Cseri Kálmán

A múltkor a teremtő Isten mutatkozott be és ilyen személyesen fogalmaztuk a gondolatokat: Ő teremtett engem, ezért fogadjam el magamat és a sorsomat az Ő kezéből. Valamire teremtett engem, küldetést készített, ezért szánjam oda magamat erre a küldetésre. És láttuk, hogyan győzi meg Isten az embert türelmesen minderről. Milyen fontos az Ő beszéde. Ahogyan Jeremiás tiltakozását is leszerelte és engedelmességre bírta őt. Amikor pedig valaki visszatekint az engedelmesen megtett útra, akkor azt mondja: mindent oly szépen készített Isten.
Ez volt a múltkori üzenete az igének. Ő teremtett, fogadjam el magamat és a sorsomat. Valamire teremtett, azt csináljam ez alatt a rövid élet alatt, amire teremtett, akkor leszek a helyemen és akkor leszek boldog. És minderről Isten az Ő beszédével győz meg és erősít menet közben is.
Ma a felolvasott igéből Istennek három tulajdonságát, jellemzőjét szeretném kiemelni. Először az derül ki ebből a részből, hogy Isten egészen más, mint minden és mindenki, akit, amit teremtett, és akit, amit mi el tudnánk képzelni. Ő egészen más. A második, amit megtudunk, hogy Isten szent és minket is meg akar szentelni. A harmadik, hogy Ő az atyák Istene, Ő örökké változatlanul ugyanaz.
1. Mit jelent, hogy Isten egészen más? Így kezdődött mai igénk: Mózes apósának a juhait legeltette, s egyszer feltűnt neki, hogy ég egy csipkebokor, de nem ég el. Ebből a csipkebokorból megszólította Isten őt. „Ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?”
Itt lép Mózes elé életében először maga Isten. Hogyan? Azt olvassuk, hogy az Úr angyala egy csipkebokor lángjából megszólította őt. Nem Isten van ott a tűzben. Őt nem lehet lokalizálni, helyhez kötni semmiféle módon. Az Isten Lélek — mondja Jézus —, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben imádják Őt. Az Úrnak az angyala van ott a tűzben, és ő szól. Isten maga láthatatlan, és nem látható semmilyen formában. Nem Ő a tűz, és nem ott rejtőzik a tűz közepében. Viszont az Úr küldöttje, angyala, annyira azonos a küldőjével, és olyan tökéletesen képviseli Őt, hogy sokszor a Biblia felváltva mondja egy-egy ilyen jelenetnél, hogy most az Úr angyala beszélt vagy az Úr beszélt azon keresztül vagy közvetlenül. Mindenesetre az Úr angyala van ott a tűz lángjában. Istent nem lehet oda a tűzbe elhelyezni.
Akkor mi az értelme az egésznek? Az, hogy valami olyat kell látnia Mózesnek, amit még nem látott, és ami elképzelhetetlen. Amire nincs példa ezen a világon, ami példátlan. Párhuzam nélküli, analógiátlan. Lángol egy száraz bokor ott a pusztában — az olykor előfordult, hogy több hónapi szárazság, aszály után valamitől tüzet fogott valami száraz, éghető anyag; de hogy ég, és mégsem ég el, ilyet még nem látott senki. Isten ezzel azt akarja Mózesnek és nekünk is szemléltetni, hogy Ő olyan, akihez fogható ezen a világon nincs. Isten hasonlíthatatlan, egészen egyedülálló, egészen más, mint minden és mindenki ezen a világon, akiket Ő teremtett.
Különbözik Egyiptom isteneitől. Ugye Mózes onnan jön. Ott találkozott ő nagyon színes vallásossággal. Különbözik az emberi fantáziák szüleményeitől. Nem lehet Őt senkihez és semmihez hasonlítani. Nem lehet megmagyarázni ezt a jelenséget sem, amiben Ő most mintegy önmagát, a maga lényegét példázza Mózes számára. Ég, de nem ég el. Otthagyja a bárányokat Mózes, és azt mondja: megnézem már ezt a nagy csodát. Ilyet még ember nem látott. Isten egészen más.
Ezt nekünk nagyon komolyan kell vennünk minden hosszas magyarázkodás nélkül is. Ő azért is egészen más, mert Ő ennek az egész világmindenségnek az alkotója, teremtője. Amit alkotott, az nem hasonlítható Őhozzá. Az asztal nem hasonlít az asztaloshoz, aki azt gyártotta. A bálványok emberszabásúak, hasonlítanak mihozzánk, hiszen a mi alkotásaink. Az élő Isten azonban elképzelhetetlen az ember számára.
Viszont Ő kezdeményezi mindig az emberrel való kapcsolatot. Nem Mózes indul el, hogy megtalálja Istent. Aki maga akarja megtalálni vagy kitalálni, az eljuthat valakihez, de az nem az élő Isten. Az élő Istent csak az önmagáról szóló kijelentéséből lehet megismerni. Viszont éppen ebben is egyedülálló, hogy kijelenti magát. (Mt 11,27)
A 135. zsoltárt azért javasoltam most, mert ott egészen az iróniáig élezi a zsoltáros ezt, hogy a pogányok bálványi ezüstből és aranyból vannak, de nem tudnak megszólalni. Csinálnak szájat a szobornak, de az nem tud beszélni. Gyártottak nagy lapátfüleket neki, de nem hallja a hozzá hangzó kiáltást. Az élő Isten viszont, noha nem látjuk Őt, és a kezünkkel nem foghatjuk meg, mint azt a szobrot, amit mi faragtunk, mégis hallja, és ezt megtapasztalhatja mindenki, mert válaszol a kiáltására. (És majd látni fogjuk a következő alkalommal, hogy Ő cselekvő Isten. Ez a fejezet tele van az Istenről szóló igei állítmányokkal, hogy mi mindent csinál Isten.)
Azoknak, akik ezt tapasztalják, nem az a kérdés, hogy van Isten, vagy nincs, hanem hogy mit akar Ő velem tenni, mit tett máris értem, hogy mire akar engem használni. Nem Isten léte a kérdés, hanem Isten jelenléte, hogy elég közel vagyok-e hozzá, megismertem-e Őt igazán, és azt teszem-e, amit Ő ajánl nekem.
Ez az Isten kilép a maga megismerhetetlenségéből és megszólítja az embert. Az ilyen egyszerű juhpásztort is, mint amilyen Mózes volt ott abban a helyzetben. Valóban úgy van, ahogy az egyik szép zsoltárunk mondja: Elémbe jött az én kegyelmes Istenem. S ha visszagondolunk arra, hogy mi volt annak idején a legelső igazi élményünk, tapasztalatunk Istenről, akkor azt hiszem, mindnyájan megegyezünk: Ő kezdeményezett valamit. Ő szólított meg valamilyen formában, Ő nyúlt bele az életünkbe, az Ő munkája nyomán történt velünk valami, amit addig senki nem tudott elérni. S lehet, hogy akkor még nem tudtuk, hogy ez Ő, csak csodálkoztunk a nagy csodán, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el. Aztán ahogy megismertük Őt, egyre inkább számítunk is most már arra, hogy úgy szólítson meg, és úgy nyúljon bele az életünkbe, ahogyan csak Ő tud, mert akkor ott történik valami.
Mivel Istenről csak azt tudhatjuk meg, amit Ő önmagáról kijelent, ezért kénytelenek vagyunk előlegezni neki a bizalmat. Nem tudjuk ellenőrizni, hogy igaz-e, amit mondott. Itt Ő várja is azoktól, akiknek eléjük megy, akikkel találkozik, hogy merjenek bízni benne. Kezdetben látatlanban kell elfogadnunk az Ő igéjét. Igaznak tartani azt, ami itt le van írva, meg amit erről hiteles magyarázatok mondanak.
Van egy kedves jó barátom, aki külföldi ösztöndíjat kapott. Volt egy telefonfülke a kollégiumuk közelében. Amikor először akart onnan este sötétben telefonálni, és kinyitotta a fülke ajtaját, kereste, van-e ott valahol villanykapcsoló, mert nyilván csináltak villanyt egy magában álló fülkében. Egyszer csak magától meggyulladt a villany. Látta ezt a jelenetet az egyik hívő tanára, és azt mondta: kedves barátom, az első lépést a hitben mindig sötétben kell megtenni, s utána világos lesz.
Ez így van Isten kijelentésével is. Az első reflexiónknak úgy kell elhangoznia, hogy nem ismerem még Őt. Talán most hallottam először. Sok mindent mondanak róla, ezt is, meg annak az ellenkezőjét is, de nincsenek még primér, elsődleges, közvetlen tapasztalataink. Azzal kezdődik a hit útja, hogy hitelt adok annak, amit Ő magáról mond. Annál is inkább, mert ilyen személyesen mondja, mint itt Mózesnek, hogy a nevén szólítja.
Aki hozzászokott ahhoz, hogy egyedül töltötte napjait ott a pusztában, nagyon meglepődhetett, amikor egyszer csak a nevét hallja kétszer egymás után. Ki van itt még rajta kívül, és ki ismeri őt? Isten ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy mindent tud Mózesről, és annak ellenére elfogadja és szereti őt. Azt hiszem, borzalmas lenne az, ha itt most egymásról mindent tudnánk. Isten így lát minket: az egész múltunkat, szennyesünket, szívünket, gondolatainkat, titkainkat, és mégis szeret és kész elfogadni. Ebből a megszólításból ez derül ki.
Nos, ez tehát az első, amit itt az ige mond. Isten egészen más, mint amilyennek elképzeljük, de hogy kicsoda Ő, azt tulajdon szavaiból tudhatjuk meg: Isten szól az emberhez. Hadd kérdezzem meg: értjük-e az Isten szavát? Keressük-e azt szenvedélyesen? Szól-e nekünk az ige, amikor olvassuk a Bibliát? Szólhat-e maga Isten egy-egy igehirdetésen keresztül, akárki mondja is azt? Van-e fülünk meghallani az Örökkévalót? Ezt gyakorlás közben tudja az ember elsajátítani. Minél buzgóbban keressük Őt magát a Bibliában, annál jobban meg fog nyílni és szólalni, és minél engedelmességre-készebb szívvel hallgatjuk Őt, annál jobban megismerjük.
2. A másik, amit megtudunk róla: Ő szent Isten. „Amikor az Úr látta, hogy Mózes odamegy megnézni, kiáltott neki a csipkebokorból: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor ezt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!”
Mi a véleménye Istennek Mózesről? Az, hogy Mózes szennyes. A saru leoldása mindig azt jelentette, hogy a legpiszkosabb ruhadarabomtól válok meg. Az koszolódott be a legjobban és a leghamarabb, az volt a legporosabb az emberen. Ez a magyarázata annak, ha valaki Isten elé járult, akkor a saruját le kellett vetni. Ami rajtad a legpiszkosabb, azt távol kell tartani, mert az ember bűne, szennye és az Isten tisztasága, szentsége nem találkozhat. Előbb az embernek meg kell tisztulnia, akkor találkozhat Urával.
Oldd le a sarudat! Ebben benne van az, hogy Isten minősítése szerint Mózes szennyes, Isten pedig szent. Sőt szent az a föld — mondja Mózesnek —, amelyen állasz. Mert Isten jelenléte megszenteli azt és azokat, akik a közelében vannak.
Mit jelent ez: szent? Maga a szó azt jelenti, hogy a világtól elkülönített. Nem profán használatra hozták létre azt, ami szent. Istenhez tartozó, az övé. A templomnak a szent edényeit csak istentiszteleti célokra lehetett használni. Azok el voltak különítve. Abban a szent edényben nem főztek ételt. Azokkal a késekkel, amikkel az áldozati állatokat feldarabolták, nem falatoztak az emberek, még a papok sem. Az erre volt elkülönítve, csak Isten céljaira volt szabad használni. Ezért volt szent.
Nos, Isten, mivel egészen más — az előbb láttuk, abból következik ez a gondolat —, ezért egészen elkülönül ettől a világtól. Ez a világ meg egészen elszakadt Istentől és lázad ellene. A kettőt nem lehet vegyíteni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten utálja ezt a világot, hiszen Jézus Nikodé-musnak azt mondta: Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)
Itt arról van szó, hogy a világias, vagyis az Isten nélküli gondolkozás nem keveredhet a szent gondolkozással, az Istent ismerő és neki engedelmes gondolkozással. Isten országa és ez a világ nem elegyíthető össze. Benne van Isten országa ebben a világban, de ez a világ nem szivároghat be az Isten országába. Mint ahogy benne van egy hajó a vízben, de az nagy baj, ha a víz is benne lesz a hajóban. Ahhoz már léket kellett kapnia. És sok ilyen léket kapott vallásos ember van, aki benne van ugyan valamelyest az Istennel való közösségben, úgyahogy ismeri Istent, de nem szent. Nem az Isten kizárólagos használatára adja magát, hanem megpróbál félig a világhoz is húzni, félig Istenhez is.
Itt mindjárt a bemutatkozásnál Isten erre hívja fel Mózesnek a figyelmét, hogy Ő szent, és akit Ő használni akar, azt is megszenteli. Vagyis: Önmagának elkülöníti, megtanítja másképpen gondolkozni. A megté-rés bibliai görög szava azt jelenti: a gondolkozása átalakul az embernek. Nem világias módon, hanem Isten szerint gondolkozik.
Jézus Pétert éppen emiatt dorgálta meg: „Nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint” — amikor azt mondta Jézusnak Cézárea Filippinél: Nem eshetik az meg veled, hogy megkínoznak, megfeszítenek és feltámadsz. Teljesen a világ szerint gondolkozott. Az ő nagy szíve, amelyik aggódott Jézusért, az szólalt meg, és nem a szent Istennek a tervébe igazította bele a gondolatait. Az tényleg szörnyű, de ha ez a szabadulás útja, akkor ennek így kell lennie. Nem, ő tiltakozott ellene. A világias gondolkozás mindig tiltakozik az ellen, amit Isten akar. Sokszor fel sem fogja, meg sem érti, annyira távol áll tőle és szemben áll vele.
Akiket azonban Isten használni akar, azokat megszenteli. Azok az Ő közelében egyre inkább megtanulnak Isten szerint gondolkozni, és egyre egyértelműbb lesz az életük, nem keveredik benne ez a kettő.
Sajnos ez a gondolat félreérthető, és sokan félre is értik, vagy szándékosan félremagyarázzák. Ez nem azt jelenti, hogy Isten, illetve az Ő népe, a hívő nép megveti azokat, akik nem Isten szerint gondolkoznak. Vagy hogy kivonul és gettóba zárja magát. Nem is azt jelenti, hogy fél ettől a világtól, és jaj, nem mer elegyedni vele. Azt jelenti, hogy mindig Isten jelenlétében akarnak maradni azok, akik szentek, és így tudja használni őket Isten azoknak a javára, megmentésére, akik még Istentől távol vannak. Mint ahogy egyik fuldokló a másikon nemigen tud segíteni. Ahhoz, hogy kimentsenek egy fuldoklót, többnyire a partról kell beugrania valakinek, aki nem fuldoklik, úszni tud és menteni is tud.
Nos, Isten éppen erre képzi ki az övéit, hogy „emberhalászok” legyenek. Miközben fuldokolnak és belefulladnak sokan a bűnbe, aközben legyenek olyanok, akik mentenek, de ehhez a parton kell állni. Ehhez biztos talajról kell beugrani a vízbe, és nem azért és úgy ugrik be a vízbe, hogy aztán őt kelljen kimenteni valakinek.
Ezért veszedelmes dolog, amikor valaki megpróbálja összeegyeztetni, vagyis összekeverni az Isten szerint való gondolkozást a világ szerint való gondolkozással. Ismerek sok ilyen embert. Szombaton elmegy a diszkóba, vasárnap elmegy istentiszteletre, s azt hiszi, ez így rendben van. Használhatatlan Isten számára minden ilyen ember. Számos példát tudnék mondani.
Egész héten a világ szerint csal, lop, hazudik; vasárnap nagyobb adományt tesz a perselybe. Teljes jóhiszeműséggel sokszor. Ezzel ez nincs kiegyenlítve, ezt nem lehet összekeverni. Időnként előveszi a Bibliáját vagy akár rendszeresen is bibliaolvasó ember, de ugyanúgy flörtöl, mint bárki más a világ fiai közül. Ha valaki ezt megkérdezi tőle, felháborodottan visszakérdez: már ennyit sem engedhetek meg magamnak? Erre csak azt lehet válaszolni: dehogynem. Mindent megengedhetsz magadnak, amíg te engeded meg magadnak, de addig nem vagy szent. Amikor minden attól függ, hogy Isten mit enged meg neked, és neked az öröm, hogy Ő mondja meg, mit csinálj és mit nem, akkor kezdődik el a megszentelődés. Akkor kezdesz elkülönülni a világtól, megszentelődni az Isten közelében, és utána áldássá lenni majd a világ számára és menteni a fuldoklókat. De ennek ez a feltétele. Az ördög minket ebbe a nagy keverésbe akar belevinni. Aki a hitben fejlődni akar, annak erre kell nagyon határozott nemet mondani először is, másodszor is… tizedszer is, és mindig újra.
Gondoljunk a Jakab levele első részének az utolsó versére: az igazi istentisztelet meglátogatni az árvákat és az özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Szeplő nélkül megtartani magát… Tehát ha benne vagyok is, belém ne férkőzzék. Isten megőrzi azokat, akik őhozzá ragaszkodnak.
János talán még keményebben fogalmaz: Fiacskáim, ne szeressétek e világot — már mint ezt a világias, Isten nélküli gondolkozást —, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Az nem szeretheti Istent. Itt: vagy-vagy van. Itt nem lehet keverni. (1Jn 2,15)
Ha valaki szeretne dinamikusan fejlődni a hitében, az Isten megismerésében, az önmaga odaszánásában, annak itt feltétlenül rendet kell teremteni. Még ma megkérdezni Istentől: Uram, mit keverek össze esetleg. Adj nekem világosságot ebben, és kész vagyok levetni a sarumat. Vagyis ami leginkább beszennyez, ami még a régiből való, ami onnan alulról való, azt elítélni és elhagyni. Adj ettől nekem szabadulást! És a felszabaduló helyre adjál fölülről való áldásokat. Hiszen minden jó adomány felülről való — ezt is olvastuk a napokban a Szentírásból.
Pál apostol erre érti azt, hogy mindnyájan fedetlen arccal szemléljük az Isten dicsőségét, és elváltozunk ugyanarra az ábrázatra dicsőségről-dicsőségre. Vagyis az Isten közelében az Ő szentségének a jelenlétében átalakul az ember, elváltozik. Áthatja az Isten szentsége, és egyre szentebb lesz. S el lehet jutni oda, hogy kizárólag Isten használhat. Ha Ő nem ad szót a számba, akkor nem szólalok meg, akkor sem, ha eszembe jut ez meg az. Ha Ő ad szót a számba, akkor is kimondom, ha amiatt kellemetlenségem lesz. Ő használhat. Ezek az emberek jelentenek nagyon sok áldást másoknak.
3. „Majd ezt mondta az Úr Mózesnek: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.”
Isten tehát az atyák Istene. Nem azt mondja: én vagyok a te Istened. Nem Mózessel kezdődik a világ és nem velünk kezdődik a világ, — ha nem vesszük rossz néven. Mi benne vagyunk egy nagy folytonosságban, egy nagy szent kontinuitásban. Voltak előttünk is hívők, és lesznek utánunk is. Ebben a hosszú láncban mi egy szem vagyunk. Minden láncszem nagyon fontos, mert a lánc erőssége a leggyöngébb láncszemtől függ. Nem mindegy, milyen megszentelt gyermekei vagyunk Istennek, de csak egy szem vagyunk a láncban, Isten pedig örök és változhatatlan. Ő az Ábrahámnak tett ígéretek egy részét éppen most készül beteljesíteni. Ennek a tervnek a valóra váltásában akarja használni Mózest. Ő erről még semmit nem tud, de láttuk a múltkor, hogy Istennek kész terve van mindannyiunk életére nézve. Nem muszáj aszerint élnünk, mehetünk fejjel a falnak, egész más irányba is, Ő nem kényszerít. De aki felismeri az Ő tervét és beleigazodik abba, az bontakozik ki igazán, és az marad harmónikus személyiség mindenféle viszontagság közepette is.
Isten itt Mózest éppen erre akarja felkészíteni. Ezért figyelmezteti arra, hogy neked hívő elődeid voltak. Isten megdicsőítette magát az ő életükben is, és még nem teljesedett be minden ígéret. Néhány ígéret Mózes szeme láttára fog beteljesedni. De ezeket a csodákat ugyanaz az Isten végzi el, akinek a csodájáról már hallhatott és fog hallani ezután is.
Azért van erre szükségünk, mert Isten ezzel int alázatra és ugyanakkor ezzel ad tartást az embernek. Olyan tartást, aminek a következtében viharálló lesz a hite. Nem ingó-bingó zöld fűszál, hanem mélyen gyö-kerező, masszív, viharálló élete lesz. Beletartozom egy nagy közösségbe, a hívők láthatatlan közösségébe, amelyiknek Ura és újjáteremtője a mindenható Isten. Legyek tehát alázatos, mert csak egy láncszem vagyok, de adjon ez nekem biztonságot és bátorságot, hogy ebben a láncban vagyok egy láncszem, aminek kezdeményezője és tökélyre vivője maga a mindenható Isten. Hívő embereknek ez nagyon sokat jelent.
És mit vált ez ki Mózesből? Itt jelenik meg először az életében az istenfélelem. „Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.” Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy fél Istentől valaki, hanem azt jelenti: féli az Istent, vagyis tiszteli. Úgy respektálja, ahogyan csak az Istent lehet és szabad. Azt, aki egészen más, azt, aki mindent tud róla, aki név szerint szólítja. Azt, aki az Ábrahámnak is Istene volt, meg a világnak a teremtő Istene. Azt, aki ezt a Mózest egészen át fogja formálni és sokaknak a javára használni fogja. Kezdi megismerni ezt az Istent, és ez a kezdeti, pici ismeret is — jelképesen így mondanám — térdre kényszeríti őt. Kezdi látni, milyen nagy az Isten, és milyen kicsi ő, és mégis milyen fontos ő ennek a nagy Istennek. Ez egyrészt megrendítő, másrészt megható. És a hívő embereknek ez a megrendülés és meghatottság ismétlődő élményük. Sokszor egy-egy csendesórában is átélhetjük, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én hozzá képest, és mégis milyen kimondhatatlan szeretettel szeret. Mennyire fontosnak tart.
Szüksége van a hívőnek arra, hogy megrendüljön emiatt, és megerősödjék az Isten nagyságának a tudatában, és tudjon meghatódni amiatt, hogy ennyire szeret engem, pedig ehhez semmi érdeke nem fűződik, ebből neki semmi haszna nincs. Egyedül nekem jó ez. De hát Ő éppen azt keresi: mi jó nekünk, embereknek. Ez jelenti azt, hogy szeret minket.
Egyébként ugyanez szólal meg a Mi Atyánk első mondatában is. Ez az Isten előtti nagy tisztelet, és az Istenbe vetett gyermeki bizalom együtt, amikor Jézus azt mondja: mi Atyánk — és tudjuk, hogy itt azt a szót használja, amit a kisgyerekek mondtak az apukának. Ennyire bizalmasan szólítja meg, de mindjárt utána teszi: aki a mennyekben vagy. „Apuci”, az nem jogosít fel semmilyen tiszteletlenségre. Tudom, hogy kit szólítok így: Te ugyanakkor a mindenség Ura is vagy. Ezzel a nagy alázattal és tisztelettel borulok eléd, de nem félek tő-led mégsem, mert nincs rá okom. Tudom, hogy te magad a szeretet vagy. Te szólítottál meg előbb engem. És ez a te megszólításod bizalmat váltott ki belőlem.
Isten egészen más, mint az istenek, amiket mi alkottunk magunknak. Ő az egyedül élő igaz, valóságos, személyes Isten. Ő kilép ebből az ismeretlenségből és megszólítja a kicsi embert, de a kicsi ember átéli, hogy Isten szent és minket is szentté akar tenni, vagyis magának elkülöníteni, átjárni, megtisztítani, hogy aztán használhasson. Amikor Ő bemutatkozik, akkor azt mondja: Ő az atyák Istene is. Egy nagy szent folyamatosságnak a tagjává, részévé válik az, aki Őbenne hisz. S átéli, hogy Ő nagyon nagy, én meg kicsi, és mégis nagyon szeret, fontos vagyok neki és szép feladatokat akar elvégeztetni velem.
Boldog ember az, aki engedi, hogy Isten megerősítse benne ezt a bizalmat, mert egészen másként fogja eltölteni a testben hátralevő időt.

Szeretném megkérdezni, hogy mi változott meg a testvérek életében az evangélizációs hét óta? Másképp telt-e az elmúlt hetünk, mint a korábbi hetek? Tudniillik a Biblia világosan tanítja, hogy Isten igéje hallgatásának a célja, hogy megváltozzék az életünk. És most újra ajándékba kaptunk Istentől egy hetet, amikor estéről-estére hallhattuk az Ő igéjét, és minden igehirdetés a szó szoros értelmében is útmutatás volt, mert erről volt szó egész héten. Mi változott meg ennek nyomán az életünkben?
Isten célja, hogy megváltoztassa, sőt újjá teremtse az életünket. Az Ő igéjének ma is ugyanolyan teremtő hatalma van, mint amikor a mindenségtörténet hajnalán azt mondta: legyen. És amit Ő akart, azt létrehozta. Nekünk Ő egészen új életet akar ajándékozni. Az igehirdetés, a Biblia-olvasás és igehallgatás célja, hogy megváltozzék az életünk. Az olvassa helyesen a Bibliát és hallgatja időről-időre az igehirdetést, aki engedi, hogy folyamatosan változtasson Isten minket. Ezzel az igénnyel, ezzel az alázatos kéréssel jövünk-e ide és vesszük kezünkbe a Bibliát, vagy pedig ha nem, ha elengedjük a hallott igéket a fülünk mellett, és annak a nyomán semmi nem változik az életünkben, Jézus azt mondja: ezek az igék fognak vádolni minket az ítélet napján.
Óriási lehetőség igét hallgatni, mert annak nyomán változhat az életünk, és óriási felelősség is, mert ha nem engedjük, hogy változzék, akkor ítéletté válik a számunkra.
Az igehallgatással pontosan úgy van, mint a gyümölcsfa ültetéssel. Gyümölcsfát azért ültetnek, hogy teremjen. Amikor elültetik, az a fontos, hogy meggyökerezzék, azután növekedni kezd, és egyszer csak gyümölcsök jelennek meg rajta. Pontosan úgy, ahogy olvastuk alapigénkben. Meggyö-kerezvén a Krisztusban és tovább növekedvén benne, hogy aztán megjelenjen rajta a gyümölcs.
Az evangélizációs héten az útról volt szó. A mai ige az úton való járásról beszél hozzánk. Hiszen utakat mindig azért építettek, mert azokon járni akartak az emberek. Jézus Krisztus mindent megtett azért, hogy újra vezessen út vissza az elveszített atyai házba. Ez a mai ige azt kérdezi tőlünk: járunk-e ezen az úton?
Mindkét most felolvasott ige erről szól. Szeretném ezeknek az üzenetét röviden kibontani és utána majd magunkra alkalmazni.
Így kezdődik mai igénk: „Éppen ezért, ahogyan vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”
Két szó kerül tehát egymás mellé: vettétek, járjatok. Ez a kettő mindig együtt szerepel a Bibliában és mindig ebben a sorrendben. „Amiképpen vettétek a Krisztus Jé-zust mint Urat, akképpen most már járjatok Őbenne.”
Mit jelent venni a Krisztus Jézust mint Urat? Más szóval így mondja a Biblia: „befogadni Jézust”. Mondhatjuk nyugodtan így: összeköltözni vele. Együtt élni vele. Mégpedig úgy, mint aki Úrként van jelen az életünkben. Egészen addig azt hitte az ember, hogy a maga ura, holott a gonosznak a játékszere volt, és amikor megnyitja magát az élő Krisztus előtt, és azt mondja: gyere, Uram Jézus, és mostantól kezdve te parancsolj, én pedig engedelmeskedni akarok, — akkor vette a Krisztus Jézust, mint Urat. Mindig mint Urat.
Pontosan az történik, amit az emmausi tanítványok történetében olvasunk, akik az első húsvét napján találkoztak a feltámadott Krisztussal. Ők mentek szomorúan hazafelé. Jézus lépett oda melléjük, Jézus kezdte el kérdezgetni őket, Jézus várta meg, hogy kiöntsék a szívük keserűségét neki, Jézus magyarázta a Bibliát nekik órákon keresztül. De amikor megérkeztek a kapujukhoz, akkor nekik kellett azt mondaniuk: maradj velünk, és kényszeríttették, hogy menjen be hozzájuk. Mert Jézus egyébként ment volna tovább. Amikor azonban tudomásul vették, hogy mint Úr lépett be hozzájuk, akkor fordul meg az életük. Akkor nyílik meg a szemük, akkor ismerik fel Őt, akkor változik meg minden. Akkor éri el a hatását bennük a hallott igehirdetés. De ehhez be kellett hívniuk, szinte kényszeríteniük, hogy menjen be hozzájuk.
Venni Jézus Krisztust mint Urat, azt jelenti: így befogadja valaki az életébe. Tudomásul veszi, hogyJézus parancsol, ő pedig engedelmeskedni akar, és attól kezdve Jézus jelenlétében él.
Tehát Jézust befogadni nemcsak azt jelenti: végighallgatom őt, vagy időnként meghallgatom a róla szóló beszédet. Nemcsak azt jelenti: egyetért valaki ővele. Még csak nem is azt, hogy lelkesedik érte. Ezek az emmausiak is azt mondták: gerjedezett a szívük, miközben hallgatták, de maradtak ugyanolyan búval béleltek és reménytelenek. Semmi nem változott. Akkor változott meg minden, amikor befogadták az otthonukba, tudomásul vették, hogy Jézus mint Úr lép eléjük, ők pedig tették azt, amire indította őket.
Itt fordult meg az életük. Ettől kezdve szoros szeretetközösség alakul ki a Jézusban hívő és az ő Ura között. Állandóan Krisztus jelenlétében él, nem akar olyat tenni, amivel őt megszomorítja, de mindent kész megtenni, amit az ő Ura mond neki. Folyamatos párbeszéd alakul ki a hívő és Krisztus között — ahogy Pál apostol írja: megtanul szüntelen imádkozni.
Hadd kérdezzem most ilyen egyszerűen és nyersen: te vetted-e már Jézus Krisztust, mint Urat? Ez az együttélés és a neki való folyamatos engedelmeskedés valóság-e az életedben? Ezt nem szabad összetéveszteni semmi mással. Ez egészen pontosan érzékelhető, tetten érhető esemény. Mert ha ez megtörtént, akkor ez úgy folytatódik, ahogy igénk: „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust mint Urat, akképpen járjatok Őbenne.”
Aki tudniillik vette a Krisztus Jézust mint Urat, annak egészen megváltozik az élete. Minden megváltozik benne. Ugyanúgy, mint ha valaki megnősül vagy férjhez megy, sok minden megváltozik. Nagyon furcsa lenne, ha az esküvő után, noha egy fedél alatt lakik két ember, mégis, továbbra is egymástól teljesen független életet élnének. Hazamegy az ifjú férj, nem szól egy szót sem a feleségéhez. Miért szólna hozzá? Mit kell megbeszélni vele? S kit érdekel, hogy ő mit szól hozzá? Éli a maga életét: külön étkezik, külön alszik, külön csinál magának programot estére, külön kasszája van — hiszen eddig is így volt, ezután miért ne lenne így?
Sok, magát hívőnek tartó ember így él lelkileg. Nem tagadja ő meg Jézust. Tisztelettel beszél róla, de miért kellene a dolgait Ővele megosztani? Miért kellene tőle megkérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Miért kellene szüntelen imádkozni? Hát az nem is lehet egészséges dolog. El sem tudja képzelni, hogy milyen az. Gyakorlatilag függetlenül éli a maga életét, Jézus nélkül. Vallásosan is lehet így élni.
Aki vette a Krisztus Jézust, mint Urat, az nem a maga életét éli utána már, hanem abban Jézus kezdi élni a maga életét. Éppen ezért az ilyen emberen addig rá nem jellemző tulajdonságok is megjelennek. Egé-szen más lesz a gondolkozása. Átalakul a jelleme, teljesen új értékrend alakul ki az életében lassan. Megváltozik a beszéde, a szokásai. Ez olyan együttélés, ahol az, akit hittel befogadott, (pontosabban így kellene mondani, hogy aki őt elfogadta) az a Jézus szabja meg a rendet.
És még az emberi együttélésben is úgy van, ha igazán szeretik egymást, akkor azt a ruhát hordja, ami a másiknak nagyon tetszik. Akkor vállalja a társát, a párját mindenki előtt.
Rossz emlék maradt a számomra, amikor egy ismerősöm az esküvője után a jegygyűrűjét hol lehúzta és zsebre rakta, hol feltette. Megkérdeztem: mi ez a cirkusz? Hát, nem mindenkinek kell azt tudnia, nem kell kiderülni, hogy éppen az a felesége. — Hát hogyne kellene kiderülnie! Ha szereted, legszívesebben mindenkinek elhíresztelnéd, hogy ezt a kis aranyost vettem feleségül és mostantól kezdve összetartozunk.
Ezt a cirkuszt játsszák el sokan vallásos emberek: hol vállalja Jézust, hol nem vállalja. Egy kegyes hangulatú bibliaórán vállalja, — amikor esetleg megmosolyognák miatta a munkahelyén: nem vállalja. Vagy összeköltöztek és együtt él az ő Megváltójával, és az a Krisztus, aki nem szégyellt minket Isten előtt vállalni — és azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy nem szé-gyellt testvéreinek tartani —, azt mi szégyelljük mások előtt? Vállalom és megvallom, amit addig nem tettem. De mióta együtt élünk, mivelhogy befogadtam a Krisztus Jézust, az Urat, és vele járok, nem is tagadhatnám le, de nem is akarom letagadni. Sőt, ellelkendezem másoknak is, hogy mennyire megváltozott az életem azóta kívánok neked is ilyen boldog életet.
Ez a kettő tehát együtt szerepel a Bibliában, más-más megfogalmazásban: vettétek, járjatok. És mindig ez a sorrend. Előbb elénk jön a mi Urunk, felkínálja nekünk mindazt, amit visszaszerzett az Ő kereszthalálával és feltámadásával, sőt önmagát felkínálja, hogy vele járhatunk. Mivel azonban Ő ezt lehetővé tette, élni kell ezzel a lehetőséggel és járni ővele.
Jó lenne, ha megvizsgálnánk a mai nap folyamán, hogy elmondhatjuk-e: igen, én vettem a Krisztus Jézust, mint Urat. Volt olyan az életemben, mint az emmausi tanítványokéban, mikor azt mondtam: maradj velünk. Én mostantól kezdve veled akarok élni. Te parancsolsz, én pedig engedelmeskedem. És ha ez nem történt meg, ez pótolható. Utána következik az: járjatok Őbenne.
Egyszer egy konferencián valaki, amikor csak lehetett, mindig emlegette, hogy ő így megtért, meg úgy megtért, de nem nagyon látszott ez meg a viselkedésén. Egy kedves, szelíd, idősebb hívő megkérdezte: miből tértél meg, testvér? Erre megsértődött: mit gondolnak róla?
Aki nem tudja megmondani, miből tért meg, és kihez tért meg, az biztos, hogy nem tért meg. Ezt mondani könnyű, de miből tértem meg? A tékozló fiú meg tudta mondani: a disznói közül, az éhhalál széléről, az idegenségből, a magányból, a biztos halálból tért haza az atyai házba. És ezt ugyanilyen konkrétan meg tudják mondani azok, akik valóban megtértek. Akik vették a Krisztus Jézust, mint Urat. Ha viszont vettük — mondja itt az ige —, akkor járjunk is Őbenne.
Ugyanezt hangsúlyozza Pál abban a másik mondatban, amit a Galatákhoz írt levélből olvastunk. Egy hosszú felsorolás végén, mintegy summaként írja ezt: „Ha a Lélek által élünk, akkor Lélek szerint is járjunk.”
Mit jelent ez: „a Lélek által élünk”? Azt jelenti, hogy eddig nem éltünk, vagyis halottak voltunk. A Biblia világos tanítása, hogy az ember Isten számára úgy, ahogy megszületik: halott, mert teljesen úgy viselkedik, mint egy hulla. Nem érti, amit Isten mond neki, nem teszi, amit Isten kér tőle. Képtelen is rá, teljesen tehetetlen. Amikor azonban ez a találkozás megtörténik Jé-zussal, amiről az előbb volt szó, amikor valaki az élő Jézus Krisztust behívja az életébe és elkezd neki engedelmeskedni, kapja az Ő Szentlelkét, és új életre támad. (Ef 2,1)
Az Efézusi levélben írja ezt az apostol: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok a ti bűneitek és vétkeitek miatt, melyekben jártatok ennek a világnak a folyása szerint.” Mindnyájan ilyenek vagyunk, amíg Isten az Ő Szentlelkével újjá nem teremt. Ha viszont a Lélek által már élünk — írja az apostol —, akkor a Lélek szerint is járjunk. Kaptuk Isten Szentlelkét, aki megelevenített — mégpedig elvehetetlen életet adott, olyan életet, ami túléli a biológiai halálunkat is —, akkor engedjünk a bennünk lakó Szentléleknek, akit most már kaptunk. És amire indít, azt tegyük meg. A Lélek szerint járjunk.
Mert minél inkább engedünk neki, annál gazdagabban kapjuk Őt. Minél több mindent továbbadunk másoknak abból, amit Istentől kaptunk, annál többet kapunk tőle, annál nagyobb lelki gazdagságra jut el valaki.
Amikor Jézus a programját bejelentette, ebbe a rövid mondatba foglalta össze jövetelének a célját: azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek. Ha Lélek által élünk, Jézus először életre támaszt, és azután elkezd használni. Él bennünk. — Valaki így mondta: az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned. Erről van itt szó. Ha Lélek által élünk, mert az Ő halálával visszaszerezte nekünk az örök életet, élni akar bennünk. Egészen valóságosan. Ő ad gondolatokat, Ő indít elhatározásokra, Ő nyitja ki a szemünket, hogy észrevegyük, kinek a szükségén kell segítenünk, Ő nyitja ki a fülünket és egyszerre érteni kezdjük a Bibliát. És egy ilyen ember, aki már él a szó ilyen értelmében, sokkal többet visz haza egy igehirdetésből, még akkor is, ha az egy kicsit üresebb, vagy szürkébb volt. Van füle a hallásra, van szeme a látásra, érzékeli a láthatatlanokat is, mert van hite. Megváltozott az élete.
Nos, ha Isten ezt lehetővé tette, akkor most már tessék ebben gyakorolni magatokat — azt mondja itt Pál apostol. Mert minél inkább gyakoroljuk magunkat, annál használhatóbbak leszünk Isten kezében és annál többek számára tesz minket áldássá.
Itt értjük meg azt, amit sokan félre szoktak magyarázni, hogy mit tanít a Szentírás a cselekedetek jelentőségéről. A Biblia arról szól, hogy előbb mindig Isten cselekszik. Már csak azért is Ő cselekedett először, mert mindenekelőtt megteremtette ezt a gyönyörű világot. Megalkotott minket. Előkészítette a váltságot. „Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” — Ezt mind, mind Ő készítette el, ezért mi semmit nem tettünk, és nem is tehetünk. Egyet tehetünk, hogy amikor ezt felkínálja, akkor hittel és csodálkozva elfogadjuk. Köszönöm, Uram, pontosan erre van szükségem.
Tehát előbb mindig Ő cselekszik. Ha viszont ezt az Ő nagy művét elvégezhette bennünk is, akkor következnek a mi cselekedeteink, mint a hálaadásnak a gyümölcsei. Ő ültette a fát, Ő ad neki növekedést, de akkor teremjen az a fa. Ő adott nekünk új életet, váltságot, örök életet, üdvösséget, s a Heidelbergi Káté azt mondja: lehetetlen, hogy akik igaz hit által a Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék. És ez valóban így van! Ha valaki csakugyan beoltatott, akkor az termi a Jézusra jellemző gyümölcsöket.
Itt olvastunk egy hosszú listát arról, hogy milyen gyümölcsöket termünk mi magunktól: paráznaság, veszekedés, részegeskedés, tisztátalanság, házasságtörés, gyűlölködés, gyilkosságok stb. Ez az, ami tőlünk telik. Amikor azonban új életre támaszt Krisztus valakit, vagyis elkezd élni valakiben, akkor egészen más gyümölcsök, vagyis cselekedetek jelennek meg az életén, amiket jellemez a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, jóság, hűség, szelídség és mértékletesség.
Nos, ezek azok, amiket időnként számon kér rajtunk a mi Urunk. Nem az jellemző rá, hogy számon kér. Az jellemző, hogy ad és kínál. De aki tőle már kapott, annak tudnia kell, hogy azért kapta, hogy másoknak továbbadja. Azért változtatta újjá az ő életét, hogy új életben járjon itt. Neki is az a jó, mert szakadatlan növekedés, fejlődés, gyarapodás mutatja: él. Vannak életjelek hitéletében.
A mai igének a kérdése hozzánk éppen ez: vannak-e ilyen életjeleink? Ha vettétek a Krisztust, járjatok Őbenne. Ha a Lélek által éltek, akkor a Lélek szerint is járjatok. Vannak-e ilyen életjelek?
Még mindig a magunk indulatossága jellemez-e minket, ami átüt néha a szavainkon is, az arcrándulásunkban, a mozdulatainkban megjelenik, vagy pedig egyre inkább az az indulat van bennünk, ami volt a Krisztus Jézusban? Nem mi szelídülünk meg, hanem élni kezd bennünk a szelíd Krisztus. Egyre gyakrabban látjuk magunk is csodálkozva, hogyan tud Ő minket használni, és az Ő szelídsége ütközik ki bennünk. Egy pukkancs ember alázatos és szelíd lesz, ha jár a Krisztusban, és engedi, hogy az Ő természete elhatalmasodjék benne.
Így változik-e meg a beszédünk. Olyan sok feleslegeset mondunk, olyan sok bántót. Ítélkezést, rágalmazást, olyan sok szennyes beszéd jön ki a szánkon. Egyszerre kezd megváltozni. Ezek lekopnak, és lesz helyette vigasztalás, simogatás, a másik megdicsérése. Háta mögött is valami jót mondunk róla. Megtanulunk imádkozni érte, ami addig nem volt. Valami egészen új, ami Jé-zusra jellemző.
Így kezd gondoskodni a családja tagjairól az újjászületett ember. Addig is nagyjából gondjukat viselte, de egyszerre nyilvánvaló lesz, hogy mi mindent nem adott meg nekik, amit pedig tőle kell megkapniuk. A piciktől az öregekig mindenkinek. Egyszerre nem esik nehezére, hanem szívesen teszi. — Ez mind új az újjászületett embernek magának is, meg a környezetnek is. A rendetlenből rendszerető lesz, a megbízhatatlanból pontos és megbízható. Válaszolni fog a levelekre, és megtartja az ígéreteit. És az, akit soha nem láttak ugyan részegen, de esténként újra és újra vissza kellett térnie ahhoz a bizonyos kis szekrényhez, és onnan csak néhány kortyocskát újra és újra utána kellett töltenie, és maga sem vette komolyan, hogy függ és tehetetlen, egyszer csak szabad lesz, mert ő már együtt él Jézussal, és komolyan veszi azt, amit énekeltünk: Igaz utadra taníts, hogy véled együtt járhassak. És Jézus nem megy el véle együtt az italos szekrényhez. Ő viszont Jézus nélkül nem akar menni. Ez így történik a gyakorlatban.
Meg amikor valakinek újra és újra ki kell mennie csipegetni a kamrába és függő lesz és tehetetlen, egyszer csak szabad. És így sorolhatnánk tovább. Nem kell megállnia többé az újságárus előtt és néznie a pornóké-peket, és nem kell megvennie ilyen lapokat, — mert ő már szabad. Mást néz és mást olvas helyette. Ez is mindig fontos, hogy valami mást… Összehasonlíthatatlanul jobbat és értékesebbet ad a kezünkbe, a szívünkbe, a gondolatainkba. És mivel az ilyen ember Jé-zussal van tele, ezért az kell neki, amit Jé-zus kínál. Egyre pontosabban tudja, hogy mi az, ami neki utálatos, és azt nem akarja tenni, és erőt is kap hozzá, hogy ne tegye azt.
Aki addig többnyire kibújt a döntések elől és áthárította másokra, utána pedig megkritizálta őket, hogy rosszul döntöttek, az hivatása magaslatára kerül és szembenéz a nehéz döntésekkel és tud mondani egyértelmű igent vagy egyértelmű nemet, vállalva annak a következményeit is. Minden megváltozik annak az életében, aki vette a Krisztus Jézust, az Urat.
Testvérek, ne érjétek be valami langyos vallásossággal, ami hasonlít ehhez, csak éppen ennek az ereje és az öröme hiányzik belőle, ami gyatra utánzat, de nem az igazi.
Egyszer ott az emmausi kapu előtt mondjuk ki mindnyájan: maradj velem, én pedig veled akarok maradni életemben, halálomban, halálom után és te legyél az Úr. És akkor új szakasz kezdődik el, újfajta gyümölcsöket terem az ilyen ember.
Egyébként pedig, ha nem jár ezen az úton a hívő, akkor áll. Az ilyen úton állók valóban útonállók lesznek, és akadályaivá válnak annak, hogy mások kövessék Jézust. Mert az ő képmutató, erőtlen életüket látva inkább riasztanak Jézustól, mint vonzanának az Ő követésére. Nagy a felelősségünk és nagyok a lehetőségeink is.
Lücbekben van egy Krisztus-szobor, amelyik alá valaki felírt egy híressé vált né-hány sort, aminek azt a címet adta: Jézus panasza. Így hangzik ez:

Ti Mesternek hívtok,— és nem kérdeztek engem.
Útnak neveztek, — és nem jártok rajtam.
Világosságnak hívtok,— és nem néztek rám.
Életnek neveztek, — és nem kerestek engem.
Bölcsnek hívtok — és nem követtek engem.
Hatalmasnak neveztek — és nem kértek engem.
Irgalmasnak hívtok — és nem bíztok bennem.
Igazságosnak neveztek, és nem féltek tőlem.
… Ha egyszer örökre elvesztek — ne okoljatok engem!

Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne. Ha a Lélek által élünk, a Lélek szerint is járjunk. Gondoljunk a néhány héttel ezelőtt tanulmányozott igénkre. Jézus mondja: „Nem mindenki megy be a mennyek orszá-gába, aki azt mondja nekem: Uram; csak aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Jó lenne, ha ma világossá válna előttünk, hogy most éppen miben kell változtunk, és ettől kezdve természetes lenne az, hogy mindig készek vagyunk változni és változtatni, ha Isten kegyelmesen beleszól az életünkbe.

Isten kegyelmet segítségül kérve, egy új sorozatot kezdünk ma, aminek azt a címet lehetne adni: Ki a mi Istenünk? Kicsoda Isten?
Miért fontos nekünk ezt tudnunk? Azért, mert egyre több badarságot, sőt az Ő kijelentésével ellentétes ostobaságokat és tévedéseket híresztelnek róla. Aztán azért is fontos, mert minél jobban megismerjük Őt, annál jobban fogunk bízni benne. Azért is fontos, mert Jézus az istenismeretnek egy mélyebb értelmére is felhívta a figyelmünket, amikor főpapi imájában ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Istent megismerni többet jelent annál, minthogy sok mindent tudunk róla. Őt megismerni — ebben a jézusi értelemben — azt jelenti: együtt élni vele. Azt jelenti: fenntartás nélkül kiszolgáltatni magunkat neki, és az Ő szüntelen jelenlétében, az Ő szüntelen rendelkezésére állni. Itt lényegesen többről van szó, minthogy új információkat kapunk Istenről, vagy az eddigieket próbáljuk rendszerezni. Remélem, hogy új információkat is kapunk, pontosabban új kijelentéssel is meg fog ajándékozni minket, és megismerhetjük az értelmünkkel is az eddiginél jobban, és jobban fogunk bízni benne. Hiszem azt, hogy ha figyelmesen hallgatjuk és cselekesszük az Ő igéjét, akkor erre a vele való állandó együttlétre segít el minket, ez mélyül el, és ez fog meggazdagítani bennünket.
Ma Istennek egyetlen tulajdonságára szeretnék rámutatni, aminek azonban gyakorlati konzekvenciái lesznek majd, arra, hogy Ő teremtő Isten. Ebből a felolvasott igéből három részletet szeretnék ma hangsúlyozni.
l. Az első, amit Isten Jeremiás prófétának így mond: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ebben nemcsak az van, hogy előbb ismerte Jeremiást, mint ahogy megfogant, hanem az is, hogy Ő alkotta meg az anyaméhben. Isten azt állítja magáról, hogy Jeremiás prófétát Ő alkotta meg az anyaméhben. A Biblia több más helyen utal arra, hogy ez mindnyájunkra érvényes. Isten alkotott meg bennünket.
A hívőknek fontos hitvallásuk volt ez, mert erre sok minden épült. Hadd olvassam fel a zsoltárosnak a hitvallását, amikor részletezi ezt a 139. zsoltár 13. és következő verseiben: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Milyen drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!”
Fontos felismerés ez: Istenem, én nem véletlenül lettem, és nem véletlen az, hogy ilyen vagyok, amilyen, hanem te alkottál meg engem, és te formáltál ilyenné, te az én legbensőbb, legtitkosabb dolgaimat is tudod. (Valami miatt a vesénket tekintették az ókorban a legbelsőbb szervnek, a legelrejtettebbnek. A veséjébe lát — szoktuk mondani. Ez azt jelenti, hogy mindent tud róla, a titkok titkát is.)
Nos, azt mondja: te alkottad még a veséimet is. Nem véletlen, hogy erős csontú vagy törékenyebb alkatú vagyok. Ezt te láttad jónak így, te terveztél meg egyenként, külön-külön mindnyájunkat. Istennél nincs sorozatgyártás. Még az egypetéjű ikrek sem azonosak minden tekintetben. Ők is külön egyéniségek, mert az Isten fantáziájának a gazdagsága végtelen. Fel sem tudjuk fogni, mi az: végtelen. Ő egyenként, nagy szeretettel és gondossággal megalkotott minket. Ezt a felismerést csak Istent-dicsőítő imádattal lehet folytatni, ahogy a zsoltáros: Óh, Isten, mily nagy is vagy te, és csodálom a te nagyságodat!
Ha ez így van, hogy Isten alkotott minket, és Ő nemcsak a nagy világnak a megteremtője, hanem az én teremtő Istenem is, mi következik ebből? Sok minden, de ma egyet szeretnék kiemelni: akkor fogadjam el magamat tőle ilyennek, amilyen vagyok. Ha Ő jónak látta, hogy férfi legyek vagy nő, ha Ő döntötte el, mikor jöjjek a világra, ha életem ideje a kezében van, és Ő határozott arról, hogy mikor lépjek ki ebből a földi életből, akkor fogadjam el magamat ilyennek, amilyen vagyok. Ne tiltakozzam se a nemem ellen, se a méreteim ellen, se a tulajdonságaim ellen. Ő látta jónak, hogy ilyen legyek.
Először magamon tapasztaltam, azóta többeken, másokon, hogy amikor valaki ezt felismeri, és elfogadja magát Istentől, ezt nagy felszabaduláshoz vezet. Sok felesleges kisebbségi érzéstől, gátlásosságtól megőrzi, de megőrzi a nagyképűségtől is, a beképzelt gőgtől is. Mert ami erénye, értéke van, az nem az ő érdeme. Azt is úgy alkotta belé az ő Teremtője — majd látni fogjuk, hogy mire. Ami meg hiányzik belőlünk, az azért van, hogy alázatban tartson, hogy lássuk: rászorulunk egymásra. Amihez végképp nem értek, azt a másik játszva csinálja. Ne irigyeljem miatta, hanem örüljek, hogy kiegészíthetik az emberek egymást, segíthetünk egymásnak. Mindnyájunknak adott valami értéket, és mindnyájunkból hiányzik valami. Áldjuk Isten, az értékeinkért és használjuk az Ő dicsőségére és egymás javára, és fogadjuk el hiányosságainkat! Vannak olyanok, amiket pó-tolni lehet és kell szorgalommal, munkával, de vannak képességek, amiket nem tudunk megszerezni. Isten jónak látta, hogy az hiányozzék belőlünk. Miért kell emiatt keseregni, vagy miért kell irigykedve nézni arra, akinek az megvan?
Aki önmagát elfogadja Istentől mint Isten alkotását, az tőle tudja elfogadni a sorsát is. Az sem véletlen, hogy úgy alakul, hanem Ő alakítja a mi sorsunkat.
Jób rettenetes szenvedései közepette is ezt mondja Istennek: „Jól tudom, hogy a te kezeid formáltak engem és készítettek engem egészen, és most mégis megrontasz engem?! Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél, és most ismét porrá tennél? Nem úgy öntöttél-e engem, mint a tejet, és mint a sajtot, megoltottál engem? Bőrrel és hússal ruháztál fel, csontokkal és inakkal fedeztél be. Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.” (Jób 10,8-12)
Jób itt nemcsak Isten alkotásának tudja magát, hanem Isten tulajdonának is. Azt mondja: te alkottál engem. Magadnak alkottál, akkor most eltaposol? Ha azt tenné is, tudomásul veszi, mert a könyve elején azt mondja: ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? A próbát, a veszteséget is Istentől fogadja el. A mindenkori sorsát Istentől fogadja el. Ez azért megy könnyebben, mert előzőleg önmagát Istentől fogadta el: te alkottál engem, tudod, hogy miért éppen ilyennek, és te alakítod a sorsomat is, és egyedül te tudod, hogy mikor, miért, mit cselekszel velem. Ő itt ebben a helyzetben egyáltalán nem érti, hogy most miért jött ez a sok szörnyű próba, de úgy beszél Istennel, úgy kesereg neki, mint alkotójával. És aki tőle fogadja el a sorsát, az bizalommal várja tőle a sorsának jobbra fordulását is.
Ez tehát az első, amit Isten állít önmagáról, nem mi ruházzuk fel ezzel a tulajdonsággal: Ő alkotott minket. Jeremiásnak konkréten így mondja: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ő a mi alkotónk, fogadjukel önmagunkat tőle, és könnyebb lesz a sorsunkat is elfogadni. (Ez nem azt jelenti, amivel olykor vádolják a hívőket: persze, mert mindenbe bele kell törődni. „Tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is” , mondja Tiborc az öreg szolga Bánknak. Nem erről van szó, nem tehetetlen beletörődés. Ennél sokkal több, hogy elfogadok valamit Istentől, és tudom, hogy Ő mindent a javamra fog fordítani. Akkor is, ha most nem tudom elképzelni, hogy ezt a rosszat hogyan fordítja a javamra).
2. Isten határozott: valami céllal alkotott mindnyájunkat. Nemcsak úgy gondolt egyet: legyen egy ilyen is. Ő úgy alkotott, hogy arra a feladatra, amit nekem szánt, alkalmas legyek. Mert mindenkinek Ő szánt valami feladatot.
Hogy folytatódik a mondat? „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek. Prófétának rendeltelek a népek közé.” Itt a mindenható Isten beszél, aki alkot a semmiből életet, és aki rendelkezik. Ugy rendelkezett Jeremiással, mielőtt még megszületett volna, hogy próféta legyen. Vagyis Istennek kész van a komplett terve ennek az embriónak a részére, aztán majd ha megszületik és felcseperedik, akkor ő is megtudja, mi Isten terve vele, és ha megvalósulhat ez a szép terv, akkor bontakozik ki igazán Jeremiás meg mindannyiunk élete, mert akkor válunk azokká, akiknek az Isten megtervezett. Felette nagy titok ez, de Istennek ennyire gondja van ránk személy szerint, hogy külön-külön így törődik az övéivel.
Ennyire igaz az, amit a sokszor idézett Ézsaiás 43-ban mond Isten: „Ne félj, Já-kób, akit én alkottam, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy. Mikor vízen mégy át, veled vagyok, a tűzben is megőrizlek, mert becses vagy az én szemeimben és én szeretlek téged.” Isten szereti az ő alkotásait. Még akkor is, ha sokszor eltorzulunk az engedetlenségeink miatt. Neki mindenképpen valami szép terve van velünk. „Mielőtt megszülettél, megszenteltelek — ez azt jelenti, kiválasztottalak magamnak, mondja Isten —, és prófétának rendeltelek a népek közé.” Örök isteni terv készült Jeremiás életére nézve akkor, amikor Jeremiás még a világra sem jött. Azt sem tudták, kisfiú lesz vagy kislány, de Istennek már készen volt a terve ennek a férfinak a számára, és elhatározta, mit végez el általa.
Ézsaiás próféta ugyanúgy vall: „És most így szól az Úr, aki engem anyám méhétől szolgájává alkotott, hogy Jákóbot Őhozzá megtérítsem.” Egész más időben élt Ézsaiás, egész más gondolkozású ember volt, és ő is ezt éli át: így szól az Úr, aki engem anyám méhétől prófétává alkotott, hogy az Ő népét őhozzá megtérítsem. Örök isteni terv. (Ézs 49,5)
Ha most átugrunk az Újszövetségbe, és annak egy markáns alakjára vetjük a tekintetünket, őnála is pontosan ezt látjuk. Pál apostol gyűlölettől fújtatva indul egy nagy keresztyénüldöző hadjáratra, összefogdosni Jézusnak minden tanítványát. Börtönbe velük! És az élő Krisztus a damaszkuszi úton megállítja. Aztán átmenetileg elveszti a látását is. És mit mond róla Isten annak az Anániásnak, akit küld hozzá? „Ezt mondta neki az Úr: Eredj csak el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell majd néki az én nevemért szenvedni.” (ApCsel 9,15-16)
Választott edényem… Saul-Pál még a világra sem jött, és Isten már úgy rendelkezett, hogy az evangélium hordozója lesz. Tele lesz a Krisztus iránti szeretettel és az evangélium igazságával, a Szentlélek tüzével, és Kis-Ázsián és Európa keleti részén városrólvárosra hirdeti azt. Erről ő semmit sem tud. Pál készül ennek az ellenkezőjére. Jól felkészítették, ott van a belső elszántsága: Krisztus ellenség, Krisztus tanítványai ellenségek. S egyszer csak beáll a fordulat: elé áll Jézus, és megtudja, hogy mire választotta ki őt: Ennek az ellenkezőjére, mint amit éppen csinál. Leteszi a fegyvert és valóban 180-fokos fordulattal beáll a misszióba.
De figyeljük meg a részleteket is. Hogyan időzíti ezt Jézus? Kell, hogy legyenek tanúi ennek, mégpedig a hatóság részéről. Pálnak a kísérői, útitársai mindezt látják ott a damaszkuszi úton. Azután kell valaki, akin keresztül Jézus Krisztus megnyithatja Pálnak a lelki szemeit is, meg visszakapja látását is. Ez Anániás. Anániás tiltakozik: nem, nem Uram, itt valami tévedés van, ez a mi ellenségünk! Akkor mondja neki Jézus: te csak azt hiszed, meg ő is azt hitte mostanig. Majd én megmutatom neki, hogy ő választott edényem és az én nevemet fogja hordozni pogányok, Izráel és a nagy hatalmasságok, a rómaiak előtt is.
Készen van Isten terve, és ezt lépésről-lépésre megvalósítja Pál életében. Csak Pál még erre alkalmatlan. Most az következik, hogy alkalmassá gyúrja őt Isten. Hogy felfogja ezt a tervet, hogy azonosuljon vele, és ő is azt akarja, amit a tervet készítő Isten. És Pál eljut oda, hogy annyira azt akarja, hogy ez az isteni terv mindennél fontosabb lesz a számára. Istentől kapott küldetésévé lesz.
A Cselekedetek könyvében ezt olvassuk, mikor az Efézusiaktól búcsúzik: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól, hogy hirdessem az Isten kegyelmének evangéliumát.” (ApCsel 20,24)
Még az életem sem drága… Az életénél is fontosabb lesz a küldetése. Ez Isten munkája minden igazán hívőnek az életében. Az, amire őt Isten kiválasztotta, amivel megbízta, fontosabb, mint az élete. És nehogy azt gondoljuk, hogy az olyan nagyon-nagy dolog, mert erre még pogányok is képesek voltak. Ismerjük sokan azt a szállóigévé vált latin mondást: Navigare necesse est, vivere non est necesse. Egy olyan hajócsoport parancsnoka mondta ez, akinek háború idején gabonát kellett szállítania, és óvták őt, hogy elinduljon a gabonaszállítmánnyal, mert veszélybe kerülhet a flotta, mert az ellenség éppen akkor arra jár. Erre mondta ezt: na és, ha veszélybe kerül? És ha az életünkkel kell fizetni? A gabonára szükség van a háború folytatásához. Hajózni szükséges = navigare necesse est, élni nem szükséges = vivere non est necesse. Fontosabb, hogy a küldetésünket teljesítsük, mint az, hogy mentsük a bőrünket. Előbb-utóbb úgyis meghalunk, ha küldetésünk teljesítése közben halunk meg, és a küldetésünk közben céljához ér, a gabona megérkezik, érdemes volt élni is, meg meghalni is.
Még egy pogány is eljuthat ide. Mennyivel inkább el kellene jutnunk nekünk, ha tudjuk, hogy azt a küldetést a minket kimondhatatlanul szerető Isten készítette nekünk!
Jó lenne, ha mélyre engednénk a szívünkben most ezt a gondolatot. Nemcsak arról van itt szó, hogy Isten alkotott és fogadjam el magamat tőle, hanem arról is, hogy Isten egy feladatra, egy szolgálatra alkotott, szánjam oda hát magamat egészen erre a szolgálatra. Ki-ki maga tudja, hogy mi ez a feladat, mi ez a szolgálat. Családon belül, a hivatásán belül koncentrikus körökön helyezkedik ez el, az egyházon belül, népünkön belül, több minden is lehet ez, és összefügghetnek egymással feladataink. De el tudjuk-e fogadni azokat Istentől kapott hivatásként és küldetésként, és alá tudunk-e rendelni mindent az Istentől kapott küldetésünknek! A magunk kényelmét, hiúságát, a környezetünkből ránk nehezedő nyomást, hogy mást várnak el tőlünk, mint amivel Isten megbízott. A magunk óemberi vonakodását, hogy nincs kedvem, meg úgy ítélem meg: nincs erőm. Jeremiás is úgy ítélte meg, s majd mindjárt látjuk, Isten hogy oldotta ezt fel az életében. Ha világos lesz, mi a küldetésem, akkor azt csinálom.
Amikor világos lett egy, a pályáján szé-pen induló fiatalasszonynak, hogy Isten őt főfoglalkozású édesanyává akarja tenni, a hatodik gyerek születése után azt mondta: akkor nekem itt a helyem e mellett a csapat mellett, és szeretem ugyan a tudományomat, amiből doktoráltam is, de ezt látom most Istentől kapott küldetésnek. Marad a tudomány, és lesz a gyerekeknek édesanyjuk. És ha a hat gyereket egészséges idegzettel és az ige légkörében sikerül valakinek felnevelni, ér annyit, mintha a maga tudományában alkotna valami szintén szépet és fontosat. De ezt kinek-kinek magának kell megértenie, hogy mi az Istentől kapott küldetése.
Készek vagyunk-e ezt felismerve igazán engedelmeskedni, odaszánni magunkat arra, amivel Isten megbízott? Talán csak egy valakit kell boldoggá tennünk, vagy ápolnunk, talán sokaknak a terhét és gondját kell hordozni. Az engedelmes ember nem berzenkedik, nem tiltakozik a küldetése ellen, nem dicsekszik vele, és nem panaszkodik miatta, hanem végzi. Mégpedig — Pál apostol azt mondja — örömmel: „hogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit Jézustól kaptam.”
Kérdezzük meg ma este mindnyájan: Uram, mi az a szolgálat, amit tőled kaptam? Nem feltétlenül lelki szolgálat, mint hívő ember, nyilván a Jézusról való bizonyságtétel is küldetésünk. Aztán rendeljünk alá annak minden mást. Tegyünk ki az életünkből bármi mást, ami nehezíti, hogy azt teljesítsük.
Ez tehát a második: Ő akar használni engem, szánjam oda magamat.
3. És ami az igéből még kiderül: Hogyan történik ez? A legtöbbször nem megy simán. Azt mondja Jeremiás: „Óh, óh Uram Isten!” — mintha nem értené, hogy jut ilyen Istennek eszébe, hogy ő menjen prófétának. „Óh, óh Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én! Az Úr pedig ezt mondta: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik azt, amit parancsolok.”
Isten látja Jeremiás szívét, hogy fél, és okkal fél. Ezért folytatja így: „Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged!” Ettől még jobban meg lehet ijedni: Még szabadításra is szükség lesz? Mit csinálnak ott velem akkor? És mégis érvényes: „menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd azt, amit parancsolok neked.” Na, de mit parancsolsz, Uram, és honnan fogom tudni, mit kell mondanom? Várja meg, jön a folytatás. „Kinyújtotta az Úr az ő kezét, megérintette számat, és ezt mondta: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”
Ezzel együtt Jeremiás maradt beszédhibás, mert úgy látszik, valami baj volt, hogy nem tud beszélni, meg maradt ugyanolyan zsengekorú, amilyen volt. Ez olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz. Őrajta nem változtatott külsőleg Isten, de a belső hozzáállását kezdte formálni: ne mondd ezt… Ne tiltakozz, hanem menj, ahova küldelek.
Hogyan vált Jeremiás olyan engedelmes eszközévé Istennek, hogy valóban azt csinálhatott vele és általa, amit akart? Úgy, hogy állandóan beszélt vele. Isten az Ő igéjével formál minket alkalmasakká arra a küldetésre, amivel megbízott. Az direkt jó, ha valaki látja, hogy nem alkalmas arra. Ezzel kezdődik az, hogy alkalmassá válhat. Aki magát nagyon alkalmasnak tartja, az biztos, hogy alkalmatlan. Itt nem szabad összetéveszteni, hogy ki mit csinál. Hogy mi az, amit Isten művel és hajt végre, és mi az, amit a mindenkori Jeremiások. Itt alázatosnak kell lenni, és engedelmesnek. Isten azt mondja: ne mondd azt, hanem az én igéimet adom a te szádba!
Valamelyik nap egy gyermekórán arról beszélgettünk, mitől függ, hogy valakinek hogyan alakul az életútja. Érdekes volt, hogy egy nagyobbacska, roppant öntudatos kislány azonnal azt mondta: tőle. Tőle magától. Ő dönt, elhatározza, mit csinál, és az lesz. Más valaki azt mondta: no, no azért nem. Hát a környezetétől. Nem mindegy, hogy milyen családba születik, hogyan alakulnak a körülményei. A körülményektől sok minden függ. Valaki azt mondta: a véletlenektől. Nem lehet kiszámítani az élet eseményeit. Aztán jött egy jellemző válasz: erről kár beszélni, a sorsunk meg van írva a csillagokban. Ezt mindenki tudja. És valaki a végén csendesen — és örültem, hogy megvárta, hogy ezek elhangozzanak — mondta: Istentől.
Erre nagy szemek meredtek rá. Mit beszél ez? Istentől? Hogyan függne Istentől, hogy hogyan alakul a sorsunk? És nem elég csiszoltan, nem tudományosan, de őszintén és hitelesen elmondta a maga tizenéves tapasztalataival, hogy van az, hogy Istentől függ. Valaki kérdezi Istent: Uram, mit akarsz, hogy csináljak? És lehet, hogy tiltakozik ellene, vagy meglepődik, amikor meg-érti, de megpróbál engedelmeskedni, ami hol sikerül, hol nem. Aztán kapja a pályakiigazításokat. Isten beszél vele. Isten egyre fogékonyabbá teszi arra, hogy értse az Ő gondolatait. S amikor visszanéz az ember, akkor sokszor elcsodálkozik: hiszen Isten mindent oly szépen intézett.
A 264. ének, amit sokszor talán úgy énekelünk, hogy nem figyelünk oda, az megtelik tartalommal, amikor sorolja: „Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.” Ő védett meg, nem megúsztad, hanem Ő védett. „Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged.” Éppen olyanná, amilyenre szükség volt azokban a feladatokban, amiket rád bízott. „Elkísért utadon… és sok baj között erőd volt, és örömöd, szárnyával takarva védett.”
A napokban egy igen idős bácsi mondta el, hogy egyre jobban csodálkozik azon, hogy Isten hogyan hordozta őt egész életében. Hogyan készítette fel olyan feladatokra, amikről ő még nem is tudott, de amik jöttek, és egyszer csak csodálkozott: hiszen erre ő fel van készítve. Hogyan őrizte meg nagy bajoktól úgy, hogy valami kisebb baj történt előtte. (Beteg lett és emiatt nem került olyan helyzetbe, amiből nehéz lett volna élve visszajönni.) Hogyan időzített találkozásokat, hogyan küldött hozzá mindig akkor valakit, amikor megakadt a hitében és az által az illető által előbbre segítette Isten. Hogyan szervezte meg az egész életét. Kilenc évtized végén visszatekintve ezen csodálkozott leginkább.
Milyen nagy dolog, ha valaki ezt előre hiszi és előre számít rá: Uram, te időzítsd és te készíts fel engem! Lehet, hogy így is meg fogok rettenni egyik-másik feladattól, de tudom, hogy a mi alkalmas voltunk tőled van. Te alkottál ilyennek, és te készítettél el ilyen feladatokat nekem. Én pedig szeretnék engedelmesen járni ebben a küldetésben.

*
Ilyen Istenünk van! Ő teremtett, tehát fogadjam el magamat tőle, meg a sorsomat is. Ő bizonyos küldetésre teremtett, akkor végezzem azt a küldetést, és szánjam oda magamat egészen neki. Még az én életem se legyen drága, mert akkor lesz rajta áldás. És ha mégis feltámad bennem a félelem, az ellenkezés, a kételkedés, akkor figyeljek mindig az Ő szavára, aki az Ő igé-jével majd megerősít, eligazít, megvigasztal, kijózanít, új erőt és új örömöt ad. Míg egyszer majd megérkezünk az út végére, ahol már nem az engedelmeskedés lesz a feladatunk, hanem az, hogy szüntelenül dicsőítsük Őt.

Ha Isten segít minket, mától kezdve egy héten át minden este hallgathatjuk itt Isten igéjét evangélizációs estéken. Vendég igehirdető testvérünk az utakról fog beszélni. A Bibliában az út legtöbbször az életmó-dot, életvitelt jelenti. Egyáltalán nem mindegy, hogy valakinek hogyan telik el az élete. Milyen irányba halad, s halad-e. Van-e benne egészséges növekedés, fejlődés, gyarapodás. Nem mindegy, mi történik vele útközben, és végképp nem mindegy az, hogy a végén hova érkezik meg.
Ezért lesz szó majd az eltévesztett útról, a kétféle életútról, az útkeresésnek a problémájáról, és arról az utolsó útról is, amire egyszer majd mindnyájunkat elkísérnek.
Nos, ehhez szeretnék ma este egy kis előzetest adni. Szeretnék szólni arról az útról, amit Isten egyszer lezárt az ember előtt, amit aztán később valaki mégis megnyitott, és szeretnék szólni arról is, hová vezet ez az út. A Bibliának a legelején van erről szó, aztán a bibliai kijelentésnek a csúcsán olvasunk erről, és a Bibliának a legvégéről is olvasok majd néhány verset.
Mit olvasunk a Biblia legelején, arról az útról, amit Isten egyszer lezárt az ember előtt? Az 1Móz 3,24 verse így hangzik: „És kiűzte Isten az embert, és odahelyezte az Éden kertjének keleti oldala felől a kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.”
Isten tehát lezárta az élet fájához vezető utat az ellene fellázadt ember előtt, és ezzel véget ért az emberiség történetének a legboldogabb korszaka. Véget ért az az időszak, amit ezzel a három b-betűs szóval jellemezhetünk a legjobban: bőség, békesség és biztonság volt benne. Bárcsak ma is lenne az életünkben!
Abban az időben ismeretlen volt az, hogy valami hiányzik. Mindenkinek mindene megvolt, amire szüksége volt. Tökéletes harmóniában élt az ember Istennel, egymással, a környezetével, és önmagával is. Ismerte Istent, és elismerte Őt Istennek, Teremtőjének, és ezért bízott benne, ezért teljes békessége volt. Ismeretlen volt a félelem, teljesen elképzelhetetlen volt, és senkinek eszébe sem jutott, nem is tudta, mi az. Kitől és miért kellene félni? Gondoljuk el, ha ma így élhetnénk! Ebből következően teljes biztonságban élt az ember. Mindenki mindenkiben bízott.
Ezt a bőséget, békességet és biztonságot sikerült megrontania a kísértőnek azzal, hogy szembefordította az embert Istenével, és nem mondta meg neki előre, hogy mi következik ebből. Ebből egyenesen következett, hogy szembekerült a másik emberrel is, szembekerül az őt körülvevő és táplálni hivatott természettel, sőt félelmes és ördögi módon szembekerül sokszor s meghasonlik gyakran önmagával is.
Amikor az ember fellázadt Isten ellen, akkor mindazt elveszítette, ami addig a bőséget, a békességet és a biztonságot jelentette számára. Nem Isten külön büntetése volt ez, ez egyszerűen törvény volt, amire Isten előre figyelmeztette az embert. Ha nem bízik benne, ha ennek jeleként eszik arról a bizonyos fáról, akkor bizonnyal meghal. Ezt előre tudhatta. Ez ugyanolyan törvény, mintha valaki kilép a hatodik emeleten az ablakon: egészen bizonyos, hogy lefelé fog esni, és nagy valószínűséggel összetöri magát. Ez nem valakinek a külön büntetése, ez törvény, ami érvényesül.
Ugyanilyen törvényként beszél a Biblia a bűnről is. A bűn, amikor bizalmatlanok vagyunk Istennel szemben, és nem azt tesszük, amit Ő mondott, nem bízunk abban, hogy az jó nekünk, amit Ő mondott.
Nos, ez a törvény érvényesült, és ennek a következménye lett az, hogy az embernek el kellett hagynia addigi lakóhelyét, s rázúdult egy sor nyomorúság, amit addig nem is ismert. Ha ezt az egész fejezetet elolvastam volna, akkor láthatnánk, hogy azonnal megjelenik a félelem. Az ember bújik Isten elől, és maga sem tudja, miért. Megjelenik a feszültség mindenféle vonatkozásban: Isten és ember között, ember és ember között, az ember és a természet között. Megjelennek a gyomok. A munka, ami addig öröm volt, most verejtékes munkává válik. A házasság, ami addig a teljes harmóniát jelentette mindkét félnek, a felelősség áthárítása miatt viszálykodássá válik: nem én voltam az oka, ő kezdte. Egymásra hárítják a felelősséget azóta is sokféleképpen. Megjelenik a fájdalom, a betegség, a nélkülözés, és megjelenik a halál. A biológiai halál is, mert nem élhet örökké az ember, és a lelki halál is, ami azt jelenti, hogy leszakadt az élet forrásáról, megszakadt a kapcsolata Istennel. Ennek jeleként el kell hagynia addigi lakóhelyét.
Isten lezárja azt az utat, amin addig szabadon közlekedett az ember az ő teremtő Istenéhez, és el kell indulnia az úttalanságba. Ott egyszer csak megszűnik az út, vége. S most merre menjünk tovább? Menni kell valamerre, mert a napjaink hajtanak. A szükség hajt, az üres gyomor hajt. Merre menjünk, mit csináljunk? Ez a nagy kérdése azóta az embernek. Úttalan sivatagba került. Állandó dilemmája, hogy milyen irányt kövessen?
Azt olvastuk: Isten odahelyezte a kerú-bot. A Biblia szerint a kerúbok mennyei lé-nyek, Isten trónjának az őrzői, akiknek az a feladatuk, hogy az Isten szent jelenlétét körülvegyék. Isten szent jelenléte jelentette addig az embernek az életet, mindent, s most ezt veszítette el. Az életet veszítette el, és a kerúb kezében ott a lángoló kard, ami azt mutatja: elháríthatatlan akadályt tett Isten oda. Menni akart az ember Istentől elfelé, — tessék, mehet, szabad az út, csak éppen út nincs, s nem tudja, min járjon.
Pontosan úgy, ahogy Dante csodálatos és közismert művében olvassuk:

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Óh szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon.
Már rágondolva reszketek legottan.

Babits Mihály gyönyörű fordítása még inkább kihozza és érezteti, hogy amikor valaki az igaz utat nem leli, és egy kusza vad vadonban találja magát, viszont mennie kell valamerre, és fogalma sincs merre, ezt az életérzést nem lehet összehasonlítani semmi mással. Tulajdonképpen ezt követően csak bajok jöhetnek. Mert akármerre indul, nem az úton van, s főleg nem azon az úton, amelyik célba is vinné őt.
Eszembe jutott készülés közben az, amit szintén a napokban olvastunk az Ószövetségből, József történetéből. Józsefet elküldi édesapja, Jákób, hogy keresse meg a testvéreit, akik legeltetik a nyájat, és hozzon hírt róluk. Megmondja, hol vannak, melyik vidéken. Keresi őket, ott bolyong napok óta a pusztában, és nem találja. Egy élő lélekkel sem találkozik, ugyanakkor ki van szolgáltatva bármikor a vadállatok támadásának. Végre jön egy ember. Azt megkérdezi. Azt mondja: Ó, már rég nincsenek itt, egészen másutt vannak, menjél el oda. Összeszedi az erejét, elmegy oda, ott is keresi őket. Testvéreket keres, és amikor meglátják a testvérei, egyik ötlet a másikat követi: hogyan pusztítsák el. Végre a pusztában megtalálja őket, és testvérek helyett ellenségeket talál, akik aztán el is akarják őt pusztítani.
Ezzel az érzéssel küszködünk mindnyá-jan. Bolyong az ember, vágyik testvérekre. Vágyik a régi családjára, legfőképpen a mennyei Atyára, arra a fészekre, amiben olyan jó volt otthon, ahol otthon volt, ahonnan eljött, mert maga ura akart lenni, — engedett ennek a hazugságnak, és most aztán a maga ura lehetne, csak éppen azt tapasztalja, hogy ki van szolgáltatva mindennek. Pici, láthatatlan vírusoktól és baktériumoktól kezdve a természet elemi erőiig, a saját magában tomboló indulatoktól mások gyűlölködő indulataiig. Mindennek ki van szolgáltatva. Itt aztán híre-hamva sincs a biztonságnak, békességnek és bőségnek. Itt, kérem, félelem van, amit sokszor éberségnek nevezünk, és abba pusztul bele az ember. Itt nélkülözés van. Örüljünk, ha a mindennapi betevőt, vagy annak egy részét valahogy megszerezzük, esetleg úgy is, hogy kicsavarjuk a másik kezéből.
Úttalanná vált az ember, mióta otthagyta teremtő Istenét. Igyekszünk pótolni azt, amit elveszítettünk. Rengeteg pótszerünk van, sok pótcselekvéssel fárasztjuk magunkat. Vannak istenpótlékaink, de mindenki tudja: az nem az igazi. Azt a helyet, ami üres maradt Isten nélkül, semmi nem tölti ki. Hiába próbálkozunk, a kerúb ott áll az úton, kezében a tüzes kard, s nem lehet sem megkerülni, sem bekéredzkedni. Meg van írva: ez a romlott természet, test és vér nem örökölheti az Isten országát. Az Isten ellen fellázadt ember nem találkozhat újra a szent Istennel. Az élet fáját nem lehet megközelíteni. Legfeljebb felrajzolgathatjuk ide-oda népművészeti motívumként, de nem találunk vissza hozzá. Ez az első jelenet.
A második jelenet, amire szeretném a testvérek figyelmét irányítani, nagypénteken történt. Már felállították a három keresztet. A halálraítéltek utolsó perceiket élik. A középső éppen imádkozik. Azt mondja: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Aztán csend van. Egyszer csak utolsó erejével hangosan kimond egy szót: elvégeztetett. Abban a pillanatban, déli tizenkét órakor, teljes sötétség borul a földre, földrengés keletkezik. Többen a halottak közül feltámadnak, s az élők legnagyobb csodálkozására bemennek a városba, Jeruzsálembe, és — ilyet még senki nem látott — a templom kárpitja a tetejétől az aljáig kettéhasad.
A jeruzsálemi templomnak három része volt: a legtágasabb rész, ahol a nép gyülekezhetett; a szentély, ahol az oltárok egy része állt; és a legbelső, egy kocka alakú helyiség, a szentek szentje. Ebben volt a szent láda, a szövetségláda, ami Istennek a jelképes trónja volt a zsidók hite szerint. Ezt a szentek szentjét egy hatalmas méretű vastag függöny választotta el a többi részektől. (Tíz méter magas, nyolc centiméter vastag, súlyos kárpit).
Ehhez a függönyhöz nem volt szabad hozzáérni. E mögé a függöny mögé évente egyszer csak a főpap mehetett be, mégpedig áldozati állat vérével a kezében, hogy bocsánatért esedezzék Isten előtt a nép bűneire. Annyira komolyan vették az emberek, hogy ott az Isten jelenlétébe lép a főpap, hogy a sarujára egy spárgát kötöttek: vajon nem semmisül-e meg, nem tűnik-e el ott a szent Isten jelenlétében.
Nos, ez a függöny, amikor Jézus kimondta: elvégeztetett, emberi kéz érintése nélkül kettéhasadt. Mi lehetett ennek a jelentése? Az, hogy megnyílt az út. Az, hogy Istent Jézus Krisztus az ő élete feláldozásával megengesztelte. Az, hogy Jézus jelenlétére és szavára félreállt a kerúb az élet fájához vezető útból, letette a tüzes kardot, és a bűnös ember is odamehet újra a szent Istenhez — Jézussal együtt, Őreá való tekintettel.
Ezt a kozmikus jelentőségű eseményt fogalmazza meg a Zsidókhoz írt levél abban a mondatban, amit az elején olvastam: „…beljebb hatol a kárpitnál, ahova útnyitóul bement érettünk Jézus…”
Jézusnak sok elnevezését tudnák a testvérek most elsorolni. Talán két teljes oldalt is teleírhatnának, mi-mindennel jelöli Őt a Szentírás. Itt van egy egészen egyedülálló megjelölés: Jézus mint útnyitó. Gondoljunk az első képre: ott áll a kerúb. Oda vissza senki nem mehet. S egyszer csak elmegy onnan a kerúb, mégpedig azért, mert Jézus minden akadályt elhárított az elől, hogy az útja-tévesztett, célját vesztett, életét elvesztett ember visszatalálhasson Teremtőjéhez, Megváltójához, visszakaphassa az életet. Hogy a szükségnek, a félelemnek, a gyűlölködésnek a világából visszaléphessen a bőség, a békesség, a biztonság világába.
Sőt, ami talán még nagyobb csoda: a szükség, a félelem és a gyűlölet világában megjelenhessék valami a bőség, a békesség és a biztonság világából. Hogy ezen a földön, ami egyre inkább pokollá válik, újra megjelenjék a menny. Ezért jött Jézus. Ezért zengi szép karácsonyi énekünk az utolsó versszakában, miután mindent elmond, amit karácsonyról tudnunk kell:

Ma Paradicsom kapuját
Ismét megnyitotta.
Kerúb nem állja ajtaját,
ezért minden áldja.

Ez nagypénteken lett valóság. Jézus tanításával még nem valósult meg, hogy az út szabaddá vált. Még Jézus szenvedésével sem. Csak Jézus halálával. Nekünk a mi Atyánkhoz csak Jézus haláláért, Jézus testén keresztül van visszamenetelünk. De Jézusra való tekintettel van visszamenetele bárkinek. Még annak a mellette meghalt rablógyilkosnak, az egyik latornak is. Azt mondta neki: még ma velem leszel a Paradicsomban.
A kerúb félreállt az útból, és a legnyomorultabb bűnös is visszatalálhat az Atyához, ha hisz Jézusban. Jézusban hinni azt jelenti: felsorakozunk mögéje, és tisztában vagyunk azzal, hogy egyedül Őreá való tekintettel juthatunk be oda. Nem úgy, hogy beügyeskedjük magunkat, beszökünk, becsúszunk, hanem: bemegyünk. Ő mutat be minket az Atyának. Ő készített helyet ott nekünk, s Őreá való tekintettel nyílik az ajtó. Ezt jelenti Jézusban hinni. Aki ezt hiszi, aki odaszegődik az Ő nyomába és vele akarja járni ennek a földi életnek néha nagyon nehéz útját, az újra és újra megbizonyosodik arról, hogy a helyére került, jó úton jár, hogy ez az út az életre vezet, hogy így lehet elképesztő nyomorúságok között is értelmesen élni, hogy érdemes élni még betegen is, még nyomorékon is, még nélkülözések közepette is, és az ilyen emberek mindenféle állapotban képesek boldogok lenni.
Azt az űrt, ami az Istentől való elszakadás után maradt az életükben, most kitölti az élő Isten. Amit semmi mással nem lehetett kitölteni, az most nem űr többé. Belépett az életükbe Krisztus, ők pedig Őt követik az úton. Erre hív minket a mi Urunk. Arra hív, hogy aki még úttalan utakon jár, keresgéli az útját, ezt is megbánja, azt is megbánja, hogy belekapott, hogy elindult, s nincs békessége és bizonyossága, az eljusson erre. Aki pedig már elindult ezen, az ne álldogáljon és nézelődjék, hanem biztos lépésekkel haladjon előre, és legyen olyan vonzó az élete, hogy másokat is oda tud vonzani Jézushoz.
Mert — van egy harmadik jelenet, amire szeretném a testvérek tekintetét irányítani. Ez a mennyben történik. Azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy János látomásban ott van a mindenható Isten trónusa előtt. Csodálkozva látja, hogy nagy tömeg közeledik, mindenféle ember, egy közös van bennük, hogy ragyogó fehér ruhájuk van. Öregek, fiatalok, férfiak, nők, mindenféle nemzetből valók, és jönnek nagyon boldogan. A mennyei vének közül egy megkérdezi Jánost: tudod-e, kik ezek? Honnan tudnám? Nem tudom.
S akkor hangzik el ez a csodálatos információ. „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjaznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi szék közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemükről minden könnyet.” (Jel 7,14-17)
Vagyis: helyreáll az eredeti. Istennel egészen közvetlen közösségre jutnak, és ezt soha többé semmi meg nem szakíthatja, és meg nem ronthatja. Ide Jézussal együtt, és Jézusra való tekintettel jutottak be. A Bárány, aki szintén ott van, Ő hívogatja és bátorítja őket. Ő mutatta nekik eredetileg is az utat. Ő adott biztatást, hogy merjenek rálépni. Ő járt előttük földi életük sokféle nyomorúsága között is, és Ő vitte egészen a célig őket.
Ezekről az igazságokról a világban nem-igen szoktak beszélni. Nem beszélnek arról, hogy Isten valóban lezárta az ellene fellázadt egész emberiség elől az élethez vezető utat. Ritkán hallhatunk arról, hogy Jézus Krisztus valóban megnyitotta ezt az utat, amit az Isten igazsága lezárt. Kevéssé szoktunk gondolni arra, hogy még mi is bejuthatunk oda a mennyei dicsőségbe, de csak akkor, ha már itt elkezdődik a Krisztus-követés az életünkben, mert csak ez az út érkezik meg oda.
Azt mondja egy helyen Jézus: „Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Engem kövessen, mert csak akkor éli át az én jelenlétemet már itt is, és csak akkor érkezik meg oda, ahol a Krisztus dicsősége várja mindazokat, akik Őbenne hisznek. (Jn 12,26)
Nem mindenki érkezik meg oda, csak akik itt rálépnek erre az útra. Ezért örültem annak, amikor hallottam, hogy az útról, az utakról lesz szó a következő hét estéin. Ha valami döntő a számunkra, akkor ez az: milyen úton járunk, hova fogunk megérkezni, hogy már itt, a mi Megváltó Urunkkal együtt járhatunk-e, aki pontosan ismeri ennek az útnak minden nehézségét, aki megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, aki tökéletesen meg tud érteni minket, de aki győzelemre tud segíteni a kísértéseink között is. Akivel közösségben élve elmondhatjuk: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akivel együtt járva tapasztalhatjuk, hogy amit mondott: igaz. „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Jn 14,27)
Jézus olyan békességet ad nekünk már itt, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem, és ami csak kiteljesedik majd, ha megérkezünk hozzá.
Két egészen gyakorlati kérést, javaslatot szeretnék mondani.
Az egyik így hangzik: Lépj be a kárpit mögé! Ha egyszer Jézus halálára kettéhasadt a kárpit, ha nem választ el minket semmi már Istentől, akkor éljünk ezzel a lehetőséggel. Nem nekünk kell megpróbálni lökdösni a kerúbot, még a közelébe sem mehet a bűnös ember. Nem nekünk kell megpróbálnunk valami kerülő utat kitalálni, hátha a háta mögé kerülhetünk, mert biztos, hogy nem kerülhetünk. Nyitva van az út. Nem kell ügyeskedni, nem kell erőlködni. Nem kell magunkban vagy bármi másban bízni. Abban kell bízni: igazat mondott a mi Urunk. Kettéhasadt a kárpit. Odaléphet a bűnös a mindenható Istenhez Jézusra hivatkozva, vele együtt. Vagyis elkezdődhet az új szakasz az életünkben, ahol ténylegesen a mi Urunk Jézus Krisztussal járunk. Lehet, hogy a körülményeink a régiek maradnak, de bennünk olyan nagy változás jön létre, hogy adott körülmények kö-zött is egészen más életérzésünk, kedélyünk, reménységünk, egészen más életünk lesz.
Lépj be bátran a kárpit mögé, akár ma este! Egy percre majd csendben maradunk. Itt elmondhatja bárki Jézusnak: Uram, én eddig nélküled jártam. Nem akarok tovább így menni. Köszönöm, hogy visszaléphetek Isten közelébe. Nem tudom, milyen veled közösségben járni, de biztos, hogy jobb lesz, mint ami eddig volt. — Ennyi elég, és kezdődjék el az új szakasz.
A másik kérésem: Maradj meg ezen az úton! A kísértő mindent megtesz majd azért, hogy leállítson minket: Ráléptél. Mit akarsz még? Minden megvan. — De nincs meg minden, mert csak elindult az ember egy új cél felé. Vagy elkeseríti: nem neked való ez. Megpróbál letéríteni, mindenféle szirénhangok jönnek jobbról-balról, hogy megtévesszen minket. Maradj meg azon az úton! Van nekünk biztos iránytűnk, amit ha az ember megnéz, mindig be tudja tájolni magát. Ha eltért a helyes és biztos iránytól, visszatalálhat. Ez az iránytű Isten igéje, a Biblia.
A 119. zsoltár sok mindent mond arról, hogy milyen gyakorlati segítséget ad nekünk Isten igéje ahhoz, hogy megmaradjunk az életre vezető úton. Mindjárt az elejéről olvasok: „Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvénye szerint járnak. … Bárcsak igazgattatnának az én útaim a te rendeléseid megőrzésére! … A te rendeléseidet megőrzöm, így nem hagysz el engem!… Hogyan őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a te beszéded megtartása által? …”
A későbbiekben praktikus segítséget ad ahhoz, hogyan kell az iránytűt használni. Ha valóban rálépek, és végig akarok járni ezen, akkor Ő minden segítséget megad ehhez, csak figyelni kell Őreá. Figyelni kell arra a Jézusra, aki előttünk jár, s figyelni kell az Ő igéjére. S minél inkább figyel az ember, annál jobban kifinomodnak az érzékei, hogy értse is, hogy mennyiben segítség ez, és adott esetben mit üzen neki Isten ezen keresztül. Minél szívesebben és könnyebben engedelmeskedik ennek, annál biztosabb léptekkel tud járni és megmaradni ezen.
Az út: az életmód, az életvitel a Biblia nyelvén. Isten nekünk azok után is, hogy fellázadtunk ellene, életet, boldog életet kínál. Ha valamit ma nélkülözünk, az éppen a bőség, a békesség és a biztonság. Isten nekünk ebben a világban újra kínálja mindezt. Közben vár bennünket az elkészített helyünk a mennyei dicsőségben.
Isten bátorítson mindannyiunkat, hogy tényleg mozduljunk ebbe az irányba!

Ez a történet a Krisztus előtti 6. századba visz vissza bennünket a babilóniai királyi udvarba.
Nabukodonozor igazi diktátor. Teljhatalmú ember, akivel szemben senki nem mer szólni semmit. Szava parancs mindenki számára. Mozdítja a kisujját, és seregek mozdulnak meg, vagy mozdítja a másik ujját, és fejek hullanak a porba. Ezt ő is megszokta, meg a környezete is. Mindent megengedhet magának. A legkülönbözőbb hó-bortokat is, a legköltségesebb hóbortokat is.
Így kerül sor arra, amiről ez a fejezet szól, hogy állíttat magának egy monumentális arany szobrot. Harminc méter magas, három méter széles volt. Olyan magas, mint egy templomtorony. Hogy mit ábrázolt, azt pontosan nem tudjuk. Vagy őt, vagy valamit, ami őreá emlékeztet, vagy valamilyen bálványistennek a szobra volt. Teljesen mindegy, a lényeg az volt, hogy diktátorok sose érik be azzal, hogy valami eszméletlen nagyot építtessenek, aminek semmi haszna egyébként nincs, hanem azt tisztelni is kell. Vallásos tiszteletben kell részesíteni. Le kell borulni előtte, és imádni kell. Oda parancsolja az ország összes vezetőjét — részletesen fel van sorolva mindenféle tisztség —, kirendelnek egy hatalmas zenekart. Minden elképzelhető hangszer ott van, és a szobor felavatására nagy ünnepet készítenek elő. Szankció is van: aki pedig nem borul le a szobor előtt, azt bedobják az égő tüzes kemencébe. A Nabukodonozorok és a tüzes kemencék mindig összetartoztak a történelem során.
Eljön a nagy nap, ott van a sok nép. Ott vannak elől a vezetők. Megszólalnak a hangszerek, és parancsszóra mindenki leborul az arany szobor előtt. Azaz, hogy mégsem. Néhány fej kimagasodik a tömegből. Hogy hogy ezek nem hajoltak meg?! Nem tudják, mit kell csinálni? De, tudják pontosan, csak ők többet is tudnak. Ők tudják azt, amit Isten így mondott egyszer: „Ne csinálj magadnak faragott képet, se semmi hasonlót azokhoz, amelyek fent a mennyben, vagy lent a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak, ne imádd, és ne tiszteld azokat!” És most, amikor imádni és tisztelni kellene az arany állóképet, akkor nekik eszükbe jut a második parancsolat, és nem hajolnak meg.
Na, de akkor bedobják őket a tüzes kemencébe. Akkor sem hajolnak meg. Ez a törvény, amit Isten adott az ő őseiknek, felette áll annak, amit egy szeszélyes diktátor parancsolt a népnek. És a szankció? És ha az életükkel kell fizetni érte? Az az Isten, aki ezt a törvényt adta, nekik nagyobb, fontosabb, értékesebb, mint az életük. Egyébként is ott van a szívükben ez a naiv hit, hogy Isten olyan nagy, hogy ha akarja, ki tudja szabadítani őket még a tüzes kemencéből is. Ha pedig nem akarja, akkor is érvényben van az Ő törvénye. És ők akkor sem hajolnak meg.
Azt olvassuk, hogy amikor Nabukodonozor megtudja, hogy vannak ilyen „lázadók”, akkor eltorzul az arca mérgében. Ilyen még nem fordult elő, hogy valaki nem hajol meg akkor, amikor azt parancsolja, hogy meg kell hajolni. Hogy valaki nem hajol meg akkor, amikor azt olvassuk, hogy mind a népek, akik ott voltak, meghajoltak. Mindenki azt csinálja, most miért kell különcködni? Eltorzul az arca, és azt mondja: hétszeresen be kell fűteni azt a bizonyos kemencét. Előtte azonban még maga elé rendeli a renitenseket, megkérdezi őket, hogy miért nem hajoltak meg, és ezek teljes udvariassággal válaszolnak: tudod, az úgy van, hogy az Istenünk, akit mi szolgálunk (holott ők Nabukodonozor magas rangú tisztségviselői voltak), ki tud minket szabadítani a tüzes kemencéből, ó király, meg a te kezedből is. De ha nem tenné is, tudd meg, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt.
Kiről beszélnek ezek? Ki az, aki nála hatalmasabb lenne?! Ez elképzelhetetlen egy Nabukodonozor számára, hogy valaki nála hatalmasabb úr, hogy még felette is uralkodik.
Megkötözteti ezeket az embereket. Dániel három jó barátja ez, Sidrák, Misák és Abednégó, és úgy ahogy vannak, ruhástól bedobatja őket a tüzes kemencébe. Annyira sikerült befűteni a kemencét, hogy azok, akik bedobták őket, az alatt a rövid idő alatt megégtek.
El van tehát intézve a dolog. Csírájában kell a lázadást elfojtani. Példásan meg kell büntetni a lázadókat. Remélhetőleg senki más nem követi ezt a példát.
Igen ám, csak kitűnik a folytatásból, hogy ez a három istenfélő férfi olyan jó hivatalnoka volt Nabukodonozornak, hogy a szíve mélyén sajnálja őket. Ilyen megbízható, szavahihető, becsületes, értelmes embereket nem sokszor talál, mint ők voltak. Igen sajnálja, s ez a sajnálat visszaviszi őt ahhoz a bizonyos kemencéhez. Benéz, hogy vajon mi történt velük? Majd' hanyatt esik a látványtól: Ezek a derék férfiak ott sétálgatnak a tűz közepében. Először is: hogy maradnak élve? Aztán megkötözve dobták be őket. Hol vannak a kötelek? Aztán — ni csak! Hányan vannak ezek? Kérdezi azonnal a többieket: nem három embert dobtunk be? De igen. De nézzétek: ezek egy, kettő, három, négy. Akárhogy számoljuk is négyen vannak. És a negyedik egészen kü-lönös jelenség. Olyan, mintha egy isten lenne, mintha valami Isten Fia lenne, úgy járkál közöttük.
S akkor beszól nekik: Sidrák, Misák és Abédnégó — s akkor már ő is így mondja —: a felséges Isten szolgái, gyertek ki a tűzből. A csodálkozása csak fokozódik, amikor ezek az emberek kijönnek, s még a füstnek a szaga sem érződik rajtuk, a ruhájuk szélét sem pörkölte meg a szörnyű hőség. Csak a köteleik égtek le.
A folytatás az, hogy nemcsak rehabilitálja ezeket a magas tisztviselőket, megerősíti őket a hivatalukban — így olvassuk —, hanem közhírré téteti, hogy ezeknek az embereknek az Istenét nem szabad bántani, és aki a szabad vallásgyakorlatban korlátozza Isten népének a fiait, azt szigorúan megbüntetik.
Ennyi a történet, amit a legtöbben ismertünk is. Csak azért mondtam el, hogy hadd elevenedjék fel, és ha most egy-egy mozzanatát külön hangsúlyozom, hadd legyen frissebb az emlékezetünkben.
1. Aki minden körülmények között ragaszkodik Istenhez és az Ő igéjéhez, az emiatt előbb-utóbb bajba kerülhet. Nem feltétlenül, de majdnem biztosra lehet venni, hogy lesz olyan helyzet, ha abban is Isten igéje neki a legfőbb tekintély, akkor legjobb esetben is egyedül marad.
Ma is jönnek a különböző divatok, hol ilyen, hol olyan bálványt neveznek ki istenné, és aki nem hajol meg azok előtt, azt könnyen lenézik vagy kinézik maguk közül azok, akik meghajolnak a mindenkori bálványok előtt. Ennek a világnak a gondolkozása annyira távol áll Isten gondolataitól, hogy egyre nehezebb ma Isten gyermekeként megmaradni ebben a világban. Még akkor is, ha valaki ilyen felelős beosztást kapott, és ilyen kiválóan végzi a munkáját, mint Dániel három barátja. Semmi nem számít, ha a mindenkor divatos bálvány előtt nem akar meghajolni.
Egyébként Jézus erre előre felkészítette az övéit, s noha kemény szavakat mondott, de végtelen nagy szeretettel és gyöngédséggel készítette őket arra, hogy: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Ezt a képet nem olyan nehéz lefordítanunk: juhok a farkasok között. A báránynak semmiféle védekező eszköze nincsen. Nem tud harapni, nem tud rúgni. A kosok tudnak esetleg öklelni, de a farkassal szemben az sem sokat számít. Védtelenül bocsátja el Isten az övéit ellenséges közegbe. Azért, hogy abból az ellenséges közegből is, akiket csak lehet, megmentsenek, és a pásztorhoz vezessenek. Ez rendkívül veszélyes vállalkozás.
Ezért sem tudjuk osztani azt a hamis illúziókat keltő tévtanítást, hogy aki Jézus Krisztus tanítványa lesz, afelett mindig ragyog a nap, annak csak boldogság lesz a része, az biztos, hogy egészséges, sikeres, gazdag lesz. — Hol van ilyen a Bibliában? Az biztos, hogy mindig számíthat az ő Urára. Az biztos, hogy mindig többet fog neki adni, mint amire szüksége van, hogy tudjon másoknak is adni. Az biztos, hogy erejét meghaladó terheket is fog tudni hordozni, de úgy, hogy el kell mondania azt, amit Pál apostol leír a börtönben: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem újra és újra megerősít. Mert az Ő ereje erőtlenség által végeztetik el.” Jézus tanítványainak a maguk erőtlenségét kell újra és újra megtapasztalniuk, és újra és újra rá vannak kényszerítve arra, hogy higgyenek és engedjék, hogy erőt nyerjenek. Ha megszakad vagy meglazul a közösségük az ő Urukkal, ott maradnak a maguk erőtlenségében, tanácstalanságában, és szánalmasabb látványok, mint a hitetlenek. De ha szoros ez a kapcsolat, és jön az utánpótlás, akkor kapnak világosságot, tanácsot, erőt, békességet, gondolatokat… abból a forrásból, amelyikkel kapcsolatba kerültek: az ő Uruktól és Pásztoruktól.
A helyzeten ez nem változtat, hogy bárányok a farkasok között. Világosság a sötétségben. Még önmagáról is ezt mondta a mi Urunk: „a világosság eljött a sötétségbe, és a sötétség nem fogadta be azt.”
Egyébként Jézus is ilyen közegben mozgott szakadatlanul. Bárány a farkasok között. Mindjárt a szolgálatának az elején támadást indított a főfarkas ellene: Itt vannak a kövek, te meg éhes vagy. Miből áll az neked: változtasd a köveket kenyérré. Jézus válasza: nem! — Ugorj le onnan, milyen látványos cselekedet lesz. Egyszerre népszerű leszel. Nem! Miért nem? Mert nem az volt az Ő útja. Nem ezt jelentette az Atyának engedelmeskedni. — Adjál jelet, produkáld magad, s majd hiszünk benned. Nem! Csak egy jel adatik ennek a hitetlen és parázna nemzedéknek — mondja Jézus —: a kereszt jele. Az Ő kereszthalála és feltámadása. Királlyá akarják tenni — ez a másik véglet. Meg akarják ölni, letaszítani egy szakadékba — az az egyik véglet.
És még a kereszten is jön a támadás. — Szállj le a keresztről, és majd hiszünk benned. Nem ez a cél, hogy higgyenek benned? Nem. Az a cél, hogy engedelmes legyen halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. És ezzel fog igazi hitre segíteni embereket. Bárány a farkasok között.
Volt úgy, hogy minden oldalról lőttek Jézusra. Minden oldalról támadták, de ő megmaradt mégis azon az úton, amin az Isten Bárányának végig kellett mennie.
Ha valaki mindig ezen az úton akar járni, az előbb-utóbb bajba kerül Isten miatt.
2. Figyeljük meg: Ennek a világnak az urai mindig valami nagyot akarnak építeni, akár van arra szükség, akár nincs, van értelme, vagy nincs. Mindegy, mibe kerül, arra kell, hogy legyen pénz, — most nem akarok újkori példákat sorolni erre —, mert a maguk dicsőségét keresik, végső soron magukat akarják imádtatni, — s aki erre nem hajlandó, annak valamiféle kemencét mindig készítenek.
Mennyire más az a mód, ahogyan Isten hív az ő imádására. Nem dobja kemencébe azt, aki nem hajlandó Őt imádni. Isten ajándékokkal közeledik. Készen van nála mindaz, amire szükségünk van ebben a farkasvilágban, amire szükségünk van az örökkévalóságban, és szeretettel hív magához. Még amikor keményen kezdett fogalmazni Jézus, akkor is azt mondja: „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Ez már komoly követelmény. Tagadja meg magát — a múltkor kifejtettük ezt részletesen. Aki akar… Aki nem akar, nem kötelező. Ott van készen, névre szólóan minden áldás, ami kell nekem ebben az életben és az örökéletben, de nem kötelező átvenni. Nem kényszerít oda.
Igaz, önmagában hordozza az ítéletét, ha nem kellenek azok az áldások, de Isten nem kényszerít ilyen kemencékkel.
3. Isten gyermekeit nem lehet megfélemlíteni. Ők tudják, hogy kihez tartoznak. Olyan sokat mondó ez a kifejezés, amit nyugodtan fordíthatnánk ma kicsit profánul így: a mi Istenünk, akivel munkaviszonyban állunk, aki a mi munkaadó gazdánk, az ki tud minket szabadítani. Ők tudják, kihez tartoznak. Ők hűséggel szolgálták Nabukodonozort mint hivatali felettesüket, de tudták, hogy Isten ő felette is Úr, és nem tévesztik össze e világnak a kiskirályait a királyok Királyával. Nem sértegetik a kiskirályokat, hacsak nem provokálja őket, és nem kell így megvallani. Nem mondogatják unos-untig: titeket nem veszünk ám igazán komolyan, mert nekünk van igazi királyunk, — de tudják, hogy van igazi királyuk. Tudják, hogy Nabukodonozor is csak azt teheti, amit a királyok Királya, az egy igaz, élő Isten megenged neki. Ők nincsenek kiszolgáltatva sem sorshatalmaknak, sem Nabukodonozoroknak, sem a saját ösztöneiknek, mert ők kiszolgáltatták magukat egyszer és mindenkorra Istennek.
Akinek az életében ez a döntés megszületik, ebből valami hallatlan békesség következik. Be vagyok biztosítva. A Heidelbergi Káté többször idézett első kérdés és felelete például ezt tükrözi gyönyörűen, ezt a békességet. Hogy mind életemben, mind halálomban — nem történhet velem olyan, ami végzetesen rossz —, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. És Ő vigyáz a tulajdonára. Akkor mitől féljek? „Őbenne bízom, nem félek, ember mit árthat nekem!” Na de láthatod, hogy árthat, bedobnak a hétszeresen befűtött kemencébe! De a mi Istenünk, akivel munkaviszonyban vagyunk, ki tud minket szabadítani. Ha meg nem akar kiszabadítani, akkor az úgy lesz jó. És bármit tesz velünk, legyen meg az Ő akarata!
Mennyi felesleges izgalomtól megőrzi ez az embert. Felesleges stressz, aggodalmaskodás, otthoni felesleges tanácskozás: ha így lesz, mit csinálunk, ha nem sikerül, és ha valami közbejön… Mindez feleslegessé válik. Így is tervez az ember, így is kérdezi az Urat: mit akarsz, hogy cselekedjem? végzi a kötelességét, nem is akárhogyan, a legjobban, de nem fél. Biztonságban érzi magát.
4. És amit szeretnék még kiemelni: aki Isten miatt kerül bajba, az mindig számíthat Isten szabadítására.
Ők nem a maguk butasága, okvetetlenkedése vagy bűnei, sikkasztása miatt kaptak itt büntetést. Ez tiszta eset volt: az Istenben való hitük és a hitvallásuk miatt. Akkor viszont bizonyosak lehetnek abban, hogy a jó Pásztor nem hagyja magára a juhokat. Még ha nem menti ki őket, akkor sem.
Eszünkbe jutnak Jézus szavai: „Ne azoktól féljetek, akik a testet ölik meg, hanem attól féljetek, aki a testet és a lelket a gyehennára veti.”
Könnyű erről így beszélni, és ilyen nehéz, életveszélyes helyzetekben nagyon nehéz engedelmeskedni. De nemcsak Sidrák, Misák és Abédnégó példája mutatja, hogy lehetséges, hanem ismerek többeket is, akik ezt a megalkuvás nélküli, nem hősködő, nem hivalkodó, nem mártirkodó, egyszerű, természetes engedelmességet gyakorolják.
Mi ad ehhez erőt az embernek? Ezt szeretném még röviden, inkább csak felsorolni, mint fejtegetni. Annyira világos ennek a három férfinak az esetében, hogy mi volt az a négy dolog, ami őket erősítette.
1. Mindenekelőtt Isten igéje. Adódik egy váratlan helyzet, ott áll egy harminc méter magas szobor (nem is tudom, hogyan tudták azt felállítani, meg mibe is került az, még ha aranyfüsttel futtatták is be, mert nyilván nem volt tömör aranyból), tessék meghajolni és imádni! Mindenki kivonul és meghajol. Ők hárman nem. Miért? Mert eszébe jutott a második parancsolat, amit gyerekkorukban már megtanultak.
Tudjuk az első fejezetből, hogy tizenévesként vitték őket fogságba, és egymást erősítik ott. Dániel a szószóló: mi nem akarunk semmi olyat enni, ami Isten igéje szerint tilos. Ők ebben a lehetetlen helyzetben is az ige szerint akarnak élni. Na, de ez képtelenség! Ezt itt nem lehet megvalósítani! — mondja nekik a konyhafőnök is jóindulattal. Itt nem lehet külön menüt kérni. Örüljetek, hogy a király asztaláról étkeztek, ez nagy megtiszteltetés. Ők azonban tovább alkudoznak teljes tisztelettel: próbáld ki néhány napig. Mert hogy neki lesz baja abból, ha lefogynak, ezt ők is megértik. De próbáld ki, hogy lefogyunk-e. Hadd kapjunk néhány napig olyat, amit nekünk szabad enni. Kiderül, hogy még ott is megvalósítható. Aki eltökélte az ő szívében — ez van ott —, hogy Isten törvénye szerint akar élni, azt Isten nehéz helyzetekben is megsegíti, és lehetővé teszi ezt.
Tehát kicsi koruk óta ismerték az igét, szent volt nekik Isten igéje, komolyan vették azt, és az utolsókig mindent megpróbáltak, hogy aszerint éljenek, ahhoz ragaszkodjanak.
Remélem, hogy a szülőknek, nagyszülőknek is Isten a szívükre helyezi ezt, hogy az egész életét meghatározhatja egy embernek, ha kicsi korában bevédőnek a szívébe és az emlékezetébe Isten törvényei. Lehet, hogy mindjárt nem párosul az élő hittel. Biztos, hogy nem párosul felnőttes hittel egy néhányéves gyereknél. De ha a maga szintjén komolyan veszi, s ha látja, hogy apjának, anyjának, hitoktatójának, lelkészé-nek is ez szent, és Isten szava felette áll mindennek, s annak kell mindenek felett engedelmeskedni, mert az jó nekünk és egyedül Ő az Isten, ez adott esetben, amikor élesben megy a dolog, erőt ad ahhoz, hogy állva marad, amikor mindenki meghajol a szobor előtt. Vagy nemet mond valamire, amire mindenki hajbókol — sokan rossz lelkiismerettel és meggyőződésük ellenére, de nem lehet most mást csinálni. Kiderül: lehet mást csinálni.
Ha tudom, hogy mihez tartsam magam — ez hiányzik ma, az értékvesztés idején, hogy nem tudják a fiatalok, mihez tartsák magukat. Ez az igazság, ez a hamisság, ez lesz jó neked, így meg rosszul jársz, ha ezt csinálod. Na, de mindenki így csinálja. Akkor is ez a jó. Aztán vagy csinálja, vagy nem — az már az ő dolga, de merjük-e alázatosan, hitelesen képviselni azt, hogy Isten igéje szerint ez a jó. Aztán évekig az ellenkezőjét csinálja. Nagy kanyarokat vesz a fiatal. De ha ott maradt a szívében és az emlékezetében az ige, egyszer csak megmozdul. Hány ilyen bizonyságtételt hallottam már. A kritikus pillanatban eszembe jutott egy aranymondás. Vagy eszembe jutott az, amit a nagymamám olyan sokszor mondott, hogy már a könyökömön jött ki és untam. De egyszer csak azzal az igével mentette meg a szó szoros értelmében Isten egy ember életét fizikálisan vagy lelkileg is.
Nagyon fontos és gyönyörű feladat ez, hogy ahol csak elérünk gyerekeket, akiknek az életébe legálisan, az értük felelősek hozzájárulásával, beleszólhatunk, csöpögtessük az igét. Igét, igét, igét… Hadd ismerjék meg Istent, hadd tudják meg kicsoda, Jézus. Nem kell számon kérni semmit, hanem igét kell adagolni. És az ige elvégzi a munkát, és egy nehéz helyzetben egyszer csak előugrik, és megmenti az embert, aki az igét hordozta.
Mindenekelőtt tehát az ige adott nekik erőt.
2. A közösség. Ez olyan szép gondolat, most nem lehet ezt részletesen kifejteni. Vé-gigvonul Dániel könyvében. Mindig többen voltak. Az elején, amit az előbb mondtam, négyen kérik a felmentést a kötelező étrend alól. A második fejezetben találkozunk azzal, hogy az őrült király ki akarja irtatni az összes tudóst, varázslót, mindenkit, mert nem tudják megmondani, hogy ő mit álmodott.
Dániel sem tudja hirtelen megmondani. De megy hamar a barátaihoz és azt mondja: gyertek, imádkozzunk. Kérjük Istent, mondja meg nekünk, mit álmodott ez a szerencsétlen, s megmentjük a többiek életét is, meg a magunkét is. Négy fiatalember imádkozik. És Isten válaszol az imádságra. Dániel jelentkezik: én meg tudom mondani, mert az Isten kijelentette nekem, és megmenti a tudósok és okkultisták életét.
A közösség. Van-e neked már itt a gyülekezetben néhány hívő testvéred? Ha nincs, annak nemcsak a gyülekezet ám az oka, hanem az is, aki nem lép másokhoz, vagy nem áll elő azzal, hogy nekem még mindig nincs. Keressük a testvéreket! Sokat jelenthet az, hogy egymást bátorítjuk, vigasztaljuk, intjük, segítjük, és együtt nem hajolunk meg a bálvány előtt, de együtt hajolunk meg az élő Isten előtt újra és újra.
3. Szép példa az életükben az is, hogy nemcsak hittek, hanem ezt meg is vallották. A hitvallástétel. Kimondják. Sokan még ma is vallják azt a tévedést: a hit magánügy, nem tartozik senkire. Hogyne tartozna egy sötét világban másokra is, ha valakinél világosság van? Hogy lehetne eltitkolni, ha csakugyan világosság van nála? Az előbb-utóbb úgy is kiderül. De nem kell azt titkolni. Azért adta Isten.
A Hegyi beszédben mondja Jézus: Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy olyan helyre helyezzék, hogy világítson a házban és lehessen nála tájékozódni. Isten az övéit azért szórja szét ebben a világban, hogy világítsanak.
Nem tudom, felfigyeltünk-e már arra, hogy az a nagy horderejű kijelentés, amit Jé-zus magáról mond: „Én vagyok a világ világossága.” szó szerint így hangzik el az Ő ajkán, az övéire alkalmazva: „ti vagytok a világ világossága”. Nekünk ezt a gyönyörű hivatást adta a mi Urunk. Igen ám, de ez életveszélyes! — mondhatja valaki, — lásd Sidrák, Misák és Abédnégó példáját. Igen, ez vele jár. Lehet életveszélyes is, de mégis ez a feladatunk és lehetőségünk, hogy megvalljuk a hitünket. A megvallott hit vissza is hat. A hitvallás megerősíti annak a hitét is, aki megvallotta, és elindíthatja az Isten felé azokat is, akik hallották és látták.
4. Végül, de nem utolsó sorban, megtartotta ezeket a fiatalembereket az a negyedik, aki megjelent mellettük ott a tűzben. Akit Nabukodonozor így jellemez: mint valami Istennek Fia.
Úgy gondolom: túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a mi bűnünknek, kárhozatunknak a pusztító kemencéjében így jelent meg az élő Isten egyszülött Fia, aki utánunk jött, hogy kiszabadítson minket innen. Fontos, hogy ige legyen a fejünkben, meg a szívünkben. Fontos, hogy lehetőleg többen legyünk és közösségben erősítsük egymást. Fontos, hogy el is hangozzék a hitvallás az ajkunkról. De végső soron mégsem ezek tartanak meg a halálos veszedelemben, hanem az Isten egyszülött Fia, aki önmagát adta érettünk, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk.
Ez a történet is végső soron Jézus Krisztusra irányítja tekintetünket. Így bátorít minket arra: merjünk mások lenni, mint a világ. Sose tagadjuk meg a mi Urunkat, akinek fontosabbak voltunk mi, mint az Ő saját élete. Sose féljünk azoktól, akik csak a testet vehetik el, hanem féljük azt az Istent, aki felette áll minden Nabukodonozornak. Így tanuljunk meg hozzá imádkozni, igyekezzünk hozzá vezetni gyerekeinket, unokáinkat, akárkit, akivel kapcsolatba kerülünk, és engedjük, hogy átjárja az életünket az Ő szentsége, hogy beszédes élet legyen az életünk, és az is Őhozzá irányítson másokat.

Ma fejeztük be kalauzunk szerint Pál apostol Timótheushoz írott második levelének az olvasását. Ez volt az ő utolsó levele, amelyiknek egészen személyes a hangja. Ugyanakkor azonban valljuk a Római levél 15. részében található isteni kijelentés alapján, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy az Írások által vigasztalást és bátorítást kapjunk. Tehát ez a levél sem csupán Timótheusnak szól, hanem Isten rajta keresztül azóta is sokaknak, sokunknak közvetített már üzeneteket, s hisszük, hogy ma este nekünk is ad ilyet.
Ma egyetlen mondatot szeretnék kiemelni ebből, annak is az első két kicsi szaváról külön beszélünk, s majd sorra vesszük, mit mond benne Pál Timótheusnak. Ezzel bátorítja őt, és ezzel szabja meg azt az irányt, amely felé az ő életének, hite fejlődésének haladnia kell.
Ez a bevezető két kicsi szó az 5. versben ez: de te… Ez az ellentétes kötőszó, a de, utal arra, hogy eddig valami másról volt szó, de innentől kezdve valami új kezdődik. Eddig azt írta le az apostol itt a megelőzőkben, hogy milyen világban él Timótheus, ebben a mondatban meg azt mondja el, hogy de ő ebben a világban milyen legyen. Ebből is világos már, hogy ne olyan, mint a világ. Nem azért, mert ő ‘csak azért is’ másmilyen akar lenni, hanem azért, mert ez a világ Istentől elfordult, a Timótheusoknak pedig Isten képviselőiként kell ebben a világban élniük. Nem veszi ki Isten az Ő népét és gyermekeit ebből a világból, de mást kell képviselniük. Jeremiásnak is ilyen értelemben parancsolta Isten, hogy „ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhozzájuk.”
Egyszerű képpel lehet ezt szemléltetni. Ha valaki fuldoklik a Balatonban és a parton egy jó úszó ezt látja, beugrik és kimenti. De nem azzal segít neki, ha ő is elkezd ügyetlenkedni, vagy valami olyat tenni, ami miatt veszélybe hozza magát és ő is elkezd fuldokolni. Nem az a szolidaritás, hogy én is olyanná leszek, mint te, hanem az, ha tudok rajtad segíteni, akkor segítek.
Isten azt akarja, hogy az Ő népe benne maradjon ebben a tőle elfordult világban, de tőle kapott erőkkel, az Ő akarata szerint szolgáljon a világnak, a világ javára. Hogy útjelző tábla legyen, hogy mutassa minden hívő ember az életre vezető utat, hogy megkívántassuk azokkal, akik még nem ismerik Istent, a hozzá való tartozást. Hogy ha meg sem szólalunk is, megtörténjék az, amit valaki így mondott: élj úgy, hogy megkérdezzenek: Hogy tudsz te ennyi nyomorúság között ilyen elégedett lenni? Hogy hogy nem hisztériázol, amikor ilyen közeli hozzátartozódat ilyen tragikus módon veszítetted el? Ilyenkor más azt szokta csinálni. Hogy tudsz te másnak is segíteni, mikor a magad terheit is alig bírod?
Erre a kérdésre el lehet mondani, hogyan. Ki az, aki nekünk vigasztalást, reménységet, erőt, megbocsátást, szeretetet ad. Mutatja máris Isten gyermeke az Istenhez vezető utat. Ezt csak ebben a világban lehet elvégezni, de csak úgy, ha nem e világ szerint él és gondolkozik a hívő ember.
Ez a „de te…” harmadszor ismétlődik itt néhány versen belül. Pál apostol rendkívül pontos és részletes korrajzot ad. Különös, hogy az a kor nagyon hasonlít a mienkhez. Majd néhány jellemvonását mindjárt idézem a Bibliából. Közbeszúrja háromszor is, hogy de te… A körülötted élők így gondolkoznak, te most ne sopánkodj, ne botránkozz, hanem segíts rajtuk. Te tudsz segíteni rajtuk, mert benned ott van Isten Szentlelke, mert te az Isten embere vagy. — Ezt a kifejezést is olvassuk, hogy: de te Istennek embere, ne úgy, ahogy ők, hanem az ő érdekükben egészen másként gondolkozz és cselekedj.
Jó lenne, ha helyére kerülne a fejünkben ez. A hívők nem különcök ebben a világban. A hívőkben nincs ‘csak azért is.’ Nem akarunk megmutatni semmit. Mi Jézus Krisztust szeretnénk alázatosan felmutatni ennek a világnak, hogy megkívánják a vele való közösséget, a hozzátartozást. De ezért krisztusi módon kell élni, sőt Krisztusnak kell élnie egyre hatalmasabban bennünk. Szinte azt mondhatnánk — bár így azért nem egészen biblikus —, hogy semmit sem kell csinálnunk, csak Krisztusnak engedelmes, szent életet élni. Az annyira elüt attól, ami körülöttünk van, hogy vagy irritálni fogja a környezetünket, vagy kérdéseket fog provokálni, vagy ellenállásba ütközik — (abba majdnem mindig ütközik.) Idegen test az Isten népe ebben az Istentől elfordult világban. De az Istentől elfordult világnak áldásul adja Isten az övéit.
Olyan szép az a mondat, amit szintén a napokban olvastunk a Jákóbtörténetekből. — Lábán elnézi azt a hatalmas nyájat, ami Jákób keze alatt szaporodott meg, s azt mondja: Úgy sejtem, hogy teéretted áldott meg engem az Úr. Lábán eljátszotta a maga kisded játékait. Többször is becsapta unoka-öccsét. Lehet, hogy másokat is. Egyszer csak elcsodálkozik: itt valami olyan jelent meg, ami talán nem is egészen természetes. Ennyi idő alatt nem szokott ennyire szaporodni a nyáj. Itt valami áldás van. Milyen csatornán érkezett ide az Isten áldása? Úgy sejtem, Jákób, hogy te vagy a „csatorna”. Teéretted áldott meg engem az Úr.
Ez a hívők feladata ebben a világban. Őérettük, rajtuk keresztül megáldja Isten a többieket is. Legfőképpen lelki felébredéssel, megtéréssel, új élettel, örök élettel, de sok egyéb áldással is. Számos példát idézhetnék erre a Bibliából.
Nos, Pál apostol utolsó leírt soraival arra bátorítja a fiatal Timótheust, hogy merjen más lenni, mint az a világ, amelyik körülötte van. Ne asszimilálódjék hozzá, ne legyen olyan. Meg ne ejtsék őt ilyen megtévesztő csapdák, csalások, hogy ha hozzájuk hasonulsz, jobban elfogadják tőled az evangéliumot. Ha te is együtt iszol a kocsmában velük, akkor hatalmasabban prédikálhatsz nekik a szabadulásról. Nem ez a szabadító evangéliumnak az útja. Nem kell nekem olyanná válnom. Köztük kell maradnom, nagyon kell szeretnem őket, és elfogadnom úgy, ahogy vannak, mert Isten is úgy fogadott el engem, nyomorultat, ahogy voltam, és ahogy vagyok. De ők térjenek meg énhozzám, meg az én Istenemhez még inkább, és én ne térjek őhozzájuk.
Timótheus, merj más lenni! Miért? Mert más vagy! Mássá tett Isten, amikor adta az Ő Szentlelkét. Egy hívő egészen másként gondolkozik a pénzről, mint egy hitetlen. A szerelemről, a házasságról, az emberi kapcsolatok építéséről és ápolásáról, egészen más szempontok vezetik. Nem olyan kapcsolatokat keres, amikből majd haszna lesz, hanem más szempontjai vannak. Mindenről másként gondolkozik: életről, halálról, betegségről, sikerről, kudarcról, ha igeszerűen gondolkozik. Ezt nem kell szégyellni, ezzel nem kell hivalkodni. Nem a mi érdemünk, ez Isten Lelkének a munkája. Adjunk hálát érte, de nem szabad elrejteni és letagadni.
Timótheus, merj más lenni! A világ kö-rülötted ilyen, de te ilyen meg ilyen légy.
Milyen volt Timótheus körül a világ? A megelőző fejezetben ezt olvassuk: „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői…”
Itt hemzsegnek ezek a tünetek a mi korunkban is. Egyfajta erkölcsi züllést lehetett akkor tapasztalni, és azt mondja Pál Timótheusnak, hogy miközben látod, hogy a társadalom csúszik egyre lejjebb, mert sodródik egyre messzebb Istentől, te azonban maradj meg ott, ahova Isten téged helyezett.
Vagy: azt írja, hogy „Vannak, akiknél megvan a kegyesség látszata, de annak az erejét nem ismerik.” Lesznek a gyülekezetben, már az elsőkben is, hogy egészen úgy látszik, mintha hívő lenne. Megtanulta a szavak használatát, vallásos körökben bizonyos viselkedést, de a szíve a régi, a gondolatai a régiek, és nem is akarja, hogy Isten újjáteremtse. De te ne ilyen legyél! Vannak ilyenek és lesznek mindig. Adja Isten, hogy fogyjon a számuk, meg közülük is térjenek meg, de te ismerd a kegyességnek az erejét és ne csak a látszatát.
Vagy azt mondja: Lesznek olyanok, akik tudálékosak és nagy okosan vitatkoznak, de fogalmuk sincs arról a világosságról, amivel Isten igéje beleárad egy újjászületett emberbe. „Az értelmük homályos marad, a hitre nézve nem becsületesek. Mindig tanulnak, de a megismerésre soha el nem jutnak.” Lesznek ilyenek is. De te ne ilyen legyél. Te ne tudálékoskodj, kérj egyre többet abból a világosságból, amelyikkel el tudsz igazodni és másokat is igazítani.
„És mindazok, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak”. Vedd tudomásul, hogy ez így lesz, és egyre inkább így lesz. De te vállald inkább a Krisztusért való üldöztetést, minthogy igyekezz megmenekülni ez elől.
Vagy ahogy az előbb olvasott részben láttuk: lesz idő, amikor az egészséges tudományt nem szenvedik el, viszket a fülük, ők keresnek maguknak tanítókat, akik azt mondják, amit hallani akarnak. Az igazságtól elfordulnak, és a mesékhez odafordulnak. Ezt a kort éljük most. Nem lehet kitalálni olyan megalapozatlan, idétlen mesét, amit könnyebben el ne hinnének, mint az evangélium igazságát. Mindent meg lehet etetni az állítólag felvilágosult és nagykorúvá vált modern emberrel. És az evangélium igazságát vagy túl egyszerűnek találja, vagy halogatja, hogy egyáltalán foglalkozzék vele. Minden hihetőbb és kelendőbb, mint az, ami segítene rajta, és ami valóban igaz.
A korrajzhoz hozzátartozik az is, hogy bizony különféle természetű emberekkel volt kapcsolatban Pál is, és olvastuk a tegnapi szakaszban: Démás engem elhagyott, és inkább a jelen való világhoz ragaszkodott. Van olyan, hogy ideigvaló hite van valakinek, egészen olyan, mintha hit lenne, mintha hívővé lett volna, de ha a hitéért bármi kellemetlenséget kell szenvedni, eltűnik. Ilyen is van. És olyan is van, hogy direkt szembefordul valaki és a gyülekezet tagjainak a besúgójává válik, mint ez az ércmíves Sándor. „Sok bajt szerzett, és te is őrizkedjél tőle, mert szerfelett ellenállott a mi igehirdetésünknek.”
Van, aki nem áll ellen, de nem veszi komolyan, mint Démás. Van, aki ellenáll és még fúrja, támadja is azokat, akik azt vallják. És van olyan, aki mindvégig hűséges, mint Lukács. Mindenki elhagyta Pált — itt is ír arról, hogy első védekezésemkor teljesen magamra maradtam, de az Úr nem hagyott el engem. Most pedig egyedül Lukács van velem — írja ezt a börtönből.
Nos, így zajlik az élet körülötte, és így zajlik ez ma is. Vannak különféle áramlatok, vannak sziporkázó ötletek. A divatok egymást váltják. A tévtanítókból nem fogyunk ki. És vannak a gyülekezetekben is helyezkedők, vannak ideig-óráig hívők, vannak ott is sunyik, akik belső ellenséggé válnak adott esetben, és vannak, akik megtagadják a hitet. Vannak, akik házról-házra járnak ma is, és megtévesztik az embereket vallásos szöveggel. Vannak, akik támadni kezdik a Szentírást ma is. De te…
Mit csináljon Timótheus? A világ ilyen, de te milyen legyél? Stabil legyél! Ez az összefoglalása annak a négy jellemvonásnak, ami itt most következik. Timótheus, te légy stabil!
Különös, hogy Jézus Keresztelő János legértékesebb jellemvonásának ezt tekintette. És amikor a sokaságnak beszélt Jánosról, akkor azt kérdezte: mit látni mentetek ki? Szél ingatta nádszálat? Azt mondja: nem! János nem szél ingatta nádszál volt. Most onnan fúj a szél, akkor arra hajlok, ha amonnan fúj, emerre hajlok. János stabil volt. Bele is pusztult. Sokan belepusztulnak abba, hogy a meggyőződésükben stabilan, állhatatosan, minden körülmények között megmaradnak. De csak így érdemes élni. Így lesz áldássá valaki másoknak. Így hitelesíti azt, amit mondott, és ezt az állhatatosságot mindig megáldja Isten.
Nem véletlenül fordul elő az Efézus 6-ban, ahol az Isten fegyverzetéről ír az apostol a gyülekezeteknek, minden versben egyszer vagy többször az állni ige valamilyen igekötővel. Hol azt mondja: álljatok meg a hitben, hol azt mondja: álljatok ellen az ördögnek és minden kísértésnek. Hol egyszerűen csak azt mondja: mint akik álltok, erősen, stabilan, mozdíthatatlanul.
És a hosszú és sok fontos kérdést tárgyaló Korinthusi levél leghosszabb súlyos fejezetének a végén, a 15. rész végén, ahol a feltámadásról ír az apostol, az utolsó mondat így hangzik: „Ti azért atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindig, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Erősen álljatok, mozdíthatatlanul! Ez a titka annak, hogy túléltek minden divatot és hogy minden éra alatt Isten áldássá tesz titeket másoknak. Aki ezt akarja, annak erről a stabilitásról és a vele járó sok kellemetlenségről nem szabad lemondania. Aki ingó-bingó zöld fűszál akar lenni, szél ingatta nádszál — ahogy Jézus mondta —, ám tegye, de akkor nem lesz áldássá. Akkor senki sem fogja elmondani: úgy sejtem, hogy teéretted áldott meg engem az Úr.
Miközben az állhatatlan világot próbálja lerajzolni itt az apostol, azt mondja Timótheusnak: de te légy stabil, aki meggyökerezett a Krisztusban. Ezt a kifejezést többször használja az apostol leveleiben. Meggyökerezvén Őbenne. Nem gyenge nádszál, hanem mélyen gyökerező erős fa, amelyik bírja a viharokat. Azok vannak. Még az ágait is letördelhetik. De ha a gyökerei erősek, gyökerestől nem fordíthatják ki soha. Az ág pótolja magát. Egy-két év alatt újra nő ott, ahol letört, ha a gyökerek jók. Van kiben gyökerezned, Timótheus.
Krisztus él, Krisztus uralkodik, Krisztus ma is hatalmas. Egyedül Ő tud segíteni mindenkin, akik jönnek a bajaikkal hozzád, vagy ha nem jönnek is, látod a nyomorúságukat. Őbenne gyökerezzél, és akkor stabil leszel. És noha egy kicsit az egészségeddel is baj van — erről is volt szó —, noha tapasztalatlan vagy és fiatal, némelyek még gúnyolnak is: mit akar ez a fiatal gyerek itt? te csak állj stabilan ott, ahova Isten állí-tott, és gyökerezzél egyre mélyebben Krisztusban, és akkor fog használni téged nagy dolgokra.
Mi az a négy dolog, amit ezután említ itt az apostol Timótheusnak?
1. De te józan légy. Vagyis légy stabil az értelmedet illető dolgokban. Ne lehessen téged könnyen befolyásolni. Hallasz valami újságot, és azt hiszed, az az igaz. Tessék megvizsgálni! Lehet, hogy igaz, lehet, hogy csak a fele igaz, lehet, hogy az ellenkezője igaz.
Elolvasol egy könyvet, s mintha csak azt írták volna, azt gondolod, ez az igazság. Ebben is kimondanak valami igazságot. Légy józan, tessék tárgyilagosnak maradni, tessék a tényeken tájékozódni! Nem mindenféle új híreket, friss információkat készpénznek venni, és állandóan módosítgatni a hitbeli meggyőződésedet.
Az előző ‘de te’ mondat így kezdődik: de te maradj meg azokban, amiket tanultál, és amik rád bízattak. Csak figyelj oda az információkra, gyűjtsél be minden új hírt, de tessék mindent mérlegre tenni. Minek a mérlegére? A teljes Írás — így hangzik a folytatás — Istentől ihletett, és te gyermekségedtől fogva tudod a Szent Írásokat, és ezek tehetnek téged bölccsé.
Ugye bölcsesség azt jelenti a Bibliában: különbséget tenni. Ez a szó van benne: kü-lönbség valami között. Fontos vagy lényegtelen, igaz vagy hamis, igazság vagy féligazság. Aki bölcs, az tud disztingválni. Maradj józan, és tessék disztingválni — mondja neki. Isten ad majd neked józanságot, de akarj józan lenni. Nem szabad, hogy szél ingatta nádszál legyél akárcsak így is.
A Római levél 12. részéből sokat idézett mondat jut eszünkbe: „ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti értelmetek megújulása által, hogy megismerjétek, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”
Ne a világhoz — az a gondolat, amit az előbb részletesen fejtegettem, hanem az Isten akaratához szabjátok magatokat, de erre a Szentlélektől megújított értelem segít el. A ti értelmetek megújulása által megismeritek mi az Isten akarata. Komolyan veszek mindenkit, aki bármit mond, de nem igazodom azonnal hozzá. Ha kiderül: valóban igazság, ha egybevág azzal, ami Isten akarata, amit annak megismertem az igéből, akkor igen…
Légy józan! Ma nagyon nagy szükség van erre, amikor egyfajta érzelgős, rajongó, lelkesedő irányzat elragadott keresztyén tömegeket. Légy józan, s maradj meg azokban, amiket tanultál!
2. Vállald a szenvedést. Erről úgy ír az apostol itt is, meg másutt is, mint ami egészen természetesen együtt jár a komoly Krisztus-követéssel. „Akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” Minden időben. Hol jobban, hol kevésbé, hol kicsit szalonképesen, hol nagyon durván, drasztikusan, de feltétlenül üldözi a világ őket.
Miért? Mert idegen tőle az, ami megjelenik az újjászületett hívők életében. Jézus a János evangéliuma 15. részében adja ennek magyarázatát: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha ebből a világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé, mivel azonban nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, ezért gyűlöl titeket a világ.”
Ha valóban Jézusért ér valami hátratétel bennünket, az mintegy a hitelesítő pecsétje annak, hogy Őhozzá tartozunk. Erre sem kell büszkének lenni, de bizonyos helyzetekben még hálát is ad az ember érte. Amikor Pétert és Jánost először verték meg azért, mert Jézust mesterüknek vallották és a róla szóló evangéliumot hirdették, akkor azt olvassuk a Cselekedetek könyvében: „örömmel jöttek ki a Nagytanács elől, hogy az Ő nevéért gyalázat érte őket.” De az a fontos: az Ő nevéért. Ha a magam butaságáért, ha az én erőszakoskodásom vagy hamisságom, vagy ügyeskedésem, vagy képmutatásom miatt, akkor az nem az Ő nevéért volt. Ezt nem szabad összetéveszteni. Ha valóban a Jézus nevéért, és az evangéliumért ért bármiféle hátratétel, az mintegy elismerő bizonyítványa a Mesternek arról, hogy ez az ember tanítványa. A tanítványban ráismertek a Mesterre, és a Mestert gyűlöli a világ, mert a világosság nem elegyedik sohasem a sötétséggel.
Egészen természetesnek kell tehát ezt tartani. Nem kell miatta panaszkodni. Nem kell felháborodni, keseregni. Vállalni kell. Azt mondja itt: vállald ezt a fajta szenvedést! Aki nem vállalja, általában annak is kijut a része ebből a szenvedésből, csak annak sokkal nehezebb. Ez minden teherrel így van. Amit az ember tudomásul vesz, elfogad, aláigazítja a vállát, s viszi, az sokkal könnyebb, mint ami alól állandóan ki akarna bújni, de mégis vinnie kell. Ezért mondja itt neki: vállald. Vagyis légy stabil a teherhordozásban is. Légy stabil az értelemben, légy józan; és vállald a Krisztusért való szenvedést.
3. Az evangélista munkáját cselekedd! Mi az evangélista munkája? Az, hogy hirdeti az igét szóval és az egész életével azok között, akik még nem hallották, vagy akik még nem hisznek. Az evangélista munkája a szűzföldek feltöréséhez hasonló. Ott még nincs aratás, először fel kell törni, és aztán jön a vetés. Ennek is megvan a maga nehézsége. A pásztorolásnak, a tanításnak is megvan. Megkülönbözteti ezeket a szolgálatokat a Szentírás. De először fel kell törni az elhanyagolt földet, hogy aztán be lehessen vetni, és lehessen majd aratni.
Az igéhez való ragaszkodás és az azok iránti felelősség, akik közé letette Isten az Ő emberét. Akik között a Timótheusok élnek. Mondja is, meg éli is. Ez azt jelenti: vállalja. Ez munka. Olyan munka, amiben el lehet fáradni, amit meg kell tervezni, amit, ha van kivel, jó közösen végezni.
Az evangélista munkáját cselekedd! Az evangélista nem szidja azokat, akik még nem hisznek, hanem szereti őket. Nem csodálkozik: hogy lehet az, hogy valaki ennyire nem hisz? hanem emlékezik arra, hogy ő is olyan volt, hogy nem hitt. Isten nagy szeretettel kihozta abból. Az Isten mentő szeretete érkezik meg rajta keresztül másokhoz. Az evangélista munkáját a magunk helyén, a magunk módján cselekesszük-e?
4. Szolgálatodat teljesen betöltsd! Vagyis stabilitás a küldetésben. Amit ránk bízott Isten. Rábízta minden hívőre az evangélium továbbadását, és hogy ott álljon mö-götte hitelesítőként az élete, és azonkívül bízott ránk még sokféle feladatot. Ezt a feladatot, ezt a szolgálatot teljesen be kell tölteni.
Ha valakinek azt a szolgálatot adta, hogy néhány gyermek édesanyja legyen, akkor azt teljesen töltse be, és ne mást csináljon helyette. Mert azt rajta kéri számon Isten, és azt más nem végzi el helyette, amit a gyerekeknek az anyjuk adhat.
De a napi munkánkat is teljesen betölteni, és ha valakinek nagybeteg van a családjában és azt ápolni kell, akkor azt is elfogadni Istentől kapott szolgálatként, és teljesen betölteni, nem örökké panaszkodni miatta, és esetleg sötét gondolatokat táplálni.
Vagy ha valakinek az imádkozás szolgálatát iadta Isten, akár azért, mert egyéb fizikai szolgálatot már nem tud elvégezni, akár azért, mert egyszerűen ez a kegyelmi ajándéka, akkor azt töltse be teljesen és végezze komolyan azzal a hittel, hogy az nem hiábavaló.
Vagy egy gyülekezeten belül akármilyen részszolgálatot. Valakinek azt a szolgálatot adta, hogy gyerekeknek az evangéliumot mondja, hitoktató legyen. A másiknak azt, hogy az énekkarban dicsérje Istent és hirdesse az evangéliumot, akkor azt töltse be teljesen. Nem félig-meddig, nem ímmel-ámmal, nem felszínesen, hanem teljesen.
Stabilitás az értelmi dolgokban, stabilitás a teherhordozásban, Krisztusért vállalni a szenvedést is, stabilitás az evangélista munkájának végzésében, ne lehessen lebeszélni róla, zavarba ejteni, elbizonytalanítani. Szép csendesen, természetesen, mindig, ahogy lehet, úgy végezni.
S végül: az ember egész élete, egész szolgálata, minden porcikája úgy működjék, hogy azon meglátszódjék ez az isteni állandóság. A neki való tudatos, lépésről-lépésre való engedelmesség.
Isten segítsen minket abban, hogy ha már az Ő Szentlelke újjászült, akkor merjük vállalni azt, hogy mások vagyunk, mint a világ. Legyen áldása a világnak abból, hogy mások vagyunk. Isten segítsen minket ebben a meggyökerezett állhatatosságban. Adjon nekünk lelkileg állóképességet, hogy ne csak azokat a viharokat bírjuk, amik itt tombolnak körülöttünk, hanem még másoknak is támaszaivá lehessünk.

Ezen a vasárnapon mint gyülekezet is hálát adunk Istennek az új kenyérért. Megköszönjük gondviselő szeretetét, aminek a jeleit olyan sokszor vétkesen természeteseknek tartjuk, vagy sokszor elégedetlenek vagyunk azzal. Ma különösen is könyörgünk imádságban a nélkülözőkért, és akikkel közülük megoszthatjuk valaminket, amit mi is úgy kaptunk Istentől, azt meg is tesszük.
Amikor azonban a kenyérért és mindazért, amit ez jelent, hálát adunk, fordítsuk figyelmünket ma arra is, hogy milyen lelki, szellemi táplálékkal szoktuk magunkat erősíteni, és mivel etetjük, vagy engedjük, hogy etessék mások a reánk bízott gyermekeket, fiatalokat. Azért is időszerű ezt megvizsgálnunk, mert holnap kezdődik az új tanév. Megint látunk majd könyvekkel, füzetekkel teli táskákat cipelő fiatalokat, akiknek a fejébe nemcsak az egyre növekvő tananyagot szeretnénk beletölteni, hanem mindenféle mellékórákra is járatjuk őket, hogy szellemileg minél gazdagabbak legyenek. De mi minden kerül be az ő szellemükbe és lelkükbe e közben vagy e mellett a szabadidejükben, amikor úgymond szórakoznak?
Sokan vannak ezen a világon, sajnos, akik hiányosan táplálkoznak. Sokan, akik egyoldalúan. Nagyon sok felnőtt és gyermek alultáplált, sőt éhezik. Arra azonban nem igen van példa, hogy valaki tudatosan az étellel együtt mérget is enne, vagy etetne a gyerekeivel. Márpedig lelkileg, szellemileg folyamatosan ez történik.
Ma már egyre több tudományos felmérés és elemzés készül arról, hogy milyen következményekkel jár az, hogy felnőttek és gyermekek tömegei rendszeresen, napi több órán át ülnek a televízió, a videó vagy egy számítógép képernyője előtt és nézik mindazt, amit lehet. Ennek ma már olyan mérhető, látható kárai vannak, mint az alkoholizmusnak, a dohányzásnak, vagy a kábítószer fogyasztásnak. Milyen kárai vannak ennek?
Először is elmegy sok értékes idő vele, ahelyett, hogy hasznos, értelmes foglalkozással töltené valaki az idejét, vagy mozgással, vagy mindenképpen valami kreatív tevékenységgel. A fizikai következménye az, hogy az ilyen emberek kevesebbet pihennek, kimutathatóan nyugtalanabbul alszanak, csökken a koncentrálókészségük, és így a teljesítőképességük. A vérkeringés, az izomzat és a csontrendszer csökkent mű-ködése, igénybevétele, és a szemnek a rendkívüli módon felfokozott és rossz igénybevétele ezekben a szervekben maradandó ká-rosodást okoz.
A szellemi károk közé tartozik, hogy sok ilyen ember beszűkül, az érdeklődése is, a fogékonysága is. Sok gyakorlati készség ki sem alakul ezekben a gyerekekben. Tanúja voltam ennek ezen a nyáron is. Igen sok veszedelmet rejt magában, hogy egy, a valóságtól távol levő, képzelt világban élnek, és így hamis eszményeik lesznek, ha lesznek egyáltalán.
A lelki károsodások közé tartozik az, hogy aránytalanul sok tv műsor, videó film és számítógépes játék forog az erőszak, a pénzszerzés, a felelőtlen szex, az élvezetek, vagy legjobb esetben is a kényelmes élet témája körül, és ez eltorzítja a szemléletet. Azért torzítja el, mert viszonylagossá teszi a bűnt. A néző talán észre sem veszi, hogy a gyilkosnak drukkol, és nem az áldozat oldalán áll; vagy egyiknek sem drukkol, teljesen közömbös neki. A rablót irigyli, mert az meg tudja venni azt, amit ő nem tud megvenni. Nem borzad el amiatt, hogy öltek, hogy embervért ontottak, hanem sikernek tekinti, hogy ügyesen ölt a gyilkos. Mindez hihetetlen lelki károsodásokhoz vezet, amiknek aztán később az egész társadalom vallja súlyos kárát. Olyan akar lenni sok néző akaratlanul is, mint a főhős, aki gátlástalan és mindenkin keresztülgázol. Aztán sokaknak többé-kevésbé sikerül is megvalósítaniuk ezt majd később.
Szociálisan rendkívül káros, hogy elmagányosodnak ezek az emberek, akik órá-kon át a képernyő előtt ülnek. Nem tudnak kommunikálni. Ennek is tanúja voltam a nyáron hétről-hétre. Nem tudnak beszélni, nem tudnak beszélgetni, a másikra odafigyelni. A másik mondanivalójára reagálni. Legjobb esetben is mint a lemez, mondják a magukét. Két monológ megy el egymás mellett, ha egyáltalán megszólalnak. Nem tudnak gondolkozni, kritikusan nézni a valóságot. Nem alakul ki bennük egy olyan szűrő, amin aztán később fennakad majd mindaz, ami hitvány. Egyáltalán lesz mércéjük megállapítani, hogy mi hitvány és mi értékes. Nem alakul ki az a készség, hogy határozott nemmel utasítsanak vissza mindent, ami hitvány és ami lelkileg méreg. Folyamatosan keverve szürcsölik az ételt és a mérget, az ételbe kevert mérget, vagy ételnek nevezett szellemi, lelki mérget. S mivel ez nem azonnal hat, nem veszik komolyan. Egészen torz értékrendjük alakul ki az ilyen embereknek, — ha az értékrendnek nevezhető egyáltalán, amiben az az értékes, ami pénzhez és élvezetekhez juttatja az embert. Semmi más nem létezik. Ebből betegesen önző, anyagias és hedonista, élvhajhászó szemlélet nő ki.
Egyre inkább lehet látni, hogy milyen cserzett lelkűvé teszi ez a többórás önmérgezés az embereket, a fiatal nemzedéket is. Nem tudnak meghatódni, megindulni, igazán együtt érezni másokkal. Lelkileg elsivatagosodnak az ilyen emberek. S milyen házastárs, milyen szülő, vagy milyen hazafi lesz abból, akinek a pénzén meg saját élvezetein kívül semmi nem érték, akit nem érdekel a másik, de nem is tudja megérteni, hogy neki miért lehet nehéz, vagy minek örül most, aki csak maga körül forog?
Amikor ilyen társaságban megpróbálunk nagy keresztyén egyéniségekről beszélni, és példaként felmutatni őket, akkor őszintén megmondják: nem akarok olyan lenni. Amikor próbáljuk magyarázni: ez az ember önmagáról megfeledkezve, másokért élt, és úgy alkotott nagyot, hogy feláldozta magát, erre a válasz — bocsánat, ha idézem —: elég hülye volt. Emögött egy szemlélet van, mégpedig egyre inkább közszemlélet, ami tömegeket jellemez.
Amire az utóbbi időben — jó nagy késéssel — kezdenek felfigyelni a szakemberek, az, hogy a képernyők előtt töltött idővel egyenesen arányosan egyre többen egy újfajta szenvedélybetegség áldozataivá válnak, amit most már el is neveztek. Úgy hívják: képernyő-függőség. Ennek a tünetei pontosan olyanok, mint az alkoholizmusé, a kábítószerezésé, vagy egyéb más szenvedélyeké.
Az Egyesült Államokban több, mint ötmillió Internet-dependest tartanak már szá-mon, és ez betegség, ami épp oly kevéssé gyógyítható, mint ahogy az előbb említett szenvedélyek. Megnyomorítja ezeknek az embereknek az életét. Tönkretette az egészségüket, sokszor a családi életüket, a munkaviszonyukat. Éppen úgy roncsokká válnak és képtelenek az aktív, produktív emberi munkára, mint más szenvedélyeknek a rabjai. Természetesen ez is kicsiben kezdő-dik, és mindenki azt mondja: pontosan ismeri a mértéket, hogy meddig lehet és meddig nem. Csak az a kicsi fokozódik, és a végén rab lesz az ember. El is nevezték a képernyőt elektronikus drognak, mert ugyanazok a következményei, a káros következményei is. A modern kor legveszélyesebb kábítószerének tekintik most már.
Nyilván nem arról van itt szó, hogy a televízió vagy a számítógép önmagában rossz és káros. Hiszen lehet azokat sok jó, hasznos és fontos cél szolgálatába is állítani. Csak ne mi váljunk azok szolgáivá, sőt rabjaivá! Itt most ennek a veszélyéről beszélünk. Amikor válogatás nélkül és mértéktelenül nézik tömegek a képernyőt, s nem veszik észre, mennyi lelki mérget is magukba szívnak közben.
Szomorú, hogy a gyerekeknek, fiataloknak gyakran éppen a felnőttek adnak erre példát. Ezt sem vesszük komolyan, pedig ez ugyanúgy hat, mint ahogy minden más példa is. Ha valaki hűtlenné lesz a házastársához, azzal könnyen megalapozhatja a gyermekeinek a válását is. Ez kíméletlenül hangzik és a szíve mélyén mindenki tiltakozik, vagy netalán meg is sértődik, ha ilyet hall. Tessék megnézni a statisztikákat! Ha otthon minden este, vagy legalábbis rendszeresen veszekedés hangzik, az előre vetíti árnyékát a következő nemzedék családi életére is. Ha a kedves szülő vagy felnőtt a családban minden este ott ül a képernyő előtt, akkor nehezen várhatja el a gyerekektől, fiataloktól, hogy ennél értelmesebben töltsék el az estéiket, netalán olvasással, egészséges mozgással, gondolatokat ébresztő, derűs beszélgetéssel, vagy más hasznos, a személyiséget formáló tevékenységgel.
Innen ered az elektronikus dajka kifejezés is, ami ma már széltében-hosszában elterjedt jelenség: Ha a kicsike vagy a kamaszodó gyermek szeretne valamit csinálni, valakivel beszélgetni, mozogni, tevékenykedni, akkor odaültetik egy videofilm elé, és csend lesz otthon. Végre nyugalom van. És torzul a személyisége, mert annak az egészséges kifejlődéséhez pontosan a közös beszélgetés, a közös munka, a közös játék, a közös nevetgélés kellene. Csak ez időt venne igénybe, meg emiatt a lassan szenvedélyévé váló képernyő-betegséget is abba kellene hagynia a kedves felnőttnek. Ő arra nem hajlandó, és csak későn kap észbe, hogy hova vezetett ez a dolog.
Ez akkor is méreg, ha nem azonnal hat. Akkor is méreg, ha szép csomagolásban adják el nekünk. És akkor is méreg, és ma ez a legnagyobb divat, ha hazug módon egészen mást írnak a csomagolásra, mint ami benne van, és nem vesszük komolyan, hogy mérgezzük a gyerekeinket, önmagunkat. Aztán mikor megvan a baj, minden pénzt megfizetnénk azért, hogy az így beállt betegségből adjon valaki gyógyulást és szabadulást.
Még azt sem veszik észre értelmes emberek, hogy milyen ravasz és céltudatos módon folyik a beetetés. Ugyebár mindenki tudja — nem mondom meg hány percig —, ha valaki az Internetet annyi percig nézi, akkor utána ingyen nézheti. A telefontársaságoknak is van eszük. Pontosan ezt nem vesszük észre, hogy így fizetünk nagy árat. Mert bolond lenne abbahagyni, amikor már ingyen nézheti. De az azt jelenti, hogy több óra rámegy erre és naponta több óra, és mindig belefut az éjszakába. Ennek a szörnyűségnek az áldozataival ezen a nyáron különösen is nagy számban találkoztam.
Mivel etetjük magunkat lelkileg, szellemileg, és mivel etetjük a reánk bízott gyermekeket és fiatalokat? Gyakran mérgekkel. És most még a mérgező zenéről, a fantáziajátékokról, a virtuális csibékről és egyéb szörnyűségekről nem is szóltam.
Azt szeretném kérni, ha valaki ad magára valamit, és egy cseppet is felelősnek érzi magát azokért, akiknek a fejlődéséért Isten felelősségre fog vonni bennünket, az rendezze át a család szellemi étrendjét most, amikor kezdődik az új tanév. Nekünk nemcsak a fizikai táplálkozási szokásainkat kellene erősen megváltoztatnunk, hanem a szellemieket és a lelkieket is. Most a szellemiekről nem beszélek, arra vannak szakemberek, akiknek sokkal felelősebben és bátrabban kellene felemelniük a hangjukat a szellemi mérgezés ellen, és konkrét javaslatokat tenni, mit csináljunk helyette. Én most a lelki táplálkozásról szeretnék beszélni a felolvasott ige alapján.
Ebből az igéből egészen egyértelmű, hogy Isten nekünk tápláló ételt, és az életünket folyamatosan frissen tartó, mindig új erővel ellátó italt kínál.
„Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek!” A mérgekért nagy árat fizetünk. Isten ingyen kínál kenyeret és élő vizet. „Jöjjetek, vegyetek és egyetek!” s megint mondja: „Jöjjetek!” és az akkori bőséget, a majdnem luxust kifejező szavakat használja: „vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért.” Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni. Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám!” — ezt mondja az Úr.
„Hallgassatok rám” — szinte unos-untig ismételgeti, mert süketekké lettünk az Ő szavára. „… és élni fogtok!” A mérgekbe belepusztultok. Az ördögi ravaszság benne az, hogy nem azonnal hat, hanem lassan, akkor, amikor már sem magán, sem egymáson nem tud segíteni az ember. Ő meg ételt ad, ami táplál, erősít és az örök életre is megtart. „Jöjjetek és élni fogtok, mert örök szövetséget kötök veletek.”
Azt hiszem, a legtöbben értjük ezeket a jelképes kifejezéseket. A Szentírásban mind az Ó-, mind az Újszövetségben az éltető víz és a tápláló kenyér az Isten igéjének a jelképei. Isten az Ő beszédét kínálja, hogy talpon maradjunk ebben a viharokkal teli világban, hogy megmaradjunk a helyes úton, amikor olyan sok csábítást kell naponta hallanunk, hogy emberek maradjunk, amikor nemcsak elállatiasodik sok ember, hanem démonizálódnak tömegek, hogy életben maradjunk, sőt, hogy eljussunk az igazi életre, a teljes, az isteni, az örök életre már itt, ebben a nyomorult testben, és a bűnnek ilyen szörnyű jelenlétében is. Isten nekünk életet kínál, és azt a táplálékot, ami ezt az életet közvetíti, fenntartja és gazdagítja.
Ha valaki nemcsak kivételes alkalmakkor megy el igehirdetést hallgatni, ha nem úgy hallgatja hétről-hétre, hogy abból semmi nem látszik meg az életén és az otthoniak azt mondják: minek jársz templomba — és igazuk van, hanem észre lehet azt venni, mert formálja őt Isten igéje, és ő engedi, hogy formálja. Ha naponta előveszi a Szent-írást, és úgy, mint ahogy ételt vesz magához, a lelkének is ad enni, hogy az életben maradjon és erősödjék, akkor majd eredmé-nyesen fogja hívogatni a körülötte élőket is, a családja tagjait is, például egy rövid esti áhítatra. Akkor lesz ereje kinyomni azokat a nyomorult gombokat, amiket nem tudunk.
Egy ideig laktam olyan helyen, ahol valaki, aki már szenvedélybeteg volt e tekintetben, miután több órán át nézte a képernyőt, elhatározta, hogy most kikapcsolja. Többször láttam, amikor átmentem a szobán — az enyém volt a zsákszoba, ahova be kellett óvakodnom —, hogy ott áll a képernyő előtt kinyújtott kézzel, hogy már kinyomja — és végignéz így egy filmet. Ember az ilyen? Báb, akit madzagon rángatnak. Akinek már akarata sincs, ereje sincs. Azt csinál vele az ellenség, amit akar, és nevet rajta. Isten nekünk olyan táplálékot ad, amelyik megtanít szelektálni, megtanít dönteni. Ad erőt a helyes döntés végrehajtásához, s utána ad örömöt abban, hogy helyesen döntöttem, mert Őreá hallgattam. Kaptam tőle erőt, és megcsináltam, amit helyesnek látok. S így még másoknak is hasznukra tudok lenni.
Isten minket emberekké, új emberekké akar formálni, akiket nem lehet beetetni és megetetni akármilyen méreggel, és nem lehet félrevezetni az elegáns, modern csomagolással, akik meg tudják különböztetni a kenyeret a méregtől. Nem kell nekik sem méreg, sem mérgezett kenyér, mert kapnak tiszta kenyeret, Isten igaz igéjét. Előveszik a Bibliájukat, áldozatot is hoznak azért, hogy hallgassák annak a magyarázatát. Azoknak a társaságát keresik, akik értik és szeretik az Isten igéjét, és bátorítják egymást, hogy úgy is éljenek. Akkor is, ha ez egyre kevésbé sikk, és ha egyre nagyobb mérgezett tömegek között kell is embernek maradnunk.
Megrendítő az, ahogyan Isten itt hívogatja az Ő népét. Hát neki kell könyörögnie, hogy menjünk kenyérért és a mérget meg dobjuk el? Minden mondaton belül többször ott van ez: jöjjetek énhozzám. Nem maga miatt kéri ezt, egyedül és kizárólag mi miattunk. Nekünk van szükségünk erre a kenyérre és erre a vízre.
Aki ezzel kezd el táplálkozni, annak az egész életén meglátszik. Valóban ég és föld azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek az élete, a szokásaik, a tekintetük, akik esznek, akik kapnak isteni eledelt. Akik magukhoz veszik az igét, és azzal táplálkoznak. Ők is sok kísértés között járnak. Őket is le akarja rántani magához a világ, de Isten talpon tartja őket. Ad nekik erőt, ad nekik reménységet. Megőrzi a békességüket.
Sok szülő elmondta már, aki ki merte ezt próbálni, és bevezette az esti rövid családi áhítatot, hogy gyermeke azóta nyugodtan alszik, pihenten ébred, nem kiabál álmában. Sokszor még a tanulmányi eredménye is jobb, mert egész nap jobban tud koncentrálni. Hosszú távon ép marad az idegrendszere, és iszonyodni fog mindentől, ami bűn. Nem azt mondja: milyen ügyesen gyilkolt, hanem vonzódni kezd mindahhoz, ami jó, igaz és Istentől való. Vagyis lelkileg is egészséges lesz.
Nekünk nemcsak tiltanunk kell. Fontos az, hogy ha valaki mindezt komolyan akarja venni, akkor ebből ilyenek következnek: keményen megválogatja, hogy mostantól kezdve mit néz meg ő maga is, és akikért felelős. Időben is behatárolja, fegyelmezett lesz ezen a téren is. Jó példát ad, és amit látnak, azt megbeszélik. Ez megint hiányzik a gyerekeknek, fiataloknak. Nem dolgoznak fel szinte semmit. Gombócokat kell lenyelniük, és az valahol megreked a nyelőcsőben, és se ki, se be. Kínlódnak az ilyen emésztetlen élményektől, félig értett információktól. Megbeszélik, és ami a legfontosabb: valami jobbat kínálnak helyette. Nemcsak azt, hogy ezt ne! Mérget ne! Kapjon ízletes kenyeret! Kedvesen átadva, szépen tálalva, aztán majd rájön a jó ízére és kívánni fogja azt.
Ehhez az kellene, hogy üdítő személyiségekké váljunk, hogy a puszta jelenlétünk ajándék legyen. Úgy tudjunk érdeklődni, megérteni, belehelyezkedni az ő szemléletükbe, elfogadni, gazdagítani egymást, hogy az mindennél többet jelentsen. Hogyan lehetünk ilyenekké? Minket is csak ez az isteni kenyér, és az igének az élő vize formálhat át egészen.
Az úrasztalát megterítettük. A kenyér és a bor egyszerű jelei arra utalnak mindig, hogy Jézus Krisztus önmagát kínálja nekünk. Ahogy itt a kenyeret megtörjük, ahogy a bort kitöltjük, az Ő golgotai kereszten megtöretett testére és kifolyt vérére emlékeztet bennünket. Vagyis arra, amit a János evangéliuma 6. részében sokak számára talán furcsán, de egyszerűen és világosan így mond a mi Urunk: „Aki az én testemet eszi és az én véremet issza, az él.” Annak lesz igazi élete már itt, és örök élete már itt és odaát is. Vagyis, aki ővele egészen személyes és szoros, szerves közösségre jut. Aki Jézust magát engedi be az életébe és engedi uralkodni. Nem csupán az Ő tanait; akinek nem emlékei vannak róla, aki vele él. Ő maga az a tápláló kenyér és az az élő víz, aki elsegít minket erre a gazdag életre!
Ebből a kenyérből és vízből jut neked is. Ezt kínálja Ő gazdagon. Így hangzik most az Ő hívása mihozzánk is: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek!” Ő fizette meg az árát annak, hogy mi ingyen kaphassuk. „Jöjjetek, vegyetek, egyetek! Nem pénzért! Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér” sőt mé-reg, „keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, figyeljetek rám és élni fogtok!”
Isten adjon bátorságot nekünk, hogy csakugyan megváltoztassuk a család szellemi étrendjét, vagy ha egyedül élünk, akkor is a lelki, szellemi étkezési szokásainkat. Radikálisan szórjunk ki mindent, ami méreg, és vágyakozással ragadjuk meg azt, ami Istentől kapott kenyér.
Ebben a nagy nyári melegben többször előfordult, hogy ha megromlott valahol az étel, ha a szíve fájt is az embernek, inkább kiöntötte, minthogy odaadja a gyerekeinek, vagy megegye ő maga. Ez természetes? Mérget tartalmazó kazettákat kidobni pedig sajnáljuk? Testileg nem mérgezem magam, mert annak a tüneteit azonnal tapasztalom. Lelkileg, mivel azt nem látom, és mivel a láthatatlanokra nincs érzékünk hit nélkül, tovább is engedjük. Hadd egye a gyerek a mérget, én is csipegetek belőle, s majd lesz valahogy… Nem valahogy lesz, hanem a biztos pusztulás vár arra, aki folyamatosan mérgezi magát.
Ezzel szemben Isten nekünk azt mondja: „Jöjjetek hozzám, és élni fogtok!”

A közelmúltban egyik bibliaóránkon tanulságos beszélgetés alakult ki az Újszövetség egyik alapfogalmáról, az Isten országáról. Éppen az volt a tanulságos benne, hogy rövid teológiai alapvetés után — amit az egyik testvérünk tartott — rájöttünk arra, hogy ezek az elvontnak látszó teológiai fogalmak sem fogalmak csupán, hanem Isten mindenen keresztül, ami az Ő szent igéjében írva van, nagyon is gyakorlati módon rajtunk akar segíteni, és az életünket akarja formálni és meggazdagítani.
Az Isten országa kifejezés csakugyan az Újszövetség egyik legfontosabb fogalma. Jézus első, nyilvánosság előtt elhangzott mondata így hangzott: „Térjetek meg, mert közel jött hozzátok az Isten országa.” Példázatai csaknem kivétel nélkül az Isten országának a lényegét, tulajdonságait akarják elmagyarázni nekünk. Tulajdonképpen minden szavával az Isten országába hívta az embereket. Mindenkinek egy kedves meghívót adott át, és a meghívás az Isten országába történt. Még az ilyen kiváló vallásos embereket is, mint Nikodémus, oda hívta. Arról beszélt, hogy miért szükséges oda belépnünk. Arról beszélt, hogy mindenkinek lehetséges oda belépnie, még az a golgotai lator is beléphetett a halála előtti percekben. Világossá tette Jézus, hogy mi a feltétele annak, hogy valaki oda belépjen. Ezért mondta Nikodémusnak: „Szükséges újjászületnetek, mert senki nem láthatja meg az Isten országát, aki nem született Lélektől is.”
Ha ennyire fontos a mi Megváltónknak, ha ennyire gyakorlati következményei vannak ennek, akkor nézzük meg közösen is, hogy mit tanít a Biblia az Isten országáról, mi az? Utána szeretném azt a négy fontos megállapítást elsorolni, amit az Újszövetség erről mond.
A szó maga félreérthető a számunkra, mert országon mi egy meghatározott területet szoktunk érteni, míg a Szentírás itt azt a kifejezést használja, amit pontosan így fordíthatunk: uralom, uralkodás. Az Isten országa kifejezés tehát nem statikus, hanem dinamikus jellegű a Szentírásban. Nem területet, hanem tevékenységet jelöl. Egyébként szép magyar nyelvünkben is egyértelmű ez. Most énekeltük, hogy Isten országol kegyelmesen. Országlásának első esztendejében — olvashatjuk akármelyik magyar királyról. „Az Úr országol és regnál (uralkodik) nagy jól” — így kezdődik a 99. zsoltár. Tehát aki országol, az uralkodik, az gyakorolja a hatalmát.
Isten országa ott valósul meg, ahol az Ő uralma érvényesül, ahol az Ő akaratát megvalósítják.
Joggal lehet kérdezni: miért? Isten nincs jelen mindenhol, csak itt, ott, amott, ahol az Ő akarata megvalósul? Isten mindenütt jelen van, de nem mindenki cselekszi az Ő akaratát. Az Isten jelenléte ott érzékelhető igazán, az Ő országlásának az áldásai ott lesznek kézzel foghatóak, ahol emberek önként engedelmeskednek az Ő akaratának. Ahol akarják, hogy az Isten uralma érvényesüljön az életükben, ott megjelenik az Isten országa. Ott valami előleget kapunk a mennyből. Megjelenik ezen a földön a menny.
Isten mindenütt jelen van, az ember azonban az ősbűnnel kiszakította magát Isten uralma alól, és berendezett egy külön országot. Nem tudta, hogy nem ő rendezi azt be, hanem már az rendelkezik övele, akire hallgatott, aki Isten ellen uszította. Éppen ezért a Biblia azt tanítja, hogy két ország, két szellemi erőtér létezik ezen a világon. Az egyiket úgy nevezi: világ, és azt olvassuk, hogy a világ fejedelme az ördög. A másikról úgy szól: az Isten országa, és ennek a gazdája, ura Jézus Krisztus. Jézus hatalmasabb, mint az ördög, sőt, le is győzte már őt a kereszten, de egy ideig még engedi, hogy tevékenykedjék.
Az a mi tragédiánk, hogy kivétel nélkül mindnyájan a világban születünk. A mi ősszüleink kitelepültek az Isten országából, fellázadtak Isten ellen, s becsapták maguk mögött a mennyek országának a kapuját. Mi már itt, kívül, jövünk a világra. Tetszik, nem tetszik, lehet vitatni, hogy ki ennek az oka, én nem tehetek róla. Lehet, hogy nem tehetek, de akkor is kívül vagyok. Mindnyájan itt jövünk a világra, a „világban”, vagyis Istentől elszakítva.
Jézus Krisztus egész munkája erre irányult, hogy visszahívjon minket a világból az Isten országába. Az Ő váltságművének a lényege az, hogy azt az ajtót, amit mi becsaptunk magunk mögött, Ő kinyitotta. Azt az Atyát, aki most joggal érvényesítheti az ítéletet az ellene lázadókon, megengesztelte. Ezeket, akik otthagyták a mennyei otthont nagy büszkén, rávezesse arra, hogy egyedül a hazatérés ad nekik életet. Ami itt kint, a világban, hiányzik az életükből és próbálják ezzel, azzal pótolni, de nem sikerül, azt akkor kapják meg, ha visszamennek az Atyához.
Ezért hangzott így Jézus első mondata: Térjetek meg, vagyis települjetek vissza, az Isten országába, mert közel jött hozzátok az Isten országa. Most már vissza lehet telepedni. Addig nem lehetett volna, csak vágyakozni, epekedni. Jézus közel hozta, sőt, kinyitotta az ajtót, sőt utánunk jött, hogy elmagyarázza: csak ez jelent az életünk számára megoldást. Ez viszont olyan megoldást jelent, aminek a következtében ez a rövid földi élet is egészen más lesz. Itt, ebben a pokolban, amiben élünk az Isten nélkül, egy kicsi mennyország valósul meg mindenkiben és mindenki körül, aki az Istenhez visszatér. Amikor majd utolsót dobban a szívünk, akkor kiteljesedik számunkra az Isten országa, és az örökkévalóságot is ott tölthetjük. Óriási tehát a tét. Egészen másként zajlik a földi élete, és van örök élete annak, aki így visszatér, Jézus szavával: megtér az Isten országába.
Nem akarom most részletezni, hogy menynyire pokollá tettük ezt az életet. Naponta tapasztaljuk saját bőrünkön ennek a szörnyű következményeit, akárhova nézünk, ezt látjuk, ezt halljuk. Arra nézve, milyen az, ha megjelenik valakiben és valahol az Isten országa, csak egy mondatot hadd idézzek. Azt mondja Pál apostol: „az Isten országa igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.” Képzeljük el, ha az igazság érvényesülne mindenütt. Ha igazi békesség tölti be valakinek a szívét. Ezért csodálkoznak azok, akik megtérnek, hogy nem is álmodtam, hogy létezik ilyen békesség. Teljesen elfelejtettük, milyen az: békességben lenni Istennel, megbékélni egymással, békességben élni önmagammal. S milyen az a Szentlélek által való öröm, esetleg egy ravatal mellett megállva is, amikor az embernek a könnye potyog, akkor is ott van a szívében az az öröm, amikor rúgják, vágják, rágalmazzák, akkor is megmarad benne ez az elvehetetlen és összetörhetetlen öröm.
Nos, efféléket jelent már itt, ebben a nehéz földi életben, és csak annak van örök élete, aki itt visszatér az Isten országába. A halálunk után már nem lehet, csak itt lehet visszatérnünk az Isten országába. Erre hívott Jézus mindenkit. Aki viszont enged ennek a hívásnak, annak az életében helyreáll az őseredeti teremtésbeli rend. Annak az életében egy új teremtést hajt végre Isten. Így is írja Pál apostol a 2Kor 5,17-ben: „Aki a Krisztusban van (vagyis visszatért az Isten országába), új teremtés az. A régiek elmúltak, és imé újjá lett minden.” Az illetőnek a státusza egészen újjá lett az Isten előtt, az illetőnek a képességei egészen újak. Minden új. Új teremtést él át az, aki visszatér az Isten országába.
Ennyit röviden arról, hogy mit tanít a Szentírás Isten országáról, ahol az Ő uralma megvalósul, ahol helyreáll egy embernek a közössége vele, és rajta keresztül áradni kezdenek mennyei erők és áldások ebbe a világba, amit mi egyre jobban pokollá teszünk.
Szeretném az említett négy jellemvonást elsorolni, amit a Bibliából még megtanulhatunk.
1) Az első az a fontos kérdés — remélem mindenkit izgat —, hogy ki mehet be az Isten országába?
Valamelyik nap egy temetés után beszélgetve felháborodott egy kedves vallásos ismerősöm, amikor azt találtam mondani, hogy nem a jó emberek mennek be a mennyországba, hanem a bocsánatot kapott bűnösök. Honnan veszem ezt? Ő eddig mindig úgy gondolta, hogy aki az átlagnál becsületesebb, az bemehet a mennyek országába. Hibája mindenkinek van, de stb. stb.
Teljesen mindegy, hogy mi mit gondolunk, Isten azt jelentette ki az Ő igéjében, hogy csak az mehet be a mennyek országába, aki hisz Jézusban. Vagyis egyszerűbben: az Isten országába csak Jézussal együtt lehet belépni. Nélküle, Őt megkerülve semmi körülmények között nem. Még ezen a földön is vannak olyan nagyon előkelő helyek, ahova csak egy bennfentes kíséretével juthat be valaki. Az Isten országa meg végképp ilyen. Oda csak valakivel együtt, aki onnan jött, és éppen azért jött, hogy minket oda visszavezessen, csak vele együtt lehet bemenni. Ott semmi más nem számít a belépésnél, csak az, hogy Jézussal van-e közössége az illetőnek. Nem számít — egyáltalán nem számít — a származás, a műveltség, a pénz, a teljesítmények, a szépség és okosság, de még a vallásosság sem. Csak az számít, hogy valakinek van-e az érette is meghalt, feltámadott Jézus Krisztussal valóságos közössége, és komolyan veszi-e, hogy egyesegyedül Jézus haláláért mehet be még ő is az Isten országába. Csak ezek léphetnek be.
Nikodémusról igazán minden szépet el lehet mondani. El is mondtuk már sokszor, ami a Szentírásban van, mégis azt mondja neki Jézus: Szükséges újonnan születnetek. Senki nem láthatja meg az Isten országát, aki nem születik újonnan.
Aki viszont Jézussal együtt jelenik ott meg, az egészen bizonyos, hogy kap polgárjogot. (Pál apostol használja ezt a jogi kifejezést.) A mi polgárjogunkat Jézusért kapjuk, és egészen bizonyosak lehetünk abban már itt, ennek a földi életnek a göröngyös útján, hogy nekünk mennyei polgárjogunk van. Elvehetetlenül be van biztosítva a mi helyünk a mennyben. Azért, mert a mi Megváltónk megígérte, azért, mert az Atya őreá való tekintettel ezt nekünk megadta. Sőt csodálatos örökség vár ránk. A tavasszal több vasárnapon próbáltuk számbavenni, hogy mit mond erről a Biblia. Mit jelent, hogy Isten örökösei és Krisztus örököstársai lesznek azok, akik beléptek az Isten országába. Ez az ilyen megtérő bűnöst nem büszkévé teszi, mint ahogy a kívülállók szokták mondani, hanem hálássá. Alázatossá és hálássá. Ezeket a tényeket nem szabad csorbítani, mert ezek Isten igéjében benne vannak. Tehát oda egyedül Jézussal, és őreá való tekintettel lehet bemenni.
2) A másik, amit mond a Szentírás erről az, hogy ez olyan alapvető változás egy ember életében, ami semmiképpen nem hasonlítható ahhoz, hogy még valamit megtanult vagy előléptették, vagy edzi magát és erősebb lett, vagy akármilyen ilyen változáshoz nem hasonlítható. Az egész élete megváltozik, mert ez olyan, mint amikor valaki egyik országból egy másikba áttelepül, mégpedig egy ellenséges országból, ahol őt állandó fenyegetettség vette körül, kiszabadítják és a határon túl letelepedési, munkavállalási és mindenféle engedélyt kap. Ezt így írja le Pál apostol: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt minket az Ő szeretett Fiának országába.” (Kol 1,13) Isten megfogja az ilyen embert és átteszi a határon. És az előző ország uralkodója a feje tetejére állhat, akkor sem tud mit tenni ez ellen, és utána már nem bánthatja azt, akit kiszabadított Isten a sötétség hatalmából és átvitt az Ő szeretett Fiának országába.
Ebben a másik országban viszont minden más. Más az Ura, más a nyelve — meg kell tanulni az imádság nyelvét. Mások a törvényei. Különböznek minden ország törvényétől. Az Eszter könyvében van ez az érdekes vers, ahol valaki a perzsa uralkodónak el akarja magyarázni, hogy mi jellemzi az Isten népét. Azt mondja: jellemzi őket, hogy törvényeik különböznek minden más nép törvényétől. Az Isten országának a törvényei különböznek, és azok szerint kell élni, de tökéletes védelmet is jelentenek ezek a törvények az ország polgárai számára. Más lesz a közössége itt az embernek, mások lesznek a céljai, egészen másfajta eszközöket használ a céljai elérésére stb.
Ez radikális, alapvető változást jelent az ember életében. Ez szabadulást jelent. Azt olvastuk: kiszabadított minket a sötétség hatalmából. Itt világosan látnunk kell: mitől és mire szabadít fel minket a megváltás. Megszabadít abból a kényszerből, hogy ott az Isten országán kívül mindig csak az Isten akaratával ellenkezni tud az ember. Kényszerpályán van, kénytelen mindig vétkezni. Megszabadít ebből és felszabadítja arra, hogy bízzék ennek az új országnak a királyában, Istenben, hogy szeresse Őt teljes szívéből, hogy szeresse azokat, akik ott vannak, szeresse azokat is, akik még nincsenek ott, érezzen felelősséget értük, és ő is elkezd hívogatni másokat ebbe az országba.
Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert ez a határátlépés, ez a visszatelepülés nem azonos a vallásossággal. Ezt sokan nem értik. A vallásosság még nem jelenti azt, hogy valaki belépett az Isten országába. Honnan tudjuk ezt? Sok helyről tudjuk a Bibliából. Most csak egy érdekes történetet szeretnék felolvasni a Márk evangéliuma 12. részéből. Egy olyan írástudóról szól, aki a Mózes öt könyvét kívülről tudta, akinek az volt a feladata, hogy ezeket az isteni törvényeket alkalmazza a különböző élethelyzetekre és így segítsen az embereknek. Ez az írástudó akaratlanul hallgatta Jézusnak néhány beszélgetését. Egymás után többen provokálták Jézust. Kényesnél kényesebb kérdéseket tettek fel neki, s elcsodálkozott ez az ember, hogy mi van Jézus fejében, hogy tud Ő válaszolni, s egyre inkább elképed Jézus bölcsességén. Akkor veszi a bátorságot, ő is odalép és feltesz egy kérdést.
„Ekkor odament hozzá egy írástudó, aki hallotta Őt vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, ezt kérdezte tőle: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: „A legfőbb ez: Halld, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második pedig ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” Az írástudó ezt mondta neki: „Jól van, Mester, helyesen mondtad, egy Isten van, rajta kívül nincs más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.”
Nem meglepő ez? Végre valaki, aki egyetért Jézussal. Annyian ellenkeztek, kötekedtek, vitatkoztak vele. Valaki, aki lelkesedik érte: így van, Mester, helyesen mondtad, nekem is ez a véleményem. Utána Jézus, ahelyett, hogy a keblére ölelné, megveregetné, egy hűvös mondattal zárja: „Nem vagy messze az Isten országától.” Vagyis: kívül vagy rajta. Közel vagy hozzá, de nem vagy benne. Akik mindezt nem tudják, és nem értenek vele egyet, azok messze vannak. Akik mindezt tudják, és egyetértenek vele, mint te, azok közel vannak. És akik mindezt csinálják is, azok benne vannak.
Nos, a vallás közel visz az Isten országához. Jézus pedig bevisz az Isten országába. Ezért nem üdvözülnek azok, akik vallásosak csupán, de Jézussal nincs olyan közösségük, hogy az Ő akaratát cselekszik. Itt nem arról van szó, hogy aki ismeri az Ő akaratát, az üdvözül. Ezért olvastam fel a Hegyi beszédből Jézusnak ezt a súlyos mondatát, a 7,21-ből: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Aki aláveti magát ezeknek a törvényeknek. Akire nézve az Isten szava parancs. Nem kell magyarázni, hogy ez hasznos lesz neked, ez még ma is időszerű. Ezt mondta az Úr, s ez elég. Csinálom. Ezek vannak benne az Isten országában.
Ma ezt kell nekünk megvizsgálnunk, testvérek, becsületesen. Sok mindent tudtok Istenről, az Ő igéjéből, az Ő országáról. Sok mindennel egyetértünk, talán még lelkesedünk is sokszor. De Jézus vajon mit mondana ezek után? Azt kell-e mondani: nem messze vagy az Isten országától, most már csak az hiányzik, hogy belépjél, vagy azt: jól vagyon, jól hű szolgám, mert cselekszed az én akaratomat, és majd sokra bízlak ezután. Ezt ma világosan meg kell állapí-tanunk: közel vagyunk az Isten országához, vagy benne vagyunk az Isten országában.
3) Ezt nem olyan nehéz megállapítani. Tudniillik a Biblia azt mondja, hogy az Isten országában világos parancsok vannak. Az Isten országában nem irányelvek vannak, amiknek alapján majd én eldöntöm, hogy ez most időszerű vagy nem, rám is vonatkozik-e vagy csak másokra, valóban helyes-e vagy esetleg helytelen. Ott parancsok vannak. Az Isten országának egészen sajátos államformája van. Nem demokrácia, de nem is diktatúra. Az Isten országában az Isten szereteturalma érvényesül, és akinek az életében ez érvényesül, az él benne az Isten országában.
Isten szuverén, de nem zsarnok. Jézus azt mondja, hogy más kategóriákat kell használni: Atya. Olyan atya, aki parancsol, aki igazgatja a háza népét, de minden parancsa az alattvalóinak a javát szolgálja. Aki ezt cselekszi, az erről egyre jobban meggyőződik. Egyre teljesebb belső meggyőződéssel fog engedelmeskedni. Az szíve vágya lesz az, hogy ennek a parancsolónak engedelmeskedjék. Egy idő után már nemcsak azért, mert az neki úgy a legjobb, hanem azért, mert Ő mondta, és ez elég.
Amikor a Tízparancsolato tanulmányoztuk, újra és újra beleütköztem ebbe: tessék megindokolni, miért érdemes megtartani ezeket a parancsolatokat. Az Isten országában ez nem kérdés. Ezt mondta az Úr. Azért tartom meg, mert ezt mondta. Ide kell eljutniuk a hívőknek. Nem szükséges más érv, hogy ez megéri-e vagy nem. Ezt parancsolta az én Uram. És ha valaki valóban az Isten országában van, ha valaki csakugyan újjászületett, engedelmes hívő, akkor annak elég ez az egyetlen érv. Így szól az Úr, akkor megyünk és csináljuk most, mi, mert nekünk mondta. Ha nehéz, akkor is, ha kényelmetlen, akkor is, ha nem éri meg, akkor is, mert itt Ő az Úr.
Így érvényesül-e Isten akarata az életünkben, és akarjuk-e, hogy így érvényesüljön? Amit Ő a hetedik nap megszenteléséről mond, amit Ő a házasságról mond, amit Ő a pénzügyekről mond… Akárhova nyúlunk, akarjuk-e, hogy az Isten szuverén akarata érvényesüljön az életünkben? Akkor benn vagyunk az Isten országában. Egyébként pedig az Isten országához talán nagyon közel, de az Isten országán kívül fogunk elkárhozni. Ez Jézus Krisztus világos és éles tanítása. Isten őrizzen meg minket ettől. Ennek nagy a veszélye, mert összetévesztik az emberek a vallásosságot az Isten országában való élettel. A belépés hiányzik. Isten igéje pontosan ezt teszi hangsúlyossá.
Csak utalok arra, hogy a Mi Atyánkban ez a két egymást követő mondat egyetlen kérés: Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod úgy a földön is, ahogyan a mennyben. Oda jön el az Isten országa, ahol megvalósul az Ő akarata. Akkor lép be egy ember az Isten országába, ha az uralmat átadja Jézus Krisztusnak, és azt mondja: mától kezdve te parancsolsz. Akkor most erre nézve mit mondasz? Akkor azt csinálom, akkor is, ha eddig másként csináltam, ha a családom is csodálkozik, ha az egész világ másként csinálja. Azért csinálja másként, mert az a világ. Ott más törvények érvényesek, más úr parancsol. Én pedig a te országodba léptem be. Ezt világosan kell látnunk.
4) Akkor ez azt jelenti, hogy aki Isten országába belépett, az többé nem is lehet engedetlen? Nem azt jelenti. Sajnos nem minden esetben cselekszi az ilyen ember sem Isten akaratát. És ha nem cselekszi, akkor elveszítette a polgárjogát? Nem veszítette el. Nem toloncolják ki abból az országból, csak ezzel megszomorította azt, aki őt a legjobban szereti, az Atyát, és megszegényítette magát. Éppen ezért sürgősen meg akar térni ebből az engedetlenségéből, mert neki már elviselhetetlen az, hogy az őt megszabadító Atyát megszomorítsa, és nem akarja, hogy önmagát megszegényítse, hogy így használhatatlan legyen Isten kezében. Meg kell térnie.
Erről ír a Jelenések könyvében János, amikor az efézusi gyülekezethez írt levélben a 2. fejezetben ezt olvassuk: „Ezt mondja az Úr, az a panaszom ellened, hogy nincs már meg benned az első szeretet. Emlékezz tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és az előbbiekhez hasonló cselekedeteket cselekedj.”
Nem mondja azt, hogy elvetettelek, nem érdekelsz többé, nem tartozol hozzám. Azt mondja: valamiben engedetlen vagy. Nem cselekszed azt, amit akkor, amikor kihoztalak a sötétség hatalmából és átjöttél ide, az első csodálkozás, az első szeretet idején olyan boldogan cselekedtél. Nos, ebből az engedetlenségedből térj meg, és kezdd el újra azt csinálni, amit akkor. Ez nem azt jelenti, hogy kiment az országból, megint visszajöhet, megint kiszorul, megint vissza. Akit Isten egyszer befogadott, az az övé, de ebből az engedetlenségből kell megtérnie. A hitetlen ember a bűnből megtér Istenhez. Átjön a határon. A hívő ember az országon belül az engedetlenségeiből megtér újra az engedelmességhez. Ez a különbség.
Amit Luther a 95 tétel első mondatában ír, az erre a második fajtára vonatkozik, hogy a hívő ember élete naponkénti megtérésből kell, hogy álljon. Vagyis naponta késznek kell lennie arra, hogy megvizsgálja: Uram, nem vagyok-e valamiben engedetlen. Ez már ezen az országon belül történik az Isten uralma alatt.
Isten országa tehát ott van, ahol Isten uralma megvalósul. Ahol emberek eljutnak oda: legyen meg mindenben a te akaratod. Ennek a következtében radikális változások következnek be az életükben. Azt, hogy egyáltalán visszakerüljünk Istenhez, Jézus tette lehetővé. Az a mi feladatunk, hogy átlépjük a határt. De amikor átléptük, még erről is kiderül, hogy ezt is Ő munkálta bennünk, és ez is egyedül az Ő érdeme. Csak az mehet be oda, aki Jézus érdemében bízik, és vele együtt érkezik meg. Ez az ember életében alapvető változásokat jelent.
Ez nem azonos azzal, hogy újabb ismereteket szerzett, nem azonos a vallásossággal sem. Ez azt jelenti: elkezd egészen konkrét, hétköznapi kérdésekben is Isten akarata szerint élni. Honnan tudjuk meg Isten akaratát? Az Ő kijelentett igéjéből. Aki ezt elkezdi így tanulmányozni, folyamatosan, rendszeresen magára alkalmazva, annak a Szentlélek újra és újra világossá tesz valamit. Itt kell most igazítanod, ezt kell abbahagynod, erről le kell szoknod, ezzel a lehetőséggel el kell kezdened élni. Nem egyszerre mindent, mert azt felfogni sem tudnánk. Folyamatosan vezet minket. Történik-e ez, és engedjük-e ezt?
Pál apostol a Római levél 6. részének 16. versében kiélezetten foglalja ezt össze, amikor azt mondja: „Akinek odaszánjátok magatokat, annak a szolgái vagytok. Ha a bűnnek, akkor a bűn szolgái halálra, ha az Istennek, akkor az Isten szolgái igazságra.” Jó lenne, ha ma elcsendesednénk és megkérdeznénk Istent: Uram, mutasd meg, hol vagyok én. Messze, közel, vagy benne. S ha akár messze, akár csak közel, akkor szeretnék belépni. Ha benne, de esetleg nekünk is azt mondja, valamit elhagytál és térj meg az előbbi cselekedetekhez, akkor meg következzék be ez a megújulás, megtérés még ma.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint éppen tegnap és ma olvastuk a Bibliának ezt a legsötétebb fejezetét. Valaki azt mondta, hogy a Biblia első lapja arról szól, milyennek teremtette Isten ezt a gyönyörű világot, a má-sodik lapja, amelyiken ez a fejezet is van, arról, hogyan tettük ezt tönkre, és az összes többi arról, hogyan hozza helyre Isten nagy szeretettel és hatalommal azt, amit mi tönkretettünk.
Miről szól hát ez a legsötétebb fejezet? Aki figyelmesen elolvassa, kétségbeesik, hogy hova süllyedtünk ahhoz képest, ahol Isten elindította az embert és a világot a maga útján. Isten nélkül hova vezet az út.
Azt olvassuk az előző fejezet végén, hogy Isten mintegy minőségileg ellenőrizte az általa teremtett világot és megállapította: íme minden nagyon jó. Valóban nagyon jó volt. Teljes békesség uralkodott. Bőség jellemezte a világot. Nem ismerték az emberek és az állatok sem, hogy mi az: szükség, mi az, valami nincs. Nem ismerték a félelmet. Mitől, kitől, s miért kellene félni, amikor egymásért van mindenki jelen, amikor egymás javára vannak, egymás hasznát keresik? Ez a teljes harmónia uralkodott a szívekben is. Ez jellemezte az embernek teremtő Istenével való kapcsolatát és az emberek egymással való kapcsolatát is. Ebből csak biztonság, békesség, bőség fakadhat.
És mi van ma? Néhány dolgot sorolok, amit tegnap meg tegnapelőtt hallottam: amíg a gyanútlan vásárló a pénztárhoz ér, a kosarából kilopják amit megvásárolt. Mire a postáról visszamegy az utcára, nem találja ott az autóját. Mire a külföldi kiküldetésből hazaérkezik, nem találja otthon a feleségét. Teljes bizonytalanság, sokféle félelem. Fél az ember az üzletkötéskor, hogyan csapják be, mert az a legritkább esetben korrekt. Fél, hogy nem találja ki azokat a hátsó gondolatokat, amiket bőbeszédűségével ügyesen leplezni akar valaki, és ez nemcsak a diplomáciában van így. Fél a tulajdon ágyában is, mert sehol sem érzi már magát biztonságban, s úgy tűnik, erre minden oka meg is van.
Módszeresen tönkretesszük a természetet, Istennek ezt a gyönyörű világát, aminek aztán olyan következményei is vannak, mint az El Nino, illetve La Nina nevű természeti jelenségek, amik az utóbbi idők nagy felmelegedését és nagy áradásait okozzák.
A magunk mohóságával, gőgjével elrontjuk, amit Isten jónak teremtett, és volt belőle harmónia, békesség és bőség. Most meg van: félelem, viszálykodás, felsorolhatatlanul sok ínség, szükség, nyomorúság. Az idegosztályok tele vannak ennek az áldozataival. Az általunk termelt radioaktív hulladékot nem tudjuk hova tenni, de a félelmünkkel sem tudunk mit csinálni. Tehetetlen az emberiség azokkal az ártalmakkal szemben, amiket saját magunknak okozunk azzal, amit egyébként nagyképűen haladásnak szoktunk nevezni. Éppen az elfogulatlan tudósok, akik valóban tudósok, kérdőjelezik meg egyre több tudományos eredménynél azt, hogy vajon ez csakugyan haladásnak nevezhető-e?
Ugyanez jellemzi az emberi kapcsolatokat is. Júliusban-augusztusban van a legtöbb esküvő a gyülekezetünkben. A szívem szorul össze, és majdnem elsírtam magam a múltkor egyik szombaton, amikor itt áll a kedves ifjú pár, és mindkettőnek a szülei úgy jöttek el, hogy nem ülnek egymás mellé. Szépen kiöltözik az illető, és udvariasan mosolyog, de évtizedek óta csak marják egymást, vagy cserbenhagyták egymást, vagy el sem jön már az egyik szülő, vagy eljön egy másikkal, aki azóta a párja lett, — s közben sok boldogságot kívánnak a gyermekeiknek. Milyet? Olyat, amilyet tőlük láthattak? S vajon meg vannak alapozva ezek a házasságok, vagy csak ugyanúgy, mint az övéké volt? Újratermelődnek a nyomorúságok és nem tudjuk leállítani ezt a rettenetes folyamatot.
Ez a fejezet arról szól, hogy mi az oka ennek, és arra a kérdésre is ad választ, hogy van-e vajon gyógyszere ennek a szörnyű betegségnek, amibe estünk.
Ebben a fejezetben van szó arról, hogy ki az, aki ezt az egészet elindította, ki a kísértő. Megérthetjük belőle azt, hogy mi a kísértés, megérthetjük, hogyan lesz a kísértésből bűn. Részletesen felsorolja, hogy mi a bűnnek a következménye. És van egy csodálatosan világító mondat, amelyik arra a kérdésre válaszol: van-e ebből kiút?
Nyílván ilyen súlyos és ilyen sok kérdésre egy ilyen meleg délutánon csak vázlatosan lehet válaszolni. Megpróbálom ezt, aztán Isten Szentlelke folytassa velünk a beszélgetést. Ismerjünk magunkra, s amíg lehet, ragadjuk meg azt a megoldást, azt a szabadítást, amit Ő kínál a benne bízóknak.
Ki indította el tehát ezt az egész folyamatot? Így kezdődik a fejezet: „A kígyó ravaszabb volt minden mezei állatnál.” Mi ez a kígyó, vagy ki ez a kígyó? A Biblia második lapjánál tartunk, és ha a Biblia utolsó előtti lapjára lapozunk, ott van a válasz: „Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, s megkötözte azt.” (Jel 20,2)
Ebben a mondatban az ördögnek, a kísértőnek mindegyik bibliai elnevezését egy mondaton belül találjuk. Ő tehát az a szellemi hatalom, aki az Isten örök ellenlábasa. Akit Jézus Krisztus így jellemzett: „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyá-tok kívánságait akarjátok teljesíteni (mondja ezt a vallásos farizeusoknak). Embergyilkos volt kezdettől, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug, és hazugság atyja.” (Jn 8,44)
Két jellemvonását emeli ki tehát Jézus a kísértőnek, az ördögnek: embergyilkos és hazug. A célja mindig az, hogy az ember életét nyomorítsa meg vagy oltsa ki, és ebben a jól bevált módszere a hazugság és annak felsorolhatatlanul sok formája. Ő az ember ősi ellensége, aki azt akarja, hogy az embert elszakítsa Istentől. Hiszen Isten közelében van az embernek biztonsága, ott van védve, ott talál bőséget. Az Istennel való közösség jelenti magát az életet. Az élettől akarja megfosztani, ezért nevezi Jézus embergyilkosnak. Ennyit a kísértőről.
És mi a kísértés? A Biblia azt mondja: külső támadás. A kísértés még nem bűn. Külső támadás, amelynek során az ördög el akar szakítani Istentől. És hogyan akar elszakítani? Itt szokták feltenni azt a kérdést: vajon milyen nyelven beszélt a kígyó Évával, és hogyan érthette meg őt?
Aki ismeri a Szentírást, tudja, hogy itt nem arról van szó, hogy valamilyen nyelven beszélt. A kísértés úgy történik, hogy az ördög olyan gondolatokat sugall az áldozatnak, amik újra és újra eszébe jutnak. Ez ma is pontosan így történik. Ha figyelmesen elolvassuk itt a leírást, akkor látjuk: Évának a szeme újra és újra arra a fára tévedt, amelyikre Isten azt mondta: az összes többit élvezzétek, egyetek, amennyi belétek fér, erről az egyről ne egyetek, ez a próbája annak, hogy bíztok bennem. Ő újra és újra azt kezdte nézni, amelyikről Isten azt mondta: ne egyétek! Valahányszor odanéz, megállapítja: milyen szép ennek a gyümölcse. Olyan jó volna enni erről a fáról. Csábítja a szemet, kívánatos is az a fa.
Minél többször odanézett, annál jobban felerősödött benne ez a kívánság. Minél jobban szuggerálta a fát, annál jobban megigézte őt a fa. S közben miért nem jutott eszébe, hogy erre mondta Isten: még csak ne is érintsem? Akkor a szememmel se érintsem! Van itt annyi fa, amiben gyönyörködhetem. Ha egyszer Ő ezt kérte, az én Teremtőmet szeretem és tisztelem annyira, hogy rá sem nézek. De nem, a kísértés azt jelenti, hogy éppen arra nézzél. S miközben nézed, jussanak eszedbe ilyenek: milyen szép, milyen csábító. Miért lenne az rosszabb, mint a többi? Miért is tiltott el tőle Isten? Mi lenne, ha mégis megpróbálná? Csak egy kicsit, csak egyet… S talán észre sem veszi, már mozdul a keze is, leszakít egy gyümölcsöt és megkínálja a férjét is.
A kísértés az, amikor ilyen gondolatai támadnak az embernek. S ha ezeket a gondolatokat melengeti, ha ezekkel foglalkozik, ha ezeknek helyt ad magában, akkor abból lesz a bűn. Jakab apostol tökéletes lélektani ismeretekkel írta le ezt a mondatot: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halálra viszi az áldozatát” (Jak 1,14-15).
Kívánság, bűn, halál. Ezen a három lépcsőn akar levezetni minket a kísértő, és az első lépcsőn mondhatunk még nemet. Ezért írja ugyanez a Jakab levelében, hogy álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek, közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok. Kísértés bárkit, bármikor érhet. A kérdés az, hogy cinkosává válunk-e a saját legnagyobb ellenségünknek, az ördögnek, és melengetjük-e ezeket a gondolatokat magunkban, vagy az első pillanattól mindvégig újra és újra nemet mondunk neki. Közeledünk Istenhez, és Isten erőterében védve van a hívő. Az Ő vonzereje megtartja, és nem tudja elszippantani tőle a kísértő, akármilyen csábítással sem.
Veszedelmes állapot kísértések között járni, de aki ezt magában tudatosítja, hogy semmi körülmények között nem akarom otthagyni szerető Istenemet, azt Isten megerősíti és megtartja. A fontos azonban az, hogy bizonyos legyen az ember, hogy szerető Istenhez ragaszkodik. Tudniillik a kísértő éppen ebben akarta megingatni az első embert, hogy Isten őt szereti. A kételkedést ébreszti fel benne. Nem Isten létével szemben, hanem azzal, hogy Isten jó, és őt szereti. Mert amíg valaki bizonyos abban, hogy Isten szereti őt, addig nem fog vétkezni ellene. Amikor helyet ad a keserűségnek, a lázadásnak: milyen Isten az, aki ezt megengedi? Amikor szemrehányást tesz Istennek, akkor kezd eltávolodni tőle, és eközben egészen hátat is fordíthat neki, és akkor valóban úgy érzi, mintha az Isten háta mögött lenne. Pedig nem Isten dobta őt a háta mögé, hanem ő fordított hátat a szerető Istennek, aki azokat, akik Őt szeretik, úgy formálja, hogy még a próbákat is a javukra alakítja.
Nos, a kísértés ma is pontosan így történik. Eszünkbe jut valami, és ha valakiben nincs ott ez az eltökéltség és az a bizonyosság, hogy Isten akkor is jó, ha most éppen próbák érnek, Isten szeret engem, és nem ragaszkodik Istenhez, akkor bizony elsodródhat tőle.
Itt szokták azt mondani emberek: miért kell ekkora ügyet csinálni egy almából. Hát megkóstolt egy almát. Remélem, észrevettük, hogy itt szó sincs almáról. Ezt már mi találtuk ki. Itt nem egy gyümölcsről van szó. Nem arról, hogy egy fáról egy gyümölcsöt csent, vagy az isteni tilalom ellenére mégis megkóstolta. Itt arról van szó, hogy az ember szemtelenül szembefordult Istennel és azt mondta: nem igaz, amit mondtál. Itt erről van szó. Kételkedik Isten igazmondásában, és durván fellázad ellene.
Itt derül ki az, hogy az az ördög, aki először csak kérdőjelet görbít oda az Isten kijelentő mondatai után, az ezt követően már az ellenkezőjét állítja annak, amit Isten mondott, és annak a végére felkiáltójelet tesz. Amikor Éva idézi Istent, hogy azért nem kell ennünk arról a fáról, mert ha eszünk meghalunk, akkor erre az ördögi válasz ez: dehogy haltok meg! Csak itt már annyira belement a kísértővel való párbeszédbe, hogy kezd elhomályosulni a hallása, a látása, az értelme.
Sok ilyen emberrel találkoztam már, akik az első, második, meg a harmadik lépésnél nem akartak nemet mondani az ördögnek, akik még azt a hazugságot is elhitték, hogy hátha most kivételesen ebben az esetben jót tesz velük, segít rajtuk, azok az emberek a negyedik, ötödik stb. lépés után már megszólíthatatlanokká váltak. Ott már köd ereszkedik az ember értelmére. Ott már végképp nem a maga ura, ott már madzagon rángatja az ellenség, és azt csinál, amit ebben a kényszerhelyzetben az ősellenség akar vele csináltatni. Isten őrizzen meg minket ettől! Itt is ez történik, addig játszik a tűzzel az első ember, amíg megégeti a kezét.
Szokták azt is mondani: miért tiltja el Isten a tudás fájától az embert? Remélem, felfigyeltünk erre is: nem a tudás fájától tiltja el, hanem attól tiltja el, hogy ő állapítsa meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezt Isten önmagának tartja fenn. Az erkölcsi minősítés tekintetében Isten az abszolútum. Ő mondja meg, mi jó és mi rossz. Az, hogy az ember szakított erről a fáról, azt jelentette: nekem ne az Isten mondja meg, hogy mi jó, mi rossz, majd én mondom meg. Még azt is én mondom meg, hogy az Isten jó vagy nem jó. Ez az istentelen lázadás okozta a vesztünket, ez jelentette azt, hogy hátat fordított az ember Istennek. Itt nem egy szem gyümölcs megízleléséről volt szó — és ezt az embernek is tudnia kellett —, hiszen Éva világosan idézi, mit mondott nekik Isten. Ezzel elszakadt az ember Istentől, ami azt jelenti: elszakadt az élettől. Nincs többé élete, a halál uralkodik benne és rajta. Így kell értenünk azt: ha esztek arról a fáról, meghaltok.
Szokták mondani azt is: íme, milyen bajba sodorta az asszony az emberiséget. Miért csak az asszony? Ádámnak megvolt a lehetősége, és meg lett volna a kötelessége, hogy arra a rendre emlékezteti Évát, amit Isten alkotott. Ezt sokszor látom házasságokban, hogy amikor valamelyikük meginog a hitben, vagy fizikai vagy bármilyen fáradtság miatt erőtlenebbé válik és valami rosszat tenne, ha a másik szeretettel utánanyúl, visszatarthatja őt a bűntől. Ha igazán szeretik egymást emberek, akik együtt élnek, akik többé-kevésbé ismerik egymást, különösen hívő emberek, azoknak azonnal észre kell venni, hogy valamelyik most kísértések közé került, és akkor a többi felelős érte. Nem ölbe tett kézzel nézi: na, mi lesz vele, hanem még idejében figyelmezteti. Pál apostol részletesen ír erről a problémáról leveleiben, és a hívők kötelességévé teszi, hogy így vigyázzunk egymásra. Bármelyikünk, bármikor kísértések forgószelébe kerülhet, s a többinek feladata, hogy odalépjen és kihúzzák onnan, és ne engedjék, hogy a kísértésből bűn legyen. Mindketten felelősek azért, hogy az Isten rendjéből kiléptek, Isten szövetségét megszegték, Isten ellen fellázadtak.
Itt tehát nem az emberben történt valami változás, hanem az ember és az Isten kapcsolata szakadt meg. Ezt vágta el az ember egyoldalúan. Mint ahogy a tékozló fiú történetében is, amikor otthonról elmegy, nem ő változott meg, hanem az atyjával való kapcsolata szakadt meg. Aztán más kérdés, hogy miután ez megszakadt, egyre lejjebb csúszik egy bizonyos lejtőn egészen odáig, hogy kénytelen ő maga megállapítani, ha itt maradok, éhen halok meg. Mert aki otthagyja a mennyei Atyát, az csak lefelé haladhat egy bizonyos lejtőn, és a lejtő alján a halál van. Itt a halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy egy örökkévalóságon át szenved az ember az Istennélküliség miatt. Isten hiányában szenved. Ő akart lenni a maga istene, ehelyett az ördög rabszolgájává vált, és ezen nem tud változtatni. Ez a tragédiája. Amikor a szó biológiai értelmében meghal, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak, vagy pokolnak, amin sokan nevetnek, sokan viccelődnek, mások tagadják… A Biblia azt mondja: ha előtte nem történik valami — mármint a biológiai halálunk előtt —, akkor ez a sors vár ránk.
Mik a következményei ennek? Félelmes ez a lista, és annyira modern, hogy minden szónál meg lehetne állni, és esetek sorozatát tenni ide szemléltető példaként. Amikor megtörténik ez az Istentől való elszakadás, az ember elkezd bújni, rejtőzni. Addig nem jutott eszébe, hogy bújni kell. Ki elől? Miért? Egyáltalán mi az, hogy bújni…? Feltámad a félelem. S amikor Isten kérdezi: hol vagy? — nagyon jól tudta Ő, hol van Ádám — akkor azt mondja: elrejtőztem, mert félek. Mitől? Miért? És eddig miért nem? Megjelenik a félelem aminek rendkívül sok formájával küszködünk mindnyájan.
Aztán rádöbben arra, hogy mezítelen, és elkezdi takargatni magát. Ebbe fáradunk el nap mint nap, hogy takargatjuk magunkat. Meg ne tudják, mit gondolok róla, ki ne derüljenek a valódi érzéseim, meg ne tudják idő előtt a terveimet, és így tovább. Rejtőzködünk, takarózunk, flastromozzuk a foltjainkat. Nagy lelki kozmetikázásba kezd mindenki. Nem mer az lenni, aki, hanem másnak akarunk látszani. Még Isten előtt is kezdjük megjátszani magunkat.
Aztán beindul a vádaskodás. Isten azt mondja Ádámnak: ettél arról a fáról? — Nem én, az asszony, akit te adtál mellém. Még a végén Isten az oka az egésznek. Miért adott olyan asszonyt mellé? S az asszony? Nem azt mondja, hogy bizony, sajnos így történt, bocsánatot kérek, hanem: nem én — mint a gyerekeink —, hanem a kígyó csábított el engem. S miért hagytad magad elcsábítani? Erre már nincs válasz.
Megindul a vádaskodás, megjelenik a fájdalom, megjelennek a betegségek — most nem olvasom fel a hosszú fejezetet végig —, megjelenik a munkában, ami addig öröm volt és természetes tartozéka az életnek, a fáradság, a verejték — addig orcája verejtéke nélkül, örömmel dolgozott az ember. Megjelennek a gyomok, amiket azóta sem vet senki és mégis mindig, mindenütt nőnek. S megjelenik a halál.
Ezekkel a következményekkel előre szá-molhatott volna az ember — legalábbis a sor végét Isten megmondta. De amikor az ördög elködösíti valakinek a látását, akkor már nem tud számolni a következményekkel. Akkor csak arra gondol: milyen kívánatos, milyen szép a szemnek, s milyen jó lenne megenni, mert okosak leszünk tőle — ahogy itt Éva mondja. És mi lesz a következménye? Kit érdekel az — mondják ma is sokan. Csak amikor a következmények összetörik, akkor jajgat az ember és keres valahol segítséget.
A nagy harmónia, rend és összetartozás tehát felborult, és szörnyű hasadások sorozata köszöntött be a világba. Először megszakadt Isten és az ember kapcsolata. Az ember Istentől függetlenné akar válni, és Isten nem erőszakos, engedte őt függetlenné válni — mint a tékozló fiú atyja is a fiát. De bekerült valami szörnyű feszültség ember és ember közé is. Az első házaspár már egymásra hárítja a felelősséget. A gyermekeik, az első testvérpár közül egyik agyonüti a másikat. Szembekerül az ember az embertársával. Házastárs a társával, testvér a testvérével.
Aztán szörnyű szakadás áll be az embervilág és természeti világ között. Megjelennek a gyomok, stb. stb. És azóta sem hagyjuk abba, hogy tönkretegyük ezt a szép világot. Sőt, rettenetes hasadás állhat be olykor egyazon ember tudatán belül is. Hasadások sorozata indult el, amikor az ember hátat fordított Istennek.
Lehet-e ezen változtatni? A Biblia válasza az, és az emberiség néhány ezer éves tapasztalata is: mi ezen nem tudunk változtatni. Nekiduráljuk magunkat újra és újra, vannak nagy álmaink, koncepcióink, nagy hidakat akarunk verni a fölé a szakadék fölé, ami ott tátong Isten és közöttünk, aztán egy ideig építjük, és vagy abbahagyjuk, vagy hidastól a szakadékba esünk. Egyetlen vallás, egyetlen filozófia, egyetlen erkölcsi rendszer sem tudott eddig még hidat verni vissza Istenhez.
A Biblia válasza — mint tudjuk — az, hogy noha innen odafelé nincs út és lehetetlen hidat építeni, Isten onnan épített egy hidat idefelé, hogy aztán innen odafelé visszatalálhassunk ezen a hídon. De ennek a hídnak a megépítésében nekünk semmi részünk nincs. Ezt mindenestül egyedül Ő építette meg. Ez a híd Jézus Krisztus keresztje, vagy nyugodtan mondhatjuk úgy is: ez a híd Jézus Krisztus maga. Ő az asszonynak az a magva, akiről itt szó van. A 15. vers így hangzik: „Ellenségeskedést tá-masztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”
Volt egy asszonynak egy fia, aki azonban nem férfitől származott, az Isten egyszülött Fia, aki hidat épített, hogy Őáltala legyen menetelünk az Atyához. De csak Őáltala találhatunk vissza mindnyájan. Aki Jézus Krisztusban felismeri az egyetlen lehetőséget, aki visszavezet minket Istenhez, és ahogy Ő az utat mutatja, és ahogy gyengéd szeretettel a benne bízókat vezeti, ennek a vezetésnek enged, az az ember átéli az új teremtést. Annak az életében rendre helyreáll mindaz, amit a bűn tönkretett.
Helyreáll mindenekelőtt az élő Istennel való kapcsolat. Nem ellensége lesz Istennek többé, hanem gyermeke. Rendeződnek az emberi kapcsolatai is. Néha könnyekig megható az, ahogyan egy ilyen újjáteremtett ember életében Isten rendezi a kapcsolatait. Ahogy el tud menni az ellenségéhez, ahogy megbocsát és bocsánatot kér, ahogy sorra, rendre megváltozik körülötte a világ, mert előbb benne változott meg valami alapvetően. Nem ő akar már megjavulni, vagy a világot megjobbítani, hanem engedi, hogy Isten változtassa meg őt egyre teljesebben, és ez a megváltozott ember megváltozott módon viszonyul a környezetéhez. S rendeződik minden egyébbel is a kapcsolata. A helyére kerül, visszazökken a kizökkent ember.
Ezért meri leírni Pál apostol ezt a kifejezést: aki a Krisztusban van, új teremtés az. Ahogy a teremtés hajnalán volt, a bűneset előtt, azt állítja helyre Isten az ilyen hívő embernek az életében. Ezért nevezik ezt a mondatot ősevangéliumnak. Itt a legsötétebb fejezetben megszólal már az isteni ígéret: noha mi nem tudunk magunkon és egymáson segíteni, Ő gondoskodott segítségről.
Azt szeretném kérdezni: mindnyájan bizonyosak vagyunk-e már abban, hogy rajta vagyunk ezen az úton, amelyik visszavezet Istenhez? Jézus Krisztussal együtt lehet csak haladni ezen az úton. Jézus Krisztussal együtt töltjük-e a mindennapjainkat, és haladunk-e egyre közelebb a mi otthagyott mennyei Atyánkhoz? Az Ő világosságában tőle egyre több békességet kapva, az Ő akaratára figyelve, nem tőle függetlenül akarunk már élni, hanem állandó kérésünk: taníts a te akaratodat teljesítenem? Így zajlik-e az életünk? Mert csak ez az út vezet az élethez. Ha nem, Isten ma este is felkínálja ezt a lehetőséget. Akár ma este elmondhatja valaki: Uram, én is hátat fordítottam neked, én is tőled messze, az Édenen kívül születtem, de köszönöm, hogy van út visszafelé. Szeretnék elindulni veled együtt, Úr Jézus. Az ilyen imádságokra Ő mindig felel.

Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk naponta Isten igéjét, ma fejeztük be Esdrás könyvét. Ez a könyv a babilóniai fogságból való szabadulás történetét írja le, különös tekintettel az azt követő újjáépítésre, azon belül is a templom újra felépítésére.
Több csoportban indultak haza Izráel fogoly fiai az ősi hazába. Az egyik ilyen csapatnak a vezetője volt Esdrás pap. Ma egyetlen mondaton keresztül próbálom Isten üzenetét továbbadni, mert ez a mondat többször ismétlődik ebben a könyvben. Van egy fejezet, amelyikben háromszor is. Esdrásnak a vallomása ez, s így hangzik: „Az én Istenem rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Tulajdonképpen nem tartozik az események leírásához, de amikor beszámol valamiről, ami történt, vagy értékel utólag egy eseményt, akkor gyakran utánateszi még ezt: „Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Mit jelent ez a mondat? Három fontos részletére is felfigyelhetünk.
Az első, hogy aki ilyet tud mondani, sőt ez szinte önkéntelenül többször is kijön a száján, vagy a tolla hegyére kerül, az az ember közel van Istenhez. Ez a mondat, különösen, ha mindig az összefüggésben nézzük, ahol elhangzik, arra utal, hogy az illetőnek meghitt, bensőséges, szoros közössége van Istennel. Egészen személyes kapcsolatban vannak: az én Istenem — azt mondja. Az én Istenem velem cselekszik valamit, rajtam nyugvó jó kegyelme van az én Istenemnek.
Ez a kifejezés „én Istenem”, nem arra utal, mintha Esdrás kisajátítaná magának Istent, vagy mintha neki privát Istene lenne. Vannak ilyen ismerőseim is, sajnos, mind vallásos emberek, akik gyártanak maguknak privát Istent. Egészen hamis szempontok alapján elképzelnek maguk egy istent. Az egyikük mindig így is búcsúzik tőlem: az én Istenem áldjon meg. Én tudom, hogy az egy bálvány, akire ő gondol, mert ismerem őt annyira, hogy sokszor kiderült már: nem azonos az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenével, a Jézus Krisztus Atyjával. Ő gyártott magának privát istent, istenkáromlás tulajdonképpen, amit mond.
Esdrásnál azonban nem erről van szó. Hogy mennyire nem, azt olykor ő maga is félreérhetetlenné akarja tenni és beszúrja a mondatba a Jahve nevet. Itt is ezt olvastuk: „az Úrnak (vagyis Jahvénak), az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Legyen félreérthetetlen a dolog, ő az élő, egy igaz, Istennel van kapcsolatban. Azzal, aki önmagát kijelentette, akinek a cselekedeteit olyan sokféleképpen látta, akiről az ő kijelentése, a Szentírás szól. Erre az Istenre néz mindig, Őreá tekintettel hozza meg a döntéseit. Őt kérdezi, tőle kér és vár mindent, és egyedül csak tőle, és mindig újra. És ha nem adja türelmesen vár tovább, és ha nem válaszol, megismétli a kérdéseit. Isten célja van mindig Esdrásnak a szeme előtt, és annak rendeli alá az egész magánéletét. A karrierje szinte kettétörik amiatt, hogy Istennek engedve otthagyja magas állását és viszonylag komfortos életét, és hazaindul a fogságban levőkhöz. Ennek az Istennek akar engedelmeskedni mindig.
Az „én Istenem”, az egy, igaz, élő Istenről szól. Ki is mondta ezt egyszer szörnyű szenvedései között, hogy „én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” Az egyszülött Fiú, Jézus, aki egészen egyedülálló kapcsolatban állt ezzel az Istennel. Aki egyedül mondhatta el: én és az Atya egyek vagyunk, aki maga is öröktől fogva mindörökké Isten. De éppen ezt az istenségét rejtette el, amikor velünk azonosult, és engedte, hogy két rablógyilkos között a harmadik kereszten Őt végezzék ki kínos halállal.
Éppen ez az Ő kínos halála tette lehetővé, hogy mindnyájan úgy szólíthassuk a mindenható Istent: Atyám. Jézus hatalmazta fel a benne hívőket, hogy ezt mondják: mi Atyánk! És mi egyedül az érettünk is meghalt Jézus Krisztus érdeméért mehetünk Istenhez úgy, mint Atyánkhoz. Nem kell menekülnünk, bújnunk előle, mint ahogy Ádám tette, amikor felismerte, hogy vétkezett. Isten elől is Istenhez menekülhetünk — Jézus érdeméért. Egyedül Jézus haláláért mondhatjuk mi is azt: én Istenem.
Itt a megterített úrasztalánál jó lenne, ha ma először is erre a kérdésre adnánk választ egész személyesen: ki neked Isten? Olyan sok hamis elképzelés él az emberekben Istenről, testvérek. Ismerjük-e az élő Istent, és elmondhatjuk-e már ilyen személyesen: Ő az én Istenem is. Mint ahogy Tamás húsvét után, mikor felismerte a feltámadott Krisztusban Jahvét, az élő Isten jelenlétét, ő is hozzáteszi a személyragot nagyon hangsúlyosan: én Uram és én Istenem!
Igazi istenismeretre akkor jut el valaki, amikor ilyen személyes kapcsolatba kerül az élő Istennel. Ilyen közeli, ilyen személyes valóság-e nekünk Isten? Vagy élnek bennünk bizonyos ismeretek, igazságmozzanatok, elképzelések, ezekből azonban nem áll össze hiteles kép. Ismerjük-e ezt az Istent!
Őt csak a Szentlélek által lehet megismerni. Őt igazán csak az ismeri, akiben már az Ő Lelke lakik. Az Ő Lelke csak azokban lakik, akik Jézus Krisztust hittel befogadták az életükbe. Ez így van szó szerint a Szentírásban. Aki befogadta Jézust, annak megadja azt a kiváltságot Isten, hogy Isten gyermekévé legyen. Addig nem volt az. Születésünktől fogva egyikünk sem Isten gyermeke. Isten teremtményei vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy közösségben vagyunk vele. Egyedül Krisztus vezet vissza minket Istenhez, és ismerteti meg Őt velünk mint Atyát. Egyedül az kap Szentlelket, aki Krisztust befogadta. Az viszont a Lélek által teljes meggyőződéssel kiáltja: Abbá, Atyám! És noha tisztában van bűneivel, mégis bízik benne. Majd mindjárt látjuk, mi ennek az alapja.
Nos, ez az első kérdés: ki neked Isten? Elmondhatod-e: Atyám? És azzal a tisztelettel mondjuk el, ahogy a Mi Atyánk folytatódik? „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Ez, hogy „mi Atyánk,” a gyermek bizalmának, egyszerűségének, közvetlenségének a hangja. „Aki a mennyekben vagy” ez a Mindenható előtti hódolatnak, igazi és mély tiszteletnek a hangja. A kettő együtt tanít meg minket Istent helyesen tisztelni.
Nos, amikor Esdrás azt mondja: az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint, akkor ő úgy szól erről az Istenről, mint aki tudja, hogy kiről szól, ismeri Őt. Ebben az ismeretben akar nekünk növekedést adni a mi Urunk.
Nem véletlen, hogy amikor Jézus az örök életnek, az üdvösségnek a meghatározását adta, akkor a főpapi imában így szólt: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Ismerjük-e már Őt, és akarunk-e ebben növekedni?
A másik, amit megfigyelhetünk Esdrás vallomásában, hogy akinek ilyen személyes kapcsolata van Istennel, és ez a hétköznapokban nap mint nap egyszerűen történik, mélyül, erősödik, az az ember az események mögött egyre világosabban látja az események mozgatóját.
Sokszor elakadunk az eseményeknél. Mi történt? Sőt, ami még rosszabb, csak annyit érzékelünk belőlük, ami minket érint: én hogyan éltem át… Sokszor nem is tudnánk teljesen tárgyilagosan elmondani, hogy mi történt, csak hogy én hogyan éltem azt át.
Akinek Istennel ilyen meghitt, bensőséges kapcsolata van a hit által és a Szentlélek által, az látja Őt, ahogy dolgozik. Az szakadatlanul érzékeli a világban jelenlevő és cselekvő Istent. Az a jelenségek mögött a lényeget is látja. Az események mögött azoknak a mozgatóját komolyan veszi. Mert rendben van, hogy ez történt, de miért történt az? Miért az történt? Miért éppen akkor, és miért éppen úgy? Mi annak a célja, mibe illeszkedik ez bele? Mi az a nagy összefüggés, amiben ennek megvan a jelentősége? És mi a jelentősége annak, hogy ez történt?
Sokszor valóban roppant felszínesen ítéljük meg a magunk életének az eseményeit is, meg a világ eseményeit is. Nekem kellemes vagy kellemetlen, aztán el van intézve. Az Istennel közösségben élő ember érteni akarja, és érteni kezdi az összefüggéseket. Ismeri a hátteret, kirajzolódik előtte mindennek a célja. Nemcsak az okát keresi például a szenvedésének sem: mivel szolgáltam rá? Hanem mit akar ezzel elérni Isten az életemben? Mivel szoros közösségben van Istennel mint Atyjával, ezért mindent tőle fogad el. Az áldásokat is, (és ezért Őt magasztalja és nem dicsekszik), és a próbákat is. Őreá figyel, hogy mi azoknak a célja, és nem háborog, és nem az öklét rázza.
Most nem akarok bibliai illusztrációkat hozni, de akárhol nyitjuk ki a Bibliát, a Biblia hívő alakjai és a mai élet igazán hívői is így élik át az életük eseményeit. Látják azt, aki azokat mozgatja. Tudják, hogy Ő nem téved, hogy bármit tesz, az úgy jó, mert Ő mindent a javunkra fordít, és mindent Ő fordít a javunkra.
Aki elolvasta az Esdrás könyvét, annak talán feltűnt, aki nem olvasta el, ajánlom, hogy ma délután olvassuk el, mert egy óra alatt el lehet olvasni az egész könyvet szépen figyelmesen. Olyan csodálatosan kirajzolódik belőle a hívő embernek ez a szép hitvallása, és ami ennél is többet jelent, ez a tény, hogy valóban mindennek Isten a mozgatója. Esdrás számára magától értetődik, hogy nem az a gonosz Babilon vitte el az ő népét fogságra, hanem az ő népe rászolgált erre mint Isten ítéletére, és Isten parancsolta annak a gonosz Babilonnak, vagy engedte meg, hogy vigye el a népet fogságra. Nem azért, hogy ott megsemmisüljön, hanem hogy megtisztulva visszahozza. Még el sem vitték őket, Isten már tudta, hogy vissza fognak jönni. Sőt, a prófétán keresztül ezt ki is jelentette. Isten nem rögtönöz, és nem kapkod. Itt koncepció van, a nép érdekében alkotott terv, elképzelés, és azt senki nem tudja föltartóztatni és meghiúsítani, pedig sokan próbálják ezt mindig. Isten a maga terveit feltartóztathatatlanul megvalósítja lépésről-lépésre, és annak minden mozzanata az övéinek az érdekeit szolgálja. Még az is, hogy el kellett menni fogságra, mert úgy az a nép használhatatlan volt. Ott megtisztult, mint egy kohóban, és megtisztulva hozza vissza most a maradékot.
Vigyázott rájuk, hogy ott meg ne semmisüljenek, hogy el ne veszítsék a hitüket. Még ott is gondja volt arra, hogy közülük való hívők magas pozícióba jussanak a pogány birodalomban, hogy rajtuk keresztül is tudjon használni Isten a népnek is, meg az ottaniaknak is. A pogányok számára is áldássá tette. De az övéin keresztül áradt az áldás oda is. Isten indította a pogány uralkodót, hogy adja ki rendeletbe, hogy tessék hazatérni az ősi hazába. A pogány uralkodó parancsolja meg, hogy építsétek fel a templomot a ti Isteneteknek. Még anyagi és erkölcsi támogatást is ad hozzá. Utasítást a saját alattvalóinak, hogy támogassák a templomépítést minden tekintetben. Még kíséretről is gondoskodni akar, hogy vigyázzanak rájuk az úton. Esdrás az, aki ezt visszautasítja, mert az jut eszébe, hogy ha mi itt beszéltünk ennek az embernek meg a többi pogánynak a mi Istenünk hatalmáról, hogy venné ki az magát, hogy elfogadjuk az őrizetet? Meg tud minket őrizni a mi Istenünk!
Kockázatos volt akkor is értékekkel úton lenni. Mégis azt mondta: nem! Majd a mi Istenünk megőriz minket. Legyen ez is bizonyságtétel. Közben fél, hogy valami rablócsapat el ne vegye tőlük a templom kincseit, amit most visszakaptak. De Isten megőrzi őket az úton. Esdrás kedvet önt azokba is, akik nem akartak hazamenni, és templomot építeni.
Védi őket az otthon talált ellenségtől is. Lépésről-lépésre megvalósul Isten terve. És milyen nagy öröme Esdrásnak, ha sok nehézség között is, de látja a maga helyét ebben a tervben. Isten kezében tudja magát, és ő akarja is, hogy Isten őt használja. A Cirusok nem tudják, hogy Isten kezében eszközök. A nem hívők nem tudják, de akkor is neki kénytelenek engedelmeskedni. A hívő tudja és akarja, és ez az öröme, s így lesz Isten kezében egyre használhatóbb.
Aki így látja és így értékeli az eseményeket, az összehasonlíthatatlanul többet lát, és az helyes értékítéletekre jut. Annak nem feltételezései vannak, az nem a magáét mondja, aztán egy másik meg annak az ellenkezőjét, aztán összevitatkoznak akár politikai, gazdasági vagy vallási kérdéseken, vagy egyszerű emberi kérdéseken, hanem az az ember először hallgat és kérdezi az Urat: Uram, mi a célod ezzel? Mert hogy te vagy mögötte, az biztos, az nem kérdéses. De mi a célod vele? Mit akarsz velem, ha belevontál ebbe a dologba? Mert én azt akarom, amit te akarsz. S innentől kezdve egyre nagyobb a világosság, és egyre helyesebben látja valaki, hogy hol a helye az életben.
Olyan nagy különbség, amikor fiatalok pályaválasztás előtt továbbtanulási kérdésekben igazi hittel és nyitottsággal ezt merik kérdezni Istentől: Uram, mi a célod velem? Ezt is szeretem, ahhoz is jobban értek egy kicsit, mint a többiek… Ehhez is lenne kedvem, ahhoz is, de itt is akadályok, ott is… Ki tudja azt eldönteni? Te már eldöntötted, hogy hol az én helyem, s hol akarsz engem áldássá tenni. Én nem akarok máshova menni, én a te közeledben akarok maradni. Te vagy az én Istenem, és a rajtam nyugvó jó kegyelmed irányítson engem. Ezt kérem tőled.
S amikor eljut a felismerésre, hogy ez Isten terve velem, lehet, hogy kezdetben talán ódzkodik tőle, sokféle szorongás is van benne, de az engedelmességet Isten mindig megáldja.
Aki tehát közeli kapcsolatban van Ővele, az nemcsak az eseményeket látja, sokszor csak úgy kapizsgálja, sejti, hanem az események mozgatóját ismeri, és az Ő gondolatait, terveit egyre jobban megismerheti. Így nemcsak a maga helyét látja meg, hanem másként tudja elfogadni a dolgokat. Mert az a mi nagy bajunk: ha valami rossz ér, felháborodunk, elkeseredünk. Ha valami sikerül, akkor dicsekszünk vagy átlépünk rajta, és nem állunk meg mindig, és nem nézünk arra, aki most jónak látta megszorongatni minket, mert úgy látszik, most már csak erre értünk, és így akarja a javunkat. Vagy jónak látta valami olyat is adni, amiért nem dolgoztunk meg, mert Ő ilyen. A valóságot az látja, aki nemcsak a láthatókon, hanem a láthatatlanokon is tájékozódik. Aki látja azoknak a mozgatóját. Egyebek között ezt jelenti hinni a Biblia nyelvén.
A harmadik, ami Esdrásnak ebből a látszólag mellékesnek tűnő, de nem véletlenül ismétlődő mondatából kitűnik, hogy ez a hatalmas Isten, aki mozgatja az eseményeket, s benne mindannyiunk életét, kimondhatatlanul kegyelmes: „Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”
Mi a kegyelem? Sokféle meghatározását adják ennek, de legjobb, ha az Esdrás könyvéből olvassuk a meghatározást. A 9,13 részben maga Esdrás így határozza meg: „Mindazok után, amik reánk jöttek gonosz cselekedeteink miatt és a mi vétkeinkért, hiszen te, mi Istenünk, jobban kedveztél nekünk, sem mint bűneink miatt megérdemeltük volna.” — Ez a kegyelem. Amikor Isten jobban kedvez, mint ahogy bűneink miatt megérdemelnénk. Az a kegyelem, hogy nem úgy bánik velünk, ahogy érdemelnénk.
Miért, hát mit érdemelnénk mi Istentől? A régi úrvacsorai liturgiában volt egy kérdés, amelyikben ez is elhangzott: büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk tőle. Ezt érdemelnénk. Biztos ez? Hiszen mi éppen ezt nagyon sokszor fordítva látjuk. Ha valami megpróbáltatás jön reánk, azonnal felcsattanunk: ezt érdemeltem én?! Mert sem Istent nem ismerjük az előbbiek értelmében, sem önmagunkat nem tudjuk helyesen megítélni. Összehasonlítjuk magukat a nálunknál is gonoszabbakkal, és azt mondjuk: azokhoz képest én még mindig jó vagyok, s így bánik velem az Isten? Holott azt kellene megtanulnunk, hogy Isten mércéjével mérve kik vagyunk. S ha Ő azt adná nekünk, amit érdemlünk, akkor büntetést, halált és kárhozatot kellene mindnyájunknak kapnunk.
Csakhogy éppen ezt a büntetést, ezt a halált, s ezt a mi kárhozatunkat szenvedte el helyettünk Jézus Krisztus. Pontosan erről beszélnek az úrvacsora jegyei. Ez a célja minden úrvacsorának, hogy „az Úrnak halálát hirdessétek…” — parancsolta maga a mi Urunk. Újra és újra tudatosítsuk magunkban, hogy Ő helyettünk halt meg és szenvedte el a mi halálunkat és kárhozatunkat. Aki ezt hiszi, az már szabad, annak nem kell elszenvednie azt, azon megnyugszik az ő Istenének jó kegyelme.
Olyan kifejező ez is: megnyugszik. Ez azt jelenti, hogy nem alkalmanként ad valami keveset ebből a kegyelemből Isten, hanem folyamatosan ebben a kegyelemben tart, e szerint bánik velünk. Mindig számíthat a benne hívő arra, hogy Ő kegyelmes. Hogy Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban. Ő valóban nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeltük.
Ha valaki már látja, hogy erre rászorul, az észreveszi, hogy Isten ezt kínálja ingyen, ajándékképpen, s aki ezt hittel komolyan veszi, az hálából szakít mindazzal, amivel rászolgált az Isten ítéletére.
Nem akadt-e el ez a folyamat valahol az életünkben? Sokszor már ott elakad, hogy a rászorultságát nem érzi igazán valaki. Persze, vannak itt hibák, de hát azokat lehet korrigálni, de… — s akkor jönnek az érdemei, meg hogy mi mindent szenvedett ő már. Levezekelte ezzel a bűneit és így tovább… Egy csomó alapvető tévedés, ami lehetetlenné teszi, hogy az ő Istenének jó kegyelme megnyugodjék rajta. Továbbra is csak magára számíthat az ilyen ember, ha pedig egyedül állunk meg Isten előtt, akkor csak büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk.
Ha valaki Isten igéjének a fényében áll oda, és az Ő mércéje alá áll, és felismeri, hogy ezekért valóban büntetést, halált és kárhozatot érdemlek, de hiszen ezt a halált szenvedte el az én Uram, Jézus, ebben erősít meg minden alkalommal az úrvacsora is, akkor én hálából nem akarom az én Istenemet megbántani, az Ő rajtam nyugvó jó kegyelmével visszaélni, hanem hálából az egész életemet az Ő rendelkezésére akarom bocsátani, és az Ő dicsőségére akarok élni.
És hálából ezért a kegyelemért az ilyen ember minden törekvése az, hogy másokhoz is olyan legyen, amilyen hozzá ez a kegyelmes Isten volt. Vagyis: embertársainkkal se úgy bánjunk, ahogy megérdemelnék. Valamelyik komisz családtaggal, hogy a gonoszért jóval fizessünk, és ezt győzzük, ha kell, éveken keresztül is. Nehéz feladat, de Isten kimondhatatlanul meg szokta áldani. Amikor csakugyan engedi valaki, hogy megnyugodjék rajta az ő Istenének jó kegyelme, és ez az isteni kegyelem, amelyik nem érdemeink szerint bánik velünk, átáradjon rajtunk, és az Isten kegyelmével találkozzanak azok, akiknek megbocsátunk, akiket elszenvedünk, akikkel szemben készek vagyunk alul maradni, akiknek a gonoszságáért valóban jóval akarunk fizetni.
Isten adjon győzelmet nekünk ebben!
Benne van tehát alapigénkben az, hogy lehetséges ilyen közeli, személyes kapcsolatban élni a mindenható Istennel. Aki ilyen közel él hozzá, az felismeri Őt az élete eseményeiben, és mindent tőle fogad el. Látja Őt cselekedni, és bízik abban, hogy Ő nem téved és mindent javunkra ad. Az ilyen ember tud kegyelemből élni. Ezért a kegyelmért úgy is hálás, hogy ezzel a kegyelemmel igyekszik másokhoz fordulni.
Olyan program ez, hogy jó lenne, ha mélyre engednénk magunkban. Ki-ki alkalmazná a saját mostani helyzetére, és munkához látnánk, hogy valóban ennek a szellemében tudjunk élni.