Cseri Kálmán

Most már hosszabb ideje a Jósáfátról szóló történeteket tanulmányozzuk. Az időszámításunk előtti 800-as években volt király ez az istenfélő ember a kicsi Júda országában. Ez az imádság, amit most olvastunk, és amit feljegyeztek, hogy ő egyszer egy kritikus helyzetben elmondta, azt mutatja, hogyan vizsgázott egyszer Jósáfát, amikor váratlanul számot kellett adnia, hogy hisz vagy nem hisz. Kiben hisz, és mit jelent neki az, hogy hívő ember.
Néha váratlanul kell vizsgázni, és ezek a vizsgák hozzák napvilágra a valódi ismereteket: tudja-e valaki azt, amiből vizsgáztatják, vagy nem. Ha komolyan veszi, ha folyamatosan foglalkozik vele, ha akár még többet is igyekezett elsajátítani, mint amennyi a vizsgaminimum, ha nem a vizsgára készül, hanem azt a tárgyat, vagy ismereteket meg akarja tanulni egy életre, akkor is meglepődik, hogy holnap vizsga, de mégis átmegy a vizsgán, s talán ő maga is csodálkozik: mennyi mindent tud. A vizsga derítette ki, hogy hónapok szorgalmas munkájának az eredményeként mennyi ismeret felhalmozódott a fejében.
Ha viszont valaki nem szokott tanulni, nem szokta meg, hogy ezeket az ismereteket gyarapítani kell, akkor egy ilyen váratlan helyzetben derül ki, hogy mi az, ami nincs ott a fejében.
Nos, Jósáfát hite is ebben a váratlan helyzetben vizsgázott. Legutóbb láttuk azt, hogy teljesen váratlanul érte a támadás, mégpedig egyidejűleg több irányból óriási túlerő vonult fel ellene. Őt egészen készületlenül találta ez, és az ellenség szándéka gonosz, agresszív hódítási szándék volt. Mindez együtt egyik napról a másikra. Azt sem tudja az ember ilyenkor, mit csináljon.
Mit csinált Jósáfát? Hogy derült az ki, hogy valóban hitt Istenben, és egy ilyen váratlan, nehéz helyzetben hogyan reagált a támadásra?
Megemlítek néhány jellemző magatartást, hogyan szoktunk reagálni, amikor ránk ijeszt az ellenség. Van, aki pánikba esik. Elveszti a fejét, kapkod össze-vissza, s még annyi ellenállást sem tud tanúsítani, amit egyébként higgadt, józan állapotában tudott volna. Van, aki azonnal szövetségesek után néz. Mindegy, kicsoda, mindegy, mibe kerül, csak jöjjenek és segítsenek. A becsületbe is kerülhet, rámehetünk anyagilag is, csak legyen segítség. A pénz sem számít. Van, aki különböző fondorlatokon, cselvetéseken kezdi törni a fejét. Vagy a pesszimistább alkatúak elengedik magukat és várják a véget: itt már úgysem lehet segíteni! Sokféleképpen reagál az Isten nélkül gondolkodó és élő ember.
És mit csinál Isten gyermeke? Jósáfát imádkozott. Először arról szeretnék beszélni röviden, mit árul el ez, amikor valakinek az első reflexe az, hogy imádkozik, másodszor pedig azt nézzük meg, hogy mit imádkozott ő, mi az imádságának a tartalma?
1) Mire utal ez, hogy Jósáfát azonnal imádkozott? Még csak nem is tanácskoztak, azonnal összehívja a népet a templomba, és imádkozik. Nem kapkod, nem tanácskozik testtel és vérrel — ahogy Pál apostol később írja, hanem imádkozik. Mit mutat ez?
Azt, hogy ő ehhez szokott hozzá. Ez neki olyan, mint a lélegzetvétel. Nem hosszas fejtörés eredményeképpen jut el ide. Még csak nem is tudatos megfontolás. Valóban egyfajta lelki reflex ez a hívő ember életében.
Aki csak a baj esetén szokott imádkozni, az hosszú manőverezés után jut el oda: itt már csak az imádság segít, hát akkor imádkozzunk. De aki mindig imádkozni szokott: ha baj történik, akkor is, ha áldást kap, akkor is, ha egy feladathoz lát hozzá, akkor is, ha sikerült megoldania, akkor is, ha kudarccal végződött a megoldási kísérlet, akkor is... Mert ebből él. Állandó közösségben van az élő Istennel. Állandó imádságos párbeszédben van az ő Urával. Nem valahonnan messziről indul el, hogy odataláljon hozzá, úgy, hogy maga sem tudja, hol található most meg. Bizonytalan abban is, hogy hallja vagy nem hallja, amit mondok. A hívő ember mindig hallótávon belül marad.
A csúcsa ennek az a gyönyörű jelenet, amikor Lázár feltámasztása előtt Jézus mindössze ennyit mond az Atyának: „Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én mindig, hogy te meghallgatsz engem.” (Jn 11) Semmi hosszas könyörgés. Nem magyarázza az Atyának, hogy itt most cselekedni kell, ennek az embernek fel kell támadnia, ezeknek meg látniuk kell, hogy te milyen hatalmas vagy. Nem kell magyarázni. Ő olyan szoros közösségben élt az Atyával, ezt már rég megbeszélték. Ez rég világos volt. Egy mondat hangzik el azért, hogy hallják, akik ott vannak, hogy ki az Atya, és hogy az Atya és a Fiú valóban egyek. — Atyám, hálát adok, hogy meghallgattál.
Nyilván ezt mi nem tudjuk megvalósítani, ilyen mélységben és ilyen szinten, mint a megváltó Jézus, aki az egyszülött Fia az Atyának. De akiket Isten Jézusért gyermekeivé fogadott, azok ugyanilyen bizalommal, és ugyanilyen közelségből beszélhetnek vele Jézus nevében — ahogy olvassuk —, Őreá való tekintettel.
Persze vannak, akik csak a bajban kiáltanak Istenhez. Valaki így mondta egyszer: az imádság alkalmi manőverezés végszükség esetén. A Biblia azt mondja: ez nem imádság, ez lehet kiáltás, és a kiáltást is meghallgatja olykor Isten, olyan kegyelmes, de hát milyen há-zasság az, ahol csak akkor beszélnek egymással, ha végszükség van, és egy alkalmi manőverezéssel még kiáltom a feleségemet vagy a férjemet? A harmonikus emberi kapcsolatokban folyamatos párbeszéd folyik egészen természetes módon, minden ünnepélyesség és külsőségesség nélkül. Ez jellemzi az igazán hívő ember imaéletét is. Mindig közel van ahhoz az Istenhez, akihez nem a messzeségből kiált, hanem akit a közelből szó-lít meg. És Ő is meghallja az Ő válaszát.
Ráadásul itt azt olvassuk: Jósáfát hangosan imádkozott, a nagy nyilvánosság előtt. Nyilván nem ezt tette minden alkalommal. Vannak az embernek bensőséges imádságai. Van olyan, hogy az imádkozó csak az ő Urával beszélget, de van olyan is, hogy összeülünk néhányan és ott hangosan imádkozunk. És van ilyen is. Az imádság nem magánügy.
Ebben az esetben Jósáfát imádsága végképp közügy volt. Az egész társadalmat érintő fontos akció volt. És ő vállalta a nagy nyilvánosság előtt is, hogy hisz abban az Istenben, akihez most beszél. Nem latolgatta, hogy hátha vannak itt olyanok, akik nem hisznek, mit szólnak hozzá? Talán nem is értik... Igaznak tartja, vagy nem tartja igaznak, amit most mondani fog? Igaznak tartja, akkor mit kell szégyellni rajta? Tudta, hogy Isten ilyen hatalmas. Mindnyájan tudták, akik ott voltak: hívő, nem hívő egyaránt, hogy itt csak az Isten segíthet. Hát akkor ezt mondjuk el neki! Nem titokban... Nem titok az, hogy hiszem, hogy Isten nagy és tőle várok segítséget mindazok számára, akikkel együtt most ebbe a nagy bajba kerültünk. Mit kell ezen szégyellni?
A hangos imádság mindig hitvallás is. Szeretnék bátorítani mindenkit, akinek van lehetősége arra, hogy hívőkkel együtt imádkozzék: nyugodtan győzze le azt a gátlást, ami ott van mindnyájunkban kezdetben, mert emögött egyfajta kishitűség is van. Vagy az, hogy szégyellem, hogy megszólítom a mindenható Istent.
Egészen természetesen vállalja Jósáfát a nép előtt a hitét, és egészen természetesen megalázza magát Isten előtt úgy, hogy látja az egész nép, hogy a király ott térdel, mert egy sokkal nagyobb királyhoz beszél most: a világmindenség Urához.
Szoktunk-e mi együtt imádkozni otthon? És ha nem, akkor miért nem? Nincs értelme? Vagy úgy sincs, aki meghallgassa? Baj minden családban van. Kitől várunk szabadulást a szorongattatásból, megoldást a bajra? És ha ott vagyunk már ketten hívők, miért nem tudunk együtt imádkozni? Keressük-e a gyülekezetben azokat az alkalmakat, amikor együtt lehet?
Itt az első résznek a végén szeretném megjegyezni, hogy a keresztelkedés sem magánügy. Nem ennek a néhány testvérünknek a privát ügye, hogy ők most megkeresztelkednek. Még csak nem is az ő kedves családjuknak a családi ünnepe, hanem az egész gyülekezet ünnepe. Ez alapjaiban közügy, és együtt örül-ünk nekik és velük együtt, és együtt adunk hálát őértük.
Ez a vizsgahelyzet tehát elárulta, hogy Jósáfát szívében valóban igazi hit van Isten iránt. Sok hibájával megismerkedtünk már. A hívőknek is vannak hibáik, sőt még bűneik is, de ez jellemző rájuk, hogy Isten-közelben tartózkodnak folyamatosan. Hogy szüntelen imádkoznak, vagyis bármikor a legtermészetesebb módon tudnak szólni az ő mennyei Atyjukhoz, és képesek meghallani azt, amit Ő mond.
2) És mi jellemezte Jósáfátnak az imádságát? Kitűnik belőle, hogy kinek tartja Istent, kinek tartja az ellenségeit, és kinek tartja önmagát.
a) Kinek tartja Istent? „Óh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincs, aki ellened megállhatna.”
Atyáink Istene. Ez az Isten hosszú idő óta megmutatta már, hogy kicsoda Ő, és Jósáfát ezt tudja. Ő ismeri azt a szent történetet, ami az Isten nagy tetteinek a története. Ő a mi atyáink Istene és Jézus Krisztus Atyja. De ugyanakkor egyes szám első személyű rag van a végén: Uram. Egészen személyes közösségben van vele, és úgy szólítja meg, mint aki máskor is szokott vele beszélgetni, nemcsak most.
Milyen radikális, határozott ez az imádság! Egyedül te vagy Isten! Te uralkodsz minden pogány nép felett is! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Nem az, hogy te erősebb vagy, mint a többi isten. Egyedül te vagy Isten! Nem az, hogy te nagyhatalmú vagy, hanem a te kezedben van hatalom, tiéd az ország — ami azt jelenti: az uralkodás —, a hatalom és a dicsőség egyedül, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Ezek se, akik most nagy túlerővel rajta ütöttek ezen a kicsi népen. Megtudjuk az előző versből, hogy Jósáfát maga is megijedt: Megfélemlett azért Jósáfát és az Urat kezdte keresni. Ebben a helyzetben mindenki fél, és senki sem tudja, mi lesz a kibontakozás, de ez semmit nem változtat azon: egyedül te vagy az Isten, hogy te azt csinálsz, amit akarsz, hogy te ezeknek a pogányoknak is Istene vagy, és azok csak azt tehetik, amit te megengedsz nekik, és senki nincs, aki veled szemben megállhatna.
Miért mondja ezt Jósáfát Istennek? Hát Isten nem tudja ezt önmagáról? Dehogynem. Nem Istennek van erre szüksége. Neki van szüksége. Az ő hite inog most, azt kell megerősíteni azzal, hogy megvallja mintegy magának is, hogy kinek hiszi Istent, kinek ismerte meg, mit tapasztalt róla. Mit mondott Isten eddig önmagáról. Ezeket mondta az Ő igéjében is. Megpróbál mind a két lábával ráállni arra a kősziklára, arra a biztos alapra, ami Isten kijelentése. Ez nagyon sokat jelent majd a továbbiakban.
Megvallja tehát, hogy kinek hiszi Istent. És utána elsorolja mi mindent tett Isten. Te szabadítottál ki minket Egyiptomból, te adtad a mi atyáinknak ezt a földet, te ígérted meg Ábrahámnak, hogy mindörökre nekünk adod, és most jön az ellenség, és innen ki akar minket űzni.
Ugye látjuk máris az összefüggést? Amitől fél, annak az ellenkezőjét cselekedte Isten. Tehát megint csak rá kell állni Isten ígéreteire, és tetteire. Ő már cselekedett sok olyat, amibe ha most belekapaszkodik, akkor nem fog megrémülni annyira ettől a támadástól, és meg fogja látni, hogy Isten, aki a történelemnek is Ura, a pogány népeknek is Ura, milyen szabadítást akar készíteni. Látja tehát a cselekvő, a szabadító Istent. Azért is könyörög itt, hogy hallgass meg és szabadíts meg minket.
Jó lenne, ha a mi most keresztelendő testvéreink látnák azt, amit Isten már előbb cselekedett értük. Az a kicsi víz, ami itt a fejükön majd legördül, Jézus Krisztus vérére utal. Jézus Golgotai kereszthalálát állítja elénk, aminek azért kellett bekövetkeznie, mert így végezte el Isten a nagy szabadítást.
Az, hogy nektek nem kell a pokolban örökké szenvednetek — hadd beszéljek magyarul —, ez csak annak köszönhető, hogy Jézus helyettetek is meghalt a kereszten. Annyira meghalt, hogy kifolyt a vére, elvérzett, és a római halottkém, akinek szigorú előírások szerint kellett eljárnia, megállapította, hogy meghalt. És ezt mindannyiunk helyett elvégezte. Isten nagyot cselekedett a Golgotán, mielőtt mi egyáltalán hallottunk róla, vagy hinnénk benne. Erre a kősziklára lehet nekünk, nektek is ráállnotok: mit tett Isten értünk.
Jósáfát ezt a kősziklát keresgéli a lábával, és amikor megtalálja, megveti rajta a két lábát, és megáll, miközben a szí-ve még remeg és fogalma sincs, hogy Isten mit csinál majd ezzel a nagy ellenséggel. De már látja, hogy kicsoda Isten.
b) Ebből következik, hogy helyesen látja, hogy ki ez az ellenség. Azt mondja: ezek onnan akarnak kitúrni minket, ahova te hoztál minket. Te azt ígérted, hogy ez az ország örökké a miénk lesz, és most ők akarják ezt megkaparintani. Mi következik ebből? Ezek veled kerültek most szembe, Urunk. Veled, aki uralkodsz minden pogányon, aki egyedül vagy Isten, akivel szemben senki sem állhat meg, akinek a kezében van az erő és a hatalom.
Már kezd oldódni a szívnek a szorongása: aha, akkor nem nekünk kell most ezeket legyőznünk. Az úgyis reménytelen. De ha szoros szövetségben vagyunk a mi Istenünkkel, akkor a mi szövetséges Istenünk ellen keltek fel most ezek. — A következő versekből ez pontosan kiderül.
Mennyire más megvilágításba kerül a rettegett ellenség. Sokkal erősebbek, mint mi, de ki sem lehet fejezni, hogy mennyivel kisebbek, mint az Úr, aki a mi szövetségesünk. Akkor most mi a feladat? Ebben a szövetségben megmaradni, sőt ezt meg kell erősíteni.
Megint csak a keresztséget említem. A keresztség — a Biblia tanítása szerint — Isten velünk kötött szövetségének a jele. Ti az Isten szövetségébe léphettek be most, és ezt a szövetséget újíthatjuk meg mindnyájan újra és újra, és akkor akármilyen nagy ellenséggel kerül szembe az ember, bízhat az ő szövetséges Istenében.
Ezért, amikor az ellenségeire gondol Jósáfát, akkor ezt mondja az Úrnak: Oh mi Istenünk! nem ítéled meg őket? Mint a legfelsőbb bíróhoz, az Úrhoz fellebbez és várja az Ő határozatát.
c) És megtudjuk, kinek tekintette önmagát. „Nincsen mibennünk erő ezzel a nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.”
Ilyen az igazi imádság. Őszinte. Sehol nem mondja a Biblia: szépen kell imádkozni. De mindenütt annak az imádságnak van ereje és hitele, amelyik őszinte. Amikor valaki azt mondja el Istennek, ami benne van, még ha ilyen szánalmas dolog is: Nem tudjuk, mit kell cselekednünk... Hát ki tudja, ha nem a király? Ez a király dolga, hogy megmondja mit kell cselekednünk. Bevallja, hogy nincs bennünk semmi erő ezzel a nagy túlerővel szemben. Hát valamit mégis csak kellene csinálni? Tereád néznek a mi szemeink... És akkor mi lesz? Majd meglátjuk a folytatásból, mi lesz, ha valaki ennyire őszinte, és ennyire egyedül Istentől vár mindent.
Ha ennyire megvalósul egy hívő ember imádságában az, amit Jézus a Hegyi beszédben mond, hogy az igazi imádság olyan, mint a gyermeknek az apjához intézett beszéde. A kisgyerek tudja, hogy ő kisgyerek, és tudja, hogy mire képes és mire nem. És amire nem képes, azt várja az apjától. Az igazi imádság a baj esetén mindig ezt jelenti. Körülbelül tudom, mire vagyok képes és mire nem. Van olyan, hogy semmire sem. Neked viszont minden lehetséges, Atyám! Te vagy a mi szövetséges Istenünk. Éppen ezért a mi szemeink tereád néznek.
Mi a nagy ellenséggel is így jártunk, mint itt Jósáfát ezzel a népszövetséggel, amelyik feltámadt ellenük. A bűnnel is így jártunk: teljesen tehetetlenekké váltunk vele szemben. Nem tudjuk kiirtani a szívünkből, nem tudjuk ellensúlyozni jóval, nem tudjuk még csitítani vagy legyengíteni sem magunkban. A legváratlanabb pillanatokban indít olyasmire, amit magunk is szégyellünk és megbánunk. Itt nem volt más megoldás, mint az, hogy Jézus elpusztítsa ezt a hatalmat, hogy Ő maga győzelmet szerezzen nekünk, és aki ezt hiszi, az valóban szabad ennek a hatalomnak az erejétől. És mivel nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni személyes bűneinket sem, ezért nincs más megoldás, mint az, hogy isteni kegyelemmel meg lehet bocsátani.
Itt ragyog fel igazán a kegyelemnek és a hitnek a jelentősége. A kegyelemé, amivel Isten feltétel nélkül elengedi a büntetésünket, mert Jézus azt már elszenvedte, és a hité, amivel én ezt egészen személyesen komolyan veszem. Önmagamra is érvényesnek tekintem. Ezért hálából Jézus Krisztussal szövetségben élek.
Jósáfát tehát tudta, kicsoda Isten, ennek a fényében meglátta, kicsoda az ellenség, és volt igazi önismerete is. Isten segítsen el minket is erre, és tanítson meg így bízni benne. Tegye ilyen természetessé mindannyiunk számára a vele való imádságos beszélgetést, hogy így lehessünk aztán mások számára is áldássá, mint ahogy Jósáfátot itt az egész nép számára áldássá tette Isten.

Amikor a napokban bibliaolvasó vezérfonalunk szerint én is sokakkal együtt olvastam ezt a mondatot, akkor egy nagyon egyszerű, de számomra fontos összefüggés lett világossá: akiben a Krisztus beszéde gazdagon lakozik, az képes bölcsen inteni másokat, és képes minden körülmények között hálaadással dicsőíteni Istent. Roppant egyszerű a kép is: ha nyitva vagyok felfelé, Isten előtt, és az Ő beszédét befogadom, az gazdagon bennem is marad, és lesz belőle bölcs beszéd, amiből a másiknak haszna van, meg visszaverődik egy része, és lesz belőle Istent dicsőítő, hálaadó imádság és élet. Ha a Krisztus beszéde gazdagon lakozik valakiben, akkor az úgy fog megszólalni, hogy abból haszna lesz a másiknak, és az ilyen ember tudja hálaadással dicsőíteni Istent még nehéz körülmények között is.
Azért fontos felfigyelnünk erre az összefüggésre, mert két olyan emberi tulajdonságot érint itt Pál apostol, amire a legtöbb ember vágyik, hívők és nem hívők egyaránt. Sokan vágynak arra, hogy helyesen tudjanak beszélni. Most olyan értelemben, hogy „fején találják a szöget”, hogy legyen súlya a szavuknak, legyen foganatja annak, amit mondtak, legyen következménye, legyen hatása, hogy ha tanácsot kérnek tőlünk, akkor jó tanácsot tudjunk adni. Mindnyájan erre vágyunk, úgy, hogy esetleg másodszor is visszajöjjön tanácsért az, aki kapta, vagy hozzon magával még valakit.
Talán mi magunk csodálkozunk el, hiszen nem vagyunk bölcsek, s kiderül, hogy magunkban nem is, de Isten megígérte: bölcs nyelvet ad, hogy tudjuk erősíteni a megfáradottat beszéddel. És aki kapott ilyen bölcs nyelvet, sokat tud használni másoknak. És ha hívő emberről van szó, akkor mindnyájan vágyunk arra, hogy Jézus Krisztusról hitelesen tudjunk beszélni, mindenki számára érthetően. Úgy tudjuk mutatni a hozzá vezető utat, hogy azon el is induljanak emberek, hiszen a mi életünk számára is a vele való találkozás adott megoldást. Nagy szükség van arra, hogy tudjuk vigasztalni egymást, lelket önteni másokba, bátorítani. Kisgyerekektől az öregjeinkig mindenféle rendű-rangú, életkorú, é-letsorsú ember egyre gyakrabban rászorul arra, hogy biztassák, bátorítsák, vigasztalják.
Néha magunk is érezzük, hogy milyen üresen konganak a súlytalan szavaink, milyen bosszantó frázisokat tudunk mondani. Megvolt a jó szándék, de valahogy nem sikerült olyat mondani, ami hatott volna, aminek súlya lett volna. Ilyenkor még jobban vágyunk arra, hogy bár tudnánk így beszélni. Nos, ez az egyik olyan szükség, amire itt az ige utal, és amire nagyon vágyunk.
A másik pedig az, hogy mindenki szeretné, ha jó lelki közérzete lenne. Ha azzal, amije van, többé-kevésbé elégedett lenne. Ha tudna örülni minden élethelyzetben. Mindenki, akinek gyermekei, unokái vannak, érzi azt, hogy a kicsik hogy szomjazzák a jókedvet, derűt, amit meg is lehessen látni az arcokon meg a magatartásban, ne csak üres szavak legyenek. Szeretnénk jó lelki közérzetre eljutni, ami a hívő ember életében azt jelenti, hogy tele van a szíve reménységgel, Isten iránti hálával. Tudja Istent önfeledten dicsőíteni netán még énekszóval is.
Vágyunk tehát arra, hogy beszédünk olyan legyen, hogy abból hasznuk legyen másoknak, és vágyunk a jó lelki közérzetre. A hívő ember oly módon, hogy tudja Istent minden helyzetben magasztalni, áldani, és neki hálát adni.
Az a kérdés, hogy ezek olyan kivételes tulajdonságok-e, amik csak egy-egy rendkí-vüli esetben, kivételes tehetségeknek adatnak meg, vagy pedig esetleg mindenki eljuthat oda, hogy elmondhatja magáról: én ezt, hála Istennek, a magaménak mondhatom.
A Biblia azt mondja: az utóbbi a helyzet. Mindenki eljuthat ide. De akkor mi a feltétele annak, hogy eljuthassunk? Éppen erről beszél ez az ige. Elmondja először a feltételét, aztán elmondja, mit jelentene egymást bölcsen inteni, és a beszédünkkel is segíteni, és miért jó az valakinek, ha tudja Istent hálaadással magasztalni. Ezt a hármat nézzük meg most.
*
1) Mi a feltétele annak, hogy ez bárkinek a kincsévé váljék? Az, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon. Ilyen egyszerű feltétele van. Mi a Krisztus beszéde? Az, amit Jézus Krisztus beszélt, amit tanított. Meg az is, amit tett. Hiszen az önmagáért beszél, amit Ő cselekedett, amit Ő érettünk is tett. Az is, amit róla ír a Szentírás, hiszen maga Jézus mondja, hogy Mózestől a prófétákon át őróla szól az egész Szentírás. A Krisztus beszéde tehát az Isten írott igéje.
És amiről ez szól, amire Isten a figyelmünket ezzel irányítja. Ennek kell bekerülnie a szívünkbe, és benne is maradnia. Azt olvassuk: a Krisztus beszéde lakozzék bennetek — még pedig nem is akárhogyan, hanem gazdagon. Úgy, hogy tele legyen az ember szíve igével, a Krisztus beszédével.
Hogyan kerül a Krisztus beszéde egy ember szívébe? Úgy, hogy olvassa a Bibliát, s hallgatja a bibliamagyarázatot. Ezért áldozatot is hoz, abbahagy valami mást és elmegy olyan helyre, ahol azt hallgatni lehet. Mégpedig rendszeresen, mert enni is többé-kevésbé rendszeresen szoktunk. És ez ugyanúgy létfeltétel a lélek számára. Ha az, amit hall, valóban a Krisztus beszéde, és nem emberi bölcsesség hitető beszéde, akkor azt elfogadja, s hozzá igazítja az életét.
Egy állandó pályakiigazítás kezdődik el. Tudom most már, hogy mihez kell igazodnom, a Krisztus beszédéhez. Eddig ezt így csináltam, mert nem tudtam, hogy a Krisztus beszéde mást mond, akkor odaigazodom hozzá. Eddig valami hiányzott az életemből, s Krisztus azt mondja, ez nagyon fontos. Akkor mostantól elkezdem. Eddig sok felesleges dolog emésztette az időmet, ha az a Krisztus beszéde szerint felesleges, akkor elhagyom. Tehát aszerint kezd élni valaki.
Meg kell tanulnunk úgy olvasni a Bibliát, hogy az bekerüljön a szívünkbe. Meg kell tanulnunk úgy hallgatni az igehirdetést, hogy az formálja az életünket, s abból valóban élet legyen. Mi ennek az akadálya? Az, ha valaki nem olvassa a Bibliát, nem hallgatja az igehirdetést. Vagy az, ha ellenállás van benne. Mindnyájunkban van kezdetben sokféle ellenállás. Pontosan ezt kell legyőzni annak a meggyőződésnek, ha valaki rájön, hogy ez valóban a Krisztus beszéde. Akkor viszont ne legyek okosabb, mint ő. Akkor ne én döntsem el, hogy ez igaz, vagy nem. Akkor meghajolok az Ő beszédének az igazsága előtt. Ehhez már alázat kell, ami borzasztóan nehezünkre esik. Megalázni magunkat a Krisztus igaz beszéde előtt, ráadásul úgy, hogy nem is minden részletében értjük. Hogy fogadjam el azt, amit nem is értek?
Hozzá kell szoknunk, hogy ez egészen természetes, hogy a Krisztus beszéde sokkal magasabb, mint a mi gondolataink. Az lenne a csuda, ha mindjárt mindent értenénk. Isten Szentlelkének a különös munkája, hogy megmagyarázza, lefordítja, megvilágosítja az értelmünket, s aztán meggyőz minket az ige igazságáról. Ez harc. De ez csak aközben történhet, hogy olvasom, hallgatom akkor is, ha nem értem, gondolkozom rajta, s igyekszem hozzá igazodni, vagyis annak megfelelően élni; amikor valakinek részévé válik Isten igéje, amikor valóban életté lesz a számára.
Nem szoktam az igemagyarázat kapcsán sok más igét idézni, de most mégis hadd világítsa körbe ezt az igei állítást néhány mondat a Szentírásból.
Amikor Jézusnak keményen ellenálltak az írástudók és farizeusok, akkor Ő a következőket mondta nekik egyebek közt: „Az Isten igéje sincs maradandóan bennetek, mert akit Ő elküldött, ti annak nem hisztek.” (Jn 5,38)
Az Isten igéje nincs maradandóan bennetek — nem azt mondja: nem ismeritek a Bibliát. Ők hivatalból ismerték, azt tanulták. De azt mondja: nem lakik bennetek az Isten igéje. Csak úgy a felszínén mozogtatok, de nem értitek igazán, nem vált a véretekké. Nincs bennetek úgy, hogy amikor megszólaltok, igeszerűen szólaltok meg, amikor ítéltek, igeszerűen ítéltek. Ezért nem is hisztek bennem. Viszont ennek az ellentéte:„Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek.” (Jn 15) Márpedig azt ígéri a Szentírás, hogy amit Isten akarata szerint kérünk, azt adja meg nekünk. Tehát akiben megmarad a Krisztus beszéde, az felismeri az Isten akaratát, aszerint fog kérni, és ezért meglesz az néki. Milyen óriási ígéret ez azoknak, akik ezt komolyan veszik!
Az Ószövetségben a kicsi Sámuelről olvassuk, miután néhányszor hallotta Isten szavát: „Semmit az ő igéiből a földre nem hagyott esni” (1Sám 3,19). Mindig az a kép jut eszembe, amikor így tavasszal, lehetett vetni a zöldségmagvakat, és mi is segítettünk. A zöldségeknek apró magjuk van, és édesanyánk ránk parancsolt: el ne szórjátok! Szorítottuk is a kis markunkban, hogy semmit a földre ne ejtsünk belőle, mert nagyon drága volt a vetőmag és nagyon vigyázni kellett.
Ilyen drága kincsnek, sőt ennél sokkal drágábbnak kell tartani Isten igéjét, hogy semmit a földre ne hagyjak esni. Amit egyszer megértettem, azt el ne felejtsem, sőt az hassa át egyre jobban a gondolkozásomat, és egyre többet hadd kapjak belőle. Azt gyűjtöm, és ha tetszik, azt fel is jegyzem, és minél többet megjegyzek belőle, könyv nélkül is igyekszem megtanulni, és semmit a földre nem hagyok belőle esni.
Vagy olyan szép, amit a Zsoltárok könyvében több helyen is olvasunk, de a 119. zsoltár, szinte az egész, erről szól. „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (11. vers) A vétkezéstől óv meg az, ha a szívemben van Isten beszéde, mert amikor már vétkeznék, egyszer csak megszólal, és onnan belülről véd, tanácsol, indít, megerősít. Ha csak úgy átfutottam, és még az emlékezetemben sem maradt meg, akkor nem fog segíteni.
Még Máriát hadd említsem, aki oly sok mindent nem értett Jézus Krisztus születésével, a róla szóló próféciákkal kapcsolatban, de mit olvasunk a Bibliában? „Mária pedig mindezeket az igéket megőrizte és a szívében forgatta.” (Lk 2,19)
Megőrizte, és a szívében forgatta, ha nem értette is. Mert nem az az értelmetlen, hanem egyelőre én vagyok értetlen. Aztán majd megvilágosít a Lélek. De ha az a Krisztus beszéde, ha az Isten igéje, az biztos, hogy igaz, — függetlenül attól, hogy értem vagy nem, egyetértek vele vagy nem, — és ezért megőrzöm, a szívembe rejtem, és forgatom, hogy eközben hátha egyszer csak megvilágosodik és meg fogom érteni.
A Krisztus beszédének az a tulajdonsága, hogy dolgozik az emberben. Bibliát olvasó, az igét komolyan vevő emberek ezt folyamatosan tapasztaljuk. Sokszor van úgy, hogy különösebb üzenetet nem értettünk meg egy igéből, és mégis hat, munkálkodik bennünk. Másként telik el az a nap, másként viselkedünk adott helyzetben, más gondolataink támadnak, és ezt össze lehet hasonlítani, mert amikor nem teszi az ember, akkor üresnek és tanácstalannak érzi magát sokszor.
Amit a Thesszalonikai levélben olvasunk, az bizony nagyon igaz. Pál apostol azt írja a gyülekezetnek, hogy hálát adunk, hogy ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, amely munkálkodik is tibennetek, akik hisztek. A munkálkodik szó helyén az energia szó van. Energiát fejt ki. Hallgattátok, befogadtátok, mégpedig nem úgy, mint Pál apostol bölcsességét, hanem mint Isten beszédét, a Krisztus beszédét, és nézzétek meg magatokat, mekkorát változtatok ennek nyomán. Ez nem véletlenül, akármitől van. Ez az igétől van. Munkálkodik bennetek, mert Isten igéje energiát fejt ki.
Tessék kipróbálni. Aki olvassa, és így olvassa, aki így hallgatja, és engedi, hogy annak hatása legyen, és enged neki, az boldog hálaadással állapíthatja meg: Isten igéje átalakít bennünket. Isten ma is az Ő igéjével cselekszik, ez az Ő eszköze. A világ teremtésének a hajnalán is ez volt: kimondott valamit, és az meglett. És ma is az Ő igéjével szól bele az életünkbe, és teremti azt újjá.
Bizony, ilyen következménye van annak, ha a Krisztus beszéde valakiben egyre gazdagabban lakozik — ahogy énekeltük is: bölccsé teszi az elmét, és eloszlatja azt a sötétséget, ami lelkünket és értelmünket bevonja a bűneset óta. Maga Jézus növekszik abban, akiben a Krisztus beszéde lakozik gazdagon.
Nos ez a feltétel, és ennek két következménye van.
2) Az egyik az, hogy minden bölcsességgel tudjuk tanítani és inteni egymást. Erre sokszor szükség van. És a magunk módján próbáljuk is ezt. Vannak mániákus intők és tanítók, akik mindig oktatják, sőt kioktatják a többieket, mert ők tudják, sőt ők mindig jobban tudják, mint a többiek. Itt nem erről van szó. Éppen ettől lesz szabaddá az, akiben a Krisztus beszéde lakozik, és az minden bölcsességgel fogja inteni a többieket.
Ez rendkívül gazdag jelentéstartalmú kifejezés a Bibliában: inteni. Azt jelenti: útba igazítani. Valaki ott tanácstalankodik, két út áll előttem és nem tudom, melyiken induljak. Márpedig menni kell. Egyáltalán nem mindegy, hogy merre. Útba igazítja szeretettel, kedvesen, és megbízhatóan, pontosan. Vagy helyre igazítani — ez már hálátlanabb feladat. Azt nehezebben viseljük, ha helyre igazítanak, pedig ez a szó jelenti ám azt is, amikor kificamodik az embernek egy tagja, és azt az orvos helyre teszi.
Egyszer futballozás közben az egyik barátomnak kiugrott a válla — ahogy azt népiesen mondani szoktuk —, aztán miután kellőképpen megijedtünk, bevittük a kórházba, ahol mindenfélét próbáltak vele, és kínozták szegény gyereket. Végül arra járt egy orvos, és megnézett minket, hogy mit csinálunk itt, meg mit csinálnak a kollegái. Aztán csak annyit mondott: pardon, most vigyázzon fiatalember. Egy mozdulattal a helyére tette, mert ahhoz érteni kell. Egy mozdulattal is lehet, meg kínozni is lehet, és még sem lesz eredménye. Egyetlen mondattal is helyre lehet tenni valakit, vagy talpra lehet állítani megint, vagy ki lehet nyitni a szemét, hogy helyesen lásson; meg lehet hosszú előadást is tartani, és az egészért kár volt, mert még inkább belebonyolódnak a bajokba.
Itt az előbbiről van szó. Amikor olyan bölcsességgel szólal meg valaki, hogy az útba igazít, helyre igazít, megvigasztal, segít. Erre mondták azt régebben, hogy a 101 forintos kalapácsütés. Miért éppen 101 forintot kér érte a mesterember? Azért, mert egy forint azért, hogy ütök, ütni akárki tud, 100 forint azért, hogy pontosan oda és pontosan akkorát ütök, ami helyrehozza a bajt.
Itt is erről van szó. Beszélni akárki tud, de pontosan azt mondom, és pontosan úgy mondom, olyan indulattal, hogy az gyógyít, esetleg életet ment, valamit redbehoz, haragosokat kibékít, a büszkét lecsendesíti, a kétségbeesettet megbátorítja — ez tőlünk már nem telik. Ehhez a Krisztus Lelke kell, a Jézus Krisztus indulata. És akiben a Krisztus beszéde lakozik gazdagon, az képes így megszólalni, akkor megszólalni, amikor kell, és helyén mondott igét fog mondani.
Ismét a 119. zsoltárból hadd idézzek: „Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem a te beszédeddel, mert mindig velem vannak azok.” (98.v.) Ott lakozik bennem. „Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim.” (99. v.) Igeszerűen gondolkozik az ember, és értelmesebb lesz a tanítóinál is. „Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te beszédedre.” (100. v.) Valóban független az életkortól is, az iskolai végzettségtől is ez a fajta bölcsesség.
Hallottam már kicsi gyerekeket, akik azt a kevés igét, amit már ismertek, komolyan vették, és a maguk módján imádkozó emberek voltak, úgy megszólalni, hogy a szüleiknek leesett az álluk a csodálkozástól, és úgy fején találták a szöget egy családi vitában, hogy annál bölcsebbet senki nem mondhatott volna. Ráadásul igét mondott a kicsike, azt az aranymondást, amit nem sokkal azelőtt tanultak, és az helyén mondott ige volt.
Nyilván a tapasztalat meg a bölcsesség nőhet az életkorral, és nem a kicsik a legjobb példák erre, most csak azért mondtam e szélső példát, hogy ez másfajta bölcsesség, ami a Krisztus beszédéből fakad, és ez valóban értelmesebbé teheti a fiatalt még az idősnél is.
Nagy szükség van erre, nem kezdem sorolni a példákat, de szinte naponta találkozunk azzal, mennyire elkeserednek a gyerekeink, hogy milyen reményt vesztetté válhatnak az öregjeink, hogy milyen összekuszálódott élethelyzetbe bonyolódhatnak emberek, és nem látják a kiutat, és egyre nagyobb sötétség veszi körül őket. Ki sem lehet mondani, mit ér ilyenkor egy Krisztus beszédéből eredő mondat a Krisztus indulatával elmondva. Az valóban életet menthet nagyon sokszor. Isten ezt a lehetőséget mindnyájunknak kínálja, de ez nem megy másként, csak ha a Krisztus beszéde lakozik bennünk gazdagon. Ha igyekszünk azt megismerni, ha magunk aszerint élünk, ha azzal van tele a szívünk, akkor az buggyan ki a szánkon majd adott esetben. Egyébként nem. A feltételt meg kell tartani, azzal kezdődik az egész.
3) Az ilyen ember képes lesz arra, hogy elkezdi dicsőíteni Istent, sokszor nehéz helyzetben is. Az ilyen ember képes arra, hogy hálás Istennek még akkor is, ha neki is vannak szükségei. De nem azt látja, amije nincs, hanem észreveszi azt, amije van, észreveszi azt, akitől kapta, és észreveszi azokat, akikkel megoszthatja. Hogy, hogy nem, az ilyen embereknek a kevés is mindig elég, míg a többinek a sok sem elég. Ez már Isten országának a különös törvénye. Nagy nyereség — ahogy Pál apostol írja — az istenfélelem megelégedéssel. Erre a megelégedésre megint csak azok jutnak el, akikben a Krisztus beszéde lakik gazdagon. Mert ezeknek a szívében terem meg a hála és a dicsőítés.
Mi a különbség a kettő között? A hála azt veszi észre: mit kaptam Istentől. A dicsőítés azt veszi észre: akitől kaptam mindezeket. A hálás ember tudatosan éli át, mennyi mindent kap Istentől, és ráadásul tudja, hogy mindezt nem érdemli meg. Annál hálásabb. Nekem ez nem jár, nem érdemlem meg. S mivel a Krisztus beszéde érzékennyé tesz minket a mások szükségeire, az ilyen emberek mindig észreveszik azokat is, akiknek még ennyi sincs. S mi jut eszükbe tüstént? Hogyan adhatok tovább abból, amit én is úgy kaptam, ráadásul meg sem érdemeltem. Nem érzi jól magát, amíg nem osztja meg a másikkal, akinek szüksége van arra. Ha pedig megoszthatta, az neki öröm. Ez is csak fokozza az örömét és a háláját.
Isten éppen az ilyenek szükségeit szokta kipótolni, akik szívesen adnak tovább abból, amit ők is úgy kaptak. Ebből az önző, magát sajnáló, követelőző ember semmit nem ismer, de akiben valóban ott lakozik a Krisztus beszéde gazdagon, annak kinyílik a szeme arra, hogy észrevegye, mit kapott eddig Istentől. És ami ennél is több: észreveszi azt az Istent, akitől kapta, és tudja Őt dicsőíteni. Hálát adok azért, amit kaptam, és dicsőítem azt, akitől kaptam. Ez azt jelenti: egészen személyes közelségbe viszi az ilyen embert Istenhez, és felismeri azt, hogy az ajándékozó önmagában sokkal több, mint ajándékainak összessége. Nem azt követeli már, amije éppen nincs, hanem annak örül, amije van, s miközben tartja a kezét és vár további ajándékokat, és örömmel és hálásan fogadja Isten kegyelmes ajándékát, minden körülmények közt tudja dicsőíteni Őt.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a hála a kegyelemnek az echója. Ugyanaz a szó a Biblia görög nyelvében. Istentől kegyelmet kaptam, és ez visszhangot kelt bennem, és megszólal a hála. Ezért nem lehet igazán kegyelem nélkül hálás az ember. Ezért nem tudja dicsőíteni senki Istent, aki az Ő bűnbocsátó kegyelmét, a vele való közösséget, az Ő nagy ajándékát, Jézust, még nem fogadta el, mert nem ismeri Őt. Hát akkor hogy dicsőítené? Miért dicsőítené? De aki kegyelmet kapott, annak az ajkán felhangzik a dicséretmondás. A hála a kegyelemnek a visszhangja.
Isten tehát arra biztat ma minket, hogy nyissuk ki egészen magunkat, és szánjunk rá időt és legyen benne a napi programban, hogy engedjük, hogy a Krisztus beszéde egyre gazdagabban lakozzék a szívünkben. Erre vágyakozunk, ezért készek vagyunk áldozatot is hozni, ezért akár valamiről le is mondunk. Ez kemény harc a legtöbb ember életében, mert odatolakodik sok minden más, éppen azért, mert az ellenségünk tudja, hogy ezen múlik minden: engedjük-e, hogy Isten napról-napra újra megajándékozzon minket az Ő beszédével. S aki ezt engedi, az majd csodálkozni fog azon, hogy nem a régi énje szólal meg, hanem a hit által benne lakozó Krisztus. Az a beszéd, amit befogadott, egyszer csak általa kimondott beszédként érkezik meg másokhoz és ott elvégzi a maga munkáját. Az ilyen ember azt a nagy nyereséget is megkapja, ami az istenfélelem megelégedéssel.
Nagy hatalom a Krisztus beszéde. Jakab azt írja levelében: szelíden fogadjátok be, mert ez megmentheti a ti életeteket. Így is lehet fordítani: megtarthatja a ti lelketeket. Semmi más nem képes erre, csak az Ő beszéde. Adja Isten, hogy mindannyiunknak boldog tapasztalatunk legyen ez!

A húsvéti történetnek azokra a részleteire szeretnék ma rámutatni, amik azt hirdetik, hogy a feltámadott Krisztus előtt nincs akadály. Ami nekünk elháríthatatlan és áthághatatlan akadálynak tűnik, azon Jézus könnyed mozdulattal átlép. Így jött ki a sírjából, így állt meg tanítványai között, akik bezárt ajtók mögött remegve voltak együtt, és így lép be ma is sok bezárt szívbe, és teremt újjá embereket.
Jézus előtt nincs akadály. Azért nagy evangélium ez, mert sokszor kell tapasztalnunk, hogy vannak olyan helyzetek, amikből nincs kiút. Találkozunk olyan összegubancolódott embersorsokkal, amikre nem látunk megoldást. Beleütközünk kemény szívekbe, vaskos hitetlenségbe, végzetesen rossz beidegződésekkel találkozunk, félelmek kötöznek meg embereket, és aki segíteni akar rajtuk csak a maga tehetetlenségét éli át.
Jézus azonban szabad. Ami nekünk megoldhatatlannak és elháríthatatlannak tűnik, az az Ő számára megoldható, s mintha az nem is lenne ott, úgy megy tovább. Ahogy itt olvastuk: Egyszerűen bemegy, kijön, megjelenik, ha neki tetszik, akár a természeti törvények fölé is emelkedve.
Miért lehetséges ez? Azért, mert ő Isten. A húsvéti történetnek ezekben a részleteiben is a feltámadott Krisztus örök isteni teljhatalma lesz nyilvánvalóvá. Ezt szabad nekünk komolyan vennünk, és akkor életünk sok nyomorúsága, sok megoldhatatlannak látszó problémája között is tudunk majd hinni. Mert hinni — egyebek közt — azt jelenti, hogy olyan nagynak látjuk a Megváltónkat, aki ő valójában. Így számolunk vele, így számítunk rá, így bízunk benne és így imádkozunk hozzá. Ilyen Úr a mi megváltó Krisztusunk, akinek egyszerűen minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Az, aki feltámadásával legyőzte a halált, az, akiről majd méltán énekeljük: „Te ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy” — az minden jóra képes. Egészen más lenne a mi lelki-szellemi közérzetünk, különösen egy ilyen reménytelen, ideges, csüggesztő jelenségekkel teli világban, ha ezt komolyan vennénk.
A húsvéti ünneplésünk édes gyümölcse az lenne, aminek az erejéből utána is mindvégig tudnánk élni, ha Jézusnak ez a páratlan nagysága felragyogna ma előttünk, és mától kezdve valóban így gondolnánk rá, így várnánk tőle szabadítást, ilyen bizalommal tudnánk hozzá imádkozni, így mernénk bízni benne.
Mielőtt a húsvéti történetnek az említett részletein végigmegyünk, hadd olvassak fel néhány mondatot a látnok János bizonyságtételéből, akinek a Szentlélek Pátmosz szigetén kijelentette, hogy ki is valójában a feltámadott Krisztus. S akinek maga a feltámadott szólalt meg és mutatkozott be. Ki az, akinek a dicsőséges feltámadására ma emlékezünk, és Őt mint élőt imádjuk?
„...és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől...” „Ekkor megfordultam, hogy lássam, milyen hang szól hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez; hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása; jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik. Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobb kezét, és így szólt: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő, noha halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” (Jel 1,5; 17-18) Ez a feltámadott Krisztus arcképe.
A felolvasott igék alapján tehát arról szeretnék ma bizonyságot tenni, azt szeretném a szívetekbe és az emlékezetetekbe vésni, hogy Jézus nagy, Jézus nagyobb, mint ahogy elgondoljuk. Jézus a legnagyobb. Ezt bizonyítják az Ő feltámadása történetének a következő részletei.
1) Először is az üres sír. Tudjuk a leírásból, hogy Jézus valósággal meghalt. Ezt megállapította a római halottkém is, akinek szigorú előírások szerint kellett eljárnia. Biztonságból dárdát döftek az oldalába, és a szúrás nyomán alvadt vér és vizenyő jött ki, ami a frissen beállt halálnak a jele. Aztán arimátiai József eltemette, és a sírkamra bejáratához egy nagy kőlapot hengerítettek, amit szokás szerint két oldalról beékeltek. Senki oda be nem tud menni. Ez volt pénteken este.
Szombat reggel a farizeusok és a főpapok, akik pedig kényesek voltak a törvény megtartására, felkeresték Pilátust, és azt kérték: őriztesse a sírt, mert Jézus azt mondta, hogy a harmadik napon fel fog támadni. Ez nyilvánvalóan nem lehetséges, de ellophatják a tanítványai és elhíresztelhetik, hogy feltámadott. Pilátusnak azonban elege volt már belőlük, elkergeti őket, s azt mondja röviden, kurtán-furcsán: van nektek őrségetek, csináljatok, amit akartok. Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették azt. Vagyis: Jézus halott, befektették a sírkamrába. A sírkamra előtt hatalmas zárókő, a zárókövön hivatalos pecsétek, és a lepecsételt kő előtt kirendelt őrség. Oda sem be, sem onnan ki, senki nem jöhet.
Amikor reggel az asszonyok mennek, hogy ha lehetséges, megkenjék Jézust illatos kenetekkel, az Ő holtteste már nincs a sírban. Egy angyal hengeríti el a követ, de nem azért, hogy Jézus kijöhessen, hanem azért, hogy az asszonyok meglássák: nincs ott a holtteste a sírban. Nem akkor jön ki.
Mikor támadt fel? Hogyan jött ki onnan? Ezt senki nem tudja. Ez az Isten titka, ennek nincs szemtanúja, mint ahogy a teremtésnek sincs, mert Krisztus feltámadása a teremtéshez hasonló jellegű és horderejű analógiátlan, példátlan isteni tett.
Mindenesetre az őrök holtra váltak, az asszonyok pedig, amikor mennek visszafelé a sírtól, találkoznak velük a feltámadott Krisztussal. Hiába volt a kő, a pecsét, az őrség. Jézust nem lehet bezárni a sírba, Jézus él. És nem lehet bezárni őt a múltba, és nem lehet bezárni emlékekbe. Jézus örökkévaló Isten, s miután elvégezte a váltságot helyettünk és érettünk, és valóságos emberként valóságos kínok között elszenvedte az Isten bűneink elleni ítéletét, dicsőségesen feltámadott. Hogyan, pontosan mikor, senki nem tudja. De a ténnyel több száz ember szembesült.
Olvassuk a korinthusi levélben: volt olyan, hogy ötszáz ember látta őt egyszerre feltámadása után, s írja Pál, hogy ezek közül a legtöbben még élnek, kérdezzétek meg őket.
Hányszor próbálták meg azóta is, vagy próbálta meg a hatalom bepecsételni Jézust valahova: régi könyvekbe, az öregek emlékezetébe, bizonyos szertartásokba, a templomba. Megpróbálták őt bezárni, és megpróbálták kizárni az életből, a társadalomból, az ifjúság életéből, az emberek tudatából, de ez soha nem sikerült, mert Jézus él. Megpróbálták ezt már nem sokkal az Ő feltámadása után is.
Amikor róla bizonyságot tettek az apostolok, megfenyegették őket, és megtiltották, hogy ebben a névben tanítsanak. Erre Péter és János azt mondták: sajnáljuk, nem tehetjük, hogy amit láttunk és hallottunk, az, ne mondjuk. Akkor megverték őket, börtönbe csukták. Ott a börtönben is bizonyságot tettek. Pált két évig börtönben tartották mindenféle ítélet nélkül, de kialakult a börtönőrök között egy kis keresztyén közösség, akik hitték, hogy Jézus feltámadt, és bizonyságot tettek az életük megváltozásával arról, hogy ez igaz. Aztán Isten kiszabadította az övéit a börtönből sokszor. Mindenképpen újra és újra életjeleket adott magáról Jézus, mert Ő él, akit nem lehet sehova sem bezárni és sehonnan sem kizárni.
Azóta is így tapasztaljuk sokan. Nekem is Ő adott olyan bocsánatot és békességet, amit senki más nem tudott, és Ő szabadított meg azokból a félelmeimből, amikből senki más nem tudott.
Jézus él, mert kijött a sírból.
2) A másik jelenet, amit olvastunk, hogy a bezárt ajtó sem akadály előtte. Az első húsvét napján, azon a bizonyos vasárnapon a tanítványok remegve voltak együtt, hiszen az törvényszerű volt, hogy akit zendülőnek kiáltottak ki, a követőit is letartóztatták, és vele azonos sorsra jutottak. Tehát tarthattak attól, hogy kivégzik őket. Ezért gondosan bezárkóztak.
Egyszer csak Jézus hangját hallják: „Bé-kesség néktek!” Hol jött be? Megnézik az ajtót: zárva van. De a Feltámadott előtt nincs akadály! Az Ő dicsőséges teste előtt semmiféle bezárt ajtó nem akadály. Ami nekünk elháríthatatlan, amit a kis eszünkkel nem tudunk felfogni, azon Ő messze magasan túlteszi magát, és végzi a maga munkáját. Hiszen itt remegő embereknek volt szükségük gyorssegélyre, Ő megjelenik azok között, akiknek Őrá van szükségük, és adja azt, ami nélkül szűkölködnek.
Jön hozzájuk és adja, osztja, ajándékozza nekik gazdagon azt, ami nélkül szűkölködnek. Ad nekik békességet. Ez nemcsak üres köszönés volt: Békesség néktek! — adta is nekik ezt a békességet. Ad nekik örömet. Örvendeztek a tanítványok, hogy látták az Urat, addig meg féltek. Ad nekik bizonyosságot: megmutatta a sebeit és az oldalát. Ha nem hittetek a jó hírnek, a bizonyságtételnek, talán hisztek a szemeteknek. Bár boldogok azok, akik nem látnak és hisznek, de lássatok, ha kell. Ad nekik feladatot, küldetést, mégpedig ilyen rangosat: „ahogyan engem küldött az Atya, és is úgy küldelek titeket”. Ad nekik Szentlelket. Adja nekik önmagát. Úgy mehetnek tovább az apostolok, hogy mostantól kezdve Jézus viszi őket, és ők viszik Jézust. És ez előtt nem volt akadály a félelmük, hitetlenségük, a bezárt ajtó sem.
3) Jézus előtt nem akadály a bezárt szív. Aki lelkimunkát végez, az tudja, hogy milyen vaskos hitetlenség zárjai vannak sok embernek a szívén. Mennyi csalódás, keserűség van a mögött, hogy nem hiszem. Hogy a kételkedéseink nemcsak velünk születtek és a szívünk mélyén gyökereznek, hanem soksok tápot is kaptak az évek, évtizedek alatt. Hogy még az Istennek sem hiszünk — ahogy valaki egyszer keserűen mondta. Jézus előtt azonban ez sem akadály. Sem a vaskos hitetlenség, sem az a nagy ellenállás, ami ott van sokakban.
Akik lelkimunkát végeznek, azok tapasztalják, hogy milyen nehéz embereket az igazságról meggyőzni. Hogy pattan vissza az evangélium egyszerű igazsága a kételkedésnek, a hitetlenségnek a faláról. S ez így volt az első húsvét reggelén is. Senkiről nem tudunk, aki várta volna, hogy Jézus ígérete beteljesedik. Pedig az angyal többször is mondja az asszonyoknak, és emö-gött van valami csendes figyelmeztetés vagy megrovás is: „ahogy megmondotta nektek...” Hát előre megmondta, s ti ezt tudtátok. Jaj, elfelejtettük. Miért? Mert nem hitték akkor sem, mikor hallották.
Péter szinte a szavába vág Jézusnak, amikor előre megmondja, hogy neki szenvednie kell, megverik, megölik és a harmadik napon feltámad. Ezt már meg sem hallja, mert ott van a nyelve hegyén a mondat: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled! Meg sem halljuk sokszor a legfontosabbat, amit Jézus mond, s amit ha komolyan vennénk, elkerülhettünk volna egy csomó kétségbeesést, szorongást, aggodalmaskodást, félelmet. Reménységgel és örömmel várhatnánk reménytelen helyzetekben is az Ő ígéretének a teljesedését. De ezt már akkor sem várták...
Amikor az asszonyok meghallják az angyaltól az örömhírt, futnak a tanítványokhoz, hogy elmondják. Egy sem hiszi közü-lük. „De az ő beszédük csak üres fecsegésnek tűnt a számukra” — így Lukács. Aztán mikor a tanítványok meggyőződnek róla, mert Jézus megjelenik este, és elújságolják Tamásnak, aki nem volt ott akkor, nem hiszi. Ismerjük az ő vaskos materializmusát: majd, ha bedughatom az ujjamat a sebek helyébe, akkor elhiszem.
És nem hitték az emmausiak sem, pedig többektől is hallották. És nem hitte Saul-Pál sem, és nem hittem én sem, és nem hittétek ti sem. Jézus azonban türelmesen, gyöngéd szeretettel odaáll a bezárt szívek elé, és szavára felpattannak a zárak. Elkíséri az emmausiakat és végigmagyarázza nekik a messiási próféciákat. Aztán sorban megnyit mindent, ami be volt zárva bennük. Megnyitja a szemüket, hogy felismerjék őt. Megnyitja az értelmüket — így van szó szerint a Lukács 24-ben —, hogy értsék az Írásokat. Megnyílik a szívük és betelik Krisztussal, és ők újságolják másoknak, hogy bizonnyal feltámadott.
És eljön Jézus egy hét múlva külön Tamás kedvéért, és azt mondja: gyere, itt vannak a sebek, dugd be az ujjadat, és ne légy hitetlen, hanem hívő.
És megállítja a gyűlölettől lihegő Pált, aki éppen azért indul nagy lendülettel, hogy összegyűjtse azokat, akik ilyen badarságokat hisznek: Krisztus feltámadott a halálból, s ez bizonyítaná, hogy Isten Fia. És a szó szoros értelmében leszállítja a magas lóról, és a damaszkuszi út porában Saul-Pál csak egy mondatot tud mondani, de ez megfordítja az életét: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Leteszi a fegyvert, megnyílik a szeme a szó lelki értelmében, mert egyébként átmenetileg elveszítette a látását, megnyílik a szíve, és egy életen át hirdeti másoknak, hogy ha valami igaz ezen a világon, akkor az az, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkért, és Ő valóban él. És mondja ezt a néhány bezárt szívű asszonynak is Filippiben a folyócska partján, s miközben mondja, az Úr megnyitotta Lídia szívét, hogy higgyen mindannak, amit hallott. És megnyitja Lídia házát, és az ő háza lesz Európa földjén Krisztus után 50-ben az első keresztyén imaház.
És ez a Pál, aki mindenestül bezárkózott Krisztus előtt, arra kéri a gyülekezetet, imádkozzatok azért, hogy nyisson ajtót az Úr az ige előtt, és a Korinthusi levélben boldogan újságolja nekik, hogy nagy kapu nyittatott előttünk. Igaz, az ellenség is sok, ez általában együtt jár, de ezért nem hagyja abba a szolgálatot, mert tudja, hogy Jézus él, és az élő Krisztus tud segíteni másokon is. Akik tagadták, akik kételkedtek, akik nevettek rajta, akik gúnyolódtak, azoknak egyszer csak megnyílik a bezárt szívük. Betelnek bizonyossággal, Krisztussal, Szentlélekkel, és viszik az örömhírt másoknak, s ha kell, egész a vértanú halálig hűségesek maradnak hozzá.
Ezt nevezi a Biblia lelki feltámadásnak. Lelkileg halottból valaki a szó lelki értelmében élővé válik. Hadd olvassak erre egy fontos mondatot Jézustól, és egyet Páltól. Ezt mondja a mi Urunk: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.”(Jn 5,25) A halottak hallják az Ő prédikálását. Ez ugyanolyan, mintha Jézus azt mondta volna: kedves halott testvéreim, aki most meghallja, amit mondok, az halottból életre támad. Ugyanezt írja Pál az Efézusi levélben, amikor az efézusi hívőknek boldogan juttatja eszükbe: „Titeket is életre keltett Jézus, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek. De az Isten, gazdag lévén irgalomban, minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt.” (Ef 2,1; 4-5)
Ez a lelki feltámadás. Jézus feltámadását nem szabad elszellemiesíteni. Azt úgy kell értenünk, ahogy le van írva, hogy a holtteste ott volt a sírkamrában, aztán mikor mentek az asszonyok húsvét reggelén, nem volt ott. De találkoztak perceken belül az élő Krisztussal. Tehát nem a holttestét lopták el, hanem a halott életre kelt valóságosan, testben. De van ennek egy ilyen lelki jelentése is, ahogy most olvastuk, hogy Jézus erre a számunkra lehetetlen feladatra is képes, hogy az Istentől elidegenült, semmi lelki életjelet nem mutató embert új életre támasztja, amikor Ő maga a hit által beköltözik valakinek az életébe.
Mielőtt továbbmegyünk, szeretném megkérdezni: ti, ahogy itt ültök most, halottak vagytok még, vagy éltek? Ezt lehet tudni. Az életnek félreérthetetlen jelei vannak. Vannak-e életjeleink? Az élő lélegzik, az imádság lélegzése természetesen hozzátartozik; az élő táplálkozik, akinek nem hiányzik a Biblia, elvan ige nélkül is, az halott. Táplálék nélkül előbb-utóbb végelgyengülésben kimúlik mindenki. És a hitünk, a lelkünk is így jár. Az élő mozog, kész az aktivitásra. Az élő szaporodik. Vannak-e, akiket már odavezettünk Jézushoz? Egészen természetes ez a számunkra, hogy ez is feladatunk? Meg lehet állapítani, hogy valaki él, vagy halott. Jézus feltámadása egyebek között ezt is célozza: halottakból élőkké váljunk.
4) Ne felejtsük el, hogy egyszer mindannyiunknak a sírja úgy nyílik majd meg, mint ahogyan Jézusé húsvétkor. Ezt Ő éppen úgy megígérte, mint a maga feltámadását. Eljön az a nap, amikor valóság lesz, amit a Biblia végén olvasunk: „És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.” (Jel 20,11-15)
Jézus is világosan szól arról, hogy az Ő második eljövetelekor mindenki feltámad. Akik benne hittek, az élet feltámadására, akik őt visszautasították, a kárhozat feltámadására. Aki ezt nem hiszi, az örökre búcsú-zik szeretteitől a temetésen. Az nagy követ hengerít rájuk, és vigasztalhatatlanul, kétségbeesetten gyászol. Aki ezt hiszi, az Pál apostollal együtt elmondja, aki akkor írta ezt, amikor már nagyon valószínű volt, hogy kivégzik Jézusért, a hitéért: a mi polgárjogunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja majd a mi nyomorúságos testünket, hogy az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá legye. És akkor meglátjuk Őt szemtől szembe, színről színre, úgy ahogy van. (Fil 3,20-21)
Egészen másként tud veszíteni, gyászolni, és a halálra készülni az, aki ezt hiszi. S ennek a gyökere is Krisztus húsvéti feltámadása.
*
Ha a múltba nézünk, akkor látjuk a mi Urunkat, amint húsvét napján dicsőséges testében jár-kel az övéi között, és a sírja üres. Ez nem keresztyén mitológia, ahogy egyik jeles írónk éppen egy húsvéti újságban elmélkedik róla. Ő nem a tanítványok hitében támadt fel, ahogy a hitetlen teológia német megalapítója tanítja, hanem Ő valóban feltámadt, úgy, ahogy itt le van írva. Ez a múlt.
A jelen az, hogy ma is felpattannak a bezárt szívek Őelőtte, és soksok ember lelkileg halottból élővé válik, ha Jézusban hisz.
A jövő, hogy az Ő második eljövetelekor mindenki feltámad. Aki benne hitt, az örök élet feltámadására, aki benne nem hitt, a kárhozat feltámadására.
Jézus nagy, Jézus nagyobb, mint ahogy mi elképzelni tudjuk. Jézus a legnagyobb. Merjünk így bízni benne. Amikor látjuk ezt a temérdek nyomorúságot magunk körül, amikor már nem merünk bízni abban, hogy jobbra fordulhat a személyes sorsunk, a nemzetünk sorsa, az emberiség jövője, amikor szemlátomást elhatalmasodik a gonoszság, amikor talán sok imádságunkra még nem kaptunk választ Istentől, merjünk így imádkozni kemény szívű hozzátartozóinkért, nem hívő házastársért, elvadult gyerekeinkért, kö-zömbös szüleinkért, népünkért, lelki ébredésért. Jézusnak nincs lehetetlen. Az Ő húsvéti feltámadása erre bátorít minket.
Énekeljük most személyes hitvallásként:

Jézus, benned bízva-bízom, Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem, Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, Mindörökké boldogan.

(295,2)

A nagyheti történetnek ebben a részletében, mint cseppben a tenger, benne ragyog a mi dicsőséges Megváltónk isteni nagysága. Különös, hogy ezt a részletet csak János jegyezte fel, de ő a szemtanú elevenségével.
Nézzük meg először röviden a helyszínt, a körülményeket, és aztán három fontos kérdésre kapunk választ ebből az igéből.
Csütörtökön este az utolsó vacsora után Jézus és tanítványai kivonultak az Olajfák hegyére egy kertbe. A Gecsemáné azt jelenti: olajprés. Valamelyik jeruzsálemi polgárnak a kertje lehetett ez, aki már korábban megengedte, hogy Jézus tanítványaival, amikor akar, ott tartózkodjék.
Júdás is ismerte ezt a helyet, mint a Mester kedvenc tartózkodási helyét. Ide vezette tehát azt a csapatot, amit Jézus letartóztatására vezényeltek ki. Meglepően nagy létszámú csapat volt ez. A vallási vezetőkkel az élen jöttek a templomőrségnek a tagjai felfegyverezve, valamint lámpásokkal és fáklyákkal, és ezen kívül még négy vagy ötszáz római katona is jött velük egy ezredesnek a vezetésével.
Minek ez a sok ember? Arra gondolhattak, hogy ha Jézus követői ellenállást tanúsítanak, akkor be lehet vetni a római katonákat is. A római helytartó a nagy ünnepekre mindig megerősített alakulatokat vezényelt ki Jeruzsálembe, hogy megakadályozzanak minden esetleges zendülést vagy lázadást.
Volt tehát bőven katona akkor Jeruzsálemben. S noha azon az éjszakán telihold volt, mégis hoztak magukkal biztonságból fáklyákat és lámpásokat is, ha esetleg át kell fésülni a kertet és úgy kell összeszedni a bokrokból Jézusnak a követőit.
Azonban minden egészen másként alakult. A csapat megállt a kert bejáratánál, Jézus pedig eléjük jött. Azt olvastuk: tudván Jézus, hogy mi vár rá. Nem kell keresniük, nem menekül előlük, nem bújt el. Ő kezdeményez, ő ragadja meg a szót és kérdezi: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — hangzik a válasz. És itt egy rendkívül sokat mondó megállapítást olvastunk: erre ők hátrahőköltek és a földre estek. Lehetséges, hogy nem mindnyájan, talán az első sorokban állók, de akkor is elgondolkoztató ez a megállapítás.
Aztán a döbbent csend után Jézus újra kérdezi: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust.” „Mondtam már nektek, hogy én vagyok” — feleli Jézus —, „és ha engem kerestek, akkor ezeket — mutat a tanítványaira — engedjétek szabadon”.
Péter ekkor a kardjához nyúl, és csak úgy találomra odacsap a főpap egyik szolgájára, és levágja a jobb fülét. János még a nevét is feljegyzi. Jézus meggyógyítja ezt a sebesültet, Pétert pedig leinti és mond egy nagyon fontos mondatot: „Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya készített nekem?”
Ennek a jelenetnek minden mozzanatán ragyog Jézus isteni nagysága, az Ő teljhatalma és ugyanakkor gyöngéd szeretete. És megtudjuk innen, hogyan viszonyult Jézus az Atyához, hogyan az ellenségeihez, és hogyan tanítványaihoz.
1) Hogyan viszonyult Jézus az Atyához? Úgy, ahogy Pál apostol a híres Krisztus-himnuszban írja a Filippi levélben: „Engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.”
Jézus feltétel nélkül engedelmes az Atyá-nak, bármibe kerül is az. Ha az életébe kerül, akkor is. Ezért jött, hogy az Atya akaratát tökéletesen megvalósítsa, mert az Atya akarata az, hogy rajtunk segítsen. Mivel az ember Istentől elszakadva végzetes, reménytelen helyzetbe került, mivel magán és egymáson cseppet sem tud segíteni, ezért Isten jön segítségére. Ezért lett az ige testté, ezért jött Jézus, ezért történt meg az, amit énekeltünk: „meghal a jó, ki hűség volt, s alázat, — az él, ki Isten bántására lázadt”. Csak így lehetett rajtunk segíteni, hogy Jézus közbelépett. S amikor számunkra elképzelhetetlen rettenetes lelki és testi szenvedéseinek a küszöbén egy pillanatra meginog, a Gecsemáné kerti magányos imaharcában mégiscsak megvívja ezt a küzdelmet, és visszavonhatatlan igent mond az Atya akaratára.
Így lép most letartóztatói elé. Ezt jelenti ez a mondat, amit olvastunk: „Mivel tudta Jézus mindazt, ami reá vár”, és erre utal ez a befejező megállapítása: „Vajon nem kell-e kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” — A harag pohara közismert kifejezés a Bibliában. Istennek a bűnnel szembeni haragját, ítéletét, és ennek az ítéletnek az elszenvedését jelenti kiinni ezt a poharat.
Jézus tehát túllát az éppen zajló eseményeken, túllát az embereken is, a nép vezetőin és az ott megjelent katonákon, és az Atyára néz. Ez az ő közös akciójuk az ember megmentésére. Ő pontosan tudja, mi az Atya akarata, és Ő ezt öröktől fogva vállalta. Hiszen az Isten Báránya megöletett a világ teremtése előtt — ahogy a Jelenések könyvében olvassuk.
Itt valami örök isteni terv valósul meg, aminek a célja, hogy mi kapjunk megoldást az életre, és Jézus ezt egy pillanatra sem akarja meghiúsítani. Ezért nem vesz igénybe mennyei segítséget, ezért mondja azt: „Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” (Mt 26,53-54) Ennek azért kell így történnie, mert mi úgy elrontottunk mindent, hogy ezen csak így lehet segíteni. Ezen csak az Isten egyszülött Fia tud segíteni az Ő élete árán. Mert az ember nem tudja jóvátenni amit elrontott és amit vétkezett, — azt csak isteni hatalommal lehet újjáteremteni.
Isten Fiának ez a feltétel nélküli engedelmessége, helyettes szenvedésének ez az alkudozás, zúgolódás, halogatás, minden enyhítés nélküli vállalása az, ami prédikál nekünk ezen a jeleneten keresztül. És amit Ő elénk is példaképpen állít. Ahogyan Ő engedelmeskedett az Atyának, úgy lehet és kell az övéinek neki engedelmeskedniük. És ez a tökéletes egység az Atyával, ez a belső azonosulás az Atya akaratával a mintája, a példája annak, ahogyan mi mai benne hívők ővele egyek lehetünk.
Pontosan ezért imádkozott Ő a főpa- pi imában, és nem azért, ahogy azt félre szokták érteni és magyarázni. Azt mondja: Atyám, ahogy te énbennem és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk. (Jn 17,21) Erre az egységre hív Ő minket, és az Ő golgotai kereszthalála ezt tette lehetővé.
2) Hogyan viszonyul Jézus az ellenségeihez? Úgy, mint aki Isten. Úgy mint aki teljhatalmú Úr. Ő megy eléjük, és nem nekik kell megkeresniük. Ő szólítja meg őket, és nem nekik kell keresniük a szavakat. És amikor bemutatkozik: Én vagyok — hátrahőkölnek, és földre esnek.
Miért? Mert Jézus itt egy pillanatra felemelte a leplet az Ő örök isteni lényéről. Itt olyan dicsőségesen ragyog az Ő istensége, hogy ezek az emberek úgy járnak, mint Mózes, aki nem tudott ránézni az Isten dicsőségére. Mert csak nekünk szürke ez a két szó: Én vagyok, de az akkori füleknek ez mérhetetlenül sokat jelentett. A mindenható Isten önkijelentése ez az egész Szentíráson végig.
Így kezdődik a Tízparancsolat, így mutatkozott be Isten: Én vagyok az Úr, a te Istened. Így mutatkozott be Mózesnek, mikor az tudakolja: mit mondjak azoknak, akikhez küldesz? Ki küld engem? Ki van mögöttem? Kire hivatkozhatom? Én „vagyok, aki vagyok” — és ezt a formulát használta Isten mindig, amikor arról szólt az Ő népének, hogy Ő egyedül Isten ezen a földkerekségen, és amikor azt ígérte népének, hogy jelen lesz, velük lesz, számíthatnak rá.
Az én vagyok a mindenható Isten dicső-séges önkijelentése, és ez visszhangzik Jézusnak azokban a mondásaiban, amikor hol itt, hol ott, azt mondta: Én vagyok az életnek kenyere. Én vagyok az ajtó. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok a világ világossága. Jézus legteljesebb önkijelentése ez a két szó: Én vagyok. Ebben a helyzetben arra utal ez, hogy jöhet ellene egy egész katonai csapat, megkötözhetik, leköpdöshetik, véresre verhetik, keresztre szö-gezhetik, megölhetik, Ő akkor is az, aki. Isten, öröktől fogva mindörökké!
Hadd kérdezzem meg: hiszitek-e ezt? Nagyon sokan magukat keresztyénnek vallók ezt nem hiszik, márpedig ez üdvösség kérdése. Jézus Isten öröktől fogva mindörökké. És Úr, aki ura itt ennek a helyzetnek is. Minden úgy történik, ahogy Ő akarja. Eléje megy a sorsának, alkalmat ad Júdásnak, hogy megtalálja az ismert helyen. Engedi, hogy megkötözzék és letartóztassák. De Ő irányítja az eseményeket. Ő marad minden történés végső alanya, soha nem válhat tárggyá a nagyképű ember kezében. És amikor azt hiszik, hogy diadalmaskodnak rajta ellenségei, akkor derül ki, hogy Ő vívja meg a világtörténelem legnagyobb horderejű csatáját, és aratja annak a legdicsőségesebb győzelmét.
Ilyen a mi Megváltónk. Nekünk így kell benne bíznunk, így szabad hozzá imádkoznunk, és nem szabad Őt gyaláznunk azzal, hogy ennél kisebbnek képzeljük el, vagy azt gondoljuk, hogy van bármi, ami neki lehetetlen.
És milyen ez a Jézus? Hogyan viszonyul ellenségeihez? Úgy, hogy amikor Péter elkezd ott handabandázni, és ezzel megsebesít súlyosan valakit, akkor ez a Megváltó az, aki meggyógyítja az ellenségét. Azt a szolgát ellene vezényelték ki. Az volt a dolga, hogy részt vegyen Jézus letartóztatásában, de mikor bajba kerül Jézus segít rajta.
Olyan szépen írja ezt le Pál apostol: „Amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbé-kéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltünk, még inkább üdvözíteni fog élete által.” (Róm 5,6-10)
Hogy viszonyul az ellenségeihez? Nyugodtan kérdezhetjük ezt így: hogy viszonyul hozzánk? Hiszen mindnyájan úgy szü-letünk, mint az Ő ellenségei, s éppen az Ő ellenségeiből akar Isten gyermekeivé tenni az Ő halála által — ahogy itt olvastuk.
3) Hogyan viszonyul Jézus a tanítványaihoz?
Olyan kimeríthetetlenül sokat mond ez az egyszerű megállapítás is: „Azért ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni.” A zendülővel együtt a követőit is letartóztatták mindig. Jézus azonban tudja, hogy a tanítványok hite itt még nem olyan erős, hogy elbírná az érte vállalt szenvedést. Majd eljön annak az ideje is. Ezek közül az emberek közül, akik itt szertefutottak, többen a vértanúságig hűségesek lesznek Megváltójukhoz. De ehhez még erősödniük kell. Most még védi őket, és a szó szoros értelmében odaáll a letartóztatásukra kivezényelt ellenség és az általa védett tanítványok közé, és a testével védi őket. — Ha engem kerestek, ezeket engedjétek elmenni most mindjárt. Tisztázzuk idejében a dolgokat. És engedik elmenni a tanítványokat.
Ilyen a mi Megváltónk. Ilyen a Pásztor, aki életét adja a juhokért. És nagypénteken ugyanez történt kozmikus méretekben, emberiség-méretben. Jézus odaállt a mindenható Isten és mi közénk, és a szó szoros értelmében a testével védett minket.
A Zsidókhoz írt levél különösen is fontosnak tartja ezt a gondolatot, és több helyen felbukkan benne az, ami így hangzik: „Az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” (10,10)
Jézus halálának egyszer s mindenkorra való érvényessége van. Nem lehet, és nem kell megismételni az Ő áldozatát. Ez volt az Isten akarata, hogy az Ő testének feláldozásával egyszer s mindenkorra tökéletesen megmentsen minket. Pontosan úgy, ahogy arról Péter apostol ír a levelében, amikor arról szól, hogy milyen árat kellett fizetnie Jézusnak értünk: „...tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” 1Pét 1,18-19)
Ezt az árat fizette Ő meg nagypénteken. És mivel Ő ezt megfizette, mi nem vagyunk adósok. Mivel Ő kiszabadított a bűnnek, az istentelenségnek, a halálnak a börtönéből, lehetünk szabadok, csak ki kell lépni ebből a tömlöcből. Nagypénteken ennek az ajtaját nyitotta ki. Őt oda lehetett szögezni a keresztre, és mindent lehetett vele csinálni aznap, de amikor elhangzott ez a szó: elvégeztetett, és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét, tehát valóságosan meghalt, abban a pillanatban kettérepedt a jeruzsálemi templomban a kárpit, elsötétült a nap, megrendült a föld, lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat — vagyis minden szellemi hatalmat, legyőzte az ördögöt, és kinyitotta előttünk a mennyet, ahova a golgotai — kegyelmet nyert — latorral együtt mindnyájan beléphetünk, akik ezt hisszük. Akik őbenne hiszünk. Pedig mi-mindent tettünk ellene! Ő azonban eleget tett, hogy mi tökéletes bocsánatot kapjunk.
Mi erre a válasz? Erre a válasz csak az lehet, amit megint Pál apostol írt meg. Idézem: „... és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) Azért halt meg, hogy ne úgy éljünk tovább, mint ahogy addig éltünk, amíg ezt nem hittük. Ez a változás a célja az Ő halálának.
Amilyen engedelmes volt Ő az Atyának, olyan engedelmességre kész elsegíteni minket. Ahogyan Ő viszonyult ellenségeihez, megtanít minket is úgy viszonyulni azokhoz. És ahogyan Ő szerette az övéit, mindvégig szerette őket, mindennek ellenére szerette őket, gyöngeségeik ellenére szerette őket, — ugyanezt a szeretet kínálja mindannyiunknak.
Ez nem magától lesz a miénk, ezt hittel fogadhatja el az ember. Isten segítsen bennünket, hogy ne legyen hiábavaló az Ő halála, hanem igaz legyen az, amit valaki egyszer így mondott: az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned. Ez a célja az Ő kereszthalálának.

Így nagycsütörtök este régóta másként tartjuk már az istentiszteletünket, mint egyéb csütörtökökön. Ilyenkor el szoktuk olvasni együtt Jézus Krisztus szenvedésének a történetét és annak a végén egészen rövid igemagyarázat hangzik el.
Sokféle haszna van ennek. Egyrészt egyben is látjuk és halljuk, hogy mi is történt a nagyhéten, másrészt jó, ha néha minden magyarázat nélkül figyelünk az igére és Isten Szentlelke közvetlenül tudja azt nekünk alkalmazni, magyarázni. Közbe-közbe elhangzik majd egy-egy énekkari szolgálat, meg mi is énekelünk egy-egy éneket, azért van most olyan sok ének kitéve a táblára. Ezeket nem mondom be külön, hogy ne szakítsa meg a folyamatosságot. Amikor az orgona előjátékot játszik, kikeressük és bekapcsolódunk az éneklésbe.
Egy pont lesz majd, a csúcspont, ahol az orgona nem éneklést jelez, hanem a halk orgonaszó segít elgondolkoznunk azon, hogy mit is jelent: Elvégeztetett.
Eddig Máté evangéliuma szerint olvastuk, most János evangéliumát olvastok végig nem olyan régen a kalauzunk szerint, úgy hogy ma este a János evangéliumából olvasom Jézus Krisztus szenvedésének a történetét.
*
1) „Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel.
Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!”
Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: „Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: "„Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”
2) A katona csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kajafásnak, akik főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába. Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szült Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük és melegedett.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mint mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.
3) Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát.
Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked. Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia.
Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behivatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Pilátus így szolt hozzá: „Mi az igazság?”
Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.
4) Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: „Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.”
Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.
5) Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: a zsidók királya! — hanem ahogyan ő mondotta: A zsidók királya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „Amit megírtam, megírtam.”
A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.
Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Aztán így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt a tanítvány.
5) Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.
Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”
6) Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol a Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.
*
Jézus szenved a kereszten. Felszögezték feje fölé halálos ítéletének az okát is három nyelven: Ez Jézus, a zsidók királya. A főpapok tiltakoztak: ez így nem jó, hanem javítsd ki, ő mondta, hogy a zsidók királya. Pilátus azonban ideges, és elege van belőlük. Rossz a lelkiismerete is, és elkergeti őket: amit megírtam, megírtam, és változatlan marad a felírás.
A város készül a nagy ünnepre. A kereszt közelében ott áll a négy asszony, és a legfiatalabb tanítvány. A három Mária, Jézus nagynénje — nem tudjuk, hogy hívták —, és János. Erre a kicsi részletre próbáljunk most figyelni néhány percig.
Mi történik itt tulajdonképpen? Olyan kiáltóan éles a kontraszt, az ellentét a közt, ami a kereszten történik, és ami a kereszt alatt zajlik.
A kereszten a világmindenség megváltása folyik. Hamarosan elhangzik: elvégeztetett. Sorra teljesednek be az ősi próféciák, az ős evangélium is. Amit mindjárt a bűneset után mondott Isten a bűnbeesett embernek, hogy eljön majd az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos. Már rajta van a lába a kígyó fején. És amikor kimondja: elvégeztetett, akkor reccsent össze az ősi kígyó feje. Akkor szűnt meg a sátán hatalma az ember felett. Akkor vette át a világmindenség feletti uralmat a megfeszített Krisztus. Nem futott el, nem menekült el a szenvedés elől, vállalta, kiitta a keserűpoharat az utolsó cseppig. Isteni fenséggel és feltartóztathatatlan erővel teljesedik be Isten üdvterve.
És mi történik a kereszt alatt? Osztozkodnak. Ez az enyém, az a tied. Négy katonából állt a legkisebb romai katonai egység. A kivégzéshez, minden kivégzetthez négy katonát vezényeltek ki. Osztozkodnak Jézus ruháin. Ennyi jut el a tudatukig arról, aki ott haldoklik: mije maradt neki? Mi lesz a miénk? Annyira közönséges ez a jelent, hogy — ne haragudjatok, ha egy közönséges szót is mondok — osztozkodnak a potyán. Ez az ölünkbe hullott. Egyiknek sem jut eszébe, hogy felnézzen a keresztre. Mint a századosuknak később, aki felnézett és azt mondta: ez az ember Isten Fia volt. Őket nem érdekli ki van ott. Ki van ott, mit csinál, hogy éppen most mi történt, hogy miattuk is meghalt, hogy helyettük is meghalt ... kit érdekel ez?! Melyik ruhadarabja kié lesz. Osztják a használt ruhát.
Nagyon praktikusak, igen fennkölt gondolataik is vannak, mert a varrástalan köntöst nem érdemes felszabdalni, mert akkor egyikük sem tudja használni. Vessünk sorsot rá. Kockáznak, miközben Jézus haldoklik. Aztán valamelyik megkapja.
Nem ugyanezt csináljuk mi is? Osztozkodunk, még itt az ünnep küszöbén is. Sokszor teljesen betöltenek egészen hétköznapi, s olykor egészen mellékes feladatok és gondok. Kicsi sérelmek miatt felcsattanunk, nagy patáliát csapunk. Elromlik az otthoni békesség. Meg sem születik az otthoni jókedv, s közben kinek van gondja arra, hogy felnézzek a keresztre. Akkor talán nem kiabálnék, vagy nem látnám olyan nagynak azt az igazán kicsi sérelmet.
Mit szenvedett Ő miattam és helyettem? De az én igazam... — és osztunk, szorzunk, meg kockázunk. Játsszuk a szerencsejátékokat, valakié majd csak lesz a varrástalan köntös. Valakinek játszik a szerencse. A szerencse a fontos még a kereszt alatt is. Micsoda ellentét a közt, ami a kereszten történik, hogy Isten egyszülött Fia, aki soha bűnt nem követett el, mindannyiunk, minden bűnét magára vette; mindannyiunk halálos ítéletét elszenvedte, éppen a pokolba készül az Istentől is elhagyatva, hogy mi ne kerüljünk oda, de oly sokakat abszolút nem érdekel. Lesik a potyát, igyekeznek kiszedni egymás kezéből a hasznot, és a szerencsétől remélik a boldogulásukat.
Isten őrizzen meg minket ettől. Isten emeljen ki minket ebből a mélységből. Isten Szentlelke segítsen, hogy a kereszten lévőre emeljük a tekintetünket. Egyszerre az legyen fontos, amit Ő kínál nekünk. Mert Ő is kínál valamiféle ruhát. Aki végignéz magán és meglátja a maga rongyos, piszkos ruháit, és kész levetni azokat ott a kereszt alatt, az kap a Krisztustól fehér ruhát. Az Ő kereszthaláláért nekünk is ajándékba adott igazságot és szentséget. És ha mi nyomorultak ebből a tőle kapott fehér ruhában érkezünk meg majd ama napon az örök hajlékba, és valaki megkérdezi: kik ezek és honnét jöttek? — akkor elhangzik majd a mennyei válasz: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében. És attól kezdve nem éri őket semmi hőség, nem szomjaznak, nem nélkülöznek, hanem örökkön örökké együtt lesznek azzal, aki meghalt értük és feltámadt az ő megigazulásukért.
Ne ítéljük el keményen ezeket a katonákat. Inkább lássuk meg a magunk — az övékéhez hason — bűneinket. Legyen ez a mai nap is, meg a holnapi is az őszinte önvizsgálatnak, a bűnbánatnak és bűnvallásnak az alkalma. Merjük levetkőzni — ez bibliai kép — mindazt, ami a régi természetünkből való, és engedjük, hogy a dicsőséges Krisztus felöltöztessen minket abba a fehér ruhába, amit az Ő vérével fehérített meg.

Múlt vasárnap a tizedik parancsolatot kezdtük tanulmányozni. Láttuk, hogy Isten itt nyúl a legmélyebbre az életünkben, mert itt nemcsak a tetteinket, hanem a tetteink rugóit, a vágyainkat, a kívánságainkat is megvizsgálja. Nemcsak azt mondja, mit ne tegyünk, hanem ezt is: ne kívánd azt, ami a te felebarátodé.
Azért nagyon fontos ez, mert a kívánság mindig megvalósulásra törekszik. Amíg sikerül titokban tartani, addig is hat. Láttuk, hogyan mérgezheti meg egy rejtve maradt kívánság is az ember kedélyét, munkabírását, és főleg az emberi kapcsolatait, és hogyan választ el Istentől. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy Isten nem minden kívánságot ítél el és tilt meg. Azt mondja: Ne kívánd azt, ami a másé! De kívánd azt, ami a tiéd, amit Isten neked készített el, amivel Ő akar megajándékozni.
Éppen a mai napra kijelölt zsoltárunkban, a 105-ben is olvastuk ezt: “Kívánjátok az Urat, és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen.” Isten nem vágyak nélküli életre akar minket elvezetni, amit a buddhizmus tanít, hanem nemes vágyakkal teli életre. Azt kívánjuk, arra törekedjünk, amitől igazán gazdag lenne az életünk, amit csak tőle kaphatunk, ami már itt kivirágoztatna minket, és ami megmarad a halálunk után is. Arra a gazdagságra törekedjünk, amiről Jézus így mondta: “az Istenben gazdag” valaki. Aki a másét kívánja, azt ez a kívánság szembeállítja Istennel és a felebarátaival. Aki a magáét kívánja, amit Isten neki kínál, azt ez közel viszi Istenhez és embertársaihoz.
Ma a tizedik parancsolat magyarázatát lezárva két olyan fontos kérdésről szeretnék még szólni, amivel gyakran találkozunk a lelkigondozás során.
Az egyik, hogy különösen sok kárt okozó veszedelmes kívánság az, ami abból fakad, ha valaki nem tud szíve szerint őszintén megbocsátani másoknak.
A másik kérdésünk — így a tízparancsolat magyarázatának a végén —, hogy egyáltalán meg lehet tartani ezeket a parancsolatokat? És ha igen, hogyan? El lehet jutni oda, hogy ne is kívánjam, nemcsak ne csavarjam ki a kezéből, hanem még örüljek is annak, hogy neki van, nekem még egyelőre nincs, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy nem is kell, de ne kívánjam? El lehet ide jutni?
1) Szóljunk arról mindenképpen itt, hogy van roppant veszedelmes, rejtett és rejtegetett kívánság sok emberben, ami abból fakad, ha nem tud szíve szerint megbocsátani. Ez megmérgezi azt is, aki rejtegeti magában, és a kapcsolatait is. Ez aztán tényleg elválaszt Istentől is, meg másoktól is.
Mit kíván az ilyen ember, aki nem tud, vagy nem akar őszintén megbocsátani? Végső soron elégtételt kíván. Arra vágyik, hogy újra és újra bebizonyítsa: neki volt igaza, és a másiknak nincs igaza. Arra törekszik, hogy sajnálatot ébresszen önmaga iránt, és ellenszenvet a másikkal szemben. Vagyis máris mérgezi a környezetét. A többieket is szembe akarja fordítani ővele. Ezért meséli vég nélkül a sérelmeit, s ezért eleveníti fel újra azokat a helyzeteket, amikben ő valamit el kellett, hogy szenvedjen. Tulajdonképpen szakadatlanul vádaskodik, vádolja a másikat. És nemcsak elégtételre vágyik az ilyen ember, hanem sokszor bosszút is szeretne állni. Megtorlásra vágyik. Arra vágyik, hogy az a másik megkeserülje. De azért vágyik erre, mert ő tele van keserűséggel. És ez a keserűség buggyan ki az indulataiban még akkor is, ha sokszor rejtegetni akarja ezeket.
Olyan ez, mint a fel nem robbant bomba. Betakarja idővel a föld, még virágkertészetet is lehet létesíteni felette, de attól az még ott van, és bármikor előfordulhat, hogy megbolondul és felrobban. Muszáj hatástalanítani és elvinni onnan. Ez megéri, még akkor is, ha egy virágkertészetet kell ott feldúlni miatta.
Sokszor ilyen rejtett bombák ezek az el nem rendezett, meg nem bocsátott sérelmek az ember szívében. Lehet, hogy azt mondja: ő ezt már megbocsátotta, ez rég a múlté. Lehet, hogy komolyan is gondolja. De olvastunk most a Máté evangéliumában Jézus szavaiból egy ilyen kifejezést is, ha szívetekből meg nem bocsátjátok a ti testvéreitek ellenetek elkövetett bűneit... Ha szívetekből. Nem úgy a felszínen, nem csak úgy, hogy mondom, de valahányszor eszembe jut ő, vagy találkozom vele, összerándul a gyomrom, vagy ökölbe rándul a kezem. Ez azt jelenti: nincs elrendezve. Nem a múlté. Még mindig hat, mérgez. S lehet, hogy nem akarom, de akkor is mérgez. Ha szívetekből meg nem bocsátotok, akkor is, ha ő nem kér bocsánatot.
Külön nehéz probléma itt az, hogy sokszor nincs is valós alapja az ilyen keserűségnek. Igen gyakran találkozom a lelkigondozás során azzal, hogy nem mondta az a másik rólam azt, amiről én úgy gondolom, hogy mondta. Valamelyik csúnya, pletykásszájú kitalálta és hozta nekem a hírt, és sikerült szembeállítania minket egymással. Vagy ehhez hasonlót már tapasztaltam más esetben, és magától értetődőnek tartom, hogy ő is nyilván így gondolkozik, és így beszélt rólam. Vagy maga az illető szokott olyan lenni, és eszébe sem jut más lehetőség. Ő ilyenkor így reagál, biztos az is úgy. Magát vetíti ki.
Itt szigorúan meg kell vizsgálnunk a magunk dolgait. Néha megoldhatatlan lelkigondozói probléma, hogy ő meg van győ-ződve, hogy amaz azt gondolta róla. De nem gondolta, és nem lehet kiverni a fejéből. Ott marad az ék két ember között, és engesztelhetetlen a harag.
Amikor tegnap a bibliaolvasó kalauzunk szerint a János 20-ból Jézus feltámadásának a történetét olvastuk, egyebek között ez is eszembe jutott, hogy pontosan ezt csinálta Mária Magdaléna. Kimegy a sírhoz húsvét hajnalán. Látja, hogy elgördítették a követ onnan, és amikor benéz, nem látja ott Jézus holttestét. És mit mond a tanítványoknak, akikhez fut mindjárt? “Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették.” Honnan veszi ezt, hogy elvitték? Ez hazugság. Nem ez történt. Nem vitték el. Akkor miért mondja? Mert látta, hogy nincs ott, erről neki eszébe jut valami, az, hogy biztos elvitték, de ezt már tényként közli másokkal. Ha korrekt lenne, azt kellene mondania: nem láttam ott a holttestét. Vagy, ha gondosan megnézte, és kicsit erősebben fogalmazna: nincs ott a holtteste. De ne tegye hozzá saját gondolatait. Ez egyéni magyarázat, hogy elvitték, és ebben az esetben nem igaz.
És hány ilyet mondunk, testvérek! Valamit látok, arról nekem az jut eszembe, és azt mondom tovább. Valami történik, arról nekem az jut eszembe, és tényként raktározom el: biztos azt mondta rólam... biztos azt gondolja most... De nem gondolja azt, és nem azt gondolja, mert ő másfajta ember. Lehet, hogy én azt gondolnám, ő nem.
Nem akarom ezt tovább részletezni, de sok felesleges munkát jelent ez a lelki-szolgálatban, amikor nem hiszik el emberek, hogy nincs alapja a sérelmüknek. Ha van, akkor sincs más lehetőségünk, mint megbocsátani. Miért? Mert Isten feltétel nélkül megbocsátotta a mi ellene és mások ellen elkövetett temérdek bűnünket Jézus Krisztus áldozatáért. És ebből egyenesen annak kell következnie, hogy akkor az ellenem elkövetett kicsi meg nagyobb sérelmeket én is feltétel nélkül megbocsátom, ha keresztyén vagyok. Ha nem, akkor konzerváljam a haragot, tegyem tönkre magamat, tapossam le emberi kapcsolataimat, s haragudjak Istenre is, hogy milyen emberek között kell nekem élnem. De akkor ne mondjam, hogy keresztyén vagyok.
Akiben a Krisztus indulata van, az naponta hálát ad azért, hogy minden adósságomat elengedte Isten — itt benne van ez a szó: minden — és ebből egyenesen következik az, hogy akkor én is elengedem. Ez nem megy mindig könnyen, néha nagyon is nehezen megy. Ez ritkán jelenti, hogy megbocsátom és el is felejtem. Fogok rá emlékezni, de nem választ el attól, aki elkövette ellenem azt, amit elkövetett.
Hadd mondjak egy rövid versidézetet, ami élesen leleplezi ezt a bennünk levő indulatot.

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
és őrizzük, mint fájó, büszke titkot.
Mindent felírunk: sebet lelkit, testit,
a szégyen bélyegét, mely rajt vereslik.

És ebben megyünk tönkre, hogy mindent felírunk, és számon tartjuk, és őrizzük, mint fájó, büszke titkot. Ha már nem tudunk beszámolni arról, hogy Isten milyen nagy dolgokat cselekedett velünk, vagy hogyan láthattuk az Ő munkáját, a mi alázatos szolgálatunkban, akkor újra és újra beszámolunk arról, hogy mit követtek el ellenünk mások, felelevenítjük, és mint méreganyag hat a magunk életében is és körülöttünk is.
Szeretném szeretettel és tisztelettel kérni, miután én tegnap elvégeztem ezt a műveletet, hogy egy olyan világban, ahol valóban sokan mindent felírnak és számon tartják a sérelmeket, ma álljunk Isten elé egy nagy radírral, és töröljük ezeket a sérelmeket. Vegyük nyugodtan számba, és mondjuk el neki, mi fáj. Ki mindenki vétkezett ellenünk, mit hordozunk magunkban mint fájó, büszke titkot. Akár vegyük sorra az embereinket, a rokonokat, a testvéreinket, akikkel az örökösödés óta nincs békesség, a szüleinket, akik máig nem értik meg, hogy..., a gyerekeinket, akik hálátlanok és követelőzők, s minden alma messze esett a fájától. Vagy azt a szomszédot, aki kiállhatatlan és tönkreteszi az életünket, azt a lehetetlen főnököt, aki kettétörte a karrierünket, azt a beosztottat, aki olyan eszméletlen lassan mozog, hogy megkeseríti minden napunkat. A szomszédos népeket, az elszenvedett történelmi sérelmeket, amiket újra és újra olyan szívesen felelevenítünk. Vigyük oda Isten elé, és hagyjuk ott. Aki ezt megteszi, meglátja, milyen nagy hely szabadul fel a szívében arra, hogy Isten az ő Lelkével betöltse, és milyen sok energiája meg fog maradni. És mennyire más, nemesebb dolgokról lehet beszélni embereknek, mint hogy az elszenvedett sérelmeinket újra és újra felelevenítsük.
Ha Isten engedi megérnünk, jó tíz nap múlva nagypéntek, két hét múlva húsvét. Naponta többször megterítjük az úrasztalát. Úgy jöjjünk ide, hogy előtte kitöröltük az életünkből ezeket. Szívünkből — ahogy itt Jézus mondja — meg akarunk bocsátani mindenkinek. Isten adjon sok örömöt ennek a végére!
2) A másik kérdés, hogy meg lehet-e tartani Isten parancsait? Van-e olyan, hogy valaki a tízparancsolat szerint él. Hiszen Jézus még élesíti is ezeket a parancsolatokat. Hiszen azt mondja: nemcsak úgy lehet ölni, hogy leszúrom vagy agyonütöm a másikat, hanem úgy is, ha haragszom rá, vagy olyat mondok róla, hogy az gyilkos tőrré válik a számára. “Aki azt mondja az ő atyjafiáról”, — az is embergyilkos. És lehet házasságot törni a szemünkkel is, meg a szívünkben is, és az is annak számít Jézus előtt. Ki képes arra, hogy Isten parancsait betartsa?
A Biblia világos választ ad erre: senki! Isten parancsait egyedül Jézus Krisztus tudja betartani. Meg azok, akikben él Krisztus a hit által. Senki más nem! Enélkül lehet erőlködni, de minden ilyen vallásos erőlködés — bármilyen nemes szándékból szülessék is vagy — képmutatásba torkollik, mert nem fogja tudni betartani, és akkor azt a látszatot kelti, mintha betartaná, vagy kétségbeesésbe vagy cinizmusba torkollik, mert megállapítja, hogy ez nem embernek való, nem lehet betartani.
Isten éppen azért adta a törvényt — Pál apostol olyan szellemesen fogalmazza —, hogy odavezessen, vagy odakényszerítsen minket Jézushoz. Ha becsületesen gondolkozik valaki, rájöjjön arra: én ezt nem tudom betartani, de azt látom, hogy így kellene élni. Csak így érdemes élni. Akkor ez odakényszerít Krisztushoz, és azt mondom: Uram, ami nekem nem ment, az neked biztosan sikerülni fog. Gyere be az életembe, és te tartsd be az Isten törvényeit. Ezt nevezi a Szentírás újjászületésnek. Amikor nem az én Istennek való engedelmességre képtelen természetem erőlködik újra és újra, hanem átadom a helyet Jézusnak, és azt mondom: gyere, és te uralkodj bennem. És amikor én már egy kritikus helyzetben felemelném a hangomat, hogy megmondjam a magamét, akkor egy pillanatra eszembe jut: megint félre akarok állni előled, s parancsolj Uram előrefáradni. Hiszen én átadtam az uralmat neked, most te szólalj meg ebben a helyzetben. És olyan gondolatokat fog eszembe juttatni, amikről én tudom a legjobban: nem az én gondolataim, és olyan szelíd hangon fogom elmondani, amire addig nem volt példa. Ez nem én vagyok, hanem a hit által bennem élő Krisztus. Ez így működik, és ezt nevezik keresztyénségnek.
Erre hív minket a mi Urunk. Ezért öltött testet karácsonykor, ezt hozta el nekünk a mennyből, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, ezért árasztotta ki az ő Szentlelkét a benne hívőkre, hogy mintegy önmagát szétossza nekik, hogy mindenkinek jusson Krisztusból, és az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban. Ez nem fikció, nem kegyeskedő szólam, ez történik a valóságban, ha valaki behívta az életébe Jézust, és csakugyan átadta neki az uralmat. Egyébként játszhatja a vallásost, és csőd, kudarc követi egymást. Isten igéje erről élesen és világosan beszél. Jézus ezt az új életet kínálja nekünk.
Tegyünk egymás mellé két igét. Olvastuk múlt vasárnap a Jeremiás 17,9-et, ahol Isten ezt mondja: “Csalárdabb a szív mindennél, és gyógyíthatatlan (javíthatatlan) az; kicsoda ismerheti meg? Én, az Úr vagyok, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” A mi szívünk csalárdabb mindennél és gyógyíthatatlan, javíthatatlan, és Isten megfizet a mi szívünk cselekedetei szerint.
És hadd olvassam újra a mai alapigénket: “Ezt mondja az Úr: adok nektek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok nektek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.”
Csak így megy. Isten nem javít, hanem cserél. Nem javítgatja a mi törvényeit betartani képtelen szívünket, hanem kicseréli. Elveszem a régit — azt mondja —, és adok nektek új szívet, amibe az én lelkemet adom, és így képesek lesztek az én parancsaimat betölteni. Nemcsak úgyahogy, olykorolykor megtartani, hanem betölteni. Ez új természet. Itt nem viselkedni tanul meg valaki, hanem új természete van. Ebből az új természetből egészen újfajta gondolkozás és cselekedetek fakadnak. Isten Lelkét kapja, és teremni kezdi a Lélek gyümölcsét, ami szeretet, öröm, béketűrés, szívesség, jóság... Jézus Krisztus ezt kínálja nekünk.
Volt egy ismerősöm, aki rendkívül tehetséges iparos volt, és egy kis üzemet is felállított, bizonyos alkatrészeket készített. Valami miatt az egyik alkatrész mindig egy kicsi hibával került ki. Aztán ahogy javítgatták, hogy mégis működőképesen adják el, egyre csökkent a megrendelések száma, és elveszítette a hitelét. Akkor gondolt egy nagyot, hitelt vett fel, és kicserélte a gépsort. Attól kezdve nemcsak, hogy hibátlan lett ez az alkatrész is, hanem valami kis újítást is bevezetett rajta, és még használhatóbb volt a vevők számára. Rövid idő alatt híre ment, és nem győzte a megrendeléseket teljesíteni.
Lehet reszelgetni, javítgatni a hibákat,— vagy ki lehet cserélni az egészet, és tökéleteset termelni. Isten ezt a megoldást választotta és ezt kínálja nekünk. Mi a javítgatásokhoz szoktunk hozzá. Ne káromkodj olyan hangosan, mert mit szólnak a szomszédok. Reszelgetjük: kicsit halkabbra. Ne használj ilyen csúnya szavakat, még ha mérges vagy is. Akkor kevésbé csúnyákat használunk. Vagy eljut oda, hogy ki sem mondja a csúnya szavakat, csak magában mondja ki. Ugyanúgy hat és mérgez.
Isten azt mondja: nem ez a megoldás. Adok olyan szívet, amiben nem trágár káromkodás születik, ha valaki megbántott, hanem elkezdesz imádkozni érte, és mindez nem valami nagy önfegyelemmel, hanem úgy magától. Mert az új természet újfajta cselekedeteket termel. Isten nem a termékeket igazítgatja, hanem a gyárat cseréli ki. “Új szívet adok nektek, az én Lelkemet adom belétek.”
Hogyan történik ez? Így olvassuk ezt szintén Jeremiásnál: “Új szövetséget kötök az Izráel házával, törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, hogy ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsitől fogva nagyig, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31,33-34)
Törvényemet az ő szívükbe írom be. — Más, hogy megtanulja valaki kívülről a törvényt (magyarosan úgy mondanánk: könyv nélkül, de most szándékosan mondom így), és más, hogy tudja bévülről. Nem külső kényszer már, hanem belső késztetés. Nem valaki rámparancsolja, hanem én is ezt akarom csinálni. Belsőleg azonosulok vele. Nem teljesíteni akarok valami kötelességet, hanem boldogan élek egy nagy lehetőséggel: hogy Isten akarata szerint járhatok el.
De ez nem megy saját erőből. Ezért mondta Jézus Krisztus tudja megvalósítani. Itt vizsgázunk igazán, hogy van-e új életünk. Az, amit Jézus annak a kiváló vallásos embernek, Nikodémusnak: szükséges onnan felülről fogannia a bennetek levő új életnek. Megtörtént-e már ez az életünkben? Minden istentiszteletnek ez a célja. Isten ezt a megtermékenyítő magot, az ő igéjét, akarja a szívünkbe hinteni, hogy abból új élet támadjon. És akkor képes lesz az ember Isten törvényei szerint élni. Akkor öröm neki az, hogy újra kiszolgáltatja magát teremtő és megváltó Istenének. Akkor Isten Szentlelke ad neki gondolatokat a döntéseihez. Akkor valóban Isten dicsőségére és mások javára él.
Isten tehát a tizedik parancsolatban a szí-vünkről beszél, és ma azt mondta: szívetekből bocsássatok meg egymásnak, meg ezt: a szíveteket akarom kicserélni. A régi helyett egészen újat, a velünk született lelkület helyett az Ő Szentlelkét akarja nekünk adni.
Van egy szép énekünk, amelyik pontosan erről szól:
Szentlélek, imádunk mi téged,
Valljuk istenséged.
Hisszük, hogy az új ember szíve
Saját kezed míve.
Te vagy a hitnek mind szerzője,
Mind elvégezője,
Te gyújtasz szívünkben világot,
Forró buzgóságot.

Szakaszd el hát most is szívünket,
Minden érzésünket
A sok hiábavalóságtól,
E csalárd világtól,
Hogy az igének hallgatói
Legyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen,
Gyümölcsöt teremjen.
(377,2-3)

Csak egészen röviden elevenítsük fel, hogy hol hagytuk abba Jósáfát életének a történetét. Arra emlékszünk bizonyára, hogy rosszul döntött, amikor a hitetlen Aháb királynak engedve belebonyolódott a szíriaiak elleni hadjáratba. Ebben a csatában Aháb ottmaradt, Jósáfát pedig életveszélyes helyzetbe került. Onnan kiáltott Istenhez. Ezt nem tette egy idő óta, talán ezért is sötétedett be úgy, hogy nem tudott engedelmeskedni. Istenhez kiáltott, és úgy, ahogy itt most énekeltük a 91. zsoltárban, Isten csodálatosan kiszabadította a közvetlen életveszélyből.
Amikor hazatért — ez volt az utolsó jelenet, amivel foglalkoztunk —, egy Jéhú nevű próféta igen keményen megfeddette: hogy jutott eszedbe, hogy az istentelennel harcolj együtt az ő céljaiért!? És nem is kérdezted az Urat. — Jósáfát nem védekezett, nem mentegetőzött, nem csukatta börtönbe Jéhút, mint ahogy később Jójákim király Jeremiást, hanem megalázta magát Isten szava alatt. Magába szállt, és azt olvastuk, hogy egy ideig csendben Jeruzsálemben maradt.
Nem tudjuk, mi zajlott le akkor a lelkében, de a folytatás arról árulkodik, hogy bűnbánatra jutott, és ez nagy lelki megújulást eredményezett nála. (Csak zárójelben, de nyomatékosan hadd jegyezzem meg, hogy mindannyian, minden helyzetben így juthatunk lelki megújulásra, hogy ha hangzik Isten igéje, ha azt hallgatjuk és olvassuk, azt halálosan komolyan vesszük, nem magyarázzuk a bizonyítványunkat, nem mentegetjük a bűneinket, hanem megalázkodunk, Isten igéjét hallva és utána elcsendesedve, magunkba szállva meg fogjuk érteni, mit akar velünk Isten). Így következett be az, hogy Jósáfát ezt megértve maga személyesen kezdett egy országjáró körútba, ami igazi, evangélizációvá vált. Járta ő maga is és többen vele az országot, és hirdették az Isten törvényét.
Ezután gondoskodott arról, hogy tanítás is kövesse az evangélium hirdetését. Igazítsák el a népet a hétköznapi élet gyakorlati kérdéseiben, mégpedig Isten igéjével. Hogyan lehet Isten igéje szerint élni. Beállított embereket: papokat, lévitákat, bírákat, akik a közéletet is Isten igéjéhez igazították. Ritkán volt ilyen a történelemben, hogy egy uralkodó a közéletet is Isten igéjéhez igazítja, és minden részletben aszerint akar eljárni.
Talán az Egyesült Államok hőskorában, amikor az amerikai alkotmányt is a Biblia szerint igyekeztek összeállítani, vagy Erdély aranykorában, amikor istenfélő fejedelmek a közéletre is kiterjesztették a Szentírást; vagy a skót puritánok, vagy egy időben a holland reformátusokat jellemezte ez, hogy a hétköznapi élet mindenféle vonatkozásában is próbáljunk Isten igéje szerint berendezkedni. Szép időszak volt ez. Béke volt, nyugodt körülmények között hangozhatott az ige, követhette azt a tanítás, és a legfelső szinttől egészen a legalsói, Isten igéje volt a norma, amihez próbálta Jósáfát igazítani az emberek gondolkozását is, meg az életgyakorlatot is.
Érdemes megjegyeznünk, hogy lehet tanulni a bukásainkból. Jósáfátban volt annyi alázat és volt annyi bölcsesség. Most már tudta, hogy az engedetlenség volt, amit előtte tett, de nem ezen sápítozott és szörnyülködött, hanem azt mondta: lehetőleg ez ne ismétlődjék, tanuljak a hibáimból, és el ne felejtsem, hogy milyen kegyelmes volt Isten. Új kezdést engedélyezett nekem, megőrizte az életemet, bocsánatot is kaptam tőle, akkor most új szakaszt akarok kezdeni — vele. És elkezdte az ige magvát hinteni tovább is a nép körében.
Így ment ez egy ideig, és akkor következett el ez a szörnyű nap, amikor a felderítők valami rettenetes hírt hoztak. Jellemző Jósáfátra ez is, hogy akármilyen nagy béke volt, az éberség nem szűnt meg, és voltak felderítők. Ezek rohannak hozzá, hogy a Holt-tengeren túlról nagy ellenséges sereg közeledik, három irányból is: délről, keletről és még északról is. Nagy csapatösszevonásokra készülnek, és végső nagy csapást akarnak mérni rád. Végünk van! Óriási a túlerő, teljesen készületlenek vagyunk, erre senki nem számított, reménytelen a helyzet — és már itt vannak egészen közel.
Majd, ha Isten éltet minket, a folytatásból látjuk, hogy mit jelentett az, hogy egy nép elkezd imádkozni, és Isten meghallgatta ezt az imádságot, de ez egy külön igemagyarázat tartalma hadd legyen.
Most a mai részből egyetlen bibliai összefüggést szeretnék kiemelni, mégpedig azt, hogy mindennek következménye van. Minden rossznak is, és minden jónak is. A cselekedeteinknek, a szavainknak, de még a gondolatainknak is következményük van. A tetteink, a szavaink, a gondolataink a magvetéshez hasonlóak. Pál apostol azt írja a Galatáknak: amit vet az ember, azt aratja is. Amit elvetett, az előbb-utóbb kikel. Ha ilyen rettenetes szárazság van, mint most hónapok óta, akkor később, de előbb-utóbb kikel. — És az kel ki, amit elvetett. Ha kukoricát vetett, abból nem kel ki dinnye. Ez egészen bizonyos. És bizonyosra veheti az ember, hogy ha gonosz dolgokat követ el, azoknak gonosz gyümölcsei lesznek, és azokat valószínűleg neki kell learatnia. Vagy ha másoknak, utódainak, az még rosszabb, még jobban fáj. Ha tiszta és igaz beszédet, szent és Istennek kedves cselekedeteket vet, akkor ebből a magból valami igaz, tiszta, és mások számára is hasznos fog kikelni — valamikor. Az ő életében, vagy halála után, de biztos, hogy előbb-utóbb kikel, és biztos, hogy az kel ki, amit elvetett.
Hogy derül ez ki ebből a történetből?
Először azt nézzük meg, hogy ha valaki rosszat vet, abból rossz termés kel majd ki, és azt kell learatnia.
„Ezek után történt, hogy eljöttek a Móáb fiai és az Ammón fiai”, és aztán később olvassuk, hogy az edomiták is. Kik ezek? Ha visszanyomozunk és visszamegyünk a forráshoz, akkor mindjárt világos lesz ez az összefüggés: mindennek következménye van. Ki volt Móáb, és ki volt Ammón? Ezt olvassuk a Bibliában: „És Lót leányai mindketten teherbe estek az ő apjuktól. És a nagyobbik fiút szült és Móábnak nevezte azt; ez a móábiták atyja a mai napig. A kisebbik is fiút szült és Benamminak nevezte. Ez az ammóniták atyja mind a mai napig.” (1Móz 19,36-8)
Engedetlenségek, hitetlenségek sorozata vezet vissza a forráshoz, illetve vezet el a forrástól egészen eddig, hogy szegény Jósáfát kétségbeesve hallja, hogy Móáb és Ammón összefogott és el akarják söpörni őt a föld színéről. Tehát Ammón és Móáb Lótnak a fiai voltak, vagy unokái. Nehéz eldönteni. Fiai voltak, mert ő volt az apjuk. Viszont a lányainak a fiai voltak, ilyen értelemben unokái is. Furcsa helyzet... Az egész olyan visszás, olyan tisztátalan, olyan zűrzavaros, mint amilyen helyzeteket mi Isten nélkül teremtünk.
Azzal kezdődött, hogy Isten azt mondta Ábrahámnak: menj ki a te földedből és a te rokonságod közül. És ő ki is ment, de azért Lótot magával vitte. Lót az ő elhunyt testvérének a félárván maradt fia volt. Ha egyszer Isten azt mondja: menj ki a te rokonságod közül, akkor jobb lett volna talán, ha Lótot is a családra bízza. Nem lett volna ő elveszett gyerek úgy sem, gondoskodtak akkor a családtagokról. Nem lehet tudni, mi volt ennek az oka, hogy magukkal vitték, és hogy olyan kedves volt neki. Talán talán az is, hogy már idősek voltak, és még mindig nem született gyermekük. Adódik itt az elhunyt testvér fia, majd felneveljük, mintha a mi fiúnk lenne. Nem tudjuk... ez nincs benne a Bibliában, de gyanús a dolog. Minden esetre nem teljesen volt engedelmes Ábrahám: hogy menj ki a családod közül. Vitte magával Lótot.
Aztán Lót is engedetlen volt, és mohó, kapzsi, hitetlen. Amikor már nem fértek meg a nyájai Ábrahám nyájaival és elváltak egymástól, Lót azt mondta: nekem kell a mindig zöld folyóvölgy, te meg, nagybácsi, menj, amerre tudsz, ott is találnak füvet a báránykák, igaz, hogy az olyan barnás már, ez meg mindig zöld, ez jó lesz nekem, te meg menj oda. Ráadásul ott a zöldben két nagy város is volt, és Lót beköltözött Sodomába. Aztán ott történt a baj. Isten kimentette őket az ítéletből, de akkor következett be ez. A lányai kétségbeestek. Az édesanyjuk ugye menekülés közben elpusztult hitetlenség miatt, ők meg ott maradtak, és itt előtte olvassuk: „attól kezdtek aggódni: nem fognak férjhez menni.” Márpedig utód nélkül meghalni, az a legszörnyűbb gondolat volt. Gyereket minden áron. Ha más nincs, az apánktól. Ha józan állapotában ezt nem tenné meg, le kell itatni. Ugye érezzük, hogyan halmozódik a bűn?
S akkor ott ez a summás megállapítás: az egyik, Móáb, lett a móábiták atyja, Benammi az ammóniták atyja. És egy életen át feszültség, ellenségeskedés volt Móáb és Ammón, és Ábrahám utódai, a választott nép között a mai napig. Mindennek következménye van. De ki gondol erre?! Hiszen mi jót akartunk — mondhatták volna Sá-ráék is —, hogy visszük magunkkal a félárva unokaöcsköst. Hiszen mi jót akartunk — mondhatták Lót lányai is —, hogy nem akarunk utód nélkül megöregedni és meghalni. Mindenki jót akar, csak senki sem kérdezi Istent. Mint ahogy Jósáfát is csinálta ott Ahábbal azon a nagy lakomán. Sokkal komolyabban kell ezt venni: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Vannak ötleteim, meg mindig jót akarok — legalábbis azt mondom —, de mi jön ebből ki?
Miféle magot fogok most elvetni, aminek gyümölcsével aztán majd találkozom egy év múlva, öt év múlva, vagy a gyerekeim, unokáim kell hogy learassák. Szeretnék olyan magokat vetni, amiből jó gyümölcs jön ki. Ehhez azonban már gondolkozni kell. Ehhez Isten színe elé kell állnia az embernek. Ehhez felelősség kell. Vagyis tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kérdéseire felelnünk kell. Ez az ember felelősségének az alapja. Ő meg fogja kérdezni Ádámot: hol vagy? Miért bújtál el? S meg fogja kérdezni Kaint: Hol van a te atyádfia? És meg fog kérdezni minket: Ezt most miért mondtad, mikor nem igaz, vagy mikor ártasz vele valakinek? Miért? És erre felelni kell.
Nos, akit érdekelnek Isten kérdései, és azokra felelősen kész felelni, az elkerülheti azt, hogy rossz magot hintsen, vagy sorozatosan azt hintsen. Még így is előfordulhat, de nem az lesz a jellemző. És nem mindegy, mi jellemző az életünkre.
Edomról tudjuk, hogy Ézsaunak az utó-dai, és ugye ott is baj volt. Ézsau már Ábrahámnak az unokája volt, csak nem az az ág, ahol az isteni ígéret és áldás továbbment, mert Jákób-Izráel volt az az ág. De Jákóbnak a huncutsága, csalása, belejátszott Ézsau haragjába. Jákób anyjának, Rebekának a huncutsága, a férjével való szembenállása, az egyik gyerekkel való kivételezése szintén belejátszott; hazugság keveredett bele, és ki hinné azt, hogy évszázadok múlva is aratni kell a hazugságok, az öreg, vak ember gyengeségével való visszaélésnek és sok más bűnnek a keserű gyümölcsét? Ki gondol erre? Ezt most jól megoldottuk, rövidre zártuk a kérdést. Remek ötlet volt. Megvalósítjuk minél előbb. Rebeka nagyon talpraesetten intézte, de csupa csalás, hazugság. És a két gyermek utódai nemzedékek múlva is ellenségesen néznek egymásra. És egyszer csak Edom is csatlakozik Móábhoz és Ammónhoz, és így nő nagyra az ellenséges sereg, ami most Jósáfátot fenyegeti.
Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a Biblia és a magát kijelentő Isten bátorít minket arra, hogy a kegyelem eltörli a múltat. Van olyan, hogy Isten kegyelme nemcsak a bűneink örökkévaló következményét engedi el, bocsátja meg, hanem még az ideigvalótól is megment, de nem feltétlenül. A bűnbocsánat az örökkévalóra vonatkozik. És néha még így is le kell aratni a vetésünket. Külön kegyelem az, ha Isten ettől is meg-őriz. Mindenesetre nagy a felelősségünk.
A másik, ami kiderül ebből az igéből, hogy azért a jó mag is kikel. És aki jó magot vetett, az jó gyümölcsöt fog aratni. Ez nagyon kell, hogy bátorítson minket arra, hogy merjük vetni a jó magot, a tiszta beszédet, a másokért hozott áldozatot, a csendes, szíves szolgálatokat, az éveken át tartó hűséges imádkozást egymásért. Az Istennek való engedelmességet. Minden gondolatfoszlány, minden Istennek elkiáltott mondat, minden csendesen elvégzett segítség: magvetés, és ebből biztos, hogy jó gyümölcs kel ki. Nem biztos, hogy mi aratjuk le. És az miért baj? Talán így még jobb, még szebb. Már rég elporladtunk, és az utódaink áldják Istent azért, hogy most aratják le a gyümölcsét annak, amit valaki, valamikor hitből, engedelmességből, áldozatból elvetett. Ó, de sok szép példát lehet erre mondani, s talán tudnánk még a saját családunk történetéből is mondani.
Mi volt itt a jó mag? Emlékszünk arra, hogy azzal kezdődött Jósáfát élettörténetének a leírása, hogy mihelyt király lett, azonnal keresni kezdte az Urat. Nem a reformokhoz látott hozzá, hanem ő maga akart még közelebb kerülni Istenhez. Tisztán látni, hogy mi az Istentől kapott feladata. Istentől elkérni eszközöket az uralkodáshoz. Kereste az Urat. Aztán ledöntötte a bálványokat. Csak az Urat imádjuk, úgy, ahogy Ő azt megparancsolta a Tízparancsolatban is. Aztán elkezdte hirdetni ezt. Aztán ahogy egyre nagyobb tekintélye lett — talán emlékszünk arra, hogy Isten hogyan gondoskodott többféle módon, hogy nőjön a tekintélye —, egyre nagyobb súlya lett a szavának is. És mivel nemcsak beszélt, hanem ő maga személyesen elöl járt a hitéletben is, egyre nagyobb hitele lett a szavának. Mindez jó mag volt. Aztán megszervezte a nép tanítását. Egy kiképzett, felkészített kis csapatot, Isten törvényével a hónuk alatt, kiküldött az országba: ismertessék meg tartalmilag a Bibliát az emberekkel. Ennek az egész közéletre kiható jelentősége lesz. És lett is. Ez mind-mind magvetés volt. És amikor most a nagy tévedése, bukása után hazajön, akkor megint megalázza magát. Isten igéje neki szent, és amit Isten a prófétán keresztül mond, az úgy igaz. És amikor lelkileg megújul, megint ő az első, aki megy, és hirdeti az igét az országban. De küld papokat, lévitákat is... Ez mind-mind magvetés.
És mi a gyümölcs? Az, hogy amikor most hirtelen nehéz helyzetbe kerül az egész ország, akkor nem esnek pánikba, nem egymásra mutogatnak, nem bűnbakot keresnek, hanem az egész nép keresni kezdi az Urat. Megint Jósáfát az első, de felsereglik az egész nép Jeruzsálembe, elkezdenek böjtölni — az mindig a bűnbánatnak a jele volt —, és mint nép is keresni kezdik az Urat. Ez jelent imádkozást, ez jelenti az engedelmességre való készséget, ez jelenti azt, hogy egyedül Őbenne bíznak, nem magukban, nem külső segítségben. Úgyis elkéstek már mindennel, nincs más segítőjük, csak az Úr, de nem mondanak le arról, hogy Ő fog és tud segíteni. Gyönyörű, hitvalló magatartás ez. Biztosan voltak ott is hitetlenek, lehet, hogy elhangzottak cinikus megjegyzések — mindig van ilyen, de ez volt a jellemző, hogy mi mint nép is, most az Úrban bízunk, és tőle várjuk a segítséget. A magvetés gyümölcse.
Mert nemcsak a rossz mag termi meg a maga rossz gyümölcsét, a jó is megtermi. És itt egy kicsit térjünk ki arra, ami talán többeknek megbotránkozást jelenthet: „megfélemlett azért Jósáfát.” Akik nem ismerik, milyen kemény, de milyen szép dolog Isten gyermekeként élni és neki engedelmeskedni, azok az ilyenen fel szokták kapni a fejüket: nono! A hívők is félnek? Hát milyen hite volt Jósáfátnak, hogy meghallván ezt a hírt, az első reflexiója, hogy megfélemlik. Hálás vagyok azért, hogy a Biblia őszintén ír le minden helyzetet, és nem eszményi hithősöket állít elénk, hanem olyan húsvér embereket, akik azonban hősök voltak, ha kellett, ha Isten azokká tette őket, és mertek hinni Istenben.
Az első válasza Jósáfátnak: ez rettenetes, ez kétségbeejtő! S megijed. Nem ez a természetes? Csak nem engedi, hogy a félelem úrrá legyen rajta! Nem ez az utolsó válasza. Ez az első. És mit csinál félelmében? Nagyon kifejező ez, és nem lehet jól magyarul visszaadni, ahogy az eredeti szövegben van. Ott szó szerint így van: arra irányította az orcáját, hogy az Úrra nézzen, ami azt jelenti, hogy először nem oda nézett. Először magára nézett, vagy a népére. Kicsi kis seregem van, nem is gyakorlatoztunk mostanában, nincsenek modern fegyvereink. Senki se gondolt erre, hogy most védekeznünk kell ilyen túlerővel szemben. — Lehet, hogy először erre gondolt. Ő éppen az evangélium hirdetésével volt elfoglalva, semmi kedve nem lehetett most csatát tervezni, és háborúba indulni.
Ki tudja, mire gondolhatott, de az első gondolata nem az volt. És az a szó, ami itt van, azt jelenti, hogy szinte erőszakkal megfogja a maga arcát, és az Úr orcájára irányítja. Ez a hitnek a győzelme! Lehet, hogy valaki mondhatja: szebb lett volna, ha mindjárt ezzel kezdi. Lehet, hogy szebb lett volna, de ez a valóság. Nem kell attól kétségbeesnünk, ha legelőször mi is megijedünk valami szörnyű hírtől. Vagy a legelső gondolataink aggodalmaskodó gondolatok, — csak nehogy azokba menjünk bele, és sülylyedjünk el, hanem legyen erőnk mindig onnan a szemünket az Úrra fordítani. Úgy gondolom, ez a hitnek a győzelme. Ezért szép, hiteles és őszinte a Szentírás leírása, és ezért igaz az, amit Pál a Róma 15-ben ír: „amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg”, hogy bele ne süppedjünk a félelembe.
Dávid is félt, pedig milyen bátor volt máskor, még a medve szájából is kiszedte a bárányt, ami rá volt bízva. De azt mondja: „amikor félnem kellene is, én bízom tebenned.” Minden okom meglenne arra, hogy féljek, és ismerem a félelmet, tudom, milyen az, félni, — de olyankor is, csak azért is bízom tebenned!
Az 56. zsoltárban olvassuk: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekszem az ő igéjével; Istenben bízom, nem félek; ember mit árthat nékem?” Rendkívül becsületes vallomás. Félek, mert minden okom megvan rá, de egyszerre Istenre emelem a tekintetemet, elkezdek egyre jobban bízni benne, és egyszer csak kimondhatom: nem félek. Ember mit árthat nékem? Átélem azt, amit a 91. zsoltár leír.
Jézus is félt. Most olvassuk a János evangéliumában az Ő szenvedésének a történetét. A Gecsemáné kertben félt. Még azt is kérte: ha lehet, múljék el a keserű pohár. A Zsidókhoz írt levélben is olvassuk, hogy félt, gyötrődött, szenvedett. Nem játszva ment Ő a keresztre. De az Ő második imádsága már úgy hangzik: „ha el nem múlhatik, legyen meg a te akaratod!” És azt olvassuk a Máté evangéliumában: „harmadszor is imádkozott ugyanezen szavakkal: legyen meg a te akaratod!” (26) Nem az a nagy szégyen, ha valaki fél, az a szörnyű, ha benne marad a félelmében, ha a félelem eluralkodik rajta.
Valaki mondta egyszer, hogy egy híres hadvezér egy nehéznek ígérkező csata előtt igen sápadt volt, a tiszti szolgának ez feltűnt, meg a hallgatagsága is, és megkérdezte: a tábornok úr csak nem fél? Mire azt mondta neki: ha maga így félne, már rég elszaladt volna. Ez a hősiesség: remegek, és mégsem szaladok el. Ha hívő vagyok, azért nem, mert bízom az Úrban. Ha valamit, ezt Jósáfáttól most megtanulhatjuk. A jó mag is megtermi a maga gyümölcsét.
És még egy harmadikat említek, röviden, majd erről legközelebb lesz szó részletesen. Annak is megvan a következménye, ha valaki felemeli a tekintetét az Úrra. Ha valaki elkezd bízni Istenben, ha ott a bajai kellős közepében nem az ellenségére, nem magára, nem a rendelkezésére álló csekély erőre gondol csupán, hanem az Úrra. Ennek is megvan a következménye. Tudniillik Isten ilyenkor felel. Aki hozzá kiált, annak válaszol. Aki tartja a kezét, hogy ments meg engem, segíts meg engem, annak telerakja a kezét, ad bele szabadítást, ad bele ajándékot.
Olyan szépen és meggyőzően mondja ezt a Példabeszédek Könyvében Isten: „Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” Vagy a sokat idézett ige az 50. zsoltárból. Isten mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” — Hát itt a nyomorúság ideje volt, és segítségül hívták az Urat. Vagyis azt csinálták, amit az Ő igéjében megmondott. Fogalmuk sem volt, hogyan folytatódik ez tovább, mi lesz ennek a vége, de meglett a gyümölcse ennek a bizalomnak, ennek az imádságnak, ennek a közös imádságnak is.
Ma este tehát ez a fő gondolat: amit vet az ember, azt aratja is. Jó lenne, ha sokkal felelősebben élnénk, viselkednénk, beszélnénk. Minden mulasztásnak, minden önzésnek, minden önzetlenségnek, mindennek megvan a következménye. Ez nem azt jelenti, hogy ahogy mondani szokták, elkezdjen görcsölni a hívő, s állandóan arra figyeljen: jaj most mit mondtam, mit mulasztottam, mit csináltam rosszul, mit csináltam jól — nem ezt jelenti hívőnek lenni. Hívőnek azt jelenti lenni, amit egyik esti énekünk így mond: „előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.” Engedem, hogy Ő irányítson engem. A hívő ember tudja, hogy mikor engedelmes és mikor engedetlen. Legyen engedelmes! Ha mégis engedetlen lesz, mint Jósáfát, legyen kész a bűnbánatra, az őszinte bűnvallásra. Kezdjen újat Istennel, járjon elöl a szolgálatban, az engedelmességben, és bízza az egészet az Úrra. A mi dolgunk egyébként is a vetés, a magvetés. Szeressük a gyerekeinket, beszéljünk nekik Istenről.
Tegyünk bizonyságot, valamikor csak szívesen meghallgatják, és legyen az egész életünk egyetlen csendes bizonyságtétel szavak nélkül is. Ez mind magvetés. S egyszer majd megtermi gyümölcsét. Az ne izgasson minket, az nem a mi dolgunk, hanem a Gazdáé. A mi dolgunk: jó magot vessünk. Neki lesz gondja arra, hogy nekünk is legyen mit learatni, és Ő olyan hatalmas, hogy másoknak az életét is így tehetjük gazdagabbá. Vetni, vetni, vetni... igazat, tisztát és jót, és így megadathat nekünk is, amit Jézus önmagáról mondott. Az egész életünk, ez az egyszerű kis, szürke élet, ami a miénk, vetőmaggá válik. A János 12-ben mondja a mi Urunk: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ő olyan gabonamag volt, aki elhalt, és a mai napig élünk az Ő gyümölcseiből. Kicsiben ez ismétlődhet a benne hívők életében.

A Tízparancsolatot tanulmányozva, elérkeztünk a tizedikhez. Isten ezzel a mondattal nyúl a legmélyebben emberlétünk rejtett titkaiba és rétegeibe. Itt a tetteink mögé néz, és azoknak a rugóját veszi vizsgálat alá. Itt valóban az ember szívének a legelrejtettebb, legmélyebb zugait világítja és vizsgálja meg. Itt már nemcsak arról van szó, hogy ne csábítsd el a más feleségét, ne vedd el azt, ami az övé, ne hazudj ellene és ne öld meg, hanem arról, hogy ne is kívánd azt, hogy valami effélét, ehhez hasonlót tegyél.
Ha valahol, akkor éppen a tizedik parancsolatban kiderül, hogy az a szabadítás, amit Isten a benne hívőknek kínál, az totális és radikális. Totális, mert kiterjed az élet egész területére, és gyökeres, mert nem a felszínen kapirgál, nem tüneti kezelést ígér, hanem valóságos gyógyulást, életváltozást, szabadulást ad. Ebben a parancsolatban Isten a gyökerekig nyúl le. Nemcsak újfajta tetteket vár a benne hívőktől, hanem egészen új indítékokat kínál nekik, hogy a rugó, a motiváció, a háttér is megváltozzék, egészen újjá legyen. Nem viselkedni akar megtanítani, mint ahogy mi sokszor a gyerekeinket próbáljuk idomítani, hanem új természetet ad, amely természetből egészen magá-tól értetődően másfajta viselkedés is fakad.
Isten azt akarja, hogy valóban az az indulat, indíték, motiváció legyen bennünk, ami Jézus Krisztusban, hogy csakugyan az Ő Szentlelke irányítsa a gondolatainkat, hogy a szívünk legtitkosabb vágyait is Ő ihlesse, döntéseinkben Ő tanácsoljon, hogy az ember visszakerüljön eredeti pozíciójába, amikor meghitt, bensőséges, a hétköznapokat is meghatározó közössége volt teremtő Istenével. Itt tehát már nemcsak arról van szó, hogy mit ne tégy, hanem arról, hogy azt ne is kívánd.
Luther Márton azt írja a tizedik parancsolat magyarázatánál, hogy ez nem az elvetemülteknek és a hitetleneknek szól. Isten a tizedik parancsolattal azokat a legkegyesebbeket szólítja meg, akik már-már azt hitték elmondhatják, hogy az eddigi kilenc ellen ők soha nem is vétkeztek, és már elkezdenének dicsekedni. Nekik mondja azt: ne is kívánd!
Isten az övéinek az életébe az Ő igéjével egészen mélyre akar hatolni. Le a tudattalan világába is, a tudatalatti világába is, mert ott is rendet teremt, ott is meg akarja tisztítani a benne hívőket, hogy valóban új teremtés legyen az, aki Őbenne hisz, pontosan úgy, ahol Pálnál olvassuk: “Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” Egyebek közt itt is kitűnik, hogy mennyire más az, amikor valaki kedvesen, tiszteletreméltóan formálisan vallásos, vagy amikor új életet kap Krisztustól. Isten minket erre az utóbbira akar hívogatni. Ezért mondotta annak a kiváló, vallásos embernek, Nikodémusnak is, hogy “szükséges újjászü-letned.” A tizedik parancsolat ennek a szükségességére és ennek a lehetséges voltára mutat rá.
Mielőtt a parancsolattal érdemben foglalkozunk, egy kicsit hadd időzzek ennél, mert ez nagyon fontos annak érdekében, hogy ne hiába olvassuk és hallgassuk Isten igéjét, hogy jobb legyen a hatásfoka igehallgatásunknak. Hogy valóban életváltozás következzék abból, hogy időnként hallgatjuk Isten szavát, vagy időnként elővesszük a Bibliát.
Két olyan igét hadd olvassak az Újszövetségből, amik erre utalnak, hogy Isten valóban az életünk legmélyéig le akar hatolni az Ő igéjével, hogy mindenestől átformáljon, megtisztítson és használhatóvá tegyen:
“Az Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincs olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az Ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.”(Zsid 4,12-13)
Behatol, szétválaszt, megítél, leleplez. Kemény kifejezések ezek, és nem azt mondja: a cselekedeteket, hanem a gondolatokat és a szívnek a titkos szándékait. És mindnyájan leplezetlenek és mezítelenek vagyunk előtte. Isten igéje valóban a velőkig hat, a vesénkbe lát — ezt olvastuk itt. Miért akar Isten bemutatni minket magunknak is így, hogy lássuk magunkat a valóságnak megfelelően? Egyrészt azért, hogy végre vegyük komolyan azt, amit valaki így mondott: mi nem bűnöket követünk el, hanem bűnösök vagyunk. Úgy mindenestől. Ahogy Jeremiás írja — majd ha Isten segít, a jövő vasárnap foglalkozunk ezzel az igével —: Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan. (Úgy is lehet ezt a héber szót fordítani: gyógyíthatatlan.) Kicsoda ismerheti azt? (Jer 17,9)
Isten azt akarja, hogy igazi önismeretre jussunk. Miért? Nem azért, hogy kétségbe essünk, hanem miután kellőképpen kétségbe estünk ezen a való képen, legyen ebből a felismerésből bűnvallás. Azt, amit Ő megmutatott, legyen lehetőségem elé vinni mint bűnt, mert erre érvényes az Ő nagy ígérete: ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat, és megtisztít minden hamisságtól. Így akar Isten teljes tisztaságot teremteni a hívő ember életében: bemutat magunknak, hogy lehetőséget kapjunk arra, hogy megvalljuk bűneinket, aztán elhagyjuk, és a bocsánat örömével menjünk tovább. — És végül az is a célja ennek, hogy Isten igéje behatol a velőkig és a vesékig, hogy tudjuk Őt magasztalni, hogy egyre jobban lássuk: ilyen nagy az Ő kegyelme. Ennyire érthetetlenül nagy az Ő irgalmassága, és lehet kegyelemből élni. Elég nékünk is az Ő kegyelme, nemcsak Pál apostolnak volt elég.
A másik igét Páltól hadd olvassam. Jézusról mondja: “ ...Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretét.” (1Kor 4,5) Világosságra hozza a sötétség titkait, amik a szívünk mélyén lapulnak, és megjelenti a szívnek a szándékait is. A szándékot, a tervet, a gondolatot, a kívánságot, ami ott lapul a szív mélyén, ami egyelőre még nem tett, de igyekszik azzá válni. Arra törekszik, hogy megvalósuljon. Isten ezt leleplezi.
Mit csinálunk ilyenkor, ha megadatik az a nagy kegyelem, hogy ebben a nagy rohanásban, amiben élünk, Isten ad egy-egy csendes órát, és a szívünk mélyére világít? Vannak emberek, akik idegesek lesznek és hamar mással kezdenek foglalkozni. Vannak, akik hallatlanná teszik, elengedik a fülük mellett. Vannak, akik nagy magyarázatba kezdenek. Megmagyarázzák a bizonyítványukat. És vannak, akik — Jézus szavaival élve — igazat adnak az Istennek. Akik megalázzák magukat, és nem azt mondják, mint a Jézust hallgató farizeusok, hogy igen, Uram, amit mondasz, érvényes másokra, de ránk nem. Ők az Isten beszédét megvetették magukra nézve — így olvassuk szó szerint. Aki kész igazat adni Istennek, azon segít ez a nagy kegyelem, amikor Isten a szívünk mélyére világít, amikor oda nyúl, ami még előttünk is leplezett sokszor, és ott is rendet és tisztaságot akar teremteni.
Úgy van tehát, ahogy a Sámuel könyvében olvassuk, hogy Isten nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem azt, ami a szívben van. Egy 400 évvel ezelőtt élt holland igemagyarázó írta: ha a külsőre nézünk, a farizeus is szentnek látszódhat. Ha azonban a belsőre figyelünk, a legjobb szent is ítéletre méltó. Ezért tudjuk megtéveszteni egymást. De ezért nem tudjuk megtéveszteni Istent. Ha külsőre nézünk a farizeus is szentnek látszódhat, aztán előbb-utóbb lehull az álarc, de lehet tartani egy ideig a látszatot. Ha azonban a belsőre figyelünk — és Isten arra figyel —, akkor a legjobb szent is ítéletre méltó. Sokkal mélyebbről ered az a sok rossz, ami kijön belőlünk, mint ahogy gondoljuk. A szív mélyén feszülnek azok a rugók, amik aztán egy-egy pillanatban elpattannak és meglöknek bennünket, és valami olyat mondunk vagy teszünk, amit magunk is megbánunk.
Ezért mondja Isten itt a Tízparancsolat végén ezt az igét: ne kívánd (a szíved mélyén se) azt, ami a felebarátodé! Akik ismerték magukat és ismerik Istent, azoknak egészen természetesen jönnek ilyen imádságok az ajkukra, amit például Dávid a 19. zsoltárban mond: “a titkos bűnöktől is tisztíts meg engem, és legyenek nyilvánvalóak előtted szívemnek szándékai.” Mert sokszor még előttem sem nyilvánvalóak, de én mindenestől rád bízom magam, formálj és tisztíts engem, Uram, úgy, ahogy jónak látod.
Ezek után most már érdemben is foglalkozzunk a Tizedik igével. Ma úgy, hogy négy, ezzel kapcsolatos kérdésre keressünk röviden választ.
1. Miért olyan fontos Istennek, hogy milyen kívánságok vannak bennünk? Miért tartja Ő annyira fontosnak azt, ami nem is látszik, amit ügyesen lehet leplezni is, amiről az ember sokszor önmaga sem tud, olyan ügyesen becsapja már magát is? — ebben nagy rutinunk van. Miért olyan fontos ez Istennek? Elárulja ezt az a kifejezés, amit a Tízparancsolat az eredeti szövegben használ.
Ez a “kívánás”nem elméleti epekedés, sóvárgás, hanem úgy kívánok valamit, hogy már törekszem is arra, hogy azt megnyerjem. Van egy érdekes bibliafordítás, az így adja vissza: ne mesterkedj azon, hogy megszerezd felebarátod házát, feleségét, vagyonát... Ez nagyon érzékelteti ennek a szónak a jelentését, hogy egyfajta mesterkedés, törekvés is arra, hogy amire vágyom, azt megszerezzem. Nemcsak sóvárgok utána, hanem már lépéseket is teszek arra, hogy megszerezzem. Tehát minden ilyen kívánság potenciálisan cselekedet, előbb-utóbb az lesz belőle. Mint a tojás is. Ha melengetik, az nem marad tojás, egyszer csak elkezd csipogni és szaladni. És ugyanígy van a bennünk rejlő kívánságokkal is. Azokat is szeretjük melengetni. Foglalkozunk velük, vagy azok foglalkoznak velünk, aztán egyszer csak — mi is meglepődünk — cselekedetté vált, vagy olyan kijelentéssé, amit szé-gyellünk magunk előtt is.
Nem olyan régen idéztük Jézus Krisztusnak azt a mondatát, amelyikben olyan zseniális egyszerűséggel és meggyőző erővel fogalmazza meg ezt: “Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Mt 15,19-20) És mindezek a szívből származnak. Egy ideig ott meglapulnak, meghúzódnak, mintha nem lennének, és egyszer csak előbújnak. Isten azért tartja olyan fontosnak azt, hogy tisztában legyünk a szívünk mélyén lapuló kívánságokkal, mert a viperát a tojásában lehet a legbiztosabban elpusztítani. És ezeket a nem kívánatos kívánságokat nekünk tudatosítanunk kell, és nem szabad melengetni őket. Ne becsüljük le tehát, hogy vannak ilyen kívánságok bennünk, hogy kívánom a másik feleségét, életét, vagyonát... De, még ha sikerülne is, egy életen át titokban tartani, akkor is ott vannak és hatnak, és meglátszik az ember életén. Minél inkább titkolt, rejtegetett kívánságokkal él együtt valaki, annál jobban meglátszik a kedélyén. Annál inkább tapasztalnia kell, hogy sok életerőt, energiát szívnak ezek el. Akaratlanul is megrontja a kapcsolatait.
Tegyük fel: van valaki, aki hazamegy minden este, hazaviszi a fizetését, még udvarias is a feleségéhez. Többé-kevésbé részt vesz az otthoni gondokban és munkákban, de a szíve mélyén elégedetlen a feleségével, és tetszik neki egy másik. Újra és újra foglalkoztatja az a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem ő lesz a felesége, hanem amaz. Testileg nem csalja meg, sose alszik az idegen asszonynál, mégis megmérgeződött az otthoni légkör. Egész másként tudják így megbeszélni a közös terveket, a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokat, s lassan tönkremegy a házaséletük. Kihat a legrejtettebb, legtitkoltabb kívánság is, ha az ilyen kívánság, amiről itt Isten igéje beszél. Ezért tartja fontosnak Isten nemcsak azt, hogy mit ne tégy, meg ne mondj, sőt nem is csak azt, hogy mit ne gondolj, mert az neked is rossz, meg a környezetednek is, hanem még azt is: mit ne kívánj.
Ne tűrj meg a szíved mélyén ilyen kívánságokat, mert abból biztos, hogy baj lesz. Ezek olyanok, mint a háborúban itt maradt bombák és aknák. Betemette őket a föld. Lehet, hogy virágkertészet van a tetején, aztán egy építkezésnél beleakad a markoló és robban, vagy pedig hatástalanítani kell, vagy elszállítani és valahol felrobbantani, ahol nem tesz kárt. Isten pontosan ezt mondja a tizedik parancsolatban: vigyázz, mert ezek a kívánságok robbannak! Lehet hatástalanítani, vagy elvinni valahova és ott robbanjon fel. Lehet az Isten előtt felrobbantani, neki elpanaszolni, neki kiönteni a szívünk keserűségét, és Ő megszabadít ettől, és ad a helyére valami mást. Ezért fontos Istennek ez.
2. A másik kérdés az: vajon Isten ezzel mindenféle kívánságot elítél és megtilt? A rövidség kedvéért mondom a Biblia válaszát: nem. A Biblia nem azt tanítja, amit a buddhizmus és még egy-két keleti vallás, amik a vágyak nélküli életre akarják elvezetni az embert. Ellenkezőleg: Isten igéje tele van biztatással, bátorítással, hogy igenis kívánjunk valamit, vágyakozzunk valamire, törekedjünk valami után. De mi után? Hogy szól a tizedik ige? Ne kívánd a felebarátod házát, ne kívánd a felebarátod feleségét, és semmit, ami a te felebarátodé! A másikét ne kívánd, de a magadét kívánd! Vagyis kívánd mindazt, amit Isten neked elkészített, és amit oda akar adni ajándékként. Akár a munkád gyümölcseként kapod meg, akár úgy, ahogy csak a hívők értik ezt, “Akit szeret az Isten, annak álmában is ád eleget.” (Zsolt 127,2) Akár így, akár úgy, tőle kapod, és ezt kívánd.
Kiírtam egy csomó igét, de most nem olvasom már fel: az egész Biblián végigvonul ez, hogy Isten biztatja az övéit: törekedjetek, keressétek, vágyakozzatok, akarjatok többre jutni. De mindig megmondja azt is: mire törekedjetek, mire vágyakozzatok. Keressétek az Urat, kívánjátok Őt megismerni, akarjátok tudni az Ő akaratát, törekedjetek cselekedni azt, mert nektek is ez a legjobb, meg a körülöttetek élőknek is. Isten sok mindent elkészített az övéinek, és bátorít minket, hogy erre törekedjünk, vágyakozzunk, ezt megnyerni kívánjuk. Nem minden kívánságot ítél tehát el; a másikét ne kívánjam, de ami nekem van elkészítve, azt kívánjam. Egyáltalán kívánjam megtudni, hogy mit készített Ő el nekem.
Adventben volt egy hosszú sorozatunk erről, hogy mi mindent kap a hívő Jézussal együtt. Felsorolhatatlan az a gazdagság, amit Isten a benne hívőknek kínál, de nem dobjahozzánk ezeket a nagy ajándékokat — bocsánat a kifejezésért. Aki jön és tartja a kezét, vagyis, aki hisz, annak telerakja a kezét. Akinek van bátorsága bevallani: Uram, nincs bölcsességem, de te megígérted, hogy szemrehányás nélkül adod, mert jobban tudod, hogy nekem nincs, mint én. Most már én is tudom, kérek tőled bölcsességet. Kap. Aki elmondja: Uram, ezeket a körülményeket nem lehet béketűréssel elszenvedni, de mégis békességben akarok maradni, adj nekem békességet... az kap. A mindennapi kenyértől a mindennapi igén keresztül, az örök üdvösségig Isten elhalmozza az övéit. És erre nekünk törekednünk kell. A hívő ember nem ül egy fotelben és malmozik: majd csak kapok ajándékokat, hanem keresi az Urat, törekszik a többre, és tartja a kezét újra és újra. Ezzel is dicsőíti Istent, mert a benne való bizalmát fejezi ki vele.
3. Mi a különbség a kétféle kívánság között? Tehát aközt, amit megtilt Isten a tizedik igében, hogy ne kívánd, és eközt, amire biztat, hogy kívánd, keresd, törekedj.
Sokféle különbség van, és bárki el tudná sorolni közülünk is. A legfontosabb talán az, hogy az előbbi, a tiltott kívánság mindig a másikéra irányul: neki már van, nekem még nincs. Neki több van, nekem kevesebb. Miért? Én is megérdemelnék annyit! Sőt, ha jól megnézzük, én többet érdemelnék. És mi születik ebből? Egy lavina indul el: irigység lesz, keserűség lesz. Észre sem veszi az ember, hogy a másik előbb vetélytársa, aztán ellenfele, a végén ellenségévé válik, legalábbis úgy néz rá, és az egész mögött Isten elleni lázadás van, mert ugyebár Isten az, aki rosszul osztotta el a javakat, Ő az, aki nem szeret kellőképpen engem. Ez az ősbűn a Biblia tanítása szerint. Az ilyen ember vakká lesz, csak azt látja, amije még nincs. Képtelen észrevenni, hogy mennyi mindent kapott és kap folyamatosan Istentől. Mindig elégedetlen lesz. Az ilyennek a sok is kevés, miközben a másiknak a kevés is elég.
Aki tehát így kívánja a másét, azt ez mindig szembeállítja Istennel és szembeállítja embertársaival is. Nem tudom feltűnt-e, hogy ezen az egy mondaton belül háromszor ismétlődik ez a kifejezés: felebarát. Az ilyen ember képtelen felebarátnak tekinteni a másikat. Mindenki potenciális ellenfél vagy ellenség. Akiben viszont az a kívánság munkál, amire Isten bátorít minket, aki Istent szeretné jobban megismerni, akit az érdekel: mi Isten terve velem, hova állított engem, milyen feladatokat bízott rám, hogyan kaphatom meg tőle a feladataim jó megoldásához szükséges feltételeket, kikhez küld engem, hogy szolgáljak, az az ember egyrészt otthon érzi magát ezen a világon, akárhova állítja őt Isten, annak az embernek kinyílik a szeme és látja, hogy mennyi mindent kapott Istentől, az az ember egyre jobban bízik az Ő megbízójában, Istenben, és engedi, hogy megajándékozza őt. Az ilyen ember mindig tudja, mennyi az elég, és nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, és az ilyen ember szeme mindig nyitva van a többiek szükségére. És azzal, amit ő is úgy kapott Istentől, készséggel szolgál másoknak, bibliai szóval: sáfár lesz, továbbadja, amit Isten reá bízott, következésképpen mindig, mindenütt szükség lesz rá, mindig lesznek, akik körülötte vannak, akik viszontszeretik, — vagy neki az is elég, ha vannak, akiket szerethet. Ez a fajta törekvés, kívánság közel viszi az embert Istenhez, és felebarátaivá teszi a többieket, akárkik azok. Egészen más a gyü-mölcse, az eredménye a két folyamatnak.
4. Ha valaki csakugyan szembe akar fordulni a szíve mélyén lapuló negatív kívánságokkal, amikor a másét kívánja, ami lázadóvá, keserűvé teszi, akkor mit csináljon?
Ennek a generális megoldásáról, ha Isten éltet minket, jövő vasárnap szeretnék majd beszélni. Most elöljáróban csak három praktikus szempontot említek:
a) Kezdjen el hálát adni. Aki tudatosan elkezd hálát adni Istennek, az számba veszi, mije van, mit kapott már, és elcsodálkozik. Miközben elégedetlenkedem és talán okkal, miközben arra ácsingózóm, ami a másiknak van, aközben nekem is van nagyon sok mindenem. Mennyi mindent ad nekem az én Uram nap mint nap! Egyszerre gazdagnak érzi magát, és a hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy számba veszem azt, amim van, hanem a hálaadás nagy gyümölcse mindig az, hogy észreveszem azt, aki adta. Az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra, vele kerülök egyre szorosabb kapcsolatba, és kiderül: az életem legnagyobb kincse Ő maga. És e földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, Ő akkor is megmarad egy örökkévalóságra. Az ajándékozó egymagában nagyobb kincs, mint ajándékainak összessége. A hálaadás gyógyít — tessék kipróbálni!
b) Ha valaki tényleg gyógyulni akar ebből, amit Isten egyébként bűnnek nevez, hogy ne kívánd, az dolgozzék sokkal szorgalmasabban. Tessék tanulni, beosztani, céltudatosan, összeszedetten, takarékosan. Ne függjön az ember munkája és munkakedve az azt megnehezítő körülményektől annyira (valamennyire függ tőle, nem tudjuk függetleníteni magunkat). Kezdjek el dolgozni. Ha szeretném azt, amit a másik már elért, akkor ne tőle akarjam elvenni, hanem hozzak létre értékeket. Mihelyt ebben meglátja a fantáziát egy ember, az fél gyógyulás. Hozzak létre értéket, ezért adott Isten olyan — amilyen értelmet. Adott két kezet. Most a szűkös lehetőségek idejében — valamilyen lehetősége mindenkinek adódik, aki nem fél a munkától — legyek kész létrehozni értékeket. De ez áldozatba kerül. Ki gondolta, hogy nem kerül? Minden érték létrehozása áldozatba kerül. Van úgy, hogy hosszú időn át lemondás, csak befektetés.
Nekem nagyon jó iskola volt, hogy édesapám gyümölcskertész volt. 6-8 évig csak költeni kellett a fákra, utána viszont évtizedeken át hosszú ideig teremtek. Ez így van a lelkiekkel is. Ettől nem kell megrettenni. Az egész korszellem, ami mérgezi a gondolkozásunkat, ennek az ellenkezőjét sugallja. Mindenki azonnal, tüstént, mindegy, hogy milyen áron, ki akarja elégíteni a kívánságait. Isten igéje azonban nem ezt mondja nekünk.
c) Végül: aki csakugyan meg akar szabadulni ezektől az őt is emésztő, másokat is megrontó kívánságoktól, az tanuljon meg bízni Istenben. Vegyük végre komolyan, amit Jézus mondott, az igaz: Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek. Ő megadja az övéinek azt, amire szükségük van. És miért kell annál több, mint amire szükségünk van? Ha meg annál többet adott, akkor azt valószínűleg nem nekünk szánta, csak nálunk tette le, és akkor az Ő meghosszabbított keze lehetünk, és vihetjük tovább. S milyen öröm az Isten kezében eszköz lenni! Esetleg még az utolsó falatot is megfelezni, vagy akár mindenestül odaadni valakinek. Nem beszélve arról, amiről Pál apostol ír: Isten hívő gyermekei tudhatják, hogy nem szolgák többé, hanem fiak, és így az Istennek örökösei, és a Krisztus örököstársai. Azt hiszem ez a nagy kijelentés aligha fér bele a mi agyunkba és erőtlen hitünkbe, hogy mit jelenthet ez? Hogy én, nyomorult ember, a Krisztusért Isten örököse, és a Krisztus, az egyszülött Fiú örökös társa is lettem.
És ez érezteti a hatását már itt. Ez nem azt jelenti, hogy mostani nyomorúságaim kö-zött vigasztalom magam azzal, hogy majd egyszer a halálom után talán jobb lesz. Itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy akinek valóban közössége van Istennel a Krisztus által, az már itt, a hétköznapok nagyon is szürke, nyomasztó gondjai között is tapasztalja ennek a soksok áldását. Ezért nyúl Isten most a szívünk mélyére.
Jó lenne, ha délután mindnyájan félretennénk egy kis időt arra, hogy csendben megálljunk Isten előtt, és teljes bizalommal kitárnánk magunkat előtte, és engednénk azt, amit a 139. zsoltárban olvastunk: Uram, nézzél bele a szívem mélyére. Nem mintha ott neked bármi újság lenne, te ismersz engem. De ami szükséges szerinted, azt én is szeretném megismerni. Szeretnék szabadulni. Nem akarok rejtegetni semmit. Előled úgysem lehet, előbb-utóbb mások előtt is kiderül. Adj nekem egészséges kívánságokat, olyan törekvést, ami kibontakoztat, meggazdagít, és formálj engem úgy, hogy másokat is gazdagíthass általam.
kétféle kívánás

A IX. parancsolatot tanulmányozva, legutóbb az ítélkezésről volt szó. Láttuk, hogy Isten milyen határozottan óv minket a vádaskodástól, egymás rágalmazásától, az ítélkezéstől. Láttuk azt is, hogy ha mégis véleményt kell mondanunk egymásról, annak a tartalma legyen mindig az igazság, a módja pedig a szeretet. A szeretet a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy azt teszem és mondom mindig, ami a másiknak a javát szolgálja. Így lehet a nyelvünkkel használni egymásnak, és nem fogunk hamis tanúságot tenni a felebarátunk ellen.
Folytassuk ma is ennek a parancsolatnak a kibontását, és ma ennek a tágabb jelentését próbáljuk megvizsgálni. Mit mond Isten igéje ennek kapcsán a hazugsággal kapcsolatos néhány gyakran felvetődő kérdésről.
Először arra keressünk választ, miért nem tartja sok ember bűnnek a hazugságot. Másodszor azt nézzük meg, mit kell tudnunk az úgynevezett szükséghazugságról, harmadszor, hogy hazugság-e az udvariasság, és végül: vajon miért olyan fontos a Szentírás szerint a titoktartás.
1. Miért nem tartják tehát sokan bűnnek a hazugságot? Igen sokan vannak, akik az élet természetes velejárójának tekintik ezt. Vagy egyszerűen nélkülözhetetlen eszköznek a boldoguláshoz. Ennek az okát akkor értjük meg jobban, ha egy pillantást vetünk arra, mit tanít Isten igéje a hazugság mélységéről és szélességéről.
Azt mondja a Biblia: nagyon mélyen gyökerezik bennünk a hazugság. Vérünkké vált. Ennek az az oka, hogy amikor szakí-tott az ember Istennel, akkor a hazugság atyjának az uralma alá került. Amikor Jézus az ördög két fő jellemvonását megfogalmazza, akkor azt mondja: “Emberölő volt kezdettől fogva, s hazug ő és hazugságnak atyja.” Ez az oka annak, hogy velünk születik a hazugságra való hajlam. A kicsi gyerekek is hazudnak már, mert velük is születik, és látják a mintát otthon és házon kívül egyaránt, s megszokják, hogy ez hozzátartozik az élethez.
Jó lenne, ha ma itt a megterített úrasztala körül őszinte bűnbánatra jutnánk a tekintetben, hogy milyen sokszor tanítottuk magunk is a gyerekeinket és a körülöttünk élőket hazugságra és képmutatásra. Ezért olyan a hazugság, mint a gyom, nem lehet kiirtani. Ha nem vetik is, kel és nő mindenütt. Ettől csak megszabadulni lehet. Az tud megszabadítani minket, akiről azt mondja Isten igéje: “Azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa.” Egyedül Jézus Krisztus tud megajándékozni bennünket az igazság lelkével, mert itt lélekcserére van szükség ahhoz, hogy az ember megszabaduljon a hazugságtól. Egyedül az Ő Szentlelke tud nekünk bátorságot adni, hogy merjünk járni folyamatosan az igazságban és a világosságban, mert ehhez egyre nagyobb bátorságra van szükség. És még így is szakadatlanul kísértést jelent a hazugság az ember számára.
Mélyen gyökerezik tehát. Jeremiás azt mondja: “Csalárdabb a szív mindennél.” A szívünk, a belső műhelyünk romlott meg. A gyár maga rossz, ezért hibásak a termékei. Jézus Krisztus a gyárat cseréli ki, új szívet teremt annak, aki akarja, kéri, engedi, hogy teremtse, szülje őt újjá. Mivel ilyen mélyen gyökerezik a hazugság, ezért olyan nagy a szélessége is, hogy áthatja az egész emberi életet. Csak néhány területet jelölök meg most anélkül, hogy részletezném, vagy illusztrálnám.
Megrontja a hazugság a szerelmi életet. Áthatja, sokszor meghatározza, a gazdasági életet. Lehetetlen lenne hazugság nélkül a diplomácia, és a politika. Egyenesen erre épül. Ugyanígy a hadászat is. De ott van a hazugság a vallásosságban is mint képmutatás. És áthatja a mindennapi érintkezésünket, az úgynevezett etikettet is. Sorolhatnánk még, mert szinte nincs az emberi életnek olyan területe, ahol ne lenne jelen, és ahol ne tartanák sokan természetesnek, hogy ezt így kell, mi is így láttuk, így szokták. Aztán próbáljuk a magunk megnyugtatására bizonygatni, hogy másként nem is lehetne.
Megszelídítettük, háziasítottuk, magunkhoz szoktattuk ezt a fenevadat, és miközben a szívünk mélyén még sejtjük, hogy fenevad, hogy Istennek utálatos, hogy nem jó, veszélyes, mégis kiegyeztünk a jelenlétével, sőt kiegyeztünk vele magával, és együtt élünk vele.
Kérem, ne botránkozzék meg senki, ha most két slágerből idézek. A slágerek jól tükrözik az átlagember gondolkozását.
A régi így szól: “Hazugság volt minden szavad, hazugság volt, most már ne is tagadd. Kifosztottál, megcsaltad a szívem, tönkretetted minden örömem.” Jön még né-hány ilyen keserű vallomás, és az utolsó sor mégis így hangzik: Gyere vissza, hazudj legalább. — Nem tudom, érzékeljük-e milyen igénytelenség van e mögött. Egy házasságot végképp nem, de még egy futó kapcsolatot sem épít az ember hazugságra. És ha annak a másiknak hazugság volt minden szava, akkor mi a garanciája annak, hogy ezután nem az lesz. Vagy előre tudom, hogy az lesz, és kiegyezem ezzel: gyere vissza, hazudj legalább?
A mai dal szövege pedig így hangzik: “Ha itt lennél velem és fognád a két kezem, nem engedném el többé sosem, és arra kérnélek: hazudjál nekem.” Ezt már nem is akarom elemezni. Lényeg az, hogy még hazugságnak nevezzük, de már nem tartjuk bűnnek. Nem iszonyodik tőle az ember. — Márpedig Isten igéje azt mondja: iszonyodjatok attól, ami rossz Isten minősítése szerint, és ragaszkodjatok a jóhoz. Kiegyezünk a hazugsággal, mintegy a cinkosává szegődünk.
Érdekes megfigyelni, hogy sok ember egyenesen fél az igazságtól. A lényünk részévé vált a hazugság, és ezért nem akarunk, vagy nem is tudunk szakítani vele. És hogy ne kelljen eltávolítanunk azt a magunk életéből, ezért eltűrjük mások életében is. Ez így van sok egyéb bűnnel is.
Tessék megvizsgálni: vajon mi az oka annak, hogy a korrupt, közbűnökben levő vezetők népszerűbbek a tömeg előtt, mint azok, akik erkölcsileg magasabb szinten állnak, vagy arra törekszenek, és igazabb, nemesebb gondolkozású emberek? Nem az-e, amit a múltkor így mondott valaki: Mivel azok ott fenn többet lopnak, mi itt lenn nyugodtabban lophatunk. Ez őszinte beszéd. Mivel azok ott fenn is azt csinálják, amit mi itt lenn, ezért mi itt kevesebb lelkiismeret-furdalással követjük el a bűnt. Illetve bűnről ne is beszéljünk, mindjárt ideges lesz mindenki, ha ezt bűnnek nevezik, mert felmentve érzi magát alóla. Aki tiszta, aki emelkedettebb, igényesebb erkölcsű ember, erre törekszik és erre szeretne másokat is emelni, az nem népszerű. Az veszélyes az általános közerkölcstelenségre. Ezért van aztán az, hogy sokan nem is tekintik bűnnek a hazugságot.
2. A másik kérdés: vajon hogyan gondolkozzunk Isten igéjének alapján az úgynevezett szükséghazugságról. Először is azt szeretném javasolni, hogy semmiképpen ne nevezzük ezt kegyes hazugságnak, mert ebben a jelzős szerkezetben olyan ellentmondás van, ami nem használható. Kegyes hazugság nincs. A kegyesség a Biblia szótárában az istenfélő, az Isten parancsait következetesen komolyan vevő gondolkozás és élet. Ez pedig nem fér össze a hazugsággal. Szükséghazugság viszont van.
Vannak, akik azt mondják, nincs olyan helyzet, amire azt mondhatnánk: abban szabad hazudni. Mások azt mondják: éppen a bűn jelenléte annyira feje tetejére állította az egész életet, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a felebarátunk életét nem védhetjük és menthetjük meg másként, csak hazugság árán. Ilyenkor nem ellene hazudunk, hanem érette — mondják ők. És erre van példa a Bibliában is. Egyiptomban a héber bábák úgy mentették meg a zsidó fiú újszülöttek életét, hogy hazudtak a fáraónak. Ráháb úgy mentette meg a kémek életét, hogy becsapta, félrevezette üldözőiket, hazudott nekik. Tehát, ha emberéletről van szó, akkor ebben a szükséghelyzetben szabad hazudni.
Nagy vita folyik erről, és nem mindig lehet megoldani a dolgot, mint ahogy feljegyezték: Atanáziuszt, az ókor tudós egyházatyáját üldözték, és az üldözői tőle kérdezték meg: hol van Atanáziusz? Ő azt mondta: nem messze van tőletek, egy kis erőfeszítéssel megtalálhatjátok. Nekem az a tapasztalatom, hogy a mai üldözők nem érik be az ilyen naiv válaszokkal. A vita viszont éles: szabad vagy nem szabad? Vannak, akik szerint igen veszélyes lenne, ha azt mondanánk: néha szabad hazudni. Mások szerint ugyanilyen veszélyes lenne, ha azt mondanánk: soha, semmi körülmények között nem szabad hazudni, még akkor sem, ha ez emberéletet követel.
Nem akarom most az etikusok vitáját, meg érveiket ismertetni. A legelfogadhatóbb javaslat talán a következő: Az bizonyos, hogy Isten igéje a hazugságot minden tekintetben bűnnek vallja. De lehetséges olyan határeset, amikor valaki a saját, vagy felebarátja életét nem tudja másként menteni. Ha élet forog kockán, akkor elképzelhető, hogy a szükséghazugsághoz folyamodjék valaki. Ez nem azt jelenti, hogy az élet kellemetlen vagy kényes helyzeteiben ez alkalmazható. Itt nem kellemetlen helyzetekről van szó, hanem ha emberélet forog kockán, és ha semmi más módja nincs annak, hogy azt az ember megmentse.
A gyakorlatban kevés ilyen helyzet van. Jó lenne, ha olyan esetekben, amikor rövid úton ki akarjuk vágni magunkat egy kényelmetlen helyzetből, nem igazolnánk a hazugságunkat azzal, hogy ez szükséghazugság volt, csak ha az valóban ezeket az ismérveket tartalmazza.
3. Hazugság-e az udvariasság? Udvariasság címén igen sokszor valótlant mondunk vagy írunk. Például: Ír valaki egy keserű levelet. Tele van a szíve haraggal azzal szemben, akinek címzi, és a végére oda-írja: őszinte tisztelettel. Vagy ha egy kicsit becsületesebb, akkor az őszintét lehagyja, odaírja: tisztelettel, de egy csepp tisztelet nincs benne a címzett iránt. Helyes ez?
Vendégségben kínálják, ő nem akar szerénytelen lenni, pedig még éhes, és azt mondja: köszönöm, elég volt. Köszönöm, jóllaktam. — Nem igaz.
Bejelentés nélkül érkeznek vendégek. Megkérdezik kedvesen: rosszkor jöttünk? Mire a válasz: Á, dehogy! Mintha éppen őket várták volna; de nem szeretné az illető, ha megtudná a vendég, hogy mit gondol róla.
Vajon helyesebb, ha azt mondom: rosszkor, menjetek innen? — Csak ez a két megoldás van, hogy tettetett udvariassággal kedveskedem, vagy pedig nyers közvetlenséggel mondom azt, ami a szívemben van? Segít-e ebben eligazodnunk Isten igéje? Úgy gondolom: segít. Amennyire a szeretet megengedi, minden helyzetben legyünk őszinték. Nem kell nemet mondani, ha még jól esne és van. Akkor mondjam azt: kérek. Nem kell elzavarni a váratlanul érkezetteket. Megmondhatom őszintén: rosszkor, de gyertek be, félretesszük a munkánkat, majd folytatjuk később. És ezt lehet szeretettel, kedvesen mondani. Ha pedig nem sikerül őszintén mondani, és a hívő emberben Isten Szentlelke jelzi, hogy most nem őszinte, akkor az alatt a rövid idő alatt is, míg a kabátot felakasztják az előszobában a fogasra, kiálthatok az én Uramhoz: Uram, látod, hogy most semmi kedvem nincs ehhez a beszélgetéshez, de szeretni akarom őket. Adj a szívembe őszinte szeretetet! — Ez néhány másodperc, és Isten felel az ilyen imádságokra, s percek alatt kicserélődik az ember szívében az indulat, és lehet abból hasznos, áldott találkozás és beszélgetés is.
Csak fontos az őszinteség, mert ha az én Uram előtt őszinte vagyok, és bűnbánattal elmondom neki a bennem lévő, neki nem kedves indulatot, akkor már bűnbánatba van ágyazva az udvariasságom, és akkor az lehet őszintévé. Az biztos, hogy az udvariaskodás mindig hazugság, mert látszatot akar kelteni és fenntartani. De amikor valaki megharcolja ezt a harcot, ha csak pillanatok alatt is: rosszkor jöttek, nem kívántam, minden felborít, de nem tartom véletlennek, mert az életemet Isten irányítja, — tőled fogadom el, Uram, akkor Isten kézbe veszi az embert, és sokszor ilyenkor tanulmányozhatjuk a saját szívünk mélységeit, meg Isten kegyelmének a nagyságát, hogyan tud Ő segíteni.
Mindenesetre ne féljünk az udvariasságtól. Sokkal udvariasabbaknak kellene lennünk egymáshoz, csak legyen az őszinte. Ha pedig nem őszinte, legyen belőle bűnbánat, és engedjük, hogy Isten eközben is formáljon bennünket. Így tudniillik nem képmutatás lesz, hanem az engedelmesség gyakorlása. Az önmegtagadásnak a gyakorlása. Így valósul meg, hogy az igazság megjelenik szeretetben.
4. Végül: miért tartja a Biblia fontosnak a titoktartást?
A IX. parancsolat így hangzik: Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! — Vagyis tanúskodj igazán. És ez sokszor csak úgy történhet, ha hallgatunk. Mert ha elmondjuk azt, amit tudunk róla, azzal ártunk neki és az igazságnak is. Ilyen esetekben fontos tudni hallgatni. Például: valami meglepetést készít szeretteinek, én arról tudok. Most az az igazmondás, ha futok hozzájuk és elújságolom: tudom ám!? Vagy ha rákérdeznek is, csendesen mosolygok: ez az ő dolguk. Szeretném, ha sikerülne örömet szerezni nekik, s azt elronthatom most a fecsegésemmel. Nem rontom el. Majd eljön annak az ideje, meg ő megtalálja a módját. Nem kell mindenről beszélnünk, amiről tudunk. Hihetetlenül fegyelmezetlenek vagyunk ezen a téren, és sokat szoktunk ártani egymásnak.
Vagy tudok egy másik ember megbánt és elrendezett bűnéről. Azt soha az életben senkinek nem fogom elmondani, mert azzal ártanék neki. Mik a bibliai ismérvek? Megtanultuk legutóbb: “Semmi rothadt beszéd a szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatónak.” Ami hasznos, szükséges, épít. Ha a bűnéről fecsegek, az nem hasznos, hanem káros, nem épít, hanem rombol, egyáltalán nem szükséges, mert azt ő elrendezte Istennel, esetleg tanúja voltam, mert együtt imádkoztunk. Az le van zárva. Isten különös kegyelme, ha az ilyeneket el is felejtjük. Lelkigondozóknak megadatik sokszor az a kegyelem, hogy tényleg nem emlékeznek az ilyen bűnökre. De ha emlékszünk is rá, arról beszélni soha senkinek nem szabad. Az el van rendezve, és el kell, hogy legyen temetve.
Van az illetőnek egy formálódó terve. Még nem tudja, mit csináljon. Megbeszélte velünk. Meghánytunk-vetettük, mi sem tudjuk mit csináljon. Mind a ketten tanácstalanok vagyunk. Ha ezt így bárki más megtudná, az csak zavart keltene, mert lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Lehet, hogy egészen másként alakul. Lehet, hogy megvalósul majd, de nem tudjuk, mikor és hogyan. Minek arról most még beszélni? Különösen olyanokkal, akikre nem tartozik. A legtöbbször a gőgünk ám az oka a fecsegésnek, mert meg akarjuk játszani a jól értesültet. Mert valami olyan hírt akarunk továbbítani, amit a többiek még nem tudnak, hogy mi legyünk a fontosak. Az alázat hiánya, a másik iránti szeretet hiánya, az Isten előtti tisztelet hiánya tesz minket fecsegőkké, és veszi el az erőt a titoktartástól.
Vagy tudok valakinek a gyengeségeiről, amivel küszködik, nem akar olyan maradni. Nem azzal segítem, ha széltében híresztelem, hanem ha csendesen mellé állok, imádkozom érte és bátorítom. Meglepődtem, milyen sok ige van erre nézve a Bibliában. Kettőt olvasok csak:
A Példabeszédek könyve 11. részében ezt olvassuk: “A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot.” (13. v.) Nem megdöbbentő: a rágalmazóval teszi egy csoportba azt, aki fecseg, aki a titkot nem tartja, hanem feltárja. Valami módon rágalmazó lesz, és hamis tanúbizonyságot tesz a felebarátja ellen. A másik ige a Példabeszédek könyve 25,9: “A magad perét pereld ellenfeleddel, de a más titkát ne fedd föl.”
Természetesen különbséget kell tennünk aközt, hogy valaki hallgat valamiről, vagy elhallgat valamit. Tehát, hogy titkot tart, vagy eltitkol valamit, amit pedig az illetékeseknek meg kellene mondania. Értesül egy készülődő gyilkosságról. Ha azt elhallgatja, bűnrészessé válik abban a bűntényben. Ezt világosan meg kell különböztetnünk. Más dolog az illető érdekében hallgatnom valamiről, és más dolog elhallgatnom valamit azok előtt, akiknek tudniuk kellene, hogy valami bajt megelőzhessenek vagy esetleg ők is a jóban részt vehessenek. Nem ez utóbbira biztat minket Isten igéje.
Titoktartás és eltitkolás között az a kü-lönbség, hogy a titoktartás határa ott van, ahol már valami nagy kára lehetne a titok további megőrzéséből valakinek, az érintetteknek, vagy másoknak. Néha nem könnyű ezt megkülönböztetni, de Isten ad ehhez bölcsességet.
Láttuk tehát: mélyen gyökerezik bennünk a hazugságra való készség. A szívünkben van a gyökere, és Isten gyökerestől akarja kivenni belőlünk, ezért új szívet kínál. Ezért is szükséges újonnan születnünk, és Jézus Krisztus Lelkét, az igazság lelkét, a Szentlelket kapnunk.
Láttuk, hogy sokkal ritkább esetben fordulhat elő az úgynevezett szükséghazugság, mint ahogy gondoljuk. Életmentés esetén, ha nincs más eszköz, esetleg...
Láttuk, az udvariasság önmagában még nem hazugság, ne legyen az. Ne váljék képmutatássá, legyen őszinte.
Fontos a titoktartás, mert egymás javát sokszor így szolgálhatjuk.
Mindez szinte pontrólpontra benne van alapigénkben, amit most már nem akarok részletezni, de ezt a fordulatot hangsúlyozza itt különösen Pál apostol: “Vetkőzzétek le a régi élet szerint való óembert, amelyik csalárd és hazug, és öltözzétek fel azt az új embert, aki Krisztus, aki igaz. Éppen ezért ne hazudjatok egymás ellen.”
Ma, amikor az úrasztalán Jézus Krisztus érettünk megtört testének és kiontott vérének a jegyei itt vannak, különösen is fontos, hogy őszinte bűnbánatra jussunk, és ez a nagy átöltözés bekövetkezzék. Levetni mindent, ami a régi természetünkre jellemző és abból fakad, legfőképpen a hazugságnak, alakoskodásnak, képmutatásnak, egymás megtévesztésének minden formáját, és felöltözni az újat: Krisztusnak az igazságát, tisztaságát, szentségét. De nem úgy, hogy a régi gönceinkre akarjuk felvenni a tőle kapott tiszta ruhát, hogy szükség esetén jó lelkiismerettel tudjak ügyeskedni is, meg azért Jézus tanítványa is akarok lenni. Itt nem arról van szó, hogy a régire vegyetek újat, hanem vessétek le, és mivel Isten nem hagy minket pucéron, hanem a bűnbánat után bocsánatot ad, a Krisztus igazságának a fehér ruhájába öltözhetünk fel.
Azt mondja Jézus: csak ebben a ruhában lehet bemenni a mennyek országába. Csak a tőle kapott igazság, a tőle kapott bocsánat, a tőle kapott szentség az, amelyik bemehet oda. Isten segítsen minket, hogy bátran vessünk le mindent, ami ebbe a kategóriába tartozik, és bizalommal fogadjunk el tőle mindent, amit Ő kínál. Így a nyelvünkkel sokat fogunk tudni majd használni egymásnak. Így helyén mondott igét tudunk majd mondani, felhangzik a szánkban az Isten dicsőítése. Így tudjuk egymást biztatni, bátorítani, vagy ha intjük, akkor is szeretettel, és azzal az alázattal, hogy én sem tartom különbnek magamat nálad, de mindkettőnknek ez az Isten adhat új szívet.
Az egyik énekünkben van egy vers, amelyik ezért hangzó imádság. Válaszoljunk ezzel:
Távoztass tőlünk hamisságot,
Add szívünkbe az igazságot,
És a mi lelkünkbe nagy bátorságot,
Hogy nyilván elhihessük a boldogságot:
Örök országod.
(235,3 ének)

Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy milyen sok fontos üzenet van ebben a néhány mondatban. Sok olyan gyakorlati taní-tás, amire minden hívőnek múlhatatlanul szüksége van. Az előzményekre valószínű-leg emlékszünk: végbement az a tragikus kimenetelű csata, amibe Jósáfát Isten megkérdezése nélkül bonyolódott bele, a másik király, Aháb, ottmaradt a csatatéren. Jósáfát Isten kegyelméből megmenekült, és most hazatér Jeruzsálembe, és folytatódik tovább az élet.
Itt azonban minden mozzanatnál meg kell állnunk, mert rendkívül tanulságosak lelki szempontból az itt leírtak.
Az első, amin — ha röviden is —, gondolkozzunk el, hogy ez lett a vége annak, amibe meggondolatlanul belekezdett Jósáfát. Hányszor hallottunk, vagy talán mondtunk már magunk is olyat: ha tudtam volna... Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, nem kezdem el. Ha gondoltam volna, hogy mivel fejeződik ez be, akkor az elején már visszafordultam volna. Pedig egy hívő ember tudhatja, hogy mi lesz a vége, mert Isten igéje világos tanácsokat ad nekünk az élet legkü-lönbözőbb problémáira és helyzeteire, és ha ezeket komolyan merjük venni, akkor nem utólag kell sajnálnunk azt, hogy valamit elrontottunk. Csak Istenre nem figyel sokszor a hívő ember sem, aztán mikor az lesz a vége, akkor fogja a fejét.
Van a Példabeszédek könyvében egy mondat, többször is ismétlődik ebben a könyvben: “Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, de a vége halálra menő út.” Az dönti el valaminek a helyessé-gét, hogy minek látszik az ember előtt? Vagy az: Minek minősíti azt Isten? Arra a kapcsolatra nézve, amibe Jósáfát belebonyolódott, világos útmutatása volt Istennek: Pogányokkal közös akcióba ne kezdjetek! Ilyen tevékenységbe Isten gyermeke ne bonyolódjék. Mindig újra meg kell mondania Istennek, hogy miért mond valamire igent vagy nemet? Nem azt jelenti benne bízni, Őt dicsőíteni, Őt Istennek tekinteni, hogy szava számomra — különösebb magyarázat és érvelés nélkül is — parancs? Ő mondta, azt teszem. Megtiltotta, nem teszem. Csak sajnos mi is sokszor ezt vétjük el, mint ahogy itt Jósáfát.
Van olyan út, ami jónak látszik az ember előtt. A mi nagy eszünk előtt, a mi tapasztalataink előtt, mert olyan rutinosak, olyan sok mindenen átment emberek vagyunk, — s a vége halálra menő út.
Júdás is azt gondolta az elején: csak egy kis pénzhez jut, ha Jézust elárulja. Vannak teológusok, akik azt feltételezik, azért árulta el, hogy ezzel provokálja, rákényszerítse arra, hogy alkalmazzon erőszakot a rómaiak ellen. Neki az az út helyesnek látszott. A végén aztán az életével fizetett ezért. Mert ennek az útnak a vége halálra menő út.
Hányan mondták már azt: csak egy kicsit többet kezdtem poharazgatni, — és a végén már nem ő fogta a poharat, hanem a pohár tartotta rabságban őt. Hány embert óvtak már szülei, hívő testvérei egy-egy barátságtól vagy párkapcsolattól, amiről mindjárt az elején látszott annak, aki lát, aki Isten világosságában lát, hogy nem jó, — és a végén derült ki: halálba menő út.
Hány társaság nyelt már el, vagy tett tönkre embereket, amibe nem kellett volna belebonyolódniuk. Isten adjon nekünk alázatot, éberséget, és főleg azt, hogy dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne. Ha Ő valamire azt mondja: ne tedd! akkor az legyen elég nekünk, ne kelljen azt hosszasan indokolni. Ne tegyük túl magunkat az Ő parancsain, és ne engedjünk meg magunknak dolgokat, mint ahogy itt Jósáfát megengedte magának. Mi semmit sem engedhetünk meg magunknak, ha Isten gyermekei vagyunk. Abban a szabadságban járjunk, amit Ő engedett meg nekünk.
A második, amire figyeljünk fel: hogyan mentette meg Isten itt Jósáfátot? Megengedte, hogy körülvegye az ellenséges gyű-rű. A szíriai király parancsa az volt, hogy ne nézzetek se kicsire, se nagyra, senki ne izgasson titeket, a királyt kell célba venni. S mivel ő volt királyi ruhában, őt fogták közre. Onnan kiáltott Istenhez, és olvastuk ezt a sokat jelentő megállapítást: az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat őtőle. Közben rájöttek: nem ő az Izráel királya, nem fontos, menjünk másfelé. Ez azonban az utolsó pillanatokban történt. Az élete forgott kockán.
Isten néha megengedi, hogy egészen bezáruljon az ellenséges gyűrű körülöttünk, de akkor is ott tartja a kezét felettünk, s akkor ment ki onnan, amikor akar. Akkor miért engedi meg, hogy bezáruljon az ellenséges gyűrű? Hogyan mutatja meg az Ő hatalmát, hogy onnan is ki tud menteni? Azért engedi meg, mert Isten az övéihez szigorúbb, mint a hitetlenekhez. Ez a gondolat végigvonul a Biblián, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk.
Nemrégen olvastuk az Ámós könyvében: “Ezt mondja az Úr: csak titeket választottalak ki magamnak a föld minden népe közül, ezért büntetem meg rajtatok minden bűnötöket.” (3,2) A hitetlen csinálhat sok mindent büntetlenül, a vége halálra menő út. Jó ideig fickándozhat, fittyet hányhat Isten szent törvényeire, nincs különösebb következménye. A hívő, ha valami kis lazítást megenged magának, Isten előbb igé-vel, és ha nem hallja, keményen figyelmezteti. Mert szereti.
A Zsidókhoz írt levél 12. része egészen részletesen leírja ezt. Most csak egy mondatot olvasok belőle: “Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogadott. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik Isten, mint fiaival. Mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apja?” Az idegenre nem szól rá egy apa, de ha a saját fia helytelenkedik, akkor arra igen, mert azt jobban szereti, mint az idegent. És ezzel Isten is így van. De azzal is úgy van, hogy az övéire még jobban vigyáz, mint a tőle távollévőkre.
“Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbáltatni, mint elszenveditek, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. (1Kor 10,13) Pontosan úgy, mint itt Jósáfát esetében. Megengedi, hogy körülvegye az ellenség, élete utolsó perceit éli Jósáfát — legalábbis úgy tűnik, pedig elkészítette Isten a kimenekedést is. Nem elpusztítani akarja Jósáfátot, hanem nevelni, fenyíteni, mivelhogy a szép szó addig nem használt.
A harmadik, amire figyeljünk oda, hogy ezek után tér haza Jósáfát Jeruzsálembe. Megjegyzi a Szentírás: épségben. Ez ebben az esetben nagy dolog volt. Boldog lehetett, hogy épségben hazatérhetett egy súlyos engedetlenség, és annak az életveszélyesen súlyos következményei után.
Isten kegyelmesen hazavitte, s milyen a fogadtatás? Nem fehérruhás lányok jönnek eléje ujjongó énekléssel, hanem jön ez a Jéhú nevű próféta, és azt mondja minden bevezető nélkül: “Hogy mertél az istentelennek segíteni, és az Úrnak gyűlölőit szeretni? Ezért nagy az Úrnak a haragja ellened.”
Az ember panaszkodhatna: mindjárt ezzel kell fogadni? Nem lehetne valami kedvesebbet mondani? Nem tudom, hányan vagyunk, akik hálásak szoktunk lenni Istennek, ha elkezd ítélni az Ő igéjével. Elég baj, ha oda süllyed egy hívő ember, hogy ítélnie kell Istennek! De micsoda kegyelem, hogy még azok után is van szava Istennek Jósáfáthoz és a mai Jósáfátokhoz is, amit sokszor hitetlenül csinálunk. Az, hogy szól az ige hozzá, hogy külön prófétát küld az Úr, hogy figyelmeztesse, azt jelenti: Isten ki akarja emelni Jósáfátot ebből a mélységből. Valamit rendbe kell hozni, valamitől meg kell tisztulnia. S erre megint csak az igével tudja elsegíteni.
Az ige segített ki mindnyájunkat az őssötétségünkből, a velünk született hitetlenségünkből, és az igével gyógyít ki Isten menetközben is minden betegségből, és tisztít meg minden tisztátalanságtól. Legyen áldott az Ő neve, hogy ha ítéletesen is, de igével szólít bennünket és van szava hozzánk!
Jósáfát vétkezett, és ezért az Isten haragszik rá, de úgy, hogy ezt Jósáfát hadd tudja meg. Jön a próféta, és azt mondja: Ezért nagy az Istennek haragja ellened. A folytatás viszont, mintha ellentmondásban lenne ezzel: “Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, hogy e földről kivágattad az Aserá-kat és az Isten keresésére adtad magadat.”
Tehát jó cselekedetei is vannak Jósáfátnak, s íme Isten nem felejtette el az ő jó tetteit. Fontos, hogy figyeljünk fel arra, hogy mennyire igaz a reformátoroknak erről szóló tanítása. Jósáfátnak a jó cselekedetei, amiket nem felejtett el Isten, sőt szóvá tétet itt a prófétával, egyáltalán nem enyhítik az Istennek Jósáfát elleni haragját. Nem úgy van, hogy a mérleg egyik serpenyőjében az ő korábbi jó cselekedetei, a másikban az engedetlensége, s Isten ugyan haragszik az engedetlensége miatt, de jó cselekedetei kiegyenlítik, vagy legalább enyhítik Isten haragját. Nem enyhítik! Annak ellenére, hogy ő elévülhetetlen jó cselekedeteket tett, az Isten haragszik rá, mert hitetlen és engedetlen volt. A jó cselekedetei nem enyhítik meg Istent. A jó cselekedeteivel nem vezekelheti le azt a bűnt, amivel Isten ellen vétkezett. — Ez fontos igazság, és ebben a történetben roppant világosan lehet ezt szemlélni.
Akkor miért említi Isten itt a jó cselekedeteket? Mi a jelentőségük azoknak? Így olvasunk erről a Szentírásban: “Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amit tanúsítottatok az Ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok is a szenteknek.” (Zsid 6,10) Isten nem feledkezik el a jó cselekedeteinkről. De nem a mi jó cselekedeteinkért enyhül meg vagy bocsátja meg vétkeinket. Hanem hol vannak a jó cselekedeteink? A Jelenések könyvében van ez a sokat idézett vers: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (14,13)
Tehát a cselekedeteink nem előttünk járnak, amik kinyitják előttünk a mennyország kapuját, hanem az Isten kegyelme nyitja ki előttünk a mennyország kapuját, mert megbocsátja bűneinket, de számon tartja cselekedeteinket is. Azoknak is van jelentőségük, de soha nem megelőző jelentőségük, azok mindig következmények, gyümölcsök. Amikor valaki Istentől kegyelmet kapott, akkor buzdul fel a szíve hálára és tud másokkal jót tenni, pontosabban tudja azokat a cselekedeteket elvégezni, amiket Isten előre elkészített neki, hogy azokban járjon. (Ef 2,10)
Még az sem a mi érdemünk, hogy jót cselekszünk, az is az Ő ajándéka. Elkészítette, és a kegyelmet nyert engedelmes hívő észreveszi, hogy azok neki vannak elkészítve, és örömmel cselekszi. Ezért azonban nem jár semmi. Ez már reflexió, válasz, hála arra, amit Isten tett velünk. Ezt fontos világosan látnunk, mert igen sok ember fejében zűrzavar van e tekintetben, s mind a két fülünkkel folyamatosan halljuk ennek az ellenkezőjét, azt a tévtanítást, mintha Isten a cselekedeteinkért adna nekünk kegyelmet. Ő egyedül Jézus Krisztus nagy cselekedetéért, önmaga feláldozásáért ad nekünk kegyelmet.
És hogyan felel Jósáfát erre a kemény prófétai szóra? Gondoljuk el: Hazajön megtépázva, idegileg is kifáradva, majdnem sokkos állapotban, azzal a nagy örömmel ugyanakkor, hogy ép bőrrel megúszta, s akkor jön egy próféta, rámutat, és azt mondja: Isten nagyon haragszik rád, mert vétkeztél ellene. Hogy jutott eszedbe az Isten ellenségeivel szövetkezni? — Hogyan fogadja ezt Jósáfát?
Nem írja le részletesen ez a néhány mondat, hogyan fogadta. Nem tudjuk, mit gondolt Jósáfát, mikor ezt hallotta, mert arról nincs szó a Bibliában, de van azért itt egy sokat sejtető megállapítás: “Ezután Jósá-fát egy ideig Jeruzsálemben maradt.” Úgy gondolom, világosan sejteti azt, hogy magá-ba szállt. Nem tiltakozik, nem vetteti börtönbe Jéhút, mint Heródes, amikor az igazat szemébe mondta Keresztelő János, vagy Jójákim Jeremiás prófétát börtönbe vettette.
Jósáfát úgy reagál, ahogy Isten gyermekei szoktak az intésre, feddésre. Úgy reagál, ahogy Dávid, mikor Nátán szintén így rámutatott: te vagy az az ember! S akkor Dávid megalázta magát és azért könyörgött Istenhez — ahogy azt az 51. zsoltárban olvassuk —: “Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmed szerint. Irgalmad sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Egészen moss ki engem az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem. Mert egyedül te ellened vétkeztem.” — Semmi mentegetőzés, semmi magyarázkodás, hogy az úgy volt, hogy..., nem lett volna, ha... —Bekövetkezett, és az ő engedetlensége volt az oka, és szomorú következményei vannak. Erre csak egyet lehet mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Aki ezt kimondja, annak Isten új kezdést ajándékoz. — Majd erről még részletesebben szeretnék beszélni. Isten gyermekeit mindig ez jellemzi: Ha Isten ítél minket, nem védekezünk, nem magyarázkodunk, hanem úgy, ahogy a Lukács evangéliumában olvassuk: “igazat adunk az Istennek.” Mindenféle szépítés és mentegetőzés nélkül. Isten gyermeke magába száll, bűnbánatra jut, bűnt vall, és egyedül Isten kegyelmétől remél újat. Ahogy Jób mondja: “Számra teszem kezemet és hallgatok.” Igazat ad Istennek. Megszólal az ige, az bűnbánatot szül a hívő szívében, és abból valami jó és valami új támadhat.
Jó lenne, ha így készülnénk a vasárnapi úrvacsorára is, és még ma este megkérdeznénk Istent: Uram, mi az, ami most utálatos számodra az én életemben? Nem akarom tovább mentegetni, kész vagyok igazat adni neked. Ugyanakkor — és ezt még nagyon hangsúlyozni kell — ez is mutatja azt, hogy Jósáfát nem esett ki az Istennel való közösségből. Az engedetlenség után is Isten gyermeke maradt.
Sajnos Isten gyermekei is vétkeznek. Előfordulhat velük ilyen, mint Jósáfáttal. Mivel azonban Isten különösen szereti őket, küldi az ítéletet hirdető prófétát, az Ő Szentlelke bűnbánatra segíti a bűnöst, és megerősödik abban a bizonyosságban, hogy így bűnösen is szereti az ő Atyja, s éppen most mosogatja tisztára az Ő igéjével, és lehet újra kezdeni a tanítványságot, az Isten-fiúságot, az engedelmességet.
Ha valakit nagyon bánt valami engedetlensége, s már-már azt gondolja, ezzel elveszítette Isten-fiúságát, akkor jó, ha azon nyomban hálát ad mindenekelőtt azért: köszönöm, Uram, hogy így sem dobtál el engem magadtól. Jézus Krisztus áron megvásárolt minket magának. És ebben a pozícióban is vétkezhetünk, de ez a vásár akkor is érvényes. Ez az örökkévalóságra szól.
Először is hálát adni, hogy így is a tied lehetek, aztán őszintén, konkrétan megvallani a bűnt és kérni a bocsánatot, és kérni azt, amit Dávid: tiszta szívet teremts bennem, hogy ez lehetőleg többé ne ismétlődjék.
Ezután nagyon szép folytatás következik. Itt van ez a sokat sejtető mondat: Jósáfát egy ideig Jeruzsálemben tartózkodott. Csend. Ebben a csendben Isten sok mindent elvégzett benne. És utána? “És azután kiment újra a nép közé Beérsabától egészen az Efraim hegységig, és megtérítette őket az Úrhoz, atyáik Istenéhez.” Évek óta nem volt erre példa. Az uralkodása elején volt egy nagy lelki ébredés, amikor minden egyéb programnál fontosabb volt számára, hogy a Bibliát megismertesse a néppel, és kiküldött egy elszánt, felkészített kis csapatot evangélizálni.
Utána ellaposodtak a dolgok, elhalkult az ige. Ő meg belebonyolódott abba a rokonságba, szövetségbe, háborúba, vereségbe. Isten kegyelmesen kimentette. Most örül, hogy ép bőrrel hazaért. Úgy elvagyunk, éppen hogy csak hálát adunk a jó Istennek, de sehol semmi tűz, semmi lendület. Nincsenek megtérések. Sokan ottmaradtak a harctéren, gyász van, sírás, kétségbeesés. És kétségbeejtő az ő lelkiállapota is, hiszen haragszik rá az Úr. Most mindezt fel kellett dolgoznia abban a csendben, amíg ott maradt Jeruzsálemben.
Istennek azonban nem az a célja, hogy ez a lelkiállapot állandósuljon, hanem Ő felemeli azt, aki elesett, aztán mikor talpra állt, megerősíti, és új szakasz kezdődhet. Újra indul az evangélizáció. Mégpedig úgy, hogy nemcsak kiküld embereket Jósáfát, hanem maga a király is ott van az evangélisták között, és ő maga is sokakat megtérít az Úrhoz, az ő atyáik Istenéhez. Nem valami ködös, homályos vallásosságra hívja az embereket, hanem azt mondja: ti az Isten nélkül vagytok, és a mi atyáink Istene, aki kijelentette magát, akit megismerhetünk, hív magához titeket. Hátra arc! Forduljatok meg, és gyertek vissza hozzá. Ez a világos evangélium, és megint ettől reméli az ország sorsának a jobbra fordulását.
Ennyire valóságos az, hogy amikor Isten bocsánatot ad egy vétkező gyermekének, akkor újra kapja a Lélek erejét, nem veszítette el abban az állapotában sem a Szentlelket, csak megszomorodott benne és visszavonult, de innen most még hatalmasabban használja Isten Lelke Jósáfátot az emberek lelki ébresztésére. És valóság lesz az, amit a Hóseás könyvéből valamelyik nap olvastunk: “Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, de Ő gyógyít is meg minket. Megsebesített, de bekötöz minket.” A nagy hadi kudarc, és sokféle sú-lyos veszteség után lelki megújulás.
És az utolsó, ami még a mai igénkben van, hogy ezt a lelki megújulást követte a tanítás és a nevelés. Az evangélizáció utómunkája. Sokakat megtérítettek az Úrhoz, és utána bírákat rendelt városonként, és azt mondta nekik: “Vigyázzatok, mert nem a magatok nevében, hanem Isten nevében bíráskodtok. Az Úr félelme legyen rajtatok. Amit tesztek, az igaz legyen, hiszen a mi Istenünknél nincs hamisság, sem személyválogatás, sem ajándék elvétel.”
Ez nagyon fontos, hogy legyen a lelki ébredés után folytatás. Ha Isten valamelyikünket kihozott a hitetlenségből, bizonyosakká tett bűneink bocsánatáról, átéltük az Ő kegyelmét, és boldogan valljuk: Isten gyermekei lettünk, akkor ezt követően változzék meg az egész életünk. Mert ha a Gazdánk megváltozott, akkor a napi munkánknak, cselekedeteinknek is meg kell változniuk. Ha a gondolkozásunk megváltozott, — mert a megtérés ezt jelenti, — akkor a tetteinknek, a szokásainknak, a viselkedésünknek is meg kell változnia. Sajnos sok hívőnél ez elmarad, és nincs szomorúbb látvány, mint a neveletlen hívő, mint a tanulatlan hívő, aki azt hiszi: ezzel befejeződött a dolog, hogy ő Isten gyermekévé lett, holott ezzel kezdődik. Ezzel minőségileg más élet kezdődik, amelyiken belül más értékek vannak, más célok, más eszközök, más indulat motiválja az embert. A Krisztus indulata. Mindennek meg kell változnia. Nem egyik napról a másikra, de folyamatosan és lehetőleg megszakítás nélkül.
Szomorú az, amikor nem fejeződik be valakinek a megtérése olyan értelemben, hogy a hitéből nem lesz új erkölcs. Ez azt jelenti, hogy Isten gyermeke tapintatos, figyelmes, előzékeny, segítőkész — nem csak általában, hanem ha kell, áldozatokat is hoz ezért. Ő valóban Isten dicsőségére és a mások iránti szeretetből akar tenni mindent. És ami nem így történik, azt elítéli, és azt nem akarja tovább tenni akkor sem, ha úgy látta apjától, anyjától, meg náluk az úgy szokás. Minden, amit mondok, teszek, az egyedül az Ő dicsőségét szolgálja, és mindig hasznos legyen másoknak. Én meg tűnjek el. Amikor újra és újra kiderül, hogy ez nem így van, mert ez nem megy azonnal, és néha hosszú időn át tartó küzdelembe kerül, amíg megöldököljük a régi természetünket, akkor nem szabad feladnia a hívőnek a harcot.
Szomorú dolog, ha egy hívő ember, miközben látja, hogy ketten bizalmasan beszélgetnek, odamegy közéjük, és azonnal kezdi mondani a magáét, mert azok is hívő testvérek. Akkor is kell szeretni őket, akkor is figyelmesnek és tapintatosnak kell lennem. Majd ők befejezik, és ha észrevették, hogy várok, mert valamelyiküknek szeretnék mondani valamit, akkor sorra kerülök. Szomorú dolog az, amikor valaki azt gondolja, hogy csak azért, mert hívő testvér az az orvos, vagy iparos is, az ingyen dolgozhat nekem akármeddig. Miből következik ez? Mivel tudjuk ezt magyarázni?
Szomorú dolog, amikor valaki azt hiszi, hogy a gyerekeinek a rábízott titkait jópofa módon kifecsegheti másoknak, hiszen az a másik is hívő testvér. Meg egy felnőttnek a reábízott titkait, netalán bűneit! Sajnos vannak erre példák, és Jósáfát életének ez a részlete jól rávilágít arra: szükséges, hogy ne maradjunk neveletlen hívők. A hitünket kövesse az újfajta erkölcsiség, amelyikben halálunk pillanatáig növekednünk kell. A fegyelmezettség, a másikra tekintettel levő figyelmesség, a szeretet, ami nem szóvirág, hanem ami a hétköznapok csendes áldozataiban történik, ez természetévé kell, hogy váljék a hívőnek. Ezért rendelt Jósáfát városonként bírákat — ez nem a mai bírónak felel meg —, hogy erre az erkölcsi magatartásra is tanítsák, ebben neveljék, és a növekedésben segítsék az embereket. Az önző, az erőszakos, a közömbös, a tapintatlan hívő csak botránkozást okoz, és miatta káromoltatik az Isten neve.
Ugyanígy a sértődékeny hívő is. Ha valaki valóban Isten dicsőségére és a másik javára akar élni, azt nem lehet megsérteni. Mondtak neki valamit, és hónapokon át hordozza a szívében és duzzog. Ez az óembernek a tulajdonsága. Mit kell vele csinálni? Azt mondja Pál apostol: megöldökölni. Egyszerű a feladat. Elítélni magunkban ezeket a régből ott maradt rossz dolgokat, és engedni, hogy Istennek az a Lelke, aki vitte evangélizálni Jósáfátot, az áthassa az egész gondolkozásunkat, a hétköznapi életünket is.
Fontos tehát előre gondolnunk arra: mi lesz a vége, és Isten erre általában felhívja a figyelmünket. Fontos látnunk, hogy Isten neveli az övéit. Velünk keményebben bánik, hiszen a fiával keményebb az apa, mert jobban szereti. Adjunk hálát, ha ítélő igét olvasunk, vagy hallunk, mert ez azt jelenti: Istennek még terve van velünk, nem mondott le rólunk, nem akar olyannak hagyni, amilyenek vagyunk. Tisztogatni akar. Legyünk készek, hogy amikor ítél, igazat adunk neki, és őszinte bűnbánatra jutunk. Legyenek csendes magunkba szállások, mint Jósáfátnak lehetett ez a Jeruzsálemben töltött időszak. Utána engedjük, hogy vigyen az Ő Lelke, és minden tőle kapott feladatot reménységgel kezdjünk el, mert ott nem maradunk magunkra. Amivel Ő bízott meg abban ott lesz velünk, és megáld minket. A hitünkből következzék mindig egy egyre jézusibb, Őhozzá hasonló erkölcsiség is. Minden apró és minden jelentős dologban.
Erről szól a mai igénk. Jó lenne, ha forgatnánk ezt a szívünkben, és segítene minket ez is vasárnap igazán szentül úrvacsorázni.