.
Azért is védi Isten nagyon ezt a szövetséget, mert egyetlen más emberi kapcsolat sincs, amit olyan sok romboló erő támadna. A sátánnak kiemelt célpontja a házasság, és mindent elkövet a házasságok rombolására, megrontására. Végül ez az emberi kapcsolat az, amelyikben két különböző ember olyan teljes egységre juthat, ami nemcsak őket teszi boldogokká, hanem az utódaiknak is megadja azt a védettséget, biztonságot, az élethez szükséges feltételeket, ami lehetővé teszi az egészséges felnövekedésüket.
Az említett okok közül ezt az utóbbit szeretném ma kiemelni, mert Isten kegyelméből a következő istentiszteleten kilenc kicsi gyermek keresztelőjére is sor kerül, és velük beszélgetve, a keresztelőre készülve különösen is hangsúlyossá vált a szülők felelőssége. Mi minden függ a jövendő nemzedéket tekintve attól, hogy milyen házasságban, milyen családban nőnek fel a gyermekek! Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a jó házasság az alapja az egészséges nemzedék felnövekedésének, végső soron egy egész nemzet jövőjének. A házasságok állapotától függ sok tekintetben az emberek munkabírása, tűrőképessége, életszemlélete, hangulata, sőt ezek folyamányaképpen egy országnak a gazdasági helyzete is. Csak az ilyesmire nem szoktak gondolni ebben a beszűkült, lapossá, primitívvé vált materiális gondolkozásban, ahol csak a pénzre gondol mindenki, mégpedig a pénz azonnali fialtatására, - de hogy mitől haladna előre egy nemzet igazán, és hogy mire kellene még gondolnunk ahhoz, hogy lelkiekben, szellemileg is gazdagok legyünk, és ez meglátszódjék a gazdaságnövekedés fejlődésén is, arra már nagyon kevesen gondolnak.
A jól megalapozott, karbantartott, gondozott, harmonikus házasságban, ahol mindenki a helyén van, ahol a férfi férfi és apa, ahol a nő nő mer lenni és meleg szívű anya, ahol a gyerekek is a helyükön vannak, és nem ők a kisistenek, de nem is tárgynak tekintik őket, és ahol az élő Isten is a helyén van mindenekelőtt, nos, az ilyen házasságban nemcsak a házaspár boldog sokszor nagyon nehéz körülmények között is, hanem az ilyen házasság mintává válik a gyerekek számára, és akarva-akaratlanul követni fogják azt. És nem nehéz kimutatni, hogy az ilyen házasságok megelőznek egy csomó betegséget, idegi és lelki törést, traumát, nyomorúságot, tragédiát. Egyszerűen sor sem kerülhet az ilyenekre, ha ilyen légkörben nőhetnek, vagy nőhetnének fel a gyerekek.
Ugyanakkor szomorúan láthatjuk azt is, hogy a felelőtlenül kötött, elhanyagolt házasságokban, ahol csak gyötrik, kínozzák egymást az emberek, a szó orvosi és lelki értelmében is milyen beteg, megnyomorított gyerekek nőnek fel, és ez a házasság is mintává válik a számukra. A nyomorúság újratermelődik, és akarva-akaratlanul követni fogják a példát.
Az előbb említett harmonikus, megalapozott és boldog, egészséges nemzedéket felnevelő házasságok legfőbb ellensége az, amit a Biblia paráznaságnak nevez. Ezért olyan hangsúlyos Isten igéjében, hogy „ne paráználkodj!”
A paráznaság legfőbb ellenszere az, ha valaki eleve úgy gondol a házasságra mint intézményre, ahogy arról a Szentírás beszél. Vagyis úgy, hogy az két embernek totális és kizárólagos közössége. Ugyanúgy, mint ahogy Istennek az Ő népével kötött szövetsége totális és kizárólagos. Az, hogy totális, azt jelenti, hogy az élet minden területén teljes közösségben élnek a szövetséges társak. Házasságról lévén szó: a férj és feleség, az isteni szövetségről lévén szó: Isten és az Ő népe. És az, hogy kizárólagos, azt jelenti: mivel totális közösségre jutottak, ehhez hasonló közösségre senki mással nem juthat a házastársán kívül az ember, és az élő Istenen kívül a Benne hívő nép.
Ez egyáltalán nem teszi szegényebbé az embereket. Sőt éppen az ilyen totális és kizárólagosan értelmezett házasságban bontakozhat ki mindenki és válhat azzá, aki, csak ebben kapja meg az ember azt, amire mindenki a szíve mélyén vágyik, azt az otthon meleget, fészek meleget, biztonságot és még felsorolhatatlanul sok lelki-szellemi értéket, és csak az ilyen közösségben élheti meg a maga teljes szabadságát az ember. Azt a szabadságot, amit alkalmi kapcsolatokban, futó kalandokban, lopva, bújva, hazudozva, vagy éppen hivalkodva folytatott parázna életmódban semmiképpen nem élhet és nem kaphat meg.
Ebből következik, hogy a házasságnak az a kettős célja van, amiről alapigénkben Isten beszél. Azt mondja az embernek, miután megteremtette őket férfivá és asszonnyá, hogy „szaporodjatok, és hajtsátok uralmatok alá a földet!” A házasság Isten által rendelt kettős célja tehát: a gyermek, és a házastársak közössége, közösen végzett alkotó munkája. Latin szavakkal így szokta ezt a szakirodalom mondani (csak azért idézem az idegen szót, mert az egyik különösen is kifejező): matrimonium (anyaság, hogy gyermek legyen) és coniugium (közösség).
Az első célja: matrimonium, hiszen a gyermek a legláthatóbb bizonysága annak, hogy két ember egészen eggyé vált. Amit itt olvastunk: egy testté lettek. Egy új élet jött létre, akiben mind a ketten jelen vannak, mégpedig elválaszthatatlanul és megismételhetetlenül. Isten páratlan csodája ez. (Zárójelben, de hangsúlyosan jegyzem meg, hogy ez nem jelenti azt, hogy azok a házasságok, amelyekben nem születhetett gyermek, nem teljes értékűek. A coniugium ott is megvan, sőt többféle lehetősége van a matrimonium pótlásának is. De a tudatos gyermektelenség ellenkezik Isten szándékával, és a házassággal kapcsolatos rendelésével.)
A másik célja: a közösség. Azért idéztem ezt a latin szót, mert ebben benne van az iga szó, és számomra ez régóta nagyon szépen kifejezi, (amit Pál apostol az egyik munkatársának írt: igatársam is vagy), hogy munkatárs, bajtárs, barát is a házastárs, még akkor is, ha más a hívatása, amivel egész nap el van foglalva. De olyan totális közösség a házasság jó esetben, hogy mindenképpen, ha nem közvetlenül, közvetve egymás munkatársaivá is válnak, és van sok-sok olyan teher, amit csak együtt lehet hordozni. És az együtt hordozott teher, hogy-hogy nem, mindig könnyebb lesz, az ilyen közösségben átélt örömök pedig megsokasodnak.
Isten itt, amikor azt mondja: hajtsátok uralmatok alá a földet, azt mondja: együtt vegyétek birtokba azokat az ajándékokat, amiket Isten ad nektek. És akik ilyen házasságban élhetnek, tudják, hogy milyen nagy élmény az, és milyen erős összekötő, összetartó kapocs, amikor együtt vesznek birtokba valamit. Kezdve attól, hogy csak ővele élt nemi életet a másik. Egészen azon keresztül, hogy valami apró kis bútorra is takarékoskodni kell, mert nem lehet a mellényzsebből előhúzni az anyagi helyzet miatt. Vagy valami nagyobb dologra, hosszú időn át, és közös tervezgetés, közös módosítás állandóan a terveken a szükség miatt. Közös takarékoskodás. Nem beszélve a gyermeknevelésről, ami nem az anyjuk dolga - ahogy mondani szokták, - hanem az is Istentől kapott közös hivatás.
Nos, ez a közösség a másik célja a házasságnak, ami egyetlen más emberi kapcsolatban sem jöhet létre ilyen mélységben. Az a munkaközösség, és az a teljes érdek-, sors-, anyagi- és lelki közösség, amiről a Szentírás sok helyen és konkrétan tanít. Hívő emberek esetében el lehet jutni oda, amit a Bibliában így olvasunk: „Egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját.” (Róm 15). Talán a legnagyobb ajándék egy házasságban az, ha ide eljut két hívő ember.
Ebben az esetben két különböző ember már egyet akar. És ha Isten gyermekei, akkor ez Isten akarata. Egyfelé húznak, mert igatársak is lettek, és nincs széthúzás közöttük. Egyáltalán: egymást kiegészítik, egymást segítik, egymás terhét is hordozzák. Az a „két más”, akik a házasságkötésükig voltak, ebben a szövetségben „egymássá”, egységgé, közösséggé formálódik. És ez ad biztonságot, védettséget, - egyedül ez ad meg minden életfeltételt a felnövekvő nemzedéknek, gyermekeknek.
Ezért akarja rombolni a sátán a házasságokat a paráznaság mindenféle formájával. Ezért használja fel a világot arra, amire a mai korszellem itt nálunk is készséges, és mindent megtesz ennek érdekében, hogy a szerelmet sárba tapossa, a házasság nagyszerű voltát bagatellizálja. Egyáltalán mindent, ami ennek a tiszta, szent, Istentől kapott feltétele, bemocskoljon, vagy egyszerűen félretegyen. És kialakul az a fajta gondolkodás és gyakorlat, amit most nem óhajtok ismertetni, de ami itt van körülöttünk is.
Alapigénk tehát ezt a kettős célt jelöli meg, és ezt most így is fogalmazhatnánk: a testi gyermekek, és a nem testi gyermekek, vagyis a közös munka, alkotás, küzdelem gyümölcsei. Illyés Gyula a 25. házassági évfordulójukra írt egy gyönyörű versciklust a feleségének. Annak egy részlete jutott eszembe készülés közben. Hadd olvassak el néhány sort ebből. Figyeljük meg az indítást: mi minden tartozik hozzá az ilyen házassághoz.

Kivel szeretet, szerelem, barátság,
harc s eszme összefűzött valaha:
úgy nézem én, mint házastárs a társát.
A szenvedély elmúlhat, de soha
nem az a jó perc, kettőnk birtoka:
közös kedvünk nem-testi gyermeke!
Ez is családom. Város és vidék
van ilyen ivadékommal tele!
Így lettem egy valóbb emberiség
patriarchája, termő vesszeje!

A testi gyermekek és a nem testi gyermekek, vagyis a közösségnek a gyümölcsei. Ehhez jöhet még élő hitű házaspár esetén az, hogy ha együtt tudnak odavezetni másokat Jézushoz, ha együtt bábáskodhatnak emberek újjászületésén, ha vannak lelki gyermekeik is. Ha együtt harcolnak emberek szabadulásáért, együtt imádkoznak - sokszor éveken keresztül - emberek életének a megváltozásáért, - de ez már külön fejezet.
Éppen ezért a hűtlenség, a tisztátalan gondolatok, az önzés, a másik semmibevétele, megvetése, megalázása, cserbenhagyása, kiszolgáltatása, elhagyása - vagyis egy szóval: paráznaság a legfőbb ellensége annak, hogy ez megvalósuljon. A legfőbb ellensége a házasságnak, az ilyen házasságnak, és a legfőbb ellensége a gyermekek egészséges felnövekedésének, a nemzet jövendőjének is. Ezért beszél a Szentírás a paráznasággal kapcsolatban mindig arról, hogy elszántan ellen kell állni neki.
Kísértéseknek mindnyájan ki vagyunk téve. Támadások mindannyiunkat érnek ezen a téren is. Nem kötelező belegyalogolni a csapdákba. Nem szükségszerű engedni a kísértésnek. Csak ehhez egy belső eltökéltség kell, hogy mivel Isten azt mondja: ne! s mivel egyébként is látom, milyen szomorú következményei vannak mindenféle paráznaságnak, ezért elhatározom: akármi lesz is, nem! Ez azonban még nem azt jelenti, hogy van ereje is az embernek hozzá. Itt szorulunk rá ismét arra, hogy ne a magunk erejéből, mert azzal csak egy ideig megy, hanem Jézus Krisztus erejével, Vele valóságos közösségben élve, Őt engedve előre mindig, miközben a magunk romlott természete mindig kész megszegni Istennek ezt a parancsát is. A hívő emberben élő Krisztus mindig kész engedni Isten eme nehéz parancsának is, és Jézus Krisztus győzelemre segítheti az embert ebben a harcban. Ez mindenképpen harc, de a harcban születnek a győzelmek.
Szeretnék ma mindenkit bátorítani, ha már Isten igéje erről beszél velünk, és ezen keresztül Ő maga, akkor álljunk oda ma délutáni csendünkben Isten elé, és kérdezzük meg: szerinte mi paráznaság az életünkben? Engedjük, hogy Ő mondja meg, hogy mi volt az egész mostanig, és most mi az. Aztán így valljuk meg azt Neki bűnként, kérjük rá a bocsánatát, vegyük komolyan, hogy Ő megbocsátja a paráznaság bűnének minden változatát is, és hagyjuk el azt, amit Ő megítélt.
És ha házasságban él valaki, akkor lehet a mai napon új szakaszt kezdeni ezen a téren is. És lehet még sok mindent korrigálni, amit eddig elrontottunk, pótolni, amit eddig elmulasztottunk. Ha pedig nem házasságban él valaki, akkor meg tegyen meg mindent azért, hogy ne veszélyeztesse azoknak a házasságát, akik abban élnek. Akár ilyen, akár olyan állapotban élünk, tartsuk tiszteletben felebarátaink házasságát, és ne akarjunk betörni abba még ártatlannak látszó, kétértelmű magatartással se. Szellemeskedő, de alapjában cinikus és szennyes megjegyzésekkel se, és egyáltalán: semmi módon, a paráznaság szalonképesebb változataival se. Mert Isten előtt egyre megy, hogy valaki lefekszik a felebarátja házastársával, vagy valaki csak kacérkodik és így kezdi ki azt, és igyekszik az ördög kezében eszközzé válni ennek a fontos szövetségnek a rombolásában.
Az a parancsolat: Ne paráználkodj! - közvetlenül az után következik: Ne ölj! meg: Ne vedd a szádra Isten szent nevét hiába! Ezek Isten fontos parancsai. Egyebek közt ettől is függ a jövőnk.
Szeretném egy képpel befejezni. Két háznak a képét szeretném idevetíteni a testvérek elé. Az egyik ház biztos alapra épül. Az építészek tudják, mi az a lemezalap, amikor nemcsak egy árkot ásnak és abba alapoznak és arra emelik a falakat, hanem vastag vasbeton lemez készül, és arra épül az egész épület, ez sok szempontból biztonságosabb. Vastag lemezalapra épül ez a ház. A falai meg a tetőszerkezete hasonlítanak két emberalakhoz, akik fent összeölelkeznek, és ebben a házban biztonságban, védettségben élnek a boldog gyermekek. Ez az a házasság, amiről Isten igéje beszél, és amilyenné válhat mindannyiunké, ha ennek a feltételei megvannak. (Mondom mindjárt a bibliai feltételeit).
A másik kép düledező falakat mutat, megroggyant a tető is, és beázik, bent riadt tekintetű, megnyomorított gyermekek élnek.
Az előbbi az a házasság, amelyik ellenáll a paráznaság minden formájának, az utóbbi az, ahova betört az is, meg (vele együtt) több más bűn is.
Mindenki arról álmodozik, hogy gyermekei boldogok legyenek. Na, de ennek feltételei vannak. Egészen világos feltételei a Bibliában. Az egyik: legyen ilyen masszív közössége a férjnek és feleségnek, ami kikezdhetetlen, amiből nem akarnak kitörni, és amibe nem tud betörni senki. A másik: legyen ilyen masszív, és naponta megújuló közösségük az élő Istennel. Legyen alapja - erre az alapra van odaírva: Isten, hit, Biblia. Ilyenekből áll a vasbetonalap. Legyen benne olyan szeretet és hűség, amiről Isten igéje beszél nekünk, amire mindnyájan képtelenek vagyunk, de az újjászületett embernek Isten adja az Ő szeretetét, táplálja az Ő hűségével, és ott nem a saját erőforrásainkra vagyunk már utalva csupán, hanem a Tőle kapott értékeket adhatjuk tovább egymásnak. Ennek lesz azután igazán megtartó ereje.
Ha a gyerekeink, meg a jövendő nemzedék boldogságára gondolunk, meg egyáltalán akarjuk azt, hogy nőjön itt fel jövendő nemzedék, akkor az itt kezdődik: igazán közösségre jutni Istennel, és ezt a közösséget naponta ápolni, aztán így leszünk majd igazán közösségben egymással, a legszorosabban a házasságban is, meg az egyéb emberi kapcsolatokban is, és ennek a gyümölcse lesz az: lesznek utódok, és egészséges lelkű és testű boldog utódok lesznek.

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ma olvastuk ezt az igét, és most kezdjük el a Királyok első könyvének a tanulmányozását. Ez az első fejezet kevéssé ismert történeteket foglal össze, és Dávid utódlásának a problémáját írja le részletesen. Ebből a néhány sorból is kiderül talán, de az egész fejezet még részletesebben elénk adja: ez sem ment simán.
Valaki egyszer szomorúan felsóhajtott itt a gyülekezetben, amikor egy Istentől kapott szép tervet kezdtünk megvalósítani, s mindjárt az elején gonosz nehézségek támadtak: semmi sem megy simán az Isten szőlőskertjében?
Van, ami simán megy, de a leggyakrabban kénytelenek vagyunk tapasztalni azt, amit az egyik tudós teológus így mondott: az ördög az Isten minden vetésébe beleszórja a maga ellenvetését, az Isten minden pozíciójával szemben megteszi a maga oppozícióját. És ez valóban így van. Aki lelki munkát végez, az tapasztalja; és ez a mai történet éppen abban segít bennünket, hogy legyünk józanok és éberek ebben a munkában, ugyanakkor legyen bennünk nagyon sok reménység, mert egészen bizonyos, hogy mégis, mindig, mindennek ellenére Isten jó és szép terve megvalósul. Nekünk éppen a nehézségeink között kell nagyon bíznunk abban a hatalmas Istenben, aki ha szolgálatába állított, nem hagy magunkra minket.
Miről van itt szó? Szép szerkezete van ennek az első fejezetnek. Mindjárt az elején olvasunk arról, hogy valaki királlyá kiáltatja ki magát. Utána három kedves párbeszéd következik, és a végén részletes leírását olvassuk annak, amikor királlyá kiáltják ki Salamont, Dávid fiát, Dávid után.
Az első néhány vers rendkívül egyszerűen és emberi módon írja le, hogy a nagy erős, hős Dávid megöregedett, és ápolásra szoruló, ágyhoz kötött beteg, öreg ember lett. Olyan kedvesek a Szentírásnak ezek az emberi részletei, meg sokszor az is, hogy ezeknek az embereknek a gyengeségeit is megismerjük. Nos, ezt akarja kihasználni ez a bizonyos Adónijjá, Dávid egyik fia. Legyen tehát szó először Adónijjáról, aztán megnézzük majd a három párbeszédet, és a végén Salamont, mint Dávid utódát.
1. Ki volt Adónijjá? Abban az időben nem volt törvényileg szabályozva a trónutódlás. Dávidnak sok fia volt, nem lehetett tudni, tulajdonképpen melyik lesz az utóda, de azért az benne volt a levegőben, meg a környék országaiban is többé-kevésbé gyakorlattá vált, hogy a legidősebb fiú a trónörökös.
Nos, Dávidék családjában baj volt, mert a legidősebb fiút, Amnónt megölte a testvére Absolon. Tehát a trónöröklő meghalt. Akkor a második lett a legidősebb. Az is meghalt. A harmadik volt Absolon. Ő ugye önjelöltként fellázadt az apja ellen, és az ellene vívott harcban a hadvezér, Dávid tilalma ellenére (kérte, hogy meg ne öljék a fiát akkor se, ha lázadó), mégis megölte. Absolon is meghalt. A negyedik fiú volt ez a bizonyos Adónijjá. Tehát ő érezte magát trónörökösnek. De erről egy szót nem beszélt az apjával, meg senkivel. Soha nem kérdezte: mégis, hogy gondolod? Mit terveztél? Az meg végképp nem jutott eszébe Adó-nijjának, hogy megkérdezné Istent: Uram, mi a te akaratod velem?
Az ilyen Adónijjáféle emberek kihagyják Istent mindenestől a számításaikból. Ők veszik kezükbe az ügyek intézését, és munkához látnak. Például megnyernek némelyeket a kevéssé gerinces főemberek közül. Ő is ezt tette. Sikerült megosztania a papságot, és egy vezető papot a maga pártjára állítani. Sikerült ellentétet szítani a két fővezér között, és az egyiknek a rokonszenvét megnyerni, és ezekkel, meg a beosztottaikkal megerősítve, egyszerűen végrehajtottak egy gyorsított királlyá avatási ceremóniát, természetesen áldozattal egybekötve, mert azért ugye vallásos az ember, ha Isten mindenestül kimarad az életéből, akkor is vallásos. Ő az előírásos áldozatokat bemutatja, aztán az áldozati lakomára meghívja azokat, akikre támaszkodni akar, s akiket igyekszik apjával és apja esetleges jelöltjével szembe fordítani. Talán máris érezzük, hogy intrika, hazugság, alattomosság, titokban, gyorsan dolgok elintézése jellemzi az ilyen Adónijjákat.
Mi a fő rugója Adónijjá cselekedeteinek? Itt olvassuk: „Adónijjá pedig, Haggitnak fia, felfuvalkodott és ezt mondta: Én fogok uralkodni!” És szerzett magának szekereket, lovasokat és mindenfélét, ami kell az uralkodáshoz. Én fogok uralkodni! - nehéz lefordítani ezt a héber mondatot. Nyugodtan lehetne így fordítani: nekem uralkodnom kell, s ezért én fogok uralkodni! Aki uralkodni akar!
Mint mondtam: az szóba sem jön, hogy mi Isten véleménye erről, Ő mit akar velem. De arra sem gondol, hogy jó-e ez a népnek. Jó vagyok én uralkodónak? Jól járnak azok, akiken uralkodni akarok? Kit érdekel az, hogy azok hogyan járnak! Ő akar jól járni, ő akar uralkodni. Pontosan úgy, ahogy a mi népünk vezetőinek egy része magát akarja megszedni. Hogy az jó-e a népnek? Elvétve, ha akad ilyen felelős személy. És hogy mi Isten akarata? Kit érdekel az! Mintha Isten nem lenne, mintha nem Ő lenne a történelem ura, mintha nem neki kellene felelnie egyszer minden felelős beosztásban levő embernek. És többé kevésbé mindnyájan felelős beosztásban vagyunk, mert ha mást nem, gyerekeket bízott ránk Isten, vagy a házastársunkat, vagy az öregjeinket. Valakiért mindnyájan felelősek vagyunk.
Vajon nem kísért-e minket is ez: Én fogok uralkodni. Én már csak tudom, mit kell csinálni. Én ... én ... én ... Kimarad a nagy Ő, a szent és mindenható Isten. Fütyülnek ezek az emberek a másik emberre. Kit érdekel mások érdeke! Én ... Ez a szöges ellentéte annak az indulatnak, ami Jézus Krisztust vezérelte. Amikor egyszer Ő röviden összefoglalta, miért jött, akkor mit mondott? „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.”
Melyik indulatnak engedünk tudatosan? Mert az, hogy bennünk is megszólal: én fogok uralkodni, ez következik a bűnös természetünkből. Meg az, hogy körülöttünk a világ ezt harsogja, és mindenki uralkodni akar, ez a bűn következménye. De tudatosan mit akarunk mi? Ezzel az uralkodhatnékkal tudatosan szembeszállunk-e a magunk életében, és kárhoztatjuk-e azt, és engedünk-e annak a Krisztusnak, aki, ha újjászületett emberek vagyunk már, él bennünk, ha nem, akkor hívogat minket. Egyáltalán rokonszenves-e nekünk a szolgálat mint életforma?
Az a tapasztalatom, hogy sokan félnek ezt komolyan venni. Egészen addig, amíg ki nem próbálja valaki: milyen közel visz Jézushoz az, ha elkezdek szolgálni. Milyen nagyszerű dolog, milyen nagy szabadság az, ha már eszembe sem jut megkérdezni, megéri-e valamit csinálni, hanem csinálom, mert szükség van rá. Amíg valaki nem ízleli meg, milyen öröm másoknak örömet szerezni, milyen nagy dolog az, hogy a bennünk élő Krisztusnak engedhetünk és Őt engedjük érvényesülni, és valamiről talán lemaradunk, talán a rövidebbet húzzuk, talán még meg is szólnak, és az ember mégis boldog. És azért boldog, mert szolgálhatott. Ezt a világ nem ismeri, a hitetlenek előtt ez teljesen ismeretlen. Isten gyermekeinek a nagy kiváltsága, hogy én nem uralkodni akarok, hanem szolgálni.
Mivel mai igénknek ez az első üzenete, jó lenne, ha őszintén magunkba néznénk ma este és megvizsgálnánk, hogy nem uralkodni akarunk-e például otthon. Sok házasság azért megy tönkre, mert királyok párharcává válik. Mindketten uralkodni akarnak. A férfiak hihetetlen zsarnok módon tudnak uralkodni, - még rosszabb a helyzet, ha az asszony akar uralkodni, abból még nagyobb tragédiák szoktak születni az egész családra nézve. De ha egy nagymama akar uralkodni, abból is nagyon sok könny és szomorúság fakad. Egyáltalán, ha uralkodni akarunk. És akinek Isten akármilyen vezető pozíciót ad, úgy tud-e arra nézni, hogy szolgálatra kapta. Ez nem azt jelenti, hogy a döntések elől, a felelősség elől, a terhek hordozása elől elmenekül - abból neki nagyobb adag jutott. Az a pozíciójával jár. De akármilyen magas pozícióban is szolgálni ... Nem a többiek vannak értem, hanem én vagyok értük. Mert ezt tanultuk Jézustól. Ez az első üzenete ennek a mai igének.
2. Nátán próféta meg a többiek azonnal látták, hogy egy ilyen Adónijjá kész csapás lenne a népre. Egy istentelen és embertelen uralkodó, akit csak önmaga érdekel, az kész csapás. Ezt meg kell akadályozni. És itt kezdődik az a három párbeszéd, amit leír ez a fejezet. Először Nátán próféta beszél Dávid feleségével: Betsabéval, aztán Betsabé beszél Dáviddal, majd Nátán is bemegy, és ő is beszél Dáviddal.
a) Mit beszél Nátán Betsabéval? Azt mondja: Dávid már nagyon beteg, te vagy a felesége, te vagy a legközelebb hozzá, bejáratos vagy hozzá, légy szíves, emlékeztesd őt arra, hogy mi itt Isten akarata. Nátán mint Isten embere, mint próféta, még ebben a helyzetben is Isten akaratát képviseli. Még egy, a halál szélén álló súlyos beteggel szemben is, vagy érette, Isten akaratát képviseli. Egyébként jó példa ez arra, hogy Isten embere, a próféta, nem csupán lelki kérdésekkel foglalkozik. Felelősnek érzi magát azokért, akiket Isten rábízott, minden szempontból. És ha itt rossz politikai döntést meg lehet akadályozni, akkor Nátán felemeli a szavát, és azt megakadályozza. Éberen őrködik az egész közösség felett, amelyért felelőssé tette őt Isten. De nem egyéni ötleteket meg érdekeket tart szem előtt, hanem Isten kijelentett akaratát. Mindig ezt tartotta szem előtt.
Egyszer Dáviddal szemben élesen volt kénytelen azt mondani: te vagy az az ember, akiről ez a példabeszéd szólt, hogy gazdag létére elvette a szegény egyetlen báránykáját, és abból vendégelte meg a vendégét, mert te elvetted Úriásnak a feleségét, holott ki tudja hány ágyasod van. A királlyal szemben is Isten akaratát képviselte. És most is Isten akaratát emlegeti szelíden, okosan, s még idejében. Ez az éberség Isten gyermekeinek fontos jellemvonása kell hogy legyen. Különösen ma, amikor egyre ravaszabban támadja az ördög Isten népét. Amikor a Bibliát felhasználva, Jézus nevét emlegetve is hajmeresztő tévtanításokat hirdetnek emberek, és visznek velük sokakat a bajba. Isten gyermekeinek különös éberségre van szükségük, és néha azonnali cselekvésre.
Itt Nátán meg is mondja, meg aztán Betsabé is: most még élsz, csak most mondhatod meg, Dávid, hogy ki legyen az utódod. Ha meghalsz, utána már nem mondhatod. Itt fejére áll minden, és teljes össze-visszaság lesz. Tragédiába torkollhat a nép sorsa. Tessék most nyilatkozni: kit akarsz utódodul?! És mindjárt emlékezteti is arra, hogy Istennek mi volt az elgondolása. Isten akaratát képviselni rendkívül hálátlan dolog. A népszerűtlenségét alapozza meg az, aki ezt következetesen komolyan veszi. De el kell dönteni, hogy embereknek akarunk tetszeni, vagy Istennek. Ha embereknek akarnék tetszeni - írja Pál apostol - Krisztus szolgája nem volnék. Le kell számolnunk ezzel. Legyen nekünk mindennél fontosabb, hogy Istennek tessék az életünk, a magatartásunk. Vegyük a fáradtságot, és vállaljuk a hálátlan szerepet, hogy idejében közbelépünk, ha valami rosszat meg lehet akadályozni, és az ránk tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy egymás dolgába beleavatkozunk.
Nátán tudta, hogy ez reá tartozik. Isten ezzel őt bízta meg. Ő a próféta a nép körében. És ha itt az egész népet érintő rossz döntés készülődik, akkor neki azonnal akcióba kell lépnie. S miközben tudhatja, hogy Isten kezében van a nép jövője, mégsem felesleges bizonyos előkészítése vagy megszervezése az akciónak. Nem ajtóstól ront be Dávidhoz. Először Betsabéval beszél.
b) Aztán Betsabé beszél Dáviddal. Ő is emlékezteti őt korábbi ígéretére. Kiderül, hogy Dávidnak nagy szüksége van erre, mert úgy látszik, ezen a téren nem volt elég határozott és férfias apa és férj. Azt olvassuk itt: Ő tudott arról Adónijjá mit készít elő, és nem szólt neki, mert nem akarta megszomorítani. (6.v.) Mi az, hogy megszomorítani? Hát ha a gyerek valami rosszat készít, ha csak a családnak is, nemhogy az egész népnek, hát akkor megszomorítom! Akkor apai tekintéllyel le kell állítani, akkor királyi tekintéllyel meg kell hiúsítani. Ő a távolból nézi, egy kicsit úgy, mint Éli nézte fiainak a bűneit: ejnye, ejnye ... ne tegyétek fiaim! Közben az Isten nevére gyalázatot hoztak.
Nos, Betsabé itt nagy tisztelettel - olvastuk, hogy földig hajtja magát a király előtt, noha az már elaggott és súlyos beteg, - akkor is az Isten fölkentje, és most még ő a király. Őszintén megadja a tiszteletet, de őszintén figyelmezteti erre a gyengeségére. Nem figyeltél oda, és mi készül itt? Adónijjá mit csinál?!
c) Akkor jön be Nátán, és elmondja, hogy már nemcsak készül, hanem meg is történt. Szerén-szerte kiabálják: Éljen Adónijjá király! Ez aztán Dávidot is kijózanítja, és miután Nátán egyrészt tájékoztatja, másrészt emlékezteti arra, amit Isten mondott (Salamonnak már a születése előtt Isten kijelentette, amikor az első gyerek meghalt, aki paráznaságból született, Salamon a második volt, aki már házasságból született): Ő kedves nekem és szeretem őt. Aztán amikor Dávid templomot akar építeni, akkor elhangzott újra Isten ígérete: majd a te fiad, Salamon, akinek a neve is azt jelenti: békesség (salom), ő fog templomot építeni. Tehát volt itt mire emlékezni, mert ki volt cövekelve az út, csak Dávid, lehet, hogy már fizikai ereje sem volt hozzá, vagy ez az apai gyengeség volt az oka, nem vette komolyan Adónijjá akciózását.
Itt szükség volt a lelkigondozónak, Nátánnak a közbelépésére, szükség volt a feleségnek a gyengéd emlékeztetésére: mit mondott az Úr, mit ígértél te is, (mert Dávid is megígérte ezt neki), hogy elhárítsanak valami nagy veszedelmet. Valóban az utolsó pillanatban, hiszen Adónijjá már kikiáltatta magát királlyá.
És ímé kiderül: nem az dönti el az események kimenetelét, ki az erőszakosabb. Adónijjá erőszakosabb volt. Nem az dönti el, ki mellé áll az erősebbik hadvezér. Nem az dönti el, ki az ügyesebb, még csak az sem, hogy ki kezdte el előbb, hanem az: hogyan gondolta Isten.
Nem tudom, a testvéreknek mire van szükségük ma este. Isten mindnyájunknak azt szokta hangsúlyossá tenni, amire éppen szükségünk van egy igéből. Nekem ez nagy vigasztalás és biztatás volt, hogy amikor úgy tűnik, összeomlik sok minden, hogy amikor a gonosz erősebbnek látszik is, nekünk állhatatosan hinnünk kell azt, hogy úgyis Isten akarata valósul meg. Menet közben sok csatát elveszíthetünk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a háború már eldőlt. A kereszten eldőlt, Jézus Krisztus lefegyverezte a fejedelemségeket, hatalmasságokat, és Pál apostol még kétszer ráerősít: őket bátran mutogatta, diadalt aratván rajtuk. Nekünk ezt nem szabad elfelejtenünk. A végső győzelem azé a Krisztusé, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. És Ő ebben a győzelemben fogja részesíteni azokat, akik készek arra mindvégig, hogy ne uralkodni akarjanak, hanem szolgálni Őneki és másoknak.
3. Mégis Salamon lesz tehát a király - és ez a harmadik része ennek a fejezetnek, amikor részletesen leírja, hogyan történt akkor egy királynak a szabályos, legitim beiktatása, és hogy ezt Dávid végre országvilág előtt kihirdeti. Ő maga hozza nyilvánosságra: ez az ő akarata, sőt végakarata, amit mindenkinek, az ellenségeinek is, tiszteletben kell tartaniuk.
Így hívatja oda Nátán prófétát, Cádók papot, és így hívatja oda az egyik unokaöccsét, ezt a bizonyos Benáját, aki a másik fővezér volt, és szépen, pontosan, precízen, ahogy az meg van írva az igében, megtörténik Salamon felkenetése.
Talán tudjuk, hogy a három vezető pozícióban levőnek: a királynak, a főpapnak, a prófétának a beiktatása úgy történt, hogy olajat öntöttek a fejére. És az olaj csurgott le a földre. Az olaj a legdrágább árucikk volt, mert használták főzésre, világításra, kozmetikumnak, gyógyszernek - szinte az élet minden területén használni lehetett, és kevés volt belőle. Pici olajbogyókból préseltek kevés olajat Izráelben, ezért a legdrágább volt. Egyetlen olyan alkalom van, amikor ezt tékozoljuk, amikor a három fontos tisztségre olyan embereknek, akik másokért, az egész népért felelősek, kívánjuk Isten áldását. Az, hogy csurgott le a drága olaj róluk, azt jelentette, hogy ilyen túláradó gazdagsággal ajándékozzon meg téged az Isten minden jóval. Adjon neked - aki az egész népért felelős vagy - észt, egészséget, hitet, tiszta látást, józanságot, jó munkatársakat. Egy szóval: áldást. Minden jót, ami kell ahhoz, hogy jól betöltsd a tisztségedet. Ez volt a felkenésnek az értelme, a jelentősége.
Nos, szépen megtörténik Salamon felkenése. Utána Dávid királyi öszvérén végigvonul a nyilvánosság előtt. Mindenki tudta: arra az állatra csak a király ülhet. Utána Dávid kihirdettette. Közhírré tétetik, hogy mostantól kezdve Salamon a király, és amikor a beiktatási szertartásról hazatértek, ünnepélyesen elfoglalta Dávid trónját.
Ezek után Adónijjá megsemmisült, mert ez szabályos beiktatási szertartás volt. Ők meg alattomban, hát mögött, valami ehhez hasonlót gyorsan összeütöttek, s azt hitte, ez is elég. Adónijjá is felmérte ezt, úgyhogy lemondott a trónról, meg a vetélkedésről, sőt féltve az életét, a templomba menekült - ez akkori szokás volt.
Ez maga a történet, és néhány részletét szerettem volna hangsúlyozni. Most a végén arra hadd mutassak rá, hogy mindez csak a felszín. Mert a háttérben ott vannak azok, akik mozgatják az eseményeket. Ott van a mindenható Isten, és ott van az Ő és a mi ősi ellenségünk, a Sátán. Ott van az az Isten, aki Salamont már a fogantatása előtt Dávid utódául választotta ki. Erre csak Isten képes, és ezt nem lehet meghiúsítani. Az egész világ összefoghat, akkor is úgy lesz, ahogy Isten azt jónak látta. Bölcs terveit megérleli, s rügyet fakaszt az ág, - csak úgy kijön belőle a rügy, aztán virág. Bár mit sem ígér bimbaja, talán még fagyok is jöhetnek, mégis pompás lesz a virág, és abból még gyümölcs is lesz - nem mondom tovább az éneket.
Nem lehet Istent megakadályozni. Ő elkezdte, folytatja, és bevégzi, és akiket Ő használ ebben a munkában, azoknak tudnunk kell, hogy Ő az erősebb. Jézus többször említette, milyen hatalmas az ördög. Milyen valóságos, szellemi hatalom, és milyen pusztítást tud csinálni. De lépten-nyomon kiderül, hogy Ő mennyivel erősebb. Csak megjelenik Jézus, egy szót sem szól, és a démoni lelkek elkezdenek jajveszékelni. Jaj, jaj, miért jöttél, hogy idő előtt meggyötörj minket? Semmit nem csinál, csak odaérkezik. És tudják, hogy ki az erősebb. És amikor Jézus elmondja a példázatot: az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, és mindene, amije van, biztonságban van, de amikor eljön a nálánál erősebb - ezt pirossal aláhúztam a Bibliámban - akkor elszedi a fegyvereit, és kiszabadítja a foglyait. Engem is így szabadított ki. Nekünk ezt tudnunk kell, hogy Ő erősebb.
Nem lehet bagatellizálni azt, amit az ördög pusztít. A lelki munkában lépten-nyomon találkozunk azzal, hogy amikor valakinek az életében Isten elkezdi a munkát, amikor egy ember döntött Jézus Krisztus mellett, megszabadult egy szenvedélytől, újat akar kezdeni, majdnem minden esetben előbb-utóbb komoly ördögi erők mozdulnak meg. El ne keserítsenek bennünket! Egymást is bátorítanunk kell, hogy ez el ne keserítsen bennünket, és lássunk túl a sátánnak ezeken a praktikáin. Ezekkel számolnunk kell, de nem szabad kétségbeesni miatta. A nálánál erősebbnek a szolgái vagyunk mi. És legyünk is azok igazán.
Isten őrizzen meg attól, hogy bármikor eszközei lehessünk valamilyen ördögi akciónak, mint itt Adónijjá szolgálatába szegődött az a pap meg hadvezér, aki eddig hűséges volt Dávidhoz. Micsoda csalódás lehetett ez Dávidnak! Az Absolon lázadása idején ez a két ember volt a leghűségesebb hozzá - és most odapártolnak a másik lázadó gyerekhez. Senkiben nem bízhat az ember?! Istenen kívül talán senkiben, de azért vannak néhányan hűségesek. De néha nem azok, akikről gondolta, vagy akiktől várná. Sok minden elkeseríthette volna őt is, de idejében megérkezik a lelkigondozó próféta, idejében megszólal a feleség, idejében eszébe juttatják Isten ígéretét, s neki van még annyi ereje és hite, hogy megragadja az Isten ígéreteit és azt mondja: most még nem késő, mi itt Isten akarata? Nem az dönti el a dolgokat, hogy kinek mi tetszik, hanem az, hogy Istennek mi tetszik. Istennek Salamon tetszett - már a születése előtt.
Isten kezében kell tehát eszközzé válni, és nem szabad az ördög kezében eszköznek lenni. Ráállni arra, hogy szolgálni akarok és nem uralkodni, sem a családban, sem másutt. Azután ébernek lenni, mert az szükséges, és nekünk magunknak is ragaszkodnunk kell Isten ígéreteihez. Isten segítsen bennünket, hogy ne akadjunk el a felszínen, számoljunk azzal, kik mozgatják az eseményeket.
Ne keseredjünk el amiatt, hogy ha hazajön a nyári csendes hétről egy fiatal, új élettel, Jézusnak odaszánt boldog élettel, - és két hét múlva szerelmes lesz egy teljesen hitetlen másikba, és az látványosan viszi el Istentől, Bibliától, gyülekezettől, hívő testvéreitől. Belép egy új erő, és szívja. Az ember szíve szorul össze: mi lesz ebből? Végre megoldódott sok minden azzal együtt, hogy megtért - mert olyankor sok minden megoldódik az ember életében, ami addig megoldatlan volt. Most új probléma jelentkezett, de úgy tűnik az egészet romba dönti. Mi lesz vele? Mondhatnék sok ehhez hasonló példát. Nagy az ötlettára a gonosznak, de bízzunk abban, hogy a nálánál erősebbnek a szolgálatában állunk.

Egész héten a Lázár feltámasztásáról szóló történet magyarázatát hallottuk estéről estére. Láttuk Lázárt különböző helyzetekben: Lázár meghitt családi körben Bethániában. Lázár a betegágyon. Lázár a ravatalon, amelyik mellől hiányzik Jézus, nem érkezett meg. Lázár a sírban, aminek a bejáratát az akkori szokás szerint egy nagy lapos kővel örökre bezárták. Aztán Lázár a sír szájában - láss csudát, a négy napja eltemetett halott Jézus szavára megjelenik a sír szájában. Az emberek csodálkoznak. Nem értik. Ki hitte volna, hogy ilyen egyáltalán lehetséges, hogy egy halott, akit a szemük láttára eltemettek, most a szemük láttára a saját lábán előjön a kriptájából. Nem igaz!
De igaz, mert több százan látták. Nem csalás, nem ámítás, valóban úgy van! Nem jelképesen támadt fel, valóban feltámadt. Ezt nem lehet tagadni. Az egész falu füle hallatára mondta el Jézus azt a mondatot, és szeme láttára jött elő Lázár a sírjából. Így adott jelet a Megváltó arról, hogy neki isteni hatalma van, és nemcsak arra képes, amit elképzelhetőnek tartunk, hanem messze azon felül bármire: mindenre.
Aztán eltelik néhány hét és Jézus ismét Bethánián megy keresztül. Ezúttal utoljára megy Jeruzsálembe a nagy ünnepre, a páskaünnepre, ahol Ő is páskabárány lesz, és keresztre feszítik.
Szokása szerint megáll Bethániában, és a három testvér kedvesen vendégül látja. Ezt a jelenetet írja le néhány egyszerű mondattal az az ige, amit most hallottunk.
Együtt van a vendégsereg, és Lázár is ott ül Jézus mellett. Ez az újabb jelenetnek a címe: Lázár Jézus mellett. Három egyszerű igazságot szeretnék ebből a történetből kiemelni: akit Jézus feltámaszt, az ennyire valóságosan él; akit Jézus feltámaszt, az másokat is Őhozzá vonz; akit Jézus feltámaszt, annak lehet, hogy kellemetlenségeket is vállalnia kell érte, de ezeket boldogan vállalja Jézussal együtt.
1. Az első megfigyelésünk tehát: akit Ő feltámasztott, az ennyire valóságosan feltámadt. Ez a mániánk, hogy ami nem fér bele a hitünkbe, vagy különösen az agyunkba, arra gondolkozás nélkül azt mondjuk: nincs, nem lehetséges. Az akkoriak is így voltak. Erre igaz az, amit úgy mond az ember: a szemének sem hisz. Amit lát, amit megfoghat, azt sem hiszi el.
Látták, hogy Lázár ténylegesen meghalt, elsiratták, eltemették. Ők maguk állapítják meg: szaga van. Abban a melegben nagyon hamar megindultak a bomlási folyamatok, - és most ők maguk látják, hogy ott van köztük, beszél, ugyanúgy mosolyog, mint azelőtt. Ott ül Jézus mellett, és eszik az, akinek a temetésén résztvettek és onnan sírva hazamentek.
Valóban nem könnyű ezt megérteni, - de ezen azért, ha gondolkozik az ember, el kellene tűnődnie, hogy valóban csak az létezik, amit látok, megfogok, hallok? Az ember addig megy a lelki vakságában, hogy nagyképűen arról, amit nem tud látni, vagy megérteni, azt mondja: nincs is. Például: nincs Isten! Ez ugyanolyan „megalapozott” kijelentés, mintha valaki azt mondaná, hogy nincsenek elektromos, rádió és mágneses hullámok. Mert ha vannak, tessék most nekem megfogni egy köteget és megmutatni, hogy megszagoljam. Azt nem így lehet érzékelni, hogy megszagolom, meg elkapom a levegőben és felmutatom! Azt más csatornán lehet érzékelni. Ha behozunk ide akármilyen primitív vevőkészüléket, abban a pillanatban kiderül, hogy itt vannak ezek a bizonyos hullámok, és ez a készülék fogja és átalakítja őket és hallhatjuk. Mert azt ilyen úton lehet érzékelni. Nem a szemünkkel, fülünkkel és végképp nem a kezünkkel fogjuk meg a levegőben a hullámokat.
De vannak, - csak kell lennie valaminek, ami annak a realitását, a valóságát fölmutatja. Ez például egy rádiókészülék. Antenna nélkül nem lehet érzékelni. Ez az antenna a hitünk. Az a hit, ami valamikor természetesen működött az emberben, aztán mivel Istent otthagyta, és nem gyakorolta hitét, nem érdekelte, hogy Isten mit szól hozzá és mi a véleménye róla, mit akar vele, elcsökevényesedett, visszafejlődött az embernek ez a fontos lelki érzékszerve. Amikor Isten igéjét hallgatni kezdi, amikor újra engedi, hogy Isten foglalkozzék vele, akkor egyszer csak kezd magához térni, újra megerősödik, működni kezd, és egy új világ nyílik ki az ember előtt.
Láttuk az elmúlt hét estéin azt, hogy mindnyájan úgy születünk, hogy lelkiképpen halottak vagyunk, mert nincs kapcsolatunk Istennel, az élet forrásával. Aki újra kapcsolatba kerül Istennel, vagyis akinek a hite magához tér és működni kezd, az előtt kinyílik a világnak az a tartománya is, amit csak a hitével érzékel, amit nem lehet megszagolni, hallani, látni, de ami attól még van ... amihez a hitnek az érzékszerve kell.
Ahogyan Jézus feltámasztotta az elhunyt Lázárt, és az ott ül ezen az ünnepi családi vacsorán Jézus mellett és beszél, falatozik, mosolyog és hozzászól a dolgokhoz, ugyanilyen valóságos változás az, amikor valaki ebből az előbb említett lelki halálból új életre támad. A halottat leginkább is az jellemzi, hogy érzéketlen és tehetetlen. (Majd szeretném az élőnek egy jellemző tulajdonságát is hangsúlyozni). A lelkileg halott ember is érzéketlen. Nem látja Istent. Nem veszi észre Istent az események mögött. Nem hallja Isten szavát a Biblia olvasása vagy egy prédikáció hallgatása közben. Csak az embert hallja, vagy arra sem figyel oda, mert előre megállapítja: nem érdemes. Becsukja a Bibliáját úgy, hogy semmit nem értett meg belőle, nincs antennája.
Pál apostol a Korinthusi levél elején rendkívül szemléletesen leírja ezt, hogy amíg hiányzik ez az antenna egy ember életéből, addig egyenesen bolondságnak tűnnek neki az Isten gondolatai, mert nem tudja felfogni. Amikor helyreáll a hite, egyszerre érzékeli ezt a valóságot. Észreveszi Istent, mint az események mozgatóját: ez most nem véletlenül történt velem. Ennyire szeret engem Isten, hogy így igazította az eseményeket? Vagy ennyire komolyan veszi az engedetlenségemet, hogy így figyelmeztet, ezzel a bajjal? Nemcsak a baj miatt bosszankodik, sőt egy idő után egyáltalán nem bosszankodik, hanem megcsendesedik Isten előtt és azt mondja: Uram, tőled fogadom el ezt is, kellett ez most nekem, nagyon fenn hordtam már az orromat.
Észreveszi a cselekvő Istent. Kihallja egy beszédből az Isten hozzá szóló szavát, és úgy megy haza: ezt másként csinálom, mert ezt mondta Isten, és el is felejti, ki volt az igehirdető azon a vasárnapon. El is kell, mert nem az a fontos. Amit Isten mondott neki segítségképpen, azt veszi komolyan. Hit nélkül ez lehetetlen. A hívők pedig ezt folyamatosan, fokozatosan tapasztalják. Megszűnik a lelki érzéketlenség, egyszerre fájni kezd az embernek a másik fájdalma, és azon gondolkozik, mit tehetne érte. Talán semmi köze hozzá, talán még rosszakarója is volt az illető, és mégsem hagyja nyugton, hogy ő bajban van, mit segíthetnék. Tud örülni őszintén a másik sikerének. Nem marad érzéketlen és nem marad tehetetlen sem.
Ha valakit Jézus Krisztus a lelki halálból új életre támaszt, akkor az az ember ott akar maradni mindig Őmellette. Ez olyan jellemző: Lázár ott ült Jézus mellett. Ne haragudjatok, ha így mondom: levakarni sem lehet Jézusról azt, aki az életet kapta meg tőle. Ez nem akármi! A Lázárok tudják, hogy életüket köszönhetik neki, és ezt nem lehet elfelejteni. Ezt nem lehet félreérteni, félremagyarázni, és nem lehet titokban tartani, hogy akit eltemettünk, az most itt mászkál közöttünk. Ez egészen nyilvánvaló, hogy a Lázárok szíve tele van a Jézus iránti hálával, imádattal, szeretettel, tisztelettel. Pedig itt már Jézus ellen kiadták az elfogatási parancsot, meg azt is, hogy aki vele kapcsolatot tart, azt kiközösítik Izráel közösségéből. Ez azt jelenti, hogy törvényen kívülivé vált, nyugodtan agyon is lehetett ütni akárhol büntetés nélkül.
Lázár mégis ott van Jézus mellett. Dehogy szégyelli Őt. Hát az életet kapta meg tőle! Többet kapott Jézustól, mint amit akármikor is elveszíthet miatta. Ő vállalja Jézust, mert Jézus vállalta őt. Úgy oszlásnak indulva, hullaként vállalta, és életet adott neki. Ő az élet forrásához közel akar maradni, amíg csak az eszét tudja.
Akik Jézustól új életet kaptak, azoknak ez a legtermészetesebb és legfőbb törekvésük, hogy ott maradjanak az Ő közelében, és sehova ne menjenek, ahol Jézus nincs, ahova nem Őt követik. Amiről már tudják, hogy Jézusnak utálatos, bármi és bárki legyen az, ők attól távol tartják magukat. Jézus közelében akarnak maradni, mert tudják, hogy mások számára is így lehetnek igazán áldássá.
Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk azok, akik, ha most azt mondanám: álljanak fel, akik Jézustól ilyen életet kaptak, elmondanák és felállnának, - ha ülnék, mindjárt én is felállnék. Ezt nem lehet elfelejteni, és nem lehet semmivel összehasonlítani. A Biblia is a szüléshez hasonló analógiátlan eseménynek mondja ezt, és újjászületésnek nevezi. Amikor valaki a halálból életre kel, amikor érzéketlen hullából érző emberré válik, amikor tehetetlenből, aki nem bír magával, nem tud változtatni magán, tehetetlenből cselekvővé, Jézusnak engedelmes emberré válik.
Elmondhatnánk sorban, mi mindentől szabadított meg. Hogy nincsenek többé gyötrő álmaink, hanem végigalusszuk az éjszakát, hogy nem lucskosra izzadva ébredünk fel, mert mindig újra az jut eszünkbe, hanem az a múlté, és ha valami eszünkbe jut, akkor hálát adunk Jézusnak azért, hogy ez, ami meggyötört, a múlté. És ez a hála és öröm tölti be az embert, amikor a félelmektől megszabadít és reménységet ad a helyére. Amikor egy önző, beszűkült, anyagias világban megtanít örömmel szolgálni és segíteni másoknak, és az lesz az ember igazi öröme, ha örömet tudott szerezni másnak úgy, hogy nem kap érte semmit. Amikor erre felszabadítja, amikor megszabadít a pohártól, gyógyszerfüggéstől, az állandó gyűlölködéstől, a bosszúvágytól. Fel sem tudnánk sorolni, mi mindentől. Amikor a halál helyére életet ad, ez ennyire valóságos változás lelkiképpen is, mint ahogyan ez itt Lázárral testileg megtörtént.
Hadd kérjek szeretettel ma reggel mindenkit, hogy kérjétek Jézustól ezt a változást, és engedjétek, hogy ez végbemenjen bennetek. Engedjétek, hogy abból a sok előítéletből, kételkedésből, ami mindannyiunkkal velünk születik, és amire ráerősít ez a világ, kiszabaduljunk, és ne egy szűkös világban éljünk, hanem az egész valóságot ismerjük. A láthatatlanokat is. Istent, az Ő törvényeit, az Ő szeretetét, hogy érzékeljünk és ne maradjunk érzéketlenek. Egészen bizonyos, hogy nem véletlenül vagyunk éppen mi most itt. Isten ezt az Ő szeretetét nekünk kínálja. Vegyük komolyan, amit Pál apostol az Efézusiaknak ír: ébredj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus! (Ef 5,14)
Akit tehát Jézus feltámaszt, az ilyen valóságosan él, annak ez a földi élete is egészen más lesz, annak élete lesz. A halálon is diadalmas örök, teljes élete.
2. Akit Jézus feltámaszt, az másokat is Őhozzá vonz. Azt olvastuk itt: „A zsidók közül sokan jöttek azért oda, nemcsak azért, hogy Jézust lássák, hanem hogy Lázárt is, akit feltámasztott a halálból. A főpapok azért arról tanácskoztak, hogy Lázárt is megölik, mivel a zsidók közül sokan őmiatta mentek oda és hittek Jézusban.”
Vagyis: akinek Jézus Krisztus ilyen új életet ad, annak az élete vonzó lesz. Odavonz másokat is Jézushoz. Annyira elüt a megszokottól, az átlagostól, az Isten nélkülitől, olyan jellegzetesen jézusi vonások jelennek meg rajta, hogy az feltűnik másoknak is, és akik nem értenek vele egyet, vagy látszólag és sokszor hangosan megvetik és gúnyolják is, elkezdik irigyelni.
Mint amit egyik érettségi találkozónkon nekem mondott az egyik osztálytársam: meg voltam győződve, hogy meggyagyásodtál, amikor hívő lettél, és csodálkoztam, hogy egy viszonylag értelmes ember hogy válhat hívővé, de irigyellek kezdettől fogva. Megirigylik - nem a mi jóságunkat, hanem a bennünk élő Krisztust. A Krisztusnak - azt mondja a Biblia - jó illata van. És ez a jó illat kiárad a hitre jutó emberből. (2Kor 2,15)
Magam elé képzeltem ezt a jelenetet, hogy Mártáék elkezdenek teríteni, ott van már Jézus, talán a tanítványok is, Jézus mellett, lehetőleg minél közelebb hozzá Lázár, és akkor megjelennek fejek az ablakban, ajtóban. Csak úgy bekukkantanak. S elhangzik kinn a megjegyzés: csakugyan ő az! Tényleg Lázár az! Valóban feltámadt. Lázár odavonz embereket Jézushoz, és az ő puszta jelenléte segíti azokat az embereket, akiket a kételkedésük meg az előítéleteik megkötöztek, és nem tudtak hinni Jézusban. Nem merték komolyan venni, hogy valóban Ő az Isten Fia és rajtunk akar segíteni. Lázár puszta jelenléte oldozta az előítéleteiket és kételyeiket, és azt olvassuk: sokan hittek Jézusban. Komolyan vették azt, amit Ő magáról mondott, és elfogadták azt a segítséget, amit Ő hozott nekünk: a bűnbocsánatot és új életet. Vagyis ezek az emberek is kapcsolatba kerültek Jézussal, és lelkiképpen feltámadtak. Csak azért, mert Lázár ott volt.
Egy újjáteremtett, Krisztusban igazán hívő ember hiteles élete hatalmas bizonyíték Jézus hatalmáról. És ezek a derék kíváncsiskodók nemcsak csodálkoznak, nemcsak elgondolkoznak rajta, hanem hisznek. Hiteles krisztusi élettel így lehet Őhozzá vonzani másokat. Egy ilyen ember jelenléte segít azoknak, akik keresik Istent, de maguk sem tudják elképzelni, milyen lenne az: vele találkozni. Vagy nem is keresik Istent, mert annyira eltompultak már a lelki érzékeik, de kénytelenek szembesülni ezzel a ténnyel, hogy itt valami olyan történt, amire nincs magyarázat. Lehet, hogy erre csak ez lenne a magyarázat, hogy Isten cselekszik? Ha cselekszik, akkor mégiscsak van? Ha ilyeneket cselekszik, akkor lehet, hogy jó? Így indul el sok ember a hitetlenségből a hitbe, és a Lázárok Jézustól kapott új élete ebben segítség. A nem hívő emberek szembesülnek a tényekkel, Isten tetteivel, és esetleg a tények meggyőzik őket.
Nem mindenkit, mert maradtak Jézusnak ellenségei is. A főpapok meg az írástudók nem hittek Őbenne, az előítéleteikhez jobban ragaszkodtak, mint a tények által szemléltetett igazsághoz. Nem zavartatták magukat a tények által sem. Van ilyen is, amikor valaki magát zárja ki ebből az életből: presztízs okokból hű marad a mag kételyeihez. S ott pusztul el. De aki gondolkozni kezd: mi történt itt? Hogy van ez? Mi ennek a magyarázata? Az eljuthat oda, hogy hitetlenből hívővé lesz. Sokan megtettük Isten kegyelméből ezt az utat.
Akinek tehát új élete van, az Jézushoz vonz másokat. Sőt az ilyen ember szeretne is Jézushoz hívogatni minél többeket, mert ő már össze tudja hasonlítani: milyen volt halottan, Jézus nélkül, és milyen most Őmellette. Ezért oda szeretne szeretgetni, hívogatni mindenkit. És Isten meg is áldja ezt a hívogatást.
Spurgeonről, a híres angol igehirdető írja, hogy nagyon komisz gyerek volt, és amikor éppen egy gazemberség után hazatért, látta, hogy édesanyja térdel, és kihallatszott az imádsága, könyörgök hozzád, Istenem, a gyerekeimért, különösen Charly-ért. S földbe gyökerezett a lába. Ő most éppen mit csinált, és az édesanyja érte könyörög - különösen őérte a tíz közül. És ez indította el őt azután Isten felé, és adta át egész életét és szívét neki. Mert ott, abban a kis konyhában kiáradt valami a Krisztusból. Ez az asszony a komisz gyerekeit is Isten előtt hordozta. Tudta, hogy ő már nem tudja megváltoztatni őket, de könyörög Istenhez. Különösen a legkomiszabbért. És ez a Krisztus-kiáradás, ez a jó illat ezt a komisz gyereket is odavonzotta azután Jézushoz.
Egyszer megszégyenítettek a hite miatt egy munkásembert. Nyilvánosan megalázták, valótlan vádakkal illeték, úgy, ahogy az lenni szokott. Ő ezt csendesen végighallgatta. Aztán amikor kipöfögte magát a főnök és elment, akkor néhányan a munkatársai közül körülvették. Előtte nem szóltak, de utána kezdték vigasztalni. Úgy akarták vigasztalni, hogy a főnököt kezdték szidni. Mire ő leintette őket, és védelmébe vette azt, aki őt nem sokkal előtte „leszúrta”. A műszak végén odament az egyik munkatársa és megkérdezte, hogy más is elmehet abba a templomba, ahova te jársz? És a következő vasárnap együtt ültek abban a templomban. És annak a másiknak is kinyíltak a szemei, és egy idő után hívő emberré vált. Az, ahogy a megaláztatást szenvedte (egy szót sem szólt), ahogy az ellenségét védelmébe vette és nem engedte bántani, Krisztus-kiáradás volt. Valami olyan, ami nem szokásos. Amire lehet cinikusan azt mondani: ez meghülyült, ez abnormális, - vagy el lehet gondolkozni rajta: miféle jellem ez? Hogy lett ez ilyenné? Különösen, ha ismerte az ember előtte is, mielőtt még ő is hívő lett, meg utána is. Össze tudja hasonlítani, és vonzóvá lesz. Szeretném én is megismerni ezt a te Jézusodat. És megismerheti, mert aki Jézushoz jön, azt Ő semmiképpen ki nem veti.
Ez a két lehetőség van: vagy hullaszagot áraszt az életünk, vagy a Krisztus jó illata árad belőlünk. Vagy a panasznak, a keserűségnek, az elégedetlenségnek, a vádaskodásnak, a gyűlölködésnek, az önzésnek a hullaszaga árad belőlünk - akarjuk, nem akarjuk, mert halottak vagyunk, vagy ha már Jézus új életet adott, akkor a reménységnek, a vigsztalásnak, a csendes derűnek, az önzetlenségnek, a szeretetnek, a Krisztus jó illata.
Milyen szagod van? Hullaszag, vagy a Krisztus jó illata, amiről Pál apostol olyan szépen ír a Korinthusi levélben? Jézus Krisztus soha nem reklámozta magát. Akik Ő-tőle új életet kaptak, azokban lehet felismerni Őt. És mi lehetünk hozzá hívogatók, mi lehetünk igazán keresztyének. Ez a szó: keresztyén, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. Keresztyének vagyunk-e való-jában? Él-e Ő bennünk? És ki a nagyobb? A régi természetünk, vagy az Ő természete, az az új, amit vele kaptunk. És melyik takarja el a másikat? Én takarom-e el a magam nagy egyéniségével a bennem élő „kis” Krisztust, vagy engedem, hogy Ő növekedjék, és Ő elfedezi az én sok rossz, utálatos tulajdonságomat. Jó lenne, ha ez az utóbbi lenne a programunk. Félreállni mindig Jézus útjából, és engedni, hogy mindig Ő érvényesüljön, és így tudnánk hozzá vonzani sokakat.
3. Akit Jézus feltámaszt a lelki halálból, annak előbb-utóbb kellemetlenségei is lehetnek miatta. Mert Ő annyira idegen ebben a világban, hogy akinek az életében Ő megjelenik, az szintén elüt, és a puszta jelenléte ítéletté válik a többiek felett, és ezt nem tudják elviselni. Az igazán hitre jutott, megváltozott életű ember veszedelmesen hatásos bizonyságtevő Jézus mellett. Mindennél hitelesebben mutatja Jézusnak a hatalmát, s éppen ezért az ilyeneket épp úgy igyekeznek kiiktatni, eltenni az útból, mint ahogy magát Jézust.
Azt olvastuk itt, hogy a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik - előbb elhatározták, hogy Jézust -, mivelhogy a zsidók közül sokan őmiatta mentek oda és hittek Jézusban. Ennek a gyűlöletnek sokféle formája, széles skálája, van a csipkelődő gúnyolódástól egészen a vértanúhalálig, ezt azonban ezek az emberek vállalják. Aki átélte, hogy Jézus vállalt engem úgy, ahogy voltam a bűnben, mocsokban, hitetlenségben, és megmosogatott, megajándékozott kimondhatatlan értékekkel, azok az emberek vállalják Jézust. Vele akarnak maradni akkor is, ha Őérte szenvedést kell vállalniuk. Vele akarnak maradni örökre.
A sadduceusok, akikről itt olvasunk, nem hitték a feltámadást, de látták, hogy Jézus hogyan támasztotta fel Lázárt. Most két lehetőség volt: vagy az eddigi hiedelmüket felülbírálják és elítélik, és mégiscsak hiszik azt, amit eddig nem hittek, - vagy megkeményednek és azt mondják: mindegy, mit láttunk, mindegy, mi történik, mi akkor is ahhoz ragaszkodunk, amit eddig hittünk. Ők sajnos az utóbbit választották: az előítéleteikhez ragaszkodtak. Ez kísért mindnyájunkat. Lehetséges, hogy az ember változtat az előítéletein, és engedi, hogy az igazság meggyőzze őt. Aki új életet kap, az számoljon azzal, hogy emiatt kellemetlensége is lesz.
*
Mit vállalunk mi Jézusért? Jézus vállalta értünk a kereszthalál minden testi és lelki kínját. Erre emlékeztet ma az úrasztalán a kenyér és a bor. Ahogyan ezt a kenyeret megtörjük majd, úgy törték össze az Ő testét-lelkét. Ahogyan a bort kiöntjük, úgy folyt ki az Ő vére, az egyetlené, aki ezen a földön soha semmi rosszat nem tett, azért, hogy minket ne érjen már Isten ítélete. Ő ezt is vállalta értünk, és Ő végérvényesen vállalt minket. Azt mondta: aki hozzá hű marad, annak megadja, hogy üljön az Ő királyi székébe vele együtt, amint Ő is győzött és ült az Atya királyi székébe. Aki Jézus mellett marad mindvégig, az a mennyei dicsőségben is ott lesz mellette.
Tudjuk, hogy Lázár még egyszer meghalt. Az ő feltámasztását Jézus egy olyan jelnek szánta, ami el kellett, hogy gondolkoztasson mindenkit. Itt még Lázárék hívták be Jézust magukhoz. Egyszer azonban majd Ő hívja be magához a mennyei dicsőségbe azokat, akik hozzá mindvégig hűségesek maradnak.
Jó lenne, ha gondolkoznánk tovább is ezeken az igei igazságokon: akit Jézus feltámaszt a halálból, az valóban él. Akit Jézus feltámaszt, az hozzá vonz másokat is - legyen vonzó az életünk! És akit Ő feltámaszt, az számoljon azzal, hogy emiatt szenvedésekben is lesz része. De aki Krisztusért vállal szenvedést, az örömmel fogja tenni, és az még közelebb viszi hozzá.

Két héttel ezelőtt ennek a történetnek az első felével foglalkoztunk. Láttuk, hogy Saul még mindig üldözte Dávidot, mert tudta, hogy Isten Dávidot választotta az ő utódául. És ahogy Dávid és kis csapata menekült Saul elől, találkoztak a mezőn ennek a bizonyos Nábálnak a pásztoraival, akik ott nagy nyájakat legeltettek. Mivel egyéb hasznos dolgot nem tudtak csinálni Dávidék, segítettek a rablóktól és másoktól őrizni a nyájat meg a pásztorokat. Ennek fejében joggal várhatott volna Dávid valami honorá-riumot Nábáltól.
Láttuk, hogy a birkanyírás olyan népünnepély volt abban az időben, mint ma a disznóvágás vagy a szüret, és a hozzá kapcsolódó szüreti mulatságok. Ilyenkor szokták a hálájukat kifejezni a jó barátok, ismerő-sök egymásnak, és küldtek ajándékokat egymásnak. Mivel Nábál nem akarta kifejezni a háláját Dávidnak, Dávid emlékeztette őt erre, és néhány vitézét elküldte a juhait nyíró Nábálhoz.
Akkor mondta Nábál azt a fölháborítóan sértő mondatot: ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Mostanában sok szökött rabszolga kódorog az országban. — Dávid ekkor már Izráel felkent királya volt, s mindenki tudta, hogy idő kérdése, mikor ülteti Isten őt Saulnak a helyébe, s ezt várta is a nép, hogy erre minél elébb sor kerüljön. Erre elhangzik egy ilyen mondat. A küldöttek ezt megmondják Dávidnak, s Dávidnak fejébe szalad a vér. Elkapja az indulat és azt mondja: gyerünk, az ilyen ember nem érdemli meg, hogy éljen, reggelre kiirtjuk őt és mindenét, amije van.
A küldöttek látogatását azonban látta és hallotta egy kis szolgafiú, aki ott volt a mezőn, mint pásztorgyerek akkor, amikor Dá-vid vitézei őrizték őket. Mivel Nábállal nem lehet szót érteni, elmegy a gazdaasszonyhoz, Nábál feleségéhez, Abigailhoz, s elmondja, mi történt: itt jártak ezek az emberek, és Nábál így utasította el őket. Az asszony azonnal felfogja, hogy nagy veszedelem fenyeget, összekészíti ezt az ajándékot, amiről itt olvastunk, és ő maga személyesen tüstént indul, hogy megengesztelje Dávidot. Ahogy megy lefelé a hegy egyik mellékösvényén, éppen azon a mellékösvényen törtetnek felfelé Dávid katonái az ő vezetésével. Ezt a találkozást írja le mai igénk.
Ma tehát Nábálról és Abigailról szól hozzánk Isten igéjének az üzenete. Kik voltak ők, s mit tanulhatunk meg tőlük?
Házaspár volt, de két egészen különböző ember. Nábál mindenestől testi ember, Abigail a lélek embere. Nábál Istentől teljesen függetlenül intézi dolgait, Abigail minden megmozdulása az Istentől való engedelmes függés jegyében történik. Nábál teljesen beszűkült szemlélettel csak a mának él, sőt a pillanat gyönyörének. Abigail a holnapra is gondol, s tud áldozatot hozni ma a holnapért. Előrelátó, körültekintő ember. Nábálnak fogalma sincs arról, mit jelent Istennel kapcsolatban élve, tőle útmutatást, kijelentést, bátorítást, tanácsot kapni; Abigail abból él, hogy nemcsak kap tanácsot és útmutatást, hanem továbbadja másoknak is az Istentől kapott világosságot, és azon az úton, amit megmutatott neki Isten, azonnal el is indul és jár, és így lehet ez az egyszerű asszony itt például prófétává. Olyan kijelentés szólal meg Abigail ajkán, ami valószínűleg őt magát is meglephette, hogy honnan veszi ő ezt. Istentől kapta. És ezzel az engedelmességével és a kijelentés továbbmondásával életeket mentett. Ezt a mentő szolgálatot ragyogtatja fel Isten igéje ma előttünk, mint ami mindenkinek nagy lehetősége, aki Istentől függ, neki engedelmeskedik és kész az Ő útmutatását követni.
Nos, mit tudunk meg Nábálról és mit tudunk meg Abigailról?
Nábálról azt olvastuk már a múltkori fejezetben, hogy igen gazdag és tehetős ember volt, de a következő mondat már a szívére mutat, és az van ott: durva és rossz erkölcsű volt. Olyan ember, aki képtelen a láthatatlanokra nézni. Nem is veszi komolyan, hogy olyanok is vannak. Isten láthatatlan világa teljesen ismeretlen a számára, de nem is érdekli. Ezért nem érdekli az sem, hogy kicsoda az a Dávid. Ha nem tudja, hogy az a Dávid, akinek a követei ott vannak előtte, az Isten felkent királya, akkor ez szegénységi bizonyítvány, mert ezt mindenki tudta. Szerén szerte beszélték és alig várták, hogy ő legyen már a király. Ha meg nem veszi tudomásul, vagy nem hiszi, hogy valóban egy ilyen bujdosó, szegénylegény lenne Izráel jövendő királya, mert az Isten így döntött, az arról árulkodik, hogy a hit hiányzik belőle; hogy valóban képtelen a láthatatlanokra nézni.
Azt is megtudjuk róla, hogy fukar volt. Amikor meghallja Dávid kérését, azt mondja: “Vegyem az én kenyeremet és vizemet, levágott marháimat, amit nyíróimnak vágattam, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók?” Nem tudta ő, hogy mit köszönhet Dávidnak? Lehet, hogy ezt sem tudta. Az sem érdekelte, hogy ővele közvetve ki milyen jót tett. Hogy a pásztorai talán annak köszönhetik az életüket, vagy ő annak köszönheti, hogy van miket lenyírnia, hogy Dávid katonái annak idején megőrizték a nyájait. Azért legalább annyit illene mondani: köszönöm szépen. Nyilván nem kell mindent elküldeni, amit a nyíróinak vágatott le. Disznóvágáskor sem szokták az egész disznót ajándékba küldeni, de kóstolót küldenek, ami jelképesen kifejezi, hogy köszönöm, jól esett, hogy a múltkor segítettél, s hogy mi összetartozunk. Ez most nem viszonzás, egyszerűen szeretlek, tisztellek téged, és ezt valami jelképes dologgal kifejezésre juttatom. Az efféle finomságok, meg a léleknek ezek a rezdülései teljesen távol álltak Nábáltól, és távol állnak az ilyen Nábál-féle emberektől.
Ugyanakkor kegyetlen zsarnok is volt, annyira, hogy ez a szolgafiú nem is mer eléje járulni és valami fontos dologra figyelmeztetni őt. Ezért megy Abigailhoz és azt mondja, hogy mivel Nábál, a mi urunk, kegyetlen ember, és senki nem szólhat neki, ezért mondom el neked azt, amit mondok.
Abigail meghatóan szolidáris ezzel a durva férjével, és ez külön szép példa ennek az asszonynak a jellemében. De amikor Dáviddal róla beszél, mégis megkockáztat egy ilyen kemény kijelentést: sajnos, olyan ő, amilyen a neve. Nomen est omen valóban. Nábál azt jelenti: bolond, ostoba, balga. Ez a neve, és ilyen ő maga is.
Jézus szavai jutnak eszünkbe. Beszél egyszer valakiről, akit úgy jellemez: Istent nem félt és embert nem becsült. Nos, ez Nábál.
A képet még kiteljesíti az, amit már nem olvastam fel, hogy amikor a Dáviddal való találkozás után Abigail hazatér, akkora lakomát talál ott, mint a király lakomája, Nábál vigadozott, és teljesen lerészegedett. Akinek a vigadozás azt jelenti, hogy teljesen lerészegedik, arról azt hiszem semmi többet nem is kell mondani. Aztán mikor másnap kijózanodik, és Abigail elmondja neki, hogy ajándékot vitt Dávidnak, mert nem akart semmit a férje háta mögött csinálni, akkor Nábált a szó szoros értelmében megüti a guta. Azt olvassuk: megkeményedett az ő szíve és olyan lett, mint a kő. Mint a kőszívű ember, és néhány nap múlva meghal. Nem tudja elviselni azt, ami történt.
Az ilyen nagy hangú, rabiátus Nábá-loknak sokszor semmi belső tartásuk nincs. Éri egy ütés és összecsuklik. Csak addig hangoskodott, amíg nem kellett elhordozni semmit.
Jézus Krisztusnak az a példázata jut eszembe az ilyen Nábálok jellemzésére, amelyben Ő is használja ezt a szót: bolond. Egy gazdag emberről szólt, akinek nagyon bő termése volt egy évben és azt mondta: úgyis régiek már a magtárak, mindent lerontunk, újakat, modernebbeket építünk, és amikor megtöltötte, akkor nagy elégedetten így szólt: én lelkem, egyél, igyál, bővölködjél, sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. S másnap éjjel meghalt. Erre mondja Isten: bolond, az éjjel elkérik a lelkedet, és amit gyűjtöttél, az kié lesz?
Akit csak az érdekel, hogy mit lehet még gyűjteni, szerezni, mindegy, hogy kitől, mindegy, hogy mibe kerül, és ilyen bolondokat beszél, hogy én lelkem egyél, igyál, gyönyörködjél - hát a lelkét gabonával táplálja? Nem veszi észre, hogy a következő éjjel meg fog halni, s amit gyűjtött, azzal mi lesz? És vele mi lesz? Magára, a lelkére sose gondolt, s itt már nem lehet segíteni.
Ha újra és újra elolvassa valaki Nábálnak a bibliai jellemzését, feltétlenül eszébe jut az, amit Jézus a Noé idejéről, meg az Ő második eljövetelét megelőző időről mond. Azt mondja: akkor is ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek — és nem vettek észre semmit. Ez jellemzi a Nábálokat: nem vesznek észre semmit. Az a kis szolgafiú észreveszi. Olyan szépen mondja a gazdaasszonynak, hogy jelen van a nagy veszedelem, cselekedjél valamit, mert most még meg lehet előzni.
Egy szolgafiú észreveszi, milyen veszedelem fenyeget Dávid részéről, s Nábál nem veszi észre. A Nábálok lelkileg teljesen vakok. Nem vesznek észre semmit, mert nem vette észre az egyszerű, kéregetésre szoruló Dávidban az Isten felkentjét. S nem ez volt Jézus Krisztus kortársainak a bűne és tragédiája is? Nem vették észre az Isten Felkentjét, Messiását az üldözött, megvetett, megfeszített Jézusban.
S vajon mi mit veszünk észre? Mireánk pontosan ez a diagnózis érvényes: jelen van a nagy veszedelem. Rohamosan közeledik a mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetele, amikor egy pillanat alatt megáll minden, és úgy marad. És utána semmin nem lehet már változtatni. Utána már nem lehet megtérni. Nem lehet kibékülni, nem lehet bűnöket megvallani, és azokra bocsánatot kapni. Amilyen állapotban az a pillanat ér bennünket, annak a következményeit kell hordozni. S ennek a Nábál-féle életmódnak a vége mindig a halál - mint ahogyan az ő esetében is, mégpedig a hirtelen halál.
Az Isten nélkül élő, magát hajszoló, szerző, gyűjtő embernek a vége a halál. Amikor már nem segíthet semmin. Ezért nagy ajándék ám minden ilyen perc, óra, amikor Isten arra figyelmeztet minket, hogy jelen van a nagy veszedelem, ha valaki még nélküle él. Aki pedig már Ővele összekötötte az életét, az legyen bizonyos abban, hogy átment a halálból az életbe, és akkor az érvé-nyes rá, amivel Jézus Mártáékat vigasztalta Bethániában: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.
Ennyit Nábálról. És mit tudunk meg Abigailról?
Elég részletesen jellemzi őt is ez a leírás. Azzal kezdődik: igen eszes és szép termetű asszony volt. Kiderül, hogy sokat tűrt durva és erkölcstelen férje mellett. Kiderül, hogy mégis hűséges marad hozzá és védi őt, ahol csak lehet. Kiderül, hogy milyen jó kapcsolata volt az emberekkel. Ez ritkaság volt ám abban az időben, hogy egy szolgagyerek így futhasson mindenféle közvetítés nélkül a gazdaasszonyhoz, és mondja el neki keresetlen szavakkal, hogy mi a probléma, és hogy egy Abigail azt így végighallgassa. És hallgasson egy szolgafiúra, és azonnal csinálja azt, amit ő mondott. Akinek ilyen jó kapcsolata volt a szolgáival, az különösen meleg szívű és értelmes ember lehetett. De a legfontosabb jellemvonása Abigailnak az, - amit már az elején mondtam -, hogy ő a láthatatlanokra nézett mindig. Komolyan vette a láthatókat is. Két lábbal ezen a földön járt. Azonnal tudja, mit kell tenni, és teszi is, ami az ő dolga. Aztán utána elrendezi a férjével. Minden a helyén van az életében itt a földön is, de ugyanakkor szoros kapcsolatban áll Istennel. Vezetheti őt Isten, érti Isten útmutatását, és azonnal engedelmeskedik annak akkor is, ha az nagyon furcsa.
A kor szokásait ismerve, ez szinte elképzelhetetlen, hogy egy asszony elkezdje oktatni Izráel leendő királyát, hogy ő kezdje ott magyarázni, mit csinálj, és mit ne csinálj, és miért, hogy mi ennek a lelki-szellemi háttere. Légy tekintettel Istenre, mert itt most csak a magad indulatai irányítanak, de ez nem jó neked sem, meg senkinek sem.
Összeszorul a szíve Abigailnak, amikor azt hallja, hogy Izráel fölkent királya képes lenne most összevérezni a kezét, és ide tart őhozzájuk, hogy kiirtsa az ő házanépét, azért, mert dramatizált egy sérelmet, mert felnagyít most valami személyes bántást, mintha égföld összeszakadt volna amiatt, hogy a bolond Nábál azt mondta: ki az a Dávid? Sok szökött rabszolga mászkál mostanában az országban. Ebből ekkora ügyet kell csinálni, hogy négyszáz vitézével nekiindul, hogy az utolsó kutyáig minden élőt kiirtson ebben a házban? Hát ez borzasztó gondolat! Hogy juthat ide Izráel királya, a közismerten istenfélő Dávid? Mi történt ezzel az emberrel?! Ezt az embert meg kell menteni attól, hogy ezt elkövesse.
Persze menti közben a férjét is, mert lehet, hogy Nábál lett volna az első, akibe beeresztik a kardot, s menti az egész háznépet, és menti Dávidot is attól, hogy ilyen hozzá méltatlan dolgot cselekedjék. Finoman érzékeli, a lélek emberének a finomsá-gával, hogy Dávid most elsodródott Istentől. Ez az ember most nincs Isten-közelben. Nem vezetheti őt közvetlenül Isten. Hát akkor jusson el hozzá valakin keresztül a mentő ige.
Valószínű, hogy mindez nem ilyen tudatos volt Abigailban, mint ahogy Isten engedelmes szolgáiban ez nem mindig tudatos. Nem ők határozzák el, hogy most akkor megyek, és azt mondom neki ..., hanem Isten indítja őket, talán egy ilyen szolgafiún keresztül. Isten adja a szájába a szavakat és adja a bátorságot a szívébe, hogy ha földig hajolva is, a királynak kijáró tiszteletet megadva is, de átadja ezt a prófé-tai üzenetet Dávidnak. Aztán, hogy mit csinál vele Dávid, az már az ő dolga. Hogy esetleg Abigaillal kezdi, és esetleg őt mindjárt agyonütteti, azt sem bánják az ilyen emberek. Tudják, hogy küldetésben járnak, használhatja őket Isten.
Kívánom, testvérek, hogy mindnyájan vágyakozzatok erre, hogy Isten így használhasson bennünket! Hogy ne úgy akciózzunk, hogy nekiduráljuk magunkat: majd mi beolvasunk neki, majd mi jól kioktatjuk. Nem akar ő kioktatni senkit. Ő azt mondja, amit Isten a szájába ad, és eközben olyan kijelentést is, ami bizonyos, hogy Abigailnak is új volt: Dávid királyságának a maradandó voltáról beszél. Ez itt már messiási prófécia. Ez a Krisztus örök királyságára vonatkozik. Honnan vette ezt Nábál felesége, birkanyírás napján, ott a hegyek között? Az Isten Szentlelkének a kijelentésétől.
A hétköznapokban így működik az, ami után mi olyan sokszor szoktunk kérdezni: Hogyan vezeti Isten az övéit, hogyan használja eszközeként? Így! Valami egész hétköznapi történik, de azon keresztül felismeri Isten indítását, enged annak spekulálás nélkül, halogatás nélkül, és Isten áldása lesz rajta. Ez egy csodálatos jelenet azon a mellékösvényen! Az Isten szentségének a jelenlétét érzékeli az ember. Itt nem egy nő meg egy férfi találkozik. Itt Isten eszköze találkozik az Isten kiválasztottjával, akit meg kell védeni valami szörnyűségtől, mert még az Isten kiválasztottjai is képesek elbukni és engedetlenné válni. Isten azonban annyira szereti az övéit, meg az Ő népét, akikért kiválasztotta őket, - például Dávidot is -, hogy küld hozzá embereket, küld hozzá igét, és ez az ige életmentő hatalommá lesz.
Abigail pedig az Isten életeket mentő eszközévé válik. Megőrzi a férjét attól, hogy megöljék az egész házanépének az életét, s megvédi Dávidot attól, hogy ilyen szörnyűséget kövessen el. Ezért pakolt össze azonnal jelentős ajándékot, ezért rázatja magát a kis szamáron ott a hegyi ösvényeken, ezért hoz áldozatot, mert az ilyen embereknek nem számít, mibe kerül az engedelmesség, csakhogy mások életét menthessék.
Vajon nem Jézus Krisztus a csúcs e tekintetben is? Önmagát adta oda azért, hogy megszűnjék a vérontás. Azért, hogy békesség legyen. Békesség Isten és emberek között, békesség ember és ember között, békesség a választott nép és a pogányok között. Ő megbékéltette mind a két nemzetsé-get, mert életét adta a keresztfán. Ebbe került az, hogy békességünk legyen.
Az ilyen Krisztus-lelkületű emberek ma is mindent megtesznek azért, hogy békesség legyen. A boldogmondások között van egy ilyen: boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak. Ott nem igyekezésről van szó, ott egyszerűen azt mondja a görög szó - most profánul és nem irodalmi szépséggel fordítom szó szerint -: boldogok a békesség csinálók, mert ők az Isten fiaiként járnak ebben a világban. Aki csinálja a békességet. Ez néha nem könnyű. Valahogy összehozni veszekedőket, valahogy kioltani feszültségeket, valahogy meggyőzni mind a kettőt, különösen, ha nem akarják engedni magukat meggyőzni. Békességet teremteni az életmentés érdekében - ez az Abigailoknak a szolgálata. Amit nem ők határoznak el, hanem amire Isten használja őket.
A Dávidokat meg az jellemzi: hagyják magukat lebeszélni. Ha Isten igéje találja el őket, abban a pillanatban megadják magukat. Isten ellen nem harcolok. Mit mond itt Dávid? Nem azt mondja: hű, de okos asszony vagy te, de jó, hogy még idejében ideérkeztél! S végképp nem azt, hogy ekkora ajándékért hajlandó vagyok elállni a szándékomtól. Szó sincs ilyenekről! Ezek tisztátalan indokok lennének.
Hanem mit mond? “Dávid pedig ezt mondta Abigailnak: Áldott legyen az Úr, Izráel Istene, aki téged ma elém küldött, és így megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba essem, és a saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt.”
A Korinthusi levélnek az a mondata jutott eszembe, hogy a prófétalelkek engednek a prófétáknak. Abigail itt próféta lélekkel mondja, amit mond, és Dávidban is ugyanaz a lélek van. Isten Szentlelke. Ő meg fogja az adást, magára veszi a dolgot. Itt már nem csinál hiúsági kérdést belőle, mint Nábál üzenetét hallva, nem mondja, hogy kikérem magamnak, hogy jössz te ahhoz! Félre az útból! Mi már ezt elhatároztuk. Hanem kész félreállni ő az Isten útjából. Áldott az Isten, aki idejében figyelmeztetett engem rajtad keresztül! Istennek engedelmeskedik.
Nagy dolog lenne, ha megtanulnánk így hallgatni az igehirdetéseket. Amikor az igehirdetőnek fogalma sincs, hogy ki milyen problémával vagy elhatározással jön ide, de Isten igéje szíven talál valakit. Bár csak tudnánk minden esetben azt mondani: Áldott az Isten, aki még idejében visszatartott engem attól, hogy ezt az engedetlenséget végrehajtsam, és úgy mennénk innen haza, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk másként, azért, mert Isten ezt meg ezt mondta. Ez lenne az igazi igehallgatás, hogy az igének a végső alanyát látnánk mindig: Isten akar menteni engem, és menteni a környezetemet is, és Őneki mindig kész vagyok engedni. Így lehetne sokkal jobban formálni az életünket. Nem maradnánk éveken át ugyanazok, akik hallgatják, hallgatják, de nem változnak.
Dávid azonnal változik, ha Isten igéje arra szólítja fel.
Rendkívül jó példa arra is, amit most már részletesen nem mondok el, hogy az események hátterébe enged belátást. Többnyire elakadunk az eseményeknél. Amíg zajlanak, nap mint nap kommentáljuk őket így vagy úgy, és megyünk tovább, mert újabb események következnek. Itt az események abból állnak, hogy Saul üldözi Dávidot, Dávid kénytelen kérni Nábáltól valamit, Nábál megsérti őt, erre ő felfortyan, de milyen jó, hogy összejönnek ott az ösvényen, így aztán mégsem lesz belőle vérontás.
Na de ki mozgatja ezeket az eseményeket? Isten választotta ki Dávidot, Isten engedi meg Saulnak, hogy üldözze őt, eközben formálja, alakítja Dávidot. Oda kell alázkodnia, hogy kérnie kell Nábáltól, mert nincs mit enniük ott a pusztában. Meg kell tanulnia a megaláztatást is elszenvedni. Meg kell tanulnia, hogy ilyen indulatok vannak még a szent Dávid szívében: üss oda neki, s kiírjuk az utolsó kutyáját is. Ilyen Dávid, hát ez borzasztó! De be kell látnia egyszer a saját szívébe, hogy ne maradjon ilyen.
Aztán Isten csodálatosan időzíti ezt a találkozást. Ahol a Bibliában az ímé szó szerepel, mindig arról van szó, hogy az események vízszintesét metszi egy vertikális, egy függőleges vonal: Isten közvetlenül belenyúl, és ott a metszéspontban történik valami jelentős. Itt azt olvassuk, hogy amikor Abigail ment le a kis szamáron az ösvényen, ímé Dávid és az ő emberei éppen azon az ösvényen jöttek felfelé.
Milyen érdekes! Miért nem egy másikon? Mert Isten időzítette ezt a találkozást, mert Ő mozgatja az eseményeket, Ő tartja kézben az embereket, Ő tartja kezében ennek a világnak a kormányát. És efelől nekünk akkor is bizonyosaknak kell lennünk, ha sokszor úgy tűnik, hogy nemcsak össze-visszaság van itt, hanem mintha démoni erők vették volna át az uralmat. Akkor is Isten marad hatalmon. Akkor is igaz, amit több zsoltár is így vall: az Úr uralkodik. Ténylegesen gyakorolja az Ő hatalmát ma is. A hívőket az különbözteti meg a többitől, hogy ők akarják is, hogy Isten gyakorolja az Ő hatalmát az életükben.
Gondolkozzunk délután ezen. Jó lenne, ha mindnyájan ilyen használható eszközök lehetnénk Isten kezében, mint Abigail és jó lenne, ha mindnyájan megtanulnánk, begyakorolnánk ezt az azonnali engedelmességet, ami itt Dávidot jellemzi: Ha az Úr mondja, félreteszem a gondolataimat, indulataimat, mindent - abszolút elsőbbség illeti meg Őt, én félre állok az útjából.

Múlt csütörtökön láttuk, hogy Dávid hitéletének az egyik mélypontjához érkezett akkor, amikor belefáradt a Saul előli menekülésbe, és az ellenségnél, az egyik filiszteus királynál keresett menedéket. Nemcsak ő, hanem kis csapata, az a hatszáz katona, sőt családtagjaik is áttelepültek a filiszteusokhoz, és Ákhis király ezt a Siklág nevű várost jelölte ki számukra lakhelyül. Ráadásul annyira bízott Dávidban ez a filiszteus király, hogy amikor legközelebb Izráel ellen vonultak harcba a filiszteusok, Dávidot és katonáit is magával hívta, sőt -- mint láttuk - Dávidot tette meg a testőrei fejévé.
Rettenetesen nehéz helyzet volt ez Dávidnak Azt hitte, hogy menedéket talál Saul elől a filiszteusoknál, és most látta, hogy az ellenségnél senki sem találhat menedéket, különösen Isten ellenségeinél nem, és olyan kelepcébe került, amiből - úgy tűnt - nincs szabadulás. Ő azonban nem mondott le arról, hogy Istennek van hatalma őket valahogyan kiszabadítani, és Isten elég irgalmas ahhoz, hogy még ezt az ő hitetlenségét is megbocsássa. Fogalma sem volt, mit csináljon, és hogyan vezet tovább az út; azt eltökélte, hogy a saját népe ellen nem fog harcolni az ellenség oldalán. Ez képtelenség volt, annál inkább, hiszen ő akkor már Izráel felkent királya volt. De akkor mit csináljon?
Teljesen reménytelennek látszott, hogy valahogy kikerülnek ebből a kelepcéből. Aztán Isten különös kegyelme volt, hogy a filiszteus vezéreket bizalmatlanokká tette Dáviddal és seregével szemben. Azt mondták Ákhis királynak, hogy vagy mi megyünk veled, vagy Dávid. Más sem hiányzik nekünk, mint hogy két tűz közé kerüljünk. Megtámadjuk Izráelt, ezek meg hátba támadnak minket, ráadásul ennyi eszed nem volt, hogy a szemünk előtt hajtsad őket, ők a sereghajtók, ők vannak leghátul. Milyen ostobaság ez? Küldd vissza őket, vagy pedig mi megyünk vissza.
Ákhis király sűrű bocsánatkérések között elmagyarázta Dávidnak, hogy ő ugyan bízik benne, de ezek a fejedelmek és vezérek ilyen makacsok. Dávid nem mutatta, mennyire örül ennek, és magában áldotta Istent, hogy ilyen csodálatos szabadulást szerzett. Visszamentek tehát Siklágba. Három napig gyalogoltak odafelé, amikor a seregszemle során kiderült, hogy ők is ott vannak, és hazaküldték őket. Három napot gyalogoltak visszafelé. És akkor lettek szemtanúi ennek a szörnyű tragédiának, amiről itt olvastunk.
Isten megszabadította Dávidot ebből a kelepcéből, de innentől kezdve egy ideig bajok sorozatán vitte keresztül. Ezekben a bajokban azonban már egészen másként viselkedett Dávid, mint akkor, amikor a filiszteusoknál keresett menedéket. Éppen ezt a különbséget figyeljük meg ma, és legyen ez számunkra ne csak ragyogó példája annak, hogy mit jelent a gyakorlatban, a hétköznapokban sokféle kellemetlenség és nyomorúság között hinni, hanem Isten Szentlelke bátorítson minket arra, hogy kezdjünk is el így hinni.
Mit jelent hinni? Egyszerűen azt, hogy nem téveszti szem elől Istent. Hogy mindent Őreá tekintettel tesz vagy mond. Hogy nem hagyja ki Őt a számításaiból. Hogy mindenekelőtt Őt kérdezi meg, miről mi a véleménye. Hogy tőle kér tanácsot, hogy tegyen valamit vagy ne tegyen. Hogy egészen bizonyos abban, hogy Isten nemcsak hogy lé-tezik, hanem Ő irányítja az eseményeket, és akik benne bíznak - ha csak pici mustármagnyi hitük van is - azokról Ő soha nem feledkezik el, azok mindig számíthatnak rá. Akkor is, ha egyik baj a másikat éri.
Tanulságos ez a sorozat. Hét próbát kellett kiállnia Dávidnak ebben az esetben. De mielőtt még soroljuk, futólag gondoljuk végig, hogyan szoktak az emberek reagálni, ha valami baj éri őket. Van, aki elkeseredetten küzd tovább is, akármekkora a túlerő - ahogy a múltkor olvasott Remé-nyik versben hallottuk: a lehetetlenség konok falán zúzza véresre koponyáját, és nem lehet leállítani, amíg aléltan össze nem rogyik.
Vannak, akik elkeserednek és kiszállnak az egészből. Feladják, nem érdemes. Vannak, akik keserűségükben még nagyobb bajt csinálnak maguknak, mint Arany János szőlősgazdája, aki a jégverés után a megmaradt fürtöket is szétveri egy bottal: lássuk, Uram Isten, mire megyünk ketten. A végsőkig elkeseredett ember a maga tehetetlenségében dühös lesz.
Van, aki felháborodik: ezt érdemlem én Istentől? És káromolja Őt, és számon kéri rajta, ami történt. Sokféleképpen reagálunk. Dávid itt egészen másként reagált a bajokra, és ez valóban példa lehet a számunkra. Mik voltak ezek a bajok?
Gondoljuk csak el: három napig gyalogoltak odafelé, onnan zavarták vissza őket, három napig kell gyalogolni visszafelé is. Hat napig férfi nélkül volt az a város, ahol a családjukat letelepítették. Hírszerzés akkor is működött már, és az amálekiták, Izráel ősi ellenségei, pontosan tudták, hogy itt mi zajlik: Hadba indultak a filiszteusok Izráel ellen, Ákhis vitte magával Dávidot és hatszáz katonáját is, s ezeknek a családja ott maradt Siklágban. Most kell megtámadni őket.
Mérgesek voltak az amálekiták Dávidra, mert olvastuk a múltkori fejezetekben, hogy miután letelepedtek Siklágban, Dávid onnan portyázott a szomszédos amálekita településekre, és ami mozdítható volt, azt elvitte, - elvégre valamiből meg kellett élni nekik meg a családjuknak. S alig várták az alkalmat az amálekiták, hogy valahogy visszaüthessenek. Ennél ideálisabb helyzet nem is adódhatott volna, védtelenek az emberek. Nem gyilkoltak meg senkit - mint ahogy olvastuk -, de mindenkit elhurcoltak, a várost felgyújtották, és ami benne mozdítható volt és érték volt, azt zsákmányként magukkal vitték. Erre jönnek haza az emberek.
Elgondolhatjuk, hogy mindenki fellélegzett, amikor Ákisnak a vezérei hazakergették Dávidékat. Nem olvasunk róla, hogy Istent magasztalták-e, Dávid magatartásából lehet arra következtetni, hogy ő ezt Isten szabadításának tekintette. Felszabadul az ember, tele van örömmel, egy nagy vihar elmúlt, nem lett baj - ezt megúsztuk. S akkor hazamennek, s üszkös romokat találnak. Sehol senki. Hol van a családjuk, mi történt velük?
Annyira kétségbeestek az emberek, hogy azt olvastuk: úgy elkezdtek sírni e miatt a sokkhatás miatt, hogy a végén már erejük sem maradt a síráshoz. Én már láttam ilyet. Van ilyen, amikor az ember vigasztalhatatlanul sír, mert úgy látja, hogy végzetes az, ami történt. Mit csináljanak most?
Azután a nagy kétségbeesés után megmozdulnak az indulatok. Ki miatt történt az egész? Ilyenkor mindig bűnbakot keres az ember. Ki lehetne az oka mindennek? Dávid! Világos. Ő hozott ide minket, ő érte el, hogy ide telepítsenek le bennünket, ő vezette a portyázásokat az amálekita településekre. Ő ... ő... ő... Ugyanaz a szöveg és indulat, ami a pusztában Mózes ellen többször felágaskodott az emberekben. Ő a hibás, őt verjük meg. És meg akarják kövezni Dávidot.
És mit csinál ekkor Dávid? Itt van egy sokat jelentő mondat: „megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében.” Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy miközben gyűlölködő, ellenséges gyűrű veszi körül, miközben talán már a köveket keresik a szemükkel, hogy mivel kezdjük el, és záporoznak a megjegyzések és fenyegetések, aközben Dávidnak eszébe jut, hogy őt az Isten felkente Izráel királyává. És az ő drága jó barátja, Jonatán, nem is olyan régen figyelmeztette őt, hogy az Isten igazat mond, és ahhoz, hogy te Izráel királya lehess, nem üthet agyon az én apám. Hát akkor ez a nép sem kövezheti őt agyon. Emlékezteti magát, hogy van Isten az égben, sőt van Isten a földön is, és égen-földön Ő uralkodik, és az Ő akarata érvényesül. Az Övéi az Ő oltalmában vannak. Nehéz a helyzet, és élesbe működnek az indulatok. Akkor is legyen nyugodt, valami kiutat ebből Isten mutat. Dávid most már Istenre néz.
Amikor otthonról eljöttek és a filiszteusoknál keresett menedéket, nem nézett Istenre. Saulra nézett, akitől egyre jobban félt, önmagára nézett és az erejét fogytán érezte, arra a néhány barátjára nézett, akik vele tartottak: ezek legalább hűségesek, de ezekkel nem sokra megyek. A bajokra nézett és elkeseredett. Kimaradt Isten. Itt, most ebben a még nehezebb helyzetben tudatosan Istenre néz. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy az első mondata Istenhez hangzik: „Megkérdezte Dávid az Urat ezt mondván: Üldözzem-e a sereget? Utolérem-e őket?” Azok ott mindenfélét kiabálnak: miattad veszítettük el a feleségünket, a gyerekeinket, a kis motyónkat, vagyonunkat, mindenünket, te vagy az oka, üssük agyon - ő pedig megkérdezi Istent: Uram, mit kell itt most csinálni?
Isten adja a gondolatot: üldözni az ellenséget. De érdemes-e üldözni őket? hat nap telt el azóta, hogy otthonról elmentek. Senki nem tudja, mikor történt ez a szörnyűség, aminek a nyomait látták. Érdemes még utánuk eredni? Isten azt mondja: érdemes. És ad egy nagy ígéretet Isten Dávidnak: „Üldözzed őket, mert bizonyosan utoléred, és szabadulást szerzel.” És Dávid nem törődve azzal, ami körülötte hangzik, mintha mi sem lenne, kiadja a jelszót: indulás, utolérjük őket. Honnan tudod? Ezt mondta az Úr. És ezek a fáradt emberek, akik három napig gyalogoltak, valószínű nem egyfolytában, de mégis hosszú út volt, mennek utána, hogy üldözzék az ellenséget. Ez az első nagy csoda, itt a nyomorúságok között. Az indulataikkal valamit csinálnak, mindenesetre hallgatnak a vezérre, aki meg hallgat Istenre. Mert végre Őt kérdezte, és ezért biztonságban lehet, mert azt csinálja, amit Isten neki mondott.
Megérkeznek egy gyorsfolyású bővizű patakhoz, és ott többen azt mondják, hogy nem bírjuk tovább. Teljesen kikészültünk. Hat napot gyalogoltunk előtte, most meg itt erőltetett menetben üldözzük az ellenséget, azt sem tudjuk, hol vannak, az sem bizonyos, hogy jó irányba megyünk - nem bírjuk tovább. A hatszázból kétszázan ott maradnak a patak innenső partján. Ennek a kis csapatnak egyharmada ki-áll, mielőtt még harcra kerülne a sor. Dávid megint méltán elkeseredhetne, vagy felháborodhatna, de egyiket sem teszi. Megint az ő kedves jó barátját, Jonatánt hadd idézzem, aki egyszer azt mondta: az Úrnak teljesen mindegy, hogy sok vagy kevés által szerez szabadulást. Mindenképpen nagy túlerőben vannak az amálekiek. Most hatszázan vagy négyszázan harcolnak velük, vagy ki tudja mekkorára fog zsugorodni ez a sereg, mire megérkeznek, most ne ez fájjon Dávidnak. Aki nem bírja, maradjon ott, a többiekkel meg gyerünk tovább!
Átkelnek a patakon, és elbizonytalanodnak. - Nem olvastam fel az egészet, azért mondom el ezeket a részeket. Jó irányba megyünk? Ott a pusztaság ... Hol vannak az amálekiek? A településeiket tudták, hol vannak, azok még messzebb voltak, de melyik irányba mehettek? Hol találjuk meg a családokat? És akkor észrevesznek egy félholt embert a homokban. Eszméletlen. Fellocsolják, és amikor valamennyire visszatér az élet belé, megitatják. Egy pár falatot adnak ennie is, aztán már felül, kinyitja a szemét, s látják, hogy egyiptomi. Hogy kerülsz te ide? Először megijed szegény rettenetesen, aztán elhebegi valahogy, hogy egy amálekinek a rabszolgája ő, de megbetegedett az úton, és itt hagyta elpusztulni a gazdája. Dávid azt mondja: te tudod, hol vannak az amálekiek? Ő mindent pontosan tud. Pontosan elmondta, mikor jártak Siklágban, hogy történt az egész, és hol vannak most. Kalauzt kaptak ajándékba! Elvezeti oda őket, Dávid pedig megígéri neki, hogy nem fogja visszaadni a gazdájának.
Megérkeznek a tetthelyre és látják, hogy az amálekiek szétszóródtak a mezőn, ünneplik magukat. Óriási zsákmányhoz jutottak. Félrészegen tivornyáznak, és Dávid azt mondja az embereinek: akármilyen fáradtak vagyunk, most kell lecsapni ezekre. Most eszükbe sem jut, hogy támadás érheti őket, most végzünk velük. Azonnal támadnak, több oldalról is, - kiderül azonban, hogy nagyon sokan vannak az amálekiek, és azért nem mindenki részeg. Ijedtükben a félrészegek is összekapják magukat és kegyetlen csata kezdődik. Azt olvassuk itt egy mondatban: harcoltak pedig estétől másnap a nap lementéig. Egy éjjel és egy nap folyt a harc. Dávid újra és újra ezt mondta az embereknek: a feleségünkért, a gyerekeinkért tartsatok ki, és bizonyos volt abban, hogy győznek, mert Isten megígérte. Isten azt mondta: szabadulást szerzel.
Azt olvassuk, hogy mindössze négyszáz fiatal fiú tudott elmenekülni teveháton. Mennyien lehettek akkor összesen? A mező tele volt sebesültekkel és holttestekkel, de mindenki élve megtalálta a feleségét, a gyerekeit, sőt még a zsákmány is nagyrészt érintetlen volt, amit elvittek.
Erre Dávid katonái kezdenék ünnepelni magukat, s elkezdik kiabálni: ez a Dávid zsákmánya, ez a Dávid zsákmánya. Dávid nagyon keményen rájuk szól: észnél vagytok, én szereztem ezt vissza? Az Úr vezetett minket idáig, és az Úr adta vissza kezünkbe azt, amit elvettek tőlünk. Egyedül neki adjunk dicsőséget. El ne rontsátok az egészet azzal, hogy megszentségtelenítitek ezt a harcot. Itt mindent Istennek köszönhetünk, akkor egyedül neki adjunk hálát!
Ezt a támadást is sikerült visszaverni. Akkor újabb, tipikusan ördögi támadás éri. Mennek vissza, és a pataknál találkoznak azzal a kétszázzal, akik ott maradtak. Erre megindul a piszkálódás. A „Béliál fiai” kifejezés, amit itt olvastunk, durva, majdnem trágár becsmérlése volt egy másik embernek. A legsúlyosabb megalázás és bántás. Ezzel illetik azokat, akik ott maradtak. Azt mondják Dávidnak: remélem, nekik nem adsz a zsákmányból, amit mi szereztünk vissza. Ezek meg itt addig unatkoztak. Dá-vid azonnal felismeri, hogy ez megint támadás: Megosztani a népet. Egy régi-régi, a Mózes 4. könyvében leírt esemény analógiájára azt mondja: aki nem jött el, az is hadd kapjon ugyanannyit, amennyit a többiek. Ne csak a rokonait kapja vissza, hanem minden egyebét is, ami őt megilleti. És csodák-csodája: beleegyeznek az emberek. Megszűnik a békétlenség, sőt még azt is olvassuk itt: ettől kezdve törvénnyé és szokássá lett ez Izráelben mind a mai napig.
Így mennek azután vissza, és figyelemre méltó még, hogy útközben Dávid a zsákmányból nagy értékű ajándékot küld népének, Izráel véneinek, vezetőinek, hogy érzékeltesse, hogy ő megbánta azt a ballépést, hogy Ákhis királyhoz települt át. Ő hozzájuk tartozik, és hamarosan vissza is mentek.
Így zajlanak a hétköznapjai a hívő embernek. Vannak olyan időszakok, hogy baj bajt követ. Még a hívőkkel is előfordulhat az, ami Dáviddal, hogy megszállja őket a félelem, nem néznek Istenre, és rossz irányba kezdenek menekülni. Ott remélnek biztonságot, ahol egészen bizonyosan nem fognak kapni, mint például Dávid a filiszteusoknál. Aztán meg kell tanulniok, hogy amit vet az ember, azt le kell aratni. Ha ő odamenekült, ott olyan kellemetlen helyzet áll elő, amelyikre nincs emberileg megoldás, és maga sem tudja, mi lesz. Ezért mondja azt a furcsa, tulajdonképpen semmitmondó mondatot Ákhis királynak, amikor közli vele: jönnötök kell velem a harcba, és te leszel a testőrség vezetője. Azt mondja Dávid: „bizonnyal meglátod, mit fog cselekedni a te szolgád.” Ez mit jelent? Maga sem tudja, mit fog csinálni, mit lehet itt csinálni. Valamit válaszolni kell. Ilyen semmitmondó, amit a politikusok, vagy diplomaták szoktak mondani, ha azt nem akarják kimondani, amit ki kellene. Mi lesz ebből? De mégsem esik kétségbe, hanem reméli: Isten ad szabadulást. És Isten ad. És ettől kezdve le nem veszi tekintetét Istenről. Ettől kezdve minden lépése hitben történik. Vagyis a láthatókon túl néz, és a láthatatlanokat komolyan veszi.
Kiégetve a város, és elhurcolva a rokonai. Istenre néz és azt kérdezi: mit kell most csinálni? Ő is sír - azt olvastuk, de aztán gondolkozik és imádkozik. Amikor Isten megmondja, mit kell csinálnia, akkor elkezdi azt csinálni. Nem tudom, ha az emberek otthon maradtak volna, talán egyedül is elindul, olyan elszánt ettől kezdve az engedelmességben. De éppen ez Isten csodája, hogy nem egyedül kell indulnia, mert Isten nemcsak Dávidot irányítja, hanem a többieket is, és más indulatot ad a szívükbe. Akkor megint valami elkeserítő dolog: kétszázan lemaradnak - akkor sem háborodik fel. A láthatatlanokra néz: Isten számára mindegy hányan maradunk. Meg-ígérte, hogy győzelmet ad. Akkor egyszer célirányt tévesztünk: merre kell továbbmenni? Még erről is gondoskodik az Úr. Ott van egy félholt egyiptomi. Ő lesz a kalauz. Ennél biztosabb útikalauzt nem lehetett volna találni. És ő adja a kezükbe a győzelmet. Azonnali rajtaütés. A nagy túlerővel szemben is győzelem. Akkor jönnek a lelki furfangok, a lelki támadások. Ünnepeljük Dávidot. Előző nap meg akarják kövezni, másnap: „ez a Dávid zsákmánya”, isteníteni akarják. Szó sem lehet róla!
Radikálisan leállítja, és megint az Úrra mutat: nézzetek már ti is Őreá! Akkor: hátha sikerül megosztani még azt a kis csapatot is, - ne sikerüljön! Dávid megint igeszerűen gondolkozik, és igeszerű gondolkozásra akarja elsegíteni az embereket is. Köztük is volt nyilván sok hitetlen, mégis sikerül érvényt szerezni az igének, ami ott nem volt ésszerű, ami ott igazságtalan is volt - ugye mindig ezzel jövünk: ez nem igazságos! Az lett volna az igazságos: aki harcolt, kap, aki nem harcolt, nem kap ... Kiderül, hogy nem a jog alapján és a szokásjog alapján intézkedik és intézi a dolgait Isten gyermeke, hanem az ige alapján. És az néha egészen más, olykor szöges ellentétben van azzal, amit mi jogosnak vélünk. Például nem ismeri a bosszút. Például azt mondja: a gonoszt jóval győzd meg! És Dávid itt meri ezt vállalni.
És figyeljük meg: mindvégig egyedül. De attól kezdve, hogy Istenre néz, nincs egyedül. Attól kezdve átéli azt, amit egy evangélista, akinek sok szenvedésen kellett átmennie, így mondott: Istennel egyedül is többségben vagyok, akármennyien vannak velem szemben. De ahhoz ilyen komolyan kell venni az Istennel való közösséget, és a neki való engedelmeskedést.
Kívánatos-e ez nekünk? Bajaink vannak nekünk is, néha záporoznak egymásra, néha el sem múlik az egyik, már ott a másik. Olykor át kell élnünk azt is: egyedül vagyok. Merünk-e egyedül is Isten oldalára állni és ragaszkodni Őhozzá, az Ő igéjéhez, célkitűzéseihez, az általa felkínált eszközökhöz, és bízni rendületlenül abban, amiről ez az ének szólt elejétől végig: Akik Őt szeretik, azoknak minden a javukra van. Hogy Ő valóban aktív Isten, aki tevékenyen irányítja ennek a világnak az eseményeit. Ő minket gyengéden szerető Isten, akinek fontosak vagyunk, aki előtt nincs lehetetlen. És ha nekünk kiúttalannak tűnik egy helyzet, akkor is nyugodtan várhatjuk tőle a szabadítást. Csak ne a magunk elképzeléseit akarjuk jóváhagyatni vele, hanem őszintén kérdezzük: Mit akarsz, Uram? Aztán ő-szintén cselekedjük azt, amit megértettünk. Így állja ki Dávid ezt a hét próbát, mert arccal most már mindig Isten felé van.
Olyan különös megfigyelni, hogy egy-egy próba, szenvedés kit visz közelebb Istenhez, és esetleg kit keményít meg, és visz még távolabb tőle. Aki arccal Isten felé van, azt mindig közelebb viszi hozzá még a próba és a veszteség is. Aki csak úgy félvállról vette Őt, vagy néha pislantott reá, vagy kimondottan hátat fordított neki, azzal sokszor megesik, hogy a próba még messzebb sodorja. Dávid itt arccal Isten felé volt, és így élte át ezeket a próbákat.
Később egy zsoltárban leírta életének ilyen nehéz helyzeteit, és azt, hogy mit jelentett számára akkor hinni. A 34. zsoltár egy ilyen bizonyságtétele, ahol az első versben még azt is elmondja, hogy milyen nehéz helyzetben született ez a meggyőződése. Néhány mondatot olvasok belőle: „Dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az Ő nevét! Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul. Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt. Az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül és kiszabadítja őket. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik. Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik Őt félik, nincs fogyatkozásuk. Még az oroszlánok is szűkölködnek, éheznek; de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” Ezt az egy mondatot hadd ismételjem: „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Ez azt jelenti: nem szégyenülnek meg. Isten nem hagyja őket cserben.
Isten segítsen minket, hogy örömeink és bánatunk, veszteségek és áldások idején egyaránt Őreá tudjunk nézni. És ez ne valami üres vallásoskodó szólam legyen, hanem hassa át és határozza meg az egész viselkedésünket, úgy, mint ahogy itt Dávidét. Uram, mit akarsz? Uram, miért jött ez a baj? Uram, hol van a szabadulás? És amit megértettünk, annak engedelmeskedjünk!

Említettem múlt vasárnap, hogy ma 10 órakor a gyerekek is itt lesznek a templomban, ez lesz a szokásos tanévnyitó istentiszteletünk, ami mindig családi istentisztelet. Ilyenkor az az alapigénk, ami a gyerekek menetrendje szerint következik. Ők most a királyokat tanulják, így igazodjunk bele mi is ebbe.
Szeretném Roboám király történetéből azt az egyszerű üzenetet kiemelni, ami remélem, hogy majd a kicsiknek, és a szüleiknek is Isten üzenete lesz. Kérdés formában így fogalmazhatjuk ezt meg: kire hallgatunk? Egyáltalán nem mindegy, hogy adott esetben kinek a tanácsára hallgat valaki. Egyáltalán kér-e tanácsot, vagy azt képzeli magáról: mindent tud, és segítség nélkül is tud helyesen dönteni. S ha kér, kitől? Vajon milyen szempontok alapján fogadja meg a tanácsot, mert néha kéretlenül is kapunk jobbról-balról tanácsokat, de vajon mi dönti azt el, hogy a végén mit fogunk követni?
Egészen egyszerű dolgoknál is hasznos lehet, ha valaki jó tanácsot ad. A múltkor valaki elhatározta: kénytelenek most már egy új porszívót venni. Az sem kis beruházás egy átlag családban. Kért többektől tanácsot, mindenki mást mondott. A kislányának az volt a fő szempontja, hogy anyu, csak sárga legyen. Aztán az eladó azt ajánlotta, ami éppen raktáron volt ott - ez világos. De volt egy ismerőse, aki értett a dolgokhoz, szintén olyan üzletben dolgozott, ahol efféléket árulnak, az azt mondta: várj még két-három hétig, akkor fogunk kapni egy olyan típust, ami a szempontjaidnak megfelel. Jól szív, nem nehéz stb. és nem kerül túl sokba. Ezt meg is várta, és azóta is boldog, hogy azt vette meg.
Hétköznapi, egyszerű dolog, de az ember bosszankodhat hosszú időn át, ha rossz tanácsot kapott és arra hallgatott, vagy örömmel veszi a kezébe azt az akármit, ha az jól működik és jó tanácsot adtak neki. Hát még, ha valami jelentősebb dolgot kell vásárolni. Vagy, ha még jelentősebb ügyről van szó, például házasodni készül valaki. Ott is adják ám a tanácsokat, és vigyázni kell arra, nehogy csak az legyen a szempont, hogy „sárga legyen.” Volt egy olyan évfolyamtársam, aki azt mondta: neki mindegy, csak hosszú, szőke haja legyen. És hogy mi van a haj alatt a fejben? Meg a szívben? Az mellékes.
Szóval döntő lehet az adott esetben, hogy kinek a tanácsát fogadja meg az ember. Roboám király életében erre látunk különféle példákat. Izráel első három királya: Saul, Dávid, Salamon volt, ők az egész nép fölött uralkodtak. Salamon halála után kezdődtek a problémák. Ő időszámításunk szerint 926-ban halt meg, s mindenkinek a számára természetesnek tűnt, hogy a fia, Roboám fog uralkodni helyette. Kiderült azonban, hogy ez nem mindenkinek természetes. Volt egy idegen trónkövetelő, akinek a neve csak egy szótaggal volt hosszabb Roboáménál, úgy hívták: Jeroboám. Ő is pályázott a trónra. Mindenesetre egyelő-re úgy tűnt, hogy Salamon fia, Roboám minden probléma nélkül kezébe ragadhatja az uralmat.
Egy küldöttség érkezett hozzá, és ezek az emberek elmondták, hogy Salamon, a te apád, magas adókat vetett ki ránk. Mi ezt megfizettük, ha nyögve is, mert láttuk, hogy jó célokra használja. Épül általa az ország. Viszont sok volt az a kényszermunka, amit végeznünk kellett, és néha a magunk munkája maradt el. Könnyíts rajtunk egy kicsit, ne kelljen ennyi adót fizetni, és ne kelljen kényszermunkát végeznünk.
Roboámot meglepte a kérés, és egyáltalán nem tudott mit válaszolni rá. Fogalma sem volt, hogy most mi lenne a helyes. Jellemző már ez - és erre majd még visszatérünk -, hogy az apjának, Salamonnak, ugyanilyen fiatalon, vagy még fiatalabban, mikor a trónra került, az egyetlen kérése az volt Istenhez: adj a te szolgádnak bölcs szívet, hogy mindig el tudjam dönteni, mi a jó és mi a rossz, mert enélkül kicsoda tudja kormányozni a te népedet? Roboám nem kért bölcsességet Istentől, és mindjárt az első kérdés túl nehéznek tűnt, és ott állt tanácstalanul.
Gondolta megbeszéli azokkal az idősebb tapasztalt emberekkel, akikkel az apja, Salamon is megtanácskozta mindig a problémákat. Elmondta nekik a nép ké-rését, és azok egyöntetűen azt tanácsolták, hogy engedj most a népnek. Legyél te az első számú szolgája a közösségnek. Ez nem azt jelenti: mindenben kiszolgálod őket, de ha jogos a kérésük, engedj nekik. Ebből most nem szabad presztízskérdést csinálni. Meglátod, később meghálálja magát, ha most te fogsz engedni ezen a téren.
Találkozott azonban Roboám egy gyerekkori játszótársával, akinek szintén elmondta, miről van szó, és mi volt az öregek tanácsa. Az meg felháborodott fiatalos hévvel: szó sem lehet róla! Ne engedj nekik! Aztán megtanácskozták a kortársakkal, akikkel együtt nőttek fel, és azok egyöntetűen azt mondták: most kell bekeményíteni. Mindjárt az elején mutasd meg, hogy te vagy a király. Még nagyobb adókat vessél ki, és üzend meg a népnek, hogy a te kisujjad vastagabb az apád derekánál - ami azt jelenti: te már most erősebb vagy, mint Salamon az uralkodásának a végén.
Végül is Roboám őrájuk hallgatott. Amikor három nap után - három napi gondolkozási időt kért - visszajött a delegáció, Roboám ezzel a büszkeséggel és hetykeséggel üzent a népnek: semmi könnyítésre ne számítsanak, sőt még magasabbak lesznek az adók, mert ő már most erősebb, mint az apja az uralkodása végén.
Ezen nagyon elcsodálkoztak az emberek. Ki lesz az ő királyuk? Miféle ember ez, aki már most így beszél? Salamon kemény, de nem ilyen hangon beszélt a néppel. Főleg nem ilyen érvei voltak. Roboámnak ez a döntése tápot adott Jeroboám követelésének. S elmentek az emberek Jeroboámhoz. Nem lennél te a királyunk? Erre várt! Addig Egyiptomban volt, mert félt Salamontól, de most hazajött és kikiáltotta magát királynak. Voltak azonban olyanok, akik Salamonra való tekintettel hűségesek maradtak a fiához, és ez lett aztán évszázadokra a nép tragédiája. Kettészakadt a nép, és kettészakadt az ország. Az északon lakó tíz törzs Jeroboámot választotta királyának; a saját törzse, Júda, hűséges maradt Roboámhoz, ha egy kicsit morgolódva is, meg a két ország között volt a kicsi Benjámin, az is inkább Júdához maradt hű, és így a tíz északi törzs megalkotta a később Izráelnek nevezett országot, a két déli törzs pedig Júda országát.
Roboám azonban ebbe nem akart belenyugodni. Váltig azon gondolkodott: hogyan lehetne visszaszereznie az elveszített tíz törzset és az országot. Akkor tanácsot adott neki a saját szíve. Mert a saját szívünk is lehet tanácsadó. Elhatározta, hogy ha szép szóval nem ment, menni fog erőszakkal. Ha a diplomácia nem segített, szólaljanak meg a fegyverek. Azt olvastuk: hatalmas sereget gyűjtött, szinte minden épkézláb férfinak be kellett vonulnia, másképp elképzelhetetlen, hogy száznyolcvanezer fős sereget kiállított volna ez a két törzs. Megállt a munka. Voltak falvak, ahol csak nők és gyerekek maradtak otthon, mert Robo-ám mindenáron ki akarta terjeszteni uralmát a szomszédos tíz törzsre is.
Ez volt a saját szívének a tanácsa. Sikerült némi harci kedvet öntenie a népbe, s már kitűzték a támadás napját. Akkor jelenik meg a színen ez a Semája nevű próféta. És ahogy a próféták szokták, mindenféle bevezetés, kertelés és körülírás nélkül mondja a lényeget, az üzenetet, amit Isten rábízott: Ne támadj a testvéreid ellen, mert az Úrtól lett ez a dolog, ítélet ez, menjetek vissza mindnyájan a magatok házába! Roboám majd’ felrobbant mérgében. Miért beszél bele Isten az ő dolgába? És miért ilyen későn? Mit szólnak most az emberek, ha ezt az egész akciót le kell állítani? Milyen uralkodó az, aki nagy dobveréssel sereget gyűjt, s mielőtt elindulnának a harcba, hazaküldi őket. Egy-általán miféle gondolkozás ez, ahogyan Isten gondolkozik? És most Isten a király, vagy ő? Ki határozza itt el a dolgokat?
Aztán lassan megcsendesedett, mert ez a kifejezés nagyon a szívébe hatol: a ti testvéreitek ellen. Hát tényleg, hogy is lesz ez akkor? Neki is lehettek rokonai északon. Testvér a testvérre fog lőni? Csak azért, hogy ő a hatalmát kiterjeszthesse, miután ő rontott el mindent, mert rossz tanácsra hallgatott. Nem, ezt mégsem lehet!
S így kerülhetett bele a Bibliába ennek a szomorú történetnek a végén mégis ez a szép mondat: „Hallgattak az Úr szavára, és hazatértek az Úr szava szerint.”
Nagy dolog, mert egy ilyen Robo-ámféle emberre nem jellemző az, hogy hallgat az Úr szavára. Lehet, hogy itt voltak már többen, akik azt mondták: vigyázz, Roboám, Semájának igaza van. Pontosabban: Istennek mindig igaza van, aki Semáját küldte. Te ne háborogj itt, hogy miért ilyen későn jön, - idejében jött. Még nem kezdtük el a testvérháborút. Lehet, hogy Isten kivárt: vajon eszedre térsz-e? Rájössz-e magadtól arra, hogy mégsem kellene testvérgyilkosságba keveredni. Lehet, hogy eszébe jutott Roboámnak a régi prófécia. Semája szavait hallgatva eszébe jutott, hogy egy másik prófétán keresztül már régebben megmondta Isten, hogy ítéletképpen kettészakad majd az ország. Ebben Roboám is hibás volt, s az ő hibájáért nem lehet Istent felelőssé tenni. De úgy látszik, valami magasabb terv is megvalósul itt. Egyszóval: valóban jobb, ha ki-ki hazamegy.
„Hallgattak az Úr szavára, és hazatértek az Úr szava szerint.” Ezt a döntését soha nem bánta meg Roboám. Mert aki Isten szavára hallgat, az azt soha nem bánja meg. Mert Isten az, aki mindig jó tanácsot ad nekünk. Isten az, aki mindenkinél jobban szeret minket. Aki érdek nélkül tanácsol, mindig a mi érdekünket szem előtt tartva. Ő úgy ad tanácsot, hogy közben Ő irányítja az eseményeket. Pontosan tudja, hogy mi fog bekövetkezni, és miért. Így készíti fel az eseményekre azokat, akik hallgatnak rá.
Csodálatos tapasztalataik vannak Istenre figyelő hívő embereknek ezen a téren. Hogyan készíti fel előre lelkileg az övéit egy-egy próbatételre, vagy egy-egy kiemelkedő sikerre, mert ott is a fejébe szállhat a dicsőség az embernek, és sok élet azon megy tönkre, hogy most hirtelen nagy anyagiakhoz jutnak, vagy meredeken emelkedni kezd a karrier és nem bírják ki. Nincsenek erkölcsileg felkészülve, hitbelileg meg sehol sincsenek a legtöbben, s nem bírja ki a sikeres életet.
Nem ostobaság, amit Pál apostol a nyomorúságból ír a Filippi gyülekezetnek, hogy tudok bővölködni is és tudok szűkölködni is. Isten az övéit megtanítja mindkettőre, és az életükben bekövetkező konkrét helyzetekre is felkészít. Azokhoz a feladatokhoz, amiket ő bíz rájuk, ad nekik már előre erőt. Azok között a nehéz döntések között, amik között tanácstalanok, adja nekik az Ő bölcsességét. Küld megfelelő segítőket, és kiderül az, amit Ady Endre így írt: „Ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem. Kivonta kardját, megelőzött.” Isten előttük jár azoknak, akik készek Őt követni.
Roboám ezt nem tudta. Itt, ebben a helyzetben hallgatott az Úr szavára, és ez is Isten külön kegyelme volt, hogy még egy ilyen kezdő, bölcsesség nélküli, rossz tanácsadókkal körülvett ember is képes kritikus helyzetben hallgatni az Úr szavára. Isten annyira szerette az Ő népét elesett állapotában is, hogy meg-őrizte attól, hogy Roboám ismét rossz döntést hozzon, mert még emögött is az Isten kegyelme van, ha képesek vagyunk Őreá hallgatni.
Mennyivel más az, ha valaki tudatosan, nemcsak hallgat az Úr szavára, miután már elrontott sok mindent, hanem előre kérdezi az Urat. Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Milyen nagy dolog, ha valakiben Salamon alázata van, aki az előbb idézett mondatot azzal kezdi: Uram, kicsiny vagyok én, nem tudok kimenni és bejönni. Kicsiny vagyok, mint a kisgyerek, aki még a kilincset sem éri el. Ott állok a becsukott ajtó előtt, csak ki kellene nyitni a kilincset, de nem é-rem el. Nem érem fel ésszel sokszor, hogy itt most hogyan kellene dönteni, és nagy a felelősségem, Uram. Egy egész népet bíztál rám, még ha csak a saját sorsomat rontom el, az is baj. Ha a családomét, még nagyobb. De egy egész nép jövőjét elrontani... Kicsiny vagyok én, adj a te szolgádnak bölcsességet.
Egyszer, amikor erről beszéltünk, említettem, hogy itt nagyon érdekes kifejezés van a Biblia eredeti nyelvén. Azt jelenti: Adj a te szolgádnak halló szívet! Olyan belső érzéket, amivel hallom, hogy mit mondasz. Amivel értelek téged, és így leszek értelmes ember. Aki érti, hogy mit mondasz, és azt cselekszi is. Az Újszövetség nyelvén a hallani és engedelmeskedni ugyanaz a szó, csak az engedelmeskedninél egy igekötő van előtte. Hallani azt jelenti: akuein, engedelmeskedni azt jelenti: hüpakuein. És a hüp azt jelenti: magamat alárendelem. Aki Istennek engedelmes, az hallja, hogy Ő mit mond, és utána alárendeli magát annak, amit mondott. Vagyis hiába határozta el, mint Roboám: megyünk, és szétcsapunk köztük, visszaszerezzük, és megmutatom... Ne mutasson meg semmit. Megmutatta eddig, hogyan tudja elrontani a dolgokat. Most már azt kellene megmutatni: mit jelent az Úr szavára hallgatni, és magát annak alárendelni. Itt mindig meg kell alázkodnia az embernek, mert ötleteink vannak nekünk általában, meg elképzeléseink is, meg a nagy akarás is mozog bennünk, különösen, ha oda kell csapni, vagy vissza kell csapni. Isten gyermeke nem csapkod, Isten gyermeke engedelmeskedik. Alárendeli Isten gondolatainak a maga gondolatait.
Pontosan erről beszélt Jézus Péterrel, és bocsánat, ha most egy másik bibliai történetre kapcsolok át, de csak azért, hogy ezt jobban megértsük. Amikor Cézárea Filippinél Jézus először avatta be tanítványait a nagy titokba, hogy mi is az Ő küldetése. Elmondta, hogy az Emberfia azért jött, hogy szenvedjen, megkínozzák, megölik, de a harmadik napon feltámad. Péter felcsattan: Nem eshet meg ez vele, Uram! És akkor Jézus mit mond neki? „Távozz tőlem sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.” - így fordítja Károli. És próbálja ezt a nehezen fordítható mondatot az új fordítás így visszaadni: nem Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint.
Vagyis Péternek a nagy jó szíve diktálta azt, hogy Uram, már csak nem halsz meg ilyen fiatalon? Mi úgy szeretünk téged. Ki fog akkor tovább tanítani, és ki fog csodákat tenni? Dehogy engedjük, hogy megöljenek téged! Majd ő... S a gecsemánéi jelenet is mutatja: ott a kard az oldalán, és odacsap a templomi rendőrség sorai közé. Aztán valakit majd csak eltalál. El is talált, s mit vitt ez előbbre? Itt nem vagdalkozni kell, nem csapkodni kell, engedelmeskedni kellene.
Péter itt még emberek szerint gondolkozik. Mély elismeréssel adózhatunk Péternek, hogy így szerette Mesterét, így félti a szenvedésektől és a haláltól. Na, de ember, hát ezért jött Jézus, hogy meghaljon a kereszten. Csak így lehet megoldani, amit mi elrontottunk! Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a bűnös ember visszataláljon Istenhez, értelmes életet éljen, és örök élete legyen, és bocsánatot kapjon. Nincs más megoldás. Persze, hogy fáj ez érzelmileg, de itt most az érzések felett is uralkodik a hit, az engedelmesség. Ez az Isten akarata. Én meg azt szeretném, hogy megmentsem a Mesteremet. Akkor tedd félre azt, amit szeretnél, és akard azt, amit az Isten akar. Ez az engedelmesség. Kérdezem Őt: mit akarsz? Tudomásul veszem, esetleg megharcolom, ha az ütközik az én akaratommal, és a végén áment mondok rá.
Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te! Ez volt Jézus imádságának a befejező mondata. És ez volt Jézus egész alapállása, szemlélete. Mindegy, hogy mit akarok. Akarjak, persze. Isten adott nekem akaratot. Az arra való, hogy mindig újra alárendeljem az Ő akaratának, és akkor fogok helyes döntéseket hozni. Egyébként ragaszkodhatom a magaméhoz, elmondhatom újra és újra, megpróbálhatom bebizonyítani, hogy mégiscsak jót akartam, s a végén mégis mindig rossz jön ki belőle. És ha ütközöm örökké Isten akaratával, egyszer összetörök az ütközések során, és soha nem tapasztalom meg azt, milyen jó dolog azt mondani és úgy élni: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Ezzel kezdődik, testvérek, hogy egy ember értse és szeresse Istentől rendelt útját, hogy kérdezi. Hogy van benne annyi alázat: nem tudom. Ahogy Salamon és Roboám nem tudott uralkodni, mi ugyanúgy nem értünk sok mindenhez.Van-e ennyi alázat bennünk, hogy kérdezzük Őt? Aki kérdezi, abban már bizalom és hit is van, hogy Isten felelni fog, és jót fog tanácsolni. És valahogy meg fogom érteni. Én itt akadok el a legtöbbször. Nem tudom elképzelni, hogyan fogom megérteni. Az összes többit hiszem, de itt a hitem gyönge pontja: újra és újra ebben kételkedem, hogyan fogom megérteni. Bízzam Őreá! Ha még egy Roboám is a maga süket lelki füleivel megérthette, meghallhatta az Úr szavát, akkor az én süketségemet is elveszi Isten.
És az a Jézus, aki azt mondta a süketnémának, hogy nyílj meg és szólalj meg, és ő hallott és beszélni kezdett, az lelkileg is meg tud minket gyógyítani. Ezt sokszor tapasztaltam, és sokan tapasztaltuk már. Higgyük azt, hogy Ő újra és újra lehetővé teszi, hogy megértsük. Csak aztán kész legyek csinálni azt, amit meg-értettem! Mert ez sokszor a legnagyobb akadálya annak, hogy megértsük. Aki nem kész az engedelmességre, az lehúzta a redőnyt, és az elválasztja őt Istentől. Akinek a szíve kész arra, hogy Uram, bármit mondasz, csinálom, az sokkal könnyebben megérti, és nem érti félre Isten tanácsát. Akár egy Semáján keresztül érkezik az, akár a Bibliáját olvasva lesz világos, akár egy igehirdetés után világosodik meg valami. Most már értem: ezt kell csinálni, ezt meg nem szabad csinálni. Azért mert ez nem esik egybe Isten akaratával, ez pedig az Ő akarata.
Az újjászületett embernek adatik meg az, hogy tudja venni, fogni Isten adását. Pál apostol részletesen ír erről a Korinthusi levélben: az Isten bennünk lakó Szentlelke az, aki érti Istent. Enélkül bolondságok Isten gondolatai az embernek. Enélkül sokszor nem is kérdezi, vagy amikor végképp elakad, hirtelen szeretne megrendelni valami tanácsot, aztán csodálkozik, hogy nem érti. Hát antenna is kell ahhoz! Ez a bennünk lakozó Szentlélek. (1Kor 2.)
Azzal kezdődik, hogy valaki eljut oda: Uram, nélküled semmire nem vagyok ké-pes. Jöjj és lakozz bennem, és szülj újjá engem. S elkezdi érteni Isten akaratát, s ha megmarad ebben az alázatban: Uram, én mindig rászorulok a te tanácsodra, adj nekem tanácsot! - és kész engedelmeskedni annak, egyre többet fog érteni. Egyszerre megnyílik a Szentírás, és azon túl, hogy tartalmilag megismerjük, és Istent megismerjük egyre jobban, azon túl időnként egészen személyes és időszerű üzeneteket is megértünk belőle. Egyszerre sokkal többet viszünk haza magunkkal egy igehirdetésből. Nem akadunk el formai jelentéktelenségeknél, hanem az Isten hozzánk szóló üzenete érkezik meg a szívünkig, és úgy megyünk haza, hogy tudom mit csinálok másként. Vagy most már tudom, hogy ebben a helyzetben mit teszek.
Isten olyan kegyelmes, hogy még a Roboámokhoz is küld prófétát. Még az engedetlent is újra és újra megajándékozza az Ő tanácsával. Csak hallgatunk-e az Ő tanácsára?
Olyan nagy ígéret ez a 32. zsoltárban, és ezzel hadd fejezzem be, ahol maga a mindenható Isten mondja: „Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton járj; szemeimmel tanácsollak téged. (8.v.) De ahhoz, hogy a szemével tanácsolhasson, az én szememnek szüntelenül Őreá kell néznie. Nyilván értjük, hogy ez mit jelent a szó lelki értelmében. Szakadatlanul ennek a vágynak kell frissnek maradnia a hívő szívében: Uram, tanácsolj engem, és ha megértem, bizonyos, hogy engedelmeskedem neked. És minél többször engedelmeskedik, annál könnyebben meg fogja érteni.
Kinek a tanácsára hallgatsz? Ez volt a kérdésünk. Isten segítsen minket, hogy mostantól kezdve kérdezzük Őt szüntelenül. Vegyük elő a Szentírást naponta, figyeljünk az igehirdetésben az Ő tanácsára, és legyünk készek engedelmeskedni neki.

Amíg a Sámuel könyvét olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint, vegyük innen az igét ezeken az istentiszteleteken is. Most is meg kellett felezni ezt a gazdag történetet. Ha Isten éltet minket, majd jövő csütörtökön folytatjuk. Dávid életének talán ez a legmélyebb pontja, amiről ez meg a következő fejezet szól. Itt kerül legmesszebb Istentől, itt süllyed a legmélyebbre a csüggedésbe, itt nyúl egy olyan eszközhöz, amit ő maga is megbánt, és itt hozza magát olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nem látszik. Ugyanakkor mindezek után itt mutatja meg Isten neki újra hatalmasan, hogy milyen nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt; és hogy Ő valóban nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint.
Azzal kezdődik a leírás, hogy Dávidon lassan elhatalmasodott az aggodalmaskodás. Befészkelte magát a szívébe, hogy vége, nem tud tovább menekülni Saul elől, segítenie kell magán, mert úgy látszik, Isten nem segít rajta. Ezzel a sötét szóval kezdődik itt a bajok sorozata: „ezt mondta Dávid magában.”
Nem tudom, a testvéreknek ismerős-e ez, nekem sajnos ismerős. Volt olyan néhányszor az életemben, hogy valamit elhatároztam magamban, s egyáltalán nem vittem Isten elé, nem beszéltem meg a hívő testvéreimmel. Néhányszor előfordult, hogy még a családtagokkal sem, hanem akármilyen indítékból - ez sokféle lehet -, úgy magamban elhatároztam valamit. Az ilyet az ember gyorsan szokta megvalósítani. Egyszer csak olyan bajok közepén találja magát, amikről nyilvánvaló, hogy ő maga zúdította saját nyakába, meg másokéba is, - mint itt Dávid is, - és ami közül nem leli a kivezető utat.
Nos, így történt ez itt is. Elege volt abból, hogy meneküljön Saul elől. Úgy látta, hogy Isten nem védi kellően az ő életét, (nem tudjuk, miből látta, mert eddig sok nehéz helyzetből kiszabadította,) és ő maga akart szabadulást szerezni magának. Azt olvassuk itt: kezébe vette a dolgainak az intézését, s elhatározta: egy hely van, ahol ő biztonságban lehet, a filiszteusok. Ott nem fogja Saul üldözni. Amíg itthon marad, addig nem hagy békét neki, elmegy tehát az ellenséghez és ott keres menedéket.
Ezen annál inkább meglepődik az ember, mert egyszer már keresett ott menedéket, és kiderült mennyire nem volt ott biztonságban. Utólag hálát adott Istennek, hogy ép bőrrel megúszta, és csak úgy tudott megmenekülni, hogy bolondnak tettette magát, és a filiszteus király azt mondta: szűkölködöm én a bolondokban? Itt is van bőven, minek ez a Dávid is, menjen innen. És Dávid boldog volt, hogy elküldték, és elengedték, mert egyáltalán nem volt nagyobb biztonságban, mint otthon. S ennek ellenére, most ismét úgy dönt, hogy nemcsak ő, hanem hatszáz vitéze, sőt mindannyiuknak a családja is, a filiszteusoknál keres úgymond menedéket.
Ez a jó hiszemű Ákhis király szeretettel fogadja, egy kicsit méregeti őt, meg ezt a kis csapatot. Aztán látja, békésen megvannak, és amikor Dávid azt mondja: nem szeretnénk a nyakadon élni itt a királyi városban, Gáthban, jelölj ki nekünk egy területet akárhol, és ott letelepszünk és eltartjuk magunkat, akkor teljesen megnyugszik. Úgy látszik, nemcsak bántani nem akarják Dá-vidék őket, hanem még élősködni sem akar a nyakukon. Milyen derék, jó szándékú ember ez, s ezt a Siklág nevű várost jelöli ki számukra, hogy ott telepedjenek le.
Aztán Dávid ott afféle vezére lesz ennek a kis csapatnak. Úgy tartják el magukat, hogy portyáznak. Izráel régi ellenségeinek a városkirályságai, településeit támadják meg, hol ide, hol oda törnek be, és viszik, ami vihető. Igen ám, de mit mondjanak Ákhisnak? Itt látjuk meg, milyen tragikus az, ha valaki egy ponton engedetlen lesz Istennek, ahogy egy kicsit közönségesen mondja a szólásmondás: kutyaharapást kutya szőrével próbálják gyógyítani az ilyen emberek. Egyik bűnt egy másik bűnnel akarja leplezni és valahogy helyrehozni. El kell tartaniok magukat, betörnek ide-oda. Na, de azt nem mondhatja meg, hogy a filiszteusok barátaihoz törnek be, hanem azt hazudja Ákhisnak, hogy Izráel déli településeire törnek be. De hogy a hazugsága le ne lepleződjék, ettől kezdve akárhova betörtek, ott mindenkit kiirtottak, hogy ne maradjon tanú, aki elmondhatja, hogy valójában nem izráeli településeket fosztogattak, hanem Izráel régi ellenségeihez, főleg az amálekitákhoz törtek be.
Először csak „azt gondolja magában”, aztán amit magában, Isten nélkül, imádság nélkül, hívőkkel való megbeszélés nélkül gyorsan megvalósít, azt próbálja valahogy legalizálni, leplezni, ezt csak rablással lehet, a rablást titokban kell tartani - legalábbis azt, hogy hova törnek be. Jön a hazugságok sorozata, s így kerül Dávid egyre mélyebbre.
Akkor jön egy különlegesen nagy baj. „Történt abban az időben, hogy a filiszteusok összegyűjtötték seregeiket hadra, hogy harcoljanak Izráel ellen. És Ákhis, a filiszteus király ezt mondta Dávidnak: Tudd meg, hogy velem kell jönnöd a táborba, mind neked, mind embereidnek. Dávid ezt mondta Ákhisnak: Meglátod bizonnyal, hogy mit fog cselekedni a te szolgád. Ákhis ekkor ezt mondta Dávidnak: Mostantól az én fejem oltalmazójává teszlek mindenkorra.” (1Sám 28,1-2)
A filiszteusok hadba indultak Izráel ellen, és Ákhis, ez a jóhiszemű, naiv király Dávidot és az embereit is magával viszi a csatába, sőt testőreinek a fejévé teszi Dávidot. Ez rendkívül kényes helyzet Dávidnak, Ő Izráel felkent királya, beláthatatlan következményei lennének annak, hogy most a filiszteusok, az ősi ellenség oldalán, a saját népe ellen kezd el harcolni. De beláthatatlan következményei lennének annak is, ha most megtagadja ezt, és azt mondja: nem harcolok veled, amikor Ákhis több mint egy év óta otthont adott nekik. Mit csináljon?
Úgy beleképzeltem magam. Leírja a Biblia, hogy három napig meneteltek, amíg az ütközet helyére értek. Mi minden játszódhatott le Dávid fejében! Miket gondolhatott és mondhatott magáról? Hogy megrémülhetett attól, hogy ebbe a kelepcébe került. Nem leplezheti le azt, hogy legszívesebben ott mindjárt agyonütne minden filiszteust. Hát őróla énekelték a körtáncban, hogy Saul agyonvert ezer filiszteust, de Dá-vid agyonvert tízezret. Most is ugyanaz az indulat volt benne. Na, de a filiszteus király a saját testőreinek a fejévé nevezte ki, hova lehet ezt tenni? És menetelünk a saját népünket irtani és ellenük harcolni. Mit lehet itt csinálni? Nincs megoldás erre a helyzetre.
Itt lép be a kegyelmes és hatalmas Isten, aki a filiszteus vezéreknek azt a gondolatot adja, hogy tartsanak seregszemlét. Feltűnik nekik, hogy egy idegen csapat jön a sornak a végén, és ezek körülveszik Ákhis királyt. Nem mindegyikük tudta, hogy kik ezek, és megkérdezik Ákhist. Ő lelkendezik, hogy ezek megbízható emberek, ezek közül többen a testőrei, és a testőrök feje Dávid. Kicsoda?! Elhűlnek ezek a vezérek. Dávid?! S akkor idézik ezt az éneket, s mondják Ákhisnak: normális vagy? Róla énekelték a körtáncban, hogy ő tízezret vert meg, mikor a királyuk, Saul, csak ezret. Nem megyünk tovább veled, amíg ezeket innen haza nem kergeted. Hogyisne! hogy két tűz közé kerüljünk! Elől az izráeliták, hátunk mögött meg ezek - ezek is izráeliták, biztosítva a vereség. Micsoda őrült ötlet?!
Kemény szavakkal dorgálják királyukat, s akkor Ákhis király sűrű bocsánatkérések között járul Dávid elé, és elmondja: téged szeretlek, bízom benned, ezt bizonyítja, hogy mivé neveztelek ki, de értsd meg, hogy ezek a makacs vezérek nem akarnak veled együtt jönni. Én rájuk szorulok és ki vagyok szolgáltatva nekik, úgyhogy ne haragudj, forduljatok vissza, és a békesség kedvéért maradjatok otthon.
Dávid remek diplomata, az arcizma sem rándul. El nem árulná, hogy mennyire örül ennek, hogy hazamehetnek, és felismeri benne Isten szabadítását, sőt egy kicsit még úgy is tesz, mint aki neheztel, hogy pedig ők már felkészültek a harcra - ez igaz, de örülnek, hogy nem kell a saját véreik ellen küzdeniük. Tettetett ímmel-ámmal megfordulnak és visszamennek. Amikor hazaérnek Siklákba, ott valami szörnyűség fogadja őket, de erről majd a jövő héten lesz szó, ha Isten éltet minket.
Most ezt az első felét vegyük szemügyre ennek a történetnek, mert roppant tanulságos üzenetek vannak ebben.
Azt nézzük meg, mit tanulhatunk meg Dávid magatartásából, mert a negatív példa is példa. A Róm 15-ben azt olvassuk: amik megírattak, azok a tanulságunkra írattak meg. Utána azt nézzük meg, hogyan ragyog itt fel újra a minket kimondhatatlanul szerető és hatalmas Isten irgalma ebben a történetben.
I. Mit tanulhatunk meg Dávidtól? Azt, hogy sose vegyük ki Isten kezéből a sorsunk intézését. A sorsunk egy szeletének az intézését se. Istenben bízni azt jelenti: mindenestől rábízza magát az ember. Ez nem azt jelenti: ül egy sarokban és nézi, hogy majd Isten mindent elvégez helyette. Ami feladatot Isten nekünk adott, azt nem végzi el helyettünk, azt végezzük el! Egy hívő ember számára általában nyilvánvaló, hogy mi az, amit most reám bízott az én Uram, és tőlem várja, és mi az, amit Őreá kell bíznom, és tőle várnom, mégpedig újra és újra, ha tetszik, mindennap, vagy naponta többször. Minél szorongatóbb a helyzet, minél inkább érzem az erőtlenségemet, annál gyakrabban újra megvallom: Uram, én bízom benned, és ezt reád bíztam, a megoldását a te kezedből várom, és az idejét is.
Elmondhatja az illető: Uram, jó lenne, ha már ma megtörténne, én türelmetlen vagyok. De akkor is reád bízom az idejét, a módját... mindent. Azt is, hogy egyáltalán ez megtörténik-e, vagy hogyan történik. Mert bízom abban, hogy neked sokkal több megoldási lehetőséged van, mint ahány nekem eszembe jut. Neked minden lehetséges...
Néha szükségünk van arra, amit éppen Dávid több zsoltárban is úgy mond: biztatja a maga lelkét. „Áldjad, én lelkem, az Urat!” Mert nem áldja magától, mert inkább dicsekedni szeret és nem az Urat áldani. Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm, áldjad az Ő szent nevét! El ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Néha kell igékkel biztatni magunkat, mert mindnyájan ki vagyunk téve annak, hogy így járunk egyszer-egyszer, mint Dávid, hogy az embert leteperi a félelem, és elhatalmasodik rajta az aggodalmaskodás.
Azt mondja Dávid - ahogy olvastuk -: „egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt, nincs jobb, mintha elmegyek a filiszteusokhoz, és így szabadulok meg az ő kezéből.” Ő akar szabadulást szerezni magának, holott tudja, hogy Isten a szabadító. Ezt mondja: egy napon mégis el kell pusztulnom. Isten megígérte, hogy ő lesz Izráel királya, most még nem az, de jure (jog szerint) már az, de facto (ténylegesen) még nem, még Saul. Ha el kell pusztulnia előtte, akkor nem lehet király ... Olyan könnyű ilyenkor mondani: gondolkozz egy kicsit, és vedd komolyan az Úr ígéreteit. Mert éppen gondolkozni nem tud tisztán az, akit az aggodalmaskodás és a félelem betölt.
Viszont ilyenkor újra és újra mondom, hogy felelősek vagyunk egymásért, és aki éppen a közelben erősebben áll a hitben, az lépjen oda az ilyenek mellé, és ne dorgálja őket, és ne sápítozzon: egy hívő ember is hogy meginoghat a hitében, hanem erősítse meg a hitében. Végezzük sokkal jobban azt a szolgálatot, amit a kétségeskedő Dáviddal Jonathán végzett egy alkalommal. Emlékszünk arra a történetre, egyik vasárnap este volt róla szó. Amikor ugyanígy félt, és már teljesen reménytelen volt a dolog, mert bekerítették Saul seregei, akkor Jonathán átszökött hozzá, és egy igét mondott neki. Egy helyén mondott igét.
És Dávid megerősödött, és csodálatos szabadítást élt át. Sem Jonathán, sem ő nem tudták, hogy ebből a szorultságból, gyűrűből hogyan fog megszabadulni. De - említettem -, hogy ezt a kifejezést úgy is lehet fordítani: felemelte az ő tekintetét. Ne lógasd az orrodat, nemcsak ez az ellenség van, amelyik körülvett téged. Isten is van, sőt Ő van csak igazán. Ő öröktől fogva mindörökké van, ez a Saul meg csak rövid ideig hatalmaskodik itt. Ő intézi a te dolgodat, nézz Őreá! És ez megerősítette Dávidot.
Fontos, hogy magunkat is tudjuk megerősíteni - majd a következő szakaszban látjuk, hogy ebben a helyzetben magát erősítette meg, mert nem volt ott Jonathán és senki. De fontos, hogy egymást is erősítsük. Erre fel kell készülni, hogy néha eláraszt az aggodalmaskodás és a félelem. Önmagában nem ez a tragédia. Az a tragédia, ha ilyenkor nem Isten ígéreteibe kapaszkodik két kézzel az ember. Isten megígérte, hogy király leszek, akkor Saul keze nem ölhet meg. Ehhez makacsul ragaszkodni kell. Ami meg van írva, amit Isten megígért. - Dávid itt ezt vétette el, nem a láthatatlanokra néz, hanem a láthatókra.
Tudnunk kell azt is, és jó ebből megtanulni, hogy Isten sokszor megvárakoztatja a benne hívőket, és ezzel edzi, erősíti a hitünket. Megígér valamit, és zajlanak az események egymás után, látszólag úgy, mintha Isten elfelejtette volna ezt az ígéretét. Soha ne gondoljuk, hogy Isten elfelejt valamit, amit megmondott, vagy nem fog teljesíteni valamit, amit megígért!
Erre nézve olvassuk a Siralmak könyvében azt: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Sokszor azt mondjuk: nem jó várni. Miért? Mert nem tudjuk, mikor jön el a szabadítás, nem tudjuk, mi lesz az a szabadítás. De azt tudjuk, hogy kicsoda az Úr, és ez elég.
Egyszer elesett hitbeli állapotban voltam, s meglátogattam délelőtt egy idős, beteg férfit. Ahogy bementem a szobába, az íróasztalon egy kis faragott táblácskára esett a tekintetem. „Ha késik is, bízzál benne!” - a Habakuk könyvéből való ez a mondat. Az ott nekem gyógyszerré vált. Ez olyan erővel lett igévé, mielőtt ő is bármit mondhatott volna, meg én is a jövetelem céljáról, - Isten először engem gyógyított meg egy igével. Egy telitalálat igével. „Ha késik is, bízzál benne!” Nem fog elkésni, és nem fog elfeledkezni rólad.
Nem ugyanezt mondja az ige a mi nagy várakozásunkról is, az Úr Jézus dicsőséges, második eljöveteléről? Péter levelében olvassuk, hogy már az I. század végén voltak olyanok, akik azt mondták: késik az Úr, nem is jön már vissza. S akkor Péter azt mondja: nem ez a helyzet, hanem azért vár a visszajövetellel, hogy minél többen hitre jussatok és üdvözüljetek. De nem késik el az Úr az Ő eljövetelével. Azóta eltelt 1900 esztendő, és még mindig nem jött vissza. De mi egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelenik, mert még mindig vár, hogy minél többen üdvösségre jussunk.
Nos, ha késik is, bízzál benne! Megtanulhatjuk ebből azt is, hogy a kísértő ismeri gyönge pontjainkat. Azt olvassuk, hogy Sámsonnak, meg Salamon királynak a nők voltak a gyengéi. Géházinak, meg az újszövetségi Anániásnak a pénz. Megvadultak, ha pénzt láttak. Dávidnak sokszor a félelem volt a gyengéje, meg az, hogy elkezd intézkedni. Kezébe veszi a dolgok intézését. Isten késik, vagy talán el is felejtette, majd én átveszem és folytatom. Megyek és megszabadítom magamat.
Mindenkinek magának kell tudnia - és ezt jegyezzük meg, tanuljuk meg -, hogy mik a gyenge pontjaink, ahol leginkább kísérthetők vagyunk, és ott kell a legéberebben őrködni. Uram, amikor fizikailag gyenge vagyok, amikor a hitemet megrendítette valami, amikor összejönnek a bajok, akkor éppen ezeken a pontokon őrizz meg engem attól, hogy bizalmatlan legyek, elhagyjalak, szembeforduljak veled, és így tovább.
Mert - ezt is meg kell Dávid bukásából tanulnunk -, a bűn törvény. Róm 8. részében fejti ezt ki Pál apostol, hogy a bűn és halál törvényétől szabadít meg minket a Jézus Krisztus Lelkének a törvénye. Ami azt jelenti: olyan, mint a nehézkedés. Valamit itt elenged az ember, az nem emelkedni fog, és nem áll meg itt, még ha tollpihe, akkor is egy ideig lebeg, de előbb-utóbb a földön köt ki. Mert ez törvény, hat rá a gravitáció. És ugyanilyen törvény az is, ha valaki elgondol valamit magában - Isten nélkül -, és azt megvalósítja, akkor egyik bűn a másik után jön, és amit vet az ember, azt le kell aratnia. Dávidnak itt aratnia kell ezt.
Mivel ennél kisebb mértékben, meg a magam nyomorult méretei szerint hasonlót éltem át, bele tudtam képzelni magam, hogy milyen iszonyatos lehetett Dávidnak az a három nap, amíg meneteltek, hogy most há-borút indítunk az ellen a nép ellen, amelyiknek ő a felkent királya. Ez valami képtelenség, ez téboly... És nincs megoldás, ebből a kelepcéből nem lehet kilépni. Ilyenkor kergetik az ember agyában a gondolatok egymást, miközben maga is tudja, hogy sehova nem fog megérkezni.
II. És miközben Dávid a maga kezébe akarja venni a sorsa intézését, kiderül ebből a történetből, hogy a hatalmas Isten nem engedi ki a kezéből Dávidot. Még így is megőrzi őt, hogy rúgkapál, meg azt hiszi, hogy majd ő most elintézi, mivel Isten nem tudja megszabadítani őt. Micsoda ötlet! Elmegyünk a filiszteusokhoz, ott nem ér utól Saul keze. Gondolhat a hívő, amit akar, Isten kegyelme, hűsége akkor is megtartja őt. Mert ebben a helyzetben igazán csak Isten segíthet rajta. Nincs ember, akinek támadhatna itt valami értelmes ötlete, ami kiszabadítja ezt a hatszáz fős kis csapatot ebből a csapdából, amibe belegyalogoltak.
Dávid vétkezett, mivel azonban a szívében nem fordult szembe Istennel, és látszanak itt rajta a megdöbbenés, megrettenés, sőt a bűnbánat jelei is, Isten kegyelmesen tartja őt, és - mint mondtam - arra indítja a filiszteusok vezéreit, hogy egy ilyen helyzet elé állítsák Ákhis királyt, és így megszabadulnak a vérontástól.
Ebben a helyzetben is igaz az az ige, amit gyakran szoktunk emlegetni: ”Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” (Példabeszé-dek 16,7) Itt az ellenségei által menti meg Dávidot, mert Dávidnak nem ehhez az útjához van jóakarattal Isten, hogy menekült előle és a filiszteusokhoz ment, hanem az ő egész életútját Isten akarja, és Isten megtervezte és ahhoz jóakarattal volt.
Ha ezt a történetet részleteiben is végiggondoljuk, vagy elolvasnánk ezt a három fejezetet a Bibliából, akkor az embernek óhatatlanul az jut eszébe: ami itt kicsiben történt, az történt kozmikus méretekben az egész emberiséggel. Dávidnak ez az engedetlensége, és Isten szabadítása mint csepp mutatja a tengert. Mert ugyanígy vette kezébe az első ember is a dolgának az intézését, ugyanígy fogadott el segítséget Isten ellenségétől, az ördögtől: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten - mondja az édenkertben az első emberpárnak a kísértő. Ugyanúgy megoldhatatlan helyzetbe került az ember, és érvényesül a bűn törvénye.
És mindaz, ami miatt most szenvedünk: egyéni és közösségi életünkben, ennek az egyenes következménye a Biblia tanítása szerint. Mi kivettük Isten kezéből sorsunk intézését, és magunk akartuk azt csinálni. Minden betegség, nélkülözés, magány, a gyűlöletnek az a sok formája, a háborúk, a halál, a félelem stb. mind, mind ekkor jelent meg. Tetten lehet érni a Bibliában. Egészen addig, amíg mindenestül Istenre bízta magát az ember, ez ismeretlen volt. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen lenne az élet ezek nélkül a nyomorúságok nélkül. Isten kegyelméből majd odaát megtapasztalhatjuk, de most ezekkel együtt kell élni. Isten ebből a nyomorúságból is úgy támasztott szabadulást, hogy az senkinek nem jutott volna eszébe.
Próbálkozott az emberiség sokszor, hogy segítsen magán, aztán egyik baj a másikat követte. És kiderült, hogy először is Az segített rajtunk, akit megbántottunk. Maga Isten hajolt le utánunk Jézusban. És úgy segített rajtunk, hogy abban semmi erőszak nem volt. Sőt, engedte, hogy őt feszítsék keresztre. Teljesen tehetetlenné vált a kereszten, és ezzel aratta a legnagyobb győzelmet. Így tette lehetővé, hogy mi, akik tényleg tehetetlenekké váltunk a jóra és a szabadulásra, mégis az Isten szabad gyermekeivé válhassunk.
Olyan szépen mutatja ez a történet az ember tehetetlenségét, és Isten kegyelmének a nagyságát, és a kegyelemnek a lényegét is. Azt, hogy újra, és újra engedünk annak a kísértésnek, hogy mégiscsak nekimegyek, megpróbálom áttörni a falat. Megyek ököllel a falnak, fejjel a falnak, faltörő kossal a falnak, másokat tolok magam előtt, de a fal, ami elválaszt Istentől, ott marad. Egyszer csak onnan túlról valaki egy résnyit, egy nyílást vág a falon, és újra van átjárás Isten és az ember között.
Hadd fejezzem be egy közismert verssel, amit néhányan könyv nélkül is tudnak, én is megtanultam még diákkoromban, és megszerettem. Rendkívül jól szemlélteti a maga tömörségével és szépségével mindazt, ami eddig elhangzott. Reményik Sándornak a Kegyelem című verse ez.

Először sírsz.
Aztán átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradékerőd,
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: az a Kegyelem.

Most több olyan vasárnap jön, amikor kötött az igehirdetés témája, mert jövő vasárnap lesz a tanévnyitó istentiszteletünk, utána kezdődik, majd egy hét múlva befejeződik az evangélizációs hetünk. Arra gondoltam, ha Isten éltet minket, októbertől folytassuk majd a Tízparancsolat magyarázatát, amikor folyamatosan minden vasárnap arról lehet szó.
Most pedig, mivel sokan olvassuk a Szentírást a bibliaolvasó vezérfonal szerint, és éppen a megelőző napokban olvastuk a Sámuel könyvének ezt a fejezetét, arra gondoltam, hogy ma az első feléről, majd ha Isten megengedi érnünk, két hét múlva ennek a résznek a második feléről legyen szó.
Önmagában is kedves, bájos történet ez, és tele van Isten gazdag, időszerű üzeneteivel. Négy szereplője van ennek a fejezetnek: Dávid, a szolgafiú, akiről a végén olvastunk, és a házaspár: Nábál és Abigail. Ma Dávidról és ennek a fiúnak a szerepéről legyen szó, és ha Isten éltet minket, két hét múlva a házaspárról.
Elmondom a történet folytatását is röviden, hogy egyben lássuk és utána koncentráljunk erre a két személyre.
Dávidot még mindig eszement gyűlölettel üldözi Saul, mert tudja, hogy Isten Dávidot szemelte ki az ő utódjául, és féltékeny haragjában el akarja tenni láb alól. Dávid nem egyedül menekül már, egész kis szabad csapat verődött köréje. Azt olvassuk: mintegy 600 barátja, vitéze veszi őt körül, de menekülniük kell Saul haragja elől, aki néha az egész hadsereget mozgósítja, hogy Dávidot elfogja.
Dávidék nem rombolnak ott, ahol végigvonulnak, hanem azt olvastuk: akinek lehet, segítettek. Így például Nábál pásztorait is őrizték a rablóktól és egyéb veszedelemtől, és teljes biztonságban érezhették magukat addig, amíg Dávid és kis csapata a közelükben volt.
Nábálról azt tudtuk meg, hogy gazdag ember, de durva lelkű és ostoba is. Amiről itt olvastunk, az birkanyírás idején történt. Ez olyan nagy esemény volt abban az időben, mint ma egy szőlőtermelőnél a szüret, vagy mint egy vidéki családnál a disznóvágás. Nálunk is szokás ilyenkor kóstolót küldeni a közeli rokonoknak vagy jó barátoknak, vagy ha valakitől valamit kapott az ember menet közben, de nem úgy, hogy azért mennyivel tartozom, megfizetem; ha jól esett, akkor számon tartja az ember, jelképesen próbálja, nem is viszonozni, hanem emlékeztetni az illetőt arra, hogy nem felejtettem el, hogy jó voltál hozzám a múltkor, s küld neki egy kis kóstolót.
Nos, birkanyírás idején illett így ápolni a baráti kapcsolatokat, s valami módon jelét adni a hálának egy-egy ajándékkal. Ná-bál nem adja jelét a hálájának Dávidék iránt, ezért Dávid tapintatosan emlékezteti őt erre. Elküldi tíz vitézét, ami a számunkra kicsit szemtelenségnek tűnik, de abban az időben nem volt az, sőt Nábál szégyellhette magát nagyon, hogy nem fejezte ki a háláját most a nyírás idején. Szóval Dávid elküldi őket, és kellő tisztelettel azt mondják, ha úgy gondolod, hálásan vennénk egy kis ajándékot. Azért is, mert valamiből nekünk is meg kell élnünk addig, amíg Saul üldöz minket, és egyik barlangból a másikba menekülünk, meg azért is, mert sok jót tettünk vele. Te most azért nyírhatod le a birkákat, mert mi megőriztük a mezőn őket anélkül, hogy kérted volna, vagy anélkül, hogy honoráltad volna.
Erre elhangzik Nábálnak ez az otromba mondata: ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Manapság sok szökött rabszolga kóborol az országban. Még majd nektek adom kenyeremet, meg levágott marháimat! - és elkergeti Dávid követeit. Amikor ezt elmondják Dávidnak, haragja felforr és azt mondja: azonnal kösse fel mindenki a kardját! - és a későbbiekben olvassuk ezt a sötét mondatot: reggelre nem hagyjuk meg Nábálnak még egy kutyáját sem, kiirtjuk egész házanépét.
Miközben Dávid 400 legényével vonul Nábál ellen keserű haraggal, aközben ez a szolgalegény értesíti Nábálnak a feleségét, s elmondja, mi történt: itt voltak Dávid követei, ő mint szem- és fültanú beszámol arról, hogy milyen derék emberek voltak azok, s mennyi jót tettek velük, Nábál azonban ezt most nem akarja meghálálni, hanem elzavarta őket, s ő úgy sejti, hogy ebből nagy veszedelem lehet. A többit rábízza a gazdaasszonyra, s megy tovább, teszi a dolgát.
Abigail pedig eszes asszony volt, ő is átlátta a helyzetet. Látta, hogy viharfelhők gyülekeznek. Tisztes ajándékot összekészített, azonnal szamárra ült, hogy felkeresse Dávidot. Egy hegyi ösvényen találkoztak. Dávid dúlva-fúlva a katonáival közeledett a házukhoz, ő pedig az ajándékkal leborult Dávid előtt. Az Isten felkent királyának kijáró tisztelettel beszélt vele, és egy megdöbbentő érvvel szereli le Dávidnak a haragját - majd ezt a következő alkalommal fogjuk részletesebben látni. Azt mondja neki: az Isten meg akar téged őrizni attól, hogy összevérezd a kezedet. Izráel királyához nem illik az, hogy vérfürdőt rendezzen most egy személyes sérelem miatt. Az én férjem bizony nagy bolondságot követett el, amikor nem adott neked ajándékot, én most hoztam, fogadd el a te szolgálólányodtól, és az Úr őrizzen meg téged ezentúl is minden méltatlan cselekedettől.
Dávid Isten szavát hallja ki ebből a testvéri intésből. Leteszi a kardot, elfogadják az ajándékot, és visszamennek, nem bántják Nábálékat.
Most Dávidnak ebben a helyzetben tanúsított magatartására figyeljünk, meg ettől a kis szolgafiútól tanuljunk meg valami fontosat.
Dávid viselkedéséből is egy valamit szeretnék most kiemelni. Mit csinált ő itt, amikor összejöttek a bajok? Mert nehéz helyzetben volt Dávid. Előbb-utóbb mindnyájan kerülünk olyan helyzetbe, amikor minden összejön. Az ember amúgy is tántorog, sokféle terhet hordoz, és akkor hol jobbról, hol balról kap még egy váratlan pofont, és meginog lelkileg is, hitbelileg is, erkölcsileg is, fizikálisan is. Ennek ki vagyunk téve mindnyájan, és olyan jó, hogy a Biblia nem retusálja a szentek arcképét. Dávidról is megtudjuk, hogy noha az Isten kiválasztott embere volt, mégis ebben a helyzetben megingott, és valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna, de tudjuk más bibliai alakokról, hogyan lehet mégis talpon maradni, és bírni ezeket a váratlan ütéseket is. Ezt jó lenne, ha ma Dávidtól, mint negatív példából megtanulnánk.
Mi minden jött össze neki? Évek óta bujdosik. Mint egy kivert kutyát, kergeti Saul. Azt a Dávidot, aki a legsikeresebb katonája volt, aki a legtöbb hőstettet hajtotta végre a filiszteusok ellen vívott harcokban. De a féltékenység és a gyűlölet valósággal az eszére ment ennek a megbetegedett embernek, aki elhagyta Istent. Ez maga már kifárasztotta Dávidot, hogy állandóan menekülni. Ha ezer szeme lenne is, kevés lenne, hogy Saulnak a katonáit felismerje, hogy mentse a puszta életét. Ráadásul nem érti: Isten őt Sámuel prófétával felkenette Izráel királyává. Most akkor miért kell egyik erdőből a másikba bujdosnia? Most király lesz, vagy nem lesz király? Mikor lesz király? Miért nem töltheti hasznos tevékenységgel a drága időt? (Pál apostol is feltehetett volna ilyen kérdéseket Istennek, amikor ott felejtették két évre a börtönben a római helytartók.)
Nos, kezd elkeseredni Dávid. - A múlt vasárnap este láttuk, hogy milyen nagy szüksége volt Jonathán lelkigondozására, vigasztalására is. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben elveszíti azt, aki az egyetlen biztos támasza volt. Ennek a fejezetnek az első verse így hangzott: ”Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt otthon, Rámában.” Dávid is ott volt a temetésen és szédelegve megy haza onnan. Sámuel volt az, aki mindig világosan megmondta, mi most Isten akarata, és ha egyedül hagyták is, ment azon az úton, ami az engedelmesség útja volt. Sámuel volt az, akit bármikor felkereshetett Dávid, és lehet, hogy Sámuel helyre tette és megdorgálta, lehet, hogy megvigasztalta és megbátorította, de azt kapta tőle, amire akkor szüksége volt. Sámuel volt a biztos támasz, - és most nincs. Mint ha a mankót löknek ki valakinek a hóna alól. Meginog lelkileg Dávid.
Ez van ennek a fejezetnek az első versében. És mi van az utolsóban? „Saul pedig a Gallimból való Paltihoz, Lais fiához adta leányát, Mikalt, Dávid feleségét.” Ilyenkor szokta az ember még egyszer elolvasni: micsoda? Dávid feleségét feleségül adja valakihez? Hogy van ez? Iszonyatosan megalázó volt ez Dávid részére. Az, hogy üldözi, rendjén van, de hogy így belenyúl a magánéletébe?! Dávid feleségét egyszerűen feleségül adja egy másiknak. Ő, mint apa ezt megtehette, bár, ha már valakinek a felesége volt, akkor nem az apa rendelkezett a lányával. Ez azt jelenti: Dávidot ő semmibe veszi. Mintha nem lenne. A feje felett intézkedik. Nagyon megalázó volt ez.
És ebben a helyzetben kapja ezt a pofont Nábáltól. Nem tudom, mennyire érezzük ennek a mondatnak az otrombaságát és az élét: ki az a Dávid?! Dávid nevében köszöntik Nábált az ő követei, Dávid tisztelettel küldi az üdvözletét, hogy adj ajándékot ezeknek a legényeknek és a te fiadnak, Dá-vidnak. És erre jön ez a - gyerekeink ma úgy mondanák - bunkó kérdés: ki az a Dá-vid?! Kicsoda Isai fia?! Manapság sok rabszolga szédeleg itt jobbra-balra, akik megszöktek az uruktól. Ez az a csepp, ami már nem fér bele a pohárba. Kicsordul a pohár, és Dávid a kardjához nyúl. Azt mondja: mindenki öltse fel, s kardélre hányjuk ezt a gazember társaságot.
Van olyan, hogy összejönnek a dolgok: záporoznak a veszteségek, a megaláztatások, a rágalmak, és Isten gyermeke is meginog. Amikor már reggel fejfájással ébred valaki, amikor hetek óta hurcol magában, mint gombócot, egy megoldatlan kérdést, és idegesíti, hogy nem találja a megoldást, amikor a munkahelyén aznap többször is megalázzák, aznap derül ki, hogy több hónapos kísérletsorozata elromlott, meghiúsult, eredménytelen lett, s kezdheti előlről, jön egy telefon az iskolából, hogy a gyereket baleset érte és ebben meg ebben a kórházban megtalálhatja, aztán munkaidő után, vagy korábban elkéredzkedve rohan a kórházba, ott kiderül, hogy nem jó kórházat mondtak, mehet egy másikba; a villamoson leszakad a szatyor füle és kigurul minden belőle, szedegetheti össze ott a csodálkozó emberek gyűrűjében, és amikor hazaér, az otthon levő gyerekek hozzák aláíratni azokat az egyenes vonalakból álló jegyeket, meg esetleg valami intőt is. Akkor kiborul, nem bírja tovább. És meg lehet érteni: ezt már nem lehet bírni saját erőből.
Ilyenkor elborítja a kétségbeesés az embert, fölfakadnak a keserűség forrásai a lelkében. Rettenetesen sajnálja magát. Dühös az egész világra, és ez még inkább szívja az energiáját. Nem sorolom tovább, hova vezethet ez. De ha nem ennyire jönnek is össze a bajok, azt hiszem, ismerős az, amikor néhány dolog megtépázza az idegrendszerünket, különösen, ha nincs is kivel megosztani, s magában fortyog az ember, s a kardjához kap. Azt mondja: most már aztán elég! Azért velem sem lehet akármit csinálni! Azért már fát a hátamon ne vágjanak.
Dáviddal is megtörtént ez így, és Isten különös kegyelme volt, hogy megőrizte attól, hogy feleslegesen ontson vért.
A Biblia beszél azonban arról is, hogy amikor így záporoznak az emberre a bajok, mi a módja annak, hogy mégis ember maradjon, hogy ne boruljon ki, hogy bírja azt, ami nyilvánvalóan meghaladja az erejét. Olvasunk valakiről, ugyancsak az Ószövetségben, aki ennél talán még nagyobb próbákat kellett, hogy elszenvedjen, mégpedig így, hogy néhány napon belül szakadt rá a sok nyomorúság. Egyik napról a másikra elveszítette mind a tíz gyermekét. Szörnyet haltak a gyerekei Jóbnak. Egyik napról a másikra elveszítette minden vagyonát, és nem sokkal utána elveszítette az egészségét is. És még a hozzá legközelebb álló, a felesége is azt tanácsolja neki: átkozd meg az Istent és halj meg! Senkire nem számíthat Jób, és mit mond? Azt mondja: ne beszélj bolondokat! Amink volt, azt mind az Istentől kaptuk, és most hogy elveszítettük, arról tud az Isten. Legyen áldott továbbra is az Isten neve!
Nem azért áldja Istent, mert meghaltak a gyerekei, hanem még abban a helyzetben is áldja Istent, amikor gyászolja a gyerekeit. Mert még itt is vele van szoros közösségben, még ebben a helyzetben is meg van győződve arról, hogy Isten pontosan tudja, mi történt most vele. Isten ismeri az ő teherbíróképességét. Bármennyire nem ért is ebből az egész tragédiasorozatból semmit, ennek biztos van valami értelme, és ez majd előbb-utóbb kiderül. Csak most kell még jobban kapaszkodni az élő Isten kezébe.
Darvas Szilárdnak van néhány istenes verse is, és az egyikben elsorolja, milyen az, amikor összejönnek a bajok. Ezt a két sort idézem belőle:
Amerre megyek, árkokat bont, tetőn megindul a cserép,
S én annál jobban megszorítom az Isten nyugtató kezét.
Ez az egyetlen fogódzó, ami akkor is megtartja az embert, amikor kidől mellőle Sámuel, amikor mással fekszik együtt a felesége, amikor úgy tűnik, hogy Isten is eltűnt, vagy nem értem, hogy Ő miért engedi ezt meg. Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten szeret engem, Ő jó, Ő tudja, mit csinál, és nélküle semmi nem történhet azokkal, akik Őbenne bíznak. És lehet, hogy csak nyüszít az illető fájdalmában, és semmit nem ért egyelőre belőle, de előbb-utóbb el fogja mondani azt, amit Ezékiás király: „Íme, mégis áldásul lett nékem a nagy keserűség.” Vagy elmondja azt: mégis igaz az, amit Pál apostol le mert írni: „Azoknak, akik az Istent szeretik, minden a javukat munkálja.” Csak az a fontos, hogy akkor is szeressék Istent, amikor úgy tűnik, hogy Isten elhagyta őket vagy elfordult mellőlük.
Ez a nagy kérdés, hogy a bajok, veszteségek, megaláztatások elsodornak minket Istentől, vagy még közelebb visznek hozzá? Az ördög célja az, hogy a bajokkal szembefordítson minket Istennel. Bizalmatlanná tegyen, meggyőzzön arról, hogy Isten rosszakarónk, vagy nem ért és nem ismer minket. Az első kísértés mögött már ez volt: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Micsoda ötlet... Letesz egy szép gyümölcsös kertbe és azt mondja: nem szabad enni. De nem ezt mondta Isten! Az ördög célja azonban az, hogy az ember megvonja bizalmát Istentől, hitében meginogjon, sőt szembeforduljon Istennel. De ugyanezek a bajok és megaláztatások munkálhatják egy hívő emberben azt is, hogy még jobban megalázza magát Isten előtt, még hangosabban kiált hozzá, annál inkább megszorítja az Isten nyugtató kezét. Ilyenkor van nagy szükségünk egymásra is, ha Isten adott nekünk hívő testvéreket, annál jobban szorítsuk meg egymás kezét is, és együtt imádkozzunk ehhez az Úrhoz.
Amikor Jézus Krisztus szenvedéseinek legmélyén volt, amikor istenkáromlónak nevezték Őt, aki az egyetlen volt ezen a földön, aki nem káromolta soha Istent, amikor lázadónak és lázítónak titulálják, amikor zúdul rá a rágalom, amikor két rablógyilkos között, velük együtt megfeszítik, amikor még haldokolva is gúnyolják, akkor ezt olvashatjuk róla Péter levelében: „Szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” Sőt, elkezdett utolsó leheletével is imádkozni azokért, akik rágalmazták, pocskondiázták, semmibe vették: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. - Ez a jézusi lelkület. Ő az Atyával ott is szoros közösségben volt, amikor azt kellett kérdeznie, mivel a mi bűnünkkel azonosult: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ezt is tőle kérdezte.
Az egyik német magyarázó írja, hogy Jézus a kereszten sem azt kiáltotta: kein Gott, kein Gott, hanem mein Gott! Ott sem azt mondta, amit keserűségünken mi néha: akkor nincs Isten! Vagy: hol az Isten?! Vagy: hogy engedheti?! Hanem azt mondta: „Én Istenem, én Istenem, miért?” A „miért?” az Ő száján is elhangzott, de ezt Istennek mondta.
Bárcsak megtanulnánk bajainkban, kis- és nagy nyomorúságainkban így szorítani Isten nyugtató kezét, a hitünkkel így ragaszkodni hozzá, és bizonyosra venni azt, hogy nem az a döntő, hogy a Nábálok mit mondanak rólunk. Nábál azt mondja: ki az a Dávid? Most ettől Dávid kisebb lett? Ha ő nem tudja, megmondjuk neki: az Isten felkent királya. Isten kiválasztott embere. De ebből semmi sem látszik, hát bujdosik egyik barlangból a másikba! Na, de mi a döntő: az, hogy mi látszik, vagy mi a valóság?
A valóság az: Isten drága embere, akit most beleenged sokféle próbába, és elengedi egészen a szenvedések mélyéig. De ez semmit nem változtat azon, hogy ő Izráel felkent királya. Ezt Dávidnak kell tudnia akkor, amikor ilyen mondatok hangzanak el: ki az a Dávid? Sok szökött rabszolga mászkál az országban. Ez nem szabad, hogy Dá-vidot megingassa! Attól, hogy valakit megdicsérnek, több lesz? Vagy ha rágalmazzák, akkor kevesebb lesz? Ő az, aki. Isten gyermeke, minden újjászületett ember tudhatja, hogy Jézus Krisztus fogadott testvérei, Isten gazdagságának az örökösei, Isten gyermekei vagyunk. Akárki, akármit mond, ezen semmi nem változtat.
S mit tanulhatunk meg ettől a fiútól? Ő epizódszereplő, akit nyugodtan mellőzni is lehetne. Alig mond néhány mondatot, a nevét sem tudjuk. Egyszerű rabszolga gyerek, de maga sem tudta, hogy Isten milyen fontos feladatra használta őt.
Jönnek Dávid követei, ő valahol teszi a dolgát az udvaron, és van szeme észrevenni, hogy ezek azok, akik segítettek nekünk régebben a pusztában. Aztán van füle kihallani Nábál kérdéséből a bántást, a sértést. Egy pillanat alatt átfut rajta, hogy mit válthat ez ki Dávidból. Jaj, ennek következménye lesz, így azért nem lehet beszélni senkivel sem, de Dávid követeivel végképp nem, akitől olyan sok jót kaptunk. Aztán helyén van az esze, kombinál, összekapcsolja a fonalakat, azt, ami akkor történt, ami itt most lejátszódik, s ami ebből lehet. Aztán arra használja a száját, amire való: megy és fontos információkat mond el az illetékesnek. Mivel azt mondja, hogy Nábállal nem lehet beszélni, megy a feleségéhez Abigailhoz, és elmondja azt, amit csak ő tud, mert ő volt kinn a mezőn, amikor sok jót kaptak ezektől az emberektől, és ő látta ezt a jelenetet, amikor Nábál elzavarta Dávid követeit. Ennyit mond, és nem többet. És az egészet rábízza Abigailra. Most már te lássad, mi tévő légy, - s megy vissza, folytatja a munkáját.
Minden mozzanata példás ennek, legalábbis számomra mintává vált ennek a fiúnak a viselkedése, és szeretném ezt a lelkületet elkérni Istentől. Úgy jelen lenni ebben a világban, hogy minden porcikámat arra használjam, amire Isten adta, pontosabban minden porcikámat használhassa Isten arra, amire akarja. Mennyi mindent hozunkviszünk és beszélünk össze-vissza. Ő azt mondta, amit kellett, ami igaz volt, és ami segített. Ennek a gyereknek a szívét megtöltötte az, hogy meg kell menteni az életet. Dávid bosszút fog állni, az biztos. Meg kell menteni Nábált és a házanépét. Mondhatta volna azt is, hogy ő is sokat szenvedett Nábáltól - ez a későbbiekből kiderül, és nagy kárörömmel szemlélhette volna, hogy most aztán megkapja a magáét. Dávidban emberére akadt. Én nem tudtam megtorolni a sérelmeimet, majd Dávid most megtorolja.
Vagy lehet erre teológiát is gyártani: Isten elhozta az ítélet idejét, végignézzük az ítéletet Nábál házán. Ő csendesen meglép, mert tudja, hogy közeleg a vihar, és vé-gignézi valamilyen magaslatról ezt a krimit, hogy mi történik itt majd. Azzal a lelkülettel, ami ma olyan sokakban van. Mi közöm hozzá, nem rólam van szó, a magam bőrét mentem, kicsit még szórakozunk is, és így tovább. De nem! Ő menteni akarja az életet, ne legyen itt vérfürdő. Az ellenségének az életét is menteni akarja. Ne ölje meg Dávid Nábált. Megérdemelné, mert gonosz, buta stb., de az életet menteni kell, az értékeket menteni kell. Nem az övé az a gazdagság, de érték. Nem hagyjuk, hogy valaki tönkretegye.
Idejében szólni kell. Ez nem besúgás, nem susárlás. Ez a szükséges információ: előzzük meg a bajt! Mentsük az értékeket, legfőképpen az emberéletet. Akkor is, ha semmi közünk hozzá? Hát hogyne lenne közünk?! Ha már hallott arról, hogy valami baj készül, és azt meg lehet előzni... hogyne lenne köze? Ő is felelőssé vált érte.
Az értékmentésnek, az életmentésnek ez a szenvedélye kellene, hogy ott legyen minden hívő emberben, különösen ma, amikor az emberéletnek egyre kevesebb az értéke, és amikor itt a szemünk láttára tesznek tönkre emberek olyan lelki-szellemi értékeket is, ami mindannyiunk gazdagsága. Lehet, hogy közvetlenül forintálisan vagy fizikailag személyünkben nem érint minket, de mi is egy közösségnek, egy népnek, egy nemzetnek a tagjai vagyunk, és ha az szegényebb lesz, mi is szegényebbek vagyunk. És csak az a döntő, hogy engem mi érint, a többi pusztulhat, minden érték veszhet?! Isten nem erre tanít minket. Van amikor sárba tapossák a házasságot. Isten minden gyermekének kötelessége, hogy védje azt! Ne csak a magáét ápolja és védje, hanem a másokét is, mielőtt az a harmadik valóban széttapossa, - ha meg lehet előzni. Nem pletykahordással, hanem így, mint ez a szolgagyerek. A kellő időben, a szükséges dolgot az illetékesnek, megfelelő indulattal megmondani.
Jó lenne, ha mindannyian síkra szállnánk az értékek mentésére. Ha mindenki fontosnak tartaná ma, amikor rohamosan és vészesen fogy a népességünk, hogy oda-álljon azok mellé a párok mellé, akik vállalják a gyermeket. S miközben a negyediket várja, arra a háromra egy-egy este vigyázni, hogy elmehessenek a férjével ide vagy oda, és elintézhessenek dolgokat. Ez még nem oldja meg ezt a torz és beteg szemléletet, ami megfertőzte a közgondolkozásunkat, - de ez a szolgagyerek sem a gyűlöletet akarta kioltani az emberszívekből, arra csak Isten képes. Ő a maga helyén azt tette meg, amit viszont neki kellett, nemcsak lehetett, kellett megtenni. Ha ki-ki a maga helyén ezt az értékvédő, életet mentő szolgálatot végzi, kimondhatatlan sok baj elhárítható, és sok érték megmenthető.
Itt megint a mi Urunk Jézus Krisztus példája ragyogjon előttünk, aki az életével fizetett azért, hogy a mi életünket megmentse és nekünk életet adjon. Az úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei az Ő golgotai keresztáldozatára emlékeztetnek ma minket, mert Őneki semmi nem volt drága, csakhogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk.
Két lelki feladatot is hadd említsek meg ennek alapján. Valahogy így kellene imádkoznunk, ahogy az a gyerek beszélt Abigaillal. Elmondja neki a bajt, aztán rábízza a megoldást és nyugodtan visszamegy a helyére. Elmondani Istennek minden nyomorúságot, másokét is, rábízni a megoldást hittel, és végezni tovább a kötelességünket. A másik, az a nagyon mély jelentőségű mondat, amivel befejezi a mondókáját: készen van a veszedelem a mi urunk és egész házanépe ellen. Mi a Bibliából tudjuk, hogy készen van a végső veszedelem az egész emberiség ellen. Isten még türelmesen vár, hogy ez az Őt gyalázó vagy Őt semmibe vevő emberiség minél nagyobb számban visszataláljon hozzá, de egyszer eljön az ítélet, amikor nem lesz többé lehetőség a hozzá térésre. És a Noé napjairól éppen ezt állapítja meg Jézus szomorúan, hogy az emberek ettek, ittak, férjhez mentek, házasodtak, és nem vettek észre semmit. - Látjuk-e azt a veszedelmet, ami készen van? Mert egyszer Isten ítélete eljön, és ettől akar megőrizni minket.
Isten segítsen minket, hogy bajaink között még nagyobb bizalommal tudjunk Őbelé kapaszkodni, és Isten oltsa belénk Szentlelkének ezt az értékmentő, mások életét mentő, másokat üdvösségre segítő, Jézushoz hívogató szenvedélyét, hogy így lehessünk mi az Ő használható szolgái!