Cseri Kálmán

A IX. parancsolatot tanulmányozva, legutóbb az ítélkezésről volt szó. Láttuk, hogy Isten milyen határozottan óv minket a vádaskodástól, egymás rágalmazásától, az ítélkezéstől. Láttuk azt is, hogy ha mégis véleményt kell mondanunk egymásról, annak a tartalma legyen mindig az igazság, a módja pedig a szeretet. A szeretet a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy azt teszem és mondom mindig, ami a másiknak a javát szolgálja. Így lehet a nyelvünkkel használni egymásnak, és nem fogunk hamis tanúságot tenni a felebarátunk ellen.
Folytassuk ma is ennek a parancsolatnak a kibontását, és ma ennek a tágabb jelentését próbáljuk megvizsgálni. Mit mond Isten igéje ennek kapcsán a hazugsággal kapcsolatos néhány gyakran felvetődő kérdésről.
Először arra keressünk választ, miért nem tartja sok ember bűnnek a hazugságot. Másodszor azt nézzük meg, mit kell tudnunk az úgynevezett szükséghazugságról, harmadszor, hogy hazugság-e az udvariasság, és végül: vajon miért olyan fontos a Szentírás szerint a titoktartás.
1. Miért nem tartják tehát sokan bűnnek a hazugságot? Igen sokan vannak, akik az élet természetes velejárójának tekintik ezt. Vagy egyszerűen nélkülözhetetlen eszköznek a boldoguláshoz. Ennek az okát akkor értjük meg jobban, ha egy pillantást vetünk arra, mit tanít Isten igéje a hazugság mélységéről és szélességéről.
Azt mondja a Biblia: nagyon mélyen gyökerezik bennünk a hazugság. Vérünkké vált. Ennek az az oka, hogy amikor szakí-tott az ember Istennel, akkor a hazugság atyjának az uralma alá került. Amikor Jézus az ördög két fő jellemvonását megfogalmazza, akkor azt mondja: “Emberölő volt kezdettől fogva, s hazug ő és hazugságnak atyja.” Ez az oka annak, hogy velünk születik a hazugságra való hajlam. A kicsi gyerekek is hazudnak már, mert velük is születik, és látják a mintát otthon és házon kívül egyaránt, s megszokják, hogy ez hozzátartozik az élethez.
Jó lenne, ha ma itt a megterített úrasztala körül őszinte bűnbánatra jutnánk a tekintetben, hogy milyen sokszor tanítottuk magunk is a gyerekeinket és a körülöttünk élőket hazugságra és képmutatásra. Ezért olyan a hazugság, mint a gyom, nem lehet kiirtani. Ha nem vetik is, kel és nő mindenütt. Ettől csak megszabadulni lehet. Az tud megszabadítani minket, akiről azt mondja Isten igéje: “Azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Egyedül Jézus Krisztus tud megajándékozni bennünket az igazság lelkével, mert itt lélekcserére van szükség ahhoz, hogy az ember megszabaduljon a hazugságtól. Egyedül az Ő Szentlelke tud nekünk bátorságot adni, hogy merjünk járni folyamatosan az igazságban és a világosságban, mert ehhez egyre nagyobb bátorságra van szükség. És még így is szakadatlanul kísértést jelent a hazugság az ember számára.
Mélyen gyökerezik tehát. Jeremiás azt mondja: “Csalárdabb a szív mindennél.” A szívünk, a belső műhelyünk romlott meg. A gyár maga rossz, ezért hibásak a termékei. Jézus Krisztus a gyárat cseréli ki, új szívet teremt annak, aki akarja, kéri, engedi, hogy teremtse, szülje őt újjá. Mivel ilyen mélyen gyökerezik a hazugság, ezért olyan nagy a szélessége is, hogy áthatja az egész emberi életet. Csak néhány területet jelölök meg most anélkül, hogy részletezném, vagy illusztrálnám.
Megrontja a hazugság a szerelmi életet. Áthatja, sokszor meghatározza, a gazdasági életet. Lehetetlen lenne hazugság nélkül a diplomácia, és a politika. Egyenesen erre épül. Ugyanígy a hadászat is. De ott van a hazugság a vallásosságban is mint képmutatás. És áthatja a mindennapi érintkezésünket, az úgynevezett etikettet is. Sorolhatnánk még, mert szinte nincs az emberi életnek olyan területe, ahol ne lenne jelen, és ahol ne tartanák sokan természetesnek, hogy ezt így kell, mi is így láttuk, így szokták. Aztán próbáljuk a magunk megnyugtatására bizonygatni, hogy másként nem is lehetne.
Megszelídítettük, háziasítottuk, magunkhoz szoktattuk ezt a fenevadat, és miközben a szívünk mélyén még sejtjük, hogy fenevad, hogy Istennek utálatos, hogy nem jó, veszélyes, mégis kiegyeztünk a jelenlétével, sőt kiegyeztünk vele magával, és együtt élünk vele.
Kérem, ne botránkozzék meg senki, ha most két slágerből idézek. A slágerek jól tükrözik az átlagember gondolkozását.
A régi így szól: “Hazugság volt minden szavad, hazugság volt, most már ne is tagadd. Kifosztottál, megcsaltad a szívem, tönkretetted minden örömem.” Jön még né-hány ilyen keserű vallomás, és az utolsó sor mégis így hangzik: Gyere vissza, hazudj legalább. — Nem tudom, érzékeljük-e milyen igénytelenség van e mögött. Egy házasságot végképp nem, de még egy futó kapcsolatot sem épít az ember hazugságra. És ha annak a másiknak hazugság volt minden szava, akkor mi a garanciája annak, hogy ezután nem az lesz. Vagy előre tudom, hogy az lesz, és kiegyezem ezzel: gyere vissza, hazudj legalább?
A mai dal szövege pedig így hangzik: “Ha itt lennél velem és fognád a két kezem, nem engedném el többé sosem, és arra kérnélek: hazudjál nekem.” Ezt már nem is akarom elemezni. Lényeg az, hogy még hazugságnak nevezzük, de már nem tartjuk bűnnek. Nem iszonyodik tőle az ember. — Márpedig Isten igéje azt mondja: iszonyodjatok attól, ami rossz Isten minősítése szerint, és ragaszkodjatok a jóhoz. Kiegyezünk a hazugsággal, mintegy a cinkosává szegődünk.
Érdekes megfigyelni, hogy sok ember egyenesen fél az igazságtól. A lényünk részévé vált a hazugság, és ezért nem akarunk, vagy nem is tudunk szakítani vele. És hogy ne kelljen eltávolítanunk azt a magunk életéből, ezért eltűrjük mások életében is. Ez így van sok egyéb bűnnel is.
Tessék megvizsgálni: vajon mi az oka annak, hogy a korrupt, közbűnökben levő vezetők népszerűbbek a tömeg előtt, mint azok, akik erkölcsileg magasabb szinten állnak, vagy arra törekszenek, és igazabb, nemesebb gondolkozású emberek? Nem az-e, amit a múltkor így mondott valaki: Mivel azok ott fenn többet lopnak, mi itt lenn nyugodtabban lophatunk. Ez őszinte beszéd. Mivel azok ott fenn is azt csinálják, amit mi itt lenn, ezért mi itt kevesebb lelkiismeret-furdalással követjük el a bűnt. Illetve bűnről ne is beszéljünk, mindjárt ideges lesz mindenki, ha ezt bűnnek nevezik, mert felmentve érzi magát alóla. Aki tiszta, aki emelkedettebb, igényesebb erkölcsű ember, erre törekszik és erre szeretne másokat is emelni, az nem népszerű. Az veszélyes az általános közerkölcstelenségre. Ezért van aztán az, hogy sokan nem is tekintik bűnnek a hazugságot.
2. A másik kérdés: vajon hogyan gondolkozzunk Isten igéjének alapján az úgynevezett szükséghazugságról. Először is azt szeretném javasolni, hogy semmiképpen ne nevezzük ezt kegyes hazugságnak, mert ebben a jelzős szerkezetben olyan ellentmondás van, ami nem használható. Kegyes hazugság nincs. A kegyesség a Biblia szótárában az istenfélő, az Isten parancsait következetesen komolyan vevő gondolkozás és élet. Ez pedig nem fér össze a hazugsággal. Szükséghazugság viszont van.
Vannak, akik azt mondják, nincs olyan helyzet, amire azt mondhatnánk: abban szabad hazudni. Mások azt mondják: éppen a bűn jelenléte annyira feje tetejére állította az egész életet, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a felebarátunk életét nem védhetjük és menthetjük meg másként, csak hazugság árán. Ilyenkor nem ellene hazudunk, hanem érette — mondják ők. És erre van példa a Bibliában is. Egyiptomban a héber bábák úgy mentették meg a zsidó fiú újszülöttek életét, hogy hazudtak a fáraónak. Ráháb úgy mentette meg a kémek életét, hogy becsapta, félrevezette üldözőiket, hazudott nekik. Tehát, ha emberéletről van szó, akkor ebben a szükséghelyzetben szabad hazudni.
Nagy vita folyik erről, és nem mindig lehet megoldani a dolgot, mint ahogy feljegyezték: Atanáziuszt, az ókor tudós egyházatyáját üldözték, és az üldözői tőle kérdezték meg: hol van Atanáziusz? Ő azt mondta: nem messze van tőletek, egy kis erőfeszítéssel megtalálhatjátok. Nekem az a tapasztalatom, hogy a mai üldözők nem érik be az ilyen naiv válaszokkal. A vita viszont éles: szabad vagy nem szabad? Vannak, akik szerint igen veszélyes lenne, ha azt mondanánk: néha szabad hazudni. Mások szerint ugyanilyen veszélyes lenne, ha azt mondanánk: soha, semmi körülmények között nem szabad hazudni, még akkor sem, ha ez emberéletet követel.
Nem akarom most az etikusok vitáját, meg érveiket ismertetni. A legelfogadhatóbb javaslat talán a következő: Az bizonyos, hogy Isten igéje a hazugságot minden tekintetben bűnnek vallja. De lehetséges olyan határeset, amikor valaki a saját, vagy felebarátja életét nem tudja másként menteni. Ha élet forog kockán, akkor elképzelhető, hogy a szükséghazugsághoz folyamodjék valaki. Ez nem azt jelenti, hogy az élet kellemetlen vagy kényes helyzeteiben ez alkalmazható. Itt nem kellemetlen helyzetekről van szó, hanem ha emberélet forog kockán, és ha semmi más módja nincs annak, hogy azt az ember megmentse.
A gyakorlatban kevés ilyen helyzet van. Jó lenne, ha olyan esetekben, amikor rövid úton ki akarjuk vágni magunkat egy kényelmetlen helyzetből, nem igazolnánk a hazugságunkat azzal, hogy ez szükséghazugság volt, csak ha az valóban ezeket az ismérveket tartalmazza.
3. Hazugság-e az udvariasság? Udvariasság címén igen sokszor valótlant mondunk vagy írunk. Például: Ír valaki egy keserű levelet. Tele van a szíve haraggal azzal szemben, akinek címzi, és a végére oda-írja: őszinte tisztelettel. Vagy ha egy kicsit becsületesebb, akkor az őszintét lehagyja, odaírja: tisztelettel, de egy csepp tisztelet nincs benne a címzett iránt. Helyes ez?
Vendégségben kínálják, ő nem akar szerénytelen lenni, pedig még éhes, és azt mondja: köszönöm, elég volt. Köszönöm, jóllaktam. — Nem igaz.
Bejelentés nélkül érkeznek vendégek. Megkérdezik kedvesen: rosszkor jöttünk? Mire a válasz: Á, dehogy! Mintha éppen őket várták volna; de nem szeretné az illető, ha megtudná a vendég, hogy mit gondol róla.
Vajon helyesebb, ha azt mondom: rosszkor, menjetek innen? — Csak ez a két megoldás van, hogy tettetett udvariassággal kedveskedem, vagy pedig nyers közvetlenséggel mondom azt, ami a szívemben van? Segít-e ebben eligazodnunk Isten igéje? Úgy gondolom: segít. Amennyire a szeretet megengedi, minden helyzetben legyünk őszinték. Nem kell nemet mondani, ha még jól esne és van. Akkor mondjam azt: kérek. Nem kell elzavarni a váratlanul érkezetteket. Megmondhatom őszintén: rosszkor, de gyertek be, félretesszük a munkánkat, majd folytatjuk később. És ezt lehet szeretettel, kedvesen mondani. Ha pedig nem sikerül őszintén mondani, és a hívő emberben Isten Szentlelke jelzi, hogy most nem őszinte, akkor az alatt a rövid idő alatt is, míg a kabátot felakasztják az előszobában a fogasra, kiálthatok az én Uramhoz: Uram, látod, hogy most semmi kedvem nincs ehhez a beszélgetéshez, de szeretni akarom őket. Adj a szívembe őszinte szeretetet! — Ez néhány másodperc, és Isten felel az ilyen imádságokra, s percek alatt kicserélődik az ember szívében az indulat, és lehet abból hasznos, áldott találkozás és beszélgetés is.
Csak fontos az őszinteség, mert ha az én Uram előtt őszinte vagyok, és bűnbánattal elmondom neki a bennem lévő, neki nem kedves indulatot, akkor már bűnbánatba van ágyazva az udvariasságom, és akkor az lehet őszintévé. Az biztos, hogy az udvariaskodás mindig hazugság, mert látszatot akar kelteni és fenntartani. De amikor valaki megharcolja ezt a harcot, ha csak pillanatok alatt is: rosszkor jöttek, nem kívántam, minden felborít, de nem tartom véletlennek, mert az életemet Isten irányítja, — tőled fogadom el, Uram, akkor Isten kézbe veszi az embert, és sokszor ilyenkor tanulmányozhatjuk a saját szívünk mélységeit, meg Isten kegyelmének a nagyságát, hogyan tud Ő segíteni.
Mindenesetre ne féljünk az udvariasságtól. Sokkal udvariasabbaknak kellene lennünk egymáshoz, csak legyen az őszinte. Ha pedig nem őszinte, legyen belőle bűnbánat, és engedjük, hogy Isten eközben is formáljon bennünket. Így tudniillik nem képmutatás lesz, hanem az engedelmesség gyakorlása. Az önmegtagadásnak a gyakorlása. Így valósul meg, hogy az igazság megjelenik szeretetben.
4. Végül: miért tartja a Biblia fontosnak a titoktartást?
A IX. parancsolat így hangzik: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! — Vagyis tanúskodj igazán. És ez sokszor csak úgy történhet, ha hallgatunk. Mert ha elmondjuk azt, amit tudunk róla, azzal ártunk neki és az igazságnak is. Ilyen esetekben fontos tudni hallgatni. Például: valami meglepetést készít szeretteinek, én arról tudok. Most az az igazmondás, ha futok hozzájuk és elújságolom: tudom ám!? Vagy ha rákérdeznek is, csendesen mosolygok: ez az ő dolguk. Szeretném, ha sikerülne örömet szerezni nekik, s azt elronthatom most a fecsegésemmel. Nem rontom el. Majd eljön annak az ideje, meg ő megtalálja a módját. Nem kell mindenről beszélnünk, amiről tudunk. Hihetetlenül fegyelmezetlenek vagyunk ezen a téren, és sokat szoktunk ártani egymásnak.
Vagy tudok egy másik ember megbánt és elrendezett bűnéről. Azt soha az életben senkinek nem fogom elmondani, mert azzal ártanék neki. Mik a bibliai ismérvek? Megtanultuk legutóbb: “Semmi rothadt beszéd a szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatónak.” Ami hasznos, szükséges, épít. Ha a bűnéről fecsegek, az nem hasznos, hanem káros, nem épít, hanem rombol, egyáltalán nem szükséges, mert azt ő elrendezte Istennel, esetleg tanúja voltam, mert együtt imádkoztunk. Az le van zárva. Isten különös kegyelme, ha az ilyeneket el is felejtjük. Lelkigondozóknak megadatik sokszor az a kegyelem, hogy tényleg nem emlékeznek az ilyen bűnökre. De ha emlékszünk is rá, arról beszélni soha senkinek nem szabad. Az el van rendezve, és el kell, hogy legyen temetve.
Van az illetőnek egy formálódó terve. Még nem tudja, mit csináljon. Megbeszélte velünk. Meghánytunk-vetettük, mi sem tudjuk mit csináljon. Mind a ketten tanácstalanok vagyunk. Ha ezt így bárki más megtudná, az csak zavart keltene, mert lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Lehet, hogy egészen másként alakul. Lehet, hogy megvalósul majd, de nem tudjuk, mikor és hogyan. Minek arról most még beszélni? Különösen olyanokkal, akikre nem tartozik. A legtöbbször a gőgünk ám az oka a fecsegésnek, mert meg akarjuk játszani a jól értesültet. Mert valami olyan hírt akarunk továbbítani, amit a többiek még nem tudnak, hogy mi legyünk a fontosak. Az alázat hiánya, a másik iránti szeretet hiánya, az Isten előtti tisztelet hiánya tesz minket fecsegőkké, és veszi el az erőt a titoktartástól.
Vagy tudok valakinek a gyengeségeiről, amivel küszködik, nem akar olyan maradni. Nem azzal segítem, ha széltében híresztelem, hanem ha csendesen mellé állok, imádkozom érte és bátorítom. Meglepődtem, milyen sok ige van erre nézve a Bibliában. Kettőt olvasok csak:
A Példabeszédek könyve 11. részében ezt olvassuk: “A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot.” (13. v.) Nem megdöbbentő: a rágalmazóval teszi egy csoportba azt, aki fecseg, aki a titkot nem tartja, hanem feltárja. Valami módon rágalmazó lesz, és hamis tanúbizonyságot tesz a felebarátja ellen. A másik ige a Példabeszédek könyve 25,9: “A magad perét pereld ellenfeleddel, de a más titkát ne fedd föl.”
Természetesen különbséget kell tennünk aközt, hogy valaki hallgat valamiről, vagy elhallgat valamit. Tehát, hogy titkot tart, vagy eltitkol valamit, amit pedig az illetékeseknek meg kellene mondania. Értesül egy készülődő gyilkosságról. Ha azt elhallgatja, bűnrészessé válik abban a bűntényben. Ezt világosan meg kell különböztetnünk. Más dolog az illető érdekében hallgatnom valamiről, és más dolog elhallgatnom valamit azok előtt, akiknek tudniuk kellene, hogy valami bajt megelőzhessenek vagy esetleg ők is a jóban részt vehessenek. Nem ez utóbbira biztat minket Isten igéje.
Titoktartás és eltitkolás között az a kü-lönbség, hogy a titoktartás határa ott van, ahol már valami nagy kára lehetne a titok további megőrzéséből valakinek, az érintetteknek, vagy másoknak. Néha nem könnyű ezt megkülönböztetni, de Isten ad ehhez bölcsességet.
Láttuk tehát: mélyen gyökerezik bennünk a hazugságra való készség. A szívünkben van a gyökere, és Isten gyökerestől akarja kivenni belőlünk, ezért új szívet kínál. Ezért is szükséges újonnan születnünk, és Jézus Krisztus Lelkét, az igazság lelkét, a Szentlelket kapnunk.
Láttuk, hogy sokkal ritkább esetben fordulhat elő az úgynevezett szükséghazugság, mint ahogy gondoljuk. Életmentés esetén, ha nincs más eszköz, esetleg...
Láttuk, az udvariasság önmagában még nem hazugság, ne legyen az. Ne váljék képmutatássá, legyen őszinte.
Fontos a titoktartás, mert egymás javát sokszor így szolgálhatjuk.
Mindez szinte pontrólpontra benne van alapigénkben, amit most már nem akarok részletezni, de ezt a fordulatot hangsúlyozza itt különösen Pál apostol: “Vetkőzzétek le a régi élet szerint való óembert, amelyik csalárd és hazug, és öltözzétek fel azt az új embert, aki Krisztus, aki igaz. Éppen ezért ne hazudjatok egymás ellen.”
Ma, amikor az úrasztalán Jézus Krisztus érettünk megtört testének és kiontott vérének a jegyei itt vannak, különösen is fontos, hogy őszinte bűnbánatra jussunk, és ez a nagy átöltözés bekövetkezzék. Levetni mindent, ami a régi természetünkre jellemző és abból fakad, legfőképpen a hazugságnak, alakoskodásnak, képmutatásnak, egymás megtévesztésének minden formáját, és felöltözni az újat: Krisztusnak az igazságát, tisztaságát, szentségét. De nem úgy, hogy a régi gönceinkre akarjuk felvenni a tőle kapott tiszta ruhát, hogy szükség esetén jó lelkiismerettel tudjak ügyeskedni is, meg azért Jézus tanítványa is akarok lenni. Itt nem arról van szó, hogy a régire vegyetek újat, hanem vessétek le, és mivel Isten nem hagy minket pucéron, hanem a bűnbánat után bocsánatot ad, a Krisztus igazságának a fehér ruhájába öltözhetünk fel.
Azt mondja Jézus: csak ebben a ruhában lehet bemenni a mennyek országába. Csak a tőle kapott igazság, a tőle kapott bocsánat, a tőle kapott szentség az, amelyik bemehet oda. Isten segítsen minket, hogy bátran vessünk le mindent, ami ebbe a kategóriába tartozik, és bizalommal fogadjunk el tőle mindent, amit Ő kínál. Így a nyelvünkkel sokat fogunk tudni majd használni egymásnak. Így helyén mondott igét tudunk majd mondani, felhangzik a szánkban az Isten dicsőítése. Így tudjuk egymást biztatni, bátorítani, vagy ha intjük, akkor is szeretettel, és azzal az alázattal, hogy én sem tartom különbnek magamat nálad, de mindkettőnknek ez az Isten adhat új szívet.
Az egyik énekünkben van egy vers, amelyik ezért hangzó imádság. Válaszoljunk ezzel:
Távoztass tőlünk hamisságot,
Add szívünkbe az igazságot,
És a mi lelkünkbe nagy bátorságot,
Hogy nyilván elhihessük a boldogságot:
Örök országod.
(235,3 ének)

Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy milyen sok fontos üzenet van ebben a néhány mondatban. Sok olyan gyakorlati taní-tás, amire minden hívőnek múlhatatlanul szüksége van. Az előzményekre valószínű-leg emlékszünk: végbement az a tragikus kimenetelű csata, amibe Jósáfát Isten megkérdezése nélkül bonyolódott bele, a másik király, Aháb, ottmaradt a csatatéren. Jósáfát Isten kegyelméből megmenekült, és most hazatér Jeruzsálembe, és folytatódik tovább az élet.
Itt azonban minden mozzanatnál meg kell állnunk, mert rendkívül tanulságosak lelki szempontból az itt leírtak.
Az első, amin — ha röviden is —, gondolkozzunk el, hogy ez lett a vége annak, amibe meggondolatlanul belekezdett Jósáfát. Hányszor hallottunk, vagy talán mondtunk már magunk is olyat: ha tudtam volna... Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, nem kezdem el. Ha gondoltam volna, hogy mivel fejeződik ez be, akkor az elején már visszafordultam volna. Pedig egy hívő ember tudhatja, hogy mi lesz a vége, mert Isten igéje világos tanácsokat ad nekünk az élet legkü-lönbözőbb problémáira és helyzeteire, és ha ezeket komolyan merjük venni, akkor nem utólag kell sajnálnunk azt, hogy valamit elrontottunk. Csak Istenre nem figyel sokszor a hívő ember sem, aztán mikor az lesz a vége, akkor fogja a fejét.
Van a Példabeszédek könyvében egy mondat, többször is ismétlődik ebben a könyvben: “Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, de a vége halálra menő út.” Az dönti el valaminek a helyessé-gét, hogy minek látszik az ember előtt? Vagy az: Minek minősíti azt Isten? Arra a kapcsolatra nézve, amibe Jósáfát belebonyolódott, világos útmutatása volt Istennek: Pogányokkal közös akcióba ne kezdjetek! Ilyen tevékenységbe Isten gyermeke ne bonyolódjék. Mindig újra meg kell mondania Istennek, hogy miért mond valamire igent vagy nemet? Nem azt jelenti benne bízni, Őt dicsőíteni, Őt Istennek tekinteni, hogy szava számomra — különösebb magyarázat és érvelés nélkül is — parancs? Ő mondta, azt teszem. Megtiltotta, nem teszem. Csak sajnos mi is sokszor ezt vétjük el, mint ahogy itt Jósáfát.
Van olyan út, ami jónak látszik az ember előtt. A mi nagy eszünk előtt, a mi tapasztalataink előtt, mert olyan rutinosak, olyan sok mindenen átment emberek vagyunk, — s a vége halálra menő út.
Júdás is azt gondolta az elején: csak egy kis pénzhez jut, ha Jézust elárulja. Vannak teológusok, akik azt feltételezik, azért árulta el, hogy ezzel provokálja, rákényszerítse arra, hogy alkalmazzon erőszakot a rómaiak ellen. Neki az az út helyesnek látszott. A végén aztán az életével fizetett ezért. Mert ennek az útnak a vége halálra menő út.
Hányan mondták már azt: csak egy kicsit többet kezdtem poharazgatni, — és a végén már nem ő fogta a poharat, hanem a pohár tartotta rabságban őt. Hány embert óvtak már szülei, hívő testvérei egy-egy barátságtól vagy párkapcsolattól, amiről mindjárt az elején látszott annak, aki lát, aki Isten világosságában lát, hogy nem jó, — és a végén derült ki: halálba menő út.
Hány társaság nyelt már el, vagy tett tönkre embereket, amibe nem kellett volna belebonyolódniuk. Isten adjon nekünk alázatot, éberséget, és főleg azt, hogy dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne. Ha Ő valamire azt mondja: ne tedd! akkor az legyen elég nekünk, ne kelljen azt hosszasan indokolni. Ne tegyük túl magunkat az Ő parancsain, és ne engedjünk meg magunknak dolgokat, mint ahogy itt Jósáfát megengedte magának. Mi semmit sem engedhetünk meg magunknak, ha Isten gyermekei vagyunk. Abban a szabadságban járjunk, amit Ő engedett meg nekünk.
A második, amire figyeljünk fel: hogyan mentette meg Isten itt Jósáfátot? Megengedte, hogy körülvegye az ellenséges gyű-rű. A szíriai király parancsa az volt, hogy ne nézzetek se kicsire, se nagyra, senki ne izgasson titeket, a királyt kell célba venni. S mivel ő volt királyi ruhában, őt fogták közre. Onnan kiáltott Istenhez, és olvastuk ezt a sokat jelentő megállapítást: az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat őtőle. Közben rájöttek: nem ő az Izráel királya, nem fontos, menjünk másfelé. Ez azonban az utolsó pillanatokban történt. Az élete forgott kockán.
Isten néha megengedi, hogy egészen bezáruljon az ellenséges gyűrű körülöttünk, de akkor is ott tartja a kezét felettünk, s akkor ment ki onnan, amikor akar. Akkor miért engedi meg, hogy bezáruljon az ellenséges gyűrű? Hogyan mutatja meg az Ő hatalmát, hogy onnan is ki tud menteni? Azért engedi meg, mert Isten az övéihez szigorúbb, mint a hitetlenekhez. Ez a gondolat végigvonul a Biblián, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk.
Nemrégen olvastuk az Ámós könyvében: “Ezt mondja az Úr: csak titeket választottalak ki magamnak a föld minden népe közül, ezért büntetem meg rajtatok minden bűnötöket.” (3,2) A hitetlen csinálhat sok mindent büntetlenül, a vége halálra menő út. Jó ideig fickándozhat, fittyet hányhat Isten szent törvényeire, nincs különösebb következménye. A hívő, ha valami kis lazítást megenged magának, Isten előbb igé-vel, és ha nem hallja, keményen figyelmezteti. Mert szereti.
A Zsidókhoz írt levél 12. része egészen részletesen leírja ezt. Most csak egy mondatot olvasok belőle: “Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogadott. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik Isten, mint fiaival. Mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apja?” Az idegenre nem szól rá egy apa, de ha a saját fia helytelenkedik, akkor arra igen, mert azt jobban szereti, mint az idegent. És ezzel Isten is így van. De azzal is úgy van, hogy az övéire még jobban vigyáz, mint a tőle távollévőkre.
“Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbáltatni, mint elszenveditek, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. (1Kor 10,13) Pontosan úgy, mint itt Jósáfát esetében. Megengedi, hogy körülvegye az ellenség, élete utolsó perceit éli Jósáfát — legalábbis úgy tűnik, pedig elkészítette Isten a kimenekedést is. Nem elpusztítani akarja Jósáfátot, hanem nevelni, fenyíteni, mivelhogy a szép szó addig nem használt.
A harmadik, amire figyeljünk oda, hogy ezek után tér haza Jósáfát Jeruzsálembe. Megjegyzi a Szentírás: épségben. Ez ebben az esetben nagy dolog volt. Boldog lehetett, hogy épségben hazatérhetett egy súlyos engedetlenség, és annak az életveszélyesen súlyos következményei után.
Isten kegyelmesen hazavitte, s milyen a fogadtatás? Nem fehérruhás lányok jönnek eléje ujjongó énekléssel, hanem jön ez a Jéhú nevű próféta, és azt mondja minden bevezető nélkül: “Hogy mertél az istentelennek segíteni, és az Úrnak gyűlölőit szeretni? Ezért nagy az Úrnak a haragja ellened.”
Az ember panaszkodhatna: mindjárt ezzel kell fogadni? Nem lehetne valami kedvesebbet mondani? Nem tudom, hányan vagyunk, akik hálásak szoktunk lenni Istennek, ha elkezd ítélni az Ő igéjével. Elég baj, ha oda süllyed egy hívő ember, hogy ítélnie kell Istennek! De micsoda kegyelem, hogy még azok után is van szava Istennek Jósáfáthoz és a mai Jósáfátokhoz is, amit sokszor hitetlenül csinálunk. Az, hogy szól az ige hozzá, hogy külön prófétát küld az Úr, hogy figyelmeztesse, azt jelenti: Isten ki akarja emelni Jósáfátot ebből a mélységből. Valamit rendbe kell hozni, valamitől meg kell tisztulnia. S erre megint csak az igével tudja elsegíteni.
Az ige segített ki mindnyájunkat az őssötétségünkből, a velünk született hitetlenségünkből, és az igével gyógyít ki Isten menetközben is minden betegségből, és tisztít meg minden tisztátalanságtól. Legyen áldott az Ő neve, hogy ha ítéletesen is, de igével szólít bennünket és van szava hozzánk!
Jósáfát vétkezett, és ezért az Isten haragszik rá, de úgy, hogy ezt Jósáfát hadd tudja meg. Jön a próféta, és azt mondja: Ezért nagy az Istennek haragja ellened. A folytatás viszont, mintha ellentmondásban lenne ezzel: “Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, hogy e földről kivágattad az Aserá-kat és az Isten keresésére adtad magadat.”
Tehát jó cselekedetei is vannak Jósáfátnak, s íme Isten nem felejtette el az ő jó tetteit. Fontos, hogy figyeljünk fel arra, hogy mennyire igaz a reformátoroknak erről szóló tanítása. Jósáfátnak a jó cselekedetei, amiket nem felejtett el Isten, sőt szóvá tétet itt a prófétával, egyáltalán nem enyhítik az Istennek Jósáfát elleni haragját. Nem úgy van, hogy a mérleg egyik serpenyőjében az ő korábbi jó cselekedetei, a másikban az engedetlensége, s Isten ugyan haragszik az engedetlensége miatt, de jó cselekedetei kiegyenlítik, vagy legalább enyhítik Isten haragját. Nem enyhítik! Annak ellenére, hogy ő elévülhetetlen jó cselekedeteket tett, az Isten haragszik rá, mert hitetlen és engedetlen volt. A jó cselekedetei nem enyhítik meg Istent. A jó cselekedeteivel nem vezekelheti le azt a bűnt, amivel Isten ellen vétkezett. — Ez fontos igazság, és ebben a történetben roppant világosan lehet ezt szemlélni.
Akkor miért említi Isten itt a jó cselekedeteket? Mi a jelentőségük azoknak? Így olvasunk erről a Szentírásban: “Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amit tanúsítottatok az Ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok is a szenteknek.” (Zsid 6,10) Isten nem feledkezik el a jó cselekedeteinkről. De nem a mi jó cselekedeteinkért enyhül meg vagy bocsátja meg vétkeinket. Hanem hol vannak a jó cselekedeteink? A Jelenések könyvében van ez a sokat idézett vers: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (14,13)
Tehát a cselekedeteink nem előttünk járnak, amik kinyitják előttünk a mennyország kapuját, hanem az Isten kegyelme nyitja ki előttünk a mennyország kapuját, mert megbocsátja bűneinket, de számon tartja cselekedeteinket is. Azoknak is van jelentőségük, de soha nem megelőző jelentőségük, azok mindig következmények, gyümölcsök. Amikor valaki Istentől kegyelmet kapott, akkor buzdul fel a szíve hálára és tud másokkal jót tenni, pontosabban tudja azokat a cselekedeteket elvégezni, amiket Isten előre elkészített neki, hogy azokban járjon. (Ef 2,10)
Még az sem a mi érdemünk, hogy jót cselekszünk, az is az Ő ajándéka. Elkészítette, és a kegyelmet nyert engedelmes hívő észreveszi, hogy azok neki vannak elkészítve, és örömmel cselekszi. Ezért azonban nem jár semmi. Ez már reflexió, válasz, hála arra, amit Isten tett velünk. Ezt fontos világosan látnunk, mert igen sok ember fejében zűrzavar van e tekintetben, s mind a két fülünkkel folyamatosan halljuk ennek az ellenkezőjét, azt a tévtanítást, mintha Isten a cselekedeteinkért adna nekünk kegyelmet. Ő egyedül Jézus Krisztus nagy cselekedetéért, önmaga feláldozásáért ad nekünk kegyelmet.
És hogyan felel Jósáfát erre a kemény prófétai szóra? Gondoljuk el: Hazajön megtépázva, idegileg is kifáradva, majdnem sokkos állapotban, azzal a nagy örömmel ugyanakkor, hogy ép bőrrel megúszta, s akkor jön egy próféta, rámutat, és azt mondja: Isten nagyon haragszik rád, mert vétkeztél ellene. Hogy jutott eszedbe az Isten ellenségeivel szövetkezni? — Hogyan fogadja ezt Jósáfát?
Nem írja le részletesen ez a néhány mondat, hogyan fogadta. Nem tudjuk, mit gondolt Jósáfát, mikor ezt hallotta, mert arról nincs szó a Bibliában, de van azért itt egy sokat sejtető megállapítás: “Ezután Jósá-fát egy ideig Jeruzsálemben maradt.” Úgy gondolom, világosan sejteti azt, hogy magá-ba szállt. Nem tiltakozik, nem vetteti börtönbe Jéhút, mint Heródes, amikor az igazat szemébe mondta Keresztelő János, vagy Jójákim Jeremiás prófétát börtönbe vettette.
Jósáfát úgy reagál, ahogy Isten gyermekei szoktak az intésre, feddésre. Úgy reagál, ahogy Dávid, mikor Nátán szintén így rámutatott: te vagy az az ember! S akkor Dávid megalázta magát és azért könyörgött Istenhez — ahogy azt az 51. zsoltárban olvassuk —: “Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmed szerint. Irgalmad sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Egészen moss ki engem az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem. Mert egyedül te ellened vétkeztem.” — Semmi mentegetőzés, semmi magyarázkodás, hogy az úgy volt, hogy..., nem lett volna, ha... —Bekövetkezett, és az ő engedetlensége volt az oka, és szomorú következményei vannak. Erre csak egyet lehet mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Aki ezt kimondja, annak Isten új kezdést ajándékoz. — Majd erről még részletesebben szeretnék beszélni. Isten gyermekeit mindig ez jellemzi: Ha Isten ítél minket, nem védekezünk, nem magyarázkodunk, hanem úgy, ahogy a Lukács evangéliumában olvassuk: “igazat adunk az Istennek.” Mindenféle szépítés és mentegetőzés nélkül. Isten gyermeke magába száll, bűnbánatra jut, bűnt vall, és egyedül Isten kegyelmétől remél újat. Ahogy Jób mondja: “Számra teszem kezemet és hallgatok.” Igazat ad Istennek. Megszólal az ige, az bűnbánatot szül a hívő szívében, és abból valami jó és valami új támadhat.
Jó lenne, ha így készülnénk a vasárnapi úrvacsorára is, és még ma este megkérdeznénk Istent: Uram, mi az, ami most utálatos számodra az én életemben? Nem akarom tovább mentegetni, kész vagyok igazat adni neked. Ugyanakkor — és ezt még nagyon hangsúlyozni kell — ez is mutatja azt, hogy Jósáfát nem esett ki az Istennel való közösségből. Az engedetlenség után is Isten gyermeke maradt.
Sajnos Isten gyermekei is vétkeznek. Előfordulhat velük ilyen, mint Jósáfáttal. Mivel azonban Isten különösen szereti őket, küldi az ítéletet hirdető prófétát, az Ő Szentlelke bűnbánatra segíti a bűnöst, és megerősödik abban a bizonyosságban, hogy így bűnösen is szereti az ő Atyja, s éppen most mosogatja tisztára az Ő igéjével, és lehet újra kezdeni a tanítványságot, az Isten-fiúságot, az engedelmességet.
Ha valakit nagyon bánt valami engedetlensége, s már-már azt gondolja, ezzel elveszítette Isten-fiúságát, akkor jó, ha azon nyomban hálát ad mindenekelőtt azért: köszönöm, Uram, hogy így sem dobtál el engem magadtól. Jézus Krisztus áron megvásárolt minket magának. És ebben a pozícióban is vétkezhetünk, de ez a vásár akkor is érvényes. Ez az örökkévalóságra szól.
Először is hálát adni, hogy így is a tied lehetek, aztán őszintén, konkrétan megvallani a bűnt és kérni a bocsánatot, és kérni azt, amit Dávid: tiszta szívet teremts bennem, hogy ez lehetőleg többé ne ismétlődjék.
Ezután nagyon szép folytatás következik. Itt van ez a sokat sejtető mondat: Jósáfát egy ideig Jeruzsálemben tartózkodott. Csend. Ebben a csendben Isten sok mindent elvégzett benne. És utána? “És azután kiment újra a nép közé Beérsabától egészen az Efraim hegységig, és megtérítette őket az Úrhoz, atyáik Istenéhez.” Évek óta nem volt erre példa. Az uralkodása elején volt egy nagy lelki ébredés, amikor minden egyéb programnál fontosabb volt számára, hogy a Bibliát megismertesse a néppel, és kiküldött egy elszánt, felkészített kis csapatot evangélizálni.
Utána ellaposodtak a dolgok, elhalkult az ige. Ő meg belebonyolódott abba a rokonságba, szövetségbe, háborúba, vereségbe. Isten kegyelmesen kimentette. Most örül, hogy ép bőrrel hazaért. Úgy elvagyunk, éppen hogy csak hálát adunk a jó Istennek, de sehol semmi tűz, semmi lendület. Nincsenek megtérések. Sokan ottmaradtak a harctéren, gyász van, sírás, kétségbeesés. És kétségbeejtő az ő lelkiállapota is, hiszen haragszik rá az Úr. Most mindezt fel kellett dolgoznia abban a csendben, amíg ott maradt Jeruzsálemben.
Istennek azonban nem az a célja, hogy ez a lelkiállapot állandósuljon, hanem Ő felemeli azt, aki elesett, aztán mikor talpra állt, megerősíti, és új szakasz kezdődhet. Újra indul az evangélizáció. Mégpedig úgy, hogy nemcsak kiküld embereket Jósáfát, hanem maga a király is ott van az evangélisták között, és ő maga is sokakat megtérít az Úrhoz, az ő atyáik Istenéhez. Nem valami ködös, homályos vallásosságra hívja az embereket, hanem azt mondja: ti az Isten nélkül vagytok, és a mi atyáink Istene, aki kijelentette magát, akit megismerhetünk, hív magához titeket. Hátra arc! Forduljatok meg, és gyertek vissza hozzá. Ez a világos evangélium, és megint ettől reméli az ország sorsának a jobbra fordulását.
Ennyire valóságos az, hogy amikor Isten bocsánatot ad egy vétkező gyermekének, akkor újra kapja a Lélek erejét, nem veszítette el abban az állapotában sem a Szentlelket, csak megszomorodott benne és visszavonult, de innen most még hatalmasabban használja Isten Lelke Jósáfátot az emberek lelki ébresztésére. És valóság lesz az, amit a Hóseás könyvéből valamelyik nap olvastunk: “Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, de Ő gyógyít is meg minket. Megsebesített, de bekötöz minket.” A nagy hadi kudarc, és sokféle sú-lyos veszteség után lelki megújulás.
És az utolsó, ami még a mai igénkben van, hogy ezt a lelki megújulást követte a tanítás és a nevelés. Az evangélizáció utómunkája. Sokakat megtérítettek az Úrhoz, és utána bírákat rendelt városonként, és azt mondta nekik: “Vigyázzatok, mert nem a magatok nevében, hanem Isten nevében bíráskodtok. Az Úr félelme legyen rajtatok. Amit tesztek, az igaz legyen, hiszen a mi Istenünknél nincs hamisság, sem személyválogatás, sem ajándék elvétel.”
Ez nagyon fontos, hogy legyen a lelki ébredés után folytatás. Ha Isten valamelyikünket kihozott a hitetlenségből, bizonyosakká tett bűneink bocsánatáról, átéltük az Ő kegyelmét, és boldogan valljuk: Isten gyermekei lettünk, akkor ezt követően változzék meg az egész életünk. Mert ha a Gazdánk megváltozott, akkor a napi munkánknak, cselekedeteinknek is meg kell változniuk. Ha a gondolkozásunk megváltozott, — mert a megtérés ezt jelenti, — akkor a tetteinknek, a szokásainknak, a viselkedésünknek is meg kell változnia. Sajnos sok hívőnél ez elmarad, és nincs szomorúbb látvány, mint a neveletlen hívő, mint a tanulatlan hívő, aki azt hiszi: ezzel befejeződött a dolog, hogy ő Isten gyermekévé lett, holott ezzel kezdődik. Ezzel minőségileg más élet kezdődik, amelyiken belül más értékek vannak, más célok, más eszközök, más indulat motiválja az embert. A Krisztus indulata. Mindennek meg kell változnia. Nem egyik napról a másikra, de folyamatosan és lehetőleg megszakítás nélkül.
Szomorú az, amikor nem fejeződik be valakinek a megtérése olyan értelemben, hogy a hitéből nem lesz új erkölcs. Ez azt jelenti, hogy Isten gyermeke tapintatos, figyelmes, előzékeny, segítőkész — nem csak általában, hanem ha kell, áldozatokat is hoz ezért. Ő valóban Isten dicsőségére és a mások iránti szeretetből akar tenni mindent. És ami nem így történik, azt elítéli, és azt nem akarja tovább tenni akkor sem, ha úgy látta apjától, anyjától, meg náluk az úgy szokás. Minden, amit mondok, teszek, az egyedül az Ő dicsőségét szolgálja, és mindig hasznos legyen másoknak. Én meg tűnjek el. Amikor újra és újra kiderül, hogy ez nem így van, mert ez nem megy azonnal, és néha hosszú időn át tartó küzdelembe kerül, amíg megöldököljük a régi természetünket, akkor nem szabad feladnia a hívőnek a harcot.
Szomorú dolog, ha egy hívő ember, miközben látja, hogy ketten bizalmasan beszélgetnek, odamegy közéjük, és azonnal kezdi mondani a magáét, mert azok is hívő testvérek. Akkor is kell szeretni őket, akkor is figyelmesnek és tapintatosnak kell lennem. Majd ők befejezik, és ha észrevették, hogy várok, mert valamelyiküknek szeretnék mondani valamit, akkor sorra kerülök. Szomorú dolog az, amikor valaki azt gondolja, hogy csak azért, mert hívő testvér az az orvos, vagy iparos is, az ingyen dolgozhat nekem akármeddig. Miből következik ez? Mivel tudjuk ezt magyarázni?
Szomorú dolog, amikor valaki azt hiszi, hogy a gyerekeinek a rábízott titkait jópofa módon kifecsegheti másoknak, hiszen az a másik is hívő testvér. Meg egy felnőttnek a reábízott titkait, netalán bűneit! Sajnos vannak erre példák, és Jósáfát életének ez a részlete jól rávilágít arra: szükséges, hogy ne maradjunk neveletlen hívők. A hitünket kövesse az újfajta erkölcsiség, amelyikben halálunk pillanatáig növekednünk kell. A fegyelmezettség, a másikra tekintettel levő figyelmesség, a szeretet, ami nem szóvirág, hanem ami a hétköznapok csendes áldozataiban történik, ez természetévé kell, hogy váljék a hívőnek. Ezért rendelt Jósáfát városonként bírákat — ez nem a mai bírónak felel meg —, hogy erre az erkölcsi magatartásra is tanítsák, ebben neveljék, és a növekedésben segítsék az embereket. Az önző, az erőszakos, a közömbös, a tapintatlan hívő csak botránkozást okoz, és miatta káromoltatik az Isten neve.
Ugyanígy a sértődékeny hívő is. Ha valaki valóban Isten dicsőségére és a másik javára akar élni, azt nem lehet megsérteni. Mondtak neki valamit, és hónapokon át hordozza a szívében és duzzog. Ez az óembernek a tulajdonsága. Mit kell vele csinálni? Azt mondja Pál apostol: megöldökölni. Egyszerű a feladat. Elítélni magunkban ezeket a régből ott maradt rossz dolgokat, és engedni, hogy Istennek az a Lelke, aki vitte evangélizálni Jósáfátot, az áthassa az egész gondolkozásunkat, a hétköznapi életünket is.
Fontos tehát előre gondolnunk arra: mi lesz a vége, és Isten erre általában felhívja a figyelmünket. Fontos látnunk, hogy Isten neveli az övéit. Velünk keményebben bánik, hiszen a fiával keményebb az apa, mert jobban szereti. Adjunk hálát, ha ítélő igét olvasunk, vagy hallunk, mert ez azt jelenti: Istennek még terve van velünk, nem mondott le rólunk, nem akar olyannak hagyni, amilyenek vagyunk. Tisztogatni akar. Legyünk készek, hogy amikor ítél, igazat adunk neki, és őszinte bűnbánatra jutunk. Legyenek csendes magunkba szállások, mint Jósáfátnak lehetett ez a Jeruzsálemben töltött időszak. Utána engedjük, hogy vigyen az Ő Lelke, és minden tőle kapott feladatot reménységgel kezdjünk el, mert ott nem maradunk magunkra. Amivel Ő bízott meg abban ott lesz velünk, és megáld minket. A hitünkből következzék mindig egy egyre jézusibb, Őhozzá hasonló erkölcsiség is. Minden apró és minden jelentős dologban.
Erről szól a mai igénk. Jó lenne, ha forgatnánk ezt a szívünkben, és segítene minket ez is vasárnap igazán szentül úrvacsorázni.

Csütörtök esténként hetek óta a Jósáfátról szóló történeteket tanulmányozzuk. Folytassuk ma este is ezt a sorozatot, hiszen az ő életének tegyik legizgalmasabb jelenetével találkoztunk itt most.
A Krisztus előtti 9. század közepén uralkodott ő a kettészakadt ország déli részében, a kicsi Júdában. Láttuk azt az eddigiek során, hogy istenfélő, a népét szerető, felelős, bölcs uralkodó volt, aki nemcsak a személyes életét, hanem a nemzet jövőjét is a Biblia szerint igyekezett berendezni. Ezért tette közismertté Isten kijelentett igéjét, az akkori Szentírást a nép körében. Ezzel szemben az északi országrész kevert hitű királya, Aháb, pogány feleségének a hatása alatt benépesítette az országot bálványokkal. Megfertőzte és lezüllesztette ezzel az egész nép lelki és erkölcsi életét.
A baj ott kezdődött, amikor gyermekeik révén rokonságba kerültek. És mint rokon, az istenfélő Jósáfát egy alkalommal meglátogatta északi szomszédját, és most már nászát, Ahábot. Aztán a nagy dínomdánom közepette egy könnyelmű ígéretet adott neki. Ahábnak régi sérelme volt, hogy az egyik városát, Rámótot elfoglalták valamikor a szíriaiak. Szerette volna visszaszerezni tőlük. Megragadta most az alkalmat, hogy békésen poharazgatnak, és ehhez kérte Jósá-fátnak a segítségét.
Jósáfát eddig minden döntése előtt Isten akaratát tudakolta. Imádkozó ember lévén megkérdezte az Urat, mi az Ő kívánsága, mit cselekedjék. Ez azonban most elmaradt. A kérés után nyomban ígéretet tett, és könnyelműen elkötelezte magát Ahábnak. Utána kapott észbe: nem jó ez így. Mondta is neki, hogy meg kellene kérdeznünk az Urat. Ahábot idegesítette a hívő embernek ez az akadékoskodása: kit érdekel, hogy mi az Isten akarata! De ne mondja már, hogy nem elég vallásosak itt északon, van itt udvari próféta elég, akik ott lebzselnek a királyi udvarban, azok tudják, mit akar hallani a király. Meg kell kérdezni őket, aztán majd mondják ők a szöveget. Így is történt. Kórusban mondták az udvari próféták: vonulj fel Rámót ellen, mert Isten a kezedbe adja.
Igen ám, de akikben ott van Isten Szentlelke, azokat nehéz félrevezetni. Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság. Megkérdezte: nincs itt még más próféta, akit megkérdezhetnénk? S akkor mondta Aháb: van itt még egy, de az mindig mást mond, mint amit hallani szeretnék. Azt kár is megkérdezni. — Kérdezzük csak meg — javasolta Jósáfát. Így hívták oda Mikeást. Mikeás nem volt hajlandó hazudni. Azt mondta, amit Isten a szájába adott. Ennek a tartalma az volt: ne menjetek a hadba, mert vereség lesz a vége, és mondott egy szomorú látomást: Látom Izráel népét, mint szétszórt juhnyájat a vereség után.
Ennek ellenére mai igénk így kezdődött: Felvonult Izráel királya és Jósáfát, a Júda királya, Rámót ellen. A világos isteni intés ellenére mégis csak végrehajtották a tervet. Rettenetes vereség lett a vége ennek. Aháb ott is maradt a harcmezőn, és Jósáfát is isteni csoda folytán menekült csak meg.
Ebből a történetből három olyan igazságot szeretnék ma este kiemelni.
1. Isten az Ő beszédével igyekszik az emberek megmentésére. Fontos, hogy komolyan vegyük a Bibliának ezt a tanítását, mert egyébként könnyen járhatunk mi is úgy, mint ez a két király. Ahábnak eszébe sem jutott, hogy Isten is van, hogy Őt is meg kellene kérdezni, hogy Ő mindig a javunkat akarja. Ő tudta, mit akar. Elvettek tőle egy várost, most itt van az alkalmi segítség, vissza kell szerezni azt, amit elveszített. De hogy csakugyan kell-e az, hogy most van-e annak az ideje, hogy feltétlenül vissza kell-e szereznie, hogy mibe kerül ez, hány fiatalember marad ott esetleg a harctéren, s hány család marad kereső nélkül, s megéri-e ez a vállalkozás, minderre már nem gondolt. Rendkívül jellemző az a jelenet, ami a megelőzőkben le van írva: beszélgetnek, poharazgatnak, régen feszíti ez a vágy, hogy visszavenni, ami az enyém volt, s most egy kicsit “beállítva”, spiccesen belekényszeríti mintegy a másikat is ebbe a vállalkozásba. Gyerünk neki!
Jósáfát meg kényelmetlen helyzetben van. Végül is ő a vendég, itt nem diktálhat. Nem oktathatja ki azt a szomszédot, akinek nincs érzéke Isten dolgaira. Meg ő a kisebb is. Hosszú, hosszú feszültség, egymással való ellenségeskedés után most végre olyan békeféle van, ezt nem szabad elrontani! Most ő legyen a nagy okos, aki elmondja: ez nem így van ám, hanem úgy, hogy megkérdezzük Istent. Nem is értenék ezt a szempontot. Nem mert nemet mondani, és belesodródik ebbe a vállalkozásba.
Itt jön a segítségükre Isten. Ez megható részlet ebben az egyébként szomorú történetben. Egy ilyen indulás után, meg a tragikus folytatás után, hogy a fizetett, hamis udvari próféták mondják, amit hallani akarnak tőlük, eljön Mikeás. Isten küld valakit, aki csak azt mondja, amit az Úr üzen a jelenlevők javára. Aki vállalja ezért a prófétasorsot is: megpofozzák nem sokkal azután, hogy elmondja az üzenetet. Összeverik, börtönbe csukják, éheztetik. Ez velejár, de az, amit hozott, az az üzenet megmenthetné nemcsak ezt a két királyt, az egész népet. Azok után, hogy ilyen hitetlenek, hogy ennyire ostobák, hogy ilyen felelőtlenül belehergelik egymást eszetlen vállalkozásba, ezek után még Isten szól hozzájuk, mert csak egy valami mentheti meg őket: ha az Isten igéjét komolyan veszik. Ha elhiszik, hogy az az igaz, amit az igaz próféta mond, és nem az, amit a hamisak. Ha elhiszik, hogy az van a javukra, amit valóban Isten üzen nekik, és nem tévesztik össze a saját gondolataikat az élő Isten gondolataival.
Van itt valaki, aki ezt hitelesen képviseli. És mielőtt még elveszne egészen az ügy, még egyszer szól hozzájuk Isten. Senki nem veszi komolyan. Aháb oda se figyel, mondjon Mikeás, amit akar, Jósáfátnak meg nincs bátorsága engedelmeskedni. Itt már csúszik lefelé a lejtőn, és érvényesül a lejtő törvénye. Félelmes jelenet ez. Ott ülnek ketten, feszítenek a trónjaikon királyi díszes ruhában, elhangzik a rövid, de életet mentő igehirdetés, — és fütyülnek rá. Legyen vége minél előbb, aztán menjünk a harcba! Mert mielőtt az Isten szava megszólalt, mi már tudtuk, mit fogunk csinálni. Mondjon Isten, amit akar! Azért csak mondja el, mert ez a Jósáfát ragaszkodik hozzá, de nehogy azt higgye már valaki is, hogy azt komolyan vesszük. Egyéb szempontok döntik itt el a dolgokat.
El lehetett volna kerülni a tragédiát, csak ehhez az kellett volna, hogy az Isten világos szavát komolyan vegyék. Valóban félelmes ez a jelenet. Két felelős vezető ott tántorog a szakadék szélén. Pillanatok kérdé-se, hogy belezuhannak és magukkal rántják a népet is. Ettől akarja megőrizni őket Isten, és mondja világosan, mit ne csináljanak és mit csináljanak. És senki nincs a jelenlevők között, aki azt mondaná: ha az Úr szól, azt komolyan vesszük és azt cselekesszük. Akármit gondoltunk, akárhogy elterveztük, akárhogy riadóztattuk a sereget, akárhogy fűt most a gőz, akármennyire feloldotta a gátlásokat az alkohol, — mit mond az Úr? Eddig mindig igazat mondott. Valahányszor ráhallgattunk, az jó volt a népnek is, nekünk is. Akkor most is Őreá hallgatunk.
Ki mit szól hozzá, az az ő dolga. De lett volna egy valaki, lett volna egy Jósáfát, akinek olyan szent volt a Szentírás, és annyira alárendelte magát mindig Isten akaratának, — és most még ő sem.
Háromszáz évvel később, amikor Jeruzsálem elpusztult, az ugyanilyen ok miatt következett be. Ezt olvassuk ennek a könyvnek a végén: “És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédét megvetették, prófétáiból gúnyt űztek; míg aztán az Úr haragja felgerjedt az ő népe ellen, s többé nem volt segítség.” (2Krón 36,15-16)
Amíg Isten szól, addig van segítség. És szól az Isten kétszer vagy háromszor — olvassuk a Jób könyvében —, s aztán elhallgat, és többé nincs segítség.
Nem tudom, mennyire értékeljük azokat az alkalmakat, amikor Isten igéjét hallgathatjuk. Azt mondja: kedvezett az Ő né-pének, ezért küldött hozzá prófétákat még idejében. Isten szeret minket, hogy hallhatjuk az Ő megtérésre hívó szavát, hogy ismerhetjük az Ő ígéreteit, hogy tudhatjuk: ha valaki ellenáll az Ő hívásának, annak ítélet lesz a következménye. Minden fontos dologról tájékoztatja az Övéit. Kimondhatatlan szeretet van emögött. Mentő szeretet. Isten szereti a gyerekeinket, mert ők is hallhatják az Isten igéjét.
Nincs más, ami megmenthet minket a végső pusztulástól, csak ha az Isten beszédét komolyan vesszük. De komolyan vesszük-e? Egyáltalán keressük-e? Előbb kérdezzük-e Őt, és utána akarunk-e dönteni, vagy csak ilyen formális az egész, mint itt Aháb és Jósáfát esetében volt? És ha mást mond, mint amit hallani szerettünk volna, vagy amit elterveztünk, készek vagyunk-e alkalmazkodni Őhozzá, és nem Őt alkalmazni a magunk tervei megvalósításában? Ismerős-e nekünk, hogy engedelmeskedem Istennek, s önmagam ellenére is azt cselekszem, amit Ő mondott? És így vesszük-e elő a Bibliát: Szólj, Uram, mert én azt fogom csinálni, amit megértek. Ezért hozunk-e áldozatot, lemondva inkább másvalamiről, hogy hallgassuk az Ő igéjét, és cselekedjük azonnal azt?
Ezek nem üres szóvirágok. Itt egy nép pusztult bele, hogy amit a prófétán keresztül Isten világosan mondott, az falra hányt borsó volt. És hány nép pusztult már bele ebbe! Amikor Jeruzsálem elpusztult, akkor írta Jeremiás: “A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat, hanem láttak neked hazug és megtévesztő látomást.” (Sir 2,14)
El lehetett volna fordítani a fogságot, ha azt, amit a próféták mondtak, komolyan vette volna a nép. Van-e nekünk bátorságunk bármit is másként csinálni azután, hogy ma este itt voltunk? Hisszük-e, hogy aki az Isten nélkül folytatja az életét, az elvész? Hisszük-e, hogy Őnála minden készen van, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben? Hisszük-e, hogy csak Ő tud megajándékozni azzal, amire igazán szükségünk van az élethez és az örök élethez? És ha igen, akkor kapva kapunk-e ezen, és megragadjuk-e azt, amit Ő fölkínál? Isten az Ő beszédével siet ma is az emberek megmentésére.
2. A másik gondolat ebben az igében, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy aki nem engedi, hogy Isten beszéde bölccsé tegye, az egyre balgább lesz. Aki nem mond határozott nemet arra, ami Istentől visszatartja, az egyre inkább abba az irányba fog sodródni. Nem tudom, feltűnt-e ez a különös mondat: “És ezt mondta az Izráel királya Jósáfátnak: Én a ruhámat megváltoztatom, és úgy megyek a viadalra, te azonban öltözzél fel ruhádba! És megváltoztatta az Izráel királya a ruháját, és így mentek a csatába.”
Valami ijesztően gonosz, ravasz gondolat, nem? Ő a királyi ruháját leveti, és egyszerű harcosnak öltözik, de Jósáfátnak azt tanácsolja: te csak maradj a királyi ruhádban, és így megyünk a harcba. Tudniillik az ellenség kiadta a jelszót, hogy csak a királyt keressék, a király a célpont. És most Aháb, aki becsalogatta egy kétes vállalkozásba Jósáfátot, odadobja koncul az ellenségnek. Magát menti, a másikat képes lenne feláldozni. Jézus ennek a fordítottját csinálta, és arra tanít minket. Ő magát áldozta fel, hogy minket mentsen. Az Ahá-bokat ez jellemzi: megszületik hamar az egyezség, aztán álruhát veszek, hogy mentsem a bőrömet, te pedig csak maradj meg a díszes királyi ruhában. Te legyél a célpont, és ne én. És ez a szegény Jósáfát, mint egy jámbor birka, ebbe is beleegyezik. Erre is igent mond. Hová tette a józan eszét?! Aki Isten igéjére nem hallgat egyszer, kétszer, háromszor, annak már a józan esze sem mű-ködik úgy, mint ahogy működhetett volna. Nem beszélve arról, ha Isten világosítja meg.
Ez az élet tele van ehhez hasonló csapdákkal. Az utóbbi időben sokat beszélgettem gyerekekkel, fiatalokkal, idősebb fiatalokkal. Elképesztő, milyen vakon mászkálnak a csapdák között, és lépnek bele hol itt, hol ott, és sokszor helyrehozhatatlan tragédiák, károk keletkeznek e miatt a vakság miatt. Aki Isten igéjét komolyan veszi, aki megtanul arra figyelni, aki egyre többet ért abból a személyes életére nézve is, azt Isten elvezeti a csapdák között, az megmaradhat azon az úton, amelyik az életre visz, annak az igéből világosság is támad.
Miből tudjuk meg ezt ebből a történetből? Meg lehet-e állni ezen a lejtőn, amin szegény Jósáfát elindult? “Amikor meglátták a szekerek parancsnokai Jósáfátot, ezt mondták: Ez az Izráel királya. Körülfogták, hogy megöljék. Akkor felkiáltott Jósáfát, és az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat tőle. Mert amikor látták a szekerek parancsnokai, hogy nem az Izráel királya, ott hagyták.”
Királyi ruhában egyedül ő van, akkor nyilván ő a király. Nem törődnek a többiekkel, körülveszik Jósáfátot. De nem ő Izráel királya! Mindegy, olyan királyféle. Ez a biztos halál. Másodperceken múlik, hogy kioltják az életét. És itt történik a nagy fordulat: Jósáfát felkiált Istenhez. Ezt kellett volna előbb is tenni. Ha mielőtt igent mond Ahábnak, szintén felkiált Istenhez, nem jutott volna ide. De Isten nem olyan, mint mi sokszor, hogy elmagyarázná nekünk: ha nem ezt tetted volna, akkor most nem jutottál volna ide, — hanem ahova jutottunk, ott segít rajtunk, és onnan segít ki.
A maga rövidségében is, tulajdonképpen leírhatatlanul súlyos megállapítás ez: Felkiáltott Istenhez, és az Isten megsegítette őt. Hogyan? Úgy, hogy Istennek van hatalma ilyen nekibőszült ellenségen is. Egyszer csak valamiből megállapítják: nem ez az Izráel királya. Akkor maradhat, s elfordulnak tőle. Ilyen szabadítást csak Isten tud adni. Ez nem Jósáfát ügyességének, okosságának volt köszönhető. Ez szabadítás volt! Az utolsó pillanatban, de még idejében, felülről érkezett szabadítás. Ennyire jelen van Isten ennek a világnak az eseményeiben. Ennyire uralkodik az Úr, és irányítja bárkinek a gondolatait és akaratát. És ennyire igaz az a mondat, ami háromszor is előfordul a Bibliában: “Aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” Megmenekül. S ezzel a szóval fejezik ki azt is: üdvözül. Mind a három fordítás helyes. Aki segítségül hívja az Úr nevét... Csak kiáltani kell. De komolyan, életre-halálra. Amikor valaki bizonyos abban, hogy itt senkitől nem jöhet segítség, csak Istentől, de olyannak ismerte meg az Urat, aki még ezek után is segíteni fog, és segíteni tud, és nem nyugszik bele abba, hogy a saját ostobasága miatt elpusztuljon, és így kiált Istenhez.
Volt egy indiai guru, aki hallott a keresztyénekről, sőt keresztyénnel is beszélgetett többször. Miután az ő megtérésre hívó szavát visszautasította, annyit mondott ez a keresztyén neki: próbáld ki egyszer, hogy Jézus él. Ha bajban leszel, kiálts hozzá! Aztán megbocsátóan mosolygott a guru. Egyszer azonban az történt vele, hogy egy úton hirtelen egy mérges kígyó magasodott elé. Tudta, hogy pillanatokon múlik az élete, és önkéntelenül is felkiáltott: Jézus, segíts! A kígyó, aminek nem ez volt a szokása, csendesen visszalapult a földre, és oldalirányban elment. Ez indította őt aztán arra, hogy érdemben foglalkozzék a Szentírással, és ma sokakat vezet Jézushoz. (Az erről szóló könyv nálunk is kapható: Egy guru halála címen).
Jézus, segíts! De úgy igazán hittel. Még egy ilyen helyzetben is, még azután is, hogy kigúnyolta azt, aki őt Jézushoz hívta. Még hitetlenül is. Tényleg hitetlenül? Ha már ez kijön a száján: Jézus, segíts! az hitetlen? Keveredik a hit meg a hitetlenség bennünk. De ha valaki így tud kiáltani, az megtartatik.
Vihar van a Genezáreti tengeren, a tanítványok kétségbeesnek. Jézus nyugodtan alszik a hajó hátsó részén. Péter felrázza: Mester, ments meg, mert elveszünk! Jézus rászól a viharos tengerre, mint egy rossz gyerekre: Hallgass, némulj el! És nagy csend lesz. De ehhez kiáltani kellett: Ments meg, mert elveszünk!
Vajon nem ugyanígy kiáltott, ha talán alig hallhatóan, mert már alig tudott lélegezni az a lator a halála előtti percekben a Golgotai kereszten? “Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te országodba”. S mit mond neki Jézus? Nem azt, hogy mondd fel a Tízparancsolatot, vagy miért nem korábban gondoltál erre, hanem azt mondja: “Még ma velem leszel a Paradicsomban.” Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Még akkor is, ha előtte nem kellett neki Isten igéje, mint itt Jósáfátnak. Ilyen nagy az Isten kegyelme, és ennyire feltétel nélkül kínálja azt mindenkinek.
Csakugyan nincs más feltétele, csak az, hogy legyen hova tennie. Ha tartom az üres kezemet, — ez van a kiáltásban, hogy Jézus segíts... — akkor Ő beleteszi azt az ajándékot, amire akkor a legnagyobb szükségem van. És megtanulom, hogy semmit nem ér a magam teljesítménye. Itt nem az én hősi érdemeimet kell sorolni, nem a sérelmeimmel kell büszkélkedni, itt a szüksé-gemet kellett elmondani, aztán Ő ajándékként megadja azt, ami éppen akkor hiányzott. Mert az ilyen ember, aki kiált, már nem magában bízik, nem a szerencséjében, hanem egyedül abban a Jézusban, akihez kiált.
Kálvin János így írja ezt egy helyen: “Mindennél hasznosabb, ha gyengeségünk tudatában alázatra rendezkedünk be, és imádságra buzdulunk.” Ez után a harci jelenet után ez egy kicsit nyugalmasabb és szelídebb fogalmazás, de minden szaván hangsúly van. Mert aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.
3. Aki azonban nem hívja segítségül, az elvész. Ez is benne van ebben a történetben. “Mert egy férfi kifeszítette a kézívét csak úgy találomra, és eltalálta Izráel királyát a páncél és kapocs között. Ő pedig ezt mondta a kocsisának: Fordulj meg, és vigyél ki engem a táborból, mert megsebesültem! Az ütközet pedig egyre erősebb lett, és ő ott állt estig a szekerében, és naplementekor meghalt.” Ennyi. Beleeresztenek egy golyót, vagy húszat, és meghalt. Elüti egy autó, és meghalt. Odakap a szívéhez, lefordul a székről, és az orvos csak annyit mondhat: exit. Mert aki Isten nélkül akar élni és harcolja a maga harcait, mint Aháb, az Isten nélkül hal meg, és annak Isten nélkül kell töltenie az örökkévalóságot is. És ez az Istennélküliség maga a pokol. Már itt is, még akkor is, ha néha győzelmes csatákat vív az illető, — és majd örökkön-örökké.
Nem szeretjük ezt a gondolatot a Bibliából, nem is sokszor emlegetjük, mert nem népszerű, de itt van benne. Pedig milyen nagy volt a ravaszsága Ahábnak: Én álruhában, te királyi ruhában. Be van biztosítva az életem. Rád lőnek, téged ejtenek foglyul, téged visznek el. Én közben visszaszerzem a várost. Mennyire tudta, hogy mit akar! Milyen nagy gőggel utasította vissza Istennek Mikeáson keresztül érkezett igéjét, s milyen gondosan felöltözött páncélba... De a legbiztosabb páncélon is van egy kicsi rés. Isten nemcsak az embereket irányítja, hanem a nyilakat is. És ha akarja, az éppen ott megy be, ahol nincs páncél. Mert az ellenséget meg lehet téveszteni, de Istent nem lehet megtéveszteni. Semmilyen álruhával sem.
Az a boldog ember, aki nem félrevezetni akarja a Mindenhatót, hanem aki leveti előtte a rongyait, és azt mondja:

Jövök semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!
Ezek után van szabadulás. Az álruhásdi meg az egyéb huncutkodás, meg bebiztosí-tás után meg következik ez a kurta szó: meghalt. Naplementekor meghalt. Pedig ő is hallotta Isten igéjét. Csakhogy, aki engedetlen annak az igének, amit hallott, azt az ige nem megmenti, hanem megítéli. Neki is felkínálta Isten a kegyelmet, de ő inkább magában bízott, és nem kellett a kegyelem. Így lesz igaz az, amit valaki egyszer így mondott: az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet.
Te mit csinálsz a kegyelemmel? Isten ma este kínálja nekünk. Kérdés, hogy érzi-e valaki, hogy csakugyan rászorul, vagy pedig ő igaz ember, neki nem kell. Kérdés, hogy látja-e már valaki, hogy most kell ez nekem, amikor Isten kínálja, vagy azt mondja: ej, ráérünk arra még! Majd később, ha több időm lesz. Kérdés, hogy rászorultságunk tudatában tartjuk-e a kezünket, és akkor Isten nemcsak a mi életünket menti meg, hanem velünk és általunk még másokét is. Ha Jósáfát komolyan veszi Isten igéjét, nem folyik vér azon a harcmezőn. Mások életét is megmenthette volna.
A Biblia azt mondja: lényegében ugyanez a helyzet lelkileg is. Nekünk nincs más menedékünk, csak az a Jézus Krisztus, aki a szó szoros értelmében a testével állt elénk, a testével fogta fel az Isten ítéletének nyilait, és ebbe belehalt. De aki odaáll szorosan mögéje, vagyis, aki hisz benne, aki benne hisz, és nem a saját érdemeiben és erejében, azt Ő megvédi az ítélettől. János apostol boldogan mondja: Aki hisz Őbenne, az már nem megy ítéletre, mert az már most átment a halálból az életbe. Egyszer egy naplementekor az is meghal majd, de azzal a halállal csak az élet teljesedik ki neki még jobban. Mert aki elmondhatja: Né-kem az élet Krisztus, annak ez a mondat így folytatódik: a meghalás nyereség. (Fil 1,21)
Krisztus nekünk nyereségül adatott erre az életre meg az örök életre is. Boldog ember az, aki komolyan veszi azt, amit Ő mond, aki ahhoz igazítja az életét, aki meri vállalni azt, hogy Aháb esetleg gúnyosan elhúzza a száját, vagy egyéb hátratétele is lesz ebből, de az az életét megmenti, s másokét is.

Próbáljunk visszatérni Jósáfát életéhez, amit abbahagytunk néhány héttel ezelőtt. Arra emlékszünk, hogy a Krisztus előtti 9. század közepén volt ő a déli országrésznek, Júdának a királya. Dávid utóda volt tehát, és abban az országban uralkodott, amelyiknek a lelkisége-szellemisége jobb volt, mint a lassan elpogányosodó északi országrészé. Szépen indult a pályája, legfőbb törekvése az volt, hogy kereste az Urat, kiirtotta a bálványokat, kivitte a Szentírás tanításait a nép közé.
Láttuk azonban, hogy később egyre jobban belebonyolódott egy csapdába. Nem volt elég éber, egy ponton nem volt engedelmes Istennek, és ez az északon uralkodó elpogányosodott Aháb király szinte az igézetébe kerítette a jó szándékú és bizonyos tekintetben naiv Jósáfátot. Túl korán megegyezett vele valamiben, és csak utána kérdezte meg Istent: mi az Ő akarata. S amikor a sok hamis próféta után megszólalt ez a Mikeás, akiről most olvastunk, és elmondta, mi Isten akarata, Jósáfát akkor már nem engedelmeskedett neki. Isten kifejezett kijelentése ellenére elment Ahábbal egy olyan háborúba, ami aztán majdnem végzetes lett az ő számára is.
Ezeknek az eseményeknek a hátterébe enged belátni bennünket ma este ez az ige. Ma Isten mintegy felemeli a függönyt, és beláthatunk a mennybe. Négy jelenet leírása sorakozott itt egymás után, amit most hallottunk a Szentírásból. Az első valóban a mennyben játszódik. Mikeás ezt mondta: “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt a jobbján és balján.” Néha megengedi Isten, hogy az övéi belássanak a láthatatlanokba. Vagy ha nem láthatunk be, akkor megengedi, hogy higgyük mindazt, amit Ő kijelentett nekünk a láthatatlanokról.
A Biblia egyik alaptanítása az, hogy a valóságnak két nagy szektora van: a láthatatlanok és a láthatók. Ami látható — állítja a Szentírás — a láthatatlanokból állt elő. A láthatók a valóságnak az a része, amit az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel anynyira-amennyire megismerhetünk. De nem ez a teljes valóság. Van a valóságnak a másik nagy része, birodalma, a láthatatlanok, maga a láthatatlan Isten is, és a valóságnak ezt a részét a hitével érzékeli az ember. De a hitével ugyanolyan realitásnak érzékeli, mint amikor megfogom itt a szószék párkányát, és a tapintásommal érzem, vagy ha nagyot odacsapok, hallom, hogy itt valami van. A hitünkkel ugyanígy valóságnak érezzük a valóságot, annak a láthatatlan részét.
Mai igénk pontosan erre irányítja figyelmünket, mert annyira lehúzza tekintetünket és gondolatainkat a látható, hogy sokszor hívő emberek is ritkán gondolkoznak a láthatatlanokon. Itt is állt a nagy dínomdánom, megszületett az egyesség, kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött egymással a két király. Megpecsételik néhány serleg borral, nagy éljenzés. Hamis próféták sokasága igazolja azt, amit a király Isten nélkül elhatározott. Peregnek az esemé-nyek, készülnek a háborúra. Aztán felvonulnak, és senkit nem érdekel, mit szól ehhez Isten. Kell-e ezt csinálni, ezt kell-e most csinálni? Mi Istennek a szándéka? Aki ennek a világmindenségnek az Ura, az vajon mit akar ezekkel az emberekkel? Függetlenítették magukat Istentől. Ez a bűn lényege mindig.
Akkor Mikeás, mint egy hatalmas mutatóujj, bemutat a mennybe, és azt mondja: odafigyeljetek, hogy ott mi történik. Előbb ott dőlnek el a dolgok, aztán következnek a földi események. A rúgók ott működnek a láthatatlan világban. “Láttam az Urat trónján ülve, és az egész mennyei sereg ott állt jobbján és balján.” A mindenség Urát látja Mikeás. A mindenható Isten egyedülálló hatalmát, hasonlíthatatlan fenségét. Azt a dicsőséget, amivel csak Ő rendelkezik. Látja és átéli azt, hogy Isten az egyetlen, akinek a számára nincs lehetetlen, aki nincs kiszolgáltatva senkinek és semminek. Akivel nem történhet akármi, — semmi nem történhet, mert minden az Ő akaratából történik. Fölfoghatatlan mértékben felette áll mindennek. Teljhatalmú, örökkévaló, mindenütt jelen lévő. Föl sem tudjuk fogni ezeket a megjelöléseket.
Samária piacán két trónuson ott feszít Izráel és Júda királya, és így születik a nagy elhatározás: hadba vonulnak. Aki látja az Urat trónján ülni, annak a számára nevetségesek ezek a kiskirályok. Olvastuk azt is, hogy felvették a legdíszesebb ruhájukat. Még egymással is versengve: nekem különb van ám! Nekem divatosabb! — micsoda nevetséges gondolatok ahhoz képest, hogy az Úr uralkodik. Ez a két királyocska ott lenn a hatalom paródiája ahhoz képest, aki a Mindenható. Egyszerre mindennek megváltozik a jelentősége, a fontossága, az értéke annak a számára, aki látja az Urat. Vagy mivel most hitben járunk és nem látásban, aki valóban hiszi, hogy az Úr uralkodik. Egyszerre nem kiskirályok kegyeiért harcol az ilyen ember, hanem a nagy Isten kegyelmét akarja megragadni. Egyszerre lemond arról, hogy jót mondjanak ezek róla. A legfontosabb az, hogy az Isten meg legyen elégedve vele. Egyszerre nem fél ezektől, még ha fenyegetik sem, még ha pofozkodnak sem — ahogy itt Mikeással tették. Kicsodák ennek a világnak a hatalmasai az egyedül hatalmas Istenhez képest, akié minden hatalom és minden dicsőség mennyen és földön?
A leghétköznapibb dolgainkat egészen másként végeznénk, ha a hitünkkel a mindenható Istenre tekintenénk sokkal gyakrabban, folyamatosan, mindig újra. Ha annak ismernénk meg Istent egyre jobban, aki Ő, akinek kijelenti magát. Ha komolyan vennénk ezeket a csodálatos jelzőket, amikkel csak Őt illethetjük, amik közül néhányat az előbb említettem. Hinni azt jelenti: ismerni az Urat, és minden helyzetben számolni vele úgy, mint Mindenható és minket kimondhatatlanul szerető Úrral. Soksok félelemtől megszabadulnánk. Sok félelem nem válna szorongássá, ami befészkeli magát a szívünkbe, és belülről emészt. Ami miatt lehervad a mosoly sok ember arcáról. Ami miatt egyre ráncosabb lesz a homlokunk, meg az arcunk. Látni az Urat a maga dicsőségében, és dicsőíteni Őt mint Urat. Azok a gondok, amiket így is hordoznunk kell, azok a terhek, amik így is nehezek, mégis egészen más súllyal nehezednének ránk, ha lenne mennyei látásunk, ha igazán hinnénk, ha komolyan vennénk a láthatatlanokat.
Végignéztem a Bibliának azokat a legismertebb jeleneteit, ahol megadatott embereknek, hogy bepillantsanak a mennybe. Ézsaiás könyve 6. részének az elejéről volt szó nem olyan túl régen egy csütörtök este. Ézsaiás is beleremeg, amikor látja az Urat az Ő dicsőségében, és hallja az angyalok dicsérő énekét: Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Ura, és teljes az egész föld az Ő dicsőségével. És az Úr palástja betölti az egész kozmoszt. Láttuk, hogy mit jelent ez.
Vagy a Jelenések könyvének 4. és 5. csodálatos fejezete, ahol a mennyei istentisztelet liturgiáját olvashatjuk. Ott van a Bárány még mindig halálos sebbel. És senki nem tudja elvenni a mindenható Isten kezéből a hétpecsétes könyvet, vagyis senki nem tudja az Ő akaratát, a történelmet megvalósítani, csak a Bárány. Senki, még csak ránézni sem mer a könyvre, és a látnok János már elkeseredik: mi lesz így? S a Bárány odalép, egy könnyed mozdulattal elveszi és feltöri. Egyedül Ő képes, de Ő képes megvalósítani a Mindenható akaratát. Utána az egész mennyei világ leborul előtte, és imádja a Bárányt.
Van nekünk fogalmunk arról, mekkora a mi Istenünk? Hogy ki az a Jézus, aki meghalt helyettünk a Golgota keresztjén? Hogy mit jelent ez: “Néki adatott minden hatalom mennyen és földön”? Illik akkor, hogy egy hívő ember is remegjen? Hogy istentelen kiskirályok tetszését keresse? Hogy ne merjen állhatatosan ragaszkodni a Mindenhatóhoz, akinek van hatalma őt megvédeni, megáldani, nehézségeken átvinni, minden szükségessel ellátni, szorongatott helyzetből kiszabadítani?
Jó lenne, ha ma odatapadna a lelki tekintetünk arra a kicsi résre, amiről felemeli a függönyt a mi Urunk itt az igében, és beláthatunk a mennybe, és nem vennénk le a hitünknek a szemeit a mi mindenható Istenünkről. Akkor tudnánk helyesen értékelni az eseményeket, akkor nem szorítaná ki sok hiábavaló dolog a legfontosabbakat, vagy az egyedül fontosat az életünkből. Akkor tudnánk azzal tölteni ezt a rövid életet, amire adta a mi Urunk.
Hadd időzzek még itt, a többiről inkább rövidebben beszélek. Eszembe jutott a Zsidókhoz írt levél 11. részének az a néhány gyönyörű verse, amelyik Mózesről mondja el ugyanezt. Azért volt olyan erős szívű, mert látta a láthatatlant. “Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább vá-lasztotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.” Ezt jelenti hinni. S mi következik abból, ha valaki olyan nagynak látja az Urat, amekkora Ő? Tiltakozott valami olyan döntés ellen, ami nagyon előnyösnek látszott volna, hogy a Fáraó adoptált unokája legyen. Inkább választja — van bátorsága dönteni az Isten népe mellett, pedig az sanyarúsággal járt, amaz meg gyönyörűséggel. Mert nagyobb gazdagságnak tartotta az Istennel való közösséget, mert a megjutalmazásra tekintett. Tudta, mi lesz a végén ennek az útnak. Inkább most legyen sanyarú, de arról a kincsről nem akar lemondani. Elhagyta Egyiptomot, a szolgaságnak és a bűnnek a hazáját. Nem félt a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.
Azt hiszem, nem kell azt magyarázni, hogy olyan időket élünk, és egyre inkább olyanná válik ez a világ, amikor erős szívű keresztyénekre van szükség. Amikor a teddideteddoda, erre hajlok arra hajlok bizonytalan, tétova emberek előbb-utóbb elesnek, és átszáguld rajtuk a világnak a szekere. Csak aki tud ragaszkodni, kitartóan ragaszkodni ahhoz az Istenhez, akinek a szeretete felemelte őt, aki embert csinált belőle, aki bocsánatot adott, aki gyermekévé fogadott. Kitartóan ragaszkodni, újra és újra tiltakozni az ellen, ami tőle elszakítana, és újra és újra megkapaszkodni az Ő ígéreteiben és Őbenne magában.
Mikeás ebben a nagy szellemi viharban, amiben élt, ezért lehetett áldássá ott mindenkinek. Az egyetlen ember, aki tisztán lát, az egyetlen ember, aki igazat mond, az egyetlen ember, aki megmentette volna a népet, ha hallgatnak rá. Az egyetlen, aki tudja mi az Úr akarata, és azt meri képviselni egyedül is. Aki mer az árral szembe is úszni, mert tudja, kinek a küldetésében jár. Látja az Urat az Ő trónján ülni, és az egész mennyei sereget az Ő jobbja és balja felől állni. Ez az első jelenet.
A második ennek a folytatása, amikor megszólal az Úr és azt mondja: Ki menne el, hogy becsapja Ahábot, hogy veszedelembe sodorja magát? Ez a szakasz sokaknak nagy fejtörést okoz. Milyen Isten az az Úr, aki ezért akar elküldeni valakit, hogy becsapja a királyt és így veszedelembe kerüljön? Aztán akad is egy lélek, aki azt mondja: majd én, mert én hazug lélek leszek az ő prófétáinak a szájában, és Aháb hinni fog a hazugságnak. Jobban fog hinni annak, mint a Mikeás által hirdetett igazságnak. Elmegy a háborúba, és ottmarad. (Így is lett, sajnos. Ebből a csatából már nem tért vissza Aháb.) És akkor Isten elküldi ezt a hazug lelket. Hogy fér ez bele a kegyelmes, jóságos Istenről alkotott gondolatainkba?
Ez úgy fér bele, hogy nem ezzel kezdődött, hogy Isten rászabadította a hazug lelket Ahábra, hanem azzal kezdődött, hogy Aháb előtte hallotta Isten igéjét. Ahábnak számtalan lehetősége volt arra, hogy engedelmeskedjék Istennek, hogy higgyen azoknak a prófétáknak, akiket az Úr küldött hozzá, és akik életük kockáztatásával is hirdették neki az igaz igét. De ő mindig megkeményedett, ellenállt, nem hitt. Még ha meghallgatta is őket, már előre tudta, hogy nem fog hinni neki, és nem is hitt. Ezek után a bűne lett a büntetése. A megátalkodott embert Isten néha így ítéli meg. Ha ennyire nem akarsz hinni az Úrnak, akkor reád bocsátom a hitetlenség lelkét, a kételkedés lelkét.
Hogy írja ezt Pál apostol az utolsó időkről szólva? Ezt olvassuk: “Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mind azok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek.” (2Thess 2,11-12) Itt is arról van szó: Isten küldött hozzájuk prófétákat, de nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek a hamisságban. Újra és újra inkább a hazugságot fogadták el, mint Isten igaz beszédét.
Mikor lejár az idő, hogy újabb és újabb próféta jön és mondja az igazságot, akkor Isten ítélete abban áll, hogy a hazugságnak hisznek és a tévelygés hatalmának kiszolgáltatja őket. Van ilyen. Nem ezzel kezdi Isten. Azzal kezdi, hogy számtalan kísérletet tesz arra, hogy megmentse a legkeményebbet is. De ha az ellenáll az igaz Istennek, akkor Isten leveszi róla a kezét, és meghagyja a maga hitetlenségében. Isten őrizzen meg ettől mindnyájunkat! Isten segítsen, hogy amikor hallhatjuk az Ő hívó, eligazító igéjét, akkor azt, mint a szivacs a vizet, szívjuk magunkba, és komolyan vegyük és nagy kitüntetésnek tartsuk, hogy Ő beszél velünk. Egyébként bekövetkezhet ez.
A harmadik jelenettel visszatér a földre a leírás. Még mindig ott feszít a két király a trónján, előttük a hamis próféták kórusa. De most már megérkezett Mikeás is, elmondta előbb azt a mondatot, amiről a múltkor volt szó: látom Izráelt, mint egy szétszórt nyájat, és nincs nekik pásztoruk — így térnek vissza a csatából. Most pedig elmondja: látja az Urat. Erre odaugrik hozzá ez a Cidkijjáhú és egy nagy pofont lekever neki. A hiúságában megbántott ember azt mondja: mit képzelsz magadról? Csak nálad van az igazság, s azt hiszed, tőlem eltávozott az Úr lelke?
Mikeás nem adja vissza a pofont, nem háborodik fel. Az Úr prófétái tudják, hogy pofonokban bővelkedik életútjuk. Ők nem pofozkodnak vissza, hanem szelíden azt mondja: Majd az idő eldönti. Majd meglátod, amikor egyik szobácskából a másikba bujdosol, hogy hol rejtőzhetnél el, mert az ellenség, amelyik megveri a király seregét, bejön ide a városba is, végigfésüli a házakat és összeszedi az embereket. Vagyis Mikeás azt mondja: kivárjuk, nekem van időm.
Elmondta egyszer valaki, hogy az egyik ismerősével beszélgettek, és ő a maga hitéről bizonyságot téve elmondta: hisz abban, hogy Isten majd feltámasztja a halottakat, és lesz ítélet, hiszen benne van a Bibliában, hogy elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak és utána az ítélet. Erre gúnyos nevetés volt a válasz, valamint az, hogy ne nézze őt gyereknek, túl van ő már azon, hogy dajkameséknek hitelt adjon. Erre ő azt mondta szelíden: majd meglátjuk. Ha mindez beteljesedik, akkor te is meggyőződhetsz róla. Erre elbizonytalanodott ez a gúnyosan nevető ismerőse, és itt kezdődött el tulajdonképpen az érdemi beszélgetés. Ebből a mondatból megcsapta valami abból a bizonyosságból, amit valaki az Isten igéjére épít: ez így van! Azért hiszem, mert ez így van, és így lesz! — ez elbizonytalanította őt a maga gúnyolódásában. Vajon nem kísért-e minket néha az, hogy Isten ígéreteit ennyire ne vegyük komolyan, esetleg még ki is mosolyogjuk?
Egyébként, amit itt Cidkijjáhú csinált, ezt a bűnt az egyház többször elkövette. Az igaz prófétákat megpofozta és börtönbe juttatta, mint ahogy itt a folytatásban olvassuk. Most nemcsak az inkvizíciókra és máglyákra gondolok, hanem amikor a hívőket gúnyolják, amikor egy családon belül csúnya jelzőkkel illetik néha azokat, akik szeretik Jézust és tudják már, kiben hisznek és miért hisznek benne. Éppen a napokban is elsírta egy fiatal, hogy bizony nem könnyű hallgatni otthon hétről-hétre ezeket a megjegyzéseket. Nekünk jó tudnunk: ez vele jár. Isten gyermekeinek ez sokszor kijár, és ha valóban Megváltónk nevéért és az evangéliumért gyaláznak minket, az egyenesen kitüntetés, elismerés. Soha nem szabad haragudnunk az ilyen Cidkijjáhúkra, mint ahogy Mikeás sem haragudott. Soha nem szabad bosszút forralni, vagy visszavágni valamivel: Én is tudok hasonló csúnyát mondani rólad. Nekünk más az utunk. Bízni kell abban, hogy Isten őket is utolérheti és meggyőzheti, megváltoztathatja.
A negyedik jelenet arról szól, hogy mindezek után sem változtatják meg véleményüket a királyok. Érdekes, hogy Jósá-fát sem. Újra és újra magam elé képzeltem ezt a jelenetet. Jósáfátnak meg kellett volna szólalnia. Ha nem is méltóztatik felállni királyi trónjáról, de annyit mondhatott volna: Cidkijjáhú, ne pofozkodj. Ez az Isten prófé-tája, nekem testvérem. Mi összetartozunk. Én is tisztelem azt az Istent, akinek a nevében ő most beszél. — De nem szól Jósáfát semmit. Meghúzza magát csendben. Aháb pedig legyint az egészre. Ő már elhatározta, hogy akármit beszél ez a Mikeás, meg bárki, a maga tervét megvalósítja és elmegy ebbe a harcba.
A következő vers így hangzik: “Ezután felvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen.” Beszéljen az Isten prófétája, amit akar, üzenjen a kegyelmes Isten, ki tudja hányadszor is életmentő igét, ez az Ő dolga, én csinálom, amit elgondoltam, és amit akarok! Ilyenné keményedhet az istentelen ember. Ez Aháb. Jósáfát nem keményedett ilyenné, neki csak bátorsága, vagy lelki ereje nem volt már ezen a lejtőn megállni.
Számomra a legfontosabb üzenete az első mondata volt ennek az igének: Láttam az Urat az Ő trónján ülni, és a mennyei sereg jobbján és balján. És még a hazug lélek is az Úr szolgálatában áll. Luther azt mondta: az Ördög az Isten balkéz felől levő szolgája. Mert ő is csak azt teheti, amit a mindenható Isten megenged neki. A Jób könyvét tanulmányozva, láttuk ezt. Ő sem élhet önálló és szabad életet. Valóban a mi Urunké minden hatalom mennyen és földön.
Engedjük, hogy mélyre szivárogjon a szívünkben ez az örömhír, és engedjük, hogy megszabadítson minket sok mindentől, ami esetleg amiatt van a szívünkben, mert nem látjuk az Urat az Ő dicsőségének a trónján.

A kilencedik parancsolatnál tartottunk a Tíz igét tanulmányozva. Egy alkalommal volt szó róla eddig, s akkor azt láttuk, mit ért Jézus haszontalan beszéden. Láttuk az igéből, hogy Isten nemcsak a kárt okozó tetteket ítéli el, hanem a kárt okozó szavakat, beszédet is. Mi pedig sok kárt tudunk okozni egymásnak és jó ügyeknek felelőtlen fecsegésünkkel, haszontalan, gyümölcstelen, meddő szavakkal. Rémülten olvastuk a Szentírásból, hogy Jézus azt mondta, minden haszontalan szóért számot kell adniuk az embereknek az ítélet napján. (Mt 12,36)
Olvastuk a világos ismérveket arról, hogy milyen kellene, hogy legyen a beszédünk. Pál apostol kissé keményen fogalmaz az Efézusi levélben: “Semmi rothadt beszéd a szátokból ne jöjjön ki, csak ami hasznos, ami szükséges, és ami épít, hogy áldásul legyen a hallgatónak.” Ami hasznos, amit szükséges mondani, ami építi azokat, akik hallgatják, akkor lesz áldás. Ami nem hasznos, nem szükséges, nem épít, átok lesz. És ezt súlyos büntetés követi.
Láttuk azt is, hogy a beszédünk tartalma nem elsősorban önfegyelem kérdése, hanem a szívünk minőségétől függ. Jézus olyan szemléletesen mondta, hogy amivel tele van az ember szíve, az csordul ki a száján. “A szív teljességéből szól a száj.” Ha valaki szeretne hasznos, építő, áldásos beszédet mondani, az legjobb, ha Dáviddal együtt így imádkozik: “Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!”
Eddig jutottunk a múltkor, innen próbáljuk folytatni, mit jelent ez a tömör mondat ma a számunkra: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!
Ma ennek a mondatnak az eredeti jelentését próbáljuk megérteni, és annak kapcsán egyrészt legyen szó arról, hogy miért nem tartja helyesnek Isten, ha ítélkezünk egymás felett, és legyen szó arról, hogyan lehet az igazságot mondani egymásról szeretettel.
I.
Mi volt az eredeti jelentése ennek a parancsolatnak? Elsősorban a bíróság előtti tanúskodásról szólt ez az intés. Abban az időben komolyan vették a mózesi törvényt, hogy két tanú szavára minden dolog megáll. Éppen ezért nagy volt a felelősségük a tanúknak, hogy igazán helyesen tanúskodjanak a felebarátjukról, és ne mondjanak hamis tanúbizonyságot a felebarátjuk ellen. A tanú szájából élet vagy halál következhetett. A mózesi törvények alaposságára jellemző módon, ha kiderült, hogy hamis tanú-vallomás alapján ítéltek halálra valakit, akkor a hamis tanút is halálra ítélték utána. Nem lehetett felelőtlenül össze-vissza locsogni akármit. Ott tudnia kellett az embernek, mit mond. Nos erre vonatkozik elsősorban ez az intés, hogy a bíróság előtt ne mondj hamis tanúságot a felebarátod ellen.
Itt kezdődik azonban a baj, mert mi a bíróság épületén kívül is állandóan tanúskodunk egymásról. Ez a mániánk, hogy örökké tárgyaljuk másoknak a hibáit, botlásait, tévedéseit. A leghálásabb téma vasárnap dé-lután családi és baráti összejöveteleken a távollévőknek a gyengeségeit vagy hibáit megbeszélni, azokat lehetőleg — sokszor úgy, hogy észre sem veszi az ember — felnagyítani, és azt sem vesszük észre sokszor, hogy azért vádolunk másokat, mert így akarjuk mentegetni magunkat. Ha őt sikerül egy kicsit sötétebbre mázolnom, akkor az én sötétségem viszonylag világosabbnak tűnik. Erre is érvényes: ne tanúskodj hamisan a felebarátod ellen! Ezeken a tárgyalásokon különösen két szerepben szeretünk tetszelegni:
Vannak emberek, akik megjátsszák az ügyészt. Ők mindenkiről tudnak valami rosszat, ők mindenkit meg tudnak valamivel vádolni. Lehet, hogy sokszor igaz is, amit mondanak. Nem biztos, hogy az rágalom. Csak éppen ott, amikor elhangzik, és ahogyan elhangzik, semmi haszna nincs, semmit nem épít, semmit nem old meg. Viszont mivel egyetlen szavunk sem semleges, ha nem épít, akkor rombol. Ha nem hasznos, akkor haszontalan. És minden haszontalan szóért számot kell adnia az embernek az ítélet napján. Veszedelmes dolog tehát ebben az ügyészi szerepben tetszelegni.
Amit még szívesen csinálunk, az az, hogy bíráskodunk. Beül az ember a bírói székbe és osztja az igazságot. Olyan pontosan és magabiztosan el tudja mondani, hogy kinek, mit, hogyan kellett volna csinálnia, és akkor az nem vezetett volna ide. És bizony megérdemli a sorsát. Sőt, ha tőle függne, aki ugyebár egyedül tud helyesen ítélni, akkor még több rosszat is érdemelne. Miközben emberek ebben a bírói székben pöffeszkednek, aközben nem veszik észre azt, amit Pál apostol megint csak kegyetlen élességgel ír a Római levél 2. részének 1. versében: Menthetetlen vagy! ó ember, nincs mentséged, mert ítélkezel, és amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, amit másban elítélsz!
Nem nehéz tetten érnünk ezt a bűnünket a családon belül. A legtöbb szülő azokat a rossz tulajdonságokat nem bírja a gyerekeiben, amelyek benne is megvannak. Tőle örökölte, vagy tőle látja, mégis csepüli a gyereket. Nem veszi észre, hogy miközben mást megítél — lehet, hogy igaza van —, ezzel önmaga felett is kimondta az ítéletet, mert ő maga is ugyanazt cselekszi.
Mivel ráadásul senki sem kérte fel ezeket az embereket, hogy bíráskodjanak mások felett, kétszeresen is hamis tanúságot tesznek az ő felebarátaikról.
Miért óv Jézus annyira ettől a fajta vádaskodástól és ítélkezéstől? Azért, mert akin úrrá lesz ez a másokat vádoló, mások bűneit kiteregető, mások gyengeségein csámcsogó vádaskodás, az talán észre sem veszi, hogy ördögi indítéknak enged. Az Újszövetség a Sátánt nevezi vádolónak (katégórnak), aki még az Isten választottjait is vádolja az Isten bírói széke előtt. Akinek az a természete, hogy vádol, mert emberölő volt kezdettől fogva. Erre uszít minket, embereket is, hogy állandóan vádaskodjunk. Netalán úgy próbáljuk menteni magunkat, hogy másokat vádolunk.
És miért óv Jézus az előbb említett bíráskodástól? Azért, mert aki beleül a bírói székbe, az meg az Isten helyét akarja elfoglalni, akiről azt olvassuk a Szentírásban, hogy egyedül Ő tud igazán ítélni. Mi mindig részrehajlók vagyunk valamilyen irányban.
Pál apostol azt mondja: még önmagáról sem mond ítéletet. Aki engem megítél, az Úr az. Attól meg óvja a gyülekezet tagjait, hogy keserűségükben, haragjukban az önbíráskodást kezdjék el. Azt mondja: magatokért bosszút ne álljatok, hagyjátok az igazán ítélőre. Van ennek a világnak Bírája, akinek fontos a mi pici életünk is, és Ő számon tartja sérelmeinket. Nem nekünk kell azt megtorolnunk. Ő igazán ítél, de csak Ő ítél igazán. Aki mintegy Isten helyett akar igazságot szolgáltatni, az az ősbűnt kö-veti el: Isten helyére tör, istenkedik, és ennek mindig súlyos következményei vannak.
Ezért óv minket Isten igéje, ezért óv Jézus Krisztus is az egymás vádolásától és az ítélkezéstől.
Luther a Nagy Kátéban erről írva olyan szemléletesen és meggyőzően fejtegeti azt, hogy más dolog tudni a felebarátom bűnéről, és más dolog beszélni arról. Tudhatsz róla — írja —, de nem ítélkezhetsz felette.
És ha már egy bírósági tárgyaláson mindenképpen valami fontos szerepet akarunk betölteni, akkor az semmiképpen nem az ügyész szerepe lehet, és nem a bíróé, hanem legfeljebb az igaz tanúé, aki odaáll a vádlott mellé, és az érdekében, meg az igazság érdekében igaz tanúbizonyságot tesz. S miközben valaki így leszáll a különféle emelvényekről, akkor hamar ő maga is vádlottnak érzi magát. Miközben próbál igaz tanúbizonyságot mondani, átéli, hogy őellene is lehetne sok vádat emelni. Ugyanolyan bű-nös ő, mint akit éppen most vádolnak.
Szépen, és mégis tömören fejti ezt ki a Heidelbergi Káté, amikor azt kérdezi: Mit kíván Isten a kilencedik parancsolatban? Akkor nemcsak azt sorolja el, hogy mit ne tegyünk, hanem szinte észrevétlenül, nem is új mondatban, egy mondaton belül átcsúszik a pozitív tanácsokba. Azt mondja: “Azt kívánja, hogy senki ellen hamis tanúbizonyságot ne tegyek, senkinek a beszédét félre ne magyarázzam — a sajtó embereinek is ezt meg kellene gondolniuk —, senkit ne rágalmazzak, ne gyalázzak, és meghallgatása nélkül könnyelműen ne kárhoztassak, hanem kerüljek mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint a sátán saját műveit, ha csak Isten rettenetes haragját magamra vonni nem akarom. A törvénykezésben és minden egyéb dolgomban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam; és felebarátom tisztességét és jó hírnevét tőlem telhetően oltalmazzam és előmozdítsam.” (112. kérdés)
Akár már ma délután is. Amikor valakiről egymás után mondják a rosszat, akkor tőlem telhetően oltalmazzam, és előmozdítsam az ő becsületét és jó hírnevét. Ennyit az ítélkezésről.
II.
Van azonban olyan, hogy kénytelenek vagyunk valakiről véleményt mondani. Megkérdezik: ismered őt régóta? Milyen embernek ismerted meg? Mire alkalmas ő? Mit várhatunk tőle? Ilyenkor nem az a helyes keresztyén magatartás: én senkiről, semmit, egy szót sem szólok. Így nem lehet élni. De akkor mitévő legyen az ember? Erre is érvényes a kilencedik parancsolat. Ebben az esetben se tegyek hamis tanúságot az én felebarátom ellen. Vagyis: amit mondok róla, az legyen igaz. Csak annyit mondjak, amennyit kérdeztek, és amit mondok, az szolgálja az ő javát is, meg annak az ügynek a javát is, aminek az érdekében most a segítségemet kérték.
Nem mindig könnyű összehozni ezt a kettőt, de Isten ad ehhez bölcsességet. Éppen ezért szeretnék most egy kicsit ennél időzni: mit jelent az igazságot szeretetben mondani? Mert ha a másik javát tartom szemem előtt, akkor az azt jelenti: őt szeretem. Az Újszövetség nyelvén szeretni azt jelenti: azt teszem a másikkal, ami neki jó. Nem mindig az a jó, hogy simogatom. Néha az a jó, hogy keményen megfogom és visszarántom valami veszedelem elől.
A szeretet nem érzelgősség, hanem a másik érdekében folytatott akció. Mit teszek érte, ami neki most használ? A gyerekemnek nem az használ, ha megírom helyette a házi feladatot, hanem ha türelmesen rávezetem, hogy ő meg tudja írni, és így tovább. Szeretni azt jelenti: mi jó a másiknak? — Hogy lehet így tanúskodni egymásról?
Azért fontos erről beszélni, mert gyakran tapasztalhatjuk, hogy az igazság fanatikus bajnokai mérhetetlen sok kárt okoznak éppen az igazság nevében. A Biblia az igazságot összeköti a szeretettel. Igazság és szeretet, igazság és kegyelem vagy irgalom együtt járnak. Isten igéje segíthetne mindnyájunkat arra, hogy ne tanúskodjunk egymás ellen irgalmatlanul. Bárcsak a bennünk mélyen gyökerező kegyetlenséget leleplezné Isten Szentlelke, és mi ezt kivetnénk magunkból, és Jézus adná helyére az Ő irgalmas lelkületét!
Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy akár az én felebarátomnak mondok valamit, akár róla mondok valamit, az hadd szolgálja az ő javát, ami hasznos, ami szükséges, ami épít, mert ez lesz áldásul neki. Ha ezt komolyan vennénk és begyakorolnánk, akkor sok kényes helyzetben is jobban megtalálnánk, mit jelent helyesen tanúskodni a felebarátunk érdekében.
Olyan ügyetlenek például szülők, amikor a kisgyerek kényes kérdéseket tesz fel. Akkor vagy elütik az egészet, vagy másról kezdenek beszélni, vagy valami butaságot mondanak, nem igaz választ, vagy túlságosan részletesen elmondják a választ arra a kérdésre, amit a kicsi fel sem fog, mert nem is azt kérdezte. Ő csak egy részletére kérdezett rá.
Hányszor tapasztalom, milyen ügyetlenek vagyunk halálos betegek ágya mellett. Lökdösnek az orvosok minket, hogy tessék neki valahogy megmondani, de úgy, hogy azért ne gondolja azt, hogy... A rokonok, hozzátartozók is képtelenséget kívánnak. Nem tudjuk mit, mennyit, hogyan, miért. Sok ilyen helyzet van, de ha ezt világosan látjuk, az valószínűleg nagy segítség lesz e tekintetben is.
Csak egy-két gyakorlati példát mondok, aztán mondom az igéket, amik segítenek minket ebben.
Történetesen megadatik egy szülőnek, hogy a legidősebb gyermeke kiönti a szívét neki. Ez ritka nagy ajándék. Talán még arról is szó volt, hogy tetszik egy kislány vagy egy fiú, és mit szólna hozzá, vagy mit kell ilyenkor csinálni. Aztán kijönnek a szobából, s a kint levők kérdezik: mit beszéltetek ilyen sokáig? Nos mit csinál a bölcs szülő? Az igazság bajnoka elmond mindent, ami benn elhangzott, hiszen ez az igazság, nem? De nincs szeretetbe ágyazva, aztán megnézheti, hogy mikor önti ki neki legközelebb a szívét az, akinek a titkait most kifecsegte illetéktelenek előtt.
De akkor titkolózzunk? Akkor bizalmatlanok legyünk egymással szemben? Nem kell titkolózni és nem kell bizalmatlannak lenni, csak az igazságot szeretetbe ágyazva kell elmondani. Erre a kérdésre lehet úgy is válaszolni, hogy sok mindenről beszélgettünk, majd egyszer beszámolok. Vagy lehet úgy is — ha történetesen volt szó iskolai kérdésekről is —: beszélgettünk az iskolával kapcsolatos kérdésekről. S ha van valamennyi bölcsesség a hallgatóban, érti: ez nem rá tartozik, most nem akarnak erről beszélni. Ha nem érti, akkor meg lehet mondani magyarul is: ez most csak kettőnkre tartozik. De semmiképpen nem tálalom ki azt, amit az ő belső titkaként reám bízott.
A múltkor tanúja voltam annak, hogy a legkisebb öntötte ki a szívét az egyik szülőnek. És miután előbújtak, a többiek érdeklődésére nagy heherészve elmondta a szülő, hogy milyen kis buta kérdései és problémái voltak. Azok nem buta kérdések. Neki akkor azok a legfontosabbak. Az, hogy ő bizalommal megosztotta, megalapozhatja a későbbi barátságot is szülő meg gyermek között. Azt nem szabad kifecsegni! Különösen nem így, nevetségessé téve. Mit jelent az igazságot szeretetben? Nyilván nem szabad mást sem mondani, hogy arról volt szó, amiről nem is beszélgettek.
Az egyik német teológus írja etikájában: egy tanár az osztály nyilvánossága előtt megkérdezi az egyik fiút: igaz-e, hogy apád esténként részegen jár haza? A fiú zavarba jön és tagadja. Azt mondja: nem igaz. Pedig igaz volt. Amikor utána valaki szóvá teszi a tanárnak: talán nem volt ez egészen helyes, azt kérdezi: miért, nem az igazat kérdeztem? Dehogynem, csak nem szeretetbe ágyazva. Miért tartozik az az osztály nyilvánosságára? Miért hoz olyan helyzetbe egy másikat, hogy tagadni legyen kénytelen valamit az apja védelmében? Az igazságot szeretetben azt jelentette volna, hogy a szünetben, négyszemközt. Akkor sem így, hogy igaz-e, hogy apád... Hanem, ha ő segíteni akar ezen, vagy miért akarja ezt tudni, akkor a szeretet szólaljon meg még a hanglejtésben is, a tekintetében is, de legyen ott legfőképpen a szívében. Csak akkor kérdezem, és úgy kérdezem, hogy az hasznos legyen, építsen, áldásul legyen. Így az osztály nyilvánossága előtt az ellenkező-jét éri el.
Az a tapintat, az a figyelmesség, az a másikat mentegető és védő szeretet, az a sok gyöngédség, ami Jézus szavaiban és egész magatartásában megvolt, az igazában csak Őreá jellemző. És amikor mások bűnéről volt szó, Ő akkor is ilyen maradt. Ezzel nem leplezte a bűnt, nem mondta a bűnre: nem az, csak az igazságot szeretetben tudta szóvá tenni és képviselni.
Isten minket erre akar elsegíteni, hogy így védjük egymást. Ez a másikat mentő szeretet, ennek a szenvedélyessége, az érte aggódó lelkület legyen ott bennünk. Ez pontosan az ellentéte annak az előbb említett vádaskodó, ítélkező, közben magát mentegető, ördögi lelkületnek, amiről a Szentírás szintén szól. Ezzel a lelkülettel nem igazoljuk a bűnt, hanem mindenképpen menteni akarjuk a bűnöst. Akiben ez van, az hasonlít igazán Jézusra. Három igét szeretnék említeni, amelyekben erőteljesen előjön ez.
Az egyiket máris többször idéztem, mert az Efézusi levél 4. részében, ahol Pál apostol a gyülekezetről és a gyülekezet tagjainak egymáshoz való viszonyulásáról részletesen ír, ott van ez a mondat: “az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel a szeretetben mindenestől ahhoz, aki a fej, a Krisztushoz.” Az igazsághoz ragaszkodva, de szeretetbe ágyazva növekszünk egyre inkább Krisztushoz. Növekszik egyre inkább bennünk Krisztus.
Mit mond Krisztusról a Szentírás? A János evangéliuma 1. részéből gyakran idézzük azt a mondatot különösen karácsony táján: az ige testté lett és lakozott miközöttünk. De hogy folytatódik ez a mondat? “Az ige testté lett, közöttünk lakott, láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” A kettővel együtt, és ebben a sorrendben. Ez nem az igazság rovására megy, hanem éppen, hogy az igazságot érvényesülni segíti. Tele kegyelemmel és igazsággal. És folytatódik: “Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” A törvény lecsap a bűnösre. Lerántja a leplet, leleplezi nyersen a bűnt, néven nevezi, s megítéli. A kegyelem is bűnnek látja a bűnt, sokszor még inkább az látja bűnnek, de nem a bűnös megsemmisítése a célja, hanem, hogy másként folytathassa, mint ahogyan addig élt.
Hogyan mutatkozik ez meg a felolvasott történetben? Azért olvastam fel ezt a jól ismert történetet a János evangéliuma 8. részéből, mert ott csodálatos egységben van az a kegyelem és igazság, ami Jézus Krisztus lelkületét jellemzi.
A törvény nevében odataszigálnak egy asszonyt Jézus elé, akit éppen tetten értek házasságtörés közben. Idézik a megfelelő paragrafust a mózesi törvényből, s kajánul hozzáteszik ezt a kérdést: És te mit szólsz hozzá? Mert ha netalán mást szól hozzá Jézus, mint amit ők a törvényből tanultak, akkor ez is elég ahhoz, hogy Őt is megöljék. Jézus egyelőre nem szól hozzá semmit. Hallgat. Vajon érvényesülni fog-e itt az igazság? Nos, éppen ez a kérdés. Érvényesül-e az igazság akkor, ha csak azt büntetik meg, akit tetten értek, és nyilvánosságra került a bűne? De akik ugyanazt a bűnt elkövették, csak éppen nem érték őket tetten, azokat nem büntetik meg. Érvényesül-e így az igazság? Ezt a kérdést teszi fel itt Jézus kimondatlanul is nekik. Aztán ki is mondja: aki közületek nem bűnös, az kezdheti a kivégzést. Az vesse rá az első követ. Aki tanúskodott a másik ellen, annak kellett elkezdenie a kivégzést, az első köveket azok dobták az áldozatra. Vagyis, Jézus ezzel azt mondja: a törvény értelmében a házasságtörőt ki kell végezni. De akkor minden házasságtörőt ki kell végezni! Aki soha nem követett el ilyesmit, kezdje a kivégzést.
Erre egymásután elsompolyognak. A vádlókból egyszerre vádlottakká lesznek. A lelkiismerettől vádoltatva — így olvastuk — egytől egyig kimentek onnan. Amikor senki nem marad ott, Jézus megkérdezi az asszonyt, “Hol vannak a vádlóid? Senki nem ítélt el téged?” Itt hangzik el a nagy mondat: “Én sem ítéllek el, menj el, és többé ne vétkezz!” — amiben benne van az, hogy vétkeztél. Benne volt a korábbiakban is, hogy halálos büntetést kellene elszenvedned. Mivel azonban az igazságot nem lehet így magában, nyersen érvényesíteni, mert akkor mindenkit ki kellene végezni, ezért van egy másik lehetőség is. Kapsz egy új lehetőséget arra, hogy másként folytasd. Mert Jézus telve van kegyelemmel és igazsággal.
Nyilván ez nem jelenti azt, hogy a bűnöknek ne legyen következményük. A hatodik parancsolatnál láttuk, mit tanít a Szent-írás világosan a halálbüntetésről is. Ez nem olyan precedens, amit minden esetben érvényesíteni kell. Itt Jézus arra adott példát, hogy ezt jelenti a gyakorlatban, hogy az igazságot szeretetben mondom és érvényesí-tem. A kegyelem és az igazság karonfogva járnak. Nem mindig könnyű ezt összehozni. A megromlott értelmünk és szívünk néha nehéznek vagy lehetetlennek találja ezt, de amilyen helyzetekbe Isten minket beleenged, ott fog adni nekünk ehhez bölcsességet, csak engedjük, hogy megvalósuljon: ragaszkodván az igazsághoz, de az igazságot szeretetben képviseljük.
Vagyis, hogy a tanúságunk tartalma mindig az igazság legyen, de az indítéka, a motivációja mindig a szeretet. Mi jó a másiknak? Mi hasznos most neki?
Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! — Tudjuk az evangéliumokból, hogy Jézus Krisztus halálának az egyik oka ez volt, hogy hamisan tanúskodtak ellene. Ő meghalt ezeknek és a mindenkori hamis tanúknak a bűneiért is, hogy a mi soksok hamis tanúskodásunkra is legyen érvényes bocsánat.
Csendesedjünk el ma délután, és engedjük, hogy Isten igéje egészen bevilágítson a szívünk rejtett zugaiba is, és derüljenek ki a motívumok: miért is mondunk olyan szívesen rosszat másokról? Miért éppen azokat ítéljük el a leggyakrabban? Honnan ez az indulat bennünk? Aztán engedjük, hogy kivegye ezt belőlünk, és az az indulat legyen bennünk, ami a mi Urunk, Jézus Krisztusban. S akkor nem azzal kezdjük, hogy híreszteljük másoknak, amit tudunk valakiről, hanem azzal, hogy ha valami rosszat hallottunk róla, először Istennek mondjuk el, vagyis imádkozunk érte. És ha kell, neki mondjuk el, amit róla hallottunk, és csak ha az építő, és az viszi előbbre a dolgot, akkor másoknak. Akkor nem leszünk hamis tanúk egymás ellen, hanem akkor a nyelvünk is áldott eszközzé válik a minket szerető Isten kezében.
Ezért az indulatért és ezért a szeretetért imádkozzunk a 234,3 versével:

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet;
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél.

Két hete arról volt szó, hogy a Szentírás tanítása szerint mi a célja az istentiszteletnek, és miért éppen ilyen elemekből épül fel vasárnapi istentiszteletünk. Láttuk, hogy Isten kifejezett akarata az, hogy az Ő népe, a benne hí-vők együtt is hallgassák Őt, és tanulják meg dicsőíteni. És minden ilyen egybesereglésnek, istentiszteletnek a célja az, hogy másként menjenek haza az emberek, mint ahogy odaérkeztek. Annak kapcsán, hogy hallottuk Isten szavát, változzék az életünk. Olvastuk Jakab leveléből, hogy aki csak hallgatja, de nem tartja meg, az becsapja, megcsalja magát. Isten szól az övéihez, és ma is az Ő beszéde az eszköze, munkaeszköze, amivel kezébe vesz és formál minket.
Az istentiszteleten tehát a mi Urunkkal és az egymással való közösséget is átéljük. Láttuk, hogy három-három formája van annak, ahogyan Isten szól hozzánk, és ahogyan mi válaszolunk. Ő szól az írott igében, amit felolvasunk, a hirdetett igében, és az Ő áldásával bocsát el minket végül. Mi pedig válaszolunk neki imádságban, éneklésben és a hálaáldozat egyik formájával, az adakozással.
A mai igehirdetés részben ennek a folytatása, mert több mindenre nem maradt idő a múltkor, és három része lesz. Szóljunk először arról az énekről, amit istentiszteletünk függelékeként általában éneklünk, a Himnuszról; szóljunk arról, amire nézve több kérdés is érkezett az elmúlt két hétben: hogyan viselkedjünk az istentiszteleten; végül a felolvasott ige üzenetét próbáljuk megérteni, mert ez kapcsolatban lesz az előzőkkel is és felkészít minket az úrvacsora vételére.
1. Nemcsak azért időszerű, hogy beszéljünk a Himnuszról, mert éppen most emlékezünk annak 175. születésnapjára, hanem azért is, mert amiatt, hogy istentiszteleteinken elég gyakran elénekeljük, két oldalról is érkeznek kérdések.
Vannak, akik helytelennek tartják ezt a gyakorlatot, mert azt mondják, hogy a nemzeti Himnusz nem lehet az istentisztelet része. Mások viszont legszívesebben minden alkalommal énekelnék a Himnuszt. Jó lenne, ha higgadt bölcsességgel gondolkoznánk erről a kérdésről is, és Isten igéjének a világosságában látnánk ezt az énekünket.
Világos a liturgiánkból is, hogy a Himnusz nem az istentisztelet része. Az istentisztelet az áldással véget ér. Utána szoktuk elénekelni, és ez nem véletlen. Egyetlen egyház sincs, amely liturgiájának része lenne a nemzeti Himnusz. Mivel nekünk megadatott, hogy olyan a nemzeti Himnuszunk, ami elejétől a végéig imádság, és fontos kérések vannak benne, ezért semmi nem szól az ellen, hogy egy istentisztelet után még ezeket a kéréseket is együtt elmondjuk Istennek. Bár ilyen lélekkel énekelnénk, és ne csak úgy, hogy dagad az ér az ember nyakán, és tele torokból énekli csupán a dallamot, közben pedig a szíve és az értelme ki tudja, hogy kíséri-e azt, amit harsog.
Pál apostol azt mondja az éneklésre is, az 1Kor 14-ben: énekeljek az értelmemmel, s énekeljek a szívemmel is, akkor lesz az kedves Istennek.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy csodálatos a szövege a Himnusznak. Talán nincs még egy nemzeti Himnusz a világon, amelyik imádság lenne, még pedig biblikus szellemű imádság. A legtöbb himnusz az uralkodót magasztalja, vagy az ország népét, és annak természeti szépségeit dicsőíti. Hallottam már több olyan himnuszt, aminek kétségbeejtően üres, semmitmondó szövege van.
Kölcsey Himnusza nemcsak irodalmi remekmű, hanem elejétől végéig imádság. Minden félreértés ellenére is biblikus szellemű imádság. Szeretném javasolni, olvassák el a testvérek a Himnuszt elejétől végéig. Benne van az Énekeskönyvünk függelékében a teljes szövege. Olvassuk el figyelmesen, és talán többet fog jelenteni ezentúl majd nekünk.
A legelején megvallja, hogy Istent a történelem Urának ismeri. Megvallja, hogy mennyit vétünk Isten ellen. Ha az Ő igazságos ítéletét végrehajtaná rajtunk, megsemmisülnénk. Történelmünk ítéleteit, nehézségeit Isten megérdemelt ítéleteként fogadja alázatosan. Azonnal apellál arra, hogy Isten irgalmas. Nem ítélni akar, nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezért kér mindjárt az első két sorban bőséges kegyelmet Istentől. — Hol van még egy nemzeti himnusz, amelyik ezt a legfontosabbat kéri a népének, hogy Isten adjon bőséges kegyelmet neki, és ez legyen az ő áldása? Ezért könyörög, mert mindnyájan kegyelemre szoruló emberek vagyunk, s miközben a nép nevében megvallja a bűnöket, az egész népe számára kéri Isten kegyelmét.
Azt hiszem, hogy azoknak még többet jelent ez az imádság, akik éltünk olyan évtizedekben, amikor kivételes ünnepi alkalmakkor is csak zenekar játszhatta a Himnuszt, de leszoktatták az embereket a szövegnek az énekléséről. — Mivel csak az első versszakot szoktuk énekelni, és az első versszak elejét meg a végét kevesen értik helyesen, erről hadd mondjak még néhány szót.
Úgy kezdődik: Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel. Ezt a két szót nem értjük, mit jelent, mert a legtöbben úgy értelmezik, mintha „és” lenne közötte, mintha két kü-lönböző dolgot kérnénk Istentől: jó kedvet, vagyis vidám kedélyt, és bőséget, vagyis anyagi gazdagságot, különféle javakat. Itt egyáltalán nem erről van szó.
A közelmúltban beszéltem egy egyetemi tanárral, aki nyelvész és Kölcsey-kutató. Több tanulmánya jelent meg a Himnusz helyes értelmezéséről, és tanulmányai megerősítettek abban, hogy valójában mit jelent ez a két szó. A jókedvvel, tulajdonképpen így hangzott a régi magyar nyelvben: jó keggyel, vagyis kegyelemmel. Jókedv = kegyelem. Most énekeltük, — nem tudom, feltűnt-e a 135. zsoltárban, hogy azt mondtuk Istenről: Ő igen jókedvű. Gondoljuk, azt jelenti, hogy Isten vidámságáról szól ez az ének? Ő igen jókedvű: azt jelenti, hogy nagy kegyelmű. Ő igen kegyelmes. A másik idézet, amivel ezt szeretném bizonyítani, az Ézsaiás 61, amit Jézus a Lukács 4-ben a názáreti prédikációban is idéz: hirdessem az Úr jókedvének esztendejét. Ez azt jelenti: az ítéletes idő után jön a kegyelmi időszak. Ez az „esztendő” nem 365 nap, hanem egy hosszabb időszak, és a Messiás egyik feladata, hogy az ítélet után hirdesse Isten kegyelme időszakának a beköszöntését. Az Úr jó kedvének esztendeje: a kegyelmi időszak kezdete. A jókedv tehát azt jelenti: kegyelem.
A bőség nem egy másik kérés utána, hanem a kegyelemnek a jelzője, vagy ha úgy fogalmazzuk, akkor mennyiséghatározója. Tehát: Isten, áldd meg a magyart kegyelemmel bőségesen, vagy elé tehetjük, és akkor jelzős szerkezet lesz: bőséges kegyelemmel. — Ez az első kérés a Himnuszban, csak ezt helyesen kell érteni. Egészen másként mondanánk ezentúl, ha tudnánk, hogy itt mint bűnösök borulunk le a nagy Isten előtt, és bőséges kegyelmet kérünk tőle, mert rászorulunk arra. Ezért folytatódik tüstént így: bűneink miatt gyúlt harag kebledben. Megérdemeljük a szörnyű ítéleteket, de tudjuk, hogy nem az ítélet az utolsó szavad, ezért kérünk bőséges kegyelmet.
Teljesen lelki gondolkozás. Ha így gondolkoznánk népünk jövőjéről, sorskérdéseiről, és így vinnénk azokat Isten elé, nemcsak magunkban pöfögnénk, morognánk, akkor azon áldás lenne. Akkor Isten megáldhatná a magyart bőséges kegyelemmel, ha lennének, akik tartják a kezüket, kérnék, és elfogadnák ezt a bőséges kegyelmet abban a bizonyosságban, hogy nagyon is rászorulunk, hogy erre szorulunk rá a legjobban. Új kezdést, életlehetőséget csak az Ő kegyelme biztosít nekünk. Egyébként betemetjük magunkat a bűneinkkel.
Valaki azt is megkérdezte: miért éppen a magyart áldja meg Isten? A többit ne áldja meg? Azt szeretném kérdezni: miért éppen a saját gyerekeidért szoktál imádkozni a legtöbbet, miért nem egy mexikói család gyerekeiért? Imádkozunk a mexikóiért is, meg a másikért is, ha tudomásunkra jut, hogy bajban van. Sokszor elhangzott itt már őszinte könyörgés a népek Urához egy-egy nyomorúságba került nemzetért, népért, mert az ugyanolyan közel van a szívünkhöz, mint a magunké, de mégis csak a sajátjának a nyomorúságait ismeri legjobban az ember, az van legközelebb a szívéhez. Ha a nemzeti Himnuszban imádkozik Istenhez, akkor elsősorban a saját nemzetének a kérdéseit viszi oda, és azért imádkozik. Úgy gondolom, ez nem nacionalizmus, nem sovinizmus, hanem egészen természetes lelki magatartás. Aki hozzám a legközelebb van, először is annak a dolgait viszem Istenhez. Csak itt be ne fejeződjék a dolog, hanem férjenek bele minél többen az imádságomba, és terjedjen a felelősségem, az imádkozó hűségem is minél messzebbre.
A legkritikusabb két sor azonban az első versszaknak a két utolsó sora: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Ez nekem is sokáig problémát jelentett. A Bibliát ismerő ember azonnal tiltakozik, és azt mondja: a Szentírás világos tanítása az, hogy egyedül Jézus Krisztus bűnhődte meg mindannyiunknak minden bűnét. Akármennyit szenvednénk is, azzal nem vezekelhetjük le Isten előtt bűneinket, mert Őelőtte csak az Ő egyszülött, bűn nélküli Fiának a halála elégtétel mindannyiunk bűnéért. S ez így is van. Ennek az igazságnak nem szabad csorbát szenvednie, mert erre épül egész hitünk és életünk.
Azt kell azonban tudni, hogy itt egy irodalmi eszközzel van dolgunk, amit úgy neveznek: hiperbola. Amikor olyan erős túlzást használ a szerző, ami elképzelhetetlen, ami nem létezik, azért, hogy kifejezze azt: nagyon-nagyon úgy van az, amit mondani akar. Bocsánatot kérek, ha ezt egészen hétköznapi párhuzammal szemléltetem. Van az a kis énekecske: megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál. Biztos, hogy nincs akkora szú-nyog, amelyik nagyobb egy lónál. Azt akarja kifejezni: nagyon nagyot fogott meg. Olyan nagyot még nem látott, mint amekkorát megfogott. Ez a hiperbola, amikor olyan túlzó képpel akar kifejezni valamit, amiről mindenki tudja: nem létezik, de ez csak azt fejezi ki: nagyon.
Amikor tehát itt ezt olvassuk: megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, akkor tessék ezt a Himnusz további verseinek a tükrében vizsgálni. Mennyire nem az Kölcseynek a szemlélete, hogy levezekeljük a bűneinket, és tulajdonképpen több jót érdemelnénk Istentől, mint amennyi ítéletet ad, mert egyáltalán nem erről van szó. Biblikusan azt mondja: semmi jót nem érdemlünk Istentől. Annyit vétkeztünk ellene, hogy még ennél is súlyosabb ítéletet érdemelnénk, de Ő bőséges a kegyelemben, és kérjük tőle ezt a kegyelmet. Ettől függetlenül viszont úgy érzi: nagyon sokat szenvedtünk a történelmünk során, és ezt a „nagyont” akarja kifejezni ilyen félreérthető módon, mintha megbűnhődtük volna a múltat s jövendőt. — Sajnos ez a két sor valóban félreérthető teológiai szempontból, de azért magyaráztam ennyit, hogy ne értsük félre. Ez már a mi dolgunk, ha tudjuk, mit jelent, akkor értsük helyesen. Ha így énekeljük, valószínűleg még kifejezőbb lesz. Ez az, ami nem lehetséges, olyan túlzás, hogy ez képtelenség, hogy mi bűnhődjük meg bűneinket, — egyszerűen csak azt jelenti: nagyon sokat szenvedtünk mint nép a történelem során.
(Sokszor tapasztalom, hogy a tőlünk nyugatabbra lakóknak fogalmuk sincs arról, hogy mit szenvedtünk azért is, hogy az itt megállított veszedelmek ne rombolják le az ő templomaikat is, és ne kelljen nekik is újra építeni. — De ez egy másik kérdés, nehogy emiatt keserűség vagy harag legyen a szívünkben.)
Van, aki ezt a két sort nem énekli, van, aki mást énekel helyette. Úgy gondolom, aki helyesen érti, hogy miről van szó, az jó lelkiismerettel énekelheti, hiszen éppen azt a képtelenséget akarja kifejezni: ilyen nincs, hogy megbűnhődte. Egyszerűen azt jelenti, hogy sokat szenvedtünk.
Vannak gyülekezetek, ahol egyáltalán nem éneklik a Himnuszt, vannak, ahol csak jeles, ünnepi alkalmakkor. Mi a legtöbb vasárnap el szoktuk énekelni, kivéve az úrvacsorai vasárnapot, amikor egyedül és kizárólag arra akarunk összpontosítani, amit Jézus tett értünk, és amit az Ő kereszthalála jelent a számunkra. Úgy gondolom, hogy ez a kialakult szokás elég helyes arány, és ezt békességgel gyakorolhatjuk.
2. Szeretnékválaszolni erre a kérdésre is: hogyan viselkedjünk az istentiszteleten. Nem mondok direktivákat.
Összefoglalóan azt javasolom: viselkedjünk mindig mindenütt természetesen, egyszerűen, őszintén. Itt az istentiszteleten is. Ez egyre kevésbé gyakorlat a közéletben, de Isten az Ő népét erre bátorítja. Ne felejtsük el soha, hogy Isten tiszteletére gyűlünk össze. Ha valaki tudja, hogy őt a mindenható Isten várja itt az Ő igéjével, akkor induljon el idejében otthonról. Úgy gondolom, ezzel kezdődik annak az őszinte tisztelése, akivel találkozóra készül az ember. Ha igazán Isten tiszteletére jönnénk, akkor a kezdés után már senki sem érkezne, hacsak nem jön közbe valami rendkívüli akadály neki.
Azután készüljünk erre a találkozóra. Micsoda kiváltság az, hogy a világmindenség Ura személyesen meghív minket találkára, ahol mindig ajándékot kínál nekünk, s ahol mindig otthagyhatjuk nála azt, ami nyomaszt, megterhel, meggyötör. Mindig mi járunk jól. Mindig nekünk fontos ez a találkozó, akkor készüljünk erre!
Eszembe jut a Kis hercegből az a mondat, hogy amikor valaki olyannal készül találkozni, akit szeret, már előző nap ünneplőbe öltözteti a lelkét. Készül rá. Olyan szép ez a kifejezés. Készüljünk otthoni csendes imádságban. Ha nincs egész héten erre lehetőség, hogy a vasárnapra koncentráljunk, szombat este egy pár percre el lehet csendesedni Isten előtt. Készüljünk erre a találkozóra útközben is. Másként lehet ide utazni vasárnap reggel, mint ahogy egyéb alkalmakkor közlekedünk a járműveken. Lehet egymással csendesen, kedvesen beszélgetni, vagy lehet még útközben is magunkban imádkozni. Ahogy a múltkor említettem: meg lehet szólítani kedvesen egymást, ismeretleneket is, ha tudjuk, hogy egy helyre jö-vünk. Lehet szeretettel érdeklődni egymás iránt, de mindenképpen arra összpontosítsunk már előtte is, ami majd következik, aki vár minket.
Nagy dolog lenne, ha az istentisztelet előtti percekben is csendesen imádkoznánk mindnyájan. Ha valamit mégis feltétlenül kell közölni egymással, azt is olyan halkan tegyük, hogy csak az hallja, akinek mondjuk. Nem itt kellene megbeszélni egymással félhangosan a vasárnapi menüt. Az fontos kérdés, jó, ha ezt is megosztjuk egymással, de itt valaki vár minket, és inkább Őreá kellene gondolni, és ráhangolódni arra, hogy valami nagyon fontosat akar nekünk mondani.
Jó lenne, ha elkezdenénk imádkozni magunkért: valóban befogadóképesek legyünk. Az egész hét bennünk zakatol még, meg a jövő hét tervei. Jó lenne vételre állítani a szívünket. Könyörögni kellene azokért, akiket hívtunk. Ha eljöttek, azért, ha nem jöttek el, azért. Könyörögni kell az igehirdetésért, hogy az valóban az ige hirdetése legyen mindig, és ne emberi bölcsesség hitető beszéde hangozzék. Könyörögnünk kell azokért, akiknek nem adatik meg az, hogy a hívők közösségében, egy fűtött, csendes templomban, zavartalan kö-rülmények között hallgassák Isten igéjét. Ha valaki elkezdi, rövid lesz az az idő, ami az imádságra van, és tulajdonképpen megzavarja a harangszó: kezdődik az istentisztelet. Az biztos, hogy az ilyen csendes, Istenre irányított lélek sokkal többet fogadna be az igéből, és valóban befogadná azt.
Jó lenne, ha itt különösen is gyakorolnánk az egymás iránti szeretetet, figyelmessé-get. Elnézést, ha konkrétumokat említek: ha valóban szeretettel vagyunk itt együtt, akkor nem kell lökdösni az előttünk ülőnek a székét. Nem kell a nyakába fújtatni, nem kell a fülébe trombitálni. Szabad átadni neki a helyet, szabad előre engedni, nem kell lökdösődni. Szabad észrevenni, hogy nincs énekeskönyve, vagy — ó borzalom, — szabad észrevenni, hogy kellene neki egy papírzsebkendő. A múltkor valaki ezen mérte le, hogy úgy látszik, itt mégis van szeretet, mert minden zsebét átkutatta eredménytelenül, és a mellette ülő diszkréten odanyújtott egy papírzsebkendőt. Effélékkel is kifejezésre lehet juttatni, hogy fontos vagy nekem. Azt sem tudom, ki vagy, de ugyanolyan terheket hordozó, szenvedő ember lehetsz, mint én. Amiben tudunk, segítsünk egymáson. Különösen, ha nem kerül semmibe, vagy alig kerül valamibe. Nem ez lenne a természetes?
Ha nem ilyen lelkülettel jövünk ide, itt lehetne megváltozni. Láttuk: ez az istentisztelet célja, hogy másként menjünk el. Ha Isten itt alkalmat kínál a szeretetünk apró megmutatására, akkor ragadjuk meg ezeket az alkalmakat. — Nem tilos feljegyezni egyet-mást az istentiszteleten. Följegyezni az alapigét, hogy otthon kikereshessük. Ha elhangzott egy-két olyan megállapítás, ami érintett minket, vagy amiről jó lenne otthon beszélgetni, azt is. Jó lenne arról is beszélgetni hazafelé menet, meg otthon, ami itt elhangzott. Nem kell az áldással lezárni az istentiszteletet. Ilyen módon is folytatódhat az.
Arról végképp ne akarok sokat beszélni, amit konkrétan kérdezett valaki: hogyan öltözködjünk? Régebben divatbemutatónak használták sokan a templomot, ma olykor az ellenkező végletbe csapunk át. Jó, hogy tudhatjuk: Isten a szívet nézi és nem a külsőt. Viszont ha valaki ünneplőbe öltözteti a szívét, mert Istennel találkozik, az nyílván meglátszik a külsején is. Ez viszont nem jelenti azt, ha valaki munkából jön, ne jöhetne nyugodtan istentiszteletre munkaruhában is.
Arról szeretnék még valamit mondani, hogy az úrvacsora alatt sokkal szentebbül viselkedhetnénk. Mikor máskor adatik meg, hogy zavartalan csöndben, úgy, hogy senki nem jön, nem szól a telefon, semmit nem kell csinálni, beszélgethetünk Istennel? Ennyire nem tudunk imádkozni, hogy félóra sok ahhoz, hogy Istennek kiöntsük a szívünket?
Ha valaki végképp nem tud imádkozni, jó lenne, ha elővenné a Bibliáját. Vagy mivel az nem szokás, hogy hozzuk — bár jó lenne, ha azzá válna —, elővenné az énekeskönyvet. Ott van az énekeskönyv függelékében néhány szép úrvacsorai imádság. Meg is tanulhatnánk. Ott van a Tíz parancsolat. Úrvacsora előtt, után, mint tükröt magunk elé tarthatnánk: Uram, melyik az, amelyikben most különösen változtatni akarsz? Ott van a Heidelbergi Káténak néhány szép kérdése és felelete. Gazdag az énekeskönyvünknek ez a rövid függelékanyaga is, itt nyugodtan tanulmányozhatnánk. Bár eljutnánk egyszer oda, hogy nem egymást nézelődő gyülekezet ül az úrvacsora alatti szent félórában, hanem olyan gyülekezet, amelyik magában dicsőíti az Urat, mert bőséges az Ő kegyelme, és amely gyülekezet őszintén Isten elé viszi a bűneit, és elfogadja azokra a bocsánatot!
3. Itt térjünk rá az alapigére, amelyik a maga rövidségében is fontos dolgokat mond nekünk.
Nehémiás valószínűleg már a babiloni fogságban született. Amikor Cirusz király az első csoportot hazaengedte, vagy szinte küldte Izráelbe, a hazaérkezettek közül néhányan visszajöttek, hogy elpanaszolják megoldhatatlan gondjaikat. Tudták, hogy Nehémiás magas pozícióban van a király mellett, és tudták, hogy mélyen hívő, Istennel szoros közösségben élő ember. Neki mondták el a bánatukat.
Mit csinál Nehémiás, mikor ezt meghallja? Szinte megrendítő ez: napokon keresztül ül, sír, gyászol, böjtöl és imádkozik. Leírja a Szentírás az imádságának egy részét. Erről szeretnék most még röviden szólni.
a) Ebben az imádságban négyszer fordul elő ez a jelző: nagy. Ez jellemzi a helyesen lá-tó és imádkozó embert. Először is megvallja: tudja, hogy Isten milyen nagy. „Te nagy és rettenetes Isten vagy!” A népeknek az Ura, a pogányoké is, noha ők nem tudják. Az egész világmindenségé, hiszen a tied ez a világmindenség, te alkottad ezt, minden erőlködés nélkül a szavadra jött létre. Te elképzelhetetlenül nagy Isten vagy, akinek minden lehetséges. Milyen jó, hogy így borulhatok le előtted.
Tudatában vagyunk-e ennek, amikor készülünk egy istentiszteletre, vagy amikor itt elhangzik: a mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet? A nagy Istennel van nekünk dolgunk!
b) Nagyok a bűneink. „Nagy a mi bűnünk, amivel vétkeztünk ellened. Én is és az én atyámnak házanépe.” Ő otthon sem volt, amikor ezeket a bűnöket elkövették, mégis vállalja azokat a bűnöket, amiket az ő népe elkövetett Isten ellen. Ő egy a népével. Nem másokra mutogat: azok vétkesek, hanem azt mondja: mi vétkeztünk. Mégpedig nagyon vétkeztünk ellened, és fel is sorolja a szövetségszegést és és más bűnöket.
Ugyanúgy, mint a Himnusz: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben.” Nehémiás szereti a népét. Ismeri bűneit, és azt olvassuk: éjjel-nappal esedezik népéért Isten előtt. Volt-e már ilyen? Ma, amikor divat a nemzeti sorskérdésekről beszélni, és ki-ki vérmérsékletének, elégedetlenségének megfelelően kommentálja azt, hányan vannak, akik így tudnak könyörögni éjjel-nappal népünkért a nagy Isten előtt? Volt-e már olyan, hogy sírtál népünknek a bűnei miatt? Nehémiás sírt, de sírva is kegyelemért imádkozik.
Felszínes vélekedéseket elröppentgetni könnyű dolog, de komolyan venni az imaharcot, vállalni olyan bűnöket is, amiket nem én követtem el személy szerint, de amik miatt mindnyájan számíthatunk Isten ítéletére, vagy máris nyögünk alatta, és hinni azt, hogy a nagy Isten tud könyörülni, ez már sokkal nehezebb. Minket erre a feladatra hív a mi Istenünk, és erre ad itt példát Nehémiás is.
Beleborzongtam, amikor az a kifejezés is eszembe jutott a Himnuszból: „Lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre” — a több millió abortusz vajon nem ezt jelenti-e? Van itt miért bűnbánatot tartani és ezt nem ők, valakik csinálták, hanem Nehémiás azt mondja Istennek: mi. Mi valljuk meg ezeket a bűnöket, és mi kérünk tőled kegyelmet.
c) Ez a harmadik „nagy” az ő imádságában: tudom, hogy te nagy irgalmasságú vagy, és megtartod a szövetséget akkor is, ha mi megszegtük azt. Te nagy kegyelmű Úr Isten vagy. Nagy szabadítást készítettél, és nagy erő-vel sietsz a segítségünkre. Itt halmozza ezt a jelzőt: mert nagy a mi bűnünk, de még sokkal nagyobb a te kegyelmed. Ezért van értelme annak, hogy hozzád könyörgök. Csak ezért van reményünk arra, hogy van jövőnk, mert nálad készen van a bocsánat, és bővölködsz a kegyelemben.
Hisszük-e mi ezt igazán? Különösen itt most, a megterített asztalnál. Mert az igazi nagy szabadítás a Golgotán történt, amiért Pál apostol a Kolosséi levele elején így ad hálát: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneink bocsánata.” Nagy az Isten kegyelme, és mi egyedül ebben a kegyelemben reménykedhetünk.
Az úrvacsora egyszerű jegyei ma különösen is hirdetik nekünk az Úrnak halálát. Jó lenne, ha tudnánk magunkat is, egymást is biztatni a szép Halleluja énekkel: „Halljátok a nagy szabadítást, mely Jézusban lett a mienk. Ó bízd magad e kegyelemre, mely gazdagon árad feléd! Váltságát tedd a magadévá hidd, ez számodra is elég.” Nagy az Ő kegyelme.
d) És mi következik ebből? Ez az imádság vége: Aki ezt a nagy kegyelmet a nagy bűneire a nagy Istentől elfogadta, az maga is csodálkozik, milyen nagy hála ébred a szívében. Azt mondja: mi pedig téged akarunk szolgálni, és téged kívánunk félni. Nem tőled félni, hanem téged félni, vagyis: tisztelni, komolyan venni. Hálából az egész életünket neked szentelni.
Aki valóban elfogadta a nagy bűneire a nagy bocsánatot, annak ez már nem üres frázis, hanem a hétköznapok istentisztelete. Neked szolgálok, téged tisztellek, neked akarok élni. Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Felfakad az emberszívben az Istenbe vetett bizalom, feltétel nélkül kész tenni, amit Isten mond, önként, örömmel, nem kényszerből, nem parancsra — úgy úgysem megy. Elkezdődik a győzelmes élet, felragyog Isten dicsősége egy bocsánatot nyert bűnösön.
Látjuk-e, milyen nagy a mi Istenünk, látjuk-e, milyen nagyok a mi vétkeink, látjuk-e, hogy még ennél is nagyobb az Ő kegyelme, és azt megragadjuk-e hittel, örömmel? És ismerős-e ez a nagy hála, ami ennek nyomán fakad az ember szívében, és ami aztán minden cselekedetének az indítéka, motivációja lesz? Ha ez valóság az életünkben, akkor nem hiába voltunk itt ma.

Láttuk az előző alkalmakon, hogy Jósáfát nehéz örökséget vett át az apjától, de az uralkodása elején Isten néhány csendes esztendővel ajándékozta meg. Az ő legfőbb törekvése első perctől kezdve az volt: kereste az Urat, és nem imádta a bálványokat. Cselekedte is azt, amit Isten akarataként megértett, és tanította erre a népet. Egy kis csapatot szétküldött, mint afféle misszionáriusokat hónuk alatt az Isten törvényével, és a Bibliára tanították a tudatlan népet. Isten áldása kísérte az ő uralkodását.
Ma egy hete azonban láttuk, hogy a Gonosz csapdát állított neki, mint gyakran azoknak, akik komolyan akarják venni Isten akaratát. Rokonságba került északi szomszédjával, a testvérnép királyával, Ahábbal. Láttuk, hogy Aháb házát megfertőzte a bálványtisztelet. Pogány, vérengző, hatalmaskodó, kegyetlen felesége volt, és nagyon sokszor a feleség irányította a királyt is.
A rokonság miatt Jósáfát látogatásra indult egyszer hozzá, nem is egyedül, hanem nagy sokasággal, hadinéppel, és ott egy nagy lakomán sok minden történt, ami olyan pogány meg félpogány helyeken történni szokott. A lakoma csúcsán a vendéglátó megkérdezte vendégét és újdonsült rokonát, hogy elmenne-e vele visszahódítani ezt a bizonyos Rámót-Gileádot a szírektől, akik elvették tőle ezt a várost. Jósáfát azonnal igent mond. Olvastuk azt a szörnyű mondatot: Ahova te mész, oda megyek én is, amit te csinálsz, én is, amit a te katonáid, az én katonáim is.
Itt hagytuk abba a múltkor. Innen folytassuk most, mert alighogy kimondta ezt Jósáfát, valamit rossz érzése támadt. Akikben Isten Szentlelke van, akik egy kicsit is megtanulták már mit jelent az Úrra figyelni, azokban békétlenség lesz mindig, ha engedetlenek. Kívánom a testvéreknek, hogy így éljenek, hogy amikor engedetlenek vagyunk Istennek, azonnal jelez bennünk Isten Szentlelke. Sokszor nem tudjuk az első percekben még, hogy mit csináltuk rosszul, de érezzük, hogy valami nincs rendjén.
Nos, Jósáfát is érezte, hogy valami nincs rendjén, és akkor jutott eszébe: ő valamire igent mondott anélkül, hogy megkérdezte volna: Uram, mint akarsz, hogy cselekedjem? Hiszen ő hozzászokott ahhoz, hogy Istentől függnek a döntései. Hogy hirtelenkedhette el most ilyen felelőtlenül ezt a fontos döntést? Ha már előtte nem kérdezte meg, akkor most gyorsan utána. Igaz, hogy eső után köpönyeg, de jobb későn, mint soha. Kérdezzük meg az Urat!
Valószínűleg Ahábot meglepte ez a javaslat. Mit kell ezen kérdezni? Két király nagy egyetértésben elhatározott valamit, indulni kell a hadjáratba. De ha már ennyire kegyes ez a Jósáfát, ám legyen. Nehogy azt gondolja, hogy a szomszéd várban nem vallásos a nép. Majd ő megmutatja neki. Összeszedte az összes udvari prófétát, akiknek nem kellett a szájukba adni, mit mondjanak, tudták maguktól is, mit akar hallani a király, és a hamis próféta mindig azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Akkor fizetik meg jól. Kórusban elkezdték mondani, amit olvastunk: Vonulj föl, kezedbe adja Isten azt a várost!
Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság, meg ez a nagy harci kedv, ami ott pillanatok alatt támadt. Gyanús volt neki, hogy különösen azoknak van harci kedvük, akik nem is biztos, hogy el fognak menni a harcba. Ezek csak küldik a többit. S honnan tudják ők ilyen gyorsan, hogy mit akar az Úr? Kérdezte közülük valaki az élő Istent? — Megint csak Isten Szentlelke szokta jelezni azt, ha hamisan cseng valami. Isten nevében sok hazugságot és féligazságot mondtak már, és mondanak ma is. Akiben Isten Szentlelke van, az ismeri a jó pásztor hangját.
Jézus a János 10-ben pontosan és részletesen beszél erről: „Amikor a maga juhait kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent azonban nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” — Akik a jó pásztor juhai, azok ismerik a hangját, és nem tévesztik össze idegenek hangjával. Jósáfát is megérezte: itt valami nincs rendjén. S akkor feltesz egy már-már udvariatlan és erőszakoskodó kérdést: Nincs itt még valaki az Úr prófétája? Úgy tűnik, Aháb nem értette meg ezt a hangsúlyt, hanem dühösen válaszol: van még egy valaki, aki szokott prófétálni, de azt jobb, ha nem kérdezzük meg. Gyűlölőm őt, mert mindig rosszat mond nekem.
Nem ugyanaz a hang ez, amit Heródes mondott Keresztelő Jánosról? Gyűlölőm őt, mert nyilvánosan házasságtörőnek nevezett, — mivelhogy házasságtörő volt. Dávid nem gyűlölte Nátánt, amiért keményen rámutatott a bűneire, hanem igazat adott Istennek, és megalázta magát. Az Aháboknak azonban nincs fülük a hallásra. Az Ahábok nem azt akarják hallani a prófétától, mit mond az Úr, hanem azt, amit ők már előre az Úr nélkül elhatároztak. És ezek az udvari lebzselő próféták hozzá is szoktatták Ahábot ahhoz, hogy ez működik, és amikor az egyetlen igazi megszólalt, akkor ő volt a feketebárány. — Gyűlölőm őt, mert ő rosszat jövendöl.
Mit mond erre az Isten-káromló mondatra Jósáfát? „Ne mondjon ilyet a király!” Elgondolkoztató ez a mondat és ez a magatartás. Érzi, hogy itt valami Isten-gyalázás történik, mégsem mer egyértelműen oda-állni a testvér mellé, Mikeás mellé. Elvégre diplomáciai vizitben van. Itt nem lehet akármit mondani. Itt le kell reszelni a szögleteket. Itt elfogadhatóan kell csomagolni, amit ő gondol. Tiltakozik azért, mert valami szörnyűségnek tanúja, de nem úgy tiltakozik, mint ahogy Isten emberének kellene: egyértelműen, bátran, vállalva ezért a presztízsveszteséget is.
Odahívatják Mikeást, és érdekes a folytatás is. Amint láttuk, a követ előre tájékoztatja a prófétát. Azt mondja: nézd, — ugye érteni szokták sokan az ilyen bevezetőt. Figyeljen egy kicsit... — s akkor kigombol valaki néhány gombot, és kotorász a zsebében valami után. Világos, hogy mi következik. Nézd, a próféták egyöntetűen jót jövendöltek. Mondjad te is most azt a királynak.
Csakhogy az igaz prófétákat nem lehet megvásárolni. Mikeás azt mondja: csak azt fogom mondani, amit az Úr a számba ad. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy amikor megérkezik, ő is ezt mondja: Vonulj föl a város ellen, mert Isten a király kezébe adja azt! Nehéz feladat a bibliamagyarázóknak megindokolni, miért kezdte ezzel Mikeás.
Két feltételezés az, amit leginkább elfogadhatunk. Az egyik, hogy van ennek a kijelentésnek gunyoros éle. Ugyanolyan gunyoros, mint amikor Illés a Kármel hegyen a Baál prófétákat biztatta, kiabáljatok hangosan, hátha egy kicsit nagyot hall a ti istenetek, vagy alszik, s azért nem hallja az imádságot. Ez nyilvánvaló gúnyolódás volt. Lehet, hogy Mikeás is azzal kezdte, hogy elmondta azt, amit a kórus zengedezett előtte: vonulj fel szépen, az Úr a király kezébe adja — ugye ezt hallottad eddig ezektől. Lehet ennek ilyen hangsúlya is.
Vagy lehetséges az is — mert néhányan tapasztaltunk már ilyet —, hogy meggyengült Mikeás. Talán átfutott rajta: érdemes az árral szembe úszni? Nem hiábavaló ilyen hangos kórussal szemben egyedül képviselni az igazságot? — Gondoljuk el, négyszáz ember, ez olyan, mint amikor itt a földszint zsúfolásig megtelik. Négyszáz hamis próféta mondja. És az egyik még szemléltetést is tart: vasból szarvakat készít, és azt mondja: így ökleled fel az ellenséget. Ráadásul van képük Istenre hivatkozni: „ezt mondja az Úr.” Nos, ezekkel szemben jöjjön ő, aki eddig is mindig ünneprontó volt, mert azt mondta, amit Isten üzent? S mondja ő is azt. — Isten azonban olyan kegyelmes, nem engedi, hogy benne maradjon Mikeásban az igazi ige, hanem éppen Aháb kéri: „Hányszor eskesselek meg, hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében?”
Mikeás megbátorodik ettől, és akkor mondja ezt a szomorú prófétai látomást: Látom az én népemet, mint szétszóródott nyájat a hegyeken, amely nyájnak nincs pásztora. Szétszóródott nyáj? A vereség után menekülő sereg hasonlít ehhez. Ezek szerint vereség vár arra, aki Rámót-Gileád ellen felmegy?
Mit mondanak erre a királyok? Olyan szemléletesen írja le a Szentírás, hogy szinte magunk előtt látjuk. Samária főterén ott ül a két király két odavitt trónusfélén díszruhájukban, és így kérdezik a prófétákat: mondjátok meg, mit üzen nekünk az Úr! Vajon ez a külső is már nem szomorú árulkodója a lelkületüknek? Így kell az Istent megkérdezni? Pöffeszkedve, trónon feszítve, díszruhában? Nem sokkal inkább térden állva, zsákruhában? Ha valóban azért kérdezik, hogy amit mond az Úr, azt csinálják! De kinek jut ez itt eszébe?
Ki teszi azt, amit az Úr végül is üzent? Ki cselekszik annak megfelelően, amit az egyetlen igaz próféta, akinek a szájába valóban az élő Isten adta az üzenetet, mondott az ő megmentésükre? Senki! Aháb életében utoljára hallott most igét. Most még megtérhetett volna. Ebben a csatában ottmaradt, elesett, meghalt. Órák, napok választják el a halálától. Aki pöffeszkedik az élő Istennel szemben, aki nélküle is tudja, mit akar, és aki akkor is azt csinálja, amit ő akar, miután Isten akaratát megtudta, és kiderült, hogy az más, az halálra ítélte magát.
Miközben Isten szeretetének a csodálatos bizonysága ez, hogy még az ilyeneknek is üzen igét, még ezek után is küld oda egy igazi prófétát, még a hamis próféták is hallhatják az igazi hiteles igét, ilyen nagy a szeretete, ezzel egyidejűleg szomorú és tragikus jelenet is ez. Még meg lehetne térni. Még meg lehetne menteni emberek életét, családok épségét, elkerülhető lenne a gyász, a vérveszteség, — amit olyan ridegen tudnak mondani emberek. Még elkerülhető lenne a gyalázat, a vereség, és annak a következményei, de kit érdekel őszintén, hogy mit mond az Úr?
Itt mindenki eldöntötte magában, mit fog csinálni. Jó, kérdezzük meg, ha már valaki ennyire ragaszkodik hozzá. Ez is hozzátartozik a protokollhoz, hogy a vendég kívánságát teljesítjük. Legyünk túl rajta minél előbb. Lehet érezni Aháb egész magatartásán az idegességet, a nyugtalanságot, a bosszúságot. Azt mondja a követnek is: Siess hamar és hozd ide gyorsan Mikeást! Legyünk túl rajta. Aztán úgyis azt csináljunk, amit már elhatároztunk.
Mennyire engedjük, hogy befolyásoljon minket Isten az ő igéjével? Ezért volt szó két vasárnappal ezelőtt arról: hogyan jövünk istentiszteletre? Más, ha valaki csak a templomba jön, aztán letudja, és teljesen mindegy, hogy ott mit akart neki Isten mondani, ő úgy megy vissza, ahogy odajött. Ennél egy fokkal több, ha az istentiszteleten akar résztvenni. De az igazi az, hogy az élő Isten szavát akarja hallani azért, hogy azt azonnal teljesítse is. Vagyis azért jön oda, hogy változzék. — Láttuk, hogy ez a célja az istentiszteletnek. És Isten nagy szeretetének, kegyelmének a jele, hogy az Ő beszédével, szavával formálni akar minket. Megerősíteni a terhekhez, eligazítani a tanácstalanságunkban, feloldozni a bűn nyomasztó terhe alól.
Ott van-e bennünk ez a tudatos igény minden alkalommal frissen, amikor kezünkbe vesszük a Szentírást, amikor néhányan összejövünk beszélgetni az igéről, vagy amikor eljövünk ide igehirdetést hallgatni? Ez vezet-e bennünket: szólj, Uram, mert én azt akarom csinálni, akármit mondasz is. — Ennek itt, Samária főterén, híre-hamva sincs. Hadd mondják el a hamis próféták, nem baj, hadd mondja el az igaz próféta is. Mondjon, amit akar, mi úgysem azt csináljuk.
Vajon nem kísért-e minket is az, amit az első főnököm három éves unokájától olyan sokszor hallottam: Nagypapa, mondd meg, hogy mit akarsz, és akkor én azt csinálom, amit én akarok? Vajon nem ez a gyerekes, de mégis Isten ellen lázadó indulat az oka annak, hogy sokszor nem is értjük meg mit üzen az Úr? Nincs fülünk annak a meghallására.
Isten könyörüljön rajtunk, hogy minden ezzel kapcsolatos bűnünkből kiszabaduljunk, mert ha valaki úgy hallgatja: szólj, Uram, és én teszem, akkor csodák sorozata az élete. Akkor változik, tisztul, alakul. Isten használja, áldásával kíséri. Egyébként pedig csak a bűneit szaporítja. Mert az így visszapattant, visszautasított igék csak vádolni fogják az embert.
Aháb tehát egyáltalán nem is akarta meghallani, nem is hallotta meg Isten szavát, de Jósáfát... Neki azért kellett volna, hogy legyen füle a hallásra. Hogy lehetett ő is lelkileg ennyire süketté? Tulajdonképpen mindezek előtt kellett volna kérdeznie az Urat. Ez elmaradt. Elhamarkodta. Különleges helyzet volt a számára, könnyelműen igent mondott. Utána azonnal eszébe jut: jaj, mégis mit mond az Úr? Kérdezzük meg! — Ez volt az első lehetőség, hogy visszafordulhatott volna. A második az volt, amikor gyanúsan csengett neki a hamis próféták kórusa, és azt mondta: nincs valaki még az Úr prófétája, aki valóban azt mondaná? Még itt is visszafordulhatott volna. Akkor meg végképp megfordulhatott volna, amikor Mikeás ajkáról hallja a megdöbbentő próféciát: szétszóródott nyájhoz lesz hasonló a nép. Ezt nem akarhatja egy király és egy hadvezér!
Ehhez már nagy bátorság kell, hogy valaki elkésve megforduljon, de nem lehetetlen. Voltam tanúja néhány alkalommal, hogy hívő emberek engedetlenekké váltak, de Isten kegyelme utánuk nyúlt, és amikor elhangzott az őket kiigazító ige, akkor igazat adtak Istennek. Ez már sokkal nehezebb, mert azzal kell kezdeni, hogy vétkeztem, elrontottam, tévedtem. Meg azzal kell folytatni: meg lesz róla a véleményük másoknak. Mit szól Aháb, megszegi a szavát? Most egyeztek meg: együtt mennek, s most visszakozik? Mindenféle csúnyát mondanak ilyenkor: persze, mert ezek a kegyesek... Merjük-e vállalni, ha már az elején nem voltunk éberek?
Isten ad alkalmat. Jósáfátnak három alkalmat adott még. Nem volt bátorsága. Nagyon kell ám a bátorság az engedelmes keresztyén élethez!
Ez a mai ige több ponton is rámutat arra, hogy nem volt bátorsága Jósáfátnak. Ezekkel a kérdésekkel hadd fejezzem be ma este. Van-e bátorságunk mindenekelőtt megkérdezni az Urat, akkor mikor ez senkinek nem jut még eszébe?
A múltkor valahova meghívtak. Valamit meg kellett beszélni. Lelkesen nekikezdett a társaság. Egy valaki csendesen, de határozottan megkérdezte: nem kellene mindenekelőtt bölcsességet kérnünk Istentől? Ki-ki a maga hite vagy hitetlensége szerint zavarba jött, de őszinte, komoly imádsággal borultunk Isten elé. Bizonyos vagyok benne, ha nem így kezdjük el, egészen másként ment volna végbe a tanácskozás, és az eredmény is más lett volna. Ez nem formális dolog. Az imádkozó hívő tudja: honnan lenne bölcsessége, ha nem kéri? Amikor egy különösen nehéz kérdés előtt áll, micsoda kiváltság, hogy azt mondhatja: Uram, adj nekem most is felülről való bölcsességet. Magamtól csak elrontani szoktam a dolgaimat. Ez lényegileg hozzátartozik a hívő hétköznapjaihoz.
Van-e bátorságunk mindenekelőtt, akkor is, ha az nem illik a képbe, mint ott a nagy lakmározásban és dínomdánomban furcsa lett volna, ha Jósáfát azt mondja: most álljon meg minden, kérdezzük meg az Urat! De furcsa, vagy nem furcsa, ha neki az fontos, ha ő anélkül nem tud, nem mer, és nem akar dönteni, akkor vállalja ezt! Ahogy a múltkor mondta egy gimnazista fiú: egyedül ez olyan „ciki”. Mikeásnak is az volt, meg ma is az. Van-e bátorságunk így is vállalni? Aztán van-e bátorságunk ahhoz, ha nem voltunk idejében éberek, és eltévesztettünk valamit, de Isten figyelmeztet rá, visszafordulunk. Felismertük, hogy nem jó irányba haladunk, akkor ne menjünk tovább!
Jósáfát itt ment tovább, s a végén elment Ahábbal a végzetes csatába. Isten kü-lönös kegyelme volt, hogy őt nem lőtték agyon. Pedig őt vették célba. Aháb azonban ottmaradt, meg sokan ottmaradtak.
Van-e bátorságunk visszafordulni, vállalva a szégyent is? Késve is jobb engedelmeskedni, mint engedetlennek maradni. Van-e bátorságunk egyedül is vállalni az igazságot? Ha Isten adott annyi világosságot, hogy látjuk: ez nem jó, amerre most menni akarnak, emerre kellene. Ezek nem tiszta eszközök, ehhez ne nyúljunk. De ott nagy az egyöntetűség, — mint ahogy itt a hamis prófétáknál. Van-e bátorságunk szeretettel, — nem kioktatóan —, de határozottan képviselni az ige igazságát? Van-e bátorságunk odaállni azok mellé, akik merik képviselni? Mikeás merte képviselni, meg is volt róla a véleménye Ahábnak. És most Jósáfát úgy akarja kifejezni a Mikeás iránti szimpátiáját, hogy meg ne bántsa Ahá-bot. Ez általában nem megy. El kell dönteni, hova áll az ember. Ugrabugrálni a két ellenfél között nem lehet.
Van-e bátorságunk odaállni az Isten sokat szidott népe mellé? Azok mellé, akik azt mondják: a Szentírást, így ahogy van, igaznak tartják, Isten igéjének. — Ez ma nem népszerű, egyházi körökben sem. Akik azt mondják: Isten kijelentett akarata ma is időszerű és érvényes a házasságra, a szerelemre, a nemi életre, a pénzzel való bánásra, a pozíciókba való törekvésre, a gyereknevelésre... mindenre vonatkozóan érvényes ma is. Oda merünk-e állni melléjük? És ha őket szidják, vállaljuk-e, hogy minket is szidjanak velük együtt, mert színt vallunk.
De sok félénkséget szégyellnek a hívők utólag, amikor nem volt bátorságuk odaállni az Isten népe mellé! Mózesről olvassuk ezt a gyönyörű mondatot a Zsidókhoz írt levélben: „Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva a Krisztus gyalázatát, mert úgy ment, mint aki látta a láthatatlant.”
Mit választunk inkább? S van-e bátorságunk komolyan venni az igét, ha az egyszer ilyen világosan elhangzott, mint ahogy itt Mikeás mondta? Jósáfát nem vette komolyan. Azt olvassuk néhány verssel később: Jósáfát és Aháb pedig elindultak a hadba... — mintha mi sem történt volna. Akkor minek kérdezték meg Mikeást? Mert nem az Urat akarták hallani, vagy mert nem volt bátorságuk engedelmeskedni neki.
Egyre pogányabb világban élünk, ahol egyre nehezebb lesz ragaszkodni Isten kijelentett akaratához. Egyre inkább különcnek tűnik az, aki engedelmes akar lenni. Egyre több oldalról halljuk: nézd, mindenki ezt mondja, mondd te is ezt! Akkor jönnek a nagy indokok: a békesség kedvéért, a szeretet jegyében, a türelem jelszavával... s minden lehetséges, csak azzal szemben türelmetlen a világ, aki Isten akaratát következetesen cselekedni akarja. Ő legyen türelmes mindenkihez, fogadja el azt, hogy vele szemben türelmetlenek. Ilyen a világ. Ez ellen nem háborognunk kell, hanem egymást erősíteni abban, hogy maradjunk így is engedelmesek. Egyre inkább összemossák a dolgokat, elmosódnak a határok. Egyre természetesebb lesz, hogy azt mondjuk, ami népszerű, amit hallani akarnak.
Magától értetődő, hogy Istentől függetlenül szervezi meg az életét mindenki, és ó de sokféle vonatkozásban el lehet mondani, amit Mikeás ebben a látomásban látott: nincs ezeknek gazdájuk. Ki a gazdája ennek az országnak, a mi népünknek, az egyháznak, az életünknek, a gyerekeinknek, az ifjúságnak, az öregjeinknek? Ó de sokféle módon tapasztaljuk: nincs ezeknek gazdájuk. Pedig van gazdája ennek a világnak, csak aki tőle függetlenül akar élni, az nélküle marad, és abból ez lesz.
Mivel ezen a héten több estén összejönnek a keresztyének imádkozni, és mivel így szólított meg minket most Isten igéje, maradjunk néhány percig csendben, és nem hangosan, hanem mindenki magában, de ugyanazokért a dolgokért imádkozzunk. Szeretnék néhány imatémát megjelölni. Vigyük Isten elé ezeket ennek az igének az alapján.

Ha Isten segít minket, ezeken a vasárnap esti alkalmakon ebben az évben mindig egy-egy zsoltárt tanulmányozunk majd. Azokat vesszük sorra, amelyekben Isten bemutat minket önmagunknak, és amelyekben Ő is bemutatkozik valamelyik oldaláról. Hadd segítsenek el bennünket Istennek ezek a kijelentései helyesebb önismeretre és igaz Isten-ismeretre. Hadd ragyogjon fel belőlük minden alkalommal Isten kimondhatatlan nagy kegyelme.
A 14. zsoltárnak két kulcsszava van: bolond és értelmes. A Szentlélek azt mondja el itt Dávid által, hogy ki a bolond, és ki az értelmes — Isten szerint. Talán már a felolvasás során is láttuk, hogy egészen mások Isten szempontjai, amik alapján minősít bennünket. Súlyos dolgokat mond azokra, akik ilyen értelemben bolondok maradnak, és csodálatos ígéretek vannak azok számára, akik az Ő minősítése szerint értelmesekké váltak.
I.
Milyen a bolond ember? Azt olvastuk: a bolond legnagyobb tévedése az, hogy Istennek képzeli magát, és ezért ő dönti el, mi igaz, mi hamis, mi jó és mi rossz. A bolond így szól a szívében: nincs Isten, s azonnal odalép Isten helyére és elkezd istenkedni. Ezt deklarálta a francia forradalom, ezt fogalmazza meg minden ateista eszmerendszer. Azért bolond az ilyen ember, mert felvilágosultnak tartja magát, holott sö-tétben jár. Annyira értelmes, mint az, akit már körülvesznek a lángok, és úgy gondolja, azáltal menekülhet meg, ha tagadja a tűznek a létezését. Erről szól ez a zsoltár.
Ilyen bolondsághoz vezet az, ha valaki hallgat a kísértőre. A kísértő az első alkalommal is először csak finoman, óvatosan kétségbe vonta és vonatta az emberrel Isten igazmondását. Aztán észre sem vette az ember, hogy csú-szott be a csőbe, és a végén engedett a kísértőnek, akkor már az ellenkezőjét kellett hallania annak, amit Isten mondott: bizony nem haltok meg, — Isten azt mondta: meghaltok, ha vesztek arról a bizonyos fáról. A végén már Isten létét is tagadja az ilyen ember.
Azt mondja a zsoltár: a szívében mondja ezt az ember. Tehát nemcsak értelmi kételyei támadnak, nemcsak érzelmileg hidegedett el Istentől, hanem az egész belső szellemi műhelye totálisan megromlott. A szív az embernek a szellemi műhelyét jelenti, ahonnan a gondolatok elindulnak, ahol az érzések megfogannak, ahol az akarat döntései születnek. Tulajdonképpen az egész ember a szív. Amilyen a szíve, olyan az ember. Mint amikor a mérőműszerek elromlanak. Attól még működik, mondjuk a repülőgép, csak éppen nem jól mutatja sem a magasságot, sem a sebességet, sem az időt, sem az üzemanyag szintet... semmit. A műszerek megzavarodtak, és úgy repül. Nem nehéz kiszámítani, mi lesz ennek a vége.
Gyerekkori olvasmányaimból jutott eszembe Verne Gyula: Tizenöt éves kapitány című regényéből az a részlet, amelyben a hajó sötétlelkű szakácsa egy mágnest helyez el az iránytű mellé, hogy így eltérítse a hajót. Dél-Amerika helyett azután Afrikában érnek partot, ahol rabszolgakereskedők fogságába esnek.
A Biblia azt mondja, ez történt velünk is. Így járt az ember, amióta nem figyel Istenre. Bolond lett. Nem tudja felmérni a dolgok jelentőségét, nem érzékeli igazán azoknak a fontosságát, nem a megfelelő irányba halad az élete. Minden tévesen működik. Úgy tűnik: működik az egész, mint amikor a repülő még megy tovább, csak éppen megzavarodtak a műszerek, és ez életveszélyes. Közben az ilyen ember hallatlanul önhitt, büszke, magabiztos. Ő nem szorul senkire, legfőképpen senki tanácsára, legkevésbé Istenére. Ezért nevezi bolondnak a Szentírás.
Tulajdonképpen arról van itt szó, ami a megromlott házasságokban szokott történni. Egy ideig mindenki teszi a maga dolgát, csak éppen érződik: valahol recseg, valami közékerült, valami megzavarja. A szíve nincs rendben az embernek. A szeretet hiányzik belőle. Vagy egy munkakapcsolat is megromolhat így. Mindenki teljesíti korrekt módon a kötelességét, csak valakinek a szíve nincs már ott a munkában. Szíve szerint nem áll a munkatársa mellett. Borzasztó nehéz ezt kimutatni. Nehéz megfogalmazni racionálisan. Nehéz bebizonyítani, mégis tönkremegy miatta a kapcsolat és előbb-utóbb a teljesítmény is.
Nos, valami közbejött Isten és az ember közé. Ez elválasztja, és ezt így fogalmazza a zsoltáros: a szíve romlott meg, a szívében mondja: nincs Isten. Azt olvastuk: mindnyájan ilyenek. Kivétel nélkül, mindannyian így jövünk már a világra ezzel a totális romlottsággal. „Egyetemben megromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen egy sem.” Aki emberi mértékkel mérve a legjobb közöttünk, annak is romlott a szíve.
Pál apostol a Római levél 3. részében idézi ezt a zsoltárt, és egy kicsit meg is magyarázza egyik-másik állítását. Ezt olvashatjuk itt: „Amint meg van írva, nincsen egyetlen igaz sem; nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek. Nincs, aki jót cselekedjék, nincs egy sem.” (10-12. v.) S akkor felsorolja, hogy minden porcikánkra kihatott ez a romlottság: „Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel álnokságot szólnak, áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Szájuk tele van átkozódással és keserűséggel. Lábuk gyors a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békesség útját nem ismerik. Nincs istenfélelem az ő szemük előtt.” (13-18. v.)
Hogyan is lenne, mikor magát tekinti istennek az ilyen ember, és a szívében azt mondja: nincs Isten! Aki pedig már nem ilyen, hanem Isten ebből a sötétségből, bolondságból kiszabadí-totta, azt ezek a bolondok el nem viselhetik. Itt olvastuk: „gúnyolják, csúfolják azt, akinek az Úr a bizodalma, és megeszik az én népemet, mintha kenyeret ennének.” Aztán az ilyen bolond ember megszokja ezt az állapotát, úgy gondolja, nincs is más, eszébe sem jut, hogy lehetne más is. Ezt tartja természetesnek, s közben elfelejti, hogy Isten viszont figyeli őt. Azt olvastuk: „Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, van-e értelmes?”
Isten szeme, mint a röntgensugár áthatol a látszaton, a felszínen, és a lé-nyeg szerint ítéli meg az embert. A szí-ve alapján ítéli meg. Ha az ő szívében azt mondja: nincs Isten, akkor eszerint kapja az ítéletet. Akkor kezdenek el ezek a büszke bolondok rettegni. Így olvastuk itt: Majd rettegnek rettegéssel, mert kiderül: Isten igaz, és Isten ítél.
Jézus részletesen beszél egy ilyen bolond emberről. Ő nem gyakran használt ilyen kemény és bántó kifejezéseket, de az egyik példázatában valakit Ő is így minősített. Azt a gazdagot, akinek amikor többször egymás után nagy termése volt, akkor leromboltatta a régi magtárakat. Újakat, korszerűeket é-pített, és amikor minden tele volt, azt mondta: Én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél. Sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. — s itt használja Jézus ezt a szót: Bolond. Az éjjel meghalsz, és mi lesz azzal, amit gyűjtöttél, és mi lesz veled?
Miért volt bolond ez a gazdag? Nem azért, mert gazdag volt, hanem azért, mert teljesen kihagyta a számításaiból Istent. A legfontosabb összetevőt hagyta ki a számításaiból. Azt az Istent, aki egy mozdulattal áthúzhatja az ő egész számítását. Mivel kihagyta Istent, ezért nem gondolt a másik emberre. Eszébe sem jut, hogy megossza a nagy termést, megnézze, kinek nincs, s most, amikor ennyire telik, még szívesebben adjon. Távol áll tőle. Nem gondol a saját lelkére sem, csak a testére. Még amikor a lelkéhez beszél, akkor is a testére gondol. Figyeltük, mennyire bolond? Azt mondja: én lelkem, egyél, igyál, gyönyörködjél. Hát búzával akarja etetni a lelkét? Most búzából van sok. Azt mind betakarította, most ettől lesz a lelke boldog? Képtelen a testiség keretén túl gondolkozni. És nem gondolt a holnapra, csak ma, most... Sok javaid vannak... — Erre mondja Isten: bolond, az éjjel — még csak nem is holnapután vagy holnap —, most, ma éjjel meghalsz. Erre nem gondoltál. A jövőre nem, csak a pillanatra.
Aki Istent kihagyja a számításaiból, s azt hiszi, ő a maga istene, az szükségképpen nem gondol a másikra, nem gondol a lelkére, és nem gondol a holnapjára, és így csak bolond dolgokat tud csinálni. A legfontosabbakra nem gondol. Az ilyen életre üti rá Jézus ezt a bélyeget: hiába. Ő hiába gyűjtötte mindezt. Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt szenved...
Nos, ezt mondja itt ez a zsoltár a bolondról.
II.
És ki az értelmes? Három dolgot említ, szinte elbújtatva a keserű szavak közé a zsoltáríró. Értelmes az, aki Istent keresi. Az Úr letekint a mennyből, hogy meglássa, van-e értelmes, aki Istent keresi.
Értelmes az az ember, aki előtt világos, hogy kevés önmaga számára, hogy rászorul Istenre. Értelmes az, aki kapcsolatban akar maradni, vagy kapcsolatot keres az Ő teremtőjével, gondviselő Istenével. Aki keresi Őt, és ez azt jelenti: kitárja magát előtte. Nemcsak intellektuális ismereteket akar gyűjteni, nemcsak érzelmi felmelegedésre vágyik Isten iránt, hanem az egész belső lényét kinyitja előtte: csináljon vele Isten azt, amit akar. Ez a teljes bizalom a Biblia szerinti értelmes embernek a jellemvonása. Ez a fenntartás nélküli bizalom Isten előtt.
Ezt kérte Salamon, amikor király lett. Semmi más kérése nincs. Azt mondja: Uram, adj a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között. Mert enélkül kicsoda kormányozhatja a te nagy népedet? Istenválasza: mivel nem kértél nagy gazdagságot — azt is kérhetett volna, mint újdonsült király —, nem kérted az ellenségeid fejét, nem kértél dicsőséget, hosszú életet, hanem értelmes szívet: fogsz kapni értelmes szí-vet, és ráadásul még ezeket is megadom neked.
Az értelmes szív, ha megnézzük az eredeti szöveget a Bibliában, a halló szív. Salamon azt kéri: adj a te szolgádnak halló szívet, amivel hallom, mit mondasz, hogy legyek értelmes, aki érti a te gondolataidat, akivel lehet szót értened, Istenem.
Látjuk, hogy mindenütt a kapcsolat és az Istenre irányultság jellemzi ezt a magatartást. Nem éleselméjűségről van itt szó, hanem erről a nyitottságról: mondd, Uram, és kész vagyok engedni neked. Hozd rendbe a műszereimet, állítsd helyre, ami ott belül mélyen elromlott, és ami miatt a kívül működő is téves. Hozz helyre engem, tegyél a helyemre mindenestül. Hadd kerüljek vissza a veled való közösségbe.
Az értelmes ember keresi az Urat. Közösségre vágyik vele. És ebben a közösségben akar élni. Tudja, hogy ez a közösség maga az élet. Ez a teljes élet, ez az örök élet, ez az üdvösség. Az értelmes ember már itt a menny előszobájában él.
A másik, amit olvasunk a zsoltárban: az értelmes ember segítségül hívja az Urat. Megint csak helyesen méri föl a dolgokat. Tudja, hogy rászorul Istenre. Ebben, hogy segítségül hívja, benne van az alázat, hogy rád szorulok, de benne van az a bizalom is, hogy nem hiába hívlak téged segítségül.
Egyszer a Mi Atyánkot tanulmányoztuk alaposan, és akkor láttuk, hogy mindjárt az első mondata, amit Jézus mond, erre utal. Az Istenhez való helyes viszonyulás a kisgyermek bizalma és az alázat. Mert a kisgyerekek mondták az apjuknak: apu, és itt ez a megszólítás van. Jézus ezt használja. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, — az a szó szerepel itt: apu — s mindjárt utána teszi: ki a mennyekben vagy. Nem bizalmaskodik Mindenhatóval. A kisgyermek teljes bizalmával, de mélységes alázattal és tisztelettel járulunk eléje.
Nos, az értelmes embert ez jellemzi. Segítségül hívja, beszélget vele. És akivel beszélgetni lehet, az nyilvánvalóan létezik. Tehát nem mond ilyeneket: nincs Isten. Az értelmes ember nem az Isten létét vitatja, hanem az Isten jelenlétét keresi, és ott akar maradni mindig.
A harmadik, amit említ a Szentírás: az értelmes ember mindig Istentől várja a szabadítást. Ezzel fejeződik be a zsoltár: „Bárcsak eljönne a Szabadítás” — és ezt Istentől várja. Látja mindazt, ami még megköti: a bolondságból, a hitetlenségből, az istentagadásból, a ké-telyeiből már kiszabadult. Egy nagy szabadítás már történt az életében, de olyan sok nyomorúság köti még. A ré-gi természete még meg-megszólal, a testnek a gyengesége, a gondolatainak a fertőzöttsége... sok minden köti még. És maga körül is annyi nyomorúságot lát, amivel szemben tehetetlen. Amin tud és lehet, segít, de oly sokat kell nézni tehetetlenül.
Ez a teremtett világ fohászkodik és nyög a sok nyomorúság miatt, de mi várjuk a Szabadítót. Jézus Krisztus a kereszten elvégezte a nagy szabadítást, de még megmaradt a test nyomorúsága, sokféle nélkülözés, a halálnak a tehertétele. És Ő visszajön még egyszer, hogy ezektől is megszabadítson. Mi várjuk a Szabadítót.
Szabadító az Ószövetség nyelvén, a zsoltár nyelvén: Jehósúa. Ez magyarítva: Jézus. Várjuk azt a szabadítót, aki egyedül tud mindenféle kötelékből megszabadítani. Akinek már testtélétele előtt azért adta ezt a nevet a Mindenható, mert így olvassuk ezt: nevezd Őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. Erre egyedül Ő képes. Az angyalok karácsony éjszakáján így jelentették be: született néktek ma a Szabadító, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.
A Római levélben is, az után a szomorú felsorolás után, amit az imént idéztem, Pál apostol ezt írja: megigazulván ingyen, az Ő kegyelméből, a Krisztus Jézusban való váltság által. Itt is az a szó van: szabadítás által.
Egyedül Ő tud minket megszabadítani mindabból, ami most megnyomorít, megterhel, de Ő tud megszabadítani mindenkit az önistenítésnek a tévedéséből is, amikor bolondságában még azt mondja az ember: nincs Isten, s ezért ő lép Isten helyére. Aki felismeri és elismeri, hogy Ő a Szabadító, az lépett át a bolondok közül az értelmesek közé. Isten minket mindnyájunkat értelmes életre akar elsegíteni. Engedjük-e, hogy az Ő szabadítását véghezvigye az életünkben?
Aki értelmes emberré lett a Jézus Krisztusban megjelent szabadítás által, annak a szívét betölti az öröm. Ez a két utolsó szava ennek a zsoltárnak: „Örül majd Jákób, és vígad Izráel.”
Ha tovább olvassa az ember a zsoltárokat, akkor a 16. zsoltárban ennek a részletes kifejtését találja, ahol már nem annyira azt írja le a zsoltáros, hogy milyen a bolond ember a szó ilyen értelmében, hanem: mi jellemzi az értelmes embert. „Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen.” — A bolond azt mondja: nincs Isten, az értelmes már felismerte és elismeri Őt Urának.
„Az Úr az én osztályos részem, te támogatod az én sorsomat. Az én részem kies helyre esett. Áldom azért az Urat, Ő ad nekem tanácsot. Az Úrra nézek szüntelen. Ezért örül az én szívem és örvendez az én lelkem. Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”
Pedig a bolondok gúnyolják az ilyeneket. Pedig az élet sokféle nyomorúsága miatt ők is szenvednek, még jobban szenvednek, mint a bolondok, mert nekik fáj a bolondok bolondsága is. Szeretnék őket is Jézus szabadítása által értelmes életre segíteni. De mindezen nyomorúságok között is örvendez az ő lelkük. És tudják, hogy ez az ö-röm, ami itt megjelent a szívükben, csak kezdete annak, ami majd odaát véglegessé válik, és egészen kiteljesedik. „Teljes öröm van tenálad. A te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”
Ez azonban azzal kezdődik, hogy felismeri valaki, hogy így Isten nélkül én is bolond vagyok. Engedem, hogy Jézus Krisztus megszabadítson, és az Isten gyermekeinek a szabadságában kezdek el élni. Úgy, hogy: te fogod az én kezemet, te tanácsolsz engem, te vagy az én Uram, és én azt teszem, amit mondasz. Eközben egyre többet kapok az osztályrészemből, az örökségemből, ebből az elvehetetlen, csöndes örömből, ami még a gyászt is beragyogja itt, ami minden kétségbeejtő körülmény fölött is ott ragyog, és ami egyszer majd véglegessé és tökéletessé válik.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy átéljük a szabadító Krisztusnak ezt a nagy szabadítását, és Isten reánk is azt mondhassa: az Ő értelmes szolgái vagyunk.

Azért, hogy egy kicsit felfrissítsem az eddigieket, hadd ismételjem el a legfontosabbakat, amiket eddig hallottunk. Láttuk, hogy Jósáfát a már kettészakadt ország déli részének a királya volt, tehát ott uralkodott, ahol a dávidi dinasztia apáról-fiúra adta a királyságot. Tőlük északra a másik fél ország terült el, amelyik örökölte az Izráel nevet, a délit Júdának nevezték, és északon egymást követték a hitetlen, istentelen királyok.
Láttuk, hogy ugyanaz volt jellemző arra az akkori északi országrészre, ami ma például a mi országunkra. Azt a három idegen szót, ha akkor használták volna, akkor gyakran lehetett volna olvasni akkori újságokban, ha lettek volna: Tolerancia, — türelmesnek lenni mindenkivel szemben, miközben az Isten népével szemben nem türelmesek a többiek, mint ahogy ma is így van. Pluralizmus — mindenki hadd vallja azt, ami neki tetszik, hiszen a teljes igazságot úgysem ismerheti meg és vallhatja senki, valami igazságmozzanatra mindnyájan eljutunk, illetve az egy igazsághoz többféle úton is el lehet jutni. Virágozzék minden virág! Végső soron mindenkinek igaza van, oda lehet eljutni ezen az úton. Szünkretizmus, ami azt jelenti: melyik az a nagyképű vallás, amelyik azt meri állítani, hogy ő az igaz és a helyes. Mindegyikben vannak szimpatikus vonások, s tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha összegyűjtenénk ezeket, s csinálnánk egy közöset. Innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi, ahogy azt a New Age mozgalom próbálja megvalósítani. Ez jellemezte tehát az északi országrészt.
Délen voltak olyan királyok, akik komolyan vették Isten igéjét, az Ő tisztelését, de köztük többen voltak, akik arra vigyáztak: nem szabad ezt túlzásba vinni. Például Jósáfátnak az édesapja, az a bizonyos Ászá király, aki kiirtotta a bálványokat, de nem mindet. Lerombolta a bálványok tiszteletére épített oltárokat, de nem mindenütt. A szíve mélyén talán komolyan vette az igaz Isten igaz tiszteletét, — na de azért vigyázni kell, mert olyanok is vannak, akik ezt nem veszik jó néven. Azért a népszerűségét ne veszítse el az ember, nem szabad túlzásba vinni a hitet, az Istennek való engedelmességet, a szent életet. Egy kicsit Istennél, egy kicsit a világban, és aztán majd csak eldöcög a szekér így valahogy. El is döcögött, mert negyven hosszú évig uralkodott, és utána elég nehéz állapotban vette át Jósáfát, az ő fia, az országot.
Jósáfátról láttuk, hogy a legfontosabb számára az volt, hogy az élő Istennel szoros közössége legyen. Azt olvastuk: kereste az Urat, atyái Istenét, és nem kért segítséget a bálványoktól. Hiába lett volna talán népszerűbb így, ő azt mondta: csak az Urat, csak Őbenne bízzunk, ez a legfontosabb. Ezt követte az, hogy amit megértett Isten előtti csendjében, azt csinálta is. Nekilátott a bálványdöntögetésnek.
Láttuk továbbá azt, hogy a Bibliát megismertette az emberekkel. Egy kis csapatot lévitákból, papokból, fejedelmekből elküldött, hogy járják be az országot, és náluk volt az Úr törvénye A népnek szüksége van világosságra, világosság leginkább Isten igé-jéből árad, és nem ismerik, ezért is tévelyegnek. Tanítsátok meg őket az Isten gondolataira, kijelentésére, akaratára, igéjére! A közállapotok attól fognak leginkább javulni. Más lesz a házassági erkölcs, a munkaerkölcs, minden más lesz, ha Isten igéje bekerül az emberek fejébe, onnan leszivárog a szívükbe, és lesznek bizonyosan többen, akiknek az életvitelét is meghatározza. — Így gondolkozott Jósáfát.
Ebből az következett, hogy Isten adott neki nagyszerű gondolatokat. Tudta, mikor mit kell csinálni. Megszervezte Jeruzsálemben a helyőrséget, a határon a kritikus pontokra megfelelő csapatokat állított, és noha békeidő volt, néhány évig nagy nyugalom, mégis rendkívül tudatosan, koncepciózusan kiképzett egy ütőképes hadsereget, hogy ha esetleg szükség lesz, sosem lehet tudni... akkor meg tudjanak mozdulni. Isten adott neki bölcsességet, és úgy védte az ellenségeitől, hogy az ellenségeinek a szívébe félelmet oltott. Egy kicsi ország, maroknyi hadsereggel, körülvéve ellenségektől. Mi lesz ebből? Isten megoldása az, hogy az ellenség kezd félni tőle. És még a nagy ellenség, a filiszteusok is, ajándékokat hoztak és udvaroltak Jósáfátnak, nem kellett félnie támadástól.
Így telt el néhány esztendő, és akkor jött a csapda. Erről szól a mai szakaszunk. Akkor olyan helyzetbe került Jósáfát, ahol nem volt elég éber. Nem mert nemet mondani valamire, nem ismerte fel, hogy a kedves ajánlat vagy a kínálkozó lehetőség mögött az ellenség van ott, és az ellenség arra törekszik, hogy megtévessze, ha lehet, még a választottakat is. Ez itt ebben az esetben sikerült.
Rendkívül tanulságos ez a néhány mondat, amit most hallottunk. Adja Isten, hogy valamennyire világosan el tudjam mondani ennek az üzenetét!
Három lépcsőn akarja levezetni a sátán Jósáfátot. Nem nézi tétlenül az ördög soha azt, ha valaki Istennek engedelmes, ha eltökélten, elszántan, elkötelezetten Isten útján akar menni, és még másokat is arra segíteni, meg azon vezetni. Jósáfát ezt tette. Nem mindig durván támad, azonnal felismerhető módon.
Az Újszövetség kétféle támadási módját említi meg az ördögnek: „Mint ordító oroszlán, szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” — ez feltűnő; vagy „Mint a világosság angyala”, beférkőzik a hívő körökbe is, az egyházba is, és úgy próbálja tőrbe ejteni a Jósáfátokat. Itt ez az utóbbi történt. (1Pét 5,8; 2Kor 11,14)
1. Mi volt az első lépcső? Ezt olvastuk: „Jósáfátnak noha nagy gazdagsága és dicsősége volt, Aháb sógorává lett.” Sógorává lett Ahábnak, az északi királynak, akinek pogány felesége volt, a hírhedt, rettenetes Jezábel, aki pogány papokkal árasztotta el Isten népét és az országot, és bármilyen kegyetlenségre képes volt. Ő volt az állandó rossz tanácsadója a férjének. Aháb meg egy kicsit „papucs” volt. Nem volt elég határozott. Néha felébredt a lelkiismerete, de befolyásolható volt, és Jezá-bel tudta, hogyan kell befolyásolni.
Miért kell Jósáfátnak sógorságot szerezni egy ilyen családdal? Mi indokolja ezt? Úgy tűnik, semmi. Ilyenkor szokták kérdezni az emberek — én többször találkoztam már ezzel a kérdéssel: miért csináltad ezt? A válasz: miért ne? Hát miért ne? Azért ne, mert Isten világosan megtiltotta az Ő népé-nek, hogy pogányokkal összeházasodjanak. Például ezért ne! És ez önmagában elég, ha Istennek van egy határozott parancsa. Aháb és Jezábel gyerekei félpogányok voltak.
Ez a bizonyos sógorság úgy történt, hogy Jósáfát a fiának, Jórámnak, feleségül kérte Ahábék egyik leányát. Ezt teljesen a szülők döntötték el akkor. De még ha Jórám lett volna szerelmes abba az Atáljá nevű kislányba, akkor is megpróbálom józanítani. Beszéljük meg: nem akarlak feltétlenül lebeszélni, fiam, de tudod te, kifélék azok? Az van az igében is a szülőkről: „Akik gyűlölték az Urat”. — Kell neked egy ilyen lány, akinek a szülei gyűlölik az Urat? Kérdezted az Urat, mikor ezt akarod feleségül? — Itt nem erről volt szó, hogy Jórám szerelmes lett, hanem apuka így döntött, és megbeszélte a két apuka egymással. Miért kell odamenni egy ilyen házba a fiamnak lányt kérni?
Ne találgassuk, miért, mert a Biblia nem szól erről. Politikailag, gazdaságilag előnyös lépésnek tűnt ez. Két kicsi nép királyi családja összeházasodik, mindenképpen megerősíti mind a kettőt. Nem tudjuk, milyen meggondolások. Az biztos, hogy ez utálatos volt Isten szemében. Olvassuk is ezt később, Isten prófétát küld Jósáfáthoz, és elmondja neki: nem tudtad, mit csináltál akkor. Nem kérdezted az Urat, nem gondolkoztál, nem imádkoztál. Később ezt olvassuk erről a menyéről: „Amikor Atáljá látta, hogy meghalt a fia, kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát.” Júda királyi háza Jósáfát és az utódai. (Egy kicsi fiút sikerült csak valakinek kimentenie, és ő aztán később Isten-áldotta király lett. — 2Krón 22,10)
Sógorságot szerzett Ahábbal. Ez ártatlannak tűnő mondat.Mi kifogásunk van ellene? Mindenki azzal szerez sógorságot, akivel akar. Biztos? Isten gyermeke nem! Ha meg ilyen felelős pozícióban van, akkor végképp nem! Ennyit sem engedhet meg magának? Nem bizony! Neki azt kell kérdezni: Uram, te mit engedsz meg nekem? Egy elkötelezett, felelős hívő ember semmit sem engedhet meg magának! Ugyanakkor teljesen szabad, mint az Isten gyermeke. Szabad arra is, hogy minden lépése előtt komolyan kérdezze az Urat: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És szabad arra, hogy képes is azt cselekedni. A kérdés: akarja-e? Nem esik-e abba a hibába, hogy „vannak semleges lépések. Ennek semmi köze a lelki élethez.” Hogyne lenne! Kihatott az egész életre. Ez tehát mindenképpen hibás lépés volt Jósáfát részéről, hogy Ahábékkal szerzett sógorságot.
Pál apostol részletesen ír erről a problémáról: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Kö-zöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” (2Kor 6,14-18)
Majd erre még visszatérünk, hogy ez mit jelent valójában. De Jósáfát itt belehajtotta a fejét olyan igába, hogy hitetlenekkel került közös vállalkozásba, közös családba, közösségre. Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke nem szereti a hitetleneket, — sőt, Isten gyermekei tudják igazán szeretni a nem hívőket is mentő szeretettel. Nem azt jelenti, nem tiszteli őket, nem segíti, nem védi, nem dolgozik jókedvűen együtt velük, nem fog össze mások segítésére. Dehogynem! Csak közösséget nem vállal velük, mert mihelyt a világ szeretése, tehát az Isten nélküli gondolkozás szeretete jellemzi a hívőt, kilépett az Istennel való közösségből, s attól kezdve bármi rossz megtörténhet vele. Sodródik. Elragadja a világ, és egyre mélyebbre kerül, mint ahogy itt Jósáfát is. Ez volt az első lépcső.
2. A másodikat így olvassuk: „Néhány év múlva elment Ahábhoz Samáriába, és Aháb sok juhot és marhát vágatott le neki meg a vele levő hadinépnek.” Hát ez ellen mi kifogásunk van? Meglátogatja a rokonát. Egyik király a másikat. Szomszédok összejönnek. Ezt csak dicsérni lehet. Minél gyakrabban tegyék, beszélgessenek jót. Mi rossz van ebben?
Az, hogy Jósáfát nem egyedül ment. Nagy néppel ment. Ez protokolláris látogatás is volt. Aháb meg kitett magáért. Levágatott sok juhot és marhát Jósáfátnak és a vele levő hadinépnek. Nagy lakoma volt, amúgy Aháb módjára. Itt nincs leírva pontosan, hogy mit csináltak, de más helyekről tudjuk, hogy ilyenkor nem maradt el a bor, nem maradtak el a táncosnők, és nem maradt el a bálványoknak bemutatott áldozat. Mit keres ezen Jósáfát?
Egy olyan ember, akinek az Istennel való közösség a legfontosabb, aki a Bibliát népszerűsíti az országban, aki azt, amit megértett az igéből, csinálja is, és ezen sok áldás van. Isten emeli őt egyre magasabbra, megvédi az ellenségektől, elhalmozza gazdagsággal, tekintélyt ad neki mások előtt. Mindent Istentől kap ajándékba. Hogy meri ezt megcsinálni, hogy hátat fordít Istennek?! Elköveti azt a szörnyűséget, hogy részt vesz egy tivornyán, amelyik a pogány bálványoknak bemutatott áldozatba torkollik. Ezt is megengedheti magának?
Testvérek, aki egy kicsit megenged magának abból, amit Isten utál, az egyre mélyebbre csúszik ezen a lejtőn. Bizony, ilyenkor nagyon is meg kell kérdezni: Jósáfát, mit keresel az ilyen tivornyákon?
Ugyanaz történt nagycsütörtökön Péterrel is, és tőle is meg kell kérdeni: mit keresel ott? Azokkal együtt melegszel egy tűznél, akik néhány órával előtte letartóztatták Mesteredet? Mit keresel ott, Péter? Az nem a bizonyságtétel helye. Nem is hangzott el bizonyságtétel, csak Krisztus-tagadás. Oda nem küldött téged a Mestered. A te nagy szíved vitt oda, hogy lássad, mi történik vele. Hát lásd, mi történt veled! Amikor valaki egy lépést is mer tenni Isten gyermekeként úgy, hogy nem kérdezi az Urat, vagy tudja is, hogy az engedetlenség, de ennyit még megenged magának, abból mindig tragédiák következnek.
Néhányszor hallottam már őszinte beszámolót erről. Egy fiatalember mondta el, akinek Isten új életet ajándékozott egyik nyáron. Szilveszterre nagy szeretettel meg erőszakosan hívták a régi barátai, hogy elment velük egy buliba. Azt mondja: éjféltájt, amikor mindenki be volt „állítva” egy kicsit, körülnézett: hol is van ő? Vágni lehet a füstöt, megsüketül már a bömbölő zenétől. Nincs egy józan ember, folyik a trágár beszéd. Akárhova néz, mindenütt parázna jelenetek. Mit keres ő itt? Valósággal megijedt attól, hogy jöhetett ő el ide. Vette a kabátját, és hazament. Ő még érzékelte.
Nem tudjuk, Jósáfát érzékelte-e. Úgy tűnik, itt nem. Kell később egy prófétai kemény beszéd, hogy észbe kapjon és bűnbánatra jusson. Komolyan kell vennünk azt, amit Jézus többször is mondott: „Legyetek éberek és józanok!” Az előbb idézett péteri ige is így kezdődik: „Legyetek éberek, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” Nem lazíthatunk így lelkiképpen egy pillanatra sem. Ez nem azt jelenti, hogy az ember örökké görcsöl, hanem azt jelenti: mindig az Úrra néz. Akárki akárhova hívja, mit ajánl, ígér, fenyeget — Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? És majd látni fogjuk, ha Isten éltet minket, hogy lehet, hogy kórusban tanácsolnak valamit úgynevezett próféták, és egy valaki mond mást, de az az egy valaki lesz az Úr szava esetleg. A nép szava nem Isten szava, — a Szentírás, Isten szava.
Jósáfát, aki másoknak a Szentírást ajánlotta, itt most mintha becsukta volna a szemét. Itt már sodródik. Ha már megvendégelik, utasítsa vissza? milyen udvariatlanság ez? Kerülünk ám néha ilyen kényelmetlen helyzetekbe. — Milyen szeretetlenek a hívők, hogy abban nem vettek részt. — Egyszer te is megteheted, attól nem veszíted el az üdvösségedet. Hallunk ilyesmit, és az ember gyáva arra bizonyos helyzetekben, — noha mindig bátran döntött addig Isten mellett, — hogy ott, abban a helyzetben is hű maradjon hozzá, és nemet mondjon valamire, ami Istentől idegen.
Ez igen hálátlan és kényelmetlen feladat, és sokan félnek nemet mondani. Ha kifejezett bűnről van szó, még arra is gondol az ember: ó, hát Isten kegyelmes, majd megbocsátja. És Isten valóban kegyelmes, de a lelki kárt nem kerülheti el az ember. Isten adjon nekünk éberséget!
Hadd idézzek egy kicsit közönséges, és templomba, szószékre nem nagyon való közmondást, de illik Jósáfát tragédiájához: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Jósáfát itt Aháb-féle istentelenek közé keveredett, és hova vezetett ez?
3. Egyszer csak megszólal Aháb — elolvastam a párhuzamos helyet a Királyok könyvéből is, az volt az érzésem, egy kicsit már alkoholosan —: Kié is Rámót-Gileád? Kié az a város, amit a szíriaiak elraboltak tőlünk? Nosza, menjünk, foglaljuk vissza! Egy ilyen horderejű döntést nem lehet „pityókásan” és egyedül meghozni. Az ilyesmit értelmes, higgadt, józan emberek meg szokták tárgyalni. Aztán kiszámítják: mivel járhat az? Gondolkoznak. De amikor gondolkozni sem tud valaki, csak felröppent egy ötletet, és nosza gyerünk... Ez nem komoly dolog.
És mit mond Jósáfát? „Elmegyek, akárcsak te, és az én népem, akárcsak a te néped; veled leszünk a háborúban!” Hát eddig éppen azért áldhatta meg őt Isten, mert nem ment oda, ahova Aháb ment. Meg nem küldte oda a seregét, ahova ő küldte. Mert ő más úton mert járni, az Isten útján. Hát így teheti áldássá még az Ahábok számára Isten a Jósáfátokat, a hitetlenek számára a hívőket, ha mernek mások maradni. Ha a só só marad, akkor fogja megízesíteni az ételt. Ha a gyertya világít, akkor lesz a sötétben láthatóvá sok minden. Ha az marad, akivé Isten formálta, akkor is, ha ez mindenestől elüt a környezetétől. Ezt adja fel Jósáfát?! És ilyen könnyen?
Valóban ijesztő ez. Elindulni nem szabad! Az első lépés volt rossz. Ne legyen Aháb a sógorom! Majd ad Isten az én fiamnak valaki mást. Meg majd találok én más szövetségest, ha esetleg arra gondolt, hogy ketten erősebbek leszünk, mint egyedül. De nem az istentelennel fogunk kezet! Az istentelent szeretjük, ha kell segítünk neki, védem a becsületét, tisztelem őt őszintén, de nem harcolom az ő harcait. Ami neki hirtelen eszébe jut, arra nem szabad azt mondani: jó, akkor megyek én is, meg a seregem is. Ott leszek, ahol te vagy. Még akkor sem, ha ezek után illett ezt mondani. Hát ha rokonok, meg ha megették a nagy lakomát, akkor most tiltakozzék? Egyre nehezebb nemet mondani, minél lejjebb csúszik az ember. De még presztízsveszteség árán is nemet kell mondani, ha valaki végre világosságot kapott.
Heródes jutott az eszembe, aki szintén ilyen könnyelműen megígérte ott a születésnapi lakomán: kérj, amit akarsz, mondta Salómének, a tizenéves kislánynak, és megadom neked. Akkor anyja tanácsát hallja: kérd a Keresztelő János fejét. S a kislány megy, és gépiesen mondja. Heródes kétségbeesik: erre nem gondoltam, de a vendégekre való tekintettel, jobb meggyőződése ellenére, mégis lefejezteti Keresztelő Jánost. Többször gondoltam arra: mi lett volna, ha azt mondja: vállalom az „égést”, megszégyenülök, meg lesz a véleményük rólam, de ezt nem! Bocsánat, ez nem jutott eszembe, nem gondoltam, hogy ilyet kértek. Ezt nem teljesítem! Vállalom a szégyent. Miért mondtam olyan könnyelműen, hogy akármit kérsz...
Inkább vállaljuk a szégyent, minthogy tovább csússzunk a lejtőn! Mert ebből aztán borzalmak következtek, ebből a közös hadjáratból. — A későbbiek során fogjuk látni.
A Példabeszédekből az a mondat jutott eszembe: „Aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki tönkretesz.” (18,9) Hívő ember nem viselheti magát lágyan. Az ilyen döntésekben különösen nem, hogy az Istennek kedves vagy utálatos. Az én Uram mondja ezt nekem, vagy egy istentelen kollega Aháb javasolja? Nem viselhetjük lágyan magunkat. Edzett lelki magatartásra van szükség, mert nem könnyű megmaradni mindvégig azon az úton, amelyikre minket Jézus Krisztus hív.
Csak megemlítem, s gondolkozzunk rajta otthon. Ezt a nagyon kényes kérdést érinti ez a néhány mondat, ami a mai igénk volt: Isten gyermeke és a világ. A hívők és a nem hívők kapcsolata. Amikor azt mondom: nem hívők, szándékosan nem mondok hitetlent, mert semmi megvetőt vagy bántót nem szeretnék ennek a zöngéjéhez kapcsolni. Ő még nem hívő, lehet, hogy egy hét vagy év múlva már testvérek leszünk a Krisztusban. Nekünk így kell néznünk mindenkire. Nagy szeretettel, de tudva azt, hogy közös vállalkozásaink nem lehetnek, mert nem közös az Urunk. Más parancsol nekünk, meg nekik. Ha valaki Isten gyermeke, neki az élő Isten parancsol, Isten-uralom érvényesül az életében, a nem hívő életében meg bűnuralom érvényesül, amit ő úgy él meg: én-uralom, de nem Isten-uralom. Ha más a parancsolónk, hogyan csinálhatnánk ugyanazt? Akkor nem lehetnek közös hadjárataink. Másért harcolunk, mások az eszközeink is, más célokat tűz elénk a mi Urunk, és ezt vállalni kell.
Erre mondják: a hajó a vízben van, csak a víz ne kerüljön a hajóba, mert az azt jelenti: léket kapott és elsüllyed. Az Isten népe ebben a világban él, csak a világias, Isten nélküli gondolkozás ne kerüljön az Isten népe közé, mert annak szörnyű következményei lesznek.
Jeremiásnak mondta ezt élesen Isten: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk akkor sem, ha emiatt nem leszel népszerű előttük. Hol van az a Bibliában, hogy népszerűnek kell lenni? Jézus népszerű volt? Minden oldalról lőttek rá! Aki ismeri a célt, és ismeri azt az Urat, aki elhívta erre az útra, az ilyen körülmények között is ragaszkodik hozzá, vállalva minden áldozatot, amivel ez esetleg jár.
Ez felvet ilyen nehéz kérdéseket: kikkel barátkozzék, vagy barátkozhat Isten gyermeke, és milyen szinten? Felveti a házasságra nézve is, hogy hitetlenekkel, felemás igában? Felveti a különböző felekezetek és vallások egymással való kapcsolatkeresését illetően is azt: Isten szerint való ez? kényesebb kérdések, de ezekben minél inkább tisztán kell látnunk. Ne riasszon vissza az, ha az engedelmességünket úgy minősítik: különc vagy, külön utakon jársz, szeretetlenség ez. Minősítsék, ahogy akarják. Szeressem őket nagyon, de arról az útról, amelyik az életre visz, ne hagyjam magam eltéríteni!
Ha Isten segít minket, folytatjuk. Engedjük most, hogy ez ülepedjék bennünk. Hadd kavarjon fel esetleg álmegoldásokat is bennünk, és jó lenne, ha megoldatlan kérdéseinkre Istentől kérnénk választ.

Az ünnepek után még egy vasárnapi szünetet tartsunk a Tízparancsolat további tanulmányozásában, mert már az ünnepek előtt is és alatt is többen feltették ugyanazt a kérdést, amire jó lenne az év elején mindjárt közösen választ keresnünk Isten igéjéből. Ez a kérdés pedig úgy hangzott: egyáltalán mi értelme van istentiszteletre összejönni az embereknek? Mi az istentisztelet célja? Miért éppen ilyen elemekből épül fel a mi istentiszteletünk?
Úgy gondolom, fontos, hogy elhangzottak ezek a kérdések, mert jó, ha az ember tudja, hogy mit miért csinál, és tulajdonképpen mi történik, amikor valamit tesz. Isten igéje többször is beszél arról, hogy mi az istentisztelet célja, és milyen az igaz istentisztelet. Erre a kérdésre keressük ma a választ, és adja Isten, hogy ennek az eredménye az legyen, hogy áldásosabbak lesznek ezentúl istentiszteleteink.
Az istentisztelet léte Isten parancsán nyugszik. Ő rendelkezett úgy, hogy időnként „legyenek szent összegyülekezések.” Ő rendelte az ünnepeket is, hogy a hétköznapok sorában legyen néha megállása az embernek, és legyen olyan alkalom is, amikor nemcsak egyénileg és családonként, hanem a nagy közösségben mint Isten népe, megáll az élő Isten előtt, és meghallgatja, hogy Isten mit mond neki. Az istentisztelet tulajdonképpen csodálatos párbeszéd: Isten szól az Ő népéhez, és a nép válaszol Istene szavára.
Nem tudom, ki gondolt már arra, hogy maga az az egyszerű tény Isten mentő szeretetének a bizonyítéka, hogy itt vagyunk most ezen az istentiszteleten. Lehetnénk valahol egészen másutt is. Talán ott, ahol tavaly ilyenkor még voltunk, vagy néhány évvel ezelőtt. Isten gyöngéd, előlegezett, örökkévaló szeretetének a bizonyítéka az, hogy keres minket, és beszélni akar velünk. Ami jó van az életünkben, az mind az Ő munkájának, az Ő eddig megértett igé-jének a gyümölcse, és Ő ezt akarja folytatni. Nagy kegyelem ez.
Nem tudom, gondolunk-e néha arra, hogy milyen jó dolgunk van nekünk. Szolgáltam olyan helyen, ahol a hívők egy szál magukban álltak nagy szétszórtságban, egy másik hívő sem volt belátható távolságon belül, de még olyan gyülekezet sem volt a közelben, ahova mehettek volna erősödni, és hetente vagy havonta nagy tá-volságokat gyalogoltak, kerékpároztak, vonatoztak azért, hogy mint Isten népe, mint közösség jöhessenek össze és hallgathassák Isten szavát.
Sokszor nem becsüljük meg ezt az ajándé-kot. Isten ad nekünk egy templomot, amit télen fűthetünk, ahol senki nem zaklat bennünket. A kínai keresztyének ma is csak bújva jöhetnek össze, többnyire eldugott, kicsi helyeken úgy, hogy két óránként vannak istentiszteletek, és minden hívőnek van egy száma, s csak azon a számú istentiszteleten vehet részt, mert ha egy másikra menne, egy másiknak a helyét venné el. Úgy búcsúznak el az igehirdetőiktől az istentisztelet végén, hogy nem biztos, hogy a kö-vetkező vasárnapon találkoznak velük, mert lehet, hogy éppen őket szedik össze azon a héten. Isten nekünk sok olyan ajándékot ad, amit nem is tekintünk ajándéknak. Jó lenne, ha megtelne a szívünk hálával ezekért az ajándékokért is, és megbecsülnénk ezeket!
Mind mond tehát a Biblia arról, mi az istentisztelet célja? Az, hogy Isten az Ő beszédével formálja az Ő népét, és hogy az emberek másként menjenek haza egy istentiszteletről, mint ahogy odajöttek. Sok helyen beszél erről a Szentírás.
Olvastam ezek közül Jeremiás könyvéből most ezt a szakaszt, ahol Isten keményen szól az Ő népéhez. Azt kérdezi Isten: miért jöttök ti templomba? Nem az élő Istennel akartok találkozni, hogy utána másként folyjék az életetek, mint addig? Eljöttök, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, és elmentek, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint addig. Semmi nem változott.
Az Ézsaiás 1. részében ugyanilyen keserű-en beszél Isten az Ő népével, és még konkrétabban, még szomorúbban mondja: Minek koptatjátok templomom küszöbét? Ki kívánja ezt tőletek, ha eleve úgy jöttök oda, hogy olyanok akartok maradni, mint voltatok? Kár eljönni! Nem templomba kell járni, hanem az élő Isten közösségét kell keresni, hogy változzatok. Ha nem akartok változni, maradjatok otthon! Minek nekem az ünnep, és minek nekem a ti áldozataitok? Ha megsokasítjátok is az imádsá-got, én meg nem hallgatom.
Kétségbeejtő, nem? Az imádságot meghallgató Atya szavát adja, hogy nem fogja meghallgatni az imádságukat, mert csak formálisan jönnek templomba, mert a szívük távol marad tőle, mert senkinek eszébe se jut, hogy Isten szavára figyeljen úgy, hogy amit mond, azt má-ris csinálja. Senki nem akar itt semmit csinálni! Letudják az istentiszteletesdit, hogy utána ugyanazokat cselekedjék, mint addig. Isten azt mondja: ennek semmi értelme nincs.
Az istentisztelet célja pontosan az, hogy ne cselekedjem utána azokat az utálatosságokat. Ott az Isten közelében, és a hozzám hasonló bűnösök, de Istent kereső bűnösök közösségében lelepleződjenek azok a dolgok, amik utálatosak Istennek. Amire Ő azt mondja: utálatos, arra én is azt mondom. Nem magyarázom, nem mentegetem, igazat adok Istennek. Ott mindjárt megvallom azt, elhagyom, és úgy megyek tovább, hogy másként akarok élni. Így kimondhatatlan áldásai vannak az istentiszteletnek. Isten az Ő népéhez ezzel a mentő szeretettel szól, hogy ne maradjanak olyanok, amilyenek, mert úgy elpusztulnak.
Az istentisztelet az Isten műhelye, ahol kezébe vesz minket egyenként is és közösségileg is, és míves munkaként kerülünk ki az Ő újjáteremtő kezéből. Az istentisztelet az Isten rendelője, ahol a mi temérdek lelki-testi nyomorúságunk, betegségünk meggyógyulhat. Ahol pontos diagnózist kapunk tőle, és már kínálja is a terápiát, a gyógyulást. De ha valaki sem azt nem hiszi el, amit Isten róla mond, sem azt nem csinálja, amit neki tanácsol saját érdekében, akkor csak a bűneit szaporította. Azt olvastuk: annak az istentisztelete hiábavaló. Lehet, hogy Isten-tisztelőnek látszik, — írja Jakab is keményen, de annak az istentisztelete hiábavaló. Nem érte el a célját.
Pontosan az a cél, hogy Isten nagy szeretettel, de nagy világossággal megszólítja az Ő népét, szava nyomán lelepleződik a bűn, kínálja a feloldozást, a bűnbocsánatot, amit csak tőle kaphatunk, megmutatja, ha rossz úton járunk, s már mutatja is a helyes utat. Adja az Ő Szentlelkét, aki indít minket helyes irányba. De ha valaki eleve elhatározta, hogy ő nem fog indulni, akkor ezzel az engedetlenségével csak a bűneit szaporítja. Akkor olyan — mondja Jakab —, mint aki belenéz a tükörbe, meglátta, hol maszatos, leteszi a tükröt és megy tovább. Nem segít magán. — Minek nézett bele?
Isten igéje tükör, ami megmutatja igaz valónkat. De annak érdekében, hogy ne maradjunk olyanok. Isten igéje szabadító erő. — Ez volt az első mondat, amit olvastunk a Jakab leveléből: Isten igéje megtarthatja a ti életeteket. Életmentés folyik az istentiszteleten. Hányan elmondhatjuk — máig is emlékszem arra az istentiszteletre, ahol Isten az életemet megmentette a kárhozattal. De ez ott történik, ahol az Ő szava hangzik, és ahol a hívők közösségében ezt a szót várják.
Nos, ez tehát minden istentiszteletnek a célja, és egészen más hatásfoka lenne a mi istentiszteleteken való részvételünknek, ha ez tudatos lenne bennünk. Ha így készülnénk minden istentiszteletre. Ha vételre hangolnánk a szívünket már szombaton otthon, meg a villamoson idefelé, meg itt, az alatt az öt perc alatt, amivel előbb érkezünk. Ha itt nagy csönd és imádság várná az élő Isten szavát. Ebben ott lenne az az engedelmességre való készség: Uram, nem tudom, mit mondsz ma, de akármit, én már most azt mondom rá: ámen, és csinálni fogom, mert te vagy az egyetlen, akiről meggyőződtem, hogy érdek nélkül is szeretsz, hogy egyoldalúan is szeretsz, hogy mindig igazat mondsz, és egyedül nálad van készen mindaz, amire nekem szükségem van ebben az életben és az örök életben. Akkor szólj, Uram, és én máris teszem, amit mondasz.
A Szentírás szerint annak van igaz istentisztelete, aki ilyen lelkülettel vesz részt mindig, minden alkalmon.
Három formája van annak, ahogyan Isten szól hozzánk az istentiszteleteinken, és három formája annak, ahogy mi válaszolunk Istennek:
1. az első, ahogyan Isten szól, az írott ige — amikor felolvasunk a Bibliából,
2. az igemagyarázat — az egyik felolvasott igének a megmagyarázása, és
3. az áldás — amikor a végén Isten úgy enged el minket, hogy megáld.
A mi válaszunk:
1. az imádság,
2. a közös éneklés, — ami a legtöbbször szintén imádság, Isten-dicsőítés
3. adakozás, mint a hálaáldozatunk egyik formája.
Sokféleképpen lehet elrendezni ezeket az elemeket, és az mind jó. Nálunk 60 évvel ezelőtt éppen az úgynevezett Ravasz László-féle liturgiát vezették be, és azt hiszem, ez nagyon jó, szép és gazdag. Átgondolt minden eleme, és a sorrend mögött is a jó teológusnak a gondossága látszik. Örülök annak, hogy éppen ilyen a liturgiánk.
Vegyük most elejétől végéig istentiszteleti rendünket, és csak röviden hadd fűzzek megjegyzéseket ezekhez az elemekhez.
Valaki azt is megkérdezte: minek állunk fel az elején? Nem a lelkész iránti tiszteletből áll fel a gyülekezet, hiszen a lelkész is áll mint a gyülekezet egyik tagja, és együtt állunk meg Isten előtt. Az Isten iránti tiszteletünk kell, hogy kifejeződjék ebben az egyszerű gesztusban, hogy felállunk. Addig beszélgetünk, imádkozunk, készülünk az istentiszteletre. Az viszont, hogy felállunk, egy pillanatra tudatosítja azt, hogy most Isten színe előtt állunk. — ahogy ezt Kornéliusz olyan szépen mondta Péternek: „Mi itt most Isten színe előtt állunk, hogy meghallgassuk mindazt, amit rajtad keresztül akar üzenni nekünk.”
Utána mindjárt elhangzik egy bibliai idézet. A 121. zsoltárból vett idézet: „A mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtette az eget és a földet.” Egy tömör hitvallás ez. Megvalljuk benne, hogy segítségre szorulunk. Aki gőgös lélekkel áll oda Isten elé, nem fog áldást kapni. Ez az egyetlen mondat már azt is mutatja, hogy tartjuk a kezünket: megint üres, Urunk. Adj nekünk ajándékokat, és nekünk tőled kell ajándék, nem a sötétség fejedelmétől. Nem a szerencsétől, nem egymástól várunk segítséget. A mi segítségünk tőled jöjjön. Ugyanakkor gyönyörű hitvallás is. Megvalljuk, kinek tartjuk Őt, aki előtt megállunk. Akinek a kedvéért érdemes volt ide eltörekednünk. Ő teremtette az eget és a földet. Jó lenne, ha mindenki megvizsgálná, hogy hiszi-e ezt egyáltalán.
Tehát még egy perc sem telt el, s már tömör hitvallás, fontos kérés hangzott el.
Közvetlenül utána egy másik bibliai idé-zet. Pál apostol a legtöbb levelét így kezdte: „Kegyelem néktek és békesség” — erre van a legnagyobb szükségünk, és ezt mindnyájan csak Istentől kaphatjuk. Ezért teszi utána: „Istentől, a mi Atyánktól, és a Jézus Krisztustól”. Tulajdonképpen újszövetségi változatban megismételjük az első mondatot. Ismét tudatosítjuk: ki előtt állunk, mit várunk tőle, és bevalljuk: rászorulunk arra, hogy Ő könyörüljön rajtunk és ajándékozzon meg ma is.
Utána egy rövid éneket szoktunk elénekelni, amelyik a legtöbbször olyan tartalmú, mint ma is volt. Vagy ezeket ismétli meg ének formában, vagy Istent dicsőíti, és azt a készségünket és vágyunkat fejezi ki, hogy ajándékot kapjunk, fogadjunk el tőle.
Ezt az éneket mindig egy hosszabb bibliaolvasás követi. Tulajdonképpen az lenne helyes teológiailag, ha ezt is mindig állva hallgatnánk végig, de úgy gondolom, hogy az idősekre, betegekre tekintettel, nem Istennel szembeni tiszteletlenség ez, ha azt mondjuk: mivel hosszabb, foglaljunk helyet. Úgy jobban tud figyelni az ember. Istent a Szentírásból olyannak ismertem meg, aki nem a formai apróságokat keresgéli, hanem a szívet vizsgálja.
Ez a bibliaolvasás a legfontosabb része az egész istentiszteletnek. Éppen azért, aki e közben érkezik, nemcsak a többieket zavarja, hanem ő is kimarad a legfontosabb részből. Vagy aki ez után jön, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Ez az igerész mindig tartalmi kapcsolatban van az igehirdetés alapigéjével, és azt készíti már elő. Mintegy rávezeti a gyülekezetet arra.
Mivel Isten megszólított az írott igében, válaszolunk arra imádságban. Ez az első imádság az úgynevezett bűnvalló imádság. Szokták közgyónásnak is nevezni. Az erdélyi liturgiában itt iktattak be egy gyönyörű kötött szövegű bűnvalló imádságot, amit a gyülekezet könyv nélkül tud már, és minden alkalommal hangosan elmondja. Hiszen hogy merészkedhet egy magunkfajta bűnös ember Isten színe elé bűnbánat nélkül? Amikor válaszolunk az Ő igéjére, az első ez kell legyen: Uram, nem vagyok méltó, és mégis ide merészkedem Jézus érdeméért, mert tudom, hogy rádszorulok. Ez ennek az imádságnak a tartalma, és mivel a bűneinket megvallottuk, bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten bocsánatot ad.
Ezért hangzik el az a bibliai ige mindig az első imádság után, ami nincs tartalmi összefüggésben az igehirdetéssel meg az alapigével, ami mindig Isten bocsánatát hirdeti valamiképpen. Ezt nevezik abszolúciónak (feloldozásnak). Ezzel ér véget az istentisztelet első harmada.
Utána jön egy hosszabb ének. A reformá-tus istentiszteleten az éneklés mindig a gyülekezet éneklése kell, hogy legyen, hiszen Isten minket mint gyülekezetet szólított meg, ezért közösen válaszolunk arra. Aki éneklés közben nézelődik, vagy mással foglalkozik, az Istent nem tiszteli, mert nem óhajt válaszolni az Ő megszólítására. A társait sem tiszteli, mert nem vesz részt abban, amit közösen mindnyájan csinálunk, ő valami mással foglalkozik. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban. Vannak, akiknek nincs hangjuk vagy hallásuk, vagy nem ismerik az énekek dallamát, de a szö-veget mindnyájan együtt követhetjük Istent imádó lelkülettel. Jó lenne, ha mindenkinek lenne saját énekeskönyve — viszonylag olcsón lehet kapni az iratterjesztésben, és az Énekeskönyvünket ugyanúgy megismernénk, mint a Bibliánkat.
A saját imádságomként is el szoktam mondani néha egy-egy éneket, mert olyan szépen nem tudom megfogalmazni. Ha ugyanaz ott van az én szívemben, miért ne mondanám el? Ott van mögötte az én hitem, az én meggyőződésem, de szebben dicsérem Istent, mint ahogy a magam szavaival tudnám. Vagy jobban kifejezi az, mert nekem keresgélnem kellene a szavakat. Váljék az Énekeskönyv a mi imádságos könyvünkké is egyre inkább, és neveljük rá magunkat arra, hogy odafigyelünk a szövegére, miközben énekelünk. Így valóban közös imádsággá vagy dicsőítéssé válik. Abban mindig nagy erő van, amikor összeadódik a bennünk levő hit, és ez a sok kicsi hit egy nagy dicsőítő énekké válik.
Ez után az ének után szoktuk felolvasni az alapigét, ami most a Jakab leveléből volt, és elhangzik annak a magyarázata: az igehirdetés. Az igehirdetés csodájáról sokszor beszéltünk már, ezért most részletesen nem akarok szólni. Hadd idézzem szép, református hitvallásunknak, a Második Helvét Hitvallásnak egyik tételét, ami úgy, mint a többi is, bibliai kijelentésen nyugszik, és ami így hangzik: „Isten igéjének hirdetése Isten igéje.” „Praedicatio verbi dei est verbum dei.” Ez Jézusnak azokon a kijelentésein alapszik, amikor azt mondta például a tanítványoknak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat. És aki titeket megvet, engem vet meg.” Vagy azt mondta nekik: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól tiáltalatok.” Minden igehirdetés során — ha az valóban az igének a hirdetése, és nem emberi bölcselkedések magyarázgatása —, maga az élő Isten szólíthat meg bennünket.
Ezért történnek csodák az igehirdetések nyomán. Ezért jutnak emberek világosságra, bűnbánatra, megtérésre. Isten az Ő igéjével munkálkodik ma is, amit kísér az Ő Szentlelkének a munkája. Azt olvassuk a másik hitvallásunkban, a Heidelbergi Kátéban is: „Isten Fia igéje és Szentlelke által magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe.” Nagy csoda az, amikor hangzik az igehirdetés, és nekünk jó lenne túllátnunk az igehirdető személyén, mert ő csak kézbesítő. Fontos a kézbesítő szerepe is, de mégis csak az érdekel minket, hogy mit hozott és kitől hozta. A levél tartalma és a feladója fontosabb, mint aki kézbesíti. Mellékes a kézbesítő, ezért ne is tessenek kérdezni, hogy mikor ki prédikál. Az legyen a fontos: mit fog prédikálni. Azért imádkozzunk, hogy valóban igét hirdessen, nehogy emberi bölcsesség hitető beszédét — ahogy Pál apostol a Korinthusi levél elején írja. Ha ez tudatos bennünk, akkor sokkal szentebb módon tudunk készülni az ige befogadására.
Azt olvastuk alapigénkben: „Szelíden fogadjátok a beoltott igét”, ami azt jelenti: nyitottan, bizalommal. Valóban befogadom. Ha Isten mondja, akkor nem kezdem kritizálni. Ha valóban Ő a végső alanya az igehirdetésnek, akkor nincsenek fenntartásaim vele szemben. Mit tudnék én jobban, mint Ő? Akkor azonnal gondolkozóba esem: ha nem vág egybe az Ő kijelentése az én gyakorlatommal vagy elgondolásommal, akkor bennem milyen hiba lehet? És kész vagyok neki engedelmeskedni.
Megint ezt a fizikai kifejezést használom: sokkal jobb hatásfoka lenne az igehirdetések hallgatásának, ha komolyan vennénk, hogy a végső alanya annak mindig Isten. A minket nagyon szerető Isten, aki egyedül tudja, hogy nekünk mikor mire van szükségünk, és aki mindig segíteni, gazdagítani, életre vezetni akar minket az Ő igéjével. Ez az, amit nem lehet egyedül, otthoni csendességünkben, meg kirándulás során, meg az erdő mélyén megvalósítani. Ehhez kell a gyülekezet közössége, amely gyülekezet az élő Isten színe előtt áll, hogy meghallgassa mindazt, amit Ő üzen nekünk.
Az igehirdetésre énekverssel szoktunk vá-laszolni. Jó lenne, ha ez mindig személyes feleletünk is lenne. Aztán egy imádsággal. Ezt a második imádságot az istentisztelet végén, közbenjáró imádságnak szokták nevezni, amelyikbe beleférnek a kéréseink. Jó, ha minél többekért, másokért is tudunk, mint gyülekezet könyörögni Istenhez.
Ezután jön az a bizonyos egyperces csend, ami alkalmat ad arra, hogy a közös imádság — után, amit jó, ha gondolatban a lelkésszel együtt mondunk, — ki-ki maga is elmondhatja Istennek az elhangzottakkal kapcsolatos hálaadását, bűnvallását vagy kéréseit. Nem tudom, hogy csakugyan imádságra szoktuk-e használni ezt az egy percet. Ha ez koncentrált imádság, ott fontos dolgok dőlhetnek el. Talán ott indul el az, amit olvastunk az igében: másként megyünk el Isten színe elől, mint ahogy idejöttünk, és nem azt folytatjuk, amit addig.
A csend után elmondjuk együtt a Jézus Krisztustól tanult imádságot, a Mi Atyánkot. Vajon imádkozzuk ezt, vagy csak idézzük? Ha a gondolataink közben másutt járnak, akkor csak idéztük. Odafigyelünk-e minden szavára a Mi Atyánknak, amikor mondjuk, hogy az valóban imádságként hangozzék a szívünben és a szánkon?
Ezzel ér véget az istentisztelet második része. Akkor a hirdetések következnek. Ez nem idegen test az istentiszteleten.
Most, az esztendő végén, végiglapoztam a hirdetőkönyvünket, és szépen kirajzolódott belőle a gyülekezet életének a lüktetése. Mikor, milyen feladatokat tekintettünk a magunkénak. Mennyi mindent hirdettem ki úgy, hogy nem volt gazdája, de a hirdetés közben Isten indított embereket arra: ebben én segítek, a másik feladatot meg más vállalta. De az egész gyülekezet szolgálata, vállalkozása, áldozata végül is.
Van az istentisztelet végén két olyan mozzanat, két olyan istentiszteleti elem, ami úgy gondolom, nem kapja meg az őt megillető súlyt és jelentőséget. Az egyik az adakozás. Van, aki ezt is a lelkiektől teljesen idegen ügynek tekinti, mert a hitbeli ügyek meg a pénzügyek hogy kerülhetnének egymás mellé? Itt nem pénzügyekről van szó. Az adakozás a Biblia tanítása szerint az Isten iránti hálánk kifejezésének az egyik módja. Ha nem az, akkor nem kell adakozni. Ezért sem szoktam hirdetni az adakozást. Csak akkor említjük meg, ha valaki másnak a javára, például ma a Deszkatemplom újjáépítésére adakozunk.
Pál apostol azt mondja, hogy az az igazi, ha előre elkészítjük, ha örömmel adjuk, amit adunk, és ha úgy adjuk, mint amit közvetlenül az Úrnak. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert ilyen kérdések is voltak: minden gyülekezetnek két bevételi forrása van: a nyugta ellenében befizetett adományok és a perselypénz. Ebből kell fedezni minden missziói és diakóniai munkának a költségét. Tehát egy része közvetlenül az evangélium céljaira, Isten céljaira megy, más része közvetve, mert valami nyomorúságot enyhít, valakinek továbbadjuk, ahol arra szükség van. Ebből tudjuk az épületeket is rendben tartani, a gázszámlát kifizetni, az alkalmazottak fizetését rendezni stb. Egy felelős testület eldönti, hogy melyik része ho- va menjen. Minden gyülekezetben szabályos könyvelés folyik, a perselypénzt egy közösség számolja meg és könyveli el, és ezt a könyvelést évente többször ellenőrizni is szokták.) Tehát az adakozás a hálaáldozat egyik része, nem kötelező, legyen teljesen önkéntes.
A másik, aminek az istentisztelet végén, mire már el is fáradtunk, sokszor szinte semmi jelentőséget nem tulajdonít a gyülekezet: az áldás. Nem a lelkész áldja meg a gyülekezetet. Szegény lelkész maga is rászorul az Isten áldására, mint a gyülekezet egyik tagja. Mint ahogy nem a lelkész bocsátja meg a bűnöket, hanem hirdeti, hogy Isten bűnbocsátó Istenünk mindnyájunknak, ugyanígy hirdeti, hogy Isten most úgy akar minket elbocsátani, hogy annak foganatja is legyen. Ő ezek után is kísér minket az utunkon, és számíthatunk rá. Az Ő áldásáról biztosít minket. Akkor valamilyen igével elhangzik ez a biztatás, amit maga Isten üzen mindannyiunknak. Jó lenne, ha ezentúl így hallgatnánk és vinnénk magunkkal ezt is.
Mindez egy egység. Ez az egész együtt az istentisztelet. Tehát az istentiszteleten az vett részt, aki az első perctől kezdve részt vesz. Mindnyájunkkal előfordulhat, hogy valami miatt később tudunk indulni, vagy úton jön közbe valami. Aki azonban rendszeresen negyedórával, félórával később érkezik, az jó, ha komolyan veszi: nem volt istentiszteleten, mert az az első percben kezdődött. Mindenképpen az Istennel szembeni tiszteletlenség is ott van ebben, nemcsak fegyelmezetlenség.
A templom tehát nem olyan nézőtér, ahol az ember egy mutatványt végigszemlél, és az akár teljesen hidegen is hagyhatja őt. A mindenható Isten vár bennünket, hívogat magához, és akarja, hogy családtagként vegyünk részt, hogy az Ő gyermekeivé váljunk, és úgy jöjjünk hozzá, mint gyermekek az atyjukhoz.
Jézusnak egy képével szeretném befejezni, amit Ő nem ebben az összefüggésben használt, de a kép kifejező így is: A mi életünk Isten nélkül olyan, mint egy halom liszt. Úgy nem lehet megenni. Az istentisztelet arra való, hogy Isten belegyúrja a kovászt. Elindul egy erjedési folyamat, az egész megkel, és kenyér lesz belőle. Vagyis alapvető átalakulás történik az istentiszteleten helyesen résztvevő ember életében. A lisztből kenyér lesz, amibe aztán — most értsük jól — beleharaphatnak mások és táplál másokat. Kenyér, amit Isten osztogathat. Olyan új emberekké válunk a helyesen gyakorolt istentiszteletek során, hogy Isten használhat egyre kényesebb helyzetekben, egyre nehezebb nyomorúságok enyhítésére. Az Ő kezében leszünk eszközök, de ez azzal kezdődik, hogy teljes figyelmemmel, fülemmel, szívemmel hallom és befogadom, amit Ő mond.
Ugyanakkor átélem: nem vagyok egyedül, hanem testvéreim vannak. Itt is alakul és formálódik a közösség. Hányszor előfordul, hogy valaki már sokadszor látja a villamoson ugyanazt az arcot, aztán látja: itt ül előtte két sorral. Egyszer csak veszi a bátorságot, és azt mondja a Moszkva téren: azt hiszem, egy helyre megyünk. S lesz belőle barátság, sőt, évekig tartó, egymás segítése, a végén egymás ápolása. Talált egy testvért. De ehhez egyszer oda kellett lépni, és mondani valamit, nemcsak ülni egymás mellett. Ez külön célja az istentiszteletnek, és jó lenne, ha itt sem lennénk restek és félénkek. Vegyük észre és szólítsuk meg egymást, és ne sértődjünk meg, ha valaki egy ilyen kedves mondattal próbál közeledni.
Formálódjék egyre inkább családdá és munkaközösséggé is a gyülekezet. Ez is az istentisztelet célja, és egyik áldott gyümölcse. Isten segítsen minket, hogy átéljük mindig itt az Ő jelenlétét, hogy tudatosan úgy jöjjünk: változzék az életünk, változtathasson rajtunk Isten, és közben sokkal jobban legyünk tekintettel egymásra is és éljük át: Ő a Fő, mi néki tagja.