Cseri Kálmán

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a karácsony előtti családi istentiszteletünkön. Most már szép hagyománnyá lett, hogy az utolsó ádventi vasárnapon itt vannak a legkisebbek is közöttünk, és most mi alkalmazkodunk hozzájuk. Úgy is, hogy arról az igéről lesz szó, ami nekik következne most a menetrendjük szerint. Ők most kezdik a Máté evangéliuma tanulmányozását, ezért a Máté evangéliumában leírt karácsonyi történetrészt hallgatjuk majd ma. De úgy is alkalmazkodunk, hogy megosztottuk az istentiszteletet. Az első felében ők szolgálnak, és a második felében mondom majd el az ő nyelvükön az igehirdetést. Fogadjuk szeretettel szolgálatukat.
*
Van egy ismerősöm, aki nagy tudós. A maga szakterületén mindenki tiszteli, és amikor tanácstalanná válnak a többi tudósok, akkor igen sokszor őt kérik meg. Kevesen tudják azonban, hogy ebben milyen nagy része van az ő édesanyjának meg a feleségének. Tudniillik ez a tudós olyan bácsi, aki sokszor abbahagyta volna azt, amit elkezdett, és előbb az édesanyja, aztán amikor már megnősült, a felesége volt az, aki biztatta arra, hogy mindvégig ki kell tartani. Nem szabad abbahagyni.
Mindjárt a tanulmányai elején egy vizsga előtt közölte a mamával, hogy semmit sem tud. Aztán a mama mondta: tudod, fiam, a jelszó: mindvégig kitartani. Menj csak el a vizsgára, legfeljebb nem sikerül, és elmész még egyszer. Jelesre vizsgázott, még meg is dicsérték.
Később megállapította, hogy az az állandó kísérletezés, amit folytatnia kell, árt a szemének, meg egyébként is ü-gyetlen, mégis jobb lesz ezt abbahagyni. Jött a mama a jelszóval: mindvégig kitartani.
Az igazán nagy baj azonban az utolsó vizsga előtt volt, amikor megint megállapította: semmit nem tud. Akkor már volt egy kedves felesége is, aki ugyanazt tanulta az egyetemen, amit ő. Csak úgy beszélgetés közben kérdezgetni kezdte: erről a kérdésről mi a vé-leményed? meg arról mit olvastál? Maga is elcsodálkozott, milyen nagy tudása van a férjének, és átvette a mamától a jelszót: mindvégig kitartani. Ha már eddig a sok vizsgán átmentél, ezt az utolsót ne halaszd el. Próbáld meg! Kitüntetéssel vizsgázott.
Mindnyájunknak nagy kísértésünk, hogy elkezdünk valamit, aztán az ember megijed a nehézségektől és abbahagyja, vagy legszívesebben abbahagyná. Milyen sokan elkezdtek valamilyen hangszeren játszani, s mikor már komolyabban kellett volna gyakorolni, abbahagyták.
Mindenki szeretne egy-két-három idegen nyelven beszélni, de mikor kiderül, hogy az csak úgy megy, hogy ülök a szótár mellett meg a nyelvtan mellett és tanulom, tanulom, akkor sokaknak elmegy a kedvük és abbahagyják.
Ez még a hívő életben is megkísért bennünket. Elkezdik sokan az Úr Jézus követését, aztán mikor bizonyos nehézségek jönnek, vagy éppen a kedvük elmegy tőle, akkor abbahagyják. Nem hiába biztat minket a Biblia is arra, amire ezt a tudóst az édesanyja meg a felesége sokszor biztatták: mindvégig kitartani. Maga az Úr Jézus is mondta ezt egyszer szó szerint így: „aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13)
Van a karácsonyi történetnek néhány szereplője, akik szép példát adnak nekünk erre, hogy mindvégig, az utolsó-ig ki kell tartani, akkor következik be mindaz, amiben reménykedtek, akkor teljesednek az ígéretek, akkor válik valóra a reménységük, akkor találkoznak Jézussal. Kik voltak ezek, honnan indultak el, és milyen nehézségeken kellett átverekedniük magukat?
Azt mondja a Szentírás: babilóniai tudósok voltak, akik előszeretettel vizsgálták a csillagoknak a természetét. Persze nem ilyen látcsövekkel, mint ma, kezdetleges eszközökkel, meg sokszor csak szabad szemmel, de ugyanilyen vagy még élesebb elmével, mint amilyen nekünk van, és keresték az összefüggéseket, próbálták megállapítani a törvényszerűségeket. És mivel, ha tiszta volt az égbolt éjszaka, sokat nézegették meg rajzolgatták, feltűnt nekik egyszer, hogy egy rendkívül fényes csillag jelent meg. Sőt, ahogy vizsgálták, rájöttek, hogy nem is egy, hanem kettő, csak a földről nézve egymás mögött helyezkednek el és így összeadódik a fényerejük, azért olyan nagyon erős a fénye. Aztán rájöttek arra, hogy az egyik az úgynevezett királycsillag, a má-sikat meg úgy szokták mondani: Izráel népének a csillaga. Összekapcsolták a két dolgot, ha ez a két csillag együtt látszik, akkor nyilván Izráelben nagy király született.
Ezzel félre is tették az ügyet, különösebben nem foglalkoztak vele egészen addig, amíg egyiküknek eszébe nem jutott valami. Hallottak ők erről valamit azoktól a zsidóktól, akiknek az őseit elcipelte még Nabukodonozor annak idején Babilonba, fogságba, aztán ott maradt az utódaik egy része, és ezek beszéltek a maguk hitéről a pogányoknak. Beszéltek Istenről, a Szentírásról, a prófétákról, hogy azok mi-mindent jövendöltek meg, például azt is, hogy eljön egyszer egy nagy király, aki hatalmasabb lesz mindenkinél, aki Isten hatalmával fog itt a földön uralkodni, és az segít az ő népén.
Ha ez a királyok Királya született most meg Izráelben, és ők vették észre elsőnek ennek a jelét, milyen nagy dolog lenne, ha elmehetnének és hódolnának előtte.
Erről sokat beszélgettek. Persze, voltak köztük aggályoskodók is. Azt mondja az egyik: van fogalmatok arról, mit jelent innen oda elmenni? Az több, mint ezer kilométer. Meddig kell gyalogolnunk, hogy odaérjünk?
Ilyenkor mindenki elmondja a maga bölcsességét. Volt, aki elmondta: eszünkbe sem jutott, hogy gyalog menjünk. Hát mivel? Autó még nem volt akkor, repülőgép még kevésbé, de még kerékpár sem volt. Voltak kis csacsik, de azoknak rövid a lábuk, az ilyen hosszú utat nagyon hosszú idő alatt teszik meg.A tevének hosszabb a lába. Nem tudjuk, a Bibliában nincs benne, hogy milyen közlekedési eszközzel indultak, de valószínű, hogy tevével mentek. Az meg nagyon ráz.
Nem tudom, tudjátok-e, hogy a teve másként lép, mint például a ló vagy a szamár. A ló úgy lép, hogy a jobb első és a bal hátsó lábával egyszerre, aztán a másik kettővel egyszerre, és így szép simán tud menni. A teve viszont úgy, hogy a jobb első, jobb hátsó és bal első, bal hátsó egyszerre. Úgy hogy egy idő után csónakban vagy hintán érzi magát az, aki tevegel, és kicsit elszédül. Hetekig teveháton ülni és utazni, nem ü-dülés.
A tudósok között voltak olyanok, akik a kényelmet szerették, és azt mondták: nem, nem. Erre nem vállalkozunk. Egyébként is sivatagon keresztül menni? Jön egy homokvihar, s szemünk-szánk tele lesz homokkal. Jönnek a rablók, és elveszik mindenünket, még meg is ölhetnek minket. Volt, aki rémüldözött, volt, aki bátorította őket. Végül is abban maradtak, hogy mégis elmennek. Ha ez a megígért nagy Király, aki Isten hatalmával jön el erre a földre megszületett, nekik látniok kell. Így aztán összepakoltak ajándékokat és elindultak.
Útközben is voltak nehézségek. Az egyikük útközben vissza akart fordulni: ebből nekem elég. Úgysem érkezünk meg, messze van az nagyon, visszamegyek. A többiek mondták nekik a jelszót. Mi a jelszó? Mindvégig kitartani. Még alig jöttünk valamit, még a java hátra van. Menjünk csak tovább. Lényeg az: végül is megérkeztek.
Ott voltak az országban már, és ez nagy öröm volt. Hosszú út van mögöttünk, itt most már hamar megtaláljuk ezt a nagy Királyt. Biztosan mindenki tudja, hol lehet megtalálni, biztos az egész nép örül annak, hogy köztük született meg ez a hatalmas Király. Biztosan örülnek annak, hogy messziről is jöttek tekintélyes emberek, hogy tiszteletüket tegyék előtte, biztosan, biztosan … tele voltak reménységgel.
Aztán kiderült: akárkitől érdeklődnek, mindenki néz rájuk nagy szemekkel. Ki-kicsoda? Király? Nem tudunk róla. Itt Heródes most a király. — Jó, lehet, hogy most ő a király, de aki megszületett most nem olyan régen? Mi láttuk az ő csillagát. Az emberek csak legyintettek. Nem értették. A királyi palotában biztosan tudni fogják. Mentek egyenesen oda, ahol akkor valóban Heródes volt a király.
Heródesről tudjátok, hogy rettenetesen kegyetlen ember volt, mert féltette a trónját. Ez volt a rögeszméje, hogy mindenki az ő trónjára akar ülni. Akiről ezt gondolta, azt mind megölette. Hihetetlen kegyetlen volt. A saját édesanyját megölette, nehogy ő legyen helyette a király. A feleségét, a gyerekei közül többet. Rettegtek az emberek tőle.
Gondoljátok el: Ilyen légkör van, és erre a kedves naiv tudósok bekopogtatnak, és azt kérdezik: hol van a zsidók királya, aki most született? Láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.
Zsidók királya? Az én vagyok — mondta Heródes. — Jó, jó, de az a nagy Király, aki most született? S nem értették szegény bölcsek, miért lesz mindenki sápadt. Nem szól senki, néznek lefelé az emberek, mintha nem lennének ott. Aztán lopva összenéznek, félelem van az arcukon. Mi van itt? Hát ez nem örömhír, hogy megszületett a nagy Király és ők tisztelni akarják?
Egyrészt senki nem tudja hol, másrészt mindenki megrémül, amikor ők ezt megkérdezik. Persze, mert attól féltek az emberek, most megint mit fog ez a kegyetlen Heródes csinálni erre.
No, Heródes feje is — ahogy mondani szokták — cékla lett. Elöntötte a méreg. Elvörösödött, de uralkodott magán és azt mondta, na majd megtudjuk a szükséges dolgokat. Összehívatta a Nagytanácsot. Ki tudja? Nagy hallgatás. Végül valaki megszólalt és azt mondta: a Mikeás próféta könyvében van egy olyan mondat, hogy te Betlehem, Júda földje, nem vagy jelentéktelen város, mert fejedelem származik belőled, aki az én népemet legeltetni fogja.
Betlehem? Hát az itt van közel — mondta Heródes. — Nyolc kilométer Jeruzsálemtől. Menjetek el és nézzétek meg, s ha megtaláltátok, szóljatok nekem és majd én is elmegyek.
Ez megint nagy csalódást okozott a bölcseknek: Milyen emberek ezek? Még csak nem is azt mondják: gyertek, elmegyünk együtt, vagy megmutatjuk az utat nektek szívesen, és akkor már mi is hódolunk, hanem menjetek el, aztán gyertek vissza és mondjátok el nekünk. Hát nem ők vannak otthon? Nem az ő királyuk? Nem értették ezt az egészet. De nemfordultak vissza.
Amikor már mindenki elment, Heródes közelebb hívta őket és sok kérdést tett fel. Mikor láttátok, hogy feltűnt az a csillag? Mikor határoztátok el, hogy elindultok? Mennyi ideig tartott az utatok? Szerintetek mennyi idős lehet az a király most? Erre nem tudtak válaszolni a tudósok sem, a többi kérdésre válaszoltak. Rossz érzésük volt. Miért akar ez mindent tudni és mégsem akar elmenni velük, hogy hódoljon ennek a királynak? Aztán abbahagyta a kérdezősködést, ők pedig szépen felkerekedtek és elindultak. Itt megjegyez Lukács evangélista valami fontosat:
Amikor kiléptek a királyi palotából, önkéntelenül is felsóhajtottak: ez nehéz helyzet volt, s felnéztek az égre, és feltűnt nekik újra ugyanaz a fényes csillag, amit otthon láttak Babilonban. Ez nagyon megbátorította őket. Ezt Isten jelzésének tekintették, hogy mégsem hagyta őket magukra, helyben vannak. Jó helyre jöttek, talán meg is fogják találni a nagy Királyt. És a csillag, mintha elindult volna előttük, és vezette ő-ket, majd Betlehem felett megállt. Ott bementek egy házba, és a házban láttak egy asszonyt, meg egy kicsi gyermeket. Néhány hónapos vagy egy éves forma gyermeket, pontosan nem tudjuk, mennyi idős lehetett akkor az Úr Jézus, de nem újszülött volt már, ez egy kicsit később történt.
Ekkor előbb az egyikük, azután a másikuk levette a kalapját, letérdelt, és a Biblia egy olyan szót használ, ami azt jelentette: úgy borulni le valaki előtt, hogy a homlokommal a földet érintem. Ami azt jelenti: egészen kicsinek tartom magamat őhozzá képest. Őt pedig egészen nagynak, és így fejezem ki, hogy tisztelem őt, sőt imádom őt, mint Istent. Így csak Isten előtt borultak le az emberek.
Ott állt Mária is, és nézte, hogy egy kicsi gyermek előtt így leborulnak ezek a tudósok. Mégis csak igaz lenne, amit neki az angyal mondott azelőtt: aki születik, az a magasságos Isten Fia lesz, és az Ő uralkodása örökké fog tartani, nemcsak néhány évig, mint a földi királyoké? Hitte ő ezt, amikor mondta az angyal, meg nem is. Olyan furcsa volt az egész. Ezt ennyire komolyan lehet venni? Ezek itt úgy imádják Jézust, mint Istent. Akkor ő valóban Isten Fia?
Nem zavarta meg a bölcseket, aztán amikor befejezték ezt a tiszteletadást, elővették az ajándékaikat. Átadták az aranyat, az Istennek kijáró tömjént a tisztelet jeléül, meg drága keleti fűszereket. Szegény Mária akkor még nem tudta, milyen nagy szükségük lesz nekik ezekre a kincsekre. Talán életében nem látott ilyen értékes holmikat. De amikor nem sokkal utána menekülniük kellett idegen pogány országba Heródes haragja elől, valószínűleg ezekből az ajándékokból éltek ott egy ideig.
Érdemes volt ezeknek a bölcseknek mindvégig kitartani, egészen Betlehemig. Érdemes volt egyáltalán elindulniok, noha sok nehézséget ígért az az út. Érdemes volt továbbmenni, amikor jöttek a nehézségek útközben, és nem engedték egymásnak, hogy visszaforduljanak. Érdemes volt Jeruzsálemből is továbbmenni, és nem visszafordulni megsértődötten, hogy milyen emberek ezek, hanem onnan még megtenni azt a rövid szakaszt Betlehemig, mert életre szóló esemény volt számukra, hogy a világmindenség Királyával, az Úr Jézussal találkozhattak.
Nem véletlen az, gyerekek, hogy az ördög mindig azt akarja, ha valami jót elkezdünk is, hagyjuk abba. Még az Úr Jézust is megkísértette ezzel. Hagyja abba az Atyának való engedelmeskedést. Hagyja abba azt a munkát, amit miértünk elkezdett, hogy minket kiszabadítson a bűnből, és örök életet, boldogságot adjon nekünk. Még a kereszten is támadást indított ellene: nem baj, ha idá-ig eljöttél, csak végig ne járd az engedelmesség útját. Szállj le a keresztről!
Jézus azonban minden támadást visszavert. Ő mindvégig engedelmes maradt, egészen a keresztfának haláláig — ahogy a Bibliában olvassuk. Erre bátorít minket is, titeket is, hogy akármi jót elkezdtünk az Ő szavára, azt csináljuk végig.
Valaki egyszer kedvet kapott ahhoz, hogy a tízperces mozgalomban részt vegyen: Hogy mindennap tíz percet olvassa a Bibliát. Aztán néhány nap után már nem mindennap olvasta, s aztán egészen csukva maradt. — „Mindvégig!” Akkor nyílik ki az ember előtt, akkor ért egyre többet belőle, amikor másodszor olvassa ugyanazt, akkor már ismerős szöveggel találkozik. Néhány mondatot már könyv nélkül is tudtok, és egyre jobban megszeretitek, és érteni fogjátok Isten igéjét.
Elhatározza valaki, hogy minden vasárnap megy és hallgatja Isten igéjét. Milyen jó dolgunk van nekünk. Fűtött helyiségben hallgathatjuk, minden vasárnap valami mást, ilyen kedves, jó gyerekek között. Aztán egyszer csak kimarad egy vasárnap, mert esik az eső, kimarad egy másik vasárnap, mert nincs kedvem, és kimarad egy harmadik is, és végül elmarad az egész. — Ezzel szemben vannak olyanok, akik azt mondják: ma esik az eső, akkor fejemre teszem az overallt, vagy alábújok egy esernyő alá, s esőben megyünk. Hát esőben is szoktunk enni, akkor esőben is táplálkozunk lelkileg is. Ez nem lehet akadály. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket — így is lehet nézni. Vagy vissza lehet fordulni.
Ismerek valakit, aki egyszer elhatározta, hogy olyan gyenge már a nagyi, nem tud kitakarítani rendesen. Majd én minden héten egyszer eljövök hozzá. Elment kétszer vagy háromszor, aztán mindig közbe jött valami. Persze, hogy közbe jön. Ezt előre tudhatjuk, hogy közbe fog jönni valami. Azt a valamit kell félretenni az útból, hogy ha valamit fontosnak tartunk, akkor azt mégis csak mindennek ellenére megcsináljuk. Mert — megint idézem az Úr Jézus szavait — aki mindvégig kitart, az üdvözül. Menetközben el akar téríteni minket a gonosz az Ő útjáról, de aki mindvégig komolyan veszi azt, amit Ő a Bibliában mond, aki mindvégig imádkozik hozzá, aki mindvégig engedelmeskedni akar neki, az megérkezik az út végén a célba.
Ezek után nem is kell már aranymondást tanulnunk. „Aki mindvégig kitart, az üdvözül.” — Ezek Jézusnak a szavai.

Pál apostolnak Tesszalonikába írott két levelét olvassuk kalauzunk szerint ezekben a hetekben. E két levél központi gondolata Jézus Krisztus második eljövetele. Hadd javasoljam már most ádventi vasárnap délutáni foglalatosságnak, hogy olvassuk el legalább az első levelet. Öt rövid fejezet mindössze. Látni fogjuk, hogy mint egy tudatosan és hozzáértően megkomponált nagyszerű zenemű, olyan ez a levél. Először a fő témának csak a foszlányait halljuk, aztán teljes erővel felcsendül: várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat, Isten szent Fiát, aki megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel, és már most örömmel készülünk a vele való találkozásra. Minden fejezet végén az utolsó versekben újra és újra, más-más változatban megszólal ez az öröm ebben a levélben.
Jó lenne, ha a mi Krisztus-várásunk sem korlátozódna csupán a karácsonyt megelőző néhány hétre, hanem állandóan friss lenne a tudatunkban ez a várakozás, ez a készülődés. Ha az ebből fakadó reménység jellemezné az egész életszemléletünket. Hiszen, ha valaki készül erre a találkozásra, annak ez lesz az örömforrása bosszúságok között, minden nyomorúság ellenére is. Van oka örülni a Krisztust-váró embernek. De ez lesz a felelősségének a forrása is, hiszen ha egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, és számot kell adnunk mindenről, amit mondtunk vagy elmulasztottunk, amit tettünk vagy elhalasztottunk, akkor az emberben friss marad, hogy nem tehetek következmények nélkül semmit. A felelősségét is táplálja, ha majd kérdezi őt az Ítélőbíró, akkor tudjon felelni kérdéseire.
Ugyanakkor ez a várakozás és tudatos készülés ad tartást is az embernek, és kitartást, állhatatosságot a hitéért elszenvedett nyomorúságok között. Nem véletlen, hogy nagy örömmel és bizonyossággal írják a Heidelbergi Káté írói: „Milyen vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni élőket és holtakat? Az, hogy minden háborúság és üldöztetés közepette is felemelt fővel várom az égből ugyanazt az Ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy Ő majd minden ellenségeit és ellenségeimet örök kárhozatra vesse, engem pedig minden Ő választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához vegyen.” (HK 52.)
Mi ismerőst várunk a dicsőséges Krisztusban. Ő az az Ítélőbíró, aki előbb vádlottként odaállt az Isten ítélőszéke elé, hogy azt az ítéletet, amit nekünk kellett volna elszenvednünk, helyettünk elszenvedje. Aki Őt várja, és tudja, hogy kit vár, annak valóban öröme és felelőssége forrásává lesz ez a tény, hogy Ő visszajön.
Nos, ebben a levélben Pál apostol arról ír, hogy akik ezt valóban hiszik, azok hogyan készüljenek a vele való találkozásra. Mi a hívők a feladata az utolsó időkben? Hogy mi a nem hívők feladata, az sok helyen olvasható a Szentírásban. Talán a legfrappánsabban Pál apostol athéni prédikációjában találjuk, ahol a teljesen pogány hallgatóságnak ezt mondta: „Isten elnézte a tudatlanság idejét, de most azt parancsolja minden embernek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Ezért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött Jézus Krisztus által.” (ApCsel 17,30-31)
Isten elnézi a tudatlanság idejét, de most azt parancsolja mindenkinek: térjen meg! Mert ez az egyetlen útja a menekülésnek a pusztulás elől. Ez a feladatuk a nem hívőknek. Akik azonban már hisznek Jézus Krisztusban, és várják Őt vissza dicsőségben, azoknak is vannak feladataik. Mai igénkben az apostol három fontos feladatot, lehetőséget említ.
1. Az elsőt így olvastuk alapigénk első mondatában: engedjék, hogy munkálkodjék bennük Isten igéje. Azt írja itt a tesszalonikaiaknak: hálát adunk az Istennek, hogy ti nem úgy fogadtátok a mi prédikálásunkat, mint emberi beszédet, hanem mint Isten igéjét, ami valóban az is, ezt bizonyítja, hogy annak az ereje munkálkodik bennetek, akik hisztek.
Isten szavának teremtő hatalma van. Ezt a világmindenséget az Ő szavával hívta létre. Ezt a teremtő szót adja oda az Ő küldöttjeinek a szájába. Amikor Pál Tesszalonikában prédikált, bizonyos volt abban, hogy az az ige, amit rajta keresztül Isten mond, el fogja végezni munkáját a hallgatókban. S akik azt az igét hittel befogadták, magukra vették, komolyan vették, azoknak az élete megváltozott. Megváltozott a gondolkozásuk, a jellemük, az emberi kapcsolataik. Megváltozott az Isten előtti helyzetük: Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé lettek. Olyan alapvető átalakuláson mentek keresztül, amihez foghatót senki nem látott még. Ettől más lett az életük itt a földön, és ez az ige adott nekik örök életet, ami megmarad a halál után is.
Itt azonban azt mondja Pál apostol, hogy ez csak a kezdete annak, amit a Szentírás megszentelődésnek nevez. Ezzel a nagy változással elkezdett az Isten valamit az életükben, de azt folytatni akarja a haláluk pillanatáig. Ezért ismétlődik újra és újra ebben a rövid levélben ez a felszólítás: mindinkább gyarapodjatok. Az egészséges hívő életet az jellemzi, hogy szakadatlan növekedés, fejlődés, tisztulás, lelki gazdagodás, gyarapodás van benne minden körülmények között. Sok nehézségen kell átmenniük a hívőknek, de lelkileg fejlődőképesek maradnak, ha egészséges hívő életet élnek. Pál azt szeretné, hogy a tesszalonikai hívők egészségesek maradjanak. Vagyis: mindinkább gyarapodjanak. Ez pedig úgy történik, hogy engedik, hogy munkálkodjék bennük Isten igéje. Így olvassák újra és újra a Bibliát, így hallgatnak minden igehirdetést: mit akar Isten most ezáltal elvégezni bennem? Ha közben ráismernek valami bűnükre, azt nem viszik tovább, hanem megvallják és elhagyják. Ha közben figyelmezteti Isten őket egy ígéretre, amiről megfeledkeztek, azt szívükbe és elméjükbe vésik. Minél feledékenyebbek, annál jobban. Felírják és újra és újra elolvassák. Szinte belekapaszkodnak abba, amit Isten ígért. Komolyan veszik Isten szavát. A komolyan vett ige energiát fejt ki — itt az a görög szó van az eredetiben. Munkálkodik tibennetek, akik hisztek.”
A hívők első feladata tehát az — az utolsó időkben különösen is —, hogy engedjék munkálkodni magukban Isten igéjét. Ezért írja Pál kedvesen: éppen ezért szeretnélek viszontlátni titeket, hogy kipótolhassuk a ti hitetek hiányait.
A múltkor egyszer efféléről beszélgettünk valakivel, s az illető megsértődött. Az ő hitének hiányai?… Ha nincsenek — én nem akarom meggyőzni, hogy vannak —, majd Isten meggyőzi őt. Nemigen létezik olyan hívő, aki hitének ne lennének hiányai. Isten különös gyöngédsége és nagy türelme, hogy a mi hitünk hiányait ki akarja pótolni és pótoltatni. Ezért adja kezünkbe a Bibliát, ezért küld hozzánk olyan hívőket, akikkel beszélgethetünk efféléről. Ezért engedi, hogy kudarcok érjenek sokszor, és kiderüljön egy-egy szégyenletes helyzetben, hogy még mindig mennyi rossz van bennünk. Nem azért, hogy ezen kétségbeessünk, hanem engedjük, hogy Ő megtisztítson, és megszabadítson ezektől. Kipótoljam a ti hitetek hiányait.
A harmadik fejezetben konkrétan is megemlíti Pál apostol, hogy nektek például növekednetek kell a mindenki iránt való szeretetben. Az egymás iránti szeretet még úgy- ahogy rendben van, de a mindenki iránt való szeretetnek még híja van. Az a nehezebb. Az ellenszenveset is szeretni. Ha van, az ellenséget is szeretni. De a hívőnek oda kell növekednie, hogy mindenkit tudjon szeretni. Tessék! Itt van egy olyan terület, ahol növekedni kell.
És növekednetek kell abban, hogy feddhetetlenek legyetek a szent életben. Ki mondhatja el, hogy Isten színe előtt feddhetetlen már a szent életben? De ki mondhat le arról, ha hívő, hogy növekedjék, és egyre feddhetetlenebbé váljék a szent életben, hiszen erre hívott el minket a mi Urunk.
Ez tehát az első feladat a Krisztust váró hívő ember számára, hogy engedje munkálkodni magában Isten igéjét. Így olvassa, tanulmányozza, hallgassa azt, hogy most akkor mi az a kis lépés, amivel előbbre megyek, ha ennek engedelmeskedem.
2. A másik, amiről az apostol ír, hogy eközben el ne felejtse a hívő nép, hogy Krisztusért szenvednie is kell. Az utolsó időkben kiváltképpen. Itt a második részben csak röviden említi, aztán a harmadik fejezetben hosszabban is kitér rá: „Mert ti, testvéreim, hasonlóvá lettek az Isten gyülekezeteihez, amelyek Júdeában vannak, és a Krisztus Jézusban hisznek, mivel ugyanazokat szenvedtétek el ti is a saját népetektől, mint ők az ő népüktől.”
Miért? mert valami rosszat tettek? Nem. Pusztán csak azért, mert Jézus tanítványaiként éltek. Jézus előre felkészítette az övéit, hogy annyira elüt az Isten nélkül gondolkozó és élő világtól, hogy pusztán emiatt, hogy ennyire más, Őt gyűlölni fogja a világ. Azt mondja: Ne csodálkozzatok, ha titeket is gyűlöl, ha valóban az én tanítványaim vagytok. Ezen nem kell felháborodni, nem kell elkeseredni, ez vele jár. Ez egészen természetes. De vigyázzatok arra, hogy ez a Krisztusért kijáró szenvedés el ne szakítson titeket Őtőle. „Hogy meg ne tántorodjatok a ti hitetekben.” Nehogy visszakozzatok amiatt, hogy Őérte, vele együtt szenvednetek is kell. Ezért imádkozik az apostol, hogy bátorítson meg titeket az Úr hitetekben, és erősítsen titeket, hogy senki meg ne tántorodjék a mostani megpróbáltatásokban, hiszen tudjátok, hogy erre vagyunk rendelve. Amikor nálatok voltunk már előre megmondtuk nektek, hogy üldözni fognak minket, és tapasztaltátok, hogy így is történt. (3,3-4)
Olyan kedvesen és őszintén írja — a szívébe lehet látni —, hogy éppen ezért már nem bírtam tovább türelemmel, hogy megtudjam, mi van tiveletek. Elküldtem Timótheust, és most jó hírt hozott: álltok a hitben. Szenvedések, nyomorúságok között is Krisztus tanítványaiként éltek. Nem tántorodtatok meg.
Ez a veszély tudniillik minden hívő ember életében fennáll, hogy addig, amíg nem kell áldozatot hoznia a hitéért, amíg nem kell semmit szenvednie Krisztusért, addig megmarad mellette. De amikor nyomorúság vagy szorongattatás következik, meghátrál.
Így szólt erről Jézus a magvető példázatában: „Akiknél a sziklás földre esett a mag, azok, amikor hallják az igét, örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elpártolnak.” (Lk 8,13)
Hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elpártolnak. Vannak ilyen hívők. Egy ideig egészen olyan, mint az, aki igazán odaszánta az életét Jézusnak. De ha túl sokszor elhúzzák az ismerőseik a szájukat, miközben ő másként vélekedik valamiről, ha valami anyagi hátrányt kell elszenvedniük csak azért, mert nem mennek bele piszkos ügyekbe, ha kigúnyolják őket, mert bizonyságot mertek tenni Jézusról, akkor szép csendesen elpártolnak, s visszacsúsznak a világba. Egy ideig még rossz a lelkiismeretük, mert tudják, hogy életük legnagyobb kincsét vetették el maguktól. Aztán a maguk mentségére sok mindent felhoznak, és később már nem is hoznak fel semmit. Lelkileg eltompulnak, megsüketülnek Isten igéje előtt. Az ideig való hit nagy veszedelem. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől!
Ezekben az utolsó időkben, Krisztus visszajövetelére készülve, keményen el kell határoznunk naponta újra és újra, ha akármi történik, akkor sem tántorodom el az én Uramtól, mert azzal az életet dobnám el magamtól.
Ezért imádkozik tehát az apostol, hogy legyen erős szívük, és ragaszkodjanak Krisztushoz. Hiszen aki Jézusért akármilyen kicsi vagy bármilyen súlyos szenvedést vállal, azt ez a szenvedés közelebb viszi az ő Urához. Aki Jézusért és az evangéliumért akármilyen szenvedést csendesen elhordoz, annak az életét és a bizonyságtételét ez hitelesebbé teszi a körülötte élő nem hívők előtt. Mert a hívők életét nagyítóval nézi ez a pogány világ. A hitetlenek pontosan tudják — vagy úgy vélik, tudják —, hogy nekünk hogyan kellene élnünk, és ők elvárják, ha valaki meg van győződve a hitéről, akkor azt vállalja minden körülmények között, áldozatok árán is. Ami egyébként természetes is. Merje megvallani, és ha kell, szenvedjen is érte. Ez hitelessé teszi, s ha legközelebb megszólal, vagy utána egy másik hívő bizonyságot tesz, az előtt sokkal jobban nyílnak a szívek. Azt komolyan lehet venni, amiért valaki áldozatot is vállalt.
Egyébként pedig tudhatjuk éppen az ádventi ígéreteket komolyan véve azt, amit Pál apostol a római levélben meggyőződéssel ír: „Azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18)
Ezek a mostani szenvedések nagyságrendileg eltérnek attól a dicsőségtől, amit Jézus azoknak tart fenn, akik mindvégig állhatatosak maradtak és mindent vállaltak őérte. Ez tehát a második feladatuk a hívőknek. Nemcsak az, hogy engedjék Isten igéjét munkálkodni az életükben és gyarapodjanak, hanem, hogy vállaljanak mindent Jézusért és ne ideig való hitük legyen.
3. És mi a harmadik feladat, amiről az apostol ír? Olyan szépen és kedvesen fogalmazza meg. Az a harmadik feladat, hogy Jézushoz vezessünk másokat. A lélekmentés a hívők nagy kiváltsága, lehetősége és feladata ebben az utolsó időben. Embereket kiszabadítani a halálból, a félelmek, megkötözöttségek sötétjéből és Jézus Krisztushoz kalauzolni őket.
Valahogy úgy, ahogy András tette a testvérével, Péterrel, miután találkozott Jézussal és felismerte, hogy Ő a Messiás. Ment azonnal a testvérhez, karonfogta, „és Jézushoz vezette őt”. Így lett Simonból Péter, akin keresztül Jézus később sok hatalmas dolgot cselekedett. De ehhez kellett egy András, aki azt, amit felismert, azonnal elmondta a testvérnek. Karon is fogta, és azt mondta: gyere és lásd meg te magad! Ezt a szép feladatot bízta a hívő népre a mi Urunk.
Ezt írja Pál apostol ilyen kedvesen: „Ki is volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk vagy dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az Ő eljövetelekor.”
Vagyis, amikor Pál apostol arra készül, hogy ő is megáll majd Jézus előtt az Ő második eljövetelekor, akkor azt mondja: nem szeretnék ott egyedül állni. Szeretném azokat is ott látni, akiket hozzá vezettem ebben az életben. És bizonyos abban, hogy ők is ott lesznek vele együtt. Ti vagytok a mi dicsőségünk és koronánk. Azok is ott lesznek vele együtt, akikért aggódott: jaj, csak el ne tántorodjanak a nyomorúság idején. Akiknek úgy hirdette először az evangéliumot, hogy talán legyintettek és mosolyogtak rajta. Aztán elgondolkoztak, s Isten megnyitotta a szívüket és új emberekké lettek. Pál nem visszakozott a legyintésre és mosolygásra, hanem tudta, hogy ez az ige, amit mond, hatalom. S nekik is erre van szükségük, és Isten el fogja végezni bennük a munkáját.
Akikkel bajlakodott — ahogy olvassuk ezt a szép kifejezést a tesszalonikai levélben —, akiket mint dajka dajkált, akiket, mint az apa intett és fegyelmezett minden lehető módon — ezt a fejezetet elolvasva nyugodtan mondhatnánk: apait-anyait beleadva — mindent megtett azért, hogy pogányokból Krisztus tanítványai legyenek. A halál jegyeseiből az örök élet birtokosaivá váljanak. Óriási lehetőség ezt a mentő munkát végezni. És mindezt úgy végezte, hogy közben neki is megvoltak a napi munkagondjai. Leveleiben írja, hogy ezek a kezek gondoskodtak rólam, meg a munkatársaimról. Nem minden gyülekezettől fogadott el adományt. Neki is voltak családi problémái. Egyedül élt, a családja kitagadta, amikor keresztyénné lett. Neki is voltak egészségügyi problémái. Gyógyíthatatlan betegséget hordott magában, és előre megmondta az Úr Jézus: ne is imádkozz gyógyulásért, mert ez megmarad. Megmondta azt is, hogy mi a célja. Ugyanolyan gondjai voltak, mint amikkel mi küzdünk, amikre hivatkozni szoktunk: jaj, hát ezek miatt nem érek rá. Pál azt mondja: nem külön feladat az, hogy miután végeztem a napi kötelessé-geimmel, még elmegyek bizonyságot tenni.
Aki valóban hívő, az a puszta létével bizonyságot tesz. Annak beszédes cselekedetei vannak. Az munka közben is Jézusra tud mutatni, ha éppen arról van szó. Egy ebédszünetben szóba jön a házasság vagy gyereknevelés, vagy pénztelenség, vagy ki tud egy jó orvost ajánlani… egész másként szól hozzá egy hívő mindenhez, mint aki magára van hagyatva Isten nélkül. Minden bizonyságtétellé lehet. Síró emberekkel vagyunk körülvéve. Aki tud vigasztalni, és akiből sugárzik a reménység akkor is, ha talán ő maga is gyászban van, vagy éppen megalázták, vagy valami hátratételt szenvedett, az prédikál.
Azt mondja itt az apostol: legyen tudatosan vállalt és folyamatosan végzett feladatuk a hívőknek az, hogy Jézushoz vezetünk másokat. Minden adódó lehetőséget kihasználni, mégpedig szeretettel, érthetően és alázatosan. Nem több a hívő, mint az, aki még nem hisz, csak többje van, amit ő is úgy kapott, mint egy kincset, amit azért kapott, hogy adja tovább. Minél többet adunk tovább ebből a kincsből, a Jézusról szóló örömhírből, annál inkább a miénk is lesz az.
Valaki egyszer azt mondta: az a Krisztus, akit nem adtál tovább, nem is egészen a tiéd. Jobban hiszi az a bizonyságtételét, aki másoknak is elmondta.
Mi a feladatuk a hívőknek ebben az egyre nehezebbé váló utolsó időben? Engedni, hogy munkálkodjék bennünk Isten igéje. Ezért és így olvasni, tanulmányozni, megtartani, komolyan venni. Aztán elfogadni, hogy az igazi tanítványság szenvedéssel jár. Hogy mikor milyennel, kire mennyit mér az ő Ura, ezt Ő tudja bölcsen, de nem kell meglepődni és felháborodni, hanem kitartani a szenvedések között is. És végül az a gyönyörűséges lehetőség: másokat a halálból életre menteni. Embereket halászni — ahogy Jézus mondta. Lelkeket menteni.
Isten is ezt akarja elvégezni bennünk. Kipótolni a hitünk hiányait, megerősíteni, hogy állhatatosak maradjunk, és használni a lélekmentés munkájában. Ez nem az ü-gyességünktől, az eszességünktől függ; azt Ő végzi, csak engedelmes eszközök kellenek neki. Ezért írja Péter apostol a levelében: „Legyetek készek mindig számot adni a bennetek levő reménységről, ha megkérdeznek titeket, szelíden és tisztelettudóan.” A készséget kéri: legyek kész. Ne szégyelljem Őt, aki nem szégyellt engem elfogadni, és gyermekévé tenni. Tudjam megfogalmazni világosan, egyszerűen, hogy mi a bennem levő reménység. Vagy derüljön ki, hogy nincs bennem élő reménység, és akkor reám vonatkozik az, hogy mindenki mindenütt térjen meg, és majd ha lesz, akkor tudok róla beszélni. Ha pedig van bennem reménység, akkor szelíden és tisztelettudóan mondjam el azt mindig. A másikat különbnek tartva magamnál, de látva azt, ha ilyen marad, elvész, és én tudom, hogy hova lehet megérkezni, ahol megmenekül.
Jó lenne, ha elkezdenénk ezt a szolgálatot már ma. Így hallgatnánk most is Isten igéjét, mint ami az Ő szava, és engednénk, hogy munkálkodjék bennünk. Megerősödnénk, hogy ha akármi próbatételt kell Őérte elszenvednünk, az ne tántorítson el. S elkezdenénk a róla való bizonyságtételt mindjárt otthon, ahol a legnehezebb. Ha még lehet pótolni, a gyerekeinknek. Hallottak-e életmentő igét tőlünk? Pótolni a magányos öregjeinknek, beszélni Jézusról a cserzett lelkű szomszédnak, vagy munkatársaknak, és mindenkinek, akik között naponta megfordulunk. Tudják-e rólunk, hogy hívők vagyunk, megirígyelhettek-e már egyszer is azért a többletért, amit a Jézussal való közösségünk jelentett, s szeretnénk-e, hogy ha mindenki eljutna Jézushoz, aki minket elfogadott és segít? Ez ne csak most aktuális ádventi feladat legyen, hanem egész életünknek a tartalmává váljék. Akkor mondhatjuk azt, amit egyik szép énekünk így fejez ki:
Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,
Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged,
Hogy temiattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
(397,5 ének)

Négy alkalommal beszéltünk már arról, hogy ki is a mi Istenünk, akiben hiszünk. Hogy lehet őt megismerni, hogy lehet vele kapcsolatba kerülni, mi a jelentősége annak, hogy valaki ismeri Őt, és hisz benne.
Legutóbb a Mózes könyvéből azzal a súlyos isteni kijelentéssel foglalkoztunk, hogy Ő így mutatkozott be: vagyok, aki vagyok. Láttuk, hogy ez azt jelentette, végül is nem mondta meg a nevét Isten Mózesnek, mert nem szolgáltatja ki magát az embereknek. Az ember nem bánhat Istennel, csak imádhatja Őt. Nem bizonygatta az Ő létét, de ígérte az Ő jelenlétét: ott leszek mindenütt, ahol ott leszek.
Láttuk éppen abból a fejezetből, a 2Mózes 3. részéből, hogy Istent a Szent-írás úgy jelenti ki, vagyis Ő önmagát úgy jelenti ki nekünk, mint aki élő személy. Aki hallotta népének a kiáltását, látta az ő nyomorúságukat, együtt érzett velük, és nemcsak együtt érzett, hanem elkészítette a szabadítást. Olyan szabadítást, amit csak Ő tud adni mindenkinek, minden emberi erő és elképzelés felett.
Már akkor meghallgatta az Ő népe kiáltását, mikor elkezdtek imádkozni. Még egy ideig várt, mert Ő tudja, mikorra kell időzíteni a szabadítást. De elhívta Mózest, hogy hajtsa végre ezt a nagy munkát. Istennek tehát személyre szóló küldése van mindannyiunk számára. Ő úgy alkot meg minket, hogy alkalmasak legyünk arra a feladatra, amit majd reánk bíz. És lehet úgy élni, hogy valaki elfogadja önmagát Istentől. Elfogadja az útját, a sorsát, a feladatait, a küldetését, és ennek az Istentől kapott küldetésnek mindent alárendel, és akkor egészen másként bírja az élet nehézségeit, másként hordja terheit. Akkor ott van előtte mindig a cél, ahova küldte őt az Úr, és az Úrnak a jelenlétében jár állandóan, aki itt Mózesnek is megígérte: veled leszek.
Hadd idézzem újra azt a szép énekverset, amelyik mindezt szinte összefoglalja: „Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat.” Hinni ezt jelenti. Amikor valaki Istent Istennek tekinti, és Istenként imádja, önmagát pedig az Isten küldöttjének és abban a küldetésben jár, amit Isten reá bízott.
Mivel azonban üdvösségkérdés, hogy megismerjük Őt, mert Jézus azt mondta: az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust, ezért újra tegyük fel a kérdést: hogyan lehet Őt megismerni? Ez fontos, hogy tudhatjuk róla: élő személy, aki hall, lát, személyre szó-ló terve van mindannyiunkkal. De hogyan lehet ezt, és Őt magát egyre jobban megismerni?
Ilyeneket szoktunk válaszolni: termé-szetesen a neki való engedelmeskedés közben lehet Őt igazán megismerni. Meg lehet ismerni az Ő igéjéből, a Bibliából, az Ő tetteiből. Ez mind igaz, most azonban egy kicsit tágasabban, az egész Bibliát szemünk előtt tartva, próbáljunk vá-laszt találni erre a kérdésre.
Három egyszerű igazságot szeretnék kiemelni abból, amit a Szentírás erről mond. Az első, hogy Istent az ember a maga erejéből soha nem ismerheti meg. Fantáziálhat róla, lehetnek mindenféle téveszméi és rögeszméi, de mi az Istent magunktól soha nem ismerhetjük meg. A második, amiről a Szentírás beszél — és erről szeretnék a legbővebben szólni én is —, Isten leginkább Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Benne mutatkozott meg. Aki Jézust igazán megismeri, az ismeri meg a láthatatlan Istent. A harmadik izgalmas kérdés: kinek jelenti ki Jézus, hogy kicsoda Isten és kicsoda Ő?
1. A Biblia első megállapítása tehát az, hogy Istent az ember nem ismerheti meg magától soha. Isten elrejtőzködő Isten. Az Ézsaiás könyve 45. részében van ez a vers: bizony, te elrejtőzködő Isten vagy. (Ézs 45,15) És az 57-ben azt mondja: magasságban és szentségben lakozom. (Ézs 57,15) Elérhetetlen és felfoghatatlan az ember számára. Nem a mi gondolataink az Ő gondolatai.
Megközelíthetetlen magasságban lakozik Ő mihozzánk képest. Ezért nem mondta meg a nevét Mózesnek sem. A pogányok azért adtak nevet a bálványaiknak, amiket ők maguk találtak ki, meg fabrikáltak sokszor fából, kőből, mert akinek, aminek a nevét tudta az ember, azt befolyásolhatta. Ha az istenének a nevét tudta, akkor megidézhette, ha szüksége volt rá. Vagy ha az gonosz istenség volt, akkor távol tarthatta magától. Ha tudta a nevét, akkor lekenyerezhette. Bemutatott neki áldozatokat a szokásosnál többet, vagy nagyobbat, mert most nagy segítségre volt szüksége. Vagy nagy fogadalmakat tett neki. De ehhez tudnia kellett az istenségnek a nevét.
Ezt meg lehet csinálni azokkal az úgynevezett istenekkel, amiket kitalálunk magunknak. Az egy igaz élő Isten azonban nem engedi, hogy vele így játsszanak. Őt nem lehet egy sorba állítani az emberkitalálta bálványokkal. Ő felette áll az egész világmindenségnek. Őt nem lehet megidézni, sem megvesztegetni. Mit tudunk adni neki, amire szüksége lenne? Őt nem lehet befolyásolni, nem lehet akarata ellenére rávenni valamire. Nem lehet addig mondogatni neki valami kérést, amíg majd megadja, mert elfogy a türelme.
A Hegyi beszédben használja Jézus ezt a kifejezést. A pogányok úgy imádkoznak, hogy addig mondogatják, míg a végén az istenség megunja és meghallgatja őket. A mi Istenünk szent, Ővele nem lehet ilyeneket csinálni. S aki ilyenre gondol, az már istenkáromlást követ el. Őt nem tarthatja a kezében az ember, s nem uralkodhat rajta. Nem használhatja fel a maga céljaira. Isten akar felhasználni minket a maga céljára, és aki ezt hittel engedi, az bontakozik ki igazán, és az jut el gazdag életre.
Istent tehát a magunk erejéből mi semmiképpen nem ismerhetjük meg, mert Isten soha nem lehet az emberi megismerés tárgya. — Erről is beszéltünk a múltkor. Ő minden történésnek a végső alanya. Ő mozgat mindent, és Ő nem válik tárggyá, a mi megismerésünk tárgyává sem. Mi róla is csak annyit tudhatunk meg, amit Ő elmond nekünk. Még a mi Isten-ismeretünknek is Ő az alanya. Amit Ő elmond, s ha én engedelmesen és hittel komolyan veszem, akkor valamit megtudtam róla. S ha kegyelmesen még többet elmond magáról, akkor még többet tudok, de mindez ajándék. Koldusként tartom a kezemet, és ha beletesz valamit, akkor hálás vagyok érte, de nem vehetem el a nála letett kincseket. Nem ügyeskedhetem ki és nem erőszakolhatom ki tőle — mint ahogy a pogányok próbálják a maguk bálványaitól.
Az élő Isten egészen más, mint mi, mint a mi bálványaink, és mint amit mi magunknak el tudunk képzelni. Ezért nem kell elképzelni semmit Őróla, hanem azt kell komolyan venni, amit Ő önmagáról elmond. Nem véletlen, hogy amikor Pál apostol egyszer az Isten-ismeretnek, az Ő tervei mélységének a mélyére tekinthetett, akkor így kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Róm 11,33)
Kikutathatatlanok és kinyomozhatatlanok. Mi magunktól nem ismerhetjük meg.
2. Ezért nagy örömhír az, hogy Isten nem titkolózik. Ő rejtőzködő Isten, de kilép a rejtettségéből, ha azt jónak látja. És Jézus Krisztusban egészen kijelentette magát az emberiségnek. Néhány fontos igét szeretnék említeni, amit Jézus mondott erről, hogy Őbenne ismerhetjük meg Istent.
A tanítványok egyszer meghitt beszélgetésbe kerültek a Mesterrel, és Fü-löp ezt kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és az elég lesz nekünk. S Jézus szomorúan, kérdéssel válaszolt: Fülöp, annyi ideje veletek vagyok és nem ismertétek meg az Atyát? Aki látott engem, látta az Atyát. (Jn 14,8-9)
A János evangéliuma legelején olvassuk: „Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1,18) Van egy olyan változata is ennek, és a Károli Bibliába ez került: az egyszülött Fiú. De a legrégebbi kéziratokban ez van: egyszülött Isten, az a Fiú, Jézus Krisztus, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt. Mivel közülünk senki nem látta és más sem, ezért hitelesen egyedül Jézus tudja elmondani, kicsoda Ő.
Ez a néhány mondat is úgy született, hogy szinte halljuk, hogy Jézus felsóhajt: „Abban az időben ezt mondta: Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek előtt, de a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Jn 11,25-27)
A bölcsek és értelmesek a nagy eszükkel akarják megközelíteni Istent. Meg akarják fejteni az Isten-problémát. Meg akarják magyarázni az Isten-kérdést. Isten azonban nem probléma, és nem kérdés, Ő élő személy, aki a bölcsek és értelmesek elől elrejtőzik, és megláthatják, mire mennek a maguk bölcsességével. A kisdedeknek azonban elő-lép rejtőzködéséből és kijelenti magát. De hogyan jelenti ki magát? „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Egyedül Jézus Krisztuson keresztül ismerhetjük meg az Atyát. Egyedül Jézus segít el igaz, helyes Isten-ismeretre.
Miért? Mert Jézusban maga a mindenható Isten van előttünk. Ez fontos bibliai tanítás. És éppen ádventben és karácsonyra készülve ezt nekünk újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, mert ennek egy sor következménye van. Meg annak is, hogy ha valaki ezt nem hiszi.
A Filippi 2-ben levő Krisztus-himnuszban sokszor olvastuk már, hogy Ő az Istennel egyenlő. „Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő.” Egyedül Ő egyenlő az Istennel. Egyedül Ő egylényegű, azonos az Istennel. De azáltal, hogy isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, egészen közel jött hozzánk és számunkra is érthető nyelven tudta elmondani, kicsoda a láthatatlan Isten. Ezért mondhatta a tanítványainak: aki engem látott, látta az Atyát.
Pál apostol a kolosséi levélben szinte végig erről szól. Krisztus örök istenségét bizonygatja, mert ez életkérdés, üdvösség-kérdés, hogy örök Istennek hisszük-e Őt. Azt írja: tetszett az Atyának, hogy Őbenne, Jézusban lakozzék az egész teljesség. Mert Őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. (Kol 1,19; 2,9) A Zsidókhoz írt levél hatalmas nyitánya pedig így tesz bizonyságot Jézusról: „Aki az Ő (az Atya) dicsőségének a visszatükröződése, az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinkből megtisztítván ült a felséges jobbjára.” (Zsid 1,3)
Az Isten dicsőségének visszatükröződése Jézus, és az Ő valóságának képmása. Őbenne ismerhetjük meg, kicsoda a láthatatlan Isten. És a hit felismeri az emberré lett Jézus Krisztusban az Istent. Csak egy jelenetre utalok, amit mindanynyian ismerünk: húsvét után egy héttel külön Tamásnak megjelenik Jézus, és azt mondja: gyere ide, és dugd az ujjaidat a sebeimbe, mert azt mondtad, csak akkor hiszel. És Tamás nem teszi ezt, hanem azt mondja: Én Uram, és én Istenem. Felismeri a feltámadott Krisztusban a mindenható Istent. (Jn 20,28)
Mivel Jézus ezt a láthatatlan és számunkra megismerhetetlen Istent akarta megismertetni velünk, ezért mondta Ő önmagáról gyakran azt, amit a mindenható Isten Mózesnek mondott ott a csipkebokornál: vagyok, aki vagyok. És ha megkérdezik, ki küldött téged, akkor mondjad azt: a vagyok küldött engem.
Hányszor mondta azt Jézus: én vagyok. Ez ugyanaz a szó. És amikor ezt kiejtette, akkor mindig csodák történtek. A samáriai asszonnyal beszélget. Az asszony teljesen össze van kavarva. Hol kell imádkozni? Garizim hegyén vagy Jeruzsálemben? Ki igazodik itt el? Ki az az Isten, akit mi imádunk? Vagy több Isten van? Ti zsidók mást imádtok, meg mi samáriaiak?
És akkor egyre szűkül a témakör, és a végén már arról beszél, hogy tanultam, hogy jön Krisztus, akit Messiásnak hívnak, és az mindent megmond nekünk. Istenről is mindent megmond. S akkor talán volt egy pillanatnyi csend ott a kútnál, és elhangzik a vagyok: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Erre felugrik az asszony, ott hagyja a vedrét, és fut be a faluba ő, aki menekült az emberek elől, és Jézus első igehirdető tanítványa lesz. Hívogat hozzá. Kijön majdnem az egész falu, és sokan megtérnek. (Jn 4.)
Jézus meggyógyítja a vakon születettet. Azt ezek után, miután Jézust pró-fétának vallja, kiközösítik, kitagadják Izráel közösségéből. Jézus azonnal megkeresi, mert tudta, hogy az életveszélyes állapot, és beszélget vele. Azt kérdezi a meggyógyított embertől: hiszel-e az Isten Fiában? Erre gyanútlanul azt kérdezi: ki az, Uram, hogy higgyek benne? „Én vagyok az, aki veled beszélek” — és leborulva imádja Őt, és azt mondja: hiszek, Uram. (Jn 9)
Vagy talán még szemléletesebb, és meggyőzőbb jelenet a Gecsemáné kertben, amikor az éj sötét leple alatt nagy sereggel kivonulnak a főpapok, hogy Jézust letartóztassák, de Jézus a tanítványokat menti, és ezért kérdezi őket: kit kerestek? A názáreti Jézust. Én vagyok — mondja Jézus, és ezután van az a meglepő mondat, amiről az idén nagypénteken volt szó, hogy azok pedig hátra hőköltek és a földre estek. (Jn 18,5-6) Mitől? A fegyvertelen Jézus egyedül ott áll. Ők ki tudja hányan, felfegyverkezve. Mi-ért hőkölnek hátra, és miért esnek a földre? Mert az Isten jelenlétét voltak kénytelenek átélni. Ahol elhangzik ez isteni teljhatalommal: én vagyok, ott mindig az Isten cselekszik. És az ember-Jézus Krisztusban ez a mindenható örök Isten volt jelen itt közöttünk emberi testben is.
Ez fontos ádventi gondolat, és fontos, hogy úgy ünnepeljük majd a mi Urunk, Jézus Krisztus születésnapját is, hogy közben egy pillanatra sem feledkezünk el arról, hogy Ő nem kis Jézuska, hanem csecsemőként is a világmindenség Ura volt, és az mindmáig, mert öröktől fogva mindörökké Isten. És egyebek között azért jött el ide közénk, hogy legyen valami fogalmunk arról, kicsoda a mi Istenünk. Hogy hiteles kijelentést kapjunk róla, hogy átéljük, hogy aki látta Őt, az valóban látta az Atyát.
3. Ezek után fontos kérdés, kinek jelenti Ő ki önmagát és Istent? Sok mindent lehetne erre is mondani, én most csak a Bibliának két válaszára utalok.
Az előbb idéztem egy mondatot az Ézsaiás 57-ből, de nem végig. A mondat második felében van erre a kérdésre a válasz. „Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (Ézs 57,15)
Magasságban és szentségben lakik elérhetetlenül minden ember számára, a bölcsek és értelmesek számára is, de a kicsikhez, az alázatosokhoz, a megtört szívűekhez lehajol és bemutatkozik nekik. A bölcsek és értelmesek elől elrejtetted — mondja Jézus —, de a kisdedeknek kijelentetted. Aki megtört szívű, aki csalódott, akit lenéznek, megvetnek, aki tisztában van a maga erőtlenségével, annak eléje megy az ő teremtő Istene — ahogy a zsoltáros mondja — és Jézus Krisztusban bemutatkozik.
Az őszinte alázat az egyik feltétele annak, hogy mi igaz Isten-ismeretre jussunk. Hogy Jézus kinyissa előttünk a titkot, hogy beavasson bennünket ebbe a titokba. Aki mer kisgyermekként közeledni hozzá, azt megajándékozza igaz kijelentéssel. Aki nem úgy fogadja az Isten országát — mondja Jézus —, mint gyermek, nem mehet be abba. Aki magabiztos felnőttként, gőgös kegyesként érkezik oda — mert nekik mondta Jézus ezeket a mondatokat —, az ezzel kizárta magát. Az dörömbölhet, követelőzhet, okoskodhat, nem tud bejutni az ajtón. Aki kisgyermekként vagy koldusként érkezik, az előtt kitárul az ajtó, az előtt kinyitja.
Ajándék az Isten-ismeret, csak Istenből indulhat ki az, hogy valamit tudjunk róla. De azért jött el Jézus, azért történt karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, a mennybemenetel, azért van Biblia a kezünkben, mert azt akarja, hogy megismerjük Őt. De csak aki alázatosan közeledik, és aki tanítható, aki bizalommal fogadja azt, amit Ő mond, az fogja megismerni egyre jobban.
A másik feltétel: „Aki ismeri az én parancsaimat, és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14, 21. 23)
Tehát ez nem magától értetődő, hogy kijelenti magát és az Istent valakinek. Nem automatikusan történik, és nem lehet ezt megrendelni. Ez kiváltság és ennek feltételei vannak. Aki ismeri és meg-őrzi parancsaimat, az szeret engem, és aki szeret engem, kijelentem magamat annak. És a következő versben még folytatja ezt. „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.”
Lakva ismerni meg egymást. Ez a hívő életünkre is érvényes. Aki igazán meg akarja ismerni Istent, és az Ő teljes gazdagságát, sőt nemcsak megismerni, hanem azt, amit abból Ő nekünk ajándékoz, azt birtokolni is, az lakjék együtt Jézussal.
Megint ádventi igét idézek: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Aki kinyitja, bemegyek ahhoz. Ő kész együtt lakni velünk. Az a Jézus, aki nem restellt a maga mennyei dicsősége után egy büdös birkaistállóban megszületni, az a Jézus nem irtózik a mi életünktől sem. Attól a sok rendetlenségtől meg bűztől, ami a szívünkben van. És aki kinyitja az ajtót, ahhoz megyünk és annál lakunk — ígéri Ő.
Ez azzal kezdődik: ismerem az Ő parancsait, megőrzöm azokat — ez nem feltétlen azt jelenti, hogy minden részletében meg is tudom tartani, de a szívemben forgatom, ott őrzöm, és törekszem arra, hogy meg is tartsam, — ahhoz beköltözik. Azután lakva ismerni meg egymást.
Ezért mondhatjuk nyugodtan, hogy az Isten megismerése egy életen át tartó folyamat, de egyre teljesebben kijelenti magát, míg egyszer eljön majd az, amikor mi is úgy ismerjük Őt, ahogyan Ő ismer minket. Vagy ahogy János apostol írja: meglátjuk Őt úgy, amint van. (1Jn 3,2)
Isten segítsen minket, hogy lakjunk együtt a mi Megváltónkkal. Engedjük, hogy Ő legyen az Úr az otthonunkban, a gondolatainkban, az életünkben. Szokjunk le arról, hogy vendégként hívjuk: jövel Jézus, légy vendégünk, — inkább mondjuk: te ülj az asztalfőn, te légy házunk feje, te irányíts mindent. Ez már a mennynek az előíze, mert együtt lakunk vele majd a mennyei Atya házában is. Ő kész most velünk lakni, mindenféle nyomorúságunkban osztozni, és mi majd osztozhatunk vele az Ő dicsőségében.

Mielőtt a felolvasott igére térnék, szeretném megkérdezni, hogy kinek sikerült a múlt vasárnap délután vagy a hét folyamán megállnia valóban Isten előtt, hogy őszintén megalázza magát, hogy keresse az Ő orcáját imádságban, és hogy abbahagyja mindazt, ami Isten szerint utálatos az életében.
Nagy dolgok történnek néha ebben a csendben. Komolyan vettem ezt a javaslatot, és vasárnap délután Isten olyan egyszerű, s mégis számomra fontos felismerésre segített, aminek a következtében másként készülök a mi Urunk, Jézus Krisztus visszajövetelére.
Végül is ez az Ő célja most, hogy készüljünk arra, hogy felelős életet éljünk. Erről volt szó már múlt vasárnap is, erre figyelmeztet a ma hallott ige is. Arra az egyszerű batényre, hogy minden nappal közelebb kerülünk az Ő dicsőséges megjelenéséhez. Akkor azonban véget ér annak a lehetősége, hogy bármin változtathassunk az életünkben. Éppen ezért addig kell rendeznünk a vele való kapcsolatunkat, és minden rendetlenséget, ami az életünkben felhalmozódott.
Láttuk a múltkor, hogy Isten erre az Ő csendes, szelíd igéjével figyelmeztet. De szeret annyira, hogy ha a csendes igét nem halljuk meg a körülöttünk és bennünk zakatoló lármától, akkor néha belekiált ebbe az életbe. Ezek az Ő mentő kiáltásai egyebek közt azok a természeti katasztrófák is, amikkel próbál ráébreszteni minket tehetetlenségünkre és elveszett állapotunkra.
Megállapítottuk, hogy ezeknek a száma és intenzitása sajnos folyamatosan nő. Múlt vasárnap még nem olvastam, ezen a héten tette közzé az a bizonyos intézet, amelyik ezeket számon tartja, hogy ennek az évnek az első tizenegy hónapjában negyvennyolc százalékkal több ilyen katasztrófa és azok nyomán több kár következett be, mint az eddigi csúcsesztendőben, 1996-ban. Majdnem a felével több nyomorúság szakadt ránk, mint két évvel ezelőtt, és Isten ezt is figyelmeztetésül szánja.
A katasztrófák során több mint 300 millió ember volt kénytelen elhagyni az otthonát, vagy semmisült meg az otthona. Gondoljunk bele: többen, mint az Egyesült Államok összlakossága, otthontalanná váltak vagy azért, mert el kellett onnan menekülniük, mint itt a Délvidéken is sokaknak, vagy azért, mert romba dőlt az otthonuk. És még az ilyen hangos kiáltásokra sem figyelnek oda sokan. Isten egyelőre még vár. Péter levelében azt olvassuk: nem akarja, hogy elpusztuljunk, azért késik a mi Urunk visszajövetele, hogy minél többen megtérésre jussanak. Innen közülünk is.
Amit ma olvastam, az Jézus Krisztusnak egy másik beszédéből való. Ebben a tanításban is arra figyelmeztette hallgatóit, hogy az Ő eljövetele váratlanul fog bekövetkezni, de arra fel lehet készülni idejében. Ő idejében figyelmeztet bennünket, de csak az menekül meg a végső nagy ítélet elől és alól, aki az Ő figyelmeztetését komolyan veszi.
Történelmi párhuzamokkal szemlélteti ezt Jézus. Röviden utal arra, hogy ahogyan volt a Nóé napjaiban, ahogyan történt Lót napjaiban, úgy lesz az Emberfiának az eljövetelekor is. Mind a három esetben hirtelen és váratlanul tör rá az ítélet az emberekre. Mind a három esetben előre megmondta Isten, mi fog következni, és az elkerülhető. És mind a három esetben csak azok menekülnek meg, akik az Ő igéjét komolyan veszik.
Mi volt Nóé napjaiban? Azt olvassuk a Bibliában, hogy a gonoszság úgy megszaporodott, hogy Isten megbánta, hogy embert teremtett. Ezért parancsolta meg Nóé-nak: építse meg a bárkát, menjen be oda családjával, mert özönvíz pusztítja el a földet. Nóé engedelmeskedett, és a szárazföld közepén elkezdte építeni ezt a hatalmas hajót, miközben a hétköznapok folytak a maguk megszokott medrükben. Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, és nem vettek észre semmit — ezt olvassuk még a Máté evangéliumában.
Senki nem látta, hogy valami katasztrófa közeledik. Nem is lehet azt látni, arról hallani lehet előzőleg, mert Isten figyelmezteti az embereket. De ki törődik az Isten figyelmeztetésével? Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, egyszer csak hirtelen rájuk szakadt az ítélet, ami elől már nem lehetett menekülni.
Ugyanez ismétlődött Lót napjaiban. Nóé napjaihoz képest rendkívül sokat fejlő-dött a civilizáció. Lót már egy nagyvárosban, kis túlzással mondhatnánk: megapoliszban élt. Városfallal körülvett nagy közösségekbe tömörültek az emberek. Egységben az erő, minél többen vagyunk, annál nagyobb a város, annál büszkébbek lehetünk rá. Gazdagság, biztonság, jólét jellemezte az életet. Ilyenkor mindig újabb és újabb élvezeteket keres az ember.
Sodmáról, ahol Lót akkor lakott, feljegyzi a Szentírás, hogy a szexuális perverzióknak, rendellenességeknek egész sora alakult ki. Így például általánossá vált a homoszexualitás. Még Lótnak a két férfi vendégét sem akarták kímélni. Valósággal megrohamozták a város férfiai szegény Lótnak a házát, hogy fajtalankodjanak a vendégeivel.
Közben pedig a megszokott hétköznapok folytak a maguk medrében. Az emberek ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek és nem vettek észre semmit, mert nem vették komolyan az isteni figyelmeztetést. Egyszer csak hirtelen rászakadt az ítélet Sodomára és elpusztította a tűz a várost. Csak az menekült meg, aki komolyan vette Isten igéjét.
Jézus lezárja ezt a szakaszt a beszédében: ugyanígy lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Zajlik az élet most is. A hétköznapok követik egymást, és senki sem látja, hogy valami nagy katasztrófa közeledik. Vagy ha látja, igyekszik azt elfelejteni. Közben hangzik Isten igéje. Annyira szeret minket, hogy most is hétről-hétre felhívja a figyelmünket erre a bekövetkező eseményre, és igyekszik megóvni minket a bekövetkező ítélettől. Mert az az ítélet ugyanilyen hirtelen és váratlanul fog az emberiségre szakadni, és ugyan-így csak az menekül meg, aki komolyan vette Isten igéjét.
Abból, ahogyan Jézus Krisztus ezeket a nagy korszakokat röviden jellemzi, három megfigyelést szeretnék most kiemelni.
Mi volt jellemző Nóé korára? Az, hogy az élet végzetesen tárgyiasult. Eldologiasodott, elszemélytelenedett. Ezzel a néhány szóval lehetett jellemezni, hogy ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek. Megkérdezhetnénk: mi rossz van ebben? Ez a feltétele annak, hogy életben maradjon az emberiség. Enni kell, meg szaporodni kell. Ez rendben is van. Nem ez a rossz, amit csináltak, az a rossz, hogy sok mindent nem csináltak. Az kiabál itt, ami hiányzik a felsorolásból.
Az volt a rettenetes, hogy az embernek nem lett magasabb igénye, mint az állatnak. Táplálkozni és párosodni. Kész. Ennyi. De ez nem emberhez méltó élet. Isten nem erre teremtette az embert. Isten az embert oda állította a teremtéskor a láthatatlan és a látható világ határára. Az egyetlen teremtmény, aki a láthatatlanokkal is kapcsolatba kerülhet, aki megértheti az Isten gondolatait, aki megismerheti a Teremtőt, hogy képviselje itt, a teremtett világban, mint az Ő képviselője, hiszen a maga képére teremtette az embert. Isten úgy teremtette, hogy nemcsak kenyérrel él, mint az állat, hanem minden igével is, mert ő ember. Hogy éppen az ige tanítja meg arra, hogy hálásan éljen a kenyérrel, hogy tudjon éltetni másokat, hogy tudjon örülni mindannak, ami van, és örömöt szerezni másoknak.
Na, de éppen ez veszett el. Az Istennel, a Teremtővel való kapcsolat, meg az egymással való ilyen kapcsolat, ami mögött a gondoskodás, a szeretet, az örömszerzés van. Tárgyiasult az élet. Ha röviden kell jellemezni, belefér ebbe, hogy ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek. Aztán ezt meg is lehet szokni.
Van Jevtusenkónak egy verse, amelyikben rendkívül találó módon jellemzi ezt a fajta gondolkozást és életgyakorlatot. Már a címe is önmagáért beszél: A rohanás e kornak átka. Így kezdődik a vers:

A rohanás e kornak átka,
Az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva
Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,
míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
Sietve bánják valahogy.

Nem ezt történik körülöttünk? Mint báb rohan tovább, tovább… Nem mint ember, aki megkérdezi: menjek erre, vagy ne menjek? Ez tőled függ, teremtő Istenem. De még ő maga sem mond ki igeneket és nemeket, hanem báb lett. Sodródik, sodorják. Nem is ő megy, viszik az események. Más osztja be az idejét. Más írja tele a naptárját. A vers vége felé azt mondja a költő: s ha Isten nem kell semmiképpen, — gondolj magadra legalább.
Akinek azonban Isten nem kell semmiképpen, az magára sem tud már gondolni. Annak éppen ez lett a baja, hogy személytelenné vált az egész gondolkozása. A saját érdekét sem tudja szem előtt tartani. Tárgyiasult, dologiasodott. Anyagiassá vált az egész gondolkozás. Ez az igazi materializmus. Amikor Istennek már nem marad helye az életünkben, és éppen ezért nem marad hely az embernek, az emberinek sem.
Amikor annyira tárgyiasul valakinek a gondolkozása, hogy már csak a közös lakás és közös vagyon tartja együtt két ember szövetségét, és amikor sokszor már a gyerekről is mint egy tárgyról tárgyalnak: adom, veszem, hova viszem, mikor kinél lesz, ki mennyit fizet érte.
Ami a Nóé napjaiban történt, az a mi napjainkban is történik. Csak a test körül forog az ember gondolkozása, a szellem meddő marad, a lélek pedig nem kapván meg a táplálékát, ahogy olyan találóan írja itt a vers fordítója: végül lerogy. És lelketlenné, lélek nélkülivé válnak a legmeghittebb kapcsolatok is, és válik a társadalom, az emberi együttélés.
És mi jellemezte Lót korát? Itt egy másik felsorolás van: az emberek ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek. Érdekes, hogy itt kimarad a házasság, és belép a vállalkozás. Ettek, ittak, adtak, vettek — jön az üzlet —, ültettek, építettek. Nagyot fejlődött a kultúra, és látványosan visszafejlődik az erkölcs.
Az Isten által teremtett rend helyére az ember fabrikálta rendetlenség lép. Az isteni törvényt az emberi törvénynélküliség (ano-mia) váltja fel. A házasság helyére a homoszexualitás lép. Nagy kulturális fejlődés morális romlással párosul. Még messzebb került az ember Istentől. Mivel Isten nem kellett semmiképpen, önmagára sem tud gondolni, és tesz sok mindent, amivel a saját életét és jövőjét is megmérgezi. Itt már nemcsak elállatiasodik, hanem démonizálódik. Ráadásul nem veszi észre. Nem tartja rossznak, nem látja a veszélyeit. Az abnormis lesz a norma, a rendellenes, a megszokott, sőt a kívánatos. Hiszen mindenki így csinálja — szokták mondani ezt a hazugságot.
Egyre többet cikkeznek most az úgynevezett single családi állapotról. Aki ebben él, az nem köt házasságot, de még csak tartós kapcsolatra sem törekszik, hanem egymást gyorsan követő, rövid kapcsolatai vannak, amikor éppen kedve szottyan. És mivel egy helyébe ezer is akad, ha van egy kis pénze, ezt nem olyan nehéz megoldani. Így akar védekezni az ember a házasság kötelmei és felelőssége ellen, és egy esetleges válásnak a kellemetlenségei ellen. Csakhogy e mögött az egészen meztelen és végletes önzés, szűklátókörűség, stupiditás áll, aminek a mélyén meg valami elképesztő felelőtlenség rejtőzik.
Pontosan az következik be az ilyen modern divatokban, amit az Efézusi levél 4. részében így olvashatunk: „Az ő elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben.” Kijöhettek volna belőle, mert hallották az igét. De ők megmaradtak benne. „Ezért megkeményedett a szívük, és erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.” (Ef 4,18-19)
Érdemes lenne minden szót külön elemezni, de most nem ez a feladatunk. Eltompul az erkölcsi érzék, gátlástalanná válik az ember, nem kötik Isten védő törvényei, és ezért bármire képes vetemedni, ami mögött a legtöbbször meghúzódik a nyereségvágy. S e mögül a gondolkozás mögül — ha annak lehet ezt nevezni egyáltalán — éppen a felelősség hiányzik. Az az ádventi felelősség, amiről Jézus minden ádventi példázatában és tanításában szól: mivel várom vissza azt, akit a legjobban szeretek, s akiről tudom, hogy felelős vagyok neki, s aki majd kérdéseket fog feltenni, amikre felelnem kell, éppen ezért felelősen élem az életemet. Ami nem azt jelenti, hogy görcsölök, és állandóan izgulok: jaj, most mit rontok el. Ellenkezőleg! Azt jelenti: nagy belső szabadsággal azt akarom tenni, amit Ő segítségképpen elém adott. Nem nekem kell kitalálnom, elég bíznom benne, és Őreá nézve örömmel élni azt az életet, amit lehetővé tett.
Nos, ez hiányzik abból a magatartásból, ami a Lót napjaiban volt, és ami a mi napjainkban is van. Amikor nem a jövője határozza meg valakinek a jelenbeli magatartását, a jelenbeli kedélyét, munkabírását, tartását, hanem mindig csak a pillanat, mégpedig a pillanat élvezete. Az ilyen embereknek tulajdonképpen nincs jövőjük. Lemondtak a jövőjükről, aminthogy homoszexuálisan és single állapotban nem is lehet jövőt létrehozni. Lemond az ember a jövőről.
Sajnos, ma már nemzedékek nőnek fel úgy, hogy maguk körül csak felelőtlenséget látnak. Sőt, erre a felelőtlenségre biztatják sokszor szülők is a gyermekeiket.
Amig tehát Nóé napjaiban az élet eldologiasodásáról beszélhetünk, addig a Lót napjaiban az élet elfajulásának a jeleit lehet látni.
És a harmadik, amit Jézus Krisztus ebben a beszédében nagyon hangsúlyoz az, hogy jellemző lesz erre az utolsó időszakra az Isten teljes semmibe vétele. Egyedül Isten hiányzik ezekből a felsorolásokból. Sok minden ott van, sok mindenre igyekszik figyelni az ember, Isten azonban mintha nem létezne. Ahogy azt mondani szokták: elhanyagolható mennyiség.
Hiszen ahol a bank a legmagasabb épü-let, ott eltörpülnek a kis tornyos templomocskák. Ahol a cityben már nincs is templom, mert minek az oda, ott a templomok valóban a városok és az élet perifériájára szorulnak, vagy onnan is kiszorulnak. Ahol az ember nem az Isten törvényéhez köti magát, hanem ő szabja magának a törvényt, ott valóban autonomosz, öntörvényű lesz, és ha erre az autonóm voltára még büszke is lesz, végképp elveszíti a tájékozódó képességét, az iránytű esett ki a kezéből, mivel nincs tekintettel Istenre.
Isten ebben a korban már nem tényező. Már nem is tagadják, nem is gúnyolják, egyszerűen kikapcsolták az életből. Esznek, isznak, adnak, vesznek, ültetnek, építenek… Istennek nincs helye. Mint ahogy sokszor talán a mi életünkben sem. Ha nem vagyok fáradt, ha marad rá egy kis időm, ha éppen jut rá egy kis pénz… Az utolsó helyen van, és sokszor már nem kerül rá sor.
Ma is ez történik tehát, amit Jézus a Nóé idejéből és a Lót idejéből kiemel, csak egyre fokozódó és egyre durvább formában. És Ő ugyanilyen váratlanul és hirtelen fog megjelenni, mint ahogy a Nóé és Lót napjaiban bekövetkezett az ítélet. Akkor egyszerre mindenki előtt minden világos lesz. Az is, hogy mit mulasztott, az is, hogy mit kellett volna másként, az is, hogy mégis csak van az a Jézus, akiben hihetett volna, de akkor már nem változtathat az ember az életén, és ott már nem dönthet Jézus mellett. Ezért nagy lehetőség és nagy felelősség az az idő, amit nekünk még Isten ad. Ezért óv minket attól, hogy majd csak ott akarjunk kapkodni.
Ezért bátorít arra, hogy aki hisz Jézusban, az várja őt tudatosan! Az készüljön örömmel, reménységgel erre a találkozásra. Persze örömmel, feszülten és reménykedve csak az készülhet a vele való találkozásra, aki ismeri Őt. Sőt, ami ennél még több, aki szereti Őt. Aki már itt együtt él vele, és éppen ennek a vele való közösségnek a mennyei kiteljesedését várja az Ő visszajövetelével.
Egy barátom mesélte, hogy komisz helyen volt katona, igen sok gonoszságban volt részük. (Akkor még ez több évig tartott.) Nem sokkal a leszerelésük előtt egy durva, kegyetlen megaláztatásban volt része ott egy társaságnak. Ő ezt követően is vidám, nyugodt lélekkel sepregetett valahol, ahova küldték, s még mosolygott is. Az egyik bajtársa szinte nekitámadt: hogy tudsz te még most is mosolyogni? S erre azt mondta: tudod, két hónap múlva lesz az esküvőnk, és most őreá gondoltam.
Aki Őreá gondol, a mi mennyei vőlegényünkre, aki minket eljegyzett az Ő vérével, aki megígérte, hogy ott leszünk a Bárány menyegzőjén, az ennek az életnek minden nyomorúsága közt is tud mosolyogni. Még akkor is ott van a szívében ez a Krisztusban megtalált csendes öröm, ha éppen valami miatt a könnyei hullanak. Elvehetetlen ez az öröm, ez a bizonyosság, ez a reménység a Krisztusban valóban hívő embertől. És Ő minket erre a közösségre hív önmagával már itt, ami közösség majd csak kiteljesedik, és tökéletessé válik odaát.
Mert, aki már itt az Ő jegyese, az hivatalos a Bárány menyegzőjére. Olvastuk, ugye, hogy milyen lesz az? „Hallottam valami nagy sokaság hangját, mintha nagy vizek zúgása lett volna, és ezt mondták: „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, (a hívők közössége, a hívő egyház), és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba.” Így szólt hozzám: „Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” — Ezek az Isten igaz igéi. (Jel 19,6-9)
Ha úgy készülünk a vele való találkozásra, hogy már itt szüntelenül együtt é-lünk vele, akkor vagyunk hivatalosak a Bárány vacsorájára. A Biblia utolsó mondatait hadd idézzem: „A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” — Így szól, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök.” Jövel, Uram Jézus! (Jel 22,17-20)
Legyen ott ez az ádventi várakozás és az ebből következő felelős magatartás bennünk, és ha szabad, hadd javasoljak ma délutánra néhány feladatot. Jézus három korszakról és azoknak a jellemvonásairól beszélt hozzánk. Vegyük ezeket sorra: Nóé idejében az élet eldologiasodott, Lót idejében az élet elfajult, az utolsó időkben, a Krisztust megelőző időkben pedig az életből kihagyják Istent. Nézzük meg, nem fenyeget-e valamelyik veszedelem minket is. Vizsgáljuk meg személyes kapcsolatainkat Istennel, egymással, és újuljunk meg ezekben. Vizsgáljuk meg, milyen rendellenességek vagy rendetlenségek vannak az életünkben, s engedjük, hogy Isten rendet teremtsen. S ha akármilyen szempontból úgy találjuk, hogy hiányzik, vagy nem az Őt megillető legfőbb helyen van Isten időben, tiszteletben, jelentőségben, akkor engedjük, hogy odakerüljön, és Ő legyen a legfőbb érték a számunkra.
Akkor fogunk tudni mosolyogni sokféle nyomorúság között is.

Isten kegyelméből megérhettük ennek az esztendőnek az adventjét is. A karácsony előtti négy hétben különösen hangsúlyossá válik mindig újra Jézus Krisztus ígérete, hogy Ő a történelem végén ismét eljön, mindenki számára látható módon, ítélni élőket és holtakat. Mi, akik hiszünk neki és benne, várjuk ezt a találkozást. Reménységgel és örömmel készülünk erre.
Szeretném megkérdezni: ki az, aki ezt közülünk valóban hiszi? Itt is ülnek sokan, akik ezt egyáltalán nem hiszik. Vagy olyan bizonytalan, távoli eseménynek tekintik, amire talán soha nem kerül majd sor. Tudniillik, ha hinnénk, és valóban készülnénk erre a napra, akkor egészen másként élnénk. Sok minden más súllyal esne latba az életünkben.
Jézus ígéretével kapcsolatban már akkor is többféle kérdés merült fel hallgatóiban. Ezeket vesszük majd sorra a most következő vasárnapokon.
Olvastuk az alapigében, hogy tanítványai már akkor félrevonták Őt és bizalmasan megkérdezték, mint számukra legfontosabbat: mikor következik be mindez? Jézus nem mondta meg, hogy mikor lesz az Ő második eljövetele. Mindenki, aki ezt mégis ki akarja számítani, Isten akarata ellen cselekszik. Azt azonban világosan megmondta a mi Urunk, hogy az Ő második eljövetelével véget ér a hozzá térés lehetősége. Éppen ezért, aki felelős ember, az most rendezi a vele való kapcsolatát. Ha akkor már többé nem lesz erre lehetőség, és ettől függ az örök sorsunk, hogy közösségben vagyunk-e az Isten Fiával és úgy töltjük-e a testben hátralevő időt is, akkor ez mindennél sürgősebb feladattá válik annak, aki valóban hisz neki és hisz benne.
Éppen ennek érdekében, hogy ébren tartsa a figyelmünket és serkentsen a vele történő találkozásra való készülésre, figyelmeztető jeleket ad a mi Urunk. Jézus ezek közül sorolt itt el néhányat. A végső nagy ítéletre előzetes figyelmeztető ítéletekkel hívja fel a figyelmünket a mi Urunk.
Ilyeneket olvastunk: hallotok majd háborúkról, nemzet támad nemzet ellen, éhínségek és földrengések lesznek, meghurcolják és gúnyolják az övéit, elszaporodik az erőszak és meghidegedik a szeretet.
Nem ez a megszokott módja annak, hogy Isten velünk fontos dolgokat közöljön. Ennek a megszokott módja mindig az Ő igéje, a beszéde. Mindig is küldött olyanokat, akiken keresztül idejében figyelmeztette az embereket fontos eseményekre. Küldött prófétákat, szólt az apostolok által. Az Ő nagy kegyelméből ma is hangzik az igehirdetés. Nekünk is megadta ezen a mai napon is, hogy olyan igazságokról halljunk, amikről csak tőle hallhatunk.
Ha azonban megsüketül a nép, ha elengedi a füle mellett Isten igéjét, ha nem válik életmentéssé az, amit Isten annak szánt, akkor Ő keményebben is meg tud szólalni. Ilyenkor jönnek ezek a figyelmeztető ítéletek, amikről itt olvastunk. Akkor az a halk és szelíd szó — ahogy a Szentírás Isten szavát jellemzi — felerősödik. Isten felemeli a hangját, és egy-egy keményebb próbával eszméltet minket.
Akinek van szeme a látásra, kénytelen észrevenni, hogy ezek a figyelmeztető ítéletek, amikről Jézus Krisztus itt világosan beszél, hogy az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőzik majd, ezek egyre szaporodnak a napjainkban, és ezeknek az ereje is egyre növekszik. Csak néhányat hadd említsek a közelmúlt esztendők szörnyűségei közül, amik pontosan beleillenek ebbe a sorozatba, amiről itt Jézus beszél.
1993 nyarán a Mississippi és Missouri folyók egyszerre váratlanul úgy megduzzadtak, hogy néhány nap alatt egy Svájc nagyságú terület került víz alá, mégpedig Amerika kenyeres kosara — ahogy azt a területet nevezik. Az okos ember a csúcstechnika birtokában is kénytelen volt tehetetlenül nézni a pusztítást, nem tudta feltartóztatni az elemeket.
1993 őszén a kaliforniai tűzvésznél kellett újra tapasztalnunk tehetetlenségünket. Harminc-negyven méteres tűzoszlopok szá-guldottak — azt mondják — elképzelhetetlen sebességgel, és minden mentés és oltás reménytelenné vált.
1994 januárjában volt a Los Angeles-i földrengés, amelyiknek az epicentruma éppen abban a városban volt, ami az amerikai pornóipar központja, s az a város teljesen elpusztult. Talán ez sem véletlen.
Ugyanabban a hónapban, 1994 januárjában, Ausztráliában volt olyan bozóttűz, ami még Sydney városát is közvetlenül fenyegette. És ott is tehetetlenné vált az emberi erőfeszítés.
Közben sok mindenről nem is hallottunk, hogy Afrikában és az Arab-félszigeten többször egymás után olyan sáskatömegek jelentek meg, amik tönkretették a teljes növényzetet.
Ha csak erre a jelenlegi évre nézünk, és nem kell másik kontinensre utaznunk, itt Európában is voltak olyan erdőtüzek és olyan árvizek, amik méltán kapták meg az évszázad katasztrófája elnevezést.
Most néhány héttel ezelőtt éppen a mi szomorú tiszai árvizünkkel egyidőben sepert végig Közép-Amerikán a Mitch nevű hurrikán, amelyik háromszáz kilométeres sebességgel száguldó szélvihar volt és letarolt mindent, amit lehetett. Utána szökőár és árvíz jött, és ami megmaradt, azt is elpusztította. Honduras elnöke ezt mondta: Honduras megszűnt, csak egy kis sziget maradt a víz közepén. A nicaraguai elnök pedig: az ország nemzeti temetővé változott. Néhány nap alatt tizenegyezer embert tűnt el, illetve halt meg.
Hol van a nagy eszünk, a technikánk, az előrelátásunk, az előrejelzésünk, a mi istenkedésünk, hogy megoldunk minden problémát gyakorlatilag Isten nélkül is? Ha a halk és szelíd szó nem eszméltet, akkor Isten néha kemény ítéletekkel figyelmeztet, hogy megmentsen a végső és végzetes ítélettől, amit ha valaki Őnélküle él át, annak a számára nincs jövő és túlélés.
A Szentírás alapján mi, hívő emberek, hisszük, hogy ezek a katasztrófák nem véletlenül következnek be. Isten figyelmeztetései ezek, amik mögött az Ő mentő szeretete van. A mi nemzedékünk olyan szemérmetlenül vétkezik a szent Isten ellen, olyan fölénnyel gyalázza az Ő szent igéjét és annak az igazságait, olyan gőgösen függetleníti magát a világot teremtő és kormányzó Istentől, hogy ezt nem lehet következmények nélkül tenni. Még egyházi gyűléseken és kiadványokban is bátran gyalázzák és gúnyolják a Szentírás kijelentéseit, és magát az élő Istent is. Tegnap még azt mondták: az Isten meghalt, ma meg Őt vádolják a világon történő minden gonoszságért, s még az ellentmondást sem veszi észre a megszédült ember.
Színpadi művekben gúnyolják Őt. Milliók nevettek Jézus Krisztuson, akit szupersztárnak tüntettek fel, és paráznasággal rágalmazták azt, aki egyedül volt szent és bűntelen ezen a földön. És még ha elismerik is, hogy Ő élt, sokan nem hiszik — még itt közöttünk sem — az Ő feltámadását, dicsőséges második eljövetelét és örök Istenségét.
Az iskolákban az egész világon minden szinten tanítják az ellenkezőjét annak, amit a Szentírás a teremtő, világot fenntartó Istenről mond. Imádják és tisztelik egyre többen Isten ellenségét, a Sátánt, akinek még emberáldozatot sem átallnak bemutatni. És a fiatalságunk egy része az ördögről szóló zenén nő fel. Itt közöttünk is vannak többen, akik délelőtt eljönnek ide, s mihelyt hazamennek, bekapcsolják ezt a zenét. Éppen most reklámoznak iskolásoknak olyan színdarabot, ami az ördögről szól. Őt akarja megkedveltetni, és a szórócédulán is a Szentírást és az élő Istent gyalázó mondatokat lehet olvasni.
Mindehhez hozzászokunk, mindez magától értetődik, mert ugyebár sokfélék vagyunk, és nagy az ember szabadsága.
Isten ezt csendesen tűri, mert úgyis mérhetetlenül felette áll ennek az egész gyalázkodásnak. Viszont annyira szeret minket, hogy ha a halk és szelíd szó nem hat, ha nem hisszük el neki, hogy egyszer véget vet minden gonoszságnak, és számot kell adnunk minden cselekedetünkről, szavunkról és gondolatunkról, akkor Ő néha keményebben szólal meg, s jönnek figyelmeztető ítéletei. Aki ennyire szemérmetlenül lázad ellene, az önmagát sodorja végzetes helyzetbe, és Ő ettől akarja megmenteni az embert.
Ezek a figyelmeztető ítéletek Isten kiáltásai: Ember! Ébredj fel! Vedd észre, hogy elaltatott az ördög. Józanodj ki abból, hogy megszédültél a saját büszkeséged és gőgöd miatt, és készülj a Krisztus előtti megállásra addig, amíg készülhetsz. Mert ha Ő váratlanul megjelenik, ott már nincs többé lehetőség semmire. Most azonban még az életünk egész megváltoztatására lehetőségünk van. Erről szól az adventi evangélium és egyebek közt ezt célozzák Isten figyelmeztető ítéletei.
Kérdés: hallják-e ezt az emberek? Vannak, akik hallják, vannak, akik nem. Az említett ausztráliai szörnyű tűzvész után néhány héttel mégis csak megtartották a homoszexuálisok az ott szokásos hírhedt karneváljukat húshagyó kedden, amelynek során öt-hatszázezer ember hallotta és látta a Szentírás igazságainak a gyalázását, kigúnyolását, és annak a követelését, hogy a homoszexuálisok házasságát is iktassák törvénybe. Ők nem hallották meg azt az ítéletet sem.
De vannak, akiket éppen az Isten kiáltá-sai térítenek végre észre. Vannak, akik elkezdenek gondolkozni. Akik magukba szállnak, sőt az ítéletben is észreveszik Isten irgalmát és kegyelmét.
Olvastam egy kedves bizonyságtételt arról, hogy valakit az gondolkoztatott el, hogy a Los Angeles-i földrengés nem munkanapon és nem napközben történt, hanem egy ünnepnap hajnalán. Az illető még ebben is Isten kegyelmét látta, hogy akkor omlottak össze a hidak, amikor alig volt valaki azokon.
Az ausztráliai tűzvész után egy hónappal jártam ott néhány hetes igehirdetői körúton, és hallottam sok hívő ember megszeppent, de boldog bizonyságtételét arról, hogyan tapasztalták meg Istennek hatalmát. Amikor már olyan közel jött a tűz a házukhoz — és ott a legtöbb házat fából építik — , hogy menekülésre sem gondolhattak, leborultak imádkozni, s a tűz kikerülte a házat. Láttam olyan házat, hogy körülötte minden fekete szén volt, és a ház ott állt épen. A kisfiú mondta el, hogy amikor már nem volt mód menekülni, mindnyájan letérdeltek és imádkoztak. De nemcsak akkor térdeltek le, ők mindennap szoktak imádkozni. Hogy milyen hatalmas az Isten, egyebek közt ilyenben is meg szokta mutatni. Ítélete mögött is ott az irgalom, és az ítélet is azt célozza, hogy még idejében megtérjünk hozzá. Ő az ítélet kellős közepén is azt menti meg, akit akar. És az övéire különös gondja van.
Miért nem merjük ezt hinni ítéletek nélkül is? És ha már bekövetkezett az ítélet, annak közepette is. És miért nem tudunk így kiáltani hozzá? A Szentírás többször hangsúlyozza, hogy Isten nem leli kedvét abban, ha keményen kell bánnia velünk. Alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania a kilátásba helyezett ítéletet. Több igét olvashatunk erről a Szentírásban. De ha nem tér meg a nép, a nép érdekében mégis végrehajtja, hátha a hangos kiáltás eljut a füléig, és megmenekül.
Ha most a személyes életünkre fordítjuk le mindezt, akkor ott is érvényes, hogy Isten soha nem ítéletekkel kezdi megmentésünket. Először mindig halk és szelíd szava szól. Először felkínálja mentő szeretetét a Szentírásban, amit olvasunk vagy olvashatnánk. Először megszólít egy-egy igehirdetésben, egy-egy hívő testvér bizonyságtételén át. Láttatja velünk mások életének nyomorúságában az Ő munkáját. De ha mindezt nem halljuk, akkor lehet, hogy keményebben bánik velünk.
Fontos kérdés, hogy mit csinálunk olyankor, amikor Isten hangosan kezd beszélni velünk, és valamilyen figyelmeztető ítéletet bocsát ránk? Az ördög azt akarja, hogy lázadjunk. Ő mindig lázít Isten ellen. Rázzuk az öklünket, káromoljuk a Mindenhatót, vonjuk kétségbe, hogy létezik, vagy hogy Ő jó. Hogy engedheti ezt meg? Miért éppen velem? — Ez az ördögtől sugallt magatartás. Aki azonban nem lázad, hanem megalázza magát az Isten sújtó keze alatt, annak az életében Isten a próbákkal is csodákat, áldásokat visz véghez.
Van egy ige a Krónikák második könyvében, amelyik éppen egy olyan szakaszt zár le, ami arról szól, hogy Isten néha ilyen figyelmeztető ítéleteket enged az Ő népére, annak érdekében, de megmutatja a kivezető utat is.
Ezt mondja az Úr: „Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső — ez volt a legnagyobb csapás azon a száraz éghajlaton —, vagy parancsolok a sáskáknak, hogy leegyék a földet, vagy ha dögvészt bocsátok népemre — és itt folytathatnánk, hogy földrengést, tűzvészt, árvizet —, de megalázza magát az én népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, és keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz útjaikról, és abbahagyják gonosz cselekedeteiket, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” (2Krón 7,13-14).
Egy ilyen beteg országban, amiben é-lünk, lehet-e ennél nagyobb ígéretet hallani? Isten kész meggyógyítani országunkat. Mikor? Három világos feltétele van: ha megalázza magát az én népem előttem, ha imádsággal keresik az én orcámat — ezt mondja Isten, és ha abbahagyják az ő gonosz cselekedeteiket. Ezt várja tőlünk a mi Urunk. Ezt lehetne komolyan vennünk, és akkor csodálatosan gazdag tartalommal telnék meg ez az advent, sőt az egész idő, ami még e testben nekünk hátra van.
Ha megalázza magát előttem az én népem. Pontosan ez hiányzik az Isten ellen lázadó, önhitt emberből és emberiségből. Az Isten igaz tisztelete. Az, amit a Szentírás istenfélelemnek nevez. Az őszinte istenfélelem, hogy Őt Istenként tisztelem, én pedig tudom magamról, hogy az Ő teremtménye vagyok. Kis senki, és neki mégis nagyon fontos. És úgy imádom Őt, mint akit egyedül illet meg az imádat. — Keresem az orcáját, a vele való közösséget, és ha ez nincs, akkor rendezem a vele való kapcsolatomat, hogy mindaz, ami elválaszt minket egymástól, kerüljön el az útból. Így mondja ezt az Újszövetség: megvallom bűneimet. — Harmadiknak pedig azt mondja: abba is hagyja azt a gonoszságot, amit cselekedett.
Megalázza magát Isten előtt és megtanulja Őt tisztelni szívéből. Keresi az Ő orcáját áldozatok árán is. Félretesz sok minden mást, hogy ráfigyelhessen, vele lehessen, neki engedelmeskedhessék. És abbahagyja mindazt, amit Isten bűnnek ítél az életében. És ha ez folyamatosan történik, akkor áldások áradata indul meg az ember életében. Isten felhasználja az ilyen egyes embert és közösségeket is az istentelen környezet számára áldásul, és meggyógyítja az ő országukat.
Ezt kapjuk ma tőle adventi programként. Készek vagyunk-e megalázni magunkat előtte és elkezdeni Őt igazán tisztelni úgy, hogy ki is mondjuk? Megszólalnak Istent dicsőítő imák az ajkunkon. Eddig csak panaszkodtunk vagy könyörögtünk, most a kéréseinket háttérbe szorítjuk, majd elmondjuk az imádság végén. Az imádság elején Őt dicsőítjük. És miközben Őt dicsőítjük, neki hálát adunk, aközben meglátjuk, mi az, ami utálatos az életünkben, és arra mi is azt mondjuk: utálatos, és abbahagyjuk. Ez nem könnyű, mert a körülöttünk élő világ azt csinálja, úgy gondolkozik és úgy él, és tőlünk is azt várja. És ha ettől eltérünk, akkor valami módon abban lehet részünk, amiről olvastunk a Máté 24-ben Jézus szavaiban: az én nevemért üldözni fognak titeket. (Erről egy másik vasárnap még részletesen fogunk beszélni.)
Mi a fontos? Az, hogy ki mit szól hozzá, vagy az, hogy mi az Istentől rendelt küldetésem ebben a rövid időben, ami még hátravan ebben a testben?
Isten tehát a hozzá való igazi megtérésre hív ma bennünket. Mindenféle formális, külsőleges vallásosságból felszabadulni, és eljutni az Isten előtti hódolásig, az Őt dicsőítő életig, minden gonoszság radikális abbahagyásáig, ami addig jellemzett minket. Aki pedig már teljes szívével odafordult az élő Istenhez, attól meg azt várja: vállalja Őt ebben a világban. Valljuk meg Őt ebben a tőle teljesen eltávolodott, ellene lázadó, vele szembeszegült környezetben. Merjük másoknak is elmondani azt az evangéliumot, ami rajtunk is segített. Látszódjék meg a hívők életén, hogy valóban él bennük hit által a Krisztus, hogy csakugyan a Szentlélek vezeti őket, hogy ismerik és élik a Szentírást, hogy tudatosan készülünk a Jézussal való találkozásra, és ez a felelősségünk alapja is, de ez az örömünknek és reménységünknek a forrása is. Legyen szenvedélyükké a hívőknek a lélekmentés addig, amíg arra lehetőség van. Mert erre csak a mi Urunk visszatérése előtt van lehetőség.
Hívjunk Jézushoz mindenkit, minden lehető módon: megszentelt, tiszta élettel, csendes, szelíd beszéddel, meggyőző érvekkel, igaz bizonyságtétellel, beszédes cselekedetekkel. Ez legyen tudatos törekvésünk, minden nap újra örömmel vállalt feladatunk. Tudniillik erre kaptuk a testben hátralevő időt. Akkor, ha váratlanul ér is bennünket az Ő eljövetele, nem talál majd készületlenül. Akkor nem azt fogja nekünk mondani: távozzatok tőlem, mert nem ismerlek titeket, hanem ismer minket, hiszen ugyanazt csináltuk, amit Ő kezdett el. Azt folytattuk, amit Ő bízott ránk. Nem is mi csináltuk, hanem Ő cselekedhetett bennünk és általunk. Együtt töltöttük vele ezt a rövid, nehéz életet. Hogyne ismerne minket! Azt fogja mondani: jól van, jó és hű szolgám. Hű voltál a kevésen, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!
Jó lenne, ha ma délután teremtenénk otthon egy kis csendet. Kikapcsolnánk minden hangforrást, és engednénk, hogy beszéljen velünk Isten az Ő halk és szelíd szavával. Jó lenne, ha megvizsgálnánk, nincs-e a szívünkben lázadás azok ellen a figyelmeztető ítéletek ellen, amiket esetleg ránk bocsátott eddig, vagy ami éppen most ránk nehezedik. Vizsgáljuk meg becsületesen, hogy ott van-e a szívünkben ez az igaz istentisztelet? Egyedül Őt tiszteljük-e úgy, ahogy Istent tisztelni kell? Tudjuk-e Őt dicsőíteni? Miért hiányzik az életünkből a dicsőítés, ha hiányzik?
Jó lenne, ha megkérdeznénk: Uram, mit kell nekem még ma abbahagynom, mert komolyan akarom venni, hogy ma azt mondtad nekem: ha abbahagyom mindazt a gonoszságot, amit cselekszem, akkor visszatérsz hozzám, és meggyógyítod az országunkat.
Jó lenne, ha ebben a csendben lennénk itt most az úrvacsorai közösségben is. Ha ma valóban csendes imádsággal töltenénk azt a félórát, amíg az úrvacsorai együttlétünk tart, és engednénk, hogy beszéljen velünk ebben a csendben, és mi is kiöntenénk neki a szívünket. Elmondanánk mindent, ami eszünkbe jut és engednénk, hogy az Ő Szentlelke juttassa eszünkbe mindazt, ami nála nélkül nem jut eszünkbe. S valóban megszabadulnánk, megkönnyebbülnénk minden felesleges tehertől, és adhatna Ő soksok áldást, ajándékot a mi bűneink és terheink helyére.
Ne felejtsük a három feltételt: ha megalázza magát az én népem előttem, ha imádsággal keresik orcámat, és abbahagyják gonosz cselekedeteiket, akkor visszatérek hozzájuk és meggyógyítom őket — ezt mondja az Úr Isten.
Jó lenne, ha így tudnánk imádkozni, és nemcsak a szánkkal énekelni:

Óh kérünk, Jézus, jó Urunk
Te szabd meg életünk, utunk:
Hány éjszakánk lesz s hány napunk.
Bölcs szívedből töltsd meg szívünket.
Te ismered jól kis hitünket:
Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk,
Hogy majd, ha jössz, készen legyünk.

(367,4 dicséret)

Néhány alkalommal beszéltünk már arról, hogy ki is valójában a mi Istenünk, akiben hiszünk és szeretnénk egyre jobban, mélyebben hinni. Legutóbb a most felolvasott verseket megelőző rész alapján láttuk, hogy Isten annyira élő személy, hogy látja, mi történik az Ő népével, hallja az ő segélykiáltásukat. Nem közönnyel, hanem mély részvéttel nézi szenvedésüket. És nemcsak részvétet érez, hanem szabadítást is készít és ad nekik.
Nem is gondolta az a nép, hogy Isten mennyire komolyan vette az ő jajkiáltásukat, imádságnak talán alig nevezhető segélykérésüket, de Isten azt imádságnak tekintette. Elkészítette a szabadítást. Ennek érdekében kiválasztotta magának Mózest. A kellő időben közölte vele, hogy Ő küldi erre a feladatra, és miután Mózes megijedt ettől a feladattól, Isten megbátorította, hogy vele lesz. Nem a saját erejében kell bízni, mert soha nem távolodik el tőle az ő élő Istene.
Azt mondtuk, hogy ez a három örömhír mindnyájunkat megerősíthet: Isten hall, Isten küld, és Isten elkíséri azt, akit küld.
Nos, megkapta tehát a parancsot Mózes, és végiggondol minden eshetőséget. Ezzel folytatódik a mai igénk: azt kérdezi Istentől, ha mégis keresztkérdéseknek vet engem alá a nép és megkérdezik, hogy jutott ez eszembe, hogy innen, a rabszolgaságból kimenjünk, ki mondta ezt nekem, ki küldött engem, akkor mit mondjak nekik? Mi a neved? Isten így válaszol: Mondd azt, hogy a Vagyok küldött téged. Vagyok, aki vagyok.
Ezt a mondatot sokféleképpen lehet fordítani, mert ennek az igének a jelen idejű és jövő idejű alakja között nincs különbség. Lehet így mondani: Vagyok, aki vagyok. De így is lehet: Leszek, aki leszek. Vagy úgy is lehet: Vagyok, aki leszek, vagy leszek, aki vagyok. És ez nem játék a szavakkal, hanem a bibliafordítók keresik, mi ennek az igazi, valós értelme.
Nehéz néha pontosan visszaadni egy-egy igét úgy, hogy az egészen pontosan azt fejezze ki, amit az eredeti nyelven. Valaki, akinek anyanyelve az ószövetség ősi nyelve, azt mondta: ezt a formulát a legpontosabban talán így lehetne visszaadni: jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Vagy lehet ezt is jelen időben: jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.
Isten itt Mózest az Ő állandó jelenlétéről akarja biztosítani. Azzal bátorítja, hogy soha nem hagyja egyedül. Ha ő mindig odamegy, ahova Isten küldte, akkor mindig tapasztalni fogja Isten jelenlétét. A kérdés azonban az, hogy ezzel most megmondta Isten a nevét? Mózes a nevét kérdezte: Mit mondjak azoknak, akikhez küldesz, ki küldött engem? Mi a neved? Erre Isten azt mondja: Vagyok, aki vagyok. Mondjad nekik: a Vagyok küldött téged.
Megmondta a nevét, vagy nem? Nyilvánvalóan nem mondta meg. Miért nem mondta meg Isten a nevét? Azért, mert az ókor pogány vallásaiban elterjedt volt az, hogy aki ismeri egy istennek a nevét, az hatalmában tudhatja azt az istent. A név teljesen azonos volt a személlyel. Tehát ha a nevét ismerte, akkor, ha az rossz szellem volt, távol tarthatta magától, ha segítséget várt tőle, megidézhette, lekenyerezhette áldozatokkal, fogadalmakkal, ígéretekkel. Az egész kultusznak, a pogány bálványok tiszteletének ez volt a célja, hogy befolyásolják az isteneket, hogy felhasználják őket a maguk céljaira. Ehhez azonban tudniuk kellett az embereknek az istenek nevét. Amíg egy Isten nevét nem tudták, addig nem indulhatott el a kultusz sem, és kultusz nélkül nem lehet befolyásolni. Márpedig a vallás célja ugyebár az, hogy az isteneimet felhasználjam a magam céljaira. Kezemben tarthassam őket, parancsokat adhassak nekik. Birtokolni akarta az ember az isteneit.
Nem véletlen az, hogy Jákób is ezt kérdezte a Jabbók révénél: mi a te neved? S mit mondott neki az Úr? Miért kérdezed az én nevemet? És megáldotta őt ott. Nem mondta meg Jákóbnak sem a nevét, de adott neki áldást.
Nos, Isten tehát nem felel Mózes kérdésére. Olyan értelemben nem mondja meg a nevét, ahogyan azt mi várnánk, vagy ahogyan bemutatkozásnál megmondjuk a magunkét. Azért sem, mert Istennek ilyen értelemben nincs neve. Ez, hogy Isten, nem az Ő neve. Ez megkülönböztetés, hogy nem emberről van szó, nem egy növényről, hanem Istenről van szó. Ez nem neve Istennek olyan értelemben, mint nekünk a vezetéknevünk vagy a keresztnevünk. Az, hogy Atya, az sem a neve, az viszonyt jelöl. Jézus próbálta az Isten hozzánk való viszonyulásának a lényegét valahogy ezzel szemléltetni, hogy mint egy igazán jó atya. Adhatunk nevet mindennek, amit megismerünk. Elnevezhetjük a növényeket, a tárgyakat, elnevezheti az ember az isteneit. A babiloni vallásban volt olyan isten, amelyiknek ötven nevet is adtak, mert ez az ő rangját, a méltóságát is kifejezésre juttatta.
Istent azonban nem lehet megragadni úgy, mint a pogányok a maguk bálványait. Nem lehet vele rendelkezni, nem lehet helyhez kötni, nem lehet szoborba merevíteni, nem lehet bezárni a templomba vagy az egyházba. Ő mindenekfelett Úr, és az Ő lényegét, lényét nem lehet egy névbe belefoglalni, és legfőképpen nem szolgáltatja ki az Ő lényét, lényegét az embernek. Egyebek között a hitnek ez is fontos feltétele, hogy az ember így is tudja tisztelni Őt.
Egyetlen egyszer engedte a Mindenható, hogy az Ő egyszülött Fiát odaszögezzék a keresztre, de a harmadik napon már vele is mint dicsőségesen feltámadottal találkoztak. Az az Isten, aki nekünk magát kijelenti, nem olyan, mint a bálványok, olyan teddideteddoda.
Jeremiás rendkívül éles iróniával ír erről. Kimegy az ember a szekercével az erdőbe. Mustrálja a fákat, és azt mondja: ebből jó istenszobrot fogok faragni. Kivágja, aztán formálja a szekercével. Felállítják egy templomban, de oda kell erősíteni, mert másképpen az arcára esik — nem akarok most más szót mondani, — mert tehetetlen. Ilyenek a bálványok. Ilyen minden isten, amit — még csak nem is mondom, hogy akit — az ember gyárt magának. De nem ilyen az egyetlen, igaz, élő Isten, akit nem az ember talált ki, hanem, aki az embert is alkotta, teremtette. Ővele nem lehet azt csinálni, amit a bálványokkal.
Helyes tehát ez a fordítás, hogy ha a Vagyok, aki vagyokot úgy próbáljuk visszaadni, hogy abban a mondatnak, a szavaknak a szellemisége is benne legyen. Hogy itt Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek: Jelen leszek ott, ahol jelen leszek.
A Biblia soha nem vitatkozik Isten létéről, és nem bizonygatja Isten létét. A Bibliában mindig a cselekvő Istennel találkozunk, aki az Ő jelenlétéről biztosítja a benne hívőket. Ez a mondat tehát: Vagyok, aki vagyok, nem valamiféle filozófiai létkijelentés, inkább eszméltetni akarja Isten Mózest is, és mindazokat, akik Őt hallgatják. A legtöbbet mondta el ezzel magáról, hogy jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Szakadatlanul találkozni fogsz velem. Ha nem látsz is, meggyőzően látni fogod a munkámat. A láthatatlan Istent az Ő tetteiből ismerheti meg az ember. Minden, amit önmagáról mondana, kevesebb lenne ennél, hogy jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.
Biblián kívüli talajon lehet vitatkozni Isten létéről, de a Szentírás mindig az Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. Tudniillik magától értetődik, hogy ha Ő cselekszik, és el tudjuk mondani, mi mindent cselekszik, akkor nyilván létezik. Arról kár vitatkozni. Isten léte egyébként is statikus szemlélet. Isten jelenléte dinamikus szemlélet. Isten minket mindig mozgásba hoz és mozgásra hív. Kövess engem! Ezt nemcsak Jézus mondta azoknak, akiket hívott magához, hanem az Ószövetségben is többször találkozunk ezzel.
Idegen a Szentírástól mindenféle módja annak, ha Istent tárgyiasítani akarják. Ő ebben is alapvetően különbözik a bálványoktól. Ő mindig az események alanya marad. Ő mozgatja azokat, Ő tervezi meg, valósítja meg, használ fel eszközöket, teszi az eszközöket alkalmasakká. Ő viszi céljához a maga terveit. Ő mindig mindennek az alanya marad. Még a megismerésünknek sem lehet a tárgya, hogy megismerjük magunktól Istent. Róla is csak annyit tudunk, amennyit önmagáról nekünk elmond. Isten soha nem válhat az emberi megismerés tárgyává. Hiszen miközben meg akarjuk Őt ismerni, Ő kezd beszélni velünk. Csak azt tudjuk Róla, amit önmagáról jónak lát elmondani.
Jézus kategorikusan beszélt erről egyszer, amikor a Máté 11,27 szerint ezt mondja: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”
Csak az ismeri meg, akinek kijelenti, csak annyit ismer meg Róla, amennyit kijelent. Isten az örök alany marad. Ezért érkezünk meg mindig Jézushoz, ha Istent meg akarjuk ismerni, mert Benne végezte el a maga nagy szabadítását, a maga váltságmunkáját. Jézus az Atya szeretetének a végrehajtója. Benne hajolt hozzánk egészen közel. Azt, hogy kicsoda Isten, abból tudjuk meg, ha megismerjük, mit tett értünk Jézus.
Nem véletlen az, hogy ez a vagyok Jézus önkijelentéseinek a csúcsain olyan gyakran elhangzott. Ott mindig valami ünnepélyesség van, amikor azt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az ajtó. Az egyetlen, amin át oda lehet lépni az Atyához. Én vagyok az életnek kenyere stb. A Mindenható hajol itt közel hozzánk és jelenti ki magát nekünk.
Ha ezt az örömhírt komolyan vesszük, akkor ennek néhány olyan következménye van, ami egészen gyakorlati módon befolyásolja a hívő ember életét. Először is, aki tudatosan Isten jelenlétében él, védettségben van. Ez olyan biztonságérzetet adhat, ami semmi mással nem fejleszthető ki. Az ilyen mindig tudja, hogy nem kerülhet Isten háta mögé. Mindig az Ő színe előtt van, és az ő Istenének mindig fontos a Benne hívő ember. Mindig úgy nézi, mint ahogy itt a megelőző versek bizonyságot tesznek arról, ahogy az Egyiptomban szenvedő Izráelt nézte. És soha nem hagyja el az övéit. Tulajdonképpen ez maga az üdvösség: tudatosan Isten jelenlétében élni. Ez teljesedik ki majd odaát az örökkévalóságban. Ennek a hiánya a kárhozat, amikor Isten jelenlétébe már nem juthat többé az ember.
Egy valakinek kellett átélnie azt, milyen az, ha elhagyja őt az Isten, és Ő így kiáltott a kereszten: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Mert Jézus a poklot is megjárta azért, hogy nekünk ne kelljen odakerülnünk. Mivel azonban Ő átélte az Istentől való elhagyatottságot, ezért nekünk soha nem kell azt átélnünk, ha Benne bízunk és hiszünk. Úgy, hogy sokaknak a bizonyságtétele lehet ez: „Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ebből az önkijelentésből, hogy vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek, Mózes számára is ez következett, de mi is Isten állandó jelenlétében élünk. Ez biztonságot, békességet, védettséget jelent.
A másik, ami ebből következik, hogy aki tudatosan Isten jelenlétében él, annak ez lesz a felelőssége forrása is. Mert ha mindent az Ő szeme előtt csinálok, ha ott zajlik az életem, akkor Neki vagyok felelős mindenért. Ő mindent tud rólam. Látja nemcsak a cselekedeteimet, hanem azoknak a rugóit is. A szándékaimat, az indítékaimat, a legtitkosabb gondolataimat. Tudja minden bűnömet. Tudja azokat a gondolataimat is, amiket nem valósítottam meg. Mindent tud rólam, de azt is, amit velem csinálnak. Hogy ki bántott. A zsoltáros azt mondja: számon tartod a könnyeimet is. Ő mindent tud az emberről. És akiben ez tudatos, annak a felelőssége érzékennyé válik.
Azért olyan felelőtlen ez a kor, amiben élünk, mert egyre istentelenebb. Isten nélkül nem érzi magát felelősnek az ember. Legfeljebb a munkahelyi főnöknek, őt meg nem olyan nehéz becsapni. Meg ő sem teljesíti a dolgait, ő sem érzi felelősnek magát a főnöke iránt, és így tovább. Kéz kezet mos. De aki az Isten jelenlétében él, abban kialakul ez a fajta felelősség. Ugyanaz, amiről a 139. zsoltár tesz bizonyságot: „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre figyelsz, minden utamat jól tudod. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Csodálatos előttem ez a tudás, magasságos, és nem érhetem azt. Hova menjek a te Lelked elől, és a te színed elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” Jelenti ez a jobb kéz ismét a védelmet is, de jelenti azt is, hogy felelős vagyok neked.
És még egy harmadik ilyen gyakorlati vonatkozását hadd említsem meg. Ez az önkijelentés arról is beszél, hogy Isten mindenütt jelen van. Ha valaki komolyan veszi, hogy Ő olyan Isten, aki mindenütt jelen van és mindenütt egyenlő hatalommal és szeretettel van jelen, akkor ez nagy békességet ad a távolban élő szeretteinkre, ismerőseinkre gondolva. Ahova nem ér el a kezünk…
A múltkor hallottam egy szülőt kétségbeesetten aggodalmaskodni: mi lesz most az ő egyik gyermekével, mert olyan körülmények közé került, és olyan helyen van, ahova nem ér el az ő keze. Kissé dicsekedett, hogy az ő keze hosszú és sok helyre elér, de nem üresen szokta odadugni, hanem általában egy borítékkal, és azzal mindent el lehet intézni. De ott, ahol az a gyerek van, oda most nem ér el az ő keze.
S ez jutott eszembe, ha ez az ember ismerné Istent, tudná, hogy Isten ott is Isten, és itt őmellette sem ő őrzi meg a gyerekét, hanem az élő Isten tudja megőrizni. Hányszor a szülő közvetlen közelében éri súlyos baleset a gyereket, miért nem vigyázott rá? Mert mindnyájan tökéletlenek vagyunk, és éppen nem néztem oda, meg másra figyeltem, meg már késő is volt… Ott sem az én kezem őrzi meg, de a távolban is megőrzi a mindenütt jelenlevő Isten. Egészen másként tudnánk imádkozni azokért, akik lélekben vagy térben eltávolodtak tőlünk, akikhez nem ér el a segítő kezünk. Vagy akikkel szemben a tehetetlenségünket érezzük.
Aki komolyan veszi, hogy Isten mindenütt jelen való, annak ez nagy bátorságot, vigasztalást, reménységet ad. Ezért kérdezi Isten Jeremiás könyve szerint: „Csak a közelben vagyok-e én Isten? — azt mondja az Úr, — és nem vagyok-e Isten a messzeségben is? Vajon elrejtőzhetik-e valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? — azt mondja az Úr, — vajon nem töltöm-e én be a mennyet és a földet?” (Jer 23,23-24)
Nemcsak a közelben Isten Ő, a távolban is betölti a mennyet és a földet. Az Ő jelenléte mindenütt valóság, és aki ezt tudja és komolyan veszi, az rábízza magát, és békessége van, mert védettségben érzi magát. Az felelősen gondol, tesz és mond mindent, mert tudja, hogy Neki számot kell adnia. És az ezzel a reménységgel tud azokra is gondolni, azokért is imádkozni, akikhez nem ér el a keze, de akikhez Isten keze elér akár úgy, hogy oltalmazza, akár úgy, hogy inti, segíti vagy védi őket.
Hinni tulajdonképpen azt jelenti: valaki tudatosan Isten jelenlétében él, és ott számol Istennel és számít rá. Gondoljuk ezt végig majd otthon, mit jelentene ez, milyen híja van ennek az életünkben, mennyire nem számolunk komolyan Ővele, az Ő jelenlétével, és mennyire nem számítunk igazán Őreá. Ebből adódik azután sokféle félelem, aggodalmaskodás, kapkodás, idegesség, meg a bálványainkhoz való menekülés.
Boldog az az ember, aki tudja, hogy Ő jelen van ott, ahol jelen van.

Az elmúlt hetekben a legtöbben megfordultunk valamelyik temetőben és virágot vittünk elhúnyt szeretteink sírjára. Ennek kapcsán sok beszélgetés hangzott el a halál témájáról is. Megdöbbentően sok csüggedés, reménytelenség és bizonytalanság áradt ezekből a beszélgetésekből. Kénytelen megállapítani mindenki, hogy a halál nagyhatalom, rabjait fogva tartja. Vele szemben feltétlenül átéljük tehetetlenségünket. A baj csak az, hogy ez a tehetetlenség meg reménytelenség áttevődik gondolkozásunk más területeire is, és szorongássá válik.
Ezért szeretném most elhívni a testvéreket egy olyan temetőbe, ahol egyszer Jézus mondott és tett valamit, ami méltán lehet alapja a mi benne való bizalmunknak is, meg annak is, hogy reménységgel és bizonyossággal nézzünk a halálra és a jövőbe.
Ez a temető Bethániában volt, egészen közel Jeruzsálemhez. A most olvasott eseményeket megelőzően négy nappal a falu egyik ismert és tisztelt lakosa, Lázár, meghalt. Amikor hirtelen beteg lett, testvérei üzentek Jézusért, de hiába várták, nem érkezett meg idejében. Lázár meghalt és a kor szokása szerint begöngyölték gyolcsleplekbe, azokat átkötötték vászoncsíkokkal. A holttestet elhelyezték egy domboldalba vájt barlangba, kis sírkamrába, aminek a bejáratát lezárták egy nagy lapos kővel. Így temettek akkor.
A negyedik napon megérkezett Jézus tanítványaival együtt. Mária azonnal keserű szemrehányást tesz neki: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.
Jézus kimegy a temetőbe megnézni a sírt. Gyorsan híre fut ennek, jődögélni kezdenek a falubeliek is, és rövid időn belül az egész falu ismét ott van Lázár sírja körül, ugyanúgy, mint négy nappal ezelőtt. Mindenki lesi, mit csinál Jézus. Jézus sír. Összesúgnak az emberek: mennyire szerette őt! Megszólalnak a nagyokosok: ha annyira szerette, miért nem jött előbb? Ez, aki a vakot meggyógyította, Lázárt is meg tudta volna gyógyítani.
Jézus, mindenki meglepetésére azt kéri, hogy vegyék el a követ a bejárattól. Márta, aki praktikus asszony volt, azonnal tiltakozik: már szaga van, ilyet nem szabad és nem helyes tenni. Mégis elhengerítik a követ. Jézus röviden imádkozik, és utána fennszóval beszól: Lázár, jöjj ki! És mielőtt felfognák az ott állók igazában, hogy milyen képtelenséget mondott, megjelenik a halott a sírkamra szájában, és mintha valami mindennapi esemény történne, Jézus szól az embereknek: szedjétek le róla a kötelékeket, nem tud miattuk járni.
Ez maga az esemény. Ez történik a felszínen. Az események mélyén azonban iszonyatos erők csapnak itt össze. Aki figyelmesen, lassan elolvassa az egész történetet, az szinte fizikálisan érzi, hogy itt a halál és az élet erői mérkőznek. Elszánt harc folyik egy emberért, egy ember életéért. A halál birtokon belül van, hiszen megállapították, hogy Lá-zár meghalt. Be is göngyölték, össze is van kötözve, betették oda, ahova a holttesteket kell. Jól le is zárták a sírkamrát. Szegény Lázár, onnan már soha többé nem jön ki!
Akkor megáll valaki ez előtt a sír előtt. Egy egyszerű mondatot mond. Semmi ügyeskedés, semmi hókuszpókusz. Nincs nekirugaszkodás, aztán kudarc, aztán még egyszer megpróbáljuk. Egyetlen mondat: Lázár, jöjj ki! És kijön a halott a sírból. Erre senki sem gondolt. Pedig valamit mondott erről Jézus. Máriának és Mártának, miközben mennek a temetőbe, azt mondja: ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Na, de mit jelent ez? Hogy látják meg az Isten dicsőségét? Mi az Isten dicsősége? S mit jelent itt hinni?
Hinni mindig azt jelenti: komolyan vesszük, amit Jézus mond, és várjuk annak a beteljesedését, amit Ő megígért. S nem sokkal előtte beszélt Ő effélékről. Ha ez a hit ott lenne a szívünkben, akkor az ilyen reménytelen helyzetekben is megmaradna a békességünk. Akkor a kilátástalan helyzetekből is lenne mindig kilátásunk fölfelé. Akkor olyan sok stressz-ártalomtól megmenekülnénk, és sok bajunk, nehézségünk, gondunk között is valami csendes derű lenne a szívünkben.
Mert hinni azt jelenti, hogy valaki komolyan veszi, hogy Jézus minden körülmények között szeret. S ha késve érkezik is, akkor sem késik el. Ezt nem könnyű hinni. Nekik sem lett volna könnyű. Valamint azt is jelenti, hogy neki mindenre van hatalma, arra is, amire mi képtelenek vagyunk. Aki ebben a kettőben bizonyos, az hisz, és ez a hit segíti el az embert oda, hogy meglátja az Isten dicsőségét.
Ritkán gondolunk arra, hogy Isten nélkül minden ember be van zárva egy ilyen sírba. A Biblia világosan szól arról, hogy Isten nélkül lelkiképpen halottak vagyunk és a biztos pusztulás vár ránk. A tragédiát még fokozza az, hogy erről vagy nem tudunk, vagy nem hisszük el.
Egy harminc éves fiatalemberrel beszélgettem egyszer. Remegett a keze, állandóan gyöngyözött a verejték az egész arcán. Sikerült fiatalon tönkretennie magát, és közben arról akart meggyőzni, hogy miért nem hagyja abba a drogot és az alkoholt, mert az jó neki, és ő ettől még hisz Istenben és tulajdonképpen lelkileg egészen rendben van.
Valaki dicsekedett a sikereivel meg a pénzével, és közben kiderült: romokban van az egész élete, és iszonyatos fé-lelmekkel van tele a szíve.
Egy másik ember játssza a felvilágosult modernet. Sorolja az érveit, amelyek szerint nem megbízható a Szentírás szövege, és nincs bizonyítva Isten léte. S csak mellesleg derül ki, hogy sokszor fél éjszakákon át nem tud aludni, ha meg alszik, úgy kiabált, hogy felébred a család, úgy szenved a lelkiismeret-furdalás miatt. És hogy, hogy nem, egyik gyógyszer sem segít a lelkiismeret-furdalásán.
Más valaki meg sorolja újra és újra, hogy miért nem ér semmit. Ő nem fontos senkinek, és éppen ezért semmi értelme az életének, s hogyan kíván annak véget vetni.
Mindegyik foglya a halálnak, és a legtöbben ezt nem is veszik komolyan. A halál pedig azt gondolja, hogy birtokon belül van és övé az utolsó szó. És sokszor mi sem vesszük komolyan, ami meg van írva a Bibliában Jézusról, hogy Ő azért jött, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak. (Zsid 2)
A bethániai temetőben tehát néma küzdelem folyt egy ember életéért. Miértünk is ugyanez a küzdelem folyik. Ez a harc küzdelem eldőlt akkor, amikor Jézus a kereszten halálával megsemmisítette a halált és azt, aki azzal rabságban akar tartani minket, az ördögöt. Csatákat még nyerhet, és sok kellemetlenséget okozhat, de a háború már eldőlt. Jézus halála és feltámadása megpecsételte a sorsát. Ez a küzdelem azonban továbbra is folyik. Minden egyes igehirdetés alkalmával is. Folyik a harc a halál erői és az élet erői között. Hiszen minden igehirdetés során odaáll Jézus mellénk, és valami módon beszól a mi kripta-életünkbe: Lázár, jöjj ki!
Mennyire merjük komolyan venni az Ő hívását, mennyire engedünk annak, amiről éppen szó van? Engedjük-e, hogy az Ő életet támasztó igéje egészen a szívünk mélyéig érjen? Vagy pedig elmagyarázzuk, hogy miért nem akarunk kijönni a magunk sírjából.
Hogy ne azt magyarázzuk, hanem azt lássuk, miért lehet kijönnünk onnan, szeretnék három egyszerű rövid mondatot mondani bátorításképpen. Mind a három benne van ebben a történetben.
a) Az első így hangzik: Isten nem mondott le rólad. Ritkán vesszük észre, hogy Isten valóban eget-földet megmozgatott annak érdekében, hogy ne pusztuljunk el a halál rabságában. Jézus Krisztus testetöltésekor, kereszthalálakor, feltámadásakor földrengés volt, napfogyatkozás volt, angyali seregek jöttek-mentek menny és föld között. Valóban mindent megmozgatott Isten azért, hogy minket Jézus által kiszabadítson a halál rabságából. Mert az az állapot, amiben nélküle vagyunk, az olyan, hogy valóban már szaga van. Az a gyűlölködés, ami betölti ezt a földet, és ami ott van sokszor a szívünkben is, az a sokféle félelem, az a temérdek ínség, az önpusztításnak a sok formája, a békétlenségünk és idegességünk, a tehetetlenségünk mind-mind olyan hullaszag, ami arról árulkodik, hogy itt a halál uralkodik.
Jézus azért jött el utánunk és azért engedte, hogy Őreá is rázárják a sírt, hogy kiderüljön: milyen ereje van annak az életnek, aki Ő maga. Ennek az életnek az ereje felpattantotta az Ő sírját, dicsőségesen feltámadott. Ennek sok száz szemtanúja volt. Ő ma is él. És ezért üzeni Isten ma neked is, hogy Ő nem mondott le rólad.
b) Ebből egyenesen az következik, hogy akkor te se mondj le magadról. Olyan sok ember van, aki többször megpróbálta már, hogy változtasson az életén valamilyen formában, és nem sikerült. Ebből arra a megállapításra jut, hogy akkor nem lehet azon változtatni. Próbáltam újra kezdeni, de nem lehet… s akkor okoljuk a körülményeket, az örökséget, amit hoztunk, ritkán önmagunkat. Megállapítjuk: nem lehet.
Isten igéje arra bátorít: ne mondj le magadról. Ha Isten nem mondott le rólunk, akkor mi se mondjunk le magunkról. Nekünk nem újra kell kezdenünk, hanem lehet egészen újat kezdenünk azzal a Jézussal, aki pontosan azért jött, hogy ez lehetővé váljék. Nem sodródhat olyan messze valaki Istentől, hogy ne találhatna vissza hozzá. Nem követhet el olyan súlyos bűnt, amire ne lenne nála bocsánat. Nem gabalyodhat bele olyan eltéphetetlen kötelékekbe, amiket Jézus Krisztus hatalma és szeretete ne tudna leoldozni róla.
Engedjük a szívünkig ennek az igének a biztatását: ne mondj le magadról! Bízzál abban, hogy Ő egészen meg tud változtatni. Ő újjá tud teremteni. Ennek az eszköze ma is az Ő egyszerű beszéde. Az, ahogy ott megszólalt Lázár sírjánál, ahogy itt megszólal vasárnaprólvasárnapra, hétről-hétre, ahogy a Bibliából meg tud szólítani minket, ha elővesszük, és Őt akarjuk meghallani, elképzelhetetlen erőt ad ahhoz, hogy számunkra elképzelhetetlen magasságok és szépségek felé vezessen.
c) Végül az is következik ebből, hogy ne mondj le másokról! Olyan könnyen eljutunk oda sok csalódás, keserűség után, hogy ha ilyen durván nem mondjuk is ki, ahogy bocsánat, ha én kimondom majd, de a szívünkben ez van valakire gondolva: kutyából nem lesz szalonna. Azon még az Isten sem tud segíteni! Jó lenne, ha megszabadulnánk ettől. Ha Isten nem mondott le rólunk, ha eljutunk oda, hogy nem mondunk le magunkról, hanem engedjük, hogy Ő újat kezdjen velünk, akkor egymásra is úgy kell néznünk, hogy őróla sem mondok le. Bármennyi csalódás ért is eddig, bármennyire semmi jelét nem mutatja a változásnak. Egészen másként imádkoznánk egymásért, ha szoktunk. Egészen más reménységgel néznénk egymásra és egymás jövőjére. Másként gondolkoznánk egymásról és beszélnénk egymással, ha nem mondanánk le róla.
Jézus szeretete és hatalma olyan nagy, hogy erre is érvényes. Neki nincs reménytelen eset, nincs megoldhatatlan probléma, nincs végleg elveszett ember. Mi is itt állunk Lázár sírja mellett. Ha csak a népünk lelki helyzetét nézzük, akkor is azt kell mondani, ha az ifjúságunk állapotát nézzük, még inkább azt kell mondanunk. Sokszor, ha a magunk elrontott életét próbáljuk elemezni, akkor is azt mondjuk és érezzük azt, hogy szaga van. Ha a családban körülnézünk. Isten ma azt üzeni nekünk: Ő nem mondott le rólunk, mi se mondjunk le magunkról, és ne mondjunk le egymásról se.
Folyik ez a kemény küzdelem. Jézus, az élet Fejedelme, nem adja fel. A halál erői egyelőre nem hátrálnak, bár tudja az ördög, hogy elveszítette a háborút, de még próbálja tartani magát. Sőt Jézus előre megmondta: ahogy közeledik az Ő második eljövetele, annál inkább elhatalmasodik a bűn, nekünk annál inkább tudnunk kell, hogy az az igazság, amiről itt most szó volt. Ő a győztes, neki teljhatalma van a halál felett is, és Ő ma is ki tudja mondani egy-egy ember élete mellett megállva is: jöjj ki onnan, abból, amiben szenvedsz!
Bethániában Lázár feltámasztása messiási jel volt. Arra akarta felhasználni Jézus, hogy félreérthetetlen jelzést adjon azoknak az embereknek arról, hogy ki Ő. Valóban Ő a megígért Szabadító, a Messiás, a Krisztus. Ma Ő nem a halottakat támasztja fel, de ugyanezzel a szeretettel és hatalommal hív ki sokakat a bűn rabságából, szenvedélyek kötelékeiből, az ördög igézetéből, a magunk hitetlenségéből és gőgjéből, vagy a magunk kétségbeesettségéből és magányából.
Ma Ő csakugyan nekünk mondja: jöjj ki! Ettől kezdve Lázárt mindig Jézus mellett találjuk. Még akkor is, hogy ha emiatt sokféle kellemetlensége lesz. Mert azok, akik Jézust gyűlölték, őt is gyűlölni kezdik. De az életét kapta vissza tőle és nem tágít mellőle. Aki lelkileg új életet kap tőle, az ugyanígy szokott viselkedni ma is. Az nem tágít mellőle, vállalja Őt, és vállal mindent érte. Sőt: az ilyen ember hívja Jézust lelkileg halott rokonaihoz, ismerőseihez. És tud úgy beszélni róla másoknak, hogy ők is megismerhetik az élet Fejedelmét, és találkozhatnak vele.
Szeretném újra elmondani ezt a három biztatást: Isten nem mondott le rólad, te se mondj le magadról, és ne mondj le másokról se.
Van egy szép énekünk, amelyik arról szól, hogy Jézus Krisztus valóban ezt az életet hozta el nekünk:

Már lehozta az életet,
Mely Istennél volt készített,
Hogy ti is véle éljetek,
Boldogságban örvendjetek.

Ez Úr Krisztus mi Istenünk,
Nyavalyáinkból kimentőnk,
Ő lészen az Idvezítő,
Minden bűnünkből kivévő.
(316,4. 6 )

Az elmúlt hetekben többen tettek fel kérdéseket az úrvacsorával kapcsolatban. Mi annak a jelentősége és a haszna? Miért szükséges úrvacsoráznunk és szükséges-e egyáltalán? Ki úrvacsorázhat? Mikor kell, hányszor, milyen gyakran? Hogyan lehet helyesen? Mit jelent ez az ijesztő szó: aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen?
Isten Szentlelkét segítségül kérve szeretnék ma gyakorlati módon választ találni az igéből ezekre az egészen gyakorlati kérdésekre. Ahhoz azonban, hogy egészen gyakorlati válaszokat találjunk, mégis csak értenünk kell, hogy mi az úri szent vacsorának a Jézustól rendelt célja, mert ebből világos lesz az is, mi a haszna. Ha ezt értjük, akkor juthatunk el a gyakorlati válaszokig.
Két részre szeretném osztani az igehirdetést: először nézzük meg, hogy mi az úrvacsora jelentősége, Jézus által megjelölt célja, haszna, és utána az előbb felsorolt kérdésekre szinte maguktól megtaláljuk a választ.
I.
Mi tehát az úrvacsorának a jelentősége, a célja, a haszna?
Az Újszövetségben az úri szent vacsorának négy, egymástól megkülönböztethető, de mégis egymással tökéletes összhangban levő és egymást kiegészítő szemlélete van.
a) Az első szemlélet a nagypénteki. Jézus Krisztus nagypéntek előestéjén, vagyis kereszthalála előtti este együtt vacsorázott tizenkét tanítványával.
Amikor a vacsora végére érkeztek, különös ünnepélyességgel felállt, vette a kenyeret, tört belőle mindegyiküknek (el tudom képzelni, hogy azok fogták a kezükben, és nem tudták, mit kell csinálni, mert ez nem tartozott a szokásos páskaliturgiához), és azt mondta: „Vegyétek és egyétek meg, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik.” Ezt nem értették. Utána jött egy parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vette a kehelyben levő bort is, ami a páskavacsorának fontos kelléke volt, s azt mondta: „Igyatok ebből mindnyájann, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára.” Ezt sem értették, de ehhez is jött a parancs: „Ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”
És azóta, akik Jézusban hiszünk, időnként ezt cselekesszük. Pontosan úgy, ahogyan Ő mondta, egy falat kenyeret meg egy korty bort magunkhoz veszünk, és közben úgy, ahogy Pál apostol írja az úrvacsora szereztetésében, az Úrnak halálát hirdetjük, vagyis emlékeztetjük magunkat és egymást arra, hogy mi történt nagypénteken a Golgotán. Hogy a mi Urunknak a halála a mi életünknek az ára. Hogy Jézus kereszthalála tette lehetővé, hogy visszataláljunk Istenhez, hogy legyen megoldá-sa a bűnkérdésnek, hogy ne kelljen rossz lelkiismerettel végigélnünk az életet, hogy lehetségessé váljék, hogy bármilyen bűnére bocsánatot kapjon az ember a kegyelmes Istentől. Hogy Isten egyáltalán kegyelmes Istenünk legyen, és nem igazságosan ítélő bíránk.
Amikor Jézus ezt a vacsorát követően másnap délben a kereszten meghalt, és azt mondta: elvégeztetett, akkor a Biblia tanítása szerint a mi halálos ítéletünk és egyben a mi felmentésünk végeztetett el. Ő ott akkor a mi bűneink miatt, mihelyettünk, miértünk adta oda az Ő bűntelen, tiszta életét, és aki ezt hiszi, azt Isten felmenti a jogerős halálos ítélet alól. Hinni azt jelenti: komolyan veszem, hogy az én halálos ítéletemet hajtotta végre Isten az ártatlan Jézuson, és ezt az ítéletet még egyszer már nem hajtja végre rajtam. Tehát nem bűneim szerint cselekszik velem, és nem úgy fizet, ahogy meg-érdemelném, mert Jézus fizette ki az én adósságomat .
Aki ezt átéli, és a szíve mélyéig megrendül ennek a ténynek a hallatán, sőt, aki tud élni ebből a kegyelemből, hogy Istenhez jöhetek és noha Ő ott akkor a Golgotán már minden bű-nömet megbocsátotta, de újra és újra jelentkeznem kell nála azért a bocsánat-adagért, amire éppen most van szükségem, az tud kegyelemből élni. Annak a szívében állandó örömöt és egyre fokozódó hálaadást hoz létre ez a tény, amit a Biblia így közöl: Jézus meghalt a mi bű-neinkért. De amikor ez személyessé válik és egzisztenciálisan átéli valaki, akkor a szívében nagy öröm és nagy hála születik meg.
Ezért van az, hogy a hívők számára soha nem halványodik el a keresztnek, Jézus Krisztus áldozati halálának a jelentősége. Ezért van, hogy nem unják meg a hívők, hogy akár naponta megköszönjék Jézusnak, amit érettünk a kereszten tett.
Nos, amikor újra és újra úrvacsorázunk, és a kenyeret megtörjük, akkor az erre emlékeztet minket: ahogyan itt a kenyeret Jézus parancsa szerint megtörjük, ugyanígy törték össze az Úr Jézus testét. Ahogy itt a bort kiöntjük, vagy egy kortyot abból a szánkba öntünk, ugyanígy folyt ki az Ő vére a kereszten miattunk, mert mi voltunk az oka; helyettünk, és ezért nekünk ezt már nem kell elszenvednünk; érettünk, mert Isten minket ezért minősít igazaknak.
Aki ezt hiszi, az bizonyos lehet abban, hogy ahogy azt a kenyeret a kezébe vette, olyan valóságosan bocsánatot kapott. Ahogy azt a kenyeret a szájába tette, megrágja és lenyeli, és az eggyé válik vele, olyan valóságosan eggyé válik a hívő Krisztussal. Vagyis hit által él bennünk a Krisztus. Méltán énekelhetjük az úrvacsorát záró énekünket: E gyarló testben Jézus él már, nem mi, Hű szerelmétől nem szakaszt el semmi.
Nem a kenyérrel jön be Jézus a hívőbe, hanem amikor a kenyeret meg a bort magához veszi, az csak megerősíti ezt a hitét, hogy ezt Jézus lehetővé tette. Ő minket elfogad, tisztára mos, és kész a hit által egyesülni velünk. Mert amilyen valóságosan veszi a szent jegyeket az ember, olyan valóság ez a lelki esemény. Ez úrvacsora nélkül is valóság. Nem az úrvacsora teszi ezt lehetővé vagy valósággá. De szüksége van a kételkedő hitünknek arra, hogy erősítést kapjon, és az, hogy láthatom, megfoghatom, lenyelhetem, ez adott esetben erősíti az ember hitét, hogy ilyen komolyan vehetem mindazt, amit egyébként elolvashatok az evangéliumból, és elég lenne olvasnom vagy hallanom. Mivel azonban nem elég, mert a hitünknek erősítésre van szüksége, ezért rendelte Jézus az úrvacsorát, hogy erősödjék a hitünk.
Ez az úrvacsora nagypénteki szemlélete.
b) A második az úrvacsora húsvéti szemlélete. Jézus nem maradt a kereszten és nem maradt a sírban, hanem a harmadik napon feltámadott és megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük. És amikor mi az Ő érettünk megtöretett testére és érettünk kifolyt vérére emlékeztető egyszerű jegyeket: a kenyeret és a bort itt az úrasztalán látjuk, akkor ez is erősíti hitünket, ugyanilyen valóságosan itt van közöttünk a feltámadott és élő Krisztus. Honnan vesszük ezt? Onnan, hogy megígérte. És Ő igazat mond. Itt is szüksége van erősítésre a hitünknek, mert sokféle kételkedés igyekszik kikezdeni a bizonyosságunkat. Az úrvacsora tehát a feltámadott és élő Úrnak a jelenlétére is utal.
Ahogyan emlékeztet arra, hogy mit tett értünk nagypénteken a kereszten, úgy igyekszik megerősíteni abban is, hogy mivel azonban feltámadott, ugyanilyen valóságosan itt van közöttünk, ahogy a szent jegyek itt vannak az asztalon. Nem a jegyekben van itt Jézus, hanem úgy, ahogy Ő mondta: igéjében és Szentlelkében. És akkor is itt van, amikor nincs megterítve az úrasztala. Mert Ő nincs az egyszerű jegyekhez kötve. De megint csak a botladozó hitünknek van szüksége arra, hogy ily módon is erősítést kapjon: amilyen látható módon itt vannak az őreá emlékeztető jegyek, olyan valóságosan itt van ő maga is igéjében és Szentlelkében.
Aki hittel veszi magához ezeket az egyszerű jegyeket: a falat kenyeret és a korty bort, az a hite által Krisztussal egyesül. Pál apostol az 1Kor 10. részében részletesen ír erről: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?” (16. vers)
Az úrvacsora tehát több, mint puszta emlékezés arra, ami annakidején nagypénteken történt. Mert nemcsak arra emlékezünk, mit tett értünk Krisztus, hanem arra is emlékeztetjük magunkat, hogy ígérete szerint velünk van minden napon a világ végezetéig. Sőt, hogy az az Ő célja, hogy bennünk éljen. Hogy a hívő megnyissa magát egészen Krisztus előtt, aki az Ő Szentlelke által belülről vesz munkába minket, és belülről akar átformálni, hogy újfajta gondolkozásunk, egészen más jellemünk legyen, Őreá jellemző tulajdonságok jelenjenek meg rajtunk. Bibliai szóval: a lélek gyümölcsét kezdjük teremni.
Megint mondom: enélkül is van a hívőnek közössége Krisztussal, de a hitünket sokszor megerősítik az ilyen egyszerű jelek is.
Ez az úrvacsora húsvéti szemlélete.
c) Van az úrvacsorának egy ádventi szemlélete is. Miután Jézus kétszer elmondta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hozzáfűz egy mondatot: „De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” Vagyis: amikor az úrvacsorát először rendelte Jézus az övéinek, már meghúzta a vonalat egészen az örökkévalóságig. Azt mondta: ez a szerény vacsora, amelyik minden részletében szerény, utal arra a nagyszerűre, amikor a hívőknek a Krisztussal való közössége véglegessé válik. Amikor elkezdődik egy olyan tökéletes együttlét a dicsőségben a dicsőséges Krisztussal, aminek nem lesz vége. A vacsora mindig a bőségnek és a közösségnek a szimbóluma volt az ókori keleti ember számára. Mindaz, amit itt nélkülözünk, ott teljes bőséggel a miénk lesz, és ezen soha többé semmi nem változtat. Az úrvacsora tehát szerény előképe annak a nagy mennyei vacsorának, az üdvösségnek, amit Jézus elkészített mindazok számára, akik mindvégig állhatatosan ragaszkodnak Őhozzá.
Nem csoda hát, ha igen sok úrvacsorai énekünkben megszólal az örvendezés. Örülj szívem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. Hiszen nemcsak arra gondolunk, hogy hozzuk a bűneinket Őhozzá, amikre bocsánatot akarunk kapni, hanem feltétlenül arra is, hogy feltámadott és él, és uralkodik. Az övé minden hatalom mennyen és földön, minden ellenkező látszat ellenére is. Sőt, még a jövőt is látjuk, és hisszük, amit Ő megígért, hogy ez a szerény együttlét a vele való örök együttlétnek az előképe ott a mennyei dicsőségben, amit Ő elkészített az őt szeretőknek.
d) Végül, van az úrvacsorának egy úgynevezett diakóniai szemlélete is. Érdekes, hogy Já-nos evangélista nem írja le ezeket a szavakat: vegyétek, egyétek, ez az én testem. A másik három leírja, és Pál apostol az első korinthusi levélben szintén. Jánosnál ez hiányzik. Amikor azonban leírja annak a bizonyos csütörtök esti vacsorának a történetét, amit Jézus a tanítványaival elköltött, akkor így folytatja: vacsora után felkelvén Jézus feltűrte a ruháját, vett egy edénybe vizet, és végigmosta a tanítványok lábát. Azok: Péter szőrnyülköve, a többiek csodálkozva ezt eltűrték, és nem értették. S azt mondta nekik: most példát adtam nektek. Ahogy én cselekedtem veletek, hogy valami rabszolgai munkát, ami azonban jól esik a másiknak, elvégeztem, ugyanezt cselekedjétek ti is. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. (Jn 13)
Az úrvacsora tehát erőt ad arra is, hogy Jé-zusi módon tudjunk szolgálni egymásnak. Hogy Jézus lelkületével tudjunk lehajolni, és hálátlan, kényelmetlen, kellemetlen, megvetett szolgálatokat is elvégezni, ha az valakinek jó, és valakinek arra szüksége van.
Az úrvacsora nemcsak a mi értünk meghalt és feltámadott, és diadalmasan visszatérő Urunkkal visz közösségre minket, hanem egymással is. Szintén itt az 1Kor 10-ben Pál hosszan részletezi: hiszen egy kenyérből részesedünk, ugyanabból a borból iszunk egy-egy kortyot, ugyan-úgy roskadozunk mindnyájan a bűneink alatt, ugyanúgy hálásak vagyunk az elnyert bűnbocsánatért, ugyanúgy várjuk vissza nyomorúságaink között a mi dicsőséges Urunkat. Annyi közös van, és mindez összeköt minket.
Éljétek át tehát az úrvacsorában ne csak azt, hogy Krisztussal közösségre juthattok, és közösségben élhettek, hanem azt is, hogy egymással összetartoztok. Sokféle különbség lehet közöttetek, de ezekben a leglényegesebbekben teljesen egyformák vagytok: Isten nélkül reménytelen bűnösök, a Krisztus haláláért reménykedő, bocsánatot nyert bűnösök. Észrevehetitek egymás nyomorúságát és szolgálhattok egymásnak. Eljuthattok oda, hogy öröm, ha szolgáltok egymásnak. Az egymással való közösségben is megújulnak a hívők, amikor úrvacsoráznak. Nem szemelgetik, hogy ez idevaló, nem idevaló, mert ha nem vettük volna még eddig észre, Júdás is részt vett az utolsó vacsorán, és Jézus neki is adta a kenyeret és a bort. Az már aztán az ő felelőssége volt, hogy ezek után, meg ennek ellenére mit csinált.
Van tehát az úrvacsorának egy nagypénteki szemlélete: Jézus meghalt helyettünk, s mi ezért kaphatunk bocsánatot. Van egy húsvéti: Jézus él, és olyan valóságosan jelen van az életünkben, amilyen valóságosan itt van a kenyér az asztalon. Van egy ádventi: mindez csak szerény előképe annak a nagynak, az igazinak, a véglegesnek, a tökéletes közösségnek, ami felé haladunk, és amire minket elhívott. És van egy diakóniai: addig is, amíg arra sor kerül, itt szépen le kell hajolnunk, átélni, hogy összetartozunk. Most én segítek neked, legközelebb te segítsz nekem, és nem tartjuk számon, ki kinek mivel tartozik, csak azt tartom számon: én tartozom mindig, mindenkinek, mert annyit kaptam az én Megváltó Uramtól, hogy egy életre eladósított engem.
Ebben erősödik meg az, aki helyesen úrvacsorázik. Ezért nem jó az, hogy az említett négyféle szemlélet közül legtöbbször csak az elsőre gondolunk. Hozzuk a bűneinket és vágyunk a bocsánatra. Ez a bűnbánat, ha valóban megvan és őszinte, akkor az úrvacsorai istentiszteleteinket egy kicsit hasonlatossá teszi a gyászszertartáshoz. Mindenki szomorú arccal, magába roskadva, a bűneire koncentrálva jön. Ez szükséges. Viháncolva, bűnbánat nélkül senki ne úrvacsorázzék, mert ez nem annak az alkalma. Kell, hogy tudjuk mire kérünk bocsánatot. De a négy közül ez csak az egyik aspektus.
Ott kell lennie a szívünkben annak az örömnek, hogy van bocsánat, és ahogy azt a kenyeret megfogtam, így vegyem komolyan a bocsánatot is. Nem nézegetjük a lelkész kezében a kenyeret, hanem elvesszük, és nem dobjuk el, hanem a szánkba tesszük. Megfogom és az enyém lesz. Nos, így kellene megragadni az Isten kegyelmét is. Utána nem bizonytalankodni abban: vajon most megbocsátott, vagy nem. Még arra a bűnre is van bocsánat, vagy arra már nincs? Helyes volt a bűnbánatom, vagy nem? Meg van ígérve: ha megvalljuk bűneinket, megbocsátja és megtisztít minden hamisságtól. Akkor adjunk hálát ezért.
Komolyan venni a bocsánatot azt jelenti: megköszönöm ott mindjárt. Utána ennek az örö-me él bennem, és nem az a bűnbánat, amivel odajöttem, mert az a bűn már nincs többé, azt Ő eltörölte, én se emlékeztessem magamat rá. Vagy, ha eszembe jut, újabb ok a hálaadásra: Köszönöm, Uram, hogy arra is bocsánatot kaptam. Az ördög gondoskodik arról, hogy újra és újra eszünkbe juttasson megbocsátott bűnöket is. Ez legyen újra és újra indíték arra, hogy hálát adunk Istennek.
Nem véletlenül nevezték az őskeresztyének az úrvacsorát eucharasztiának, ami azt jelenti: hálaadás. Az hatja át, annak a jegyében történik. Hálát adok a keresztért, az Ő feltámadásáért, hogy készen van a helyem a nagy vacsorán. És hálát adok azért, hogy itt vannak, akiknek szolgálhatok, és vannak, akik szeretnek engem, hogy összetartozhatunk valamilyen szinten. Csupa ok a hálaadásra. Ne hiányozzék a hálaadás a mi úrvacsorai istentiszteleteinkről és magatartásunkból se!
II.
Itt térjünk át a gyakorlati kérdésekre, amikre most már röviden is tudunk válaszolni.
Vannak, akik úgy készülnek az úrvacsorára, hogy összeírják a bűneiket, és ezt tartalékolják egészen egy ilyen alkalomig, amikor úrvacsorára kerül sor, hogy Istennek azt itt megvallhassák. Miért kell azzal várni az úrvacsoráig? Nem kioktatni szeretnék senkit, és nem pirongatni, csak a rossz gyakorlatot az ige fényébe helyezni.
Nem kell azzal várni! Mihelyt Isten valamire rámutat az életünkben, hogy az bűn Őellene vagy mások ellen, azt ott mindjárt megvallhatjuk. Ott mindjárt bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megvallottuk, Ő megbocsátotta. Van olyan félelem emberekben, hogy akkor nem szabad úrvacsoráznom, mert hátha ott nem jut eszembe semmi konkrét bűn. Egyrészt Isten gondoskodik arról, hogy tisztogassa az életünket. Van ott bűn bőven. Ő tudja, mikor mit kell előhoznia. S ha még sem lenne konkrét megvallani való újabb bűnünk az úrvacsora előtt, akkor alkalom az úrvacsora az eucharisztiára, a hálaadásra. Köszönöm, Uram, hogy a múltkor, amikor ott olyan csúnyán viselkedtem, és azt megvallottam neked, te megbocsá-tottad. Újra meg lehet köszönni.
Vagy egyáltalán, meg lehet köszönni azt, amit Jézus értünk tett. El lehet mondani olyan igéket, amiket az Ő Szentlelke eszünkbe juttat: köszönöm, hogy bővölködsz a kegyelemben, és gazdag vagy a megbocsátásban. Rá kell hagyatkoznunk Isten bennünk lakozó Szentlelkére. Az újjászületett emberben ott él Isten Szentlelke. Boldog hálaadás lesz az úrvacsorázásunk, és lehet, hogy egyszer úgy jövünk ide, hogy éppen valami aktuálisat nem tudunk elmondani, mint újabban felismert bűnt, és nem kell azt keresni sem, de tele van a szívünk örömmel és hálával: jó hogy vannak testvéreim, olyanok is, akiket ismerek, olyanok is, akiket nem. De jó, hogy van Megváltó Uram!
Az úrvacsora említett négy szemlélete közül hol az egyik, hol a másik kap nagyobb hangsúlyt. Az a jó, ha valami módon mind a négy jelen van.
Éppen ezért nem helyes az sem, ha valaki úgy gondolkozik: azért nem vallom meg menetközben a bűneimet, mert akkor nem lesz mit mondanom majd az úrvacsorakor, és ugyanazt a bűnt kétszer megvallani helytelen. Valóban elég azt egyszer megvallani, akkor, amikor bűnné lett. Utána vagy felejtsem el, vagy adjak hálát a bocsánatért, de mindenképpen törekedjek arra, hogy az ne ismétlődjék az életemben.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy akkor igazi az úrvacsorázásunk, ha nagy súllyal nehezedik ránk a bűneinknek a terhe. Ha valaki nagyon átéli a bűnbánatból a bánatot. Ha nem érzi eléggé a bűneinek a súlyát, akkor vagy nem mer úrvacsorázni, vagy rossz lelkiismerettel úrvacsorázik.
A Biblia sehol sem beszél érzésekről. Nem mondja, hogy mennyire kell érezni, még azt sem mondja, hogy feltétlenül sírni kell a bűneink miatt. Voltak és vannak ma is, akikre úgy rászakad egy-egy súlyos bűnük, hogy valóban sírva borulnak Isten elé. S vannak ma is, akik úgy jönnek ide úrvacsorázni, hogy a szemükben örömkönnyek csillognak, mert már előtte együtt bocsánatot kértünk Istentől. Én újra és újra hálát adok Istennek úrvacsorázás közben is ezekért az örömkönnyekért és az Ő szabadító, bűnbocsátó kegyelméért. De nem a könnyek minősítik, hogy valaki helyesen úrvacsorázik, vagy nem. Nem az, hogy eléggé bűnösnek érzi-e magát.
Érzésekről a Szentírás nem beszél. Azt mondja Jézus: adjatok igazat az Istennek. Ez nem az érzések szintjén történik. Adjak igazat neki. Amire Ő azt mondja: hamisság, tisztátalanság, ott én sem magyarázom a bizonyítványomat, hanem azt mondom: igen, Uram, ez hamisság, tisztátalanság. Ez az, amit nem akarok továbbfolytatni, az eddigiekre pedig kérem a te bűnbocsátó kegyelmedet. Nem kell, hogy az érzelmek a maximumon pendüljenek meg.
Megint mondom: amilyen egyszerűen megfogjuk, megragadjuk azt a falat kenyeret, úgy kellene megragadnunk az Isten kegyelmét is, és bizonyosnak lenni abban, hogy akkor az a mienk.
Mit jelent, hogy aki méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, az ítéletet eszik és iszik magának? Fontos, hogy figyeljük meg pontosan, miről van itt szó. Itt nem az úrvacsorázó személyére mondja, hogy az méltatlan, hanem azt mondja: méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát. Tehát nem annak megfelelő módon, nem úgy, ahogy az helyes lenne. Ha valaki elbizakodottan, önhitten jön ide, az például méltatlanul veszi az Úrnak a kenyerét.
Ki a méltó? Az, aki komolyan veszi azt, amit a Heidelbergi Káté ebben a tekintetben is utolérhetetlen világossággal és egyszerűséggel így mond: „először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom; másodszor: mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból, harmadszor: milyen hálával tartozom neki e szabadításért.” Aki komolyan veszi, hogy nagy az én bűnöm és nyomorúságom, nagyon rászorulok Isten kegyelmére, komolyan veszi, hogy elvégeztetett a szabadításunk, ami a kereszten történt, rám is érvényes, ezzel a reménységgel jövök, vagy ha éppen nincs úrvacsora, ezzel a reménységgel kérek bocsánatot, hogy van bocsánat, kaphatok bocsánatot; harmadszor: erre a válaszom az lesz: hálából Istennek engedelmes életet igyekszem élni. S ha egyszer nem sikerül, akkor minden hiábavaló volt? Nem volt hiábavaló. Akkor újra odajövök hozzá és a visszatérő bűneimmel is reménységgel borulok elé, és hiszem, hogy van bocsánat és Ő meg tud szabadítani is azoktól, hogy ne ismétlődjenek.
Aki komolyan veszi, hogy nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, aki komolyan veszi, hogy nagy az Isten szabadítása és kegyelme, és ezt megragadja, és aki ezért hálás és hálából akar Isten kedvében járni, az méltóképpen úrvacsorázik. Akkor is, ha aznap reggel is összeveszett otthon? Ha ez fáj neki, és bűnként megvallja, akkor is. Akkor is, ha éppen nem tud valami aktuális új bűnt felsorolni? Akkor is. Nem ő méltó vagy méltatlan, hanem ahogyan úrvacsorázik, az lehet a lényegnek megfelelő vagy nem megfelelő.
Aki bűnös, az is úrvacsorázhat? Azt szeretném mondani: aki azt gondolja magáról, hogy nem bűnös, az ne úrvacsorázzék. Van egy könyv, aminek az a címe: Csak bűnösöknek! Azt írja a szerző: minden megterített úrasztala felett ott ragyog láthatatlan betűkkel ez a két szó: csak bűnösöknek.
Aki tudja, hogy nagy a bűne és nyomorúsága, aki tudja, hogy megragadhatja Isten kegyelmét, aki valóban hálás akar lenni az elvett kegyelemért, az jöjjön, és nyugodtan úrvacsorázzék. Akiből mindez hiányzik, az valóban jobb, ha nem úrvacsorázik.
*
Itt kell még elmondani azt, hogy aki így úrvacsorázik, vagyis méltóképpen, helyesen, a lényegnek megfelelően, az másként veszi magához ezt a falat kenyeret és korty bort, mint amikor a munkahelyén előveszi az uzsonnáját, vagy mint amikor este otthon vacsorához kenyeret szegünk. Nem más ez a kenyér és ez a bor, mint az. Ez ugyanolyan közönséges kenyér és bor, és az is marad mindvégig. De mégis az teszi mássá, hogy arra az áldozatra emlékeztet minket, amit Jézus értünk és helyettünk mutatott be a kereszten, és arra a Jézus Krisztusra hívja fel a figyelmünket, aki megígérte, hogy velünk van minden napon, és arról akar bizonyosakká tenni, hogy amit egyedül Istentől kaphatunk meg, azt megkapjuk, megkaptuk a bocsánatot, az örök életet. Ezért mégis csak másként teszi az ember a szájába. Mi ez a másként? Egyszerű párhuzammal hadd próbáljam szemléltetni:
Tegnapelőtt a legtöbb házra kitettük a zászlót. Mi az a zászló? Egy bot, meg egy darab vászon — mondhatná valaki. És mégis más az, mint egy darab bot, vagy vászon vagy selyem. Az nekünk mérhetetlenül sokat jelent. Valóban az anyaga bot és vászon vagy selyem, de együtt mégiscsak más.
Ugyanez a helyzet az úrvacsora jegyeivel. Az anyaga nem változik. Ugyanolyan kenyér, ugyanolyan bor és mégiscsak másként teszem a számba, mert amire, akire közben gondolok, és amilyen áhítattal, hálával és tisztelettel gondolok rá, az arra indít engem, hogy ezzel a hálával és tisztelettel nyeljem le és igyam meg utána az egy korty bort.
Ezért fontos — és ne haragudjatok, ha ilyen gyakorlati dolgokat is mondok —, hogy valóban ezzel a hálával vegyük magunkhoz a szent jegyeket. Nem jó, ha valaki — most megint elnézést kérek a szóért, de többször tapasztaltam gyülekezetekben — úgy teszi az ajkához az úrvacsorai kelyhet, mint amikor a férfiak egy stampedlit bedobnak. Nem stampedli ez, és ami abban van, noha közönséges bor, mégis a Jézus értünk kifolyt vérére emlékeztet. Noha egész életemben hálás vagyok azért, amit értem tett, ezekben a pillanatokban még hálásabban gondolok rá. Az sem jó, ha valami természetellenes, erőltetett, lassú méltósággal közeledik valaki, és úgy veszi magához. Egyszerűen, természetesen, de ezzel a lelkülettel. Itt a lelkületről beszél, hogy méltóképpen vagy méltatlanul.
Ezért fontos, hogy vizsgálja meg az ember magát. Amikor Pál apostol végigmondja az úrvacsora szereztetését, úgy, ahogy ő is Jézustól hallotta, akkor pont, gondolatjel és még néhány megjegyzést tesz. Azt mondja: ennek érdekében, hogy ez a lelkület megfelelő legyen, és ez a hála és tisztelet valóban megújuljon bennetek, és még sokáig friss maradjon: vizsgálja meg az ember magát.
Mit jelent ez? Ez se azt jelenti, hogy valami önkínzó állhatatossággal addig keresek, kutatok, míg valami bűnre nem bukkanok. Hanem ezt jelenti, amit józanul a Heidelbergi Ká-téban olvastunk. Odaállok Isten elé, és újra vé-giggondolom: tényleg, milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom. Tényleg milyen páratlanul, nagy az Ő kegyelme és irgalma, és milyen nagy dolog, hogy ezt megragadhatom. S ha ez a kettő komoly, akkor magától jön a harmadik, hogy én hálából csakugyan neki akarok élni. Nem esem kétségbe, ha valamikor nem sikerül úgy élni, hanem Őhozzá méltatlanul viselkedem, mert megint arra gondolok: látod, ilyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom, de változatlanul nagy az Ő irgalma és kegyelme, éppen ezért megújulok a hálában. Felállok az elesés után, és újra megyek tovább, nem egyedül, hanem Ővele.
Ezért olyan szép az egyik úrvacsorai énekünk hívogatása:

Hát jöjjetek, bűnös lelkek,
Boldogságot kik vártok,
Jézus Lelke, szent kegyelme
Kiárad ma reátok.

Máskor is kiárad, és úrvacsora nélkül is kiárad. De ilyenkor különösen is.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Cseri Kálmán vagyok, a gyülekezet lelkipásztora. Különös szeretettel üdvözöljük azokat, akik a minden csütörtök esti összejöveteleinken nem szoktak itt lenni, hanem most vannak itt talán először.
Reméljük, hogy megérkezik előadónk is. Most telefonált, hogy már a Márvány utcánál tartanak, de olyan dugó volt, hogy 20 perce várnak ott valahol.
Néhány szót úgy is szerettem volna mondani arról, hogy sajnos időszerű ez a téma, amiről ő ma beszélni fog. Ezt a címet adta előadásának: Az ezoterikus hullám.
Tegnapelőtt temetésről hazafelé jövet bekapcsoltam a rádiót az autóban és kétségbeesett hangon kértek óvónők segítséget a következők miatt. Elmondták — az egyiküknek még a hangja is remegett megindultságtól —, hogy az az óvódás csoport, amelyikben ő dolgozik, leginkább az X-aktákról tárgyal, meg a nulladik típusú találkozásokról tájékoztatják egymást és közben két jelenséggel egyre gyakrabban találkoznak. Az egyik, hogy tele van a kis szívük félelemmel és egyszerűen a legkisebb zörejre, vagy váratlan eseményre rémülten néznek ide-oda. Ez korábban nem volt. Másrészt a délutáni alvás idején egyre kevesebben tudnak elaludni. Nyugtalanul forgolódnak, és ha elalszanak is, kiabálnak. Neki és vannak gyerekei, és nem egészen érti, hogy ilyen késői adásokat hogy engedhetnek a szülők megnézni gyerekeknek, és hogy nem veszik észre milyen következményei vannak annak, hogy mit látnak, hallanak és egymás fejét is mivel tömik.
Egy pszichológust interjúvoltak meg és valósággal könyörögtek neki: adjon valami tanácsot, hogyan lehetne a szülők felelősségét felébreszteni, mert ő legalább úgy szereti a reá bízott gyerekeket, mint a saját csimotáit és félti őket. Ez nem normális dolog, amilyen irányban elindult az ő személyiségüknek a deformálódása.
Nos, eszembe jutott a mai esti témánk, és az, hogy ennyire égető ez. Ezt nem gondoltam volna, hogy az óvódásokat is ennyire fenyegeti, és hogy valóban vannak szülők, akik a késő éjszakai órában ilyesmit engednek nézni nekik, és nem tűnik meg, hogy milyen lélekmérgezés ez.
Az tapasztalom naponta, mert Isten kegyelméből sok fiatal között foroghatunk itt, hogy a fiatalok között milyen kárt csinál, de felnőttek között is az a soksok okkult eredetű gyakorlat, amit vannak, akik gyanútlanul, vannak attól sikert várva gyakorolnak, és ráadásul igen sokan még nagy összegeket is fizetnek azért, hogy mérgezzék őket lelkileg, szellemileg.
Valóban tele vannak az újságok vele, folyik a rádióból, a televízióból, sőt ezek a nagy bevásárló központok is most már ilyen irányban is szakosodnak, és megtudhatja bárki a boszorkányoktól és számítógépektől a jövőjét és minden egyébre lehetőségre van ott. Ezek nem múlnak el következmények nélkül. Hogy mik a következményei? Azt elsősorban az idegorvosok és a lelkigondozók tudják.
Ezért örülök annak, hogy a ma esti előadónk lelkigondozó. Végzettségét tekintve pszichológus, de, amikor hitetlenből hívővé lett néhány alapos bibliaiskolát is elvégzett, s mint pszichológus szakember szól hozzá ezekhez a kérdésekhez, de minden kérdést a Szentírás világosságába igyekszik állítani és a válaszokat Isten igéjéből igyekszik megkapni.
Ezért szeretnék én is felolvasni egy szakaszt most Isten igéjéből, aztán röviden imádkozunk és eléneklünk egy dicséretet, ami Jézus Krisztus győzelméről és erejéről, hatalmáról szól, mert neki van hatalma ezek fölött a sötét szellemi erők felett is, és Ő tud szabadulást adni ezeknek a rabságából.
Az igerész a Márk evangéliuma 5. részében található. Jézus egyik különös tettét írja ez le.
„Azután elmentek a tenger túlsó partjára, a gadaraiak földjére. Amikor kiszállt a hajóból, egyszer csak szembejött vele a sírboltok közül egy tisztátalan lélektől megszállott ember, akinek a sírboltokban volt a lakása, és akit már lánccal sem tudott megkötözni senki. Mert már sokszor meg volt kötözve bilincsekkel és láncokkal, de szétszaggatta a láncokat, a bilincseket pedig összetörte úgyhogy senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírokban és a hegyek között tartózkodott, kiáltozott és kővel vagdosta magát. Amikor távolról meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és hangosan felkiáltott: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne gyötörj engem!” Jézus ugyanis ezt mondta neki: „Menj ki, tisztátalan lélek ebből az emberből!” És megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Az így felelt: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.”
Amikor az emberek Jézus közelébe értek és látták, hogy a megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszénél van, félelem fogta el őket. Akik látták, elmondták nekik: hogyan történt a dolog a megszállottal. Akkor kérni kezdték Jézust, hogy távozzék el a határukból. Amikor azután beszállt a hajóba, kérlelte őt az előbb még megszállott ember, hogy mellette maradhasson. Ő azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: „Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled és hogyan könyörült meg rajtad.” Az pedig elment, és hirdetni kezdte a Tízvárosban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus, amin azután mindenki csodálkozott.”
Énekeljük a 356. énekünket. Ez eredetileg húsvéti ének, de nemcsak húsvétkor énekelhető, mert amiről szól, az mindennap igaz.
Felvirradt áldott szép napunk,
Ma teljes szívvel vígadunk.
Ma győz a Krisztus, és ha int,
Rab lesz sok ellensége mind.
Halleluja!
…..
Amíg az előadónk megérkezik hadd tereljem vissza a testvérek figyelmét a felolvasott igei szakaszra.
Feltűnő az, hogy ez az ember ön- és közveszélyes volt. Másokat is bántott. Azt olvastuk nem mertek már arra járni, és önmagát is kínozta. Ez mindig mutatja, hogy azok az erők, amik ilyenre kényszerítenek valakit, azok ördögi eredetűek. Jézus az ördögről mondta, hogy emberölő volt kezdettől fogva. Minden életellenes, az életet megnyomorító erő és akció mögött, végső soron ez a sötét személyes hatalom van.
Érdemes felfigyelni arra, hogy Jézus még meg se szólal, csak meglátja ez az ember, és az őt fogva tartó démon Jézust nevén szólítja, és elkezd jajveszékelni. Jaj, jaj, ne bánts engem! Semmit nem csinált. Azonnal nyilvánvaló, hogy a tűz és a víz nem fér össze, és abban a pillanatban nyilvánvaló lesz mindig ki az erősebb. Tudja, hogy csak ő maradhat alul. Meg sem próbálja a mérkőzést, nem tesz ajánlatot. Könyörög. Jézus feltétlenül hatalmasabb.
Nagyon fontos azt is megfigyelni: Jézus egyetlen szavával szabadítja meg ezt az embert. Nincs semmi hókuszpókusz. Az Ő beszédével, az Ő igéjével. A Biblia ezt hangsúlyosan tanítja: Jézus beszéde hatalom. Amit Ő akar, azt kimondja, és amikor kimondta, az megtörténik.
Hányszor volt olyan, hogy azt mondja a bénakezűnek: emeld fel a kezedet. Aki nem ismeri Jézus isteni erejét, még arra gondolhat: csúfolódik. Ilyet ne mondjon már, és ne éppen egy ilyen sérültnek mondja ezt! Ez nem gúnyolódás, ez teremtő hatalom és felemeli a kezét, ami addig erőtelen volt. Itt is azt mondja, hogy engedjétek szabadon ezt az embert, és az ember szabad lesz. Után csodálkoznak, akik ismerték. Ni csak. Alig lehet ráismerni. Ott ül felöltözve és eszénél. Látták őt a nyomorult állapotában is, és most alig lehet ráismerni.
Jó néhányszor láthattam megszabadult embereket, akiket ismertem előtte is és láttam szabadulásuk után is. Rá lehet ismerni, de valóban megváltozik az arckifejezésük is, a tekintetük is egészen más lesz a Jézustól megszabadított ember.
Aztán annyira jellemző, hogy a körül állók, a bámészkodók azt mondják: menj el innen! Idegesíti őket Jézus jelenléte. Ki lehet ez, hogy ilyeneket csinál? Itt valami nem normális történt. Ilyenre ember nem képes. Hányszor hallhatták, hogy Ő nemcsak ember, Ő az Isten Fia és Isten hatalmával jött közénk, hogy szabadítson és segítsen. De idegesíti Jézus közelsége. Menj el innen!
Ki az, aki ragaszkodik hozzá, és egy tapodtat sem akar tágítani mellőle? Az, akit megszabadított, aki már megismerte, hogy ki Ő. Aki kapott abból, aki Jézus, és amit Ő hozott, az a világért sem akar nélküle maradni. Kérlelni kezdi, hogy vele maradhasson. S milyen különös, Jézus ahelyett, hogy a keblére ölelné, végre egy ragaszkodó, azt mondja: Menj csak szépen haza, mondd el, hogy mit cselekedett veled az Isten. Ne szégyelld azt, hogy Isten veled valami nagyot cselekedett. Hadd hallják mások is. És akik hasonló módon megkötözöttek, vagy más nyomorítja meg az életüket, jöjjenek bizalommal ahhoz a Jézushoz, aki által hatalmasan cselekszik az Isten.
Az egyik elküldi Jézust magától, mert nem tud mit kezdeni vele. Az, aki már egy picit is ismeri és kapott tőle, az meg ragaszkodik hozzá. Akkor meg Jézus küldi el, de nem egyedül megy haza ez a megszabadított, meggyógyított ember. Viszi a szívében Jézust, viszi azt, amit tőle kapott, és az ilyen emberek tudnak igazán hitelesen beszélni másoknak, hogy én tudom milyen az, megkötözöttnek lenni, én tudom milyen az, megszabadítottnak lenni, és téged is meg tud szabadítani.
Tulajdonképpen nagy evangélium van ebben a történetben és olyan jó tudnunk azt, hogy ez a Jézus ma is él, úgy ahogy énekeltük. Neki ma is minden lehetséges, még az is, hogy minket bármilyen kötelékünkből megszabadítson.
Énekeljünk egy másik éneket, amelyik szintén erről szól. A 295. éneket.
Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem ó vedd el!
Add, hogy néked megháláljam.
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.
Ezeket a mi ellenségeinket egyedül Jézus tudta legyőzni.
És ha már ilyen sok időt kaptunk most itt, akkor hadd olvassak fel egy másik bibliai történetet is, amelyik már a mi szituációnk. Az előbbire könnyű azt mondani, hogy persze, az Úr Jézus isteni hatalmával azt mondja a megkötöző erőnek: menj el! — és az elmegy. Ő aztán felment a mennybe és mi itt maradtunk, és az ördögnek ma is vannak áldozatai, azokkal mi lesz? Mi nem tudunk segíteni rajtuk!
Ez a jelenet arról szól, amikor Jézus mennybemenetele után Pál apostol és a barátja, Silás, először jöttek át Európa földjére, és először hangzott itt Jézusról szóló örömhír. Ott találkoztak egy olyan jelenséggel, amivel ma is találkozhatunk — majdnem azt mondom úton-útfélen — gyakran. Filippiben történt ez.
„Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálólány jött velünk szemben, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdáinak. Követte Pált és minket, és így kezdett kiáltozni: „Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” Ezt több napon át is művelte. Pált azonban bosszantotta ez. Ezért megfordult, és ezt mondta a léleknek: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!” És az még abban az órában kiment belőle. Amikor látták a leány urai, hogy odalett az, amiből hasznot reméltek, megragadva Pált és Silást, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: "„Ezek az emberek felforgatták városunkat. Olyan szokásokat hirdetnek, amiket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta.” (ApCsel 16,16-24)
Itt már Jézus nincs a földön, akkor ki lesz, aki hatalmasabb, mint az a lélek, amelyik ezt a szerencsétlen kislányt ilyen rendkívüli képességre képesítette, és ugyanakkor rabságba ejtette és megkötözte? Kiderül, hogy akik Jézusban igazán hisznek, akikben Ő valóban él, azoknak adhat olyan erőt, hogy az Ő erejével másokat megtudnak szabadítani. Ez sohasem úgy történik, hogy Pál gondol egyet, és azt mondja: gyerünk neki, ezt a lányt megszabadítjuk. Van ilyen történet is az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, aztán megnézhették magukat utána azok a legények, akik így „legénykedtek”, hogy ők az ördöggel is szembeszállnak.
Ha Isten Lelke indítja azokat, akik mindig engedelmesek Istennek és az Ő uralma alatt élnek, akkor az Ő indításának engedve ezeken az embereken keresztül az élő Jézus Krisztus ma is meg tud szabadítani sokakat.
Érdekes, hogy ezek az okkult gyakorlatok majdnem mindig összefüggnek a pénzzel. Itt is az ő gazdáinak nagy hasznot hajtott. Aztán ezen is háborodnak fel, hogy ettől a haszontól elesnek, és akkor mindenféle rágalmat mondanak Pál apostoléra, hogy felforgatják a mi városunkat. Mivel? Azzal, hogy egy szerencsétlent meszabadítottak Jézus erejével? De bármit lehet mondani, a hatóság meg beveszi, és örülnek, hogy valakit üthetnek. Így kerültek ők Filippiben börtönbe.
Csak jellemzőként mondom el: Pál római polgár volt, s nem lett volna szabad jogerős bírói ítélet nélkül megbotozni. De ő elszenvedte még ezt is. Amikor azonban megtudják, hogy római polgár, akkor ők ijedtek meg, mert abban az időben a törvény a hatóság embereivel szemben is érvényesíttetett, nem úgy, mint későbbi időkben, és komoly büntetéstől tarthattak, hogy ítélet nélkül megverették ezeket a római polgárokat. Ezért szép csendben el akarják küldeni őket.
Érdekes, hogy Pál, aki itt hajlandó volt elszenvedni a botütéseket is, ott megmakacsolja magát, és azt mondja: azt nem, hogyhogy így stikában kizavartok minket a városból. Gyertek ide ti magatok, és tessék a város nyilvánossága előtt megkövetni minket. Miért? Nem azért, mert Pál büszke volt, hanem mert néhány hívő keresztyén ott maradt a városban és nem mindegy azokat miféle embereknek tekintették a továbbiakban. Hogy ezek valami megbotozott szélhámosoknak a követői-e, vagy pedig az élő Jézus Krisztus tanítványai, megbízható, becsületes emberek, akiket tisztelni is kell. Az épülő gyülekezetre való tekintettel Pál nyilvános rehabilitálást követelt. És aztán jöttek is a bírák, és sűrű bocsánatkérések közepette engedték el Pálékat.
Ez csak az epilógusa ennek a történetnek, a történet veleje az, hogy Jézus Krisztus ugyanolyan hatalmasan munkálkodik a benne hívők által is, mint amikor emberi testben itt járt a földön.
Jó azt látni, amikor valaki, aki Őhozzá fordul segítségért, és nem mesél, nem magyarázkodik, nem mellé beszél, hanem néven nevezi azokat a bűnöket, amiket elkövetett — akár ilyen okkult bűnöket is —, és tőle kéri a feloldozást és szabadulást, az megkapja. Nemcsak új életet kap, és az általános erkölcsi bűneire bocsánatot, hanem ezektől a megkötöző erőktől is kap szabadulást.
Egészen másként tudnánk imádkozni olyanokért, akikkel szemben átéljük a magunk tehetetlenségét, ha komolyan vennénk azt, hogy Jézus ilyen hatalmas, és nem engednénk, hogy minket is rabságában tartson sok ilyen szokás — szokásnak nevezik ezt emberek —, ha jobban bíznánk ebben a Jézusban.
Van az énekeskönyvünkben egy induló, amelyik azoknak az indulója, akik tudják, hogy ki ez az ellenség, és akik ismerik azt is, aki őt legyőzte. Énekeljük a 471. éneket. Található benne egy szó, ami furcsán érthető így, hogy a szótagszám miatt egy magánhangzót egyszerűen csak kihagytak. A második versben a sátán seregéről van szó. A hadseregéről. A 471. éneket énekeljük végig.
Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt,
Rajta, bátran! megsegít és győzedelmet ad.
Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér,
Zengje ajkunk: hozzád esdünk, győzedelemér’!
Csendesen szeretném megmondani a testvéreknek, hogy egyáltalán nem ritkaság az, hogy ha ezekről a témákról van szó, akkor ilyesmi jön közbe, mint most. A sátán valóságos hatalom. Azzal kezdődik az ő hazugsága, hogy letagadja magát. Ma az egész áltudományos világ ennek a csapdájába sétált bele, és a magát műveltnek tekintő közvélemény is elhiszi ezt a hazugságot. Aki ezt elhiszi, azzal azt csinál az ördög, amit akar. Mert, ha ő nincs, akkor nem kell komolyan venni, akkor nem kell feltételezni, hogy bizonyos tragédiák mögött ő áll, mint azoknak az oka, akkor nem kell szabadulni sem tőle, hiszen ő nincs, ezek véletlenek.
Az egész hetes szolgálataim során gyakran tapasztaltam azt különböző helyeken, amikor ehhez a kérdéshez érkezünk, akkor lesz rövidzárlat, akkor csap bele valami a trafóba és kimegy a környéken az áram, akkor van ez, az, amaz. Ebből nem az következik, hogy kezdjünk fél az ördögtől, hanem az következik, hogy vegyük még komolyabban azt, amit most énekeltünk: Jézus hatalmasabb. Jézus győzött, de itt minket egy valóságos hatalom igyekszik tönkretenni. Amíg ezt nem veszi komolyan valaki, addig nincs a számára szabadulás sem. Addig megmagyarázza, miért jó az neki, hogy agykontroll tanfolyamra jár, miért jó az neki, hogy elhiszi: a sorsunk meg van írva a csillagokban. Valamelyik héten egy tizennégyéves fiú magyarázta ezt nekem. Nem tetszik tudni? Ezt mindenki tudja, meg van írva a csillagokban és meg is lehet tudni … és elkezdte mondani milyen módjai vannak annak, hogy az asztrológia útján az ember ilyen ismeretekhez jusson.
Szeretném kérni, hogy ne féljünk ettől a sötét ellenségtől, viszont vegyük komolyan Jézus hatalmát és azt, hogy csak neki van hatalma fölötte.
Mivel itt írásvetítő is lesz, és azt mondta Antholzer testvérünk, hogy bizonyos ábrákat elő akar készíteni, azt javasolom, inkább énekeljünk, mint az ő papírjainak a zörgését hallgatjuk. Ez nyilván azt jelenti, hogy 40 perccel most tovább fog tartani minden. Ahogy ismerem őt, fegyelmezett és rugalmas ember, biztos, hogy rövidebbre fogja az előadását. Akinek el kell mennie, az csendben távozzék, érezze szabadnak magát. Aki viszont itt tud maradni, kérem, várjuk meg a végét az előadásnak.
Énekeljük a 164. éneket, amely arról szól, hogy az értelmünket is megsötétítette az ördög, de Jézus Krisztus világosságot tud adni, hogy ezekben a kérdésekben is tájékozódjunk.
Kegyes Jézus, itt vagyunk
Te szent igéd halására,
Gyúljon fel kívánságunk
Idvesség tanulására.
Hogy a földtől elszakadjunk,
Csak te hozzád ragaszkodjunk.

A csütörtök esti istentiszteleteken új sorozatot kezdtünk, aminek az az összefoglaló címe: Ki a mi Istenünk? Fontos, hogy egyre pontosabban és alaposabban megismerjük, voltaképpen ki az, akiben hiszünk, vagy aki után vágyakozunk? Mit mond el Isten magáról, és miről beszélnek az Ő beszédes tettei?
Folytassuk ma este is ezt a sorozatot és a felolvasott történetből Istennek három olyan jellemvonását emeljük ki, amik az Ő hozzánk való viszonyulásának a lé-nyegére mutatnak. Három szóhoz szeretném ezt kötni: Isten hall, küld és elkísér.
Mi ennek a felolvasott igének a történeti háttere? Az, hogy Izráel népe már 400 év óta sínylődik Egyiptomban, és sorsa egyre elviselhetetlenebb. Rabszolgasorba süllyedtek, és egyfajta népirtást is el kell szenvedniük, hiszen minden újszülött fiú csecsemőt születése után azonnal megölnek. A nép kiált Istenhez, de 400 év alatt gondozatlanul annyira megkopott az Isten-ismerete, és annyira meggyengült az Istenbe vetett bizalma, hogy maga sem reméli, valamiféle válasz érkezik a kiáltására.
Mózes a távoli Midián földjén van, ahová menekült. Azért kellett elfutnia Egyiptomból, mert felindultságában agyonütött egy egyiptomit. Legelteti apósának a nyájait, és úgy tűnik, élete végéig azt fogja csinálni. A nép Egyiptomban semmi reményt nem táplál arra nézve, hogy megváltozzék a sorsa. Mózes Midián földjén egyáltalán semmi újat nem remél a jövőtől.
Akkor egy szép napon váratlanul Isten megszólítja őt. Hallott ő több mindent erről az Istenről, de voltaképpen nem ismerte az élő Istent. Annál meglepőbb a számára, hogy a nevén szólítja ott a pusztában, s ezzel a feladattal bízza meg: hozza ki az Ő népét Egyiptomból.
Nézzük ezt a három jellemvonását a mi Istenünknek, amiről beszél ez a történet.
1. Az elsőt ebbe az egyetlen szócskába próbálom tömöríteni: Isten hall. Ezt mondja Mózesnek az égő csipkebokornál: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és visszavigyem őket arra a földre, amelyik jó és tágas föld, tejjel és mézzel folyó föld. Mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom, mennyire sanyargatják őket az Egyiptomiak.”
Ilyen a mi Istenünk! Olyan, aki lát, hall, reagál, érez, együtt érez az Ő népével. Kimondhatatlanul sokat jelent ez a megállapítás: ismerem fájdalmukat. Olyan, aki nem közömbösen nézi az Ő népének a sorsát, sőt már kész terve van a nép megszabadítására. Ennek a tervnek a megvalósítását időzítette is, és ennek a végrehajtásában Őt senki meg nem tudja akadályozni.
Az az Isten tehát, aki a Bibliában nekünk magát kijelenti, aki az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene és a Jézus Krisztus Atyja, az az Isten élő személy, aki kimondhatatlanul szereti az Ő népét ilyen elesett, nyomorult állapotában is. Ha kell, egyoldalúan is szereti őket, aki nem feledkezik el ígéreteiről, s „bár késik a segítség és nem találsz vigaszt” — ahogy az egyik szép énekünk mondja, — „eloszlik gond és kétség előbb, mint véled azt.” Mert Ő már készíti a szabadítást. Ilyen Istenben hisz az, aki hisz Jézusnak, hisz a Szentírásnak és elkezdi imádni ezt az Istent.
A filozófusok istene nem ilyen. A filozófusok istenfogalommal dolgoznak, és az istenproblémát akarják megoldani. Márpedig egy fogalom és egy probléma nem tud érezni, nem tud együtt érezni velünk. Nem hall, nem lát, nem tud szabadítást munkálni. A pogányok kifaragott bálványszobrai sem képesek erre. De még a mohamedánok Allahját sem jellemzi ez az emberrel együtt érző szeretet. A buddhisták személytelen karmá-ja sem képes erre. A hinduizmus 330 millió istenségét sem ez jellemzi, ami az élő Istent, a Jézus Krisztus Atyját.
Ha azonban Isten lát, hallja a kiáltást, elkészíti a szabadítás tervét, együtt érez az Ő népével, és nemcsak együtt érez, hanem ki is fogja szabadítani, akkor miért nem reagált hamarabb erre a kiáltásra, amit hallott? Egy idő óta már hangzik ez a szörnyű segélykiáltás, és Isten hallgat. Isten nem ad életjelet magáról ennek a népnek. Mi ennek az oka?
Sok kételynek, kétségnek a forrása ez a kérdés, és az, ha valaki nem fogadja el rá a választ. Isten bölcsen időzíti az Ő cselekedeteit. Egyedül Ő tudja, hogy pontosan mikor minek van az ideje, és mikor mi használ nekünk. Néha benne hagyja — még az Ő népét is — olyan kohókban, amikre szüksége van ahhoz, hogy kitisztuljon belőle a salak, és egyre tisztább istenismeretre és hitre jusson el. Amikor a nép már igazán szívből kiált és csak tőle vár segítséget, és megalázza magát előtte, akkor Isten hatalmasan cselekszik.
Mivel a Biblia őszinte könyv és a valóságot írja le, ezért olvasunk benne ilyet is: a nép kiált és ilyeneket mond Istennek: elrejtetett az én sorsom az Úr elől és ügyemmel nem gondol Istenem.” Ezt Isten idézi a népnek, amikor megszólal és beszél vele, és azt kérdezi: miért mondod ezt, Jákób? Miért beszélsz így Izráel, hogy rejtve van sorsom az Úr előtt, és ügyemmel nem gondol Istenem? Hát nem tudod-e, hogy Isten nem feledkezik el senkiről és semmiről, hogy Ő pontosan tudja, mikor minek van az ideje, és nála mindig kész a szabadítás. Lehet, hogy számításainkhoz képest későn jön, de soha sem elkésve.
Ezért fontos ige az, amit a Jeremiás siralmairól szóló kis könyvecskében így olvasunk: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Aki tudja, hogy Isten hall és nem süket, mint a bálványok, aki tudja, hogy Isten érez, és együtt érez az Ő népével, és hiszi azt, hogy nem hiába kiáltunk hozzá, az tud várni a szabadításig. Annak sem könnyű mindig, az is szeretné gyakran, ha előbb következne be a szabadítás, de utólag még ezt is el tudja mondani: Valóban jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.
Egészen másként gondolnánk Istenre, egészen másként bíznánk benne, másként imádkoznánk, vagy egyáltalán elkezdenénk komolyan imádkozni, ha tudnánk, hogy Ő ilyen, aki hallja a hozzá intézett kiáltást. Lehet, hogy nem azonnal mozdul, de egészen bizonyos, hogy nem késik el.
Van a Dániel könyvében egy elgondolkoztató részlet, ami arról szól, hogy Dánielt szorongatja népének elesett állapota, és hosszú idő óta könyörög már Istenhez azért, hogy emelje ki ezt a népet a fizikai és lelki rabságból egyaránt. Egy alkalommal, amikor nem is várná, Isten ezt mondja neki: „Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, amikor rászántad magad a dolgok megértésére, megalázkodva Istened előtt, meghallotta szavadat Isten, és én a te szavaid miatt jöttem.” (Dán 10,12) Ez egy angyalfejedelem, aki előkészíti Izráel népének a kiszabadítását egy másik fogságból. S azt mondja: az első naptól fogva Isten meghallgatta a te imádságodat, de az jó, hogy te utána is buzgón kiáltottál hozzá; de már amikor megaláztad magad, és komolyan elkezdtél imádkozni, eldőlt, hogy Isten szabadítást ad, csak még el kellett jönnie a legalkalmasabb időnek.
De jó, hogy Dániel nem hagyta abba, de jó, hogy elkezdi ezt a komoly kiáltást, de jó, hogy igazán hitt Istenben és tudta, hogy Isten élő személy, aki hall, lát; aki ismeri a fájdalmunkat, aki nem nézi közömbösen sorsunkat, sőt alakítja sorsunkat, ezért tud, és akar szabadítást adni minden nyomorúságból. Isten tehát hall.
2. A másik, ami kiderül ebből az igé-ből: Isten küld. Tudniillik neki a szabadító munkájában szüksége van emberi eszközökre. Azok nélkül is végre tudná hajtani a szabadítást, mint ahogy gyakran így cselekedett, de tetszik neki, hogy sokszor egyszerű, magunkfajta embereket válasszon ki, és azok legyenek az Ő eszközei. Ezért ebben a váratlan helyzetben azt mondja Mózesnek: „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!”
Istennek nemcsak az Ő népe számára van készen szabadító terve, hanem egyetlen személy számára is készen van a küldetés. Miközben Mózes terelgette nyá-ját, aközben a magas isteni terv már elkészült. Ez az ember azt hiszi, hogy itt vé-nül meg a juhok között, egyszer majd felbukik, aztán csendesen eltemetik. Másként indult ugyan az élete, de így alakult, ezt kell elfogadni. Közben a gyerekei, unokái felnőnek, népével meg ki tudja, mi lesz. Isten kegyelmes, bízunk benne.
Istennek azonban egészen más terve volt ezzel az egyszerű, pásztorrá vált emberrel. Miért éppen Mózest választotta ki erre a feladatra? Azért, mert neki talán még lehettek összeköttetései a fáraó udvarában? Egyáltalán nem. Azóta 40 év eltelt. Nem volt neki semmi összeköttetése, és ha valahova nem akarta többé betenni a lábát, az éppen a fáraó udvara volt. Ott őt távollétében halálra ítélték, onnan menekült, hogy mentse az életét. A tájára sem akart menni soha többé. Itt meg jött-ment volt. Idegen, menekült, nulla. És tetszett az Istennek egy ilyen kis senkit kiválasztani.
Akinek ott, ahol felnőtt, nincs helye, ide, ahova jött, sose tud igazán begyökerezni, de Isten valami szépet és nagyot tervezett vele. Mózes magától soha nem tudott volna segíteni a népén. Így azonban, hogy Isten öröktől fogva kiválasztotta, az időben egyszer elhívta, világosan elé adta küldetését. Ő ezt tudomásul vette, és beleigazodott Isten tervébe. Isten használható eszköze lett.
Először az elfelejtettből megszólított lett, mert Isten megszólította őt, aztán csak meg akarta nézni, hogyan történik az, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el, és a nézőből mozgósított emberré vált, mert küldetést kapott, és így lett Isten kezében használható eszközzé.
Istennek mindannyiunkkal van terve. Ő személy szerint ismer és számon tart minket. Nemcsak egyszer van a Bibliában: „neveden hívtalak téged, enyém vagy.” Még ha sokszor csak egy számmá válunk is, például egy kórházi kórteremben: ő a ketteske, ott jobbra, vagy amikor már egy szám sem vagyunk, Isten akkor is név szerint számon tart bennünket. Mindannyiunk életére szép terve van. Ezt a tervet nem kötelező komolyan vennünk. Mehet az ember Isten nélkül, fittyet hányva az Ő kegyelmes tervére, a maga feje után is. Egészen bizonyos, hogy meg fogja bánni, illetve soha nem fogja igazán a helyén érezni magát.
Minden ember akkor zökken a helyére, amikor Isten tervét megérti, az előtt meghajol, és engedi, hogy az megvalósuljon az életében. Ehhez azonban előbb kapcsolatba kell kerülni az élő Istennel. Valahogy így, mint Mózesnek. Neki sejtelme sem volt arról, hogy mi lehet Isten terve vele, nem is ismerte igazán Istent. Először az Ő igéjét kellett hallania, először tudomásul kellett vennie, hogy mindent tud róla Isten, hiszen a nevén szólítja, tetten éri, tudja, most hol tartózkodik. Először félre kellett tennie a maga fenntartásait, kételyeit, okoskodását, félelmét, és igent kellett mondania erre a képtelen tervre, hogy ő, éppen ő, menjen el a fáraóhoz és hozza ki a népet onnan a rabságból. Minden mozzanata elképzelhetetlen ennek az isteni parancsnak.
Mivel azonban előlegezte a bizalmat Istennek, és mivel Isten úgy szólít meg mindenkit, hogy közben munkálja benne a hitet is, hogy legyen bátorsága engedni Istennek, ezért megtette ezt a lépést, és kimondhatatlan áldássá vált Isten kezében.
Nem leszünk mi mindnyájan Mózesek, de a magunk helyén Isten áldássá akar tenni. Ehhez azonban beszédes kapcsolatba kell Ővele kerülni. Ehhez egyszer el kellene csodálkoznunk: kicsoda is Ő? Ehhez komolyan kellene venni, hogy valóban Ő szól hozzánk az Ő igéjéből, például most is, és az első néhány lépést, ha bátortalanul is, de meg kell tenni a hit útján. Aztán egyre bátrabban lépeget az ember, mert Isten meggyőzi őt arról, hogy ez az egyetlen helyes út, amin járnia kell.
És akkor lesz valaki igazán harmó-nikus személyiség, akkor fogja felülmúlni önmagát, és tud többet adni a környezetének, mint ami benne van, ha engedi, hogy Isten így a kezébe vegye. Sokkal több ajándékot tudnánk közvetíteni a gyermekeinknek, a reánk bízottaknak, egészen másként tudnánk viszonyulni a nehéz embereinkhez, akikkel legszívesebben sose találkoznánk, mint Mózes a fáraóval is tette, ha kapcsolatunk lenne az élő Istennel, ha engednénk neki, aki megszólít ott a magunk pusztájában, és igent mondanánk arra a tervre, amit Ő a számunkra készített.
Lehet, hogy annak vannak olyan mozzanatai, amik egyáltalán nem rokonszenvesek. Magunktól soha nem tettünk volna olyat, de Isten legyőzi a félelmeket és végigkíséri az embert ezen az úton. Így lesz Mózes Istennek szolgája, eszköze, sőt a Szentírás róla kockáztatja meg ezt a megállapítást: Isten barátja, akivel úgy szólott az Isten, mint ember a barátjával.
Minket is erre hív Ő. Boldog ember az, aki akár már ma este kérdezi: Uram, mi a terved velem?
3. És ami még megszólal ebben az igében: akit Isten küld valahova, azt el is kíséri. Mózes fél. Isten megérti, hogy oka van a félelemre, nem veszélytelen vállalkozás ez. Csak azt nem szabad soha elfelejtenie Mózesnek, hogy ez nem az ő vállalkozása, ide Isten küldte őt, és az ő hatalmas küldője mindig ott lesz mögötte, mellette, előtte, körülötte, felette, amíg azon az úton jár, amelyikre Ő küldte. Ha Mózes meri azt tenni, amit Isten mond neki, akkor ő állandóan Isten jelenlétében fog élni. És ez jelent védelmet, bölcsességet a helyes döntésekhez, biztonságot, békességet.
Ezért ígéri neki Isten, amikor Mózes felteszi a kérdést: ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból: „De Isten ezt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”
S akkor Mózes még aggályoskodik. Rendben van, hogy most te küldesz engem, de ha megkérdezik ők ott odaát, hogy ki küldött engem, mit mondjak, mi a neved? „Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.”
Egy alkalommal már részletesen szóltunk arról, hogy sokféleképpen lehet fordítani ezt a három szót: vagyok, aki vagyok, de a nyelv szellemének legmegfelelőbb fordítása ez: ott leszek, ahol ott leszek. Isten itt nem a létét bizonygatja Mózesnek, hanem az Ő jelenlétét ígéri. Ott leszek mindenütt, ahova téged küldelek. Ezt meg fogod látni akkor, hogy amikor jöttök kifelé a néppel, ennél a hegynél fogtok engem tisztelni. Ez egyelőre megint minden részletében elképzelhetetlen volt. Egyáltalán, hogy kijön onnan a nép, hogy Mózes kivezeti, hogy éppen erre fognak jönni, hogy itt éppen az jut eszükbe, hogy tiszteljék Istent. De Mó-zes gyenge hitét ilyen ígéretekkel is erősíteni akarja — majd meg fogod akkor látni. Kézzelfogható biztos dolgokról beszél a távoli vagy a közeli jövőt illetően is. Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő hatalmas jelenlétét ígéri Mózesnek.
Ha végiggondoljuk az emberiség történetét, akkor azt kell mondanunk, hogy mindnyájan ugyanolyan helyzetbe kerültünk, amilyenben Izráel népe volt akkor ott, az Egyiptomi fogságban. Az Isten ellen fellázadt ember a saját lázadásának a rabjává vált, és nem tud kitörni a mai napig sem ebből. Nem tud magán segíteni, tehetetlenül vergődik. Egyik nyomorúságot a másik után zúdítjuk a saját nyakunkba, és nincs igazi megoldásunk a nyomorúságainkra.
Nem tudunk véget vetni a háborúknak. Elég csak ide, a közvetlen közelbe néznünk, néhány száz kilométerre tőlünk délre, mi folyik. Nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miközben másutt pocsékolnak, tékozolnak, dorbézolnak. Nem tudjuk megszüntetni a betegségek áradatát, sőt újabb és újabb nyomorúságok törnek ránk, és ott állunk tehetetlenül, és viszi el a betegség az embereket. A nagy okos emberiségnek se a pénze, se a gyógyszere, se a tudása, se a büszkesége, sem a nagy tapasztalata nem elég ahhoz, hogy megmentsen emberéleteket.
Ezt a tehetetlenségünket, ha átéljük, és ebből a tehetetlenségből elkezdünk ki-áltani Istenhez, akkor kezdődnek ezek a csodák, amikről ez az igeszakasz szól. Elkezdhet kiáltani az is, aki még vajmi kevéssé ismeri Istent. Rendkívül halvány és zavaros istenismeretük volt Izráel fiainak akkor ott Egyiptomban. Nem volt vallásos nevelés, meg papság, meg Biblia, — semmi. Volt régen, régen valami kijelentés az atyáknak, annak az emlékei éltek még, de mégis ehhez az Istenhez kezdtek kiáltani. És Isten hallgatta és meghallotta azt. Ismerte a fájdalmukat, készí-tette a szabadítást, és végrehajtotta azt.
Ezzel kezdődik életünk minden nyomorúságából a szabadulás, hogy kiáltunk Istenhez, és egyre bátrabban és egyre több hittel kiáltunk hozzá. S akkor Ő előbb-utóbb megszólít, és személyes kapcsolatot keres velünk. A nevünkön szólít.
Milyen sokat jelentett az Mária Magdalénának húsvét hajnalán, mikor Jézus a nevén szólította! Egészen addig mindenféle ostoba elképzelései voltak. Azt mondja Jézusnak: biztos te vagy a kertész. Ha te vitted el az én Uram holttestét, áruld el, hogy hova tetted? — Ilyen nagy butaságokat tudunk mondani addig, amíg a nevünkön nem szólít, és meg nem nyílik a szemünk. Dehogy kertész, dehogy holttest. Föltámadott és él, Ő maga az.
Erre a felismerésre akar elsegíteni mindnyájunkat a mi Urunk, és arra, hogy megértsük azt a személyünkre szó-ló bölcs és szeretettől áthatott isteni tervet, hogy mit akar Ő velünk. Lehet, hogy egész más irányba indult el az életünk, de aki megérti, hova akar Isten engem tenni, mire akar használni, és megerősödik benne a bizalom, hogy ha Ő használ, akkor lesz értelmes életem, s kész lemondani minden egyébről, engedi kibontakozni életében Isten tervét, az az ember bontakozik ki maga is egyre jobban, és lesz azzá, akinek Isten teremtette és elgondolta. Az ilyen embereken keresztül tud Isten soksok áldást adni másoknak. Ebben a küldetésben lépten-nyomon, napról-napra tapasztaljuk, hogy valóban nem hagy egyedül.
Ő ott lesz, ahol ott lesz. A mi fülünknek talán furcsán hangzik ez a mondat, de ebben valami egyértelmű ígéret van. Isten az ő állandó jelenlétéről biztosítja azt, aki kész neki engedelmeskedni. Ilyen a mi Istenünk, aki hall, és kiáltsunk csak hozzá ezzel a bizonyossággal. Aki küld, és merjünk elindulni abba az irányba, ahova Ő hív. És aki elkísér mindvégig.
*
Isten az Ő népének ebben az esetben Mózest küldte szabadítóul. Nekünk Mózesnél sokkal nagyobbat. A Zsidókhoz írt levél össze is hasonlítja kettőjüket: Mózest és azt, aki nála sokkal nagyobb, akinek még a neve is azt jelenti: Szabadító. Jézust. Őt küldte nekünk az Atya. Az Ő egyszülött Fiát, hogy semmiképpen ne pusztuljunk el a bűnnek ebben a tehetetlen rabszolgaságában, hanem legyük az Ő szabad gyermekeivé. Erre a szabadságra hív Ő minket is. Boldog ember az, aki Őt tudja segítségül hívni.
Van egy mondat, ami háromszor is ismétlődik a Bibliában: Aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik, megszabadul. Úgy is fordíthatjuk: üdvözül. Mert Isten hall és aztán küld, és ha küldetésben járunk, akkor elkísér. Nemcsak a halálunkig, — akkor vele leszünk azután is, örökkön, örökké.