Cseri Kálmán

Bibliaolvasó kalauzunk szerint éppen tegnap és ma olvastuk a Bibliának ezt a legsötétebb fejezetét. Valaki azt mondta, hogy a Biblia első lapja arról szól, milyennek teremtette Isten ezt a gyönyörű világot, a má-sodik lapja, amelyiken ez a fejezet is van, arról, hogyan tettük ezt tönkre, és az összes többi arról, hogyan hozza helyre Isten nagy szeretettel és hatalommal azt, amit mi tönkretettünk.
Miről szól hát ez a legsötétebb fejezet? Aki figyelmesen elolvassa, kétségbeesik, hogy hova süllyedtünk ahhoz képest, ahol Isten elindította az embert és a világot a maga útján. Isten nélkül hova vezet az út.
Azt olvassuk az előző fejezet végén, hogy Isten mintegy minőségileg ellenőrizte az általa teremtett világot és megállapította: íme minden nagyon jó. Valóban nagyon jó volt. Teljes békesség uralkodott. Bőség jellemezte a világot. Nem ismerték az emberek és az állatok sem, hogy mi az: szükség, mi az, valami nincs. Nem ismerték a félelmet. Mitől, kitől, s miért kellene félni, amikor egymásért van mindenki jelen, amikor egymás javára vannak, egymás hasznát keresik? Ez a teljes harmónia uralkodott a szívekben is. Ez jellemezte az embernek teremtő Istenével való kapcsolatát és az emberek egymással való kapcsolatát is. Ebből csak biztonság, békesség, bőség fakadhat.
És mi van ma? Néhány dolgot sorolok, amit tegnap meg tegnapelőtt hallottam: amíg a gyanútlan vásárló a pénztárhoz ér, a kosarából kilopják amit megvásárolt. Mire a postáról visszamegy az utcára, nem találja ott az autóját. Mire a külföldi kiküldetésből hazaérkezik, nem találja otthon a feleségét. Teljes bizonytalanság, sokféle félelem. Fél az ember az üzletkötéskor, hogyan csapják be, mert az a legritkább esetben korrekt. Fél, hogy nem találja ki azokat a hátsó gondolatokat, amiket bőbeszédűségével ügyesen leplezni akar valaki, és ez nemcsak a diplomáciában van így. Fél a tulajdon ágyában is, mert sehol sem érzi már magát biztonságban, s úgy tűnik, erre minden oka meg is van.
Módszeresen tönkretesszük a természetet, Istennek ezt a gyönyörű világát, aminek aztán olyan következményei is vannak, mint az El Nino, illetve La Nina nevű természeti jelenségek, amik az utóbbi idők nagy felmelegedését és nagy áradásait okozzák.
A magunk mohóságával, gőgjével elrontjuk, amit Isten jónak teremtett, és volt belőle harmónia, békesség és bőség. Most meg van: félelem, viszálykodás, felsorolhatatlanul sok ínség, szükség, nyomorúság. Az idegosztályok tele vannak ennek az áldozataival. Az általunk termelt radioaktív hulladékot nem tudjuk hova tenni, de a félelmünkkel sem tudunk mit csinálni. Tehetetlen az emberiség azokkal az ártalmakkal szemben, amiket saját magunknak okozunk azzal, amit egyébként nagyképűen haladásnak szoktunk nevezni. Éppen az elfogulatlan tudósok, akik valóban tudósok, kérdőjelezik meg egyre több tudományos eredménynél azt, hogy vajon ez csakugyan haladásnak nevezhető-e?
Ugyanez jellemzi az emberi kapcsolatokat is. Júliusban-augusztusban van a legtöbb esküvő a gyülekezetünkben. A szívem szorul össze, és majdnem elsírtam magam a múltkor egyik szombaton, amikor itt áll a kedves ifjú pár, és mindkettőnek a szülei úgy jöttek el, hogy nem ülnek egymás mellé. Szépen kiöltözik az illető, és udvariasan mosolyog, de évtizedek óta csak marják egymást, vagy cserbenhagyták egymást, vagy el sem jön már az egyik szülő, vagy eljön egy másikkal, aki azóta a párja lett, — s közben sok boldogságot kívánnak a gyermekeiknek. Milyet? Olyat, amilyet tőlük láthattak? S vajon meg vannak alapozva ezek a házasságok, vagy csak ugyanúgy, mint az övéké volt? Újratermelődnek a nyomorúságok és nem tudjuk leállítani ezt a rettenetes folyamatot.
Ez a fejezet arról szól, hogy mi az oka ennek, és arra a kérdésre is ad választ, hogy van-e vajon gyógyszere ennek a szörnyű betegségnek, amibe estünk.
Ebben a fejezetben van szó arról, hogy ki az, aki ezt az egészet elindította, ki a kísértő. Megérthetjük belőle azt, hogy mi a kísértés, megérthetjük, hogyan lesz a kísértésből bűn. Részletesen felsorolja, hogy mi a bűnnek a következménye. És van egy csodálatosan világító mondat, amelyik arra a kérdésre válaszol: van-e ebből kiút?
Nyílván ilyen súlyos és ilyen sok kérdésre egy ilyen meleg délutánon csak vázlatosan lehet válaszolni. Megpróbálom ezt, aztán Isten Szentlelke folytassa velünk a beszélgetést. Ismerjünk magunkra, s amíg lehet, ragadjuk meg azt a megoldást, azt a szabadítást, amit Ő kínál a benne bízóknak.
Ki indította el tehát ezt az egész folyamatot? Így kezdődik a fejezet: „A kígyó ravaszabb volt minden mezei állatnál.” Mi ez a kígyó, vagy ki ez a kígyó? A Biblia második lapjánál tartunk, és ha a Biblia utolsó előtti lapjára lapozunk, ott van a válasz: „Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, s megkötözte azt.” (Jel 20,2)
Ebben a mondatban az ördögnek, a kísértőnek mindegyik bibliai elnevezését egy mondaton belül találjuk. Ő tehát az a szellemi hatalom, aki az Isten örök ellenlábasa. Akit Jézus Krisztus így jellemzett: „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyá-tok kívánságait akarjátok teljesíteni (mondja ezt a vallásos farizeusoknak). Embergyilkos volt kezdettől, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug, és hazugság atyja.” (Jn 8,44)
Két jellemvonását emeli ki tehát Jézus a kísértőnek, az ördögnek: embergyilkos és hazug. A célja mindig az, hogy az ember életét nyomorítsa meg vagy oltsa ki, és ebben a jól bevált módszere a hazugság és annak felsorolhatatlanul sok formája. Ő az ember ősi ellensége, aki azt akarja, hogy az embert elszakítsa Istentől. Hiszen Isten közelében van az embernek biztonsága, ott van védve, ott talál bőséget. Az Istennel való közösség jelenti magát az életet. Az élettől akarja megfosztani, ezért nevezi Jézus embergyilkosnak. Ennyit a kísértőről.
És mi a kísértés? A Biblia azt mondja: külső támadás. A kísértés még nem bűn. Külső támadás, amelynek során az ördög el akar szakítani Istentől. És hogyan akar elszakítani? Itt szokták feltenni azt a kérdést: vajon milyen nyelven beszélt a kígyó Évával, és hogyan érthette meg őt?
Aki ismeri a Szentírást, tudja, hogy itt nem arról van szó, hogy valamilyen nyelven beszélt. A kísértés úgy történik, hogy az ördög olyan gondolatokat sugall az áldozatnak, amik újra és újra eszébe jutnak. Ez ma is pontosan így történik. Ha figyelmesen elolvassuk itt a leírást, akkor látjuk: Évának a szeme újra és újra arra a fára tévedt, amelyikre Isten azt mondta: az összes többit élvezzétek, egyetek, amennyi belétek fér, erről az egyről ne egyetek, ez a próbája annak, hogy bíztok bennem. Ő újra és újra azt kezdte nézni, amelyikről Isten azt mondta: ne egyétek! Valahányszor odanéz, megállapítja: milyen szép ennek a gyümölcse. Olyan jó volna enni erről a fáról. Csábítja a szemet, kívánatos is az a fa.
Minél többször odanézett, annál jobban felerősödött benne ez a kívánság. Minél jobban szuggerálta a fát, annál jobban megigézte őt a fa. S közben miért nem jutott eszébe, hogy erre mondta Isten: még csak ne is érintsem? Akkor a szememmel se érintsem! Van itt annyi fa, amiben gyönyörködhetem. Ha egyszer Ő ezt kérte, az én Teremtőmet szeretem és tisztelem annyira, hogy rá sem nézek. De nem, a kísértés azt jelenti, hogy éppen arra nézzél. S miközben nézed, jussanak eszedbe ilyenek: milyen szép, milyen csábító. Miért lenne az rosszabb, mint a többi? Miért is tiltott el tőle Isten? Mi lenne, ha mégis megpróbálná? Csak egy kicsit, csak egyet… S talán észre sem veszi, már mozdul a keze is, leszakít egy gyümölcsöt és megkínálja a férjét is.
A kísértés az, amikor ilyen gondolatai támadnak az embernek. S ha ezeket a gondolatokat melengeti, ha ezekkel foglalkozik, ha ezeknek helyt ad magában, akkor abból lesz a bűn. Jakab apostol tökéletes lélektani ismeretekkel írta le ezt a mondatot: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halálra viszi az áldozatát” (Jak 1,14-15).
Kívánság, bűn, halál. Ezen a három lépcsőn akar levezetni minket a kísértő, és az első lépcsőn mondhatunk még nemet. Ezért írja ugyanez a Jakab levelében, hogy álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek, közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok. Kísértés bárkit, bármikor érhet. A kérdés az, hogy cinkosává válunk-e a saját legnagyobb ellenségünknek, az ördögnek, és melengetjük-e ezeket a gondolatokat magunkban, vagy az első pillanattól mindvégig újra és újra nemet mondunk neki. Közeledünk Istenhez, és Isten erőterében védve van a hívő. Az Ő vonzereje megtartja, és nem tudja elszippantani tőle a kísértő, akármilyen csábítással sem.
Veszedelmes állapot kísértések között járni, de aki ezt magában tudatosítja, hogy semmi körülmények között nem akarom otthagyni szerető Istenemet, azt Isten megerősíti és megtartja. A fontos azonban az, hogy bizonyos legyen az ember, hogy szerető Istenhez ragaszkodik. Tudniillik a kísértő éppen ebben akarta megingatni az első embert, hogy Isten őt szereti. A kételkedést ébreszti fel benne. Nem Isten létével szemben, hanem azzal, hogy Isten jó, és őt szereti. Mert amíg valaki bizonyos abban, hogy Isten szereti őt, addig nem fog vétkezni ellene. Amikor helyet ad a keserűségnek, a lázadásnak: milyen Isten az, aki ezt megengedi? Amikor szemrehányást tesz Istennek, akkor kezd eltávolodni tőle, és eközben egészen hátat is fordíthat neki, és akkor valóban úgy érzi, mintha az Isten háta mögött lenne. Pedig nem Isten dobta őt a háta mögé, hanem ő fordított hátat a szerető Istennek, aki azokat, akik Őt szeretik, úgy formálja, hogy még a próbákat is a javukra alakítja.
Nos, a kísértés ma is pontosan így történik. Eszünkbe jut valami, és ha valakiben nincs ott ez az eltökéltség és az a bizonyosság, hogy Isten akkor is jó, ha most éppen próbák érnek, Isten szeret engem, és nem ragaszkodik Istenhez, akkor bizony elsodródhat tőle.
Itt szokták azt mondani emberek: miért kell ekkora ügyet csinálni egy almából. Hát megkóstolt egy almát. Remélem, észrevettük, hogy itt szó sincs almáról. Ezt már mi találtuk ki. Itt nem egy gyümölcsről van szó. Nem arról, hogy egy fáról egy gyümölcsöt csent, vagy az isteni tilalom ellenére mégis megkóstolta. Itt arról van szó, hogy az ember szemtelenül szembefordult Istennel és azt mondta: nem igaz, amit mondtál. Itt erről van szó. Kételkedik Isten igazmondásában, és durván fellázad ellene.
Itt derül ki az, hogy az az ördög, aki először csak kérdőjelet görbít oda az Isten kijelentő mondatai után, az ezt követően már az ellenkezőjét állítja annak, amit Isten mondott, és annak a végére felkiáltójelet tesz. Amikor Éva idézi Istent, hogy azért nem kell ennünk arról a fáról, mert ha eszünk meghalunk, akkor erre az ördögi válasz ez: dehogy haltok meg! Csak itt már annyira belement a kísértővel való párbeszédbe, hogy kezd elhomályosulni a hallása, a látása, az értelme.
Sok ilyen emberrel találkoztam már, akik az első, második, meg a harmadik lépésnél nem akartak nemet mondani az ördögnek, akik még azt a hazugságot is elhitték, hogy hátha most kivételesen ebben az esetben jót tesz velük, segít rajtuk, azok az emberek a negyedik, ötödik stb. lépés után már megszólíthatatlanokká váltak. Ott már köd ereszkedik az ember értelmére. Ott már végképp nem a maga ura, ott már madzagon rángatja az ellenség, és azt csinál, amit ebben a kényszerhelyzetben az ősellenség akar vele csináltatni. Isten őrizzen meg minket ettől! Itt is ez történik, addig játszik a tűzzel az első ember, amíg megégeti a kezét.
Szokták azt is mondani: miért tiltja el Isten a tudás fájától az embert? Remélem, felfigyeltünk erre is: nem a tudás fájától tiltja el, hanem attól tiltja el, hogy ő állapítsa meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezt Isten önmagának tartja fenn. Az erkölcsi minősítés tekintetében Isten az abszolútum. Ő mondja meg, mi jó és mi rossz. Az, hogy az ember szakított erről a fáról, azt jelentette: nekem ne az Isten mondja meg, hogy mi jó, mi rossz, majd én mondom meg. Még azt is én mondom meg, hogy az Isten jó vagy nem jó. Ez az istentelen lázadás okozta a vesztünket, ez jelentette azt, hogy hátat fordított az ember Istennek. Itt nem egy szem gyümölcs megízleléséről volt szó — és ezt az embernek is tudnia kellett —, hiszen Éva világosan idézi, mit mondott nekik Isten. Ezzel elszakadt az ember Istentől, ami azt jelenti: elszakadt az élettől. Nincs többé élete, a halál uralkodik benne és rajta. Így kell értenünk azt: ha esztek arról a fáról, meghaltok.
Szokták mondani azt is: íme, milyen bajba sodorta az asszony az emberiséget. Miért csak az asszony? Ádámnak megvolt a lehetősége, és meg lett volna a kötelessége, hogy arra a rendre emlékezteti Évát, amit Isten alkotott. Ezt sokszor látom házasságokban, hogy amikor valamelyikük meginog a hitben, vagy fizikai vagy bármilyen fáradtság miatt erőtlenebbé válik és valami rosszat tenne, ha a másik szeretettel utánanyúl, visszatarthatja őt a bűntől. Ha igazán szeretik egymást emberek, akik együtt élnek, akik többé-kevésbé ismerik egymást, különösen hívő emberek, azoknak azonnal észre kell venni, hogy valamelyik most kísértések közé került, és akkor a többi felelős érte. Nem ölbe tett kézzel nézi: na, mi lesz vele, hanem még idejében figyelmezteti. Pál apostol részletesen ír erről a problémáról leveleiben, és a hívők kötelességévé teszi, hogy így vigyázzunk egymásra. Bármelyikünk, bármikor kísértések forgószelébe kerülhet, s a többinek feladata, hogy odalépjen és kihúzzák onnan, és ne engedjék, hogy a kísértésből bűn legyen. Mindketten felelősek azért, hogy az Isten rendjéből kiléptek, Isten szövetségét megszegték, Isten ellen fellázadtak.
Itt tehát nem az emberben történt valami változás, hanem az ember és az Isten kapcsolata szakadt meg. Ezt vágta el az ember egyoldalúan. Mint ahogy a tékozló fiú történetében is, amikor otthonról elmegy, nem ő változott meg, hanem az atyjával való kapcsolata szakadt meg. Aztán más kérdés, hogy miután ez megszakadt, egyre lejjebb csúszik egy bizonyos lejtőn egészen odáig, hogy kénytelen ő maga megállapítani, ha itt maradok, éhen halok meg. Mert aki otthagyja a mennyei Atyát, az csak lefelé haladhat egy bizonyos lejtőn, és a lejtő alján a halál van. Itt a halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy egy örökkévalóságon át szenved az ember az Istennélküliség miatt. Isten hiányában szenved. Ő akart lenni a maga istene, ehelyett az ördög rabszolgájává vált, és ezen nem tud változtatni. Ez a tragédiája. Amikor a szó biológiai értelmében meghal, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak, vagy pokolnak, amin sokan nevetnek, sokan viccelődnek, mások tagadják… A Biblia azt mondja: ha előtte nem történik valami — mármint a biológiai halálunk előtt —, akkor ez a sors vár ránk.
Mik a következményei ennek? Félelmes ez a lista, és annyira modern, hogy minden szónál meg lehetne állni, és esetek sorozatát tenni ide szemléltető példaként. Amikor megtörténik ez az Istentől való elszakadás, az ember elkezd bújni, rejtőzni. Addig nem jutott eszébe, hogy bújni kell. Ki elől? Miért? Egyáltalán mi az, hogy bújni…? Feltámad a félelem. S amikor Isten kérdezi: hol vagy? — nagyon jól tudta Ő, hol van Ádám — akkor azt mondja: elrejtőztem, mert félek. Mitől? Miért? És eddig miért nem? Megjelenik a félelem aminek rendkívül sok formájával küszködünk mindnyájan.
Aztán rádöbben arra, hogy mezítelen, és elkezdi takargatni magát. Ebbe fáradunk el nap mint nap, hogy takargatjuk magunkat. Meg ne tudják, mit gondolok róla, ki ne derüljenek a valódi érzéseim, meg ne tudják idő előtt a terveimet, és így tovább. Rejtőzködünk, takarózunk, flastromozzuk a foltjainkat. Nagy lelki kozmetikázásba kezd mindenki. Nem mer az lenni, aki, hanem másnak akarunk látszani. Még Isten előtt is kezdjük megjátszani magunkat.
Aztán beindul a vádaskodás. Isten azt mondja Ádámnak: ettél arról a fáról? — Nem én, az asszony, akit te adtál mellém. Még a végén Isten az oka az egésznek. Miért adott olyan asszonyt mellé? S az asszony? Nem azt mondja, hogy bizony, sajnos így történt, bocsánatot kérek, hanem: nem én — mint a gyerekeink —, hanem a kígyó csábított el engem. S miért hagytad magad elcsábítani? Erre már nincs válasz.
Megindul a vádaskodás, megjelenik a fájdalom, megjelennek a betegségek — most nem olvasom fel a hosszú fejezetet végig —, megjelenik a munkában, ami addig öröm volt és természetes tartozéka az életnek, a fáradság, a verejték — addig orcája verejtéke nélkül, örömmel dolgozott az ember. Megjelennek a gyomok, amiket azóta sem vet senki és mégis mindig, mindenütt nőnek. S megjelenik a halál.
Ezekkel a következményekkel előre szá-molhatott volna az ember — legalábbis a sor végét Isten megmondta. De amikor az ördög elködösíti valakinek a látását, akkor már nem tud számolni a következményekkel. Akkor csak arra gondol: milyen kívánatos, milyen szép a szemnek, s milyen jó lenne megenni, mert okosak leszünk tőle — ahogy itt Éva mondja. És mi lesz a következménye? Kit érdekel az — mondják ma is sokan. Csak amikor a következmények összetörik, akkor jajgat az ember és keres valahol segítséget.
A nagy harmónia, rend és összetartozás tehát felborult, és szörnyű hasadások sorozata köszöntött be a világba. Először megszakadt Isten és az ember kapcsolata. Az ember Istentől függetlenné akar válni, és Isten nem erőszakos, engedte őt függetlenné válni — mint a tékozló fiú atyja is a fiát. De bekerült valami szörnyű feszültség ember és ember közé is. Az első házaspár már egymásra hárítja a felelősséget. A gyermekeik, az első testvérpár közül egyik agyonüti a másikat. Szembekerül az ember az embertársával. Házastárs a társával, testvér a testvérével.
Aztán szörnyű szakadás áll be az embervilág és természeti világ között. Megjelennek a gyomok, stb. stb. És azóta sem hagyjuk abba, hogy tönkretegyük ezt a szép világot. Sőt, rettenetes hasadás állhat be olykor egyazon ember tudatán belül is. Hasadások sorozata indult el, amikor az ember hátat fordított Istennek.
Lehet-e ezen változtatni? A Biblia válasza az, és az emberiség néhány ezer éves tapasztalata is: mi ezen nem tudunk változtatni. Nekiduráljuk magunkat újra és újra, vannak nagy álmaink, koncepcióink, nagy hidakat akarunk verni a fölé a szakadék fölé, ami ott tátong Isten és közöttünk, aztán egy ideig építjük, és vagy abbahagyjuk, vagy hidastól a szakadékba esünk. Egyetlen vallás, egyetlen filozófia, egyetlen erkölcsi rendszer sem tudott eddig még hidat verni vissza Istenhez.
A Biblia válasza — mint tudjuk — az, hogy noha innen odafelé nincs út és lehetetlen hidat építeni, Isten onnan épített egy hidat idefelé, hogy aztán innen odafelé visszatalálhassunk ezen a hídon. De ennek a hídnak a megépítésében nekünk semmi részünk nincs. Ezt mindenestül egyedül Ő építette meg. Ez a híd Jézus Krisztus keresztje, vagy nyugodtan mondhatjuk úgy is: ez a híd Jézus Krisztus maga. Ő az asszonynak az a magva, akiről itt szó van. A 15. vers így hangzik: „Ellenségeskedést tá-masztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”
Volt egy asszonynak egy fia, aki azonban nem férfitől származott, az Isten egyszülött Fia, aki hidat épített, hogy Őáltala legyen menetelünk az Atyához. De csak Őáltala találhatunk vissza mindnyájan. Aki Jézus Krisztusban felismeri az egyetlen lehetőséget, aki visszavezet minket Istenhez, és ahogy Ő az utat mutatja, és ahogy gyengéd szeretettel a benne bízókat vezeti, ennek a vezetésnek enged, az az ember átéli az új teremtést. Annak az életében rendre helyreáll mindaz, amit a bűn tönkretett.
Helyreáll mindenekelőtt az élő Istennel való kapcsolat. Nem ellensége lesz Istennek többé, hanem gyermeke. Rendeződnek az emberi kapcsolatai is. Néha könnyekig megható az, ahogyan egy ilyen újjáteremtett ember életében Isten rendezi a kapcsolatait. Ahogy el tud menni az ellenségéhez, ahogy megbocsát és bocsánatot kér, ahogy sorra, rendre megváltozik körülötte a világ, mert előbb benne változott meg valami alapvetően. Nem ő akar már megjavulni, vagy a világot megjobbítani, hanem engedi, hogy Isten változtassa meg őt egyre teljesebben, és ez a megváltozott ember megváltozott módon viszonyul a környezetéhez. S rendeződik minden egyébbel is a kapcsolata. A helyére kerül, visszazökken a kizökkent ember.
Ezért meri leírni Pál apostol ezt a kifejezést: aki a Krisztusban van, új teremtés az. Ahogy a teremtés hajnalán volt, a bűneset előtt, azt állítja helyre Isten az ilyen hívő embernek az életében. Ezért nevezik ezt a mondatot ősevangéliumnak. Itt a legsötétebb fejezetben megszólal már az isteni ígéret: noha mi nem tudunk magunkon és egymáson segíteni, Ő gondoskodott segítségről.
Azt szeretném kérdezni: mindnyájan bizonyosak vagyunk-e már abban, hogy rajta vagyunk ezen az úton, amelyik visszavezet Istenhez? Jézus Krisztussal együtt lehet csak haladni ezen az úton. Jézus Krisztussal együtt töltjük-e a mindennapjainkat, és haladunk-e egyre közelebb a mi otthagyott mennyei Atyánkhoz? Az Ő világosságában tőle egyre több békességet kapva, az Ő akaratára figyelve, nem tőle függetlenül akarunk már élni, hanem állandó kérésünk: taníts a te akaratodat teljesítenem? Így zajlik-e az életünk? Mert csak ez az út vezet az élethez. Ha nem, Isten ma este is felkínálja ezt a lehetőséget. Akár ma este elmondhatja valaki: Uram, én is hátat fordítottam neked, én is tőled messze, az Édenen kívül születtem, de köszönöm, hogy van út visszafelé. Szeretnék elindulni veled együtt, Úr Jézus. Az ilyen imádságokra Ő mindig felel.

Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk naponta Isten igéjét, ma fejeztük be Esdrás könyvét. Ez a könyv a babilóniai fogságból való szabadulás történetét írja le, különös tekintettel az azt követő újjáépítésre, azon belül is a templom újra felépítésére.
Több csoportban indultak haza Izráel fogoly fiai az ősi hazába. Az egyik ilyen csapatnak a vezetője volt Esdrás pap. Ma egyetlen mondaton keresztül próbálom Isten üzenetét továbbadni, mert ez a mondat többször ismétlődik ebben a könyvben. Van egy fejezet, amelyikben háromszor is. Esdrásnak a vallomása ez, s így hangzik: „Az én Istenem rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Tulajdonképpen nem tartozik az események leírásához, de amikor beszámol valamiről, ami történt, vagy értékel utólag egy eseményt, akkor gyakran utánateszi még ezt: „Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Mit jelent ez a mondat? Három fontos részletére is felfigyelhetünk.
Az első, hogy aki ilyet tud mondani, sőt ez szinte önkéntelenül többször is kijön a száján, vagy a tolla hegyére kerül, az az ember közel van Istenhez. Ez a mondat, különösen, ha mindig az összefüggésben nézzük, ahol elhangzik, arra utal, hogy az illetőnek meghitt, bensőséges, szoros közössége van Istennel. Egészen személyes kapcsolatban vannak: az én Istenem — azt mondja. Az én Istenem velem cselekszik valamit, rajtam nyugvó jó kegyelme van az én Istenemnek.
Ez a kifejezés „én Istenem”, nem arra utal, mintha Esdrás kisajátítaná magának Istent, vagy mintha neki privát Istene lenne. Vannak ilyen ismerőseim is, sajnos, mind vallásos emberek, akik gyártanak maguknak privát Istent. Egészen hamis szempontok alapján elképzelnek maguk egy istent. Az egyikük mindig így is búcsúzik tőlem: az én Istenem áldjon meg. Én tudom, hogy az egy bálvány, akire ő gondol, mert ismerem őt annyira, hogy sokszor kiderült már: nem azonos az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenével, a Jézus Krisztus Atyjával. Ő gyártott magának privát istent, istenkáromlás tulajdonképpen, amit mond.
Esdrásnál azonban nem erről van szó. Hogy mennyire nem, azt olykor ő maga is félreérhetetlenné akarja tenni és beszúrja a mondatba a Jahve nevet. Itt is ezt olvastuk: „az Úrnak (vagyis Jahvénak), az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Legyen félreérthetetlen a dolog, ő az élő, egy igaz, Istennel van kapcsolatban. Azzal, aki önmagát kijelentette, akinek a cselekedeteit olyan sokféleképpen látta, akiről az ő kijelentése, a Szentírás szól. Erre az Istenre néz mindig, Őreá tekintettel hozza meg a döntéseit. Őt kérdezi, tőle kér és vár mindent, és egyedül csak tőle, és mindig újra. És ha nem adja türelmesen vár tovább, és ha nem válaszol, megismétli a kérdéseit. Isten célja van mindig Esdrásnak a szeme előtt, és annak rendeli alá az egész magánéletét. A karrierje szinte kettétörik amiatt, hogy Istennek engedve otthagyja magas állását és viszonylag komfortos életét, és hazaindul a fogságban levőkhöz. Ennek az Istennek akar engedelmeskedni mindig.
Az „én Istenem”, az egy, igaz, élő Istenről szól. Ki is mondta ezt egyszer szörnyű szenvedései között, hogy „én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” Az egyszülött Fiú, Jézus, aki egészen egyedülálló kapcsolatban állt ezzel az Istennel. Aki egyedül mondhatta el: én és az Atya egyek vagyunk, aki maga is öröktől fogva mindörökké Isten. De éppen ezt az istenségét rejtette el, amikor velünk azonosult, és engedte, hogy két rablógyilkos között a harmadik kereszten Őt végezzék ki kínos halállal.
Éppen ez az Ő kínos halála tette lehetővé, hogy mindnyájan úgy szólíthassuk a mindenható Istent: Atyám. Jézus hatalmazta fel a benne hívőket, hogy ezt mondják: mi Atyánk! És mi egyedül az érettünk is meghalt Jézus Krisztus érdeméért mehetünk Istenhez úgy, mint Atyánkhoz. Nem kell menekülnünk, bújnunk előle, mint ahogy Ádám tette, amikor felismerte, hogy vétkezett. Isten elől is Istenhez menekülhetünk — Jézus érdeméért. Egyedül Jézus haláláért mondhatjuk mi is azt: én Istenem.
Itt a megterített úrasztalánál jó lenne, ha ma először is erre a kérdésre adnánk választ egész személyesen: ki neked Isten? Olyan sok hamis elképzelés él az emberekben Istenről, testvérek. Ismerjük-e az élő Istent, és elmondhatjuk-e már ilyen személyesen: Ő az én Istenem is. Mint ahogy Tamás húsvét után, mikor felismerte a feltámadott Krisztusban Jahvét, az élő Isten jelenlétét, ő is hozzáteszi a személyragot nagyon hangsúlyosan: én Uram és én Istenem!
Igazi istenismeretre akkor jut el valaki, amikor ilyen személyes kapcsolatba kerül az élő Istennel. Ilyen közeli, ilyen személyes valóság-e nekünk Isten? Vagy élnek bennünk bizonyos ismeretek, igazságmozzanatok, elképzelések, ezekből azonban nem áll össze hiteles kép. Ismerjük-e ezt az Istent!
Őt csak a Szentlélek által lehet megismerni. Őt igazán csak az ismeri, akiben már az Ő Lelke lakik. Az Ő Lelke csak azokban lakik, akik Jézus Krisztust hittel befogadták az életükbe. Ez így van szó szerint a Szentírásban. Aki befogadta Jézust, annak megadja azt a kiváltságot Isten, hogy Isten gyermekévé legyen. Addig nem volt az. Születésünktől fogva egyikünk sem Isten gyermeke. Isten teremtményei vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy közösségben vagyunk vele. Egyedül Krisztus vezet vissza minket Istenhez, és ismerteti meg Őt velünk mint Atyát. Egyedül az kap Szentlelket, aki Krisztust befogadta. Az viszont a Lélek által teljes meggyőződéssel kiáltja: Abbá, Atyám! És noha tisztában van bűneivel, mégis bízik benne. Majd mindjárt látjuk, mi ennek az alapja.
Nos, ez az első kérdés: ki neked Isten? Elmondhatod-e: Atyám? És azzal a tisztelettel mondjuk el, ahogy a Mi Atyánk folytatódik? „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Ez, hogy „mi Atyánk,” a gyermek bizalmának, egyszerűségének, közvetlenségének a hangja. „Aki a mennyekben vagy” ez a Mindenható előtti hódolatnak, igazi és mély tiszteletnek a hangja. A kettő együtt tanít meg minket Istent helyesen tisztelni.
Nos, amikor Esdrás azt mondja: az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint, akkor ő úgy szól erről az Istenről, mint aki tudja, hogy kiről szól, ismeri Őt. Ebben az ismeretben akar nekünk növekedést adni a mi Urunk.
Nem véletlen, hogy amikor Jézus az örök életnek, az üdvösségnek a meghatározását adta, akkor a főpapi imában így szólt: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Ismerjük-e már Őt, és akarunk-e ebben növekedni?
A másik, amit megfigyelhetünk Esdrás vallomásában, hogy akinek ilyen személyes kapcsolata van Istennel, és ez a hétköznapokban nap mint nap egyszerűen történik, mélyül, erősödik, az az ember az események mögött egyre világosabban látja az események mozgatóját.
Sokszor elakadunk az eseményeknél. Mi történt? Sőt, ami még rosszabb, csak annyit érzékelünk belőlük, ami minket érint: én hogyan éltem át… Sokszor nem is tudnánk teljesen tárgyilagosan elmondani, hogy mi történt, csak hogy én hogyan éltem azt át.
Akinek Istennel ilyen meghitt, bensőséges kapcsolata van a hit által és a Szentlélek által, az látja Őt, ahogy dolgozik. Az szakadatlanul érzékeli a világban jelenlevő és cselekvő Istent. Az a jelenségek mögött a lényeget is látja. Az események mögött azoknak a mozgatóját komolyan veszi. Mert rendben van, hogy ez történt, de miért történt az? Miért az történt? Miért éppen akkor, és miért éppen úgy? Mi annak a célja, mibe illeszkedik ez bele? Mi az a nagy összefüggés, amiben ennek megvan a jelentősége? És mi a jelentősége annak, hogy ez történt?
Sokszor valóban roppant felszínesen ítéljük meg a magunk életének az eseményeit is, meg a világ eseményeit is. Nekem kellemes vagy kellemetlen, aztán el van intézve. Az Istennel közösségben élő ember érteni akarja, és érteni kezdi az összefüggéseket. Ismeri a hátteret, kirajzolódik előtte mindennek a célja. Nemcsak az okát keresi például a szenvedésének sem: mivel szolgáltam rá? Hanem mit akar ezzel elérni Isten az életemben? Mivel szoros közösségben van Istennel mint Atyjával, ezért mindent tőle fogad el. Az áldásokat is, (és ezért Őt magasztalja és nem dicsekszik), és a próbákat is. Őreá figyel, hogy mi azoknak a célja, és nem háborog, és nem az öklét rázza.
Most nem akarok bibliai illusztrációkat hozni, de akárhol nyitjuk ki a Bibliát, a Biblia hívő alakjai és a mai élet igazán hívői is így élik át az életük eseményeit. Látják azt, aki azokat mozgatja. Tudják, hogy Ő nem téved, hogy bármit tesz, az úgy jó, mert Ő mindent a javunkra fordít, és mindent Ő fordít a javunkra.
Aki elolvasta az Esdrás könyvét, annak talán feltűnt, aki nem olvasta el, ajánlom, hogy ma délután olvassuk el, mert egy óra alatt el lehet olvasni az egész könyvet szépen figyelmesen. Olyan csodálatosan kirajzolódik belőle a hívő embernek ez a szép hitvallása, és ami ennél is többet jelent, ez a tény, hogy valóban mindennek Isten a mozgatója. Esdrás számára magától értetődik, hogy nem az a gonosz Babilon vitte el az ő népét fogságra, hanem az ő népe rászolgált erre mint Isten ítéletére, és Isten parancsolta annak a gonosz Babilonnak, vagy engedte meg, hogy vigye el a népet fogságra. Nem azért, hogy ott megsemmisüljön, hanem hogy megtisztulva visszahozza. Még el sem vitték őket, Isten már tudta, hogy vissza fognak jönni. Sőt, a prófétán keresztül ezt ki is jelentette. Isten nem rögtönöz, és nem kapkod. Itt koncepció van, a nép érdekében alkotott terv, elképzelés, és azt senki nem tudja föltartóztatni és meghiúsítani, pedig sokan próbálják ezt mindig. Isten a maga terveit feltartóztathatatlanul megvalósítja lépésről-lépésre, és annak minden mozzanata az övéinek az érdekeit szolgálja. Még az is, hogy el kellett menni fogságra, mert úgy az a nép használhatatlan volt. Ott megtisztult, mint egy kohóban, és megtisztulva hozza vissza most a maradékot.
Vigyázott rájuk, hogy ott meg ne semmisüljenek, hogy el ne veszítsék a hitüket. Még ott is gondja volt arra, hogy közülük való hívők magas pozícióba jussanak a pogány birodalomban, hogy rajtuk keresztül is tudjon használni Isten a népnek is, meg az ottaniaknak is. A pogányok számára is áldássá tette. De az övéin keresztül áradt az áldás oda is. Isten indította a pogány uralkodót, hogy adja ki rendeletbe, hogy tessék hazatérni az ősi hazába. A pogány uralkodó parancsolja meg, hogy építsétek fel a templomot a ti Isteneteknek. Még anyagi és erkölcsi támogatást is ad hozzá. Utasítást a saját alattvalóinak, hogy támogassák a templomépítést minden tekintetben. Még kíséretről is gondoskodni akar, hogy vigyázzanak rájuk az úton. Esdrás az, aki ezt visszautasítja, mert az jut eszébe, hogy ha mi itt beszéltünk ennek az embernek meg a többi pogánynak a mi Istenünk hatalmáról, hogy venné ki az magát, hogy elfogadjuk az őrizetet? Meg tud minket őrizni a mi Istenünk!
Kockázatos volt akkor is értékekkel úton lenni. Mégis azt mondta: nem! Majd a mi Istenünk megőriz minket. Legyen ez is bizonyságtétel. Közben fél, hogy valami rablócsapat el ne vegye tőlük a templom kincseit, amit most visszakaptak. De Isten megőrzi őket az úton. Esdrás kedvet önt azokba is, akik nem akartak hazamenni, és templomot építeni.
Védi őket az otthon talált ellenségtől is. Lépésről-lépésre megvalósul Isten terve. És milyen nagy öröme Esdrásnak, ha sok nehézség között is, de látja a maga helyét ebben a tervben. Isten kezében tudja magát, és ő akarja is, hogy Isten őt használja. A Cirusok nem tudják, hogy Isten kezében eszközök. A nem hívők nem tudják, de akkor is neki kénytelenek engedelmeskedni. A hívő tudja és akarja, és ez az öröme, s így lesz Isten kezében egyre használhatóbb.
Aki így látja és így értékeli az eseményeket, az összehasonlíthatatlanul többet lát, és az helyes értékítéletekre jut. Annak nem feltételezései vannak, az nem a magáét mondja, aztán egy másik meg annak az ellenkezőjét, aztán összevitatkoznak akár politikai, gazdasági vagy vallási kérdéseken, vagy egyszerű emberi kérdéseken, hanem az az ember először hallgat és kérdezi az Urat: Uram, mi a célod ezzel? Mert hogy te vagy mögötte, az biztos, az nem kérdéses. De mi a célod vele? Mit akarsz velem, ha belevontál ebbe a dologba? Mert én azt akarom, amit te akarsz. S innentől kezdve egyre nagyobb a világosság, és egyre helyesebben látja valaki, hogy hol a helye az életben.
Olyan nagy különbség, amikor fiatalok pályaválasztás előtt továbbtanulási kérdésekben igazi hittel és nyitottsággal ezt merik kérdezni Istentől: Uram, mi a célod velem? Ezt is szeretem, ahhoz is jobban értek egy kicsit, mint a többiek… Ehhez is lenne kedvem, ahhoz is, de itt is akadályok, ott is… Ki tudja azt eldönteni? Te már eldöntötted, hogy hol az én helyem, s hol akarsz engem áldássá tenni. Én nem akarok máshova menni, én a te közeledben akarok maradni. Te vagy az én Istenem, és a rajtam nyugvó jó kegyelmed irányítson engem. Ezt kérem tőled.
S amikor eljut a felismerésre, hogy ez Isten terve velem, lehet, hogy kezdetben talán ódzkodik tőle, sokféle szorongás is van benne, de az engedelmességet Isten mindig megáldja.
Aki tehát közeli kapcsolatban van Ővele, az nemcsak az eseményeket látja, sokszor csak úgy kapizsgálja, sejti, hanem az események mozgatóját ismeri, és az Ő gondolatait, terveit egyre jobban megismerheti. Így nemcsak a maga helyét látja meg, hanem másként tudja elfogadni a dolgokat. Mert az a mi nagy bajunk: ha valami rossz ér, felháborodunk, elkeseredünk. Ha valami sikerül, akkor dicsekszünk vagy átlépünk rajta, és nem állunk meg mindig, és nem nézünk arra, aki most jónak látta megszorongatni minket, mert úgy látszik, most már csak erre értünk, és így akarja a javunkat. Vagy jónak látta valami olyat is adni, amiért nem dolgoztunk meg, mert Ő ilyen. A valóságot az látja, aki nemcsak a láthatókon, hanem a láthatatlanokon is tájékozódik. Aki látja azoknak a mozgatóját. Egyebek között ezt jelenti hinni a Biblia nyelvén.
A harmadik, ami Esdrásnak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, de nem véletlenül ismétlődő mondatából kitűnik, hogy ez a hatalmas Isten, aki mozgatja az eseményeket, s benne mindannyiunk életét, kimondhatatlanul kegyelmes: „Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Mi a kegyelem? Sokféle meghatározását adják ennek, de legjobb, ha az Esdrás könyvéből olvassuk a meghatározást. A 9,13 részben maga Esdrás így határozza meg: „Mindazok után, amik reánk jöttek gonosz cselekedeteink miatt és a mi vétkeinkért, hiszen te, mi Istenünk, jobban kedveztél nekünk, sem mint bűneink miatt megérdemeltük volna.” — Ez a kegyelem. Amikor Isten jobban kedvez, mint ahogy bűneink miatt megérdemelnénk. Az a kegyelem, hogy nem úgy bánik velünk, ahogy érdemelnénk.
Miért, hát mit érdemelnénk mi Istentől? A régi úrvacsorai liturgiában volt egy kérdés, amelyikben ez is elhangzott: büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk tőle. Ezt érdemelnénk. Biztos ez? Hiszen mi éppen ezt nagyon sokszor fordítva látjuk. Ha valami megpróbáltatás jön reánk, azonnal felcsattanunk: ezt érdemeltem én?! Mert sem Istent nem ismerjük az előbbiek értelmében, sem önmagunkat nem tudjuk helyesen megítélni. Összehasonlítjuk magukat a nálunknál is gonoszabbakkal, és azt mondjuk: azokhoz képest én még mindig jó vagyok, s így bánik velem az Isten? Holott azt kellene megtanulnunk, hogy Isten mércéjével mérve kik vagyunk. S ha Ő azt adná nekünk, amit érdemlünk, akkor büntetést, halált és kárhozatot kellene mindnyájunknak kapnunk.
Csakhogy éppen ezt a büntetést, ezt a halált, s ezt a mi kárhozatunkat szenvedte el helyettünk Jézus Krisztus. Pontosan erről beszélnek az úrvacsora jegyei. Ez a célja minden úrvacsorának, hogy „az Úrnak halálát hirdessétek…” — parancsolta maga a mi Urunk. Újra és újra tudatosítsuk magunkban, hogy Ő helyettünk halt meg és szenvedte el a mi halálunkat és kárhozatunkat. Aki ezt hiszi, az már szabad, annak nem kell elszenvednie azt, azon megnyugszik az ő Istenének jó kegyelme.
Olyan kifejező ez is: megnyugszik. Ez azt jelenti, hogy nem alkalmanként ad valami keveset ebből a kegyelemből Isten, hanem folyamatosan ebben a kegyelemben tart, e szerint bánik velünk. Mindig számíthat a benne hívő arra, hogy Ő kegyelmes. Hogy Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban. Ő valóban nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeltük.
Ha valaki már látja, hogy erre rászorul, az észreveszi, hogy Isten ezt kínálja ingyen, ajándékképpen, s aki ezt hittel komolyan veszi, az hálából szakít mindazzal, amivel rászolgált az Isten ítéletére.
Nem akadt-e el ez a folyamat valahol az életünkben? Sokszor már ott elakad, hogy a rászorultságát nem érzi igazán valaki. Persze, vannak itt hibák, de hát azokat lehet korrigálni, de… — s akkor jönnek az érdemei, meg hogy mi mindent szenvedett ő már. Levezekelte ezzel a bűneit és így tovább… Egy csomó alapvető tévedés, ami lehetetlenné teszi, hogy az ő Istenének jó kegyelme megnyugodjék rajta. Továbbra is csak magára számíthat az ilyen ember, ha pedig egyedül állunk meg Isten előtt, akkor csak büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk.
Ha valaki Isten igéjének a fényében áll oda, és az Ő mércéje alá áll, és felismeri, hogy ezekért valóban büntetést, halált és kárhozatot érdemlek, de hiszen ezt a halált szenvedte el az én Uram, Jézus, ebben erősít meg minden alkalommal az úrvacsora is, akkor én hálából nem akarom az én Istenemet megbántani, az Ő rajtam nyugvó jó kegyelmével visszaélni, hanem hálából az egész életemet az Ő rendelkezésére akarom bocsátani, és az Ő dicsőségére akarok élni.
És hálából ezért a kegyelemért az ilyen ember minden törekvése az, hogy másokhoz is olyan legyen, amilyen hozzá ez a kegyelmes Isten volt. Vagyis: embertársainkkal se úgy bánjunk, ahogy megérdemelnék. Valamelyik komisz családtaggal, hogy a gonoszért jóval fizessünk, és ezt győzzük, ha kell, éveken keresztül is. Nehéz feladat, de Isten kimondhatatlanul meg szokta áldani. Amikor csakugyan engedi valaki, hogy megnyugodjék rajta az ő Istenének jó kegyelme, és ez az isteni kegyelem, amelyik nem érdemeink szerint bánik velünk, átáradjon rajtunk, és az Isten kegyelmével találkozzanak azok, akiknek megbocsátunk, akiket elszenvedünk, akikkel szemben készek vagyunk alul maradni, akiknek a gonoszságáért valóban jóval akarunk fizetni.
Isten adjon győzelmet nekünk ebben!
Benne van tehát alapigénkben az, hogy lehetséges ilyen közeli, személyes kapcsolatban élni a mindenható Istennel. Aki ilyen közel él hozzá, az felismeri Őt az élete eseményeiben, és mindent tőle fogad el. Látja Őt cselekedni, és bízik abban, hogy Ő nem téved és mindent javunkra ad. Az ilyen ember tud kegyelemből élni. Ezért a kegyelmért úgy is hálás, hogy ezzel a kegyelemmel igyekszik másokhoz fordulni.
Olyan program ez, hogy jó lenne, ha mélyre engednénk magunkban. Ki-ki alkalmazná a saját mostani helyzetére, és munkához látnánk, hogy valóban ennek a szellemében tudjunk élni.

A napokban kezdtük olvasni újra Ezsdrás könyvét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek a könyvnek az első mondataiban már nagy örömhír, evangélium szólal meg, s erről szeretnék ma este szólni.
Csodálatos nap lehetett az, amikor ez az evangélium ott a babiloni fogságban felhangzott. Ötven éve volt már távol a hazájától Izráel deportált népe, s mi minden történt ez alatt a félévszázad alatt! A legtöbben, akik akkor éltek, már ott születtek. Csak hallottak az ősi hazáról, a templomról, az istentiszteletről, a múltról.
A kezdeti nehézségek után lassan magához tért ott a nép. Tudjuk, hogy nem szigorúan vett rabság volt ez, afféle házi őrizethez hasonlított az az állapot, amiben éltek. Dolgozhattak, s ahogy Jeremiás írta nekik a fogság kezdetén, építhettek házakat, ültethettek kerteket, házasodtak, gyermekeket szültek. Meglettek volna, úgy ahogy, csak éppen mégsem volt szabad a nép, mégis egyfajta fogság volt ez, és — ami főleg a hívőknek hiányzott — nem volt templom. A templom romokban hevert otthon. Az Isten oltárát, amin egyedül szabad volt áldozatot bemutatni, földig rombolták. A papság szétszéledt, kultuszt idegenben nem lehetett gyakorolni.
Ezt tekintették sokan a legnagyobb veszteségnek. A nép ott élt a pogány környezetben. Ahol voltak otthon hívő szü-lők és nagyszülők, igyekeztek a gyerekeknek, unokáknak Isten igéjét, legfőképpen a Tízparancsolatot meg a parancsolatokat megtanítani, az ősi imádságokat a gyerekekkel együtt elmondani, de azért csak nem volt ez az igazi.
Akkor jött el ez a gyönyörű nap. 537 egyik szép napján valami közhírré tétetett. Később úgy nevezték el ezt az írást, hogy Círus ediktuma. Itt olvastuk a szövegét. Közben volt egy rendszerváltozás, a babiloni birodalmat megdöntötték a perzsák, és az első perzsa király, Círus, közhírré tétette az alábbiakat: „Ezt mondja Círus perzsa király, írásban és szóban ki kell hirdetni mindenütt: A mennynek Istene bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Éppen ezért, aki csak az Ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsá-lembe, és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak házát. Ő az Isten Jeruzsálemben.”
Persze Izráel népe tudta, hogy nemcsak Jeruzsálemben Ő az Isten. Ennek fényes bizonyítéka volt, hogy hogyan jut eszébe egy pogány királynak, hogy ilyen ediktumot adjon ki. Ő felette is Ő volt az Isten. De mindegy, Círus ennyit ismert az Úrból. Elhangzott tehát szóban és írásban, és az emberek nem akartak hinni a fülüknek. Az ilyesmire mondjuk azt: ez nem lehet igaz! Hiszen még el sem telt a hetven esztendő, amiről Isten Jeremiás próféta által szólt a fogság kezdetén, hogy annyi ideig kell otthonuktól és a templomtól távol maradniuk. Még csak ötven év telt el, s egyenesen parancsba kapják, hogy menjenek haza, sőt, hogy építsék fel a templomot?! Milyen ember ez a Círus, hogy jutott ez az eszébe? Komolyan lehet ezt venni?
Minden jel arra mutatott, hogy komolyan. Akkor viszont minél előbb szedelőzködés és indulás!
Kiderült hamarosan, hogy nem. Amilyen nagy volt a kezdeti öröm, olyan erős habozás, tétovaság követte azt. Óri-ási, hogy ez lehetővé vált, de az emberek egymásra néztek: ki fog menni? Hova menjünk? Innen a biztosból a bizonytalanba? Itt mégis fedél van a fejünk felett. Némelyiküknek nem is akármilyen fedél volt már a feje felett. Itt mégis megvan a mindennapi betevőnk, meg még annál több is. Hovatovább már meg is lehetett gazdagodni. Hova menjünk? A gyomok közé? A romok tetejére, ahol sakálok kiabálnak? Egyáltalán nem volt nagy a lelkesedés, amikor a tényleges indulásról lett volna szó. Nagy lelkesedés fogadta a bejelentést, de amikor mozdulni kellett volna, akkor sokan visszariadtak.
Itt olvastuk ezt a gyönyörű megállapítást, ami Isten ma is meglevő hatalmát és szeretetét hozza közel hozzánk: Arra indította az Úr sokaknak a szívét, hogy mégis menjenek haza. Azokét is, akik eleve ellenálltak. Azokét is, akiket a sok csalódás már cserzetté tett és talán el sem hitték, hogy igaz, amit hallanak. Azokét is, akik először lelkesedtek, aztán megriadtak. Az emberekben remény ébredt, bátorság támadt. Talán még egymást is kezdték rábeszélni, — nem is talán, hiszen tudjuk a Nehémiás könyvéből, hogy így volt, nem jössz? én megyek! Gyere te is!
Egyre többen kedvet kaptak, és otthagyták a biztosat a bizonytalanért, a már meglevőt azért, amit még fel kellett építeni. Otthagyták a rabságot az Isten által készített szabadságért. Komolyan vették Isten igéjét, amit még annak idején Jeremiás által mondott nekik, hogy ennek egyszer vége lesz, és Ő új kezdetet ad nekik, és szám szerint benne van az Ezsdrás könyvében, hogy negyvenkétezerháromszázhatvan ember elindult haza. És ez csak az első csapat volt. Őket követte később még két másik népes csapat, és évek, évtizedek alatt felépült a templom, a város, a várfal — Nehémiás könyve részletesen elmondja — és megindulhatott az új élet.
Ebből az egész történetből az örömhír, az evangélium az, hogy Isten szabadságra hívja az Ő népét. Akkor is, ha ítéletként megérdemelte a fogságot, akkor is, ha még további büntetést is érdemelne, mert nem az érdemeink szerint cselekszik velünk, hanem az Ő végtelen nagy kegyelme szerint. Ennek érdekében Ő mindent megmozgat.
Három egyszerű igazságra szeretném felhívni a testvérek figyelmét ebből az igéből.
Az első, hogy Isten mozgat itt mindent. Ő mozgatta az emberek reménységét már akkor, amikor a fogságba induláskor Jeremiás által megjövendölte, hogy ez hetven évig fog tartani. Vagyis lehet tudni a végét. Nemcsak azt lehet tudni, hogy valamikor vége lesz, hanem azt is, hogy mikor. Az ember egészen másként hordoz el úgy valamit, hogy tudja, hogy vége lesz, különösen, ha még azt is tudja, hogy mikor, addig guggolva is kibírjuk — szoktuk mondani—, mint ha nem tudja, hogy mi ez, meddig tart, itt felejtenek engem végleg, itt pusztulok el, vagy mi lesz velem?
Isten tartotta a lelket az Ő népében az igével, ezzel a próféciával, hogy olyan alagútba kell most bemenniük, aminek nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Ennek a próbának vége is lesz, és ennek a próbának célja van. Nem az a célja, hogy megsemmisüljön a nép, hanem hogy megtisztuljon. Ráfér, hogy megtisztuljon. A szép szó már nem használt, Jeremiást elhallgattatták, az ige már nem kellett. Isten nem kellett… Akkor most hadd tanulják meg, milyen Isten nélkül, és ott majd feltámad az emberek szívében a sóvárgás az élő Isten után, de vissza lehet jönni Istenhez. Már az ítélet meghirdetésekor elhangzott a kegyelem is.
Gondoljunk a Biblia második lapjára, ahol a szörnyű lázadás, a bűneset után elhangzik az ítélet Isten szájából, de már ott megszólal a kegyelem, az ősevangélium, hogy jön majd valaki, aki a kígyó fejére tapos, és kiszabadít minket a rabságból. Mert Isten valóban olyan, hogy nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetjük, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. Ő a népét ott is kezében tartja, és ott is szemmel tartja. Isten népe soha nem kerülhet Isten háta mögé.
Isten mozgatta tehát a prófétát, s mondta az igét már a fogság kezdetén. De Isten mozdítja meg a pogány uralkodót a fogság végefelé. Honnan juthatott eszébe Cirusnak ilyen gondolat, hogy éppen az Isten népét küldje haza, és adja parancsba nekik, hogy építsék fel a templomot, és adjon meg minden anyagi és természetbeni támogatást ahhoz, hogy az fel is épülhessen?
Roppant tanulságos lenne ilyen szempontból végigolvasni egyszer a Bibliát: Istennek milyen hatalma van a pogányok felett is. Lehet, hogy diplomáciai meggondolásokból, hogy a tanácsadóitól indíttatva, vagy álmatlan éjszakákon forgolódva — mindegy, milyen körülmények között, de ez jutott eszébe. A Szentírásból pedig mindig világosan kitűnik, hogy emögött a mindent mozgató Isten van. Ő adott Círusnak ilyen gondolatot, Ő indítja az akaratát arra, hogy mindjárt az uralkodása elején kiadjon egy ilyen rendelkezést. Istennek a pogányok fölött is hatalma van.
Ők ugyan azt hiszik, hogy az az Isten csak Jeruzsálemben Isten, Círus meg talán ott a birodalomban isten, de majd megtanulja, majd megismeri jobban. Mindegy, hogy ő mit hisz Istenről, Isten azt csinál vele, és azt végez el rajta keresztül, amit akar. Mert Ő valóban az uraknak Ura, és a királyoknak a Királya. A Példabeszédek mondata szerint, mint a víz az edényben, olyan a király szíve az Úrnak kezében. Amerre akarja, arra hajtja azt. Gondoljunk el egy tepsit, abba egy kevés vizet. Egy pici mozdulattól löttyen egyik végéből a másikba. Nem kell hozzá nagy erőkifejtés. (Pél 21,1)
Így tesz Isten az emberekkel azt, amit akar. Ha ezt komolyan vennénk, sokkal alázatosabban és sokkal bátrabban imádkoznánk. Sokkal merészebben tudnánk bízni benne, sokkal több reménységgel tudnánk várni az általa elkészített megoldásokat. Ilyen hatalmas a mi Urunk, s így mozgatja még a pogány királyt is.
De így mozgatja az Ő népének a tagjait is. Láttuk a nagy riadtságot, hogy most már lehetne menni, na de tulajdonképpen nem akarunk. Félünk. Ilyenkor néhány ember sokakat tud fékezni, hangulatot kelteni, pánikot, félelmet. Azt sem tudják pontosan, mi van otthon, de leírják elrettentően, s a végén senki nem mer hazaindulni. De az Úr arra indította Júda fogoly fiainak a szívét, hogy mégiscsak menjenek, hogy legyőzzék a félelmet. Ne a rémhíreket vegyék komolyan, hanem Isten hívását. Ne azokra hallgassanak, akik visszatartanák őket az engedelmességtől, hanem arra a néhányra, az Ezsdrásokra, a Nehémiásokra, Haggeusokra, Zakariásokra, akik azt mondták: nem a kényelem kell nekünk a rabságban, hanem az a szabadság, amire Isten hív minket otthon!
És elindultak, és újra és újra voltak, akik követték őket. Erre pedig Isten indította a szívüket. Így van ez ma is mindig — majd mindjárt látni fogjuk.
Otthagyták a kényelmet, és nekiláttak a templomépítés küzdelmes munkájának. Láttuk, hogy Isten indította még a pogány szomszédaikat is, hogy halmozzák el őket ajándékokkal, hogy ne üres kézzel menjenek. Ne értéktelen holmit cipeljenek a hosszú úton, hanem aranyat, ezüstöt, amit otthon pénzzé tehetnek, és abból is épülhet a templom. Hogy jutnak pogány emberek ilyen gondolatra, hogy vigyétek, és építsétek ebből is az Úrnak templomát? Mert az Úr arra indította az ő szívüket.
És arra indítja az Úr a pogány Círus szívét, hogy leltár szerint adja vissza nekik a Nabukodonozor által elrabolt szent edényeket. Cipelik vissza a templom kincseit. Még üszkös romok, gyom és bozót van a templom helyén, de a szent edények már ott vannak. Micsoda öröm lesz az, az újra felépült templomban ismét az Isten dicsősége szolgálatára használni ezeket az edényeket! Tényleg, mindenre kiterjed az Isten gondoskodása. Ahova csak odanyúl, ott megmozdul valami. A pogány uralkodó, az Isten né-pének kételkedő tagjai, a hitetlen szomszéd, és hangzik az ige, és valami új kezdődik. Ilyen a mi Istenünk!
A második, ami bele van ágyazva ebbe a gondolatba, hogy mindent Isten szeretete mozgat. Mindenütt az Ő szeretete uralkodik. Maga ez a tény, hogy új kezdést ad az Ő népének. Akire Isten gyermekeket bízott, az tudja, hogy milyen óriási dolog, ha tényleg új kezdést tudunk biztosítani egy gyereknek. Ha nem verjük a fejéhez örökké ismételten évek múlva is a rá jellemző bűnöket: mert te mindig ilyen vagy… Ő nem olyan, csak szokott olyanokat is tenni, ami minket nagyon bosszant. Ezzel nyomjuk a víz alá, ha ezt hallja örökké egy szülőtől. Ha valóban történt megbocsátás, és az, amit ő megbánt, nem hangzik el többé, akkor meg emeljük ki abból, amiből ő is szeretne kimászni. Az új kezdés lehetősége az a kegyelemnek, a bocsánatnak a bizonysága.
József Attila megrendítő versét: Tudod, hogy nincs bocsánat, sokan ismerik. Az ő kétségbeesésének a gyökere az, hogy nem bíznak benne. Nem adnak esélyt arra, hogy másként folytassa, pedig szeretné. Higgyétek el, én szeretném a legjobban. De ha mindenki lemondott rólam… Senki nem bízik abban, hogy megváltozhatom, akkor én is lemondok magamról.
Nos, Isten kegyelmét az jellemzi, hogy nem mond le rólunk. Ha valaki, Ő bízik abban, és segít arra, hogy megváltozzunk. Az Ő bűnbocsátó kegyelme egyebek közt ezt is jelenti: új kezdést tesz lehetővé. Végre van a fogságnak, haza lehet menni. S mintha nem történt volna a fogság előtti sok istentelenség, bálványimádás, az Isten igéjének a semmibevétele, minderről Isten nem szól többé, hanem előremutat, engedi, hogy tervezzenek, védi és erősíti őket.
Mindezt nem a nép érte el a maga erejéből. Nem ők voltak olyan jók, hogy az Círust meghatotta, s azt mondta: most már mehettek. Nem ők voltak olyan szorgalmasak, hogy azt mondta Círus: ezek után most már szabadon bocsátalak titeket. Minden érdemük és teljesítményük nélkül ajándékba kapták az újrakezdés lehetőség. Ez a kegyelem lényege. Nem tettem semmit, csak annyit, hogy rá vagyok szorulva, és ez Istennek elég, és akkor adja. Ha valaki ezt komolyan meri venni, azt nevezi a Biblia hitnek. Ezt fogalmazza meg Pál apostol úgy: kegyelemből van üdvösségetek a hit által. (Ef 2,8)
Isten új kezdést engedélyez tehát. Újra elkezdődhetnek az istentiszteletek, vége van ennek az ítéletnek.
A harmadik, amire figyeljünk fel: megdöbbentő, hogy mégsem él mindenki ezzel az Isten által felkínált lehetőséggel. Haza lehet menni, maga Círus mondja: mindenki, aki akárhol lakik szétszó-rtan az Isten népe közül, menjen haza, — s nem mennek. Néhányan mennek, a többség marad. Aztán néhány év múlva, amikor már biztató hírek jönnek otthonról, meg aggasztó hírek is, hogy kellene még erősítés, akkor megint egy elszánt csapat elindul. Aztán később megint egy. Az ember azt várná, hogy rendezzük a sorainkat, felszámoljuk a dolgainkat, s megyünk mindnyájan haza. De nem. A harmadik csapattal sem ment haza mindenki. Sokan ottmaradtak a rabságban, és eltűntek a süllyesztőben. Beolvadtak, feloldódtak, ki tudja hova lettek, de nem mentek haza, hogy az Isten választott né-peként Isten terve megvalósuljon általuk is.
Valóban nehéz ezt megmagyarázni, hogy miért. Különösen akkor nehéz, ha arra gondolunk, hogy ez a történet félelmesen szemlélteti azt, ami az egész emberiséggel történt. Egyszer mi is egy szörnyű fogságba kerültünk. Akkor, amikor az ember elszakította magát Istentől, rabszolgájává vált a gonosznak, a bűnnek. Maga Jézus mondta, hogy aki bűnt cselekszik, vagyis az Isten akaratától eltérő, azzal ellentétes dolgokat, az rabszolgája a bűnnek.
Pál apostol meg azt mondja: hogy van ez, hogy nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. Tudom, hogy mi a jó — és csinálom a rosszat. Ennyire tehetetlenné váltam? Ilyen hatalom bennem a bűn? S a végén kimondja a tételt: tudom, hogy a bűn megvan énbennem. Mennék arra, mert az a jó út, s egyszer csak emitt a fának rohanok. Miért csináltam? Nem akartam. Nem ám, de egy nálamnál hatalmasabb erő a rabságában tart. Sokféle jó szándék és elhatározás születhet bennem, és azt újra és újra kudarcok fogják követni, és a végén ebben a rabságban pusztulok el. Mert a bűn zsoldja: halál.
Itt jön az evangélium, amit Pál így ír: De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, kiszabadított minket ebből a rabságból. És valóban, Isten mindent megmozgatott annak érdekében, hogy ne a bűnben, tőle távol vesszünk el. Megmozdult a menny, elküldte az Ő egyszülött fiát, Jézust. Jézus földre jövetelekor angyali seregek jöttek-mentek ég és föld között. Kereszthalálakor megrendült a föld, elsötétült a nap. Feltámadása és mennybemenetele mind-mind utat készített nekünk vissza, az elveszített hazába. Ő maga is hirdette; azóta is, akik Őt komolyan veszik, hirdetjük: haza lehet menni. A pogányságból vissza az élő Istenhez. Az otthontalanságból, a rabságból vissza az atyai házba. A szellemi-lelki sötétségből az Isten fiainak a világosságába. Sokféle szegénységből abba a gazdagságba, amit Krisztus hozott el nekünk. Ez maga az evangélium, az örömhír.
És? Nagyon sokan mégsem mennek. Azok közül sem, akik hallották. Azok kö-zül sem, akik rábólintanak, mint ott akkor Babilóniában.
Milyen szörnyű dolog az, ha egy rab előtt kinyitják a börtönajtót, megkapja írásban: szabad, és ő mégis ottmarad a cellájában. Mindenki, aki Isten igéjét nem veszi komolyan, ugyanilyen ostobaságot követ el.
Isten ma este nekünk hirdeti az evangéliumot: haza lehet menni abból a magányból, ami sokszor meggyötör minket, az Isten gyermekeinek a nagy családjába. Abból a kiszolgáltatottságból, fé-lelmek közül, ami miatt sokszor szenvedünk, abba a kiegyensúlyozottságba, biztonságba, békességbe, amit Jézus Krisztus készített el az őt szeretőknek. A halálból az életbe. A kárhozatból az üdvösségbe. Hiszen üdvösségnek a Biblia éppen azt nevezi, amikor egy ember visszatalál Istenhez és vele együtt, vele közösségben él tovább. Már itt, és majd az örökkévalóságban is. Ezen semmit nem változtat az, hogy egyszer majd megáll a szívünk. Erre az elvehetetlen életre hív minket a mi Urunk.
Aki annakidején elindult, arra kétségtelenül nehéz út várt, amíg Babilonból hazamentek. Arra otthon kemény munka várt, ott meg kellett fogni a dolog végét. Hosszú ideig sok mindent nélkülözni kellett, ami Babilonban már megvolt. Ezeknek az áldozatoknak a gyümölcseként felépült a templom s beindult az új élet. Isten szabadságot adott az Ő népének, a vele való közösséggel ajándékozta meg őket, az egymással való közösséget adta nekik. Soksok olyan lelki-szellemi kincset kaptak, ami ott Babilonban nem volt meg. Megvolt a fedél, meg a betevő, meg a boldogulás, de ezek hiányoztak.
Itt csap be sokakat az ördög, hogy amikor egymás mellé kerül ez a kettő, akkor igyekszik meggyőzni minket: ez a fontosabb. Legyen fedél a fejed felett, legyen betevő falatod, valamennyire becsüljenek meg anyagilag, erkölcsileg, de főleg anyagilag, az a fontos. És a többi? A lelked, a békesség, a szabadság, a szeretetközösség és az Istennel való hitbeli közösség? Az egyáltalán nem nyom a latba olyan nagy súlyt.
Isten éppen itt jön segítségünkre. A dolgoknak a valós értékét mutatja meg nekünk. Azt hiszem, nem kell a Bibliából bizonygatni, hogy Istennek mennyire fontos, hogy meglegyen a mindennapi szükségünk kielégítése. A mi mindennapi kenyerünk neki nagyon fontos. Az egészségünk, az otthonunk, a munka stb. De nem csak kenyérrel él az ember… És ha emberi életet akar élni valaki, és ha élni akar egyáltalán, akkor szüksége van Istenre, az Ő igéjére, az Ő Szentlelkére, a tőle gazdagon áradó bocsánatra, reménységre, erre az elvehetetlen örömre, amit sehogy másként nem tudunk megszerezni.
Nagy kísértés volt Círus idejében, hogy a pillanatnyi kényelmet nem hagyják ott az isteni ígéretekért. Van-e bátorságunk legyőzni ezt a kísértést, hogy a magunk lustaságával, kényelemszeretetével, olyanamilyen megelégedettségével szemben, merünk dönteni az Isten által felkínált lehetőségek és ajándékok mellett? Így az ember olyan kincseket kap, amiket — Jézus szavaival élve — a rozsda nem emészt meg, a molyok nem rágnak meg, és a tolvajok soha nem lophatnak el.
Isten arra indította őket, hogy… Engedjük-e, hogy ma este indítson minket? Arra, hogy onnan, ahol éppen vagyunk, lépjük Őhozzá közelebb a magunk érdekében.

Múlt vasárnap, pünkösd ünnepén arról volt szó, hogy mit tesz velünk Isten Szentlelke. Ma azt nézzük meg a Szentírásból, hogy mit tehetünk mi a Szentlélekkel.
Mit is tesz velünk Isten Szentlelke? Olyan szépen kikerekedett az evangéliuma Római levél múlt vasárnap olvasott részéből, hogy mindenekelőtt szabadokká tesz, azután Isten gyermekeivé, és ilyen minőségünkben örökösökké is. Vagyis szabaddá tesz a bűn kényszere alól, képessé válik a Szentlelket kapott ember nem-vétkezni is. Képes lesz arra, hogy ne a benne munkáló bűnre, hanem Istenre hallgasson, és ez nagy öröm a Szentlelket kapott embernek.
De nemcsak kiszabadít a bűn rabszolgaságából, hanem befogad a családba. Isten gyermekeivé lesznek azok, akik Jézus Krisztust befogadták és kapták az Ő Szentlelkét. És mint gyermekek — folytatja Pál — örökösök is. Örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. Láttuk, hogy mi-minden van abban a gazdag örökségben, amit ajándékképpen, érdemeink nélkül, egyedül Jézus Krisztus érdeméért kapunk. Ezt teszi velünk Isten Szentlelke.
És mit tehetünk mi vele? Alapvetően engedelmeskedhetünk neki, vagy szembeszegülhetünk vele. A szembeszegülésnek há-rom különböző formáját említi meg a Szent-írás: megszomoríthatjuk Isten Szentlelkét, megolthatjuk a Szentlelket és lehet káromolni Isten Szentlelkét.
I.
Nézzük meg, melyik mit jelent, de először azon örvendezzünk, hogy lehetséges engedelmeskedni is neki. Mert erre a kérdésre: mit tehet a hívő a Szentlélekkel, a legfontosabb válasz az: képes és kész engedelmeskedni neki.
Jézus Krisztus feltűnően sokféleképpen fogalmazza meg, ahogy a Szentlélek elkezdi vezetni azt az embert, aki az ajándékát kapta. Azt mondja: mindenekelőtt megtanítja a Szentlélek dicsőíteni Jézust. Az ilyen ember tudja szív szerint magasztalni Őt. Nemcsak mondatokat mond vagy olvas valami könyvből, hanem megtelik a szíve az Úr dicsőítésével, ami azt jelenti, hogy képes az eredeti hívatását betölteni. Azt olvassuk a Bibliában: Isten a maga dicsőségére teremtett minket. Ez volt a teremtés célja. Erre vált képtelenné az Isten ellen fellázadt ember. Önmagát dicsőíti — tessék körülnézni — a világban. Az újjászületett ember újra képes az őseredeti hívatását teljesíteni: Istent dicsőíteni.
A Szentlélek indítja a hívőt arra is, hogy másoknak beszéljen Isten szeretetéről, hogy mint egy útjelző tábla, mutassa az utat, hogy ez vezet az életre, erre gyertek. Én már tudom, mert a halál útján jártam, most pedig az élet útjára tértem, és ismerem a különbséget. S mindezt egészen természetesen, s erővel tudja tenni.
Azután utálni kezdi mindazt, ami Isten számára utálatos. Utálja a bűnt és szereti az igét. Érti Isten igéjét. Egyszerre kinyílik számára a Biblia, sok minden értelmet és új jelentést kap, és Isten akarata is egyre világosabb lesz a számára.
Aztán azt mondja Jézus: elvezet a Szentlélek a teljes igazságra. Egyre többet ismer meg a valóságból, az igazságból az ilyen ember. Fontos ígéret az is, hogy eszetekbe juttatja mindazt, amit én tanítottam nektek — mondja Jézus. Adott esetben egyszer csak eszembe jut, és ez a Szentléleknek a munkája. Vigasztal, bátorít, biztat és így tovább, hosszan lehetne sorolni. Egyszóval a Szentlélek dolgozik abban, aki kapta a Szentlélek ajándékát, és dolgozik általa is. Használni kezdi — mint ahogy azt a múlt vasárnap láttuk — és Isten kezében áldott eszköz lesz az ilyen ember. Boldog az, aki enged a Lélek indításának, és egyre inkább az jellemző rá, hogy engedelmes lesz az élete.
Hogyan történik ez a gyakorlatban, erről szeretnék röviden mondani valamit, aztán áttérünk arra, hogy mi az, amikor nem engedünk a Szentléleknek.
Például: folyik egy kényes tárgyalás. Nehéz kérdést kell eldönteni. Mindenki puhatolja a partnernek a hátsó szándékait. Már-már megszületik a döntés, amikor valaki, aki ott hívő ember, és a hívő ember tárgyalás közben is szokott imádkozni és figyel a Szentlélekre, egyszer csak rákérdez egy olyan mellékes megjegyzésre, ami ott elhangzott. Egyáltalán nem volt súlya annak, látszólag nem is tartozott a lényeghez, erre a kérdésre azonban válaszolnia kellett a másik félnek, és ez leleplezett egy nagy huncutságot, amit azok okosan kiagyaltak és ügyesen elrejtettek. Egyszerre egyértelmű lett, hogyan kell dönteni.
Ez, aki rákérdezett, csöndes, hallgatag ember, mivel azonban neki fontos volt az az ügy, és közben is imádkozott: Uram, te irányítsd az elmémet, és ha lehet, hadd járuljak hozzá ahhoz, hogy helyes döntés szü-lessék, Isten Szentlelke elkezdte vezetni őt és adott neki bátorságot, hogy közbeszóljon és arra a valamire rákérdezzen. Így lepleződött le valami, és így született jó döntés. Például így történik ez a gyakorlatban.
Erre egy nem hívő ember nem képes, mert nem is szokott imádkozni, egy tárgyaláson meg különösen nem, az még elterelné a gondolatait, gondolhatja ő, arra kell figyelni. Persze, mivel nagyon figyel a dolgára a hívő, ezért figyel a Szentlélek vezetésére, mert jól szeretné csinálni azokat a profán és hétköznapi feladatokat, amikkel Isten megbízta. Láttuk, hogy nem szakadt ketté az újjászületett ember élete, hogy van egy vallásos része, meg egy profán része. Egy élete van, amit áthat, átjár a Szentlélek vezetése.
Valakinek egy másik országban kellett szolgálnia, igét hirdetni, előadásokat tartani. Egészen váratlanul ott interjúk sorozata, tv, meg mindenféle felvonul, hogy őt szóra bírják. Egy zárkózott, csendes, szótlan ember, aki mindig precízen, mindenre elkészül, akinek nem szokott azonnal eszébe jutni az, amit mondani kell. Elmondta, hogy már ott a tévék lámpájában egyszer csak valami vadonatúj gondolat eszébe jutott, miközben elkészült arra, hogy nagyjából mit fog mondani, s kiderült, hogy az egészben az volt a legfontosabb, és az ott élő hívőknek hosszú távon az a rövid mondanivaló, amivel kezdte az interjút, meghatározta az életét, növelte hitelüket, s nagy segítséget jelentett az ott élő, megvetett hívőknek.
Erről egyedül ő tudta a legjobban, hogy nem az ő gondolata volt, mivel ő ott is, s a hívő ember állandóan az imádság magatartásában él, akkor is, ha nem mond éppen imádságot, akkor is megszólítható Isten szá-mára. Nyitott Őelőtte, s bármikor a Szentlélek vezetheti. Ezért bármikor eszébe juttathat olyan gondolatot, amire ott szükség van. S ha ő nincs eltelve a maga nagy gondolataitól, hanem mindig kész alázatosan engedelmeskedni, akkor fog kapni ilyen gondolatokat. S megkapja az ilyen ember hozzá a szükséges szelídséget is, a szükséges szeretetet mások iránt, még akkor is, ha azok kellemetlen emberek. Mindez nem az illető adottsága, hanem a Szentlélek ajándéka.
Így történik a gyakorlatban az, hogy Isten Lelke vezeti a benne hívőket. És így történik az, amit lépten-nyomon tapasztalunk, hogy eszünkbe juttat neveket, elénk hoz embereket, akiknek az életében valamire használni akar. Akkor oda el kell menni, vagy fel kell hívni, egyáltalán foglalkozni kell vele.
Hányszor indít valamiért, valakiért való komoly imádságra. Utólag tudja meg az ember, hogy akkor arra az imádságra nagyon nagy szükség volt, akkor az az illető nagy bajban volt. Eszünkbe juttat a vita közepette olyan érveket, amik megint ajándékok és nem a mi érveink, és így tovább. Boldog ember az, aki erre rendezkedik be, hogy Isten Szentlelke hadd vezessen. A gondolataimat, az indulataimat minden helyzetben hagyom magam irányítani, s egészen rábíztam és kiszolgáltattam magamat neki.
II.
Van azonban sajnos egy másik lehetőség is. Az, hogy nem engedelmeskedünk a Szentléleknek. Mert amíg ebben a testben élünk, addig megvan a lehetősége mindig a bűnnek is. Pál azt írja, hogy a bűn megvan énbennem. Nem uralkodik többé, mert Jézus Krisztus uralkodik a hívő életében, de megvan énbennem, és újra és újra szóhoz akar jutni. Sajnos előfordul, hogy újra és újra szóhoz engedjük jutni. Ezért kerülnek bele ilyen intések a Szentírásba, ami alapigénk is: „Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét!”
Remélem azt már nem kell a testvéreknek bizonygatni, hogy a Szentlélek személy. Nem személytelen erő, hanem személy. Megszomorítani csak egy személyt lehet. Valakit. Valamit nem lehet megszomorítani. Valami nem tud minket vezetni és vigasztalni sem, csak valaki. A Szentlélek örök isteni személy, éppen úgy, mint az Atya és a Fiú. Ezt nagyon fontos, hogy komolyan vegyük.
a) Mit jelent, hogy megszomorítjuk az Istennek bennünk lakozó Szentlelkét? Ilyenkor ugyanaz történik, mint amikor például egy felnőtt gyermek, aki még megkérdezi a szüleit, akinek a szülők még adhatnak tanácsot, vagy van egy jó barátja és az adott neki tanácsot. A szülők és a barát is ennek az illetőnek a javát akarják, a tanács jó, amit adtak, és ő mégsem hallgat rájuk, hanem megy a maga feje után a vesztébe. Ilyenkor nagyon szomorúak tudnak lenni azok, akik szeretik az illetőt, és a javát akarták.
Nos, itt is valami ilyesmiről van szó. Isten Szentlelke mindig jó irányba indít minket, és ha mégsem abba az irányba indulunk el, akkor megszomorodik. Érdekes, hogy szinte szó szerint az Ószövetségben is ott van ez a mondat. Ezt olvassuk Isten népéről: „Ők pedig engedetlenek voltak és megszomorították szentségének lelkét” (Ézs 63,10)
Amikor engedetlen a hívő Isten megértett parancsával szemben, akkor megszomorodik a Szentlélek. Ez rossz, békétlen érzést ad. Megszomorodik maga a hívő is, hiszen ő már azonosult Isten Lelkével, hiszen már döntött, hogy neki akar engedelmeskedni, csak most mégis engedetlenné vált. A megszomorodott Szentlélek visszavonul, és magára hagyja az embert. Ha nem hallgatok rá — nem kötelező —, akkor csináljam nélküle, de ezt szomorúan nézi.
Hogyan történik ez a gyakorlatban? Minden hívő ember tudja, hogy dicsekedni bűn, mert az a feladatunk, hogy Istent dicsőítsük. Egy beszélgetés hevében azonban mégis elkezd dicsekedni egy hívő. Amikor megy hazafelé a beszélgetésről, érzi, hogy valami nincs rendben. Mit rontottam el? Nem csináltam semmi olyat, ami beleütközik Isten törvényébe. Egyszer csak szinte visszahallja magát: hogy dicsekedett ő, meghalványítva vagy meglopva ezzel Isten dicsőségét. A Szentlélek megszomorodott benne, s mint egy finom műszer, jelzi a hívőben, hogy valami nincs rendben. És ha kész a bűnbánatra, akkor meg is tudhatja, hogy mi nincs rendben, s rendezheti. Ez a nagy kegyelem, hogy lehet újra kezdeni. Én is megszomorodhatom amiatt, amivel megszomorítottam az Isten Szentlelkét, és ez az üdvösségre való megszomorodás. Akár ott mindjárt az utcán hazafelé menet bocsánatot kérhet. Kérheti az erőt ahhoz, hogy ne dicsekedjék máskor, és kap ehhez erőt.
Vagy egy másik példa: egy bizonyos apuka, délután hazaérve a munkából, látja, hogy a gyerekei pontosan azt csinálják, amit ő nagyon nem szeret. Rettenetesen dü-hös lesz rájuk, kiabál, leszidja őket. Utána akármihez fog, nem megy. Belső nyugtalanság, békétlenség lesz úrrá rajta. Mit rontott el? Hiszen mihelyt hazajött, nevelni kezdett, és ez a dolga. Igen ám, de abban a pillanatban eszébe jut a reggeli ige. Reggel a család az asztalnál együtt olvasta a napi igét, ami így hangzott: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hogy el ne keseredjenek, hanem neveljétek őket az Úr tanítása és intése szerint.”
A gyerekek még kuncogtak is és mondták: de jó, hogy ilyen is van a Bibliában. — Most meg hazajön, és nekik esik. Pedig nem is csináltak olyan nagy disznóságot. Ő volt ideges, ő kapott a munkahelyén sok rúgást aznap, ott nem adhatta ki a mérgét, hazajött, itthon volt rá ürügy, s úgy, tűnt jogosan ordítozik. Itt kiadta. Egyre inkább érezte azonban, hogy nem volt igaza. Ez nem volt bűn, nem volt komoly rosszaság, ő volt ideges. Tipikusan az, hogy ingerelte a gyerekeit, és ennek a következménye az lehet, hogy elkeserednek.
Akkor most mit kell csinálni? Csak nem fog bocsánatot kérni a gyerekeitől?! Dehogynem! Nem ment azonnal, de végül is oda kellett menni, és el kellett mondani ezt az egészet, így ahogy most elmondta. Ez a Szentlélek munkája. Ilyen a Szentlélek megszomorodása. Vétkezem ellene, akkor megszomorodik, ezt jelzi, ezt az újjászületett ember sokkal érzékenyebb lelki világa érzékeli. S ha kész bűnbánatra jutni, s ő is megszomorodik, akkor megkapja a feloldozást, s mehet tovább mint bocsánatot kapott bűnös.
Isten kegyelme és türelme nagy, csak vissza ne éljünk vele. Nem az a célja az újjászületett embernek, hogy minél többször igénybe vegye ezt a kegyelmet, hanem az, hogy minél ritkábban szomorítsa meg Isten Szentlelkét.
b) Van azonban ennél súlyosabb is. A Bibliában ezt olvassuk: „A Lelket meg ne oltsátok.” (1Thess 5,19) Nemcsak megszomorítani lehet, hanem eloltani is, és itt az az egyszerű kifejezés van, amikor lelocsolnak egy tüzet, és az kialszik. Amikor Isten Szentlelke valahol tüzet élesztene, vagy tüzet támasztana, ami világítana és melegítene, s azt valaki lelocsolja, és az egész megszűnik.
Fontos, hogy hogyan folytatódik ott ez az ige. A következő mondat így hangzik: „A prófétálást meg ne vessétek.” Ez az egyik legjellemzőbb esete a Lélek megoltásának, amikor valaki megveti a prófétálást. Ma az újszövetségi prófétálásnak az igehirdetés felel meg. Tehát amikor valaki az igehirdetést megveti, vagyis nem úgy hallgatja azt, mint az élő Isten hozzá szóló szavát, hanem csak az emberi részét veszi komolyan és azt kritizálja, és nem hoz létre semmi változást az életében Isten hozzá szóló igéje. Megveti a prófétálást, ezzel megoltja a Lelket. Isten Szentlelke át akarná tüzesíteni az ő életét. Irányt mutat, valamit le akar leplezni, valamivel meg akarja ajándékozni, s ő elzárkózik például ilyen szöveggel, hogy ez a pap nekem ne mondjon semmit. De hátha rajta keresztül Isten akart mondani valami fontosat. Nem, az nem lehetséges! — Megoltotta a tüzet.
Nagyon nagy veszély, amikor mások életében olthatjuk meg a Szentlélek tüzét. Hányszor látom összeszoruló szívvel és próbálom helyrehozni az így okozott károkat. Amikor valaki komolyan veszi Isten igéjét, szó szerint komolyan, és rá akar állni, és egy fölényes, gúnyos arcmozdulat, mosoly, vagy kézlegyintés megoltja benne ezt a tüzet.
Az egyik családban elveszett, egy fontos kulcscsomó. Azt mondja a nemrég hitre jutott gyermek: imádkozzunk, és az Úr Jézus meg fogja mutatni, hol van. Mire a hívő apa: csendben legyél, kisöreg, itt most nem imádkozni kell, hanem megkeresni. Aztán keresték, és nem találták. A kisöreg pedig imádkozott, és imádság közben eszébe jutott, hogy egyszer régebben valami lehetetlen helyre tette el az apjuk, és akkor ott megtalálták. Most megy oda, és ott van a kulcscsomó.
Nem kísért minket ez a nagyképűség, ez a felnőttes magabiztosság, hogy itt most nem imádkozni kell? Miért, az Úr Jézus nem hallgatja meg az imádságot, vagy ő se tudja, hol van a kulcscsomó, vagy nem tudja megmondani? Vagy mi a helyzet, az egész imádság felesleges? Amit erről papolunk, annak nincs alapja? Ha pedig mégis igaz, akkor miért nem tudjuk most, egy ilyen konkrét helyzetben alkalmazni?
A Lelket meg ne oltsátok! Mérhetetlenül sok kárt lehet okozni kezdő hívők üde, az igét komolyan vevő hitének, vagy még nem hívő kereső emberek őszinte vágyakozásának, vagy bárkinek, ha valaki ilyen cinikus gőggel közelít a szent dolgokhoz. Ha kiderül, hogy nem hiszi, amit hisz, csak beszélt róla.
„A Lelket meg ne oltsátok” — Isten nagy felelősségünkké teszi ezt egy közösségben, egy csendeshéten, egy gyülekezetben. Sokszor csak a gesztusainkkal, a magatartásunkkal meg ne oltsuk Isten Szentlelkét a magunk életében se, és másokéban se. Isten Lelkét oltja meg az is, aki halogatja a neki való engedelmességet, aki ha külsőleg nem is, de magában legyint valamire, ami pedig Isten igéjében benne van, és ha valaki megoltja a Lelket, az még inkább magára marad, mint aki megszomorítja. S meg kell tapasztalnia majd, milyen az, a Szentlélek vezetése nélkül kínlódni.
c) Harmadszor: beszél a Szentírás a Lélek káromlásáról. Jézus ad erről tanítást, és sokan nem értik, vagy félreértik, félremagyarázzák ezt. Arról van ott szó, hogy Jézus megszabadított egy megkötözött ember. Mondjuk így az egyszerűség kedvéért: ördögöt űzött. „Akkor egy vak és néma ördöngőst hoztak Őeléje, és meggyógyította annyira, hogy a vak és néma beszélt és látott.” (Mt 12,22)
Mindenkiben felmerül a kérdés: milyen erővel végezte ezt el Jézus? Jézus ezt mondja: „Én Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, és ezért elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma, az Isten országa”. Igen ám, de ha ez igaz, akkor kétségbevonhatatlan az, hogy Ő Isten Fia, és akkor mégiscsak Ő a Messiás, a Krisztus. Ezt pedig az akkori hivatalosok körömszakadtig tagadták. És ha ezt nem akarják elismerni, akkor nem szabad elismerniük azt sem, hogy Isten Lelke által űzte ki; de mégsem emberi produkció lehetett ez, hanem: „Akkor a farizeusok ezt mondták: ez nem űzi ki az ördögöket, hanem ha Belzebubbal, az ördögök fejedelmével.”
Tehát tudva tudják, hogy Jézus itt Isten hatalmával élt, de nem akarják elismerni, akkor gyártanak rá egy másik magyarázatot, mivel nyilvánvaló, hogy nem pusztán emberi erő volt, valami magasabb erő, akkor ördögi erő. Akkor az ördöggel szövetkezett, és az tette Őt képessé erre.
Ez a Szentlélek káromlása, amikor tudva tagadja valaki az Isten Lelkének a munkáját. Az ilyeneken nem lehet segíteni. Miért nincs bocsánat az ilyen bűnre? Mert Jézus azt mondja itt: „Ha az Emberfia ellen szól is valaki, megbocsáttatik, de aki a Szentlélek: szól, annak sem ezen, sem a másvilágon nem bocsáttatik meg.” Azért nincs erre bocsánat, mert nem is látja bűnnek. Következésképpen nem is tud bocsánatot kérni rá, nem tudja elfogadni az ehhez szükséges bocsánatot. Mert aki így tudva szembeszegül Istennel és tagadja az Ő dolgait, az az ember éppen a bűnre való érzékenységét és a bűnbánatra való készségét veszíti el, s az ilyenen nem lehet segíteni.
Valaki ott szenved egy betegségben. Jön az orvos, tudja, hogy miről van szó, tudna segíteni, kínálja a segítséget — ott van a kezében még a gyógyszer is, de az illető nem hiszi, hogy amit az orvos mond, igaz, és durván kiüti a kezéből a gyógyszert. Ezek után az ilyenen csak erőszakkal lehetne segíteni, az erőszak viszont hiányzik Isten munkamódszeréből. Ő erőszakot soha nem alkalmaz. Akkor marad az illető ebben az állapotában. Saját magát fosztotta meg a gyógyulás lehetőségétől. Vagyis saját magát zárja ki az ilyen ember az üdvösségből. Tudja, hogy csak Jézus segíthetne, de ő vagy nem akarja bűnnek vallani, ami bűn az életében, vagy abban az illúzióban ringatja magát, hogy azt egyedül is megoldja. Így nem lehet rajta segíteni, a bűnében vész el.
Nos, ez az Isten mentő szeretetének való tudatos ellenállás, a vele való szembeszegülés a Szentlélek káromlása. Amíg valaki amiatt aggódik, vajon nem követte-e el ezt a bűnt, addig biztos, hogy nem követte el, mert aki ezt elkövette, az nem aggódik emiatt, hogy mivel vétkezett Isten ellen. Ne engedjék a testvérek, hogy az ördög ezzel gyötörjön bárkit: nem követted-e ezt el, — mert ha valaki tud még gyötrődni bűnök miatt, az nem követte el, ott ez csak kísértés, amin át kell lépni, és Istent magasztalni az Ő bűnbocsátó szeretetéért.
Megvan tehát a nagy lehetőségünk, hogy engedelmeskedjünk a Léleknek. Kívánom minden újjászületett testvéremnek, hogy folyamatosan gyakoroljuk ezt! Minél inkább engedelmeskedik valaki, annál könnyebben érzékeli a Lélek vezetését, és annál könnyebb lesz neki engedelmeskedni. Persze mindenféle kísértés is fogja támadni. Isten őrizzen meg minket attól, hogy szembeszegüljünk a Lélek vezetésével akár finoman, hogy megszomorítjuk, tehát valami erkölcsi bűnt megtűrünk az életünkben, vagy azt mentegetjük, magyarázzuk, akár durvábban, hogy megoltjuk. Isten őrizzen meg attól, hogy szembeszegüljünk tudatosan mindazzal, amiről tudjuk, hogy benne van az igében, hogy igaz, és hogy segíthet rajtunk.

Emlékszünk még arra, hogy viszonylag békében élt Jósáfát, (amire ritkán volt példa akkor), amikor az a szörnyű hír érkezett, hogy egy valóságos népszövetség jött létre a kicsi Júda ellen, már a határon belül vannak, és nincs mód védekezésre. Idejük sincs, fegyvereik sincsenek, teljesen reménytelen lenne az ütközet. Mitévők legyenek?
Olvastuk, hogy az első reflexiója Jó-sáfátnak is az volt, hogy megijedt. Félelem támadt a szívükben. Aztán félelemmel a szívében is összegyűjtötte a né-pet, és elmondta azt a megrendítő imádságot, amivel többször is foglalkoztunk. Országos böjtöt hirdetett, megvallotta Istennek, hogy tehetetlenek, de tőle várnak segítséget: a mi szemeink tereád néznek. A megrendült csendben megszólalt egy ismeretlen próféta. Isten igéjét hirdette, ami roppant egyszerűen hangzott, úgy, ahogy az általában hangozni szokott, de nagy elígéreteket tartalmazott. Azt, hogy most nem nekik kell harcolniuk, hanem csak egy bizonyos helyre kimenni, és végignézni, hogy elvonul előttük az ellenség, és Isten hadakozik értük, Ő ad majd győzelmet nekik.
Láttuk, hogy engedelmeskedtek, akármilyen nehéz volt is az, de különös csatarendet állított fel Jósáfát: elől mentek az énekes léviták, akik Istent magasztaló énekeket énekeltek, Istent különösképpen az Ő irgalmáért dicsőítették.
Aztán egyszer csak valami zavar támadt az ellenséges seregben. Pontosan nem írja le a Biblia, hogy mi történt. Az egyik írásmagyarázó azt mondja, az sem lehetetlen, hogy mennyei seregek avatkoztak be, hiszen olyanok is vannak, s nem egyszer felhasználta Isten azokat is az Ő céljaira. Lényeg, hogy nagy zavar támadt: egymásnak estek az ellenséges csapatok, és lemészárolták egymást annyira, hogy ezt a szörnyű mondatot olvastuk itt: „senki sem menekült meg közülük.”
Ilyen győzelmet emberi erővel semmiképpen nem lehetett volna elérni. A zsákmány az ölükbe hullott. Három napig gyűjtötték a zsákmányt, aztán a negyedik napon újabb nagy istentiszteletet tartottak. Hálaadó alkalmat, ahol megköszönték Istennek ezt a győzelmet. És amikor a nép visszavonul Jeruzsálembe, a templomban folytatódik az örvendezés, és az jut az eszébe az embernek: „az Úrban való öröm a ti erősségetek”. (Neh 8,10)
Ennek az egésznek híre megy, és mint olvastuk, a környező pogány népek megrémülnek. Ennyire valóságos Izráelnek az Istene? Ennyire valóságosan be tud avatkozni a történelem menetébe? Ilyen valóságos győzelmet tud adni az Ő népének? Aki Júdával szembeszegül, az ezzel az Istennel találja magát szemben? És hosszú ideig nagy csend lett.
Rendkívül sokat jelentett abban az időben egy ilyen rövid mondat: „Békessége volt Jósáfátnak mindenfelől.” Láttuk, volt olyan, hogy mindenfelől ellenség támadta, most békessége volt egy ideig mindenfelől.
A mai szakaszból egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni: mit jelent egészen gyakorlati módon a hétköznapokban, hogy valaki hívő ember. Nem vallásos, nem tud kegyes szövegeket, nem tanult ezt-azt Istenről, hanem éli a hitét. Ami neki nem külön feladat, mert nem is tud másként élni. Egy élete van, nincs kettős élete. Mit jelent ez egészen hétköznapi helyzetekben? Mit jelent az — most már konkrétabban mondom —, hogy Jósáfát egészen Istenre irányult, Istenre irányított, Isten-központú életet élt? Mit jelent ez a hétköznapokban? Ez nem a nagy ünnepeken, nem a templomban, nem vallásos alkalmakon derült ki róla, hanem bármi történt, ő mindig Istenre irányult, Isten-központú életet élt.
Mit jelent az, hogy a hit lényege: szá-mít valaki Istenre és számol vele? Mit jelentett ez Jósáfátnak, hogy mindig szá-molt Istennel és mindig számított rá?
Semmiképpen nem azt jelenti, amit azok szoktak mondani, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen az ilyen élet: Biztos ül várja, hogy majd történjék valami. A hívő ember nem életre való, az várja, hogy majd Isten cselekszik. — Várja, persze, amikor Isten cselekedetére van szükség, amikor Ő megígérte, hogy cselekedni fog, akkor várja, hogy Ő cselekszik. Amikor meg Isten megmondta, hogy az ember cselekedjék, akkor csinálja azt, amit Istentől hallott.
Ez egészen magától értetődő, hogy mindennek rendelt ideje van. Van olyan, hogy meg kell fogni a munka végét és dolgozni. Van olyan, hogy le kell borulni és imádkozni. És van olyan — Isten mondta ezt Józsuénak is, Mózesnek is —, hogy most nem imádkozni kell, hanem valami mást csinálni. Miért is borulsz térdre? Mindennek rendelt ideje van. Annak is megvan a rendelt ideje, hogy most Isten cselekszik. A nem hívő ezt nem tudja kivárni. Ezzel nem tud számolni és erre nem tud számítani. A hívő embernek az ad kritikus helyzetekben is nagy nyugalmat, másokat bosszantó békességet, azért viselkedik sokszor érthetetlenül, mert számol Istennel és számít rá.
Jósáfát ugyanolyan király volt, mint a többiek. Ugyanolyan gondjai, örömei, feladatai voltak, és ő azokat végezte is, csak eközben mindig Istenre figyelt, eközben folyamatos kapcsolata volt Istennel. Emlékszünk, hogy egyszer meglazult ez a kapcsolat és milyen ballépést követett el, milyen szomorú következményei lettek annak. Ez a folyamatos közösség segí-tette őt át ezeken a nehéz helyzeteken is.
Az, hogy ő Istenre figyelt, nem azt jelentette, hogy mindazt, amit végre kellett hajtania, nem hajtotta volna végre. Láttuk, hogy remek uralkodó volt, megszervezte a helyőrséget, a határőrséget, érzékelte, hogy a határnak melyek a gyönge pontjai, azokat különösen megerősítette. Békeidőben is igényesen kiképezte a katonáit, a közigazgatást megszervezte. Mellette folyt az evangélizá-ció, még ő maga is járta az országot, és az Isten törvényét hirdették. Egyszóval mindenre gondja volt, és nem volt tétlen és tehetetlen ember.
Itt azonban, ebben a jelenetben azt olvassuk: böjtöt hirdet, imádkozik, a népet is imádságra bátorítja, a prófétai szó dönt el mindent, hogy mit üzen most Isten nekik és mit kell csinálni. Valóban azt csinálja, amit Isten az Ő igéjében mondott, és ha Isten azt mondja: most maradjatok veszteg, mert én hadakozom értetek, akkor ők nem fontoskodnak, hanem veszteg maradnak, és várják, Isten hogyan hadakozik. De azért kimennek oda ahhoz a bizonyos szoroshoz, ami életveszélyes vállalkozás volt, hogy megnézzék, az ellenség hogyan vonul fel. Nem kérdezi: Uram, miért adsz ilyen ésszerűtlen parancsot, nem lennénk-e nagyobb biztonságban mégis itt a domb mö-gött? Miért kell nekünk odaállnunk, és miért most, és miért így? — Nincs miért! Engedelmesség van. Világos volt az ige, tudjuk, mit kell tennünk, tudjuk, mit fog Isten cselekedni. Mi tesszük a magunkét, és várjuk azt, amit majd Ő cselekszik. — Ezt jelenti hinni.
Ez azonban nem olyan könnyű, mert néha fordítva szeretnénk: semmit sem csinálni, amikor parancsot kapunk, vagy beleokoskodni abba, amit csak Isten akar és tud elvégezni. A hívő embernek ez a nagy kiváltsága, hogy tudja, mikor minek van a rendelt ideje.
Aztán megtörténik a szabadítás. Talán feltűnt, hogy minden eseménynek az alanya Isten. Isten támaszt zavart az ellenség soraiban. Nem is tudjuk pontosan, hogyan, de olyan nagy zavar támadt, hogy egymás ellen fordulnak, és lekaszabolják egymást. Isten adja a zsákmányt a kezükbe úgy, hogy semmit nem tettek érte. Ott van elkészítve, csak össze kell szedni és el kell osztozni rajta. Isten ad félelmet a potenciális ellenségek szívébe. Ezt sem tudja más elérni. Isten ad békét nekik minden oldalról, hogy tovább folyhassék az építkezés. Mindent Isten cselekszik.
Ehhez azonban feltétel nélküli hit kell. Kell, hogy tartsák a kezüket, hogy oda tehesse Isten az Ő ajándékait. S amikor valamit meg kell tenniük, akkor azt megtegyék. Kell az, hogy életveszélyesen is rábízzák magukat erre az őket nagyon szerető Istenre. A hitünket mindig az méri, hogy olyan helyzetekben, amikor életveszélyesen kell rábíznunk magunkat Istenre, van-e ehhez bátorságunk. Amikor emberileg kilátástalan a helyzet, amikor reménytelen, amikor a bölcs tanácsadók elhalmoznak mindenféle tanáccsal, de mi hallottuk az igét és tudjuk, hogy erre a helyzetre Istennek az az igé-je érvényes. Merjük-e magunkat ahhoz tartani?
Ebből a szempontból úgy gondolom: legalább három nagy csoportra lehet osztani az embereket.
A nem hívő ember azt mondja: nem imádkozni kell, hanem gondolkozni és dolgozni. Imádsággal még nem szerzett senki kenyeret, imádsággal még nem nyert meg csatát — mondják azok, akik valóban nem nyertek még így meg, s lehet, hogy nem szereztek így kenyeret. Az imádság a hívők pótcselekvése. A gyávák és gyengék mankója, nekik szükségük van rá, meg egy Istenre is, akit kitaláltak maguknak, de nekünk, akik bátrak és okosak vagyunk, nincs szükségünk rá. A hívők önszuggesztiót gyakorolnak, bemesélik maguknak ezt meg azt, az időnként be is jön nekik, és meg vannak győződve, hogy az úgy van. — Vagyis az ilyen ember nem számol Istennel és nem számít rá. Ezért gyakorlatilag hiányzik az életéből az imádság és a mögötte levő hit, amivel itt találkoztunk ebben a történetben. Ő veszi a kezébe az ügyek intézését. Afelől lehet biztos, amit ő elintéz, egyébként éppen ezért rendkívül hajszolt mindig, s bizonytalan sok mindenben. Jobbról-balról szeretné magát bebiztosítani, és mégis nyugtalan.
Aztán van a vallásos ember, aki az imádkozást a liturgiába száműzi. Azt mondja: szép dolog annak, aki ráér. Hadd gyakorolja, addig sem csinál rosszat. De megvan annak a helye: az istentiszteleten, nem? Ünnepnapon. Vasárnap. Nagy ritkán ő is elmegy olyan helyekre és alkalmakra, ahol imádkoznak mások. A papoknak az a dolguk, azért kapják a fizetésüket részben. Észre sem veszi, hogy kettős élete van: különvált az, ami itt Jósáfátéknak a lényeg volt. Különvált a hétköznapi élettől valamiféle szent szektor, valami vallásos szektor. És ez hab a tortán, de enélkül is elvagyunk...
Jósáfátot az jellemezte, hogy a liturgiát behozza a hétköznapokba. Nem száműzi az imádságot és a hitnek az aktivitását a hétköznapokból a liturgiába, hanem a liturgia bevonul a hétköznapokba. Ezek az énekes léviták itt szabályos liturgikus cselekményt végeznek. Itt istentisztelet folyik a harcmezőn. Megvolt a különböző csapatoknak az előírásos hadirendje, elől mentek mindig a könnyűfegyveresek, többnyire a nyilazók, utána a nehezebb fegyveresek, és — ha voltak — a lovasok, meg harci szekerek körülöttük meg mögöttük. Ő meg előre küldi az énekes lévitákat, hogy dicsőítsék a seregek Urát, és áldják Őt, mert Ő igen irgalmas. Fölborul a hadirend. Nem szakszerű az összeállítás, de bejön a liturgia a hétköznapokba. És mint ahogy láttuk legutóbb, ez az imádság és ez az ének ott fegyverré vált, mert ezt Isten adta a kezükbe. Maga Isten mondta: most nem kell egyéb fegyvereket használni, az úgyis reménytelen lenne, de adok én nektek más fegyvert, amit csak ti tudtok forgatni, amit a nem hívők nem ismernek. Jöjjenek hát a léviták, ezzel a hittel és ilyen éneket énekeljenek, és az fegyverré válik.
Istentiszteletté válnak a hétköznapok. Templommá lesz a csatatér is. Templommá lehet egy családi otthon, templommá lehet egy tárgyalóterem, ha ott van valaki, vagy vannak, akik ismerik az imádság fegyverét. Pál az Isten fegyverzetéhez sorolja az imádkozást. (Ef 6) Ezt a fajta imádkozást, amikor valaki tudja, hogy kihez imádkozik. Ugye emlékszünk, hogy Jósáfát mindenekelőtt ezt tudatosította magában és a népben. Ki az az Isten, akit ő most megszólít? Aztán elsorolta Isten nagy tetteit. Ez az Isten sok mindent cselekedett már, most egy újabb cselekedetére várunk. Sokszor kiderült, hogy neki semmi sem lehetetlen. Szent kíváncsisággal és mellette némi kis szorongással lessük, hogy most milyen újabb bizonyságát adja ennek, hogy neki az sem lehetetlen, ami az embereknek az.
Azután megvallotta őszintén, hogy tehetetlen, de mégis van reménysége Istenben. Ez a mégishit, amit Ábrahámról olvasunk a Római levélben: reménység ellenére reménykedve hitte, hogy az Istennek semmi sem lehetetlen. És nem kételkedett hitetlenséggel az Ő ígéretében. Ezzel dicsőítette Őt. Itt ez történik. Bejön a liturgia a hétköznapokba is, annak szerves része lesz. Nem különálló, nem hab a tortán. Itt most az az étel, ami táplál mindenkit. Itt most az a fegyver, ami Isten kezében győzelmessé válik.
Jó lenne, ha ma este becsületesen megvizsgálnánk: hol a helye mindannak, amit más a liturgia címszó alá írna? Ott van-e a hétköznapjainkban? Egészen természetes-e az, hogy munka közben is hangzik az imádság a szívünkben, az ajkunkon? Egészen természetes-e az, hogy itt-ott dalra fakadunk, ha az nem zavar másokat? Tele van-e a szívünk Jézussal, az iránta való hálával, a benne vetett bizalommal, az Ő igéjével? Mert amivel tele van a szív, az csordul ki a szájon. A kritikus helyzetekben is, mint itt.
Nem kell ahhoz szent idő, meg harangszó, meg egy bizonyos helyiség, hogy imádkozzunk. Az Istenre irányított életű ember szüntelen imádkozik. Aztán vannak szent órák is, megvan az imádság órája is, de azon kívül mindig: álmatlan éjszakákon, ha félelemmel kezd megtelni a szív, ha örömmel van tele... Mindig. Együtt él azzal az Istennel, akinek odaadta az életét. Függ ettől az Istentől. Itt derül ki, hogy mit jelent az, amikor valaki hisz és engedelmes és Istennel ilyen közösségbe kerül.
Mi a különbség az összes többi szemlélet és magatartás, és eközt a Jósáfátra jellemző magatartás között? Ne haragudjatok, ha egészen hétköznapi képpel próbálom szemléltetni.
Egy ideig éltem egy olyan faluban, ahol rossz volt az ivóvíz. Pontosabban a kutakban levő víz ihatatlan volt. Volt egy rángatós kút a falu közepén, az előtt állt sorba a falu népe, és volt kicsit messzebb, a falu szélén, egy ártézi kút. A rángatós kút rossz volt. Mindig leengedte a vizet. Úgy működött, hogy először vizet kellett önteni bele felülről, s ha elég erősen és gyors tempóban rángatta valaki, akkor végre jött belőle is víz. Úgyis mondták: kétemberes kút: az egyik önti, a másik rángatja, aztán esetleg kapnak valamennyit. Gyereket nem lehetett elküldeni vízért, s ez nagy csapás volt egy falun.
Nem sokkal odébb ott volt az ártézi kút. Finom vize volt. Gyógyvíz. Sokkal tisztább, mint emez. Állandóan folyt: csak odatartotta az ember a kannát, és már mehetett haza, s valahogy mégsem szerették az emberek, mert meleg volt. Té-len, mire hazaértem, a biciklin már rég kihűlt, s ha valakinek hideg vízre volt szüksége, azt is kaphatott. Valami miatt előítélettel voltak. Messzebb is kellett menni, meleg is, nem jó az, s emezzel kínlódtak.
Sokszor eszembe jutott azóta, hogy így kínlódik sok ember. Rángatja, töltögeti, mérgelődik, inkább sorba áll. Közel sem kap olyan minőséget még így sem, mintha csak odatartaná az edényt, megtelik, és vidáman mehet haza lényegesen jobb minőséggel. Ez az utóbbi a Jósáfáti szemlélet. Odatartom az edényt és magától megtelik. Ez a magától, ez a kegyelem. Megtanul kegyelemből élni. Csak ahhoz alázat kell. Ahhoz be kell ismerni országvilág előtt, mint ahogy Jósáfát beismerte: Én rászorulok a kegyelemre. Én nem érek magamban semmit. Én újra tehetetlen vagyok ebben a helyzetben.
Gondoljuk el: kiáll egy király, akinek hadvezérként is illett funkcionálnia, és a nyilvánosság előtt ezt egy imádságban elmondja Istennek. Leborul egy ná-lánál sokkal nagyobb Úr előtt, ezt nem szégyelli a nyilvánosság előtt, és ilyen őszintén kiönti neki a szívét. Odatartja az edényt, és nem kapkod, hogy valahonnan kerítsünk elő rozsdás fegyvereket. Nem rángatja, hanem engedi, hogy teletöltse Isten. Tartja magát, mint egy üres edényt.
Ezt a lehetőséget tette hozzáférhetővé nekünk Jézus. Mert ha valahol, akkor a Golgotán úgy született győzelem, hogy abban nekünk semmi részünk nincs. Az, hogy az Ő győzelmét ajándékként nekünk kínálja, ez végképp kegyelem. De csak azé lesz, aki tartja magát, mint edényt. Akiben van annyi alázat, aki tudja, hogy rászorul, aki engedi, hogy megtöltse az életét. Az viszont gazdag lesz: győzelem és gyarapodás jellemezte ebben a helyzetben a népet.
Van ennek a történetnek egy szép íve. Ennek a megrajzolásával szeretném befejezni. Azzal kezdődik, hogy dicsőítik Istent, azzal fejeződik be, hogy hálát adnak neki, és közben van a nagy szabadítás, közben vannak Isten tettei. E tettek között a nekik adott győzelem, és az a nagy gyarapodás, amiben itt részük volt.
Mit jelent, hogy dicsőítették Őt? Azt, amit az előbb már elmondtam. Megvallotta Jósáfát nyilvánosan is, hogy kinek tartja Istent, aztán a lévitákat sem restellte odarendelni, ők is dicsőítették. Elmondták, hogy kicsoda az Úr, erre nekik volt szükségük, nem Istennek. A vé-gén pedig megköszönték azt, amit kaptak tőle — ez a különbség a dicsőítés és a hálaadás között. Ez a kettő hiányzik talán leginkább az imádságainkból. Ha pedig mind a kettő hiányzik, akkor nem csoda, hogy nincs közben semmi. Sem győzelem, sem gyarapodás. Kimaradnak a csodák.
Aki veszi a fáradságot, hogy újra és újra ilyen képtelen helyzetben is dicsőíti Istent, és aki minden szabadítás után bőséges a hálaadásban, annak végigkísérik az életét Isten nagy tettei: a győzelmek és a gyarapodás.
Isten segítsen minket, hogy kezdjük ezt el még ma. Újuljunk meg ebben, és hadd láthassuk az Ő nagy tetteit!

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levelét olvassuk most. Éppen a 8. fejezet kerül sorra így a pünkösd körüli napokra. Az a szakasz, amit most hallottunk, arról szól, hogy milyen következményei vannak annak, ha valaki kapja Isten Szentlelkét.
Jó lenne, ha ma nemcsak hallanánk erről beszédet, hanem minél többen fenntartás nélkül megnyitnánk magunkat Isten előtt, és feltámadna a szívünkben a sóvárgó szomjúság, amit csak Ő tud megelégíteni, hogy adja nekünk is az Ő Szentlelkét.
Mindenekelőtt két kifejezést tegyünk egymás mellé, ami a felolvasott részben szerepelt. Ezt olvastuk az első versben: „Akik a Krisztus Jézusban vannak...” A 10. vers meg ennek mintha a fordítottját mondaná: „Ha a Krisztus Jézus bennetek van...”
Van tehát szó az igében arról, hogy én a Krisztusban lehetek, és van szó arról, hogy a Krisztus énbennem lehet. Melyik mit jelent, és mi a különbség, ha van különbség?
Mit jelent az: „Akik a Krisztus Jézusban vannak...”?
Egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk az Isten ítélőszéke előtt. És ha ott egyedül állunk meg, akkor semmi reményünk nincs. Nincs mentség a számunkra. Isten ellen olyan súlyosan vétettünk, hogy a halálos ítéletet végre kell hajtani rajtunk. Jézus Krisztus azonban éppen ezt a mi halálos ítéletünket vállalta át, és a mi halálos ítéletünket szenvedte el a Golgotán. Akik ezt a tényt hiszik, azok attól kezdve Jézushoz tartoznak, és azoknak már nem kell megállniuk az Isten ítélőszéke előtt, mert azoknak az ítéletét végrehajtotta Isten a Golgotán. Aki ezt hiszi, ami azt jelenti, hogy magára nézve is érvényesnek tekinti, és ettől kezdve Krisztussal akar élni, az a Krisztusban van, mert Isten Jézust nézi, és akik Őbenne hisznek, azokat együtt látja Ővele. Azokat Jézus mintegy felveszi magába és elrejti az ítélet elől. Azoknak már nem kell menni ítéletre — így olvassuk a Bibliában. Azokkal Isten úgy bánik, mint az Ő egyszülött Fiával, Jézussal. Együtt kezeli őket. Ezt jelenti a Krisztusban lenni.
Az ilyen embernek tehát szoros közössége van Krisztussal, és ezért kezdődik ez a fejezet így: „Most már tehát nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak...” Akik ezt hiszik, amiről most röviden beszéltem, azok a Krisztus Jézusban vannak, s azok ellen nincs semmi kárhoztató ítélet, mert végrehajtatott az ő halálos ítéletük Jézuson. Ő azonosult a bűnössel, s ha a bűnös ezt hiszi, azonosul Krisztussal. Összetartoznak, Isten nem külön kezeli őket, hanem Jézusban látja az ilyeneket. Igazakká nyílvánítja őket.
Az ilyen embernek megváltozik az Isten előtti helyzete, idegen szóval: státusza: nem Isten ellensége többé, akin az ítéletet végre kell hajtani, hanem Isten gyermeke. Ezt jelenti az, hogy Krisztusban van.
Mit jelent az, hogy „ha a Krisztus bennetek lakik...”?
Azt jelenti — és éppen ez a pünkösdi örömhír —, hogy Isten nemcsak igazzá nyilvánítja azokat, akik az Ő egyszülött Fiában hisznek, hanem beléjük helyezi az Ő Lelkét. Nemcsak körülveszi őket Krisztus és megvédi mindentől, hanem belép az életükbe, és belülről hajt végre valóságos változást a hívőben. Tehát nemcsak az Isten előtti helyzete változik meg, hanem a képességei is megváltoznak. Idegen szavakkal: nemcsak a státusza, hanem a kondíciója is megváltozik. Képessé válik sok olyan dologra, amire addig, amíg egyedül állt, nem volt képes. Most hogy a Krisztusban van, Krisztus meg őbenne, most a benne élő Krisztus képessé teszi őt például arra, hogy értse Isten gondolatait. Addig nem érti. Pál apostol azt mondja, hogy egyenesen bolondságok sokszor az Isten gondolatai annak, aki Isten nélkül él. Vagy értsen egyet Istennel, — addig nem ért egyet. Tiltakozik, vitatkozik, ellenáll. Nem képes engedelmeskedni — olvastuk most. Attól kezdve, hogy Krisztus benne van, képes engedelmeskedni, mégpedig örömmel, önként, meggyőződésből. Nem külső kényszer, hanem belső késztetés hatására. Szeretetből. És aminek a szeretet a rugója, az egészen másként történik.
Tehát Isten a Krisztus természetét, a Krisztus Lelkét belehelyezi a hívőbe, és az benne nagy változást hoz létre. Megtisztítja, újjáteremti, megváltoztatja. Így szokták ezt mondani, hogy az a Krisztus, aki meghalt érted — erről volt szó az első részben —, élni akar benned. És ez nem fikció, nem álom, nem elképzelés, hanem a hívő emberben ez valóság. Akiben ez nem valóság, az még nem a Krisztusban van. Az összetéveszti a Krisztussal való közösséget valami mással. Ezért írja itt az apostol ilyen élesen: Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Akiben ott van a Krisztus Lelke, azon ez meglátszik. (Majd mindjárt látjuk, hogy mi mindenen látszik meg.) Akin nem látszik meg, akiben nincs ott a Krisztus Lelke, az még nem az övé. Lehet, hogy jó szándékú ember, lehet, hogy szokott járni templomba, az is lehet, hogy naponta olvassa a Bibliát, de ha nincs benne a Krisztus Lelke, nem a Krisztusé.
Ez valami más, ez mindennél több. Az előbbiek kellenek ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, de enélkül senki nem láthatja az Isten országát — azt mondja Jézus Krisztus.
Aki a Krisztusban van, és akiben Krisztus a Szentlélek által él, az az ember egyre jobban hasonlít Jézus Krisztushoz. A gondolkozása, a cselekedetei egyre jobban hasonlítanak hozzá. Maga Jézus is beszél erről, mégpedig mind a kettőről egyidejűleg. Ez nem két különböző dolog, hogy én Őbenne és Ő énbennem. A János 15-ben, ahol a szőlőtőnek a példázata alapján ennek a részleteit is kifejti, többször is mondja: maradjatok énbennem, én pedig tibennetek.
A pünkösd nagy csodája az, amikor valaki felfedezi ennek a lehetőségét. Nemcsak én lehetek Krisztussal együtt, és ezért Isten igazzá nyilvánít, hanem Krisztus is élni kezd énbennem, és ezért egyre szentebb lesz az életem. Én Krisztusban — ezt nevezi a Biblia megigazításnak —, Krisztus énbennem — ezt nevezi megszentelődésnek. Én Krisztusban, ez egyszeri esemény. Amikor valaki hittel megragadja azt, amit Jézus érte tett, és összeköti az életét vele. Itt nincsenek fokozatok. Ez vagy megtörténik, vagy nem. Ha megtörtént, mindenkinél egyformán.
A másik folyamat: Elkezdődik azzal, hogy Isten az Ő Szentlelkét belénk helyezi, s minél inkább engedelmeskedik valaki, annál jobban érvényesül ez a Krisztus-uralom, Lélek-uralom az életében, annál több lelki kincset kap és tud továbbadni másoknak. Ahogy Jézus mondja: annál gazdagabb lesz az Istenben. A pünkösd örömhíre az, hogy Jézus ezt tette lehetővé mindannyiunk számára. Nem kell erőlködnünk a magunk vallásos teljesítményeit hajszolva, hanem erőt kaphatunk tőle. Vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok — ígérte Jézus a tanítványainak.
Mi következik abból, ha ez megtörténik valakinek az életében?
Alapigénk szerint legalább három fontos dolog következik, és ez mind a három örömhír. Pünkösdi örömhír.
Az első, hogy szabaddá válik az ilyen ember sok mindentől, amitől korábban nem volt szabad, és mindenre, amire Isten használni akarja. Szabaddá válik egy csomó kö-telékétől, kényszergondolatoktól. Nem akarok többé rágondolni. Jaj, csak az eszembe ne jusson. Jaj, csak vissza ne térjen az az álmom. Vendégségben vagyunk. — nehogy elkezdjek éjszaka álmomban kiabálni, ahogy otthon szoktam. Hányféle félelem van az emberekben... S hiába határozza el, hogy nem félek. Holnaptól kezdve ettől nem félek. Nem megy. Mától kezdve erre többé nem gondolok. Annál inkább kísértik azok a gondolatok. Hiába határozza el sok ember: leteszem a poharat. Nem tudja letenni, tehetetlen. A tények igazolják.
Tudja azt is, milyen károk származnak abból, ha tovább kábítózik. Megmozdul benne: abba kellene hagyni. Nem tudja abbahagyni. De ennél szelídebb szenvedélyeket sem tudunk abbahagyni. Megpróbáljuk leszoktatni magunkat, jutalmazzuk, ha sikerült, büntetjük, ha nem sikerült. Én is kipróbáltam. Éveken át kínlódtam különböző bűnökkel a megtérésem előtt: majd én leszoktatom magamat... Nem ment. Tehetetlen az ember. Itt olvastuk: nem is teheti, hogy Istennek engedelmeskedjék, mert nem szabad. Nálunknál nagyobb erőnek vagyunk kiszolgáltatva, mióta Istent otthagytuk, és ez az erő, amit a Biblia bűnnek nevez, ez kényszerít bennünket. Kénytelen vagyok azt csinálni, amit pedig nem akarok csinálni.— írja Pál a megelőző oldalon: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Mert nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,18-20)
Egy nagyobb erő visz, ami felett elveszítettem az uralmamat. Senki sem akar autóval a fának menni. Akkor miért megy neki? Mert nagyobb erő van, ami felett elveszítheti az uralmát, s megtörténik a baleset, esetleg a végzetes baleset. A bűn erősebb, mint mi, és ki vagyunk szolgáltatva neki, és Jézus azt mondja: aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek.
A pünkösdi örömhír az, hogy aki Isten Szentlelkét kapja, vagyis: akiben Krisztus élni kezd, az felszabadul ez alól a kényszer alól. Augusztinusz úgy mondta: tud nem vétkezni. Addig nem tudott nem vétkezni. Csak vétkezni tudott. Lesz ereje arra, amire korábban nem volt. Ezt csodálatos végignézni egy-egy ember életében: amikor Jézussal összeköti az életét kapja tőle az Ő Szentlelkét, s egyszerre szabad lesz sok mindentől, amitől addig nem volt szabad. Megbeszéltük elölről, hátulról, kínlódtunk hetekig, hónapokig, évekig. Voltak részeredmények, nagy önfegyelemmel egy kis időre sikerült mérsékelni valamit, de nem szabadult meg. Most meg szabad. Boldogan elmondja. Évek múlva is szabad, mert nem átmeneti siker, nem látszat. Megszabadult valamitől.
Ezért írja itt az apostol: „Nem a rabszolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek...” A másik versben pedig: „Nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk...” Nem tartozom többé engedelmeskedni a bűnnek. Mondhatok rá nemet is, és teszem azt, ami Isten akarata. Ez óriási felszabadulás mindenkinek, akiben Isten Szentlelke így működni kezd, és aki enged neki.
Ezért mondja itt Pál: „az élet lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és halál törvényétől.” Vagyis a bűn, az Isten elleni örökös lázadás lefelé húzó nehézkedési erejénél hatalmasabb a bennünk lakozó Szentlélek emelő ereje. És fölé emel önmagamnak is. Olyanra leszek képes, amire addig nem. Kívánom, hogy mindenki átélhesse, és egy életen át dicsőíthesse Istent azért, hogy van ilyen valóságos szabadulás. Ahogy az egyik énekünk mondja: a bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad.
Ez tehát az első következménye annak, ha valaki kapja a Szentlélek ajándékát.
A másik az: nemcsak, hogy nem lesz többé rabszolga, hanem Fiú lesz. Isten örökbe fogadja. Nemcsak kiszabadítja sok kényszernek a megkötöző erejéből, hanem közli vele, hogy a gyermekem vagy, a családhoz tartozol. Így olvastuk ezt itt: „Nem a rabszolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!”
Ugyanaz, amit a János evangéliuma elejéről gyakran idézünk: Akik Jézust befogadták, megadta nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. — Addig nem voltak azok. Aki Jézust befogadta, azt az Atya befogadja a családba. Vagyis: Jézus fogadott testvére lesz. Mi nem vagyunk Istennek természet szerint való gyermekei. Az csak egyedül az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus. De az Ő kedvéért, azokat, akik benne hisznek, gyermekeivé fogadja, és fogadott gyermekekként ugyanúgy a családhoz tartozunk, és azt mondhatjuk: Apu — az Abbá azt jelenti. Azt mondhatjuk a Mindenhatónak, akitől addig joggal rettegtünk, hogy az igazságos ítéletet mikor hajtja végre rajtunk, azt mondhatjuk: Apám.
Ti azért így imádkozzatok: és Jézus felhatalmaz, hogy mondjuk nyugodtan: mi Atyánk! Nem kell tőle félni. Bízhatunk benne, szerethetjük, egyre jobban megismerhetjük. Újra a helyünkre kerülünk ezáltal, az elveszített pozícióba, az Isten-fiúság helyzetébe. Nem gazdátlan többé az ember, tartozik valahova. Tudja, hogy kihez, s nem is akárkihez, a világmindenség Urához.
Ott van ám ez a vágy minden ember szívében. Az elhagyott atyai ház, az otthagyott Atyaisten hiánya ott nyűszít minden ember szívében. Sokaknak a vallomását mondta ki a költő: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Ebből hív vissza minket magához az Atya. Ezért küldte utánunk a Fiút, Jézust, és ezért történt pünkösd, hogy Jézus áldozatára való tekintettel mindenki kaphassa az Isten Szentlelkét. Aki Jézusban hisz, az vele együtt kapja. És abban a Szentlélek a mi lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk — így olvastuk.
Alig merjük elhinni: engem, nyomorultat úgy kezel a mindenható Isten, mint az Ő bűn nélküli Fiát, Jézust? Azért, mert Jézusban hiszek, a családhoz tartozom? Ezzel helyemre kerültem az életben, s tudom, hogy semmi nem véletlenül történik velem. Tudom, hogy az én Atyám akarata nélkül semmi nem történhet velem. Tudom, ha bármi rossz történik, még azt is a javamra fogja fordítani, és otthon vagyok nemcsak itt e világon, hanem otthon vagyok a mennyben is. Elkészített hely vár. Így búcsúzott az én kedves testvérem, akinek fogadott testvére lettem, Jézus: „Előre megyek, helyet készítek nektek, az én Atyám házában sok lakóhely van, és majd magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” — Ez történik velem, ha meghalok. Ebben mi a rossz? Mitől kell kétségbeesni? Mindent egészen másként lát a Szentlelket kapott hívő. Az életben a helyét, a feladatait, a nehézségeit másként dolgozza fel, és túllát mindezen. Komolyan veszi a láthatatlanokat is. Perspektívája, távlata van, és tudja, hogy ott is helye van neki. Mert nemcsak felszabadított a rabszolgaság alól, hanem gyermekévé fogadta Isten Jézus érdeméért a Szentlélek által.
Ezt annyira komolyan veszik a hívők, hogy Pál apostol ilyen mondatokat mer leírni, Jézusról, ennek a fejezetnek a későbbi részében: „Aki elsőszülött sok testvér között”. A sok testvér, az mi lennénk, a benne hívők. Ő az elsőszülött, a mi legidősebb bátyánk, és akik Őbenne hisznek és kapták az Ő Lelkét, és engedelmeskednek a Szentléleknek folyamatosan, azok az Ő testvérei. Nem szégyell minket. Ez így szó szerint benne van a Bibliában.
A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy a megszentelő — ez Jézus és a Szentlélek —, és a megszenteltek — ezek a benne hívők — mind egytől származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni. (Zsid 2,11) Ezt nem lehet megszokni. Ezért az ember újra és újra hálát ad, dicsőíti Őt, és komolyan veszi, hogy Isten gyermekeként élhet.
A harmadik örömhír, ami ebből egyenesen következik, s amit így olvastunk alapigénkben: „Ha pedig gyermekek vagytok, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicső-üljünk.”
Ennyire komolyan veszi, hogy gyermekévé fogadott, hogy örököse is vagyok. Örököstársa Krisztusnak.
Az utóbbi időben többször foglalkoztunk azzal, hogy mit tanít a Szentírás arról, hogy mit kap a hívő Krisztussal együtt. Az újjászületésben, amiről itt lényegében szó van, kapja mindenekelőtt Krisztust. A Krisztusba kerül, vele lesz olyan közössége, mint ahogyan erről szó volt. De kapja Krisztus Lelkét is. Kapja a Szentlelket, ez változtatja meg a kondícióját, a képességeit. Kapja Krisztusban a bűnbocsánatot, az egész múltja rendeződik. De kap tőle küldetést is, az egész jövőjét áthatja az, hogy nem egyedül lődörög a nagy világban, hanem küldetésben jár. Van küldője és van célja, és mindvégig van kísérője. „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Az én Szentlelkem bennetek marad és nálatok lakik” — mondja Jézus Krisztus. Soha többé nem leszek egyedül. A halálom óráján sem, amit senki nem tud megosztani velem. A megaláztatások mélységén sem. Kiszolgáltatottan, erőtlenségemet, tehetetlenségemet érezve sem. Akkor is az Atyám gyermeke vagyok, és akkor is az az én legidősebb bátyám, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, csak hozzájuk ragaszkodjam mindig, és nem kell félnem semmitől. „Ember mit árthat nékem?” — mondja Dávid erről gondolkozva.
Adja Krisztus az Ő békességét, örömét, adja az Ő igéjét, és együtt jár ezzel a státusszal az is, hogy a Krisztus szenvedésében is részesülnünk kell. „Ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Mert a Szentlélek minél inkább átformál valakit, minél inkább hasonlít Jézushoz, annál idegenebb lesz ebben a világban. Annál többet tud használni is ennek a világnak, de annál jobban gyűlölik is azok, akikben nincs a Krisztus Lelke — erről is beszél Jézus. Ez az a szenvedés, amiről itt szó van. Ez vele jár. És akik a Szentléleknek engednek, azok ezt vállalják. Mert eközben is szolgálnak és használnak másoknak. Tudják, hogy az út vége ez: Vele együtt meg is dicsőülünk. Nem hasonlítható az a dicsőség, amiben részünk lesz, ahhoz a szenvedéshez, amiben most van részünk — vigasztalja az apostol a sokat szenvedett keresztyéneket.
Aki tehát Isten Szentlelkét kapja, az nemcsak a Krisztusban van és megigazul, hanem a Krisztus benne él és megszentelődik. Ez azt jelenti: szabaddá lesz mindentől, ami addig megkötözte, és mindenre, amire Isten használni akarja. Azt jelenti, hogy Isten gyermekeként élhet, és azt jelenti, hogy mérhetetlen gazdag lesz, mert örököse Istennek, és örököstársa Krisztusnak.
Nem lehetne elsorolni, mennyi haszna van ennek. Hogy mennyire rászorulunk mindnyájan erre a szabadításra. Nem véletlen az, hogy Jézusnak még a neve is azt jelenti: Szabadító. Pontosan azért jött, hogy azt elvégezze az életünkben, amire mi képtelenek vagyunk. Nem tudjuk megszabadítani egymást és magunkat sem ezektől a megkötöző erőktől. Egyedül Ő ad ezektől szabadulást. Mit szenvednek, kínlódnak emberek amiatt, hogy titkolják valamilyen megkötözöttségüket, próbálnak valami más látszatot kelteni. Mindenki tudja, hogy nekik az van, de ők még mindig tagadják, leplezik, elmegy az energiájuk jó része erre. Vagy erőlködnek, hogy megszabaduljanak, és nem sikerül. Jézus nekünk szabadítóul jött, és Ő megszabadít a bűn rabszolgaságából.
Ugyanakkor Isten gyermekeivé tesz. Hányan küszködnek azzal, hogy: nem érek én semmit. Olyan értéktelen, féreg ember vagyok. Mások is éreztetik ezt velem sokszor. Egyszer valaki azt mondta: ha felbuknék, talán észre sem venné senki. Olyan kis pont vagyok én. Meg egyébként is olyan sok hibám van, olyan kevés készségem, vagy talán semmi. Sokan küszködnek önértékelési zavarokkal. Lehet ennél nagyobb rangja egy embernek, hogy Isten gyermekévé lesz?
Akik valóban azzá lesznek, és engednek az Isten bennük lakozó Szentlelkének, azok sokszor a szemünk láttára virulnak ki, és ez a féregkomplexus megszűnik. Alázatos marad az ilyen ember, sőt attól kezdve lesz igazán alázatos, de kivirul...: Istennek én nagyon fontos vagyok. Több helyen állítja a Szentírásban, hogy név szerint számon tart engem a mindenható Isten. Személy szerint értem is küldte el az Ő Fiát. Hogy mindazt elkészítette, amire szükségem van itt ebben az életben, meg odaát. Ha ennyire fontos vagyok neki, akkor ne nyafogjak, sajnáljam és sajnáltassam itt magam, hanem éljek örömmel ebben az új státuszban, mint Isten gyermeke. Használjam azt a gazdag örökséget, amit kaptam, és el ne felejtsem, hogy ez örökség. Vagyis: nem én dolgoztam meg érte. Jézus dolgozott meg érte, én ajándékba kapom. Az örökségért apám, nagyapám, meg az őseim dolgoztak meg. Nekem az ölembe hull, csak vigyázzak rá, és lehetőleg szaporítsam.
Ez tartja alázatban a megszentelődő embert. Tudja: mindent kaptam, de nem mindent magamnak kaptam. Egy részét arra, hogy szolgáljak vele. Akkor nézzük, kinek mire van szüksége, és adom tovább, amit én is úgy kaptam, és egyre többet kapok utánpótlásként, hogy egyre többet adhassak tovább. Megint csak ezt a szót használom, mert ez fedi a valóságot: kivirul az ember élete. A helyére kerül, Isten gyermekeként Isten sáfára is lesz, aki tud mások javára élni. Sokszor nagyon nehéz körülmények között, sok megaláztatás között, betegen is, kevés pénzből is, bántó megjegyzések közepette is, sok csalódás között is, mégis boldogan, mert szabad, mert Isten gyermeke és kimondhatatlan gazdagságot kapott Istentől.
Bárcsak mindnyájunknak boldog, személyes tapasztalatunk lenne ez, és egy életen át mint Isten Szentlélekkel megajándékozott gyermekei tudnánk élni!

Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 467. ének első és utolsó versét:

Mily jó, ha bűntől már szabad,
Az Úr szolgája vagy;
A bűn szolgája gyáva rab,
A Krisztusé szabad.

Légy áldott, Krisztusom, te nagy!
Hadd adjam át szívem.
Vedd szívesen, hogy hol te vagy,
E szív is ott legyen.

Dániel könyvét kezdtük el olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt napokban. A mára kijelölt szakaszból hallottunk most néhány mondatot. Ez a rész a babiloni királyi udvarba visz el bennünket az időszámításunk előtti 6. század közepén. Az a Nabukodonozor volt akkor a király, aki leromboltatta 587-ben Jeruzsálemet és fogságba vitte a nép színe-javát. Különös parancsa volt az, hogy ki kellett válogatni olyan jóképű, jó családból származó és jó képességű fiúkat, akiket át akart nevelni. Ezeket igen jól tartotta. Kivételezett helyzetük volt mint foglyoknak is, de a cél az volt, hogy bizonyos értelemben janicsárokká váljanak.
Ezek között volt Dániel és három barátja is, akikről ezekben a fejezetekben többször olvasunk. Ők minden körülmények között hűségesek akartak maradni Istenhez. Valóban a lehetetlent is megpróbálták, hogy a Biblia szerint éljenek, hogy Isten parancsait ott, mint foglyok is betarthassák. És Isten különös módon segítette őket ebben.
2500 évvel ezelőtt történt mindez, de valószínűleg látni fogjuk, hogy mennyire mai az üzenete, a tanítása ennek a felolvasott résznek.
Ez a szakasz arról szól, hogy Nabukodonozor király egy éjjel különös álmot látott. Annyira nyugtalanította az álma, hogy nem tudott utána elaludni. Nem értette a jelentését, de ösztönösen sejtette: valami nagyon fontosról van benne szó. Alighogy megvirradt, hívatta a tudósokat. Jöjjenek a szakértők: az udvari csillagászok, akik egyben csillagjósok is voltak, és magyarázzák meg az álmát.
Úgy volt azonban vele, hogy mivel ez valószínűleg nagyon fontos álom, nehogy félremagyarázzák azt. Akármit lehet mondani magyarázatképpen. Ha ők igazán meg tudják fejteni az álom jelentését, akkor meg kell tudniuk mondani az álmot is. Mondják el, hogy mit álmodott a király, és utána adják annak a magyarázatát. Ez azonban a tudósok számára teljesíthetetlen feladat volt. Újra és újra azért folyamodnak, hogy mondja el az álmát, és akkor lesz mit megmagyarázniuk. De ki képes arra ezen a földön, hacsak nem az istenek — mondják ők —, akik nem az emberekkel laknak, hogy kitalálja valakinek az álmát. A tudomány tehát tehetetlennek bizonyult.
Akkor jöjjön az áltudomány. Maga elé rendelte a varázslókat, igézőket és jövendőmondókat. Ezeknek is előadta a problémát. Ezek ugyanúgy válaszoltak, mint a csillagászok: erre ember képtelen.
A király egyre idegesebb lesz, és ha a hatalom birtokosa ideges, akkor elkezd fenyegetőzni. Az erőszak eszközéhez folyamodik, és azt mondja: ha nem fejtik meg az álmát úgy, hogy azt is elmondják, hogy mit álmodott, akkor mindannyian a halál fiai. Kiadja a parancsot a testőrség parancsnokának: a tudósokat ki kell végezni, ha nem fejtik meg az álmot.
Eluralkodik a félelem a királyi udvarban. Rendkívül tanulságos helyzet ez. Az egész díszes társaság zsákutcába került. A király szeretne tudni valamit, de képtelen azt megfejteni, nem érti az álmát és elkezd fenyegetőzni. Azok, akiknek az lenne a feladatuk, hogy ilyenkor segítsenek, szintén tehetetlenek, mert lehetetlen feladatot tűznek ki eléjük, erre nem képes az ember. Ezért a vége a halál. Mindenkire a biztos halál vár.
Ekkor értesül Dániel az eseményekről. Ő és a barátai is akkor már a fiatal udvari értelmiséghez tartoztak, tehát őreájuk is a halál várt, ha meg nem fejtik bizonyos időn belül az álmot.
Mit tesz ilyenkor Isten gyermeke?
Dániel és ez a három fiatalember, majd a következő fejezetekben is látni fogjuk, hogy minden körülmények között ragaszkodtak Istenhez. Ők ott a tömény pogányság kellős közepén is istenfélő, Istenben bízó, hozzá imádkozó, hívő emberek maradtak, és ezt nem is rejtették véka alá. Ezt mások is tudták róluk. De mi lesz most? Másnak az álmát kitalálni ők sem tudják. Hogyan reagál Isten gyermeke egy ilyen helyzetben? Éppen ez a különbség ebben a történetben, és majd végigkövethetjük a párhuzamot, hogyan reagált ebben a helyzetben a király, és hogyan reagál Dániel.
Dániel nem esett kétségbe. Először is időt kért a bűntetésvégrehajtótól, a testőrség parancsnokától, hiszen ő csak most értesült az eseményekről. Mit akart csinálni ez alatt az idő alatt? Miben reménykedett, mi fog történni? Hamarosan kitűnik, hogy nem miben, hanem kiben reménykedett.
Ő az élő Istenben reménykedett. Bízott Istenben. Na, de mit bízik benne, mikor már kiadták a parancsot, hogy a tudósokat ki kell végezni? — Nem olyan biztos az, hogy ki fogják végezni. Dániel ismerte Istent. Ő tudta azt, hogy mindenféle uracskák felett Ő a legfőbb Úr. Az ő kezében tényleg hatalom van, minden hatalom az Ő kezében van. Nem kell mindjárt megrémülni. Istennel ezt az ügyet még nem beszélték meg. Bízik tehát Istenben, az Ő kezében tudja az életüket is, és bizonyos abban, hogy ha őket még ott Isten bármire használni akarja, akkor nem végeztethetik ki őket. Akkor ők életben maradnak. Akkor valami történni fog. De mégis, mi fog történni? Az, amit Isten jónak lát.
Hinni egyebek között ezt is jelenti: lehet, hogy a részletekre nézve nem tud információkat adni a hívő, de az egészre nézve mégis bizonyosság van a szívében: Isten ura a helyzetnek. És Isten ura mindenkinek: Dánieléknek is, akik fogolyként vannak ott, a testőrparancsnoknak is, aki csak parancsra teljesíti azt, amit majd mondanak neki, — vagy esetleg nem fogja teljesíteni, amit mondtak neki, mert egy magasabb parancs, isteni parancs érkezik valahogyan, valamikor. Nem szabad kihagyni Istent ebből az ügyből. Egyáltalán semmiből nem szabad kihagyni azt, aki az események végső irányítója.
Dániel tehát bízik Istenben, és éppen ezért időt kér.
Mi a második lépés? Azonnal megy a hívő barátaihoz, és elmondja nekik a bajt. Nem azért, hogy rémüldözzenek vagy szidják a hatalmasokat, hanem azért, hogy elkezdjenek imádkozni. Így olvassuk ezt a megelőző versekben: „Ekkor Dániel hazament, elmondta ezt a dolgot Anániásnak, Misáelnek és Azáriásnak, az ő társainak, hogy kérjenek az egek Istenétől irgalmat e titok végett, hogy el ne vesszenek ők is a többi babiloni bölccsel együtt.”
Hogy kérjenek irgalmat... — imádságban Isten elé viszik a dolgot. Isten irgalmasságáért könyörögnek. Ebben benne van az, hogy bármit megérdemelnének. Tisztában van vele, hogy ha Isten most mindjárt elvenné az életüket, ahhoz is joga van, és azt is megérdemelnék. De Istent úgy ismerték meg, mint aki irgalmas. Nemcsak Úr mindenki felett, hanem bővölködik a kegyelemben és gazdag az irgalmasságban. És nem azt szokta adni nekünk, amit megérdemlünk. Csak kérni kell tőle. Tartani kell a kezünket, hogy adhassa az Ő ajándékait. Adjon tehát irgalmat.
A tudósok úgy gondolják, életük utolsó óráit élik. Bármikor elvihetik őket és vége. Dánielék úgy vannak, hogy annyi van még hátra, amennyit Isten jónak lát. És Isten bármikor megakadályozhatja azt, hogy itt vérfürdőt rendezzenek.
És mi a folytatás?
Az, hogy a következő éjszakán Isten Dánielnek kijelentést ad. Tudomására hozza, hogy mit álmodott Nabukodonozor előző éjjel, és ennek az álomnak a magyarázatát is tudtára adja. Óriási dolog. Megvan az álom, s megvan a magyarázat. Gyerünk a királyhoz!
Nem. A hívőket nem ez jellemzi. Hanem mi jellemzi? „Áldotta akkor Dániel az egek Istenét és ezt mondta: Áldott legyen az Istennek neve örökkön örökké, mert övé a bölcsesség és az erő, és Ő változtatja meg az időket és az idők részeit, dönt királyokat és tesz királyokat. Ád bölcsességet a bölcseknek és tudományt az értelmeseknek, és Ő jelenti ki a mély és elrejtett dolgokat. Tudja, hogy mi van a sötétségben, és világosság lakozik vele. Neked adok hálát, atyáimnak Istene, és dicsérlek téged, hogy bölcsességet és erőt adtál nekem, és kijelentetted nekem, amit kértünk tőled, hiszen a király dolgát megjelentetted nekünk!”
Nem rohanunk mindjárt az eredménnyel. Megköszönjük. Sőt, nemcsak megköszönjük, hanem dicsőítjük Istent, aki adta. Íme, újra kiderült, hogy valóban Ő az egyetlen élő Isten. Íme, újra kiderült, hogy Ő válaszol a hozzá küldött kiáltásra. Imádságot meghallgató Isten. Önmagát közlő, kijelentő Isten. Íme, kiderült, mit jelenthet egy váratlan kritikus, életveszélyes helyzetben az, ha valakinek csakugyan van kapcsolata vele. Amikor nemcsak a baj esetén kiabál: jaj, Istenem, — hanem aki naponta beszél vele akkor is, ha nincs nagy baj. Aki ismeri Őt, aki bízik benne, aki közel van hozzá, akinek Ő kijelentheti magát. Akinél működik a hit antennája és fogja az Isten adását. Akivel szót érthet Isten. De nagy dolog, ha a pogány tengerben van akár egy ilyen is, vagy néhány imádkozó, akik azzal a bizalommal kiáltottak hozzá, hogy tudták, hogy Ő ilyen, és várták, hogy majd cselekedni fog.
Ezek után valóban bemegy a királyhoz, és akkor kerül sor arra, amit az elején olvastam. Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy megint mi jellemző az ilyen Dánielekre. Először is védelmébe veszi a bölcseket, még akkor is, ha azoknak egy része varázsló volt, meg jövendőmondó, meg igéző. Tapintatosan és tisztelettel, de elmondja a királynak, hogy nem ők voltak az oka annak, hogy ezt a feladatot nem tudták teljesíteni. Ez lehetetlen feladat volt. Utána azzal folytatja, hogy nem ő az oka annak, hogy ő pedig tudja teljesíteni. „Nem mintha ez a titok nekem bölcsességből, amely bennem minden élő felett volna, jelentetett meg, hanem azért, hogy a megfejtés tudtára adassék a királynak.”
Azt mondja: én sem vagyok okosabb, mint ők. Nem azért tudom most elmondani neked. Hanem miért? Ez a fogoly fiatalember a rettegett király előtt — a fél világ az ő lábainál hevert akkor — egy határozott mozdulattal felfelé mutat és azt mondja: van Isten az égben. Ez a mondat kemény ítélet volt Babilon istenei felett. Mert ott voltak ám istenek szép számmal, és gyönyörű istenek. Csillogtak, villogtak a napfényben. Dániel nem vitatkozik ezzel, ő bizonyságot tesz arról az Istenről, akit ő ismer és szolgál. Van Isten az égben, és ő jelentette ki nekem. Óhajtod hallani?
Akkor elmondja az álmot. Nabukodonozornak szemeszája eláll. Valóban ezt álmodta. S utána elmondja a magyarázatot. Olyan tisztelettudóan, hogy az is példás lehet mindannyiunk számára.
S mi ennek az eredménye?
A király feláll, arcra borul és ezt mondja: „Bizonnyal a ti Istenetek az isteneknek Istene, és a királyoknak Ura, és a titkok kijelentője, hogy te is megjelenthetted most nekem ezt a titkot.” Dicsőíti az Istent egy pogány.
Hogy mondja Jézus a Hegyi beszédben? „Látván az emberek a ti cselekedeteiteket dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,17) Úgy él egy istenfélő ember ott abban a helyzetben, hogy egyszer csak látván az ő életét, felharsan az istendicsőítő imádság egy pogánynak az ajkán is. Átéli Nabukodonozor, hogy van itt valaki, aki mérhetetlenül nagyobb, mint ő. Ő a királyok Ura, az istenek Istene, és Őtőle közvetített most valamit ez az egyszerű fiatalember, akit fogolyként hurcolt el oda.
Két világ áll itt egymás mellett. Az Isten nélkül élő emberek világa a maga sajátos gondolkozásmódjával, életszemléletével és gyakorlatával, és az Istennel komolyan számoló, benne valóban hívő, nem szószátyár, formálisan vallásos, hanem az élő Istennel közösségben élő, folyamatosan imádkozó, Őt komolyan vevő, vele számoló hívő embereknek a kicsi közössége. Nagy pogány tengerben a kicsi hívő közösség, amelyiken keresztül azonban Isten nagy dolgokat visz véghez. Az egyik uralkodik, általában nála van a hatalom meg a pénz, — emez szolgál, de valóban szolgál, még emezeknek a javára is, vagyis olyan isteni értékeket közvetít, ami mindenkinek a javára válik.
Melyiket mi jellemzi, melyik világnak mik az eszközei? Vagy ha tetszik: mik a fegyverei?
Nabukodonozor mindenekelőtt a tudomány fegyvereit vonultatta fel: jöjjenek a szakemberek, a szaktanácsadók. Mondják el mi itt a megoldás. Azokról kiderül, hogy tehetetlenek. Itt most nem a tudomány és tudományok ellen akarok nagyképűen és felületesen bármit is mondani. De arra figyelmeztet minket ez a jelenet, hogy megvannak a határai a nagyra becsült és ma túlértékelt tudománynak is, és az Isten titkaiba semmilyen tudományos eszközzel nem lehet behatolni. Azt csak akkor ismerheti meg valaki, ha Isten kijelenti neki, és csak az érti meg az Isten kijelentését, akinek hite van, akiben az Isten Szentlelke van. Tudományokkal nem lehet oda behatolni.
És nem lehet behatolni okkult praktikákkal sem, mert hívták utána a varázslókat, jósokat, igézőket. Ezek hivatásuk magaslatán álltak, ezek valóban démoni erőkkel rendelkeztek, mint ahogy ma is sok ilyen ember. S milyen érdekes: összemosódik a kettő. Egymás mellett állnak ezek az emberek, és Nabukodonozor mindig egy mondaton belül említi őket. Ma is így akarják összemosni a tudományt és áltudományt: például orvostudomány és alternatív medicina — mondják így elegánsan. Vagy: pszichológia és parapszichológia, azon túli. Összemossák, mintha az is tudomány lenne. Ugyanúgy, mint 2500 évvel ezelőtt. De ez is tehetetlen, ez sem boldogul.
Akkor jön az erőszak, a trónon ülő parancsol: végezzék ki azokat, akik nem teljesítették a kötelességüket. Szegények, nem ez a kötelességük, lehetetlent kívántak tőlük. Nem számít. Vérfürdő. Egyetlen szavába kerül. Hányszor ismétlődött ez egészen az utóbbi évtizedekig? Kimegy a parancs. Ettől most mi oldódik meg? Most már tudjuk, mit álmodott Nabukodonozor? Tudjuk az álom megfejtését? Semmit nem old meg. Handabandázás, erőfitogtatás, fenyegetőzés, ami megint a tehetetlenséget leplezi le. Mindenki tehetetlen. Nem mozdul előre az ügy. Azt hiszik, hogy csinálnak valamit. S valóban események követik egymást: gyertek be, menjetek ki, mások jöjjenek be; ilyen parancs, olyan parancs; végrehajtani ekkor, akkor... de nem megy előre egy millimétert sem az, ami végett az egész történik. Teljesen tehetetlen ez a társaság a hatalom birtokában is. S a vége halál. Mindnek meg kell halnia.— Ez az egyik világ.
És mi jellemzi Dánielék világát? Milyen eszközeik, fegyvereik vannak őnekik?
Ott van a szívükben a láthatatlan Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom. Ezen a világ nevet. Az egészet nem is érti. Kiben bíztok ti? Mit jelent az: bízni? Tessék definiálni, mit jelent bízni az Istenben? Tessék meghatározni kicsoda az Istenség. S nem mindent lehet racionálisan meghatározni, szavakba önteni, s precízen megmagyarázni másoknak. De az egész, mint egy élő szervezet, működik. Ők közösségben vannak az Istennel, ezért nem esnek kétségbe, ezért tudják azonnal, hogy most ahhoz a fegyverhez kell folyamodni, amit úgy hívnak: imádság, ami senki ellen nem irányul, ami végső soron az egész társaság érdekében történik. Nabukodonozor, meg a halálra szánt tudósok, meg a kivégzést végrehajtó, esetleg rossz lelkiismerettel végrehajtó testőrök... Mindenkinek az érdekében van az, hogy ezek itt imádkoznak. És kiderül, hogy itt viszont valóságos erőáramlás van. Itt tényleg történnek dolgok. Elhat Istenhez az imádság, és válaszol Isten arra. Itt valami, ami addig sötétben volt, világosságra jön. Ami addig titok volt, nyilvánvalóvá lesz. Itt felhangzik az Isten dicsőítése, amit megint nem ért az Isten nélkül élő világ.
Utána előáll ez a fiatalember, és alázatosan — ahogy láttuk — elmondja, amit mindenki várt, de amiről már szinte le is mondtak. A tudomány, az okkultizmus, az erőszak tehetetlen. Semmire nem mennek. Az imádság, az Istenbe vetett bizalom, a neki engedelmes élet, az Őt dicsőítő ember meg viszi előbbre az eseményeket. Vagyis általa Isten.
Vannak olyan problémák, amiket Isten nélkül nem tudunk megoldani. Vannak olyan kérdések, amikre Isten nélkül nem tudunk érdemi választ adni. Vannak olyan titkok, amiket Ő nélküle soha nem fogunk megtudni, csak azok, akiknek Ő kijelenti. Ő azonban kijelenti és ad választ a kérdésekre, és beavatja az övéit a titkaiba, mert használni akarja őket a többiek javára is. Mert ennek a vonalnak a végén élet van. Amott eljutnak oda, hogy kiadják a kivégzési parancsot: halál, halál, halál, noha az sem visz előbbre semmit. Isten viszont az életet munkálja, és Dánielnek a szolgálata végén az eredmény az, hogy megmenekülnek ezek az emberek, és dicsőítik a pogányok Istent. Ez az Ő célja, és ehhez kellenek ilyen Dániel-félék
Jó lenne, ha elgondolkoznánk az Isten nélküli embernek ezen a tehetetlenségén. Nem tud magán segíteni, nem tud egymáson sem segíteni, hiszen erről szól az egész Biblia. Annyira megromlott valami itt belül, bennünk, hogy nem tudjuk korrigálni. Nincs olyan szer és elmélet és technika, ami ezen ott belül változtatni tudna. Ennek a következménye, hogy nem tudjuk megoldani például az éhezés kérdését. Nem tudjuk megoldani kiiktatni a betegséget. Nem tudjuk megoldani a háború és a békesség kérdését. Belül, egyetlen szíven belül sem tudunk békességet teremteni. Házastársak között sem tudunk békességet teremteni. Népek között sem. Megoldhatatlan. Nem tudjuk megoldani a halál kérdését. Miért nem küszöböljük ki, ha olyan nagyon okosak vagyunk?
Sorolhatnánk még tovább, hogy az életünk legfontosabb pontjain teljesen tehetetlenek vagyunk. Tudomásul vesszük, hogy ez van, próbálunk segíteni, ahogy lehet, aztán megyünk tovább, és nyögünk a terheink alatt. Közben büszkélkedünk. — És nem tudjuk megoldani az örök halál kérdését sem. Azt, hogy a bűnnek a következménye, hogy az ember elszakadt Istentől, közben ordít, sivít az Isten hiánya miatt Isten után, és nem tudja megtalálni Istent. Hiába talál ki pótszereket, azok nem pótolják az élő Isten jelenlétét, és ezt nem tudjuk megoldani.
Éppen erről szól a Biblia, hogy nem is nekünk kellene ezen fáradoznunk, mert ez reménytelen vállalkozás. Isten ezt megoldotta. Ha mi nem tudunk utat találni Őhozzá, Ő utánunk jött. Erről szól az egész Biblia. Miután valaki elismeri, hogy csakugyan tehetetlen, de nem nyugszik bele, és a maga tehetetlenségével Istenhez kiált, akkor Isten valódi megoldást ad. Jézus Krisztusban ez a rajtunk segítő Isten hajolt közel hozzánk.
Van ebben a történetben egy kis kőről szó. Az álom az, hogy egy nagy szobrot látott Nabukodonozor különböző anyagokból, s egyszer csak minden emberi kéz érintése nélkül egy kicsi kő esett le az égből. Az eltalálta a szobrot éppen ott, ahol cserépből volt a lába, és összedőlt az egész. Az a kis kő pedig — így olvassuk —, amely leütötte ezt a szobrot, nagy heggyé lett és betöltötte az egész földet. — Ez ugyanaz a kő, amiről, akiről Jézus Krisztus ezt mondta: így lett ez a kő, amelyet az építők megvetettek, a szegletnek fejévé, és aki erre rá-esik, az szétzúzatik és akire ez ráesik, szétzúzatik. De aki arra épít, annak masszívan megáll a háza.
Ez a kő maga Jézus. Ő az, aki a királyok királya, az uraknak Ura. Ő az, aki tesz királyokat és elmozdít királyokat. Ő az, aki ténylegesen uralkodik, mert egyedül neki adatott minden hatalom mennyen és földön. És Ő keres olyanokat, mint Dániel is volt, akiken keresztül a mai pogányságban mások életét is megmentheti. Kellenek Dánielek, akik mernek bízni Őbenne, akiknek az életét Ő már megmentette, akik ismerik Őt, akik így imádkoznak hozzá, és így állnak rendelkezésére.
Akik az újjászületés során kapták Isten Szentlelkét, a Szentlélekkel megértik az Isten kijelentését, s a többiek iránti nagy szeretettel továbbadják azt. Mint Dániel, hogy általuk is megmenthessen másokat. Mert ez a Jézus Krisztus feltétlenül életpárti, és Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Nem kell meghalni! Nélküle feltétlenül a halál, mégpedig az örök halál vár mindenkire, de Ő azért jött, hogy ne kelljen meghalni, sőt, Ő helyettünk meghalt, és elszenvedte a kárhozat, a pokol minden kínját azért, hogy minket Istenhez vezéreljen — így olvassuk Péter levelében.
Boldog ember az, aki kész bevallani a maga tehetetlenségét, aki akár hitetlenül is, vagy egy ici-pici hittel is már hozzá mer kiáltani úgy, mint itt Dánielék. Aki engedi, hogy segítsen rajta Jézus. Boldog ember az, aki miután segített rajta és életet kapott tőle, ezt az életet viszi tovább másoknak is.
Jó lenne, ha ma este elcsendesednénk és becsületesen megvizsgálnánk, melyik világban élünk? Miféle eszközöket, fegyvereket használunk? Vajon nem ugyanez jellemző-e ránk, mint Nabukodonozorra és társaira, hogy nem ért lényeges dolgokat, ideges lesz tőle, nyugtalanság, pánik, kegyetlenkedés, hatalmaskodás, kétségbeesés uralkodik az emberen, békétlenség van a szívében? Vagy pedig nyugodtan és természetesen használja ezeket a másfajta eszközöket, ha nagy baj van? Hozzád kiáltunk, Uram. Nem értünk valamit, téged kérdezünk. Megértettük, téged dicsőítünk, mielőtt továbbmennénk, azonnal. Van valamink, ami másoknak nincs? Visszük nekik, hogy megosszuk. Életet kaptunk tőled? Akkor mindent elkövetünk, hogy másokat is kihívjunk a halálból az életbe.
Azok közt a hatalmi harcok közt, amiknek ma itt tanúi vagyunk, különösen is nyilvánvaló ez a fajta tehetetlenség. Szöveg van bőven, ígérgetés, csak erő nincs, meg bölcsesség nincs. És mit mond itt Dániel az imádságában? „Istenem, tiéd a bölcsesség és az erő” — mondja az elején. És mit mond a végén? „Néked adok hálát, hogy bölcsességet és erő adtál nékem.” — Isten az Ő sajátos kincseiből akar adni a benne hívőknek. Kérjük ezt tőle, és aztán adjuk ezt tovább másoknak.

Ezen a húsvét utáni negyvenedik napon Jézus Krisztus mennybemenetelére szoktunk emlékezni. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvnek az első fejezete így írja le az Ő mennybemenetelét: „Amikor ezeket mondotta, az ő láttukra felemeltetett, és felhő takarta el őt szemük elől. És amint szemüket az égre függesztették, mikor ő elment, ímé két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, akképpen jön el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,9-11)
Így történt Jézus mennybemenetele és az-óta a benne hívők boldog és bizonyos reménységgel várjuk az Ő dicsőséges második eljövetelét. Tudatosan készülünk arra, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk az ismét, mindenki szeme láttára megjelenő Krisztus előtt. Az időnket azonban nem üres várakozással töltjük, hanem éppen ez a várakozás ad erőt, lendületet, reménységet ahhoz, hogy azt végezzük, amivel Ő megbízott minket.
Mivel bízott meg és hogyan kell ezt végeznünk?
Amit az imént felolvastam a János evangéliumából, az Jézusnak a mennybemenetele előtti jelentése az Atyának. Jelenti, hogy „Atyám, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt.” Mielőtt visszamegy a mennybe, számot ad az Atyának, és ezen az Ő beszédén keresztül, amit szoktak az Ő főpapi imájának is nevezni, mintegy a Megváltó szívébe láthatunk. Kiderül belőle, hogyan viszonyult az Atyához, hogyan tekintett tanítványaira, és hogyan nézett a távolabbi jövőbe.
A summája, a címe, a témája Jézus eme beszédének ez: „Most pedig tehozzád megyek. És abban a pillanatban azok jutnak eszébe, akik neki a legdrágábbak, akik az ő beszédére hittek: én nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak. Én pedig hozzád megyek, szent Atyám. És mi lesz azokkal, akik egyelőre még a világon maradnak?
Nézzük meg tehát, hogy mit mond itt Jézus magáról, mit mond a tanítványairól, és mit mond azokról, akik majd az Ő tanítványainak a bizonyságtételére hisznek Őbenne, vagyis a hívők közösségéről, az egyházról.
1. Mit mond Jézus magáról? Három fontos megállapítását olvashattuk az imént.
a) Világosan és határozottan említi az Ő eredetét. Ki Ő és honnan jött. „Atyám, dicsőíts meg engem temagadnál azzal a dicsőséggel, amivel bírtam tenálad a világ létrejötte előtt.”
Ő tehát valóban öröktől fogva létezik. Ő tehát valóban Isten Fia. Ő tehát valóban örök Isten. Ezt nekünk, amíg itt küszködünk a földön, ahogy énekeltük az énekben: bújdosunk e pusztában, soha nem szabad elfelejtenünk. Ki a mi Urunk? Kivel tartozunk olyan szorosan össze, mint ahogy itt az imádságának a vége felé mondja? Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Ott volt a világ alkotásánál, és amikor még semmi nem létezett a mai létezőkből, Ő isteni dicsőséggel uralkodott már, és most ebbe a dicsőségbe tér vissza, ami egyedül, egyesegyedül és kizárólag az egyetlen élő igaz Istennek a tulajdona, sajátsága, ez a leírhatatlan, számunkra elképzelhetetlen dicsőség. Ide készül vissza.
Nem a világűrbe röppent fel a Föld nevű bolygóról, hanem ebből a látható, teremtett világból visszalép, szinte vissza-láthatatlanodik az ugyancsak ittlévő és mindent betöltő láthatatlan világba. Ez történt az Ő mennybemenetelekor, és szükségesnek látja tanítványaiban újra tudatosítani, hogy Ő örök Isten. Most nem ismeretlen helyre távozik, hanem: hazamegy. Nem ez volt az Ő igazi otthona. Ez a nyomorúság, amit csak azért vállalt, hogy minket innen kiemelhessen.
Amikor idejött, istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Most pedig visszalép ebbe a dicsőséges, láthatatlan világba. Pontosan az zajlik, amit a Filippi 2. részben, abban a szép, őskeresztyén Krisztus-himnuszban olvashatunk: „Amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy az Istennel egyenlő.” Ő itt is az Istennel egyenlő volt. Ezért állt meg a vihar egyetlen kézmozdulatára, ezért takarodtak ki a démonok megkötözött emberekből egyetlen szavára. Ezért ment el a betegség, amikor Ő megszólalt vagy hozzáért egy nyomorulthoz. Ő itt is az Istennel egyenlő maradt, és most ez lesz egészen nyilvánvalóvá mindenki előtt.
Jézus Krisztus mennybemenetelének az ünnepén nekünk világosan látnunk kell, hogy kicsoda Ő. Ki az, aki öröktől fogva Isten, ki az, aki itt töltött néhány évtizedet miérettünk, s ki az, aki ezen a napon, feltámadása után negyven nappal, visszament az Ő mennyei dicsőségébe.
b) Mi volt az Ő küldetése? Így olvastuk mindjárt az elején: „Amiként te hatalmat adtál nekem minden testen, hogy örök életet adjak mindenkinek, akit nékem adtál.” Ezért jött Jézus. Az örök életet veszítettük el, és az örök — többször mondtuk már — a Bibliában nem csupán idői jelző, hanem minőségi, tartalmi megjelölés is. A teljes élet, az isteni élet. Azt veszítettük el. Sehogyan nem tudja az ember ezt visszaszerezni magának, csak ha ajándékképpen, magától Istentől újra megkapja.
Jézus ezt az életet közvetítette nekünk. Sőt, Ő maga ez az élet. „Én vagyok a feltá-madás és az élet” — mondja Bethániában — „s aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Mit számít a biológiai halál? Nem zavarja meg ezt a teljes életet, amit valaki a Krisztussal való közösségben visszakap. Őbenne hinni azt jelenti: vele közösségben élni. Neki engedelmeskedni. Együtt élni a Megváltóval, aki isteni életet, örök életet ad a benne hívőknek.
De hogyan adja ezt? Ezt is elmondja küldetéséről szólva: „Én azt a beszédet, amit nekem adtál, Atyám, őnekik adtam. És ők azt befogadták és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem.”
Nekik adtam, befogadták, elhitték és ettől lett örök életük. Isten ezen a világon is úgy teremtette az életet, hogy megszólalt. Azt mondta: legyenek különböző élőlények. Az örök életet, az új életet is az Ő beszédével teremti. Ezt a teremtő szót adta a Fiúnak, Jézusnak, aki meghirdette Isten igéjét, és akik befogadták az Ő igéjét, azokban ez új életet hozott létre. Teremtett. Akik hittel befogadták, azokban új élet jött létre.
Ezért nagy ajándék az, hogy olvashatjuk ugyanazt az igét, amit Jézus akkor mondott. Hallgathatunk sokféle formában róla szóló bizonyságtételt, mert ma is érvényes a Biblia állítása, hogy a hit hallásból van, mégpedig az Isten beszédének a hallásából. Ezért érdemes minden áldozatot meghozni azért, hogy legyen naponta csendünk, hogy olvashassuk Isten szavát, és minden lehető alkalmat megragadjunk, hogy hallgathassuk azt.
c) Mit csinál azokkal, akik hittek neki és befogadták az Ő igéjét? „Amikor velük voltam e világon, én megőriztem őket a te nevedben; akiket nekem adtál, Atyám, meg-őriztem őket és senki el nem veszett közülük.” Ennyire fontosak vagyunk személy szerint, külön-külön a mi dicsőséges Megváltónknak. Ő megőrzi az övéit.
Attól kezdve, hogy valaki befogadja az Ő igéjét, hogy hittel befogadja Őt, olyan szoros közösség jön létre, amire Ő maga vigyáz.
Néhány fejezettel előbb olvashatjuk, amit szintén Ő mondott: „Senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből… és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyám kezéből.” (Jn 10,28-29)
Ez azt jelenti: két hatalmas kéz védi azokat, akik befogadják Jézus igéjét, akik hittel befogadják Őt. Nincsenek többé kiszolgáltatva e világ sokféle gonoszságának. Sok kísértés, támadás, kellemetlenség érheti és éri őket is, de mindez ebben az oltalomban, ez alatt a védelem alatt történik. A Megváltó hatalmas keze, és az Őt hozzánk küldő Atya szerető keze védi az övéit. Ezért jelentheti az Atyának: „mindnyájukat megőriztem, akiket nekem adtál, senki sem veszett el közülük.”
És most pont kerül az Ő megváltó munkájának a végére. „Atyám, elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt.” Mi volt az a munka?
Ezt a munkát végezte Jézus, amikor kereszthalála pillanatában kettéhasadt a szentek szentjében a kárpit. Megnyílt az út a bűnös előtt Istenhez. Ezt a munkát végezte, amikor húsvét hajnalán megnyílt az Ő lepecsételt sírja, és ezzel utat nyitott az életre mindazoknak, akik őt követik, akik benne hisznek. Ezt a munkát végezte, amikor húsvét után negyven nappal egy felhő eltakarta őt tanítványai szeme elől, és visszament a mennybe.
Valóban az történt, amiről énekeltünk: Mivel te utat nyitottál és tanítottál mennybe menni. Kinyitotta azt a kaput, amit mi csaptunk be magunk mögött, amikor Isten ellen fellázadtunk, és egy utat, ösvényt taposott ki abból a nyomorúságból, amibe belesüllyedtünk, vissza az atyai házba. Benne hinni azt jelenti: ezen az ösvényen követni őt egészen végig. De ez fontos, hogy mindvégig, mert csak aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.
Jézus tehát ajtót nyitott, kaput nyitott, utat nyitott. Pontosan úgy, ahogyan a Zsidókhoz írt levél 6. része utolsó két verse foglalja össze az Ő mennybemenetelének az evangéliumát: „Amely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya, és beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökké való főpap.”
Beljebb hatol a kárpitnál, ami elválasztotta a bűnös embert a szent Istentől, ahova útnyitóul bement érettünk Jézus. Nem úgy, hogy eltűnt és pusztuljunk el kinn, hanem érettünk volt ez az egész, és Ő utat nyitott előttünk is. Aki Őbenne hisz, az ugyanabba a dicsőségbe érkezik meg, ami az Ő dicsősége.
Az Ő küldetése tehát ez volt. S amikor jelenti: elvégeztem a munkát, Ő ezt a munkát végezte el. Megengesztelte az igazságos Istent, életet ad a lelkileg halottá vált embernek, és újra út nyílik kettőjük között. Jézus hazavezeti a tékozló fiakat onnan, ahol a biztos pusztulás várna rájuk.
Mint mond Jézus a távolabbi jövőről? Azt mondja: Ő ott a mennyben az övéiért könyörög. Érdekes, hogy itt már élesen különböztet. Azt mondja: „Én őérettük könyörgök és nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál.”
Amíg itt volt, addig mindenkinek volt lehetősége az övéi közé csatlakozni. Amikor az övéit magukra hagyja átmenetileg, egyszer lejár ennek az ideje. Ez azt jelenti: amíg hallhatjuk az igét, addig van lehetőség hozzá csatlakozni. De egyszer eljön az utolsó olyan alkalom, amikor halljuk azt az igét, amit ha hittel befogadunk, örök életünk lesz, s amit ha hitetlenül visszautasítunk, vagy udvariasan halogatjuk a döntést, akkor az örök halál lesz a sorsunk.
Ebben az imádságban, amiben Jézusnak a szeretete, megváltói gyöngédsége szólal meg, élesen megszólal ez a lehetőség is: akinek Ő nem kell, aki abból a munkából, amit Ő elvégzett, kimarad, annak a számára nincs másik lehetőség visszatérni az Atyához.
Megtudjuk tehát: honnan jött Ő, hogy Ő örök Isten; megtudjuk, hogy az Ő küldetése az volt: örök életet adjon nekünk, akik azt elveszítettük és utat nyitott az Atyához: és a távolabbi jövőről: hogy Ő a mennyben is könyörög értünk. Ha senki nem imádkozna ezen a földön értünk, a mi Megváltónk szüntelenül esedezik érettük, és vár minket abba a dicsőségbe, ami az övé.
2. Mit mond az Ő tanítványairól és tanítványainak? Újra tudatosítja bennük, hogy ők is úgy kaptak életet, hogy befogadták az igét. Kijelentette nekik az Atyát. Ez, hogy befogadták az igét, és Jézushoz tartoznak, Jézust hordozzák magukban, ez idegenekké teszi őket ebben a világban.
Ez a világ gyűlöli őket. Egy fejezettel előbb mondja: ne csodálkozzatok, ha gyűlöl titeket, mert engem is gyűlölt. Annyira más, amit Jézus hozott erre a földre, mint az, ami itt eluralkodott, hogy az azonnal feltűnik és a sötétség nem viseli el a világosságot. Miért gyűlöli őket? „Én a te igédet nekik adtam, és a világ gyűlölte őket, mivel nem e világból valók, amint hogy én sem e világból való vagyok.”
De itt kell maradniuk még egy ideig e világon. Akkor mi lesz a feladatuk? „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”
Nem valamilyen világidegen szemlélet ez, amivel mintegy gettóba zárják magukat Jézus tanítványai? Talán meg is vetik a körülöttük levő gonosz világot, és alig várják, hogy vége legyen itteni tartózkodásuknak és mehessenek a dicsőségbe? Ezt mondják azok, akik nem értik, miről van szó, és akik még kívül vannak a tanítványi körön.
Akik valóban Jézus tanítványai, azok tudják, mit jelent sónak lenni az ételben. Mit jelent kovásszá válni egy nagymennyiségű lisztben, azt megkeleszteni és kenyérré formálni. Mit jelent világítani ott, ahol sötétség van és tapogatunk, mint vakok a falat.
Jézus itt valóban egyfajta világidegenségről beszél, ha arra gondolunk, hogy a világgal való barátság a világhoz való hasonulást jelenti. Ettől óvja az övéit. Ne legyetek olyanok, mint az Isten nélküli világ. A világ itt azt jelenti: Isten nélkül gondolkozó és élő ember. Ne legyetek olyanok, mert akkor nem tudtok rajtuk segíteni. Csak akkor tudtok segíteni, ha megmarad a specifikumotok. Az a sajátosság, amit az Isten befogadott igéje jelent bennetek. Az az új élet, ami csak azokban van, akik hittel befogadták Jézus beszédét. Ezek tudnak segíteni azokon, akik lelkileg még halottak. Ezek tudnak olyat is adni másoknak, amit nem maguktól vesznek, hanem ők is úgy kapták. Mert ezek az emberek járnak ugyanúgy küldetésben, mint ahogy Jézus küldetésben járt.
A 18. versben olvassuk: „Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldöm én is őket e világra.” Micsoda megtiszteltetés ez! Ilyen magunkfajta nyomorultak ugyanazt a feladatot kapjuk, amit a Megváltó Krisztus. Nem nekünk kell megváltanunk a világot, az megtörtént. Arra csak Ő volt képes. Nem a bűneinkért kell eleget tennünk és Istent megengesztelnünk, arra csak Jézus volt képes. De hogy ennek a jó hírét, ezt az életet teremtő igét minden lehető módon vigyük az elveszett világba, az ugyanaz a küldetés, ami Jézusé volt. Megengedi, hogy az övéi mintegy folytassák az Ő munkájának ezt a részét.
Azt a részét, amit csak Ő végezhetett el, azt Ő tökéletesen, egyszer s mindenkorra elvégezte. De emberek azóta is születtek, és mindenki úgy születik, hogy hit nélkül van, nem ismeri az Atya nevét, nem tudja, merre vezet az út a szabadulásra. Azt sem tudja, hogy van másfajta élet is, és oda vezet út. Akik már Jézus tanítványai, ez a nagy kiváltságuk és kötelességük, hogy ugyanazt az igét, amit Jézus hirdetett, adják tovább. Úgy is, hogy életnek beszédét tartják a pogányok elé, úgy is, hogy vállalják Jézust és nem szégyellik az evangéliumot, és kijelentik ennek a világnak az Atya nevét. Beszélnek a szabadító Krisztusról. „Hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9)
Ez a mi nagy kiváltságunk és feladatunk. „Ahogy engem küldtél, Atyám, én is úgy küldöm őket erre a világra.” Az a tanítvány, az a hívő ember áll hivatása magaslatán, aki a mindennapi kötelességei mellett, meg azokba beágyazva is, minden lehető módon végzi ezt a szolgálatot. Mert aki ezt végzi, az soha nem marad magára. Az küldetésben jár, és ott van a Küldője mindig mögötte, meg előtte, meg fölötte. Sokféleképpen bátorít minket Isten igéje e tekintetben.
Ennek egyik része az is, hogy azok, akik Jézusban hisznek, szentek ezen a világon. „Én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltek legyenek. Szenteld meg őket a te igazságoddal.” Szent az, aki Isten számára elkülönített. Aki nem elegyedik az istentelenséggel azért, hogy használhassa őt Isten az istentelenek javára. Ez a szent. Azok vagyunk-e vajon?
Jézus mennybemenetelének ez is nagy evangéliuma, hogy ugyanazt a feladatot bízza ránk, amit Ő is végzett.
3. És mit mond Jézus azokról, akik ezeknek a bizonyságtételére hisznek Őbenne? Néhány évvel az Ő mennybemenetele után, meg másfélezred évvel az Ő mennybemenetele után, s mindaddig, míg ez a világ áll, mert mindig lesznek ilyenek, akik hallván a róla szóló igehirdetést, hisznek őbenne és megszabadulnak.
Ez fontos mondata Jézusnak: „én nemcsak őértük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem.” Tehát miértünk is könyörög, meg azokért, akiknek mi bizonyságot teszünk. Miközben keressük a szavakat, és legszívesebben elfutnánk néha, s miközben gúnyos mosoly a válasz, vagy esetleg keresztkérdések tüzébe kerülünk, ha kiderült, hogy Jézus Krisztusban hiszünk, aközben bizonyosak lehetünk abban, hogy Ő azokért is könyörgött már öröktől fogva, akiknek mi most róla bizonyságot tehetünk.
Nem a mi vállalkozásunk ez, nem az ügyességünkön, talpraesettségünkön, jó svá-dánkon múlik, hogy most az illető megismeri-e Isten szeretetét vagy nem. Ez az Ő ügye, minket csak használ mint eszközöket ebben az ügyben. Feladatunk csak az, hogy ne szégyelljük a mi Megváltónkat és az Ő evangéliumát, mert Ő sem szégyellt minket. Majd Ő kinyitja a szívet. Az, aki kinyitotta előttünk az Isten országának az ajtaját, az, aki megnyitotta a halálnak a bezárt kapuját, az, aki mennybemenetelekor megnyitotta az eget, nemcsak maga előtt, hanem előttünk is, az a hatalmas Úr meg tudja nyitni bárkinek a szívét. Ne keseredjünk el az első kudarc után, és el ne bízzuk magunkat, ha látjuk, hogyan nyílik egy emberi szív, mert nem mi nyitottuk ki, hanem Ő, aki előrement útnyitóul, ahogy az előbb a Zsidókhoz írt levélből olvastuk.
Nagy evangélium tehát mindaz, ami Jézus mennybemeneteléről szól. Tele van vigasztalással, biztatással, bátorítással. Bárcsak tudnánk úgy élni, hogy majd egyszer, amikor meg kell állnunk az Ő színe előtt, alázatosan, de mégis az igazat megvallva, elmondhassuk: elvégeztem a munkát, amit rám bíztál. Te adtál igét a számba, te nyitottad meg előttem is azt a kaput, amit mutattam másoknak, hogy gyertek, mert ez a szabadulás útja. Te voltál az, aki könyörögtél érettem is, meg azokért is, akiknek szólhattam. Legyen áldott a te neved!
Jó lenne, ha sokkal jobban megtelne a szívünk örömmel, reménységgel, bizonyossággal, bátorsággal a mennybemenetel evangéliumát hallva.

Talán joggal kérdezhetné valaki, hogy éppen egy ilyen napon kell nekünk énekelgetnünk? Mert rendben van, hogy cantate vasárnapja van, ez minden évben május második vasárnapja, de ma a választások napja is van, és nagyon sok ember tele van feszültséggel, hogy mi lesz ennek az eredménye. A hívők közül sokan hűségesen imádkoznak, hogy Isten legyen irgalmas nekünk, és sajnos vannak sokan, akik teljesen közömbösek. Már ettől sem remélnek semmit.
Vajon helyes az, hogy éppen egy ilyen sorsdöntő napon énekelgetünk? — Attól függ, hogyan énekelgetünk! Éppen erről szól mai igénk.
Amit olvastunk, az is egy sorsdöntő napnak a történetéből vett részlet. Az időszámításunk előtti 9. században, amikor Jósáfát volt király a kicsi Júda országában, váratlanul nagy ellenség támadta meg ezt a népet. Még arra sem maradt ideje a királynak és az illetékeseknek, hogy felkészüljenek a védelemre, és úgyis reménytelen lett volna mindenféle védekezés, olyan aránytalanul sokan voltak az ellenség soraiban.
Akkor küldött Isten egy prófétát, aki azt mondta: ne féljetek! Menjetek ki ide és ide — olvastuk a földrajzi helyet —, és nézzétek hogyan szabadít meg titeket Isten. Ez nagyon furcsa parancs volt. Ehhez hinni kellett, hogy komolyan vegyék Isten szavát. Viszont tudta Jósáfát és sokan mások is, hogy az egész nép jövője függ ennek az ütközetnek a kimenetelétől. De miféle ütközet lesz ez, amit Isten maga vív meg, amit ők csak nézni fognak?
Akkor került sor arra, hogy Jósáfát ezt a különös csatarendet állította fel. Az énekes lévitákat állította előre, akik ünneplő ruhában dicsőítették Istent és magasztalták Őt azért, mert örökkévaló az Ő kegyelme. Azt olvastuk, hogy amikor elkezdték az éneklést, az Úr lázadókat támasztott az ellenség soraiból, ezek egymásnak estek és lekaszabolták egymást. Isten népe valóban csak nézte, hogy mi történik ott. Így menekültek meg, és így kaptak győzelmet.
Azért menekültek meg, mert énekeltek? Biztos, hogy nem! Mégis kitűnik ebből, hogy sokkal nagyobb jelentősége volt ennek a fajta éneklésnek és Isten-dicsőítésnek, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Jósáfát minden túlzás nélkül egyenesen fegyvernek tekintette ezt, és fegyverként használta. Ezért állította előre az énekeseket, mint fegyvereseket, és utána jött a nép.
Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét megértsük, az egész történetet magunk előtt kell látni. Most nem mondom el az egészet, csak a lépéseket, ahogy követték az események egymást.
Amikor megérkezett a szörnyű hír, hogy óriási létszámú ellenség közeledik teljesen váratlanul, Jósáfát összehívta a népet a templomba, országos böjtöt rendelt el. Ő maga pedig odaállt a nép elé, és elmondott egy megrendítő imádságot. (Tessék elolvasni délután otthon, mára nagyon időszerű az ő imádsága. Akinek a hite diktálja, mondja el ma akár a maga szavaival, akár a Bibliában olvasható szavakkal ezt az imádságot.) Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi ő Istent. Ilyeneket mond: Egyedül te vagy Isten. Te uralkodsz a pogányokon is. Minden ország felett Úr vagy te! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhatna.
Nyilván nem Istennek volt szüksége arra, hogy ezt Jósáfát elmondja neki. Az imádkozó embernek van szüksége arra, hogy újra és újra a saját hitetlenségével szemben emlékeztesse magát Isten kijelentésére, hogy ne feledje kihez imádkozik most.
Először tehát elhangzik egy ilyen egyértelmű, bátor hitvallás. Ott nyilvánosan, hangosan, mások előtt. Hívők, hitetlenek előtt nem szégyelli a hitét.
Másodszor elsorolja Isten nagy tetteit, amiket eddig már megtapasztaltak, vagy hallottak az ősöktől, és egyben emlékezteti Istent az Ő ígéretére, hogy megígérte, hogy az Ő népe mindvégig azon a földön fog lakni. Tehát az ellenség most nem ebrudalhatja ki onnan őket. Erre megint nem Istennek volt szüksége, hanem az imádkozónak. Tudnia kell, hogy mi mindent cselekedett már eddig Isten, hogy Isten cselekszik. Nem az a vitatéma, hogy van vagy nincs, hanem az, hogy számítunk-e a jövőben is arra, hogy Ő ugyanolyanokat tud cselekedni, mint eddig.
Harmadszor megrendítő őszinteséggel bevallja: Uram, teljesen tehetetlenek vagyunk. Semmit nem tudunk csinálni, nincs erőnk ilyen túlerővel szemben, és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk, de a mi szemeink tereád néznek. Vagyis tőled várjuk, hogy cselekedjél. Hiába hitegetnénk magunkat vagy kapkodnánk szövetséges után, vagy csiszolgatnánk a fegyvereket... nincs idő semmire! Egyébként is reménytelen a helyzet. És mégis van reménységünk, mert nemcsak az ellenségre nézünk, nemcsak a magunk tehetetlenségére, hanem tereád, akiről az előbb már megvallottuk, hogy minden népnek Ura vagy, minden erő a te kezedben van. Cselekvő Isten vagy, irgalmas Isten vagy. Ezért adja parancsban az énekeseknek, hogy tessék az Isten irgalmasságát magasztalni és azt hirdetni.
Tehát bevallja a tehetetlenségét, és azt, hogy Istenben bíznak és tőle várnak mindent.
El tudom képzelni, milyen döbbent csendben hallgathatta ezt a nagy sokaság. És ebben a csendben megszólal valaki. Mindenki arra néz, nem ismerik. Egy ismeretlen férfi, akit ott Isten Szentlelke betöltött, és Isten igét hirdettet vele. Azt mondja ez az ismeretlen valaki: Így szól az Úr most hozzánk: „Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Ők a Cic-hágón fognak felmenni, ott megtaláljátok őket a völgynek szélén. De nem kell nektek harcolnotok, csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Ne féljetek, és ne rettegjetek, holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz!”
És a befejezés: ezek az emberek ezt elhitték. Nem kezdtek okoskodni: biztos-e, hogy az Isten szava? Kicsoda ez az ember? Hogyan gondolja ezt az Úr? Miért küld oda ki minket, ha Ő akar szabadulást adni? Ezek tipikusan reánk jellemző okoskodó kérdések, amikor az ember, aki lehet, hogy magát hívőnek tartja, mégis ott lábatlankodik a cselekvő Isten előtt a maga hitetlenségével, kételyeivel, okoskodásával, fontoskodásával, vagy beképzeltségével, gőgjével és aggodalmaskodásával ahelyett, hogy tenné azt, amit Isten mondott.
Mit mondott Isten? Menjetek ki oda — ez nagyon kockázatos dolog volt, szinte fegyvertelenül kivonulni oda, ahol elvonul az ellenség, ahol ő ellenük vonul fel az ellenség — és nézzétek, hogy mit cselekszik az Úr! De mit fog cselekedni? Majd meglátjátok ott akkor. Nem lehetne előre tudni? Nem. Annyit lehet előre tudni, amennyit Ő előre megmondott. Aki ezt hiszi, az hívő. Aki ebben kételkedik, az nem lát csodákat. A hitüket vizsgáztatja itt Isten. És Isten valóban cselekszik. Adja azt a csodálatos szabadulást, amiről olvastunk.
Azt hiszem, ha most ez az egész nap csendesnap lenne, ahol mindenki elmondhat egy vagy legfeljebb két olyan szorongató problémát, ami a személyes életében most megterheli, egész estig tudnánk mondani. Ha csak a szemé-lyeseket és a családiakat sorolnánk, akkor is nagyon sok lenne. De azért sokunknak fontos az is, hogy mi van az egyházban, és az is nyomasztó. És mi van az országban? És az még nyomasztóbb. És mi lesz az emberiséggel? És aki megpróbál néha emberiség-méretekben gondolkozni vagy olyan információk jutnak el hozzá, úgy érzi, minden oka megvan a kétségbeesésre.
Vajon ebben a szorongatott helyzetben van-e annyi bátorságunk, hogy ráhelyezkedünk erre az alapra és megpróbáljuk a hitnek ezt a magatartását? Mert ezek az énekesek itt nem szórakoztatni akarták a hallgatóságot és nem szerepelni akartak közönség előtt, hanem ezek az énekesek annak a közösségnek egy része voltak, akik az egész közösség hitvallását és vágyát voltak hivatva kimondani, és amit mondtak, az hitvallás volt. Az a maguk és a többiek hitének a megerősítését szolgálta, és mindenekfelett az egyedül igaz élő Isten dicsőségét. Így vált ez az éneklés fegyverré. Így válaszolt erre Isten szabadítással.
Mert a hitnek a gesztusa mindig ez: bízom Istenben a reménytelen helyzetekben is, és bízom abban, hogy Ő igazat mondott. Bízom benne személyesen és igaznak tartom az Ő kijelentett igéjét, ami itt van a Bibliában előttünk. Ez a hitnek a gesztusa. Lehet, hogy támadnak a szívemben kételyek, a fejemben okoskodások, de akkor is elmondom: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok, mert sosem volt így rászorulva sem élő, sem halott.” A saját hitetlenségünkkel szemben van-e bátorságunk dönteni mindig a hit mellett, Isten kijelentett igéje mellett? Ez a hitnek a szép harca, és erre hív fel minket Isten igéje.
Természetesen így imádkozni csak Isten újjászületett gyermekei tudnak. Kiáltani a bajban mindenki tud, és Istennek az is kedves. Van ilyen is: kiáltásom halld meg Isten, messze földről, nagy ínségből kiáltom felségedet, — de az imádságot fegyverként használni, az Istenbe vetett bizalmat minden hitetlenséggel szemben így megvallani, az Isten irgalmában reménykedni csak az tud, aki már ismeri az irgalmas Istent, aki már elfogadta az Ő irgalmát. Aki már tudott összetörve sírni a bűnei miatt, és örvendezve dicsőíteni Őt a bűnbocsánatért. Az tudja magát, a szeretteit, a népét erre az Istenre békességgel rábízni. Az érti ezt, hogy néha nincs más feladat, csak az: nézzétek, hogyan ad szabadítást az Isten!
Mert a nagy szabadítást is így kaptuk meg. Semmit nem tettünk azért, hogy Istentől bűnbocsánatot és örök életet kapjunk. Azért egyedül mindent Jézus Krisztus tett meg. Akinek ez személyes élménye már, annak a szívében fakad fel ez a dicséretmondást.
De vajon felfakad-e a szívükben? És vajon tudjuk-e és akarjuk-e így dicsőíteni Istent, és így tenni azt, amit Ő mond? Ezek az emberek nem tudták a népüket megmenteni. Ma is hangzanak ilyen nagyképű szólamok: mentsük meg népünket. Hogyan? Mit tehetünk azért? A hívőknek ezt kellene tenniük. Így imádkozni, ahogy itt arra példa van, és közben megtenni azt, amit Isten mond. Nem hősködni, hanem engedelmeskedni. Az nehezebb. Amit itt Isten mondott nekik, az egyszerű, és mégis nagyon nehéz dolog volt. Menjetek ki oda, ahol felvonul az ellenség! Gondoljunk bele. És másnap felkerekednek. Jósá-fát még egy nagyon fontos mondatot mond nekik, amikor elindulnak: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek! Bízzatok az Ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” És mennek...
Mit jelent ez ma egy hívő embernek? Azt, hogy hűségesen imádkozik ma is a mi népünk jövőjéért, és feltétlenül elmegy szavazni. Ezt jelenti ma például. És felelősen Istenre figyelve teszi mindezt. És nemcsak ma imádkozik népünkért, hanem mindennap imádkozik naponta többször is, mert állandó kapcsolatban van azzal az Istennel, aki ma is Úr a pogányok felett is, akié minden erő és hatalom, és aki nem nézi közömbösen a mi jövőnket sem, mert Ő irgalmas Isten. Ezért dicsőíthetjük Őt az Ő irgalmáért. Minden ilyen helyzetben vizsgázik a hívő nép hite. Mer-e bízni Istenben, és tud-e, akar-e vajon így imádkozni?
Akkor nemcsak alkalmilag, a szorultság idején kiált Istenhez, hanem az egész élete egyetlen Isten-dicsőítő énekké válik. Mert aki azt cselekszi, ami Isten akarata, az dicsőíti Őt.
Isten segítsen el mindnyájunkat ide, hogy ez a dicséretmondás hangozzék fel az életünkben, és így tudjuk valóban Őreá bízni a személyes, nyomasztó problémá-inkat is, a családiakat is, az egyháziakat is, az országosakat is, és ennek az egész emberiségnek a jövőjét is. Mert minden okunk megvan arra, hogy énekeljük: Áldjátok az Urat, mert nagy az Ő irgalma.

Ezzel a néhány mondattal Pál apostol arra bátorítja a kolosséi keresztyéneket, hogy legyenek tántoríthatatlanok. Ettől függ az egész jövőjük. Földi életük, ami még abból hátra van, és az örök lé-tük is, hogy megmaradnak-e a hitben szilárdan és megingathatatlanul, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottak.
Ezt az evangéliumot ti is hallottátok, és mindannyian hallottuk. Ha még valaki soha nem hallotta, most mindjárt röviden megpróbálom összefoglalni, és Isten most nekünk is mondja, hogy ettől függ az egész sorsunk, földi életünk és örök sorsunk, hogy megmaradunk-e az ebben való hitben szilárdan és megingathatatlanul, el nem tántorodva az evangé-lium reménységétől.
Éppen ezért most az a feladatunk, hogy próbáljuk röviden összefoglalni, mi ez az evangélium, mi minden akar eltántorítani ettől, és lássuk meg világosan, hogy mit tehetünk azért, hogy megmaradjunk szilárdan és megingathatatlanul, el nem tántorodva attól, aki és ami megtarthat minket.
1. Mi ez az evangélium?
Pál apostol tömören és világosan összefoglalja: „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, Jézus megbékéltetett az ő emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson Isten színe elé.”
Tehát elidegenedett az ember Istentől, ami feltételezi azt, hogy valamikor meghitt közösségben élt teremtő Istenével. Ebben az állapotában semmi szükséget nem látott. Ez az állapot azonban megszűnt akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen és függetlenítette magát tőle, úgy, ahogy azt tegnap itt a nagy képen kivetítve a falon láthatták, akik itt voltak.
Ezzel az ember reménytelen helyzetbe került, mert az életet veszítette el. Attól kezdve csak kínlódás, vegetálás a léte, és azért reménytelen a helyzete, mert nem tud magán segíteni. Elidegenedett Istentől — ahogy olvassuk egészen modern kifejezéssel —, ami azt jelenti, hogy gonosszá lett a gondolkozása, sőt ellenségessé vált Istennel szemben, és ebből mindig gonosz cselekedetek következnek. Olyanok, amikkel tele van ez a világ. Akármelyik újságot elővesszük, hosszú listát írhatunk azokról a gonosz cselekedetekről, amelyeket azok az emberek követnek el, akik elidegenedtek Istentől. És ha valaki valóban készült a mai úrvacsorára, szintén összeírhatott otthon egy listát a maga gonosz cselekedeteiről, tisztátalan gondolatairól, Istennel ellenséges indulatainkról, mert mindannyiunkra jellemző ez, mert mindannyian elidegenedtünk Istentől.
Isten végtelen nagy kegyelme azonban az, hogy nem hagyott minket ebben a reménytelen állapotban. Nem hagyott abban a helyzetben, amelyben csak arra vagyunk képesek, hogy pusztítsuk magunkat, egymást és ezt a csodálatos világot, amit Isten teremtett. Utánunk nyúlt Jézus Krisztusban. Jézus emberré létele — ahogy itt olvastuk — azt jelentette, hogy Isten mindenestől közösséget vállalt velünk, és Jézus kereszthalála azt jelentette, hogy azt az ítéletet, amit a gonosz cselekedeteinkkel mi kiérdemeltünk, nem nekünk kell elszenvednünk, hanem elszenvedte Isten bűn nélküli szent Fia a golgotai kereszten. Ott megtörtént az ítélet végrehajtása, és megtörtént a halálra ítélt bűnös felmentése. Ez az evangélium.
Azért reménység evangéliuma ez, mert csak ez tette lehetővé, hogy a reménytelen helyzetbe került ember visszataláljon Istenhez, újra közösségre kerüljön vele, újra emberivé váljék az élete, kibontakozzék, és életnek lehessen nevezni már ezt a néhány évet, évtizedet is, amit itt töltünk el, meg ami utána következik is. — Aki ezt az evangéliumot komolyan veszi, hittel befogadja, azt ez megváltoztatja. Abban élni kezd Jézus Krisztus, és az ilyen ember — akármennyire hihetetlen is, — szent, feddhetetlen és hibátlanként kerül a mindenható Isten elé.
Nem az ember lesz jobbá, hanem aki befogadja azt a Jézust, aki mindezt lehetővé tette, és hit által él benne Jézus. Ezt a Jézust látja az igazságos Isten, és Őreá való tekintettel azt mondja: Jézus igazságát, feddhetetlenségét, hibátlanságát neked tulajdonítom. Egészen másként éli le ezt a rövid földi életet az ilyen ember, és csak az ilyen ember juthat be a mennyországba. Ez az evangélium reménysége.
Aki tehát ezt az örömhírt, — evangélium ezt jelenti —, jó hírt hittel befogadja, és ennek megfelelően cselekszik, vagyis így nyitja meg magát ezek előtt az Istentől áradó életerők előtt, sőt személyesen Jézus Krisztus előtt, annak az életét Ő egészen átalakítja. Az ilyen ember egy határt lép át. János apostol így mondja: átmegy a halálból, az Isten nélküli létezésből, az életbe, az Istennel való közösségbe. És ezen a közösségen, ezen az igazi, teljes, örök életen az sem változtat semmit, amikor utolsót dobban a szívünk, és lefogják a szemünket, mert ez az élet akkor is megmarad. Ez az élet azonban egy személyhez van kötve. „Akié a Fiú — írja János —, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Aki visszautasítja ezt az evangéliumot, és Jézust, az marad a halálban, és egy örökkévalóságon át szenved amiatt, hogy ezt a nagy lehetőséget nem ragadta meg, hogy Jézus Krisztussal összekösse az életét. Ez a reménység evangéliuma.
És ez azért reménység evangéliuma, mert azt jelenti: megváltozhat alapjaiban az életünk. Nem kell lemondania senkinek sem magáról, és nincs olyan reménytelen „eset”, vagyis reménytelen helyzetbe süllyedt ember, akit ne tudna kiemelni onnan Isten szeretete, és ne tudna egészen újjáteremteni.
2. Mi az, ami ettől az evangéliumtól és bizonyosságtól el akar tántorítani minket?
Múlt vasárnap láttuk, hogy mi volt ez Kolosséban. Az alapbaj az volt, hogy jöttek a gyülekezetbe, akik azt mondták: nono, azért nem biztos, hogy minden igaz, amit az a Pál nektek Jézusról prédikált. És nem biztos, hogy elég az, amit Jézus Krisztus érettünk tett. Sok mindent tett Ő a mi megváltásunkért, de azért nekünk is kell valamit csinálnunk. Előbb én cselekedjem sok jót, aztán majd megérdemlem Istennek a kegyelmét. Előbb én tartsak be bizonyos előírásokat: ünnepeket, étrendet, vallásos szokásokat, és akkor majd megnyílik előttem a mennyország. Előbb én szerezzek meg bizonyos ismereteket, gnózist, és majd ezeknek a birtokában méltóvá leszek arra, hogy az Istennel közösségre jussak. Tehát kevés az, amit Jézus tett, kicsi az a Krisztus, aki minket megváltott, én is kellek, meg sok minden más, ki kell azt egészíteni.
Ez elbizonytalanította a kolosséi keresztyéneket. Most akkor mi a helyzet? Jézus is, meg én is kellünk ahhoz, hogy megszabaduljak, és üdvösségre jussak? Akkor milyen előírásokat kell betartanom? És honnan tudhatom meg, hogy már teljesítettem-e mindazt, amit nekem kell, ha ez is feltétele? És teljes lett a bizonytalanság. Éppen a reménységüket kezdték elveszíteni emiatt a sok tévtaní-tás, hazugság és féligazság miatt a kolosséi keresztyének. Nekik írja ezt Pál: ne higgyetek az ilyen elbizonytalanító, a Krisztustól eltántorító hazugságoknak, hanem maradjatok meg a hitben szilárdan és megingathatatlanul, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok.
Minket is nagyon sok minden el akar tántorítani attól, amit már eddig megismertünk Isten igaz igéjéből. Két éven keresztül igyekeztünk a Biblia legfontosabb igazságait a most konfirmáló testvérekkel is megismertetni. Többé-kevésbé megtanulták, többé-kevésbé hiszik. És pontosan ettől akar titeket eltántorítani az ősellenség, hogy nem egészen úgy van az... Nem mondja, hogy mindenestől hazugság a Biblia, csak ma már más időket élünk... Nem úgy kell azt érteni. És ő kezdi azt magyarázni, vagyis félremagyarázni Isten igaz beszédét, hogy abban, amiben már majdnem bizonyosak voltatok, egyre bizonytalanabbakká váljatok.
Az egész korszellem, az egész szellemi környezet, amiben élünk, ezt célozza, nehogy tántoríthatatlanokká váljunk a Krisztusban. Nehogy elhiggyük, hogy Ő az a biztos alap, akire, ha ráállunk, lehet rá építeni. Nem baj az, ha egy kicsit hisztek, de engedjetek a hitetlenségnek is. Mert a modern ember kérdéseket tesz fel. Megkérdezi Istent is: vagy-e te egyáltalán? Hogy igazat mondasz-e te? Ez a sikk, ha az eszem ítélőszéke elé állítom az igaz Istent, és az Ő igaz kijelentését. Akkor leszek jó fej a többiek előtt, ha nem merem vállalni azt, amit a szívem mélyén már kezdek hinni; ha szégyellem Krisztust, és az Ő evangéliumát. Hiszen ma nem sikk szorgalmasan tanulni, takarékosan élni és megelégedni azzal a ruházattal, amink van, s tisztelni az idősebbeket. Nem sikk tisztelettel és emberi módon beszélni a másik nemről és a másik nemmel. Nem sikk elégedettnek lenni azzal, amit Isten adott, sőt hálásnak lenni érte. Nem sikk csendesen áldozatot hozni másokért, és ebben boldognak lenni.
Egyáltalán nem korszerű az, ami az evangélium reménységéből következne, mint mindennapi magatartás. De tessék megmondani: mikor volt korszerű? Mózes idejében sem volt korszerű a Tízparancsolat szerint élni. Jézus idejében sem volt korszerű a Hegyi beszéd szerint élni. Minden korok felett áll az, ahova Isten a benne tántoríthatatlanul bízó hívőket fel akarja emelni. Éppen erre a szintre akar minket felemelni, és abból, amiben vagyunk, kiemelni a mi Urunk. Ez pedig egyfajta szembeszegülést jelent mindennel, ami tőle el akar szakítani.
Látom azt, hogy akik komolyan elindulnak a hit útján, azoknak meg kell tanulniuk hamar, mit jelent a hit harcát harcolni. Pál apostol használja ezt a kifejezést: Harcold meg a hitnek szép harcát. Élete végén, az utolsó levelében nagy hálával írja: a hitet megtartottam. Miért örül ennek? Azért, mert el akarták tőle venni állandóan, és ő nem adta. A Krisztusba vetett hitét, az Isten kijelentett igéjének igaznak tartását nem adta semmiért, és senkinek. Sem fenyegetéssel, sem ígérgetéssel nem lehetett elvenni tőle, és ezért derült ki az, hogy miközben igyekezett megtartani ezt a hitet tántoríthatatlanul, ez a hit megtartotta őt mindenféle krízisben, mindenféle izmusban. Azok jönnek és mennek, meg ennek a világnak a szellemi és politikai hatalmai is jönnek és mennek, Jézus Krisztus pedig áll és él, és uralkodik örökkön örökké.
Ő hív magához titeket, és Ő akar titeket beavatni ennek a világnak a végső nagy igazságaiba, s amit Ő mond, az biztos, hogy nem hazugság.
Sok minden el akar tántorítani tőle. Elbizonytalanít az, hogy több időt töltö-tök a tv előtt, mint értelmes könyvekkel a kezetekben. Elbizonytalaníthat az, hogy a haveroknak az Istentől elhúzó ereje jobban hat, vagy jobban engeditek hogy hasson, mint az Isten magához vonzó szeretete. Az Ő szeretete akkor is erősebb lesz, csak megbánja az ember utólag mindazt az időt, amit nem annak engedett.
Olyan kevés család van, ahol meghitt beszélgetésekben a valódi életkérdésekről is szó van őszintén, képmutatás nélkül, áldozatot hozva ezért. Nyilván azalatt nem lehet csinálni azt, amit az ember egyébként mindig tenne, de azalatt épülne a lélek, azalatt erősödne a család összetartó ereje. Ebben a miliőben formálódnánk mindnyájan olyanokká, hogy aztán amikor egyedül vagyunk valahol az élet harcaiban, akkor lesz állóképességünk, meg ellenálló képességünk. Kétségbeejtő, hogy mennyire reményvesztett ez a világ, és éppen a fiataloknak mennyire nincs stabilitásuk, állóképességük, és nincs ellenálló képességük azokkal az erőkkel szemben, amik el akarják vonni őket Jézus Krisztustól.
Sok minden van tehát, ami titeket is el akar tántorítani. Az apostol itt két jelzőt is használ, hogyan ragaszkodjunk Krisztushoz és az evangéliumhoz. Azt mondja: szilárdan és megingathatatlanul. Ebben a görög szóban: szilárdan, benne van, hogy alap. Megalapozottan. És aztán stabilan, megingathatatlanul. Megalapozottan. Mikor ezeket a pilléreket itt építeni kezdték, nem a fűre kezdték rakni a téglát, és nem arra építették a zsalut, hogy kibetonozzák, hanem gödröt ástak és alapoztak. Mert annak tartani kell, és akkor egy pillér nem ingó-bingó zöld fűszálhoz hasonlít, hanem megáll, lehet terhelni, és bírja.
Nos, Isten ilyen hívőkké akar titeket és mindnyájunkat formálni. Eljutni oda, hogy nincsen más fundámentum, amely vettetett, csak a Jézus Krisztus. De Őreá elkezd építeni az ember. Itt már a harmadik pontunknál vagyunk:
3. Mit tehetünk azért, hogy megálljunk tántoríthatatlanul, hogy legyen állóképességünk, és legyen ellenálló képességünk minden szellemi fertőzéssel szemben?
Egyáltalán felismerjük, mi az, ami táplálék, és mi az, ami méreg akár a tv-ben, akár a könyvben, akár baráti körben, akár a temérdek hatás között, ami naponta ér minket. Isten erre a világosságra akar elsegíteni, és arra az eltökéltségre, hogy: mérget pedig nem eszem! De a tőle kapott tiszta táplálékból minél többet kérek. Ez ad az embernek állóképességet és ellenálló képességet.
A fundámentumra építeni. Amit Jézus Krisztus értünk tett, amit itt Pál egyetlen mondatban ilyen zseniálisan összefoglalt, azt komolyan veszem és hiszem. És kiteszem magam sok olyan hatásnak, ami Istentől jön, ami bizonyos, hogy tiszta, hogy az megerősítsen engem.
Olyan sok minden akar eltántorítani titeket Krisztustól, meg mindnyájunkat, hogy naponta ellensúlyozni kell ezt. Tudatosan be kell rendezkedni arra, hogy ellensúlyozom, semlegesítem azt a sok mérget, amit akaratlanul is beszívok, (mint ahogy a levegővel is beszívunk sok mérget, meg a vízzel is megiszunk, s a tápanyagokkal megeszünk sokat.) Amennyire lehet, ellensúlyozom. Mivel? Isten igéjével. Ezért olvassa a hívő, aki meg akar állni ebben a harcban, a Szentírást. Ezért tanul meg egyszerűen és őszintén imádkozni. Ezért hívunk ide a gyülekezetbe is embereket. Ezért indul el most egy új ifjúsági bibliaóra, az ő kedvükért, az ő számukra, akik most konfirmálnak, hogy lehessen bármiről nyugodtan, a Biblia fényénél beszélgetni. Aki ellensúlyozni akarja mindazt, ami el akarja szakítani Krisztustól, az kaphasson ilyen erőket és hatásokat. Ezért keresik a hívő emberek a többi hívő közösségét, ahol összeadódik az a kicsi hit, amelyik külön-külön mindnyájunkban van. És ahol nagyobb erővel tudunk együtt imádkozni, és egymást is tudjuk erősíteni, bátorítani.
Magától senki nem maradhat meg a hitben. A hitet éppúgy táplálni kell, mint ahogy testileg táplálkozunk. Ha valaki tántoríthatatlanul meg akar maradni Krisztus mellett, és az evangélium reménységében erősödni akar, akkor annak ezeket a hatásokat és az ilyen közösségeket kell keresni.
Hadd kérdezzem meg a kedves testvérektől: mi hátrány származnék abból, ha minden vasárnap így együtt lennénk Isten igéjét hallgatni, és nemcsak a gyermekek konfirmációja alkalmából? Kiszámíthatatlan áldások következnének belőle. Tessék kipróbálni!
Erre a megváltozott új életre hívogat minket Isten: egy reménytvesztett világban élő reménységre, nem illúziókergetésre, hanem olyan reménységre, ami megalapozott, aminek alapja az, amit Ő tett értünk, és amit Ő ígér nekünk. S aki erre a fundámentumra rááll, az egy ilyen viharokban gazdag időben is megáll, nö-vekszik, másoknak is támasszá válik, és az teherhordó ember lesz. Mint olyan pillér, amit jól megalapoztak. S a végén mégis látja az ilyen ember: nem az én nagy elszántságom tartott meg engem, hanem az a Krisztus, aki előbb szeretett, mint ahogy egyáltalán hallottam róla, aki kiválasztott, elhívott, aki gondoskodott arról, hogy halljam az Ő evangéliumát, aki végigkísér a földi életen, s aki már most helyet készített a mennyei otthonban. Egyedül övé legyen ezért a dicsőség!
Ez a fajta tántoríthatatlanság életkérdés, testvérek, egyénileg is, mindannyiunk számára, de mint közösségnek, népnek, nemzetnek, emberiségnek is. Valamit kaptak a mi konfirmáló testvéreink ezekből a hatásokból eddig. Kérdés: kiteszik-e magukat a továbbiakban ennek, s kapnak-e segítséget otthonról ahhoz, hogy kitegyék magukat ilyen életet gazdagító hatásoknak? Ha nem, akkor majdnem rosszabb, hogy valamicskét hallottak, mint hogyha vaskos hitetlenség lenne bennük.
Miért? Egy képpel hadd fejezzem be. Bocsánat, ha egyszerű és hétköznapi ez a kép. A tojásnak két esetben vesszük igazán hasznát: ha friss, akkor meg lehet enni, vagy ha addig melengetik, míg új élet kel ki belőle. Ha csak egy ideig melegítik, aztán abbahagyják, akkor mi történik? Megzápul, s legfeljebb tüntetésen lehet dobálásra használni, más semmi haszna, értelme nincs. Ha csak egy kicsit melengetnek valakit az evangéliummal: elküldik konfirmálni, mondván: rosszat talán ott nem tanul, egy kicsit erkölcsösebb lesz remélhetőleg, s ezzel vé-ge, akkor félő: megzápul.
Azt szeretném kérni mindannyióktól és mindnyájatoktól: engedjétek, hogy az Isten szeretete, ami új életre tud mindannyiónkat teremteni, hadd melegítsen tovább is titeket, amíg mindenkinek új élete lesz, és ez az új élet megint újabb életek forrásává válhat, mert az a kis csibe előbb-utóbb felnő, és ő is tojást ad a világnak. Ugyanígy van a hívőknél is: aki valóban Krisztusban új életet kapott, azon keresztül ez átárad másokra is, és így lehetünk mindnyájan Isten kezében használható eszközök. Akkor már nemcsak a magunk üdvösségének örülünk, meg annak, hogy egy reménytelen világban élő reménységünk van a reménység evangéliumát befogadva, hanem abból áll az életünk, hogy szétoszthatjuk azt, amit mi is Istentől kapunk, vagy szétoszthatjuk magunkat is, és ez Isten dicsőségére és mások üdvösségére lesz.